HOGYAN ÉRTHETJÜK MEG ÉS ALKALMAZHATJUK A MŰVÉSZETET AZ EMBERI ENERGIA VONALÁN...13

1 Teilhard de Chardin A JÖVŐ IRÁNYAI P. Rezek Román fordítása São Paulo, 1973 /Részletek/ Tartalomjegyzék AZ EMBERI ÉRZÉK I. Az Emberi Érzék felvirradása előtt ……………………………………………………2 II. Az Emberi Érzék felvirradása…………………………………………………………4 a/ Mindenekelőtt: a Természettudományok hatása és az Idő fölfedezése……….4 b/ Fizikai Tudományok hatása. A kozmikus energiák uralmunkba vétele………4 III. Az Emberi Érzék felvirradása után:a Hit a Világban………………………………..5 IV. A keresztény konfliktus és a Jövő Vallása…………………………………………..7 a/ Az emberek egyre közömbösebbek a Kereszténység iránt……………………7 b/ A keresztény sem érzi jól magát………………………………………………8 c/ A hivatalos visszahatás………………………………………………………..9 d/ A Világ Üdvössége…………………………………………………………..10 Következtetés……………………………………………………………………………12

HOGYAN ÉRTHETJÜK MEG ÉS ALKALMAZHATJUK A MŰVÉSZETET AZ EMBERI ENERGIA VONALÁN………………………………………..…..13 A VÁRVA VÁRT SZÓ I. Egy lehetsége diagnózis a jelen helyzetről: a növekedés válsága…………………….15 II. A válság mély gyökerei: - új nap van felkelőben……………………………………16 III. A válság általános megoldása: a két csillag összekapcsolódása az Emberiség egén.16 IV. A nagy orvosság: - megjelenik az "Egyetemes Krisztus"…………….......................17

GONDOLATOK A BOLDOGSÁGRÓL………………………………………..19 I. A boldogság elméleti tengelyei………………………………………………………..20 A. Amint a probléma fölmerül: három különféle magatartás, ha szembenézünk az élettel. 1/. Először: a fáradtak (vagy pesszimisták)………………………………………21 2/. Aztán; a bonvivánok (vagy élvhajhászók)……………………………………21. B. A tények válasza 1/. Általános megoldás: a nagyobb Tudat felé……………………………………..22 2/. Részletes megoldás: a perszonalizáció (személlyé-válás) három fázisa………..23 II. A boldogság alapvető szabályai……………………………………………………….27

LEHETSÉGES-E ERKÖLCS METAFIZIKAI ALAP NÉLKÜL ?....... ........30 HÁROM DOLGOT LÁTOK………… ………………………………………32 1. Az első értékítélet: evolutív szempontból nézve, az Emberiség kollektiv lendülettel iramodik egy jövendő Érési Pont felé………………………………………………..32 2. A második értékítélet: konkrét síkon nézve, az imént meghatározott emberi Beérési Pont egybevág azzal a Ponttal, amelyet "Krísztusi Parúzia-Pontnak” nevezünk………….34

2 3. Harmadik pont, vagy záradék. Új pszichés energia a Noogenezis szolgálatában: a két Hit problémája és a két Hit szintézise……………………………………………………..36

HOGYAN LÁTOK……………………………..……………………………………38 Első rész. - Fizika (Fenomenológia) I. Az emberi jelenség……………………………………………………………………38 1. A Világelyetem önmagára türemlik, vagy: az Élet kozmikus Elsősége……...39 2. Az elemi Emberivé-válás, vagy a Reflexió Lépése………………………….41 3. Kollektiv Emberivé-válás, vagy: Haladás a Szuper-reflexió felé…………….42 4. A Jövő Irányai és az Ómega-Pont……………………………………………………45 II. A Keresztény Jelenség……………………………………………………………….48 Második rész: Metafizika……………………………………………………………….50 Harmadik rész. - Misztika……………………………………………………………..52 Következtetés……………………………………………………………………………55

AZ EMBERI ÉRZÉK Vannak események az emberi tömegben, mint ahogy vannak a szerves Anyag világában is, meg a földkéregben, meg a csillagvilágban, - s aztán van néhány kiváltságos élőlény, amely lát ilyen eseményeket és részt is vesz bennük. Ha visszafelé mélyebbre helyezkedik el a tér-időben, akkor egy ilyen szemtanú - feltéve hogy megfigyelése elég hosszú távra terjed - látta volna kialakulni a bolygónkat, megjelenni az Életet, felbukkanni az emberi zoológiai típust. E lapokon arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy mi, akik legutoljára születtünk a XX. században, szinte „egybeesünk”, benne élünk egy olyan eseményben, amely - bár olyan óriási, mint a Föld kezdeti kialakulása, élettel telítődése és emberivé-válása - mégsem folyik aránytalan ritmusban tapasztalatainkhoz viszonyítva: azt akarom mondani, hogy felvirradt az Emberi Érzék, vagyis a földi Gondolat annak tudatára ébredt, hogy olyan szerves Egészet alkot, amely növekedésre képes, lehetősége van valamilyen Jövőre és felelős is jövőjéért. Ilyen tudat nem mindig létezett, sőt csak a legutóbbi időben látott napvilágot, de - bár még alig pirkadt fel hajnala - minket már annyira áthatott sugaraival, hogy egész belső életünket végérvényesen átitatja és újraönti. Ezt szeretném most röviden kifejteni.

I. Az Emberi Érzék felvirradása előtt Szellemünk számára alig akadhat kínosabb munka (s minden másnál előbb is ütköznék lehetetlen nehézségekbe), mint ha ki akarnánk lépni önmagunkból, hogy megtaláljuk azoknak gondolatvilágát, akik lelkileg tőlünk távol vannak. Ugyan milyen lehetett annak az Embernek szellemi látásmódja, akinek szemében a Föld lapos volt, az egek homorúak, a Tér határolt, az Idő pedig körülzárt és egyveretű? Ugyan ki lenne képes egy Régi Embernek, egy Primitívnek vagy egy állatnak lelkébe merülni anélkül, hogy el ne torzítaná?

3 Manapság annyira megbarátkoztunk a Haladásnak, a Fejlődő Átalakulásnak, az Emberiségnek (jól vagy rosszul megértett) fogalmaival, hogy bizony ugyancsak fáradságunkba kerül, hogy ne iktassuk azoknak a lényeges eszméknek tárába, amelyek Platón, Arisztotelész, vagy Szent Tamás szellemi alapjait alkották. Szinte azt mondanánk, hogy ezek a nagy szellemek azért nem foglalkoztak hozzánk hasonlóan ezekkel a minket annyira érdeklő dolgokkal, mert miután lemérték súlyukat, megvetően félredobták. Pedig hát számolnunk kell a történeti evidenciával: az lehet, hogy Platón, Arisztotelész vagy Szent Tamás egyénileg hatalmasabb volt akármelyik mai gondolkodónál, mégis egyikük sem látta úgy a világot, mint ahogy mi ma látjuk, mert az az egyetemes Emberiség, amelynek ők tagjai voltak, még nem volt érett ilyen látásmódra. Magától értetődik, hogy nekik is volt valamiféle elgondolásuk az emberi összetartozásról és az emberi élet változásairól. Csakhogy ezek a változások - az ő elképzelésük szerint - mindig csak mellékes módosulást vagy egyhangú ciklusok ismétlődését jelentették, az emberi szolidaritás is csak elméleti vagy jogi kapcsolat volt számukra. A keresztény gondolatvilágban pedig egészen a XVIII. századig (sőt még később is!) az egyed sorsa (akit egyébként szinte csak „természetfölötti” zónái szerint vettek figyelembe) teljesen eltakarta az Egész Együttesnek kollektív rendeltetését. A tegnapi (s gyakran még mai…) teológusok és moralisták gondolatvilágában persze voltak emberi dolgok, de nem volt Emberi Feladat, még kevésbé Egyetemes, sajátos, a Teremtésben magát lekötelező Felelősségvállalás. Gyakran abban az illúzióban ringatózunk, hogy szellemileg hasonlónak hisszük magunkat XIV. Lajos századának embereihez. Pedig hát akadhatna-e olyan modern ember, aki - fulladozás nélkül - megint olyan világot ölthetne magára, mint amilyenhez idomult pl. Bousset hatalmas szelleme? Bousset kifogástalanul tükrözi a saját nemzedékét: szemében a látható világ valamiféle „sosem változható” (ne varietur) keretet alkotott, amelyben az Ember az idők végezetéig és mindig ugyanaz maradva kell, hogy ismételje önmagát, azzal az egyetlen rendeltetéssel élve, hogy értelmi hódolatával és a dolgok mérsékelt használatba vételével Istenre vonatkoztasson mindent: azokat a sokféle tárgyakat, amelyeket egyszer s mindenkorra összhangba rendezett a Teremtés. Még Szent Ignác Lelkigyakorlatainak híres „Alap”-jában is ilyen felfogás található. Ez a látásmód van még ma is az elemi Katekizmusok betűjében: „Azért vagyunk a világon. hogy Istent megismerjük, szolgáljuk, szeressük és ezáltal eljussunk az örök életre”. S most kérdezzük meg - Bousset után - a XII. század akármelyik laikus gondolkodóját. A keresztény Doktor szavaitól különböző fogalmakkal fog válaszolni. De körülötte is, akárcsak a nagy püspök számára, a Világ perspektívája lényegesen individualista és statikus, szemükben az ember a földön csak többé-kevésbé figyelmes és érdekelt tanú, vagy vendég. Ilyen merev (fixista) és a világot darabokra szelő látásmódban élt - csak két évszázaddal ezelőtt - az egyetemes emberi gondolat. Mi sem jellemzőbb rája, mint az, hogy (hitetlenek és hívők egyaránt) miként vélekedtek akkor a Tudománynak és a Kutatómunkának értékéről. Magától értetődik, hogy akkor is voltak tudósok és kutatók (mindig is akadtak ilyenek már Ikarusz és Prométheusz óta), akiket már ebben a korban homályosan vonzott valami szent kötelesség mély ösztöne. De nemigen látszik, hogy ezek az emberek általában csakugyan megértették volna önmagukat - és még kevésbé értették meg őket a többiek. Egészen a XVIII. századig a Tudós főleg csak Kíváncsi Különc volt, vagyis olyan valaki, akit bódító mánia, vagy sok szabadidő vitt rá, hogy - bár tisztességes és érdekes - de kevésbé hasznos dologgal foglalkozzék. Ilyen volt - a vallási világon belül - az Apologéta (hitvédő), aki abban lelte kedvét, hogy címkékkel lássa el a Teremtés csodáit, vagy aki visszautasítani igyekezett az ellenfeleket egy-egy filozófiai vagy szentírási területen, esetleg csak feldíszíteni óhajtotta az

4 Egyházat a profán világ holt-tetemeivel. Akkoriban a kutató még sehol sem volt az, ami most kezd lenni a mi szemünkben: valamiféle ’pap’. A magános lángelme megkapó példáját, Pascal-t, elfojtotta korának általános látásmódja, nem is jutott ki az akkori szűk látókörből. Hogyan lehetséges, hogy ez a rendkívül hívő egész életében észre sem vette azokat a misztikus kincseket, amelyeket magába rejt a tudásért vállalt küzdelem? Miként lehet, hogy ez a vallási nyugtalanságban hozzánk közel álló, mélyen emberi valaki annyira távol van tőlünk az emberi hitével? Pascal sajátmagának rótta fel, hogy Tudománnyal foglalkozott, a fizikai és matematikai kutatómunkára felhasznált órákat haszontalan dolgokra elfecsérelt időnek tekintette… Kell-e ehhez még bármit is hozzátennünk, hogy meglássuk: nem is kétszáz év alatt mekkora forradalom rengette meg azokat a spirituális perspektívákat, melyeket a Világ értékéről alkottunk magunknak.

II. Az Emberi Érzék felvirradása Ha csak kevéssé is meg akarjuk érteni, hogy százötven év alatt hogyan fejlődött az emberi Tudat, és hogy jobban s egy csapásra meglássuk, igazában mit is jelent ez a Tudat, fel lehet tárnunk több, látszólag független, pedig csodálatosan egybeszövődő tényezőnek egyszerre ható és összpontosuló működését a/ Mindenekelőtt: a Természettudományok hatása és az Idő fölfedezése Ez jelenti az alapvető haladást és talán az emberi gondolatnak legfontosabb lépése is, amióta csak ismerjük az emberi szellemet. A XVII. század közepéig szinte senki sem sejtette, hogy a Föld, az elemei és élőlényei nem merev dolgok szisztémája, melyben az egyetlen növekvő elem csak egyedi életeket jelentene. Akkoriban a világban csak homogén időt tudtak elgondolni, melyet az égitestek periodikus mozgása oszt szakaszokra. Csak az érzéki minőségeknek s a lélek állapotainak felszínes módosulásai léteztek. Ugyanakkor léteztek - mélyebbre nyúlóan, de pillanatnyi léttel és helyhez kötötten , a kémiai vagy másfajta „szubsztanciális átalakulások”. Végül volt folyamata az egyedi sorsoknak is. De változás terén - ennyi volt minden. Buffon-tól kezdve a Természettudósok nagy fölfedezése az volt, hogy észrevették: az Életnek kora van és a Földnek is. Attól kezdve a a Világegyetem már nem alkothatott változhatatlan tömeget és merev keretet. De egyetemes mozgás (tökéletesen más, mint az aranykornak, vaskornak… régi egymásra-következése) fogja át és ragadja tova egészében és részeiben: már nem helyhez kötött, hanem lényegbevágó és mélyreható mozgás. S egészében véve a Világ is, akárcsak bármelyik organizmus, valamiféle kibontakozási folyamatnak engedelmeskedik. Az emberiség elé tárult a dolgok igazi Múltja, tehát valódi Jövője is. b/ Fizikai Tudományok hatása. A kozmikus energiák uralmunkba vétele. Akkor aztán a Természettudományok fejlődésével párhuzamosan, sőt még gyorsabban is, megkezdődött a Fizikának és Kémiának fellendülése. Már sokszor hangoztatták ezt a megkapó kijelentést: a XVII. század vége felé az Ember még nem sokkal jutott előbbre barlanglakó őseinél a kozmikus energiák megismerésében és meghódításában. Pusztán csak a tűzre szorítkozott, amikor mesterségesen akarta markába kaparintani a szociális kibontakozáshoz szükséges erőt. De aztán hirtelen, alig néhányszor húsz év alatt, minden nekilendül: Elektromosság, fizikai Kémia, Sugárzások… Szinte mély rést vájtak azon az energia-tartályon, melyet a Világ felhalmozott. Most nem térhetek ki annak részletezésére, hogy szociális téren mily óriási következményekkel járt az új erőknek ekkora betörése (még távolról sem merültek ki hatásaik). Itt

5 csak az érdekel minket, hogy hangoztassuk: milyen mély pszichológiai változásokat hozott az emberi tudat mélyén. Eredete óta az Ember talán először érezte, hogy valóban erős. Valamikor félt az elemektől, most megízlelte, hogy uralkodni is akarhat fölöttük. A Természet tanulmányozása feltárta a lába előtt nyíló óriási időtartamot, s ugyanabban a pillanatban - az Anyag Tudományainak köszönhetően máris kezébe fogta azt a hatalmát, hogy be is töltse ezt az előtte tátongó Jövőt. c/ A Társadalomtudományok hatása. Az Emberiség tömegbe-szerveződése. Az Ember nem fedezhette fel és nem vehette hatalmába a Világ erőit, hogy fel ne ismerte volna: a Földnek legnemesebb éps legfélelmetesebb energiája az Ember. Csakugyan, az a rövid idő (egy évszázad), amely elég volt a természettudományok nekilendüléséhez, az eszmélődésnek és a búvárkodásnak hatalmas munkáját jelentette az Emberiség lelki erőinek területén. Az Ember sajátmagától kérdezte meg: mit ér a cselekvése méltósága és mik a természetes lehetőségei, s észrevette, hogy a fajával kialakult csoport még csak szétszóródott és szunyókáló tömeg. A tudatlan és passzív egyedek még nem törtek előre erejük végső határáig, még nem alakult ki szervezett kollektivitás - főleg ez! - , amelyben egyesülniük kell az egyéni erőknek, egymást kell fenntartaniuk, határtalan feszültséggel és tévedhetetlenül kell „együtt zengeniük”. De lám csak - ahogy rendszerint történni szokott - ennek a hiánynak észrevétele igazában már valamiféle mélyből fakadó vágynak megnyilatkozási formája volt, vagy pontosabban kifejezve: a már kirajzolódó sorsközösség hatalmas megmozdulásának visszhangja. - Az Ember érezni kezdte, hogy megnőnek szárnyai. Vajon milyen magasra fog repülni? Az utánunk következő korok szemében a mi jelenlegi korunk minden bizonnyal - és egyre határozottabban - olyan időnek fog mutatkozni, amely egy Világnak végét és kezdetét is jelenti (igen jól mondta valaki, hogy a csiszolt-kőkorszak végét s az ipar korának kezdetét). Hogy mily fontos változások történtek a földön a Tudomány hatására, ez egyre határozottabban fog kirajzolódni. De a nagy események tengernyi sokasága mélyén - így láthatják majd utódaink - volt egy olyan jelenség, amely a Sugárzásnak vagy az Elektromosságnak minden fölfedezését képes hatalmával irányítani: ez pedig az a tény, hogy korunkban végleg működni kezdtek az embereket összekötő rokon érzések. Olyan ellenállhatatlan és egyre gyorsuló mozgalom ez, amely szemünk láttára - és minden lázadozás ellenére is - felsőrendű lelkesedésbe forraszt népeket és egyedeket. Most folyik az emberi, hatalmas és autonóm blokká szerveződés: az Emberiségnek egyetlen egységgé alakulása.

III. Az Emberi Érzék felvirradása után: a Hit a Világban Most pedig már azt is állíthatjuk, hogy ez a mozgalom - bár még csak gyerekkorát éli egyszer s mindenkorra megszületett. Bármit gondolunk is róla, az már tény, hogy itt van és mindörökre szól. Túlestünk már a nagy Forradalom heves részegségén, meg azokon a sokszor gyerekes himnuszokon is, amelyeket a XIX. század dalolt a Haladás tiszteletére, s ezért ma, az Idő fölfedezésének, az Erők meghódításának és az emberi Egység meglátásának fényénél - beavatottak vagyunk és kemény, világos tekintettel kezdünk látni sajátmagunkba és önmagunk elé. Valamikor (150 éve) azt képzeltük, hogy tétlen, felelősség-nélküli szemlélőkként nézünk valami óriási földi díszletet, amely körénk terepszik. Még gyermekek voltunk.

6 Ma már megértettük, hogy óriási feladatra vállalkozó munkások vagyunk. Haladó Világmindenség élő atomjainak érezzük magunkat. Felnőttek lettünk. Úgy tűnik, hogy ez a fölébredés először a Reneszánsz napjaiban próbált megvalósulni. De akkor az embereket elkábította a Világ arcának fölfedezése s ezért csalódtak, amikor átölelték. Gyönyör kedvéért vetették magukat a Természetre, s szétfoszlott kezük között. Mi is szenvedélyesen születünk újra a Világba. De mert mi határozottabban látunk, mint őseink, ezért úgy szenteljük magunkat a Világnak, mint hódítómunkának és mint győzelmi zsákmánynak, s ez fog minket megmenteni. Ez a mi civilizációnk lényege, amely a lehető leginkább különbözik az öreg görög pogányságtól, amivel néha össze akarnák hasonlítani. Az is nagyon igaz, hogy manapság sok ember még nem érzi határozottan az őket éltető szellemet. De az új lelkiség mindenütt itt lebeg már körülöttünk, s ha nem is az ő szájukon át beszél, de már szól hozzájuk, érthető számukra - avagy pedig éppen őket ítéli el. A repülő, aki életét áldozza, hogy kiépüljön a postai közlekedés; a hegymászó, aki bőrét teszi kockára, amikor megmássza a Mont Everest csúcsait; a röntgensugarakkal dolgozó orvos, aki a karját veszti el; egyszóval: mindazok, akik az Emberiség jelenlegi úttörői, igazában annak az igénynek engedelmeskednek, hogy saját magukat túlszárnyaló nagy siker megvalósításában vegyenek részt. Ezt mondják testamentumukban utolsó szavukkal és könyveikkel is. S megértjük őket. Akik pedig nem értik meg őket, már nem sokat számítanak. Az erkölcsi támasz, melyet úgy keresünk, hogy az Emberiséget növelve tudatosan tágítjuk a Világot, már kezd minden meberi aktivitás normális és megszokott rugójává lenni. Mily csodálatos változás ez Pascal és Bousset óta! Az Emberi Érzék igazában azt jelenti, hogy felvirrad az egyetemes felelősségnek és az Emberiséget egyesítő vágynak érzése. Ebben a fölébredésben jogosan ismerhetjük fel a pszichológiai arcélt, tehát annak tapasztalati megnyilatkozását, amit másutt „Nooszférának” neveztem. Ha az Emberiség fizikailag és biológiailag nem alkotna olyan természetes egységet, amelynek sajátos szervezeti és növekedési erői vannak, hát akkor hogyan érezne közös lelket? De most ne foglalkozzunk a Nooszférával, inkább még jobban mélyítsük el annak a nagy belső mozgalomnak természetét és pszichológiai kihatását, amelynek születését és kezdeti kibontakozását imént felismertük. Igazában mit is jelent a földi gondolat történetében az Emberi Érzék megjelenése? Erre a kérdésre ezt kell válaszolnunk: Semmi mást, mint vallási nagyságrendi hatalmas jelenséget. Az Emberi Érzék természetszerűen hozza közel egymáshoz és lélekkel járja át az Embereket egy bizonyosfajta Jövő várásakor, vagyis egy olyan Valóság biztos tudatában, amelynek létezését bár szigorúan véve bizonyíthatatlan - , mégis nagyobb bizalommal fogadjuk el, mint hogyha kézzel tapintanánk vagy bebizonyítanánk. Az Emberi Érzék: egyfajta Hit. Ugyanez az Emberi Érzék természetszerűen elő is készíti és szolgálja ezt az előre érzett nagy Valóságot s ennek rendeli alá a sokféle tevékenység teljes egészét, melyeket végeredményben ő irányít. A Világmindenségben alakuló mű, az a titokzatos célba jutás, amelyért együtt dolgozunk: a legnagyobb, amelynek sikere érdekében mindennek meg kell hátrálnia és mindent fel kell áldoznunk. Az Emberi Érzék: lemondásra hív. Hit és Áldozatkészség: ugye hogy ez a két jellemvonás minden imádásnak lényege?

7 Bizony ami az Emberi Érzék térhódításában jelenleg lenyűgözi az Embereket, a szó teljes értelmében olyan pálfordulás, amely a Világmindenségben adott helyzetüknek és hivatásuknak természetes feltárulásából származik. De ne essünk tévedésbe s a most történő pálfordulást ne zavarjuk össze valamelyik sajátos vallás keletkezésével és elterjedésével. Mert ami manapság történik, az sokkal lényegesebb, mint a Buddhizmusnak vagy az Iszlámnak hatalomra jutása. Most nemcsak arról van szó, hogy az Ember vallási képességeit ilyen vagy amolyan Istenség sajátos tiszteletére irányítsuk. Jelenleg magának a Földnek vallási ereje jut bennünk végleges krízisbe, saját fölfedezésének válságába. Mintha régesrégi emberi elképzelésekben előbukkanna annak a gondolatnak töredéke, hogy a „tudás keresése” rossz és hogy Isten megtiltotta. Később talán úgy tűnt, hogy az Evangélium azt tanította, hogy minden küszködés az emberi növekedés érdekében -- hiú és haszontalan fáradság. S lám csak eljött a pillanat, amikor a kutatást legszentebb kötelességünknek valljuk. Az az emberi igény, hogy imádni akar, már sok partot ostromolt, végül most rátalált arra a kiútra, melyet kerestek szilaj habjai. Végre kibontakoztatta a várt Messiás egyik lényeges arcélét. Már kezdjük megérteni és mindörökre látjuk, hogy az Ember számára ezentúl csakis olyan Vallás lehetséges, amely először arra tanítja meg, miként ismerheti fel, szeretheti és szenvedélyes odaadással szolgálhatja azt a Világegyetemet, amelynek ő alkotórésze. Csodálatos és titokzatos valami, ahogyan az Élet önmagával szövetkezik: az Ember a legkörmönfontabb bizalmatlanság veszélyes fegyverét öltötte magára, azt kezdte kérdezgetni, hogy a Létezés megéri-e azt a sok küszködést, amit reája ró - s ugyanakkor kritikánk haladó léptei fölfedezik a Világot; ez a Világ kezd megnyílni szemünk előtt és feltárja a lenyűgöző Jövő távlatait. Az Emberi Érzéket egymástól független tevékenységi területek (természettudományok, társadalomtudományok…) látszólag véletlen találkozása teremtette meg; ennek az Emberi Érzéknek felvirradása pedig épp jókor valósul meg, hogy orvosolja a lázongásnak és az életundornak szörnyű krízisét, amely föltétlenül szétzúzta volna a Gondolkodó Földet, ha egyszerre s ugyanakkor nem tudatosította volna magában saját cselekvésének követelményeit, meg a Világmindenség értékét. Megszületett a Világba vetett Hit. Ez a Hit - és csakis ő - mentheti meg a Világot egy olyan emberiség kezétől, amely eltökélte magát, hogy elpusztítja a Mindenséget, ha nem imádhatja. De ez a Hit milyen konfliktusok után fogja elérni megszilárdulását? S majd milyen támaszt keres sajátmagán kívül?

