HÍRES TESTŐRÖK ÉS TESTŐRGÁRDÁK AZ ÓKORBAN 2. FAMOUS BODYGUARDS AND GUARDS IN THE ANTIQUITY Nagy Sándor makedón hódító testőrei

HADMŰVÉSZET, HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET

DR. TÓTH KRISZTIÁN

HÍRES TESTŐRÖK ÉS TESTŐRGÁRDÁK AZ ÓKORBAN 2. FAMOUS BODYGUARDS AND GUARDS IN THE ANTIQUITY 2. Publikáció-sorozatomban a testőrség működésének évezredekre visszanyúló tradicionális hátterét kívánom bemutatni az egyes történelmi korszakokban élt és létezett híres testőrökön és testőrgárdákon keresztül. A sorozat második részében Nagy Sándor, valamint az antik Róma császárainak, hadvezéreinek és előkelőinek személyvédelmét biztosító testőrök mindennapjaiba nyerhetünk mélyebb betekintést. Megismerhetjük többek között a kiválasztásuk szempontjait, a szolgálataik fejében élvezett privilégiumaikat, képet kaphatunk ruházatuk és fegyverzetük milyenségéről, harcmodoruk sajátosságairól. A kortörténeti tények rögzítése mellett néhány helyen a korabeli történetírók tollával közvetített hősies cselekedeteik is említésre kerülnek, bátor és tisztességes helytállásuk mentén okulást és követendő példát nyújtani szándékozóan a jelenkor testőrei számára. Kulcsszavak: testőr, uralkodó, ruházat, fegyverzet, harcmodor

In the series of my publications I wish to introduce the traditional background of bodyguards’ operations which dates back thousands of years. Doing this I would like to use the lives of famous bodyguards and guards who lived in different historical periods. In the second part of the series we can inspect the everyday life of bodyguards who protected Alexander the Great and the emperors, the strategists and the dignitaries of the Ancient Rome. We can get to know the aspects of selection and also the privileges in return for their services. We can form a notion of their clothes, armaments and characteristic features of their tactics. Apart from the facts sometimes their heroic deeds written by contemporary historians are mentioned as well. Their honourable and brave firmness may be a lesson and give a good example to the bodyguards of modern times. Keywords: bodyguard, ruler, clothes, armament, tactics

1. Nagy Sándor makedón hódító testőrei Nagy Sándor uralkodása (Kr.e. 356-323) a klasszikus ókori történelem egy új korszakának, a hellenizmusnak kezdetét jelentette. Atyja, II. Philipposz nyomdokain haladva a makedón dinasztia hatalmát a Dunától az Indus völgyéig, a Kaszpi-tengertől a Nílus torkolatáig terjesztette ki. 5

Hadjáratai során seregével szisztematikusan meghódította az akkor ismert világ jelentős részét. [1] Szülei az Alexandrosz nevet adták neki, amelyet két korábbi makedón király is viselt, a név az „embereket védelmező” jelentést hordozza. A fáma szerint az újszülött világra érkezését égi jelek kísérték, az epheszoszi Artemisz-templom, az ókori világ hét csodájának egyike is ezen a napon égett le, mégpedig azért, mert az istennője távol volt, hogy Nagy Sándor születésénél segédkezzen. A jövendőmondók a tűzvészt egy olyan szerencsétlenség előfutárának tekintették, amely egész Ázsia számára végzetesnek fog bizonyulni. A fékezhetetlen tettvágytól és rendkívüli ambícióktól fűtött Alexandrosz fiatalon bekövetkezett halála ellenére maximális mértékben beteljesítette a jóslatot. Legendás tettei (a gordiuszi csomó átvágása, a szúzai mennyegző) és nagyszabású hadi sikerei a későbbi korok uralkodói és hadvezérei szemében is követendő példaképpé emelték őt. A korabeli beszámolók tanúsága szerint Octavianus — aki később Augustus néven Róma császára lett — Alexandria elfoglalása után (Kr. e. 30) felhozatta a sírboltból Nagy Sándor koporsóját, aranykoszorút helyezett fejére, virággal borította el testének maradványait, hogy ily módon rója le megbecsülését és tiszteletét előtte. [3] Az ifjú Alexandrosz uralkodói sarjhoz méltó egyetemes oktatást és neveltetést kapott, szelleme pallérozásáról és műveltsége gyarapításáról kamaszkorában Arisztotelész, a híres görög filozófus és tudós gondoskodott. A hadtudományok, a fegyverforgatás és a lovaglás fortélyait mások mellett dajkája fivérétől Kleitosztól sajátította el, aki gyermekkori példaképe volt, később pedig testőre és hadvezére lett. [4] Ahogyan az ókor más jelentős birodalmi uralkodójának testőrsége is a hadsereg szerves részeként funkcionált, a Nagy Sándor védelmére felállított gárda szintén integráns részét képezte a makedón haderőnek. Alexandrosz hadseregét eredendően két fő fegyvernem, a gyalogság (pezetairosz = gyalogos társak) és a lovasság (hetariosz = lovas társak) csapatai alkották. A nehézgyalogosok (phalangitészek) soraiból épült fel a makedón phalanx, ami a görög hoplita phalanx megreformálásából született. A régi görög phalanxban rövid lándzsákat használtak és nagy, viszonylag nehéz pajzsokat, amelyek a közelharcok során megfelelő védelmet biztosítottak a görög katonáknak. A makedónok a pajzsok súlyát és méretét csökkentették, valamint pántot erősítettek hozzá, hogy a katona azt a vállára tudja akasztani és a lándzsáját két kézzel ragadhassa 6


