Pohárnok Melinda Széttört történetek Pszichopatológiai jelenségek az elbeszélésekben A jelen tanulmány rövid – és korántsem teljes – áttekintést kíván adni arról, hogy az elbeszélések vizsgálatára szolgáló módszerekkel hogyan tudunk tetten érni pszichopatológiai jelenségeket, és célja, hogy feltárja azt az elméleti keretet, amelybe empirikus kutatásaink (Pohárnok [et al.], 2005) beágyazódnak.
A narratív fejlődés modelljei: hogyan formálódnak meg az elbeszélések? A történetmondás a psziché egyik alapvető funkciója. Amint képesek vagyunk rá, mindannyian elbeszéléseken keresztül formáljuk meg a tudásunkat önmagunkról, másokról, a világról. Az elbeszélést mindezek alapján tekinthetjük úgy, mint egyikét a világot leképező lehetséges reprezentációs módoknak, amely nem független, mégsem teljesen folytonos az egyéb reprezentációs formákkal (erről bővebben Pohárnok, 2005). A tanulmány egy kis szeletét mutatja be a narratív pszichológia vizsgálódási területeinek. Kiindulásként elfogadjuk, hogy létezik egy eredendően narratív módja az élmény- és tudásszerveződésnek, és az élmény- és tudásszerveződés egyedisége, jellegzetességei tetten érhetőek az elbeszélésekben. Erre a felevésre építve érvényes kérdésként foglalkozhatunk azzal, hogy a pszichés zavarok – mint sajátos élményszerveződési módozatok – hogyan ragadhatóak meg az élettörténeti elbeszélésekben. Azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy milyen elméleti kiindulások alapján és milyen eszközök felhasználásával alkalmazhatjuk az elbeszéléseket és azoknak vizsgálatát a pszichopatológiai jelenségek megértésében. Feltételezésünk szerint a fejlődési szempontok figyelembe vétele feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megérthessük az elbeszélések minőségi és strukturális változatai miként tükrözhetik a személyiség működésének zavarait. Amikor fejlődési szempontokról beszélünk, ez egyaránt vonatkozik arra, hogy az egyéni fejlődés során hogyan jelennek meg az elbeszélések, miként veszik
át
a
vezető
szerepet
az
önmagunkra
vonatkozó
vagy
a
társas
tudás
megfogalmazásában. Ugyanakkor fejlődésnek-bontakozásnak tekintjük azt is, ahogyan az elménkben egy állandóan működő folyamatban szavakba és elbeszélésekbe próbáljuk önteni a
bennünk zajló, általunk átélt élmények folytonos áramát. Mindegyik esetben az a kérdés, hogyan, milyen fejlődési fokokon keresztül válnak elbeszélhetővé – vagy nem elbeszélhetővé – a szelffel kapcsolatos élmények, azok is, amelyek szavakkal könnyebben, és azok is, amelyek szavakkal nehezebben hozzáférhetőek. Hiszen úgy feltételezzük – elsősorban a verbális pszichoterápiás módszerek alapvetése ez –, hogy a szavakká, elbeszéléssé való formálás az egyik legfontosabb módja az önmegfogalmazásnak, önreflexiónak, végső soron az önszabályozásnak (vö.: Fonagy–Steele–Moran–Higgitt, 1991; Bucci,1997). Számos elgondolás született arról, hogy miként is történik a nem-verbális, szomatikusaffektív élmények verbális formába öntése. Stern (2002) elsősorban a nyelv gyermekkori megjelenésének személyközi vonatkozásait vizsgálja, de ez elválaszthatatlan kapcsolatban van a szelfélmény alakulásával is. Stern így ír erről: „…[a nyelv] azt is lehetővé teszi, hogy a gyermek a tulajdon életéről elbeszélést (narratívát) kezdjen szövögetni. Ám a nyelv kétélű fegyver. Azt is előidézheti, hogy az élmény egyes részeit kevésbé tudjuk megosztani magunkkal és a többiekkel. Éket ver a személyközi élmény két párhuzamos alakja közé: ahogy azt megéljük, és ahogy szavakban megjelenítjük. […] A nyelv tehát hasadást okoz a szelfélményben.” (174.) Mivel jár ez a hasadás? A gyermek tárgyiasíthatja önmagát és másokat a nyelvben, és másokkal a kölcsönösen megosztott jelentések új világát hozhatja létre. Ez a világ azonban már nemcsak a közvetlenül átélt élményről szólhat – ahogy megtapasztalom magam egyedül, vagy a másikkal együtt – hanem a múltról, az elképzelt, vágyott, fantáziált jövőről is. Nehezen meghatározható, hogy az átélt élményeket az önéletrajzi elbeszélés mennyire alakítja át, mindenesetre a nyelv eszköz arra, hogy a megélt élményről leválasztott, önálló világot teremtsen. Megjeleníthet olyan élményeket, amelyeket eredeti formájukban sosem éltünk át. Mindezt úgy teszi, hogy a cselekvések-affektusok nyelvén szóló különálló epizódokat közös nevezőre hozza, szimbolikusan hozzáférhetővé, nyelvileg megfogalmazhatóvá teszi. Olyan a pszichodinamikusan gondolkodó klinikusok számára jelentős történetekről lehet itt szó, mint például az orális-fantáziák. Ha egy páciens felnőttként arról számol be, hogy emlékszik, csecsemőként mennyire meg kellett küzdenie azért, hogy az anyja melléből pont olyan ritmusban tudjon szopni, hogy elégedett legyen, mert az anya nem tudta jókor adni a mellét, akkor nagy valószínűséggel nem valódi emlékként kezeljük ezt a beszámolót. Sokkal inkább olyan epizódok általánosított reprezentációjának szimbolikus megformálásaként tekintjük, amelyek az anya és gyermek egymásra hangolódásának hiányára és a bizonytalanság feszültségére utalnak. A nyelv tehát képes arra, hogy prototipikus epizódokat megoszthatóvá tegyen, ugyanakkor az egyedi epizódok modalitás gazdagságát, finom minőségeit nyelvileg nehezen vagy alig vagyunk képesek
