Híradó Irodalmi melléklet 2003. december
Közérzetünk évszakai 1
Sulyok Vince
2
Idegen életem senkiföldjérõl
Tévedésbõl talán
Emlékszem tétovázó lépteimre, mik vittek, csak vittek, folyton tovább vittek, egyre messzibb földekre vittek. Tisztán emlékszem mindarra, ami történt, tudok pontosan mindent, ami történt s tudom, hogy mindez már nem ér véget sohasem. Akkortól minden azután már. A pillanatokat, a képeket magamban hordom, foszló részleteit korábbi életemnek, mik meghatároznak ma is, mint tették ott és akkor is, ahogy az árokparton álltam már a legvégsõ rögén a hazámnak, már háttal a hazámnak, mert mennem kellett, mert mögöttem üldözõim fegyvere villant. Mentem, mentettem huszonnégy évemet, mentettem fiatal életem s elõlük messzire szaladtam, miattuk idegenné lettem, kit ma már saját hanglejtésem árul el, saját szavam, mondatfûzésem s mindhiába kívánnám, hogy velük újból egy legyek, csak állok, mint leleplezett, a fényben, mondanám, tenném, amit õk, de hangom hozzájuk nem ér, de szavaim talán senki se hallja idegen éveim, idegen életem senkiföldjérõl, hol a sarki fény ingó függönye alatt állok s múltamba visszakiabálok.
Tévedésbõl talán, vagy félreértésbõl laksz ebben az országban, hol évtizedek óta ténylegesen élsz, hisz valójában nem ide születtél. Máshova kellett volna talán akkor elmenned, mikor választani még alkalmad lett volna. Akkor nem neveznéd házadnak ezt a házat s nem ez a szoba lenne a dolgozószobád és nem ezek a könyvek vennének körül most és nem ezen a nyelven szólnál, írnál és olvasnál nem ez lenne az ágyad nyugovóra térni, asszonyod más lenne, ha lenne feleséged s feleséged is más asszonya lenne most, s nem éppen ezek lennének gyerekeid se, ha lenne gyereked. Mások, másmilyenek lettek volna s lennének örömeid, gondjaid, terveid. Talán valaki más életét éled itten, de akkor a te életed ugyan ki éli valahol? De a feltételes módot nem ismeri se a történelem, se a te életed. Biztos csupán a múltad, ami megesett ténylegesen veled, mert emlékezni is csupán erre lehet. Más emlékeivel nem töltheted ki se múltad, se jelened. Hogy ki vagy, kivé lettél, egy dolog szabja meg, bárhova is vetõdj el: a gyökered.
Bokáig süllyedve Bokáig süllyedve a nedves fövenybe, az átázott parti homokba, szétnyílt lábujjaim közeiben halott kagylókkal, éles kavicsokkal, de csak megyek, de csak caflatok, cuppogok, a tenger vize olykor a térdemig csap fel egészen, én pedig megyek, gyalogolok megszállottan bele a párálló nagy meleg fénybe, a szem fájását, a lélek különös fájását jótékonyan gyógyító smaragd vízbe, a nedves légbe, égbe, bele a tengerparti végtelenségbe.
Nem akarok Nem akarok ma semmi mást, nem akarok már talán többé semmi mást, csak ülni a sugárözönben, a mediterrán ragyogásban, fényében a spanyol tavasznak, fényében a múló életnek, csordultig telve a számlálhatatlan látvánnyal, képpel, mit eddig kínált, míg bejártam szinte a félvilág tájait, útjait, városait s megcsodáltam a katedrálisok tornyaiból a lebilincselõ kilátást. Mostantól inkább ülnék itt csupán, hagynám, hogy a világ maga keressen fel engem s zúdítsa, villantsa felém és reám képeit a világ megismétlõdõ s ennek ellenére megunhatatlan képeskönyvének, a folyton megújúló s kiteljesedõ gyönyörû életnek. Mostantól inkább azzal foglalnám el magam: megértsek a létezés titkából valamit, Isten szándékából velem s a világgal, mely máris úgy ketyeg, mint pokolgép bombája: méri az idõt a másodpercig: a felrobbanásig.
Negyven év után Feleségemnek, Évának Egymától rettenetesen különbözõ világból indultunk ki s hosszú Éveken át mentünk, bukdácsoltunk, sodródtunk, ahogy az élet engedte, ahogy a sors megszabta, lehetõvé tette. Sokáig nem tudhatta egyikünk se, hogy a tekervényes és áttekinthetetlen utakon-útvesztõkön valami elõre elrendelt Szándék irányít egymás felé bennünket. S negyven hosszú éve már együtt megyünk, egymásra hagyatkozva s egymást segítve mindenben, ahogy lehet s amíg lehet. Életünk java része mögénk került már mindenképpen. De az alkony tûzijátéka is gyönyörû gyakran. Átkarolva egymást ámulva nézhetjük kihúnyó fényeit, Szemben az elkerülhetetlen elmúlással.
Figyelsz a csendre Figyelsz a csendre. Az erdõ zúgása egybekeveredik a folyó morajló hangjával s az õszi bokrok, vékonyodó ligetek kesernyés illatával. Figyelsz a csendre jól tudva, hogy vége tavaszodnak, vége nyaradnak s hogy viszont többé egyetlenegy elmúlt évedet, napodat se látod. Kutakba kémlelsz bele s örvénylõ egek kékfehér foszlányai közt egykori arcod kutatod a víztükörben, ami rég nincsen már, azt keresed. Ami rég elmúlt s meg soha nem ismétlõdik, az után nézelõdsz folyton a vizek mélyén, a fazúgásban és az erdõsusogásban itt, valahol a világ végén, életed végén. Tavaszod s nyarad mögötted már mindörökre, sebesen kurtul õszöd is. Szinte csak egy út van már hátra, egy út vár rád az életben: a sötét út, a dal nélküli út. 3
Sall László a gyermekkor vége – folytatás – tördelve a sorok: vers. tördeletlen: próza. törve: sors. töretlen: életpálya. az idén nem utazunk: nincs pénzünk (a tavalyi). ami van: volt. ami pénzünk van, az már csak volt, mert részletre vettünk ezt-azt, annak fizetjük most a hátralékát (megittuk a levét ?). ezt-azt: élményeket. ami volt. ami volt: van. még megvan: a régi számítógép, (a cipõ), a ruha, a szandál. az idén is lesz nyár. éppen számítom, arra számítok itt is lesz nyár, nem érdemes utazni. utazni nyárért, nyárba, nyárhoz: nyárutó. # mintha egyszerre két szobába nyitnék be, mintha egyszerre nyitnék be két szobába, mint egy hasonlat, mintha két álom, mintha két nyelv (kétnyelvûség – és mondja, csókolózni tud ?