meg. A görögöknél hosszabb lándzsákkal (az akár 6 méter hosszú szariszával) harcoltak, így az ellenséget távolabb tudták tartani maguktól. A makedón phalanx alapegységét a 256 főből álló szüntagma (zászlóalj) képezte, amely 16 embernyi szélességű és 16 sor mélységű alakzat volt, ahol a harcosok a hatodik sortól kezdődöen a szariszákat már függőlegesen tartották. A kis phalanx 16, míg a nagy phalanx 64 szüntagmát foglalt magában. A hagyományos görög phalanxnál használt kardok rövid, tőrszerű fegyverek voltak és inkább másodlagos szerepre degradálódtak: ha a közelharc során úgy hozta a sors, ezt használták az ellenség ledöfésére. A makedónok hosszabb kardokkal harcoltak, ráadásul sokkal gyakorlottabbak és eredményesebbek voltak a vívásban mint a görögök. [3] Nagy Sándor testőrei, a gyalogság elit katonái, az előkelő makedón származással büszkélkedő pajzshordozók (hüpaszpisztészek) közül kerültek ki, akik eredetileg a nehézgyalogosok fegyvernökei voltak. A makedón gyalogság másik lényeges komponenseként egyaránt otthonosan mozogtak a phalanx harcmodorban, illetve a könnyűgyalogosok és a lovasok támogatásával végrehajtott gyors rajtaütésekben. Később már önálló csapattestet alkottak és harci feladataik ellátása mellett uralkodójuk és hadvezérük személyvédelmét is biztosították. A veterán testőröket megkülönböztetett tisztelet övezte, kiváltságaik közé tartozott az ezüst pajzs viselésére való jogosultság. Kr. e. 334 májusában zajlott Nagy Sándor és a Perzsa Birodalom első nagy ütközete, amelyet a mai Törökország területén, a Dardanellák közelében lévő Granikosz folyó mentén vívtak. A történetírók elbeszélései szerint a perzsa sereg a létszámától eltekintve nem képviselt átütő harcászati erőt, a görög zsoldosokon, a perzsa lovasságon és a Halhatatlanok elit testőrcsapatán kívül a többi katonájuk nem rendelkezett számottevő harci tudással. Az antik hadviselés fontos eleme volt, hogy a hadvezérek együtt harcoltak a csatasorban katonáikkal. A hőseposzokon nevelkedett hellének számára elképzelhetetlen lett volna, hogy a hadvezér ne osztozzon katonáival a csatatéri küzdelmekben. Nagy Sándor Akhilleuszt, a trójai mondakör legnagyobb hősét tartotta példaképének, olyannyira, hogy amikor átkelt Európából Ázsiába, Trójánál áldozatot mutatott be Akhilleusz állítólagos sírjánál. Alexandrosz a perzsák ellen viselt hadjárat valamennyi ütközetében személyesen harcolt, nem egyszer a saját életét is kockára téve vakmerőségével. A granikoszi ütkö7

zetben a makedón és a perzsa sereget egy nagy sodrású folyó választotta el egymástól, amelynek meredek partján felfelé kellett rohamoznia a makedón seregnek. Az átkelés, a meredek kaptató és a perzsák nyílzápora teljesen szétzilálta a makedón hadrendet, Nagy Sándor azonban rendületlenül tört előre. Királyként természetesen a legdíszesebb páncélt viselte a harcban is, amit a perzsák már messziről észrevettek. Többen is rárontottak, és egyiküknek — Szpithridatésznak — sikerült kis híján ledöfni őt, azonban testőre, Kleitosz az utolsó pillanatban megmentette királya életét a végzetesnek tűnő helyzetből. [2] A hódító hadjárat rendületlenül folytatódott tovább és minden útjában álló ellenfelet kíméletlenül elsöpört. A perzsa uralkodó testőrségét adó, a korábban félelemmel emlegetett Halhatatlanok utolsó bevetésére a gaugamélai csatában (Kr. e. 331.) került sor. Alexandrosz diadaléhes seregét a perzsa elit alakulat 10 000 harcosa sem tudta megállítani és az ütközetben elszenvedett súlyos vereségük okán örökre eltűntek a történelmi emlékezet süllyesztőjében. Nagy Sándor a győzelmét ismét világbirodalmi hódítóhoz méltó külsőségek között ünnepelte, az Istar-kapun keresztül bevonult Babilonba és kikiáltatta magát Ázsia királyává. [5] A világra szóló hírnévnek és dicsőségnek az emberi vonatkozásokat tekintve bizony komoly árnyoldalai is voltak. A beszámolók szerint Alexandrosz nehezen tűrte saját nagyságának megkérdőjelezését, ráadásul mániákusan félt az árulásoktól és lázadásoktól, tűzzel-vassal próbált elfojtani minden efféle előkészületet, néha igazságtalan döntések és szükségtelen, fájdalmas áldozatok árán. A végzet ebben a formában két hűséges testőrét is utolérte. A krónikák szerint Kr. e. 330-ban néhány tekintélyes makedón nemes összeesküvést szőtt Alexandrosz ellen. Philótasz — a testőrkapitányok egyike — tudomást szerzett róla, de valószínűleg nem tartotta anynyira veszélyesnek, hogy azonnal jelentse a királynak. Alexandroszt sietve informálták erről a testőrkapitány "jóakarói", ráadásul mindezt olyan színezetben mintha a szervezkedésben maga Philótasz is szerepet vállalt volna. A király kapott az alkalmon, hogy példás bosszút statuáljon a despotikus rendszerét kritikákkal illető makedón nemességen. Talán élénken élt még emlékezetében apjának, II. Philipposznak a halála, akit egy hasonló összeesküvés során akkori testőrkapitánya, Pauszaniasz gyilkolt meg. Így a besúgás igazság-tartalmának tényleges kiderítése 8


nélkül elfogatta Philótaszt, majd a kicsikart beismerését követően felségsértés vádjával kivégeztette őt. [3] A másik híres történet Kleitosz meggyilkolása, amely Kr. e. 328-ban történt Marakandában (ma Szamarkand). A király és kísérete itt pihente ki a háború fáradalmait, grandiózus méretű vadászatokat rendeztek amelyeket hosszan elnyúló tivornyák követtek. Az udvaroncok hízelgése ekkor már nem ismert határt: a lakomán Alexandroszt Zeusz gyermekének nevezték és hosszan becsmérelték apját Philipposzt, valamint a perzsa és makedón vezéreket. Kleitosz megelégelte a talpnyaló szónoklatokat, szemrehányást tett a királynak és Philipposzt kezdte méltatni, amivel vérig sértette Alexandroszt. Részeg mámorukban parázs vita kerekedett közöttük, amely végén Alexandrosz üvöltözve követelte testőreitől, hogy vágják le barátját. A testőrök azonban kirángatták Kleitoszt a teremből, sőt a palotából is kivitték, mivel még ekkor is folyamatosan szidalmazta a királyt. Már valamennyire lecsillapodtak a kedélyek amikor Kleitosz váratlanul visszatért. Alexandrosz hirtelen kiragadta a lándzsát az egyik őrt álló katona kezéből és megölte vele barátját, a gyerekkori példaképét és testőrét, aki Granikosznál megmentette az életét. A dráma még inkább tetőpontjára hágott amikor Alexandrosz felismerte tettének súlyát, kirántotta a lándzsát Kleitosz testéből és azt a saját torkába akarta döfni. Ám testőrei ebben megakadályozták és erőszakkal a szobájába hurcolták. A következő napokat keserves zokogással töltötte, sem ételt sem italt nem volt hajlandó magához venni. Végül az egyre babonásabbá váló király csak akkor nyugodott meg amikor tanácsadói meggyőzték, hogy Kleitosz halála az istenek akarata, Dionüszosz boszszúja volt. [3] A hódítások tendenciózusan zajlottak tovább, Alexandrosz távolabbi terveiben szerepelt a Földközi-tenger nyugati medencéjének elfoglalása Karthágóval és Szicíliával együtt. El akart jutni egészen Heraklész oszlopaihoz, az akkor ismert világ végéhez, a mai Gibraltárig. Ám Kr. e. 323 júniusában megbetegedett és annak ellenére, hogy a görög orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, június 13-án, életének harminckettedik évében meghalt. Az antik leírások arra engednek következtetni, hogy halálát tüdőgyulladással súlyosított malária okozta. Annyi bizonyos, hogy az állandó fizikai igénybevétel, a kicsapongó életmód és a mértéktelen alkoholfogyasztás jelentős kárt tettek a szervezetében. Halála után