megfogalmazni. Az affektusok vagy fiziológiai állapotok mentén szerveződő szelf-a-másikkal élmények jelentős része valószínűleg az utóbbi kategóriába tartozik. Stern (2004) ugyanakkor később azt hangsúlyozza, hogy a nem-verbális élmények szerveződése és a narratív szerveződés mégsem két független, távoli világ: az élményszerveződés és a narratív szerveződés párhuzamosnak tekinthető. Úgy véli, hogy az interaktív tapasztalatból származó csecsemőkori reprezentációk nem tárgyakról, képekről vagy tudásról szólnak, hanem epizódusokról, történésekről. Az esemény-szekvenciákban megőrződő emberi tudás természete mellett sokan érveltek már (László, 1999), és hasonlóan elfogadhatónak tűnik, hogy a kisgyermekeknél igen korán megjelenik az események invariáns szekvenciáján alapuló forgatókönyv-szerű reprezentáció (pl. Nelson, Fivush, megjelenés alatt). Stern (2004) elképzelése azért különösen fontos a számunkra, mert azt feltételezi, hogy még jóval a beszéd képességének megjelenése előtt az élmények ún. protonarratív szerveződése megy végbe. Képzeljük el azt a mini-epizódot, hogy reggel a baba a szobájában éhesen ébred, sír, az anya belép, megeteti és a baba megnyugszik. Mivel a csecsemő képes az időben változó affektív kontúr szubjektív tapasztalatának átélésére, ez az interaktív esemény úgy jelenhet meg a számára, mint egy pre-elbeszélés, ahol valamely bonyodalom okán feszültség keletkezik, fokozódik, majd egy külső beavatkozás nyomán elcsendesedik.1 Stern szavaival élve egy pre-sztorival van dolgunk „abban az értelemben, hogy magában foglalja egy lokális szándék kibontakozását és beteljesülését, a kísérő affektusokkal együtt.” (2004:85) Az így létrejött korai reprezentációs egységet Stern protonarratív borítéknak nevezi: proto, mivel jóval az elbeszélt narratívum megjelenése előtt keletkezik, és narratív, mivel valamely szándékolt, cél-orientált viselkedés interperszonális közegben való kibontakozását foglalja magában. Ezzel mintegy a későbbi kidolgozott, gazdag elbeszélések ígéretét hordozza magában. Ugyanakkor ez a reprezentáció-szerveződési mód összeköti a nem-verbális élményekről megőrzött tudást a majdani verbális, narratív tudással, hiszen szerkezetük, felépítésük módja azonos. Sternnel szemben Vilma Bucci (1997) nem az egyéni fejlődés során követi nyomon a nemverbális szintről a verbálisra való váltást, hanem a klasszikus pszichoanalitikus elmélet és a kognitív tudományok közelítésére tett kísérletében fogalmazza meg ún. többszörös kódelméletét. A hangsúly tehát nem az ontogenetikus fejlődésre kerül, hanem arra az állandó 1
Burke (1945, id Bruner, 1986, 2005) fogalmaival ez az epizód javában megfelel az elbeszéléshez nélkülözhetetlen minimumnak, hiszen rendelkezésre áll egy cselekvő, egy cselekvés, egy cél vagy szándék, egy elrendezés és egy eszköztár. Bizonyos értelemben a dráma – bonyodalom, probléma – minimuma is jelen van, hiszen a cselekvő (a baba) olyan célra vágyik (jóllakottság), amelyhez nincsenek meg a megfelelő eszközei, amíg a mama be nem lép a szobába és kibontakozhat a „happy end”.
fejlődési-bontakozási folyamatra, amely révén a nem-verbális tapasztalatok elbeszéléssé válnak. Felteszi, hogy párhuzamosan létezik egy szubszimbolikus és egy szimbolikus működési rendszer: a szubszimbolikus rendszer kódjai analóg módon, folyamatos dimenziók mentén szerveződnének, modalitás specifikus csatornákon. Ilyen lenne pl. a taktilis, a kinesztéziás élmények finom megkülönböztetésekre módot adó, ugyanakkor szavakba nehezen foglalható tapasztalata. A szimbolikus kódokat Bucci két részre bontja: a nonverbális – képi – és a verbális kódokra. A képi, képzeleti kód diszkrét egységekben, vagy képek szekvenciájában – epizódokban – szervezné és szimbolizálná a szubszimbolikus tapasztalatot. Végül a verbális kód a nyelv egységeibe rendezné a tapasztalatot – idői szekvenciába szervezve és a beszélt nyelv egyéb szabályosságait követve. Bucci szerint, ha számot akarunk adni az emberi információ-feldolgozó rendszer szervezettségéről és az élményeink egységességéről,
akkor
úgy
kell
tekintenünk,
hogy
a
reprezentációs
rendszerek
összeköttetésben állnak egymással.2 Bucci részletesen leírja azt a folyamatot, amelyben a szubszimbolikus módon reprezentált tapasztalat szimbolikussá válik – ezt nevezi referenciális folyamatnak, vagy referenciális körnek. 1. Az első lépés a szubszimbolikus aktiváció: az egyént valamilyen kérdés vagy probléma foglalkoztatja, vagy egy adott interperszonális helyzetben van, és ezzel aktiválódik egy ún. emocionális séma. Ez a séma szubszimbolikus módon, elsősorban tudatosan nem hozzáférhető affektív tapasztalatok mentén szerveződik. Az emocionális séma fogalma Buccinál többé-kevésbé megfelel Stern (2004) „valakivel való együtt levés” sémájának.3 2. A második lépésben a szubszimbolikus tapasztalat kategorizációjára kerül sor úgy, hogy „képet választunk hozzá”. Olyan prototipikus képzeleti epizódként fog megjelenni a korábban hozzáférhetetlen emocionális séma, amely a leghatékonyabban járul hozzá a későbbi verbális megfogalmazáshoz. A képzeleti epizód idői-téri elrendezésében analóg a szubszimbolikus élménnyel. Például konkrét epizódként jelenik meg egy vágy, és a hozzá kapcsolódó cselekvések, illetve az anticipált válaszok. 2
Fontos kiemelni, hogy Bucci szerint a nyelv semmiképpen nem tekinthető a gondolkodás – és főleg az érzelmek – elsődleges közegének, mégis meghatározó eszköze a maladaptív intrapszichés folyamatokat és interperszonális válaszokat szervező emocionális sémák intencionális vizsgálatának. Ahogy írja: „A pszichoanalízis alapvető elgondolása – erre utal a „beszélgető kúra” kifejezés is –, hogy a verbalizáció elengedhetetlen a változások bekövetkezéséhez.” (215.) „Bár a verbalizáció nem optimális módja az érzelmek kifejezésének, de optimális módja a más emberekkel való kommunikációnak és a szelf-regulációnak […].” (217.) 3 A „a-szelf-a-másikkal-való kapcsolatában” prototipikus reprezentációja, amely ismétlődő, megosztott affektív állapotokkal jellemzett epizódokból épül fel.
