Hogyan néz ki az iskola társadalma 2013-ban?
A Jövô diákja Felkelni nehéz dolog, fél hét elôtt sosem sikerül. Az indulásig hátra lévô fél óra arra ugyan elég volna, hogy magamra rángassak valamit, aztán egy gyors fogmosás után bekapjam a reggeli felét, de táskapakolásról, órarendböngészésrôl, esetleg leckeírásról szó sem lehet. Nem marad más hátra, ezeket mind egyszerre csinálom. Ki az ágyból – egy gombnyomás, és zizeg a gép. Míg visszaérek a fürdôszobából, a monitor megtelik. A fogmosás két perce alatt képbe kerülök. Melyik nap, milyen óra, mit tanultunk, mi volt a lecke, és mi az, amivel ma foglalkozunk – persze, csak ha beérek… A buszról ugyan lemaradok, de így hozzájutok néhány potya-perchez: imádom ezt a palatáblát! Persze digitális, súlya alig, ellenben benne tartom az eszem. Mire befut a következô járat, már pontosan tudom, hogy Az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretein belül Magyarországon olyan fejlesztések valósulnak meg, amelyek választ adnak a társadalmi, szociális és technológiai változásokra az élet minden területén: az oktatástól a közlekedésen át a környezetvédelemig azért, hogy az itt élô emberek boldogabbak és sikeresebbek lehessenek azáltal, hogy elhelyezkedési esélyeik, és keresetük javul. Az itt leírtak talán egy sci-fi regénybe illô képet nyújtanak, de a megvalósítás már évekkel ezelôtt elindult, a tervek véghezvitelére és kiteljesedésére napjainkban a kormányzati folytonosság és az uniós források valódi esélyt adnak. Az általunk bemutatott, 2013-as képet tükrözô vízión keresztül szeretnénk bemutatni Önöknek az oktatási reform folytatásának sokszínûségét és széles eszközrendszerének néhány az infokommunikációs technológiák alkalmazásához köthetô - elemét.
mit fôzött ki mára mindnyájunk imádva rettegett Zoli bá’-ja, a „Zoli tanár úr”. Ô az, aki napról napra feltölti a tananyagot, jegyzeteket, feladatsorokat – néha egyformát, néha mindnyájunknak külön-külön okosságot. Elektronikus munkafüzetemet is látja, így aztán tudja, hogy még mindig félig üres – vannak azért hátulütôi ennek a non-stop összeköttetésnek! Na mindegy, ha már akadt ülôhely, megírom gyorsan az angol leckét: ha a tanárnô még nálam is késôbb kel, egy szava se lesz! Az írás nehezen menne itt, de ez az érintôs képernyô még a zötykölôdô buszon is csodákra képes…leginkább mégis azt szeretem benne, hogy nem nô szamárfül a füzeteimen. Azok ugyanis egyáltalán nincsenek is: virtuális vinnyetta fityeg a fájlneveken. Ezzel a ma reggeli leckeírással gáz lesz, mert a Gyuri állandóan befigyel. Hiába mondtam neki még tegnap este, hogy ma reggel nincs chat, és a tegnap esti pizsamaparti képei sem érdekelnek, minduntalan zaklat, pittyeg, a képembe vigyorog. Kénytelen vagyok kiüldözni ôt a palatáblámból. És mintha csak bosszút állna ezért a világ, egy morcos hang azt kérdi: „Hol a csipkártyája, fiatalúr?” Igen, tudtam, hogy valamit elfelejtek, a felszálláskor kimaradt
egy mozdulat: „Otthon hagytam, ne tessék má…” A busz épp megáll, kéz a zsebbe, futás – és megvan, mégis itt van! Lobogtatom a kártyát vidoran, a busz meg dôl a nevetéstôl – nem lesz ez olyan rossz nap! Nem is tudom, mi lett volna, ha a kártya otthon marad, mert a nélkül az iskolai rendszer és a heti zsebpénz is elérhetetlennek bizonyul. Ha ugyanis anyám nem kapja meg az sms-t a reggeli menetrend szerint, hogy én bizony beértem, hisz a kártyám érintése ezt jelzi, akkor gyászos lesz az este, az egyszer tuti. De meglett, úgyhogy minden simán megy: mire a terembe érek, palatáblám már elintéz mindent. Belép a suli rendszerébe, feltölti a házi feladatokat – már, ha vannak, ugye –, és betölti nekem az aznapi tanyagot. Az óra alatt persze megy a sutyorgás. Hiába, hogy a palatáblákon egyforma az üzenet, mégis marad megbeszélni-kérdezni valónk: Zoli bá’ dühös, de a nagyi szerint ez természetes. Zoli bá’ egyébként nem csak a maga tábláját látja, hanem azon – ha szükségét érzi – mindnyájunkét megnézheti. Így aztán már nem olyan nagy élvezet az egyéni feladatmegoldás, hiszen nyomon követhetô, hogy az ember halad-e, vagy sem. Egy szempontból viszont jó, hogy tanár, diák, vagyis mindenki ezen a digitális köldökzsinóron lóg: ha leckeírás közben elakadok, valakit biztosan találok a rendszerben kóvályogni, vagyis azon nyomban kérhetek segítséget. De a központi értékelési rendszer, hát az hervasztó. Apám szerint persze áldás, mert gyakorlás közben megmutatja, hogy az adott tantárgyból milyen jegyre számíthatok, sôt azt is elém teszi, amit még meg kell oldanom ahhoz, hogy jobb osztályzatra pályázhassak – mit mondjak, isteni! Egyébként vannak haverjaim, akik tényleg ezt gondolják, megáll az ész… A Pisti most valami angol iskolával nyomul egy biológiaversenyen, én a felét sem értem, de nagyon tetszik, hogy ôk ott vannak, a Pisti meg itt, aztán meg valahogy mégis együtt teszik a dolgukat. A Jancsi meg új gyerek, most költöztek
ide. Kicsit furcsán beszél, de bírom a szövegét. Megmutogatta nekem, miket csináltak a régi sulijában, én meg végigpörgettem neki azt, ami az én palatáblámban van – jó nagyot nézett, de vette a lapot. Persze fôleg a buliképeket nézegettük, szerintem tetszik neki a Zsuzsi… A Katival a Juli néni szokott foglalkozni, meg néha azért mi is. Ô nem lát, úgyhogy neki másmilyen a palatáblája, és ha jól láttam, a leckéje sem olyan, mint amilyet mi szoktunk kapni.
A Jövô tanára Hát a tanárokat, azokat nem irigylem. Kérdeztem is egyszer a Zoli bá’-tól, hogy nem ment-e még az agyára a sok feladatsor meg tanterv, amit osztályonként, néha külön gyerekenként összeállít. Azt válaszolta, hogy gondoljak csak bele, milyen jó dolog az, hogy akinek valami könnyebben megy, azzal gyorsan, akinek meg nehezére esik, azzal lassabban haladhat, vagyis, hogy nincs agyonhajszolt, és nincs unatkozó diák. Meg aztán annak is örül, hogy ô döntheti el, milyen könyvek alapján, miféle módon tanítja meg, és kérdezi vissza mindazt, amit nekünk év végére tudni kell. Az igaz ugyan, hogy rengeteg ilyen-olyan kész tanelemet talál az interneten, de ezeket úgy használja, illetve egészíti ki, ahogy jónak látja. Az meg aztán hatalmas adomány, hogy nem kell dolgozatot meg leckét javítania, mert az értékelô rendszer megteszi helyette, ôt csak tájékoztatja az eredményrôl, hiszen azt neki kell eldöntenie, hogy ennek alapján kivel mi a dolga.
Azt is elmagyarázta, hogy habár nekem úgy tûnhet, mégsincs zûrzavar a sokféleségben, mert a Virtuális Tanulási Környezet automatikusan hozzárendeli a felvett osztályhoz az általa korábban összeállított, úgymond rászabott tantervet. Amikor aztán egy diák belép az iskola rendszerében, látja a számára kialakított tananyagot, a kitûzött feladatokat, sôt még az óramenetet is. Így aztán nem csak egyes diákokat, hanem kisebb-nagyobb csoportokat is gond nélkül megbízhat bármivel: a régi duma, hogy „nem tudtam, mi a feladat…”, vagy, hogy „nem értem el a Józsit”, esetleg, hogy „a Mari nem mutatta meg…”, már nem jön be. Na ja! Engem azért ez nem vidít fel, mert így tényleg nincs kecmec, muszáj tanulni. Talán csak azért szeretem ezt a dolgot, mármint, hogy a Zoli bá’-nak ez tetszik, mert így biztos jobb neki. Egyébként látszik is, hogy jobb – a múltkor például meghívott más tanárokat, hogy megmutassa nekik, ô mit tanít. Kicsit ciki volt, de aztán amikor kiderült, hogy ezt az ô tananyagát kiadják a nyáron, hát elég büszkék voltunk rá, még tortát is vettünk neki. Kár, hogy nem találtuk el, melyiket szereti…