–, kétszínûség, kétszintes ház), mintha egyszerre lennék két helyen, mintha egyszerre lennék Zudor és Zudor, mintha egy hasonlat volna ez az egész, hasonmás (hason mász egy hasonmás). mint. ha. # mellém ül egy pasas egy számomra ismeretlen nevû város állomásán szállt fel úgy néz ki ide szól a jegye* ide szólították úgy néz miért nem írom már ami épp a fejemben bár inkább a ceruzámban s én is kiváncsian várom mi lesz hova vezet ez HÓHULLÁS A TÁJON FÜVÖN BOKRON FÁJON gyönyörû a havas csendes táj még vivaldi is hallik itt-ott a kerekek kattogása nem képes beleszólni_________________*persze én ebbõl nem értek semmit # a történésekre sebességmérõt szerelünk: RÜGY. a távolság (méret) és a sebesség ismeretében aztán kiszámíthatjuk az idõt. az idõ mint járás (járásbíróság) (járok egyet) (az adriától az északi tengerig kiterjedõ, nagynyomású légtömeg érkezik hazánk fölé): idõjárás. ez is csak nekünk jutna eszünkbe (itt beeszünk – eszünk be –, itt egy k-k európai étterem teraszán), hogy ebbe politikát értsünk. magyarázzunk (magyar ) ( ázzunk). egy hét múlva már egy más, új világra ébredünk, mondtam ezelõtt három nappal két svédnek (bár nem is tudom, miért gondolom, tételezem fel róluk, gyanusítom õket, hogy svédek voltak, csak azért mert nem úgy néznek ki, mint mondjuk, Szaddam Husszein, azért nem biztos, hogy svédek, csak azért mert tökéletesen úgy néznek ki, mint egy svéd – svédországban, még a svédek is úgy néznek ki, mint a svédek–, tehát, ha mondjuk nem is svédek lettek volna ezek, akiknek azt ígértem, hogy egy hét múlva – ami, most már mindössze négy nap múlva el is érkezik – már egy egészen új, más világra ébredünk), ugyanis, mondtam nekik, akkorra már vége a várásnak, már zöld lesz minden, zöld a fû, a bokrok, a fák (rügyeznek) # felkérésre írok: töretlen. törékeny. a sarkam. feltörte az új cipõ. nincs pénzem. nyárutó. nyár utólag. prózában elbeszélve. 4
Gergely Tamás Ácsóóóli Igaz történet az, amit elmesélek. A nemzetközi könyvtárat nyitottuk meg három évvel ezelõtt Stockholm belvárosában, Svédországba bevándoroltak százhúsz nyelvén – modern Bábel – mintegy kétszázezer könyvet tárolunk két emeleten. Mindkettõn szürke alapon apró fekete betûkkel áll a nyelvek listája mindjárt a bejáratnál, az elsõ a sorban az acholi. Áll továbbá a tábla elõtt Brazíliából elszármazott kolléganõm és kérdi önmagától, mégis hangosan: Hol beszélik az acholit?” ” Azért érdekli annyira, mivel õ fogja a könyvtáron végigvezetni Silviát, Silvia királynét, a svéd uralkodó nejét, aki hivatalosan megnyitja a könyvtárat. Azért õ, mármint azért Regina, mivel õ portugálul is beszél, akár…mi, Svédországi magyarok, ugye, tudjuk, a portugált Silvia hol tanulta. Szóval a Regina választása külön figyelmesség akar lenni Silvia részére. Hogy amikor Silvia megérkezik, megkérdik tõle, hogy a bemutatást svédül avagy portugálul kéri... * Szóval az acholi. Egyikünk sem tudja, hogy hol beszélik. Illetve, hogy Afrikában, az világos mindannyiunk számára, de hogy a fekete kontinens melyik országában, az, hogy is mondjam, tudatlanságunk homályába vész... Nos, ha nem, hát gyorsan fel a harmadikra, elõ a nyelvatlaszt, mert szégyen lenne nem tudni, ha a királyné megkérdezi. Megtalálják a nyolcvanhatodik oldalon 59-es számmal rózsaszín satírozással Uganda északi részén. Talán még Szudán déli csücskében is. Jó. Elérkezik május 5-e, állunk néhányan kirendelve a könyvtár elé, névjegyünk bronztáblácskán a mellünkön. Feltûnõek vagyunk mosolygós igyekezetünkben – a járókelõk kérdezõsködnek, mire a felhajtás? Mialatt a titkosrendõrség diszkréten körbeszimatol az épületben. Majd… simán és zajtalan a járda mellé csúszik két személygépkocsi, hát az egyikbõl nem Silvia száll ki? Fokozottabban mosolygunk. Elõkelõségekbõl összeálló trojka fogadja a bejáratnál, sodorják befele, Silvia a lemezre pillant a mellemen, kihúzom magam. Bent felteszik neki a kérdést, hogy talán portugálul, de nem, Silvia köszöni a figyelmességet, viszont svédül kéri a kísérõ szöveget. Majd a könyvtár nyelveit tartalmazó tábla elé áll, és néhány másodperces szemlézés után megkérdi: Hol beszélik az acholit?” ” Regina mindannyiunk örömére büszkén vágja ki: Uganda északi részén valamint Szudán déli csücskében.” ” 5
Szente Imre Helyzetjelentés
Szkizofrénia
Zsákutcák nyílnak, csukódnak; itt is, ott is kibuggyan a remény. Saját hártyáim állják útját. Amõba-állábakkal nyúlkálok az ûrben, belefolyni vágyva. * Szálaim szakadozóban; elvarratlanul lógnak. Foszlóban a fércmû: életem szövete. * Holmiim szerteszéjjel, nincs erõm, hogy rendbe rakjam: levett könyveket helyükre, elszálló igét papírra, limlomot a szemétbe. * Testemben még lámpa ég, pórusaimon kivillan. Amíg alszom, lángja kék, derengõ álmaimban.
Egy szigorú tanár néz bennem egy kisdiákot: mindketten én vagyunk. Megbénít a saját pillantásom. Mire kinyögnék valamit, bosszúsan legyintek s elfordulok. Megint belém fojtottam a szót… * Átlapozva reggel az újságot, szórakozott pillantást vetek az elhalálozottak listájára. Megnyugvással, de kissé furcsállkodva veszem tudomásul, hogy nem vagyok köztük. Vagy talán csak kifelejtettek? * Valamirõl jóvátehetetlenül lekéstem: arról, hogy fiatalon haljak meg. Késõ bánat! Szégyenszemre sikerült megöregednem. * Ím, túl a hetvenen itt az örök jelen. Szakadó szitából pereg ki magától maradék életem.
Ez a vonat… …most van indulóba? Nem: öröktõl fogva fut velem. Én legalább nem tudom, mióta vagyok úton; sem a honnant és hovát, azt se, milyen tájon át. Mert csak belül ég világ, kint vaksötét a világ; s ablakhoz nyomva orromat magamra nézek vissza csak.
Ez a fa Ez a fa már csak arra vár: a viharra, mely beletép, s lesöpri minden levelét, amit csak ráadott a nyár. Mindegy már ennek a fának: meg sem siratja levelét. Dobálja a másik felét az elraboltaknak utána.
A leghalálosabb betegség Érv és ellenérv Mért rettegsz? A halált eddig mindenki kibírta! Éppen ez az, hogy nem bírta ki: mind belehalt! 6
Mottó: „Éltem – és ebbe más is belehalt már!” (József Attila)
Nincsen az életnél szörnyûbb kórság: egyebekbõl felgyógyulhatsz még – ebbe bizony belehalsz!
