HÓDI SÁNDOR NYELVSTRATÉGIA NEMZETSTRATÉGIA

HÓDI SÁNDOR

NYELVSTRATÉGIA – NEMZETSTRATÉGIA

STRATÉGIAI FÜZETEK - 10.

STRATÉGIAI FÜZETEK 10. Sorozatszerkesztő: Hódi Sándor Szerkesztő: Hódi Éva Nyomdai előkészítés: Hódi Sándor Lektorálta: Hódi Éva Kiadó: A SZÉCHENYI ISTVÁN STRATÉGIAKUTATÓ TÁRSASÁG

Nyomda: Óbecse, Proleter Kft., 2014

1


2


Hódi Sándor


3


4


Előszó Egyre nehezebben tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy az úgynevezett „rendszerváltó elit” tagjai nem láttak messzebb az orruknál, amikor a nyolcvanas évek végén váltani-menteni (?) kezdték a korábbi rendszert. A politikai és a szellemi elit szeme előtt ködvárak lebegtek: a küszöbön álló jogállamról, többpártrendszerről, piacgazdaságról, demokráciáról beszéltek, anélkül, hogy ki lehetett volna hámozni belőle, mit takarnak a nagy szavak, milyen jövő vár az emberekre? Nem voltak sem elég bátrak, sem elég leleményesek ahhoz, hogy kézzelfogható célokat tűzzenek a magyar társadalom elé, például növelik a gazdasági hatékonyságot, javítják a demográfiai helyzetet, emelik a népesség egészségi állapotát és műveltség színvonalát. Európába és a jövőbe való nagy igyekvésük lázában a szerveződő politikai osztály nem törődött a közjóval, az istenadta nép meg mit sem törődve azzal, hogy a hatalmi szférában mi történik, milyen következményekkel jár rá nézve a javak újraelosztása, kizárólag személyes hasznát-javát nézte, hogy saját egzisztenciáját valahogyan megteremtse.1 Ma sincs ez másképpen. Immár negyed századdal a „demokratikus átalakulás” után napnál világosabb, hogy önmagában a jogállamiság, a politikai többpártrendszer, a liberális piacgazdaság, de még az Európai

1

Vö: Varga Csaba: Hagyomány és stratégia. Kapu Könyv. Kapu,

1997. 5


Unióhoz való csatlakozás sem eredményezett élhetőbb életet. Kiderült, hogy a volt szocialista országokban nem lehet a nyugat-európai fejlődés ötven évvel korábbi múltját mintaképnek, követendő példának tekinteni, nem lehet rá jövőt építeni. Közjóról beszélve általában magasabb életszínvonalra gondolunk, jobb anyagi körülményeket értünk alatta. Kétségtelenül ezen a téren érte a legnagyobb csalódás az embereket. Ugyanis a „rendszerváltástól”, a „felzárkóztatástól” nyugati jólétet reméltek, helyette viszont milliók puszta megélhetése vált kérdésessé. Itt mellőzzük a hosszabb politikai és közgazdasági fejtegetést, hogyan váltunk valamennyien a pénz és hatalomprofit áldozataivá. Elég az hozzá, hogy a remélt szabadság és egyenlőség, a jogállamiság, a piacgazdaság, a demokrácia nem a többség, hanem csupán a társadalom elenyésző kisebbségének a központosított uralmát erősítette meg. Ez a régi-új hatalmi osztály a szolgálatába állította a demokráciát, míg a társadalom túlnyomó többsége mára úgyszólván teljesen eszköztelenné vált a pénzhatalom uralmával szemben. Ebben a kiadványban ez a kérdéskör abban a vonatkozásban merült föl, hogy Magyarországon a rendszerváltás idején hosszú távú nemzeti stratégiával senki sem rendelkezett.2 Tételesen végiggondolt, nagy ívű jövőképről beszélek, nem politikai elképzelésekről, irodalmi esszékről. Európába való nagy igyekvésünkben, a „felzárkózás” lázában megfeledkeztünk arról,

2

Vaarga Csaba, Id. m. 6


hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen nyelven beszélünk? Megfeledkeztünk arról, hogy gondolkodásunk, műveltségünk, boldogulásunk csak a helyesen, szépen beszélt és írt anyanyelv alapján képzelhető el, hogy a sikeres nemzetek sorába tisztán őrzött anyanyelvvel és egészséges nemzettudattal léphetünk.3 Nem mentség számunkra, hogy magának az Európai Uniónak sem volt (ma sincs) elfogadott távlati koncepciója a nemzetek, még kevésbé a nemzetrészek jövőjére vonatkozóan. Viszont úton-útfélen halljuk, hogy a nemzetek, mint társadalmi konstrukciók, a globalizációs folyamatok útjában állnak. Részletkérdés, hogy egyesek szerint ez csak a modern nemzeti államalakulatokra vonatkozik, míg a kulturális nemzetek részeivé válhatnak a határokon átnyúló globalizációs folyamatoknak, illetve az európai kulturális hagyományoknak. Általános elvként hangsúlyozni szeretnénk, hogy a különböző népek kultúráját és nyelvét úgy kellene tiszteletben tartani és támogatni, ahogyan más emberi jogokat, amelyek az embereket emberi mivoltuknál, emberi lényegüknél, természetüknél vagy méltóságuknál fogva megilletik.4 Azt, hogy az európai jogalkotás a továbbiakban hogyan alakul majd ebből a szempontból, nehéz megjósolni. Mindenesetre elgondolkodtató,

3

Beke György: Védekező anyanyelv. Kiadja A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia. Budapest, 1997. 4 Andrássy György: A nyelvszabadságról és a nyelvszabadság jelentőségéről. In.,: Létünk, 2013. Különszám. Forum Könyvkiadó, Újvidék. 7–20. o.

7


hogy bár a nyelv az ember lényegi sajátossága, a nyelvi jogokat – a nyelvszabadságot – általában a kisebbségi jogok közé sorolják, a nyelvi többséghez tartozó személyekkel kapcsolatban a nemzetközi jogban föl sem merül a nyelvi jogok kérdése.5 Nem feladatunk itt annak elemzése, hogy vajon miért nem ismerik el a nemzetközi jogalkotók a nyelvi többséghez tartozó személyek számára is azokat a nyelvi jogokat, amelyeket a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek számára, jóllehet lassan, nem kis vonakodás után, de elismertek. A kérdés mindazonáltal adva van. A nyelvszabadság joga elvileg benne rejlik az ENSZ által elismert jogokban, úgy véljük azonban, hogy a gondolat, a vélemény, a lelkiismeret, valamint a vallás szabadsága mellett deklarálnia kellene nyelvszabadságot is. Azt az alapvető emberi jogot, hogy mindenki „a maga által választott nyelven fejezze ki magát”. Más szóval, miért is ne lenne mindenkinek joga – a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága körében – a nyelvszabadsághoz is? Egy ilyen nemzetközi egyezségokmány segítene gátat vetni a nyelvek presztízsharcának, a nyelvi imperializmus gátlástalan térhódításának, a nemzetállamok részéről az „államnyelvet”, vagy a „hivatalos” nyelvhasználatot szorgalmazó politikai nyomásnak. A nyelvi szabadságjogok deklarálása önmagában véve is bátorítaná az embereket abban, hogy saját nyelvüket használják, ami egyúttal annak az elismerését is jelentené, hogy mindenkinek joga van

5

Andrássy György id. m. 8


más nyelv vagy nyelvek tanulásához, azaz mindenkinek joga van a nyelvszabadsághoz. Ma a „haladás” gondolata elsősorban a világgazdaság alakulásának megítélésétől függ. Sokan a fejlettség fokmérőjének kizárólag a bruttó nemzeti termék menynyiségét tekintik. Ebből a szempontból a kulturális képződmények sorsa mintegy zárójelbe kerül, mintha a kultúra társadalmi fejlődése mellékes lenne, holott a nemzeti jövő elsősorban szellemi, kulturális kérdés. Az a körülmény, hogy a bruttó nemzeti termék mennyiségi mutatói mellett a közgondolkodás alábecsüli a kultúra – azon belül a nyelv – jelentőségét és horderejét, a nemzet jövője szempontjából tudathasadásos állapotra vall. Félreértés ne essék: a társadalmi-gazdasági fejlődés igen fontos, de nem kevésbé fontos a szellemiintellektuális tőke felhalmozása, amely nélkül sikeres vállalkozás, társadalmi megújulás nincsen. Ebből a szempontból már az sem mindegy, hogy egy adott nyelvi kultúrán belül milyen gondolkodás és életmódkísérletek erősödnek föl. Hadd illusztráljam ezt egy példával. Vannak, akik mindenáron „felzárkózni”, „integrálódni” szeretnének Európához, elfogadva azokat a folyamatokat, amelyek ma meghatározóak a politikában és a közgondolkodásban. Ez esetben Európában rövid időn belül egyetlen közös nyelv marad, az angol, melynek folyományaként a többi nyelv rendre háttérbe szorul. Ilyen szempontból a legtöbb nyelv, köztük a magyar, már ma is védekező helyzetben van. Van azonban egy másik vonulat is, akik számára az egyének és közösségek fontosak, ezért azon vannak, hogy auto9


nómok is maradjanak. Nem ördögtől való gondolatnak tartják, hogy az angol nyelv térhódítása helyett olyan információs-kommunikációs rendszert kell létrehozni, amely számos nyelvről számos nyelvre fordít. Ez már ma sem utópia. Ezzel máris eljutottunk a nemzetek, köztük a magyar nemzet jövőesélyeinek egyik legizgalmasabb kérdéséhez. Nem mindegy, hogy a globálissá váló világban nemzetek feletti vagy nemzetek közötti kommunikáció honosodik-e meg. Mindenki angolul beszél vagy mindenki mindenkivel kapcsolatba léphet saját anyanyelvén? Az egyik és a másik törekvés is teljességgel más jövőt érlel, más világesélyt jelent. Az egyik a nyelvi imperializmus győzelmét jelenti, megkoronázását a hajdani gyarmatbirodalmi törekvéseknek, a másik viszont a szabadság kiszélesítését. A modern információs-kommunikációs technikának köszönhetően idegen nyelv ismerete nélkül is sokkal több ember tud magas szinten párbeszédet folytatni egymással, ugyanakkor a nyelvek státusa közti (jól érzékelhető) különbségek eltűnése csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket. Látjuk, ilyen értelemben a jövő nem csak gazdasági, hanem elsősorban kulturális (szellemi) kérdés. Korántsem mindegy, hogy a globálissá váló világban milyen szellemi tőkével rendelkezünk. A jövő annak függvényében szerveződik, hogy milyen lesz egyik-másik nemzet szellemi műveltsége, kognitív felkészültsége. Amennyiben továbbra is tért hódít a nemzetek felettiség eszméje, az nemcsak erodálja a nemzetet, hanem a nyelvi kultúra hanyatlása révén elszemélyteleníti az egyéneket, sőt a közös nyelv propagálásával 10


oly mértékben manipulálhatja a közvéleményt, hogy annak folyományaként, kiváltságos kevesek, „központi irányítással” információs kiszolgáltatottságban (tudatlanságban) tarthatják az emberek többségét. Magasabb minőségű, fejlett világról csak abban az értelemben beszélhetünk, hogy a pénzközpontú kapitalizmust felváltja egy minden nyelvet és kultúrát egyaránt támogató (szellemi, információs, kommunikációs) társadalom. Mindenesetre a magyarság jövője, nemzetstratégiája csak ebben a globális erőtérben tervezhető meg6. Mennyi „hamis csillogás, dőre illúzió, gyilkos önzés, önhitt ostobaság csábít arra, hogy megtagadjuk legbensőbb valónk, lelkünk, szellemünk édes gyermekét” – panaszolja Beke György a Védekező anyanyelv című tanulmánykötetében7. Sokan tudatlanságukban úgy képzelik, hogy műveltebbek lesznek, ha divatos idegen szavakkal fejezik ki magukat. Vannak tanulmányok, amelyek immár meg sem lehetnének angol szakkifejezések nélkül, mintha így lennének igazán tudományosak, korszerűek. „Nagyáruházaktól apró utcai bódékig cégtáblákon, a reklámokon angol feliratok, mintha azok vonzanák igazán az angolul mit sem tudó magyar vásárlókat.”8

6

Varga Csaba: Hagyomány és stratégia. Kapu Könyv, 1997.,

237. o. 7 Beke György: Védekező anyanyelv. Interjúk, portrék, tanulmányok. Nyelv és lélek könyvek.. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága. 166. o. 8

Id. m. 11


Mélységesen egyetértek a szerzővel, hogy „az angol nyelvet oktalanul majmolók” kisebbrendűségüket próbálják kompenzálni. A divatot követve a fordítottját érik el annak, amit képzelnek. „Büszkeség helyett megalázkodás, európaiság helyett ez az igazán Mucsa,”9 a teljes önfeladás. Fájdalom, ez a lelki-nyelvi torzulás nem csak rájuk nézve szégyen, hanem a magyar nyelvet, a nemzet egészét szorítja háttérbe, megalázó helyzetbe. Azt hisszük, folytatja gondolatfűzését Beke György, hogy ez a divathóbort a „szabadság” terméke. Holott inkább a lelki szegénység és szolgaság jele. „Európa mintha megadta volna magát a jenki fölénynek.”10 Viszont olvasom, hogy Franciaországban törvény bünteti azt, aki közleményekben, reklámokban idegen szavakat használ, noha lenne francia megfelelőjük. Csak nálunk van ez másként. És vajon miért? Magyarországon olyannyira kiveszett az önállóságra való törekvés és az ellenállás szelleme, hogy nemcsak elviselik, ha megszállják, meghódítják őket, „de még örülnek is ennek”11, írja Romsics Ignác. Arról, hogy anyanyelvük használatával kapcsolatban értékzavar uralkodik az emberek fejében, Hódi Éva is beszélt a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon

9

Id. m.

10

Id. m.

11

Romsics Ignác: Közép- és Kelet-Európai perspektívák. In: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, 1996. 361–363. o. 12


tartott előadásában.12 Meglátása szerint a magyarság körében “érzékelhető egy önkéntes alárendelődő magatartás saját nyelvünk megélésében más, domináns nyugati nyelvekkel összehasonlítva”, ami szerinte nem feltétlenül külső hatással magyarázható, bár ennek az alárendelődő magatartásnak a gyökerei a nemzettudat más vonatkozásaival is összefüggést mutatnak: mégpedig a nemzeti történelem, a nemzeti múlt megélésének értékelésével.13 Tekintettel arra, hogy az anyanyelv erős integratív szerepet tölt be az azonosságtudat kialakulásában, az egyén családhoz, szülőföldhöz, nemzeti kultúrához való viszonyában – voltaképpen a magyar szó teremtette nemzetté a magyar nemzetet – mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó számunkra több mint ápolásra, gondozásra és védelmezésre szoruló érték. Mihamarabb ki kell dolgozni egy nemzeti stratégiát, amely egyaránt eleget tesz a mai világ követelményeinek és a nemzeti önazonosság megőrzésének. Független értelmiségi műhelyekben, társadalmi egyesületekben, könyvtárakban, szerkesztőségekben ebben az irányban már komoly lépések történtek. Magánkezdeményezésből, pályázati támogatásokból. A nyelvvédelem terén azonban az államilag támogatott intézeteket, akadémiákat nem helyettesíti semmi. A magyar nyelv presztízsének emelése például a világban igen fontos

12

Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok 1999. október 7., 8., 9. Anyanyelvünk a nyelvek tengerében. 53–62. oldal. 13

Hódi Éva: In.: Anyanyelvünk a nyelvek tengerében. Id. m. 13


állami feladat, a mindenkori magyar kormány legfőbb feladata. Nyelvvédelemről, nyelvszabadságról, a nyelv presztízsének emeléséről beszélünk, de valójában ez alatt az egész nemzetet összetartó kötelékek védelmét, erősítését értjük. Nagyon sok nyelv és kultúra a kihalás útján van, vagy már ki is halt. A magyar nyelvet és kultúrát talán még nem fenyegeti közvetlenül ez a veszély, azonban a kulturális értékek pluralista rendszerének elfogadása Európában a stabilitás feltétele. Az európai intézményektől minden nép segítséget szeretne kapni nyelve és kultúrája megőrzéséhez. A kommunista diktatúra összeomlása óta több mint húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Magyarországon a hatalom új világrendjében valamelyest eligazodjon az ország népe. Csak most formálódik a nép olyan politikai közösséggé, amely érti az idők szavát, tudja, hogy mit akar, és hogyan érje el azt. Talán. Talán azt is megtanulja lassan, hogy a magyar nemzeti érdek az első a magyar kormány számára. Hogy senkit sem lehet rákényszeríteni egyetlen politikai recept követésére sem. Egyesek kitalálták, hogy Európa népei, országai, kormányai részére kizárólag az általuk megfogalmazott liberális demokrácia az egyetlen létezhető, megengedhető életforma. Erre nemet lehet, nemet kell mondani. Ne feledjük: a demokrácia csupán lehetőséget ad a kormányzás különféle értelmezésére. Abban a szellemi, politikai háborúban, amely az Európai Unió jövőjének kérdése körül folyik, nem az elhúzódó globális pénzügyi válság jelenti a legsúlyosabb problémát, hanem maga az európai együttműkö14


désről való gondolkodás. Nemzetek feletti Európa, vagy nemzeti közösségek Európája? Míg egyesek azt szorgalmazzák, hogy a fontos gazdasági, társadalmi, politikai döntéseknek európai szinten kell megszületniük, mások úgy érzik, hogy már így is veszélyben forognak nemzeti érdekeik. A jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a föderális Európáról szőtt nemzetek feletti álmokat felváltotta a nemzetállamok együttműködésének igénye. Ez azzal a reménnyel kecsegtet bennünket, hogy Magyarország is visszaszerezheti függetlenségét és teljes integritását. Ez a fejlemény még sürgetőbbé tesz egy nemzeti és nyelvstratégia kidolgozását. Ne feledjük, a magyarság esetében az anyanyelv erős identifikáló, identitásvédő szerepkört tölt be, a magyar nyelv védelme ennek megfelelően széleskörű támogatói összefogást igényel. Ebbe a kötetbe a nyelvvel foglalkozó előadásaimból, cikkeimből, tanulmányaimból válogattam össze a legfontosabbakat és a legjellemzőbbeket. Az írások egyben dokumentumok is, amelyek megőrzik a keletkezési időpontjukra és az adott körülményekre jellemző szellemi, politikai háborúink emlékeit. Reményeim szerint jól mutatják, hogy mikor, mit gondoltam, milyen törekvések, szándékok vezettek megírásukban, milyen gyakorlati ismerettel, olvasmányélménnyel, érvekkel rendelkeztem, hogyan, miként jutottam a nemzetstratégia-nyelvstratégia szükségességének a gondolatához. A kötetet abban a hitben adom közre, hogy a kisebbségi sorban töltött hosszú évek, a társadalmi, közéleti, politikai, tudományos munkával járó mindennapi 15


helytállás, sokszor sárdagasztás, nem volt teljesen hiábavaló, hiszen mást úgysem tehetünk, minthogy igyekszünk felnőni azokhoz a feladatokhoz, amelyek ránk várnak. Az itt közölt gondolataimmal talán valamelyest hozzájárulok magam is a sokat emlegetett nyelvstratégia és nemzetstratégia kidolgozásához. A könyv a Széchenyi Stratégiakutató Társaság és a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület közös kiadványaként lát napvilágot a Stratégiai füzetek 10. köteteként. Ada, 2013. novembere

16


„NYELVÉBEN ÉL A NEMZET...” Adalékok a nyelvromlás és a tudati változások összefüggéseinek vizsgálatához a jugoszláviai magyarság körében14 Rendhagyó időket élünk. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy történelmi sorsforduló küszöbére kerültünk. Ez a megállapítás érvényes a nyelvápolás ügyére is. Anyanyelvünkhöz másként kell viszonyulnunk, mint eddig. De hogy anyanyelvi készségünk megőrzése érdekében mit kell tennünk, hogy nyelvi-szellemi kultúránk társadalmi gondozását miként kell megszerveznünk, ma még nyitott kérdés előttünk. Előadásomban röviden azt szeretném áttekinteni, hogy a nyelv és tudat vonatkozásában az elmúlt évtizedekben a vajdasági magyarság milyen lelki torzulásokon ment keresztül, s hogy ebből kifolyólag megmaradásunk, nyelvi-szellemi kultúránk megőrzése érdekében milyen kihívásokkal kell szembenéznünk. A beszélt nyelv sajátossága az öntudat és az identitás szempontjából kulcsfontosságú, hiszen a nyelv az egyén és a közösség egységének és összetartozásának alapját és legnyilvánvalóbb formáját jelenti. De mivel a nyelv nemcsak a tudat és a szellem kifejeződésének az eszköze, hanem a szubjektív szféra egésze is a nyelv által létezik,

Elhangzott Adán a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos ülésszakán, 1990. október 12-én. 14

17


differenciálódik, a nyelv létezési módja a tudat kifejeződési szintjének tekinthető. Valamely közösség nyelvikulturális állapota, megosztottsága így a legközvetlenebbül árulkodik az öntudat változásairól, a nemzeti azonosságtudat sajátosságairól. Az ember mint személyiség voltaképpen szavak, fogalmak révén létezik. A nyelv segítségével tud számot adni önmagáról, a nyelv segítségével tudja elkülöníteni magát más emberektől. Ennélfogva a nyelvi kultúra halványulása, a nyelvi romlás minden formája nemcsak a közéleti szerepvállalással kapcsolatos jogsérelem kérdéseként merül fel egy adott kisebbségi közösségnél, hanem a személyiség beszűkülését, a létezés, az önmeghatározás és az önmegélés nyomasztó tudati korlátait jelenti az érintettek részére. Mindennemű korlátozás, hátrányos megkülönböztetés, ami közvetlenül vagy közvetve a szókincs és a beszéd kifejező erejének csökkenéséhez vezet, egész lelkületünket, a lét emberi minőségét szegényíti el. Amikor tehát a jugoszláviai magyarság nyelvállapotáról beszélünk, s azzal kapcsolatban megállapítjuk, hogy „anyanyelvi készségünk csakhamar elkorcsosodik”, ahogyan ezt Ágoston Mihály írja anyanyelvünk ügyével foglalkozó egyik cikkében, akkor ez nemcsak a nyelvápolás sikertelenségének beismerését jelenti, hanem azt is, hogy a jugoszláviai magyarság önmeghatározásában, helyzetismeretében, világlátásában olyan változások következtek be, amelyek nyelvi kultúránk romlásához vezetnek, etnikai közösségünk megszűnésével fenyegetnek. A nyelvi rendszerbomlás, amelynek hosszabb ideje mindannyian tanúi lehetünk, nemcsak egy átfogóbb, szakavatottabb nyelvápolást tesz szükségessé. Sokkalta súlyo18


sabb gondokat implikál ez a diagnózis: kisebbségi kultúránk fennmaradását, történelmi folytonosságát teszi kérdésessé. Nyelvi kultúránk elszegényedésében jómagam nem a szókincs szegényességét, a kifejezőkészség hiányát, a nyelvi pongyolaságokat fájlalom elsődlegesen, hanem azt a belső szemléleti korlátot, amelyet az elmúlt évtizedek kialakítottak bennünk. Azt az egysíkú, szegényes világlátást, ami a társadalmi cselekvéshiányért, a magyarság közéleti és politikai passzivitásért legalább annyira felelőssé tehető, mint a külső körülmények. Ennek a belső szemléleti korlátnak a legpregnánsabb példája a kisebbségi tudat és kisebbrendűségi érzés. A lélek eme görcseit s a tudat torzulásait nem számolhatjuk fel mindaddig, amíg az anyanyelvi kisebbrendűségi érzés okait meg nem szüntetjük. A kisebbségi tudat és kisebbrendűségi érzés megjelenése szorosan összefügg az adott etnikai csoport hátrányos helyzetével, a nemzetiségi kultúra hiányosságával, társadalmi értékvesztésével. A többségi nemzethez viszonyítva a nemzeti kisebbségek általában szűkében vannak a nemzeti kultúrát ápoló, a nemzeti identitás fenntartásában kulcsszerepet játszó intézményeknek. Megfelelő intézmények hiányában az etnikai közösséghez tartozó személyek mozgástere beszűkül, nehezebb számukra a társadalmi felemelkedés, ami a közösség anyagi-kulturális stagnálásához, deklaszszálódásához vezet. Az így keletkezett strukturális aránytalanságok a kisebbségek nemzettudatában szükségképpen torzulásokhoz vezetnek, komplexusokat eredményeznek.

19


Az elmúlt évtizedekben, ha a magyar kisebbség társadalmi szerkezetének tudatos és tervszerű lerombolásáról talán nem is beszélhetünk, közoktatásunk hiányosságai, a területi iskolák létrehozása, az értelmiségképzés megoldatlanságai miatt a magyarság társadalmi összetétele mindenképpen rendkívül hátrányossá vált. Jelentősen megnövekedett az alacsony végzettségűek aránya a közép-, illetve felsőfokú végzettségűek rovására. A fellépő strukturális aránytalanságok miatt a magyarság elmaradt az országban végbemenő társadalmi átrétegeződési folyamattól, ami a magyar közösség deklasszálódásához, a nyelvi-nemzetiségi kultúra távlatvesztéséhez vezetett. A könnyebb boldogulás és a társadalmi felemelkedés reményében a magyar szülők tömegesen íratták szerb tagozatra gyermekeiket. Nem ok nélkül egyébként. A gazdasági vezetők és kormánytisztviselők között, a pártszervezetben, bankokban és pénzintézetekben, biztosító társaságokban, tudományos intézetekben, a társult munkaszervezetek tanácsaiban, illetve végrehajtó apparátusában, a hadseregben és belügyi biztonsági szolgálatnál a magyarok mélyen számarányuk alatt képviseltették magukat. És a helyzet az ún. „kulcsok” eltörlésével csak rosszabbodott az utóbbi időben. Ahhoz, hogy valakiben nemzeti hovatartozását illetően komplexusok alakuljanak ki, legalább két feltétel szükséges. Az egyik az, hogy illető nemzeti hovatartozása miatt folyamatos frusztrációnak legyen kitéve. Például anyanyelvének használata miatt kínos helyzetekbe kerüljön: rendreutasításban, megszégyenítésben részesüljön,

20


vagy az is elég, hogy ne értsék meg ott, ahol ez elvárható lenne. A komplexusok kialakulásának másik feltétele, hogy a nemzeti identitásában frusztrált személyt a frusztráció oka megingassa értékrendszerében. A kisebbségi attól válik komplexusossá, hogy végül elhiszi: a többségi nyelv ismerete nagyobb értékkel ruházza fel személyiségét, mint az anyanyelv ismerete. A kisebbségek nyelvének és kultúrájának degradálása legnyilvánvalóbban az „államnyelv” koncepciójában jut kifejeződésre. Bárhogyan magyarázzuk is az „államnyelv” ésszerűségét és szükségességét, ez a magyarázat a gyakorlatban óhatatlanul az egyik nyelv és kultúra hegemóniáját jelenti más nyelvek és kultúrák fölött. A többségi nép nyelvi-kulturális hegemóniájának logikus következménye, hogy a nemzeti kisebbségek függő, alárendelt helyzetbe kerülnek, s devalválódni kezdenek. És ezzel elértünk ahhoz a kérdéshez, amitől pozícionált értelmiségünk jobban fél, mint ördög a tömjénfüsttől. A magyarság önszerveződésének, illetve politikai szerepvállalásának kérdéséről van szó természetesen. Letűnőben egy rendszer, amelynek hosszú évtizedeken át sikerült paralizálnia az emberek cselekvő, vállalkozó kedvét és ezáltal visszafognia minden helyzetváltoztatásra irányuló törekvést. Kelet- és Közép-Európa tele van fejlődésükben megtorpant etnikumokkal, nyelvi-kulturális közösségekkel. Tele van megfélemlített, gyökértelen, befelé néző, rezignált emberekkel. A pártállam nem ismerte el az autonóm közösségeket, elnyomta a kulturális és vallási csoportokat, s különös agresszivitással nyomta el a nem-

21


zeti kisebbségek kollektív érdekeinek és szükségleteinek védelmére irányuló törekvéseket. A vajdasági magyarság jogos törekvéseit is léptennyomon gáncsoskodás, gyanakvás kísérte. Kollektív bűnöket olvastak a fejünkre, megbízhatatlansággal vádoltak, kitelepítéssel fenyegettek bennünket. Az állandó fenyegetettség, a lappangó vagy nyílt erőszak következtében félelem vált úrrá lelkünkön. Nem írhatunk azonban mégsem mindent mások számlájára. Legfőbb bűnünk talán az, hogy hazugságokban élünk, nem vagyunk képesek szembenézni a kihívásokkal, nem tudjuk méltósággal viselni sorsunkat. Mivel a nyelvi rendszerbomlás alapjában véve kisebbségi kultúránk értékvesztésének a következménye, talán nem is annyira nyelvművelésre, mint inkább a magyar nyelv megtartó erejének a növelésére kellene törekednünk. Ahhoz, hogy a magyar ajkú emberek egymás között ne más nyelven beszéljenek utcán, hivatalokban, üléseken, hogy a szülők ésszerűnek lássák anyanyelven taníttatni gyermekeiket, hogy kisebbségeink számára származásuk ne legyen nyűg és teher, a nyelvek és népek teljes egyenjogúságára és egyenrangúságára van szükség. A közgondolkodás reformja ilyen vonatkozásban a magyarság soraiban elkezdődött. A felsőfokú diplomások tudatos értelmiséggé szerveződése is folyamatban van. Ennek alapján, ha kétségek közepette is, talán reménykedhetünk abban, hogy nyelvi kultúránk további értékvesztésének sikerül útját állnunk, s hogy anyanyelvünk társadalmi gondozása, szellemi kincstárunk megőrzése utódaink számára nem teljesen reménytelen feladat.

22


NYELV ÉS LÉLEK TÁJAINKON 15 Nyelvhasználat és önkifejezés Az anyanyelvre sokan hajlamosak ma is csupán úgy tekinteni, mint az emberi kommunikáció eszközére. Ezzel szemben a nyelv – a beszéd és az írott szó is az ember egyediségének, lelki sajátosságának egyik leglényegesebb összetevője, a személyiség meghatározó eleme. A nyelvben jut kifejezésre az ember valóságismerete, látás- és gondolkodásmódja, értékrendszere, életérzése – szuverén egyedisége. Tudományosan feltárt és bizonyított, hogy az ember nem valamilyen elvont fogalmak alapján gondolkodik, amelyek afféle szellemi raktárban mindenkinek a rendelkezésére állnak, hanem a gondolkodás alapja mindig egy meghatározott nyelv. Az a nyelv, amelyen felnevelkedünk, amely műveltségünk, valóságismeretünk alapjául szolgál, amely az anyatejjel együtt beivódott személyiségünkbe. Ezt a nyelvet hívjuk anyanyelvnek, szenvtelen, tudományoskodó kifejezéssel: reflexnyelvnek. A nyelvhasználat joga így korántsem csak politikai és jogi kérdés, hanem a legalapvetőbb emberi szabadságjog kérdése. Ezért fontos az anyanyelvű iskoláztatás biztosítása, az óvodától az egyetemig bezáróan. Ennek hiányá-

15 Elhangzott Adán 1995. október 14-én a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos ülésszakán. In. Napló, 1995. október 25.

