HII. KÖTETHEZ JAMJÁRIUS. 1-sö PÓTFÜZET. T e s tü n k s a tn y a r é s z e ir ő l

This work is licensed under a Attribution-ShareAlike 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0)

Megjelenik minden évnegyed i-ső napján 3 nagy nyolczadrét ívnyi tartalommal; időnként szövegközi ábrákkal illusztrálva.

HII. KÖTETHEZ.

P Ó T FÜ Z E T E K A

T E R M É SZ E T T U D O M Á N Y I ••

••

ráfizetéssel kapják ; előfizetési ára, a Tér

FOLYÓIRAT.

lönnyel együtt, 6 frt.

••

X juLkJ/j , ÉYNEGYEDES

E folyóiratot a tár sulat tagjai évi i frt

1890. JAMJÁRIUS.

mészettudom. K ö z

1-sö PÓTFÜZET.

T e s t ü n k s a t n y a r é s z e ir ő l. K ét tudomány van hivatva, hogy világot vessen az állatvilág szervezetének egységes v oltára: az összehasonlító anatómia és a fejlődéstan, vagyis embriológia. Ezek igazolják be az állatfajok közös származását rokon ősöktől lassú, de szakadatlan átalakulás útján. Az összehasonlító anatómia tisztába hozza az emberi test sok, annak előtte alig értelmezhető részének kérdését. A legegyszerűbb eszközöket használja munkájához. Kimutatja a testünkön lévő satnya, csökevényes műszerek homologonjait egy v a g y más állat organiz musában s ha úgy találja, h ogy ezek a felnőtt emberben már csak elcsenevészve megjelenő műszerek az állaton m ég teljes kifejlődések ben mutatkoznak, levonja belőle következtetését. Rendszerint nehány szóba foglalható az egész. Igen valószinű, hogy az ember kora ősei a faji fejlődés valamely közbeeső stáczióján szintén használták tes tűknek azt az orgánumát, a melynek ma pusztán értéktelen marad ványaival birunk. Más volt a táplálékuk, más a kiima, a melyben éltek, gyökeresen más életök minden viszonya. Természetes, hogy testök berendezése, alkotása is más v o lt ; ki lehettek fejlődve oly műszerek, melyeket mostanság csak fajunk rég megfutott pályája emlékeiként hordozunk testünkön; Szóval ez a tudomány állapította meg szorosan a viszonyt, mely az ember és az állatok testének megépítése között van. A mit az összehasonlító anatómia megkezdett, azt folytatja és tökéletesíti a fejlő d ésta n . Az ő kezében az ember faji fejlődéséhez közvetetlenebb adatok voltak. Bámulatos eredményt is mutatott fel csakhamar. Tárva lévén előtte azok a különbségek, melyek az embrionális szervezetet a felnőttel szemben bélyegzik, sorra végig figyeli, mennyivel kifejlődöttebbek bizonyos részek az embrió testén; észreveheti, hogy egyik-másik az embriói életben m ég jelenlévő műszer utóbb egészen eltűnik, v a g y működését, feladatát változ tatja meg, sőt teljesen el is veszíti. Mi sem természetesebb, mint hogy ezek útján a fejlődéstan rátéríti figyelmünket arra. a fontos Pótfüzetek a Természettud. Közlönyhöz. 1890.

*


2

IF J . KÜTHY DEZSŐ

jelenségre, hogy valamely felsőbbrangú állat embriója sok tekin tetben hasonló alsób b, renden lévők testének mai szerkezetéhez. Az emberi magzat is embrionális életének előrehaladottabb stádiumai ban mind magasabb és magasabb fokon álló felnőtt állat mostani alkotására em lékeztet/Fejlődése első szakaiban alig különböztet hető m eg valamely sokkal alsóbb gerinczes embriójától, később azonban fokról-fokra éri el tulajdon idomát. K özel jutunk e m eg figyelés útján ahhoz a gondolathoz, h ogy az ember őse az állatok kal nemcsak rokonságban volt, de valószínűleg velők egyazon törzsalaktól származott. Honnan erednének máskülönben az embriói élet mindeme hasonlatosságai, mivel magyaráznók ezeket, ha a közös -származást nem vehetnők okul. A faji fejlődés kérdésének tisztázása körül kimagasló szerepök jut a test csökevényés, élsatnyült részeinek, röviden csökev Ínyeknek v a g y rudimentumoknak. Pozitiv argumentumokat adnak ezek a ter mészet kutatója kezébe, azért nem lesz tán érdektelen, ha velők a következőkben tüzetesebben foglalkozunk. Br. W i e d e r s h e i m E., fréiburgi professzornak 1887-ben »Der B au des Ménschen a/s Zeugniss f ü r seine VergangenheiU czímen megjelent müvében nagy gonddal vannak az e tárgyra vonatkozó adatok öSézegyüjtve és kidolgozvá. A z emberi test csökevényes maradványainak tárgyálásában ezt a munkát választottam alapul, a nélkül azonban, hogy szigorúan ragaszkodtam volna hozzá. : .A test alapvető részé, á csontváz igen érdekes viszonyokkal lep meg. Egészben véve arra van rendeltetve, h ogy a lágy részek szilárd támasztó készülékét tegye és egyúttal bizonyos üregeket zárjon körül. Minthogy ez a feladat elsőben a gerinczoszlopra van ruházva, éttől méltán várhatnók, h ogy állandóan ugyanegy alak ban, mindig bizonyos változatlan számú csigolyából összetéve jelenjék meg. Holott ingadozást tapasztalunk épen a csigolyák számában. Rendesen harminczhárman (33) vannak (7 nyaki, 12 háti, 5 ágyéki 5 keresztcsonti és 4 farcsikcsonti csigolya). K erül 34 is akképen, h ogy a farcsikcsont (cs coccygis) nem 4, hanem 5 csigolyából van összetéve. H a meggondoljuk, h ogy minden ily ingadozás a kellő résznek m ég egyre változó természetére vall, s ha m ég latba vetjük a farcsíkcsont csigolyáinak apró, satnya külsejét: lehetetlen, hogy csökevényes karakterűk' ázonnal szemünkbe ne tűnjék. Ezt igazolja az embriológia is. Az embriói élet 5-ik hetében a csigolyák száma jóval nagyobb, mint az újszülött testén. E g y 9— 10 mm. hosszú emberi embriónak 38 csigolyája v a n ; a többlet a farcsikcsonti részre esik ; a faroknak felel meg. Az embrió 38 csigolyás állapota csak rövid ideig tart. A hat hetes embriónak a 3$-ik, 37-ik és 3 6-ik csigolyája


TESTÜNK SATNYA RÉSZEIRŐL.