IV. A keresztény konfliktus és a Jövő Vallása A Világba vetett Hit ellenállhatatlanul alakul ki egy olyan civilizáció szíve-mélyén, amelyben még uralkodik, vagy amelyben legalább is alakító szerepet játszott a Krisztusba vetett Hit. Elkerülhetetlen, hogy e két alapelv között igen súlyos organikus harc szülessék. - E mélyre vágó dráma megértése ad igen világos magyarázatot azokra a zavarokra, amelyek Nyugaton egy évszázad óta rengetik a kialakult Vallások világát. a/ Az emberek egyre közömbösebbek a Kereszténység iránt Minden független megfigyelőt meglep az az első tény, hogy napjainkban mennyire hitelét vesztette a keresztény név: a kereszténység emberi szempontból ellenszenvessé lett. Valamikor féltek tőle és üldözték, mert erőt jelentett. Manapság félrehúzódnak tőle, vagy - mint súly vagy lánc-kötelék ellen - védekeznek az emberek. Ez a helyzet. - A dolgok ilyen állapotát meddő lenne a tudatlanság vagy a rágalom-hadjárat következményeként magyarázni. Ezek ugyanis sokkal többet jelentenek,

8 semmint az ellenszenv okát: ez már csak végeredmény. - Az igazság az, hogy ma a Kereszténység nem azért nem tetszik, mert igen nehéz vagy túlságosan magasan szárnyaló (mint ahogy ezt vélik elhitetni védelmezői), hanem mert - éppen ellenkezőleg - eszményképe (ahogyan ma általában bemutatják) nem mutatkozik sem elég tisztának, sem elég emelkedettnek. A keresztény Vallás szúk látókörűnek tűnik a mi szellemünk számára, s a szívünk fuldokol benne. De hát miért? Egészen egyszerűen azért, mert még semmi teret nem adott az Emberi Érzék vágyainak, sőt azt a benyomást kelti, hogy éppen ellenük dolgozik. Az Emberi Érzék hisz a látható Világ nagyszerű jövőjében; a kereszténység pedig mintha semmibe venné. Az Emberi Érzék harci kedvet és erőfeszítést hirdet a dolgok meghódításában, a kereszténység közömbösségre és lemondásra tanít. Az Emberi Érzék a létért folyó harcban győztesen felragyogó Világmindenséget vesz észre; a kereszténység bukott és merev Természet szemléletében tart minket. - Jelenleg nyilvánvaló belső ellentét tátong néhány szónok és teológus evangéliuma, meg az Emberi Érzék között. A mai Emberiség - vérmérséklete és struktúrája alapján - a Világban hisz; s ha csak a látszatnak hinnénk, bizony azt vennénk észre, hogy Krisztus Egyháza nem akar hinni a Világban. Az Egyház már nem hat úgy, hogy „együtt érez az Emberiséggel”. Ez a mély oka annak az ellenséges és megvető atmoszférának, amely körülötte lebeg, még - és főleg - a társadalom leghaladóbb zónáiban is. S ezzel magyarázható jelenlegi terméketlensége is. Az igazi vallás sajátos jellegének kell lennie, hogy úgy terjed, mint a víz, vagy a tűz: ellenállhatatlanul. Hogy az Egyház jelenleg egyhelyben topog vagy csak igen nehézkesen megy előre és főleg csak a Világ legkevésbé aktív zónáiban - ennek az az oka, hogy valami hiányzik igazsága fényében, vagyis nem vág teljesen egybe az Emberiség jelenlegi igényeivel. b/ A keresztény sem érzi jól magát Ha az Emberi Érzék megjelenése csakugyan egybeesik valami organikus módosulással, s ennek következtében az alapvető vallási Erőnek szerves átalakulásával is, akkor hát következményei nem korlátozódnak arra, hogy a hitetlenek érzéketlenek maradnak a keresztény befolyásra. Következményei föltétlenül megmutatkoznak még a hívő lélek legmélyén is: ott is súlyos zavart keltenek. Vajon körülöttünk nem ezt tapasztaljuk-e mindenütt? Kérdezzétek csak meg azokat a katolikusokat, akiket ismertek. Ha csak kevéssé öntudatosak és őszinték is, máris a nagy többségük elismeri, hogy bár továbbra is hűségesen végzik vallásuk gyakorlatait, de nem találják meg bennük életük teljes igazolását. Ragaszkodnak a Kereszténységhez, de csak jobb híján. S föltéve, hogy néhány központi kérdés (a Világ eredetére és értékére vonatkozóan) diszkrét homályban marad. Ez bizony már nem teljes és nem égő-szívű ragaszkodás a megtalált fényhez. Hányan mondták már nekem, hogy ez már nyugtalan várakozás egy új evangéliumra. Hogyan is lehetne másképp? Hiszen ha az Egyház oly elszigetelten és ortodoxiába bugyolálva igyekszik tartani híveit, hát el nem kerülheti, hogy az emberi életnedv közös nagy tárában keresik azt a természetes vallási energiát, amely táplálja bennük az Istenbe vetett természetfölötti hitet. Csakhogy éppen ez az ősi vallási energia kezd átalakulni bennük az Emberi Érzék felvirradása következtében. Ha tehát a keresztényt éppen a támaszpontján éri ilyen hatás, föltétlenül kiragadja önmagából. Szeme és szíve mássá válik. Ezek után hogyan találhatná meg ugyanazt az örömet és ugyanolyan lelkesedést az

9 addigi képekben és ígéretekben? - Azt persze megpróbálhatja, hogy erősítgeti, ismételgeti: még hiszek a Bukásnak, az engesztelésnek és a dolgok megvetésének elsőrendű fontosságában. De ekkor már kényszeríti, sőt meg is hamisítja önmagát. Mert vannak olyan perspektívák, melyeket már soha többé nem fogadunk el, hiszen idegenné váltak az emberi lélek számára. Kialudt szerelmet soha senki nem melegíthet fel újra. c/ A hivatalos visszahatás Eredete óta az Egyház még sosem tapasztalhatta, hogy ennyire mélyre-vágó szakadás fenyegeti. Mindeddig az eretnekségek és szakadárságok csak a keresztény életforma egyes megnyilvánulásait támadták. Még a legnehezebb időkben is, egyetlen ellenfele sem vonta kétségbe az Evangélium tartalmának vallási transzcendenciáját. Ma viszont éppen a Kereszténység erkölcsi értéke válik kétségessé: azt a képességét kezdik ki, hogy tökéletesítheti az embert… Az egyházi hatóság ellenséges magatartást tanúsított annak a jelenségnek első lépéseivel szemben, amelyből a modern világ alakult ki. Ezt a megőrzési ösztön igen biztos reakciójának kell tekintenünk, amely minden szervezetre jellemző. Még talán mielőtt a modern világ tudatára ébredt volna létezésének, az Egyház már érezte, hogy jön a riválisa, amely aztán lassacskán semlegesíti térhódítását és csökkenti hatását. Szabadkozásai és felszínes gesztusa ellenére, a hivatalos Egyház sosem szerette a Tudományt, mert mindig félt olyan új elemektől, amelyek megzavarhatják békés uralmát, - s mert egyébként is soha semmi érdekeset nem várt a Világegyetem kézzelfogható haladásától. Bizony amióta elhangzottak a Haladásba és az emberi Egységbe vetett Hit első nyilatkozatai, a klerikusok folyton elfojtani, elítélni, nevetségessé tenni igyekeztek ezt a Hitet, vagy még ügyesebb taktikát alkalmazva: lekicsinyelni próbálták azt színlelve, hogy nem látnak benne mást, mint csak a laicizációnak, tehát a keresztény Eszményképet csökkenteni akaró irányzatnak egyszerű termékét. Legyünk őszinték. Az Egyház igazában sosem értette meg a büszke-szép emberi erőt, sem a kutatómunka szent szenvedélyét, a modern gondolatvilágnak ezt a két alapvető elemét. A Syllabus akárhogy is magyarázgatják tartalmát - arra törekedett, hogy elítélje azokat a reményeket, melyek számunkra a legszilárdabbak. Egészen az Egyház hatalma alatt álló világ (olyan Egyház hatalmában, amilyennek a Reneszánsztól napjainkig mutatkozott) - föltételezve, hogy ilyen jelenség emberileg elképzelhető -, talán növelte volna a világ néhány esztétikai képességét és jótékonysági akcióját; de egy ilyen világ elvesztette volna minden átütőerejét és Valóságba hatoló képességét: mert a Valóság egész vonalán ezt írta volna jelszavául: „Nincs mit kutatni, már mindent megtaláltunk”. Csakhogy az Embert magasabb hivatás sarkallta. Tehát mégiscsak keresett - és talált. S ahol továbbra is keresni fog, ismét mindenütt találni fog. Csodálkozunk talán, hogy ezek után az Ember ki van téve annak a kísértésnek, hogy kevésbé tisztelje és egyre hűvösebben szeresse az Egyházat? Mindjárt elmondjuk, miként lehet helyrehozni az egyháziak melléfogását, akik a Világ iránt megszülető Hitben nem ismerték fel azt a leghatalmasabb hívó szót , amely valaha csak felszállott a Földről Krisztus felé. Egyenlőre csak a ballépés ténye fontos. Az Egyháznak új utakon kellett volna vezetnie az Emberiséget, ehelyett még az ellen is hadakozott, hogy legalább követné; így hát a hivatalos Egyház csak hagyta, hogy egyre mélyebbre növekedjék az a szakadék, amely közte és a Föld élete között folyton mélyült a Tudomány megszületése óta. Azt a benyomást keltette, hogy nem vesz részt a Világ életében. Most aztán a világ nagy része elvesztette bizalmát az Egyház iránt. Ezt a hibát nagyon lassan fogja helyrehozni.

10 Ráadásul pedig - hogy megtartsa hatalmát - görcsösen ragaszkodik idejétmúlt hitvédelemhez. Azt hangoztatja, hogy az evangéliumi csodát történeti tényéből az következik az emberek számára, hogy értelmi és erkölcsi téren az Egyház dogmáihoz alkalmazkodni kötelesek, bármilyenek is legyenek az emberi vallási érzék új igényei. Kár a gőzért. A lélektani valóság semmiféle hatásosságot nem ad meg az ilyen módszernek, amely szellemi téren dirigálni és hevesen téríteni akar. Ma már látjuk: a csoda bizonyító értékét az adja, hogy egy olyan áramlatban és egy olyan mozgalom érdekében történik, amely képes igazolni a Föld természetes vallási kibontakozását. Vegyétek csak el a kereszténységtől azt a képességét, hogy egyensúlyba hozni és irányítani tudja az emberi tevékenységnek azokat az új lépéseit, amelyekre sorsa kötelezi - s Lázár föltámasztásának aligha maradna nagyobb ereje meggyőződésünk meghódítására, mint Buddha vagy Mohamed csodái. d/ A Világ Üdvössége Az Evangélium ezt mondta: „Az igazság szabadít meg titeket”. Semmit sem ér a tények tagadása. De meg kell őket értenünk és kezünkbe kell fognunk. Imént állapítottuk meg, hogy első - talán elkerülhetetlen - fázisa során a hivatalos Egyház hiába próbálta elzárni az utat az Erőfeszítés és a Haladás természetes vallása elől. - Kérdezzük meg: hátha van lehetőség, hogy (nem mesterségesen, de valóságosan) egyszerre mentsük meg egyiket is, másikat is, egyiket a másikkal: az Emberi Érzéket és a keresztény Szellemet. Egy melléfogás ellentétbe állította ezt a két életerőt. Pedig hátha inkább arra valók, hogy egymást tartsák fenn és kiegészítsék? Más szavakkal: nem lehetne-e természetes kapcsolatba hozni - már nem mint ellenséges erőket, hanem értékrangsorba állított energiákat - az Ég reményeit és a Föld reményeit? Hogy ezt az eredményt elérjük, ahhoz mindenekelőtt a modern vallási igényekkel összhangba kell hoznunk az alapvető keresztény magatartás-formákat: az elszakadást, a lemondást, a szeretetet, a tisztaságot… A keresztény elszakadást még igen gyakran úgy tanítják vagy értelmezik, mint hajlamot a földi valóságok megvetésére, közömbösséget vagy bizalmatlanságot velük szemben. Ezt mondogatják: „A jelen világ csak por és hamu. Minél kevésbé érinti valaki, annál inkább lesz szent”. Ez a lemondásnak negatív tana, mert távol tartja magát a Valóságtól. Ennek helyébe a lemondásnak pozitív eszméjét kell állítanunk, amely „a nála nagyobbnak szenteli életét”. Nem, az Anyaggal érintkezés önmagában még nem piszkítja be a lelket, nem is nehezíti el, hanem - éppen ellenkezőleg táplálja és fölemeli. Lehet, hogy a keresztény sokáig tűnt olyan valakinek, aki a mulandó dolgok megvetését hirdette. Nos hát most már arról kell felismernünk őt, hogy „a még most is vajúdó és nyögve nyögő” világot egész lényének páratlan odaadásával építi: még az anyagi és érzéki szférákat is teremtő erejével szervezi meg. Ez rendkívül lobogó tűz a teremtés lelkivé-alakításához. A „világtól elszakadni” valamikor jelenthette azt, hogy elhagyjuk a Világot. Ezentúl ez a kifejezés azt akarja mondani, hogy áthatolunk a Világon, vagyis kezünkbe vesszük, felhasználjuk, kibontakoztatjuk (kifejtve erőnket minden területen, még a - nagyon helytelenül - „profánnak” nevezett zónákban is) mindig azt, ami a Világmindenségben egyre magasabb, egyre távolabbra hat és folyton nagyobb. A keresztény lemondást olyan tannal keverhették össze, amely szerint kevésbé kell ellenállnunk a rossznak. Ez veszélyes passzív magatartás. S csakugyan: ugye hogy a Kálváriának bizonyosfajta értelmezése miatt hajlamosak vagyunk úgy beszélni és cselekedni, mintha a szenvedés közvetlenül a jó lenne, az öröm pedig a rossz? Most azt kell megérteniük a hívőknek, hogy bár a szenvedés és a halál - amennyiben kozmikusan elkerülhetetlenek - Isten kegyelmével a lelki

11 beteljesedésnek és egyesülésnek csodálatos eszközeivé lehetnek; önmagukban mégis gyűlöletesek a Teremtő számára, s ezért: bár elsőrendű kötelességünk a Világ kibontakoztatása, egy második - az elsőhöz hasonló - parancs viszont arra kötelez, hogy végsőkig küzdjünk minden lecsökkenés és minden fájdalom ellen. Az evangéliumi szeretet sokáig az Irgalmas Szamaritánus gesztusa volt, aki fölemel, bekötöz, vigasztal. De hát nem lehetne-e ennek a nagy erénynek még nemesebb és még aktívabb formát adni? A sebesült bajtársakat megmentő katona mellett ott van az a katona is, akinek odaadása abból áll, hogy megállás nélkül folytassa a támadást. Persze hogy - ha nem akar legyöngülni - a felebarát szeretete nem veszítheti el azt a szép virágját, amit az irgalmasság cselekedetei jelentenek s amely „Betegápoló” rendek remek-szép eredményeit teremtette meg. De van igénye arra is, hogy szilárdabb testet öltsön a Világmindenség egyetemes alkotásáért lelkesedő odaadásban. Nemcsak „enyhíteni” kell, de kibontakoztatni is. Nemcsak helyrehozni, hanem építeni is. A mi nemzedékünk számára az emberszeretet nem jelenthet mást, minthogy minden erejével és egész szívével az emberi erőfeszítésnek szenteli magát. Szenvedélyesebb elszakadás, harcosabb lemondás, teremtőbb szeretet és - ezt is hozzá kell tennünk - : megtapasztalással telibb tisztaság; a Világmindenséget büszkébben szolgáló alázatosság; hódítás szellemével acélozott finomság; olyan erényes élet, amely egyre kevésbé hasonlít gyöngeséghez vagy középszerűséghez; olyan üdvösség, amely inkább hasonlít az egyetemes erőfeszítés sikeréhez, semmint az „üdvözítem saját lelkemet” álláspontjához; szektás pártosságtól világosabban megkülönböztetett Hit-terjesztés - íme mindnyájan ezt reméljük és már halljuk is első lépéseit: a Kereszténység megfelel új igényeinknek. Ezt tudjuk megérezni, s bizony ez fog megvalósulni szinte önmagától, föltéve, hogy szívünkben teljesen őszintén és életbevágóan képes egymásra hatni az Emberi Érzék és a Keresztény Érzék. Vajon a tapasztalt szem nem veszi-e máris észre, hogy a dolgok szép csöndesen alakulnak?: az eredeti bűn nem kezd-e lassacskán inkább fáradságos kezdethez hasonlítani, mint Bukáshoz?; a Megváltást inkább látjuk Felszabadításnak, mint Áldozatnak?; a Kereszt nem serkent-e inkább küzdelmes előretörésre, mint kiengesztelő penitenciára? Kollektív, realista és bátor optimizmusnak kell végleg elfoglalnia annak a pesszimizmusnak és individualizmusnak helyét, amelynek a bűnről és a személyes üdvösségről eltúlzott fogalmai fokozatosan árasztották el és rontották meg a keresztény szellemet. (… említsük meg az Engesztelésről c. enciklikát /1928 június/. Ez a dokumentum úgy ábrázolja a világ történetét, mint a rossznak és a bajoknak hosszú sorát, amelyek közt az Ember nem tehet mást, mint hogy nyög és engesztel. Azokra a modern vágyakra, amelyek a nagy földi Művet igyekszenek megalkotni, az Egyház nem tud felelni mással, mint hogy siránkozik az új idők bajai felett.) De a hitetlenek ne képzeljék, hogy én most bűvészkedem. A hagyományhoz ragaszkodó hívők pedig ne szimatoljanak jogtalan dogma-fejlődést. Az biztos, hogy a Szentírás betűszerinti szövegében nehezen találhatnánk meg az emberi erőfeszítés kifejezett evangéliumának parancsait. De hogyan is lehetne másképp? Vajon az Evangéliumok beszélnek-e a modern ipari krízisről? Vagy akármivel is láttatják előre a „kopás” törvényeinek megdöntését? - Aki jól megértett minket, láthatta, hogy az Emberi Érzék felvirradása korunk jelensége, amely valami egészen újat hozott a világba. Tehát lélektanilag ugyanolyan abszurd lenne feltételezni már-előre-létezését az apostolok szellemében, sőt Krisztus emberi tudatában is, akárcsak a robbanómotornak vagy az angol nyelvnek létezését. - Mit kérhetünk jogosan a Szentírástól és mit kívánhatunk meg számára, hogy megmaradjon szent értéke? Pusztán csak két dolgot. Az első az, hogy a Kinyilatkoztatásban meglévő erkölcsi és szellemi irányelvek az emberi szellem új vonalgörbéjéhez idomulva, de változatlanul őrizzék meg azokat a vonásokat, amelyek

12 Krisztusnak és a kereszténynek lényeges alakját rajzolják meg. A második követelmény pedig az, hogy a dolgok új állapotában Krisztus és a keresztény hit továbbra is úgy álljanak elénk, mint az emberi szellem kifejlődésének olyan elemei, amelyek nemcsak egyszerűen alkalmazhatók, de (strukturálisan ) lényeges elemei ennek a kibontakozásnak. Nos hát azt látjuk, hogy ez a két feltétel megtalálható azokban a perspektívákban, amelyeket itt feltárni igyekszünk. Amikor imént áttekintettük a főbb evangéliumi erényeket, biztosítva láttuk, hogy a keresztény magatartása képes megújulni és meggazdagodni az emberi öntudatban minap kivirágzott vágyak mélyén, sőt éppen azok segítségével. S ha már Krisztus fényét egyáltalán nem homályosítja el a Jövő, a Kutatás és a Haladás eszméinek egyre növekvő ragyogása, hanem - mint fókusz - éppen arra hivatott Krisztus világossága, hogy megtartsa hevüket, hát akkor ez olyan igazság, amely - szentül hisszük - csak egyre jobban meghódíthatja a modern hitvédelmet. Az Emberi Érzéktől lelkesített Ember minél jobban megszereti azt az eszmét, hogy valamiféle Siker várható még a „profán” erőfeszítésének meghosszabbodásától is, annál inkább jut oda, hogy nagyra becsüli a Személyivé-válásnak és a Személynek értékét - ami pedig éppen az emberi műveknek legfőbb alkotása. Továbbá: az Ember minél inkább tudatosítja az „egyetemes emberi szerep” eszméjét s minél jobban eljut annak értékelésére, hogy mily óriási szerepük van a Világban a döntés és a tudat erőinek, annál jobban meg fogja érteni, hogy a Földön a reflexív gondolatnak megjelenése szükségképp magával hoz - hogy betetőzze és egyensúlyba hozza - egy másik „reflexiót”: az Egész tükröződik a monádon, miután a monád már önmagára reflektált, vagyis a reflexív gondolattal valamiféle Reveláció jár együtt. - Végül pedig: a létezés súlyosságára és kockázataira eszmélő Ember minél inkább vitatni igyekszik a Mindenség jogait a saját szabadsága felett, annál inkább belátja, hogyha egyetlen tapintható elem sem mutatja neki (azaz nem garantálja neki) a Világ valódi Végpontjának befolyását és létezését, mégis eszének semmiféle argumentuma, mások eszének (akármily egyöntetű) közmegegyezése sem fojthatja el benne ezt a - cselekvése és lényeges életvágya számára - fizikailag halálos kételyt: A Világnak valóban van-e olyan kiútja, amire vágyunk? Hátha az Élet becsap minket?! Ezért hát azt mondhatjuk, hogy az a végső föltétel, amely nélkül minden mostani nagy földi reményünk szánalmasan dugába dől, így hangzik: lelkünk struktúrájával összefüggő okok miatt, valóban létezik valamiféle kapcsolat a személyivé-válás végső központjaként felfogott Istennel; s ez a viszony nem valami későn létrejött és egyéni kötelék, hanem olyen régi és annyira óriási, mint az egész emberi létezés. A Világba vetett Hit nem lehet szilárd, ha nem felel rája egy öröktől fogva hangzó Válasz; s ezt a Választ Az adta meg, ami megígértetett a Világba vetett Hitnek. A Világmindenség gondolkodó szféráinak lelki kapcsoló és energiaforrás kell. Hogy minket elbűvölve lekössön, a Mindennek kell, hogy szíve és arca legyen. Krisztus, akinek egyszerre jutott ki fogható történelmi létezés és ugyanakkor isteni tulajdonságok is, tapasztalatunk mezején az egyedül fölfedezhető alap, aki megadhatja az Emberi Érzék jogosságát és szilárdságát.

Következtetés Az Evangéliumban írva van: Nem azért jöttem, hogy felbontsam a törvényt, hanem hogy beteljesítsem.

13 Bármit is tesznek az Emberek új utak és magasabb eszmék fölfedezéséért, Krisztusnak hogy Saját maga maradhasson - állandóan az Emberek tervei előtt kell járnia. Krisztus - csakis Ő képes arra, hogy minden pillanatban értelmet és kezességet adjon a modern világ növekvő vágyainak. Ő az, aki betetőz és beteljesít. Egyre inkább ebből a jelből - és csakis ebből - fogjuk Őt felismerni. Krisztus vagy képes arra - és egyedül csak Ő -, hogy megmentse korunk emberi reményeit, s ekkor készen vagyunk, hogy megújult szenvedéllyel imádjuk; avagy pedig lassabban növekszik, mint legszebb reményeink, s akkor már semmit sem jelent számunkra. De ha Ő eltűnik, vajon mi maradna számunkra, hogy végleg igazoljuk és kibontakoztassuk létszomjunkat és életvágyunkat? Bizony a Kereszténység sorsa és a Világ érdeke szorosan összefügg a mai válságban. A Világ önmagában még összefüggéstelen maradna, ha Krisztus nem lenne itt, hogy központosítsa és beteljesítse. De Krisztus nem lenne isteni, ha a Föld lelkét jelenleg újraformáló mozgalmak mélyén nem lenne felismerhető az Ő Lelke. A „modern szellemet” csak valami fura hit-hiány vethette meg, tarthatta veszélyesnek, vagy éppen el is ítélhette. Az Emberi Érzék felvirradása csak új Epifánia hajnala lehet: Krisztus új formában jön el hozzánk. Itt az ideje, hogy elismerjük: az Egyházat elvont teológia kavargó árja, mennyiséget hangsúlyozó szentségi élet, agyonfinomult ájtatosság ragadta el, s ezért elvesztette kapcsolatát a Valósággal. Az egyház irányítás, a hívek érdeklődési iránya lassacskán bezárul rítusok, ájtatossági gyakorlatok, kegyes fellengzések mesterséges világába, amely teljesen elszakadt a dolgok valódi folyamától. Az Eukarisztia is kezd valamiféle önmagáért értékes tárgy lenni, amely magába fojtja a vallási aktivitást, ahelyett hogy élesztővé tenné a Világegyetem minden dolgának üdvösségére. Ezzel rossz útra jutunk; s éppen ezért állt meg a keresztény Igazság haladása. A Kereszténység továbbra is csak tengődni fog, és csak akkor képes úgy sugározni, mint első századaiban, ha istenigazában „átkapcsol” a Föld természetes vágyaira. A Jövő Vallásának két pólusa rajzolódik ki: a Krisztusba vetett Hit, amelyet a (végleg megszületett) emberi Hit éltet valami egyetemes haladás irányában; és a Hit a Világban, amelyet Krisztus határozott és szilárd valósága törvényesít. Így alkot egyetlen ívet Krisztus-szeretetünk és Világ-szeretetünk. Teilhard az Indiai-óceánon írta ezt a tanulmányát 1929 februárjában-márciusában.

HOGYAN ÉRTHETJÜK MEG ÉS ALKALMAZHATJUK A MŰVÉSZETET AZ EMBERI ENERGIA VONALÁN Nem vagyok művész, hanem geológus, vagyis a múlt egyszerű megfigyelője. Nincs tehát semmi jogcímem, hogy itt önökhöz szóljak. De mert mostanában az emberi Energia értékéről, felhasználásáról, jövőjéről kellett elmélkednem, át kellett tekintenem azokat a különféle formákat, melyekben megnyilvánul a világ munkája szerte a földön. S bizony - azt hiszem - megsejtettem, amit csak önök, művésze képesek meglátni, kibontakoztatni, megvalósítani.

14 Amennyire én megérthetem, a Művészet először is egyetemes tökéletesség, amely együtt jár minden vitális megvalósulással, mihelyt ez a valóságra-születés eléri kifejeződésének teljességét. Magasfokú művészet van a halban, madárban, antilopban. De a művészet, az igazi művészet az Emberben már valami többé válik. Már nem velejáró díszítő elem, hanem tárggyá lesz, sajátos élettel megáldott valósággá. Egyénivé válik. S ekkor már olyan formaként mutatkozik, melyet a Világban magára ölt az a sajátos túlcsorduló energia, amely kikerül az anyag hatalma alól s az Emberiséget jellemzi. Kétségtelen, hogy a felhasználásra váró energia-bőségnek igen nagy részét fölemészti a tudomány és a filozófia; s ezek sosem születtek volna meg, nem is fejlődnének tovább, ha a mechanikus folyamatok fejlődésének köszönhetően a földön állandóan nem növekednék a felhasználásra váró szabad erőmennyiség. Tudomány és filozófia tehát szorosan összefügg az emberi szervezet kollektív kiteljesedésével. Haladásukat nyugodtan tekinthetjük a fejlődő élet jogos és lényeges előbbre haladásaként. A művészetben viszont változatlanul él az a szabadság, sőt az a fantázia is, amely őseredeti formában jellemzi az energia patakzó áradását. Ugye amikor a művészet ragyogó fényét nézzük az emberi kultúrában, ösztönösen is arra gondolunk, hogy mennyi pazar és haszontalan szín árad szét a virágok kelyhén és a lepkék szárnyán? S ekkor már fölvetődik egy kérdés az olyan mérnök és biológus előtt, aki elsősorban a szellemi teljesítményt akarja fölmérni a dolgokban: vajon a művészet pusztán csak tékozlás és merő pazarlás, az emberi energiának elszökő tolvaja? S vajon az jellemzi-e - amint néha mondogatják - , hogy semmire sem szolgál? Avagy pedig éppen ellenkezőleg: hátha ez a látszólagos haszontalanság rejti hatása titkát? Mint sok más ember, én is fölvettem magamnak ezt a kérdést. S arra jöttem rá, hogy a művészet egyáltalán nem fényűzés vagy élősdi tevékenység, hanem a korok folyamán hármas és szükséges funkciót tölt be a szellem kiteljesedésében. 1. A művészet először is arra szolgál, hogy a bennünk pezsgő életbőségnek megadja azt az első elemi szilárdsági fokát, amelynek révén a kezdetben teljesen belső impulzus kezd mindenki számára tárgyilagos formában megvalósulni. A vibrálva élő benyomás csonka marad vagy el is vész mások számára, ha nem fejeződik ki gesztussal, táncban, énekben, kiáltásban. A művészet ezt az éneket és hangos szót hozza meg az ember szorongásába, reményeinek ujjongására. Testet ad nekik s valamiképp „materializálja”, anyagba öltözteti őket. 2. Nos hát, mivel a művészet érzékelhető formába öltözteti ezt a lendületet, ezzel máris idealizálja s részben már értelmi síkra is teszi. Azt hiszem ,hogy tévedne a művész és sokszor el is követte azt a hibát, hogy műalkotásába nagy-szorgosan akart valami tételt vagy tant csempészni. A művészben nem az ásznek, hanem az intuíciónak kell uralkodnia. De ha műve csakugyan lelke mélyéről fakadt, zubogó zene árjaként, akkor nem kell félnünk, mert fénykoszorúként fog felragyogni mindazok szellemében, akikhez elér a hangja. A szépség őseredetibb minden eszménél s ezér lenyűgöző hatással jár az eszék előtt és megszüli őket. 3. Ekként a művészet első testet és első formát ad a földön születő szellemi energiának, mert szimbolikus kifejezőereje van. De a szellemi energia számára betölt még egy harmadik funkciót is, s ez a többinél is fontosabb: a lelki erőknek a művészet adja meg s őrzi is meg sajátosan emberi vonásukat, mert személyivé teszi őket. Kétségtelen, hogy a tudomány és a gondolat is közölhetetlen eredetiséget ér el, ha mesterek művelik. De az a veszély fenyegeti őket, hogy ez az eredetiség a kifejezett eredmények egyetemességébe olvad. A tudóst többé-kevésbé elnyeli a kollektív

15 alkotómunka, amelynek életét szenteli. A művészt viszont képzeletvilága életei s ezért nem ismeri - vagy pedig ellensúlyozza - az ilyen „semlegesülést”, ami műve részéről érheti az emberi alkotást. Minél inkább racionalizálódik és gépesített lesz a világ, annál nagyobb szüksége van „költőkre”, akik megmentik és élesztőként pezsdítik az emberi személyt. Had foglaljam össze mondanivalómat: a növekvő emberi energia közül a művészet az a nagyon messzire vetülő zóna, amelyben sűrűsödnek, első formájukat megkapják és lélekkel telítődnek az igazságok, hogy aztán végleges formát öltsenek s asszimilálódjanak. Íme a művészet hatása és szerpe az evolúció egyetemes szervezetében. Teilhard-nak ez a hozzászólása 1939 március 13-án hangzott el a művészek társas-ebédjén, melyet a párizsi „Emberi Problémák Tanulmányi Központja” rendezett.