A Jövô szülôje Ami anyámat illeti, rém rendes tud lenni, de ebbôl az iskolaválasztás dologból olyan cirkuszt csinált, hogy még…Végigjárt legalább hét iskolát. Beszélt a tanárokkal – egyenként és többel is egyszerre. Aztán kikereste a honlapokat, majd végül megnézte azt a központit is, amelyik sorra veszi mindet – a végére már maga sem tudta, hol áll a feje. Amióta meg ide járok, örökké kérdezôsködik, minden szülôin ott van, még beszél is, meg véleményt nyilvánít – ezt ô szokta mondani, hogy erre neki joga van. Hetente egyszer azt is ki kell bírnom, hogy végignézegeti a palatáblámat, szerintem elôbb fogja megtanulni, ami benne van, mint én…és persze itthon is véleménye van, amit nekem végig kell hallgatni…nem is tudom, mihez kezdek majd, ha egyszer az apámnak is eszébe jut csatlakozni…
A Jövô iskolája A tanulást el bírnám felejteni, de a suli, az csúcs! A múltkor behívtam a nagyit is, hogy nézze meg, milyen tök jó itt minden. Még videóstúdiónk is van, ki is próbálhattuk: a Jancsi csinált egy interjút a nagyival, aztán feltettük az egészet a suliblogra – errôl beszélt egy hétig mindenki! Apám meg a nagyapám a tornateremért lelkesednek – a múltkor engem is berángattak egy focimeccsre, tiszta röhej volt, mert alig bírták szusszal, de a krémesért megérte, amit a büfében megettünk utána – közben dumáltunk is kicsit. Anekdotáztak, én meg mondtam, hogy gôzöm sincs, ki a csuda az a Tenkes kapitánya. Azt kérdezték, hogy minek járunk mi az ifjúsági klubba, ha még ezt sem tudjuk. Nem nagyon értettem, hogy ez miért olyan fontos, mindenesetre legközelebb, amikor a Nemzeti Audiovizuális Archívum gyûjteményébôl válogattunk, kikerestettem a Tenkes Kapitányát. Hát, mit ne mondjak, élmény volt…Az már jobban tetszett, hogy kibogarásztuk, melyik színész miféléket játszott még, és aztán összeszámolgattuk, hányszor volt jó és hányszor kapott gonosz figurákat. A végén vettem észre, hogy nem is unatkozom…
A hét végét viszont untam. Fát gyûjtöttünk, mint régen a nagyapámék, de ez azért most másképp ment. Mert a mi iskolánkban nem cserépkályha van, hanem a Zoli Bá’ azt mondta, hogy vegyes tüzelésû kazán. Nem tudom, hogy az hogy néz ki, de az biztos, hogy a fát nem abba tettük, hanem elvittük valami feldolgozó üzembe, ahol tüzelôt csináltak belôle. A Kareszék sulijában nem ilyen van, mint a miénkben, hanem gázkazán, amit biogázzal fûtenek. Napkollektor, az náluk is mûködik fenn a tetôn, azt hiszem… Ja, a tetôrôl jut eszembe, hogy a nagyi a múltkor, amikor bejött velem, azt kérdezte, hogy engem nem zavar-e, hogy ilyen alacsonyan van. Ôszintén szólva nem értettem, hogy hol máshol kellene lennie a tetônek, meg is kérdeztem ezt tôle. Azt mondta, hogy az ô iskolája sokkal magasabb volt, és, hogy rémesen szûkös itt a tér ezzel az alacsony plafonnal. Mondtam erre, hogy nekünk megfelel, jól elférünk alatta, és hát melegebb is van meg világosabb, mint például a Józsi bácsiéknál, a sarki bérházban. Zoli bá’ ezt úgy hívja, hogy energiatakarékos megoldás. Szerinte a konyhára is ki kellene találni valamit, mert sokba vannak a fôzôleckék…
A Jövô tanterme A nagyi szerint olyan nincs, hogy egy tanteremben ne legyen katedra. Azt kérdezte tôlem, hogy az hol van, én meg mondtam neki, hogy nekünk olyan nincs. Van ugyan egy asztal a sarokban, de azt nem így hívják, és csak a tanárok palatáblája szokott rajta lenni, meg néha könyvek. Azt is el kellett magyaráznom neki, hogy mi az az interaktív tábla meg a projektor. Csak nézett. Azt mondja, hogy ôk krétával írtak a táblára, amelyik fekete volt, esetleg zöld, de csak az volt rajta, amit a tanár fölírt rá. Az, hogy mi a szônyegen ülünk, esetleg labdákon, teljesen kihozta a sodrából. Vannak ugyan asztalok – kicsik, összetolhatók –, mert néha szükségünk van ilyenekre is, de fôleg a palatáblánkat használjuk, ami ugye nem fekete és nem zöld, viszont digitális. Hát, ez már sok volt a nagyinak, ment anyámhoz, hogy miféle iskolába íratott engem… dolgoznak ott egyáltalán tanárok? Anyám megnyugtatta, hogy ez ma már mindenütt így megy. Leültette a nagyit a monitor elé, és kikeresett az internetrôl egy rövid szöveget, hogy lássa a nagyi, hogy tényleg ez a helyzet. De a nagyi nem állt kötélnek, úgyhogy felolvasta neki: „A tanár az általa elôzôleg már összeállított