KLAPANCIÁK a zárt ë és a nyílt e megkülönböztetésére Szépën tejel a kecske, feji a tót mënyecske. Tót mënyecske, bekecsës, bekecsébe’ be këcsës! * Lepke lebëg a mezõben, virágról virágra lëbben. elüldögél a legszëbbën; aligha lëhetne szëbben. * Ficsëri fëcske mëgéhëzëtt, legyek körül legyeskëdëtt, ëgy kövérre szëmët vetëtt. Lëgyën csak rá alkalom, azt az ëgyet elkapom! Enyém lëszël, szép legyem, kutya lëgyek, hogyha nëm! * Viszëm lë a szemetët, hát valaki szëmbe jõ: szëmrevaló szõke nõ. Szëmtelenül szëmëzëk, merëgetëm szëmëmet. Hidegën mérëget õ, pillantása mëgvetõ: ”Uram, minek szemetël? Most ejtëtt ëgy szëmët el, s szëmfëlszëdés nincs! * Tëgnap rëggel mëgérkëzëtt régësrég várt leveled: iderëpülsz Áfrikába, innen mëg Arábiába tevegëlëk tëveled, mivelhogy a Szaharába’ lovagolni nëm lëhet. Púpjából, ha mëgéhëzünk, lënyesëk ëgy szeletët, s oázis selymës gyëpére heverëdëk lë veled. *
A kalangya nëm kelengye, nëm mindën lengyel angyal. Bëlzëbub tán használ kengyelt, (de nëm az arkangyal) pokoli kancát ha nyergel, s lëlkëket ha nyargal. Lélëkvesztésre nëm mëgyën lélëkvesztõ ladikon: lova van, bár nëm Pëgazus, a pokol nëm Hëlikon. * Mélységës mély rëngetegben élt ëgyszër ëgy remëte. Ëgyedüllétét mëgunta: születëtt ëgy gyerëke. Jutott ennek a gyermëknek balladánkban szép szerep: társas remëteéletët atyja véle élhetëtt. Foglalkoztak avval-evvel, kërëszt- s ëgyéb rejtvényëkkel, magasabb ëgyenletëkkel, cserekereskëdelëmmel. * Perecët ropogtatok, míg përëgnek a përcëk; mestërgërëndában a szú apró foga përcëg. Perecëmet én mëgëttem, jószërint el is feledtem. Csak a szú përcëg fëlëttem, vájatait rója; neki nëm fogy ëgyhamar el a rágnivalója. * Egërben az egerek mëgëszik a kënyeret. De az egri gyerëkëk nëm ëszik az egeret. Szeretik a perecët, mëg az érëtt eprët. *
Jártam régën Szentësre; ezëntúl nëm járok, mert szërintem Szentësën szentësek a lányok. Nëm tudják, mi fán terëm a csók és a szerelëm. Ëgynek ëgyszër csókot adtam, de el sëm fogadta. Pillogott csak szentësen s mindjárt visszaadta. * Rënd van nálam, de rëndëmnek rëndszëre nëm ëgyszërû; más szërint tán rëndetlenség, de szërintem célszërû. Könyvhëgyek és papírkazlak közt látszólag elveszëk, ám ëgy përc alatt akármit, ami këll, elõvëszëk. Csak olyankor rëttëgëk, mikor feleségëmet mëgszállja a rëndcsináló szenvedély: rámol, rëndëz, rëndszërëz, mindënt a „helyére tësz” … Lëbeszélni nincs esély. * Míg én itt egy hangzót mentëk, ilyen gondoktól ti mentek maradtok, ha arra mëntëk, merre Kazinczyék mëntek. * Ha mekëgsz, tëdd azt is szépën: mekëgjél kétféleképpen: mëkët is mondj, në csak mekët! Így szërëzhetsz érdëmëket: beszédëd szëbbé tëhetëd.
7
Veress Zoltán Bodza avagy múlás és megújulás Június vége felé mindig kiderül, hogy az Ekensberg félsziget, ahol közel tizenöt éve lakunk, tele van bodzafával. A Mälar tóba nyúló, lapos partban végzõdõ hegyhát flórájának meghatározó eleme a tölgy, valószínûleg innen a neve is, ami szó szerint azt jelenti: a tölgy hegye (a hegy alig hat-nyolc emelet magasságú, ezért én Cserhalomnak mondom magamban), de nyár derekán egyszer csak észreveszi az ember, hogy a méltóságteljes tölgyek és a komor erdei fenyõk mellett, kinn az utak szegélyén, a házak közelében szinte észrevétlenül meghúzódó bodzafák virágba borultak, s menyasszonyi pompájukkal és édes, bódító illatukkal néhány napra feltûnõvé, valósággal uralkodóvá teszik önmaguk jelenlétét. tthon is így volt: a kerítésre boruló, sûrû bozótot alkotó bodzabokorra – mert a bodza hol fa, hol bokor, aszerint, hogy hol nõ és hogyan engedik terjeszkedni – a felnõtt csak akkor figyelt fel, amikor az kitárta nagy fehér virágernyõit, és illatával jelezte, hogy lehet szüretelni. A gyermek folyamatosabb és bensõségesebb viszonyban volt vele. Búvóhelye volt a tövében, földet seprõ lombja fedezékében; élvezettel hasogatta szét paraszemölcsökkel pettyegetett ágait és szedte ki belõlük a finoman szivacsos bodzabelet, amelyet selyemszálra függesztve érintés nélkül lehetett ide-oda mozgatni megdörzsölt fogkefenyél segítségével; bodzapuskát is próbált készíteni egy-egy vastagabb, egyenes ágából, de ennek a fortélyát az õ nemzedéke már nem ismerte, a tudás hallomássá halványult és kultúrtörténeti emlékké, akárcsak az, hogy a kivájt bodzaágon át szopogatott tej gyógyítja a gyermekbetegségeket, az elégetett bodzaágak hamuja viszont veszedelmes varázsszer, mindenféle rontásra használható. Aztán telnek a napok, a bodzavirág
O
8
elpereg, illatát felváltja és elfeledteti a hárs illata, s a bodzafák a stockholmi Ekensberg félszigeten, akárcsak otthon (amin esetemben Erdély értendõ, azon belül is többnyire Kolozsvár és környéke), visszahúzódnak korábbi észrevétlenségükbe. Otthon hamarabb, hiszen ott virágozni is hamarabb virágoztak, itt úgy két-három héttel késõbb. Az otthoni természet ráérõsebb; az itteninek sietnie kell, hogy a rövid nyár alatt elvégezhesse mindazt, amit a rügy kibontásától az érett termés elhullatásáig végeznie kell – bár igaz, itt a nyár az otthoniaknál rövidebb éjszakákból és hosszabb nappalokból áll, s így nagyjából ugyanakkora adag sugárzó energia jut az élõvilágnak. Közben az öt- vagy tízliteres üvegkantákban forrni kezd a bodzaital; az ember palackokba fejti, ledugaszolja, s az unokái megisszák, mielõtt – otthoni kifejezés: – nyugdíjas pezsgõvé” érne. Nem baj, nagyobb ” örömöt nem szerezne akkor sem, ha Johnnie Walker lenne belõle. Majd megjön az õsz, itt hamarabb, mint otthon, s amikor hull künn a ” köd s a színeket kioltja”, mint Áprily írja, bár nem az Ekensbergre vonatkozóan, még egyszer nyilvánvalóvá válik, hogy a félsziget tele van bodzafával: már minden elsárgult lomb lehullt, a fák lekopaszodtak, a bodzafák is, természetesen, ágaik végén azonban ott csillognak csokorban a lilásfekete bogyók, messzire kitûnve környezetükbõl, lilásfekete színükkel lámpásként világítva a színtelenre fakult világban. Bizonyára a faj kettõs latin nevét is ez után a szín után hozta össze itt a szomszédban, Uppsala városában, két és fél évszázaddal ezelõtt Carl von Linné: Sambucus nigra, a nemzetségnév egyszerûen csak bodzát, a fajt jelölõ melléknév feketét jelentvén. Múlást és elenyészést és efölötti bánkódást asszociálhatott a sötéten világító bogyókhoz, holott azokba nemcsak újabb ajándékokat, zamatokat, cukrokat, festékeket csomagolt a