3. Az harmadik lépés a szimbolizáló fázis kiteljesedése: a képek, képzeleti epizódok szavakba öntése, történetté szervezése. Az így keletkező narratívumok a kommunikálható fantáziáknak, emlékeknek, álmoknak felelnek meg. A prototipikus történet elbeszélésével a személy képessé válik arra, hogy leírja, és érthetővé tegye hallgatójának az éppen aktív emocionális sémát – érzelmi-hangulati -kapcsolati állapotát. A verbalizáció ad módot emellett arra is, hogy az átélő maga is megértse és reflektálni legyen képes tapasztalatára. Hasonlóan gondolkodik a narratív fejlődés modelljéről Salvatore, Dimaggio és Semerari (2004). Ők azonban bár más metapszichológiai alapvetésekből indul ki, hiszen leginkább a Hubert Hermans (1995) által képviselt narratív pszichoterápiás szemléletre építik elgondolásukat. Hermans elgondolása a szelf működéséről és az elbeszélések eredetéről és funkciójától a dialogikus konstruktivizmusban gyökerezik. A dialogikus szelf – elméletben a szelf úgy jelenik meg, mint egy pluralisztikus, többféle lehetséges perspektívát – „hangot” vagy „elmét” – magában foglaló rendszer. A mentális világunkat benépesítő karakterek folytonos dialógusban állnak egymással úgy, hogy reciprok, szembenálló pozíciókat töltenek be (domináns/szubmisszív, idealizált/idealizáló), és megosztják, ütköztetik egymással a világról alkotott eltérő nézőpontjukat. Ebben az állandó dialógusban születik meg és formálódik újra az egyén világról és önmagáról alkotott személyes jelentése. A jelentés vagy a jelentés-változatok a szelf-narratívumokban válnak nyilvánvalóvá, abban a folyamatban, ahogy az egyén szervezi és tartalommal tölti meg személyes történeteit, én-elbeszéléseit. Dimaggio és munkatársai ebben az elméleti keretben dolgozták ki modelljüket a narratív szerveződés fejlődéséről, amelyben az idegtudományok, a kognitív pszichológia és a konstruktivista pszichológia eredményeit integrálják, hogy modellezzék azt a folyamatot, amelyben a szubjektív tapasztalatok narratív formát öltenek. A céljuk, hogy a modell segítségével azonosítsák azokat a narratív – jelentésbeli vagy strukturális – torzulásokat, amelyek az egyes pszichés zavarokat jellemzik. Elképzelésük szerint a narratív szerveződés legkevésbé strukturált szintje a neurális aktivációs profil, a következő szinten érzelmileg jelölt képek szekvenciái – a sterni proto-narratívumok – jelennek meg, amelyet a kidolgozott elbeszélések, történetek szintje követ. Ennek megfelelően a következő narratív szerveződési szinteket írják le: (1) pre-narratív, (2) proto-narratív, (3) procedurális tudattalan narratív (4) tudatos propozicionális narratív, (5) és verbális interaktív narratív szint.