3

már egybeolvad; utóbb ‘m eg m ég a ’ 35*ik: is elveszíti pontos: kör vonalait (Fö l). . Mindamellett továbbrá is világosan látható marad a . gerinczoszlop szabadon kinyúló végső része, mely egyátalán semmiben nem különbözik emlősök és csúszó^mászók. embrionális : farkától; 8— 15 mm.-nyi embrióé m integy 1 mm. hosszú. H ogy az emberi magzat csigolyasorának; é szakasza tényleg- alsóbb rendű . állatok farkával azonos, árról bizonyságot .tesz & gerínczvelő el helyezkedése is. A felnőtt ember gerinczvelejé csak a második -ágyék csigolyáig ér le, az embrióé:ellenben a legvégső farki’ csigo lyáig hatol. Csak később, m ikor a gerinczoszlop alsó része lépésrőllépésre elcsénevészik, mikor a törpe farki csigolyák *ívszáraikat« elveszítik, felettök levő-társaik pedig keresztcsónttá

4

IFj# KUTHY DEZSŐ

ján az ember nagy farizma alatt egy kicsike kis izom (m. caudofemoralis), mely a legtöbb húsevő állat testén »musculus agitator caudae* néven sokkal erősebb kifejlődésben van m eg s oldalvást hajlítja, csóválja a farkat. Még a szörözet viszonyai is szaporítják a felsorolt bizonyítékok számát. Az ember testén is megfigyelhető, hogy a szőr helyefi-közön törvényekbe« szedődik. Hajnak, szőrnek kétféle örvényét ismerjük : az összehajtó és a széthajtó örvényt. Összehajtó (convergens) szőrörvény az állati test fölszinén csakis ott van, a hol az állat faji vagy egyéni fejlődése folyamán valamikor testének egy képződménye a bőrön át kinőtt. S valóban meglepi az embert, hogy az embriói élétben tulajdon fajunk testén egy összehajtó szőr őrvény mutatható ki a farcsikcsont fölött. Érdekes, hogy hasonló convergens örvény egyszer-másszor felnőtt emberen is látható (Ornstein). Az ember csontvázának egyik jellemző vonása a 12 pár borda. Ez a szám az emlősök sorában aránylag ritka s mintegy különb séget látszik tenni az ember és más gerinczesek váza között. De a fejlődéstan és az összehasonlító anatómia másra tanít. Előfor dulnak ma is számfeletti bordák a mellkas nyaki részén, de kivált kép az alsó szomszédjában. Ilyen a 13-ik borda, mely a gorilla és csimpánz majmokon rendszerint megvan, olykor azonban az ember törzsén is kifejlődik s 2 — 14 cm. hosszúra nőhet. A 7-ik és 6-ik nyaki csigolyán közönségesen feltalálhatjuk egy-egy »szabad borda« nyo mait. A 7-ik nyakcsigolya bordája egy A l b r e c h t leírta esetben oly tökéletesen volt kifejlődve, hogy fél gyürüformában körülfutva a nyakon, egészen a szegycsont markolatáig ért. Az embriói idő szakban az összes ágyéki és keresztcsonti csigolyák magokon hord ják a csökevényes bordamaradványokat. A nyaki csigolyák harántnyújtványainak elülső lemeze nem más, mint a régente meglevő nyaki bordáknak egész életen át fen maradó nyoma (ezért: »bordai nyújtvány — processus costarius«). H ogy az álbordák ama régi ősök vázán kisebb számban voltak meg s a mellkas elülső bevágása alul nem terjedt oly magasra, miként a mi testünkön, annak állandó hirdetője a szegycsont kardnyújtványa. Ez a két legfölső álborda porczogóinak lefűződött része. A mellkas hasi része valaha jóval tökéletesebben volt kifejlődve; mai állapotába akkor kezdett át menni, mikor az ember elődei az egyenes testtartáshoz szoktak, mikor a belső részek nyomása a hasi (elülső) oldal helyett lefelé, a medenczére hatott. Ebből magyarázhatjuk egyfelől a hasi részen a csontos abroncsok egy részének elcsenevészését, másfelől azt a pótló folyamatot, hogy az eredetileg meredeken álló csipőlapátok oldalvást lehajolva szétterültek a vízszintes sík felé. — Érdekes,


T ESTÜ N K SA T N Y A RÉSZEIR Ő L.

5

hogy m ég az újszülött csecsemő mellkasának egyenes, élűiről hátra tett átmérője hosszabb a harántosnál. V ilágos egyezés a négylábú emlősök mellkasa alakjával. Különös figyelmet érdemel a f e j csontos váza. Egészben véve ezen is azt látjuk, h ogy tervezete azonos a többi gerinczesekével. Az ember feje vázán is két részt ismerünk : a koponyát (cranium) és az arcz csontvázát (facies). Amaz az agy velőt tartalmazza, ez ki vált a száj- és orrüreg körülzárására szolgál. Kiegészítő részei a fej vázának az ú. n. y>kopoltyúívek

