A Vízitündér meséje
Mese a víz csodájáról Brátán Erzsébet Publio Kiadó 2013
Minden jog fenntartva!
Hol volt, hol nem volt…
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egyszer egy hatalmas birodalom, ahol minden országban egy-egy különös király uralkodott. Az országok fő jellemzője volt, hogy olyan keresztneveket kellett választania minden egyes lakójának, amilyen betűvel kezdődött a király neve. A Kihaénnem királyságban mindenkinek K betűvel kezdődött a neve, a K betűs férfi más királyságból hozott asszonyt magának, az ifjú arát az esküvőn átkeresztelték K betűsre. A birodalom morcos ura, Kihaénnem Károly király erős kézzel kormányozta országát. Soha senkitől sem tűrt el semmilyen ellentmondást, az alattvalóitól épp oly feltétlen engedelmességet követelt, mint a saját családjától. Rettegett is tőle a nép, örültek, ha nem látták… Kihaénnem Károly király még ötvenévesen is magas, délceg dalia volt, dús szőke göndör fürtök koronázták hosszúkás arcát, melyen leginkább egy pár sötét bozontos szemöldök, a hosszú sasorr, és az a rá jellemző szúrós tekintet uralkodott. Szilárd meggyőződéssel hitte, hogy egyedül ő tudhat mindent tökéletesen, rajta kívül senki más nem érthet semmihez, nélküle nem világ a világ, és ha ő nem létezne, minden összeomlana. Ezért hívták Kihaénnemnek. Naphosszat hátra tett kézzel járkált fel-alá, hogy saját maga ellenőrizzen minden fontos eseményt, ami a palotában történik, nehogy rosszul süljenek el a dolgok. Ha valakit mulasztáson kapott, annak bizony, jaj, volt szegény fejének, mert könnyen a karó között találhatta féltve őrzött kobakját. A zsémbes, örökké zsörtölődő király elől menekült a
népe, mert mindig mindenben megtalálta a hibát, és kíméletlenül megkereste a felelőst, akit példának okáért kegyetlenül megbüntettetett. Féltek tőle, hisz mindenki munkájában lehetett hibát találni, akkor is, ha tökéletesen végezte, vagy igyekezett elvégezni a rábízott feladatot. Azt azonban sehogyan sem tudták megérteni, hogyan lehet egy ilyen kőszívű királynak olyan tündéri, kedves, szépséges és megértő felesége, mint amilyen a mindenki által imádott Katalin Rozalinda. A királynő a szomszédos Rezeda királyságból származott. Úgy vélték, a király talán már az első napon kioktatta őt is, milyen szabályokat kell követnie az országában. A nép búbánatosan várakozott, vártak valamire, talán egy csodára, mert imádott királynőjük éppen nagybetegen feküdt… A Rezeda királyság
Rezeda Rozalinda a szomszéd király tizenkettedik és egyben a legkisebbik leányaként látta meg a napvilágot, szépségének híre már születése pillanatában bejárta az egész világot. Ahogyan növekedett, napról napra egyre gyönyörűbb lett, a Napra lehetett nézni, de rá nem. Aranyszőke haja fényesen csillogott, mindenkit elvakított, aki ránézett. Csodálatosan ragyogtak tengerkék szemei, amibe akárki belepillantott, úgy elmerült benne, hogy nem tudott többé szabadulni a látványtól, képtelen volt élni anélkül, hogy többé ne láthatná. Éppen ezért a királykisasszony többnyire egyedül játszadozott a palota kertben, az illatos rózsák, és orchideák között, nem vett részt a családi ünnepségeken, a bálokon, a nagy vacsorákon, addig inkább az udvarhölgyeivel talált magának elfoglaltságot, vagy a dajkájával beszélgetett az élet nagy kérdéseiről. Rózsa nénivel, a kedves idős hölggyel minden titkát megosztotta, aki minden esetre ismert valamilyen tanmesét. Még kislány korában szerette meg a dadus meséit, hiszen rengeteget olvasott neki, közülük is a vízitündérről szóló történetek ragadták magukkal legjobban. Nem is múlt el nap, hogy a dadusnak legalább egy fejezetet ne kellett volna felolvasnia a vastag kötetből, pedig már kívülről tudták, hisz nevetve mondták fejből az egész históriát.