teremtés, hanem az örök megújulás – hogy ne mondjam: öröklét – elvi lehetõségét és gyakorlati tervét is. öltõileg azonban kétségtelenül igaza volt az uppsalai botanikus atyának. Ha júniusban menyasszonyi pompának látszott a bodza viharos virágzása, akkor most a termése özvegyi pompának látszik: fekete fátylak, éjjeliszekrény lapján heverõ fekete csipkekesztyûk, sötétlila gránát gyöngysorok tûnnek fel az esõcseppektõl és saját súlyuktól lekonyuló ernyõs bogyógerezdek látványának ihletésére az ember képzeletében. A gyümölcsbõl más és mégis ugyanolyan ízû lekvár fõzhetõ, mint amilyen ízû szörp a virágokból; a más az bennük, hogy a szörp valahogy könnyedén és üdén, a lekvár lustán és buján ömleszti szét a szájban azt, ami ugyanolyan: a bodza ízét, illatát, aromáját, virág korában sárgásfehér, gyümölcs korában lilásfekete, önazonosságát azonban így is, amúgy is õrzõ lelkét. Még szólnom kellene a szárított bodzavirágból fõzhetõ teáról is, ami szintén más és szintén ugyanolyan; s ha már skandináv tájakon kalandozom (nem kalandozom, testi mivoltomban itt vagyok itthon), szólnom kellenne Hans Christian Andersen dán meseköltõrõl is, akinél meghittebben senki sem írt a saját életüket élõ tárgyakról, egyebek között az öreg teáskannáról, amelynek párája téli estéken a városi házhoz tartozó kicsiny udvar személyiséggel felruházott növényi lénye, Bodza anyó jelenlétével árasztja el a szobát. De van ennél fontosabb szóba hozni valóm is. Például az, hogy régi szakácskönyvek, akárcsak recens gyógynövényes és természetgyógyászati szakmunkák, következetesen megjegyzik a bodzalekvárról: gyermekeknek ne adjuk. Hogy miért ne, arra eddig egyetlen könyvben sem találtam választ. Gyanítom, hogy õsi germán babona kísért az intelemben, még azokból az idõkbõl, amikor boszorkányok fájának hitték a bodzát, tartózkodóan tisztelték és kerülték, különösen gyümölcse érésekor, s csak azért nem irtották, mert féltek az egyes példányokat õrzõ rossz szellemektõl, sõt néhol ültették is, mert más rossz szellemeket viszont távol tartott a
K
háztól; de középkori keresztény félelmek emléke is közrejátszhat mindebben, félelem Júdás kárhozott lelkének kísértésétõl, köztudottá válván valami legendából vagy apokrif iratból, mert az evangéliumokban ilyen botanikai információ nincs, hogy a mesterét eláruló, de tettét megbánó tanítvány éppen egy bodzafára akasztotta fel magát (ezért hívják a vastagabb ágain némelykor megjelenõ, emberi fülkagylóhoz hasonló, kocsonyás gombát Júdásfüle-gombának). Majd józanabb és pragmatikusabb idõk jöttek, tapasztalt háziasszonyok és tudós férfiak táplálékot, csemegét, orvosságot kerestek és találtak újabb s újabb füvekben-fákban, s így jutottak el egyszer a bodzához is – Melius Juhász Péter például már 1578-ban, amikor Herbáriumában ezt írta: Ha borban megfõzed a bodza leve” lét, bimbóját, és megmézelöd, hideg száraz hurutot gyógyít”. Ide jutni egyébként nem volt nehéz, hiszen láttuk: ha a bodza többnyire jelentéktelenségbe húzódik is, tele van vele az egész öreg kontinens; a Földközi-tenger európai partjai mentén ánizsos pálinkához hasonló italt készítenek a virágából, az úgynevezett Sambuco-t; mi több, ma már Amerikába is áthonosult, ültetvényeken termesztik, szintén a virágának feldolgozása végett, ott üdítõnek. Azt a régi tabut azonban, hogy gyermekeknek ne adjuk a gyászfekete bogyókból fõzött lekvárt, mégis mindenki jónak látta az utókorra hagyományozni. i sem mertünk fütyülni a tiltásra, pedig volt jó néhány õsz életünk otthoni fél évszázadában, amikor mázsaszámra szüretelhettük volna a bodzalekvár egyik alapanyagát a szülõvárosunk környéki gyümölcsösök, ligetes erdõk szélén, napos domboldalakon. Gyermekeink is voltak, akik minden bizonnyal szívesen vették és ették volna a bodzalekváros kenyeret egy pohár tej mellé, de hát egyrészt ott volt a tabu, másrészt rendszerint nem volt ott a lekvár fõzéséhez szükséges másik alapanyag, a cukor: azt jegyre vásároltuk, az állami tervgazdálkodás által engedélyezett mennyiségben, s mindig komolyan meg kellett fontolnunk, mire használjuk. Ha valamennyi jutott még bodzára is, inkább friss bozdaitalhoz használtuk el;
M
9
lekvárt egyetlenegyszer fõztünk, talán egy félkilónyi bogyóból, mert nem szerettünk volna meghalni annak a megtudása nélkül, hogy milyen. És akkor már a gyermekeink is elég nagyok, érettségihez közeledõ iskolás lányok voltak, úgy-hogy kaptak belõle – és nem lett semmi bajuk. Itt és most, amikor az Ekensberg félszigetet megszállja a rövid svéd nyár nyomában settenkedõ hosszú õsz, s amikor – hatvanon túl – ugyanezt az életünkrõl is elmondhatjuk, még volna alkalmunk és talán idõnk is néhányszor megszedni a lilásfekete gyümölcseikkel most újra hivalkodó, jelenlétükkel szinte tüntetõ bodzafákat. Cukor is volna a lekvárfõzéshez, amennyi kell, bolondnak is csak egy-két szomszédunk nézne, ha véletlenül megpillantana a bodzafák között, amint a fakó napsütésben, a kora délutáni alkonyodásban, netán a csendesen szitáló esõben ollóval a kezünkben szüretelünk, s az a szomszéd is csupán addig, ameddig hazaérve le nem
venné könyvespolcáról a Stora bärboken-t, a Nagy bogyóskönyvet, s el nem olvasná benne a bodza sokféle ételként-italként való fogyasztásának hajdan itt északon is gazdag s már itt is jócskán feledésbe merülõ hagyományát tárgyaló fejezetet. De már megint van akit féltsünk a bodzalekvár ismeretlen ártalmaitól, s ez a féltés erõsebb bennünk, mint annak a vágya, hogy legkisebb unokánkat, valószínûleg az utolsó gyermeket, akire még néha gondot viselünk, olyan gyönyörûséges, gyönyörûségesen veszélyes titkokba avassuk be, mint például éppen a bodzalekvár-készítés. Irracionális érzés és magatartás, állapítjuk meg sokszor, mégsem tudjuk elhessegetni, leküzdeni – és nem is akarjuk. Minél meghatározóbb létállapotunk és létérzésünk a múlás, annál fontosabb, lassan az egyetlen igazán fontos dolog számunkra a megújulás, az örök folytatódás a belõlünk következõkben, amit semmivel nem szabad kockáztatnunk.
Újvári Tünde Rudi-vers tûz és föld fia vagyok kékség tenyeremben lüktet a csend hatalmam és terhem szépség kínja vesztem és paripám ujjaim értik mit lelkem sejt csupán – tovahúz és testté feszül a perc kis remegõ létem vétség ha melege káosz és szivárvány parazsán didereg 10
Szerelem-ábécé
Havazás
ajkamat ábrándítja bõröd combom csókolod derekam erei égnek forró gondolatok gyíkként hûsülnek idegeiden játékos kezed lesiklik
szavaid – gyászba öltözött hópelyhek – kavarognak csak havazik egyre havazik bennem ablakot nyitnék megrepednek messzi zajtól fekete hidegtõl az ablakszemek
mellemen néma nyugalom óvón övezi põreségünk rakoncátlan sikolyok szerelmünk tüzét újítják üdeségét visszahozzák zabolátlan zsongások
Lipcsey Emõke Tabularasa
de mégsem szól torkaszakadtából üvölt méltósággal viseli árnyékát. Nyelvet vált. rázendít egy rokonértelmû szóra Hazáig ködszitálás és futóhomok szája szóra nyílik ha feje fáj Árnyéka elfogy míg nõ a ragyogás trónörökös jól tudjuk, hogy árnyéka felülnézetbõl is csak árnyék. Csillagát követik mely nem vörös, hazáig szó szót követ, fényre árnyék
Szólni készül a trónörökös. Sötét leveleket hullat majd világosakat, torkaszakadtából üvölt szakasztott vöröscsillag. Harcos népbõl való de nem vagdalkozik hiába szája szóra nyílik ha feje fáj, ha szó szót követ és árnyékot az árnyék. Sötét leveleket hullat majd világosakat Árnyéka elfogy rázendít egy rokonértelmû szóra kétértelmû mozdulatokkal kíséri Hazáig Szólni készül
árnyékra fény.