A pre-narratív szinten, a tudattalan narratív szerveződés szintjén oksági kapcsolatot teremtünk egy tárgy és az organizmus állapota között. Ezen a legegyszerűbb szinten az elme létrehoz egy szekvenciálisan felépülő neurális vázlatot arról, hogy mi történik az organizmussal az őt körülvevő környezetben. Ez magában foglalja a testi állapotok – szomatikus-affektív
állapotok
–
reprezentációját
összekapcsolódva
egy
környezeti
eseménnyel. A proto-narratív szinten a világot és önmagunkat érzelmekkel jelölt mentális képek mikro szekvenciáiban képezzük le. A szerzők a képek és az érzelmi tónus összehangoltságát, illeszkedését hangsúlyozzák: ahogy egyszerre észlelünk és érzünk valamit egy adott eseménnyel kapcsolatban, és a két mentális folyamatot összekapcsolva éljük át. Szerintük az affektusok teremtenek kapcsolatot az egyes epizódok képei között, így teszik lehetővé, hogy konzisztens narratívum jöhessen létre, amelyben egységbe szerveződnek a) a test aktuális állapotának neurális reprezentációi, b) a hozzájuk kapcsolódó affektív tónus, c) a külvilág aktuális perceptuális reprezentációja, és d) az esemény lefutására vonatkozó elvárásaink. A szerzők szerint a súlyos személyiségzavarban szenvedő páciensek esetében zavarok keletkezhetnek a proto-narratív szerveződés szintjén. Janet (id. van der Kolk [et al.], 2006) munkájára hivatkozva azzal érvelnek, hogy amennyiben az érzelmek túl intenzívek, elveszíthetik szervező szerepüket, és az integrációra szoruló elemek nem illenek össze, vagy valamelyikük hiányzik. Súlyos disszociatív zavarok, vagy borderline személyiségzavar esetén találkozhatunk olyan beszámolókkal, amelyben a páciens kellemes érzelmi állapotot él át, párhuzamosan egy kellemetlen gondolattal, és mindehhez egy, az egyik affektív tónushoz sem idomuló emléket idéz fel. Salvatore és munkatársai (2004) egy olyan terápiás részlettel illusztrálják ezt a deficitet, amelyben a terapeuta igyekszik rámutatni a zavarra: P(áciens): Fáradt vagyok (nevet) T(erapeuta): Értem. P: Igen, és? T: Örülök, hogy újra itt van. P: Köszönöm, és, nem voltam túl jól […]. Egyik este tényleg nagyon rosszul éreztem magam (nevet), 22-en járunk arra az órára. T: Tisztázzuk ezt: nyugtalanítónak érzem, amikor azt mondja nincs jól, és közben nevet. P: (nevet) T: Ez aggaszt…
P: Tudom, valójában… T: Talán mert ez oda vezet, hogy úgy érzi magát, mint aki nem komolyan vehető, nem ez a helyzet? Ha nincs jól, akkor kigúnyolja magát. P: Nevetve fogok meghalni. (nevet)
A szerzők véleménye szerint a képzetek és a mögöttes érzelmek kapcsolata ezekben az esetekben megfejthető ugyan, de nem kielégítően stabil, ami az érzelmi szabályozó működések deficitjének fennmaradásához vezet. A narratív szerveződési szintek közül a következőt procedurális tudattalan narratív szintnek nevezik. Ezen a szinten a szülőkkel való ismételt interaktív tapasztalatokból létrejött, forgatókönyvszerű narratív formát feltételeznek. Amennyiben az egyén ezeknek a kapcsolati eljárásoknak az irányítása alatt tevékenykedik, cselekvései indítékának – és a másik személy intencióinak – nincs tudatában. Még nem alakult ki a kapcsolati működés tudatos metareprezentációja. Ugyanakkor ezek az ismétlődő interaktív tapasztalatok fektetik le az alapkövét annak, hogy a gyermek lassan megismerje a szülő és a saját érzelmi állapotait. Hogy ez a folyamat milyen minőségű, mennyire optimálisan gazdagítja a gyermek tudását önmagáról, illetve az intencionális állapotokon keresztül megismerhető társas viselkedésekről, és hogy ez hogyan befolyásolja a kapcsolati tapasztalatok történetté szervezését, azt számos a korai kötődési tapasztalatok és a felnőtt narratív stílust tanulmányozó vizsgálat kutatta. (összefoglalóan lásd Fonagy–Target, 2005). Ezeket az interaktív szkripteket a szerzők John Bowlby (1958) belső munkamodelljének, és Stern (2004) „általánosított interakcióreprezentáció” fogalmának feleltetik meg, és úgy vélik, hogy 3–4 éves korra – a narratív szelf megszilárdulása körül – ezekre épülve bontakozhat ki következő lépésként a tudatos, propozicionális narratív szint. Ezt a szintet az különbözteti meg az előzőtől, hogy az egyén több-kevésbé tudatában van annak, hogy az aktuális interperszonális kapcsolat menetét milyen korábbi interaktív tapasztalatok határozzák meg, így az interakció lefolyására vonatkozó elvárásokkal tud élni. Ezeket a propozicionális módon reprezentálható, interperszonális kapcsolati mintázatokat olyan fogalmakkal rokonítják, mint Luborsky és munkatársai (1994) központi konfliktuózus kapcsolati téma, vagy Baldwin (1992) kapcsolati séma fogalma. Mindegyik magában foglal ugyanis egy személyközi forgatókönyvet az interakció szokásos lefutásáról, egy sémát a szelfről, ahogy azt az adott interperszonális szituációban átéljük, és egy sémát a másik személy elvárható viselkedéséről. A végső szerveződési szintet a szerzők verbális interaktív narratív szintnek nevezik, és itt köszön vissza leginkább, hogy elképzeléseik a dialogikus szelf-elméletben gyökereznek.
Amennyiben ugyanis az egyén jól működik ezen a szerveződési szinten, képes rugalmasan mozogni az általa létrehozott én-elbeszélésekben különböző szelf-nézőpontok, szelfkarakterek között úgy, hogy mindegyiknek hangot ad, és tisztán látja az eltérő pozíciók közti viszonyokat. Más szóval talán úgy mondhatnánk, hogy a teljesen kifejlett elbeszélésben a szelf mint narrátor képes arra, hogy különböző szelf-állapotok megfigyelőjeként, integrátoraként, vagy ha kell, kritikusaként legyen jelen. A szerzők véleménye szerint ezen a szerveződési szinten képes az egyén a legadaptívabb módon újraírni, újrahangolni a történeteit, állandóan változó környezetéhez és állandóan változó önmagához igazítva azokat.