A VÁRVA VÁRT SZÓ Abban az egyetemes krízisben, melyet most vészel át a Világ, nincs ma senki - akár hívő, akár hitetlen -, aki lelke mélyén ne kiáltana fény után, egy olyan fényért, amely irányt és kiutat mutat a Föld szörnyű megrázkódtatásából. A keresztény kor első éve óta az Emberiség talán még sosem szakadt el ennyire múltbéli formáitól, nem szorongott ily kínosan a jövője miatt, s nem volt ennyire felkészülve egy Megváltó befogadására. Mi keresztények tudjuk, hogy a Megváltó már megszületett. De vajon az Emberiségnek ebben az egészen új fázisában nem kell-e ismét megszületnie, mai igényeinknek megfelelően? Ma minden szem Róma felé fordul (sokféle vallomásból tudom). Vajon ebben a döntő pillanatban az Egyház el tud-e fogadni egy olyan világot, amely teljes átalakulás közben ajánlja fel magát? E kritikus percben az Egyház meg fogja-e találni azt a szót, amely megmagyarázza, hogy mi történik, s ezáltal visszaadja szemünk ragyogását és boldog tetterőnket? Megkapjuk-e az Egyháztól a várva várt szót? Csak egyetlen sejt vagyok a nagy keresztény testben, tehát semmiképp sem akarok azzal hetvenkedni, hogy én mutassam meg az Egyház vezetőinek azt az utat, amelyre rá kell lépnünk. De mert sokféle szerencsés ok következtében, meg a temperamentumom miatt is, az én életem a másokénál közelebbről hallgatta a Föld szívdobogását, ezért szükségesnek gondolom, hogy egészen őszintén és teljes bizalommal most kifejtsem az imádásnak megújított formáját, mert - azt hiszem megértem, hogy erre van szüksége. I. Egy lehetsége diagnózis a jelen helyzetről: a növekedés válsága Az emberi tömeget most felkavaró szellemi és erkölcsi rendetlenség annyira fejbe ver egyeseket, hogy hajlandók ezt gondolni: egészen egyszerűen visszafelé tartunk és szétesik az

16 emberiség. Mivel ők így látnak, hát azzal akarnák megmenteni a veszni indult civilizációt, hogy az emancipált szellemeket mindenáron a régi perspektívák keretébe akarják visszaszorítani. Én azt hiszem, hogy a baj egészen más természetű, következésképp: egészen másfajta orvossággal is kell gyógyítanunk. Minél többször kérdezem saját magamtól és faggatom a körülöttem élő embereket, annál inkább meg vagyok győződve, hogy a minket most gyötrő zavarokban bizonyára jócskán felelős a hagyományos szabályok iránti hűtlenségünk. De ez a hűtlenség is inkább kielégületlenség, semmint hitványság. Valami túlságosan szűkre szabott és valami hiányzik nekünk az Evangéliumban, ahogy számunkra bemutatják. Minden látszat ellenére korunk vallásosabb, mint bármikor, csakhogy erősebb táplálékra van szüksége. Nem lelki gyöngeség és elhidegülés krízise, hanem átalakulás és növekedés válsága: íme ilyen fajta próbát vészelünk át. Ilyen körülmények közt haszontalan, sőt veszélyes is lenne, ha ezt prédikálnák nekünk: „Egyszerűen térjetek csak vissza a Múltba!” - Ma az Ember azért torpan meg és ágaskodik, mert igénye és reménye, hogy mást kap, valami újat. Ha nem tévedek, a mi nemzedékünket csakis kitáruló horizontok, nem pedig szorosabbra fogott kötelékek vihetik vissza eredményesen az Igazság útjaira. Csakhogy hol, melyik oldalon keressük éppen ezeket a horizontokat? Mit akarnak ma az emberek? - vagyis mi forgatja fel lelkük mélyét? II. A válság mély gyökerei: új nap van felkelőben A jelenlegi válságot jellemző szellemi és szociális zavarok legelső oka - szerintem - az a fontos változás, amely a két utolsó évszázad során szinte észrevétlenül lopakodott annak az emberi vallási tudatnak mélyébe, amelyet természete alapján keresztény léleknek nevezhettek. Az üdvösség problémája az ember számára még a modern korok hajnalán is csak két pont megjelölésével merülhetett fel: mindenegyes ember földi létezése, meg az utolsó Pontja; az élet rövid évei és az Örökkévalóság; az emberi egyed és Isten. - S kettőjük között semmi más. Csakhogy mi történt alig két évszázad alatt? A külvilágot érintő fölfedezéseknek és belső meglátásoknak bonyolult együttese révén az Ember egyszerre ébredt annak tudatára, hogy hihetetlen erők halmozódtak fel az emberi tömegben, és hogy ennek az energiának számára nyitva áll az út olyan kézzelfogható mű megalkotására, amelyet a jövőben elvár tőle a természet. Az Ember fölött már nem áll közvetlenül az Isten, hanem új nagyságrend iktatódik közbe, ígéreteinek és kötelességeinek hatalmas tömegével. Tehát anélkül, hogy elhagyná a Világot, az Ember ott talál a feje felett valami „imádásra méltót”, ami nála nagyobb. Én azt hiszem, hogy a jelen zavarok gyökerén ez rejlik: felvirrad a holnap Földje, ez az új csillag, és maga felé szívja a világ vallási erőit. Mindenképp ebből származik, hogy ellenállhatatlanul születnek nagy Mítoszok (kommunizmus, nacionalizmus…), amelyeknek vajúdása és összeütközése megrengeti a régi civilizációt. Ezek már nem a Kereszténységen belül feltűnő eretnekségek, de a Kereszténységgel szemben támad fel valamiféle teljesen új vallás s azzal fenyeget, hogy mindent elsöpör. Ha úgy tetszik, hát kísért az ördög, mint Krisztust a Hegyen, de most sokkalta ravaszabban, mert most már nem leboruló imádásról van szó, hanem önzetlen hódításról, amely kétségtelenül szül magas fokú lelki erőket. Az emberek tudatában a „Föld Érzéke” lépett a Szeretet helyébe. Ilyen körülmények között mit tegyünk mi, keresztények? III. A válság általános megoldása: a két csillag összekapcsolódása az Emberiség egén

17 Az embert azzal nem lehet józanészre téríteni, hogy valami régletűnt állapotba kényszerítjük vissza - mondtam imént. Ugyanilyen meddő kísérlet lenne, ha azzal akarnánk megtéríteni, hogy horizontjáról eltüntetjük azt az áll-isteni tárgyat, amely az Emberiség, a Faj és a Haladás szimbólumaival most keveredett elő. Akár tetszik akár nem, ugye hogy mindnyájan érezzük lelkünk mélyén az új csillag hatását. Mindegyikünk számára (azoknak, akik leginkább hívők közöttünk) a lelki probléma azt jelenti, hogy nem csak két hanem három nagy Valóságot kell egyensúlyba hoznunk: lelkünket, Istent és az előttünk fekvő Világ jövőjét. Ha ez utóbbinak létezését és értékét tagadnánk, ezzel sajátmagunkat hamisítanánk meg. Hazudnánk önmagunknak, tehát Hitünket is. De ha ez a helyzet, akkor máris világos lesz a probléma általános megoldása. Magától ajánlkozik a válasz. Csakis egyetlen módon kerülhetünk ki a fenyegető és emésztő valami elől, amit el nem tüntethetünk és nem is kell eltüntetnünk egünkről, hiszen létezik; ez a megoldás abból áll, hogy nála nagyobb Erővel győzzük le. Hátha magunkhoz lehet idomítani, meglehet keresztelni, kereszténnyé és Krisztusivá lehet tenni? „Jöjjön el a Te Országod”. Vajon Istennek ez a diadala pusztán a lelkek fölötti belső és természet fölötti uralomra korlátozódik? - Mint ahogy talán elképzeltünk. Avagy-ellenkezőleg hátha feltételezi egyedi testünk kézzel fogható valóságát is, meg Azt is, hogy a korok folyamán elérje a teljességét a kollektív emberi szerkezet? „Szeressétek egymást”. Vajon ez a lényege szerint keresztény magatartás arra korlátozódjéke, hogy külön-külön és egymásután enyhítsük testvéreink szenvedéseit? Avagy hátha azt kívánja meg, hogy aktív rokonszenvvel fejlesszük ki magunkat az emberi Test számára s ekként nem csak sebeit, kötözzük be, hanem egybeolvadunk aggodalmaival, reményeivel és mindazzal a növekedéssel, amit még elvár tőle a teremtés? A Világ haladását az Isten Országáról alkotott perspektíváinkba testesíteni. A Föld Érzékét, az emberi Érzéket a Szeretetbe forrasztani. A Világ már nem homályosítsa el Istent, ne sodorjon minket más irányba. Kapcsolódjék összhangba a két csillag. A két hatás-értékrangsor szerint csatlakozvasegítse egymást, hogy ugyanegy irányban emeljen és sodorjon minket magasba. „Isten magára öltötte a Világot, mint nagy köpenyt”. Világos, hogy ez a nagy tett-ha megvalósulna, azonnal és gyökeresen megszüntetné azt a belső ellentétet ami miatt szenvedünk. Mi kell - és mi elég is - ahhoz, hogy ez a fölszabadító átalakulás megtörténjék? Egyszerűen az kell - s ide akarok elérkezni eszmélődésemben - , hogy véges-végig valósítsuk meg hitvallásunkat, kibontakozásának logikai és történeti folytatásaként egyaránt. IV. A nagy orvosság: megjelenik az "Egyetemes Krisztus". "Nova et vetera ": Újat és régit eggyé szőni. A keresztény élet megszokott menetéhez tartozik, hogy a kinyilatkoztatott hittartalomnak néhány, sokáig szunnyadó eleme hirtelen fejlődik terebélyes ágakká, mert - és ahogyan - megkívánják az új idők és az új szükségletek. Bizony a keresztény életnedvet isteni sugallat ösztöne Azt gondolom, hogy korunkban ilyen szerep jut a keresztény Pléróma nagyszerű, lényegében dogmatikus eszméjének. A Plér6ma: a Nem-Teremtettnek és a Teremtettnek titokzatos szintézise, - a Világegyetemnek Istenben megvalósuló (egyszersmind mennyiségi és minőségi) beteljesedése. Ha Szent Pált olvassuk, föltétlenül fejbe vág és elképesztőn hat ránk két tény: egyrészt, hogy az Apostol mily alapvetően fontosnak tartja ezt az eszmét, amelyet a legteljesebb realizmusával értelmez; s másrészt, hogy a hithirdetés és a teológia mindmáig mennyire homályban hagyta - a többi dogmához

18 viszonyítva - , pedig csodálatosan megfelel korunk vallási igényeinek. lsten magába ölel nemcsak néhány lélek-foszlányt, de magának a Világegyetemnek szilárd és szerves valóságát, lentről kezdve egészen a magas egekig, energiáinak teljes kiterjedésével és egységével. Vajon nem éppen ezt keressük mi tapogatódzva? Bizony a keresztény életnedvet isteni sugallat ösztöne irányítja s ezzel párhuzamosan a modern humanitárius vágyak szökőárja is, ezért ez az életnedv már kezd duzzadni az oly sokáig alvó rügyben s ki is fogja fakasztani . Van egy mozgalom, amely Jézus Szíve kultuszával kezdődött éppen két évszázaddal ezelőtt, most pedig mélyre hatva és világosan rajzo1ódik ki az Egyházban; annak a Krisztusnak imádása felé irányul, aki hat a misztikus Testre s ennek következtében az egész emberi szociális szervezetre. Krisztus szeretete olyan energia, amelyben - összekavarodás nélkü egybeolvad a Teremtésnek minden kiválasztott eleme. E dogma kidolgozásában döntő fejlődési fokot jelent az a tény, hogy Róma nemrég Krisztus Király alakjában fejezte ki és szentesítette a keresztény tudatnak azt az előretörő, ellenállhatatlan nekilendülését, amely a Megtestesülést univerzalistább és realistább módon értékeli. E1gondolásom és vágyam az lenne, hogy ugyanennek a mozgalomnak logikus meghosszabbításaként az Egyház bontakoztassa kis és mutassa meg a Világnak - ahogyan már Szent Pál feltárta azoknak, akiket megtérített -, Annak a Krisztusnak nagyszerű alakját, akiben a Pléróma megkapja fizikai alapját, kifejeződését és szilárdságát; az Omega-Krisztus alakját, az Egyetemes Krisztust. "Descendit, ascendit, ut repleret omnia": leszállt, aztán fölment az égbe, hogy betöltsön mindent. A rómaiak, a korintusiak, az efezusiak és a kolosszeiek számára bizonyára csak homályos értelme volt ennek a képnek, hiszen akkor a "Világ", a "Minden” még nem létezett az emberi tudatban (mindazzal együtt, ami szervesen határozott valóságot jelentenek ma számunkra ezek a szavak). De nekünk, akiket elbűvöl a Világmindenség mostanában fölfedezett. nagysága, Szent Pál szövege pontosan annak az Istennek alakját rajzolja meg, akit várunk, hogy imádhassuk. Krisztus Király, Egyetemes Krisztus: lehet, hogy csak árnyalati különbség van a kettő között, de ez mindent kifejez: jelenti azt a különbséget, amely megvan egy olyan külsődleges, talán csak joginak és sztatikusnak elképzelt hatalom, meg egy olyan benső uralom között, amely elkezdődik az Anyagban és csúcsát éri el a Kegyelemben s ezért a halad6 Világ minden szerves kapcsolata. révén s az ő organikus utaikon át dolgozik mirajtunk. S jegyezzük meg jól: még halvány veszély sincs, hogy az Egyetemes Krisztus ilyen alakjában, aki mindannak Mozgatója, Megmentője, Ura és Végpontja, amit korunk "Evolúciónak” nevez, ködbe foszlanék az Ember-Krisztus, vagy hogy a misztika valamiféle panteista és személytelen imádásba tévedne. Az Egyetemes Krisztus Jézus Szívének kitágitásáb61 születik lelkünkben; s ezért köddé foszlana, ha nem kapná meg emberi természetének történeti valóságát; s ugyanakkor - a szeretet sajátos működése által - egyáltalán nem olvasztja fel, hanem beteljesíti azoknak az elemeknek személyiségét, melyeket az egyesülés végpontján összegyűjt. S arra sincs semmi veszély, hogy azok a hívek, akiket Ő vonz magához, elfelejtenék az Eget, valami pogány naturalizmus csapdájába esnének, ami a Föld materialista meghódítása felé vinné őket. Ugye hogy az Egyetemes Krisztus minden dicsősége mindig a Keresztbő1 nő ki? Nincs semmi veszély. Viszont mennyi e1őny származik ebből a szemléletm6dbó1, és mily hóditó! E téren mélységesen meg vagyok győződve ( és tapasztalatból beszélek). A modern vallási tudatot végérvényesen meghódította valami "felsőrendű emberiség" eszméje, amelynek meg kell születnie erőfeszítéseinkből, de amely képtelen arra, hogy vágyai számára akár összefüggő ábrázolásmódot, akár koherens cselekvési formát találjon, s ezért nem utasítana viassza egy olyan kereszténységet, amely a Föld legaktuálisabb reményeinek megváltójaként jelentkezik. S ez annyit jelentene, hogy az Új-pogányság az utolsó gyökeréig átváltoznék, megtérne; s ezzel az emberi

19 életnedvnek új árja is ömlene a hivők szivébe, akik emberségükben igen sokszor eltespedtek már. Ma csakis a keresztény ember (már amennyiben áthatják az Egyetemes Krisztus emberi és isteni tulajdonságai) képes arra, hogy szembenézzen a Természet és a Kegyelem egybefonódó igényeivel; s ezt hihetetlenül gazdag és egyszerű tettel érheti el: egy olyan teljesen szintetikus aktussal, amelyben egybefonódik, kölcsönösen egymást helyesbíti és fölmagasztalja a lemondás szelleme és a hódítás vágya, a hagyományos lelkület és a kalandos kutatásszomj, a Föld szelleme és Isten Lelke. Ha az Egyház termékeny módon akar véget vetni a modern zavaroknak, nem volna-e elég, hogy a Szeretet ilyen teljesen modern formájának fölfedezésére és gyakorlatára serkentsen minket? Kétezer év után, az Egyetemes Krisztus Karácsonyán, a keresztény optimizmus meghirdetése... Vajon nem ez lenne a jó hír és az a parancs, amelyet mi várunk? Peking,1940 október 31.

GONDOLATOK A BOLDOGSÁGRÓL

..

Mint ahogy az élettelen Anyag Világában minden test az egyetemes gravitációs törvényeknek engedelmeskedik, ugyanúgy az élő Anyag Világában is minden szerves létező, még a legalacsonyabb rendű is, abban az irányban tájékozódik és mozog, amely legtöbb jólétet hoz számára. Tehát a boldogságról beszélni: az előadó legkönnyebb feladatának kellene lennie. Hiszen ha élő szól élőkhöz, ugye biztosra veheti nem kell őket meggyőznie, mert már "beavatottakhoz" beszél. Igazában viszont sokkal kényesebbnek és bonyolultabbnak bizonyul az a feladat, amelyre ma itt vállalkozom. Kétségtelen ,hogy akárcsak minden más élőlény, az Ember is valóban boldog akar lenni. Csakhogy benne ez az alapvető igény már bonyolult és új formát ölt. Mert hát az Ember nemcsak a többinél érzékenyebb és fürgébb élőlény. "Emberré-válása" révén ő már gondolkod6 és bíráló létező. Nos hát, a reflexi6nak ez az adottsága két, félelmetes erejű tulajdonságot hoz a világba: annak meglátását, ami lehetséges, és annak előrelátását, ami eljövendő. Olyan két képesség ez, melynek megjelenése elég volt, hogy máris zavart és sokfelé szóródást hozzon az Életnek mindaddig oly összefüggő és annyira kristálytiszta növekedésébe. A lehetségesnek és a jovőnek meglátása: ez a két képesség fonódik össze, hogy kimeríthetetlenné tegye és minden irányban megnövelje félelmünket - de reményeinket is... Ott, ahol az állat nem ütközik nehézségbe, hogy tévedhetetlenül haladjon előre afelé, ami kielégíti, az Ember minden lépésekor és minden irányban problémát lát, amelyre - amióta csak Ember - szüntelenül és eredménytelenül igyekszik végleges és egyetemes megoldást találni. „De vita beata”: elmélkedjünk a boldog életről - mint már a Régiek is mondták. Mi is a boldogság?

20 E témakörben könyvek, kutatók munkái, egyéni és közösségi élmények századok óta szenvedélyes ütemben követik egymást, de nem sikerül egyöntetű meggyőződést teremteniük. S végül is sokak számára az a gyakorlati következtetés alakul ki e sok vitábó1, hogy meddő vállalkozás lenne tovább keresni. Vagy a problémát megoldhatatlannak látják: ezen a világon nincs igazi boldogság. Avagy pedig azt vélik, hogy rengeteg különféle megoldás van s ezért az egész kérdés bizonytalan. Hogy ki boldog? - ez személyes megítélés ügye. Te a bort szereted, meg a jó ételeket. Én inkább az autót, a költészetet, és szeretek jótékonykodni is. "Kinek milyen az ízlése, és kinek mekkora a szerencséje" - ezt bizonyára gyakran hallottátok ti is. S lehet, hogy kissé így is gondolkodtok. Ma esti előadásomban éppen kortársainknak ilyen relativista s végeredményben borulát6 szkepticizmusával akarok szembeszállni, mert azt szándékszom megmutatni, hogy éppen az Ember számára a boldogság egyetemes irány egyáltalán nem olyan bizonytalan, mint ahogy könnyedén mondogatják - föltéve, hogy vizsgálódásunkat a lényeges boldogság-formákra korlátozzuk és kutatásunk közben a Tudomány - a Biológia - tanítására támaszkodunk. Ha már - sajnos - nem adhatom meg nektek a boldogságot, legalább segítségetekre lehetnék megtalálásában. Előadásom két részre oszlik: - az első, jórészt elméleti részben, igyekszünk együtt meghatározni az emberi boldogsághoz vezető legjobb utat; - a második részben, amely következtetésként szolgál, fel fogjuk vetni magunknak ezt a kérdést: egyéni életünket hogyan alakíthatjuk a boldoggá-válás általános tengelyeihez? I. A boldogság elméleti tengelyei A. Amint a probléma fölmerül: három különféle magatartás, ha szembenézünk az élettel. Hogy jobban megértsük, miként vetődik föl bennünk a boldogság problémája s miért vagyunk hajlandók habozni, ha szembenézünk vele, mindenekelőtt jól körül kell néznünk, vagyis meg kell különböztetnünk három kezdeti, alapvetető magatartást, melyeket az emberek ténylegesen elfogadnak és megvalósítanak, haha szembenéznek az Élettel. Had irányítson egy hasonlat: Képzeljük el, hogy kirándu16k indultak el, magas hegycsúcs megmászására vállalkoztak. Vegyük szemügyre csoportjukat, pár órával az indulás előtt. Nyugodtan elképzelhetjük, hogy abban a percben háromfajta elemre oszlik az együttes: - Egyesek sajnálják, hogy elhagyták a vendégfogadót. A fáradság, a veszélyek aránytalannak látszanak a siker értékéhez viszonyítva. Elhatározzák, hogy visszafordulnak. - Mások nem bánják, hogy elindu1tak. Szépen süt a nap, nagyszerű a kilátás. De hát miért kellene még feljebb menni? Nem jobb-e élvezni a hegyet ott, ahol vagyunk, a rét s az erdő kellős közepén? - Le is fekszenek a fűbe, átcserkészik a környéket s várják az uzsonna idejét. - Végül ismét mások, az igazi alpinisták, csakis a csúcsra néznek, hiszen megfogadták, hogy megmásszák. S nekiindulnak, előre. Fáradtak, - bonvivánok, - tüzes-szívűek.

21 Három ember-típus... Szíve mélyén mindegyikünk ott hordja e háromnak csíráját, s világszerte csakugyan e három között oszlott meg mindig az Emberiség. 1/. Először: a fáradtak (vagy pesszimisták). Ennek az első embercsoportnak szamében: a létezés = tévedés vagy balfogás. Rosszul kezdtünk neki, s ezért csak arról van szó, hogy a lehető legügyesebben hagyjuk ott ezt a játékot.Ha végsőkig fokozódik és tudós tanná rendszereződik ez a magatartás, hát a hindu bölcsességbe torkollik, amelynek szemében a Világmindenség csak káprázat és börtön; - vagy pedig Schopenhauer-féle pesszimizmusban végződik. De enyhébb és közönséges formában ugyanez a magatartás rejlik s árulja el magát sok-sok gyakorlati megállapításban, amelyeket jól ismertek: "Mire jó a kutat6munka?... Miért ne hagynánk a. vadakat vadságukban, s a tudatlanokat butaságukban? Minek a Tudomány, meg a Gép? Nem jobb-e feküdni, mint talpon állni? Már nem hason, hanem sírban feküdni ?" - Mindez - legalábbis burkoltan - azt akarja mondani, hogy többet ér a kisebb-lét, mint a több-lét,- és hogy legjobb lenne egyáltalán nem is létezni. 2/. Aztán; a bonvivánok (vagy élvhajhászók). Ennek a második fajta embernek szemében biztosan többet ér lenni, mint nem lenni. De vigyázzunk csak, mert itt a "létezésnek" egészen különleges értelme van. Ennek az iskolának hívei számára: lenni és élni - nem cselekvést jelent, hanem azt, hogy betelnek a jelen perccel. Kapzsin élvezni minden pillanatot és minden dolgot, szemernyit se hagyjunk elveszni belőlük,- s f61eg: fütyüljünk az életmód megváltoztatására! - ez az igazi bölcsesség. Ha jó1 tele a hasunk, hát majd fordulunk egyet a fűben, kinyújtjuk elzsibbadt lábunkat, vagy másfelé nézünk, továbbra is lazsálhatunk. De ami a jövőt illeti: érte és miatta semmit sem kockáztatunk; legföljebb, ha már igazán végsőkig finomultunk, kábítószerként önmagáért élvezzük a kockázatot, hogy a merészkedés izgalmába kóstoljunk, vagy hogy érezzük, amint félelem borzongatja hátunkat. Leegyszerűsített formában így képzeljük el Epikurosz iskolájának régi pogány hedonizmusát. Mindenesetre, nemrégiben ilyen volt az irodalmi kőrökben egy Paul Morand vagy egy Montherlant irányzata, vagy sokkal kifinomultabban: Gide-é (a Nourritures Terrestres írójáé), aki számára az eszményi élet annyit jelent, hogy iszunk anélkül, hogy valaha is enyhítenénk szomjunkat (sőt inkább azért iszunk ,hogy szomjasabbak legyünk), egyáltalán nem azzal a szándékkal, hogy visszanyerjük erőnket, hanem hogy csak készen álljunk: had hajolhassunk egyre mohóbban minden új forrás fölé.

3/. S végül a tüzes-szívűek, akik számára az élet haladás és fölfedezés. Akik ehhez a harmadik kategóriához tartoznak, azoknak nemcsak többet ér lenni, mint nem lenni, de mindig lehetséges és csakis az az érdekes, hogy többé-váljanak. E kalandszerető hódítók szemében a lét kimeríthetetlen, nem Gide módjára, mint számtalan síkú drágakő, melyet minden irányba forgathatunk, mégsem unjuk meg, hanem mint tűzfészek és fényforrás, amelyhez egyre közelebb kerülhetünk. - Lehet hogy kigúnyolják az ilyen embereket, naivnak nevezhetik, vagy terheseknek. Közben mégis ők szültek minket s hamarosan belőlük fog megszületni a holnap Földje is. Borúlátás és visszatérés a Múltba; a jelen perc élvezése; lendület a jövő felé. Mint mondottam: három alapvető magatartás, szembenézve az Élettel. S következésképp föltétlenül a boldogság három ellentétes formája is itt áll előttünk. S ezzel vissza is jutunk témánk lényegéhez.