23


ban a gondolkodás folyamata zavart szenved, az asszociációs láncolatok megszakadnak, a fogalmak elkuszálódnak. Az anyanyelvű oktatás teljes vertikumának, illetve a közéleti nyelvhasználat szabadságának a hiánya ún. „kentaur-személyiségek” kialakulásához vezet, akik deréktól lefelé gondolkodnak anyanyelvükön, deréktól felfelé a környezet nyelvén. A nyelvhasználat teljes körű szabadságának a hiánya, az anyanyelven való ismeretszerzés és gondolkodás háttérbe szorulása önbizalom nélküli, lesütött szemű emberekké teszi a kisebbségeket szerte a világon. Ilyen önbizalom nélküli, zavarodott, lesütött szemű emberekkel nálunk is gyakran találkozhatunk. Különösen értekezleteken, megbeszéléseken, a hivatalok tolóablakai előtt válik ez szembetűnővé. Amilyen kiáltóak a nyelvi hiányosságok, olyan nyilvánvaló az anyanyelvi kultúra sorvadása, a nemzeti szabadságjogok korlátozása. A lélek felszabaduló öröme helyett az anyanyelvükben bizonytalan emberek megszenvednek minden közszereplést. Arról a tömény frusztrációról és siralmas teljesítményről nem is beszélve, mi van olyankor, ha a kisebbségi arra kényszerül, hogy maga fordítsa le hozzászólását többségi nyelvre.

Nyelvhasználat és önbecslés A személyiség kialakulása és a lélek sérülése szempontjából voltaképpen már az is probléma, ha a kisebbségek számára a nyelvhasználat joga formálisan ugyan biztosítva van, de a valóságban, szociológiai szempontból például az egyik nyelv a másik nyelvhez 24


viszonyítva alárendelt helyzetben van. Ez esetben a szociológiai szempontból domináns nyelvi normák károsítják az alárendelt helyzetben levő nyelvi normákat. Ami nemcsak azzal a következménnyel jár, hogy, a kisebbségek anyanyelvében egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az idegen elemek, hanem – mivel a szavak mindenkori állapotunk szimbólumai – ezzel párhuzamosan a kisebbségiek kezdik többre tartani maguknál a többségi nyelven beszelőket. A vajdasági magyarság egy részére jellemző kisebbrendűségi érzés gyökereit is ebben kell keresnünk. A hatalmi alapon domináló nyelv nyomására megváltozik a kisebbségiek saját nyelvi kultúrájukhoz és közösségükhöz való érzelmi viszonyulása. Az alárendelt nyelvi normák miatt a kisebbségek kevésbé válnak érdeklődővé és befogadóvá nyelvi kultúrájuk kincsei iránt, és ezzel párhuzamosan közösségükhöz is valahogy úgy viszonyulnak, mint a szegény rokonhoz. Más szóval, a nyelvi egyenjogúság hiányában fokozatosan csökken a hátrányos helyzetben levő népességcsoportok belső kohéziója, ami serkenti az asszimilációs folyamatokat és beolvadást.

„Önként és dalolva” A vajdasági magyar szülők jelentős része gyakorlatilag elutasítja a magyar nyelven történő oktatást: gyermekeik érvényesülésének az akadályát látják abban, ha azok nem szerb iskolába járnak, és nem tanulják meg a többségi társadalmi normákat. Az érvényesüléshez ugyanis nemcsak a többségi nép nyelvet kell 25


elsajátítani anyanyelvi szinten, hanem a nyelvi kultúra egész normarendszerét: magyarán a boldogulás, a siker reményében lelket kell cserélni. Ezeknek az embereknek a fejében meg sem fordul már, hogy harcoljanak a nyelvi diszkrimináció ellen, hogy követeljék a hatalomtól, hogy az anyanyelvű oktatás érdekében pozitív intézkedéseket tegyen a közpénzen fenntartott intézményekben, egy magyar iskolahálózat létrehozásáról nem is beszelve. Azt mondhatnánk, hogy ezek a szülők „önként és dalolva” adják fel nyelvüket és kultúrájukat. Ostorozhatnánk őket megalkuvásukért, ez a tudatváltozás azonban – és ez az, amire a jelenséggel kapcsolatosan igazán oda kell figyelnünk – óhatatlanul felüti a fejét mindenütt, ahol a társadalmi felemelkedésre, közéleti tevékenységre, a hatalom, gyakorlására stb. a kisebbségieknek anyanyelvükön nincs, vagy vajmi csekély a lehetőségük. Szerencsére egyelőre még többen vannak, akik magyarul tanulnak, magyarul beszélnek, bár közöttük is vannak szép számban, akik már nem „magyarul gondolkodnak”. A beszélt nyelv jellege, színvonala ugyanis az identitás és öntudat szempontjából is kulcsfontosságú.

26


Nyelv és lélek A kisebbségiek által beszélt nyelv a nevelés és képzés hiányosságai, az érintettek tanulatlansága, tájékozatlansága, szókincsük szegényessége, kifejezőkészségük hiányosságai miatt az Én határbeszűkülésével jár együtt, az önmegélés és önmeghatározás nyomasztó tudati korlátaként jelentkezik. Az egyén tárgytudatának egysíkú, szegényes világlátásának, bizonytalan önmeghatározásának a következtében alkalmatlanná válik a nemzeti közösséggel való „párbeszédre”. A „párbeszéd” hiánya viszont további én-beszűkülést, személyiség-elszegényedést, identitászavart von magával. Ahogyan az anyanyelv kiművelése minden nép művelődésének a feltétele, ugyanúgy az egyén számára is a nyelvi kultúra elsajátítása teszi lehetővé a kollektív tapasztalatok hasznosítását. Elvileg lehetőség van arra, hogy az egyetemes emberi tapasztalatot mindenki saját anyanyelvén sajátítsa el. Sőt, Hegel szerint egy nép mindaddig barbárnak tekinthető, amíg az emberiség által felhalmozott ismeretanyagot nem tekinti saját tulajdonának, s nem jut el odáig, hogy azokat a maga nyelvén ismerje meg. Amit Hegel a népek barbárságáról mondott, az nyilvánvalóan fokozottan vonatkoztatható az egyénekre. Az egyéni tudat, vagy ha úgy tetszik, az emberi lélek a nyelv használata réven „kívülről” kapja meghatározottságait, amennyiben a nyelv esetében egyáltalán beszélhetnénk „kívülállásról”. A nyelv ugyanis csak mint egy konkrét nép nyelve létezik, aminek ahhoz, hogy jelentésbíróvá váljon, élettel, egyéni szándékkal és tapasztalattal kell telítődnie. Magyarán szólva a 27


nyelv, de az emberi tudat is csak a nyelv használata révén tesz szert értelemre és tartalomra. Az anyanyelvi képzésről való önkéntes lemondás, az anyanyelvi kultúra iránti érdektelenség, a kisebbségek kultúrájának társadalmi értékcsökkenése súlyosan megbosszulja magát. Mert a nyelvi-kulturális elmaradottság szükségképpen a tudat torzulásaihoz, a lélek görcseihez vezet, tartós kisebbrendűségi érzést eredményez, ami örökös frusztrációban és szánalmas provincializmusban jut kifejezésre. A nyelvében szegény, félművelt embereket egyszerre frusztrálja saját nyelvi kultúrájuk hiányossága és a többségi nyelvet beszélők leküzdhetetlen dominanciája. Az anyanyelv feladásának, az anyanyelvi kultúra aggasztóan alacsony színvonalának sokféle közvetlen oka lehet. A közvetlen okok mögött azonban minden esetben a nyelvi egyenjogúság hiánya rejlik. Ez a rövid dolgozat arra próbál rámutatni, hogy a nyelvművelés korántsem csak nyelvészeti probléma. A nyelvművelés kapcsán nemcsak a különböző nyelvi jelenségek vizsgálata lehet fontos számunkra, hanem célszerű odafigyelnünk a nyelvhasználattal szorosan összefüggő személyiség- és társadalomlélektani folyamatokra is. Az egyik kínálkozó tanulság bizonyára az, hogy ott, ahol sanyarú a nyelv sorsa, sanyargatott a lélek is…

28


A TUDAT ÉS LELKIÁLLAPOT NYELVI VETÜLETERÖL 16 A probléma fölvetése A nyelv és a tudat problémája régebbi keletű, mint maga a pszichológia tudománya. A pszichológia megjelenése sem vezetett ezen a téren gyors és látványos eredményekhez. Olyannyira nem, hogy a gondolkodás és a beszéd, a tudat és a lelkiállapot viszonya ma is az egyik legkevésbé kidolgozott, legtalányosabb kérdése a 1élektannak. De tudomásom szerint más tudományágak sem jutottak ezen a téren sokkal messzebbre. A hagyományos lélektanra alapozó beszéd- és gondolkodáselméletek jószerével az alapkérdésekben sem tudnak megegyezni. Nem sikerült például megnyugtató módon tisztázni a gondolat és a szó viszonyát, e jelenségek mibenlétét. Nevezetesen, hogy a gondolkodás és a beszéd azonos jelenségeknek tekinthetők-e, vagy sem. Egyes értelmezések szerint a gondolat és a szó voltaképpen egy és ugyanazt jelentik: a gondolkodás – mondják – nem más, mint belső „néma beszéd”. Mások viszont úgy vélik, hogy a gondolat és a szó, a beszéd egymástól jól elkülöníthető alkotóelemei. Megint mások azon az állásponton vannak, hogy eleve rossz a

16

Elhangzott az 1998-es Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos ülésén október 10-én az adai városháza díszterében. In. Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok, Ada, 1998. október 8., 9., 10. Szerkesztette: Hódi Éva. LOGOS, Tóthfalu, 1999. 17–28. oldal. 29


kérdésfeltevés: a gondolat és a szó nem vizsgálható sem együtt, sem külön-külön azok jelentéstartalma nélkül. Ugyanis az, ami bennük közös, ami összeköti őket, ami értelmet ad mindkettőnek, az a jelentés. A beszéd és gondolkodás összefüggéseinek a vizsgálatában tehát nem az önmagában vett gondolatra vagy szóra, hanem a jelentésre kell helyezni a hangsúlyt. A korszerű lélektan állítása szerint mindez vonatkozik a beszéd legkisebb alkotóelemeire, a hangokra is. A hagyományos lélektan, akárcsak a nyelvtudomány, a beszéd hangalakjait sokáig teljesen önálló, a beszéd jelentéstartalmától teljesen független elemként kezelte. A kutatásokban a beszéd alapegységéül a jelentéstől elkülönült hangot választották. Csakhogy a korszerű lélektan álláspontja szerint a gondolati tartalmaktól elszakított hang az emberi beszéd szempontjából nem jelent semmit. Az, ami a hangot emberi beszédhanggá teszi, az a hang jelentése. A beszédhang mindig meghatározott funkciót tölt be, értelmi tartalommal rendelkezik. Ha a hang nem jelöl semmit, nem lehet beszédhangnak tekinteni. És mivel a beszédhangok a gondolattól nem elszakítható, a beszéd jelentéstartalmától nem elkülöníthető hangok, elsődlegesen nem is a fonetika, az akusztika, a fiziológia vagy a fizika jelenségvilágába tartoznak, ahogyan ezt sokáig gondolták, hanem a lélektanéba. Nem kívánjuk az idevonatkozó nyelvészeti, illetve pszichológiai kutatások eredményeit tovább boncolgatni, hiszen ez a kérdés nem képezi vizsgálódásunk közvetlen tárgyát. Itt csak azt szándékoztam érzékeltetni, hogy a gondolkodás és a beszéd, a nyelv és a tu30


dat viszonyának vizsgálata meglehetősen bonyolult kérdéskör, amely minden bizonnyal még hosszas elemzésre és ellenőrzésre szorul mind a nyelvészet, mind a pszichológia részéről.

Nyelv és lélek Bennünket itt közvetlenül a gondolkodás és a beszéd, a nyelv és a tudat kérdéskörének egy másik aspektusa, a tudat és lelkiállapot viszonyának a kérdése foglalkoztat. A hagyományos pszichológia – hasonlóan a gondolat és a szó szétválasztásához – sokáig a tudat intellektuális és affektív részét is kettéválasztotta, azokat egymástól különböző entitásnak tartotta. Ezzel az alapvető hibával el is zárta az útját minden lehetséges további vizsgálódásnak. A korszerű pszichológia feltárta, hogy a beszéd során az intellektuális és az affektív folyamatok egységes rendszert képeznek, nem választhatók el egymástól. Minden gondolat, minden szó, minden fogalom jelentése mellett magában foglalja az ember affektív viszonyát is a gondolat, a szó, a fogalom valóságtartalmához. Az, hogy az emberek nem közvetlenül érintkeznek egymással, hanem a nyelv segítségével, a szavak közvetítésével, közhely, ami mindenki számára ismeretes. Az a felismerés azonban, hogy a beszéd gondolati tartalmát és affektív vonatkozását nem lehet egymástól elválasztani, korántsem ilyen köztudott, holott rendkívül fontos továbblépés a nyelv és lélek összefüggéseinek a megértése szempontjából. A beszéd nemcsak kommunikációt jelent. A szavaknak nem pusztán intellektuális jelentésük van, hanem affektív töltésük is. Ha 31


úgy tetszik, sajátos energiájuk. Nemcsak az előző nemzedékek által felhalmozott tapasztalatokat közvetítik számunkra, hanem a hozzájuk tapadó életérzést is megszólaltatják. Így nemcsak tudati (intellektuális), hanem közérzeti szempontból sem mindegy, hogy miről beszélünk, mit olvasunk, mire gondolunk magunkban, milyen szavak és képzetek töltik ki az agyunkat. Éppen affektív tartalmuk miatt a szavak és a gondolatok szinte mágikus erővel hatnak ránk; ellenállhatatlanul magukkal sodornak, befolyásolják akaratunkat, életérzésünket, világlátásunkat, magatartásunkat. Nos, azt gondolom, hogy a gondolkodás és a beszéd, a nyelv és a tudat vonatkozásában erről a kérdésről viszonylag kevés szó esik. Mindenképpen sokkal kevesebb, mint amilyen meghatározó szerepet játszik a nyelv lelkületünkben és életünkben.

A tudatosság fokozatai A lélekformálódás folyamata a tudatosság különböző fokozatain halad keresztül, ami szorosan kötődik a nyelv elsajátításához és a fogalomvilág kialakulásához. A nyelvben – az „emberiség csoportlelkében” – hallatlanul gazdag élettapasztalat és ismeretanyag halmozódik fel. Hogy ebből a gazdag élettapasztalatból és ismeretanyagból – az „emberiség csoportlelkéből” – az egyéni lélek mit és hogyan jelenít meg, az attól függ, hogy milyenek a nyelvi ismeretei, milyen fogalmakkal és szókészlettel rendelkezik. Az emberek a mindennapi beszédben nem élnek a nyelv gazdag lehetőségeivel. Általában kisszámú mondatképlettel helyettesítik be 32


szegényes szókincsüknek azokat az elemeit, amelyekkel teletömik a fejüket. Mondataik jó része előre gyártott, szájukba rágott szöveg, következésképp olyan gondolatok foglalkoztatják őket, s olyan érzésvilággal rendelkeznek, amilyenre beprogramozzak őket. Összegezve a fentieket: a beszédben tehát nemcsak ismereteink és mondanivalónk ölt testet, hanem belső rejtett indítékaink, érdeklődésünk, vágyaink stb., a nyelv egyaránt jeleníti meg tudatunkat és közérzetünket, tulajdonképpen az egész lelkületünket. Csak olvasni kell tudni a beszédből.

Hangszín és közérzet A hangok, a hanglejtés, a szórend, a szavak ismétlődése az élet múló jelenségeit próbálják megragadni és megjeleníteni: a szorongást, a félelmet, a haragot, a rémületet, a hiányérzetet, a szeretetet, a sötétséget, az elmúlástól való rettegést. A beszéd nemcsak a mondanivalót közvetíti felénk, hanem emlékezik és emlékeztet arra, amit megpróbálunk elfojtani, tudatunk alá süllyeszteni. Erre legtöbbször a hangszínből lehet következtetni. Vannak mély, középtónusú és magas hangok, és korántsem mindegy, hogy a beszédben milyen hangszín dominál. Más érzülettel jár az i, az ö, az ő, az á változatlan ismétlődése, mint az í, vagy az ó gyakori szereplése. A hangok tónusa is különféle lehet. Van modulálatlan, támadó, durva, mély hang, van tompa, fénytelen, fáradt mély hang, és van melodikusan esengő, érzelmektől izzó mély hang. Ugyanúgy más hangok is lehetnek agresszívek, fásultak, monotonok, unalmasak, panaszosan csüggedtek vagy nyugalmat árasztóak, 33


szárnyalóak. A felcsendülő hangok értelmének kulcsát mindannyian ott hordjuk magunkban. Álmunkban sem tévesztjük össze például a kellemetlenül rikácsoló éles hangot egy kellemes dallammal. A törzsi társadalmak szertartásénekeiben a dallam és a hangfestés képes hipnotikus révületbe ejteni a szeánsz résztvevőit. De a költészetben is másként, szabályosabban oszlanak el a beszédhangok, mint a mindennapi beszédben, többek között ennek tulajdonítható a versek eufóniája, szép hangzása és varázsa. Bizonyos megfigyelések szerint megfelelően hangolt állapotban agyunk és tudatunk képes arra, hogy kommunikáljon az emberi élet és a természeti világ szinte bármelyik aspektusával. A hangszín, a stiláris jegyek, a mondat széttöredezettsége, a kényszerű ismétlés afféle belső kényszercselekmények, amelyek szoros összefüggésben állnak a beszélő személyiségével. A beszédmód szavakkal sokszor ki sem fejezhető lelkiállapotot, gyakran valamilyen pszichológiai kóresetet tolmácsol a szakember részére. Tüzetes elemzéssel feltárható például, hogy milyen hangokat, szószerkezeteket használ gyakrabban az átlagnál egy depresszióban szenvedő ember, egy mániás vagy egy kényszerneurotikus. Ugyanúgy mérhető és rögzíthető minden embernek a jellegzetes – másokétól eltérő – hangszíne, hanglejtése és kiejtése. Azt, hogy a beszédelemek egybefűzése, a szavak sora mennyire más hangulatot árasztat magából, más, közismert példákkal is illusztrálhatjuk. Más a hangulata a röpiratnak, a paragrafusnak, a dolgozatnak vagy az esszének, tanulmánynak, egy szerelmes levélnek vagy 34


egy költeménynek, más az eposznak, a drámának, a himnusznak. A különböző szövegek egymástó1 eltérő módon engednek teret a társadalmi viszonyok kifejeződésének és a valóság érzelmi megjelenítésének. A stílus maga az ember – szoktuk mondani. Hogy ez az állítás mennyire helytálló, az új pszichológiai felismerések meggyőzően igazolják ennek az állításnak a helyességét. Sőt, tekintettel arra, hogy a forma mindig lelkiállapot és belső tudattartalmak kifejeződése, a stílus sokszor fontosabb üzenetet tartalmaz, mint maga a mondanivaló.

A szó ereje A lelkiállapot szempontjából a hangoknál sokkal meghatározóbb szerepet játszanak maguk a szavak. A szavak szimbolikája, hangzása, gyakorisága oldó érzéseket kelthet bennünk vagy nyugtalanító félelmet. Örömet szerez vagy gyászos, komor hangulatot eredményez. A szavak elbágyasztnak, kimerítenek vagy tűzbe hozzák, felvillanyozzák lelkünket. Szavakkal az embereket rá lehet venni arra, hogy mit tegyenek, és mit ne tegyenek. Nemcsak a jóra, a rosszra is. Rávehetők például arra, hogy dohányozzanak, szeszt fogyaszszanak vagy öngyilkosságot kövessenek el, kevesebb sikerrel, de le is beszélhetjük őket erről. A dolog sikere a szavak helyes megválasztásán múlik. Attól függően, hogy milyen szavakat hallunk, milyen gondolatok járnak az eszünkben, olyan életérzés kerít hatalmába bennünket. A szó jelentéséhez társulhat a pszichikus élet bármilyen tartalma, minden, amit az ember átél, vagy el35


képzel. És a szó képes továbbítani, átadni ezt a tartalmat, élményt vagy képzetet más embereknek. A beszéd során az emberek így nemcsak gondolatokat cserélnek, hanem érzelmileg is hatnak egymásra. Ez a magyarázata annak, hogy a hangulat ragályos. A rossz közérzet könnyen elronthatja mások jó kedvét, olyannyira, hogy valóságos mentális járványokat képes előidézni. A magyar társadalom hangulata például sokkal nyomottabb, rosszabb, mint amit a gazdasági vagy politikai helyzet indokolna. Felmérések tanúsítják, hogy a magyaroknál nehezebb gazdasági, politikai és kulturális helyzetben levő népek sok esetben derűsebbek, bizakodóbbak, mint a magyarok. Meglepően hangzik, de igaz: a szorongó kedélyállapot és a kedvetlenség elsősorban saját képzeletünk terméke. A rossz kedélyállapotú ember feje olyan gondolatokkal, képzetekkel van tele, amelyek nemcsak lehangolttá teszik és beszűkítik szellemiségét, hanem csökkentik életerejét és megbénítják cselekvőképességét. A tragikus múlt fölötti kesergés, az ijesztőnek ábrázolt és kiúttalannak látszó jövő valóban súlyos szorongást és mély depressziót vált ki az emberek tömegeiben. De vajon okkal-e? Csakugyan okot szolgáltat-e a múlt vagy a jövő erre a kesergésre? Semmiképpen, hiszen pusztán szemlélet kérdése, hogy a múltat tragikusnak fogjuk fel vagy éppen dicsőnek. És vajon miért lenne ijesztő és kiúttalan a jövő? Netán azért, mert a köztudatot megfertőző vékony értelmiségi réteg a társadalmi átalakulásban nem találja helyét és szerepét?

36


Hadd ne folytassam tovább itt ezt a kitérőt. A mondottakkal kapcsolatban annyit szükséges megjegyezni, hogy a szorongó kedélyállapot és a kedvetlenség tulajdonkeppen hiszékeny képzeletünk terméke. Azért a sok elégedetlen, önbizalmát vesztett ember, mert másodkézből való életet élnek. Azok, akik nem a saját fejükkel gondolkodnak, hanem azt várják, hogy jön majd valaki, aki megmondja nekik, miként vélekedjenek a dolgokról, miben higgyenek, hogyan járjanak el saját ügyeikben, ellenállás nélkül válnak mások manipulációs áldozataivá. Nem valami szokatlan, rendkívüli dologról van itt szó. A manipuláció az emberi együttélés természetes velejárója, ezért fel kell készülnünk arra, hogy minden kimondott szó kelepcét rejthet magában. A nyelv segítségével születésünknél kezdve manipulálnak bennünket. De mi magunk is arra törekszünk, hogy megnyerjünk másokat elképzeléseinknek, saját előnyünkre befolyásoljuk embertársainkat. A kérdés tehát – ahogyan ezt a manipulációs technikák egyik szakértője megfogalmazta – nem az, hogy részt veszünk-e benne vagy sem, hanem az, hogy a manipuláció passzív áldozatai vagy aktív haszonélvezői vagyunk-e.

Nyelvi manipuláció A nyelvi befolyásolás eszközei sajnos nem egyforma mértékben állnak rendelkezésünkre. Ma a zsurnaliszták kezében van a világ. Ember legyen a talpán, aki az írott sajtó és a televízió szózuhatagában és képsoraiban feltalálja magát. Ha pontos elemzés tárgyává tennénk a szavak szimbolikáját és érzelmi töltését, köny37


nyen kimutathatnánk, hogy az újságcikkek túlnyomó többsége negatív, élettagadó gondolatokat tartalmaz. A szórakoztatóipar pedig szinte kizárólag erőszakot, defetizmust, káoszt és kilátástalanságot propagál. Ezek a negatív, élettagadó gondolatok, a pusztulás rémképei és képzetei elborítják az emberek elméjét, rátelepszenek lelkükre, megbénítják szellemüket, és jelentősen csökkentik életerejüket. Ezért, amikor kezünkbe veszünk egy újságot vagy leülünk a tévé elé, voltaképpen felmérhetetlen károkat okozunk magunknak. Olyasmit teszünk lelkünkkel, mintha a testi felüdülés érdekében tea vagy kávé helyett maró savas folyadékot, mondjuk lúgkövet szürcsölnénk. Mellesleg a híradások, filmek, tévé-műsorok tartalma gyakran szövegszerűen, intellektuálisan is azt sulykolja belénk, hogy az életért folyó idegtépő küzdelemben magunkra vagyunk hagyva, sehonnan sem számíthatunk segítségre, senkiben sem bízhatunk, mindenki ellenségünk. Ne ámítsuk magunkat tisztességgel, igazsággal, emberi jósággal, nemes helytállással és hasonlókkal. Fogjuk fel, hogy a valóság kegyetlen hozzánk, az élet a hétköznapok kemény küzdelmébő1 áll, amely minden pillanatban eltaposhat, meggyalázhat, maga alá temethet bennünket. Ennek a felénk áradó, ránk szakadó szó- és képzuhatagnak persze semmi köze a valósághoz. Vajon ne volna az emberi életnek olyan tapasztalata, a szavaknak olyan üzenete számunkra, ami az emberi szellem alakító, teremtő erejének sikereit példázná? Már hogyne volna. Mai világunk titka azonban éppen abban rejlik, hogy az emberek ezt a másféle tapasztalatot ne tudjak felismerni és alkalmazni önnön sorsuk irányításában. Az élet 38


drámai jellegének kidomborítása, a rossz hírek túlsúlya, az erőszakot, defetizmust, káoszt, rettegést és kilátástalanságot propagáló szavak azt a célt szolgáljak, hogy az egyszerű ember ne tudjon szabadon rendelkezni értelmével, érzelmeivel, tudatával. Fogadja el annak a mindent irányítani próbáló szellemi hatalomnak a sugallatát, amely kíméletlenül besorol bennünket az egymás ellenében folytatott idegtépő harcba. Ez a folyamat nem magyar sajátosság. A destruktív szavak áradata jelzi azt a bomlási folyamatot, ami az európai kultúra sajátja. Pontosabban, jelzi annak a kultúrának a bomlási folyamatát, amelyben az ember kezdi mindjobban talajtalannak és gyökértelennek érezni magát. Nem kívánok itt részletesebben foglalkozni a tudatzüllesztés jelenségével, csak utalni szerettem volna rá, hogyan és miként veszthetik el a szavak eredeti jelentésüket, mitől és hogyan válhat a nyelv, az emberi beszéd a pszichés fertőzés forrásává. Látnunk kell, hogy a szavak olykor megmutatják a valót, máskor inkább eltakarják. Olykor elkápráztatnak bennünket, másszor lehangolnak. Néha rombolnak, másszor pusztítanak. Néha örömet szereznek, másszor fájdalmat okoznak. Káprázat és valóság, megbízható képzetek és fantáziaképek, igaz és hamis között nem könnyű különbséget tenni. Víziókat, látomásokat, ábrándképeket kergethetünk, miközben azt gondoljuk, hogy a valóságot elemezzük. A világ a mi képzetünk, mondták a régi filozófusok. Ebben, ha a nyelv és az életérzés viszonyáról beszélünk, sok igazság rejlik. A szavak olyasféle káprázatot kelthetnek bennünk, mint a mozivászon vagy a 39


televízió. A színesen nyüzsgő, eleven képsorok, a mozgó figurák, mint valamiféle megelevenedett élet, magukkal ragadnak bennünket. Együtt szorongunk, aggódunk, sírunk vagy nevetünk a másokkal, akik tulajdonképpen nem léteznek, csak a képmásuk kápráztat el bennünket. A csalóka képsoroknál is hatásosabbak azok a káprázatok, amelyeket a szavak idéznek elő bennünk. A vizuális élmény is szolgálhat viselkedési modellként számunkra, az embereket azonban mindig szavakkal terelik politikai és ideológiai csapdákba, anyagi csődbe vagy lelki összeomlásba.

Konstruktív és destruktív gondolatok A lélektan feltárta, hogy a legtöbb lelki betegség oka a képzeletben gyökerezik. Sőt, azt is tisztázta, hogy a lelki betegségek mellett az ártalmas képzetek szervi elváltozáshoz vezethetnek, úgynevezett pszichoszomatikus megbetegedést eredményezhetnek. Amikor a tudat és a lelkiállapot nyelvi vetületeiről beszelünk, nemcsak a gondolatok és szavak által kiváltott rossz közérzetre, hanem erre: lelki egyensúlyunk elvesztésére gondolunk elsődlegesen. A szavak és a gondolatok jelentésük és érzelmi töltésük alapján lehetnek konstruktívak és destruktívak. A konstruktív gondolatok lelki erőt generálnak bennünk, és erősítik a lélek immunrendszerét. A destruktív gondolatok viszont lekötik, elszívják életerőnket, gyengítik az ember immunitását, lelki ellenálló képességét, mely immunitás nélkül ki vagyunk szolgáltatva különféle lelki és fizikai betegségeknek. 40


Sorsunk alakulása nem kis mértékben attól függ, hogy képzeletünk síkján milyen pszichikai és szellemi energiákat tudunk mozgósítani a vágyott célok megvalósítása érdekében. Ami persze, mint mondottuk, nem függetleníthető a nyelvi kultúra állapotától és a közélettől. Mai közéletünkre, nyelvi kultúránkra a destruktív szemléletmód jellemző. A féktelen agresszió, a határtalan gyűlölet és düh naponta olyan mennyiségű mérget termel, ami sötét, szorongó érzéseket és céltalan, önpusztító gondolatokat generál bennünk. Az ilyen érzések és gondolatok mérgező toxinjaikkal rombolnak, pusztítanak, bomlasztóan hatnak mind a lelkünkre, mind a testünkre. Minél félénkebb, megalkuvóbb, kényelmesebb valaki, annál inkább befolyásolható, annál inkább tűri és igényli, hogy szellemi táplálékát mások rágják elő neki. Aki így eltűri, hogy lelkét, szellemét mások irányítsák, fejét mások tömjék tele, az túl azon, hogy elégedetlen és szerencsétlen lesz mindig, s ki van téve különféle betegségeknek, életének értékes hajtóerőit hagyja veszni.