6

IFJ.' k U T H Y J 3EZSŐ

után. sokkal inkább hasonlít az emberéhez, öiirit továbbad, midőn növekedése közben mind' jobban elütve tőle, májomformáját lassan ként fölveszi. A koponya üregének köbtartalmában; sincs kezdetben oly n a g y ‘különbség’ az ember és a' majom között, mint későbben. Csak utóbb válik ketté a~ fejlődés útja. Az ember, koponyája még az ifjú évek folyamán jelentékeny módon megnövekszik, *ellenben a legtökéletesebb majomé sem tesz már jelentékenyebb előhaladást. születése után s Iveié párvonalbari álig fejlődik már ekkor* valamit m aga az a gyv«lő“is^ , Mindamellett, :hogy a koponya rendkívül megállapodott saját ságokkal van felruházva, mégis előfordúl rajta hébe-korba egy-égy oly különösség, mély bízvást ősi (atávisztiküs) . térmészetünek mond ható. Legkivált’ a' fejlődéstan mutat rá sok oly pontra, m elyben az emberi koponya az állatokéhoz közeledik. Ismeretes, h ogy alsóbbrendű gerinczesek (halak, csúszómászók) homlokcsontja több, igen gyakran 6 részből áll,* a kétéltűeké, mada raké pedig kettős. És ime, mindkét állapotra m egvan a ráutalás m ég az emberben is. Utóbbira a hoinlokvarrat (sutura frontális) megjelenése, az els6 állapotra meg egy G e g e n b a u r-től** hang súlyozott körülmény emlékeztet. Ez az, hogy az embrió egységes homlokcsontjának hátsó alsó szögletén önálló csontosodó pon t van; mi több, a csont eme részén m ég az újszülöttön is elkülönülés nyomai mutatkoznak. Valószinű tehát, h ogy itt a halakra és csúszómá szókra mai nap is jellemző hátulsó homlokcsont (»os frontale posterius«) föl-föltűnésével van dolgunk az embriói élet folyamán. U gyanily ősi maradvány a falközötti cso7it a koponyaboltozat azon a részén, a hol a falcsontok nyakszirti szögletei magával a nyakszirtcsont pikkelyével ütköznek össze. Ez sok emlős fején élethoszsziglan megmarad ; egyesekén egészen különválva látjuk (rágcsálók). Az embrionális élet idején az ember koponyáján is megjelenik rajta két csontosodó pont, ú gy hogy eredetileg kettősnek kell föltételez nünk. Utóbb ugyan a nyakszirtcsont pikkelyével olvad össze, de m ég közvetetlenül a születés után eg y bevágás választja el tőle. A koponya alapján hátul a gerinczvelőnek az agyvelőbe be lépésére egy nagy lik sz o lg á l: az öregük. K ét oldalán találjuk, ki felé tőle a torkolati likat (»foramen jugulare«). Följebb és hátrafelé e nyílástól kimutatható néha az ember koponyáján is egy nyújtvány, melyhez ilyenkor a fej »oldalsó egyenes izma« tapad. Ez nem * Mindenik oldalon egy fő, egy elülső meg egy hátulsó homlokcsont. ** Gegenbaur: Lehrbuch. dér Anatomie des Menschen. Dritte Aüflage, 1888, I. Bánd, 190. lap.


TESTÜNK SATNYA RÉSZÉIRŐL.

7

egyéb, mint a »processus paramastoideus^, e g y főkép patásokon “és rágcsálókon található csontrész. U gyané tájon, a nyakszirtcsont külső gumója helyén elég gyakori egy sánczszerü duzzadt taréj (vtorus occipitalis«). Harántos hosszúkás kiemelkedést alkot, melynek egyik lejtője a legfelső tárkóvonalba vész el. Bizonyos rasszok körében általánosan elterjedt sajátság. Párja a majmok hatalmas nyakszirti csonttarajának. Érdekes viszonyokra találunk, ha a szemürég csontos falaira vetünk ügyet. A kutya koponyáját* az emberével hasonlítván össze, csakhamar föltűnik közöttük e . részben az eltérő vonás. A kutyáén a halántékárokból tágas szabad bemenet nyilik a szemüreg felé, úgy h ogy ha a lágy részeket eltávolítjuk, a szemgödör az árokkal közös üreggé nyilik össze. Az ember koponyáján e két részt egymástól tökéletes csontos sövény választja el. Ez az állapot csakis a főemlősökön van m eg s az alsóbb állatokkal szemben jelentékeny oszteologiai kiváltságának látszik. Ámde a fejlődés tan ezt is megczáfolja. Beigazolja, h ogy a járomcsont összekötte tése a homlokcsont járomnyujtványával és az ékcsont nagy szár nyával (a minek útján ama választó fal létrejő), az emberi embrió fejlődésének is csak jóval előrehaladottabb szakában következik be, mint várható volna. N égerek és ausztrálnégerek fején előfordúl olykor a halánték pikkelynek egy folytatása, mely a falcsont ikszöglete és az ékcsont nagy szárnyai között a homlokcsontig terjed (»firocessus f r o n tá lis «). Kétségtelenül á lla ti hasonlatosság. Emlős állatokon sokkal gyakoribb. A két orrcsont összeforradása a majmok arczán rendes jelenség és alsóbbrendű emberfajtákén nem kevésbbé gyakori. Hébe-hóba müveit rasszok körében is észlelhető. A múltnak emlékét látjuk az állelötti v a g y állközötti csont (»os praemaxillare v agy intermaxillare«) megjelenésében az embrió testén. Mi az az állközötti csont ? A felső állcsontnak a me tszőfogakat hor dozó része, mely a főemlősök arczán össze van nőve az állcsont többi részével, más gerinczesek arcza vázán azonban, a halakon kezdve fel az állatok egy hosszú sorozatán v ég ig egész életökön át világosan elkülönítve találjuk. Azt hitték, h ogy e csontnak a szomszédos részekkel egybe forradt állapota a főemlősök megkülöríböztetőjéül szolgálhat. Pedig a főemlősön sincs m eg m ég embrió korában ez az összeolvadás. Csak később következik be; emberen csakhamar születése után, a legtöbb majom testén jóval utóbb. E gyes anthropoidok e tekintetben is közeledést tanúsítanak az em berhez. Bukkanunk ritkaságkép olyan esetekre, melyekben az össze-