9

született meg egyetlen fia, IV. Alexandrosz. Hatalmas országán egykori testőreiből lett hadvezérei, a diadokhoszok osztoztak. [5] Alexandrosz személyes irattárát az elhunyt király bebalzsamozott holttestével együtt anyja, Olümpiasz utasítására Babilonból Makedóniába akarták szállítani, azonban Ptolemaiosz, Nagy Sándor volt testőrparancsnoka – Egyiptom akkori kormányzója – megtámadta a menetoszlopot és az iratokat a holttesttel együtt Egyiptomba szállíttatta. A források szerint Ptolemaiosz – aki később I. Szótér néven került a fáraók trónjára – ekkor már tudatosan arra készült, hogy Egyiptomot a makedón világbirodalomból kiszakítva saját királyságot alapítson. Alexandrosz holttestének őrzése és a királyi levéltár gondozása ezen törekvéseinek egyfajta legitimációs alapját teremthette meg. A világhódító makedón király holttestét az általa alapított fővárosban, Alexandriában helyezték végső nyugalomba.[5]

1. sz. ábra: Makedón hüpaszpisztész testőr Forrás: www.wikipedia.org

2. A Praetorianus Gárda A Római Köztársaság korában (Kr. e. 510-27) praetorianusnak nevezték a cohors praetoriae katonáit, akik a katonai táborban a parancsnoki sátor vagy épület (praetorium) őrségét adó zászlóaljat képezték és a hadvezér védelméről gondoskodtak. Ez azonban csak a későbbi időszakban (Kr. e. III. századtól kezdődően) volt így, hiszen a Köztársaság fennállásának 10


első századaiban felállított polgári hadsereg egyik lényeges eleme volt, hogy a hadvezérnek nem adott testőrséget. A források szerint először Publius Cornelius Scipio (aki a punok legyőzésével Kr. e. 201-ben az Africanus nevet is kiérdemelte) kapott a Senatustól külön engedélyt a személyvédelmét biztosító egység felállítására. Ezután a római hadvezérek a hadjáratok idején rájuk bízott légiók legbátrabb és leghűségesebb katonáiból rendszerint összeválogattak egy cohorsnyi (480 fő) harcedzett férfit, akik nappal kísérték a vezért, éjjel pedig vigyázták dominusuk álmát. Ez a testőri biztosítás azonban csak ideiglenes volt, addig tartott ameddig a hadvezér imperiuma fennállt. [7] A Iulius Caesar meggyilkolását (Kr. e. 44 március idusa) követő polgárháború alatt a második triumvirátus tagjai (Octavianus, Antonius, Lepidus) jelentősen megerősítették testőrségüket. Octavianus maga mellé vett 5 cohors válogatott katonát — leginkább nagybátyja, a végrendeletében őt adoptáló, Iulius Caesar veteránjaiból —, akik a privát elit testőrségét alkották. A későbbi Augustus testőrgárdája idővel akkorára nőtt, hogy Antoniussal és Kleopátrával vívott győztes actiumi csata (Kr. e. 31. szeptember 2.) után az elbocsátott praetorianusainak két várost is alapított, Gunugu-t és Aosta-t. A Praetorianus Gárda hivatalos megalakulást Kr. e. 2-re datálják, ekkor kapta meg kinevezését a Princepstől az első két praefectus praetorio. A még három évszázadig többnyire azonos elven működő állandó császári testőrség felállításánal Augustus gondosan ügyelt a látszatra, hogy az ne tűnjön légiónak, ezért a szokásos 10 cohors helyett csak 9 cohorsból hozta azt létre. Elrendelte, hogy a 9 cohorsból csak 3 szolgálhat egyszerre az Örök Városban, a többit szétszórta Itália külső városaiban. A testőrök elszállásolásáról a helyi polgári lakosság feladata volt gondoskodni. A gárda felállításával Augustus sok évszázados alapelvet adott fel, addig reguláris haderő nemhogy Rómában, de még Itália területén sem állomásozhatott. (A légiók egészen a Kr. u. II. század végéig tartották magukat az ősi szabályhoz és maradtak a Birodalom határvidékein). [6] A praetorianus egységek lovassággal megerősített nehézgyalogos alakulatok voltak (cohortes equitatae). A 480 fős cohors eredetileg 360 gyalogosból (pedites) és 120 lovasból (equites) állt. A gyalogosok századokra (centuriákra), a lovasok a centuriákkal egyenértékű 30 fős turmákra tagolódtak. A cohors parancsnoka egy lovagrendű tribunus, a századoké egy-egy százados (centurio), a turmáké egy-egy tizedes 11