Ahol a méreg, ott a gyógyszer is Hippokratész, az orvostudomány atyja szerint, „ahol a méreg, ott a gyógyszer is”. Ahogyan testünket megmossuk, felfrissítjük naponta, úgy kell lelkünket, szellemünket is felüdüléshez juttatni: – a szavakat friss, új közegben megfüröszteni. Apátiánkon, rossz közérzetünkön legegyszerűbben úgy tudunk úrrá lenni, ha előveszünk egy jó könyvet, elmegyünk egy színházi 41


előadásra, meghallgatunk néhány költeményt. A művészi alkotások megmozgatják fantáziánkat. Amire általában nagy szükség van, mert elsősorban saját teremtő képzeletünktől függ, hogy milyen gondolatok járnak az eszünkben, azok mit hordoznak magukban: életörömet, fájdalmat vagy halálos mérget. A mai ember közérzeti problémáit tekintve úgy tűnik, hogy a szavak veszélyes érzelmi kisugárzásával szemben talán meg az ólomköpeny sem nyújthat elegendő védelmet. Ez azonban nem így van. A sok hazugság és téves képzet, amely lehúz az ösztönök alvilági mély vizébe, abba az érzelmi ingoványba, amely nemcsak csüggedtté, szorongóvá és elégedetlenné tesz bennünket, hanem kiszolgáltatottá is a lelkünket mérgező, elfekélyesítő indulatokkal szemben, börtönfalként vesz bennünket körül. Ezeket a falakat azonban könnyedén le tudjuk rombolni, hiszen tulajdonképpen magunk építjük őket eltévelyedett képzeletünk erejével. A csüggedt, szorongó érzéseket, az örökös elégedetlenséget, az irigységet, az ellenséges indulatokat egyszerűen ki kell szorítani agyunkból, és örömet sugárzó képzetekkel, kreatív gondolatokkal, oldó, erősítő érzésekkel kell felcserélni őket. Ehhez persze egy kis segítségre, szellemi örömforrásokra van szükség: tiszta, gyógyító forrást jelentő új szavakra és gondolatokra. A pszichológusok így gyógyítják a lelki beteg embereket. „Meggyóntatják” és „feloldozzák” a szenvedőket, megszabadítják őket téves képzeteiktől és félelmeiktől. kiszabadítják őket önnön képzeletük börtönéből. És mindez kizárólag szavak útján történik. 42


Ahhoz, hogy a sötét, szorongó indulatoktól terhes érzéseinktől megszabaduljunk, nincs szükségünk feltétlenül pszichológusra. Minél magasabb szellemi szintre jut valaki, minél eredetibb és intenzívebb a képzelőereje és gondolkodása, annál nagyobb az esélye arra, hogy szenvedő lélek helyett teremtő lélekké váljék. Olyan lélekké, amely a nyelv segítségével megtermékenyítheti az ember gondolkodását is, öröme kisugárzásával rokon rezgéseket keltve másokban. A modern kor embere kizárólag az anyagiakban keresi örömét, és a nyelv többnyire csak eszköz számára mások befolyásolásában. Ebben a vonatkozásban valóban rideg és kíméletlen a világ. Pedig nincs a hétköznapoknak olyan szürke pillanata, amelyet ne aranyozhatna be a szellem ragyogása, amelyben az ember intellektuális tevékenysége révén nem csillanhatna fel a létezés kimeríthetetlen szépsége és gazdagsága. Nincsen olyan ember, akinek minden órája ne kínálna alkalmat ilyen öröm fellobbantására (Önmaga és környezete számára. Sőt az igazi megvilágosodás gyakran akkor érkezik el valakihez, amikor a legsűrűbb sötétségben és a legmélyebb gödörben érzi magát. Útját kell állni a mérgező, sötét, baljós gondolatoknak. Ki kell rekeszteni agyunkból minden olyan képzetet, amely szorongást sugall. A kiúttalan bonyodalmak, tragédiák, betegségek ugyanis előbb mind a képzelet síkján fogannak meg. A sötétség csak akkor ér el hozzánk, ha képzeletben a szállást előkészítjük neki. Ne váljunk hát nyomorúságunk szálláscsinálóivá.

43


Mentális optimizmus Mindannyian mindig útban vagyunk valami felé. Valamilyen átmeneti cél felé, amely mögött kimondvakimondatlanul a boldogság és a halhatatlanság igénye munkál. A tiszta beszédnek, az őszinte szavaknak az volna az elsődleges funkciójuk, hogy segítsenek a válaszadásban: vajon mi végre született az ember a világra? Hogyan tehet szert a teljesség igényére és a boldogság érzésére? Hogyan kerülje el az életszervezés és az önérvényesítés téves irányait, zsákutcáit? Ezzel szemben a tömegtájékoztatási eszközökből ránk zúduló destruktív szavak áradata, irányultsága, divergenciája nem hogy nem segíti a tájékozódást és az életben való eligazodást, hanem reménytelenül szétzilál minden értékrendet, minden szálat, minden ösvényt, amely által az ember valamilyen közösség részesének érezhetné magát, valamely nyelvi kultúrában megtalálhatná önmagát, nyugalmát és magabiztosságát. A ma emberének világképe és értékrendje romokban hever, nem alkot összefüggő világértelmezési rendszert, hanem hordalékanyagot képez. Különböző hirdetések, politikusok szólamaikkal, üzeneteikkel, prédikációikkal naponta megpróbálják befolyásolni az emberek életét. Ennek kapcsán felvetődik a kérdés: Egyáltalán kell-e az embereket lelki-szellemi módon vezetni, irányítani? A történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy bizonyos lelki gondozásra – a lelkiismereti szabadság tiszteletben tartása mellett – feltétlenül szükség van. Az egyházak lelki-egészségügyi szerepének csökkenésével például az emberek fejében nőtt a káosz. A he44


lyes utat és a jó válaszokat azonban mindenkinek magának kell megtalálnia. A független gondolkodás persze erőfeszítést kíván és nagyfokú nyelvi tudatosságot. Erőfeszítést, amely arra kényszerit, hogy az árral szemben haladjunk. És nyelvi tudatosságot, mert a nyelvtudás szintje szoros összefüggésben van a gondolkodás szintjével, az önálló gondolatok kifejezésére irányuló törekvéssel és készséggel. A pszichikai energiák mozgósítása nem a mentális alkímia tárgykörébe tartozik, hanem egy kis fáradozással realitás lehet minden ember számára. Az örömszegény ember szellemileg és lelkileg szegény. Elégedetlensége a kreatív gondolatok, az alkotó munka híján fellépő pszichikai elégedetlenség következménye. Az a kesergő panaszáradat, ami jellemzi közéletünket, és ami szinte rákérgesedett az emberek jellemére, a lélek keserű jelbeszéde, a belső homály és üresség kivetülése. Az emberek képzeletvilágából hiányzanak a friss, tápláló, éltető, lelket gyönyörködtető szavak, gondolatok és képzetek. Hiányzik az önálló gondolkodásra jellemző alkotó (érzelmi és szellemi) kielégülés. Óvakodnunk kell attól, hogy ne sodródjunk a szakadékba vezető gondolatpályák áramába, amelyek gyűlöletet gerjesztenek lelkünkben, reménytelenséghez és meghasonlottsághoz vezetnek. Pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy a destruktív gondolatok, a szavakkal gyakran mérgező „oltások” döntő befolyást gyakorolnak az ember szellemi fejlődésére, átalakíthatják magatartását és meghatározhatják egész későbbi életét. A hamis pályán futó gondolatsorokat, képzeletvilágunk manipulált kényszerpályáit, a beidegzett rossz 45


reflexeket fel kell oldanunk, hiszen ezek nem egyebek, mint rossz szokások. A rossz szokások helyett jó szokásokat kell akarati-érzelmi életünkbe beépíteni. Meg kell szakítani rossz kontaktusainkat, meg kell szüntetni téves képzeteinket, s a mérgező gondolatok passzív befogadását át kell formálni kreatív szellemi munkává. A szellemi optimizmus, a bizakodó, örömet idéző magatartás új képességeket hoz felszínre bennünk, amelyek az egészségtelen, elmérgesedett emberi kapcsolatainkat átalakíthatják egészséges viszonyokká. Az életben lehetnek nehéz pillanataink, bőven van okunk bánatra, gyászra, keserűségre, de minden nehézség, csüggedés és átmeneti visszaesés ellenére a lélek könnyen visszanyeri derűs, egészséges egyensúlyát, feltéve, ha szabaddá tudjuk tenni szellemünket.

46


A VILÁGHÁLÓ ÉS A MAGYARSÁG LEHETŐSÉGEI 17 Látlelet Ha azon gondolkozom – és ezen sokat gondolkozom –, hogy mi az, ami velünk, magyarokkal kapcsolatban a jövőt illetően bizakodásra ad okot, mindig a tudásnál és a tehetségnél kötök ki. Ezek azok a vélt vagy valós kvalitások, amelyekbe kapaszkodva – számos gondunk-bajunk ellenére, mint pl. a népességcsökkenés, az értékválság, eladósodás, erkölcsi csőd, széthúzás – sosem kerít tartósan hatalmába a nemzet állapota fölötti szomorúság. Ebből kifolyólag nem tartom megalapozottnak azt az állítást, hogy a társadalom siralmas állapota lenne az oka a híres magyar pesszimizmusnak. Pszichológusként fordítva látom a dolgot: úgy vélem, hogy inkább a pesszimizmus az oka a rendezetlen társadalmi állapotoknak. Ez a szerencsétlen életérzés és beállítódás az, ami útjában áll a nemzet

17

Elhangzott a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos rendezvényén Adán, 2007. október 13-án a városháza dísztermében. In. Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok, Ada, 2007. október 11., 12., 13. Szerkesztette: Hódi Éva. Lektorálta: Hódi Éva. Nyomdai előkészítés: Hódi Sándor. Kiadja: a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület. Nyomás: 2008. 83–105. oldal.

47


felemelkedésének, a rendelkezésünkre álló tudás és tehetség hasznosulásának. Ennek a meglátásomnak azért szerettem volna mindjárt előadásom elején hangot adni, mert a világháló új helyzetet teremtett számunkra, felértékelődik a tudás, amivel eddig sem álltunk rosszul.

A minden határon túljutó magyar szó 1925-ben a Magyar Rádió avatásakor tartott beszédében Kozma Miklós, az intézmény akkori vezetője a következőket mondta: „Mindenki tudja, mit jelent, különösen Magyarország mai helyzetében az, hogy a hullámokon keresztül minden határon túl eljut a magyar szó. A broadcastingnak nemcsak az a hivatása, hogy a tanyai világba elvigye a magyar kultúrát, jelentősége az, hogy egyetlen szabad összeköttetési lehetőség elszakított véreinkkel.” Azóta nagyot változott a világ, a határon túlra eljutó magyar szó jelentősége azonban semmit csökkent, hiszen a nemzet szétdaraboltsága tekintetében ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint amilyenben a két világháború között voltunk. A rádió háromnegyed évszázaddal ezelőtti szerepének jelentős részét a hatvanas évektől kezdődően fokozatosan átvette a televízió. A Magyarországgal közvetlenül szomszédos területeken élő magyarok idővel egyre több csatorna között választhattak. Az anyaországtól távol fekvő szórvány- és a székelyföldi magyar települések szempontjából a Duna Televízió 1992-es létrehozása jelentett áttörést, ami a műholdas sugárzásnak köszönhetően később nézhetővé vált a világ minden 48


pontján. De már ezen is túl vagyunk: napjaink csodája a világháló. Az interneten szinte minden rádiót lehet fogni, számos tévé műsorába bele lehet nézni, sőt, hozzászólási lehetőséget, egymással való vitázáshoz való fórumot is találnak a hallgatók (nézők, olvasók). Ezek közismert dolgok. De vajon tisztában vagyunk-e az előállt helyzet jelentőségével, és élni tudunk-e a technikai fejlődés nyújtotta új lehetőségekkel?

A Neumann-elvű számítógépek A világháló és a magyar nyelvi kultúra lehetőségeiről beszélve mindenekelőtt le kell szögeznünk: büszkének kell lennünk arra, hogy munkájával számos kiváló magyar elme járult hozzá a számítástechnika fejlődéséhez. Az elsők között Neumann Jánost kell megemlítenünk, hiszen a számítógépek felépítése és működési elve tőle származik. A mai kor technikai lehetőségei természetesen sokkal több mindent lehetővé tesznek, mint Neumann idejében. A számítógép hőskorában a gép agya több szobát foglalt el, ma egy hasonló teljesítményű gép memóriája körömnyi chipbe van tömörítve. A logikai felépítésükben nincs különbség, ugyanazon az elven működnek ma is, mint régen, úgy is nevezik őket, hogy Neumann-elvű számítógépek. Büszkék lehetünk továbbá arra is, hogy a tudományos kutatás élvonalában azóta is sok nagy tudású magyar szakember található. Igaz, többségük Amerikában vagy Nyugaton kamatoztatja tudását, ahol a pénzhiány nem köti gúzsba kezüket és tehetségüket. Büszkeséggel szoktunk hivatkozni magyar származású Nobeldíjasainkra, ugyanakkor elszomorító, hogy egyikük 49


sem tudott érvényesülni Magyarországon. Ezért a legnagyobb tisztelet és megbecsülés azokat a tudományos kutatókat és szakembereket illeti meg, akik a mostoha körülmények ellenére maradtak, Magyarországon és az elcsatolt területeken élnek, itt fejtik ki tevékenységüket, így nekik köszönhetően a számítástechnika területén világviszonylatban is versenyképes helyzetben vagyunk.

Visszatekintés. Mi az Internet? Azt, hogy az Interneté a jövő, az Egyesült Államok Hadügyminisztériumán és a tudományos szféra képviselőin kívül sokáig nem igazán látta be senki. Az amerikai hadsereg az 1960-as években kezdett kísérletezni egy hálózat felállításával. A terve az volt, hogy a szakértők egy olyan kommunikációs hálózatot hozzanak létre, mely nemcsak gyors információkkal szolgál egy esetleges ellenséges támadás esetén, hanem működőképes marad akkor is, ha egyes részei a támadás következtében megsérülnek. Ezért úgy tervezték a hálózat felépítését, hogy annak igazi, mindent összefogó központja ne legyen. Az elképzelés megvalósult. Az egyes számítógépek hálózatok formájában, kisebb központokban összefogva csatlakoznak más kisebb központokon keresztül elérhető számítógépekhez, ugyanakkor minden hálózatra csatlakozó gépről bármely pillanatban elérhető bármely másik gép, függetlenül attól, hogy az a Föld melyik pontján van. A számítógépeket összekötő hálózat neve az Internet. Ma már több százezerre becsülik az Internetre kötött gépek számát, és tízmilliókra az Internetet használók számát. 50


Mit hoz a jövő? Nem kívánok elmélyedni sem a számítógépek működési elvében, sem a világháló kialakulásának a történetében. Nem is értek hozzá. Elég itt annyit említeni, hogy egyre több a szerverek száma, amit el lehet érni, és egyre több a gépek száma is, melyekről ezek a szerverek elérhetőek. A hálózat egyre nő, topológiája változott a kezdetek óta, de mi egyszerű felhasználók ebből nem sokat éreztünk, legfeljebb az átállás miatti üzemszünetek jelentenek olykor kellemetlenséget. Bennünket, felhasználókat az adatátvitel sebessége és a szolgáltatások árának mérséklése érdekel, amelynek messzemenő következményei vannak. Minél hozzáférhetőbb áron lehet internetezni, annál többen csatlakoznak a hálózathoz, és minél többen használják a hálózatot, annál nagyobb az igény a fejlesztéseket illetően. Ez az ördögi kör előreláthatóan újabb robbanáshoz fog vezetni, amelynek a következményeit ma még aligha lehet előre látni. Nem tudjuk például, hogy a hálózat bővülése milyen hatással lesz a társadalomra, az intézményekre, szervezetekre, kapcsolatainkra, a gyerekek szellemi fejlődésére, személyiségünkre. Vélhetően egyre több mindent otthonról intézhetünk el anélkül, hogy kitennénk lábunkat a lakásból, melynek következtében tovább szűkülnek az egyébként is szegényes emberi kapcsolataink, csökken az interakciók száma, nagyjából annyi közösségi élményben lesz részünk, mintha börtönben ülnénk. Míg egyfelől kivonulunk a való életből, a virtuális térben olyan helyekre is eljuthatunk és olyan emberekkel is megismerkedhetünk, akikkel különben nem lenne módunk találkozni. 51


A nemzetek szellemi felemelkedése Azáltal, hogy a földrajzi távolságok eltűnnek, a világ legtávolabbi pontjai egy pillanat alatt elérhetővé, jelenlevővé válnak, a népek, a nyelvi kultúrák közelebb kerülnek egymáshoz, sokkal nagyobb befolyással lesznek egymásra, mint bármikor eddig. Az emberiség szellemi-kulturális integrációja megy végbe előttünk, ugyanakkor páratlan lehetőség nyílik a kis népek szellemi felemelkedésére, a nemzeti kultúrák fejlődésére. Gondoljuk csak meg, mit jelent a magyarság szempontjából az a fejlemény, hogy szétszórtságunk ellenére egyidejűleg jelen lehetünk a világhálón épülő magyar szellemi-kulturális térben, kapcsolatba léphetünk egymással, véleményt cserélhetünk, és megoszthatjuk egymással azt a tapasztalatot és tudást, amellyel rendelkezünk. Élő valóság az, amiről beszélünk. A nemzet szellemi-kulturális integrálódása jelen valóságunk része. A napi hírekből ez ugyan nem derül ki, mert a politika ebben a vonatkozásban is oly mértékben az események után kullog, hogy gyakorlatilag lemaradt arról az időgépről, amely az ismeretlen jövő felé röpít bennünket.

Korunk hirdetőoszlopai – a honlapok A hálózatok megjelenésével az információáramlás szerteágazóbb és gyorsabb lett. Egy elektronikus postaládában hosszabb üzenet hagyható, mint egy üzenetrögzítőn és egyszerre több postaládába is elküldhető ugyanaz az üzenetet, sőt olyan „hirdetőoszlopokra” is kirakhatóak, melyek felületét sokan olvashatják. 52


Ma a „hirdetőoszlopok” a honlapok. Minden ország, minden nép, minden település igyekszik reklámozni magát a világhálón. Egyetemek, kutatóintézetek, cégek, kereskedelmi szervezetek, iskolák, bankok, utazási irodák, egyesületek, éttermek, színházak gőzerővel dolgoznak azon, hogy a velük kapcsolatos tudnivalók felkerüljenek a világhálóra. Se szeri, se száma a színházakról, könyvekről, filmekről szóló weblapoknak, hírportáloknak. Naponta százával kerülnek fel a világhálóra az új honlapok, amelyeken minden megtalálható a friss hírektől a sztárpletykákig. A jobb honlapok a szövegek mellett igyekszenek képekkel, filmekkel, hangarchívumokkal vonzóbbá tenni magukat. Egy jól összeállított honlap ma kiváló „befektetés” a családok és magánszemélyek számára is, attól függetlenül, hogy mivel foglalkoznak. Sok ismeretség forrása lehet egy olyan bemutatkozó lap, melyben egy pár szó esik személyünkről, érdeklődési körünkről, munkánkról.

Minden könyv a világhálón Ennek a folyamatnak köszönhetően előbb-utóbb minden gondolat és szellemi alkotás közkinccsé válik. Olvasom, hogy az Open Library a világ összes nyelvén valaha megjelent könyvet össze akarja gyűjteni, és hozzáférhetővé kívánja tenni az Interneten. 18 Nemcsak az irodalmárok, művészek, tudósok szempontjából

Minden könyv a világhálón. Az Open Library a világ összes nyelvén valaha megjelent könyvet össze akarja gyűjteni. NOL • Ötvös Zoltán • 2007. augusztus 14. 18

53


fontos, s nemcsak az angol nyelvű, hanem a világ valamennyi más nyelvén megjelent könyvet. Ráadásul minden egyes könyv önálló oldalt kapna, amelyet az olvasók, könyvtárak, kritikusok kiegészíthetnek a saját véleményükkel. Mások is támogatják a kezdeményezést, azzal a további javaslattal, hogy a könyvek kommentálásán túl bárki felteheti az általa fontosnak tartott munkákat is. Üzleti és szerzői jogi problémák egyelőre nehezítik ugyan az elképzelés megvalósítását, ennek ellenére gőzerővel folyik a könyvek digitalizálása. A Gutenberg galaxis tulajdonképpen ennek a programnak a megvalósulásával teljesedik ki. Az írott szó tulajdonképpen csak most válik mindenki számára hozzáférhetővé. Aligha becsülhetjük túl ennek a körülménynek a jelentőségét. Gondoljunk csak arra a siralmas helyzetre, hogy egyébként a könyvek néhány száz, legfeljebb néhány ezer példányban jelennek meg, az áruk és a terjesztési nehézségek miatt azok se jutnak el az érdeklődőkhöz.

Magyar szellemi kincsestár Legjobb tudomásom szerint nálunk is folyik a könyvek digitalizálása, amiről bizonyára érdekes előadásokat fogunk ezen a tanácskozáson hallani. Aligha kérdéses, hogy a magyarság jövője szempontjából az egyik legelőremutatóbb feladat az, hogy a nemzet szellemi-kulturális kincsestára felkerüljön az Internetre. A magyar szellemi kincsestár mindenki számára való elérhetősége nyelvi és kulturális szempontból egyszerűen felbecsülhetetlen. De ez még nem minden. A forradalmian új, igazán előremutató fejlemény az, hogy a 54


szellemi-kulturális kincsestár hozzáférhetősége mellett a nemzet aktív intellektuális kapacitása is mozgásba hozható. A világhálónak köszönhetően a társadalom az emberi együttműködés eddigi legmagasabb formájáig jut el. Sohasem sikerült olyan nagy tudásanyagot fölvonultatni és hasznosítani, mint amilyenre most lehetőség kínálkozik. Hadd illusztráljam a kollektív bölcsességet egy példával.

Egy kis kitérő. Hány kiló egy ökör? A tudósok különös emberek. Francis Galton, aki a statisztikában és az átöröklés tudományában szerzett hírnevet magának, nyolcvanötödik évében járt, amikor szokásának megfelelően kiment a vásárra. Egy évente megtartott vágóállat- és baromfivásár volt, ahol belebotlott egy tömegbe. Az emberek éppen fogadást kötöttek egy kövér ökör súlyára. Csekélyke összegért hozzá lehetett jutni egy lepecsételt és megszámozott jegyhez, amelyre rá kellett írni a nevet, címet és a becsült értéket. A legjobb találatokat vágás után egy szelet ökörsülttel díjazták. Nyolcszázan próbáltak szerencsét. Galtonnak eszébe jutott, hogy ez a súlybecslőverseny hasonló a demokráciához, amelyben a legkülönfélébb képességű és érdekeltségű emberek azonos értékű szavazati joggal rendelkeznek. Személy szerint Galton nem sokra becsülte a demokráciát, az volt a véleménye, hogy a hatalom és az irányítás jó családból származó, tehetséges kiválasztott kevesek dolga. Érdekelni kezdte a verseny kimenetele, ezért összeadta a becslések számát, és kiszámította a csoport találatainak a középértékét. Galton azt várta, hogy a csoport összesített talá55


lata nagy eltérést mutat a valós értéktől. A tömeg becslése azonban csaknem tökéletesen megegyezést mutatott az ökör súlyával.

Mire jó ez a példa? A tömegek, a nép képességeinek a megítélése máig a viták kereszttüzében áll. Egyesek azon a véleményen vannak, hogy a tömegek, a kisebb és nagyobb embercsoportok együtt eszesebbek, jobbnak bizonyulnak, mint külön-külön a csoporttagok. Mások szerint a tömegek értelmi képessége a krokodil agyával sem ér fel, a valódi értékes tudás kevesek fejében összpontosul. Az előbbiek a tömegek, a nép bölcsességében bíznak, az utóbbiak szerint a problémák megoldásának a kulcsa az, ha megtaláljuk azt a személyt, aki tudja a helyes választ. A demokrácia a többségi elven nyugszik, azon a feltételezésen, hogy a társadalom tagjainak nem kell különösebben tájékozottnak és értelmesnek lenniük ahhoz, hogy együttesen bölcs döntést hozzanak. A tudományos kutatóintézetek és a multinacionális cégek erről más véleménnyel vannak. Fejvadászokat alkalmaznak, akik a megfelelő tudású és felkészültségű szakembereket hajkurásszák.

Kinek van igaza? A kérdés pszichológiai, a kognitív, a koordinációs és kooperációs problémák sorát veti fel, amelyeket felesleges itt tovább boncolgatnunk. Bizonyára vannak esetek, a hétköznapi élettől a gazdaság működéséig, a 56


tudományos kísérletektől a politikáig, amelyekben a kollektiv intelligencia nélkülözhetetlen, ezért célszerű több ember véleményét kikérni. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy a felfedezések, újítások a tehetséges, kiugróan jó képességű emberek nevéhez kötődnek. Előfordul, hogy valamely helyzetben egyetlen ember tudja a jó választ, ezt a zsenit azonban nem mindig könnyű megtalálni. Mondanivalónk szempontjából egyre megy, hogy a tömegek bölcsességében bízunk-e, vagy a tehetségek mellett törünk lándzsát, mindkét esetben a világháló nyújtja a megoldást. Olyannyira, hogy egyszerre hasznosíthatjuk a kollektív intelligenciát és/vagy találhatjuk meg a legokosabb embereket, akik adott esetben, adott kérdésben tudják a helyes választ.

A tudástőke Minden ember sajátos tulajdonságokkal, ismeretekkel, tapasztalatokkal rendelkezik. Egyikünk ehhez ért jobban, a másikunk máshoz. Senki sincs birtokában az összes tudásnak, a legzseniálisabb koponya is a felhalmozott ismereteknek csak a töredékével rendelkezik. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy az agy befogadóképessége véges, minden tudás nem fér meg egyetlen koponyában. A másik ok, hogy általában olyasmit igyekszünk tárolni a fejünkben, aminek vélhetően hasznát vesszük az életben. A hozzánk eljutó információk többsége sajnos semmire való kacat, de sajnos előre nem tudjuk eldönteni, hogy mi a fontos és mi a haszontalan. Ez legtöbbször csak utólag derül ki. 57


A sokféle egyéni tudásnak, képességnek tapasztalatnak köszönhetően az emberiség szinte korlátlan tudáskapacitással rendelkezik. Elvileg elegendő tudással ahhoz, hogy bármely felmerülő kérdést megoldjon. A gyakorlatban más a helyzet, rendszerint csak akkor kerül sor egy-egy probléma megoldására, ha már a körmünkre ég a dolog. Ennek azonban nem a tudáshiány az oka, hanem az, hogy a sokféle ismeretet nem sikerül összeadnunk és megosztanunk egymással. Galtonnak könnyű dolga volt: Nyolcszáz számot össze lehet adni, és el lehet osztani, több millió, sőt milliárd ember véleményét azonban szinte lehetetlen összesíteni és átlagolni. Legalábbis az Internet megjelenéséig áthághatatlan technikai akadályai voltak ennek. Persze ezernyi más akadálya is volt, de ezeket most okfejtésünk érdekében figyelmen kívül hagyjuk.

Vége a bábeli zűrzavarnak? Egyetlen akadályt említenénk közülük, mégpedig a nyelvi akadályt. A kollektív intelligencia hasznosulása szempontjából a nyelvi korlátok ősidőktől fogva szinte megoldhatatlan problémát jelentenek. Ma a világban való eligazodás többnyire angol nyelven történik. A weben fellelhető szövegek kétharmada is angol nyelvű. Az angolul beszélő országok gazdasági versenyelőnye szinte privilegizált helyzetet jelent számukra. A számítástechnika gyors fejlődése hamarosan véget vet ennek az áldatlan helyzetnek. A világhálónak köszönhetően a szemünk láttára alakul át és tágul a szellemi világ. A szakértők szerint egy évtizeden belül elkészülhetnek olyan mobiltelefon méretű gépek, amelyek segítségével 58


több nyelven is beszélgetni tudunk majd. Elképzelni sem tudjuk, hogy milyen következménye lesz annak, ha tolmácsgépekkel sikerül megszüntetni a mai bábeli zűrzavart. Vélhetően nemcsak tolmácsgépek lesznek, hanem olyanok is, amelyek TV műsort vagy internetes honlapot fordítanak le. Sőt, az internetes kereső programok idegen nyelven is megtalálják az általunk keresett honlapokat. Gondoljuk el, hogy a tudástőke hasznosítása szempontjából milyen előrelépést jelent az, ha az Interneten akár hétmilliárd emberrel is kommunikálni tudunk! Nem hiszem, hogy a nyelvtanároknak új szakmát kell tanulniuk, a nyelvi különbségekből eredő hátrány azonban hamarosan látványosan csökkenni fog. A nagy népek, amelyek eddig – pusztán létszámuknak köszönhetően – domináns helyzetben voltak, jelentős presztízsveszteséget szenvednek. Kénytelenek lesznek figyelembe venni és egyenrangú partnerként, de mindenképpen szellemi súlyuknak, tudáskapacitásuknak megfelelően kezelni a világhálón megjelenő kis népeket. Erre máris vannak példák, gondoljunk csak a finnek előretörésére. A magyarságnak is van esélye rá, hogy szellemi tőkéje alapján felértékelődjön.

Váratlan akadályok Nem akarok itt a gépi fordítások műhelytitkaiban elmélyedni. Nagy büszkeséggel tölt el azonban, hogy a számítógépes nyelvészettel foglalkozó kutatók élvonalában ott vannak a magyarok is. Olvasom, hogy a magyar tudósok máris kifejlesztettek egy roppant gyors és praktikus fordítóprogramot. Elég az egérrel rámenni és a kurzorral kijelölni a kívánt szót, fölötte egy buborék59


ban azonnal megjelenik az eredmény. Ennek továbbfejlesztése a teljes angol mondatot magyarra fordító program19. Proszéky Gábor úr, aki megtisztelt bennünket előadásával, azt nyilatkozta egy újságnak, hogy EuroMatrix néven folyamatban van egy nagyszabású program, amelynek megvalósítására két és fél évet szántak20. Ha ez elkészül, minden európai nyelvről minden európai nyelvre fordítana az új szoftver. De mondott mást is, amit – tekintettel arra, hogy egy nyelvművelő egyesület rendezvényén vagyunk – nagyon fontosnak tartok megemlíteni. Arról beszélt, hogy az angol nyelvű szövegek jelentős részét nem angolok írják, hanem mindenki, akit rávisz a kényszer. A nem anyanyelvi szinten írók-beszélők pedig úgy fejezik ki magukat, ahogyan tudják. Az ebből adódó kaotikus helyzet váratlan akadályokat állított a fordítógépek elé. A számítógépnek sokszor úgy kell kitalálnia, hogy mit akart mondani az, aki a szöveget leírta, és csak ha sikerül megfejteni a mondanivalót, kerülhet sor a szöveg ilyen vagy olyan nyelvre való fordítására.