Pszichopatológiai jelenségekre utaló narratív formák A Salvatore, Dimaggio és Semerari (2004) által leírt elgondolás implikál egy fejlődéspatológiai modellt arról, hogy melyik szerveződési szinten való elakadás milyen módon nyilvánul meg, és milyen fajta pszichoterápiás beavatkozást tesz szükségessé. Egy korábbi tanulmányukban (Dimaggio–Semerari, 2001) megfogalmazzák, hogy melyek azok a kritériumok, amelyek mentén megkülönböztethetjük az általuk diszfunkcionálisnak nevezett narratív formákat. E diszfunkcionális narratív formák végső soron megfelelnek az előbbiekben ismertetett, a narratív fejlődési sorban adott helyen történt elakadásnak. A szerzők a terápiás szempontból „jó narratívum” tartalmi-strukturális leírásából indulnak ki. A pszichoterápiás szempontból előremutató elbeszélés képes arra, hogy vele az egyén kommunikálja tudását a másik embernek, és ennek eredményeképpen a terapeutával közösen létrehozzanak egy megosztott szöveget, amely az új jelentések kialakításának és a problémák megoldásának alapjául szolgálhat. Többek között olyan strukturális kritériumokat fogalmaznak meg a „jó terápiás elbeszélés” sajátosságaiként, mint a történet idői-téri, oksági elrendezettsége, tisztasága, a páciens problémájának egyértelműsége, az elbeszélés tematikus koherenciája vagy a saját és a másik intencionális állapotának elbeszélhetősége, történetbe illeszthetősége. Ezek alapján megkülönböztetnek elszegényedett narratívumokat, amelyek ugyan koherensek és letisztultak, de hiányzik belőlük a személyes perspektíva, az átélt tapasztalatok és az általuk kiváltott érzelmek, vágyak megfogalmazása. Ide sorolják az ún. alexitímiás narratívumokat, amelyekben az elbeszélő egyáltalán nem utal, vagy nagyon hiányosan utal érzelmi állapotokra, és így a történet érthetősége is komoly csorbát szenved. Érdekes megjegyezni, hogy a szerzők jó példáját adják a strukturális-kvalitatív narratív megközelítésnek, amikor
csupán néhány felszíni jegy – pl. érzelemre utaló szavak jelenléte vagy hiánya –, illetve a páciens által elmondott történetről kialakított globális, intuitív benyomás – pl. viszontáttételi érzéseik – alapján minősítik az elbeszélést. A diszfunkcionális narratívumok másik csoportját a narratív integráció hiányával jellemezhető narratívumok képezik. Narratív integráció alatt azt a folyamatot értik, amely végeredményeképp az egyén tudatában koherens forgatókönyvek, elbeszélések formálódnak meg saját állapotáról és a másokkal való kapcsolatáról, miközben érthető egységgé tudja kovácsolni a tapasztalatait, úgy hogy ezek által mások reakcióit és kezdeményezéseit is érti. Ezek alapján az alapvető integrációs deficit példájaként mutatják be egy 30 éves súlyos borderline zavarban szenvedő nő elbeszélését. Az elbeszélésben, szervezetlenségén túl igen feltűnő össze nem illések mutatkoznak a téma (apjától és barátoktól elszenvedett erőszak), az elbeszélés érzelmi tónusa (vidám és felületes) és a páciens poszturális tónusa (mesterségesen ellazult egy kényelmetlen székben) között, amelyek következtében a terapeuta azt éli át, hogy képtelen páciense megértésére. Ugyanakkor az integrációs deficit példájaként említenek olyan terápiás elbeszélést is, amelyekben nem érintkeznek egymással a többszörös, eltérő érzelmi tartalommal bíró szelf-a-másikkal reprezentációk. Ezeket Otto Kernberg (1975, 1990) a hasítás elhárító mechanizmusának eredményeként azonosítaná. Végül olyan elbeszéléseket is ide sorolnak, ahol az integráció hiánya abban mutatkozik meg, hogy a páciens képtelen különbséget tenni a közvetlen és a leválasztott mentális reprezentációk között – például nem különül el a nappali ábrándok, álmok, fantáziák és a valós tapasztalatok világa.4 Salvatore, Dimaggio és Semerari (2004) véleménye szerint a páciensek által elbeszélt történetek ilyen módon való kategorizálása a strukturális és tartalmi elemek mentén lehetővé teszi a terápiás folyamat, a terápiás változás vizsgálatát. Mi több, lehetővé teszi, hogy a pszichoterápiás beavatkozást az azonosított deficithez igazítsák. Miközben a szerzők megközelítése sikeresen integrálja a kognitív terápiás elveket, a régebbi és a kurrens pszichodinamikus irányzatok elgondolásaival, ugyanakkor az olvasó számára úgy tűnhet, hogy önkényesnek tűnő kategóriarendszert alkalmaz. A szerzők nem törekednek arra, hogy operacionalizálható standard szempontokat adjanak meg az elbeszélések kategóriába sorolásához, és megelégszenek azzal, hogy így a narratívumok segítségül szolgálhatnak a terápiás
folyamat
nyomon
követéséhez
és
a
terápiás
beavatkozás
módjának
meghatározásához. Ha ennél egzaktabb vizsgálódási módokat keresünk, akkor érdemes a kapcsolati sémák kutatása felé fordulnunk. 4
Az így azonosított zavar megfelel a mentalizáció fejlődési folyamata elakadásának, ahol a mintha-mód és a pszichikus ekvivalencia nem integrálódik (vö.: Fonagy–Target, 1998).
