Hogyan állapítható meg két vagy több nyelv rokonsága? Írta: Fejes László január 30. péntek, 20:47 - Módosítás: november 01

Hogyan állapítható meg két vagy több nyelv rokonsága? Írta: Fejes László 2009. január 30. péntek, 20:47 - Módosítás: 2010. november 01. hétfő, 13:25

Míg a közeli nyelvek rokonsága könnyen megállapítható (a hasonlóság olyan mértékű is lehet, hogy e nyelvek beszélői több-kevesebb nehézséggel meg is értik egymást), a távolabbi rokonságban álló nyelvek között a rokonság megállapításához, bizonyításához nagyon összetett, alapos vizsgálatokra van szükség. Az ilyen esetekben a nyelvrokonság megállapításához a szavak vagy a nyelvtani szerkezetek hasonlósága itt már nem elég, sőt, megtévesztő is lehet. A magyar ház szó nagyon hasonlít a német Haus szóra, ráadásul a jelentésük is ugyanaz. Ha nem is hisszük, hogy a magyar és a német rokon nyelvek, még gondolhatnánk azt, hogy a szó a németből került a magyarba (esetleg fordítva). A ház szó azonban előfordul a 12. század közepén keletkezett Halotti Beszédben is ( es odutta vola neki paradisumot hazoa , azaz a paradicsomot adta neki házává, értsd: a paradicsomot adta neki háznak, ti. otthonnak, hogy ott éljen), amikor a német és a magyar közötti érintkezés még nem volt annyira szoros, hogy egy ilyen fontos, hétköznapi szót vegyenek át. (Azt pedig, hogy nem fordítva, azaz a magyarból került a németbe, az is bizonyítja, hogy más germán nyelvekben is megvan ez a szó: angol house , dán hus ’ház’.) Ezzel szemben a magyar ház szó nem igazán hasonlít a finn kota ’sátor, kunyhó’ szóra, pedig vele azonos eredetű. Hogyan bizonyíthatjuk ezt? A nyelvekben a hangok meglehetősen szabályosan, de legalábbis erős tendenciákat követve változnak. Ha egy változás elindul, akkor az esetek jelentős részében hasonló változás minden vagy majdnem minden hasonló helyzetben bekövetkezik. Ennek eredményeképpen egy alapnyelvből származó rokonnyelvi szavak hangjai között szabályos megfelelések lesznek. Ha pl. az alapnyelvi t hangból az egyik nyelvben z lesz, és a másikban megőrződik a t , akkor az egyik nyelv t hangjának a másikban (az ősi szavakban) z fog megfelelni; ha egy harmadik nyelvben pedig a t dvé válik, a közös eredetű szavakban az egyik nyelvben d , a másikban pedig z lesz: e hangok egyike sem azonos az eredetivel, de a szabályos megfelelés mutatja, hogy a

1/9


szavak közös eredetűek. Így például a német és az angol között a következő megfelelésekre figyelhetünk fel:

angol v~b

német even

jelentés eben

grave

Grab

’sír’

seven

sieben

’hét’

give

geben

’adni’

’sima, egyenes’

Ezekben az esetekben arra gyanakodhatunk, hogy volt korábban egy hang, amely az angolban vvé, a németben b -vé változott. lehetséges, hogy az eredeti indogermán alapnyelvben v volt, lehet, hogy b , de az is előfordulhat, hogy egy harmadik hangból alakultak. Ezt a fenti adatokból nem tudjuk megállapítani. Az angol és a német között sok hasonló hangmegfelelést találunk, ízelítőül néhány: angol y~g

német day

jelentés Tag

’nap’

way p ~ pf

Weg apple

’út’ Apfel

’alma’

path

Pfad

’ösvény’

pan

Pfanne

’serpenyő’

penny t(t) ~ s(s)

Pfennig better

’fillér’ besser

eat

essen

’enni’

water

Wasser

’víz’

’jobb’