A fejlődés legfőbb akadálya A fordítás előtt álló akadályok immár nem műszakiak, hanem személyi jellegűek, amit köznapi szóval emberi igénytelenségnek nevezünk. A hibás szövegek

19

MoBiCAT

Proszéky Gábor vezetésével 1991-ben alapított Morphologic cég fejlesztette ki az ún. MoBiMouse programot. 20

60


jelentik a fejlődés előtt álló akadályt. A rossz helyre tett vesszők, nagybetűk, nyelvi hibák, elgépelt szavak miatt nagyságrenddel nehezebb lefordítani egy szöveget angolról angolra, mint egyik nyelvről a másikra. Az anglománia tehát zsákutca. Ne akarjuk mindenáron angol nyelven közzétenni világmegváltó gondolatainkat. Egyszerűbb, ésszerűbb és gazdaságosabb, ha gondolatainkat megpróbáljuk legalább anyanyelvünkön érthetően, világosan megfogalmazni, a többit a gépek elvégzik helyettünk. Sajnos, a weben található magyar szövegek jó része nem felel meg ennek a követelmények. A fordítógépek azonban szűrővel működnek. Ahhoz, hogy gondolataink lefordíthatóvá váljanak más nyelvre, meg kell tanulnunk helyesen írni saját anyanyelvünkön. Ha a fejünkben káosz van, ezt a káoszt a gép csak megsokszorozza, a világosan papírra vetett gondolatokat viszont hatékonyan tudja kezelni21 .

A nyelvművelőké a jövő Az Internet kérlelhetetlenül szembesít bennünket a magyar nyelvi kultúránk egyre jobban kiéleződő problémájával, miszerint az általános iskolát végzett tanulók igen nagy százaléka alig tud olvasni, az is inkább csak erőltetett makogás, helytelenül és hibásan ír, és képtelen megérteni az olvasott szöveget. Vonatkozik ez a középiskolások nagy részére is, akik a szép, tiszta magyar beszéd helyett hányaveti szlengekben beszél-

Lukács: Hogyan működnek a fordítóprogramok? Megértőbb gépek. Magyar Nemzet, 2007. május 5., szombat. 21

61


nek egymással, és ocsmány káromkodásokkal fűszerezik meg silány, sok esetben tartalom nélküli csevegésüket. Nyelvi kultúránk romlásában az iskolai oktatás színvonalcsökkenése mellett nagy szerepet játszik a média is, sőt azon íróink és költőink is, akik blaszfémiába hajló sületlen, érthetetlen, irodalminak a legcsekélyebb jóindulattal sem nevezhető handabandáikkal próbálják felhívni a figyelmet magukra. Nem kevésbé ludasak a dologban a TV „sztárművészei”, a tiszavirág életű hírességek, akik pongyola beszédükkel, normaszegő viselkedésükkel, hamis és kétes idolokkal mutatják a példát a fiataloknak.

Manipuláció Természetesen semmi sem véletlen. A nyelvi kultúra tudatos rombolása sem. Amióta ember az ember, azóta megpróbálja társait befolyásolni. Ezzel együtt megtanulta azt is, hogyan, mikor, kivel szemben kell résen lennie. Korunk embere ebből a szempontból százszor nehezebb helyzetben van, mint korábban bármikor. Az újságokon, rádió és tévécsatornákon keresztül annyi információ szakad rá, hogy képtelen belőlük az igazságot, és a rá vonatkozóan fontos információt kihámozni. A hatalomgyakorlás szempontjából kulcskérdés volt és marad, hogy mit kell széles körben az emberek tudomására hozni, s mi az, amit el kell hallgatni előttük. Mi az, amit a fejükbe kell sulykolni, és mi az, amit agyon kell hallgatni. Akkora a zűrzavar, hogy ha a mai helyzetet visszavetítjük Napóleon idejére, a világ sosem tudja meg, ki vesztette el a waterlooi csatát. 62


Ne feledjük, hogy a média a kormányok és a multinacionális cégek befolyása alatt van, akik nem a nemzeti kultúrák felvirágoztatásán fáradoznak, hanem a kozmopolitizmus szekértolói. És nemcsak nyelvrombolásról van itt szó. Tekintettel arra, hogy a média alakítja ki azt a befogadói attitűdöt, amely befolyásolja az emberek politikai döntéseit, a gazdagok egyre gazdagabbá, a szegények egyre szegényebbé válnak. A médiakontroll olyan erős, hogy az állandóan hangoztatott sajtószabadság ellenére jelentős társadalmi csoportok érdeke nem jut kifejezésre. Ebből a szempontból jelent új helyzetet az Internet.

Információ ellenőrzés Legalábbis ideig-óráig úgy tűnt, hogy az Internet az emberi szólásszabadság megvalósulásának a színtere lesz. Az Internetet használók a teljes szólásszabadság és nyíltság mellett vannak ma is, ám az egyes államok és a multinacionális cégek, amelyek meglehetősen erősek a való világban, egyre inkább érvényesíteni kívánják hatalmukat és befolyásukat ebben az új közegben is. A szerzői jogok védelmére, a terrorizmus veszélyére, a pornográfiára hivatkozva ellenőrizni kívánják az elektronikus kommunikációt, megpróbálják korlátozni a beszéd szabadságát. Jóllehet a folyamatos megfigyelést semminemű veszély nem indokolja, a rémhírek szerint zárt ajtók mögött egy számítógépesített rabszolgarendszert terveznek a földön élő minden ember és minden értékes dolog megfigyelésére és ellenőrzésére. A rendszert a világ leghatalmasabb államának legbefolyásosabb csúcstechnikai vállalatai, bankjai, hír63


szerző szolgálatai és rendfenntartó alakulatai fejlesztik. De minden országban óriási összegeket költenek számítástechnikai fejlesztésekre, azzal az indoklással, hogy mindez az emberek érdekében történik, az ő védelmük, biztonságuk és magas életszínvonaluk lebeg az alkalmazott mérnökök, programozók és tudósok szeme előtt.

Mindenkit figyelnek. Mi is figyeljünk! Ne higgyük azt, hogy e-mail leveleinket idegenek nem olvassák, és a honlapokra felrakott anyagot senki se olvassa. Hadd illusztráljam a helyzetet egy példával. Az egyik honlapon karikatúra jelent meg a kormány egyik tagjáról, miután az illető előzőleg kérkedett homoszexuális hajlamával. És most tessék figyelni! 22 perccel azután, hogy a karikatúra megjelent – az egyébként alig látogatott jobboldali portálon, hadd ne áruljam el, hogy melyikről van szó – az egész magyar kormány szükségesnek érezte, hogy sebtében összehívjon egy sajtótájékoztatót, és azon testületileg tiltakozzon a karikatúra ellen. Talán akkor sem reagált volna a kormány éberebben és hevesebben, ha támadás éri az országot. Nyilvánvaló, hogy a sérelem túlreagálásáról van szó, ettől függetlenül a példa önmagáért beszél. Megváltozott a világ, amelyben élünk. Ma már bárki bármit felrakhat egy portálra, amellyel elveheti a honatyák nyugalmát, munkát adhat a titkosszolgálatoknak, hetekre szóló témával szolgálhat a médiának. A kommunikációs csatározások színtere a médiáról lassan áttevődik az Internetre. A világ vezető hatalma, az Egyesült Amerikai 64


Államok ma nagyobb figyelmet fordít a világhálóra, mint a harmadik világ szociális problémáira. Egyébként mindannyian jól tesszük, ha ráérő időnkben tévénézés helyett az Interneten böngészünk. Ezzel növeljük az esélyét annak, hogy a kormányok és a multinacionális cégek részéről előlünk eltitkolt vagy eltussolt dolgokról időben tudomást szerezzünk.

Chipek az agyban Ma már a szövegek többsége számítógépen születik. Számítógépen írjuk, szerkesztjük, javítjuk, továbbítjuk, publikáljuk és immár fordítjuk közlendőinket. A világhálón keressük meg az eligazodáshoz szükséges forrásmunkákat, ismereteket. Az élet minden területének számítógépesítése, főleg a pénzügyeké, a honlapok, adatbázisok, hálózatok összekapcsolása révén alkalmasint lehetővé teszi az emberek megfigyelését és ellenőrzését. A világháló korában a globális megfigyelőrendszer kiépítését aligha akadályozhatjuk meg, ennél azonban nagyobb veszélyek is leselkedhetnek ránk. A fő cél nem a megfigyelés, hanem a teljes ellenőrzés. Azok, akik a megfigyelésünkben érdekeltek, cselekedeteinket, sőt még a gondolatainkat is irányítani szeretnék. Felmerült a gondolat, milyen praktikus lenne, ha azonosítási eszközként mikrochipet ültetnének be az agyunkba, amely nélkül sem vásárolni, sem eladni nem lehetne majd egy jövőbeli pénznélküli társadalomban. Nem tudjuk, hogy mi folyik a színfalak mögött, a számítástechnikai szakemberek számára ez nem megoldhatatlan feladat. Fennáll a veszély, hogy a világhálót hatalmába kerítő csoport véget vet az emberek szabad65


ságának, de az Internettel is úgy vagyunk, mint az atommaghasadással vagy a géntechnikával. Fel lehet használni jóra is, rosszra is.

Nemzetstratégiai szempontok De ahelyett, hogy egy új orwelli világgal rémisztgetnénk magunkat, próbáljuk meg a hasznunkra fordítani mindazt, amit a világháló lehetővé tesz számunkra. Nyugaton most zajlik egy gazdasági-társadalmi forradalom, amelynek során az ipari társadalom új formát ölt: információs társadalomba megy át. Ennek az átmenetnek a legfőbb mozgatórugója a számítógéphálózaton alapuló információrobbanás. Új rend van kialakulóban. Olyan új rend, amely annak kínál előnyöket, aki hamarabb kapcsolódik be a folyamatba. Aki ma hozzá tud férni a számítógéphez, az jó értelemben vett világpolgárrá válik. Annak mindegy, hol él, szellemi szolgáltatásaira vevő az egész világ. Azokra a szellemi szolgáltatásokra, amelyek még nincsenek is vagy most vannak kialakulóban. Aki jelen van a világhálón, az maga is hozzájárul az új társadalom kiépüléséhez, az új szükségletek milyenségéhez. Végre egy olyan helyzet, amelyben a sok értelmes magyar otthon érezheti magát. Nekünk nem Nyugatot kell utolérni és (lekörözni), amit évtizedek, évszázadok óta próbálnak a fejünkbe verni. Óriási tévedés a szocialista társadalom után most a kapitalista társadalom építéséhez visszatérni. Előre kell néznünk: az információs társadalom lehetőségeit kell szem előtt tartanunk, ehhez kell adaptálódnunk, 66


felnőnünk. Tegnap a vasérc volt drága, ma az olaj, holnap az ész lesz az. Ebbe kell befektetnünk22.

Magyar önépítkezés Tekintettel arra, hogy a magyarság földrajzilag és politikailag széttagolt, és belátható időn belül ezt a helyzetet nem is lehet megváltoztatni, a nemzet integrálódása szempontjából egyedül a világháló jelent megoldást. Annál kevésbé lehet a helyzetet másként orvosolni, mivel a magyar politikában nincs egy szerves, magyar strukturális jövőkép, és nem is mutat a közös nemzetstratégia kialakulásának az irányába semmi. Sőt, olyan program sincs, amely a kilábaláshoz, felemelkedéshez, modernizációhoz vezetne. Elsőrendű feladat a széttagolt magyarság tudásának, szellemi potenciáljának a koncentrálása és az összmagyar tudásszint növelése, amire a világháló lehetőséget kínál. A világháló, ahogyan erről már volt szó, a virtuális térben lehetővé teszi a magyar nemzet újraegyesítését. A virtuális térben ugyanis nincsenek határok, az eszmék cseréjének, a kapcsolatok létrejöttének nem állja útját semmi. Az internet önismereti szempontból is nagyon fontos. Szembesít bennünket azzal, hogy kik vagyunk,

Havas Miklós: Magyar paradigmák. In.: Magyar jövőkép. Egy minőségi magyar paradigma. Az Interconfessió Társaság, a SMIKK és a Vörösmarty Társaság tanácskozásai. Székesfehérvár, 1996. 22

67


milyenek vagyunk, hogyan gondolkodunk, mire van hajlamunk, adottságunk, szellemi kapacitásunk. Jelenlegi önismeretünk rossz: tudásban, tehetségben, képességekben, kultúrában gyengébbnek látjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk23. A világháló napról-napra gyengíti a pártok nimbuszát, jelentőségét, befolyását, ugyanakkor erősíti az egyes emberek és közösségek önállóságát, kezdeményezőkészségét, elszántságát. A világhálón közkinccsé váló nemzeti kultúra erősíti az emberek önbecslését, nemzeti tudatát és identitását. Önmagunk és nemzeti közösségünk vállalása a nemzet felemelkedésének az egyik legfontosabb mozgatórugója. A felemelkedés ugyanis sokkal inkább egyegy nemzet tagjainak a magatartásán, jellemvonásain múlik, semmint az infrastruktúrán, munkaerőn, nyersanyagon vagy más gazdasági adottságokon.

Varga Domokos György: Pillangó és paradigma. In.: Magyar jövőkép. Id. mű. 23

68


HŰSÉG AZ ANYANYELVHEZ 24 A nyelvi világörökség védelmében A nyelvek jövőjéről beszélve több kérdés merülhet fel bennünk. Az egyik kérdés az, hogy vajon hány nyelven fognak majd az emberek beszélni? Mi lesz, milyen lesz az emberiség nyelvi jövője? A másik kérdés magára a nyelvi örökségre, annak értékére vonatkozik. Milyen értéket képvisel az emberiség számára a nyelvi örökség? Milyen mértékben lehet és kell azt megőrizni? És mit tehetünk/tegyünk annak megőrzése érdekében? Ezekre a kérdésekre nincsenek kiforrott válaszok, sőt elméletek se nagyon. A nyelvi kérdés nem elméleti, hanem politikai kontextusban merül fel leggyakrabban. A hátrányos nyelvi helyzet, az anyanyelvi oktatás hiánya, elégtelensége, a hivatalos vagy nyilvános nyelvhasználattal kapcsolatos gondok, a nyelvi diszkrimináció különböző formái, az idegen nyelvek tanításával, tanulásával öszszefüggő nyelvi kérdések kerülnek szóba különböző fórumokon. A meglátások, javaslatok általában nem a tu-

24 Elhangzott a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos rendezvényén 2008. október 11-én Adán, a városháza dísztermében. In.: A nyelvek és nyelvjárások jövője. Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok, Ada 2008. október 9., 10., 11. Szerkesztette: Hódi Éva. Lektorálta: Hódi Éva. Nyomdai előkészítés: Hódi Sándor. Kiadó: Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület. Nyomás: 2009. 99–106. oldal

69


dományos kutatások tárgykörébe tartoznak, hanem pragmatista szempontúak, a nyelvhasználat politikai és költségvetési vonatkozásaira irányulnak. Előremutató fejleménynek számít, ha a nyelvhasználat ideiglenes, átmeneti szabályozásának szükségessége, a nyelvi jogokra vonatkozó követelmények is megfogalmazódnak. Ennél azonban a nyelvi kérdés sokkal szélesebb körű, az emberiség egészét érintő probléma. Egyes becslések szerint ma a világon 4500 körül lehet az élő nyelvek száma. Az erre vonatkozó számok eléggé bizonytalanok, amelyben közrejátszik a gyors nyelvromlás és nyelvpusztulás is. Tény viszont, hogy a nyelvek kihalása felgyorsult, olyannyira, hogy az előrejelzések szerint 2100-ban 600 élő nyelv lesz csupán a Földön. A gyors nyelvpusztulás és a borúlátó jóslatok ismeretében érthetetlen a nyelvek társadalmi szerepével és jövőjével kapcsolatos elméleti vákuum, amelyet akár tudományos érdektelenségnek is nevezhetünk. A közhiedelem szerint a tudomány fejlődését részben saját belső mozgása, részben pedig a társadalom szükségletei határozzák meg. Ez az állítás az általánosság szintjén talán igaz, a nyelvek jövőjével kapcsolatban aligha állja meg a helyét. A nyelvpusztulás ugyanis olyan fajsúlyú probléma, amely sokkal nagyobb volumenű elméleti érdeklődést és tudományos kutatást indokolna. A nemzetközi fórumok például a nyelvi kérdést távolról sem kezelik olyan fajsúlyú és igazságossági kérdésként, mint mondjuk az emberi szabadságjogokat és a demokráciát, holott az anyanyelv használatának biztosítása nélkül nem beszélhetünk se emberi szabadságjogokról, se demokráciáról. 70


Az emberiség soknyelvűségének és nyelvi egyenjogúságának kérdését nem szabad szűk politikai és gazdasági szempontokra szűkíteni. A nyelvhasználat esetében ennél többről van szó. Itt csak néhány szempontot emelnék ki. 1. A társadalom és a nyelv kölcsönösen feltételezik egymást. A társadalmi problémák egy része – gondolataink közlése, egymás megértése – az idők kezdete óta nyelvi természetű kérdés. Ezeknek a problémáknak a kezelése, megoldása – a mások számára érthető, világos, tiszta beszéd – nem oldható meg nyelvművelés, nyelvvédelem, a társadalom nyelvi vonatkozásainak kutatása, tisztázása, szabályozása nélkül. 2. A beszédkészség, a nyelvi sikeresség, a nyelvi versenyképesség fontos része az emberek társadalmi sikerességnek és versenyképességének, ezért az anyanyelvi műveltség, azaz a nyelvi tudatosság szintjének emelése össztársadalmi fontosságú kérdés. 3. A nyelvhasználat, a nyelvi tudatosság szintje szoros összefüggésben van magával a gondolkodással és a megismerési folyamattal. Környezetünket, a világot – egyebek mellett – a nyelv segítségével vesszük birtokba. Ebben a vonatkozásban a nyelvi kérdés az emberiség megismerő rendszerének az összefüggésében merül fel. Miként kell értékelnünk az emberiség megismerő rendszerében bekö-

71


vetkező változásokat, ha a beszélt nyelvek százával, ezrével tűnnek el? 4. Az emberiség nyelvi sokszínűsége a világörökség része. Ez a sokszínűség nem folklór kérdése. A nyelvi világörökség lényege abban mutatkozik meg, hogy a különböző nyelveken beszélők másként látták és látják, másként tagolták és tagolják világunkat. Ebből a szempontból minden egyes nyelv, sőt nyelvjárás eltűnése pótolhatatlan veszteséget jelent. A beszélt nyelvek eltűnésével nemcsak a civilizáció lesz szegényebb, hanem az emberiség gondolkodása és megismerési folyamata is egyre inkább beszűkül. Nos, a fentebb körvonalazott problémák tükrében felmerül a kérdés, vajon hogyan lehetséges, hogy az emberiség nyelvi örökségével kapcsolatban mindmáig nem jött létre megfontolt, kiérlelt nemzetközi stratégia? Milyen ellenérdekeltségek játszanak ebben közre? A lehetséges válaszokon mindenki magában eltűnődhet. Jelentős fejleménynek számít ezen a téren az Európai Unió nyelvhasználati rendje, amely egyfajta mintája lehet az ideiglenes nyelvvédelemnek. Az Unió nyelvpolitikájában azonban sokkal nagyobb hangsúlyt kell, hogy kapjon a nyelvi örökség védelme. A nyelvi sokféleségre úgy kell tekintenünk, mint a világörökség részére, vagy a természet megőrzésére, a génállomány védelmére, és ilyen értelemben a jelenleginél sokkal gyorsabb és hathatósabb nemzetközi intézkedésekre lenne szükség. 72


Az Unió nyelvpolitikája mellett némi bizakodásra ad okot az is, hogy az elektronikus nyelvi kommunikáció új helyzetet teremt a nyelvek jövője szempontjából. Nemcsak azáltal, hogy új nyelvhasználati műfajokat hoz létre és terjeszt el, vagy hogy lehetővé teszi a térbeli korlátok nélküli anyanyelvi kommunikációt, hanem egy-egy nyelvi kultúra világhálón való megjelenítése, állandó elérhetősége, hozzáférhetősége által is. Manapság szinte lehetetlen valamirevaló tanácskozáson részt venni, amelyen nem kerülne szóba a globalizáció. Nos, hadd tegyem fel én is az ominózus kérdést. Milyen hatással lehet a globalizáció a nyelvekre, köztük a magyar nyelvre? Eltűnnek-e a nyelvek, vagy hosszabb távon olyan szerkezeti változások következnek be, amelyek miatt elveszítik sajátosságaikat, és a végén mindanynyian egyetlen keveréknyelvet fogunk beszélni? Vannak, akik arra figyelmeztetnek, hogy a globalizáció következményeként máris felgyorsult az angol nyelv hatása, ami megfigyelhető a magyarban is. Ilyen hatások azonban korábban is érték a nyelveket, sőt, ennél durvábbak is, gondoljunk csak a kereszténység felvétele után a latin nyelvre, a török hódoltságra, a Habsburg-terjeszkedésre, az orosz megszállásra, Trianon következményeire, hogy csak a magunk portáján maradjunk. Mindezek folytán nyelvi változások történtek. Sőt, a kisebbségben élő magyarok ma is jelentős nyelvi hatásoknak vannak kitéve, amelyek elsősorban a szókészletben, a frazeológiában, a tulajdonnevek használatában jelentkeznek, de maga a nyelv, a nyelv többi része lassan változik. A magyar nyelv a környező országokban itt-ott száz év után is megőrizte

73


minden jellegzetességét, vélhetően a globalizáció folytán sem fogja elveszíteni sajátosságainak jó részét. A nyelvi rendszer módosulásának kutatása a nyelvészekre tartozik. Én egy más szaktudomány képviselőjeként nem a nyelvi változásokban látom a nyelvek eltűnésének veszélyét. A magyar nyelvnél maradva, a közhiedelemmel ellentétben az a véleményem, hogy napjainkban kevésbé fenyeget a magyar nyelv eltűnésének a veszélye, mint történelmünk során bármikor eddig. A magyar nyelvet hozzávetőleg 14–15 millió ember beszéli anyanyelveként, többségük akadálytalanul használhatja minden szinten. Jelentős fejlemény, hogy Magyarország Uniós csatlakozása után Európa egyik hivatalos nyelvévé vált, ráadásul olyan régi írásbeliségű, nagy múltú nyelvről van szó, amely alkalmas a modern kor támasztotta összes nyelvi kommunikációs igény kielégítésére. Meglátásom szerint nem fog tehát a magyar nyelv egy szomorú októberi reggelre eltűnni a Föld színéről. Addig semmiképpen sem, amíg lesznek magyar emberek. Ezért a népesség biológiai fogyására, az asszimilációra, a magyar nyelvterület zsugorodására, a kisebbségi magyarság szórványosodására sokkal jobban oda kell figyelnünk, amihez persze a jelenleginél szélesebb látókörű és bölcsebb politikai és szellemi vezetőkre lesz szükségünk. Egyetértek azzal a nézettel, hogy nyelvek jövője egy igen prózai kérdésen áll vagy bukik. Megmaradásuk attól függ, hogy lesznek-e, akik beszélik őket. A nyelvek ugyanis nem kihalnak, nem olvadnak össze más nyelvekkel, nem szűnnek meg nyelvromlás következtében, hanem az emberek hűtlenül elhagyják őket. Ilyen értelemben a nemzettudat az egyik legfontosabb nyelvmegtartó erő. Az 74


anyanyelvhez való hűség egyet jelent a nyelvi világörökség védelmével. Befejezésül a nemzettudat mellett a nyelvvédelem, nyelvművelés fontosságára szeretném felhívni a figyelmet. A nyelvművelés fontos társadalmi funkciót tölt be, hiszen arra irányul, hogy gondolatainkat a mindenkori beszédhelyzetnek, körülményeknek megfelelően, tehát minél sikeresebben tudjuk közvetíteni mások felé. Örülök, hogy részt vehetek a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület által szervezett tanácskozáson, amely az emberiség nyelvi örökségének és nyelvi jövőjének nyitott kérdéseit tűzte napirendre. A szervezők méltán lehetnek büszkék kezdeményezésükre, hiszen gondoljuk csak meg: itt és most olyan kérdésekről beszélgetünk, amelyekkel a mérvadó nemzetközi fórumoknak előbb-utóbb szembe kell nézniük. Az ember azt hinné, hogy ez fordítva lenne természetes. Gratulálok a szervezőknek, előadóknak és jelenlevő érdeklődőknek abban a szilárd meggyőződésben, hogy nem sokáig váratnak magukra ezek nemzetközi intézkedések, amelyek egyúttal a nyelvvédelem ügyét szívükön viselők érdemeit is öregbítik.

75


NYELV ÉS VILÁGLÁTÁS 25 Bevezető gondolatok A rendelkezésemre álló 15-20 percben aligha lehetséges elmélyedni a nyelvfilozófia problémáiban, és azon belül egy olyan elkülönült új diszciplínának a bemutatásában, mint a nyelv és világlátás. Ahhoz, hogy ennek az izgalmas kihívásnak eleget tudjunk tenni, a szociolingvisztika, a pszichológia, a szociálpszichológia, tudásszociológia, antropológia, társadalomtudományok ide vonatkozó kutatási eredményeit kellene csokorba fűzni, amire itt nincs időnk. Itt és most érjük be a nyelv és világlátás rövid tematikájának az áttekintésével, talán ez is elégséges lesz az új diszciplína bonyolultságának az érzékeltetéséhez. A nyelv és világlátás alapvető összefüggéseinek a körvonalazásához először is a nyelvfilozófia és tudományfilozófia ismeretelméleti előfeltevéseivel kellene megismerkednünk. Aztán a nyelv, a beszéd és gondolkodás témájában, a gondolkodás történetében kellene elmélyednünk. Nem ártana közben megismerkedni a nyelv és a gondolkodás viszonyával kapcsolatos különböző felfogásokkal sem. Izgalmas kérdéseket vet fel

25 Elhangzott a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos ülésén 2009-ben, az adai városháza dísztermében. In.: Nyelvújulás és világlátás. A Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok kiadványa. Ada, 2009. Szerkesztette: Hódi Éva. Lektorálta: Hódi Éva. Nyomdai előkészítés: Hódi Sándor. Kiadja: a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület. Nyomás: 2010. 13–27. oldal.

76


a mások gondolatairól való tudás problémája is, vagy a nyelv (nyelvek) eredetének kérdései. Így például a nyelv általában és az anyanyelv; a nyelvtanulás, az anyanyelv és más nyelvek elsajátításának kérdésköre; a belső beszéd és a gondolkodás viszonya; a szóbeliség és az írásbeliség problémaköre; a beszéd és gondolkodás összefüggése, a nyelvhasználati kódok elmélete; a nyelvi szocializáció, nyelvi hátrány, kétnyelvűség, nyelvi imperializmus és sorolhatnánk a végtelenségig. Ezek mind hallatlanul izgalmas kérdések, de szeretném megnyugtatni Önöket, hogy ha ezeket a kurzusokat most ki is hagyjuk, a dolgok lényegét illetően nem sokat vesztünk. A nyelvi rendszer ugyanis nem áttekinthető, nem eléggé tudatos számunkra.

Ablak a belső világunkhoz Tudjuk azt, hogy a különböző érzékleti formák, a hallás, látás, a tárgyak megnevezése, a téri elrendeződésük, a szavak és a látvány világa között valamikor valamilyen agyi kapcsolat jön létre. Azt, hogy ez a kapcsolat hogyan jön létre, miként megy ez a folyamat végbe, nem tudjuk, mert saját mentális rendszerünk, az agyunk működése nem áttekinthető számunkra. Az elménk működik, rájövünk a dolgok összefüggésrendszerére, a szavak használatára, de nem látjuk át a dolgok alapját. Úgy tűnik, hogy az agyműködés nem az összefüggések megértésen vagy felismerésen alapszik, hanem számunkra többé-kevésbé rejtélyes módon működik. Egy hasonlattal élve, úgy vagyunk az agyunkkal is, mint a számítógéppel. Ütögetjük a billentyűket, szövegeket készítünk vele, képeket, e-maileket kül77


dözgetünk egymásnak, anélkül, hogy a programokról halvány fogalmunk lenne. A lényeg az, hogy a kísérleti pszicholingvisztika számos olyan mozzanatra mutat rá, amelyek világossá teszik, hogy a nyelvi rendszer nem áttetsző tudatosságunk számára.

Jean Piaget elmélete A jelenlevők közül bizonyára mindenki hallotta Jean Piaget (1896–1980) neves svájci pszichológus nevét, aki fejlődéslélektani elméletével írta be nevét a tudomány történetébe. Piaget tulajdonképpen nem valamilyen forradalmian új elmélettel állt elő. Azt állította, hogy ismereteink az egyén fejlődésével párhuzamosan bővülnek, amit előtte is sokan mondtak, nevezetesen, hogy az ember tudása teljes mértékben a tapasztalatok és tanulás végeredménye. Piaget meglátása szerint az egyén állandó kölcsönhatásban él környezetével: egyrészt alkalmazkodik hozzá a szervezet (idegrendszer) belső állapotának a megváltoztatásával ("akkomodáció", azaz "idomulás"), másrészt igyekszik megváltoztatni magát a környezetet. A szervezet és a környezet közti állapotkülönbségek időnként "feszültségekhez" vezetnek. Ez a feszültség a fejlődés hajtóereje, minden emberi cselekvés energetikai-motivációs bázisa. Vonatkozik ez az elme működésére is. Azért kezdünk tanulni, okoskodni, megoldást keresni problémánkra, mert „homokszem” kerül a gépezetbe. A megoldást jelentő jó gondolatok olyanformán

78


jönnek létre, ahogyan az igazgyöngyök formálódnak a kagylóban.

Mit látok? Piaget-t nem is annyira elmélete, hanem inkább kutatási módszerei miatt bírálták. Ő ugyanis nem érte be poros könyvek tanulmányozásával, hanem saját gyerekein próbált meg eligazodni. És ez az, amit – egyébként érthetetlen módon – akkor is, ma is tudománytalan módszernek tartanak. Nos, nekem tetszik Piaget hozzáállása, mi több, saját személyes tapasztalatomból szeretnék példákat felhozni a nyelv és világlátás bonyolult összefüggéseinek a megvilágítására. Először is szeretnék önöknek egy történetet előadni, ami velem és kétéves unokámmal esett meg. Vilmos az ölemben üldögélt és nézelődött. Az Örs vezér térről indult a busz Mátyásföldre. Egyszer csak megszólalt: – Mit látok? Azt hittem, valami tumultus támadt az úton. Csak nincs valami karambol? De hiába tekingettem jobbrabalra, nem láttam semmi szokatlant. – És mit látsz? – kérdeztem. – Azt kérdezem én is tőled. Csak most értettem meg, a gyerek tőlem akarja hallani, hogy ő mit lát. – Épületeket, fákat, autókat, embereket – válaszoltam. Tűnődve nézelődött, majd kisvártatva megszólalt. – Igen. Ezeket látom. Mit látok még? – Reklámtáblákat, gyalogosokat, kerékpárokat. 79


Megint tűnődött egy kicsit, majd bólintott. – Ezeket is látom. És mit látok még? Így faggatott tovább fáradhatatlanul csaknem hazáig, amíg az édesanyja rá nem szólt. – Ugyan már Vilmoska, hagyd ezt abba! Te tudod, hogy mit látsz, mit gyötröd vele a papát? De Vilmos nem hagyta abba, egyre csak faggatott, szemmel láthatóan roppant izgalmas szellemi kihívást jelentett a beszélgetés számára. Próbálta az én szememmel látni a világot, és azt összevetni a saját szemével látottakkal. Ez a beszélgetés döbbentett rá, hogy voltaképpen valamennyien így tanulunk meg látni, eligazodni a világban. Azt a kérdést, hogy mit látunk, gondolatban mindennap számtalanszor feltesszük magunknak és egymásnak, többnyire anélkül, hogy tudásunk, tapasztalatunk összevetésével foglalkozunk.

