FÓRUM
GIOVANNI MARIZZA
HIDRO-GEOSTRATÉGIA - A HARMADIK ÉVEZRED ÚJ TUDOMÁNYA [1]
A vízhiány, amely egyre inkább sújtja a Földet olyan különböző jelenségek együttes hatásának köszönhető, mint a növekvő ütemű túlnépesedés, a megfelelő technológiák hiánya, valamint a hőmérséklet emelkedése, s ez utóbbi olyan klimatikus jelenségekben manifesztálódik, mint az üvegházhatás, a hurrikánok, az ózonlyuk kialakulása és a sarkköri jégtakaró olvadása. A vészjósló próféciák, amelyek e kérdés kapcsán terjednek, nem mindig megalapozottak. Mindazonáltal kötelességünk nagyobb figyelmet szentelni az ezzel összefüggő jelenségeknek, főképpen azért, mert az ivóvíz szűkössége befolyással bírhat a régiók egyensúlyára, és magában hordozza kiterjedtebb konfliktusok kirobbanásának a veszélyét, immáron nem az uralom megszerzéséért, mint a múltban, hanem egyes-egyedül a túlélésért.
AZ ÖZÖNVÍZTŐL NAPJAINK SZÖRNYŰSÉGEIIG “No agua, no vida”, “ha nincs víz, nincs élet”. Egy idős mozambiki férfi fogalmazott ilyen sommásan, de jelentőségteljesen 1993-ban, afölötti örömének adva hangot, hogy az olasz “Albatrosz” kontingens katonái az ivóvízellátás érdekében kutat fúrtak a falujában. A víz nagy érték, de az édesvíz még inkább az: az öt fő élelmiszernövény (gabona, kukorica, rizs, burgonya, szója) egyike sem viseli el a sót. A víz — ebben a formájában, ahogyan mi ismerjük — ritka az univerzumban, ahol a hőmérséklet vagy túl magas, vagy túl alacsony, aminek következményeképpen rendszerint csak gőz, illetve jég halmazállapotban fordul elő. Jelenlegi ismereteink szerint kizárólag a mi bolygónkon “hozza a legjobb formáját”, mivel csakis itt vannak meg annak a feltételei, hogy folyékony halmazállapotában (0 C° és 100 C° között) jelenhessen meg.
Földünk 70%-át borítja víz. Úgyhogy alighanem igaza van annak, aki úgy vélekedik, hogy őseink tévedtek, amikor bolygónknak a Föld nevet adták; ha jobban ismerték volna, Víznek keresztelik el. A vízre, erre az alapvető elemre egyre nagyobb mértékben van szükségünk, ugyanakkor egyre szűkösebben áll a rendelkezésünkre. Mindez a világ népesség növekedésének és az ezzel összefüggő, drasztikusan emelkedő tendenciát mutató ivóvíz-szükségletnek tudható be. (1. sz. ábra)
1. sz. ábra. Vízfelhasználás számokban
Előre látható beruházások 2006-ig: 50 000 milliárd USD. Évenkénti vízfelhasználás emberi használatra: 3500 milliárd km3. Napi átlagos szükséglet/fő: 30 liter naponta. Napi rendelkezésre állás/fő: • • •
425 liter az USA-ban; 150 liter Franciaországban; 10 liter Madagaszkáron.