8

IFJ. KUTHY DEZSŐ

forradás az ember arczán is teljesen elmarad; nyilvánvaló, hogy nem egyebek ezek visszaütésnél az ősi állapotokra. H ogy a tagokra va g y »végtagokra« térjünk, elsőben is a felsők (karok) és az alsók (lábak) közti különbséget méltassuk m egfigye lésre. Ez a különbség az ember alakján szembeszökő. Mentői lejebb haladunk azonban az állatok lépcsőjén, annál inkább látjuk el enyészni. A hal elülső és hátulsó tagja alig tér el egymástól. Melli és hasi úszóinak legfontosabb részét egyaránt az ugyanazon min tára alkotott sugarak teszik. S. a hal nem is használja tagjait el térő czélokra. Habár az úszásban különböző szerepet játszanak is, végtére mind a két pár tagjával kizárólag úszik. A béka már, mikor egy méternyit is ugrik, pusztán hátulsó lábait működteti, az elülsőkkel kapaszkodik. A madár elülső tagjaival repül, a hátulsókat járásra-kelésre, ugrándozásrá, futásra használja. Az emlősök sorában a mókus pl. eledelét tartja elülső lábaival, a hátulsókat pedig ülő helyzetben teste megtámasztására, egyébként meg ugrásra hasz nálja. í g y lájtuk, hogy lépést tartva, karöltve a működések m eg oszlásával növekszik folyton-folyvást az eltérés is a tagok kifejlő désében. Az embernek hátulsó (alsó) tagjai tisztán teste támasztó készülékei és egyes-egyedüli helyváltoztató műszerei. Az elülsők (felsők) — óh ezek nagy módba jutottak! A finom a választékos lett rendeltetésűk, a mihez előkelő képzettség szükséges. Át is ala kultak gyökeresen. Lett belőlök páratlanul ügyes, bonyolultnálbonyolultabb fogásokra használható eszköz, melynek hivatásához mért művészi a megalkotása. Kiváló ügyességének, alkalmazhatóságának okai közvetetlenül saját anatómiai szerkezetében feküsznek. Lássuk ezt kissé közelebb ről. Mint minden tökéletesebb műszer, ez is fokról-fokra jutott csak el felsőbb kifejlődésre. H ogy elérje, mindenekelőtt gyökeres változ tatásra volt szükség az eredeti berendezésen. Előfelé kellett fordí tani a kar hajlító fölszinét, mely kezdetben hátrafelé tekintő volt. Erre a megfordításra szolgált a fe lk a r csavarodása {torsió). Olyan fejlődési folyamat volt éz, melyre M a r t i n é s G e g e n b a u r munkái vetettek legkorábban világot. A csavarodás miatt a felkarcsont alsó végének a hátulsó fölszine elülsővé, az elülső fölszine meg hátulsóvá vált, s az alkar csontjai a lábszár megfelelő csontjaival ellenkező helyzetbe kerültek.* Ma tehát az ember kezé nek egész hajlító fölszine, a kéztő, a kéz középső része és az ujjak tenyéri oldala is előfelé néz. E csavarodás a különböző fejlettségű * A sípcsont a lábszáron belül, a neki megfelelő orsócsont az alkaron kivül van, a külső oldalon fekvő szárkapoccsal homológ singcsont a belső oldalon van elhelyezve.


TESTÜNK SATNYA RÉSZEIR ŐL.

9

rasszokon végig szakadatlanúl növekszik a kaukázi felé. Nem oly tökéletes az alsóbbrendű rasszok felső tagján, még kevésbbé az az emberszabású majmokén, alsóbb renden lévő állatokon meg mind nagyobb és nagyobb hátramaradása van. Hozzájárult ehhez a 'zváll-öv* (lapoczka, kulcs-csont) módosu lása. A lapoczka oly széles lapos csontlemezzé csak utólag terjesz kedett ki. A felkar sok emelő, levonó, közelítő és forgató izmának csak íg y bir elegendő nagy tapadási fölszint nyújtani. A kéz fölösleges ujjai már sokkal korábban eltűntek kézközépcsontjaikkal egyetemben. Csakis a kéz tövén hagytak m ég némi nyomot hátra. Meg kell ehhez mondanunk, hogy B a r d e l e b e n szerint a kéz és láb eredetileg nem az ötujjas (pentadaktylus), de a hét (heptadaktylus) ujjas forma szerint volt alkotva. Nevezetesen a kis borsócsont, mely a kéztőcsontok két során kivül áll (»os hors du rang«) egy 6-ik ujj maradványának tűnik fel ( G e g e n b a u r ) . H ogy a kisujjfelőli ol dalon tényleg volt valamikor egy 6-ik ujj, arra rávall a kétéletüek első lábán ma is jelenlévő hatodik kéztőcsont, valamint az a körül mény is, hogy a rovarevők 5-ik kézközépcsontja után még egy enemü csont következik. De a hüvelyk-felőli oldalon is volt még egy ujj, a hétujjas mintát teljessé alkotván. Ez az ú. n. elöhüvelyk (»praepollex«). Nyomai részben a sajkacsonton, részben a nagy sok szögű csonton és az első kézközépcsont orsófelőli szélén m ég m eg vannak ; e helyeken egy korábbi szétválás utójelei mutathatók, ki. H ogy egykor tényleg nagyobb volt az ujjak száma, arra emlékez tetnek az olykor észlelhető szám feletti ujjak (»Polidactylia«). A hétujjú ősformának helyettesítése az ötujjúval a múltnak oly mérhetetlen messzeségébe esik vissza, hogy nem is vehetjük olybá, mintha kizárólag a kéz ügyességét czélzó fejlődési folyamat lett volna. Erre vall a hétujjas alak egyértelmű megváltozása a lábon is. Sokkal nagyobb fontosságot követel magának a kéz tökéletese désének előmozdításában az izmok kifejlődése a felső tagon. E gyes izmok az idők folyamában fokozott szétkülönülésre tettek szert, az ujjak hova-tovább jóval tökéletesebben szerelték fel m agokat saját külön izmokkal. Es a mi igén érdekes, a kéz izomzati viszonyai is a hétujjú alakkal hozhatók kapcsolatba. Az izmok egy része amaz ősrégi korból származik, melyben még a praepöllex és a kéz-singfelőli legszélső ujja is megvolt. Bámulatos, hogy mindamellett aránylag micsoda feltűnő épségben maradtak fenn mind e mai napig, holott a csontváz már csak tökéletlen maradványokat őrzött m eg az állatok ama rég letűnt korából. Ez egyszerűen abból m agyaráz