2/9


Ha tehát egy nyelvben azt látjuk, hogy az egyik hangja helyén a másik nyelv hasonló jelentésű szavaiban gyakran egy másik áll, gyanakodhatunk a rokonságukra. Ez a módszer a világ minden nyelvére egyformán alkalmazható. Figyeljük meg ezt a magyar esetében! A h-val kezdődő magyar szavaknak a finnben gyakran találunk olyan megfelelőt, amely k-val kezdődik, és a jelentése is hasonló:

h~k

ho(va), ho(gyan) ku(hun), ku(inka)

had hagy haj(nal) hal hal halad hall hályog hám(lik) hangya három hat ho(l), ho(nnan), ku(ssa), ku(sta),

magyar kunta kadota koi, koitto kala kuolee kulkea kuulee kalvo kamara kusiainen kolme kuusi

homlok hón(alj) húgy

kumara kain(alo) kusi

finn ’közöss ’eltűnik, ’első na

(meg)ha ’megy, v

’vékony ’vastag,

’görbe,

Ha a magyarban két magánhangzó között z áll, akkor a finnben sokszor t-t vagy s-t [sz] találunk (ha a második szótagban i van — a finnben az i előtt álló t sszé változott):

t~z fazék

magyar finn kéz

pata

käsi

(

3/9


méz

mesi

’méz, ne

száz víz

sata vesi

(

Mivel magyarázhatjuk ezeket a szabályos megfeleléseket? A magyarban a szókezdő k h-vá, a magánhangzók között álló tz -vé vált. Ezt természetesen nem csak a magyar és a finn, hanem a többi uráli nyelv vizsgálatából tudjuk. Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy a finn sem változott (lásd a ti > si példáját), de a példákban inkább a magyar változása jellemző.

Természetesen ezek a példák önmagunkban nem meggyőzőek, és több kérdést is felvetnek.

Ha a finn k-val kezdődő szavaknak a magyarban a h-val kezdődő szavak felelnek meg, akkor mi történik käsi–kéz pár esetében? Ha jól megfigyeljük a fenti példákat, észrevehetjük, hogy a szókezdő finn k, illetve magyar h után minden esetben hátul képzett (veláris, közismertebb nevén: mély, tehát a, o, u stb.) magánhangzó áll. Ha a szókezdő k után elől képzett (palatális, közismertebb nevén: magas, tehát i, e, ü stb.) magánhangzó áll, akkora finn knak a magyarban is k felel meg.

4/9


finn k~k

magyar jelentés kér

könny

kéreg ker(ül), ker(ek) kesz(eg) kígyó kő

kerjää

keri kierä, kierokireriä; kiertää keso kyy [kű kivi kyynel [kűnel]

Miért van, hogy a magánhangzók esetében ezekben a szavakban nem figyelhetünk meg olyan szabályos megfeleléseket, mint a mássalhangzókéban?

Ha a fenti példákat megnézzük, láthatjuk, hogy a magyar a-nak a következő finn magánhangzók felelnek meg: a, o, u, uu, uo . Ennek az az oka, hogy a magánhangzók sokkal szeszélyesebben változnak, mint a mássalhangzók, éppen ezért a nyelvrokonság megállapításánál elsősorban a mássalhangzókra szokás figyelni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magánhangzók nem számítanak. Nem valószínű, hogy a magyar a -nak a finnben i vagy ö feleljen meg.

Hogyan lehet, hogy a párba állított szavak jelentése, sőt szófaja igencsak különbözik?

5/9


Úgy, hogy a jelentések idővel nagyon megváltozhatnak. Pl. a magyar király főnévből csak a 20. század kilencvenes éveiben fejlődött a király ’remek, kitűnő’ melléknév. Bár ez a változás szokatlan, nagyon is érthető: a király különleges, első az ország lakosai között, ahogyan a király cuccok is különlegesek, kiemelkedőek a többi cucc közül. A király és a sirály hangzásbeli hasonlóságának köszönhetően alakult a sirály ’remek, kitűnő’ melléknévi jelentése. Ha a magyar nyelv kettészakadna és az egyik változatban csak a király főnévi használata maradna meg, míg a másikban csak a melléknévi, akkor is ki tudnánk találni, mi közöttük az összefüggés. Ha azonban a sirály szónak maradna meg egyik változatban a főnévi másikban a melléknévi jelentése, akkor fel sem ismernénk a kettő közötti összefüggést (hacsak eszünkbe nem jutna valahogy a király szó).