Sajnos, azonban Rozalinda sem maradhatott örökre gyerek, egyre nőtt, növekedett, és ha mégis kénytelen volt jelen lenni egy-egy nagyobb királyi eseményen, akkor a tekintete miatt lefátyolozva üldögélt az asztalnál. A vendégek néha összesúgtak a háta mögött, és azt találgatták, vajon Rezeda Richárd legkisebbik leánya az évek során olyan csúnya lett, hogy el kell rejtenie magát a világ szeme elől? A fátyol mögött szomorkodó magányos királyleányka nem sejthette, mennyire kíváncsiak rá az emberek. Ám örökké ő sem bújhatott el, és amikor egy napon a palota vendégszeretetét élvező Sakál Simon királyfi véletlenül megpillantotta a folyosón, rögvest újból szárnyra kaptak, és szájról szájra szálltak a meseszép lányról szóló hírek. Amikor eladó sorba került, a király kihirdettette, hogy a legkisebbik lánya betöltötte a tizenhetet, színe elé járulhatnak a hozzá méltó kérők. Lett is azon nyomban nagy tülekedés, tolongás a palota előtt, egymás hegyén, hátán állt a rengeteg dalia. Az édesapja trónja elé vonultak a szebbnél szebb, jobbnál jobb, gazdagabbnál gazdagabb kérők, akik azt sem tudták, mivel kápráztassák el a világszép királykisasszonyt, csakhogy megszerezhessék maguknak. Ám a királylány folyton fanyalgott, mert még nem akart férjhez menni. Az öreg király arca egyre vörösebb lett, egyre türelmetlenebbül vezette végig a procedúrát, majd, amikor az egyik királyfi a trónteremből kikosarazva távozott, éktelen haragra gerjedt, és magából kikelve azt kiáltotta: - Idefigyelj te legkisebbik leányom! Áruld el nekem, mi bajod ezzel a csodaszép daliás királyfival? Gazdag, jóképű, kedves, lovagias, hozzád illő! Miért nem őt választod? – kérdezte, amikor. - Boldog Boldizsárt? Nem az én esetem… - felelte legyintve. - Akkor kinek az esete? Kinek? Nem értelek, de kezdek ideges lenni! Válaszd őt! - Nem! Őt nem! – fortyant fel Rozalinda.
- Ha most azonnal nem választasz a kérők közül, akkor ahhoz adlak hozzá, aki mához harmadnapra elsőnek kopogtat az ajtómon! Ha kell, erőnek erejével, akaratod ellenére is! - De édesapám! – lepődött meg a királykisasszony. Hiszen Rozalindát mindenki szeretet, még soha senki sem kiabált rá, folyton lesték minden kívánságát úgy a szolgák, mint a szülei. - Semmi de! Elegem van! Egy teljes éve minden áldott nap azzal foglalkozom, hogy reggeltől estig a kérőidet fogadom, és te mindegyikre húzod a szádat! Hát az én türelmem is elfogy egyszer, mindennek van határa! Most aztán nagyon túlfeszítetted a húrt! – kiáltotta fújtatva, és haragos arcot vágva a pocakos, nagy bajuszú, de amúgy csupa szív Rezeda Richárd király. - Drága uram…- lépett közbe a királyné, Rebeka. - Semmi de, se drága uram! Többé nem tudtok megzsarolni! Minden leányunkat szerencsésen férjhez adtuk, egyik sem ellenkezett, a legkisebbik sem fog! Végeztem, amit mondtam, megmondtam! Punktum! – kiáltotta, majd felállt a trónról. - Elmehettek! – intett a szolgáknak – Küldjétek el a kérőket, mára vége a kihallgatásnak! Elküldette a még kinn sorakozó hatalmas tömeget, látszott rajta, hogy komolyan gondolta, amit mondott. - Édesapám… - görbült sírásra Rozalinda ajka, és szemeiből kibuggyantak gyémánt könnycseppjei. - Amit mondtam, megmondtam! Ahhoz adlak hozzá, aki mához harmadnapra elsőnek kopogtat az ajtómon! Imádkozz, hogy olyan jöjjön, aki neked is tetszik! – jelentette ki, azzal kivonult a teremből. - Édesanyám! Kérem! – borult sírva az édesanyja nyakába.