Jogi esetek Annak idején, egyetemista koromban híre járt, hogy Budapesten az ELTE egyik jogászprofesszora közvetlenül a vizsga előtt gyakran feltette az ominózus kérdést: – Nos, kolléga, mit lát, ha kinéz az ablakon? A kolléga kinézett az ablakon, és elkezdte sorolni a látottakat: mondván, hogy, a Dunát látja, a Gellérthegyet, a Lánchidat, embereket, meg autókat… – Értem, nekem ennyi elég is – mondta a profeszszor, és kirúgta a diákot, akinek azt kellett volna válaszolnia, hogy jogi eseteket, jogi alanyokat lát. Más szemléletes példákat is mondhatok. 80


Egyszer benyitottam az egészségház igazgatójának az irodájába, ahonnan éppen akkor libbent ki egy újonnan felvett fiatal nővér. – Csinos – mondtam. Az igazgató hümmögött valamit az orra alatt. – Mondom, hogy csinos az új nővérke, emeltem egy picit a hangomon. Megint csak hümmögött, eleresztette a füle mellett, amit mondtam. A kutyafáját, mérgelődtem magamban, és harmadszor is megismételtem még hangosabban. – Milyen csinos az új nővérke. Vagy nem az? – Ah, rosszak a fogai – legyintett bosszúsan. Elképedve néztem rá, aztán eszembe villant, fogorvos volt, ezen a szemüvegen keresztül lát mindent a világon. Ahol én hamvas arcot, nagy szemeket, göndör fürtöket láttam, ő egy potenciális pácienst.

Több nyelv, több személyiség Tele vagyunk feltételezésekkel, találgatásokkal. Nem tudjuk, hogy a nyelv határozza-e meg a megismerés folyamatát, a gondolkodást, vagy a megismerési folyamatok, a nyelvi kultúrába kódolt tudás, tapasztalat hat vissza a nyelvhasználatra. Bizonyosnak látszik azonban, hogy az ember oly módon érzékeli az őt körülvevő világot, ahogy az anyanyelve beprogramozza számára. Kimutatták, hogy amikor egy több nyelvet anyanyelvi szinten beszélő ember nyelvet vált, a személyisége is megváltozik. Tulajdonképpen a többnyelvű ember több személyiséggel bír, és attól függően, hogy melyik nyelven beszél, az adott nyelvi kultúrára jel81


lemző karaktervonásokat vesz fel, anélkül, hogy tudna róla. De ez csak az anyanyelvi szinten beszélt nyelvekre vonatkozik, ami ritkaság, nem természetes állapot. Kevés olyan ember van, aki napi rendszerességgel használ két vagy több nyelvet anyanyelvi szinten.

Nyelvi sajátosságok A nyelv és a világlátás kérdéskörét tehát nem szerencsés leszűkíteni a nyelvi sajátságokra. Nem az a lényeg, hogy bizonyos szavakat le lehet vagy nem lehet tökéletesen lefordítani más nyelvre. Minden nyelvben vannak olyan szavak, amelyeket a többi nyelvvel nem lehet egészen pontosan visszaadni. Ezek az eltérések azonban nem rendszeresek, ezeknek az alapján nem lehet arról beszélni, hogy sajátos szelleme vagy világnézete lenne az egyes nyelveknek. Nézzük a pénzhez való viszonyt. A németek azt mondják: geld vierdienen – pénzt megérdemelni – a franciák azt, hogy: gagner de l'argent – pénzt megnyerni – az angolok meg azt, hogy: earn money – pénzt elérni – az amerikaiak viszont azt mondják: make money – pénzt csinálni – az oroszok, szerbek azt, hogy – megdolgozni a pénzért. – mi magyarok meg azt mondjuk, hogy – pénzt keresni. Hasonló példákat hosszan lehetne sorolni. A gondolkodásbeli különbségek csírái tetten érhetőek a fenti 82


példákban is, ebből azonban a népek mentalitására vonatkozóan még nem sokat lehet leszűrni.

Globalizmus és valóságtudat Tény viszont, hogy valamennyien anyanyelvünk foglyai vagyunk. Különböző nyelvek különbözőképpen láttatják, értelmezik, programozzák ugyanazt az eseményt. Egy és ugyanazt a benyomást, tapasztalatot másként programozza be agyába egy angol, egy német, egy szerb vagy egy magyar anyanyelvű ember. A gondolkodásmód, a világról, környezetünkről kialakított képünk anyanyelvünk szerint alakul. Ezt a képet viszonyítjuk életünk során más anyanyelvűek világlátásához, gondolkodásmódjához. A világ megismerését elősegítő tudás, a filozófiai rendszerek, hitvallások, ideológiák idővel sokat vesztenek nemzeti jellegükből, átfogó eszmerendszerként programozódnak be az emberi fejekbe. Ez megy most végbe a globalizációval is. Tudnunk kell azonban, hogy minél átfogóbb sémákban gondolkodunk, minél elvontabb eszmerendszerre támaszkodunk, annál bizonytalanabbá válik a valóságra vonatkozó tudásunk. Az anyanyelv nemcsak a nemzettudat hordozója, hanem a valóságtudat alapja is. A születésünkkor megtanult, agyunkba beprogramozott szókincs, ismeretanyag egyszersmind a valóságtudat alapjává, nélkülözhetetlen gondolatkinccsé válik. Ez a gondolatkincs határozza meg a külvilágról, környezetről szerzett benyomások sajátos értékelését. Nyelvünk szellemében élünk, amelyben összeforrunk valamennyien – mondja Kosztolányi. Az érdekek, 83


a politika, a körülmények szembeállíthatnak bennünket egymással, akár hűtlenek is lehetünk a nyelvhez, egymáshoz, akkor is, ennek ellenére, csak a nyelvünk által, sőt érette létezünk. Mi magunk vagyunk a nyelv – folytatja Kosztolányi. És a nyelvben élő közösség megbonthatatlan, elmozdíthatatlan, térben és időben behatárol bennünket. Az, ami egy idegen számára jelentéktelen, érthetetlen, üres közhely, számunkra kimondhatatlanul szép, szívet-lelket gyönyörködtető. Mit ért meg egy idegen abból a verssorból, hogy: Elhull a virág, eliramlik az élet. Magyarázhatnánk neki napestig, úgysem értené meg sohasem. Nekünk viszont elég egyszer hallani, és a verssor szívbemarkoló szépsége, igazsága mindent elmond magunkról, világlátásunkról, a nyelvről, az életről.

Magyar pesszimizmus A média nemrégiben hírül adta, hogy a magyar a legborúlátóbb nép a világon. Százötven valahány nációt összehasonlítva kitűnt, hogy állítólag az utolsók között vagyunk, sötétebbnek látjuk a jövőt, mint a legszegényebb afrikai országok. Ennek a határtalan borúlátásnak a pszichológiai okai nyilvánvalóak: valakik teletömték az emberek fejét pesszimista gondolatokkal. A közbeszédet tartósan olyan értelmiségi réteg tematizálja, amely kiirtott minden reményt a magyarság kollektív tudatából. Gondoljunk csak Vilmoskára. Mit látunk? Sok nyiladozó értelem borulhat sötétségbe a manipulációtól, hazugságoktól. A hangadó értelmiségiek között sokan vannak, akik mindig, mindenütt a nemzeti érzés ellen szólnak, akik 84


kisszerű, alantas módon igyekszenek az embereket nemzeti identitásukban elbizonytalanítani. Ennek az idegenszívűségnek az eredményeként a magyar észjárású emberekben önmeghatározási bizonytalanság, kisebbrendűségi érzés alakulhat ki. Elsősorban ez az, ami összeegyeztethetetlen egy derűs jövőkép kialakításával. De nem lehet az embereket a végtelenségig manipulálni. Küszöbön egy korszak- és értékváltás, amelynek eredményeként kifejezésre juthat egy – a valós körülmények szellemének megfelelő – új világlátás. Hadd érzékeltessem ennek nyelvi megjelenését egy eklatáns példával.

Hadüzenet a nyelvi imperializmusnak A mindenkori hatalom egyik következménye – a fokozódó arrogancia mellett – a szellemi kiszolgálók látványos elbutulása. A BBC televízió riportere az eurovíziós dalfesztivál pontozásakor így kommentálta a versenyben résztvevő NOX nevezetű magyar együttes szereplését: „8 pont a cigányoknak”, és most „5 pont a cigányoknak”. Az egyik honfitársunknál, akit elkerült az agymosás, ahogyan mondani szokták, „kiverte a biztosítékot” ez a cigányozás. Nem rejtve véka alá felháborodását, az alábbi szellemiségű (mondhatnánk világlátású) levelet írta a BBC szerkesztőjének. Kedves Uram! Ezúton szeretném felhívni szíves figyelmét, hogy mi, magyarok, nem vagyunk cigányok, és ezt most azonnal ki is kérem magamnak, tizenöt millió nemzettársam nevében. Úgy gondolom, egy újságíró legnagyobb hibái közé a tájékozatlanság, vagy a rossz85


indulat tartozik, akármelyikről legyen is szó, semmi sem jogosítja fel Önt arra, hogy ilyen vérlázító szemétségeket mondjon. Már ebből a hangütésből is látnivaló, hogy honfitársunk nem szenved kisebbrendűségi érzésben, és lakatot sem hajlandó a szájára tenni, ahogyan ezt elvárják tőlünk az utóbbi százvalahány évben. Majd így folytatja helyreigazító és egyben felvilágosító levelét: Nagy-Britanniában is élnek, a magyarországi cigányok számarányánál jóval magasabb százalékban afrikaiak, ázsiaiak (köztük cigányok!), mégsem niggerezi le az angolokat nálunk senki. Másfelől, jobb, ha tőlem tudja meg, Uram, hogy a gatyáját, a nadrágját is nekünk, magyaroknak köszönheti, amelyeket nap mint nap felvesz. Ha ugyanis a nadrágot és a fehérneműt a magyarok – más hasznos ruhaneműkkel együtt – nem hozzák be kontinensünkre, Ön valószínűleg ma is skót szoknyában járna be a stúdióba szerkeszteni. Továbbá közlöm önnel, hogy tudósokban, feltalálókban, zeneszerzőkben, művészekben mi is eléggé jól el vagyunk eresztve, akárcsak Önök, nincs okunk szégyenkezni. Kiváló katonákkal is rendelkeztünk, szerettünk és tudtunk dolgozni, dióhéjban ennyit a civilizációs párhuzamokról. Mindenesetre mi ahelyett, hogy a harmadik világ kirablásával töltögettük volna el az időt az évszázadokban, ezer évig szinte egyfolytában honvédő háborúkat vívtunk Európáért… Jöjjön el egyszer Magyarországra! Majd megtapasztalja a közmondásos magyar vendégszeretetet, és jókat ehet-ihat nálunk. Nekünk ugyanis van konyhai kultúránk: az ételeink ehetőek és határozottan finomak, 86


az italainkat pedig nem rozsból, krumpliból, cukornádból és egyéb sz..ságokból főzzük, hanem édes gyümölcsökből. A borkészítést illetően is kifejezetten jobbak vagyunk. Ami pedig a külsőnket illeti, lehet, hogy az Önök szemében kicsit kaukázusiak vagyunk, de nem lehet mindenki hórihorgas, csámpás, vörös hajú, lófejű, szeplős és csúnya, és hál' Istennek, mi fél óra napozástól nem kapunk bőrrákot. Kérem, gondolkodjon el ezeken a dolgokon, mielőtt még egyszer ilyen ostobaságokat mond, főleg, ha azt egyenes adásban teszi egy nagyhatalom felelős szószólójaként. Egyébiránt nekünk is volt egy gyönyörű és gazdag országunk, kb. akkora, mint Nagy-Britannia, ahol még a 15. században is nagyjából annyian éltek, mint akkor az Ön hazájában. Hogy most miért nincs nagy és gazdag országunk, annak kérem, nézzen saját maga utána a történelemkönyvekből, majd menjen a tükörhöz, és mint brit, köpje szembe magát!

Mit látunk? Néha egyenesen megmondjuk, hogy mit látunk és gondolunk, ahogyan tette ezt a BBC magyar tévénézője fentebb idézett levelében. Többnyire azonban meghunyászkodunk, mellébeszélünk, néha kifejezetten alakoskodunk, törleszkedünk. Minél általánosabb jelenség a meghunyászkodás és alakoskodás, annál sötétebb felhőként nehezedik a depresszió a nemzet lelkére. A bizakodóbb légkör és derűsebb jövő reményében tegyük fel gyakran magunknak és egymásnak a kérdést: Mit látunk? 87


Ahány nyelv, ahány nép, ahány ember, annyiféle gondolkodás, annyiféle világlátás. Feltéve, ha hagyjuk, hogy az emberek a saját fejükkel gondolkodjanak, és megosszák egymással tapasztalataikat. Mindannyian anyanyelvünkön gondolkodunk. Egy-egy nép nyelvének a háttérbe szorítása, kultúrájának kiirtása jóvátehetetlen, nemcsak az adott nép, hanem az emberiség egésze elleni súlyos bűncselekmény.

88


NYELVSTRATÉGIA – NEMZETSTRATÉGIA 26 Helyzetértelmezés Egy nyelv helyzete és az adott nyelvet beszélő nép társadalmi helyzete szorosan összefügg egymással. Nyelvi jogokról, nyelvi egyenjogúságról beszélni valós egyenjogúság, tulajdonképpen az önrendelkezés lehetősége nélkül, nem más üres szemfényvesztésnél. A magyarság egyharmada kisebbségi helyzetben él. A kisebbségi helyzet eleve magában hordozza a nyelvromlás és nyelvvesztés lehetőségét. Ennek a legfőbb oka az, hogy kisebbségi helyzetben az anyanyelv használata kiszorul az élet bizonyos színtereiről. Találó kifejezéssel szólva: konyhanyelvvé válik. Az anyanyelv kiszorulásának, és ezzel elsajátításának, megismerésének, használatának korlátozott volta nyelvi hiányállapotot eredményez, ami a nyelv társadalmi értékvesztéséhez, vagy teljes nyelvvesztéséhez vezethet. A nyelvi hiányállapot többnyire együtt jár a közösség nyelvi kultúrájának a leépülésével, szellemi életének a beszűkülésével. Ez többé-kevésbé ismeretes.

26 Elhangzott a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos ülésén 2010-ben, Adán a városháza dísztermében. In.: Nyelvstratégia és nyelvművelés. Szarvas kiadvány, Ada, 2010. Szerkesztette: Hódi Éva. Lektorálta: Hódi Éva. Nyomdai előkészítés: Hódi Sándor. Kiadja: a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület. Nyomás: Proleter Kft., Óbecse 2011. 65–5. oldal.

89


Kevésbé ismert, hogy a többségi nyelv elsajátításának kényszere gyakran nyelvi interferenciához vezet. Az anyanyelv és a másodnyelv egyidejű elsajátítása és használata mindkét nyelv esetében kognitív problémákat vethet fel. Miről van szó? A kisebbségiek a többségi nyelv elsajátítása során (kivéve, ha vegyes házasságban élnek) nem tudják elkerülni, hogy közben ne az anyanyelvükön gondolkodjanak. Ez a körülmény gátolja őket az idegen nyelven való megnyilatkozásukban, a spontán beszédben, és rontja további nyelvtanulási esélyeiket. Jóllehet ma olyan elvárás nehezedik a szülőkre, hogy lehetőleg már a pólyás gyerek is hat nyelven beszéljen, tudnunk kell, hogy az idegen nyelvi struktúra gátlón hat vissza az anyanyelv struktúrájának elsajátítására, végső soron a nyelvi intelligenciára. Az idegen nyelvi környezetben élők – a többségi nyelv hatására – az idő múlásával mind nehezebben tudják kifejezni magukat anyanyelvükön, egyre több hibát ejtenek, és egy idő után már nem képesek világosan és szabatosan megfogalmazni gondolataikat. Minél távolabb áll egymástól a két nyelv struktúrája, annál kifejezettebb a kognitív zavar. A pszichológia negatív transzfernek hívja ezt a jelenséget. (Létezik pozitív transzfer is. Vannak nyelvek, amelyek használóik számára segítséget jelentenek a rokonnyelvek elsajátításában, ebben az örömben azonban nekünk, magyaroknak nincs részünk, ezért nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.)

90


Nyelvi hiányállapot vagy szétfejlődés A Kárpát-medencében őshonos magyar kisebbségek 1918 után olyan társadalmi körülmények közé kerültek, amelynek következtében mindmáig nyelvi hiányállapotban élnek. Ugyanakkor anyanyelvükre erős hatást gyakorol annak az államalakulatnak a hivatalos nyelve, amelyhez kerültek. Ez a körülmény az elmúlt közel 100 év során kétségtelenül bizonyos fokú nyelvi differenciálódáshoz vezetett, amennyiben olyan nyelvi formák jöttek létre, amelyeket az elcsatolt nemzetrészek vagy csupán az egyik, vagy csupán a másik állam területén ismernek és használnak. Vannak, akik ezt a fejleményt „a magyar nyelv változatainak” tekintik, a magyar nyelv széttagolódásáról, mi több: szétfejlődésről beszélnek. A jelzett nyelvi eltérések, nyelvi változatok (egyes térségekben erőteljesebben, másutt alig érzékelhetően) kétségtelenül léteznek, korántsem mindegy azonban, hogy erre a jelenségre hogy tekintünk, milyen értelmezési keretbe helyezzük. Az eltérő értelmezési keretek ugyanis más-más, egymást kizáró nyelvstratégiai elgondolásokhoz vezetnek A lassan formálódó magyar nemzetstratégiának egyértelműnek és világosnak kell lennie ebből a szempontból.

Egészséges önállóság? Annál is inkább világosnak kell lennie, mivel újabban egyre több szó esik a magyar nyelv változatairól, a szétfejlődésről, a különböző anyanyelvváltozatokról, 91


amellyel kapcsolatban csaknem mindig elhangzik az államnyelv sikeresebb elsajátításának szükségessége, az elcsatolt területeken élő magyar nemzetrészek kétnyelvűségének követelménye, olybá tüntetve fel a helyzetet, mintha ez lenne az élet természetes rendje. Nos, engem nem kis nyugtalansággal tölt el ez a jelenség, mert a kisebbségek hátrányos helyzetének megoldása helyett a hátrányos helyzet szentesítésére irányuló törekvést látom benne. A magyar nyelv szétfejlődése nem mumus, mondják, hanem természetes folyamat, amely nyelvünk életképességét bizonyítja, az egészséges önállóságot jelzi. Egészséges önállóság? Nos, vajon melyik magyar nemzetrész rendelkezik olyan jogokkal, amelynek alapján önállóságról beszélhetnénk? Hiszen – Szerbiát kivéve – a környező országokban a magyar nemzetrészek kollektív jogait sem ismerték el, nemhogy az egészséges önállósághoz szükséges autonómiák rendszerét, vagy azok valamelyikét biztosították volna számukra.

Tudományos vagy politikai kérdés? Felmerül a kérdés: lehet-e a nyelvi változatokról beszélve magáról a nyelvi hiányállapotról megfeledkezni? Lehet-e arról a sajnálatos körülményről megfeledkezni, hogy a környező országokban a magyar nyelv mindenütt alárendelt státusban van? Hogy a magyarokat folyamatosan nyelvi hátrányú megkülönböztetések érik. Józan ésszel lehet-e az anyanyelv háttérbe szorulását, értékvesztését, leépülését, a nyelvromlást, nyelv92


vesztést természetes folyamatnak, pozitív fejleménynek tekinteni? Szétfejlődés helyett nem arról kellene beszélnünk, hogy – Péntek Jánossal szólva – korlátozódik a tér, ahol a magyar nyelvet az utódállamokban még használni lehet? Nyílván sokan vagyunk a teremben, akik Péntek Jánossal értünk egyet. Igen ám, de lehet-e cél és eszmény a kilencven évvel ezelőtti helyzethez való visszatérés, viszonyítás? – vetik fel az ellenoldalról a kérdést. Az egyetemes magyar nyelvi normarendszer erőltetése vagy számonkérése helyett nem inkább a valósághoz kellene igazodni, a kisebbségi és diaszpóra magyarság nyelvi tudatát kellene megerősíteni? Látszólag fogas kérdések, amelyeken hosszasan elrágódhatunk. Kutatásokat végezhetünk, amelyekkel igazoljuk a szétfejlődést, vagy annak az ellenkezőjét. (Ma divat mindent a tudományosság mezébe öltöztetni, mert így nehezebb a szavak mögött rejlő valós szándékot kitapintani.) Tudom, hogy a tudós emberek a politikát nem nagyon szeretik, de hadd szögezzük itt le, hogy az anyanyelvváltozatok megítélésének kérdése alapvetően nem tudományos, hanem politikai kérdés. Azt már csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy meglátásom szerint végső soron a magyar tudománynak is az lenne az elsődleges feladata, hogy a vergődő nemzettest életmegnyilvánulásainak és igényeinek a hű kifejezője legyen. A magyar nyelv vonatkozásában is.

93


Nyelvében él a nemzet? Abban a kérdésben, hogy az országhatárokkal „megosztott” magyar nemzeti közösség kulturálisan összetartozik, általában nincs vita, a magyar nemzet összetartozása, egyetemessége ilyen szempontból szinte mindenki számára evidencia. Csakhogy ebből a definícióból a nyelv szerepének a fontossága kimarad. Kultúrközösség lennénk? Kétségtelenül. De vajon nem állunk-e közelebb a valósághoz, az igazsághoz, ha nyelvi-kulturális közösségről beszélünk? "Nyelvében el a nemzet" – mondotta gróf Széchenyi István. Sokan vitatják, hogy ezt mondta volna, vagy ő mondta volna. Ez itt most nem lényeges. Mondta vagy nem mondta, nemzeti létünkkel kapcsolatban ez a leggyakrabban emlegetett szállóigénk, ami azt jelenti, hogy mi magyarok elsősorban az anyanyelvünk révén vállalunk azonosságot egymással. Más szóval nemzeti identitásunknak az alapja a magyar nyelv. Nemzeti identitásukkal bizonyára más népek is így vannak. A többségük mindenképpen. Gondoljunk csak a francia felvilágosodás kiemelkedő alakjára, Montesquieu-re, aki szerint „a nyelv maga a nemzet”. (La langue, c’est la nation). Bármerre nézünk a világban, a legtöbb nép attól nemzet, hogy azonos nyelvet beszél: oroszul, svédül, románul, magyarul, szerbül. A dolog természetesen korántsem ilyen egyszerű. Szakértők serege vitatja, hogy a nemzeti lét előfeltétele a közös nyelv lenne. A nyelvi nemzet csak történeti esetlegesség, mondják, bizonygatván, hogy a nyelv alapján nem lehet pl. egybefogni az angolokat, franciákat, németeket. Ám le94


gyen! De bennünket, magyarokat, egybe lehet fogni a nyelv alapján. Sőt, maga a nyelv fog össze bennünket. Államhatárok nélkül is. Mi több, azok ellenében is.

A jövő forgatókönyvei Ma, ebben a globalizálódó világban minden, ami az anyanyelvvel, nemzeti léttel kapcsolatos, bizonyos körökben kezd szalonképtelenné válni. A fanyalgók azzal magyarázzák fenntartásaikat, hogy a nyelvi alapon szerveződő közösségek, a nemzetállami keretek a népek torzsalkodáshoz, a fajok harcához vezetnek. Ezért a nyelvi homogenizálódás helyett a multietnikus régiók kialakítására kell törekedni, az anyanyelv és a nemzeti hagyományok ápolása helyett a multikulturális minták követésére. A nemzetekfelettiség gondolata nem új keletű agyszülemény. Tudjuk, hogy a kommunizmusnak is ez volt a vezéreszméje: ez szolgáltatta az ideológiai alapot a nyelvi, kulturális és érzelmi közösségek szétveréséhez. (Nos, a 21. század első évtizede, amely erőteljesen magán viseli a globalizáció jegyeit, nem sok előrelépést hozott ezen a téren. A rendezetlen státusú népek és kisebbségek ahelyett, hogy hátszelet kaptak volna nemzeti emancipációs törekvéseikhez, inkább ellenszélbe kerültek. A bizakodásra okot adó Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvi Charta, az ENSZ kisebbségvédelmi nyilatkozata, valamint az Európa Tanács Kisebbségvédelmi Keretegyezménye kevésnek bizonyult az esélyegyenlőtlenségek felszámolásához. A jogegyenlőségnek nem sikerült érvényt szerezni a gyakorlatban.) 95


Kiderült, hogy a nemzetek fölötti politikai és gazdasági tömörülés nem a közjó szolgálatára jött létre, legkevésbé a nemzeti jogegyenlőség elvét próbálta átvinni a gyakorlatba, hanem a tőke szabad nyomulását volt hivatott elősegíteni, ami erős kételyeket támaszt bennünk az élhető jövőt illetően. Nem tudjuk, hogy a világ újjászerveződése milyen forgatókönyv szerint megy majd végbe. Az új katonai és hatalmi-politikai erőviszonyok eredményeként sikerült az együttélés alapjául szolgáló államkereteket meggyengíteni, de úgy tűnik, hogy nem a társadalmi és etnikai egyenlőtlenségek felszámolása volt a cél, hanem a térség népeinek a kifosztása és kamatrabszolgaságba való süllyesztése. De a történelemnek nincs vége. A nemzeti önszerveződés, beleértve a kisebbségek autonómiatörekvéseit is, bizonyára fontos tényezője marad az európai folyamatoknak. A globalizáció ellensúlyozásaként várható a nyelvi, kulturális és érzelmi közösségként értelmezett nemzeti kultúrák megerősítésére irányuló törekvés.

A magyar nemzetstratégia sarktételei A magyar nemzetstratégiának ehhez a bonyolult világpolitikai helyzethez kell igazodnia, anélkül, hogy sarktételeit feladná. Szerintem az egyik ilyen sarktétel a magyar nyelv védelme. Az anyanyelv presztízsének növelése, elsajátításának, korszerűsítésének és művelésének a kérdése Magyarország számára elsőrendű állami feladat. A magyarság egészére vonatkoztatva a legfontosabb nemzeti 96


feladat. A magyar nyelvnek a Kárpát-medencében élő magyarok számára anyanyelvként kell megmaradnia. A második sarktétel a nemzeti önrendelkezés kérdése. Mivel – mint mondottuk – a nyelv helyzete és az adott nyelvet beszélő nép társadalmi helyzete szorosan összefügg egymással, önmagukban véve a nyelvi jogok mit sem érnek a kisebbségek (magyar nemzetrészek) helyzetének közigazgatási és politikai rendezése nélkül, ami a gyakorlatban az autonómiák rendszerének a kiépítését és biztosítását jelenti. Harmadik sarktételként a határon túli magyarokra kiterjesztett magyar állampolgárság intézményét kell megemlítenünk, amellyel Magyarország hét szomszédjának felkínálja a Kárpát-medence nemzeti hovatartozás szerinti újrafelosztását, és ezzel a közös tér újraértelmezésének lehetőségét. Ezzel szoros összefüggésben biztosítani kell a magyar nemzetrészek és etnikai közösségek teljes jogú részvételét az anyaország életében is, megteremtve ezzel az összmagyar nyelvi, kulturális, oktatási és tudományos rendszer alapjait. Az így kialakítható magyar nemzetközösségi társulás jelentené azt a nyelvi, kulturális, gazdasági és politikai kapcsolathálót, amely a 21. század bevezető évtizedének felemás eredményei után esélyt kínál a magyarság számára nemcsak a túlélési stratégiához, hanem a nemzet erősödéséhez, szellemi, anyagi és létszámbeli gyarapodásához is. Ezt akár a negyedik sarktételnek is tekinthetjük.

97


MENNYIT ÉR A SZÓ?27 Beszédmegértés és szövegértelmezés Dolgozatomban nem a beszédészlelési és beszédmegértési folyamatokról, szövegértelmezési nehézségekről kívánok értekezni, amelyek megnehezítik és megzavarják az olvasás- és írástanulást, végső soron a másokkal való kommunikációt. Az, hogy milyen eredményes, milyen gyors a hang-betű azonosítási képesség, a már megszerzett ismeretek előhívása fontos kutatási téma, de bennünket itt valami egészen más érdekel. A beszédfeldolgozás és szövegértés gyakran akkor is problémákba ütközik, ha ennek pszichológiai vagy fiziológiai akadályai nincsenek, a szó szoros értelmében vett beszédészlelési és/vagy szövegértelmezési zavarról nem beszélhetünk. A nyelvi tudatosság más szintjei, más vonatkozásai érdekelnek bennünket. A szóbeli kommunikációnak azokat az akadályait szeretnénk körüljárni, amelyek társadalmi-lélektani természetűek. Olyan jelenségekről ejtünk néhány szót, amelyekre a mindennapi életben talán fel sem figyelünk, jóllehet épp úgy kerékbe törik a nyelvet, mintha be-

27

Hódi Sándor: Menyit ér a szó? In.: Beszéd- és szövegértés. Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok, Ada. 2012. október 11., 12., 13. Szerk. Hódi Éva. Nyomdai előkészítés: Hódi Sándor. Kiadja a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület. 55–77. o. 98


szédészlelési és szenvednénk.

szövegértelmezési

nehézségektől

Szomorú kortünet Mindannyian gyermekes hittel sokáig úgy gondoljuk, hogy szinte minden száz százalékig igaz, amit a felnőttek mondanak, az újságban és könyvekben kinyomtatnak, a rádióban, tévében hallunk. Vakon hiszünk abban, hogy minden szónak valóságfedezete van. Aztán, ha elég figyelmesek vagyunk, egy idő után rájövünk, hogy a szavak eredeti jelentésénél fontosabb a mögöttes szándék, az, hogy ki mire használja őket. A szavakkal ugyanis nem mindig tárgyilagos ismereteket közvetítenek felénk, nem a valóságnak megfelelően tájékoztatnak bennünket, hanem vannak, akik megtévesztenek, szándékosan félrevezetnek, manipulálnak minket, összezavarják a gondolatainkat, sőt hazudoznak nekünk. A felnőtté válás során megtanuljuk, hogy legjobb, ha résen vagyunk, fenntartássokkal, szkepszissel kell fogadnunk lassan mindent, amit az újságban olvasunk, a rádióban hallunk, a tévében látunk. Szomorú kortünet, hogy a szavaknak alig van már valóságfedezetük. A szórakoztató- és reklámipar, a politikusok, újabban már szakemberek is, következmények nélkül vezethetnek félre, csaphatnak be népeket, csak azért, hogy minél több pénzre, minél nagyobb hatalomra tegyenek szert. Ennek ellenére vannak emberek, akik abban a naiv hitben tengetik életüket, hogy az úgynevezett demokratikus politikai berendezkedésű országokban hitele van 99


a szónak, nincs szükség lelki önvédelemre, egészséges szkepszisre, mert e nélkül is szót lehet érteni egymással. Hisznek, amíg rajta nem vesznek.