Kereskedelmi forgalom a vízpiacon: 300 milliárd USD. A FAO[2] előrejelzése szerint a következő években 200 millió hektár új művelhető területre lenne szükség csupán a trópusi és szubtrópusi országok szédítő ütemben növekvő lakossága ellátásának biztosításához. Ezek az országok azonban kevesebb, mint 100 millió hektár művelés alá vonható területtel rendelkeznek, amelynek nagy részét ráadásul olyan erdőségek teszik ki, amiket mindenképpen meg kellene őrizni. Mit tehetünk? Olyan megoldásokon is gondolkodnak, amelyek a tengervíz, illetve a sivatag felhasználásán alapulnának. A Föld vízkészletének 97%-a sós, míg a szárazföld 47%-a sivatagos vagy félsivatagos terület. Kísérleti műhelyekben már folynak a kutatások olyan vadon élő növények termesztési lehetőségeit kutatva, amelyek elviselik a sót, és potenciálisan
alkalmasak lennének emberi táplálkozás, takarmányozás, illetve étolaj előállítása céljára. A kezdeti eredmények bátorítóak, azonban időközben a föld természeti csapások színhelye lett, amelyek elsősorban a harmadik világ országait sújtják. Ezek a világ teljes közvéleményére nagy hatást gyakorolnak, és azt a véleményt erősítik, hogy rendkívüli jelenségekről van szó, amelyeknek kiváltója maga az emberiség. Arról az örökletes bűntudatról van szó, amelynek gyökerei az özönvíz idejének távoli múltjából erednek. A vészharang kongatása azonban nem mindig indokolt.
RIADÓ: IGEN VAGY NEM? Az üvegházhatás kifejezés általánosan elterjedt, és negatív tartalommal bír azóta, amióta szélesebb körben felmerült az a gyanú, hogy az atmoszféra hőmérsékletének növekedése kapcsolatba hozható az emberi tevékenység következtében megnövekedett széndioxid-tartalommal. Valóban, a XX. század folyamán az atmoszférában található széndioxid mennyisége 30%-kal növekedett, és ugyanezen időszak alatt az átlaghőmérséklet kb. 0,01 C°-kal emelkedett. Az üvegházhatás tehát önmagában nem negatív jelenség, hanem egyszerűen az a természeti jelenség, amely az atmoszférában jelenlévő vízgőznek és különböző gázoknak köszönhetően biztosítja a Föld fűtését. Az üvegházhatás nélkül bolygónk hőmérséklete -35 C° körül lenne. A hőmérséklet további emelkedésének hatása előre jelezhető matematikai modellezés útján is. A jóslatok szerint ugyanis a széndioxid koncentrációjának esetleges megduplázódása a hőmérsékletnek mintegy 5 C°-os emelkedését okozná. Ez pedig a tengerek szintjének 1 méteres emelkedését vonná maga után (amely napjainkban nem haladja meg az évi 2 mm-t). Nem nehéz elképzelni egy ilyen változás negatív hatását számos tengerparti ország és sziget vonatkozásában. Mindazonáltal nincs bizonyítva, hogy a hőmérsékletemelkedés és az emberi tevékenység következtében megnövekedett széndioxid-tartalom között szoros összefüggés lenne. Sokat beszélnek az “el Nińo”-ról is, és gyakran olyan “bűnöket” is neki tulajdonítanak, amelyekért nem “ő” okolható. Ezzel a névvel azt a 2-3 C°-os felmelegedési jelenséget illetik, amely a Csendes-óceán trópusi térségében alakul ki sok millió négyzetkilométernyi területet felölelve. Csúcspontját karácsony környékén éri el (innen a gyermek Jézusra utaló elnevezés), és utána gyakran egy hideg időszak következik, amelyet “la Niña”-nak neveznek. Ennek a felmelegedésnek a kísérőjelenségei sújtják — időnként katasztrófákat okozva — a csendes-óceáni térség országait. De az a feltételezés, hogy az “el Niño” a