IO

IF J . K ÜTHY DEZSŐ

ható, hogy a test háztartása á 6. és 7-ik ujj egykori izmait nem hagyta parlagon csenevészni, hanem adott nekik munkát továbbra is. Ú g y intézte, h ogy másféle rendeltetésben működve érvényesítsék erejöket. Beléillesztette őket hasznos munkásokul a mind nagyobb és nagyobb ügyességre hivatott ujjak szövevényes izomrendszerébe. A hüvelyk-felőli oldalon a hosszú hüvelykhajlító ina olykor ember kezén is, a gorilla és csimpánzén pedig rendesen kettős, a többi izmok hasonlókép szeretnek e tájon számfeletti ínakat bocsátani. Így a ^supinator longus«, a hosszú és rövid hüvelykfeszítő, a kéztő hosszú és rövid feszítője és a hosszú közös ujjfeszítő:izom. Mindez tisztán eg y a hüvelykujjtól befelé eső ujj egykori létezésére vall, sőt a hosszú hüvelyktávolító tapadása is fényt vet erre emberszabású majmok kezén. Itt ugyanis az említett számfeletti ín egy hébe-hóba a sajkacsont és nagy sokszögű csont közt megjelenő »lencsecsont« felé tart és ehhez tapad. Már pedig ez az íncsont nem más, mint az előhüvelyk végső maradványa. Az ember kezének e maradék csontocskája alkalmasint a nagy sokszögű csonttal forrad össze, mert a lencsecsont hián a jelzett ín majmokon az i-ső kéztőcsonton végződik. A kisujj-felőli oldalon a singfelőli kéztőhajlító és feszítő izom meg a kisujj saját feszítő izmán mutatkozik sok ingadozás és készség számfeletti ínak, létrehozására. Ebben sem tévedünk, ha e körülményt a valaha jelen volt 7-ik ujj máig is kiterjedő hatásának tudjuk be. Természetes következése ennek az a nagy változatos ság, mely e fölös számú ínak tapadásában uralkodik. Ez izom maradványok — fentartatván a kézen a nagyobb munkafelosztás kedveért — mikor már csontos alapjok nagyrészt elsatnyult, úgyszólván nincsenek tisztában önmagukkal, hova tapadjanak. Az egyéni kifejlődés szerint hol egyik, hol másik közeli csont fogadja őket szolgálatába. H ogy a felső tag izmai régente sokkal tökéletlenebbek lehet tek, azok az esetek tanúsítják, mikben mai nap rendesen már szét különülve szereplő izmok itt-ott összenőve jelennek meg. Fel-fel tünedező hirdetőtáblái ezek egy korábbi, kevésbbé diíferencziált álla potnak. Nemcsak ugyanegy réteg két izmán mutatkozhatik közleke dés, hanem az egym ás fölött fekvő rétegek izmain is. Embersza bású majmok karján a m ély közös ujjhajlító a fölszínessel rendsze rint összegfügg, sőt alsóbbrendű állatokén a legfölszinesebb réteg izmai is viszonyba léphetnek egymással, egyes izomnyalábjaik útján összefonódhatnak. H ogy a kéz s ezzel az egész felső tag mennyit veszít ilyeténkép élettani értékéből, szembeszökő. S ime, embriói állapotban emberen is összefügg a mély és fölszínes közös ujjhaj lító s csak később tolakszik közibök eg y kötőszöveti sövény. A


TESTÜNK SATNYA RÉSZEIRŐL.

II

feszítő oldalon a hosszú és rövid kéztőfészítő izom olvadhat össze egymással. ' A lábak csonttani és izomtani viszonyaiban egyaránt nagy át alakulások történtek á működés megváltozása miatt. Az átalakulá sokban a medencze járt elől. Az egyenes járás (vorthoskelia*) folyományakép fejlődött ki a csipőcsontók feltűnő széthajlása kifelé, oly erősen, miként az más egyetlenegy emlősön sem talál ható. R ávall ez állás eredetére, h ogy á csipőlapátok eme nagy sz éthajlásúkat csak az egyén felnőtt kofában érik el. Embrionális állapotban az egész medenczeöv alsóbb renden lévő fajok (majmok) tipusa szerint fejlődik az ember testén is. A z egész csont aránylag hosszabb, keskenyebb; hozzászegődik, hogy a keresztcsont is álla tias, az előfok magasabb állású s csak kevéssé ugrik elő a bemenet fölé. A női medencze lapátjai még jobban szétterültek, elannyira, hogy rendesen »tányérszerűeknek« szokás őket mondani. Ez alkal mazkodásban már nemcsak az egyenes járás, de a magzat nyomása a csontváz eme részeire is közrehatott; része volt benne annak is, hogy a többi állatokéhoz képest tekintélyes nagyságú emberi »foetus« be fogadására szélesebb, terjedelmesebb szilárd alap vált szükségessé. Alsóbbrangú rasszok asszonyai testén kevésbbé tányéros a me dencze formája s ezek között valódi karcsú női derék elő sem fordúl. Mi több, legalább részben ennek tulajdonítható, W i e d e r s h e i m szerint, h ogy ez emberfajták magzatjai tökéletlenebbül fej lődnek ki születésök előtti időszakban. Az izmok között a nagy farizom hatalmas kifejlődése hívja fel elsőben figyelmünket. Testünknek ez az izma m ég emberszabású majmokéval szemben is példátlan fejlettségű. Miért ? Tisztán az egyenes járás miatt. Ennek a révén vált ugyanis a nagyfarizom feladatává, hogy az egész medenczét, illetve a keresztcsontot a rá nehezedő testsúllyal együtt az alsó tagok szilárd állványához rögzítse. Jellemző, hogy mindaddig, valameddig a kisded járni nem bir, a meddig lába haszonvételét m ég m eg nem tanulta, talpán bőven mutatkozik a tenyérhez való hasonlatosság. Sokkal inkább, mint későbben. Egész lába fürgébb, ügyesebb e korban, sőt föltűnnek a talpán m ég a tenyerünk bőrránczainak és barázdáinak hom o lógjai is. M ég minekelőtte a tagok kapcsán az izmokra végkép áttér nénk, az ember keze tövének egy felötlő sajátosságát kell megem lítenünk. Az embernek nincs ú. n. »középponti csontja* (»os centrale*). A legtöbb gerinczes állaton ugyanis nagyobb a kéztői csontok száma, mint az ember kezén. E szaporulatot főkép az okozza, hogy