22 1/. Először: a nyugalom boldogsága. - "Csak semmi izgalom, semmi kockázat, semmi erőfeszítés. Csökkentsük kapcsolatainkat, szűkítsük igényeinket, tompítsuk lámpánk fényét, kérgesítsük meg bőrünket, bújjunk vissza csigaházunkba.- Boldog ember az, aki legkevesebbet gondolkodik, minél kevésbé érez, és nemigen vágyódik semmire". 2/.Aztán:az élvezés boldogsága,- a mozdulatlan vagy - helyesebben mondva - a folyton felújított gyönyör. "Az élet célja nem az, hogy cselekedjünk és alkossunk, ha nem hogy kihasználjuk az e1őhyeit.Tehát:még kisebb erőfeszítés, vagy éppen csak annyi, hogy kicserélhessük a poharat, meg a likört. Elnyújtózni, mint a levél a napsugárban, minden percben másik oldalra feküdni, hogy még jobban élvezhessük új helyzetünket: ez a boldogság receptje.Boldog az, aki legteljesebben képes élvezni a rendelkezésére á1ló pillanatot". 3/.Végül: a növekedés boldogsága . - E harmadik szempont szerint a boldogság nem önmagáért létezik és nincs is olyan értéke, mint egy tárgynak, amire törekedhetünk s ami t önmagában megragadhatunk. A boldogság csak jele, eredménye és szinte jutalma a helyesen irányított cselekvésnek. "A boldogság az erőfeszités mellékterméke" - mondja valahol A. Huxley. Tehát nem elég - ahogy a modern hedonizmus sugallja - akárhogy megújhodnunk, hogy boldogok legyünk. Semmiféle változás nem boldogit, ha nem emelkedő irányban történik.- Boldog ember tehát az, aki a boldogság közvetlen keresése nélkül, feltétlenül megtalá1ja az örömet, szinte ráadásul, abban a tettében, amellyel kiteljesedni igyekszik s önmaga végső határáig tör előre. A nyugalom boldogsága, az élvezés boldogsága, a kibontakozás boldogsága. Az Ember nívóján az Élet habozik e három útirány között és szemünk láttára oszt ja meg árját. Hogy megindokoljuk választásunkat, csakugyan az ízlés, meg a vérmérséklet egyéni tetszésére vagyunk hagyatkozva? - amint ezt ismételgetik. Vagy pedig valahol találhatunk valami alapot, vitathatatlan - mert tárgyilagos érvet annak eldöntésére, hogy e három út egyike abszolút jobb, s következésképp az egyedüli is, amely igazán boldogíthat? B. A tények válasza 1/. Általános megoldás: a nagyobb Tudat felé. Abszolút meggyőződésem, hogy csakugyan létezik ilyen vitathatatlan és tárgyilagos kritérium, nem is titokzatos, nincs is elrejtve, mindenki szeme elé tárul. Azt is állítom, hogy ha észre akarjuk venni, elég megfigyelnünk magunk körül a Természetet, a Fizika és a Biológia legfrissebb vívmányainak fényénél, vagyis a Fejlődés nagy jelenségéről alkotott új elgondolásaink szerint. Tudjátok, abban ma már senki sem kételkedik komolyan, hogy a világmindenség "ontológiailag" nem megállapodott valami, hanem kezdettől fogva, egész tömegének legbensejéig, két nagy ellentétes áramlást követve mozog: az egyik áramlás a végső szétesés állapota felé ragadja magával az Anyagot; a másik sodrás pedig szerves egységeket épít s ezeknek legmagasabb fokú, elképesztően bonyolult típusai alkotják azt, amit "é1ővilágnak" nevezünk. Ennek leszögezése után vegyük közelebbr61 szemügyre a második áramlatot, vagyis az Életét, amelyhez tartozunk. A tudósok egy jó évszázadon át elismerték ugyan a bio1ógiai Evolúció valóságát, mégis azon vitatkoztak, vajon a minket magával sodró mozgás nemcsak valamiféle zárt körvonalú örvénylés-e? -, avagy pedig határozott sodrás, mely a Világ élő részét valamilyen megállapított felsőrendű állapot felé hajtja? Nos hát, ma a véleményeknek csaknem egyöntetűsége

23 alapján mondhatjuk, hogy a két föltevés közül határozottan a második hipotézis felel meg a valóságnak. Az Élet nem törvények nélkül bonyolódik s nem is találomra, hanem - akár a szervezett lények együttesét, akár a részleteit figyeljük -, módszeresen, visszafordithatatlanul tart egyre magasabb fokú tudat állapotok felé. S ez úgy történik, hogy az Embernek végső s egészen friss keletű megjelenése a Földön: csak szabályos és logikus eredménye egy olyan folyamatnak, amely már bolygónk őskezdete óta megindult. Ha történeti szempontból nézzük, az Élet (vagyis voltaképp a Világegyetemnek legaktívabb hányada) = Tudat-növekedés.- Nem vesszük-e rögtön észre, hogy belső magatartásunkra és viselkedésmódunkra hogyan hat ki ez a megállapítás, mi a közvetlen következménye? Imént mondottam: vég nélkül vitázunk, hogy mi legyen a legjobb magatartásunk, amikor szembenézünk az élettel, a mi életünkkel. De közben nem hasonlítunk-e olyan utashoz, aki a Párizs és MarseiIle között futó gyorsvonaton ülve még azt kérdezgeti magától, hogy északi avagy déli irányban célszerűbb-e mennie? - Vitázunk. De hát mire jó ez, hiszen a döntés megtörtént már tőlünk függetlenül s már rajta vagyunk a vonaton. Földünkön már 400 millió év óta (helyesebb lenne ezt mondani: a Világegyetemben az idők kezdete óta) a létezők óriási tömege, amelynek egy részét alkotjuk, szívósan, fáradhatatlanul tart több szabadság, egyre nagyobb érzékenység és élesebb belső' látás felé. S mi még azt kérdezgetjük magunktól, hogy merre kell menni?... Bizony, a nagy kozmikus törvények fényénél eloszlik az álproblémák árnyéka. S ha nem akarunk fizikai ellentmondásba keveredni (vagyis ha nem akarjuk tagadni mindazt, ami vagyunk s ami minket világra szült), csak elfogadhatjuk - mindegyikünk mindnyájunk nevében - azt az elsörendűen fontos döntést, ami itt van, a Világba foglaltan, s aminek mi tudatos elemei vagyunk. Hátrálni, hogy kevesebbek legyünk; megállni az élvezés kedvéért: két olyan magatartás, amivel az egyetemes ár ellenében akarnánk evezni,- vagyis abszurd lehetetlenség. Ekként jobbról és balról lezáródik az út és csak az előrevivő út marad nyitva. Tudományosan és tárgyilagosan: az Élet hívására adható egyetlen válasz = a fej1ődés menete. S ezért - szintén tudományosan és tárgyilagosan - az egyetlen valódi boldogság az, amelyet a növekedés és a mozgás boldogságának neveztünk. Akarunk-e tehát - mint a világ, és vele együtt - boldogok lenni? Hagyjuk hátunk mögött a fáradtakat és a pesszimistákat. A bonvivánok is csak hadd heverésszenek a dombokon, burzsoamódra. Mi pedig habozás nélkül csatlakozzunk azok csoportjához, akik meg akarják kísérelni a fölfelé kúszást, egészen az utols6 csúcsig, előre!... A hegy megmászása mellett döntöttünk. De ez még nem minden. Hátra van még, hogy el ne tévesszük az ösvényt. Már az is jó, hogy nekigyürkőzünk, hogy útra keljünk. De melyik a jó út, hogy könnyen elérjük a csúcsot? Hogy szilárd talajon maradjunk, ismét figyeljük meg a Természet útjait. Kérdezzük meg, mit mondanak az Élet tudományai. 2/. Részletes megoldás: a perszonalizáció (személlyé-válás) három fázisa. Mondottam, hogy a Világban az élet egyre nagyobb bonyolultság érdekében növekszik, hogy folyton nagyobb legyen a tudata - s közben a szervezetek növekvő bonyolultságával együtt jár lényük

24 központjának elmélyülése, amely mintha effektusa lenne ennek a folyamatnak. Mármost hogyan történik - va1óságában és részleteiben - ez az egyre magasabb rendű egysége felé haladás? Nagyobb világosság és egyszerűség kedvéért korlátoz6djunk az Ember esetére, aki pszichés szempontból legmagasabbra fejlődött s akit minden élőlény között legjobban ismerünk. Perszonalizációnknak, vagyis belső egységesülésünknek folyamatát vizsgálva, három, egymást követő és egymásba kapcsolódó fázis ismerhető fel. Hogy teljesen önmaga és teljesen é1ő lehessen, az Embernek 1. önmagára kell központosítania magát; 2. központját "a másikra" kell áthelyeznie; 3. egy nála nagyobbra kell magát összpontosítania. Határozzuk meg és fejtsük ki egymásután ezt a három előretartó mozgást, amelynek szükségszerűen megfelel a boldoggá-válás három formája (minthogy a boldogság - így állapítottuk meg -voltaképp növekedés). 1/. Először is: központosítás. - Nemcsak fizikailag, de értelmileg és erkölcsileg is az ember csak akkor Ember, ha műveli magát. És nemcsak húsz éves koráig... Hogy tehát teljesen önmagunkká legyünk, egész életünk folyamán dolgoznunk kell, hogy megszervezzük magunkat, vagyis egyre több rendet és egységet vigyünk gondolatainkba, érzelmeinkbe és viselkedésmódunkba. Belső életünknek egész programjáról, egész érdek1ődési köréről (s egyben teljes erőfeszítéséről is!) van itt szó, beleértve elkerülhetetlen tovasodródását egyre szellemibb s folyton magasabb rendű tárgyak felé... Ennek az első fázisnak során mindegyikünknek újra kell megvalósítania s meg kell ismételnie a "saját számlájára" végezve - az Élet egyetemes munkálkodását. Lenni - elsősorban annyit jelent ,hogy magunkat alkotjuk és önmagunkat találjuk meg. 2/. Aztán: a központ áthelyezése. Mindnyájunk mélyén ott van a reflexív központ. Születése óta az az elemi kísértés vagy illúzió leselkedik rá, hogy ezt képzeli, a növekedése érdekében hátha jó lenne önmagára szigete1ődnie s önző módon egyedül folytatnia saját maga beteljesítésének megkezdett munkáját: elvágni magát a többiektől, vagy mindent önmagára vezetni vissza. Csakhogy nem egyetlenegy ember lakik a földön. Miriádnyi van ugyanabban az időben, s nem is lehet másképp. Ez a tény banális evidencia. Ha pedig a Fizika általános perspektíváiba állítjuk, döntően fontos lesz, mert egészen egyszerűen azt jelenti, hogy természetüknél fogva bármennyire egyénivé válnak is a gondolkodó lények, mindenegyes ember mégiscsak egy-egy atomot, vagy - ha úgy tetszik - egy-egy óriás-molekulát képvisel; a többi hasonló molekulával pedig együtt alkot egy meghatározott korpuszkuláris rendszert, amelyből nem képes kiszakadni. Fizikailag, biológiailag az Ember is, akárcsak minden létező a Természetben, lényegileg légiónyi elemből áll: "tömegjelenség". Első megközelítésre ez azt jelenti, hogy nem haladhatunk önmagunk végső határáig, hacsak ki nem lépünk magunkból s nem egyesülünk másokkal, mégpedig oly módon, hogy az egyesülés révén - a Komplexitás nagy Törvényének megfelelően - megnövekszik a tudatunk. - Innen származik a szeretet sürgető szükségessége, mély értelme; minden formája arra késztet, hogy egyéni központunkat olyan központokkal társítsuk, amelyeket magunk választunk ki s e1őnyben részesítünk. Sürgetően fontos a szeretet, mert lényegbevágó szerepe és varázsos szépsége éppen az, hogy kiegészít, teljessé tesz. 3/. S végül: magasabb központosítás.- S ezt - bár nem kevésbé evidens - föltétlenül meg kell értenünk. Hogy teljesen önmagunk legyünk - mondottam -, ki kell tágítanunk létünk alapjait vagyis "a Másikhoz" kell csatlakoznunk. Ha viszont létrejön néhány ilyen kiváltságos szeretet-kapcsolat, ez a terjeszkedő lendület nem áll meg többé, hanem lépésrő1-lépésre szinte észrevétlenül ragad minket

25 egyre nagyobb sugarú körökbe. A mai Világban éppen ez a folyamat különösen szembeötlő. Kétségtelen, hogy az Ember már ősidők óta mindig annak homályos tudatában élt, hogy egyetlenegy nagy Emberiséghez tartozik. De ez a zavaros közösségi tudat mégis csak a mi modern nemzedékeink számára kezdi megkapni valódi és teljes értelmét. Az elmúlt tíz évszázad során (amikor a civilizáció hirtelen meggyorsult) az emberek szinte gondolkodás nélkül adták át magukat a minden háborúnál mélyebb és sokrétű erőknek, amelyek lassacskán közel hozták őket egymáshoz. Ma viszont már megnyílik szemünk s két tényt kezdünk észrevenni. Az első az, hogy abban a szűk és tágíthatatlan "öntőformában", amit a Föld zárt felszíne jelent, a szüntelen növekvő népesség hatására és a gazdasági kapcsolatok nyomására most már csak egyetlen testet alkotunk. A másik tény pedig az, hogy magában ebben a testben - az ipar és a tudomány egyöntetű és egyetemes rendszerének fokozatos kiépülése folytán - gondolataink egyre inkább úgy működnek ,mint egyetlen agynak sejtjei.- Ugyan mit jelent ez, ha nem éppen azt, hogy amint ez az átalakulás majd követi természetes vonalát, előreláthatjuk azt az időt, amikor az emberek tudni fogják, hogy mit jelent szinte egyetlen szívvel s mindnyájan együtt vágyni, remélni, szeretni ugyanazt a va1óságot... A holnap Emberisége, valamiféle "magasabb rendű Emberiség", amely sokkal tudatosabb, hatalmasabb és egyöntetűbb lesz a mienknél, immár kilép a jövő homályábó1 s szemünk láttára ölt alakot. Ezzel együtt pedig (erre még visszatérek) lelkünk mélyén felvirrad az az érzés, hogy ha önmagunk végső határáig akarunk jutni, nem elég tíz-tizenkét olyan személyhez kötni életünket, akiket a minket körülvevő ezrek közül választottunk ki, hanem valamennyi emberrel együttesen kell egyetlen tömböt alkotnunk. Mire kell következtetnünk ebbő1 a kettős - küls6' és belső - jelenségből? Arra, hogy az Élet - a lét érdekében - végeredményben arra hív minket, hogy csakugyan testesüljünk bele és vessük alá magunkat egy olyan szervezett Egésznek, amelynek - kozmikus méretek szerint - csak öntudatos részecskéi vagyunk. Magasabb rendű központ vár reánk, már fel is tűnik - nemcsak mellettünk, de rajtunk túl és fölöttünk is. Tehát nemcsak sajátmagunkat kell kifejlesztenünk, nem is csak hozzánk hasonlónak kell átadnunk magunkat, hanem alá is Kell rendelnünk életünket valami nálunk nagyobbnak s hozzá kell kapcso1ódnunk. Más szóval: először lennünk kell; aztán szeretni; s végül imádni. Íme ezek személyiségünk kialakulásának természetes fázisai. Látjátok ,hogy három fokozat fonódik egymásba az Élet fölfelé törő mozgásában, s ennek következtében ez a boldogságnak három, egymás fölé illeszked8 fokozata is,- ha a boldogság csakugyan elválaszthatatlanul összefügg a fölfelé haladással, amint ezt már felismertük. A növekedés boldogsága, a ,szeretet boldogsága s az imádás boldogsága. Íme végeredményben ez az a hármas boldogság, melyet az Élet törvényeiből kiindulva elméletileg előreláthatunk. Csakhogy e téren hogyan dönt a tapasztalat? Próbáljuk kissé ellenőrizni, tényekre támaszkodva, közvetlen módszerrel: vajon helyesen következtettünk-e? Boldogság, hogy önmagunk mélyén - erőben, érzelmekben s önuralomban - növekszünk. Testek

26 és lelkek egymásba kapcso1ódásának boldogsága is, hiszen arra születtek, hogy egészítsék ki egymást. Szükségtelen hangsúlyoznunk, milyen tiszta és feszült az örömnek ez a két első forrása. Igazában mindenki elismeri és értékeli. De van olyan boldogság is, amely abból fakad, hogy elmerülünk s valamikor majd elvesztjük magunkat valami nálunk nagyobban... Itt már üres spekulációnak vagy merő ábrándozásnak ködébe kerültünk? - Örülni annak, ami túlszárnyal s amit még nem is láthatunk, meg sem tapinthatunk... Néhány megszállottól eltekintve, ugyan ki törődik ilyesmivel abban a pozitivista és materialista világban, amelybe nyakig merülve élünk? Hogy ki törődik vele? Figyeljetek csak egy kicsit arra, ami körülöttünk történik! Pár hónappal ezelőtt, egy hasonló találkozón, leírtam a két Curie esetét, annak a férfinak és nőnek történetét, akiknek az volt a boldogsága, hogy nagy kalandra vállalkoztak, a Rádium fölfedezésére; tudták, hogyha elvesztik életüket, éppen ezzel nyerik el igazán. Nos hát, talán szerényebb formában, vagy más körülmények között, tegnap és ma, hány és hány embert nem kapott el és tart mindhalálig fogva a Kutatás Szelleme? Próbál juk csak elsorolni: Az Északi és a Déli Sarkvidéken: Nansen, André, Shackleton, Charcot - s még annyi mások. A magas hegyekben: az Everest megmászói. A veszélyes laborat6riumokban; hányat öltek meg sugarak vagy anyagok, amelyeket kutattak,hányat ölt meg anatómiai injekció... A levegő megh6dit6inak egész légi6ja... Hódítók, akik azért küzdenek, hogy Ember nyerje meg az Embert: mindazok, akik egy eszméért teszik kockára, vagy már fel is áldozták életüket. ("Tudjátok - mondta Rathenau -, hogy életem áldozat s ~römmel, tudatosan ajánlom fel az Élet fölötti Hatalomnak, jutalom önző reménye nélkül"). Ismétlem: csak nagyjábó1 soroljátok el őket. Aztán vegyétek elő - ha megtalálhatók - ezeknek az embereknek hátrahagyott jegyzeteit vagy leveleit; a leghíresebbektől kezdve (akikrő1 beszélnek) egészen a legszerényebbekig (a névtelenekig), mint például azoknak a posta-repülőknek nap1ói, akik huszonöt évvel ezelőtt törtek légi utat Amerikán át az emberi gondolatnak és érzelmeknek; egyik a másik után vállalta a halált. Mit olvastok bizalmas jegyzeteikben? Az örömet találjátok benne, szárnyaló és mélységes örömet, túláradó boldogságot: olyan élet kirobbanó boldogságát, amely végre megtalálta azt a véghetetlen teret, ahol kitárhatja lelkét. Igen, ezt mondom: a Véghetetlennek boldogsága. Rendszerint az ássa alá s mérgezi meg boldogságunkat, hogy oly közel érezzük magunkhoz a mélyét és a végét mindannak, ami vonz: szenvedést hoznak az eltávozások és a test kopása; aggódunk, mert tovafut az idő; remegünk, mert törékeny minden jó, ami t kezünkben szorongatunk; lekókad fejünk, mert oly gyorsan jutunk önmagunk határára, s elmúlik minden, amit szeretünk. . . Aki egy Eszményben vagy Vállalkozásban fölfedezte annak titkát, hogy lehet - közelrő1 vagy távolról - együttműködni és azonosulni a fejlődő Világmindenséggel,- annak szemében ködbe foszlik mindez az árnyék. Imádás öröme árasztja el a létezés és a szeretet örömét, hogy kitágítsa és megszilárdítsa, nem pedig hogy összezsugorítsa vagy megsemmisítse (Curie, Termier: nagyszerű barátok, apák és férjek voltak); csodálatos békét szül és áraszt szét az imádás boldogsága. Kimeríthetetlen az a tárgy, amely ezt az örömet táplálja, hiszen egyre jobban egybeesik magának a

27 köröttünk élő Világnak beteljesítésével s éppen ezért kerül ki a halál és bármi romlás karmai közül. Végül ez a boldogság - ilyen vagy olyan formában - szüntelenül itt van kezünkben, ajtónkon kopog, hiszen legjobban úgy érjük el, ha mindegyikünk a maga helyén s a lehető legjobban megteszi mindazt, amire képes. Annak az elemnek boldogsága ez, amely tudatosan fölfedezte, hogy létezik olyan Egész, amit szolgál s amiben eléri teljességét. Öröm ez, a gondolkodó atomban fakad, mert érzi, hogy az őt hátán hordó Világegyetemben megvan a saját szerepe s hogy ezáltal teljesül be élete. Íme, elméletben és gyakorlatban is ez a boldogságnak legmagasabb és leghaladóbb formája. Én ezt ajánlhatom nektek, s kívánom, hogy elérjétek. II. A boldogság alapvető szabályai Tegyük most félre a merő elméletet s térjünk át, hogy miként alkalmazhatjuk egyéni életünkben. - Az igazi boldogság - amint imént leszögeztük - a növekedés boldogsága, és határozott irányban vár reánk: 1. meg kell alkotnunk az egységet önmagunk mélyén; 2. énünket egyesítenünk kell másokkal, hozzánk hasonlókkal; 3. életünket a mi életünknél nagyobb életnek kell alárendelnünk. E meghatározásokból mi következik mindennapi életünkre vonatkozóan? A valóság gyakorlati terén hogyan kell cselekednünk, hogy boldogak legyünk? Itt persze csak igen általános irányelvekkel szolgálhatok kíváncsiságtok és jószándékotok számára. Mert itt már jogosan kerülnek e1ő az ízlés, a szerencsés adottságok és a vérmérséklet sokféle kérdései. Természeténél és struktúrájánál fogva az Élet csak elemeinek óriási változatosságának köszönhetően alakul ki és halad előre. Mindegyikünk sajátos szemszögbő1 látja a Világot és kapcso1ódik bele, saját vitalitásának közölhetetlen erőkészletével és árnyalati finomságával.(Ez olyan változatosság, amely - csak mellékesen jegyezzük meg - a "személyiség" biológiai értékének alapja) .Ezért mindegyikünk csak önmaga fedezheti fel saját maga számára azt a magatartásm6dot s az utánozhatatlan életvitelt, amely a legnagyobb mértékben felel meg a körülötte fejlődő Világmindenségnek, vagyis boldogító békét ad neki. E megszorítások ellenére is a boldogság három szabályát fogalmazhatjuk meg, a föntebb kifejtett távlatoknak megfelelően: 1. Először: hogy boldogok lehessünk, ellen kell állnunk a kisebb erőfeszítés hajlamának, amely arra ösztönöz, hogy vagy egyhelyben topogjunk, avagy inkább csak kifelékapkod6 tevékenységben keressük életünk megújhodását. Az kétségtelen, hogy a minket körül vevő gazdag és kézzelfogható anyagi valóságokban mélyen gyökeret kell vernünk. De a boldogság végül is a belső - szellemi, művészi, erkölcsi - tökéletesedés munkájában vár reánk. "Az életben az a legfontosabb, hogy önmagunkat találjuk meg” - mondotta Nansen. A szellem fáradságos munkával épül, az anyagon át és rajta túlszárnyalva.- Központosítás. 2. Másodszor: .hogy boldogok lehessünk, ellent kell állnunk az önzésnek, amely arra késztetne, hogy vagy magunkba zárkózzunk, vagy hogy hatalmunk alá kényszerítsük a többieket. Van olyan fajtája is a szeretetnek,- rossz, meddő szeretés ez -, amelyben birtokolni akarunk, ahelyett hogy átadnánk magunkat másoknak. s itt - a párok és a csoportok esetében ismét megjelenik a nagyobb erőfeszítés törvénye, amely már szabályozta kibontakozásunk belső folyamatát. Igazán csak az a szeretet

28 boldogit, amely közösen vállalt szellemi haladással valósul meg.- Önmagunk központját másokra helyezzük át. 3. Harmadszor: hogy boldogok lehessünk - teljesen boldogok -, ahhoz az szükséges, hogy ilyen vagy olyan formában, közvetlenül vagy fokozatosan növekvő közvetítő segítségével (kutatómunkával, egy-egy feladatvállalással, eszmével, nagy céllal...) helyezzük át létünk végső értékét a köröttünk zajló Világ haladásába és sikerébe. Mint a két Curie, mint Termier, Nansen, az első repülők, az összes úttörők, akikről föntebb beszéltem, mi is álllítsuk életünk sarokpontját a nálunk nagyobba s ezáltal szilárd nagy örömök zónájába juthassunk. Nyugodjunk meg: ez még nem követeli, hogy boldogságunk érdekében óriási és rendkívüli tetteket hajtsunk végre, hanem csak azt kívánja meg, hogy miután tudatára ébredtünk a nagy Valósághoz fűző élő szolidaritásunknak, nagyszerűen tegyük meg a legkisebb dolgot is,- s ez valamennyiünknek módjában áll. A boldogság nagy titka végeredményben abban rejlik, hogy egyetlen öltéssel, akármily parányi szállal járuljunk hozzá az Élet csodálatos szövéséhez; fedezzük fel a Végtelen-Nagyot, amely ott alakul s vonz minket parányi munkánk szíve-mélyén s vár a bevégzésekor. Ezt a Végtelen-Nagyot fedezzük fel és öleljük át! „A legnagyobb öröm forrása: mély és ösztönös egyesülés az Élet teljes sodrával" - ismeri el Bertrand Russel is, a modern Anglia egyik legélesebb és legkevésbé spiritualista gondolkod6ja. - Végső központhoz kössük életünket. Nos hát, ha már elérkeztünk előadásom végső pontjára s imént kiejtettem az utolsó szót, a legfontosabbat, amit csak mondhatok, hadd fűzzek hozzá még egy megjegyzést. Ha teljesen őszinte akarok lenni, tartozom vele nektek, meg magamnak is: Nemrégiben olvastam egy igen érdekes könyvet (Wells: Anatomy of Frustration), melyben az angol regényíró és filozófus bemutatja egy amerikai biológus és üzletember (William Burrough Steele) eredeti nézeteit éppen arró1 a kérdésről, melyet ma este elemeztem, vagyis az- emberi boldqgságró1. Steele sok érvvel és nagy erővel igyekszik megmutatni (akárcsak én is tettem), hogy mivel a boldogság nem választható el a halhatatlanság valamiféle eszméjétől, ezért az ember csak akkor lehet teljesen boldog, ha értékeit és reménységét a Világ értékébe és reménységébe különösképp pedig az Emberiség céljaiba és reménységébe - forrasztja. De Steele hozzáteszi, hogy ez a megoldás még így is tökéletlen. Mert hogy maradéktalanul adhassuk magunkat, szeretni kell tudnunk. Márpedig hogyan lehetne szeretni kollektív, személytelen - vagyis több szempontbó1 monstruozus - va1óságot, mint amilyen a Világ vagy maga az Emberiség is:?!... . Kegyetlenül és rettenetesen igaz az az ellenvetés, amelyet Steele a szíve mélyén hall meg - s amelyre nem válaszol. Tehát e1őadásom nem lenne teljes, nem is lennék őszinte, ha nem tenném hozzá, hogy az a letagadhatatlan mozgás, amely szemünk láttára ösztönzi az emberi sokaságot a Haladás szolgálatának elfogadására, bizony nem „self-suffisant", önmagában nem elég; de az a földi lendület, amelyre hívlak titeket, megkívánja, hogy - saját fönnmaradása érdekében - hangolódjék egybe és szintetizá1ódjék a keresztény lendü1ettel. Körülöttünk a Kutatás misztikája, meg a szociális misztikák csodálatos hittel vetik magukat a jövő meghódítására. De hogy valamit imádhassanak, ahhoz semmiféle határozott csúcspont és ami még súlyosabb - semmilyen szeretetreméltó tárgy nem akad számukra. S igazában ez az oka, hogy mié kemény, száraz, rideg, szomorú, vagyis nyugtalanító a bennük fölcsiholt lelkesedés és odaadás - akár annak szemében, aki figyeli, akár végeredményben - azok számára is, akik bennük élnek. Van keresztény misztika is, amely - az emberi misztikák mellett s mindeddig szinte útfélre téve, de két ezer év óta (anélkül, hogy sokan sejtenék) szüntelenül és egyre messzebbre terjeszti a személyes Isten távlatait, aki nemcsak teremtője, hanem lélekkel atjárója és egységesítője annak a

29 Világegyetemnek, amelyet önmagához vezet vissza mindazoknak az erőknek működése révén, amelyeket ezzel a szóval foglalunk össze: Evolúció. A keresztény lelkiség kitartó erőfeszítésének hatására a Világ félelmetes méretű nagysága lassacskán fölfelé összpontosul, míg majd szeretve vonzó energia-fókuszban átalakul!... Kérdezem: ki ne látná meg, hogy ez a két hatalmas áramlat, amely között manapság megoszlik az emberi vallási energiák összecsapása, - vagyis az emberi haladásnak, meg a nagy szeretetnek ereje - csak egybekapcsolódni akar és szeretné egymást kiegészíteni? Képzeljük el egyrészt azt, hogy az emberi remények fiatalos kitörése, arnelyet csodálatosan megnövelt az Időről, a Térrő1, az Anyagról és az Életrő1 alkotott új szemléletmódunk, átáramlik a keresztény életnedvbe, hogy gazdagítsa és ösztökélje. Másrészrő1 képzeljük el, hogy ugyanakkor az egyetemes Krisztusnak annyira modern alakja, ahogyan épp mostanában dolgozza ki a keresztény öntudat,- megjelenik, elfoglalja helyét és ott j ragyog a Haladásban hívő álmaink csúcspontján s ezáltal pontosan megrajzolja, emberivé teszi és személyi erővel járja át vágyainkat. Vajon nem válasz-e ez,- a teljes válasz azokra a nehézségeinkre, amelyek közt vergődik tevékenységünk? Új-tartalmú vérátömlesztés híján a keresztény spiritualizmust az a veszély fenyegeti, hogy legyöngül. és fellegekbe vész. Az egyetemes szeretet erejének vérátömlesztése nélkül pedig a Haladás emberi érzékét még biztosabban fenyegeti az a veszély, hogy megborzadva fordul el a félelmetes kozmikus gépezettől, amikor felfedezi, hogy ő is felelősként belé van szervezve. Kössük össze a testet a fejjel, az alapot a tetővel, s ekkor egy csapásra patakzó árként bontakozik ki a teljesség. Én abban látom a boldogság problémájának maradéktalan megoldását, hogy keresztény Humanizmus vezérelje, vagy - ha inkább így akarják: ember-feletti Kereszténység irányítsa, amelynek kebelén valamikor majd minden ember meg fogja érteni, hogy bármikor és bármilyen helyzetben nemcsak szolgálhatja (ez még nem elég), de minden dologban (a legkellemesebben és a legszebben ugyanúgy, akárcsak a legsivárabb s legbanálisabb hétköznapban is) szeretheti a Fejlődésében szeretettő1 terhes Világegyetemet. ( P .Teilhard de Chardin Pekingben,1943 december 28-án adta elő ezt a konferenciáját. Szövegét már közölte a Cahiers Teilhard 2.kötete,pp.53-7o., Éd.du Seuil, 196o. Ugyanezt az előadást kiadta a párizsi Seuil-kiadó egy kis kötetben ,három esketési beszédével együtt. Teilhard a következő idézetet csatolta az eredeti gépelt szövegéhez (angol eredetiben: J. S. Haldane: Materialism, Londres, Hodder & Stoughton, 1932, p .156. ) ". . . A boldogság és a megelégedettség egyáltalán nem olyan dolgok, amelyek a jólétből fakadnának, akármilyen legyen is ennek a jólétnek anyagi vagy biológiai értel me. Ha az emberi társadalom megszabadulna minden betegségtől és minden bajtól, szegénységtől és gonoszságtól, még akkor is igen nyomorult és tűrhetetlenül unalmas maradna. Csakis Isten szolgálata ad megelégedettséget. Az ilyen Isten-szolgálat ugyanágy valódi lehet a legkülönfélébb körülmények közt és akármelyik életformában, mert Isten Országa mibennünk van. Isten Országa = a nemes szolgálat országa, bármiféle formát ölt is a szolgálat. Az a vallási kezesség, hogy ilyen szolgálatban eltekintve a merőben külsődleges eredményektől - valójában Istennel egyesülünk, szárnyakat bontó erőt és benső megnyugvást ad". ***