mediterrán régióban is éreztetné a hatását, minden alapot nélkülöz. Egyébiránt ez a jelenség minden, csak nem új; nem kevesebb, mint egy fél évezrede létezik, és az 1920-as évektől tudományosan is nyomon követik. Az, hogy a köztudatba csak mostanában került be, nem jelenti sem azt, hogy egy újdonságról lenne szó, sem pedig azt, hogy összefüggés lenne közötte és az üvegházhatás között, illetve, hogy kapcsolatba lehetne hozni az ember okozta hőmérsékletemelkedéssel az atmoszférában. A globális felmelegedés és a hurrikánok között sincs bizonyított összefüggés, ezek ugyanis emberemlékezet óta létező, periodikusan előforduló jelenségek. A különleges klimatikus viszonyok következtében az óceán vizének hőmérséklete elérheti a 30 C°-ot, akár 50 m mélységben is, és ez az, ami elindítja a szóban forgó légörvényeket. 1970-ben egy hurrikán Bangladesben több, mint 300 000 emberéletet követelt, és ugyanabban az évben, egy másik hurrikán okozta szökőár legalább 1 000 000 áldozatot szedett a bengáli partoknál. Mindezekből is kiviláglik, hogy a sokat emlegetett Mitch hurrikán, amely 1998 őszén sújtotta KözépAmerikát, összevetve múltbeli társaival, jóval kevésbé bizonyult borzalmasnak. Az ózonlyuk kérdése is divatos téma, amellyel kapcsolatban azonban időnként téves megfogalmazások látnak napvilágot. Az ózongáz vékony rétegben veszi körül a földet, és védelmet biztosít számunkra a Napból érkező ibolyántúli sugarak ellen. A ’80-as években fedezték fel, hogy a spray-flakonokat működtető Cfc gáz (de a hűtőgépek és az ipari létesítmények által kibocsátott gázok is) károsítja ezt a védőernyőt, és ez okolható az Antarktisz felett keletkezett “lyuk”-ért. Mindez oda vezetett, hogy nemzetközi szinten életbe léptették a Cfc gáz kibocsátását korlátozó intézkedéseket, amelyek néhány éven belül a “lyuk” megszűnéséhez kellene, hogy vezessenek. A gyakran töredékes és hozzávetőleges információkkal bombázott közvélemény arról is meg van győződve, hogy a sarkköri jégtakaró olvadása is az újkeletű emberi tevékenység kiváltotta globális felmelegedésre vezethető vissza. Ezt alátámasztják az utolsó negyedszázad megcáfolhatatlan történései is. 1977 áprilisában egy 74 km hosszúságú jéghegy szakadt le az Antarktiszról és sodródott az Atlanti-óceán déli része felé; a valaha észlelt legnagyobb — 7600 km2 felszínű — “iceberg”-et 1986 májusában jelezték ugyanazokon a vizeken, és ezt követte 1991 szeptemberében egy újabb — 6500 km2-es — monstrum. Az évezred végére is jutottak rendkívüli “példányok”. 1999. augusztus hónapjában egy 77 km hosszú és 38 km széles “jégsziget”-et regisztráltak, amint a maga 30 emeletes háztömb méretű falaival Argentína irányába úszott. A következő hónapban két, az Antarktisz-ról levált jégmezőt jegyeztek fel (amelyek nagyjából 1200, illetve 1400 km2 felületűek voltak), amint észak felé haladtak, mintegy 15 km/nap sebességgel. A felsorolt megfigyelések hitelessége vitán felül áll, az viszont bizonyításra vár, hogy ez a jelenség aggodalomra ad-e okot; végülis jéghegyek a múltban is voltak (Titanic), és a manapság “megszaporodott” számú regisztrált jéghegy is könnyűszerrel megmagyarázható a műholdas technológia hatékonyságával (Radarsat).
Ezért nyilvánvalónak tűnik, hogy a riadókészültség és az eljövendő katasztrófa próféciái nem minden esetben indokoltak; ha a klíma időnként természeti csapásokat okoz is, nem háríthatjuk a teljes felelősséget az emberre. Az atmoszféra jelenségeiről szóló krónikák táptalajul szolgálnak a gyakran nem létező bűnös kereséséhez és a téves meggyőződések kialakulásához. Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy a hőmérséklet emelkedése valós folyamat, és hogy az ivóvíz esetében egy olyan forrásról van szó, amelynek megfelelő kezelése egyre nagyobb odafigyelést igényel. A világ közvéleményének növekvő érzékenysége a probléma iránt a nemzetközi szervezeteket is arra sarkallja, hogy elmélyült vizsgálatokat folytassanak az említett jelenségekre és azok hátterére vonatkozóan.