Szabó Zoltán Valamikor Az élet egyetlen értelme a Szeretet. Ez jár az eszemben, Közben érzem kezemben a friss darázsfészket, fülemben régi Szilveszterek suttogó hangja, ratosnyai naplementék és zsebbõl kedvesen elõvett almák álmai,
Õszike a kötött sapkák alatti befont hajtincsek zenéje búg. Orromban a vásárhelyi korcsolyapálya forraltborszagú zsongása, kipirult arcok: A fiatalság, mi elment mellettem, mint egy megrakott, vidám teherautó, s én õszülten nyakig sárosan, itt maradtam a svéd õszben Egyedül.
A nap vöröse a szürke felhõk fodrain az elmúlás visszhangjai zöldek, kanárisárgák, vörösök, narancsok. A lefekvõ fák ágain az õszi pára ül a hûvösben és nézi a naplementét…
11
Neufeld Róbert Álmodtam Álmomban elõttem ült Apám mélán és hallgatott, künn fújt a szél, az esõ söréttel verte az ablakot, s én néki játszottam halkan zongorán. A darab nem tudom mi volt, Chopintõl etûd, vagy ballada talán. Elõredûlt kissé, és nógatott: játsszál fiam, ” rég nem hallottam már ezt a dallamot”. Hirtelen mosolyra derült az arca, bólintott biztatón, itt volt velem, feledve látszott utolsó vesztett harca. Nem feleltem, hiszen felelni meddõ annak, ki már örökre elhallgatott, csak torkom szorult el egy pillanatra, felnéztem, láttam már elballagott. Egy végsõ akkord halt el csendesen, mig Õ szétfoszlott lassan mint holmi felhõ.
Tristesse A tegnap ma lett és a mából ismét tegnap. lassan visszavedlik rám a tegnapi bõr, amint forró áradat viszi, sodorja a reggelnek izzadt leplét magával le, a lefolyó ködös mélyére, hol rég vesztett álmok várják röhögve, oszlásnak indult karokkal. Ittam a tegnap bódító borából. Most reggeli kávém, egy kávé, kihûlt kávék hosszú sorából, ízlik mint csillámló pezsgõital, bár én, ki nem látok mást mint szemeid parázsát s nem érzek mást mint szavaid varázsát, tudom (és mily fájdalmas e tudat), hogy ez nem más mint egy emlék csalfa ölelése, mely mikor borom kiittam lassan kitárul, útjára bocsát egy kiszolgált napot s veszíti azt is a ragacs ködbe lent, mely kárörvendõn takar el minden tegnapot. 12
Búcsúszó Orosz Istvánhoz Elmentél, gyorsan, el sem köszönve Sem rokontól, sem távol baráttól, Kit Reád hangok bûvös varázsa emlékeztetett. Kánonban zengett a húr, Áradt, tört a dal A fehér zongora mélyérõl fel, S ez volt talán jutalmad, ez volt talán a jel, Melyet a múzsák lehelltek csók helyett Gondoktól ráncolt homlokodra. Hol búgón, hol selymesen, Hol vidáman, hol rejtelmes-édesen Kelt dalod, szállt ezer harmónia ujjaid nyomán, S minden, mit költõk mollban sírtak el, minden, mi könnyeknek kútja volt, Kacagó dúrban énekelt A mosolygó, fehér zongorán. Elmentél, gyorsan, el sem köszönve S a taps, mely az utolsó akkordra dördült, Harsanva illetett másokat, Mert Te, amint a függöny legördült, Rohantál, itthagyva kedves társakat, Döbbenten, dermedt pózba állva. Elmentél, és mi itt maradtunk. Nem tudjuk még hány napra szól A Föld-színházba bérletünk, Nem tudjuk, hány harmóniát hoz, Mily zenét játszik nekünk még életünk, De néha-néha egymásra nézünk Egy régi dallam hallatán, Amelybõl Te szóltál hozzánk nevetve, Egyszer, azon a fehér zongorán.
Õsszel egy stockholmi parkban Oh mondd! Emlékszel-e még, látsz-e valahol lehullott vadgesztenyét, érzed-e levelek sárgult lehelletét s illatát a dohos, porladó avarnak? Hallod-e verebek vidám csippenését? Ugrabugra srácok hangos nevetését? Gondolsz-e néha-néha ligeti fák kérgétõl ragacsos kezekre?
Nyaralás Most jöttem épp, csak egy óra múlt el még mióta a gép leszállt s az egykedvû pilóta mindenkinek jó idõt kívánt. És a párszáz utas közül talán az egyetlen voltam én, ki a nagy madár gyomrából kiszállva hasonló jókat mormolt számára vissza. Itt ülök egy rozoga, régi széken, lyukas gyékényén fészkel balfenékem, mig a jobbikba vaskos dongája vág. Mellettem öblös kancsó, színültig töltve nedvével, déli lankákon érett, ráncos szõlõszemeknek. Rozzant ház ez itt, meszelt fala hûs árnyat ad a roppant hõségben. Háromra jár, aki teheti alszik árnyékban vagy mártja testét a kéklõ habokban, mely mindenütt közel s elérhetõ. Tõlem balra citromfa áll, lombja zizzen a lenge szélben. Gyümölcse javát régen leszórta már s mit a ház népe fel még nem szedett, alatta rohad.
E honra kérdezett Göthe talán? Valaki kenyeret tesz elém, frissen szegett, kérges cipó. Illata árad ínyet csiklandozón, vastag, repedt héjából török, reccsen amint ráharapok éhesen. Mésztõl eres pohárba töltök, nézem az ital aranyló színét, orromhoz emelve szívom amit lehet, a telt, gyümölcsös nehéz bukét, majd nyelek parányit elõbb, és aztán behunyt szemmel élvezem a mézes kortyokat. Pár hét áll elõttem, gond és munka nélkül. Köröttem e kies sziget, álmos, méla, csendes, ide a géprõl más tán el sem talált, mert itt nem hallik se Zorba dala se holmi húros hangszerek pengése. Ide csak az jött el, ki poharak csengését, bárhelyiség zaját hajlik cserélni fel egy megroggyant kis házra, frissen szelt kenyérre, mészeres pohárra meg egy lyukas székre. Jó hely ez, jobb most mint bármi más, nyugvás számomra nyomasztó sztressz után, mi részem volt e hosszú évben. Itt kedvemre tespedek majd, fellélegzem kicsit, a szürke köznapot ünnepre cserélve fel. Jó lesz.