Kapcsolati sémák és elbeszélések Az 1980-as évektől egyre elterjedtebbé vált a pszichoterápiás folyamat narratív szemlélete. Ez a megközelítés úgy tekinti a pszichoterápiát, mint a páciensnek nyújtott lehetőséget, amellyel kifejezheti, megvizsgálhatja és újraírhatja saját életének történetét. Ez a megközelítés új kutatási törekvéseket mozgósított, melyeknek célja, hogy a pszichoterápiában zajló narratív folyamatok szerepét és funkcióit górcső alá vegye. Ezek közül a kutatási törekvések között a kapcsolati sémák vizsgálata az interperszonális viszonyok, a tárgykapcsolati reprezentációk struktúráját és működését helyezi középpontba, és eredményesen képes azonosítani patológiás tárgykapcsolati mintázatokat. A kapcsolati séma meglehetősen átfogó fogalom, amelyre számos elméleti megközelítésből tekinthetünk. Baldwin (1992) már sokat idézett összefoglaló tanulmányában elsősorban a kognitív szociálpszichológia, a társas megismerési folyamatok elemzése szempontjából tárgyalja a kapcsolati séma fogalmát, de számos, a narratív pszichológiai megközelítés számára is megfontolandó tényezőt felvet. A kapcsolati sémákat ő elsősorban kognitív struktúráknak
tekinti,
amelyek
az
interperszonális
kapcsolódás
mintázatainak
szabályszerűségeit reprezentálják, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a fogalom rokonságot mutat a főleg klinikai, pszichopatológiai forrásokból táplálkozó tárgykapcsolat-elméletek számos interperszonális reprezentációra vonatkozó fogalmával. Mindegyikben közös, hogy kapcsolati reprezentációról van szó, amely általánosított interaktív tapasztalatokra épül, magában foglalva a szelfre és az általános másikra vonatkozó alapvető jellegzetességeket, és meghatározva a személyközi kognitív, érzelmi és cselekvéses folyamatokat. Például ezek a sémák irányítják, hogy egy tervezett ismerkedési helyzetben mit várunk a másiktól, hogyan reagál majd ránk, és ennek megfelelően, milyen információkra figyelünk, illetve milyen jelzéseket hagyunk figyelmen kívül. Ezek a sémák irányítják azt is, hogy mire emlékezünk mindebből. Érdemes itt felfigyelni arra, hogy eszerint a kapcsolati séma szerveződése forgatókönyv-alapú, vagyis elbeszélésként tud megformálódni, így alkalmas lehet arra, hogy az elbeszélés struktúráját vizsgálva következtessünk a kapcsolati séma sajátosságaira. A terápiás folyamatok elemzésére Luborsky és munkatársai (1994) a kilencvenes évek során végzett munkájukban kidolgoztak egy elméleti keretet a páciens terápiás üléseken elmondott történetei tartalmának és struktúrájának elemzésére. Ez az eljárás a terápiás folyamatnak egyetlen dimenzióját – a „központi konfliktusos kapcsolat” sémáját („Core Conflictual
Relationship Themes”) – elemezte, és megteremtette az ún. CCRT-módszert. Kapcsolati séma alatt ezek a szerzők is a múltbéli interperszonális kapcsolatokban szerzett tapasztalatok és viselkedések szervezett reprezentációját értik. Ezek a reprezentációk az egyén személyes kapcsolati modelljeivé válnak, amelyek alapján konstruálja – észleli, szervezi – jövőbeli kapcsolatait (Diguer [et al.], 2001).5 Elképzelésük szerint minden kapcsolati elbeszélés –akár pszichoterápiás szövegből, akár célzott interjúból származik – alapvetően három elemből épül fel: elsőként a szereplő kívánsága vagy szándéka (K); ezt követi egy adott másik személy vagy személyek erre adott válasza (VM) és végül a szelf viszont-válasza vagy reakciója (VSZ). A kapcsolati sémákat részben az eltérő kívánságok és reakciók mentén lehet kategorizálni, és ennek megfelelően a kapcsolati epizódok (KE) komplexitását az eltérő K-k, VM-ek és VSZ-ek alapján állapítják meg. Másrészt a történet pozitív vagy negatív kimenetele – amennyiben a VM vagy a VSZ hozzájárult vagy akadályozta a kívánság vagy szándék megvalósulását – mentén a VM-ek és a VM-ek negativitását értékelik. A vizsgálat eljárás során a CCRT módszerében az ítélők általi tematikus tartalomelemzést használják: a K-kat, VM-eket és VSZ-eket egyaránt nyolc előre megállapított kategóriába kellett sorolniuk az ítélőknek. A másik által adható válasz többek között lehet „megértő”, „segítő”, „visszautasító”, „feldúlt”, „erős” vagy „kontrolláló”. Luborsky és kollégái számos tanulmányban (Luborsky–Barber–Diguer, 1992; Luborsky– Crits-Cristoph, 1990, id. McLeod–Balamoutsou, 1996) bizonyították, hogy a kapcsolati történetek ilyen dimenziók mentén változnak a sikeres pszichoterápia során. A patológiás személyiségszerveződési módok vizsgálatával kapcsolatban két vizsgálatukat érdemes kiemelni, bár hangsúlyozzák, hogy a CCRT-t nem elsősorban differenciáldiagnosztikai célból dolgozták ki és használják. Az egyikben a DSM-III-R. alapján borderline személyiségzavar (BPD) diagnózist kapott betegeknél a szereplők kívánsága dimenzióban találtak jelentős eltérést a kontroll csoportokkal szemben. Nevezetesen a BPD-s betegeknél egyszerre jelent meg a „szeretve lenni” és a „távol maradni” kívánsága, szándéka; míg a kontroll csoportnál a „szeretve lenni” kívánságát a „jól érezni magam” kívánsága kísérte a kapcsolati epizódokban. (Levebre [et al.], 1995, id. Diguer [et al.], 2001). A másikban nem konkrét diagnosztikus kategóriákat, hanem a Kernberg által leírt személyiségszerveződési kategóriákat (neurotikus, borderline és pszichotikus személyiségszerveződés) vizsgáltak. A résztvevőktől kapcsolati elbeszéléseket és három számukra jelentős másik személyről, illetve önmagukról adott jellemzést kértek, majd ezeket kódolták. Az eredményeik alapján nem találtak jelentős eltérést 5
Érdekes felfigyelni arra, hogy a szerzők (Diguer [et al.], 2001) a kapcsolati séma fogalmát – Westen elképzeléseihez hasonlóan – Bowlby (1958) belső működési modelljével rokonítják.