- Édes kislányom… tudod, milyen az édesapád! Amit a fejébe vesz… bár csupa szív, lehet, holnapra meglágyul, de úgy látom, most tényleg komolyan begurult… Jobb lesz, ha nem szólunk semmit! Hátha a három nap alatt akad olyan kérő, aki megtetszik neked! – veregette meg a vállát, miközben érzéssel ölelte és simogatta a legkisebbik leányát. - És mi lesz akkor, ha nem akad? Mi lesz, ha maga a hétfejű sárkány kopog majd elsőnek? - Azért mondtam, válassz valakit te magad! Azok közül is lehet, akik itt egymásnak adják a kilincset, visszahívhatjuk például Boldog Boldizsárt! Előzd meg a bajt, ne bízd a véletlenre, ez olyan fontos döntés, ami életed végégig kihat minden egyes napodra! - Majd meglátom, kiket hoz még elém a sors, akik eddig voltak… hm… nem is tudom… egyik sem tetszett igazán! - Ha nem választasz, apád fog! - Igaza van, édesanyám! Muszáj lesz választanom… - Ez a beszéd, kislányom! Drága kicsi Rozalindám, azt hittem, sosem fogsz felnőni, mégis… – simogatta együtt érzően. - Én is azt hittem, de még nem vagyok felnőtt! Gyerek vagyok! Nem akarok férjhez menni! – szipogta. - Jól van, na, töröld meg a szemed, bizakodjunk! Hátha minden jóra fordul, különben meg, pontosan mához harmadnapra 18 éves leszel, akkor már tényleg választanod kell! Itt az idő, tudod, egy királylánynak… - De nem, nekem még nem jött el az idő… nem akarok királylány lenni! – hüppögött tovább, és dobbantott egyet a lábával. - Ez a királykisasszonyok sorsa, hiába toporzékolsz… férjhez kell menni, gyereket szülni,
hogy legyen trónörökös… nincs mit tenni, törődj bele! - Jaj, minek is kellett megszületnem… - Ne mondj ilyet, hiszen olyan szép, olyan jó, és olyan kedves vagy, bárhol megállod a helyed, meglátod, szeretetet lopsz mindenki szívébe! Oda is elviszed, ahol nincs, és sosem volt… - Édesanyám, ne rójon rám ekkora feladatot! – kérte könnyes szemekkel. - Ez nem feladat, ez a világon a legszebb küldetés! - Küldetés? - Igen, az! Küldetés, hogy a szeretet virágot tovább adjuk, és ott is virágozzon, ahol eddig sivatag volt! Na, ne sírj már, kicsim! Tudod, ha jót adsz, azt kapod vissza százszorosan! - Igen, drága édesanyám! Ezt öntől tanultam! - Örülök neki, és köszönöm! Szeretlek, nagyon szeretlek, ezt sose feledd, bármi történik veled, csak erre gondolj! Hozzám mindig jöhetsz! - Tudom… de hiszen eddig mindig csupa jót adtam, akkor mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot? - Kislányom, beláthatod, valóban egy éve minden nap ezzel foglalkozunk, egyszer véget kell vetni ennek! Királyapád szeretne téged is biztonságban tudni! - Szép… mondhatom, micsoda biztonság, hogy olyanhoz menjek, akit nem szeretek? - Kislányom… mindenkit lehet szeretni, mindenki egy ember! - De vannak olyanok, akik nem vonzanak, hanem taszítanak! - Meglehet, de pontosan az olyanoknak van szükségük a legnagyobb szeretetre, mert ők nem