(decurio) volt. Szervezetileg hozzájuk tartozott még 300 felderítő (speculatores) egy saját centurio parancsnokolása alatt. A Praetorianus Gárda parancsnokainak — a két praefectus praetorionak — császári kinevezésében sokkal inkább politikai hovatartozás és megbízhatóság, mintsem a katonai szakértelem döntött. Augustus még biztonsági okokból nevezett ki két, a lovagrendből (ordo equester) származó praefectus praetorio-t, amit később már a feladatok sokasága tett szükségessé. Commodus idejében (180-192) három parancsnok is szolgált. A testőrgárda parancsnokainak státusza valamennyi praefectus között (beleértve Egyiptom kormányzóját: a praefectus Aegyptit is) a legelőkelőbb, legtekintélyesebb méltóságnak számított. A Kr. u. II. századtól kezdve a tisztséget már kifejezetten jogtudósok töltötték be, akik a császári bíráskodás (cognitio extra ordinem) során büntetőügyekben ítélkeztek és később a fellebbviteli eljárásban a császár teljhatalmú helyettesei lettek. A jogszolgáltatás legfőbb őrei között olyan kiváló jogtudósok neveivel találkozunk, mint Aemilius Papinianus vagy Domitius Ulpianus, akik Septimius Severus regnálása idején (193-211) működtek ebben a tisztségben. Diocletianus tetrarchiájában (284-306) a négy praetori praefecturát is a praefectus praetoriók igazgatták. [6] [16] A praetorianus cohorsok Róma melletti közös táborban való összevonására Tiberius császár uralkodása alatt Kr. u. 20 körül került sor. Az Esquilinuson — Róma városfalához kívülről hozzáillesztve — megépült az óriási (mintegy 27 hektáros területen fekvő) kaszárnya: a Castra Praetoria. Tiberius már nem foglalkozott a látszattal, feltöltötte a testőrséget cohorsonként a korábbi 480-ról 1000 főre (az egymásnak ellentmondó források szerint ezt még korábban Augustus vagy később Caligula tette meg). Ráadásul a császári tekintély gyengülése okán a testőrgárda erejét további cohorsok hadrendbe állításával folyamatosan növelték, az eredetileg 9 cohorsból álló Praetorianus Gárdát Caligula 12re, Vitellius 16-ra bővítette. Domitianus uralkodása idején (81-96) nyerte el a gárda a 10 cohorsból álló végleges formáját. A praetorianusok elit testőri mivoltuknak köszönhetően számos privilégiumot élveztek, így a szolgálati idejük is mindössze 16 évre taksált (megalakulásukkor ráadásul csupán 12 évet szolgáltak, majd később Augustus 16 évre emelte a szolgálati időt), szemben a légióknál teljesítendő 20 évnyi katonáskodással. A gárdisták javarészt a békés Rómában töltötték testőri szolgálatukat, míg a legionariusok a Birodalom messzi 12


határainál állomásoztak állandó harckészültségben. Ha a testőrgárdából átlépett valaki a légióba egyből centurio rangba került. Évi rendes zsoldjuk is a légiónál szolgáló katonák fizetségének a másfélszeresére rúgott, szolgálati idejük leteltével tekintélyes végkielégítéssel távozhattak a testőrség kötelékéből. Mivel megbízhatóságuk döntő fontosságú volt, számos alkalommal kaptak kitüntetéseket, és — főként a császárválasztások idején — hatalmas összegű külön juttatásokat (donatívum) is. Mindezek után érthető, hogy a Praetorianus Gárdában való szolgálat nagyon vonzó volt a fiatal itáliai férfiak számára. A gárdában kiemelkedő teljesítményt nyújtó testőröket magasabb tisztségbe vagy a lovas gárdába léptették elő. A lovasságban szolgálóknak előzőleg általában 5 évet kellett szolgálni a gyalogosok között. A praetorianusok — csakúgy, mint a legionariusok — szolgálati idejük alatt nem köthettek házasságot, azonban a Caesar szemet hunyt felette, hogy sokan közülük valójában tartósan együtt éltek egy — gyakorlatilag a feleségüknek számító — nővel. [8] A császári palotát védelmező egység „cohors togata” néven volt ismert, mivel Róma ősi megszentelt határán — a Pomeriumon — belül harci felszerelést nem viselhettek, mindössze egy tógát és az abban elrejtett kardot. Más források azt dokumentálták, hogy a kardot a testőrök nyíltan viselték és a tóga elsősorban az oldalfegyvereik elrejtésére szolgált. Az Örök Városon kívül a testőrök támadó fegyvereit a jobb oldalukon hordott rövid, döfésre való kard (gladius) és a jobb kezükben fogott rövid hajítódárda (pilum) képezték. A hajítódárda 1,5 méter hosszú fa nyeléhez közel 1 méteres nyársszerű fémhegyet szereltek úgy, hogy a két rész találkozását speciális fa csappal rögzítették, amely a becsapódás pillanatában eltört, így az ellenfél nem tudta a dárdát visszadobni. A bal oldalukon egy keskeny vállszíjra (balteus) fűzve hordták másodlagos támadófegyverüket, a rövid tőrt (pugio). Védelmükről a bal kezükben tartott, fém pajzsdudorral (umbo) ellátott, rétegelt falemezekből préselt pajzs (scutum) fedezékével gondoskodtak. A légióknál rendszeresített téglalap alakú pajzsok helyett a gárdisták ovális pajzsokat használtak. A testőri páncélzat (lorica) és a sisak (cassis) a legionariusok viseletéhez hasonlított, a gárdisták azonban kicsit többet adtak a dekorációra: nagyobb sisakforgóval, díszesebb páncéllal és mellvértekkel parádéztak. A páncél a mindenkori megszokott trendet követte, az I. századig a láncinget (lorica hamata) preferálták majd később áttértek a lemezpán13