A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK TEVÉKENYSÉGE A kérdéssel foglalkozó főbb nemzetközi szervezetek az ENSZ, a FAO és a különböző regionális csoportok, amelyek meghatározott “veszélyzónák” — elsősorban az Arktisz és az Antarktisz térségének — stabilitásáért dolgoznak. Évente összeül a “Tudományos Konferencia az Arktiszról”. Az 1999 októberében az alaszkai Fairbanks-ben megtartott összejövetelen az előadásokban az ökoszisztéma egyensúlyának megbomlására utaló olyan jelenségekre hívták fel a figyelmet, amelyek beláthatatlan és ellenőrizhetetlen láncreakciót indíthatnak el. Elég egyetlen fokos hőmérsékletemelkedés ahhoz, hogy nagyobb hőmérsékletingadozást okozzon, aminek viszont az lehet a következménye, hogy a jégképződés megakadályozza az állatokat abban, hogy eljussanak a téli tápláléknyerő helyeikhez. A következmények katasztrofálisak lehetnek: a kanadai rénszarvasok tömeges méretű pusztulása, a medvék kényszerű migrációja, a populációk körében észlelhető általános elgyengülés és kisebb szaporulat, a káros rovarok mértéktelen elterjedése, a tengeri plankton csökkenése, különböző állatfajok megfogyatkozása és eltűnése. Ami a másik sarkot illeti, már 1958-ban megszületett az úgynevezett “Paktum az Antarktiszért”, amelyben 43 nemzet írta alá a kontinens (amely bolygónk édesvízkészletének 70%-át konzerválja) tudományos célú hasznosítására vonatkozó szabályozásokat rögzítő dokumentumot. A földrészt ezt követően, “érdekszektorokra” osztották fel. Majd, 1991-ben, a “Madridi Szerződés” 50 évre megtiltotta a Déli Sarkon az ásványok kitermelését (ez a terület többek között gazdag aranyban, ezüstben és urániumban) véget vetve ily’ módon az e körül kialakult politikai feszültségeknek.
Kyoto-ban, 1997-ben tető alá került az a megállapodás, amely előirányozza, hogy a 38 legfejlettebb ipari ország (amelyek a világ széndioxid-kibocsátásából 57%-kal veszik ki a részüket) 2012-ig az 1990-es szinthez képest 5%-kal csökkenti a széndioxid-, illetve az ezzel egyenértékű gázkibocsátásukat, és 2013-tól folyamatosan fenntartják ezt a szintet. Buenos Airesben 1999-ben viszont már úgy ítélték meg, hogy a 2 évvel korábban hozott intézkedések nem elégségesek. Úgy tűnik ugyanis, hogy az akkori előírások csak minimális mértékben fékeznék a hőmérséklet emelkedését (2050-re 0,05-0,1 C°, ami szinte egyenlő a nullával). A kyotoi rendelkezések az óceánok szintjének emelkedését is csak rendkívül kis mértékben lesznek képesek mérsékelni, ami számszerűen azt jelenti, hogy a 2050-re (komoly intézkedések életbe léptetése híján) előre jelzett 20 vagy 30 cm-es értéket csupán kevesebb, mint 1 cm-rel csökkentenék. A nemzetközi szervezetek az energiafogyasztás kérdésének is különleges figyelmet szentelnek. Jelenleg a világ éves energiafelhasználása 13 000 milliárd watt, amelyből csak 3000 milliárd wattot állítanak elő széndioxid kibocsátása nélkül. Ha a széndioxid-koncentrációt ésszerű határok között kívánjuk tartani, 2050-re a “tiszta” energia évenként előállított mennyiségének el kellene érnie a 20-30 000 milliárd wattot. De hogyan csináljuk? Mindenesetre valamit tenni kell, máskülönben, a globális felmelegedés következtében a XXI. század közepén több mint 1 millió ember nem rendelkezhet majd a szükséges vízforrásokkal. A vízhiány 5%-os mérséklődése a veszélyeztetett emberek számának jelentős csökkenéséhez vezetne (450 millió fő lenne továbbra is érintett). Ilyen eredmény elérését azonban csak a széndioxid-tartalom 30%-nak megfelelő csökkentése szavatolhatná. A gyakorlati eljárások megválasztása a nemzetközi szervezetek feladata, amelyek szerepet vállalnak a kevésbé fejlett országokkal való kooperációból és a szintén