A rokonított finn és magyar szavak közötti jelentésbeli különbségek ehhez képest csekélyek, különösen, ha

6/9


figyelembe vesszük az eltelt időt. Figyelemre méltó a jelentéskülönbség a magyar here és a finn koira ’kutya’ szavak között. A szó jelentése eredetileg ’ hím’ lehetett, ebből fejlődött a magyarban a ’ hím méh’, illetve a ’ hímivarszerv’ jelentés. A finnben viszont először ’(kutya)kan’-t jelentett (vö. koiras ’ hím’), majd ebből általánosult később a kutya jelentés. Hasonlóképp, ahogyan a magyarban is használjuk szélesebb értelemben minden szarvasmarhára az egyébként csak nőstényt jelentő tehén szót. Ezt az elgondolást erősíti az is, hogy a rokonnyelvekből kimutatható a szó eredeti tövének a magyar he - és a finn koi - szótöredékeknek megfelelő szó, aminek szintén ’ hím’ jelentése.

Miért van az, hogy gyakran a szavaknak csak egy-egy részletét tudjuk egyeztetni?

7/9


Előfordul, hogy az ősi szavakhoz valaha képző kapcsolódott, majd az önálló használatú (képző nélküli) ősi tő elveszett, és csak a továbbképzett alakok maradtak meg. Ilyenkor csak a képzett alakokat tudjuk összevetni. Ettől azonban a megfelelések érvényesek, és mutatják a rokonságot. Természetesen egyes megfelelések biztosabbak, mások bizonytalanabbak. Minél szabályosabb a hangalakbeli különbség és minél közelebb áll a jelentés, annál biztosabb, hogy a hasonlóság ősi eredetű. Egy-egy egyedi hasonlóság még nem bizonyítja, hogy ősi rokonságról van szó: a hasonlóság oka lehet akár véletlen is (mint a ház – Haus esetében). Minél több szóban találunk szisztematikus hangmegfelelést, annál biztosabb a rokonság, mert kevés egyeztethető szó esetén még nem tudunk felállítani megfelelési szabályokat. Ez azt is jelenti, hogy nem minden rokonság bizonyítható, támasztható alá. Ha a nyelvek nagyon régen váltak szét, akkor sok régi szó elveszhet, és alig marad olyan elem, amely a valamikori rokonságot bizonyítaná vagy végül olyan kevés elem marad, hogy ezek hasonlósága már a véletlennel is magyarázható. Szabályos megfelelések pedig a lehetséges példák alacsony száma miatt nem 8/9


állapíthatók meg. A nyelvtudomány tapasztalata alapján ez az állapot a nyelvek elválása után hat-hétezer évvel következik be. A nyelvek ennél régebbi rokonságát tehát nem bizonyíthatjuk. Vannak olyan magyar szavak, amelyeknek nincs megfelelőjük a finnben (valamikor kivesztek), de van például a mariban; ugyanígy léteznek finn szavak, melyeknek nincsenek megfelelőik a magyarban, de találhatunk a mariban. Az ilyen részleges egyezések hálózata kevésbé lehet véletlenszerű, mint két bármely nyelv között fellehető megfelelések. Ezek száma jól mutatja a rokonság fokát is. A mari és a finn között több egyezés van, mint a mari és a magyar között. Innen tudjuk, hogy a mari közelebbi rokonságban áll a finnel, mint a magyarral. Legvégül, de nem utolsó sorban: a szókincsben megfigyelhető szabályos megfelelések mellett hasonló megfeleléseket kell tudnunk kimutatni a nyelvtanban is. Ha a szókincsben ilyen megfelelések kimutathatók, akkor hasonló jelenségeket általában a nyelvtanban is könnyen találunk.

9/9

Hogyan állapítható meg két vagy több nyelv rokonsága? Írta: Fejes László január 30. péntek, 20:47 - Módosítás: november 01

Recommend Documents