12

IFJ. KUTHY DEZSŐ

rajtok a kéztőcsontok síkjának közés közepén még i vagy 2 »középponti csontot* találunk. Valamennyi majom felső tagján így van ez, kivéve a gorillát és a csimpánzot. Az ember ennek a csontnak híjával ván. Ámde R o s e n b e r g megmutatta, hogy az embriók testén, mikor csontjaik még porczogósak, megvan az os centrale. G f u b e r szerint pedig visszaütéskép felnőtteken is nem egyszer (0-4% ) föltalálható. Érdekes állati maradvány az ember testén a »széles nyaki izom« (»platysma myoides«). Ez csökevénye az állatok egész törzsén elterülő bőrálatti izomrétegnek, mely őket mindennemű káros külső hatások ellen, hogy psak a legyek csípését említsem, védi. Összeránczolja a bőrt, lerázza az alkalmatlan bogarakat. Ez szol gáltatta azt az anyagot, m elyből felsőbb rendűek (ember, emberszabású majmok) fején az arcz já té k á t végző izmok kifejlődtek. E gy része a kulcscsont alatti árókban a nyakon fel az arczig »földolgozatlariul* maradt s a bőr alatt a széles nyaki izmot adja. Érdekes tapasztalatokat nyújt az egyenes hasizom (»m. rectus abdominis«)- bővebb m egfigyelése is. Ez nem egyéb eg y ősi, ú. n. S zelvényes izomnál*, mely farkos kétéletüek testén a medencze csonttól a fej tájáig felhatol, ellenben felsőbbrendü gerinczeseken és az emberen két részre szakad. Van egy alsó része, mely csak az 5-ik bordáig terjed föl és egy felső, a melyhez a szegy-nyelvcsonti és szegy-pajzs-izom tartozik. Ez utóbbiak viszonyát az egyenes has izomhoz első rátekintésre mindjárt megvilágítják az inas beíratok (»inscriptiones tendineae«), melynek finomabb módosulatban a kétnyelvcsont alatti izmon is megjelennek szakasztott azon módon, miként az eredeti szelvényes izom alsó részletén, az egyenes hasi izomon. Mi több, az alsó rész néha napján el is árulja régi sajátságait. Feltörekszik és fel is küzdi magát egyes esetekben a mell-izom alatt a 2-ik borda, sőt majmokon az i-ső borda színvonaláig. Az egyenes hasizmokhoz szegődik legalúl egy kis izom, a »musculus p y ra m id a lis«. R é g i csökevényes karakterére fölöttébb ingadozó, bizonytalan erőssége is rávall. Olykor csak rostos szalag foglalja el a helyét, hosszúsága pedig annyira változó, hogy olykor felnyúlik egész a köldökig. Nem kevesebbel állunk itt szem ben, mint a mai erszényesek (pl. a kánguru) erszényizmának a ma radványával. Ez állatok testén ma is kifejlődése virágjában van a m. pyramidalis hom ológ izma. Fölterjed az erszénycsontoktól a szegycsontig. Segítségével rejti el a kánguru fejletlen porontyát védő tarsolyába. Térjünk át a bőrre. Az ember tudvalevőleg minden főemlős között a legkevésbbé szőrös; bőre egyes helyek kivételével simának


TESTÜ N K SA T N Y A RÉSZEIRŐL.

13

mondható. De csak szemre ilyen. Finom, puszta szemmel alig lát ható szőrök a test egész folszinén találhatók, csupán némely helyek^ minő pl. a tenyér, az ajkak, maradnak teljesen szőrtelenek. Ez a finom »pihe« jóval fejlettebb az em brión; a 6 hónapos embrió bőre a legtöbb pontján sűrű piheszőrös. Ez az embrionális haj később legtöbbnyire kihull, eltűnik. Párja e folyamat annak, mely az ember ősén faji fejlődése alatt végbement. A rendkívül gazdag szőrözetü ainók vagy ájnók és ausztráliai törzsek, nemkülönben a T>hypertrtchosis

H

IF j: KUTHY DEZSŐ

Az állatok harmadik szemhéjának v a g y pislogó hártyájának csökevénye az émber félholdálakú redőjében (>plica seinikmaris«) van m eg a belső szemsarokban. N égerek szemén ez jóval erősebb, iftníxt a kaukázi fajhoz tartozókén ,s elég gyakran gyér porczogós alapja is vagyon. G e g e n b a u r figyelmeztet, hogy a* szemek eleinte (négy hetes, e.mbrión) nem elől feküsznek a fejen, hanem oldalvást, mint az állagokon s qsak utóbb közelednek előfelé egymáshoz. E gy igen éráe&eS visszaütés mutatkozik olykor a fül kagylóján. Az ember füle kagylója már* eléggé megállapodott alakú s mégis megesik, hogy ívesen behajló karimája, az úgynevezett lécz (»helix.«) Jeg-felül. kiugró gum óval ékeskedik. Ilyeténkép jön létre az ú g y nevezett hegyes f ü l vagy M efisztófüL Ez a gumó nem más, mint a lécz ívének be nem hajlott része, oly; állapotban,. mint a hogy az alsóbbrendű majrrlokon szokott m egjelenni A fülkagyló állása nem volt mindig annyirá a fejhez lapított mint.:jelenleg. Ezt számos embertársunk elálló fülkagylója ma is bizonyítja. Mcmdanunk se kell, hogy a fül hanggyüjtő részének ez az odasimulása a fejhez szintén nem növelte hallásunk élességét. A fíilkagylók szárnyforma elállása, bárha kevéssé felel is m eg esztétikai ízlésünknek, élettani tekintetben kétségkívül kedvezőbb. Sok embernek nincs 'fülczim pája; vannak egész népfajok, melyek között teljesen hiányzik (kabilok, kagótok). Antropöid majmok szintén hiával vannak. ; Az ember fülizmai föltűnő csökevényesek. A fül porczogóinak saját izmai (»m. helicis major et minor«, »trarisversus auriculae«, »tragicus« és »antitragicus«) nagyság tekintetében is alig, működés dolgában m eg épen nem jöhetnek számba, holott feladatuk a álla tokon jelentékeny. Ezekre van bízva a kagyló porczogóinak a mozgatása, közelítése és'távolítása, A fejtől a fülkagylóhoz menő izmok kevésbbé satnyák ugyan, de az állatokéval összehasonlítva, itt is szembeszökő a nagy csénevészet. Előfordulnak ugyan m ég hébekorba oly egyének, kik a fülök kagylóját kissé előre-hátra huzogálhatják, felemelhetik stb., de már ez mind csak sovány, ösztövér maradványa azoknak a mozgásoknak, a m elyeket pl. a ló füle mai nap is oly gyorsasággal és szabatos ü gyességgel bir végbevinni. A szaglás tehetségének csökkenését is közvetetten anatómiai elsatnyulás okozta. {Az ember orrának szagló (*rosta-tömkelegi) része ma csak kicsiny területen van, orrkagylói számra és kiterjedésre egyaránt csökevényesek. Mi több, már a középpontban is változás állott be. A szaglási karély, mely emlős állatok agy velején még szabadabb fekvésű, halak és kétéltüekén pedig, rendkívül terjedelmes, emberi agy velőben az erősen kifejlődött homloki karély ok nyomásá tól csenevészésre van kényszerítve.


TESTÜNK. S A T N Y A R ÉSZEIRŐL.