30

LEHETSÉGES-E ERKÖLCS METAFIZIKAI ALAP NÉLKÜL? Mindenekelőtt határozzuk meg, hogy mi az "erkölcs" és mi a "metafizika”. Erkölcs. a/. Legáltalánosabb értelemben "erkölcsnek" nevezhető bérmeIy koherens cselekvési rendszer, amelyet szükségből vagy közmegegyezésre fogadnak el az emberek (ilyen értelemben beszélhetnénk sakkparti "erkölcséről" is). b/. Szoros értelemben véve: az "erkölcs" olyan összefüggő cselekvési rendszer, amely - egyetemes (szabályoz minden emberi tevékenységet), - és kategorikus (meghatároz valamilyen formájú kötelezettséget). Metafizíka. Itt most így kell értelmeznünk a "metafizikát": a Világról (az Életrő1) "mint egészről" alkotott bármely megoldás vagy Látás (akármelyik "Weltanschauung", világkép), amely akár az értelem számára ajánl Megoldást az egész Világra vonatkozóan, akár pedig kategorikusan fogad el valamilyen egyetemes világképet, mint döntést vagy posztulátumot. Ha elfogadjuk ezt a két meghatározást, a fölvetett kérdés közvetlenül kap választ, mihelyt az egyik meghatározást a másikkal egyszerűen szembesítjük. Ha ugyanis az Erkölcs (szoros értelemben véve) a tevékenység koherenciáját foglalja magába, vagyis - összefüggését valamilyen egyetemes egyensúlyi állapottal (sztatikus erkölcsök), - akár pedig egyetemes mozgással függ össze (dinamikus erkölcsök), Az Erkölcs szükségképp eleve föltételezi valamilyen Világ-perspektívának (akár egyensúlyban lévő, akár evolutiv Világképnek) kategorikus elfogadását, hiszen e nélkül az Erkölcs határozatlan maradna, "levegőben lógna". Ennek alapján Erkölcs és Metafizika elkerülhetetlenül (strukturálisan) úgy mutatkozik, mint ugyanegy rendszernek két (értelemi és gyakorlati) arcéle. Metafizikával szűkségképp jár Erkölcs, s a viszony megfordítottja is érvényes: kölcsönösen együtt járnak. Mindenegyes Metafizika magával hozza a maga Erkölcstanát. S mindenegyes Erkölcstanban megvan - implicite - a Métafizikája. Erkölcs és Metafizika lényegileg párosak. Ahány meghatározás csak van a Jóró1 és a Rosszról, meg ahány kötelez6 szabály csak lehetséges, ezek mind-mind egy-egy megoldást jelentenek a Világra vonatkozóan. Az egyednek adott filozófiai elsőrendftségből "egoista” erkölcstanok származnak. A társadalomnak adott filoz6fiai elsőségből szociális erkölcstanok születnek. A fajnak filozófiai elsőrendűsége "nemzeti-szocialista" erkölcstanoknak alapja. Ha filozófiailag az élvezet kap első helyet, "hedonista" erkölcstanokat eredményez. A megismerés filoz6fiai elsőrendűsége a Kutatás erkölcstanait alapozza meg.

31 Ha az Emberiségnek adunk filozófiai elsőséget, emberbaráti erkölcstanok születnek... Végül: a filozófiai agnoszticizmusnak erkölcsnélküliség felel meg. Figyeljük meg, hogy mindenegyes esetben a kötelezettség funkcionálisan függ össze azzal a szolidaritással és függőséggel, melyet a filozófiai rendszer határoz meg az egyéni szabadság és a Világmindenség között. S Metafizikája szerint az egyed minél inkább elemnek tekinti magát abban a Világegyetemben, ahol kialakul,- annál inkább bensőleg kötöttnek érzi magát ahhoz a kötelességéhez; hogy a Világegyetem törvényeihez alkalmazkodjék. Azokban a filozófiákban, amelyekben a Világegyetem egy személyes és transzcendens Létezőben éri el csúcspontját, ez az immanens kötelezettség megduplázódik és még erősebb lesz, mert kapcsolódik hozzá transzcendens kötelezettség: szeretettel kell engedelmeskednie Isten Akaratának. Elméletben mindez határozottan mutatkozik igaznak. Viszont az is tény, hogy sok ember erkölcsi cselekvésmódját ösztönösség vagy vérmérséklet irányítja. De az ilyen cselekvési módot (következetességet, hűséget) elvileg csak az igazolja, hogy az illető hallgatólagosan elfogad valamilyen Világképet, vagyis valamiféle Metafizikát . Például: hogy valaki igazolja filantropikus érzelmeit, ahhoz föltétlenül az kell, hogy olyanféle Világ-perspektívája legyen, amelyben az emberi egyedek úgy szerepelnek, hogy egymáshoz kötődnek közös sors egységében. Ugyanígy: hogy valaki igazolja kutatóvágyát és a haladás szeretetét (bármily formát öltsön is ez a látásmódja), ehhez mindenképp szükséges a Világmindenségről alkotott optimista és haladó elmélet, amely a szellem kibontakozása számára még valamiféle visszafordíthatatlanságot is megkövetel. Akármennyire "empirikusnak” mutatkozik is az Erkölcs, azt nem kerülheti el, hogy valamiféle "primátust" ne adjon akár a jólétnek, akár a boldogságnak, akár a sikernek... Csakhogy mindenegyes ilyen "primátus" (elsőbbrendűség), sőt már a "siker" meghatározása is, lényegileg magába foglal valamilyen Megoldást vagy Látásmódot a teljes egészében tekintett Világegyetemről, vagyis föltétlenül benne rejlik valamilyen Metafizika. Az Erkölcs és a Metafizika között meglévő szerves és alapvető viszonyból az következik, hogy szellemünknek ilyen vagy amolyan filozófiához csatlakozása bizony bonyolult jelenség, amelyben bensőségesen szövődik az észnek és az akaratnak munkája. Mert ha egy erkölcsnek elfogadása logikusan következik egy Metafizikának racionális elfogadásából, viszont egy ilyen vagy olyan Metafizikát végeredményben csak abban a mértékben látunk elfogadhatónak és vonzónak, amennyiben megadja a kívánt teljességet cselekvésünk számára. Bármelyik Metafizikának tesztje /igazolója/ az az Erkölcs, amely belőle származik. Jelenleg azt látjuk, hogy az Emberiség tömege - új "evolúciós" szempontok hatására az erőfeszítésnek és az egységnek olyan Morálisa felé fordul (vagyis mozgásra és "eszményre" épülő Erkölcstan felé), amely ahhoz a Metafizikához kapcsolódik, ahol a Világmindenség olyan pszichés energia-mennyiséget jelent, amely a tudat és a lelkiség magasabb állapotai felé sodródik. Egy utolsó nehézség mutatkozik: vajon az a Metafizika, amellyel párosulni igyekszik az erkölcs, valóban strukturális kiegészítő-e, avagy pedig pusztán csak valamiféle mesterséges kedvtelés, szellemi disease, betegség, mánia? Válaszom: strukturális kiegészítő, mert 1/. ez a Metafizika megadja a szükséges "lelkesítést";

32 2/. meghatározza a Cselekvés módozatait és előretörő útjait. Peking, 1945 április 23.

HÁROM DOLGOT LÁTOK (vagy:egy világkép összefoglalása három pontban) Bevezetés. Azt tapasztaljuk, hogy a 'Bonyo1ódás-Tudat törvényének" nevezhető ténynek megfelelően, az egyre gyorsabban szorosodó gazdasági-technikai hálózat hatására rohamosan emelkedik a Föld pszichés hőmérséklete. Viszont az is nem kevésbé világos, hogy ennek a fölhevülésnek első eredményeként zavar mutatkozik a gondolkodó emberi rétegben s ez igen nyugtalanítja nemzedékünket. Akárcsak ciklon mélyén, minden irányban születnek és világszerte harcolnak egymással ellenkező eszmeáramlatok, evolucionizmus és fixizmus, Kereszténység és Marxizmus..., különféle ellentétes válaszok, amelyeket szellemünk - az egyre súlyosabban rá nehezedő nyomás alatt - erre a kettős kérdésre ad: mi a Világ értelme és mi az értéke? Első látszatra semmiféle határozott megoldás nem mutatkozik a reflexív elem számára (mindegyikünk egy-egy ilyen gondolkodó elem), hogy ebben a rendszertelen háborgásban hogyan találja meg magát és miként irányítsa életét. S mégis: ha csak kevéssé is hiszünk az emberi típus életrevalóságában, ugye minden máris arra a gondolatra késztet, hogy a minket körülvevő káosz csak pillanatnyi? Hátha csak ütközési és rendeződési fázis ez - miért ne? - olyan régi és új áramlatok között, melyek most csak azért csapnak össze és tombolnak a felszínen, hogy a mélyben már valami hatalmas, gyökerekig nyúló hullámban simuljanak el. Ebben a tanulmányomban azt szeretném megmutatni, hogy ez a remény nemcsak lehetséges, hanem szilárd alapjai is vannak. Nem elvont gondolatokkal fogok dobá1ódzni, mint valami a priori téte1ekkel, hanem konkrét példát veszek elő: azt a módot fogom kifejteni, amelyből - én így látom egyszerű és koherens menetirány (teljesen kielégítve tevékenységünk követelményeit és erőit) rajzolódik ki számunkra a köröttünk zajló szellemi viharban. De mindez csak akkor lehetséges, ha engedelmeskedünk a tények tanácsának, minden ellenkező' eléőítételetet túlszárnyalva és véges végig érvényesítünk két értékítéletet: az első tisztán racionális, a szociális Jelenségnek biológiai természetére vonatkozik; a másik pedig sajátosan keresztény értékítélet, s Parúzia fizikai alapjait érinti. Lássuk csak! 1. Az első értékítélet: evolutív szempontból nézve, az Emberiség kollektiv lendülettel iramodik egy jövendő Érési Pont felé. Hogy megértsük ezt az alapvetően fontos pontot, ehhez három lényeges opciót kell elfogadnunk. Ezeknek megalapozottságát és egybekapcsolódását másutt már igazoltam. Most csak néhány szóba sűrítve foglalom össze a lényegüket: a/. Első opció. - Az anyagi Világegyetem ölén az Élet sem nem akcidens, sem nem incidens

33 (vagyis sem nem mellékes valami, sem nem valami alaptalan-véletlen eset következménye/, hanem olyan egyetemes (egyszerre mennyiségi és minőségi) önmagára-göngyölődő folyamatnak megnyilvánulása, amelyben ha eljut a megfigyelhetőség magas fokára - valamiféle őseredeti kozmikus alaktalan "szövetanyag" szüntelen önnönmagára központosult, egyre bonyolultabb korpuszkulák sokaságává alakulva. Ez a folyamat két ellentétes önmagára-göngyölődésből áll: az egyik a Végtelen-Nagyból indul és "csoportosítva" szaggatja a kozmikus alapszövet-anyagot egyre kisebb foszlányokra (csillagászati önmagára-göngyölődés: csillagködöktől bolygókig); a másik a Végtelen-Kicsinyben kezdődik és (strukturális bonyo1ódással) egyre nagyobb korpuszkulákat szül (atomos önmagára-göngyölődés: atomoktól az élő1ényekig és az Emberig). A két önmagáragöngyölődés (a csillagoké és az atomoké) összekapcso1ódik az emberi Nooszféra esetében, ahol a szervezett "mega-korpuszkula" (az Emberiség) kiterjed a csillagászati hordozójára (a Földre). Ebben a tanulmányomban közvetlenül csak az atomos önmagára-göngyölődéssel foglalkozom. .Ha ebből a szempontból tekintjük a „tudat"-jelenséget, akkor nem más, mint a végsőfokú bonyolultsági állapotokra jutott Anyagnak sajátos tulajdonsága. Egyébként most itt nem fontos, hogy ennek a jelenségnek eredete sűrűsödés-e (Laplace-féle Világegyetem), avagy pedig robbanás (tágu1ó Világegyetem) . b/. A második opció. - Az élővilágban az emberi pszichizmus nem jelent egyszerű tudatváltozatot a sok-sok ezer más tudat-változat között, nem is szörnyű rendellenesség, de megfelel annak a ténynek, hogy egy felsőbbrendű területen (a "reflexív" zónában) kibontakozik, új formaként jelenik meg egy sajátos, kiváltságos pszichés sugárzás. Az Emberrel maga az Élet kerül új állapotra, amelyet - többek között - az a sajátság jellemez, hogy e1őrelát és hogy kiszámított módszerekkel újat fedez fel. c/. A harmadik opció. - Végül: az Emberiségen belül mindenegyes reflexív egyedi központ (mindenegyes "személy") nem jelenti a kozmikus önmagára-göngyölődés legfelső határát, hanem - a szociális Jelenségnek megfigyeléséből (egyedeknek magas fokú technikai elrendeződéséből, amelyet a tudat feszültebbé-válása kísér - vö. a Bevezetésünket) - az az eredmény szűrhető le, hogy az a központosulási folyamat,amelyből mindegyikünk megszületett , globálisan folytatódik rajtunk keresztül ("a fejünk felett") , és mindenegyes elemi emberi "örvény" csak olyan egyetemesebb .Örvény bensejében s annak nyomására folytatja önmagára-központosulását, amely önmagára hajlítja vissza az Emberiség egészét. Nem gondolom, hogy manapság a Világot és az Életet igazán megfigyelő ember fejében komoly kétely maradhatna arra vonatkozóan, hogy az Emberiségben va1óban létezik az Embernek magasrendű szociális emberivé-válása (vagyis nem hiszem, hogy nem ismerné el az imént említett, egymással kölcsönösen-összefüggő három opció érvényességét). Az viszont még nem tűnik ki, hogy a Teremtés ilyen "nyolcadik felvonásának" természetére és határaira vonatkozóan a biológusok mindmáig hasznosnak vagy lehetségesnek tartották volna, hogy tisztázzák fogalmaikat. Mert vagy teljesen határozatlanul hagyják a Szellem kozmikus jövőjének formáját. Avagy pedig: hogy biztosítsák öröklétét, a "határtalant", amitől nem foszthatjuk meg az Embert, mert önmagunk mélyén ölnénk meg az élet vágyát,- hát olyan szellem-hullám ködös hipotézisét fogadják el (pl. J. B. Haldane), amely a Földrő1 kiindulva sugározna, hogy lassacskán (akár egyedül, akár más hason1ó hullámokkal társulva) meghódítsa a Tér teljes egészét. De vajon nem irányít-e kevésbé fantasztikus és határozottabb elgondoláshoz az a hipotézis (ha véges-végig követjük), amelyet vezérelvként fogadtunk el, vagyis az önmagára göngyölődő Világegyetem hipotézise? Ismétlem: ha az Emberek - együttesen és mindegyik önmaga számára is egy nagy "örvénylés" mélyén megva1ósuló kollektív önmagára -hajlással érik el egyedi önmagukra-hajlásuknak végpontját, hát akkor semmi

34 alap sincs arra, hogy kozmikus szétáradás irányában keressük az antropogenezis meghosszabbodását. Már láttuk, hogy a magas fokú emberivé-válás éppen a struktúrája révén zárt folyamat. Tehát nem szétszóródásnak, hanem összpontosulásnak fogalmaival kell kifejezni próbálni végsőfokú beteljesedését. Nem, bármilyen eredményei legyenek is annak a "planetáris tágulásnak ", amit az űrhajózás készít számunkra, mégsem határozatlan kiterjeszkedésnek, hanem - éppen e1lenkező1eg - központosulásnak irányában folytatódik az emberi Jelenség fő részének útja. Ebből adódik az itt ajánlott és elfogadott gondolat: a Föld biológiai evolúciójának, vagyis a Noogenezisnek végpontján Érési pont lesz. (Jelenlegi ismereteink egészével ez az elgondolás egyezik legjobban; s lehet, hogy talán csakis ez felel meg neki). E perspektíva szerint az Emberiség az utolsó percig kötve marad planetáris hordozójához (a Földhöz) és azon (pontosabban mondva: attó1 elszakadva) fejezné be földi létezését, nem külső katasztrófa következtében, nem is belső betegségben vagy kimerüléssel, hanem kritikus átalakulási pontra jutva (ahol pszichés feszültség maximuma társul technikai szervezettség maximumával), amelyen túl már semmit sem látunk a jövőbe, hiszen valódi kijutásnak és fölülkerekedésnek "kritikus pontjáról' van szó: kiemelkedés a Világmindenség időbeni-térbeli anyaméhéből. Az emberi "beérésnek" ezt a pontját pszicho1ógiailag olyan "egyetemes reflexiós pontnak tekinthetjük, amely optimális reflexiónak felel meg, amelyben minden földi gondolkodó elem az összes többi elemre hajlik. Ez azt jelenti, hogy - amint másutt már kifejtettem - az ember történeti evolúciója két kritikus pont között játszódik le (az egyik kritikus pont alsóbbrendű és egyéni, a másik pedig felsőrendű és kollektív reflexiós pont).- Ezt az onto1ógiai jelenséget egyébként nem is lehet elgondolni anélkül, hogy a "megismerés" és az "érzelem" fokán ne járna vele egyetemes Weltanschauung (világkép) kialakulása, amelyben az emberek közös alapot találnak, hogy ahhoz kössék közös reflexiójukat. - Egyébként - éppen a kritikus pont fogalma miatt mindez nem ellanyhuló, csöndesen megnyugvó, hanem feszü1ő és forrongó atmoszférában játszódik le (vö. itt alább). Mellékesen jegyezzük meg, hogy a Kozmogenezisnek ilyen sémája a kiindulásakor (vagyis minden később adódó /per descensum, lekövetkeztetett/ reflexiót megelőzve) nem hoz elő semmiféle más finalitást (célra-irányulást) és semmiféle más „ortogenezist" (semmiféle egyenes utat mutató fejlődést), mint csak azt, amilyen meglehet pl. a folyó e1őre özönlésében, vagy örvény kialakulásakor,- s ilyent mindenki ingadozás nélkül elfogad. Az egyetlen különbség az, hogy az itt kavargó ár nem víztömeg és nem csillagköd anyaga, hanem az a teljes kozmikus alapszövet, amely sok-sok központban és teljes egészében türemlik önnönmagára. Ismétlem: ez a látásmód teljesen összefügg (vagy éppen "csakis ez koherens") a Világ fizikai-pszichés önmagára-göngyölődésének sémájával. Most pedig már azt szeretném megmutatni, milyen érdekes módon kerül összhangba a keresztény Kinyilatkoztatásnak és a keresztény reménységnek leglényegesebb vonalaival. 2. A második értékítélet: konkrét síkon nézve, az imént meghatározott emberi Beérési Pont egybevág azzal a Ponttal, amelyet "Krísztusi Parúzia-Pontnak” nevezünk. A keresztény világ egén a Parúzia (vagy Krisztus dicsőséges eljövetele az idők végén) központi helyet foglal el, bár századok várakozása közben könnyen feledésbe merülhetett. A Hit azt tanítja, hogy ebben az egyedülál1ó és legvégső eseményben, amikor a Történetinek a Transzcendenshez kell forrnia, csúcspontját éri el a Megtestesülés misztériuma, és ezt megerősíti a Világmindenség fizikai magyarázatának realizmusa. A ténynek

35 valóságát egyetlen hivő sem vonja kétségbe. De hogyan próbálhatjuk elképzelni? Szentírási, hagyományos és ösztönös okok miatt mindeddig főleg katasztrófaként értelmezték és ábrázolták a Világ Végét és az utolsó ítéletet. (Ugye egy hirtelen átalakulás mindig akcidensnek, durva rajtaütésnek mutatkozik?). De ha ezt az apokaliptikus irányt követjük, vigyáznunk kell, igen óvatosan értelmezzük a szöveget. A Szentírás-magyarázat legfrissebb eredményei is arra figyelmeztetnek, hogy bár irányítja utunkat a Kinyilatkoztatás, viszont nem sokat „profetizál" sem a messzi jövőre, mint ahogy a távoli múltra vonatkozóan sem, vagyis nem írja le sem kiindulási pontunkat, sem azt a pontot, ahová eljutunk. Az emberi tapasztalatot túlszárnyaló témakörben csakis a lényeges igazság-magot kell megőriznünk, mely ott rejlik a képek alatt; ezt pedig a Parúzia esetében a következő három elemben foglalhatjuk össze; válság, egybegyűjtés és végül (Krisztus befolyására) emberi szuper-organizmusban megvalósu1ó lelkivé-alakitó beteljesedés. Nos hát éppen ez a hármas jelleg mutat titokzatosan vallásunk útján - arra az egyetemes esemény-típusra, amely racionális síkon előrelátható a Hominizáció végpontján? A legmélyebb lényegét tekintve, mindkét esetben nincs-e szó egyetlen és ugyanegy dologról?. .. Ebből adódik a következő hipotézis, amely igen egyszerű, pedig a tanulmányomban bemutatott általános perspektívának második alappillérét alkotja. Abban senki sem kételkedik, hogy Krisztusnak a Földön megvalósult első megjelenéséhez nyilvánval6an az volt szt1kséges,hogy - az evollici6 általános folyamatának megfelelően - az emberi típus anatómiailag már meg legyen szervezve, szociális téren pedig elérjen bizonyos kollektív tudatfokot. Ha ezt elfogadjuk, akkor - egy lépéssel tovább menve -,miért ne gondolhatnánk arra is, hogy második és utolsó eljövetele esetében is Krisztus azt várja, hogy az emberi kollektivitás már teljesen kifejlessze a maga "természetes" képességeit, végre képes legyen arra, hogy Tőle kapja meg természetfölötti beteljesítését? Elvégre is, ha kétségbevonhatatlanul vannak pontos fizikai szabályok a Szellem történeti kibontakozására vonatkozóan, miért ne lennének még inkább a kiteljesedése és a befejeződése számára? Ennek az elgondolásnak megfelelően, tegyük hát egymásmellé (különböző mélységi fokon, de ugyanegy eseménynek konkrét egységében) a krisztusi Parúzia-pontot és az emberi Beérés pontját. Más szavakkal kifejezve: tételezzük fel, hogy az emberi Beérés pontja (persze nem elégséges és nem determináló, de szükséges) föltétel a krisztusi Parúziapont számára s ezért ez a kettő csak egyszerre va1ósulhat meg - Mi következik ebből az azonosltásbó1, pontosabban mondva: ebből az összekapcsolásbó1? Mindeneke1őtt: a hagyományos keresztény látásmódban semmi fontos tényező nem változott az idők végezetének elgondolására. Mert (s erre igen kell figyelnünk) bár a Szentírás állandóan figyelmeztet, hogy végső és váratlan krízisre számíthatunk, mégis semmi sem lehet oly kevéssé békés, annyira "kritikus" és bizonyos értelemben annyira előreláthatatlan, mint éppen az a fókusz, amely felé összpontosul az emberi szociális önmagára-türemlés, egyre feszültebbé-szorosabbá forrva "a fejünk felett". S ebben az így elért látásmódban aztán igazán semmi sincs, ami hamis konkordizmusra emlékeztetne. Mert hát itt szó sincs arró, hogy sikamlós módon egyeztetnénk különböző megismerési síkokró1 szedett részlet-igazságokat; egyszerűen csak két szemléleti vonalnak (egy bio1ógiainak és egy misztikusnak) "poláris" összpontosulásáró1 van szó; e két látási irány olyanforma egyetemes egyensúlyban találkozik (magasrendű egységben), amely elvárható az egységesülése útján járó plurális Világtól.

36 Vagyis nincs semmi lényeges nehézség. Viszont nagyszerűen megnövekszik és fölfelé száll a lelki energia ebben az "egyfejű-Iett" (monocefalizált) Világmindenségben! - Most ezt kell meglátnunk. o 3. Harmadik pont, vagy záradék. Új pszichés energia a Noogenezis szolgálatában: a két Hit problémája és a két Hit szintézise. Ha nem tévedek, bizony „a két Hit konfliktusát". kell azoknak a lelki zavaroknak végső forrásaként tekintenünk, amelyekben ma vergődik az Emberiség. Még a Reneszánsz koráig is azt gondolhatták az emberek, hogy Nyugatot követve, éppen a fölfelé szálló keresztény erő lassacskán kezébe foghatja és teljes egészében juttathatja magas tökéletességre a Földet, valami olyan egyszeri elszakadásra törekedve, amelyben - helyesbítve, személyivé téve és „mediterrán módra megfogalmazva" - folytatódnék a Kelet népei számára már régóta megszokott misztikus tendencia.- Az Ember számára (így gondolták a szentek és a bölcsek) csak egyetlen kijárata van a Világnak: Fölfelé, az Anyagból kiszabadulva (akár durva szakítással, akár szelídebb formában). Nos hát, a Reneszánsztól kezdve, először homályosan, aztán (a XIX. század óta) már gyorsu1ó ütemben, másfajta tendencia született az emberi szellem mélyén. Ködös formában, de már réges-régóta (Bábel, Titánok, Prométheusz...) az Ember érezte, hogy szárnyai vannak, saját szárnyai, és hogy egy szép napon már a saját erejével repülhet. De őseredeti erejének megérzése csak mostanában kezdett benne megszokottá, átöröklésszerűvé és általánossá válni, amint erőinek kollektív megszervezése révén megtapasztalta, hagy sajátmagát fejlesztheti. Ma ezt már csak a vak nem veszi észre. A hagyományos régi Hittel (az isteni Hittel) szemben, amely egy Transzcendenst vallott és a "Fönt a Magasban Lakó Isten" felé törekedett, kezdi fölemelni fejét egy másfajta, egy új emberi Hit, amely valami Immanenst vall, "az Előttünk-Járó" felé törekszik. Mint ahogy egy tömeg áramlása számára új út nyílik, így történik az emberi tömeg szivemélyén olyan özönlés alakul ki, amely már nem az Ég felé, hanem valamiféle - még határozatlan, de nagyszerű - földi jövő irányába sodorja .- S első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a két áramlat össze nem békíthető, egymásnak ellentéte. Mert ugyebár igazában két tábor, két pszicho1ógiai magatartásforma rajzo1ódik ki mindenütt a mai Világban? Emitt: spiritualisták (főleg keresztények), akiket az Istenbe vetett hitük szinte immunizál minden olyan remény, sőt minden olyan vágy ellen is, amely bármiféle magasrendű emberiség megjelenését látná. Amott pedig:. "materialisták" (fő1eg marxisták), akik az Emberbe vetett hitük számára megalkuvásnak és mállasztónak tartanak mindent, ami csak kissé is elismerné a transzcendenst és a célra-irányulást. Nos hát, éppen ezen a nyugtalanító ütközési ponton mutatkozik felszabadító tényezőként a föntebb említett összekapcso1ódás az emberi Beérés pontja és a krisztusi Parúzia-pont között. Parúzia-pont = a keresztény hit csúcspontja. Beérés pontja = az emberi hit csúcsa. Ha ez a két fókusz, ez a két csillag egybevág, hát akkor hogyan maradhatna akár a legkisebb ellentét is a két tengerár között, melyet vonzásuk magasba emel? S még ezt is csodálkozva kérdezhetjük: vajon lehetett-e valaha is ellentétet látni ott, ahol csak két olyan összetevő létezik, amelyek közül mindkettő egyformán arra vágyik, hogy közös eredőben kapcsolódjék a másikkal?