ezek felé irányuló “know-how” tevékenységből, felismerve, hogy a természeti csapások következményeinek súlyossága és az érintett országok szervezetlensége, valamint szegénysége között egyenes arányosság áll fenn. Az Európai Unió is kiveszi a részét ebből a misszióból. A legjelentősebb együttműködési intézmény az 1995-ben létrehozott és Barcelonában működő “Euromediterrán Partnerség”, amely magában foglalja az EU államait, valamint a Földközi-tenger partján található 27 országot (a Líbia elleni embargó feloldása után ez a szám 28-ra módosul). 1999-ben ennek a szervezetnek a keretében ültek össze a tagországok képviselői a torinói Palazzo Carignano-ban (az első olasz parlament épületében), hogy tárgyalásokat folytassanak az ivóvíz kapcsán kialakult vészhelyzet megoldása érdekében kialakítandó közös stratégiáról. Azt, hogy mennyire égető — és egyre inkább az — problémáról van szó, jól illusztrálja Simon
Peresz megfogalmazása, aki szerint a víz nem ismer határokat, és miközben a ma háborúi olajkutak birtoklásáért folynak, a jövőben vízforrásokért robbanhatnak ki.
A VÍZ BEFOLYÁSOLJA A BIZTONSÁGOT Háborúk szele fog végigsöpörni a III. évezreden, ha nem találunk valamilyen megoldást az öt kontinensből négyen, mintegy negyven országot érintő vízproblémára. Európa az a földrész, amelynek legkevésbé kell tartania a vízzel kapcsolatos potenciális konfliktusoktól, mindazonáltal úgy tűnik, hogy Horvátország és Bosznia-Hercegovina “nem hagyják ki a lehetőséget”, hogy eldurvítsák a közös határfolyóik (mint a Dráva, a Száva és a Drina) hasznosításával összefüggő vitáikat. Amerikában, túl az USA és Mexikó közötti viszályon (a Rio Grande kapcsán), az Egyesült Államokonon belül nem tudnak egyezségre jutni a Chattanoochee folyó vízének Alabama, Georgia és Florida részéről történő megosztása tárgyában. Ecuador és Peru viszonyát pedig a Cenepa folyó körüli viták árnyékolják be. Ázsiában, India és Pakisztán Punjab öt folyójáért és az Indus (éppen Pakisztánban ered) mellékfolyóiért néznek farkasszemet. Irak és Irán a közöttük dúló határháború során halottak ezreit hagyták a Shatt-el-Arab két partján. Kazahsztán, Üzbegisztán és Kirgizisztán a Szír-darja és az Amu-darja folyók vizén vitatkoznak, ez azonban nem az első számú problémájuk. Sokkal súlyosabb — és nem csak számukra — az Aral-tó helyzete, amely mára csaknem kiszáradt, mivel az azt tápláló, fentebb említett két folyó vizét a környező gyapotültetvények öntözése miatt mértéktelenül megcsapolják. Ma a régi part vonala és a víz között egy 100 km széles homokgyűrű húzódik, amelyet só és a gyapotföldekről odajutó fertőző anyagok borítanak. A szél nagy területen szétszórja ezt a salakot, ami viszont a rákos megbetegedések, a vérszegénység, a gyermekhalandóság és a torzszületések számának drasztikus megnövekedéséért felelős a térségben. A legnyugtalanítóbb mozaik ebben a szörnyű képben azonban az a sziget, amely a tó közepén található. Egy laboratórium-sziget, ahol a szovjetek évtizedeken keresztül bakteriológiai fegyverekkel kísérleteztek (pestis, himlő, brucellózis) és ahol 60 tonna “bacillus antracist” (a földi élet elpusztításához többszörösen elegendő mennyiség) rejtettek el 1988-ban, attól tartva, hogy bebizonyosodik, hogy megsértették a nemzetközi szerződéseket. Ez a lakatlan sziget, amelyet Vozrozsgyenje (Újjászületés) névre kereszteltek (soha nem használták még ennyire elhibázottan ezt a szép szót) tíz évvel ezelőtt akkora volt, mint Elba-szigete, míg mára a vízszint csökkenésének