15

A z idegrendszerben általában nagyfokú haladás van, mindazon által itt is találunk több nevezetes csökevenyre s köztük nem egy O lyan ra, m e ly n e k h e ly e s , magyarázatát. kizárólag az összehasonlító anatómia tudta megadni. Az ember gerinczveleje az első ágy ékcsigolya alsó széléig tart, de az alsó kúpalákú végéből kiinduló »végfonal« m egfelel annak a résznek, mely sok gerinczes állat testében ma is tovább leér. Az agy velőn magán, kivált hülyékén és rablógyilkosokén B a r d e l e b e n , F l e s c h , M i n g a z z i n i és mások vizsgálatai szerint nem ritkán mutatkoznak atavisztikus. jelentőségű eltérések a rendes től. Majmokon — kiveszem a gibbont — a nyakszirti hasadék a féltekék belső fölszinén soha nem függ össze az alatta szögben futó »sárkantyú-hasadékkal«, hanem a kettő közt egy kis híd, e g y közbe eső kis tekervény van. Az ember agy velején a kettő egymással elől közlekedik. D e előfordul, hogy ezen is elválasztva külön-külön jelenik m eg a kettő.* A hasonlóság az ember és az antropoid majmok agy veleje között egyébként igen nagy, a közeledés benső. Erről különösen úgy győződünk meg, ba a tekeryények és barázdák összességét mérjük egymáshoz a kétféle agy velőn. Ha a részletekben Ván is eltérés, nagyjából mégis oly tökéletes egyezés mutatkozik rajtok, egymásnak annyira felelkezők, hogy ekkora hasonlatosság az állatok egész sorozatában másutt nem mutatható ki. Igen nevezetes csöke vénye az agy velőnek a kis tobozmirigy. Ez nem .egyéb, mint egy harmadik szem maradványa az állatvilág nak, egy igen nagyon régen elpusztult birtokáé.** Már az embriói állapotban sem tünteti; fel a szem szerkezetét; gyíkokon m ég — kétségtelenül ki van mutatva — ilyenforma alkotású. Ideghártyát, festékréteget, lencsét és olykor-olykor gyengén áttetsző szaruhártyát fedezhetünk fel rajta; Csak az a különös, hogy a gyíkok toboz mirigyén az ideghártyának tulajdonképeni fényfelfogó része, a pálczikák rétege, a szaruhártya felé van fordítva a gerincztelenek (pl. csigák) között nyilvánuló tipus szerint. Nehány csúszómászón a mirigy szabadon fekszik a koponyaboltozat e g y kifelé nyitott üregében. Másoknál már a koponyán bülül marad, de szorosan hozzáfekszik, tehát ezeknek is lehettek olyan őseik, a m elyeknek fejők tetején megvolt egykor a külső világgal közlekedő nyilás. S a tobozmirigy * Az elmúlt esztendőben kivégzett Szimics rablógyilkos agy velejének egyik külö nösségét — miként azt L e n h o s s é k , M i h á l y dr. találta — épen ez a visszaütés tette vólt. * ** Lásd bővebben: L e n h o s s é k M. dr. értekezését: »Az ember harmadik szemének maradványa.* Természettud. Közlöny, 1887, 2 I 9- füzet.


ió

IFJ.

K U T H Y DEZSŐ

nek ez a szabadfekvése az embrió egy bizonyos fejlődési fázisában az emberen is megvan. Csakhogy mulólag csupán. Utóbb az erősen növekvő féltekéktől elboríttatva, a »négyes test« két elülső dombja közzé szorul. Messze vetődik ilyeténkép attól a helytől, hol őshajdanta hivatásában munkás lehetett. Azóta látszólag minden rendeltetés nélkül czéltalanul öröklődik át ivadékról ivadékra. Nem is csodálható az a tájékozatlanság, m ellyel az anatómiai tudomány e részecske dolgában századokon át küzdött. A legkülönbözőbb szerepeket adták neki. Cartesius, mint páratlan műszerben, benne kereste a lélek székhélyét. Az összehasonlító anatómia vetett fényt az egész képződményre múltjával és jövőjével együtt. A környéki idegrendszer csökevényes részei közül a farcsik csonti idegeket említjük meg, melyeknek elsatnyulása a fark eltűné sével tartott lépést. Az emésztő csatorna rendezéséhez is nem egy érdekes m egjegy zést fűzhetünk. Tapasztalható tény, hogy az ember fogain ak száma egészben véve apadóban van. Mit sem találhatunk természetesebbnek ennél, ha meggondoljuk, hogy mai nap a rájok bizott munka is rendkívül megcsökkent, mikor mostanság az ember úgyszólván tisztára főtt étkekkel táplálkozik. A leghátulsó zápfogak, vagyis »bölcseségfogak« már minden tekintetben csökevényesek. Rendesen sokkal kisebbek, fejletlenebbek a többieknél, csak két gyökerök van, hamarább rom lanak és gyakran oly rövidek, hogy a rágásban nem érhetvén el egymást, rendeltetésök teljesítése sem áll már módjokban. Alsóbb fajták, pl. ausztráliai négerek fogsorán nincs m ég a 2. és 3-ik zápfog között a nagyságban különbség, fogazatuk tehát szakasztott olyan, mint a keskeny orrú majmoké (Catarrhini), a melyek szájában szintén 3 teljesen egyenlő erős zápfogat találunk. E g y lépéssel lentebb, a lapos orrúaknak (Platyrrhini) már rendesen 4 zápfoguk van (olykor az embernek is). Előrelátható ezekből, h ogy a jövő emberének egykor, évezerek m últán mindössze 28 foga lesz. Sőt, hogy a haladás a fogak nak m ég nagyobb számbeli csökkenését fogja maga után vonni, kiderül abból, hogy a második metszőfog néha már mostanság is hiányzik. Nem kevésbbé érdekes, hogy a csecsemő szájpadlásán mindjárt elől, a későbbi fogak helye m ögött nehány harántos redőt találunk. E szá jpadi léczek (»rugae palatinae«) az emberen később egészen eltűnnek, sok állat szájában azonban állandóan megmaradnak és gyakran igen erősek. Működésük az, hogy segédkeznek a táplálék szétzúzásában. U gyancsak rászolgál a figyelmünkre eg y a nyelv alsó fölszinén


T ESTÜ N K SA T N Y A KÉSZEIRŐL.