a három személyiségorganizáció között, egyedül a pszichotikus személyiségorganizációval bíró személyek váltak el a neurotikus és a borderline csoporttól például abban, hogy kevésbé változatos – kevésbé komplex – kapcsolati sémákat mutattak. Annak okát, hogy a neurotikusés a borderline személyiségorganizációval bíró személyek nem különültek el, abban látják, hogy a K-k, VM-ek és VSZ-ek értékelésére szolgáló nyolc tartalmi kategória túl elnagyoltnak tűnik az eltérések megragadásához. Valamint rámutatnak arra a bizonytalanságra is, hogy nehezen eldönthető, hogy az egymásnak ellentmondó szereplői szándékok (K) (pl. „segíteni” és „távol maradni”) vajon inkább a borderline személyiségszerveződésre jellemző hasításra (ambitendencia) utalnak, vagy a neurotikus személyiség szerveződésre jellemző integráltabb, érettebb tárgykapcsolati reprezentációkat jellemző ambivalenciát sejtetik. Ha az elbeszélésekben szeretnénk tetten érni a pszichopatológai jelenségeket, akkor a kapcsolati sémák elemzése gyümölcsözőbb, és jobban operacionalizálhaó megközelítésnek tűnik, mint a korábban ismertetett minőségi-strukturális megközelítés. Olyan alapvető narratív elemeket vizsgál – intenció, cselekvés, cselekvés következménye, értékelése –, amelyek minden elbeszélés alapkövét képezik, ugyanakkor sokszor beleütközhet a tartalmi megközelítés korlátjába: lehet-e megbízhatóan egységesen megítélni a szereplői szándékot, a másik, illetve a szelf válaszát, ha azt csak szemantikailag horgonyozzuk le, és szintaktikailag nem.
Miben adhat újat a narratív pszichológiai tartalomelemzés? Mindezen tapasztalatok alapján dolgoztunk ki egy olyan módszert a narratív pszichológiai tartalomelemzés (László [et al.], 2000) keretein belül, amely a szószintű és a tartalmi-strukturális elemzéseket elegyíti, és olyan szemantikai-szintaktikai egységek automatizált felismerését próbálja megvalósítani, amelyek valószínűsíthető pszichológiai jelentéssel bírnak. Mivel az erről a kutatásról készült beszámolók már számos más publikációban nyilvánosságra kerültek (Pohárnok, 2004a, 2004b; Pohárnok [et al.], 2005), itt csak röviden utalok megközelítésünk előnyeire és hátrányaira, és az azzal elért eredményekre. A munkánk célja az, hogy a számítógépes morfológiai-szintaktikai szövegelemzés, és szövegfeldolgozás eszközével mérhetővé tegyünk olyan pszichológiai jelenségeket, amelyek előzőleg pusztán az intuitív megértés számára voltak hozzáférhetőek, ahogy azt például a Salvatore-, Dimaggio- és Semerari-féle megközelítéssel bemutattuk. Feltesszük, hogy a kapcsolati elbeszélésekben mindig számolhatunk egy olyan interperszonális vagy interaktív
tér jelenlétével, amely az én és a másik viszonya alapján szerveződik: a tér két végpontját az elbeszélő én, és a másik adja meg, és egymás viszonyában való mozgásuk a kapcsolat alapvető sajátosságának tekinthető. Úgy véljük, a közelség-távolság dinamizmusa egy kapcsolatban mindig utal a kapcsolat szabályozásának módjára, és így kéz a kézben jár az emocionális állapotok változásával, valamint azoknak szabályozásaként is szolgálhat. A kapcsolati tér változásait alapvető narratív jellegzetességnek tekintve arra törekszünk, hogy automatizált szövegfeldolgozás eszközeivel pontosan megragadhatóvá tegyük a közelítés és a távolítás nyelvi – szószintű és szószint feletti – markereit, és ezeknek bizonyos személyiségváltozókkal való megfeleléseit keressük. Első eredményeink szerint a kidolgozott nyelvi markerekkel lefedhetőnek tűnik a kapcsolati- és érzelmi szabályozás mint pszichológiai konstruktum. Ugyanakkor érdemes számba venni, hogy milyen előnyei és nehézségei vannak a számítógépes narratív pszichológiai tartalomelemzés ezen módszerének. Feltétlen előnyének tarthatjuk, hogy a számítógépes nyelvi elemző bevonásával gyorsan és automatizált módon lehet nagy szövegkorpuszokat elemezni. Emellett ez az elemzési mód pontosabbnak tekinthető, mint a szószint feletti eljárások, hiszen nyelvtanilag operacionalizált kategóriákkal dolgozik. Szemben a hasonló területeken végzett kutatásokkal, ahol a tematikus tartalomelemzési módszert alkalmazva egy adott szövegrészről a megítélők konszenzusa dönt az adott kategóriába való illeszkedésről. Ezen előnyök mellett azonban a következő nehézségekkel is számolnunk kell. A kutatásban használt nyelvi elemző-feldolgozó esetében nem használhatunk tetszőleges szövegkorpuszokat. Mivel kapcsolati epizódokra, – mentális vagy valós események elbeszélésére – dolgoztuk ki, kategóriái nem érvényesek olyan szövegeken, amelyek nem kapcsolatokról szólnak, és nem elbeszélésszerűek. Ezenfelül nyilvánvalóan növeli az elemzés pontatlanságát a magyar nyelv felszíni változatossága. A közelítés–távolítás dimenzióját vizsgálva elsősorban a magyar nyelvben gyakori állandósult szókapcsolatok, idiómaszerű nyelvi képződmények okoznak gondot. Például ’”a kávéautomata kiadott nekem egy húszast” – ezt tévesen Közelítésnek ismerné fel az elemzőnk; vagy „anyámtól megtudtam” – ezt tévesen Távolításnak ismerné fel. Mindezek ellenére a narratív pszichológiai tartalomelemzés módszerével eddig elért eredmények (Ehmann [et al.], 2005; Hargitai [et al.], 2005; Péley, 2002; Pólya, 2007) azzal biztatnak minket, hogy tovább folytassuk a kvalitatív és kvantitatív tartalomelemzés előremutató oldalait elegyítő eljárásunk kidolgozását és finomítását.