Sajnos viszont - mondottuk - sok keresztény szemében már a földi haladás gondolata is még

37 ördögi kísértésnek és tiltott gyümö1csnek tűnik. De ezek a félénk hívők sejtik-e legalább, hogy az emberi életnedvnek micsoda kincseitől, a lelki erőfeszítés számára mily értékes "fogható va1óságtó1" fosztják meg magukat, amikor nem látják meg ezt az annyira egyszerű és oly nemes tényt: az Ember nem remélhetné, hogy "természetfölötti módon” eléri Krisztust, hacsak ugyanakkor (sőt már azt megelőzően is) el nem jutott önmaga végső pontjára a saját természete kidolgozásában? Egyébként is: ezek az emberek hogyan merik magukat kereszténynek nevezni, miközben érdeklődési és cselekvési körükön szántszándékkal akarnak kívül hagyni olyan ambíciókat és vágyakat, amelyek a modern lelkiségnek máris legfrissebb és legé1őbb részévé váltak? S mondottam azt is, hogy itt van az Emberiségben hívőknek új tömege is, akiknek szemében az Evangélium veszélyes ópium. De hát ezek meg hogyan nem veszik észre, hogy a Kereszténység nélkül kétszeresen is kibírhatatlanná válik a Világ? Először is azért lesz kibírhatatlan, mert reménytelenül önmagára záródik, e1őre, szembe a teljes halállal. De azért sem lehetne lélegzeni Kereszténység nélkül, mert semmi élő meleg nem maradna a Világban, amely lélekkel járhatná át őrületes mechanizmusát. Ha elszigetelt maradna, akkor a fölfelé szálló keresztény erő abba a veszélybe kerül, hogy vértelenné válik és ködbe vész. Ha pedig az előre lendítő emberi erő maradna magára, akkor nem marad számára semmiféle visszafordíthatatlanná tevő és személyivé-alakító tényező (s ezek bizony halálos hiányok!). De - éppen ellenkez6leg - kapcso1ódjék csak össze és szerveződjék egyetlen és ugyanegy tudatban ez a két tendencia, amint ezt megengedi, sőt szükségessé is teszi, megköveteli mindkét törekvési és vonzási fókusz konkrét azonossága: ekkor - nem merőben dialektikus azonosulással, hanem e kettőnek valódi eggyé forrásával - olyan kettős és rendkívüli pszichés esemény valósulhat meg, amelynek meg is kell születnie a két hatalmas lelki áramlatbó1 (az egyik áramlat a FöntMagasban-Levő felé, a másik pedig az Előttünk-Levő felé törekszik, amint manapság világosan észrevehetők az Emberiségben). A kettős és rendkívüli pszichés eredmény pedig ez lehet: Az első az, hogy az emberi lélekben újfajta hit jelenik meg : "magas fokon emberivé vált" Keresztény hit, amely minden más hitnél erősebb s ezért arra hivatott, hogy előbb-utóbb tévedhetetlenül túlszárnyaljon minden többi hitet. A második eredmény pedig az, hogy a keresztény számára megvan a lehetőség (az Antropogenezis és a Krisztogenezis között létrejövő egybeesés révén), hogy ne csak elismerje és szolgálja, de a szó teljes értelmében szeresse is, magas fokon szeresse az Evolúciót. Lehet, hogy egy ily bámulatosan gazdag és teljesen új érzés megszületését valaki - első pillantásra - csak misztikus lelki telitettség egyéni betetőzésének tekinti. Valójában viszont sokkal messzebbre hat és jóval fontosabb ez a jelenség. Mert minél jobban megfigyeljük annak a planetáris organizmusnak Óriási bonyolultságát, amelyet az Ember - éppen saját maga kiteljesedésének érdekében - hivatott megszervezni, annál inkább meggyőződünk, hogy ekkora "motor" (nemcsak az őt alkotó szabad elemek elmásítása nélkül, de szabadjára engedve lelki erőinek titokzatos rugóit is) csakis akkor működhet, ha a benne dolgoző erő érzelmi-egyesítő természetű. A személyivé-alakító totalizáció esetében (amit a Nooszféra kialakulása megkíván) biológiailag csakis olyan szeretet (egyetemes szeretet) az az elképzelhet6ő forma, melyet magára ölthet a valóban evolútív energia. Ezekből következik ez az utolsó megjegyzésem: abban a kettős értelmi jelenségben, amely

38 ilyenfajta szeretet meg születését teszi lehetővé (vagyis hogy az emberi tudatmezőben fokozatosan megjelenik egy Beérés pontja és hogy ez az "egyetemes reflexiós pont" a keresztény tudatmezőben fokozatosan vág egybe a Parúziával) nem szabad merőben véletlen találkozást látnunk. Igazában minden azt mutatja, hogy az Élet - hála éppen ennek az egybevágásnak - megfele1őképp és jókor fejlesztette ki éppen azt az erőteret, éppen azt a lelki temperatúrát, amely nélkül nem folytathatná önmagára-türemlését. Párizs, 1948 február.

HOGYAN LÁTOK Figyelmeztetés Harmincnyolc paragrafusra osztva, ezeket pedig három fejezetbe foglalva ("Fizika" vagy Fenomeno1ógia, Metafizika és Misztika), tsszefüggő dialektikus formában szándékszom bemutatni azoknak a (tudományos és tudományon túli) meglátásaimnak együttesét, melyeknek fokozatos kifejtése volt előző esszéimnek tárgya. Olvasóim elé tárom - hogy elfogadják vagy birálják - a Világról és Istenről alkotott jelenlegi szellemi állásfoglalásomnak - mint hitem lényegének - hiteles és teljes összefoglalását. De mert e1őre látom, hogy ezt fogják leginkább szememre vetni: "Mindez túlságosan egyszerű és szerfölött szép, semhogy igaz lehetne", - ezért még mielőtt elkezdeném, hármas megjegyzést kell tennem, illetve le kell szögeznem a következő három állitást: 1/. Először is - és minden látszat ellenére - az a világkép ("Weltanschauung"), amelyet én javaslok, nem lezárt és merev szisztéma. Egyáltalán nincs itt szó arról (nevetséges is lenne!), hogy "HegeI módjára" készitett deduktiv megoldást adjak a Világról, az igazságnak valamiféle végleges keretbe-zárását. Csak fejlődési tengelyek nyalábját fogom össze - úgy, ahogyan minden fejlődő szisztémában léteznek és lassan-lassan világosan mutatkoznak is ilyen progressziós tengelyek. Tehát semmiképp sem akarom "kimeríteni" az Igazságot; csak egyes vonalakon hatolok belé, ahol szemünk elé tárul a Va1óságos létezőknek még fel nem kutatott végnélkülisége. 2/. Aztán pedig (s ezzel már egy elhangzott ellenvetésre válaszolok) azt ajánlom, hogy ne keverjünk össze „konkordizmust" és „koherenciát". Mindnyájan tudjuk,hogy a szellem történetében akadtak olyan gyerekes,elsietett összeegyeztetések,amelyek egybekeverték a megismerés sikjait és forrásait s - éppen mert szörnyszülöttek voltak, csak ingatag rnegoldásokhoz jutottak. Az összhang ilyen karikatúrái miatt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az Igazságnak éppen az a lényeges kritériuma, sajátos fémjele, hogy végnélkül bontakozhat ki - nemcsak olyan módon, hogy sosem keveredik belső elletmondásokba, de éppen azáltal, hogy pozitív módon szervezett együttest alkot, amelyben a részek kölcsönösen tartják össze és egyre tökéletesebben egészitik ki egymást. A dé1köröket összekeverni az egyenlítő táján: ez abszurd dolog lenne (s éppen ez lenne konkordizmus); a pó1uson viszont ugyanezeknek a dé1köröknek strukturális szükségesség miatt kell találkozniok (ezt jelenti a koherencia). 3/. Mindez lényegében a következő posztulátumot foglalja magába, amely egybevág a legértékesebb görög és mediterrán hagyománnyal: a tudatos többet ér a nem-tudatosnál,és a reflexív értékesebb, mint az ösztönös,- mert tudat és reflexió sosem meríti ki azokat a pszichés tartalékokat, amelyeket éppen ő szervez bizonyos központosított perspektíva szerint; az Élet lényeges árja viszont mindig a tudat és a reflexió felé tart; s ezért mondhatjuk, hogy a kozmikus Alapszövet-anyag

39 számára a létezésnek legfelső formája és a végső egyensú1yhelyzet éppen az, hogy gondolattá válik. Első rész. - Fizika (Fenomenológia) I. Az emberi jelenség 1. A Világelyetem önmagára türemlik, vagy: az Élet kozmikus Elsősége. (1) A Fizikát mindeddig csak úgy dolgozták ki, hogy a Világban egyetlen tengelyt vettek számításba, tudniillik azt, amely közepes nagyságrendeken keresztül (ahová mi is tartozunk) emelkedik az igen parányitól a nagyon nagyig, a Végtelen-kicstő1 a Végtelen-nagyig. - A Fizika még csak két "végtelennel" dolgozik. Csakhogy ez nem elég. Én azt gondolom, hogy ha tudományosan akarjuk átfogni a tapasztalat egész mezejét, akkor az szükséges, hogy a Világegyetemben még egy "végtelent" is számításba vegyünk, a Bonyolultság végtelenjét, amely ugyanoly valóságos, mint az első két végtelen .Köralötttínk a testek nemcsak kicsik vagy nagyok. Egyszerűek is, avagy bonyolultak. S az ismert partikulák legegyszerűbb szélső fajtájától a legbonyolultabbig (ha - durva megköze1ítéssel! - pusztán csak szám szempotjából, vagyis az egybefűzött elemek száma alapján tekintjtík őket) ugyanolyan óriási űr tátong, akárcsak az égitestek nagyságrendjei és az atomos nagyságrendek között. Tudományban tehát a szó szoros értelmében - s nem metaforikusan - beszélhetünk „harmadik végtelenről", amely a Végtelen-kicsitől kiindulva, a Végtelen-nagy felé tartva, a Közepes-nagyságúnak nívóján szerveződik, s ez - ismétlem - a Bonyolultság végtelenje. (2) Hogy a Világegyetemről alkotott alapvetö sémánkon jelezzük a létezők Bonyolultságának tengelyét, ennek nemcsak az az egyszerű következménye, hogy határozottabban és eltorzitás nélkül ragadjuk meg a tapasztalati Világnak nagyobb részét. A szemléletmód átalakulásának legérdekesebb eredménye az, hogy az Élet jelenségeit (tudat, szabadság, feltalálás...) nehézség nélkül kapcsolja az Anyag jelenségeihez,vagyis a Bio1ógiát természetszerűen integrálja a Fizikába. Mert ha - az abszolút egyetemes tapasztalatnak megfelelen - az Élet olyan tulajdonságoknak valamerre-irányuló egytíttese, melyek a szervezett anyagi csoportosulások növekvő fizikai-kémiai bonyo1ódásával összefüggve jelennek meg és bontakoznak ki, hát akkor - egy másik, manapság egyetemesen elfogadott ténnyel teljes összhangban, vagyis hogy mindegyik Végtelent abszolút sajátos effektusok jellemzik ( Például a testek tömegének változása az igen nagy sebességekben) - mondom: miért ne vehetnénk alapul azt, hogy a Tudat - bár a kis értékek rendjében még megfigyelhetetlen s ezért ott gyakorlatilag elhanyagolható, viszant fokozatosan elővillan s végül uralkodó jellegű lesz a Bonyolodás magas nagyságrendjeiben, s éppen ezért az Anyag rendezett állapotainak különleges és sajátos tulajdonsága? ... Ez azt jelenti, hogy minden kozmikus partiktikula-elem a tapasztalatunk mezején úgy viselkedik, mint különböző intenzitású és változó intenzitású két f6kusz szerint szerkesztett ellipszis (ezzel szimbolizáljuk): az Fl = az anyagi elrendeződés fókusza; az F2= a pszichizmus fókusza. Az F2 (=tudat) először /kezdeti fokon/ az Fl (=Bonyolultság) funkciójaként, vagyis az Fl nagyságának arányában jelenik meg és növekszik, de csakhamar állandósu1ó tendenciát mutat, hogy szervező módon hasson vissza az Fl-re és ezáltal magasfokon-bonyululttá teszi ezt az Fl-et, maga pedig /ez az F2/ egyre egyénibbé válik. .Az Élet-Eőtti zónában (amely igen kis bonyolultságoknak, atomoknak és molekuláknak zónája) az F2 még nem érzékelhető és szinte zérónak tekinthetjük. Az ember-e1őtti Éetben (amely a közepes bonyolultgágok zónája) az F2 elővillan, de még csak gyöngén hat az Fl növekedésére, amely még elég automatikus marad. Az Elnberrel kezdődően viszont (az óriási-fokon-bonyolult zónától kezdve) az F2 önmagára hajlik s ezért jórészt rája hárul az a feladat, hogy (feltalálással) egyre jobban kifejlessze az Fl-et, hogy majd végül talán teljesen

40 függetlenüljön is az F1-től s el is szakadjon tőle. (Lásd később). Emitt a szoros értelemben vett Fizika, amely főleg azzal foglalkozik, hogy azoknak az igen egyszerű (tehát végtelen-kevéssé-élő) elemeknek statisztikai alakulását állapítsa meg, melyeket igen nagy számban figyel meg a Végtelen-kicsitő1 a Végtelen-nagyig. Másik oldalról pedig itt van - egy másfajta tudományágon, de mégis ide kapcsolódva - a Bio1ógia, amelynek az a feladata, hogy a Középső nagyságrendben tanulmányozza az elszigetelt állapotban egyenkint megragadható, meglehetősen bensőségesült (mert igen-igen bonyolult) partikuláknak viselkedésmódjait és társulásait. E két Tudomány között ,az Anyag Tudorránya s az Élet Tudománya között) már nem ellentét van, hanem kölcsönös kiegészülés viszonya. (3) Ebben a szemléletmódban nemcsak rend és folytonosság alakul ki ismereteink terén, de új és érdekes magyarázatot is adhatunk a minket körülvevő Világról. A csillagászok mostanában sokat beszélnek Végtelen-nagyba táguló Világegyetemről. Ugyanilyen tudomárnyosan, sőt még az igazság nagyobb fokán is, miért ne beszélhetnénk Bonyolulttá-önmagára-türemlő Világegyetemről is? - Ez a két látásmód (egymással tökéletesen egybehango1ódva) egyformán objektív s mindkettő ugyanúgy mentes is bármiféle jogtalan finalizmustó1. A második viszont még az elsőnél is messzebbre és mélyebbre hatol. Mert ha az Anyagnak a Térben történő robbanásszerű kiterjedése tájékoztat minket a galaxiáknak és a csillagoknak szétoszlásáról, a kozmikus Alapszövet-anyagnak önmagára-bonyo1ódási és központosulási folyamata viszont lehetővé teszi, hogy ennek az Alapszövet-anyagnak növekvő granulációjával együtt a Világban nyomon kövessük és megmérjük a Bensőségesülésnek, vagyis a pszichizmusnak vele összefüggő növekedését. S bizony lehet, hogy a Szervesben és a Tudatosban történő ilyen együttes áthelyeződés éppen a Mindenségnek lényeges és sajátos mozgását jelenti. (4) Vizsgá1ódásunknak ebben az első fázisában még nem lehet szó arró1, hogy megkisereljük annak a sajátos elvnek vagy "erőtérnek" meghatározását, amely úgy sodorja az Anyagot, hogy önmagára-türemléssel bonyolódjék (lásd majd a /20/ pontot).Viszont máris fontos észrevennünk, hogy ez a jelenség visszafordithatatlanul növekszik. Először is itt van az atomok "alvilága", ahol azt látjuk, hogy mindenegyes atom szinte önmaga számára képes kialakulni, kezdve a nukleáris korpuszkuláktó, határozott csoportosulások korlátolt száma szerint, anélkül hogy nehéz típusok és könnyű típusok között határozott természetes egymásra-következés rendjét lehetne megállapitani. Aztán a molekulák" alvilága", ahol a legbonyolultabb formák között már világosan tűnik elő ha nem is éppen valamiféle genealógia, de legalábbis olyan láncokba-szerveződés, amely ontogenezist /valamiféle egyedi származást/ juttat eszünkbe. Végül olyan szerves alvilág (a maga osztályaival), melyben - a szaporodásnak (és a halálnak...) csodálatos folyamata révén - a bonyolódás már összeadódás módszerével folytatódhat egyedrő1 egyedre, szinte végnélküli filumok során. Összegezve: ha egyszer megindult, sosem áll meg a bonyolódás kozmikus onmagára-türemlése, söt inkább (még az improbábilis esetek ellenére is, amelyeket magában hord és bekebelez) tévedhetetlenül és oly szilárdan folytatódik, hogy - paradoxális módon - legföljebb csak az Anyagnak és az Energiának kérlelhetetlen lefokozódásához hasonlíthatjuk, amely a dolgok másik végletén valósul meg (és az e1őbbi folyamattal valószinűleg összehagoltan). A lefokozódás és szétesés - a külsőségessé-válás miatt - megtapinthatatlan szétsugárzásban vész el. Az önmagára-türemlés viszont egyre szublimáltabb formát ölt a Szellemben történő szintézis következtében. (5) Mindezt azért mondtam, hogy eljussak a következő konklúzióhoz: nyakas és igen elterjedt vélemény szerint az Élet, amely látszólag annyira törékeny és oly igen ritka a Világmindenségben, csak véletlen eset, vagyis teljesen másodrendű jelenség a Kozmogenezisben. Nos hát, ezt a látásmódot gyökerestül, elejétől a végéig visszájára kell fordítanunk, és - ez evidens - éppen az "önmagára-türemlő Világ" hipotézisének megfelelően. Egy ilyen Világban akármily gyöngének és bármily helyhezkötöttnek tűnik is az Anyag vitalizált része, már struktúrája miatt semmiképp sem

41 jelenthet anomáliát, sem járulékos esetet (vagy ahogy mondani szokták még ma is: „penészgombaképződményt”) ,hanem - éppen ellenkezőleg a ''kozmikus örvénylés" legközpontibb és leg szilárdabb tengelyének (vagy - ha úgy tet szik - éppen "csúcspontjának") felel meg. Ezért tehát a Tér-Időnek minden pontján (bármilyen is a hajlata és a határai) úgy kell elgondolnunk az Életet (s ennek következtében magát a Gondolatot is), mint mindenütt és mindig is meglévő, nyomás alatt álló ertőképességet, amely éppen ezért csak kedvező alkalomra vár, hogy fölfakadjon; s ha aztán egyszer már fe1bukkant, akkor végesvégig kifejleszti szerveit (s ennek megfelelően a bensőségesülését) . Íme ezt kell meglátnunk minden más e1őtt és elfogadnunk egyszer s mindenkorra, mert enélkül semmit sem értünk meg sem a Világmindenségból, sem abból, ami számunkra a Világmindenségnek legjobban kifejlett megnyilatkozása: az emberi Jelenségből. 2. Az elemi Emberivé-válás, vagy a Reflexió Lépése. (6) Bármennyire valamerre-irányu1ó is a fejlődésnek általános tengelye, a Világ szerves önmagára-türemlése mégis csak rengeteg sok tapogatódzás révén jut e1őre (éppen annak a Sokfélének természete miatt, amelyen do1gozik). Ez magyarázza meg azt, hogy ha a földi Biogenezisnek terén hátrafelé figyeljük ezt a szerves mozgást, vonala bizony nem egyenes barázda, hanem széttartó vonalak sokaságára töredezik : arra a számtalan fí1umra, amlyeknek során a legkedvezőbb bonyo1ódási és tudat-irányok érvényesülni igyekeztek. Komolyan fölmerülhetett az a kérdés, vajon akár "bonyo1ódás", akár "tudat" szempontjáb6l nézve, van-e tárgyilagos mód, amelynek segitségével érték szerint osztályozhatjuk a Zoo1ógia által még alighogy leltározott hatalmas "legyező''' különféle idegrostjait. Mert elvégre is, miféle kritérium nevében dönthetjük el, hogy ilyen vagy amolyan organikus tipus (és a velejáró ösztönfajta) központositottabb vagy magasabbrendű-e, mint valamelyik másik tipus a fejlődő Világegyetem tengelyén?.. A pszichés sugárzásoknak ilyen szivárványszerű árnyalatai között, amelyeknek - mindegyiknek - külön-különféle tónusa van, egyáltalán van-e lehetőség arra, vagy van-e értelme elképze1nünk, hogy abszolút értékükkel egyesek felülmúlják a többieket?.. Én ezt válaszolom: igen,- fföltéve, hogy méltó helyet adunk a Reflexió jelénségének. (7) Amennyire tapasztalati határaink közt megismerhetjük, az Ember az egyetlen létező, aki nemcsak tud, de azt is túdja, hogy tud. Bár ennek a szellemi sajátságnak rengeteg következménye szinte kiszúrja szemünket, sok bio1ógus különösképp mégis lebecsüli (s ezáltal új nivón követi el azt a becslésbeli tévedést, amelyet egyesek már az életre vonatkozóan is elkövettek, vö.itt: /5/); ezek a szakemberek a reflexió lépésében nem hajlandók mást látni, mint csak a minden élő1ényben közösen meglévő tudatnak eltúlzott fokát vagy anomáliáját. - Nos hát, akár magának a reflexív aktusnak (azaz a végleg önmagára-központositott tudat ilyen szigorúan pontformájú máködésének) fizikai tökéletességét próbáljuk értékelni, akár az ideg- és agy-rendszerek rendkívüli és kirivóan tökéletes bonyolultságát vizsgáljuk, ahol ez az aktus lehetségessé válik; végül pedig - és fő1eg - ha megfigyeljük, hogy az a zoológiai csoport, amelyben megszületett ez a titokzatos képesség , egycsapásra és véglegesen felülmúlta az Életnek minden töbi területét,mindig ugyanaz, az e1őbbi véleménytől igen külonboző s éppen ezért konstruktiv következtetés áll eszünk elé. Ezt a következményt pedig így fejezhetjük ki: a "reflexió" nivóján, éppen egy küszöbnek v.agy kritikus pontnak áthágása következtében, valami teljesen új jelenik meg: szinte állapotváltozás jön létre a tudatban. Ezért van az, hogy bár a gondolkodó létező igen szorosan összekötődni látszik a többi é1őlénnyel,s eredetét tekintve csakugyan hozzájuk is kapcso1ódik igazában mégis felsbbrendű és új nagyságrendhez tartozik. Ennek az új nagyságrendnek

42 különleges helyét pedig gondosan meg kell határoznunk a Világ struktúrájában. (8) Mindezek alapján első megközelítésre következőőképp magyarázhatjuk az Ember helyét a Természetben: kezdetét tekintve (vagyis ha elég messzire visszük vissza a múltba), az emberi filum /törzság/ nem más (vagy pontosabbam mondva~nem látszik másnak), mint a sok-sok ezer más szétsugárzás közt (mindenegyiküket sajátos tudatat- és ismerés-árnyalat színezi), amelyekre szétszóródik a bio1ógiai evolúció konstruktiv eröfeszitése, minthacsak mindent meg akarna próbálni. Pedig hát - amint az események további sora bizonyitja - akár a Bioszférában elfoglalt térbeni-időbeni helyzete révén, akár sejt-elemeinek és anatómiájának sajátos alakulása következtében (Emlősök és Főemlősök), valami máris kiváltságos helyet biztosított ennek a különös fílumnak az egyre nagyobb bonyolódás felé tartó versenyfutásban. Mert miközben körülötte mindenütt vagy félúton megállt, avagy pedig - az e1őretörés lehetőségét elveszítve - teljesen visszamaradt a többi szétsugárzás fejlődése, - akkor egy adott pillanatban (a Harmadkor vége felé) egyedül csak az emberi fílumnak sikerüIt átjutnia azon a titokzatos szinten, amely az Intelligencia szféráját az 'Ösztön szférájától elválasztja. S ettől a perctől kezdve - ezt alaposan meg kell értenünk - ezen a helyi áttörési ponton át az Élethek egész fő-erőfeszítése jut át és árad szét a Világegyetemnek egy új fülkéjébe. Ismétlem: pusztán tapasztalati szempontbó1 nézve, az Ember eredetileg csak az egyik ama számtalan próbálkozás kozött, melyet - önmagára-türernlése közben - megkisérelt a kozmikus Alapszövetanyag. De mert éppen ez a kisérlet sikerült, ezért éppen vele kezdődött meg az, hogy lassacskán egy újabb élő burok terült szét a földtekén a Bioszféra fölé. (Később még visszatérek erre a pontra). (9) Ez már - következményként - egy igen fontos ponton világitja meg eszmélődésünket. Manapság határozottan és véglegesen elfogadott tény, hogy bármily egységes is (vagy igyekszik egységessé alakulni) az Anyagról alkotott tudományunk, va1ójában mégiscsak többféle fizika van: az Igen-Kicsinek fizikája, amely nem a Középső Nagyságrend fizikája, amely pedig szintén nem esik egybe az Igen-Nagynak fizikájával. Nos hát, ki ne venné észre, hogy az Élet Tudományai szronára is szükségképp és szimmetrikusan kialakul valami teljesen hasonló szakaszokra-oszlás? Még egyetlen Bio1ógiáró1 beszélünk, minthacsak a szerves Anyag megfigyelhető tulajdonságai ugyanazok maradnának a Komplexitás végtelen-kicsiny nagyságrendjétől egészen a végtelen-nagy nagyságrendjéig. Csakhogy elméletileg semmi sem ennyire va1ószíűttlen; gyakorlatban pedig mi sem hamisabb és meddőbb, mint az evolúció törvényeinek és formáinak ilyen állítólagos egyformasága a zoológiai skála összes fokain. A valóság az, hogy probábilisan állíthatjuk: egészen alul ott van a viruszok és gének Biológiája (errefelé tart kutatómunkánk), s ez a Biológia határozottan elkülönül a sejt-szerkezetű lények Biológiájától. Az mindenesetre biztos (bár egyesek még visszautasítják ezt az evidenciát), hogy a másik oldalon, vagyis egészen fönt, sürgősen meg kell különböztetnünk az Ember speciális Biológiáját, melyet a Reflexi6 lépése követel és határoz meg. Ebben az emberi Jelenségben ugyanis a Gondolattal egyidőben robbanásszerűen jelenik meg az ésszerű föltalálás képessége, amely ugrásszerűen nekilendíti az Evolúciót (látni fogjuk a /15/ -ben)); ekkor jelenik meg a Jövő előrelátása is, amely az Életet a Halál és a Cselekvés kettős problémája elé állítja; jön aztán az egyed értékelése is, aki most már nem egyszerű filétikus láncszem, hanem a szervezett egészbe illeszthető elemnek méltóságát éri el. Evidens, hogy az összehangolt tulajdonságoknak ilyen együttesével (persze anélkül, hogy elhagynánk az Életet) a Mindenségnek olyan zónájába érünk, amelyet a Tudomány csakis akkor képes megragadni, ha végre elhatározzuk, hogy az igen nagy Komplexeknek esetében valami „Nemeuklideszi Geo-(vagy Bio-)metriát alkalmazunk vagyis n új-dimenziós Bio1ógiát alkotunk meg. 3. Kollektiv Emberivé-válás, vagy: Haladás a Szuper-reflexió felé.