tudják elfogadni azt! A zordon álarcok alatt érző szívek dobognak! Az csak álca, mert nem akarják kimutatni, hogy ők is szeretnek… - Ez igaz? - Igen, kislányom, figyeld meg! Ha az olyan embert szereted, meglágyul a szíve, előbb, vagy utóbb viszont fog szeretni! Lehull a zord álarc, alóla pedig előbújik az érző lélek! - Hát, jó, ezt megjegyzem magamnak… - törölte le a szemét. - Akkor menj szépen a szobádba, és egyedül erre gondolj! Én meg megyek királyapád után, hátha még meg tudom lágyítani a megkeményedett szívét! – mosolygott a szépséges királynő, aki még mindig gyönyörű volt, hiszen a lányai tőle örökölték világraszóló szépségüket. - Megyek édesanyám… - hajtotta meg magát az engedelmes királykisasszony. - Kislányom… Ezt neked adom szeretetem jeléül! Gondolt egyet Rebeka királynő, és leakasztotta a nyakából, a gyémántból csiszolt szív alakú medálját, ami egy gyönyörű aranyláncon lógott. - Édesanyám… de hiszen nem kell nekem semmi ahhoz, hogy elhiggyem, szeret… - szabódott a királylány. - Tudom, édesem, tudom… de ez egy különleges medál, ezt édesanyámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomon, amikor királyapád megkérte a kezem! Itt az ideje továbbadnom, hogy továbbvigye őseim üzenetét… - Ez a legidősebb nővéremet illetné! - tartotta maga elé a kezét. - Azt illeti, akinek adom! Édesanyám javasolta, annak adjam tovább, akinek a legnagyobb szüksége van rá, akkor, amikor itt az ideje… azt hiszem, most neked van rá a legnagyobb
szükséged, itt az idő! Érzem… a többi lányom már megtalálta a szerencséjét, akárcsak Rebeka, a legidősebb ráadásul ő már elmúlt harmincéves… gyönyörű gyerekei vannak, örülök, hogy hét fia született, ha már nekem csak lányaim lehettek… Istenem! – sóhajtott fel – Réka, Rea, Ráhel, Regina, Renáta, Rozina, Rita, Rubin, Rozmaring, és Ramóna! Mind, mind férjhez mentek, fiakat szültek, jó időbe telik, mire összeszámolom az unokáimat… - sorolta lelkesen. - Igen, tudom, legalább a birodalmat lesz kinek örökölnie! – felelte Rozalinda cseppnyi keserűséggel a hangjában. - Ez a törvény, így biztosítják a királyság fennmaradását! Az elsőszülött fiúk örökölnek, igyekezz, hogy neked is fiad szülessen! – mondta, miközben a lánya nyakába akasztotta a nyakláncot. - Ez gyönyörű! – tapintotta meg a medált Rozalinda. - Igen, és ha pontosan téged illet, akkor… - hajolt oda a királynő, hogy megnézze, mi fog történni. - Akkor? – csodálkozott el a királylány. - Akkor pár perc múlva a tengerkék szív közepén egy piros lángocska fog felgyulladni! – bólintott a királynő. - Piros lángocska? - Igen, az… nem ám akármilyen medál ez! – mosolygott. - Jaj… nem világít! – kezdett aggódni. - Nyugalom kislányom, mindjárt fog… biztosan tudom, hogy téged illet, megéreztem… eddig soha nem akartam levenni a nyakamból, de most… - motyogta.