A szavak ereje A szavaknak nagy erejük van, sokkal nagyobb, mint azt gondolnánk. Olyan erő van bennük, hogy képesek irányítani gondolatainkat, befolyásolják cselekedeteinket, sőt formálják társadalmi környezetünket. A szavakat, a nyelvet, az emberi beszédet sokféle formában lehet használni. Normális esetben arra használjuk, hogy ismereteket szerezzünk velük, véleményt cseréljünk, a valóságot tisztábban lássuk. Ennek ellenére a beszédet gyakran arra használjuk, hogy elfedjük velük a valóságot. A szavakkal sok mindent lehet tenni, lehet velük másokat félrevezetni, megtéveszteni, hazudni, hipnotizálni embereket. Ma ott tartunk, hogy nem a valóságot járjuk velük körül, hanem tulajdonképpen egy virtuális valóságot hozhatunk velük létre. A valóság meghamisításában nem mindig a szándékosság az elsődleges. A beszédet illetően önmagában véve is bonyolult a helyzet. Minden szó gondolatsort indít el bennünk. A szövegezés, ahogyan a szavakat egymás után sorba rakjuk, meghatározott irányba tereli kognitív tudattartalmunkat, rendezi a kommunikációval kapcsolatos gondolatainkat. A célratörés és eredményesség érdekében általában címkézzük a dolgokat és jelenségeket. Azt szeretnénk, hogy akihez beszélünk, az tudomásul vegye az általunk javasolt besorolást, minősítést. Ezzel rögtön megtettük 100


az első lépést mások gondolkodásának a befolyása felé. Azt mondják valakiről, hogy „szegény ember”, „szorgalmas tanuló”, „lusta fráter”, „jeles szakember” és sok minden mást is mondunk, attól függően, hogy mire akarunk kilyukadni.28 Kutatásokkal igazolták, hogy a címkézés mennyire befolyásolja gondolataink irányát, világlátásunkat. Egy kísérlet során ismeretlen férfiak és nők beszélgettek egymással, telefonon, anélkül, hogy látták volna egymást. Egyes férfiaknak azt mondták, hogy a hölgy, akivel beszélgetnek, nagyon csinos, másoknak meg azt, hogy mondjuk így, a hölgy kevésbé csinos. Azok a férfiak, akik abban a hitben ringatták magukat, hogy csinos hölggyel beszélgetnek, sokkal kedvesebbek, előzékenyebbek voltak, mint az utóbbiak. Felvették a beszélgetést magnószalagra, amit figyelmesen végig hallgattak egy harmadik csoport tagjai. Nos, ezek a kísérleti alanyok pusztán a hangszalagon rögzített beszélgetés alapján rendre megmondták, hogy mely nőket tartottak a férfiak csinosnak. Egy-egy címkének tehát messze tovagyűrűző hatása lehet, amit néha nehéz nyomon követni.

A címkézéssel nem mindig járhatunk el kedvünk szerint, a politikailag korrekt beszéd például előlátja, hogy kit, milyen jelzőkkel illethetünk, milyen címkék alá sorolhatunk be. Így lesz a „vén cigányból” idős roma ember, a négerből meg Amerikában afro-amerikai. 28

101


Máskor meg tudatosan számolunk vele. Gondoljunk például a gyógyszer-hirdetésekre. Sokféle azonos összetételű, és azonos hatású gyógyszer van forgalomba. Mármost, ha az egyik gyógyszer forgalmazója ráírja a dobozra, hogy az „gyorsabban” hat a többinél, „erősebb”, „újabb”, mint a többi (emlékszünk a tévé reklámra: „nincs idő a fájdalomra”), a „gyorsabb” „erősebb”, „újabb” szavak hatására, az emberek háromszor többet megvesznek belőle, mint a többiből, jóllehet háromszor többe kerül. Az emberek ugyanis arra gondolnak, hogy a többi nyilván gyöngébb, lassabban szívódik föl a gyomorban, régebbi, rosszabb, jóllehet egy fabatkával sem ér többet más hasonló összetételű gyógyszereknél. Nemcsak kapunk, mi magunk is küldünk különféle üzeneteket, amelyekkel befolyásolni próbálunk másokat. Vannak hivatások, amelyek gyakorlásához elengedhetetlen az emberek meggyőzése… joghoz, orvostudományhoz, politikához, tanításhoz elengedhetetlen mások meggyőzése…Továbbá ilyenféle képességekre van szüksége mindenkinek, aki valamilyen ügyet kíván szolgálni…támogatni, népszerűsíteni.. adakozásra, szolidaritásra, együttérzésre rávenni, buzdítani…

Lelki terror Amint kiderült, hogy a szavaknak valóságfedezet nélkül is nagy hatásuk van az emberekre, elszabadult a pokol. Ahányszor bekapcsoljuk a tévét, a rádiót, kinyitjuk az újságot, a színes magazint vagy a könyvet, valaki mindig nevelésben részesít bennünket, oktat, kioktat: rábeszél – olvassuk Pratkanis és Aronson A 102


rábeszélőgép című könyvében. Az illető azt kívánja, hogy vegyünk meg egy terméket, szavazzunk egy politikusra, fizessünk elő valamire, adakozzunk ennek vagy annak. Vegyük meg! Szavazzunk rá! Fizessünk elő, mert ezzel jól járunk! A reklám célja egyértelmű: a tucatnyi, nagyjából azonos haszontalan termék – fogpaszta, mosópor, szalámi – közül az ő árujuk megvételére próbál rávenni. Az emberek befolyásolására a gyártó cégek elképesztő mennyiségű pénzt költenek. A pártok még többet, hogy a voksunkat az ő képviselőjelöltjükre adjuk le. A befolyásolás nem mindig ilyen közvetlen, írja a két kitűnő szakember. Az újságcikkek, hírműsorok, könyvek, filmek, dokumentumjátékok ránk gyakorolt hatása pszichológiailag mérhető: az üzenet készítője: cikkíró, szerző, rendező – a kommunikátor – gyakran akaratlanul is rábeszélővé válik, s megváltoztatja a világról és az életről alkotott nézeteinket. A ránk gyakorolt hatás lehet igen enyhe, szinte öntudatlan, de például egy nemi erőszakról szóló cikk vagy film hatása lehet drámai is. A nap minden órájában ki vagyunk szolgáltatva különféle jellegű és hatású propaganda-áradatnak. Szavakkal, képekkel megpróbálnak rábeszélni bennünket valamire. A tipikus átlagpolgár évente több ezer órányi tévéadást néz végig, több ezer óra hosszáig hallgatja a rádiót, több száz órát tölt újság, magazin lapozgatásával vagy valamilyen könyv olvasásával. A modern társadalmakban az emberek ébrenlétük több mint a felét különféle üzenetek befogadására áldozzák. Elgondol103


kodtunk már azon, hogy ez mi célt szolgál, mire való a média? Azt szoktuk rá mondani, hogy a tömegkommunikáció az emberek tájékoztatását szolgálja, holott egyirányú üzenetközvetítésről, rábeszélésről, kognitív manipulációról van szó. A tömegkommunikáció mellett megszámlálhatatlan szó, megszámlálhatatlan üzenet ér bennünket. Jönnek kéretlenül a levelek, szórólapok, reklámújságok, emailek, ismeretlen telefonhívások, sőt, maguk az ügynökök is, személyesen, bájos hölgyek vagy határozott urak képében, akik igyekszenek rávenni valamire bennünket… De ez még nem minden. Az utcákon hatalmas hirdetőtáblák ötlenek a szemünkbe, megszámlálhatatlan mennyiségű plakát, matrica mindenütt kezdve az autó szélvédőjétől az autóbusz ablakára erősített hirdetésekig. Mindenki el akar valamit adni, ránk akar sózni valamit. Otthon, a saját lakásunkban is tele vagyunk hirdetésekkel. Minden egyes doboz, üveg, konzerv a tájékoztatás ürügyén tele van hirdetésekkel. Lassan a saját testünk is mozgó reklámtáblává válik: márkanevek villognak a sapkánkon, a trikónkon, az alsóneműn, minden ruhadarabon, tárgyon, eszközön, ami kezünk ügyébe kerül. Aztán, ha este, megszabadulva reklámruházatunktól, leülünk a tévé elé, a kedvenc film helyett különféle holmik reklámaival bombáznak bennünket, orrvérzésig. Ha tudjuk, hogy a gyártóik vagyonokat fizetnek minden másodpercért, csakhogy ezek a termékek egy pillanatra a szemünk elé kerüljenek, könnyen beláthatjuk, hogy itt már nem befolyásolásról, 104


hanem késhegyre menő harcról, valóságos lelki terrorról kell beszélnünk. Földünkön különböző cégek és magánszemélyek horribilis összegeket fordítanak reklámra, rábeszélésre, meggyőzésre. Nincs a világon az az ember, aki ki tudná vonni magát a reklámozott termékek hatása alól. És ekkor a meggyőzés más formáiról még nem is beszéltünk. A kormányok több millió dollárt költenek évente arra, hogy az adott ország (vagy hatalom) számára kedvező propagandát teremtsenek. Megszámlálhatatlan pénzt költenek propaganda-filmekre, ismeretterjesztő magazinokra, könyvekre, beszédekre. Vannak könyvek, amelyeket egyetlen megbúvó mondat miatt jelentetnek meg több milliós példányban, és legalább 22 nyelven egyszerre. Az agyonreklámozott könyvek mind ilyenek. Semmi sem drága annak, aki szeretné a saját szájíze szerinti életideálra és az általa vallott erkölcsi világrendre rábeszélni az emberiséget. Elég a mondottakból annyit megjegyezni, hogy a rábeszélőgép lövedékei naphosszat záporoznak felénk, anélkül, hogy a felnőtté válás során megtanulnánk, hogy miképp vértezzük föl magunkat a manipulációval szemben, illetve miképp mazsolázhatnánk a tömérdek információ között és hámozgathatnánk ki azt, ami megtudható és megtanulható belőlük.

Kognitív lustaság Ha nem látjuk tisztán a dolgokat, ésszerűtlenül viselkedünk. Ennek csak az egyik oka az, hogy a hirdetések, reklámok összezavarják a fejünket. A másik, nyomósabb ok az ember természetében rejlik. 105


A pszichológusok elgondolkodtató felismerésre jutottak29. Megfigyelték, hogy mindent elkövetünk azért, hogy kognitív energiánkkal – agymunkánkkal – takarékoskodjunk. Amiből az következik, hogy – némi szellemi erőfeszítés, agymunka megspórolásának a reményében – könnyen rászedhetővé válunk. Minél nehezebben hajlunk az elvont gondolkodásra, annál inkább válunk a manipuláció áldozatává. Az intellektuális (kognitív) lustaság következtében figyelmetlenebbül fogadjuk az ajánlatokat, nem vesszük észre a kockázati tényezőket. Ezzel kapcsolatban szeretném fölhívni a figyelmet a modern demokrácia egyik nagy dilemmájára. A szólás és véleménynyilvánítás szabadságát mindannyian korunk nagy vívmányának tekintjük. A szabad, kockázat és akadálymentes eszmecsere hívei vagyunk valamennyien. Meggyőződésünk szerint a szabad eszmecsere becsületesebb és jobb döntési mechanizmust eredményez, mint bármely diktátor legjobb szándékú igyekezete. Csakhogy… És itt van a bökkenő! „Kognitív fösvénységünk”, gondolkodási restségünk miatt gyakorlatilag nem veszünk részt semmiféle érdemi eszmecserében. Latolgatás, mérlegelés, kérdezés, ellentmondás helyett engedjük meggyőzni magunkat. Példák sorával lehet igazolni, hogy az emberek hajlamosak a legbárgyúbb propagandának is bedőlni, csakhogy ne kelljen a dolgon sokat tépelődni.

29

Pratkanis és Aronson: A rábeszélőgép. 35. oldal 106


Ennek az ellentmondásnak a feloldása nem könnyű. Állandóan arra kellene törekednünk, hogy minden áron fejlesszük gondolkodó-képességünket, a közéleti eseményeket illetően semmit sem szabadna félvállról vennünk, ezzel ellentétben néha a legfontosabb polgári kötelességünknek sem szívesen teszünk eleget. A „kognitív lustaság” számlájára írandó az is, hogy a szórakozást előnyben részesítjük az érdemi tájékozódás helyett. Egy bankbotrány részletes és szabatos elemzése 100 tévénéző közül talán egyet sem érdekel, jóllehet a sikkasztás következményeit harminc évig megérzik a zsebükön. Ellenben egy politikus szerelmi életének legapróbb részleteire is kíváncsiak az emberek, jóllehet többnyire megrendezett jelenetekkel és történetekkel állnak szemben. Egy gát építésére kevesen kíváncsiak, annál népszerűbbek az árvízekről szóló híradások. Elmerenghetünk azon, hogy a tévéműsorok miért olyanok, amilyenek (unalmasak, érdektelenek, felszínesek), ám könnyen meglehet, hogy ha csupa hasznos információt sugározna a tévé – a gondolkodási restség folyományaként senki meg nem nézné. A szórakozási vágyunk jelentős mértékben közrejátszik abban, hogy a tévé és az újságok, magazinok, leegyszerűsítvén a valóságot, csak a legszórakoztatóbb szeleteket tálalják elénk a valóságból.

Akiknek elment az eszük Annak idején, fiatal pszichológushallgatóként szörnyülködve hallottunk Guayanáról, erről a csöppnyi latin-amerikai országról, illetve az ott elkövetett kol107


lektív öngyilkosságról. Bizonyos Jim Jones szektavezér, úgymond tiszteletes, híveinek egy csoportjával, e közösség 914 tagjával tömeges öngyilkosságot követett el. Ciánnal mérgezett gyümölcskoktélt szolgált föl, s hívei mind egy szálig, annak ellenére, hogy tudták, mi vár rájuk, megitták a mérget. Nos, ez a titokzatos és rémisztő történet mintapéldája annak, hogy az emberek agymosása hova vezethet. Bizonyára az önök ismerősei és rokonai között is vannak szektatagok, engem mindig iszonyat és rémület fog el, ha arról hallok, hogy ez vagy az, ennek vagy annak a szektának a tagja lett. Gyakran hallok ilyesmiről. A szekták és mozgalmak virágkorát éljük. Egyszer az egyik páciensem azt kérdezte tőlem, hogy ennyi pszichológiai tapasztalat birtokában miért nem lettem szektavezér. Sokkal jobban megélnék, mint így, tette hozzá magyarázatként. Valóban, ez nyomós érv, de nem emiatt hozom itt szóba a szekták kérdéskörét, hanem, mert arra szeretnék rámutatni, hogy a közösségi kapcsolatok hiánya, a társadalmi azonosságtudat megrendülése milyen sebezhetővé teheti az embert. Valamely szektához való kapcsolódás első feltétele ugyanis, hogy az illető kiszakad a régi világból, korábbi társas kapcsolatainak a rendszeréből, s elfogadja a „kiválasztottakat” megillető új azonosságot. A „kiválasztottság” a tagság velejárója, ami a gyakorlatban a csoporttal való teljes azonosulást és a szektavezérnek való vak engedelmességet jelenti. A csoport összezártságát célozza, hogy a kívülállók mind gyűlöletesek, elátkozottak, csak ők fognak „föltámadni”, sőt a földi 108


boldogság egyetlen útja is csak a szektán belül van. A növekvő elkötelezettség lépcsőfokai az önkéntes adakozástól a teljes önfeladásig, akár tömeges öngyilkosságig vezethetnek. A szekták kapcsán elborzadunk azon, milyen szörnyű, ha a tudatos elme elborul, abbahagyja normális működését, a programozás, értelmetlen zagyvaság hatására vakon engedelmeskedik… A döbbenetes az – mondják a szakemberek30 –, hogy a világon minden szektavezér ugyanazokat a módszereket alkalmazza, mint a hivatásos propagandisták, legföljebb rámenősebben és következetesebben. Azon is érdemes elgondolkodnunk, mondják, hogy vannak családok, munkahelyek, pártok, országok, népek, amelyekben többékevésbé szektavezérként viselkedik valaki. Erre vonatkozóan bizonyára mindnyájan tudnánk példákat sorolni. Hitler, ahogyan hozzá hasonlóan számos nagy vezér, nem sokra tartotta a tömeg felfogóképességét. Hamar rájött, hogy a britek és az amerikaiak az első világháborút mindenekelőtt a propagandájuknak köszönhetően nyerték meg. Ha Németország valaha is vissza akar vágni, a propaganda terén is győznie kell. Követve a szövetségesek első világháborús példáját, fölállította a maga propagandagépezetét, amelynek – amint az köztudott – Goebbels lett a feje. A korabeli Németországban lehetetlen volt kézbe venni egy köny-

30 Pratkanis és Aronson: A rábeszélőgép. AB OVO, Budapest, 1992. 187. oldal

109


vet vagy újságot, megnézni egy filmet vagy végighallgatni egy rádióműsort anélkül, hogy kapcsolatba ne került volna az ember a náci világképpel. Ismerős helyzet. És itt nem csak a partizánfilmekre vagy a Szovjetuniót dicsőítő filmekre gondolok, hanem arra a jelenségre, ahogyan a kommunizmus összeomlását követően próbálják befolyásolni gondolkodásunkat és figyelmünket nyomorúságunk mai haszonélvezői. Ennek folyományaként a fejünk tele van félelemkeltéssel, gyanúsítgatással, rémhírekkel kapcsolatos képzetekkel.

Ha nincs mit mondanod… Nem csak mások befolyásolnak bennünket, hajlandóak vagyunk saját magunkat is megtéveszteni, félrevezetni. Vágyaink, reményeink és félelmeink nagy mértékben befolyásolják a hozzánk eljuttatott üzenetnek, a szavaknak az értelmét. Manapság a gyors megoldások divatját éljük. Szeretnénk gyorsan meggazdagodni, a problémán gyorsan túl lenni, egykettőre meggyógyulni stb. Ezért kritikátlanul fogadunk minden ilyen jellegű üzenetet. Hajlandóak vagyunk elhinni az erről szóló állításokat, politikai ígérgetéseket. Üres ígéretekkel könnyű elterelni figyelmünket fontos dolgokról. Ennélfogva egy idő után zavarodottan szemléljük az alapvető társadalmi folyamatokat. Elvárásaink, hiedelmeink miatt nem a valóságnak megfelelően cselekszünk. Ha hiedelmeinkről van szó, hajlamosak vagyunk rá, hogy azonnal ellenvéleményt alkossunk, ha valaki ellentmond, és megpróbál a józan eszünkre hivatkozni. 110


Az ellenvéleményező hajlandóságunk olyan erős bennünk, hogy ezt a velünk manipulálók könnyen fordítják a maguk javára. Ha nincs mit mondanod az adott helyzetről, problémáról – a növekvő szegénységről, munkanélküliségről, adókról, kilátástalanságról – tereld el a figyelmet. Az emberek figyelmét ugyanis könnyű elterelni, gyakorlatilag bármivel, amivel hatni lehet érzelmeikre. A kutatások szerint a dalok, különféle zeneszámok különösen hatékonyak a fiatalok figyelemelterelésére a valós problémákról. De felnőttek esetében is a szakértők sora próbálja a figyelemelterelő trükkök sorával elterelni a felnőttek figyelmét az égető társadalmi problémákról. Ellenvéleményező hajlamukat átirányítják valamilyen jelentéktelen problémára… Gondoltunk volna arra, hogy a szórakozás (szórakoztatás), a vadul tomboló zene, a vonzó modellek, pucér nők, a meghökkentő nyomdatechnikai szerkesztés, a gyors vágások, a különös kameraállások, a nehezen olvasható szöveg, az apró betűk, minden, ami az embert valamelyest zavarba hozza, voltaképpen a figyelemelterelést szolgálja, az a célja, hogy a dolgok állását illetően az ellenvéleményünket elnyomja. Elvonni a figyelmet a lényegről… ez ma a hozzánk eljutó legtöbb üzenet lényege. A meggyőzés és a figyelemelterelés együtt gyakorlatilag képtelenné teszik az embert érdemi kommunikációra, a helyzet megbeszélésére, személyes véleményük kifejtésére… Így aztán szabad az út a mindennapi propaganda önkéntelen befogadása felé…

111


Szellemi terror Amennyiben álkörnyezetet, virtuális valóságot akarunk teremteni, az igazi valósághoz vezető utakat, vagy azok egy részét el kell torlaszolni. Minden valamire való forradalmár vagy elhivatott vezető tudja, hogy azokkal az emberekkel legnehezebb boldogulni, akik saját fejükkel próbálnak gondolkodni. Ebben kell őket megakadályozni, de legalábbis korlátozni. A legfontosabb cél ezért a hírforrások ellenőrzése. A hírek áramlásával, szelektálásával meghatározhatjuk, hogy az emberek hogyan és hova nézzenek, ott mit lássanak, mitől mit gondoljanak. Napjainkban olyan nyelvi-kulturális világkörnyezetben élünk, amelyben a beszéd és írás a „politikailag korrekt” beszéd szigorú követelményének van alávetve. Ez magyarán azt jelenti, hogy a szavak gyakran mást jelentenek, mint amilyen értelemben használjuk őket, de jelentésváltozásukra tilos rákérdezni. A politika mintegy kiemelte őket a történelem folyamatosságából és társadalmi összefüggésrendszerükből, jelentésük dogmává merevült. Aki például a demokrácia, a haladás, a reneszánsz, újjászületés, forradalom, a humanizmus szavak mai jelentésére szeretne rávilágítani, könnyen megütheti a bokáját, ugyanis afféle lázadónak, felforgatónak minősül. Holott ezek a szavak a kiemelt fontosságuk vagy ideológiailag kitüntetett jelentésük ellenére, ma már, a mindennapi gyakorlatban, homlokegyenest mást jelentenek mint egykor jelentettek. Nem csak ezeknek az ideológiai töltetű szavaknak a jelentésváltozásáról van szó. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy nyelvi-kulturális téren a mindennapi 112


életben valóságos szemiotikai katasztrófa ment végbe. Annak ellenére, vagy épp azért, mert az életet ellenőrizni és befolyásolni akaró mindenkori hatalmi gépezet éberen őrködött a szellemi élet történései fölött. A modern kultúra nevében az uzsoracivilizáció, amelynek szenvedő alanyi vagyunk, minden földi szellemi és anyagi teljesítményt az általánossá tett uzsorakamatnak rendel alá, a szavak a mindennapi életben ittott, előbb-utóbb felszínre törnek és követelik elorzott tartalmukat, valós jelentésüket és szellemi birodalmukat. A világ értelmezése nem képzelhető el a szavak jelentésének folyamatos tisztázása nélkül. Számos értelmiségi él abban a tévhitben, hogy a modern kornak hazudott társadalmi viszonyokkal napjainkra kialakult a világ helyes értelmezésének a lehetősége. Szó sincs róla. A manipuláció – a manipulált tömegtudat – miatt mára szellemileg és lelkileg betegebb a világ, mint bármikor ezelőtt. Kérdés persze, hogy a lelki anarchia új keletű jelenség-e, avagy világtörténeti jelentőségű fordulat előtt mindig hasonló volt a helyzet. Kiüresedett, értelmetlenné vált a beszéd, ami aláásta a világ értelmezésének lehetőségét… Amikor egyszer régen megkérdezték az egyik kínai császárt, hogy milyen intézkedéseket tenne országa megmentése érdekében, azt válaszolta: Először is helyreállítanám a szavak jelentését.31

31

Zelnik József: Negyven év után. MMA – 2o12. , 11. oldal. 113


A jövő már elkezdődött Arisztotelész még úgy fogalmazott, hogy a tájékoztatás, a meggyőzés arra szolgál, hogy útbaigazítsa a tudatlanokat, illetve azokat, akiknek a felfogóképessége korlátozott. Az útbaigazítás, a meggyőzés szerinte a tanult emberek dolga. Ennek megfelelően a meggyőzést mindig a társadalom csúcsán kezdték, és onnan haladt lefelé. Az uralkodó elit hozta a döntéseket, az értelmiség feladata volt, hogy arról a tömeget meggyőzze. Az értelmiség egy része ma is abban a szerepzavarban él, hogy az ő dolga az igazság közvetítése a tudatlanok felé, holott az idők megváltoztak. Értelmiségi körökben ma inkább Protagórasz felfogása van divatban, aki szerint az érvelés, a vélemények ütköztetése segít hozzá a megértéshez, egyáltalán a szót értéshez és a helyes társadalmi döntésekhez. Más szóval, több igazság létezik, és ez csak a beszéd során derül ki. A legveszélyesebb helyzetek abból adódnak, ha valamely hatalom amellett érvel, hogy egyetlen abszolút igazság létezik, ami az ő privilégiumát képezi. Míg egyesek azt mondják, hogy a globalizáció a világ új gondolkodási alapokra helyezését jelenti, a bezártság, a mítoszok lerombolását, az ember történelmi léptékű szellemi emancipációját, mások amellett érvelnek, hogy ellenkezőleg, az állami és közösségi keretek háttérbe szorítása az emberiség szellemi-kulturális színvonalesését, az emberi kommunikáció hanyatlását

114


jelenti. A jövő, ahogyan Kiss Endre filozófus fogalmaz, a civilizáció és a barbárság harcának a terepe lesz.32 Ilyen értelemben a jövő már elkezdődött… A különböző társadalmi tudatformákban, művészetekben, tudományban jószerével már semmi sem az, aminek látszik. A tudós, a művész igyekszik elbújni a műve mögé, ami az alkotás személytelenségében nyilvánul meg. A művészi és tudományos életmű egyre kisebb mértékben, hovatovább egyáltalán nem tartalmaz személyes mozzanatokat (egzisztenciális tapasztalatot, rálátást, érdeket, álláspontot). Az alkotó értelmiségi, aki megéli és elgondolja a világot, mintha nem hús-vér ember lenne, azt hiszi, vallja és szajkózza, amit mások a szájába adnak. Gondolatvilága kényszerpályára kerül. A rejtőzködő személyiségek esetében igen intenzív gondolkodásra (agymunkára) van szükség ahhoz, hogy a néző, olvasó, hallgató az alkotó evilági személyiségére (valós érzéseire, szükségleteire, problémáira) ráérezzen.