És mégis. Nem furcsa dolog? Tudom bármily nehéz is lesz majd visszatérni a megszokotthoz néhány rövidke hét után, úgy látom azt majd ismét viszont mint bejárt, régi cipõt, melyet viselni kedvem nincs ugyan, de melyben lábam jó helyet talál. 13
Tar Károly A tél 1. Pecsenye pirosra pirítja két kezed a tél Párásat pöfékel párosan tüzelõ tüdõd
Tölgyessy B. Zoltán
Felhõben fürdõzik fölötte kéken kél az ég Szemedben szikrázva szökkenõ tavasz tündököl 2. Itt a tél! Itt a tél! Itt a tél! Felkél sietve s beszél a szél. Szóra szót összehord és havat, Nem kímélt sem vadat, sem madarat. Ránk borítja a sötét eget, A sápadt arcú fellegeket. Feltépi a nagy égi dunnát, Fütyülve borzolja a Dunát. Szétszór milliónyi csillagot, Porcukor-puha földtakarót. Szánon, sítalpon dombról csúszik, Jégpálya jegén fényben úszik Cikázva csapkod, korongot ûz, Hahotázva örömökbe fûz, Kipirosítja az arcodat, Bámészkodókat is vacogtat. Bocsánatkérõen meglegyint, Ezüstös karácsonyt hoz megint. És ha zörget is sok virgácsot, Újesztendõt kelt és kalácsot. 3. Tél tanít hallgatásra Tavasz ébredésre Ötvös õsz elmúlásra Nyár reménykedésre 14
Sors Csokornyi bánat közt Dermedten vacog a lélek. Élek, De félek, Hogy csokornyi bánat közt Csak jégvirágot nyílik Már a lélek.
Szomorú történet Még hittem az álmokban, Mikor számomra Az idõ megállt. Meghalt a Mezõ, Fény. Már nem nyílt vadvirág. A párta bogáncs, Nem építettek oltárt. Bábként mutogattak, De Angyalomnak, jaj, Bölcsõt nem faragtak. Magamra hagytak. Álmaim, Vágyaim, Megtört éveim, Mind-mind halott Gyermekeim.
Telegdi Magda Közérzet A monitor tompa kattanására ébredtem, anélkül, hogy az este ébresztést kértem volna tõle. Valami kis szerkezeti hiba következtében olykor, valószínüleg valami erõs impulzus következtében elõ-elõfordult, hogy jelét adta a tevékenységének. A hálószobámban volt, szemben az ágyammal, akkor szereltettem ide, amikor ebbe a lakásba költöztem. Elõzõ lakásomban az étkezõben volt, hogy reggeli közben nézhessem, de zavart az evésben s a szöveget sem tudtam teljes figyelmemmel követni. Itt reggelenként, mindjárt ébredés után az ágyasztalkán befröccsentem a kávét a csészémbe, a távirányítóval elindítom a készüléket s miközben a forró folyadékot szürcsölgetem olvashatom a legújabb híreket és számbavehetem a napi tennivalóimat. A hírekben semmi váratlan, semmi lényeges. Az Bagdadban az Iszlám Világszövetség huszonhetedik kongresszusa, téma, újabb liberalizálódás, és a fundamentalista kísérletek kielemzése és kordában tartása. Bernben próbálkozás az aranyalapok újra létrehozására a kibernetikus adatértékelések helyett. Nagy ceremóniával rendezett összkontinentális kiállítás a hármas számú bemutatócsarnokban a fináncgazdaság történetérõl, valamint az egykor pénznek nevezett, egészen a huszonkettedik századig használatos bankjegyekbõl és pénzérmékbõl. Helyi hírek: kísérleti jelleggel a világnyelvû monitorközvetítésben helyet adnak magánnyelvi adásoknak. A városba látogat egy amerikai zenekar Huszadik század popklaszszikusai címû mûsorával. Az élõben való részvétel a helység miatt korlátolt, a jegyeket a tájékoztató központ gépileg sorsolja és osztja tizenöttõl nyocvan éves korkategóriában, a nyertesekrõl értesítés a monitorban, de a monitor ugyanakkor hazaviszi a mûsort minden érdeklõdõnek. Néhány érdektelen kulturális és társadalmi hír, és nocsak, hírt adnak a tudományos szesszióról is, amelynek ma egyik elõadója vagyok. Semmi kedvem sincs álmosan és borzosan ténfergõ barátaimhoz, X-re kapcsolok a magánélet gombbal, élettársam, mondják a monogámisták klubjában, de még nem kapcsolta be a készüléket, még alszik. Gombnyomásra elõgördülnek a napi teendõk: tíz és tizenkettõ között a fent hírré tett elõadás diákoknak és más érdeklõdõknek, ma szakterületembõl a demokrácia koráról (20- és 21. század) fogok beszélni – majd ebéd X.-szel, utána úszás és torna, majd itthon folytatom a munkát, a dolgozatomat írom, aminek témája, de címe is A demokrácia, mint dogma, és alcímként Két évszázad végzetes tévedései. Erõszakosan, külön gombnyomás nélkül betolakodik az ankétnak nevezett egészségkutatási és társadalomhigiéniai táblázat a képbe, amelynek a kiértékeléséhez – a beavatottabbak tudják – idõjárási és asztronómiai tényezõk is hozzájárulnak. Idegesítenek a villogó felkiáltójelek, amik a válaszadást társadalmi kötelezettségként jelzik; úgy érzem, szabad akaratomban korlátol és betolakodik az életembe, de, mert a szociális bûnök közé tartozik nem résztvenni a társadalmi felmérsekben – természetesen jelzi a készülék, hogy hányas számú egyénrõl van szó, aki nem kíván segítséget nyújtani egy ilyen fontos felmérésben – elnyomom a kelletlenségemet. Különben is, ha nem válaszolnék, a monitor három nap egymás után feltenné a kérdést, hogy miért nem válaszolok (a. betegség, b. bizonytalanság, c. kilépés az ankétból) – így tehát a gép reggeli kérdéseire a klaviatúra segítségével, nagyjából megfelelõ helyre, beütöm az ixeket. Mint minden ilyen társadalomkutatási akció alapjaiban jószándékú, de nem bízom benne, túlságosan konkrét, és túlságosan leegyszerûsítõ. Hogyan lehet például hitelesen válaszolni olyan kérdésre, hogy: Volt-e valamilyen álmod, s 15
ha igen, milyen jellegû: a. szorongásos, b. családtagokkal kapcsolatos, c. ismeretlenekkel kapcsolatos, d. fantázialényekkel kapcsolatos, e. érzéki jellegû, f. egyéb. A készülék bejelzi X.-et. Felébredt, megnyomom a gombot és megjelenik a monitoron, megnyomom a közvetítést is bár még az ágyban vagyok, intek évtizedek óta bevett szokással, ami az üdvözlést jelenti: mutatóujjamat az ajkamra teszem, majd felé fordítom. Megteszi õ is a mozdulatot, de látom, hogy fáradt, nincs rendjén valami, aggaszt ez az utóbbi idõben egyre gyakrabban jelentkezõ reggeli fáradsága és kedélytelensége. – Hogy aludtál? – kérdem már megszokásból is. – Oké. – Eszem, öltözöm és indulok. – Jó. Akkor találkozunk. Kifele fordított tenyérrel, félmosollyal a szám körül megemelem a kezem, búcsút intek. Õ is megemeli a kezét, arca merev mozdulata nehézkes, kedvetlenséget árul el. Megnyomom a záró gombot, eltüntetem, és ez az eltüntetés, mint máskor is, valamiféle rossz érzést kelt bennem. Újra elkap a szorongás miatta. Az épület bejáratánál B-vel találkozom: szuper-divatos, mint mindig. Fekete nadrág, erõs, egyiptomi jellegû, kissé groteszk kleopátrás arcfestés és az újra divatba jött, ezúttal fekete, hosszú haj. Kellemetlenül érint, elrontja a kedvemet. Néhány közömbös szót váltunk, mentegetõzik, hogy