Irodalom BALDWIN, M. W. (1992): Relational Schemas and the Processing of Social Information. Psychological Bulletin, 112 (3) 461–484. BOWLBY, J (1958): The Nature of the Child’s Tie to his Mother In: International Journal of Psychoanalysis, 39, 350–373. BRUNER, J. (1986, 2005): Valóságos elmék, lehetséges világok. Budapest: Új Mandátum. BUCCI, V. (1997): Psychoanalysis and cognitive science. New York: Guilford Press. DIMAGGIO, G.–SEMERARI, A. (2001): Psychopathological narrative forms. Journal of Constructivist Psychology, 14, 1–23. DIGUER, L.–LEVEBRE, R.–DRAPEAU, M.–LUBORSKY, L.–ROUSSEAU, J-P.– HÉBERT, E.–DAUOST, J-P.–PELLETIER, S.–SCULLION, M.–DESCOTEAUX, J. (2001): The core conflictual relationship theme of psychotic, borderline and neurotic personality organizations. Psychotherapy Research, 2, 169–186. EHMANN B.–KIS B.–NASZÓDI M.–LÁSZLÓ J. (2005): A szubjektív időélmény tartalomelemzéses vizsgálata. A LAS-Vertikum időmodulja. Pszichológia, 25, 2, 133–143. FONAGY, P.–STEELE, M.–STEELE, H.–MORAN, G. S.–HIGGITT, A. C. (1991): The capacity for understanding mental states: The reflective self in parent and child and its significance for security of attachment. Infant Mental Health Journal, 13, (3). FONAGY, P.–TARGET, M. (1998): A kötődés és a reflektív funkció szerepe a szelf fejlődésében. Thalassa, 9. évf., 1, 5–43. FONAGY, P.–TARGET, M. (2005): Pszichoanalitikus elméletek a fejlődési pszichopatológia tükrében. Budapest: Gondolat. HARGITAI, R.–NASZÓDI M.–KIS B.–NAGY L.–BÓNA A.–LÁSZLÓ J. (2005): A depresszív dinamika nyelvi jegyei az én-elbeszélésekben. A LAS-Vertikum tagadás és szelfreferencia modulja. Pszichológia, 25, 2, 181–199. HERMANS, H. J. M.–HERMANS-JANSEN, E. (1995): Self-narratives: The construction of meaning in psychotherapy. New York: Guilford Press. KERNBERG, O. F. (1990): Borderline szindróma és patológiás nárcizmus. Budapest: Autizmus Alapítvány Kapocs Kiadója. [Eredeti kiadás: 1975.] LÁSZLÓ, J. (1999): Társas tudás, elbeszélés, identitás. Budapest: Scientia Humana–Kairosz. LÁSZLÓ J.–EHMANN B.–PÉLEY B.–PÓLYA T. (2000): A narratív pszichológiai tartalomelemzés: Elméleti alapvetés és első eredmények. Pszichológia, 22 (2), 147–162. LUBORSKY, L.–POPP, C.–LUBORSKY, E.–MARK, D. (1994): The Core Conflictual Relationship Theme. Psychotherapy Research, 4, 172–183. MCLEOD, J.–BALAMOUTSOU, S. (1996): Representing narrative process in therapy: Qualitative analysis of a single case. Counselling Psychology Quarterly, 1, 61–77. NELSON, K.–FIVUSH, R.: The emergence of autobiographical memory: A social cultural developmental theory. www.psychology.emory.edu/Faculty/fivush/downloadfiles.html PÉLEY B. (2002): Rítus és történet. Budapest: Új Mandátum. POHÁRNOK M. (2004a.): A kapcsolati tér változásainak narratív vizsgálata. Magyar Pszichológiai Társaság Biennális Nagygyűlése, Debrecen. POHÁRNOK M. (2004b): A térben való mozgás narratív dimenziójának vizsgálata borderline és depressziós betegek élettörténeti epizódjaiban. In: Erős F. (szerk.): Az elbeszélés az élmények kulturális és klinikai elemzésében. Pszichológiai Szemle könyvtár 8. Budapest: Akadémiai. POHÁRNOK M.–NASZÓDI M.–KIS B.–NAGY L.–BÓNA A.–LÁSZLÓ J. (2005): A kapcsolati mozgások számítógépes nyelvészeti vizsgálata élettörténeti narratívumokban. Pszichológia, 25, 2, 151–171.
POHÁRNOK M.–NASZÓDI M.–KIS B.–NAGY L.–BÓNA A.–LÁSZLÓ J. (2007): Exploring the spatial organization of interpersonal relations by means of computational linguistic analysis. Empirical Text and Culture Research. [Kézirat elfogadva.] POHÁRNOK M. (2005): Amit a nyelv hoz, és amit a nyelv visz. A szelfről-, és a kapcsolatról való tudás nyelvi és nem-nyelvi szerveződéséről. Pszichoterápia, 14, 4, 616-622. PÓLYA T. (2007): Identitás az elbeszélésben. Budapest: Új Mandátum. SALVATORE, G.–DIMAGGIO, G.–SEMERARI, A. (2004): A modelof narrative development: Implications for understanding psychopathology and guiding therapy. Psychology and Psychotherapy: Theory, Research and Practice, 77, 231–254. STERN, D. N. (2002): A csecsemő személyközi világa. Budapest: Animula. STERN, D. N. (2004): Az anyaság állapota. Budapest: Animula. VAN DER Kolk, B. A.–PERCOVITZ, D.–ROTH, S.–MANDEL, F.–MCFARLANE, A.– HERMAN, J. (1996): Disszociáció, szomatizáció és az érzelmi szabályozás zavarai. A traumához való alkalmazkodás komplex folyamata. In: KULCSÁR Zs.–RÓZSA S.– KÖKÖNYEI Gy. (szerk): Megmagyarázhatatlan testi tünetek I. Szomatizáció és funkcionális stresszbetegségek. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. 247–269.