következtében akkorára nőtt, mint Korzika, és nemsokára egyesül a szárazfölddel. Elképzelni is nehéz, hogy a szigeten honos patkányok, kígyók és rovarok mi mindent hurcolhatnak be az eurázsiai kontinensre. Ázsiában maradva, egy másik “casus belli”-t jelentenek a török gátak a Tigrisen (problémák Irak vonatkozásában) és az Eufráteszen (amely válságot eredményezett Szíriában); ezek azt a veszélyt rejtik magukban, hogy a “termékeny félholdat” tápláló két folyamot két erecskévé silányítják. A közel-keleti térségben is egyre kiélezettebbek a történelmi ellentétek Izrael, Jordánia, Szíria és a palesztinok között a Yarmuk és a Jordán folyók között, a Tiberiás-tóig elterülő térségben található medencék ellenőrzéséért, valamint Ciszjordánia vízforrásainak kontroljáért. 1967-ben a “hatnapos háború” kiváltó oka is pontosan ez volt, és az 1973-ban Hafez-el-Asszad, szíriai elnök által indított meglepetésszerű támadás célja szintén a Golan-fennsík vizeinek visszaszerzése, illetve a Tiberiás-tó keleti partjához való hozzáférés volt. A legveszélyeztetettebb kontinens azonban kétségtelenül Afrika, kezdve a Nílus (amely igazi mediterrán folyó, hiszen a hatalmas vízgyűjtő területéről egyetlen csepp sem jut a nagyon is közel lévő Vörös-tengerbe) medencéjétől, ahol Egyiptom, Szudán, Etiópia és a Nílus-völgy másik hét országa között újra és újra kiéleződnek a feszültségek, amelyek mértéke és a folyó hozama között fordított arányosság áll fenn. Elég egy szárazabb tél, és azonnal elszabadul a szárazság szelleme és hű társa, a fegyveres konfliktus réme. Mauritánia és Szenegál a Szenegál folyó vizéért, Egyiptom, Csád és Líbia pedig a határaikat is jelölő vízfolyások hovatartozása ügyében kapnak rendre hajba. Az Okawango hasznosítása körül kialakult igen komoly szembenállás főszereplői Botswana, Angola és Namíbia. Ez utóbbi azt tervezi, hogy fővárosa, Windhoeck szomját a szóban forgó folyó vizével oltja. A terv megvalósítása rendkívüli módon megcsappantaná az Okawango vízhozamát (amely a világon egyedülálló módon, 1300 km megtétele után hatalmas deltatorkolatából vizét egy sajátos tengerbe, a Kalahári-sivatag homoktengerébe zúdítja Botswana területén), és ilyenformán komolyan veszélyeztetné egy 15 000 km2 (amely esős időszakban akár a 22 000 km2-t is elérheti) kiterjedésű zöld oázis létét. Túl az ökológiai katasztrófán, amelyet a helyi fauna 88 halfajának, 38 kététűjének, 157 különböző hüllőjének, 164 emlősés 540 madárféléjének eltűnése jelentene, Botswanának le kellene mondania arról a bevételről is, amit az egyedi és csodás látnivalón alapuló turizmus hoz a konyhájára. Gyakran maguk az emberek is közvetlen veszélybe kerülhetnek a vízkészletekbe történő külső beavatkozás eredményeképpen. Ilyen eset az Angola és Namíbia közötti vita arról, hogy a Cunene nevű határfolyón megengedhető-e gát építése; ha a gát a Namíbia által javasolt helyen épül fel, a gyönyörűséges Epupa vízesés
kiszárad, és egy teljes népet (a himbákat) máshová kell telepíteni. A himbáknak azonban nem áll szándékában elhagyni sem azt a földi paradicsomot, ahol élnek, sem őseik sírjait, és elkeseredettségükben már fegyveres ellenállással is fenyegetőznek. Éppen ők, akiket pedig a “háború nélküli nép”-nek neveznek. A válságövezeteknek és a potenciális konfliktusok térségeinek ebből a gyors áttekintéséből a “határ” fogalmának növekvő abszurditása világlik ki. A határ egyértelmű és igazolható, amennyiben azonos a vízválasztó vonallal, ellenben, ha egybeesik valamilyen vízfolyással, csak bajforrás lehet. Mégis a világ összes határainak 32%-át “természetes”, azaz egy adott folyó mentén kijelölt vonalak teszik ki. És csak mostanában kezdenek rájönni arra, hogy jobb lett volna a vízgyűjtő területet alapul venni a határok kijelölésénél; a vízgyűjtő medencék elvágása olyan, mintha egy időzített bombát nyújtanánk át a következő nemzedéknek.