nem hallgathatja meg az elõadásomat; most is, mint mindig, érzem az ellenszenvét, dehát én is így vagyok vele, a különbség köztünk csak az, hogy én azóta nem kedvelem, amióta az legutoljára közzétett (könyvalakban is megjelentetett) munkájának irodalmából – érzésem szerint tüntetõleg – kihagyott. Õ is az ezredfordulóval foglalkozik, az ezredforduló globalizációnak nevezett gazdasági formációjával, olvashatta a dolgozatomat a hálózaton, mert félreérthetetlenül felhasznált belõle néhány nyilvánvalóan tõlem származó adatot, és minden forrást említett, kivéve engem. Már nem is az bosszant, hogy engem nem, hanem a saját kicsinyességem, hogy ez egyáltalán bosszanthat és bosszanthatott. Az aula majdnem teljesen megtelt. A második sorban jegyzõkészülékkel az ölében ott ült D., õsellenségem, aki bevallott hegeliánus elveimért és úgymond anakronisztikus konzervativizmusomért mindig és mindent elkövet, hogy gáncsoljon. Már a pódiumon álltam a mikrofonnál, amikor X megjött, és helyet foglalt az elsõ sorban egy üresen maradt helyen. Nagyjából megnyugodtam. Nyugtatólag hatott rám, ha X meghallgatott: a véleménye számomra az egyetlen hiteles referencia volt: mások általában dícsértek – a szemembe. Belefogtam a szövegembe. Készülõben levõ dolgozatom – minden valószínüség szerint majdani könyvem – témájával foglalkoztam, az annak idején legújabb kornak nevezett idõszakkal, ami a kibernetikus világ bölcsõje volt, az írott történelem – számomra – egyik legizgalmasabb korszaka: ma a demokrácia koraként emlegetjük. A demokrácia történetével kezdtem az ókortól, végigvezettem hiányára rámutatva az ezt követõ századokon, aztán közeledve az újabb kor felé arról, hogy a társadalmi mozgalmak hogyan hívták újra életre. Aztán beszéltem arról, hogy hogyan demokratizálódtak a világ egyes vezetõ hatalmai, hogy a demokrácia hogyan terjedt, és végül, az általam tanulmányozott korban hogyan dogmatizálódott. Hogyan mutatkoztak meg aztán a demokrácia fogyatékosságai, a tehetetlensége, ami az akkori kisnemzetek érdekszféráját illeti, és ugyanakkor a csapdái, hogyan volt lehetséges például, hogy egy államon belül adott helyzetekben demokratikus szabályok betartásával sorsdöntõ politikai kérdésekben elenyészõ kisebbség dönthetett. Aztán feltettem, inkább hegeliánusmagamnak, a szónoki kérdést, hogy változtatott volna-e a világ sorsán, ha az akkori politikusok idejében felismerik ezeket a csapdákat és tesznek is az elkerülésükre valamit. Hogy az azt követõ egyeduralmak, nagy etnikai forradalmak elkerülhetõk vagy csak elodázhatók 16
lettek volna, s hogy elkerülhetõ lett volna a huszonkettedik századi nagy katarzis, aminek a mai világ viszonylagos nyugalmát köszönhetjük, s ami százezrek életáldozatába került. D. készüléke szorgalmasan kopogott. Tudtam, hogy az elvi kérdéseket etnikai szemszögbõl mérlegeli, és felkészültem arra, hogy olyan kérdést vagy kérdéseket tesz fel elõadásom után, amit majd kényelmetlennek érzek. Körülbelül egy óráig beszéltem. Az elõadásomat archívumból kivett, vetített képanyaggal illusztráltam, egykori kongresszusok, politikusok beszédeinek a felvételeivel. Végül is D. nem szólt hozzá, mogorván lezárta a készülékét, biccentett felém és kiment. Vártam az ellenvetéseket, kérdéseket. Alacsonyröptûek voltak. Egyik kérdés az volt, mennyivel könnyíti meg a mai kutató munkáját a tény, hogy a huszadik századtól minden forrásanyag regisztrálva van. Természetesen nagy segítség, mondtam, hogy konkrétumokra támaszkodhatunk, az ember csak elképped, mondtam, amikor az akkor élõ politikusok gyanútlan és naiv szövegeit halljuk, és feltámad bennünk a kétely, hogy valóban nem sejthették, hogy mindaz, amirõl szövegeltek, hova vezet. Persze fennáll a bõség zavara is, óriási anyagból kell a minket érdeklõt kiválogatnunk. – Milyennek találtad? – kérdeztem X.-tõl magán-nyelvünkön, amikor az étkezde asztalánál elhelyezkedtünk. – Azt hiszem, újabb rossz pontot szereztél magadnak a legfõbb tanács elõtt. De ne törõdj velük. Mit eszünk? – Én húst nem – mondtam. – Az illusztrációs anyag kiválasztásakor egy felvételre bukkantam, ahol tyúkok mészárlását mutatták be egy huszadik századi feldolgozó üzemben. Ez elveszi a kedvemet egy darabig a húsevéstõl. – De hiszen ez, amit ma eszünk az már nem élõ állat, csak hússzövet! – A tudat, hogy hogyan volt egykor, pillanatnyilag mégis elveszi a kedvemet. X. valamilyen zöldséges szósszal leöntött sertésszövetet választott és látszólag jó étvággyal fogyasztotta el. Én valami búzadarából készült egyveleget vettem ki az automatából és meg voltam vele elégedve. Az ebédünk végeztével az étkezde elõtt elváltunk. X. a Helyi Bíróság arénaalakú üvegépületébe ment, ahol védõügyvédként tárgyalása volt. Egy kibernetikus szakember felett mondtak ítéletet, aki a maga javára manipulálta az adatbázist. A délután otthon a dolgozatommal foglalkoztam. Túl kellett tennem magam a bosszúságomon, amikor rájöttem, hogy egy lényeges pontot átugrottam a délelõtti elõadásomban, jóllehet a jegyzeteimben, amit rendszerint magammal viszek és magam elõtt tartok, benne volt. A demokrácia korának gyengeségei taglalásakor, a kisnemzetek érdekeinél nem tértem ki a terrormozgalmakra, (egyes kutatók úgy is nevezik azt az idõszakot hogy a terrormozgalmak kora), az erõviszonyok tárgyalásakor nem mutattam rá, mint összefüggésre, hogy a kor terrortámadásai, mint a kis népek egyetlen fegyvere, mondhatni szükségszerüek voltak. Túlságosan belemélyedtem elméleti kérdésekbe, pedig vittem magammal ehhez a támakörhöz is illusztrációt. Micsoda abszurd világ lehetett! A dokumentációs anyag kiválogatásakor napokig rosszul aludtam: hogyan is tudtak ílyen körülmények között akkor élni az emberek? Látszólagos békeidõkben felrobbantott hatalmas középületek, szórakozóhelyek, felrobbantott kórházak, felrobbantott repülõgépek, közlekedési eszközök, megmérgezett színháztermek – mind-mind ártatlan és gyanútlan emberek ezreivel! A dolgozószobám ilyenkor úgy néz ki, mint egy lemeztéka átrendezés alatt. Rend– szerint mindent telerakok komprimátumokkal, foteleket, székeket, asztalt és a kényelmes heverõt is amelyen X. alszik, amikor késõig marad nálam. Szívesebben dolgozom ezekkel, mint a monitor adatbázisával, bár úgy hevernek ezek a komprimált lemezcsomagok a 17