cél (lorica segmentata) viselésére. A hozzáértők éjszakákba nyúlóan polemizálnak azon, hogy a gárdisták használtak-e olyan, az izomzatot formáló fém vagy bőr mellvérteket, amelyeket a hollywoodi filmekben előszeretettel ábrázolnak. Ilyen tárgyi leletek ugyanis nem kerültek elő. A korabeli faragványokon ez a speciális páncélzat gyakran jelenítődik meg, egyesek szerint azonban csupán a művészi koncepció része lehetett, míg mások szerint az a mai díszegyenruhának felelhetett meg, amit szolgálatban vagy harc közben semmiképpen sem viseltek. A praetorianus gárdisták egyenruhájának látványos része volt az öv (cingilum) amit a civil öltözékükhöz is viseltek. A díszes övről fémveretes bőrszalagok lógtak le az ágyék védelmére. Lábukon bőrcsíkokból készült sarut (caligae) hordtak, amely ahhoz a katonai csizmához hasonlított, amelyről a hírhedt Caligula császár (37-41) kapta a gúnynevét. [15] A császári testőrök gondosan kialakítottak egy olyan szimbólumrendszert, amivel egyértelműen megkülönböztették magukat a légió katonáitól. A praetorianus jelvények legjellemzőbb motívumai a hold, a csillagok, az őrző lelkek (genii) és a skorpió voltak szemben a légiósoknál előforduló sas (aquila) szimbólummal. A skorpiót Tiberius császár iránti tiszteletük jeleként használták, aki abban a zodiákusban született. (Annak ellenére, hogy a testőrgárdát Augustus állította fel, Tiberiust a Castra Praetoria megépítése miatt második alapítójuknak tekintették). A skorpió szimbólum a gárda primer védjegyévé vált, a császári testőrök zászlóikat, sisakjaikat, pajzsaikat és más felszerelési tárgyaikat is ékesítették vele. A praetorianusok zászlói (vexillum) is jelentősen eltértek a légiós zászlóktól, a Caesar és a bátorság szimbólumai is megjelentek rajtuk. A zászlóvivők (vexillarius) a légióbeli társaikkal ellentétben oroszlánbőrt viseltek a sisakjukon nem pedig medvebőrt. A gárdista centuriák hadijelvényei (signum) is nagyobbak és díszesebbek voltak a légiókénál. A korabeli források szerint Caligula a germániai hadjárata idején külön megengedte a praetorianusoknak, hogy a hadijelvényüket ne a jelvényhordozó ember (signifer) cipelje, hanem egy ökör, mert az hosszútávon jobban bírt vele. [8] A praetorianusok feladatai némileg túltettek a szigorú értelemben vett testőrködésen. Végeztek rendfenntartást és végrehajtották a császár politikai jellegű parancsait, amelyekkel, a Caesar ellenlábasaival számolt le. Hírszerzőik és elhárítóik révén megakadályozták a külső összeesküvéseket. A Traianus (98-117) hadjáratai emlékének állított oszlop 14


egyik jelenetében dákokkal csatáznak, de Marcus Aureliust (161-180) is elkísérték a germániai hadjáratára. Ráadásul — mivel Itália földjén a Kr. u. II. századig nem állomásoztak légiók — ha váratlan támadás érte a félszigetet, ők biztosították a védelmet a reguláris légiók megérkezéséig. [6] Minél inkább erősödött a császári önkényuralom és vele szemben minél inkább nőtt az elégedetlenség a nép körében, annál nagyobb és ellentmondásosabb szerephez jutottak a praetorianusok is. Számos császár a saját hatalmának biztosítása érdekében uralomra jutásának első cselekedeteként jelentős összegű ajándékokat adott testőreinek, ami azután arra vezetett, hogy a morálisan leépült és könnyen korrumpálható praetorianusok a várható jutalom fejében császárokat buktattak vagy emeltek trónra. Ha a Caesar nem mutatkozott elég erélyesnek vagy nem volt kellő tekintélye, a praefectus praetoriok szinte korlátlan urai voltak Rómának és a Birodalomnak. Így az öregedő Tiberius uralkodása alatt (14-37) néhány esztendeig a véreskezű és féktelen becsvágyú Aelius Seianus, Nero alatt (54-68) pedig a nem kevésbé rosszhírű Ofonius Tigellinus testőrparancsnok rendelkezett a császár helyett. A vérzivataros időszakot hitelesen jellemzi, hogy a Kr. u. 69-ik esztendőt a történetírás a „Négy császár éve”-ként emlegeti, amely évben négy császár: Galba, Otho, Vitellius és Vespasianus váltotta egymást a trónon. Galbát a praetorianusok gyilkolták meg egyik saját centuriojukkal — Sempronius Densussal — együtt, aki hű marad esküjéhez és az utolsó pillanatig bátran védelmezte császárát az életükre törő túlerővel szemben. [9] A történelmi források tanúsága szerint a Római Birodalom egyik legszégyenteljesebb császárválasztása is a praetorianusok nevéhez fűződik. Kr. u. 193-ban a mindössze 87 napja uralkodó Pertinax császárt meggyilkolták a Palatinuson, majd a zsoldjuk emelésének fejében a táborukban nyomban árverésre bocsátották a trónját. A licitet Marcus Didius Iulianus, Africa proconzulja kezdte kissé már ittas állapotban, mialatt a másik oldalon a volt császár apósa, Titus Sulpicianus is licitált. A senatorok annyira megalázónak tartották a dolgot, hogy jobbnak látták kimaradni belőle. A praetorianusok azonban nem akarták kockáztatni a meggyilkolt Caesar apósának esetleges bosszúját, ezért Didiust választották császárnak, aki különféle ajánlatokkal és 40 millió sestertiussal segített rá a döntésre. Rövidesen bekövetkező halálában a Senatusnak komoly szerepe volt. A pannóniai helytartóból lett császár, Septimius 15

Severus (193-211) hadvezéri képességeihez politikai éleslátás is társult. Császárrá való kikiáltása után azonnal leszerelte a praetorianusokat és az új gárda összetételére vonatkozó követelményeket egyértelműen meghatározta. (A praetorianusok féken tartása érdekében a II. Parthica légió állomáshelyéül a Róma melletti Albát jelölte ki, ami példátlan lépésnek számított, hiszen Itália földjén előtte sohasem állomásozhatott légió). Korábban a praetorianus cohorsokat rendszerint csak Itáliából toborozták (különösen Etruria területéről), Septimius azonban az itáliaiak kizárása mellett megnyitotta az bejutás lehetőségét minden más nemzetiségű legionarius előtt. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a Caesar az őt támogató illyr légiókból válogatta ki testőrségét. A Praetorianus Gárda ezután — mint a Birodalom megújult elit egysége — a keleti hadjáratain hűen szolgálta őt. [7] A Kr. u. 300-as évek elején a tetrarchia speciális hatalomgyakorlási formájának köszönhetően a praetorianusok saját császárt — Maxentiust — állítottak Constantinus-szal szemben. 312-ben Constantinus átkelt az Alpokon és Róma felé nyomult. A két császár Rómától északra a Tiberius folyónál ütközött meg. Constantinus — amint azt egy látomása előre megjósolta — fölényesen megnyerte a csatát. A praetorianus csapatok visszavonulása közben a Milvius folyó felett átívelő híd leszakadt, így a seregek nagy része és az általuk támogatott Caesar is a folyóba fulladt. Constantinus megtorlásként nyomban feloszlatta a Praetorianus Gárdát és táborukat — a Castra Praetoriát — földig romboltatta. A Római Császárok a Gárda fennállásának három évszázada során a praetorianusoknak való kiszolgáltatottságukat más testőrségek felállításával igyekeztek ellensúlyozni. Mindközül a leghíresebb a Germani Corpores Custodis lovas testőrség volt, amelyet még Iulius Caesar a Rajna-menti germán népek tagjai közül toborzott. Halála után a lovas testőrség adoptált fiára, Octavianusra (Augustus) szállt, aki a személyes védelme érdekében megtartotta őket. A germánok mindig a legvégsőkig hűségesek maradtak a császárhoz, kívülállók révén kimaradtak a politikai játszmákból és összeesküvésekből. A Germani Corpores Custodist Kr. u. 69-ben Galba feloszlatta. Helyettük Traianus (más források szerint Vespasianus) a légiók melletti hivatásos lovas segédcsapatok (auxilia) legjobbjaiból állított fel testőrséget Equites Singulares Augusti néven. Ők Constantinus alatt veszítették el jelentőségüket, aki a Caesar és Róma védelmét a praetorianusokkal való leszámolás után már meglévő saját testőrségére, a Scholae Palatinae-re bízta. [10] 16