A kommunikáció kényszerpályái Az élet személyes mozzanatainak háttérbe szorulása (tudatos háttérbe szorítása) az úgynevezett tárgyilagosság nevében, a gondolkodás és a kommunikáció kényszerpályáit jelenti. Mit lehet várni attól a megnyilatkozástól, amelyben őrizkedni kell annak még a lát-

32 Kiss Endre: A globalizáció kiváltotta félelmek és remények. Online, http//: www.pointernet.pds.hu/kisendre /

115


szatától is, hogy konkrét életérzés, a világ egyedi, személyes megtapasztalása áll mögötte? Milyen bizarr indíttatás szükséges például annak elhitetéséhez, hogy az alkotónak, az alkotó életének semmi köze az életműhöz? Fogas kérdés. Bizonyára nem tévedünk, ha a gondolkodás, a megnyilatkozás, végső soron a kommunikáció kényszerpályáiról beszélünk, amely megfoszt bennünket hiteles gondolataink közlésétől, az őszinte és igaz beszéd lehetőségétől. Mindez annak folyománya, hogy hiányzik a saját élethez való viszony szabadsága. A globalizálódással, illetve az azt propagáló tudat térhódításával párhuzamosan egyre behatároltabb lesz gondolkodásunk, függetlenül attól, hogy azt „alkotómunkának” nevezzük vagy bármi másnak. A gondolkodás – és vele összefüggésben a beszéd, írás, olvasás – szabadságát a saját élethez való viszony szabadságán mérhetjük le. Ma az ember nem teheti föl önmagának a végső kérdéseket anélkül, hogy a választ a globalizálódásra jellemző kulturális és politikai viszonyok meg ne előlegeznék számára. És ez lassan a mindennapi élet bármely vonatkozására érvényes. Ahogyan Kiss Endre fogalmaz: a saját választásokon alapuló életvezetés állandóan összeütközik a politikai (pénzügyi, gazdasági, kulturális) represszióval.33 A szabadság hiánya abban mutatkozik meg, hogy a politikai represszió megzavarja gondolatainkat, ellentmondásossá teszi társas kapcsolatainkat, elbizonytala-

33

Kiss Endre id. m. 116


nítja identitásunkat, kényszerpályára tereli a másokkal való kommunikációnkat. Teszi mindezt a haladás, egy magasabb rendű embereszmény jegyében, kényszerpályára terelve az embereket, holott ők maguk attól szabadok, ha megtalálják helyüket és szerepüket természetes közösségükben, békében élnek más emberekkel, akikkel szolidaritást éreznek. Nem arra való a szabadság, hogy az emberiséget előre, ide vagy oda vigye, „továbbfejlessze”, hanem arra, hogy az ember minden helyzetben saját választása alapján dönthessen… Gondolatban megtehetjük, hogy elvonatkoztatunk a konokrét életkörülményektől. Az efféle személyiséget azonban a tartalmi üresség és a társadalmi meghatározatlanság jellemzi. Más szóval egy fikcióval állunk szemben. A valóságos életalakítás evilági konkrét helyzetekben, viszonyokban mutatkozik meg, küzdelemben, helytállásban, állásfoglalásban, saját gondolataink átadásában, néha konfliktusok vállalásában, de semmiképpen nem a szabadság elvont eszméjéhez való ragaszkodásban…34

34 Hódi Sándor: Életpszichológia. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2010., 137. oldal.

117


CIVILIZÁCIÓS SZEMLÉLETVÁLTÁS 35 Közhely, hogy a nyelv mindig egy bizonyos nép szemléletét tükrözi, azt, ahogyan a világot látja. Vagyis különböző nyelvek különbözőképp ragadják meg a világot, ami tükröződik az adott nyelv szórendjében, kiemelési szokásaiban, ragozási módszerében, szószerkezeteiben, nyelvtanában és az adott nyelven beszélő nép gondolkodásmódjában. Ennek szemléltetésére hadd hivatkozzam az ominózus példára: a magyar keresi a pénzt, az angolszászok csinálják, a német megszolgálja, az olasz megvalósítja... Vannak, akik több nyelven beszélnek. Többségük valójában az egyik nyelven, az anyanyelvén gondolkodik akkor is, amikor a másikat használja. Az igazi többnyelvű emberek, ha más nyelvre váltanak, lelket cserélnek, más fejjel gondolkoznak. Erre sokan nem képesek, nekem is problémát okoz, mert magyar módra gondolkodom. Akkor is, amikor idegen nyelven próbálok beszélni. Mondanám, hogy ebben ludas az iskolai oktatás, mert játék, móka, ének, rímek, gyermekdalok, mondókák, mindennapi szituációk gyakorlása helyett kizárólag nyelvtannal tömték a fejünket, ami nonszensz egy idegen nyelv megtanulása szempontjából. Ettől függetlenül azt tapasztalom, hogy minél job-

35 Elhangzott az Anyanyelvi világnap alkalmából az adai Szarvas Gábor Könyvtár által szervezett ünnepségen 2013. február 21-én

118


ban elmélyülök az anyanyelvem szépségeiben, a magyar észjárás rejtelmeiben, annál inkább görcsben áll a gyomrom, ha számomra idegen logikával kell gondolkodnom. ** Előadásomban ezúttal nem a nyelvoktatással, a nyelvtanítás hatékonyságával, még kevésbé a kétnyelvűséggel foglalkozom, hanem a nyelvek és népek sorsa foglalkoztat. A nyelvek kihalása és vele a sokféle világlátás és gondolkodási mód beszűkülése miatt aggódom. A nyelv és világlátás, a nyelv és a gondolkodás viszonya régóta foglalkoztat. Mért szorul össze az ember gyomra, ha idegen nyelven kell megszólalnia? Azért, mert nem találja a megfelelő szavakat? Dehogy. Azért mert más logikát kell használnia. Nem beszélhet spontán, önfeledten, annak szellemében, ahogyan a világot látja. Mit jelent az, hogy aki magyarul beszél, az magyarul is gondolkodik – a németek meg németül, a szlávok, latinok, angolszászok megint máshogyan? A tudósok próbálnak ennek utána járni, szeretnek erről beszélni, vitatkozni, időnként meglehetősen provokatív stílusban, gyakran hajba is kapnak egymással. Az eltérő – mondjuk azt, hogy tudományos – álláspontok mögött kőkemény ideológiai, politikai hadállások húzódnak. A jobb érthetőség kedvéért, nagyon leegyszerűsítve a dolgot, azt mondanánk, hogy az emberiség egységesítéséért, egy majdani nagy, egynyelvűnek megálmodott világállam megteremtéséért, illet119


ve a népek, nyelvek, emberek sokszínűségének megőrzéséért folyik a harc. Ágyúdörgés nélkül ugyan, ám annál kíméletlenebbül, szívósabban. Gondoljuk csak meg, alig több mint fél évszázad alatt 230 nyelv kihalt, további 2474 nyelv sorsa kérdéses, kisebb vagy nagyobb mértékben a kihalás szélén van. Azt mondjuk, hogy „kihalt”. Azt a látszatot keltve, mintha a nyelvek fogyása, kihalása, a világ kulturális sokszínűségének halványulása természetes folyamat volna. Ha kicsit megpiszkáljuk dolgot, a nyelvek veszélyeztetettségének hátterében azonnal feltűnnek különböző okok, amelyek korántsem tekinthetők természetes állapotnak. Ide tartoznak a háborúk, az üldöztetések, kitelepítések, népirtások, a gazdasági és politikai elnyomás, a stigmatizálások, az asszimiláció, a migráció és a nyelvek keveredése is. Egyes nyelvek háttérbe szorulásához hozzájárul az új információs eszközök által előnyben részesített nyelvek, különösen az angol térhódítása is. Amint látjuk, a nyelvek fogyása, kihalása, a világ kulturális sokszínűségének halványulása korántsem természetes folyamat, ahogyan azt lelkiismeretünket elaltatva a világ közvélemény-formálói, pl. a nagy médiaguruk megpróbálják belénk sulykolni, hanem – nevén nevezve a dolgokat – a nyelvi imperializmus folyománya. Látnunk kell például, hogy az idegennyelvtanulás körüli nagy csinnadratta, ami sok esetben az anyanyelvi kultúra rovására történik, voltaképpen a nyelvi imperializmus egyik szalonképes formája. Végre az idén az UNESCO javaslatára az anyanyelvi oktatás került az anyanyelvi világnap középpontjába. Az 120


egyes országokat arra bátorítják, hogy támogassák az anyanyelvi képzéseket és az iskolai oktatást. Jobban oda kellene figyelnünk erre a fordulatra, mondanám, hogy erre a civilizációs szemléletváltásra. Engem ugyanis, és bizonyára sokunkat, aggodalommal tölt el a nyelvek fogyása, kihalása, a világ kulturális sokszínűségének fakulása. Jobban izgat, mint az, hogy a Föld több mint 200 országában a körülbelül hatezer nyelven beszélő ember közül hány napszámos, fejősasszony, földműves és vasesztergályos nem tanul meg angolul. Szerény meglátásom szerint főként az anyanyelvi kultúra napszámosaira – tanárokra, jogászokra és orvosokra – nehezednek ilyen indokolatlan elvárások. Az igényes anyanyelvi műveltség szorgalmazása helyett az idegen nyelvtudáshoz kötött diploma pedig az anyanyelv degradálása, a globalizálódó világ agreszszív előretörése előtti szolgai főhajtás. Nem árt ezt tisztán látni, kimondani akkor, amikor egyre-másra születnek ilyen miniszteri rendeletek. Ebben a szűkülő horizontú magyar világunkban is, *** Visszatérve a tudományhoz, legalábbis annak látszatához, a nyelv és a gondolkodás viszonyának találgatása a modern kognitív-pszichológia és a korszerű nyelvfilozófia egyik központi témája. A kérdés úgy merül föl, hogy van-e valamilyen gondolatszerű elemekből álló, beszéd és írás nélkül is létező, mentális jellegű nyelv bennünk, amelyen keresztül a világ jelenségeit felfogjuk, megértjük és leírjuk?

121


A mentális nyelv napjainkban igen felkapott filozófiai fogalom, amelyre vonatkozóan számos hipotézis született, minthogy számos kérdés vethető fel vele kapcsolatban. Nem tudjuk, hogy egy ilyen – gondolatszerű elemekből álló, beszéd és írás nélkül is létező – nyelv csakugyan létezik-e? Ha igen, ennek a mentális nyelvnek nevezett valaminek mi a viszonya az írott és beszélt nyelvhez? Van-e leírható szerkezete, és ha van, milyen? Velünk született-e, vagy a természetes nyelv valamiféle előzménye? Azok, akik a mentális nyelv létezése mellett kardoskodnak, azt állítják, hogy a mentális nyelv univerzális, mindenkinél ugyanolyan módon működik. A természetes, konvencionális nyelvek a kollektív tudatok közös mélystruktúráját jelenítik meg, és egyénenként jelentős eltéréseket mutathatnak – gondolatainkat másként fejezzük ki, mint mások –, a mentális nyelv viszont, amennyiben jól értem, azonos valósághelyzetben azonos tudattartalmakat eredményez minden embernél. „A szavak másképpen csendülnek görögül, másképpen latinul, a fogalmak azonban sem nem görögök, sem nem latinok, sem nem tartoznak semmiféle nyelvhez” – írja már Szent Ágoston a Vallomásokban. Arisztotelészt is foglalkoztatta a kérdés: – Amik a beszédben elhangzanak, lelki tartalmak jelei, mondja, amiket pedig leírunk, a beszédben elhangzottak jelei. És mint ahogy nem mindenkinek az írása azonos, úgy a beszéde sem. Viszont a lelki tartalmak, melyeknek ezek közvetlenül jelei, mindenkinél ugyanazok; s azok a dolgok, amelyekről e tartalmak képet adnak, szintén ugyanazok” – olvashatjuk a Herméneutika c. írásában. 122


Meglehetősen bonyolult filozófiai, pszichológiai és nyelvészeti kérdésről van szó, itt talán ne is mélyedjünk el túlságosan benne. A dolog arra megy ki, hogy ha van mentális nyelv, annak összébb kell hogy hozzon bennünket, alapjául szolgálhat egy világnyelvnek, és a természetes nyelvek okozzák a zűrzavart körülöttünk, nem érdemes sok könnyet ejteni értünk. Ezt így persze senki se mondja ki, jómagam is inkább élcelődöm vele. Ezzel kapcsolatban csak azt szeretném leszögezni, hogy akár van a gondolatnak nyelve (mentális nyelv), akár nincsen, pszichológiai szempontból a hangsúly azokon a lelki tartalmakon van, amelyeket megélünk, leírunk, egymással megosztani igyekszünk, megbeszélünk. Ezek a lelki tartalmak viszont, akárcsak maga a nyelv, amelyen beszélünk, elválaszthatatlanok társadalmi beágyazottságunktól, vagyis szociális képződmények. Ami azt jelenti, hogy aki magyarul beszél, az magyarul is gondolkodik. Ahogyan Ludwig Wittgenstein nyomdokain járva el kell fogadnunk, hogy „privát nyelv” nincsen, tudomásul kell vennünk azt is, hogy a lelki jelenségek – akarat, érzelmek, gondolkodás – intraszubjektív felfogását régen túlhaladta a tudomány és az idő. Az emberi lélek – vagy inkább elme – nem valami zacskó, amiben gondolatok, érzések vannak elraktározva. Elménk folyamatos pallérozásra szorul, ennek érdekében szüntelenül zajlanak bennünk a mentális folyamatok. Egy részüknek tudatában vagyunk, más részükről nem tudunk beszámolni. Vonatkozik ez a beszédre és gondolkodásra is. Sok finomsága, árnyalata van például a szavak jelentésének, amelyeket határo123


zottan és világosan tudunk használni, de nem tudunk pontosan számot adni arról, miért használjuk éppen azokat a szavakat, mi az a szabály, ami irányítja gondolkodásunkat. Nem mindig tudjuk megfogalmazni igazából azt sem, amit tudunk, vagy tudni vélünk. Önmagunkra mint fix kiindulópontra tekintünk. Annak ellenére, hogy tudományos szempontból nincsen biztos, megrendíthetetlen Én, Lélek, Személyiség vagy Tudat bennünk. Az ember állandóan többféle párhuzamos történeteket gyárt arról, ami benne, vele és körülötte, történik. Ez a „meseszövés”, minthogy saját agyunk végzi, az egyedi lélek hangján szólal meg, de szorosan be van ágyazva annak a nyelvi közösségek a sorsába, amelyhez tartozunk. *** Látszólag messze kalandoztunk, pedig csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a nyelv és a tudat problémája ezernyi titkot, meglepetést tartogat számunkra. Nem úgy működünk, ahogy a dolgokat, a világot, a nyelveket leegyszerűsítve látjuk. Eltéphetetlen köldökzsinór fűz bennünket ahhoz a nyelvi közösséghez, amelyen beszélünk, és amelyen a világot megismerjük. Az Én, a tudat azoknak a különböző értelmezéseknek a virtuális súlypontja, amelyek segítségével élményeinket állandóan rendezzük. Ez a rendezés anyanyelvünkön történik, a történetek is a nyelvi-kulturális közösség helyzetéhez, sorsához kötődnek. A szociális meghatározottság olyan jelentős, hogy vannak kutatók, akik egyszerűen felcserélik a sorrendet. Nem a képzeletünk által teremtett fix pontból, az egyedi ember (történel 124


mileg tekintve pillanatnyi) állapotából indulnak ki, hanem a nyelvi-kulturális közösségek létéből. Amit mi egyedi emberek megélünk, gondolunk, amiről beszélünk, az ahhoz az állandóan változó tapasztalathoz, tudattartalomhoz kötődik, amelyben saját személyiségünk pusztán egy semleges szimbolikus fonál, melyre ezek a lelki jelenségek mint gyöngyszemek fel vannak fűzve. A nyelvi-kulturális közösségek halványulásával, szétzilálódásával, ezek a szimbolikus fonálszálak megszakadnak, és apró mihaszna gyöngyszemként, menthetetlenül szétgurulnak a földön.

125


A GONDOLAT HATALMA36 A gondolkodás definícióját a kognitív pszichológia kissé bonyolultan fogalmazza meg. Eszerint a gondolkodás az információ feldolgozásával, megértésével és kommunikációjával kapcsolatos mentális tevékenység, amely alapvetően a képzetekre és a fogalmakra támaszkodik. A képzetek és fogalmak bennünk a tárgyak és események jelképei, nem valamilyen létező dolgok tehát, hanem valamiféle jelen nem levőnek a helyettesítői, azok reprezentációi. A természet, a tárgyak, emberi viszonyaink belső megjelenítéséről beszélünk, amit gondolkodásnak nevezünk. A fogalmak segítségével a világot kezelhető egységekre bontjuk, amelyekhez a nyelv segítségével szavakat rendelünk, és ezeket a szavakat egyúttal valamilyen értelmezési keretbe rendezzük. Minden újszülött örökletesen hozza magával a gondolkodás képességét, de csak egy nyelvhez kötötten tudunk gondolkodni, hatékony művelését csak valamilyen komplex nyelvi-kulturális közegben lehet elsajátítani.

36 Aracs. A délvidéki magyarság közéleti folyóirata. 2013. október 23. Készült a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok Gondolkodás és a nyelv címen megrendezett tudományos ülésszakára.

126


Nyelv és tudás Bonyolultnak tűnik, de a dolog lényege egyszerű. Ahhoz, hogy eligazodjunk a világban és valamiféle rendet rakjunk a fejünkben, külső irányításra, komplex gondolatokra van szükségünk. A gondolkodás feltételezi az emlékezés, az érvelés, az elvonatkoztatás készségét, a figyelem irányítását és összpontosítását, de ehhez a genetikai örökség mellett a szokások és kulturális beidegződések elsajátítására van szükségünk, amelyhez a nyelvi kultúra nem csak iránytű, hanem meghatározza a tudás jellegét is. A nyelv voltaképpen tudás. A gondolkodáshoz erre a tudásra kell szert tennünk. Az ember testi létezési módjából fakadóan fontos a biológiai örökség, a készség, de ez önmagában nem elegendő. A génekben tárolt örökség mellett szükségünk van a társadalmi-kulturális örökségre is. A kulturális minták alakítják a fogalomalkotást és a nyelvi kifejezést, ez szolgál önalkotó rendszerként a gondolkodás és megismerés alapjául. Ahhoz, hogy eligazodjunk a világban és harmonikus kapcsolatba kerüljünk másokkal, otthonosan kell mozognunk egy nyelvi kultúrában. E nélkül az otthonosság mint szilárd önalkotó rendszer nélkül a tudatban zűrzavar uralkodik. A zűrzavar azt jelenti, hogy megfelelő fogalom és nyelvismeret hiányában nem tudjuk a szellemi energiát hatékonyan (célirányosan) felhasználni, elveszettség és feleslegesség-érzés vesz rajtunk erőt, gondolataink elkuszálódnak, szorongunk, depresszióssá válunk. 127


A gondolkodás és a nyelv szoros összefüggését azért fontos megértenünk, mert mindmáig tartja magát az a téves szemlélet, hogy a gondolkodás a mi belső, személyes ügyünk. Gondolataival ki-ki kénye-kedve szerint bíbelődik. Az ember testben való létezése (testi létezése) folytán a világról való ismeretei tapasztalati alapúak, ebből fakad az az illúzió, hogy gondolataink kizárólagos urai mi vagyunk. A gondolkodás azonban az ember öntudatra ébredésére való késztetés, ami Énünk és a körülöttünk levő világ közötti harmónia megteremtése felé hajt bennünket. A gondolkodás arra való késztetés, hogy kitartó szellemi erőfeszítéssel csökkentsük a helyzetünkből fakadó feszültséget: a kiszolgáltatottságot és elesettségérzést. Néha kényszerítő és sürgető ez a szükséglet, máskor – ha az ember nincs közvetlenül kiszolgáltatva az élet veszélyeinek és fenyegetettségeinek, nem szenved hiányt semmiben – csupán önző örömszerzésre irányul, arra, hogyan tehető a személyes élet, akár mások kárára, minél örömteljesebbé és élvezetesebbé.

Amivel az ember több önmagánál Magányos Énünket a világgal szemben nehéz megvédeni. Előbb-utóbb rákényszerülünk, hogy osztozzunk mások gondjaival, és minden porcikánkkal olyan célokra, feladatokra, kérdésekre koncentráljunk, amelyek a társadalmi szerveződés egészét érintik. Ami természetes is, ha nem is vagyunk mindig tudatában annak, hogy részei vagyunk a társadalmi valóságnak, melyben – a maga módján – mindenki ugyanannak a 128


célnak a megvalósításáért küzd: ez a fennmaradásért folytatott harc. A gondolkodás azt a célt szolgálja, hogy saját érzékelésünkből, tapasztalatunkból kiindulva egyéni tudásunkat egyesítsük (összevessük) az egyetemes tudattal, szellemi tevékenységünkkel hozzájáruljunk nyelvi kultúránk, nemzeti közösségünk felvirágoztatásához, létezésünkkel belevegyüljünk a világegyetem harmóniájába. Patetikus szavak, de ha mégoly elfogultsággal tekintünk is saját személyiségünkre, saját Énünkre, tisztában kell lennünk vele, hogy egyetlen emberi élet, egyetlen kallódó lélek minden sikerével, bajával, örömével, kiábrándultságával csak egyetlen pillanat az emberiség történelmében, testi mivoltában pedig jelentéktelen apró porszem a világegyetemben, ami szerénységre kell, hogy intsen bennünket. Ezt a szép gondolatot akár dolgozatom végére is hagyhattam volna, de mivel korunkban az individualizmus szellemétől átitatva túlságosan el vagyunk telve önmagunkkal, egyedi emberi mivoltunkkal, időzzünk még el az ember környezettel való interaktivitásának a gondolatánál. Túl kell tekintenünk saját énünk önző határain ahhoz, hogy megértsük azt, ami mondanivalónk szempontjából a legfontosabb: jelesül, hogy az ember gondolkodása révén több önmagánál. Része mindannak, ami körülveszi: a természetnek, az élővilágnak, társadalomnak, sőt a múltnak és jövőnek is. Ez a felismerés – Énünk szűk határaihoz való görcsös ragaszkodás helyett – megóv bennünket attól a veszélytől, hogy 129


értelmetlennek találjuk az életet, káosz és közöny uralkodjon el lelkünkön, hiszen gondolataink révén, pszichés energiánkat az emberi nem fennmaradásának szolgálatába állítva, információ formájában tovább formáljuk, alakítjuk a jövőt, akkor is, amikor testi mivoltunkban már nem létezünk. Jelenlegi ismereteink szerint az agysejtjeink halálával sziporkázó tudatunk is elmúlik. Voltaképpen nem is a halától félünk, hanem a tudat felbomlásától. Annak jövőbeni állapota miatt rettegünk, holott aki egyszer világra jött, életével, gondolataival, cselekedeteivel – pszichikus energiájával – nyomot hagy maga után, pszichikus energiája az emberi lét valamely jövőbeli állapotában fennmarad, gondolataival hat, akkor is, amikor fizikai lénye rég elporlad. Remélem, hogy ezek a szép, szárnyaló gondolatok is megmaradnak, ahogyan az itt elhangzó többi jó gondolat is, és ezekkel a tanácskozás a jelenlegi ismereteinken messze túlmutató szintre emel majd bennünket. Ne legyünk kishitűek, erre a lelki fejlődésre képesek vagyunk valamennyien, nem kell hozzá nagy elhatározás, és a valósággal sem kell megalkudni: egyszerűen hinnünk kell abban, hogy gondolatainkkal hozzá tudunk járulni nemcsak a magyar nyelv őrzéséhez, a magyar társadalom gazdagodásához, hanem az emberi élet szebbé és jobbá tételéhez is.

Háromezer éve történt Egyes szakértők szerint az ember mindössze háromezer éve jött rá, hogy tud gondolkodni. 130


Ősapánk azt megelőzően is gondolkodott, átsuhantak a fején felismerések, benyomások, de minden tudatos kontroll nélkül szárnyalt a képzelete, és vélhetően külső hangnak, sugallatnak, látomásnak tartotta gondolatait. Semmi közelebbit nem tudunk róla, hogy mikor lett ura szellemi tevékenységének. Mai szóhasználattal: mikor ébredt öntudatra? Márpedig ez igen fontos, ha nem a legfontosabb fejlemény az emberiség történetében. Ekkor és ezzel a képességgel emelkedett ki az állatvilágból. A gondolkodás lehetővé tette az ember számára, hogy a fejében új ötletek, technikai eljárások fogalmazódjanak meg, képessé vált saját érdekeinek a megfogalmazására és védelmére, a másokkal való együttműködésre. A gondolkodás az első nagy lépés a személyes szabadság felé, amennyiben magának a személyiségnek a körvonalazódását teszi lehetővé, ami az én elhatárolódását jelenti, a külvilágtól, a természettől, a többiektől. A pszichológia másfél évszázada vált tudománnyá, azóta keresi a magyarázatot a tudat mibenlétére, anélkül, hogy annak mibenlétére vagy működésére vonatkozóan elfogadható választ tudott volna adni. Különböző feltevések, elméletek, magyarázatok persze vannak. Közöttük igen nagy teret nyert Freud elgondolása, miszerint tudatműködésünk, gondolatvilágunk többnyire elfojtott vágyaink hatása alatt áll. Mai megfogalmazásban ez úgy hangzik, hogy érdeklődésünk irányát, látás- és gondolkodásmódunkat, csapongó gondolatainkat szükségleteink, érzéseink irányítják. Vannak, akik a kérdés megválaszolásában nem is próbálkoznak tudományos magyarázattal. Az ember131


élet annyira szomorú, mondja Ady. Amellett annyira ijesztő és veszélyes, hogy kell valami, amibe belekapaszkodunk, amiből hitet, bátorságot merítünk. Ne törjünk pálcát azok fölött, akiknek a tudományos ismereteken túlmutató hitre van szükségük ahhoz, hogy ebben a földi életben vigaszt találjanak. Ők a Teremtővel és nem az evolúcióval azonosulnak. Lehetséges, hogy amikor az Élő, Igaz és Egy Örök Isten elhatározta, hogy az embert megalkotja, saját szent lelkének egy parányi részét az ő szívébe zárta, és azóta is ezt teszi minden ember esetében. A szívünk köt össze bennünket Istennel és az univerzummal, ezért szívünkre hallgatva találhatunk meg mindent, amit a Teremtő számunkra feladatul szánt földi pályánk idejére. Életünk ezen a bolygón a szívünknek – ennek a harangnak – a megkondulásával kezdődik, és utolsó dobbanásával ér véget. Közte, amin gondolkodunk, fáradozunk, az egy értelmes, előrevivő isteni terv része. Akár hiszünk ebben a megtervezett útban, az eleve elrendeltetésben, akár Énünk, saját testi valónk sürgető szükségleteit tartjuk legfontosabbnak, akár Freud elméletére hagyatkozunk, a gondolkodás – ebben mindenki egyetért –, a tudat rendezett működését jelenti, ami anyanyelvünkön történik.

A tudat rendezett működése Elfojtott vágyaink, érzéseink, szükségleteink kétségkívül befolyásolják gondolatainkat, ettől azonban a fejünkben káosz uralkodna. A tudat rendezett működéséhez, úgy is fogalmazhatunk, hogy gondolataink 132


rendbe szedéséhez, valamilyen célra, feladatra, rutinos tevékenységre van szükségünk. Valamire, ami figyelmünket tartósan egy mederbe tereli, kijelölt határok között tartja. Ennek hiányában a figyelmünk ellazul, gondolataink szabadon csaponganak, elveszítjük fölöttük uralmunkat. Mindenre akad ember. Tudományos kísérletekkel igazolták, hogy sötétzárkában, minden információtól, érzékszervi (látási, hallási) hatástól megfosztva, egy idő után érthetetlen, bizarr fantáziaképek, érzékszervi csalódások, hallucinációk lépnek föl. Ahhoz, hogy állandó frissességben tartsuk gondolkodásunkat, másokkal együtt részt kell vennünk a körülöttünk levő világ formálásában. Remeteként a világtól visszavonulva, a társadalmi információktól, cselekvési lehetőségtől megfosztva, nélkülözve mindenféle kapcsolatot, hatást, visszajelzést, tudatunk elbizonytalanodik, agyunkba visszatér a káosz. Kevéssé ismeretes, hogy az élet céltalansága, a motiválatlanság, az ingerszegénység a laza társadalmi beágyazottság folyománya. Azok érzik magukat csüggedtnek, elégedetlennek, feleslegesnek, akik a társadalmi élet vérkeringésén kívül maradnak. Azok, akiknek semmi dolguk a világon, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Amikor az emberek legszabadabbak, azt tehetik végre, amit akarnak, akkor a legboldogtalanabbak. Akkor érzik a legkevésbé szükségét annak, hogy akár egy szalmaszálat is arrébb mozdítsanak. Ilyenkor gondolataik össze-vissza csaponganak, és előbb-utóbb kikötnek valamilyen fájdalmas gondolatnál, sérelemnél, kielégíthetetlen vágynál. Ezért van az, hogy hétvé133


geken, szabadságuk alatt, ünnepek alkalmával, nyugdíjba vonulásuk után az emberek általában képtelenek összeszedni és hasznos dologra szánni magukat. A feltörő rossz gondolatok, a nyomasztó álmok, hipochondriás félelmek, közérzeti panaszok, bizarr vágyxak életünk legszabadabb, legszervezetlenebb időszakához kapcsolódnak, akkor kerítik hatalmukba tudatunkat, amikor nincs semmi cél, semmi feladat előttük, kitérünk mindenféle fárasztó kötelezettség alól.

Kérdések és válaszok Leginkább valamilyen célért való munkálkodás érdekében gondolkodunk. A kihívások szellemi tevékenységre sarkallnak bennünket: gondolkodásra, cselekvésre, ami összhangban áll szükségleteinkkel, vérmérsékletünkkel, tudásunkkal, készségeinkkel. Személyiségénél és körülményeinél fogva minden ember másféle lehetőség felé nyitott, másra érzékeny, mást vesz észre a világból, másfelé keresi határait és lehetőségeit, másféle sejtések, érzések, meglátások suhannak át a fején, vagy válnak benne rögeszmévé. Egyszóval mindenki a saját ismeret- és élményanyaga alapján csodálkozik rá a világra. Amíg felnövünk, különböző elvárásoknak, követelményeknek kell eleget tennünk. A gondolkodás általában azzal kezdődik, hogy kérdések merülnek fel bennünk, vagy kérdéseket tesznek fel nekünk. A kérdések megfogalmazásában, akár mások teszik fel azokat nekünk, akár saját kíváncsiságunkat szeretnénk kielégíteni velük, fontos szerepet játszik az a nyelv, amelyen megtanulunk beszélni. Ebben az értelemben az anyanyelv a gondolkodás eszközévé válik, 134


amennyiben a valóságot valamilyen gondolati keretbe rendezi, a dolgokat ésszerűvé teszi. Amikor tehát gondolkodunk és beszélünk, a valóságról nem kényünkkedvünk szerint vélekedünk, hanem minden szellemi munka annak érdekében történik, hogy valamely cél érdekében befolyásolást gyakoroljunk természeti és társadalmi körülményeinkre, elsősorban közösségünkre, a velünk kapcsolatba kerülő emberekre. A nyelv ilyenformán nemcsak a gondolkodás eszköze, hanem mások megismerésnek, befolyásolásának eszköze. Sajnálatos módon nemcsak a gondolkodást szokták elvonatkoztatni a nyelvtől, hanem fordítva, sokan a nyelvet is elvonatkoztatva vizsgálják a beszélő (érző-gondolkodó) embertől. A pszichés energiák kölcsönhatása helyett csupán a kommunikáció eszközét látják benne. Ezzel kapcsolatban többször kifejtettem, hogy a nyelv korántsem pusztán a kommunikáció eszköze, hanem az ember öntudatra ébredésének, s vele a világ észlelésének és formálásának az eszköze. „Ennélfogva a nyelvi kultúra halványulása, a nyelvi romlás minden formája nemcsak jogsérelem kérdéseként merül fel adott nemzeti közösségek, nyelvi-etnikai kultúrák részéről, hanem lélektani kérdésként is, hiszen az Én határának beszűkülését, a létezés, az önmeghatározás és önmegélés nyomasztó tudati korlátját jelenti.”37

37

A nemzetek összeolvadásának rögeszméje. In.: Hódi Sándor 100 interjú tükrében. Összeállította: Gruber Enikő. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Zenta, 2008., 94. lap.

135


Rejtélyes mémek Ennyit előre kellett bocsátanunk ahhoz, hogy a gondolattal kapcsolatban néhány félreértést tisztázzunk. Régen felismerték, hogy a gondolatok mintegy önálló életre kelnek, sokszor túlélnek bennünket, s akárcsak a túlélést segítő genetikai parancsok, hozzájárulnak az emberi nem sorsának az alakulásához. Ezt a „túlélést” nemcsak a felfedezésekre, nagyszerű művészeti és tudományos teljesítményekre, fantasztikus eszmerendszerekre, minden képzeletet túlszárnyaló technikai vívmányokra kell értenünk, hanem azokra a gondolatokra is, amelyeket afféle „hulladéknak”, szellemi „selejtterméknek” tartunk, nos, ezek is maradandó nyomot hagynak környezetünkön. A bennünket túlélő, egymással versengő gondolatok átszövik az egész történelmet. Az emberiség viszonylag rövid időtartamú pályafutása alapján akár az evolúciós küzdelemnek megfelelő szellemtörténetről is beszélhetünk, beleértve a tudományos-technikai fejlődést is. Akár a különböző vallási tanításokra, politikai rendszerekre, filozófiai tanokra, társadalmi értékrendekre, nemzeti közösségekre, társadalmi csoportok kulturális sajátosságaira gondolunk, mind ékesen példázzák, hogyan kelnek versenyre egymással a gondolatok. Láthatóan azzal a céllal, hogy minél több ember tudatába befészkeljék magukat, minél nagyobb befolyással legyenek az emberek társadalmi életére.

136


Az önálló életre kelt gondolatokat egy brit biológus38 nyomán, tudományos jártasságukat csillogtatva, ma sokan „mémek”-nek nevezik, mémekrők beszélnek, írnak. A „mémeket” a kulturális információ egységeként határozzák meg. Maga az elnevezés a görög, utánzást jelentő mimézis szóból ered. Ezek az információs egységek (akárcsak a génekben kódolt utasítások) „kulturális parancsok” formájában egyik nemzedékről a másikra öröklődnek. Ez az átöröklés utánzással, példamutatással történik. Létrejöttének pillanatában a mém az emberi szándék által irányított tudatos folyamat része, mondják a hozzáértők, ám mihelyst létrejön, ez a „kisördög” valaki fejében megszületik, önálló életet kezd élni, irányt változtat, önkényesen formálja a társadalmi tudatot, és gyakran – eszmék és tárgyak formájában – „parazitaszerűen” rátelepszik a társadalomra, annak korlátozott erőforrásaira.39 Nos, meglátásom szerint a gondolatok (és a rájuk épülő eszmék, találmányok) „mémek”-re való átkeresztelése az ember pszichikus tevékenységének a misztifikálását jelenti. Azt az illúziót kelti bennünk, mintha az evolúciós folyamatnak a gének mellett más szereplői is lennének. Ezzel az előttünk álló kihívások gondolati tisztázása helyett olyan szereplőket próbál-

38

Richard Dawkins

39

Csikszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2011., 156. o.