szobámban szanaszét, mint valami robbanótöltettel ellátott terror-csomagok. Ahogy mondani szoktam: ami kézzel megfogható, az többdimenziós, ami pedig többdimenziós az életszerûbb. Ezért érzem rokonszenvesnek a dolgozatok könyvbeli megjelentetését, ezért jelenítem meg könyvformában saját dolgozataimat is, bár anyagi áldozatba kerül. Ezért nyomtatom ki másoknak is a tanulmányait, irodalmat, mi több a mûvészképeket, reprodukciókat is. A könyveket látom, kézbefoghatom, fellapozhatom. A könyv kevesebbet változott a pergamen hasz– nálatától a könyvnyomtatás feltalálásáig, mint ettõl a kibernetika megjelenése ellenére a mai napig. Az asztali készüléken huszonegyedik századi dokumentumokat tanulmányozok. Egy moszkvai színház drámai napjait hívom elõ: kvázi-lázadók (más felvételek szerint függetlenségért harcolók) tartják fogva a szórakozni indult színházközönséget, hétszáz emberrõl beszéltek – a számadatok, az egymást követõ felvételek ellentmondóak. A lázadókat banditáknak nevezik, és végül az államhatalom leöldökli mérgezõ gázzal a bentlevõ terroristákat – és velük együtt a közönség egy részét is. A kimenetel viszonylag szerencsés, mondták a kommentátorok. A közönségbõl csak százhúszan haltak meg, a terroristák pedig nem számítanak. Csak százhúsz? Mi az ember egyetlen életében egy váratlan, korai halál? Lehetséges lenne, hogy abban a zavaros világban, az emberéletnek kisebb értéke volt? Egy családtag, egy hozzátartozó korai elvesztése ma életre szóló tragédia. Akkor talán kevésbé fájt, nem volt olyan lélekbemarkoló esemény, mint aminek ebben a kiegyensúlyozott, nyugodt világban ma érezzük. És az a nép, amelyet eltüntetett a föld felszínérõl egy államhatalom úthengere! Az államhatalom feláldozta saját katonáit is: õk is az életüket vesztették fiatalon. Az ajtó fölött a jelzõtábla narancssárga fénnyel villog: a magánlámpa jelez. Átmegyek a hálószobámba és bekapcsolom a készüléket. Nagyobbik fiúnk a Csendes Óceán mélyébõl jelentkezik: baleset érte az egyik kutatócsoportot, két emberük meghalt, nem akarja, hogy a hírt hamarabb vegyük és nyugtalanok legyünk miatta. – Rendes vagy, hogy hívtál. Vigyázz magadra! – köszönök el. Hirtelen szükségét érzem, hogy megkeressem a kisebbik fiunkat is – õt rendszerint mi keressük – a kódjára kapcsolok: a készülék kijelzi a földrajzi helyet, ahol éppen tartózkodik, és a helyi idõt: Ausztrália és – már késõ megbánni a hívást, mert a készülék már kijelzett – hajnali négy óra tizenhat perc. A képernyõ lassan világosodik, valószínûleg szállodai szoba az, ahol most tér magához, álmosan dünnyög: – Mi van? Van valami baj veletek, hogy ilyenkor hívsz? – Semmi. Ne haragudj, a múlt héten még Kanadában voltál. – De már átjöttem ide! – Nem jelentkeztél az apád születésnapján! – Jaj! A fenébe, megfeledkeztem róla! Küldök neki egy szívhez szóló üzenetet. – Vigyázz magadra! Álmosan int. Nyúl a készülék fele, hogy lezárja, egy pillanatra felbukkan mellette egy-egy borzos fekete hajtömeg, elmosódott arc, aztán a monitor elsötétedik. Folytatom a munkát, azaz csak próbálom. A kisebbik fiam jár az eszemben. Huszonöt éves, éles eszû gyermek volt, kiharcoltuk, hogy vegyész legyen, most is mindenben jó, amihez hozzányúl, de csapongó, semmi kitartása nincs. Számon sem tudjuk tartani, hány partnere volt, és talán már azt sem, hogy hány munkát vállalt eddig. Most éppen ügynökösködik, munkatársakat gyûjt egy sivatagbeli vegyi-technikai vállalkozáshoz. Aztán X. jelentkezik. Túl van a tárgyaláson, kliense annyit kapott, pontosan, amennyi járt neki. Ez a védõügyvéd szerepe ma, ellenõrizni büntetés kihelyezésekor a törvényben elõírt és kiszabandó büntetéseket, fölülbírálni a számítógép esetleges – gépi semlegességbõl fakadó – hibáit, tekintetbe vétetni a bírákkal bizonyos egyéni adottságokat. X. lehangolt, tudom, foglalkozása, csak ritkán nyújt számára kielégülést, bosszantom is olykor, amikor 18
derûsebb hangulatban van, hogy bezzeg az általam tanumányozott évszázadokban volt igazán szükség az ügyvédi bravúrra. Ezekben a századokban ugyanis a védõügyvédek – a jogok és törvények tudorai – a bûnözõk cinkosaivá váltak, erre számtalan felvétel és hiteles bizonyíték van: minden erkölcsi skrupulus nélkül menttettek fel gyilkosokat és hétpróbás gazembereket megfelelõ nagyságú anyagi haszonért. Évek óta próbálom rávenni X-et, hogy foglalkozzék a védõügyvédség jogi történetével – hiába. – Fáradt vagy?– kérdezem. – Az vagyok. Azt hiszem, nem tett jót nekem az ebéd. Megfeküdte a gyomromat. Vigyáznom kell újabban arra, hogy mit eszem. – Kimegyünk és eszünk együtt valamit? Vagy ugorjak át valami könnyû étellel? – Nem, ne tedd. Iszom egy pohár tejet és lefekszem. – Ki kellene vizsgáltatnod magad! – Ugyan! Még váltunk néhány szót a fiainkról, a nagyobbik nála is jelentkezett, a kisebbikrõl füllentek, azt mondom, hogy õ hívott és azt kérdezi, hogy megbántotta-e azzal, hogy a születésnapján nem hívta fel. És hogy helyrehozhatja-e azzal, ha majd jelentkezik. Közben arra gondolok, hogy egy alkalmasabb idõben felhívom megint és újra eszébe juttatom az ígéretét. – Azt mondtam, hogy egészen biztos jól fog esni neked. Szemmel láthatólag megkönnyebbült. Talán emiatt volt az utóbbi napokban olyan nyomott a hangulata? Miután jó éjszakát kívántunk egymásnak, átkapcsolom a monitort: új híreket jelez: egy huszonegyedik században öntudatosult népcsoport területet igényel és ki akar lépni az Únióból. Egyre több nemzet részérõl jelentkezik az önállósodás igénye – mûködne talán a hegeli spirál? Este már nyûgösebb vagyok, jobboldalt fenn a személyi szám pirosban (mintha nem tudnám, hogy a nõi nemhez tartozom, szükségesnek vélik kijelezni pirossal), persze a dátum, és a statisztikai összefoglalás: Közérzet: a. jó, b. rossz, c. vegyes vagy közömbös. Micsoda baromság! Mintha nem lenne szükség ötven más vagy ennél is sokkal több rubrikára, hogy meghatározhassam a közérzetemet. Azaz tulajdonképpen rossz. Nehéz elviselni az emberiség mindenkori szenvedéseinek a gondolatát. És aggaszt X. egészségi állapota.
19
Híradó
Kiadja a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége Utges av Ungerska Riksförbundet Lövåsvägen 12 167 33 Bromma
Irodalmi melléklet 2003. december ISSN: 1103-7679
A szerzõk:
20
Irodalmi melléklet
Híradó
Gergely Tamás Lipcsey Emõke Neufeld Róbert Sall László Sulyok Vince Szabó Zoltán Szente Imre Tar Károly Telegdi Magda Tölgyessy B. Zoltán Újvári Tünde Veress Zoltán
•
•
FELELÕS KIADÓ: Bihari Szabolcs SZERKESZTÕ: Újvári Tünde POSTACÍM: Híradó, c/o Újvári Tünde, Granbacksvägen 8, 178 32 Ekerö TELEFON/FAX: 08-38 48 60 E-POSTACÍM:
[email protected] PÉLDÁNYSZÁM: 2000 NYOMDA: Gjutarbackens Tryckeri, Söderhamn ISSN: 1103-7679 Kiadja a SMOSZ.
•
•
•
•
•
•