2. sz. ábra: Praetorianus gárdista Forrás: www.digolanum.gportal.hu

3. Gladiátorok Rómában a magánszférában is gyakran alkalmaztak testőröket, az előkelő rétegek prominens tagjai előszeretettel bízták személyes védelmüket harcedzett, tekintélyt parancsoló férfiakra és nőkre: az arénák homokján egymás ellen élet-halál küzdelmet vívó gladiátorokra. A korabeli források szerint az első tradicionális játékra (munus) szakrális köntösbe bújtatottan Kr. e. 264-ben került sor egy előkelő arisztokrata gyászszertartás keretei között. Amikor Junius Perus Brutus (a neves Brutus család egyik leszármazottja) meghalt, fiai atyjuk emlékére áldozatot mutattak be az isteneknek: a gyászidő leteltével — a temetést követő kilencedik napon — három pár gladiátorral viadalt rendeztek. A halottak tiszteletére rendezett játékok valószínűleg Etruriából eredeztethetők, Rómába a szamniszok közvetítésével juthatott el. Ezek az első gladiátorok nevüket (bustuarius) a bustumról, a sírkamrát vagy halotti máglyát jelentő szóról kapták. A történelem során fennmaradt későbbi elnevezésük — gladiátor — a kard (gladius) szóból származik és a "kardforgató" jelentést hordozza. [12] 17

Az első igazán látványos és nagy tömeget vonzó klasszikus gladiátorküzdelmet (munera gladiatoria) még nem Rómában, hanem Karthágóban rendezték, Cornelius Scipio Africanus Hispaniában elhunyt apja és nagybátyja emlékére. Nem sokkal később már jelentős politikai színezetet kaptak a viadalok, a Köztársaság válságának időszakában a népszerűségre törekvő magistratusok egyéni céljaik elérése érdekében a játékok szervezésével kívánták maguk mellé állítani a népgyűléseken (comitia) komoly erőt képviselő választóikat. A gladiátorviadalok ennek okán egyre nagyobb volumenűek és költségvonzatúak lettek, a mértéktelenségük szabályozására Kr. e. 63-ban törvényt is alkottak (lex Tullia de ambitu). A játékok a császárkorban szintén a politikai propaganda eszközeiként funkcionáltak, a gabonaosztásokkal karöltve növelték az uralkodó népszerűségét és lecsillapították a tömegek hangulatát. Juvenalis szállóigévé vált mondása: „Kenyeret és cirkuszt„ („Panem et circenses”) hűen kifejezte ezen törekvések eszmei hátterét. [13] A Köztársaság időszakának végéig a gladiátoriskolák (ludus) alapítása és fenntartása leginkább a kiképzőiskolák tulajdonosainak (lanisták) magánügye volt. Sokáig a Spartacus-féle felkelésről elhíresült capuai iskola jelentette a római gladiátorképzés központját. A viadalok császári monopolizálása után a gladiátorok utánpótlásáról a császári kiképzőközpontok gondoskodtak. A korabeli források szerint Caligulának már valószínűleg volt egy kiképzőiskolája Rómában, majd Domitianus építtette ki a négy császári gladiátoriskolát az Amphitheatrum Flavium (amelyet Nero császár közelben álló hatalmas szobra után később Colosseumnak neveztek) Kr. u. 80-ban történt megnyitása után. A négy iskola a Magnus, Matutinus, Dacicus és Gallicus volt. Néhány, jellemzően a provinciákban működő iskola azonban még ekkor is magánkézben maradt, hiszen a hadszíntéren fogságba esetteket, a rabszolgapiacon megvásároltakat, vagy az önként jelentkezőket először gladiátornak képezték ki, hogy azután eladják vagy bérbe adják őket a viadalokat rendezőknek. A harcosok haláltusájában gyönyörködni képes tömegek szórakozását mintegy hét évszázadon keresztül kiszolgáló gladiátorjátékok a kereszténység elterjedésével erkölcsi alapjukat veszítették, amely okán Honorius császár Kr. u. 404-ben végleg betiltotta azokat. [11] A gladiátorviadalok harcosai jellemzően három különböző területről (rabszolgák, elítéltek, önként jelentkezők) kerültek a küzdőtérre. A legtöbb gladiátor a rabszolgák (servi) társadalmi rétegéből származott. Az 18