43 (10) Mdndaz, amit eddig mondottam, voltaképpen abba foglalható, hogy ne találomra, hanem világosságot és koherenciát keresve fogadjuk el a következő két álláspontot vagy állitást: a/. Az anyagi Világban az Élet a lényeges jelenség (mert bensőségesült). b/. Az élő Világban az Ember a lényeges jelenség (mert reflexív). Majd egy harmadik lépést is meg kell tennünk, ha végig akarjuk tekinteni és meg akarjuk rajzolni a kozmikus evolúcióval megindult pályagörbét. Ez annyit jelent, hogy szilárd meggondolások alapján kell döntenünk, hogy fogadjuk el a következő - ímmár harmadik - állítást: c/. Az emberi Világban a lényeges jelenség az Emberiségnek fokozatos egységesülése (amelyben az egyedek magas fokon reflektálnak önmagukra). Van egy utolsó (pontosabban mondva: utolsó előtti, vö./24/) döntés is: igen fontos, hogy napjainkban szilárdan meghatározzuk elméleti és gyakorlati magatartásunkat a Háborúra és a Békére vonatkozóan. De ennek helyes megalapozása csak akkor történhet meg, ha a történelemben és magunk körül zajló tényekben vizsgáljuk meg a Szocializáció mechanizmusát, kihatásait s végül mély természetét. (11) Amit "szocializációnak" nevezünk (nemsokára még visszatérünk erre a pontra), az az állatok világában igazában nem más, mint hogy az erősen individualizált egyedekben olyan egybefogó erők nyilvánulnak meg, amelyek állandóan és mindenütt egymáshoz közelíteni és összekapcsolni igyekeznek a Világegyetem elemi partikuláit (atomokat ,molekulákat, sejteket...). Az egyetlen különbség az, hogy a magas komplexitású nívókon (ahol erősen fokozódnak a széthúzásnak és taszításnak hatásai) a csoportosulás szerves folyamata hogy jelentős módon megvalósuljon,- speciális tulajdonságokat követel a hatása alá kerülő korpuszkuláktól; ilyen sajátságok viszont ritkán vannak meg; megtalálható - például - a mechanikus közösséget kialakító Rovarok rendkívüli képességében; méginkább ilyen az Emberben meglevő csodálatos összekapcsolódási képesség, amely azt a tényt szüli meg, hogy közösségi formát élnek ugyanabban a gondolkodó erőtérben. Foglalkozzunk ezzel az utóbbi esettel, mert legjellemzőbb és legkritikusabb is, ha tanulmányozni és megérteni akarjuk az erősen differenciált elemek között létrejövő szintézisjelenségeket. (12) Amikor a Negyedkor kezdetén feltűnik a Főemlősök sajátos csoportja (amelyhez mi tartozunk), még határozottan mutatja az őt megelőző minden többi éIőlény-csoportra annyira jellemző ágakra-oszlásnak és egymástó1-elkülönülésnek struktúráját. Úgy látszik, hogy a távol-keleti fosszilis Emberek (Pitekantroposz, Szinantroposz, Solo-i Ember) független és félreeső valódi "pikkelyt” alkotnak s ezzel árulják el, hogy másutt (Ázsiában és Afrikában) léteztek más, jobban központosult elemek, amelyek megint más "pikkelyeket" alkottak. Születésekor ilyen a Rágcsálóknak vagy a Húsevóknek egyik "csomója". De az ilyen primitív ágakra-szakadás fölött hamar mutatkoznak bizonyos egymáshoz-közeledést jelző tények. A Csiszolatlan-kőkorszak végétől kezdve a sapiens embercsoport már csak egyetlen szolidáris rendszert alkot, még számos hajtása ellenére is (Fehérek, Sárgák, Feketék. . . ). Ekként mutatkozik meg és erősödik az önmagára-hajlásnak vagy konvergenciának folyamata, amelyben én az emberi Jelenség leglényegesebb jellemvonását ismerem fel két, egymásra következő fázis során (az egyik a terjeszkedésnek, a másik pedig az összenyomódlisnak fázisa) : Az első fázisban (amely a Csiszolt-kőkorszakot és - napjainkig bezárólag - az egész történelmi kort magába foglalja) az emberi szocializáció még nagyszámú központból kiindulva és mérsékelt nyomás alatt valósu1t meg s ezért egyszerűen egybeesett a Földgolyó fokozatos elfoglalásával: a Föld gondolkodó burka lassan és szabadon terjedt szét a Föld nem-gondolkodó burka felett. Sokan azt képzelik, hogy még mindig ebben az elemi "növekedjetek és szaporodjatok" rendszerben élünk,

44 amelyet a nemzeteknek és az államoknak sokasága jellemez. Csakhogy körülöttünk már visszatüremlik a kiterjeszkedő mozgás. Miután már elfoglalta a bolygónkon található minden szabad teret, az emberi szocializációs hullám önmagára ömlik vissza: teljesen át- és átjárja, szinte "meggyúrja" önmagát önmaga mélyéig.(V.ö.a /16/-ot). Ez a második, vagyis összenyomódási fázis éppenhogy csak elkezdődött; ennek folyamán kezdenek fölvetődni az Emberivé-válásnak (Hominizációnak) végső problémái, amelyeket e1őbb-utóbb meg kell oldanunk. (13) Ami az imént röviden elemzett tényt illeti: nyilvánvaló, hogy nem lehet kételkednünk: az Emberiség fokozatosan megszilárdul és szerveződik. Ott viszont már vitáznak és szembekerülnek a vélemények, amikor arról van szó, hogy mérjük fel az emberi jelenség mértékét és jövőjét.- Tudjuk, hogy egyesek szemében, akiknek "az egyén a minden", a szocializáció semmi más, mint csak olyan evolúciónak alterméke, amelynek az a nagy hibája, hogy egyszerre éri el csúcspontját túlságosan sok élőlényben. Ha törik, ha szakad, ennek a tömegnek rendeződnie kell. Csakhogy - mondogatják ezek az emberek -, ennek a mesterséges és felszines elrendeződésnek semmi köze sincs már a Bio1ógiának valódi szervezeteihez.- Nos hát, jómagam azt gondolom, hogy éppen ezen a ponton, a tényeknek ilyen félénk és jogászi magyarázata ellen kell síkra szállnunk, igen sürgősen, a következő módon s ilyen érvekkel: Nemcsak azért, mert (amint mondottam is már /11/) az igen komplex elemek nivóján a szocializáció pontos megfele1ője az olyan társulásoknak, amelyek - alacsonyabb fokon megszüik a protein-molekulákat, vagy pl.a szervezett szöveteket; de azért is - és főleg azért, mert (v.ö. /17/) mindenegyes jobban sikerült új emberi csoportosulást azonnal alátámaszt valamilyen tudatnövekedés (ez éppen a természetes elrendeződésnek sajátsága). E két, teljesen tárgyilagos értékű ok miatt - ismétlem: a most folyó szociális egységesülést semmiképp sem lehet összezavarni a gondolkodó é1ő partikulának semmiféle esetleges és felszines egybeverődésével. Viszont bámulatosan helyezkedik el annak a folyamatnak közvetlen folytatásaként, amelybő1 maguk ezek a partikulák születtek. Ösztönös előítéletbő1, amely az Élet mozgásainak lassúságából származik, könnyen azt képzeljük, hogy a hominizáció már régóta holtpontra jutott s hogy ezentúl körülöttünk már csak tetőfokát érheti el. A szociális jelenség gondos megfigyelése nyissa fel szemünket. Nem, nem állt meg az a kozmikus önmagára-türem1és, amelyből mindegyikünk előkerült. Éppen ellenkezőleg: fejünk felett a Kollektivban folytatódik, sebesebben, mint eddig bármikor. „E pur se muove": bizony mozog!... (14) Eszmélödésünk következő lapjai - közvetlenül, vagy közvetett módon - nem is adnak mást, mint felsorolják azokat a következményeket, amelyek abból származnak,hogy az emberi Szocializációt az Evolúció földi főtengelyének tekintem. - Itt e1őször is azt figyeljük meg, hogy ha egyszerűen elfogadjuk ezt a határozottan organikus és realista perspektivát (amint ezt másutt már megmutattam /2/), akkor új és sajátos fény vetődik az emberi vállalkozás sorsfordu1óira a Föld történetében; a/. Először is, ha ilyen szempontból vizsgá1ódunk, akkor a Homo csoport zoo1ógiailag ölt természetes formát. Látszólag úgy született, mint egyszerű faj, vagy fajok nyalábja. Most viszont már végre világosan látjuk, hogy teljes fílum (s eppen az Élet fájának csácsa, nyílvesszeje!) türem1ik önnönmagara, minden (jelenlegi és lehetséges) ágában és az egész Földre méretezett arányokban. b/. Aztán pedig anatómiai szempontból és a modern szellem intuicióinak s elörelátásának teljesen megfelelően úgy mutatkozik ez a szociális test, hogy nem metaforikusan, de fizikai értelemben folyik szerves differenciálódása, tökéletesen méretezett eszközeknek összehangolt kibontakozása révén: pl.kollektív átöreklés (vagy közösségi emlékezet), amely meveléssel adódik tovább vagy könyvekbe vésődik; gépesítés, amely fokozatosan függetlenül attó1 az emberi kéztől, amely elindította, és most már az egész bolygót átfogó méreteket ölt; s mindezek felett: olyan

45 fokozatos agyfejlődés (cefalizáció), amely egyre szorosabbra fogva és folyton sebesebben, mindjobban meghatározott tárgyakban gyűjti össze és koordinálja az egyedi meglátások szüntelenül növekvő tömegét. c/. Végül: pszicho1ógiai szempontbó1 funkcionális viszony mutatkozik, tökéletesen határozott formában - a ktvetkező három legfőbb szerv között (és még sok más között, amiről most nem beszélek) s a Világ elképesztő sürgés-forgásának, ennek az annyira kínosan ható nyüzsgésnek fővonalai világosodnak meg benne; az automatizmus technikai fokozódásának köszönhető, hogy egyre gyorsabb ütemben szabadul fel egyre nagyobb méretű szabad emberi energia; ez pedig olyan erőtartalék, amelyet rögtön fölhasználhatunk a kutatás és az alkotás sokféle szellemi formájának táplálására. Magától értetődik, hogy mindez nem merőben ciklikus rendszert jelent (amely egyszer s mindenkorra kialakulna és csak önmagára göngyölődnék), hanem annak fokozatos genezisét jelenti, ami t "Nooszférának" neveztem: ez a folyamat az egész Földet szervesen öleli át; s mivel összeszorulnak és elrendeződnek benne a gondolkodó emberi partikulák, ezért megfiatalodik benne az innnár reflexivvé vált Evolúció és planetáris méretű szuper-reflexió felsőrendű távlatai felé igyekszik sodorni a Világmindenség Alapszövet-aqyagát. Mindez pedig olyan menetben halad, amit most megpróbálok analizálni.- Mert ha a szocializáció révén az Emberiség továbbra is valamiféle nagyobb tudat-állapot felé mozog, akkor (ha a jelenlegi gyorsulását vesszük méretarányul) még milyen messzire jutunk majd néhány százezer évalatt?.. 4. A Jövő Irányai és az Ómega-Pont. (15) Az első evolúciós fázisban: az Embernek többé-kevésbé automatikus genezise. Egy második fázisban:nekilendül, meghosszabbodik az Evolúció, a kollektiv emberi föltalá1ó-munkával létrehozott eszközök révén... Ha valaki nem sajnálja a fáradságot és végesvégig átvizsgálja azokat az eseményeket és jeleket, amelyek körülöttünk egyre csak szaporodnak a Fizika, a Biológia és a Pszichológia területén, hát bizony nem futhat el annak evidenciája elől, hogy a földi Élet - éppen az Emberiségnek önnönmagára-ivelődése révén - szemünk láttára jut az önellenerzésnek és a sajátmaga irányitásának új korszakába. Mivel szocializá1ódik, ezért az Ember kezdi ésszerű módon hatalmába venni saját növekedésének mély bio1ógiai rogóit, vagyis arra lesz képes, hogy módosítsa, vagy éppen meg is formálja sajátmagát. Ha ezt elfogadjuk, vajon lehet-e előrelátni, hogy holnap milyen általános irányokban készül mozogni a Nooszféra? - Avagy pedig - mivel a reflexióval szabadság jár - azt kelle megállapítanunk, hogy az emberivé-vált Evolúció, azaz a saját irányitására képes fejledés, máris és éppen struktúrája következtében - előre nem látható kibontakozás felé tart? - Szerintem: erre a kérdésre egyáltalán nem kétséges a válasz. Bár szabad elemek alkotják,- vagy helyesebben mondva: éppen mert szabad elemek szolgáltatják az alapját, ezért az emberi Miriád határozottan fordul valamiféle pólus felé, amikor előrehalad. Ezért tehát - „föltéve, hogy az Ég megadja neki az ÉLetet” az Emberiség elkerülhetetlenül (valamiféle statisztikai tévedhetetlenséggel) megy előre, mégpedig a következő tulajdonságoknak határozott útját követve: állandóan növekszik az egységesités, a központosítás és a szellemivé-válás, s ezért az egész rendszer határozottan emelkedik valmnféle kritikus végső összpontosulási pont felé. (16) Egységesülés. Ez közvetlenül és kérlelhetetlenül származik annak az emberi szubsztancianak tulajdonságaiból, amely két antagonista (lényegében ellenállhatatlan) erő együttes nyomásának van alávetve: az egyik az emberi népesség növekedése; a másik pedig a Föld zárt felszíne. Föntebb is mondottam, hogy ennek a kétoldalú planetáris helyzetnek (zárt térre szoritott demográfiai kiterjedésnek) az a következménye, hogy a szociális jelenség most véglegesen jutott összenyomódási fázisába. Csakhogy (és itt tapintunk a lényeges pontra) a kollektív Ember csakis akkor élheti túl ezt a növekvő összepréselődést, ha rendeződik (vagy is egyre jobban megszervezi

46 saját magát). Emiatt pedig - s még nem is véve számításba másfajta (már nem hátulról ránk nehezedő, hanem előre lendítő), majd később egységbe szervezö, „vonzó" tényezőket, - íme a kollektív ember - éppen kozmikus nagyságrendű és kozmikusan sürgető okok miatt -, máris arra kényszerül, hogy érdeklődésének és alkotásának terén lassacskán túllépjen, „transzcendáljon " minden korlátot, bármiféle gazdasági ,politikai ,sőt - bizonyos mértékben - még akármiféle pszichológiai határt is. Ingadozás nélkül állíthatjuk,- mint ahogy én már sokszor hangsúlyoztam - hogy az idővel csak egyre inkább fokozódó planetárls nyomas alatt könnyebb lenne megállitani a Föld forgását, mint az Emberiség totalizálódását. (17) Központosulás (vagyis a tudat feszültségének növekedése). Ha valaki jól megértette a Bonyolódás és a Tudat között meglevő alapvető kozmikus viszonyt, akkor észreveszi, hogy a jövőnek ez a második tengelye /a tudat nevekedése/ igazában egybevág az elsővel /az egységesülő bonyolódással/, annak csak meghosszabbodása vagy következménye. Felismertük, hogy a planetáris nyomás alatt az Emberiség arra van itélve (szerencséjére!), hogy egyre szorosabban szerveződjék. Csakhogy ennek a kényszerű külső csoportosulásnak elkerülhetetlenül felel meg a belső központosulás, mint velejáró effektus (ezt igy követeli meg a vitális önmagára-türemlés mechanizmusa és annak sajátos tulajdonságai). Ekként tehát mélyebbre vágóan szövődnek össze az egymást érő hatások s ezért összébb szorul az emberi tömeg; aztán pedig éppen az ilyen összébbszorulás követel szerveződést. Az eredmény az, hogy szüntelenül növekszik a Nooszféra pszichés hőmérséklete. S bizony - mai ismereteink alapján - semni sem módosithatja ennek a törvénynek működését, amíg csak lakott vagy lakható marad ez a Föld. (18) Szellemivé-válás (spiritualizáció). Ez azt jelenti, hogy az emberi rétegben a reflexiv (vagy "gondolati") egyre inkább e1őtérbe jut, egyre jobban uralkodik az automatizmusok és az osztön fölött. A (2) pontban már ránrotattam arra, hogy a kozmikus önmagára-türemlés által megszült bármelyik természetes egységet két-fókuszú ellipszissel szilmbolizálhatjuk: az Fl szimbolizálja az anyagi vagy technikai elrendeződést. Az F2 pedig a tudat-fókusz (s ez csak az Elet nívóján vehető észre). Az Ember esetében azt kell megértenünk, hogy az Evolúció bio1ógiai folyamata - mihelyt átlépte a Reflexió küszöbét, úgy mutatkozik, hogy egyre inkább arra hajlik s arra vezethető vissza, hogy az F2-t juttatja uralomra az F1 felett (éppen a kollektív magasfokú önmagára-türemlés révén). Technikailag minél inkább szervezkedik és központosul az Emberiség, fölfelétartó ereje (néhány látszat ellenére is) annál jobban uralomra jut a jó1-berendezkedés és a tovább-élés elemi szükségletei felett. (A fölfelé tartó erő a fölfedezésben, az ismeretszerzésben és az alkotásban valósul meg). Ha tehát ezt az F2~t használjuk a növekvő automatizáció mutatójául vagy paramétereként, akkor végérvényesen és a lehető legbiztosabb módon kisérelhetjük meg azt, hogy a Hominizáció görbéjét a végpontjáig vetítsük ki (extrapoláljuk). (19) Végső kiemelkedés. Ha igyekszünk tudományosan kutatni, hogy mi is lehet majd a Fldön az .Emberiség vége, szeretném azt ajánlani, hogy kevesebbet beszéljünk katasztrófáról (ez kényelmes és önkényes hipotézis), vagy el vénhedésrő1 (mert semmi sem bizonyítja, hogy a Nooszféra el ne kerülhetné az elöregedést), vagy űhajózásssl történő emigrációró1 (ami asztronómiai szempontból kevéssé valószínű "kijutási módszer"). EzzeI szemben én azt szeretném, hogyközelebbró1 és mélyebbre is nézve, végre merjük levonni annak a lényeges ténynek vegső következményeit, hogy ti. a "Noogenezis" (amire lényegében összefogható az Antropogenezis) összpontosuló jelenség, vagyis természete alapján tart valamiféle belső eredetű bevégződés és beteljesedés felé. Itt aztán nem tehetek mást, csak megismétlem és végső következtetéseire tágítom az előző lapok „leit-motívumát ". Mert ha egyszer az emberi szociális jelenség csak felsőfokú formája annak, amit a Földön magára öltött a kozmikus Alapszövet-anyagnak önmagára-türemlése (gondolom, hogy ezt már alaposan megmutattam), akkor - ha ezt fokozatosan e1őkészíti az egész emberi tudatban közös Világképnek már a Tudományokban is megkezdett kialakulása, -

47 bizony el kell fogadnunk, hogy látóhatárunkon rohamosan növekszik egy kritikus érési pontnak valószínűsége, ahol az egyénileg és kollektíve is teljesen önmagára reflektá1ó Ernber - éppen a Komplexitások tengelyét követve - fogja elérni a Világ maximumát mégpedig lelki átütőerejének legfelső fokára jutva. S ha a Tapasztalatnak értelmet akarunk adni és nem zárkózunk el a következményei elő1, bizony elkerülhetetlennek mutatkozik, hogy ennek a Jelenségnek betetőzéséül ne éppen ebben az irányban keressük a földi gondolatnak végleges kiemelkedését (emergenciáját): valami olyannak elérését, amit Omega-Pontnak neveztem el. 20) Az "Ónega-Ponttal" már régóta azt jelö1tem, amit most is jelezni fogok ezzel a névvel: az Ómega-Pont - egy végső és önmagában-létezö (self-subsistant) tudat-pó1us, - amely eléggé immanens is a Világban, - hogy egyesítéssel magába gyűjthesse - azokat a kozmikus elemeket, amelyek a maguk technikai elrendezödése révén a központosulásuk végső fokára jutottak. - De az Ómega-pont - éppen a saját evolúció-fölötti (vagyis transz cendens) természete révén - arra képes, hogy elkerülje azt a fatális visszaesést, amely struktu rálisan fenyegeti a térben-időben létező világszövetnek minden szer vezetét. Ömagában - és már a meghatározás alapján is - mi képtelenek vagyunk arra, hogy közvetlenül megértsünk egy ilyen Központot. De ha közvetlenül nem is ragadhat juk meg jelenlétét és befolyását, a létezesét mégis föltétlenül megköveteli (posztulálja) legalábbis három döntő érv, s ez a következő: a/. Először is: visszafordíthatatlanság alapján. - Föntebb mondottuk, hogy ha egyszer megindult a bonyolodás kozmikus folyamata, hát többé már nem áll meg. Csakhogy a Reflexió pszichés pontjának nívóján s vele elkezdődve, ez a külső és viszonylagos visszafordithatatlanság már belsö és abszolút visszafordíthatatlansággal társul. Az Ember egyszerre ébredt annak tudatára, hogy előreláthatja a jövéőt és hogy sajátmagának van feltaláló-ereje; ezért tehát egyre világosabban meglátja azt is, hogy bizony igen ostoba lenne, ha folytatna, sőt sjátmaga révén még neki is lendítene egy olyan evolúciót, amelyben mindörökre ne lenne valami beteljesült formában végleg összegyűjtve és egybeszervezve mindenegyes személynek, vagy a planetizált Emberiségnek helyettesíthetetlen és közölhetetlen lényege. Más szavakkal kifejezve: a Jövő tudatára ébredt Világmindenségben azonnal és bensóleg állna meg a kozmikus önmagára-türemlés, ha totális Halál kétségbeejtő eshetősége várna rá. Mi mást jelent ez, mint éppen azt ,hogy abban az elkerülhetetlen pillanatban, amikor előbb-utóbb minden gondolkozó létezőben vagy gondolkodó rendszerben szétesni készül az Fl Komplexitás-fókusz, akkor ott kell lennie egy közös és legfelső-fokú Gyujtópontnak, amelyen megszilárdulhatnak és amelyben egyesülhetnek az F2 Tudat-fókuszok, hogy ezáltal - most már szétesés lehetősége nélkül - alakuljon át az emberi ellipszis? b/. De itt van a polaritás érve is. Mindeddig arra korlátozódtunk, hogy csak tudomásul vettük, de nem magyaráztuk meg annak a mozgásnak ellenállhatatlan jellegét, amely tovaragadja, "sodorja” az „Anyagot", hogy önnönmagára-türemlésre késztesse. Azt is gondhatná valaki, hogy a Világmindenség a maga növekvő komplexitás-tengelyét követve zuhan. Igazában viszont nem zuhanásról-bukásról (vagyis nem egyensúly-állapot felé esésről van itt szó, hanem - éppen ellenkező1eg - (már előző eszmélődésünk során is megjegyeztük mellékesen); az improbábilis felé tartó fáradságos fölfelészállás valósul meg. Racionális formában hogyan igazolhatnánk a gravitációnak ilyen átfordult formáját, hacsak el nem képzeljük, hogy valahol létezik egy olyan Központ, amely az evolúciós örvénylésnek éppen a mélyére hat s eléggé független és aktív is, hogy szándéka szerint és a saját képére központosítani képes (vagyis bonyolódni készteti) a kozmikus

48 tengerár teljes egészét? c/ . Végül pedig itt van az egyetértő lelkületnek ("egylelkűségnek") érve is. El.ső látszatra. azt hihetnénk, hogy a Nooszféra kialakulásának, "egybefogódzásának” biztositására elég lenne hivatkoznunk arra a planetáris összenyomó-préselő hatásra, amely erőnek erejével közelhozza egymáshoz a reflexiv partikulákat s ezáltal arra szorítja őet, hogy lépjenek ki növekvő taszításuk zónájából, s így végül majd kölcsönös vonzódásuk belső sugárzatába dobja óket. De itt is (akárcsak a "Komplexitásra-bukás" esetében) -óvakodjunk a túlságosan egyszerű fizikai ana1ógiáktól, melyeket a Világ másik oldaláról, a végtelen-égyszerű létezőknek területéről tennénk át erre az új szintre. Hogy az emberi partikulák "központosultan” csoportosulhassanak, ahhoz az kell, hogy bármennyire össze vannak is préselve - végeredményben „szeressék egymást" (mindegyik szeressen minden másikat és szeresse a teljes egészet is. Csakhogy nem létezik valódi szeretet olyan atmoszférában, amely - bármennyire meleg is -, de csak Kollektívnek, vagyis Személytelennek atmoszférája. A szeretet csak akkor születik, csakis akkor szilárdul meg, ha valami szivre, arcra talál. Minél jobban elmélyítjük az egyesülésnek ezt a lényeges pszichés folyamatát, annál jobban meggyőződünk, hogy a kozmikus önmagára-türemlés beteljesedése számára csak egyetlen mód lehetséges: ne csak központok központosított szisztémájával végződjék, hanem központok Központjában.- Így, és nem másképp, sem nem több, sem nem kevesebb valamiben. Ha mindezt az egybevágó és összpontosuló szempontot tudomásul vesszük, el kell fogadnunk, hogy - bár a Végtelen-nagynak és a Végtelen-kicsinek irányában a fizika Világa visszagörbü1 vagy összezsugorodik s végűl hermetikusan magába zárja a Világegyetemnek miden erővonalát,- viezobt a Gondolat, - éppen ellenkezőleg: a Komplexitások tengelyének megfelelően jutva el önnönmaga teljére, már nem képzelhetéő el sem úgy, hogy megtorpanna, sem úgy, hogy önmagára-vetélve visszabukna, hanem csakis úgy, hogy ebben a paroxizmusban, végsőfokű teljességre jutva - ilyen vagy amolyan módon, de sikeresen "átfúrja" (hüper-centráció révén) a Jelenségnek időbeni-térbeni hártyáját, mig végül egyesül egy végső fokon személyivé-alakitó, legfelső fokon Személyessel. II. A Keresztény Jelenség (21) Foglaljuk össze, milyen láncolatként mutatkozott szemünk e1őtt az Emberi . Jelenség: - az egész bolygóra kiható, már súlyos teherként ránk nehezedő, szorító nyomás kényszeríti az emberi tömeget, hogy szerveződjék; - a szervezödés fölfelé szál1ó lelki erőt fejleszt, amely végül is elszakítja a reflexív tudatot technikai szervezettségú anyaméhétől - és jelenségeket meghaladó (extra-fenomenális) módon köti össze a kozmikus önmagáratüremlésnek részben transzcendens fókuszával. Közvetlenül már nem lehet tovább menni ebben az irányban. Az viszont lehetséges, hogy "oszcilláló" /oda-vissza-tekintő/ dialektikával hátra nézzünk (remélve, hogy aztán mgasabb ponton jutunk új fény felé), hogy megszilárditsuk a megtett utat. S ime, hogyan tehetjük ezt: Általános tapasztalati elv, hogy minden létezőnek a maga teljes egésze cselekszik az őt körülvevő világban. Ez egészen egyszerűen annyit jelent, hogy é1ő elemek között elkerülhetetlenül alakulnak ki bio1ógiai erővonalak, - gondolkodó elemek között pedig szellemi erővonalak, és igy tovább. Ezt leszögezhetjük. Ha tehát valaki - akár csak hozzávetőlegesen is - elfogadja azt, hogy a Világmindenség csrtcspontján létezik egy Ómega-Pont, akkor ezzel - ipso facto - már azt is elfogadja, hogy létezhetnek körülöttünk bizonyos pszichés természetű hatások, sugárzások: körülöttünk keringenek, kinyilvánitják és (bizonyos körülmények közt, és bizonyos mértékben)

49 megerősitik egy posztulált személyes energiájú, kozmoszon-túli pólusnak létezését a mi emberi személyünk felett. S itt villan elö a keresztény Jelenség értelme és fontossága.