137


nak bevinni a történelembe, amelyekkel pl. a környezetszennyezést, a túlméretezett fogyasztást, az életünket és a világot veszélyeztető kapzsiság és kizsákmányolás valós társadalmi okait el lehet tussolni.

Pozitív gondolkodás A mémek mellett a gondolkodás másik gyakori félreértése az ún. pozitív gondolkodás, illetve a „pozitív gondolkodásra” mint csodaszerre vonatkozó túlzások. Kétségtelen, hogy az emberiség elől sok évezreden keresztül rejtve volt az a felismerés, hogy a gondolatoknak teremtő erejük van. A felismerést követően ezt a teremtő erőt kizárólag a „pozitív gondolkodásnak” tulajdonították, amitől ez fogalommá, a siker és a boldogság egyik kulcsszavává vált. Akár az egészségünkről, akár a párkapcsolatunkról, akár a pénzügyeinkről van szó, a megoldás – mondják – a „pozitív gondolkodásban” van. A „pozitív gondolkodásról” rengeteg irodalom látott napvilágot. A különböző ezoterikus könyvek és magazinok oldalain nap mint nap találkozunk a „pozitív gondolkodás” „áldott” hatásainak bemutatásával. Tudatosan irányított gondolatainkkal, a szívünkben keltett szándékos érzelmekkel sikeresen befolyásolhatjuk saját testünket és környezetünket – olvasható az egyik internetes honlapon. Akár rákbetegséget is pillanatok alatt meg lehet gyógyítani.40 A gondolat erejével!

40 Rák gyógyítása három perc alatt. A gondolat és a szív hatalma. Forrás.: www.youtube.com/watch?v=-LYDbmdXC9Q

138


A mindennapi gyakorlatban a „pozitív gondolkodás” afféle „gondolat-nagytakarítást” jelent. Valami olyasmit, hogy kerüljük a negatív gondolatokat. Ne mondogassunk magunkban, hogy „De hülye vagyok!”, „Nekem úgysem sikerül semmi!”, „Nagyon beteg vagyok!”, „Nekem már minden mindegy!”, „Soha sincs pénzem!” „Utálom ezt az egészet!” „Ki nem állhatom ezeket (azokat) az embereket”. És így tovább. Nos, miközben van valami igazság a dologban, a gondolatoknak – annak a nyelvi-kulturális közösségnek köszönhetően, amelyben létrejönnek és hatnak – csakugyan csodálatos erejük van, azt állítani azonban, hogy ez a dolgokhoz való pozitív hozzáállásunknak a folyománya, és nem a gondolati munkának, a tudásnak és a szellemi munkának, az összefüggések félreértésére utal. Ha valaminek a megoldásán gondolkodunk, azt jelenti, hogy eleve pozitív a dolgokhoz való hozzáállásunk. Fáradozásunktól megoldást várunk, szellemi energiánk befektetése tudatos és célirányos. A pozitív gondolkodás hiánya inkább szellemi restségre, lemondásra, a helyzetbe való belenyugvásra utal, és nem a gondolkodás negatív irányultságára. Negatívan nem lehet gondolkodni, legfeljebb a kihívásokkal kapcsolatos szellemi felkészületlenségünknek, tehetetlenségünknek, szellemi restségünknek és cselekvésképtelenségünknek tudunk hangot adni. Amennyiben mégis pozitív gondolkodásról, a pozitív gondolkodás áldásos hatásáról beszélünk, voltaképpen csak nyomatékosítani szeretnénk a gondolat gyógyító, teremtő erejét. Helyénvalóan járunk el, feltéve,

139


hogy nem esünk túlzásokba, nem ámítjuk magunkat azzal, hogy képesek vagyunk csodákra is. Azt, akit szerettei elvesztése miatt vigasztalan sírás fojtogat, hiába biztatjuk, hogy gondoljon örömteljes dologra, a hatás elmarad. A görcsrohamokkal járó mérgezési tüneteket sem lehet ráolvasással gyógyítani, „pozitív gondolkodás” helyett sürgősen gyomormosást kell végrehajtani. A politikusok és a bankok által anyagilag és érzelmileg tönkretett családokon nem segít a pozitív szemléletváltás. Az élősködőkkel és kizsákmányolókkal szemben a törvény erejével kell fellépni, nem a problémák elmismásolásával. A gondolkodás értelme a felelősségteljes cselekvésre való felkészülés. Ez alól nem mentesít bennünket semmi. Ne áltassuk tehát magunkat azzal, hogy pusztán a „pozitív gondolkodástól” fellendül az életünk. Ha ez lehetséges lenne, akkor a világon mindenki szépen, gazdagon, egészségesen élne.

Többféle gondolkodás Életünk során, attól függően, hogy mikor, milyen keretek között élünk, kinek, minek a hatása alá kerülünk, megtanulunk többféleképpen gondolkodni. Valamely nyelvi-kulturális környezet tagjaként, egy vallási felekezet híveként, egy szakma vagy hivatás képviselőjeként képzettségünknél, pártállásunknál fogva tévedhetetlenül tudjuk, hogy miről mit kell gondolnunk, mikor, kinek, mit kell mondanunk. Mindennek, amivel azonosulunk, irányadó, értékteremtő funkciója van. Több „nyelven” tudunk gondol140


kodni, aminek megvan a jó oldala, de a rossz is. Énünk és a körülöttünk levő világ közötti harmónia megteremtése felé az első lépés bizonyos tudás, szokások, kulturális beidegződések elsajátítása, ami segíti a világban való eligazodásunkat, egyfajta tisztánlátást is. Ám mihelyst elkezdünk valamivel túl szorosan azonosulni, az egyben akadályozó tényezőt jelent az élet más síkjaival, dimenzióival való azonosulás előtt. Ha gyengén integrálódunk egy társadalomba (semmivel sem vállalunk szoros azonosságot) afféle kívülállóként magányosnak és elveszettnek érezzük magunkat, gondolataink elkuszálódnak. Ha meg túl szorosan azonosulunk valamivel, ez önhitté tesz bennünket, ami elzárja az utat a gondolkodás rugalmassága, a valóság komplexebb megismerése előtt. Szerencsére mindennapi életünk változó élményvilága frissességben tartja elménket, feltéve, ha valami iránti elkötelezettségünk nem tesz süketté és vakká bennünket. Ez utóbbinak egyébként nagy a veszélye, hiszen erre irányul minden hatalom törekvése. Mérhetetlen energiát, pénzt fordítanak arra, hogy lebutítsanak és engedelmessé tegyenek bennünket. Szerencsére minden emberben megvan az a csodálatos képesség, hogy a világ során elmélkedjen: az érzékszervei révén szerzett tapasztalatait, ismereteit rendezze, másokéval összevesse. Ebben van a gondolkodás sorsformáló ereje. A gondolkodásnak köszönhetően az ember nem csak a génjeiben hordott evolúciós programon tudott változtatni, de lehetővé teszi a közösségi tudat állandó formálódását is. Nincs az a hatalom, amit a gondolat ereje 141


ki ne kezdene, s nincsenek azok a társadalmi paraziták, akiket a gondolatok által keltett változás szele egyszer el ne söpörne.

Én-tudat Mai tudásunk szerint a gondolkodás képessége sokmillió idegsejtünk együttműködésének köszönhető. Az idegsejtek mindegyike külön feladatot lát el. Ezek együttműködése révén kialakul bennünk egy belső mechanizmus, amit tudatnak nevezünk. A tudat egységbe foglalja a külső és belső ingereket: az érzések, benyomások, tapasztalatok gondolatokká rendeződnek. Gondolataink formálásával, szelekciójával, rendezésével való vesződést, ennek a folyamatnak a tudatosságát én-tudatnak nevezzük. Az én-tudat egy idő után aztán önálló életet kezd élni. Az érzések, benyomások, tapasztalatok gondolatokká rendeződésének folyamata Énként jelenik meg bennünk. Az Én-t önálló entitásként képzeljük el, ami a környezeti ingerekhez alkalmazkodik, fejlődik, szabályoknak engedelmeskedik, követelődzik, konfliktusokba kerül a világgal, önmagával, sérül, fáj, begubózik. Ráadásul Énünket összemossuk testi valónkkal, élettörténetünkkel, személyiségfejlődésünkkel. Mindezeket egy kalap alá véve – az angyalokhoz és ördögökhöz hasonlóan – sokféle Én-nel népesítjük be a világot, közülük kit a becsvágy, kit a hírnév, vagyon, hatalom fűt, másokat a szeretetvágy, a gyengékkel, elesettekkel való törődés. A sokféle Én egy gigantikus erőtérnek van kitéve, és minden Én, beleértve magunkat is, szerves része 142


ennek a gigantikus erőnek. Mi több, ez a gigantikus erő általunk és bennünk ölt testet, sok millió ember pszichikus tevékenységének, egymást erősítő, keresztező, sokszor kioltó szellemi erőfeszítésének az eredményeként. Ahhoz, hogy el ne vesszünk a világban, védőburkokkal vesszük magunkat körül. Ilyen védőburok a nyelv, a kultúra, a társadalomba való szerveződés, de az a valami is, amit saját személyiségünknek, Énünknek élünk meg. Ezekkel a védőburkokkal próbáljuk elejét venni a tudat zavarodottságának és káoszba merülésének.

Az energia körforgása Elképzelhető, hogy a történelem során az ember gondolkodásának köszönhetően egyfajta szellemi fejlődés megy végbe. Bővülő ismeretei mellett az ember világlátása is differenciálódik. De változik ő maga is, annak függvényében, ahogyan társadalmi viszonyai, a közösségi életének a keretei változnak. Vannak, akik a mémek valamiféle evolúciójáról beszélnek. Ismét mások Isten tervének a beteljesülését látják az egészben. Jelenlegi ismereteink szerint emberi életünk nem előre eltervezett módon alakult így. „Kisebb és nagyobb események milliárdjai léptek kapcsolatba egymással, többnyire véletlenszerűen, s ezekből alakult ki az életünket meghatározó oksági láncolat”41, amit Isten tervének vagy újabban a mémek evolúciójának tekin-

41 Csikszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai. A harmadik évezred pszichológiája. Nyitott Könyvműhely. Budapest, 2o11. 189. o.

143


tünk. A teremtés folyamata, bármit is értsünk alatta, nem fejeződött be. Sokan voltak és vannak, akik attól a belátástól vezérelve, hogy ez az időutazás katasztrófába fog torkollni, elméleteket gyártanak, amelyekkel megpróbálják szabályozni, sínre terelni az eseményeket. Az evolúció irányítói azonban eddig sorra kudarcot vallottak, jóvátehetetlen kárt okoztak. A népirtások mind ilyen talajban gyökereztek. Ilyen elméleti konstrukciónak a szenvedő alanyai vagyunk ma is. Azt hiszem, szükségtelen nevén nevezni, hogy a világ hatalmasságai – a számunkra némi oltalmat nyújtó nyelvi-nemzeti közösségek helyett – milyen politikai konstrukciót tekintenének üdvözítőnek. A gondolkodó ember érthető gyanakvással fogad mindent, ami meg akarja őt fosztani a lehetőségek számbavételétől. Vannak emberek, akik a fény minden változását, a színek minden árnyalatát észreveszik. Számukra a világ nem fekete és fehér. Mindig csodáltam édesapámat, aki szobafestő lévén több tucat színt ismert a fehér valamilyen árnyalataként. Sokáig nem tudtam, hogy melyik zacskót kéri tőlem, hiszen fehér festék volt mindegyikben. Aztán megtanultam látni a különbséget. Ezzel a kitérővel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nehéz egy feladatot felismerni, nemcsak megoldani, ha előtte (saját érzékszerveinkkel, mások segítségével) nem tettünk szert bizonyos készségekre, ismeretekre. Vannak az életben helyzetek, amelyek bizonyos emberek számára nem jelentenek semmit, ha noszogatjuk őket, hogy tegyenek már valamit, értelmetlen, bénító feladatot látnak maguk előtt. Mások élvezettel isme-

144


rik fel benne az érdeklődésüknek és képességeiknek megfelelő feladatot, izgalmas kihívást látnak benne. Ebben a sokféleségben rejlik a gondolat ereje, a sokféle helyzetben, a sokféle érdeklődésben és képességben. Értelmi megnyilatkozásunk első jele, hogy arra gondolunk, mit lehetne tenni az adott helyzetben? Társadalmi kapcsolatainkkal, előmenetelünkkel, anyagi helyzetünkkel, szükségleteink kielégítésével kapcsolatos hiányérzetünk óhatatlanul felhívja magára figyelmünket, megszabja gondolkodásunk célját és irányát. Gondolatainkkal, döntéseinkkel, cselekvésünkkel, ha egészen parányi mértékben is, de mindig változtatunk valamit a körülményeinken, még inkább a jövő szövetén. Ennek mértékét nemcsak a szerencse, a körülmények alakulása, képzettségünk, tehetségünk szabja meg, hanem az is, hogy a vállalt feladatba mennyi pszichikus energiát fektetünk bele. A gondolatok – és befejezésül ide szerettem volna kilyukadni –, tulajdonképpen pszichikus energia hordozói. Nemcsak információk, nemcsak tudást jelentenek, hanem magukban hordozzák a beléjük fektetett energiát is. Magukban hordozzák a beléjük fektetett élet későbbi hasznosulási lehetőségét. Az emberek gondolkodása, a szellemi energiájuknak a felhalmozódása teszi lehetővé az ember társadalmi-kulturális fejlődését: a nyelvek, vallások, elméletek, találmányok megjelenését, azok hasznosulását az egymást követő nemzedékek életében.

145


Fárasztó vagy örömteljes? Van, aki a gondolkodást fárasztó feladatnak érzi, önfeledten szeretné élvezni az élet örömeit. Az élet önfeledt élvezete azonban sok feltételhez van kötve. Ezeknek a feltételeknek a számbavétele gondolkodás nélkül nem megy, fáradságos szellemi munkát jelent. Sok energiát kell fektetni abba, hogy eljussunk az élet önfeledt élvezetéig. Először is attól függően jelent valami számunkra élvezetet, okoz csalódást vagy örömet, hogy milyen elvek szerint élünk, milyen gondolatok szerint cselekszünk. Első hallásra talán megütközést kelt, pedig számos bizonyíték igazolja, hogy a testünk nem mindig tudja, mi jó neki. Ha mindig azt csináljuk, ami pillanatnyilag jól esik, nagyon rossz közérzetet, testi és lelki állapotot eredményez. A növekvő számú kábítószeres, alkoholista, dohányzó, elhízott emberek tanúsítják, hogy az élet örömeihez, élvezéséhez a megfelelő idegvégződések ingerlésénél több kell. Ki gondolná, de az eszünket is kell hozzá használnunk. Sőt, csakis a tudatos gondolkodás segíthet azoknak a közösségi feladatoknak a megtalálásában, amelyekkel magunknak is, másoknak is örömet szerzünk. Közösségbe ágyazott tervek, elvárások, szükségletek nélkül a gondolatok önmagukban nem nyújtanak örömet, A gondolkodás önmagában hordozza jutalmát, az egyik legnagyobb örömforrás az ember számára, ez a magyarázata annak, hogy a történelem hajtómotorjaként működik. Ez nem jelenti azt, hogy minden gondolat „révbe” ér. Ellenkezőleg, általában nagyon ritkán követi siker, dicséret, jólét, ilyesmi. A találmányok, 146


felfedezések azonban sosem jöttek volna létre, ha a gondolkodás folyamata nem járt volna örömélménnyel, ha tapsra vártak volna azok, akik tették, ami tőlük tellett, és abban örömüket lelték. Végezetül ne feledjük: a gondolatokat egyének hozzák létre, de csak a közösség tudja megvalósítani, életben tartani őket…

147


IDENTITÁS ÉS SZÓRVÁNYOSODÁS Személyes érdeklődési köröm és Intézetünk (Széchenyi Stratégiakutató Intézet) kutatási programjai között a kezdetektől fogva szerepel a nemzeti önazonosság vizsgálata, azon belül a Kárpát-medencei magyarság identitászavara és asszimilációja. Kutatásaim eredményeiből több kötetet állítottam össze, számos előadást tartottam, cikket, tanulmányt publikáltam. Ebből az alkalomból itt42 néhány gondolatot villantanék föl a szórványosodással és identitásvesztéssel kapcsolatban. A nemzeti identitással – nevezetesen az identitásváltással – foglalkozva számomra újfent bebizonyosodott, hogy az identitászavar kérdése sokkal összetettebb és szerteágazóbb annál, mintsem hogy azt elsősorban vagy hangsúlyozottan a szórványosodással magyarázhatnánk. A nagy, alapvető dilemmát a nemzeti közösséghez való érzelmi-tudati kapcsolat, illetve an-

A „Kenyérhéjmagyarok” cimű konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. Magyar szórványképek, szórványfölfedezők. 2013. november 4. (hétfő) 9.00–19.00. Helyszín: TIT Stúdió Egyesület székháza (1113 Bp., XI., Zsombolyai u. 6.) 42

148


nak lazulása jelenti, ami szorosan összefügg az adott nemzeti közösség kohéziójának csökkenésével. Nagyon komplex jelenséggel állunk itt szemben. A nemzeti identitás válsága ugyanis szoros kölcsönhatásban van a személyiség válságával, a személyiség válsága az individualizmus térhódításával, az individualizmus térhódítása pedig a társadalom atomizálódásával. A nemzeti identitás válsága egyszerre és egy időben jelenti a személyiség társas kapcsolatainak a válságát, az egyén társadalmi gyökértelenségét, talajvesztettségét és a nemzet dezintegrálódását, a közösség megtartó erejének, kohéziójának a gyengülését. Emellett persze esetenként sok minden más is szerepet játszik a nemzeti identitás megőrzésében, illetve éppen annak gyengülésében. A kivándorlók asszimilálódása, a szórványok eltűnése, a nyelvi kisebbségek beolvadása, hosszabb távon elkerülhetetlennek látszó folyamat, amit bizonyos határok között akár a nemzetek természetes „anyagcseréjének” is tekinthetnénk, jóllehet az érintettek szempontjából ez aligha tekinthető természetesnek, még kevésbé fájdalommentesnek. A tudomány mai álláspontja és a hétköznapi tapasztalat azonban egyértelműen azt sugallja, hogy az aszszimiláció megértéséhez elsősorban maguknak a nyelvi, nemzeti közösségeknek gazdasági, politikai, kulturális helyzetét kell górcső alá venni, az asszimilációt ugyanis egymáshoz való viszonyukból érthetjük meg. Ezekre a határozott és markánsan kirajzolódó öszszefüggésekre annál inkább oda kell figyelnünk, mert önmagában a szórványosodás – a „kenyérhéjmagyarok” – emlegetése könnyen eltakarja előlünk azt 149


a drámai helyzetet, hogy a határon túli magyarok esetében például már megfeleződött létszámú közösségről és azok megújulási korlátairól kell beszélnünk. Amint azt a Farkasveremben43 cimű könyvemben részletesen kifejtettem, az asszimiláció és az identitásváltás okát mindig az egyén egzisztenciális (anyagi) érdekeltségében, társadalmi státusának javulásában (néha csak a javulás reményében) kell keresni. Az elhagyott, megtagadott referenciális csoport és a gazdaságilag fejlettebb, társadalmilag ígéretesebb, a presztízs szempontjából előnyösebbnek látszó csoport közti különbségből következtethetünk a nemzeti önfeladás várható ütemére. Az asszimiláció az a lakmuszpapír, amely mindennél érzékenyebben jelzi a nemzeti-etnikai csoportok közötti társadalmi egyenlőtlenségeket. Az emberek hazát, nyelvet, nemzetet annak a reményében cserélnek, hogy ezáltal előre léphetnek, anyagilag jobban élnek, a társadalmi hierarchiában előnyösebb helyzetbe kerülnek. Akiket ilyen ambíciók – reális esélyek híján vagy más okok miatt – nem fűtenek, azokat sem integrálni, sem elűzni, sem asszimilálni nem lehet. Anélkül, hogy túlságosan borúlátó képet festenénk a határon túli magyarok jövőjéről, látnunk kell, hogy például a délvidéki magyarság, amely korábban csaknem teljes vertikumú közösség volt, amely egyaránt „kitermelte” magából a különböző társadalmi rétege-

Hódi Sándor: Farkasveremben. Van-e alternatívája az asszimilációnak. Forum Könyvkiadó, 2009 43

150


ket, a „földművest és az atomtudóst”, és ezt a differenciáltságot sokáig meg tudta őrizni, az első majd a második világháborút követő gazdasági, kulturális és politikai „lefejezés” után azonban olyan erózió érte, amit alig tudott kiheverni, ha egyáltalán ki tudott heverni. A legújabb balkáni háború hatására végbement újabb eróziós hullám olyan folyamatokat indított be (nemzeti önfeladás, kivándorlás), amelyeket gyakorlatilag nem tudunk kezelni. A szórványosodással foglalkozva az alapfogalmak körül dúló elméleti viták helyett figyelmünket arra kell összpontosítanunk, hogy a mind kevésbé differenciált, zsugorodó közösségek helyzete romlik vagy javul a többségi népekhez képest, hogy maga a nemzet (jelesül a magyar nemzet) milyen kapaszkodókat, túlélési lehetőségeket kínál az identitásukhoz ragaszkodó emberek számára? Mi az, ami az asszimiláció (szórványosodás, kivándorlás) által sújtott közösségek további erodálódását és végül a teljes felmorzsolódását, eltűnését megakadályozhatná? A válasz nem tudományos, hanem politikai természetű. Ezek – és más – etnikai problémák nem léteznek mindaddig, amíg a nemzeti egyenjogúságot, az etnikai egyensúlyt sikerül megőrizni a társadalmi élet minden területén. Látjuk, hogy a magyarságot markánsan érintő népességfogyás kapcsán nem elegendő a szórványosodás kérdését körüljárni. Nyilvánvaló, hogy népességfogyásban a szórványosodás (és az asszimiláció) csak egyetlen elem, hiszen a demográfiai fogyás, a közösségi kötelékek lazulása, a házasság válsága és az elván151


dorlás legalább ennyit nyom a latban. Ezek a mutatók egyébként a szerbek, románok, szlovákok körében éppen olyan drámaiak, mint a magyaroknál. Ami nem azt jelenti, hogy a szórványosodás és folyományaként az asszimiláció nem valós probléma. Inkább hangsúlyeltolódásról van szó. Más rálátásról. Pszichológusként azt kell mondanom, hogy egy hátrányos helyzetben levő, politikailag és gazdaságilag kiszolgáltatott, létszámában kicsiny és fogyó közösség fokozottan érzékeny minden negatív körülményre, ami a közösségi kohézió további gyengüléséhez vezethet. A magyar szórványokról, a szórványosodásról beszélve nem mondhatunk le ennek a folyamatnak a részletes feltárásáról, az asszimilációt fékező megoldási alternatívák felkutatásáról, hiszen a szórványban élők az asszimilációra fokozottan érzékenyek. Csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a szórványosodás egy hátrányos helyzetben levő közösség térvesztésének a jele. A térvesztés mellett azonban magában a közösségben is felléphetnek olyan folyamatok, amelyek nyilvánvalóan rombolják, gyengítik az adott közösség értékrendjét, gazdasági összetartó erejét, immunrendszerét, amit jobb szó híján a közösség szivacsosodásának neveznék. Az érzelmi-tudati kapcsolatok állagrendszerének romlásáról beszélek, aminek az identitászavaron kívül sokféle más káros következménye lehet az adott közösségre nézve, Ezek a folyamatok, mind a közösség gazdasági, politikai, kulturális térvesztése, mind pedig a szivacsosodásnak nevezett jelenség, amin az adott nyelvi152


kulturális közösség kohéziós erejének csökkenését kell értenünk, ha nem tartjuk szem előtt őket, ellenőrizhetetlenül felgyorsulhatnak. Annak a folyamatnak, amit jobb híján szivacsosodásnak mondok, sok összetevője van. Vegyük például a tájékoztatást. Kisebbségi sorban jól megfigyelhető, nemcsak szórványban, hanem a tömbben érő magyarság körében is, hogy a magyar nyelvű média háttérbe szorulásával gyengül a nemzeti identitás, amely együtt jár a közösségi kohézió roppant mértékű roncsolódásával. De beszélhetnénk a közösségi szellemről is, azokról az érzelmi-tudati kötelékekről, amelyek áthatják a közbeszédet és követésre sarkallnak. Ennek körüljárására és kibontására itt nincs időnk. Arról beszélek, hogy önmeghatározásunk érdekében folyamatosan értelmezzük, értékeljük, eszmei-ideológiai keretbe ágyazzuk a sajátos körülmények között zajló életünket. Az értelmezés, az értékelés, ahogyan gondolkodunk, rányomja bélyegét sorsunk alakulására is. Önazonosságunk, és annak megőrzése kardinális fontosságú egyéni életszerveződésünk és társadalmi közösségünk sorsának alakulása szempontjából. Mindannyian ideológiák, eszmék, manipulációk áldozatai vagyunk, ki jobban, ki kevésbé. Nem mindegy, hogy látás- és gondolkodásmódunkat kik és milyen „tematizációs keretbe” terelik. Az asszimilációról beszélve ki kell mondanunk, hogy a népek, nemzetek, etnikai csoportok között folyamatos verbális háború dől. Sőt, ha a globalizálódásra gondolunk, amely gőzerővel próbálja maga alá gyűrni a közösségi kereteket 153


és a velük járó identitásokat, akár verbális világháborúról is beszélhetünk. Ez a folyamat egy-egy közösségen belül verbális polgárháborúként is leírható. Eddig – jóllehet csupán érintőlegesen – az etnikai egyenlőtlenségi viszonyok felszámolásának a szükségességéről beszéltünk, ami egyet jelent az erőszakos asszimiláció különböző formáinak (ugyanakkor a szórványosodásnak, elvándorlásnak) a megszüntetésével. Amíg azonban az etnikai dominanciaviszonyok jelen vannak és hatnak, az eddigieknél nagyobb gondot kellene fordítanunk a nemzeti identitás megerősítésére. Meglátásom szerint ezen a téren jobbára csak porhintés történik. A kisebbségek önszerveződésében vannak előremutató lépések, szellemileg azonban nem megfelelő szintű az érdekérvényesítési képességük. Az elmúlt huszonvalahány évben felismerést nyert ugyan a kisebbségek közigazgatási, jogi, politikai helyzete rendezésének szükségessége, látványos eredményekről azonban nem beszélhetünk. Még lesújtóbb a helyzet a korszerű nemzetstratégia kimunkálása terén, ami nélkül nem lehet véget vetni sem a térvesztésnek, sem a szórványosodásának, sem a demográfiai eróziónak, nem lehet megszüntetni a kivándorlás lélektani okait, nem lehet vonzó perspektívát kínálni a kisebbségek számára és ezzel mérsékelni vagy megállítani az aszszimilációt, de nem lehet elejét venni a nemzeti közösség erodálásának és degradálásának sem, amire itt az agy „szivacsosodásával” kapcsolatban beszéltem. Megfelelő szellemiség (értelmiség) híján az érintett közösségek tagjai egyre inkább képtelenné válnak dekódolni a közösségi érdekérvényesítés és a szülőföldön 154


való megmaradás szempontjából elengedhetetlenül fontos „hívószavakat”. Ennek a növekvő politikai/közéleti szellemi kiszolgáltatottságnak, alulinformáltságnak, illetve érdektelenségnek folyományaként egyre inkább védtelenné válnak a határon túli magyar közösségek az asszimilációs nyomással szemben.

155


156


TARTALOM Előszó

5

„NYELVÉBEN ÉL A NEMZET...”

17

NYELV ÉS LÉLEK TÁJAINKON

23

A TUDAT ÉS LELKIÁLLAPOT NYELVI VETÜLETERÖL

29

A VILÁGHÁLÓ ÉS A MAGYARSÁG LEHETŐSÉGEI 47 HŰSÉG AZ ANYANYELVHEZ

69

NYELV ÉS VILÁGLÁTÁS

76


89

MENNYIT ÉR A SZÓ?

98

CIVILIZÁCIÓS SZEMLÉLETVÁLTÁS

118

A GONDOLAT HATALMA

126

IDENTITÁS ÉS SZÓRVÁNYOSODÁS

148

157


A STRATÉGIAI FÜZETEK eddigi kötetei NEMZET ÉS HALADÁS. A magyarság helyzete a XXI. században. 192. oldal. Stratégiai füzetek 1. Sorozatszerkesztő: Dr. Hódi Sándor. Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 2002 A MAGYAR NEMZETI TANÁCS. Vélemények, elvárások, jogszabályok. 208. o. Szerk. Dr. Hódi Sándor. Stratégiai füzetek 2. Logos, Tóthfalu, 2002 TRIANON a magyarság tudatvilágában. 194. o. Szerk. Dr. Hódi Sándor. Stratégiai füzetek 3. Logos, Tóthfalu, 2003 A RÉGIÓK EURÓPÁJA. A Duna-Körös-Maros-Tisza eurorégió jelene és jövője. 206. o. Szerk. Dr. Hódi Sándor. Stratégiai füzetek 4. Logos, Tóthfalu, 2003 VOLT EGYSZER EGY ORSZÁG. Jugoszlávia létrehozása és széthullása. 202 o. Szerk. Dr. Hódi Sándor. Stratégiai füzetek 5. Logos, Tóthfalu, 2003 Hódi Sándor: MI FÁN TEREM A NEMZETSTRATÉGIA. Stratégiai füzetek 6. Széchenyi Stratégiakutató Társaság – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. 2007 Hódi Sándor: MIÉRT HAZUDNAK A POLITIKUSOK. 134. o. Stratégiai füzetek 7.. Széchényi István Stratégiakutató Társaság. 2012 Hódi Éva: EGY KIS NYELVI TÜCSÖK ÉS BOGÁR. 128. o. Stratégiai füzetek 8. Sorozatszerkesztő: Dr. Hódi Sándor. Széchenyi István Stratégiakutató Társaság, 2013 Hódi Sándor: MINT OLDOTT KÉVE… A demográfiai problémák társadalmi és lélektani háttere. 105. o. Stratégiai füzetek 9. Szerkesztő: Dr. Hódi Éva. Széchenyi István Stratégiakutató Társaság – Magyar Nemzeti Tanács Hódi Sándor: NYELVSTRATÉGIA – NEMZETSTRATÉGIA. 164. o. Stratégiai füzetek 10. Szerkesztő: Dr. Hódi Éva. Széchenyi Stratégiakutató Társaság. 2014

158

HÓDI SÁNDOR NYELVSTRATÉGIA NEMZETSTRATÉGIA

Recommend Documents