első kardforgatók azok a hadifoglyok (captivi) voltak, akik a hódító háborúk során estek fogságba. A hadifoglyok az elfogás által ipso iure rabszolgává váltak. Ebben a körben a ius gentium szabályai érvényesültek, ezért a rómaiak is erre a sorsra jutottak ha hadifogságba estek. Ezeket a bajvívókat a népükre jellemző (gall, thrák, samnis) harcmodorral és fegyverzetben léptették a küzdőtérre egymás ellen. [13] A rabszolga státusz keletkezhetett még rabszolganőtől (ancilla) való születéssel és büntetésből is (például a fizetésképtelen adós, a pater familias uralma alatt álló gyermek, illetve a tetten ért tolvaj rabszolgának eladásával). Előfordult, hogy a rabszolgákat valamely cselekedetük szankcionálásaként küldték kiképzőtáborba (például szökés miatt), dominusuk azonban pusztán a személyiségi jogaiktól megfosztott státuszukból adódóan („Servi res sunt — a rabszolgák dolgok”) egyszerűen rájuk parancsolhatta a gladiátormesterséget. Később Hadrianus császár tiltotta meg, hogy a rabszolgákat minden különösebb ok nélkül el lehessen adni gladiátornak. Az uralkodó és a közönség figyelmét kiérdemlő harcosok három év után elnyerhették a fakardot (rudis), ami azt jelentette, hogy nem kell többet az arénában fellépniük, öt év után pedig megkaphatták a szabadságot jelképező kalapot (pileus), amely szimbolikus jogi aktussal véglegesen felszabadították őket (manumissio per pileum). [14] [16] Az elítéltek (noxii) körében a játékokon való részvételre szóló ítéletnek két típusa volt, amelyeken belül két fokozatot különböztettek meg. Az első típus alapján akit „condemnatio ad gladium” ítéltek el, azt kiképzés nélkül az arénába küldték, ezért a halálára szinte teljesen biztosan sor került. A „condemnatio ad ludum” sententia alapján a gladiátoriskolában (ludus) előzetesen felkészített elítélteknek jelentős esélyük volt a győzelemre és arra, hogy később akár újra elnyerjék a szabadságukat. A másik típusa a büntetésnek a vadállatokkal való küzdelem volt, a „condemnatio ad bestias” a súlyosabb, míg az „condemnatio ad ludum venatorium” az enyhébb változata. A két fokozat közötti különbség itt is az volt, hogy az "ad bestias" elítélteket kiképzés nélkül és fegyvertelenül vetették a vadállatok elé, míg az „ad ludum venatorium” esetében erre a célra specializált felkészítést követően. A történelmi kutatások valószínűsítik, hogy a professzionális harcosok nem köszöntötték a császárt a legendássá vált „Üdvözlégy Császár, a halálba indulók köszöntenek!” („Ave Caesar Imperator, morituri te salutant!”) kiáltással. Ez csak a halálra ítélt bűnözők kötelessége volt, akik mindhalálig küzdöttek 19

egymás vagy éppen a vadállatok ellen. Számukra kegyelem csak igen kivételes esetekben fordult elő. [14] Az önként jelentkezők (auctorati) többnyire olyan kalandvágyó, őrült vagy éppen csalódott emberek voltak, akik saját akaratukból vállalták a küzdelmek rizikóját. Aki önkéntes gladiátornak szegődött szerződésben kellett köteleznie magát, hogy az abban foglalt időtartam alatt a fellépésekért kapott díjazás ellentételeként hagyja magát megégetni, megkötözni, megkorbácsolni vagy fegyverrel elpusztítani. Ezzel az önkéntes kötelezettségvállalással zárták ki a szabad ember életében, testi épségében okozott károsodás jogellenességét. A törvénynek elvben meg kellett védenie a szabad státuszú önkénteseket a pillanatnyi elmezavar vagy a szélhámosság diktálta cselekedetektől, így senki sem jelentkezhetett érvényesen önkéntes gladiátornak amíg ezen szándékát a néptribunus előtt is ki nem nyilvánította. Az önként jelentkezők jogi státuszukat tekintve a félszabadok állapotába kerültek, tudatosan vállalva személyes szabadságjogaik bizonyos mértékű korlátozását. Amikor Septimus Severus Kr. u. 193-ban császárrá választása után elrendelte, hogy a Praetorianusok Gárdájában nem szolgálhatnak többé itáliai férfiak, az elbocsátott császári testőrök közül sokan beléptek a gladiátorok soraiba. Számos fiatal sorköteles korban lévő férfiú pedig inkább beállt öt évre gladiátornak, minthogy elvigyék húsz évre légiósnak egy távoli provinciába. [13] A rabszolgák, hadifoglyok és elítéltek soraiból kikerült gladiátorokkal ellentétben az auctoratusoknak és a felszabadított rabszolgáknak (libertinusok) nem volt kötelező a gladiátoriskolában lakni. Az edzéseken és a viadalokon nekik is rendszeresen meg kellett jelenniük, egyébként szabadon mozoghattak. Az önkéntesség furcsaságait híven tükrözi, hogy az előkelő társadalmi rétegek képviselői is szép számmal vállalták a küzdelmeket. Feljegyeztek olyan eseteket, amikor szenátorok (sőt szenátorfeleségek!) harcoltak gladiátorként. Commodus császár (180-192) gyermekkora óta lelkesedett a gladiátorharcért, rengeteg küzdelemben aktívan részt vett, secutor fegyvernemben. Sokszor Herculesnek öltözve egzotikus vadállatokat vagy annak beöltöztetett embereket gyilkolt az arénában. Halála napjáig mintegy 700 győzelmet aratott, ám sosem bocsátkozott kétesélyes küzdelembe, ellenfelei kezébe mindig könnyű fa-, vagy extra nehéz ólomfegyvereket adtak. [12] A gladiátorviadalok során valódi különlegességnek számítottak az arénában amazonként harcoló nők. Néró császár uralkodása alatt (5420


68) láthattak először női viadalt az amfiteátrumok nézői (amelyet azonban nem tartottak egyenrangúnak a férfi küzdelemmel), sőt később egyes játékokon férfiak és nők együtt is szerepeltek. A női gladiátorok szerepeltetését Kr. u. 200 körül Septimius Severus császár tiltotta be. [13] Az antik római magánszféra személyvédelmi területén szolgálatot teljesítő testőrök természetesen a hadifogságba esés vagy egyéb okok miatt jogfosztott rabszolgák, a felszabadított rabszolgák és a viadalokat önként vállaló alacsony társadalmi státuszú jelöltek soraiból kerültek ki. A jól kiképzett harcosok gazdáik szemében jelentős befektetési volument képviseltek, amellett a sikert sikerre halmozó gladiátorok testőrként való alkalmazása a dominus népszerűségét és megbecsültségét is jelentős mértékben növelte. Ehhez persze arra is szükség volt, hogy a gladiátor-testőrt az életkörülményei javításával megfelelően érdekeltté tegyék az együttműködésre, hiszen ellenkező esetben a felfegyverzett harcos könnyen gazdája ellen fordíthatta az arénákban megszerzett tudását. A gladiátorok kiképzésének feladatát az egyes gladiátortípusok szerinti mesterek (doctores, magistri) látták el. Minden újonc (tiro) először egy vastag cölöpnél (palus) gyakorolt, majd később fából készült fegyverekkel csapott össze társaival. Az alapkiképzés mindenkinek egyforma volt, ami után — figyelembe véve a gladiátor egyéni adottságait — kiválasztották a neki megfelelő fegyvernemet (armatura). A gladiátorok tréningjei nem voltak teljesen zártak, a szurkolók korlátozott számban néha megnézhették kedvenceiket gyakorlás közben is. Előfordult, hogy tekintélyes férfiak és nők öltötték magukra a gladiátorok fegyverzetét és gyakoroltak a kaszárnyák edzőterein. Septimius Severus császárról köztudott volt, hogy kedvtelésből kiválóan forgatta több gladiátor fegyvernem harci eszközeit is. [13] A gladiátorok alapruházata a lehető legegyszerűbb volt, gyakran csak egy ágyékkötőt (subligaculum) vagy tunikát viseltek. A páncélzat a fegyvernem sajátosságaihoz igazítottan leggyakrabban karpáncélból (manica), lábvértből (ocrea), vastag bőrövből (balteus) és sisakból (cassis) állt. A karpáncél szintén a fegyvernemtől függően a harcos jobb vagy a bal karját védte, de előfordult kétkaros változat is. A lábvért általában combközépig ért és a pajzsot tartó kézzel ellentétes oldalon nyújtott védelmet. A küzdőtereken hordott sisakok többsége díszes és zárt volt. 21