(22) Történeti szempontból a "Keresztény Jelenség" nem más, mint az a végső és központi forma, amelyet az imádás igénye a Hominizáció szivemélyén öltött magára, hosszú és bonyolult filogenezis során és szüntelenül fölfelé:emelkedve. Az Emberiségben tapasztalatilag létezik egy olyan vallási áramlat, melyet a következő vonások csoportja jellemez: - feszült életer5; - érdekes "alkalmazkodó-képesség", amely - a többi vallással ellentétben lehetővé teszi, hogy a lehető legjobban - és főleg - éppen a Nooszféra növekedési zónájában bontakozzék ki (a "merisztémában" - mondanák a botanikusok ). - végül pedig: dogmatikai perspektíváiban (: a Világmindenség egy önmagában-létező és szuper-perszonális Isten felé összpontosul) nagyszerű hasonlóság van mindazzal összevetve, amit föltárt e1őttünk az Emberi Jelenség tanulmányozása. Aki nem jártas e témakörben, annak figyelmét könnyen elkerüli ez a néhány sajátság. Akinek viszont érzékeny a szeme, annak szellemében olyan figyelmet keltenek ezek a vonások, hogy gyanakvása és érdeklődése egészen a biztosságig juthat el. Az emberi tudat legmélyén és legérzékenyebb pontján, fokozatosan, egyre tökéletesebb és egyre fejlettehb Isten-kép alakul ki; miért ne ismerhetnénk fel ebben a tényben éppen azt, hogy hat és hogy sugároz - amint várhattuk is - egy olyan Ómega, aki érzelmi és értelmi síkon önmagát tükrözi, nyilatkoztatja ki a Nooszféra reflexiv szintjén? - Fogadjuk el ezt a hipotézist - vagy méginkább: csatlakozzunk ehhez a hithez. Nyilvánva1ó, hogy egycsapásra sok vonás fénybe borul és határozottá válik a Világmindenség struktúrájában és egyetemes menetében. (23) Mindenekelőtt: ha így fogadjuk el, hogy az Isteninek tükröződése van a Világon, akkor ezzel máris igen fontos, sőt lényeges megerősítést kapunk az Ómega létezésére. De ráadásul az Isteninek lényegére (például háromságos természetére) és főleg a lényeges cselekvési módjaira vonatkozólag is sokféle határozott vonás e1ővillan (ezt annak az - emberi szellemet irányító megtermékenyítő hatásnak köszönhetjük, ahogyan számunkra pszichésen és tapasztalatilag feltárul a "Kinyilatkoztatás”), S mindez igen értékes mind szellemünk, mind pedig tevékenységünk számára. (24) A Kinyilatkoztatásnak bármilyen adata vagy támasza nélkül csak azt az egyetlen dolgot állapíthatnánk meg biztosan az egyszer már elfogadott Ómega létezéséről, hogy az a tudatáramlás, amelynek részét alkotjuk, nem köszönhető pusztán valamiféle tölünk származó lökésnek, hanem hogy olyan "csillag" emeli magasba, amelyben lassacskán, egyenkint és mindnyájan együtt, egyesülés révén érjük el bensőségesülésünket. - Krisztusi típusú teremtés perspektíváiban viszont (vagyis ahol miránk leszálló isteni evolúció forr össze fölfelészálló kozmikus evolúcióval) már jóval gazdagabbnak és mélyrehatóbbnak mutatkoznak körülöttünk a Világ távlatai. (Hamarosan kitérek majd egy ilyen szemléletmód metafizikai összhangjára és misztikus következményeire). Itt most csak fenomenális szempontból figyeljük ezt a viszonyt, amely elővillan az emberi "kritikus érlelődés pontja” és a Parúzia-pont (vagy Krisztus második, diadalmas eljövetele) között, amellyel az idők végén lezáródik a keresztény látóhatár. Ez a két pont - strukturálisan - föltétlenül egybeesik,- abban az értelemben, hogy a Hominizációnak ultra-

50 reflexiós beteljesedése már szükséges feltételnek mutatkozik az "istenivé-válása" számára. S ezért még valami rajzolódik ki a kozmikus önrnagára-türemlés kúpjának éppen a szivemélyén. Imént felismertük, hogy a Világmindenségben az Élet a központi Jelenség; az Életben a Gondolat a központi Jelenség; a Gondolatban pedig:minden gondolatnak kollektív szerveződése. Most már - egy negyedik opcióval - eljutunk annak eldöntéséhez, hogy a szociális jelenség mélyén még egy nála is mélységesebb ultra-szocializáció van folyamatban: az a magasfokú közösségi munka, amely által lassan-lassan kialakul "az Egyház", befolyásával éltetve a Nooszférát és legtisztább formájában összegyűjtve a Szellem Szférájának minden lelki energiáját. Az Egyház = a Világnak reflexiv formában krisztusivá lett része. Az Egyház = magasfokú szeretettel alkotja az emberek között megszülető vonzalmak központi fészkét. (V.ö.a /38/ pontunkat). - Az Egyház = az egyetemes összpontosulásnak központi tengelye, a Világmindenség és az Ómega -Pont között patakzó találkozásnak határozott pontja. Második rész: Metafizika (25) Az előző lapokon csak fölfedezni igyekeztem s a Világban végesvégig követni próbáltam egy tapintható fonalat, egy rekurrencia-törvényt (a kozmikus önmagára-türemlést), s éppencsak kontrollálni akartam végső extrapolálását, amikor kritikai szándékkal fordultam mélyebb tapasztalati formához (a Krisztusi befolyást felismerve). Tanulmányomnak ebben a második részében megkisérlem deduktív módon, vagyis a priori megalkotni az eddig csak igy észrevett rendszert (de most már hozzácsatolva a teo1ógiai vagy kinyilatkoztatott folytatását is), néhány, abszolútnak tekintett általános elvből kiindulva. Persze jó1 tudom, mennyire kezdetleges és hozzávetőleges az ilyen Metafizika.Viszont azt is tudam, hogy Tudományban is, meg Filozófiában is csak lassacskán, lépésről lépésre, fokozatosan, ilyen megközelítések során épül fel az elgondolt Világmindenség, amelyben - ezt már láttuk - valamikor majd végleg egybe kell szövődnie az emberi Reflexiónak. (26) A klasszikus Metafizikában mindig az volt a szokás, hogy a visszavezethetetlenül primitívnek tekintett lét-fogalombó1 kiindulva vezették le a Világot. A Fizika legutóbbi kutatásai azt bizonyítják, hogy (azzal a „vulgáris" evidenciával ellentétben, amely ott rejlik az egész philosophia perennis-ben) a mozgás nem független a mozgótó1, hanem - éppen ellenkező1eg - a mozgót fizikailag szüli az őt serkentő mozgás (vagy pontosabban mondva - a mozgó együtt-fogantatik az őt serkentő mozgással. Erre a modern Fizikára támaszkodva próbálom most megmutatni, hogy lehetséges a töbi dialektikánál hajlékonyabb és gazdagabb dialektika, ha kiindulásuI azt állítjuk, hogy a létező egyáltalán nem végsö és magábanálló fogalom, hanem igazában (legalábbis genetikusan, ha nem is onto1ógiailag) a vele elválaszthatatlanul társult sajátos mozgással - az egyesülés mozgásával határozható meg. S ezért - az eseteknek megfelelöen - ezt mondhatjuk: - lenni = önmagát egyesiteni, vagy másokat egyesíteni (ez az aktiv formula); - lenni = egyként és más által egyesítve lenni (ez a passzív formula). Röviden jelezzük és elemezzük az Egyesülés Metafizikájának egymásra következő fázisait. (27) Első fázisként azzal kell kezdenünk (itt még semmit sem különbözve a klasszikus Filozófiától), hogy tényként fogadjuk el egy "Első Létezőnek (a mi Ómega-pontunknak) visszafordíthatatlan és önmagában-való jelenlétét, hiszen enélkül (logikailag, meg onto1ógiailag is) lehetetlen bármire támaszkodnunk, vagyis egy lépést sem tehetnénk előre. De hogy ez a kezdeti és végső Központ csakugyan létezzék önmagában, a maga fenséges elszigeteltségében, ehhez föltétlenül úgy kell elgondolnunk (a "kinyilatkoztatott" hittartalomnak megfelelően,- ez a második fázis), hogy "háromságosan" van beme feszültség.

51 Ekként tehát még ezekben az elsőrendűen fontos mélységekben is érvényesnek és magyarázó erejűnek utatkozik az, amit ontológiánk alapjául fogadtunk el: maga Isten is - szigorúan valós értelemben véve - csak önmagát egyesítve létezik. - Most pedig már lássuk, hogy - egy másik értelemben véve - hogyan van az, hogy Isten csak egyesítve éri el teljességét (28) Felismertük, hogy Isten éppen azzal az aktussal "háromságos", amely a va1óságát alkotja. De ez még nem minden. Mert éppen annak a ténynek révén, hogy önnönmagában egyesíti magát a létezésében, az első Létező - ipso facto - már ezzel a ténnyel egy másikfajta ellentétet támaszt - már nem önmaga mélyén, hanem önnönmaga ellenpó1usain (ez a harmadik fázis). Az önmagában-létező Egység a lét pó1usán van; s következésképp - és szükségképp - köröskörül, a periférián, ott van a Sokféle: a tiszta Sokféle (jól értstík meg: a merőben-Sokféle), vagy a "teremthető Semmi", ami igazában semmisem, - s ami mégis - mint elrendeződést (vagyis egységet) majd passzíve befogadni képes lehetőség, valamiféle lét-lehetöség, „könyörgő várakozás” a létezésre; és Isten szinte nem is utasíthatta vissza ezt a "sirva-várakozást a létezésre”. Persze ilyen mélységekben eszünk felmondja a szolgálatot, hogy miként különböztesse meg a legfelső fokú szükségesseget a legmagasabbrendű szabadságtól. (29) A klasszikus Filozófiában (vagy Teo1ógiában) a Teremtést, vagy a Létben-részesedést (s ez már a negyedik fázist jelenti) mindig úgy próbálják bemutatni, mint az első Oknak szinte önkényes gesztusát, amely (valamiféle ana1ógiás „efficiens" okságnak megfelelően) teljesen határozatlan módon va1ósul meg; ez aztán (a szó rossz értelmében véve mondom) csakugyan "isteni aktus". Éppen ellenkezőleg van az Egyesülés Metafizikájában: mert bár az abszolút Létezőnek önmagában-elégségessége és önmagát-meghatározása érintetlen marad (hiszen - s ezt újra hangsúlyozom - az ellenpólusos merőben-Sokféle csak potencialitás és merő passzivitás, s ez csak merő "antitétikus" árnyéka a szentháromságos Létnek), viszont teljesen határozott jelentést és struktúrát kap a teremtői aktus. A Pléromizáció (ahogyan Szent Pál mondotta volna) valamiképpen gyümölcse az Isten Reflexiójának: nem az önmagában-reflexiójának, hanem a kifelé-tükröződésnek gyümölcse, vagyis annak a ténnek, hogy a létben-részesült létezők elrendeződéssel és totalizációval va1ósulnak meg; s ez szinte válasz vagy szimmetria a Szentháromságra; valamiképpen űrt tölt be, megvan a helye; s ugyanakkor éppen azokkal a fogalmakkal fejezhető ki, mint amelyek nekünk a lét meghatározására szolgáltak. Teremteni = egyesíteni. S ennek a szemléletmódnak a következő fontos következményei vannak: a/. Mindenekelőtt azt látjuk, hogy bár a Teremtés számtalan fázist foglalhat magába, viszont (s egy kissé úgy, mint a Szentháromságosság) csak egyetlenegyszer történhet meg "Isten életében” - ha merhetünk így beszélni. S bizony ha egyszer megtörténik majd a Sokfélének felszámolása, akkor már semmiféle fel-nem-számolt (sem belső, sem külső) ellentét nem marad a „pléromizált" lét számára. S mivel kimerül minden elgondolható (akár aktív, akár passzív) egyesltési lehetőség, ezért a „lét" teljesen telítődik, amikor majd eljut erre a nívóra. b/. Aztán azt látjuk meg, hogy Isten számára a teremtés föltétlenül annyit is jelent, arra „viszi" az Istent, hogy belemerüljön a Sokfélébe, hogy ezáltal magához „testesítse" a teremtett világot (mert hiszen - újra hangsúlyozom - teremteni annyit jelent, hogy egyesiteni ). c/. S végül észrevesszük, hogy Isten számára annyit jelent szembeszállni a Sokfélével, hogy fö1tétlenül harcba száll a Rosszal, „a Teremtés Arnyékával” szemben. Ez igen kényes kérdés, ezért hát jobban meg kell magyaráznom:

52 (30) Mivel belénk gyökereztek bizonyos szokásos vélemények, ezért szinte gépiesen jelentjük ki, hogy a Rossz Problémája ezentúl is megoldhatatlan. S még kérdezgetik is egyesek, hogy miért... Pedig hát egészen természetes, hogy a régi Kozmoszban, amelyről azt gondolták, hogy márkészen került ki a Teremtő kezéből, nehéznek mutatkozott összeegyeztetni a részben rossz Világot, meg a jó és mindenható Isten létezését. Viszont hogyan lehet az, hogy ami modern perspektíváinkban, vagyis kozmogenetikus, sőt "önmagára-türemlő" Világban, még oly sok komoly ember nem veszi észre, hogy - intellektuális síkon beszélve - a Rossznak hirhedt problémája már nem is létezik többé. - Hagyjuk hát el képzeletszülte spekulációnkat, hogy meglássuk azokat a valódi követelményeket, amelyeket meg kell valósltania a teremtői aktusnak. Elemzésünkből az következik, hogy Isten - egyáltalán nem gyöngeség miatt, hanem éppen annak a Semminek struktúrája miatt, ami fölé hajol -, a teremteskor csak egyetlen módon cselekedhet: vonzó hatásával és a nagy-számok tapogatódzó játékát fölhasználva rendezni, lassan-lassan egységesíteni a kezdetben határtalanul sok, igen-igen egyszerű és alig-tudatos elemeknek óriási sokaságát, s igy ezek az elemek fokozatosan lesznek kisebb számúakká, komplexebbekké és végül reflexióval rendelkeznek. Csakhogy mi az elkerülhetetlen váltságdija az ilyen módon elért sikernek, ha nem éppen az, hogy bizonyos arányú selejttel kell megfizetnie az eredményt? Nincs olyan alaku1ó rend, amely - minden fokozatán - ne járna rendezetlenséggel: az Élet előtti fokon fizikai diszharmónia és szétesés; az Élővilágban szenvedés; bűn a Szabadság területén. Ismétlem: a létben-részesült létezőknek ilyen ontoiógiai (vagy - pontosabban mondva - ontogenikus) lét-helyzetében semmi sem sérti a Teremtő méltóságát, nem is csökkenti mindenhatóságát. Ebben a látásmódban senki sem "szaglászhat", senki sem gyaníthat maniheizmust. A még rendezetlen merőben-Sokféle - önmagában véve - nem rossz; de mert sokféle, vagyis lényegében van alávetve a rendeződéssel járó véletlenek játékának, ezért kizárólagosan és csakis úgy haladhat az egység felé, hogy itt-ott - statisztikai szükségszerűséggel Rosszat szül, akármennyire szabad legyen is az a létező, amelynek most alakul ki a rendezödése. "Necessarium est ut adveniant scandala ": mert szükséges, hogy legyenek botrányok. Ha pedig (amint - gondolom - föltétlenül el kell fogadnunk, hogy) eszünk számára csak egyetlen lehetőség van annak elgondolására, hogy Isten miként teremt, - tudniillik evolutív módon, egységesítéssel,- akkor hát a Rossz alterméke a Teremtésnek, és úgy mutatkozik, mint a Teremtéstő1 elválaszthatatlan nyűg. (31) S igy lassacskán itt van előttünk a szervesen kapcsolódó gondolatok sora, pedig mily sokáig függetleneknek képzeltük őket: - Teremtő egyesítés nélkül nincs Isten. (Ez az állítás egy bizonyos pontig érvényes) ./Isten mindig teremtő egyesitéssel dolgozik/. - Megtestesülő belemerülés nélkül pedig nincsen teremtés. /Isten, a transzcendens, részben immanens is a Világban/. - Megváltó helyrehozás nélkül nincs Megtestesülés. /A Megtestesüléssel együtt jár a megváltó kompenzálás/. Az Egyesités Metafizikájában a Kereszténységnek három alapvető "misztériuma” már csak ugyanegy misztériumok-misztériumának - vagy.is a Pléromizációnak (a Sokaság egyesitéssel történő megszüntetésének) - három arcéleként mutatkozik. S ezzel máris megújitott Krisztológia tárul elénk, mint az egész Teo1ógiának nemcsak történeti és jogi, hanem strukturális tengelye is. Az Ige között és az Ember-Jézus között valamiféle krisztusi "harmadik természet" bontakozik ki (ha szabad ezt mondanom!...),- s ezt mindenütt megtaláljuk Szent Pál irásaiban: a totális és totalizáló Krisztusé, akiben a Feltámadás átformáló hatására, ez a Máriától született emberi elem nemcsak kozmikus Elemnek (vagy Erótérnek, vagy Görbületnek) állapotára emelkedett, hanem az egyetemes egyesülésnek végső pszichés központja is lett. Metafizikánk végpontján ekként jelenik meg ugyanaz a Krisztusi pont, aki felé láttuk már tapasztalati téren özönlik-sodródik és összpontosul az Emberi Jelenség. S ez ugyanaz a

53 Krisztusi pont, aki felé fordul s aki körül rendeződni és megújulni kezd a modern Misztikának már a lényege is, hogy meghódítsa a Jövőt.- Most ezt kell meglátnunk - a Misztikában. Harmadik rész. - Misztika (32) "Misztika" itt azt az igényt, tudományt és művészetet jelenti, ahogyan megragadjuk az Egyetemest és a Lelkit, mégpedig egyszerre és egyiket a másik révén. Egyszerre és ugyanazon tett révén eggyé válni a Mindennel, felszabadulva minden sokféleségtől és anyagi tehertől: íme, ez mélyebb valami, mint bármely gyönyör vágya, gazdagság igénye és hatalom sóvárgása. Az emberi lélek lényeges vágya ez, amelyet ugyan még rosszul és tökéletlenül formuláznak meg a Nooszférában (erre majd kitérek), de mégis olyan álomszerű vágy, amely világosan és végesvégig felismerhető az életszentség immár hosszú történetében. (33) Erőfeszítés, hogy egyetemesités révén lelkileg jusson a Kimondhatatlanba: a tökéletességre vágyó belső életnek ilyen általános orientációjára vonatkozó1ag teljes az összhang minden vallásnak és minden kornak misztikusai közt. De régóta az a meggyőződésem, hogy ilyen felszíni egybevagás alatt súlyos ellentét (sőt valódi és gyökeres különbség) rejtőzik, amely abból származik, hogy összekevernek két szimmetrikus, de ''pólusa szempontjából ellentétes" utat, ahogyan felfogni - tehát keresni is - lehet a Szellem Egységét: a/. Az első út elgondolása szerint (amelyet többé-kevésbé konvencionális névvel igy hivhatunk: "Kelet Útja"): a szellemi egyesítés úgy történik, hogy olyan közös "isteni" alaphoz térünk vissza, amely a Mindenség minden érzékelhető meghatározója alatt rejtőzik és ezeknél valóságosabb is. Egy ilyen látásmód szerint a misztikus Egység a Sokfélének közvetlen elfojtása révén villan e1ő és érhető el, vagyis azáltal, hogy magunkban és körülöttünk lazítjuk a kozmikus differenciálódás törekvését. Ez olyan Panteizmus, amely azonosítással olvaszt eggyé mindent. "Fellazu1ó", "szétfolyó" Szellem. Olyan Egységesités, amelyben szétolvadva esünk egybe a szférával. b/. Ha viszont a második utat követjük (Nyugat Ütját), akkor - éppen ellenkező1eg lehetetlen a Mindennel eggyé válnunk, hacsak nem hajtjuk egészen végpontjukig, vagyis differenciálódó és ugyanakkor összpontosuló irányukba, a minket alkot és körülöttünk szétszórt elemeket. E második szempont szerint: a keleti Út "közös alapja" csak illúzió; mert csak központi Fókusz létezik s ehhez csakis azáltal érhetünk el, ha egészen a találkozási pontjukig fejlesztjük a Világmindenség számtalan erővonalát. Ez már egyesitő (tehát szeretetre épülő) Panteizmus. "Feszültség" szelleme. Itt azáltal valósul meg Egységesités, hogy a szféra Központjába irányítjuk és magas fokon alakítjuk ki központunkat. Paradoxális tény: nem látszik, hogy ezt a két, homlokegyenest ellentétes magatartást mindeddig világosan megkülönböztették volna. S ebből származik az az óriási zavar, amely összekeverve és azonosítva a Vedanta Kimondhatatlanját és Keresztes Szent János Kimondhatatlanját - nemcsak hogy rengeteg jószándékú lelket szolgáltat ki védtelenül a Kelet felől szállongó s igen rossz képzelgéseknek, de ezenkívül - s ez még nagyobb baj - késlelteti, hogy méltó és erőteljes modern Misztika kapja meg sajátos formáját és bontakozzék ki. Pedig éppen erre lenne már égető szükségünk. (34) Ezen a téren tehát az első (döntö fontosságú!) pont, amelyet meg kell határoznunk és le kell szögeznünk, a következó: ha a föntebb meghatározott értelemben fogadjuk el Fizikánkat és Metafizikánkat, akkor többé már nem ingadozhatunk, hogy melyik utat válasszuk ezen az útkeresztezőn. Olyan Világegyetemben, amely önmagára-türemlik, és egy olyan típusú létező számára, amelynek lényege az egyesülés, a lelkivé-alakulás egyetlen homogén formája, az egyetlen

54 járható misztika csakis olyan magatartás lehet (s a va1óságban is egyre inkább ez mutatkozik), amely nem föllazulást, hanem aktív összpontosulást és központosítást hirdet és valósít meg. S ha ezt már jól megláttuk, próbáljuk meghatározni és leirni azt a két módozatot, - az egyik egyszerűen racionális, a másik pedig sajátosan keresztény megoldás, - amelyet követve, az emberi tömeg - szemünk láttára, szinte ösztönös és ellenállhatatlan döntéssel már Nyugat útjára vállalkozik. (35) Ha nem tévedek, minden misztika pszichológiai forrásában megtalálható az a (többékevésbé homályos) vonzódás vagy igény, amely mindenegyes elemet arra késztet, hogy egyesűljön az őt körülvevő Egésszel. Ez a kozmikus érzék kétségtelenül rokon a nemi érzékkel s ugyanolyan elsőrendű fontosságú is. Elvétve igen élénken mutatkozik egy-egy költőben vagy látnokban. De mindeddig szunyókált, vagy legalább is (elemi és vitatható formában) néhány keleti fókuszra korlátozódott. Csakhogy mostanában olyan Világmindenség virradt fel bels(ő látásunk egén, amely az időnek s a térnek mérhetetlenségén át végre önnönmagára és mireánk szövődik, s ezért az emberi tudat mélyén kezd ébredezni, helyes formában fejlődni és általánossá válni valamiféle egyetemes ''szinte-jelenlétnek” szenvedélyes megérzése. Az evolúció érzéke, a Föld megérzése, Emberi érzék -mindmegannyi megközelítő, e1őkészitő kifejezése ugyanegy egyesülés-vágynak, s persze - az ébresztő és serkentő tárgynak pontosan megfelelően - mindegyik ilyen érzék a lelkivé-válásnak (spiritualizációnak) és az imádásnak nyugati tipusát tükrözi. Egyik legkonokabb e1őitéletünkkel szembeszállva, nyugodtan mondhatjuk, hogy a Fény nem Keletről fog megszületni számunkra, hanem nálunk, a Technikának és a Kutatómunkának legmélyén készül felvirradni. (36) Ha így látunk, akkor ezt mondhatjuk: a Holnap misztikája, amely az Antropogenezis új és egyre tágu1ó igényeire hoz választ, dinamikus és haladó neo-humanizmus irányában jelentkezik, vagyis olyan humanista látásmódban, amelynek ez az alapja: az Ember már annak tudatára ébredt, hogy felelős a kozmikus Evolúcióért. De egy ilyen,merőben "természetes” formájú közös hit a Föld Jövejében (meggyőződésem, hogy ez a hit - és csakis ez képes olyan atmoszférát teremteni, amely az emberi tudatok lelki összpontosulásához szükséges)...egy ilyen hit jelent-e már végleg kielégítő vallást? Más szavakkal kérdezve: hogy a hominizáció evolutiv erőfeszítését hibátlanul és töretlenül megtartsa és szeresse, nem kell-e még az is, hogy megjelenjék és határozottan közbe is lépjen a biológiai önmagára-türemlésnek végső fókusza? - Én azt gondolom, hogy igen. S itt lép elénk a Krisztusi hit, hogy felváltsa és beteljesítse az Emberbe vetett hitet. (37) Már két ízben is találkoztunk a parúziás vagy feltámadt Krisztus titokzatos alakjával, aki betetőzte az Emberi Jelenséget, meg az Egyesülés Metafizikáját is, és akiben egyszerre éri el teljességét az önmagára-türemlésnek és a Plérómizációnak ikerként összefonódó folyamata. Az „Ómega-Krisztusban" az Egyetemes már határozott formát, személyes formát ölt. Biológiai és ontológiai szempontbó1 nézve, semmi sem lehet ennyire koherens és ugyanakkor ilyen merész valami, mint ez az azonosulás, melyet a Nooszféra legfelső szintjein előreláthatunk a Mindennek és az elemnek látszólag ellentmondó tulajdonságai között. Ezért aztán pszichológiailag is szükségképp adódik, hogy semmi sem lehet ily csodálatosan termékeny, hiszen a totális Szférának ebben a megsejtett Központjában olyan magatartás-formák, olyan "szenvedélyek" egyesülnek és termékenyítik meg egymást, amelyek bármelyik másfajta szellemi szférában menthetetlenül elkülönülve maradnak. "Elveszni a Kozmikusban", "Hinni a Haladásban és neki szentelni magunkat", "Szeretni a hozzánk hasonlót”. . . - pusztán emberi erőtérben csak ilyen változatok lehetségesek (s ezek egymástól függetlenek, sőt egyik ki is zárja a másikat). "Mélységes szeretettel szeretni az alakuló Világmindenséget, teljes egészében és minden részletét is", "Szeretni az Evoúciót" - ime, ez az a lelki magatartás, amely paradoxálisnak tűnik, pedig közvetlenül megvalósítható a Krisztusi erótérben. Mert aki egyszer istenigazában megértette annak a Világnak

55 természetét, amelyben a Kozmogenezis Antropogenezisben folytatja tengelyét, az Antropogenezis pedig Krisztogenezisben éri el csúcspontját,- annak az embernek szemében minden,- a Mindenség mindenegyes eleme és eseménye - fénybe borul, fölmelegszik, lélekre kel és imádásraméltóan szerethető lesz, - nem közvetlenül önmagában (ahogy ezt a közönséges panteizmus akarná), hanem mályebbre hatva, mint önnönmaga, vagyis kibontakozásának végső és egyetlen csúcspontján. Ebben a szem1életmódban lehetetlen úgy csatlakozni Krisztushoz, hogy ne akarnánk mindet előre lendíteni. S íme, az Egyesülés (Kommúnió) egycsapásra lesz szenvedélyes részesedés az egyetemes Akcióban; a Parúzia várása egybeolvad éppen az emberi érlelődés fölfelé szállásával; a "Fönt-Létezőhöz" köze1ítő mozgás pedig összhangba simul az Előrelendítő feszültséggel... Mindennek aztán az az eredménye, hogy a keresztény szeretet, amelyet általában csak a Világ sebeire hintett édeskés olajként szoktak emlegetni, a Hominizáció legteljesebb és lelgaktívabb tényezőjeként jelenik meg: Először is: keresztény szeretet járja át a reflexív evoldciós erőfeszítést, mindenegyes részét csakúgy, mint teljes egészét. Ez pedig az egyetlen mód arra, hogy gyökerestül fakasszon fel minden pszichés erőartalékot. Ugyancsak a keresztény szeretet éri el azt, hogy még a fiaskó és az erőnket csökkentő szenvedés is más-centrummal-egyesítő tényezővé válik (vagyis önátadásnak és a nálunk Nagyobba jutásnak, „átlépésnek" lesz eszköze), s ezert már nem tűnik a Teremtés hulladékának, hanem szellemi energetika csodájaként - magasfokú evolúciónak pozitiv tényezőjévé alakul: ez pedig a Rossz Problémájának végső és valódi megoldása. (V.ö.a /31/ pontot). Végül a keresztény szeretet adja meg azt is, hogy azok az emberi molekulák, amelyek nemcsak kifelé préselődnek össze, hanem egymás számára bensőségessé is válnak, hiszen közös Központ felé tartanak,- már remélhetik, hogy torzítatlanul jutnak el csodálatos egymáshoz-vonzódásuknak előre sejtett erőterébe. Összegezve: hogy teljes erővel és egyetlen kis kerekének kopása nélkül járhasson az Evolúció óriási és félelmetesen bonyolult motorja, ehhez már eszünk számára is tökéletes és elsőrendű energiaként ajánlkozott a Keresztény Misztika, Nyugat Misztikájának legfelső és személyessé vált formája. Ez komoly jel arra, hogy semmi sem akadályozhatja meg, hogy a holnap egyetemes és lényeges Misztikája legyen. Következtetés 38) Az önmagára-türemlés fenomenológiája Szuper-Reflexió eszméjéhez vitt el. Az Egyesülés Metafizikája az Egyetemes Krisztus alakjában érte el csúcspontját. A Központosítás Misztikája az Evolúció szeretetének totális és totalizáló magatartásában foglalható össze. A felsőrendű Emberiséget Szuper-Krisztus, vagyis Szuper-Szeretet forrása koronázta meg.- Három összefüggő és egymást kiegészítő arcélével ilyennek mutatkozik eszünk, szívünk és cselekvésünk számára az összpontosuló Világmindenségnek szerves és egyetlen egysége. Párizs,1948 augusztus 12.