17

megjelenő redőzet (»plica fimbriata«). Ez a félmajmok »alsó nyelvé nek« (»sublingua«) felel m eg és eredetileg erősebben kifejlődve, a nyelv alapját támasztotta volt. D e e kis képződmény eredetét m ég tovább is követhetjük. Valamennyi félmajom szájában ugyanis lágy ez az »alsó nyelv*, csak izmokból és nyálkahártyából alkotott, a Stenops szájában porczogó, zsír és kötőszövet van benne egy nyálkahártyaburokban egyesítve. Rám utat ez a származására, mert az alsóbb gerinczesek, különösen csúszómászók csontos támasztékkal, »vázzal* ellátott nyelvéből vezethető le. Fölteszik, hogy a csúszómászók nyelvének csak hátulsó részlete alakult át az emlősök szopásra alkalmatos, izmok-alkotta nyelvévé, elülső része pedig mind nagyobb satnyulásnak indult, mindaddig, míg nem pusztán a burkoló nyálkahártya egy redője maradt m eg kép viseletében. A »bélcsatorna« két nagy darabjának, a vékony és vastagbélnek a határán, jobban mondva már az utóbbi kezdeti részén, a vakbélen van egy vékony csőszerű kitüremlés, a »féregnyujtvány«. Ez egyike testünk legkézzelfoghatóbb múltú csökevényeinek. Minden jel arra vall ugyanis, h ogy nem más, mint a vakbél fölöslegessé vált részé nek a maradványa. Fölösleg-essé vált a vakbél darabja a táplálék megváltoztatása miatt. A növényevők vakbele ma is tetemesen fejlett, a húsevőkké ellenben vagy igen kicsiny, vagy teljesen hiány zik. A mai. emlősök távoli elődei őseredetileg mind növényevők voltak s belőlök fejlődtek a vegyes ételüek s végre a húsevők. Az ember a középső helyet foglalja el. A lélekző életmüszerek rendszerében nem kerülheti ki figyel münket mindjárt maga a gégefej, mely az alsóbb állatokéval szemben fejlettebb izomzatával első rátekintésre feltűnik. A csúszómászók gégéjén pl. úgyszólván minden izomműködést egy egyszerű gyürűalakú izom, a »gégefüző« teljesít. A z emberi gégének ellenben különféle mozgásai végzésére egy egész csapat ügyesnél ügyesebb izmocska áll rendelkezésére. A hangszalagok felső és alsó párja (ál és valódi hangszalagok) között a gége falában e g y -eg y keskeny hosszú árok: a » M o r g a g n i - / & öböl« van. Ez az öböl igazán öblössé tágul, kifelé és előre, sőt fölfelé is jobban kiterjed. E gyes ritka esetekben a pajzsporczogó felső szélét is eléri, sőt a gégén túl is terjeszkedhetik ( G r u b e r ) . Ilyenkor a majmok bőgő zacskóját hozza emlékünkbe. Ez a gégefőből levegővel tölthető meg és egyszermásszor nagy kiterjedésű. Néha a mellre is lenyúlik oldalvást egész a vállakig sőt olykor a nyelvcsont üreges testétől kiegészítve (pl. a bőgő majom gégéjén) nemcsak rezonancziára, de ijesztő eszközül is szolgál. Rajta át a gégéb ől tömérdek levegő tódul a nyak bőre alá Pótfüzetek a Természettud. Közlönyhöz. 1890.

2


i8

T ESTÜ N K SA T N Y A

RÉSZEIRŐL.

a sejtes kötőszövetbe, minélfogva az állat ábrázatja és egész m eg jelenése visszataszítóvá, ijesztővé válik. A vérkeringés rendszere is nyújt egy s más érdekes adatot. Ilyen pl. a szív embriónális helyzete. Kezdetben sokkal közelebb fekszik a fejhez, egészen a halak és a legtöbb kétéltű testében ma is fenálló viszonyokra emlékeztetve. A legelső fejlődési mozzanatok korá ban az ember szíve ép oly egyszerű együregű tömlő, mint akárm ely alsórendú gerinczesé. A törzsök elhasznált, »vénás« vérét a középvonal táján futó gyűjtő erek felé a bordaközötti vénák szállítják. Ezek a bordák csontléczei mentében haladván, csak az egyenes járású ember törzsö kében haladnak közel vízszintesen. Négylábú állatokban ellenben alulról fölfelé, tehát a nehézség törvénye ellen kell szállítaniok a vért. Ennélfogva gazdag billentyűs készülékkel birnak, h ogy a vér bennök vissza ne sülyedhessen. Az ember bordaközötti vénái arány lag szegényebbek billentyűk dolgában. Feltűnő azonban, hogy a billentyűk száma bennök oly igen ingadozó. Feltünhetik első tekintetre, hogy a lábon »fölszínes verőeres ív< nincsen, holott a kézen mutatkozó típus analógiája szerint az ember megvárná. De ha meggondoljuk, h ogy a testünk egész súlyának ránehezedése miatt a talpra valamely fölszínes fekvésű talpi ér-ívben a vér keringése minduntalan meg volna akadályozva, bámulva is merjük be itt is a természet mindentudó gondosságát. Egyébként itt-ott m ég mostanság is feltűnik a nyoma. Érdekes, hogy a csőrös emlősökre jellemző kloakát az ember embriójában is megtaláljuk a fejlődés bizonyos szakán. A húgy és ivari utak, valamint a bélcsatorna végső része egy közös üregbe nyílik ekkoron úgy, mint a legalacsonyabb emlős testében (Örnithorhynchus) vag y akár valamely csúszómászóéban va g y madáréban. Az embrió veséi nem olyan simák mint a felnőtteké, hanem karélyosak, mint akár a borjú veséi s nevezetes, hogy e karélyos vesék (»renes lobati«) néha vég leg megmaradnak az egyénben. S miután íg y egyenként átvizsgáltuk testünk csökevényes részeit, világosan szemeink elé lép az a közös vezérlő elv, az az egyöntetűség, m ely ember és állatok szervezetének megépítésében nyilvánul. Belátjuk, hogy sok-sok első rátekintésre nagynak, fon tosnak tetsző különbség tisztán fokozatbeli eltéréssé törpül, mihelyt értelmes szemmel mérjük össze a mi Összehasonlítható. I fj. K

uthy

D

ezső.

HII. KÖTETHEZ JAMJÁRIUS. 1-sö PÓTFÜZET. T e s tü n k s a tn y a r é s z e ir ő l

Recommend Documents