Az aréna egyik alapszabálya szerint az egymás ellen harcoló fegyvernemek esélyeit megközelítőleg egyenlővé kellett tenni, amit a támadó- és védőfegyverek arányos használatával érték el. A könnyebb vértezetű gladiátor kezében hosszabb és veszélyesebb támadófegyver (tela, illetve tela longa) forgott, míg a nehézpáncélos harcos inkább hatásos védőfegyverekkel (arma) rendelkezett. Összesen mintegy tizenöt fegyvernem leírása maradt fent, azonban olyan grafikai ábrázolások is előkerültek, amelyek nem illeszthetők egyik ismert csoporthoz sem. Az azonos fegyvernemhez tartozó gladiátorokat csak nagyon ritkán harcoltatták egymás ellen, ezzel kívánták biztosítani, hogy mindig változatos küzdelmeket lássanak a nézők. A legismertebbek közülük a retiariusok (hálóval és tridenssel, a háromágú szigonnyal) és a secutorok (karddal, pajzzsal és sisakkal). Ha a secutor mellvédőt is viselt provocator-nak, ha gallus fegyverzete volt murmillonak hívták, aki ellen thaex-et léptettek fel sarló alakú görbe karddal. Teljes fegyverzettel hoplomachus volt a neve, míg a két karddal küzdőket dimachaerus-nak hívták. A veles-ek hosszú lándzsával, az essedarius-ok kétfogatú kocsin, az andabatoe-k bekötött szemmel lóháton, míg a venator-ok vadállatok ellen küzdöttek. A női gladiátorok fegyverzete leginkább rövid pengéjű kardból és nagyméretű szögletes pajzsból állt, támadó karjukon és védekező lábukon páncélt viseltek. Ők nem hordtak sisakot a küzdelem során, mert a közönség látni kívánta a ritkaságnak számító női szereplők arcát is. [11] A legyőzött fél életéről a Caesar döntött, de a nézők elvárásai az ő kezét is megkötötték. Ha a közönség az „Engedd el” („Mitte”) szót ordította, akkor a császár felfelé fordította hüvelykujját, ami az életben maradást jelentette. Ha a tömeg a „Végezz vele” („Iugula”) kifejezést kiáltotta, akkor a császár hüvelykujját lefelé fordította, ami a kegyelemdöfés jele volt. A döntetlen, amikor mindkét fél annyira kimerült, hogy egyik sem tudott felülkerekedni a másikon, ritkaságszámba ment. [12] A gladiátorokat ugyanúgy megtanították méltósággal meghalni mint harcolni. A közönség az önfegyelemnek azt a megnyilvánulását becsülte legtöbbre, amikor a halálra váró harcos minden egyes mozdulatának tökéletesen ura maradt a végsőkig. A legyőzöttnek a kegyelemdöfést rendületlenül, teljes testtel kellett fogadnia („Recipe ferrum” — „Fogadd a vasat”). A szertartás lefolyását bátran, zokszó nélkül tűrni nem képes gladiátorokat mélyen megvetették, róluk Cicero így írt: „Gyűlöljük a 22


gyenge, könyörgő gladiátorokat, akik kinyújtott kézzel esedeznek hozzánk az életükért”. A végzetükkel merészen és méltóságteljesen szembenéző gladiátorok feltett sisakkal haltak meg, saját emberi arcukat sosem mutatták meg a közönségnek. Bátor helytállásuk vetekedett a soraikból kikerült testőrök életüket is feláldozni kész elhivatottságával. Hitvallásuk is erről szólt: („Quod in omni vita facimus in aeternum resonat” – „Amit életünkben teszünk, az az örökkévalóságban visszhangzik”). [11]

3. sz. ábra: Gladiátorok forrás: www.tortenelemklub.com

23

Felhasznált irodalom [1] F. C. Avis: Historical Bodyguards. 26 Gordonbrock Road, London S.E.4. 1954. [2] Harmat Árpád: Nagy Sándor, azaz III. Alexandrosz élete és birodalma www.tortenelemklub.com [3] Ókor: Nagy Sándor - a hódító 1-2. www.okoricivilizaciok.network.hu [4] III. Alexandrosz makedón király www.wikipedia.org [5] Tarján M. Tamás: Kr. e. 323. június 13. A világhódító Nagy Sándor halála Babilonban www.rubicon.hu [6] Római Birodalom - A testőrgárda www.romaikor.hu [7] Praetorianusok www.wikipedia.org [8] Praetoriánus Gárda www.digolanum.gportal.hu [9] Harmat Árpád: A Római Birodalom első nagy császárai www.tortenelemklub.com [10] Székely Melinda: Germán lovas testőrök római szolgálatban www.epa.oszk.hu [11] Gladiátor www.wikipedia.org [12] Gladiátorjátékok www.romaikor.hu [13] Történelem www.gladiator.hu [14] Gedeon Magdolna: A cirkuszi játékok jogi szabályozása az antik Rómában phd.lib.uni-miskolc.hu [15] A Praetoriánusok www.lemil.blog.hu [16] Földi András - Hamza Gábor. A Római Jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. ISBN 963 190 297 8

24

HÍRES TESTŐRÖK ÉS TESTŐRGÁRDÁK AZ ÓKORBAN 2. FAMOUS BODYGUARDS AND GUARDS IN THE ANTIQUITY Nagy Sándor makedón hódító testőrei

Recommend Documents