anyagot hívja be a kezében lévô digitális palatábláról vezérelve az interaktív táblán. A tananyag a diákok gépén is megjelenik, ha ôk is használják gépüket. A tanár problémákat ismertet, amelyeket együtt, közösen próbálnak megoldani. A tanár ötletekkel, segédletekkel, kiegészítô anyagokkal segíti a közös folyamatot. A megoldást együtt dolgozzák ki. Rossz válasz nincs. A nem eredményre vezetô ötletek hibáit együtt tárják fel. A diákok mindegyike a foglalkozás egésze alatt részvételre ösztönzött.” Aztán még azt is hozzátette, hogy több tanár is van abban az iskolában, mint amennyi az övében volt. Mert nekünk van a Juli néni is, aki asszisztens, és óra alatt segít azoknak, akik nem értenek valamit, és azokkal is foglalkozik, akik sok hiányzás vagy bármi más miatt lemaradtak. És a nagyon gyorsan haladó
A Jövô könyvtára
gyerekekkel is foglalkoznak külön, úgyhogy nem kell aggódnia a nagyinak, mert mindenkire odafigyel valaki. Azt már nem merte mondani, hogy olyan tanórák, amilyeneken ô tanult, már nincsenek. De én úgy gondoltam, hogy ha már egyszer belekezdtünk a nagyi felzárkóztatásába, akkor errôl is tudnia kell. Úgyhogy szépen elmeséltem neki, hogy mi veszünk egy témát, és azt járjuk körül, amilyen alaposan csak lehet. A múlt héten például az ókori Egyiptom volt a soron. Miközben mi beöltöztünk piramisépítôknek, és tényleg építettünk is egy piramist, a Zoli bá’ az interaktív táblán megmutatta az igazi piramisokat. Aztán megmutatta, hogyan néznek ki belülrôl, és hogyan épültek egymásra a szintek. Persze elmesélte azt is, ki építtette, kikkel és miért, na meg, hogy mikor ezeket a hatalmas kôrakásokat. A matek annyi volt, hogy kiszámoltuk, hány kô került egy piramisba, meg azt is, hogyan kell kiszámítani egy gúla térfogatát. A múmiákról is megtudtunk minden fontosat: hogyan és mivel tartósították a halottak testét, milyen szerveket távolítottak el, és melyek maradtak. Ez egyébként tetszett a nagyinak, egészen lelkes lett. Mondtam is neki, hogy ez tök jó, mert legközelebb én tartok elôadást a televíziózás hôskoráról, és ebben segítenie kellene. Meséljen arról, milyen volt az elsô tévéjük, és segítsen képeket keresni, adjon ötleteket. Arról, hogy velem bóklásszon az interneten, ahol egész gyûjteményeket, múzeumkatalógusokat találhatnánk, szó sem lehetett. Azt mondta, hogy azt csináljam a barátaimmal, ô majd elôveszi az eltett újságjait és képeslapjait.
Könyvtárba járni jó. Nyugi van, rengeteg érdekes dolog és sok lány. Van számítógép, CD- és DVD-lejátszó, de én fôleg könyveket szeretek nézegetni, mert az ritkán kerül a kezembe. Van sok könyvünk, de valahogy otthon nem jut eszembe. És hát a lányok is azt bújják, úgyhogy ha beszélgetni akarok velük, akkor úgy a legegyszerûbb, ha arról kezdek csevegni nekik. Nem csak a suliból, az egész városból járnak ide sokan. Van, aki kölcsönöz is, de én nem szoktam, mert a videotékába is elfejtem visszavinni, amit kihozok, ebbôl is csak gond lenne – meg hát mondtam, van otthon könyv bôven. Néha koncertet meg színházi elôadást is tartanak itt, meg aztán híres emberekkel is lehet találkozni. A büfében még sosem vettem semmit, de azt mondják, hogy a körözöttes zsömle nagyon jó, azt egyszer ki kéne próbálni.
A Jövô menzája A menzán enni azért buli, mert akkor az ember úgy fizet, mint a felnôttek – kártyával. Odaadjuk a chipkártyánkat – amelyikkel utazunk, és amelyiket reggel hozzá kell érinteni a beengedô kapuhoz –, és akkor az nem csak a fizetésre jó, hanem arra is, hogy megtudjuk, mennyi energia és tápanyag van abban az ételben, amelyiket kiválasztottuk. A chipkártyán lévô pénzt egyébként nem csak az iskolában költhetjük el – vannak más elfogadóhelyek is. Azok meg, akik valami miatt támogatást kapnak, sosem látnak pénzt, mert azt rögtön a chipkártyájukra teszik. De az azért ott igaziból megvan.
Készült az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával.