A HIDRO-GEOSTRATÉGIA LÉTJOGOSULTSÁGA A vízkészletek lassú, de folyamatos csökkenése tehát a nemzetközi szervezeteket, az államokat és a szakértőket is új megoldások lázas keresésére sarkallja. Mindenképpen konkrét megoldásokat kell találni, mielőtt túlságosan késő lenne. A jövőben teljességgel elfogadhatatlanok a múlt olyan elméletei, mint a Harmonddoktrina, amely szerint az az állam, amelynek a területén ered egy folyó, azt tehet ezzel a vízforrással, ami neki tetszik. Még az sem csorbíthatja ezt a jogát, ha a szomszédos országok népei szomjan halnak. Az elméletből adódik ugyanis, hogy problémák felmerülése esetén a fegyveres úton kívüli megoldásokra ritkán biztosít teret. Bizonyos megoldások már körvonalazódtak, más ötletek utópiának tűnnek. Egyiptom például komolyan fontolgatja az “Új Nílus-völgy” elnevezésű gigantikus terv megvalósítását. Egy 1400 km hosszúságú csatorna létesülne a Nasszer-tó és a Földközi-tenger között, és ez gyakorlatilag megduplázná magát a Nílust, lehetőséget teremtve 18 város felépítésére és 3-4 millió ember elhelyezésére kb. 15 éven belül. Szíriában felállították az “Öntözésügyi Minisztériumot”, ami szintén azt a felismerést mutatja, hogy mennyire komoly problémáról van szó. Izraelben pedig komolyan fontolgatják, hogy az Északi-sarkról vontassanak le jéghegyet, majd azt felolvasztva jussanak iható vízhez. Katonai téren az édesvíz felhasználása — mint a támadás, illetve a védelem hatékonyságát növelő tényező — a régi időkre nyúlik vissza. Már az V. században a kínaiak olyan gátakat emeltek, amelyeket támadás esetén gyorsan lerombolva el
tudták árasztani az ellenséget; és ugyanezek a kínaiak ugyanehhez a módszerhez folyamodtak 1937-ben is a Japán elleni harc során. 1672-ben a hollandok keserítették meg a francia XIV. Lajos csapatainak életét a fent említett módon; 1940-ben, Hollandiában a németek viszont gyorsaságuknak köszönhetően “megúszták” az ellenük kitervelt mesterséges elárasztást. A hidegháború időszakában — immár nem titok — kész tervek voltak a Pó-síkság északkeleti területeinek részleges elárasztására, gátat szabva ilyenformán a VSZ nyugati áradatának. A víz, ezen kívül, az ellenséges területre való behatolás eszközéül is szolgálhat, amint azt történelmi példák sokasága is bizonyítja; de a vízkészletek mérgezése is gyakori a háborús felek részéről. Mi, katonák eddig tehát az édesvizet a taktika elemeként vettük számításba, ám napjaink geostratégiai színtere és annak jövőbeli kilátásai azt vetítik előre, hogy a békét a vízforrások elosztása körüli konfliktusok fogják leginkább fenyegetni. Mindennek arra kellene sarkallnia bennünket, hogy komoly megfontolás tárgyává tegyük a kérdés stratégiai szintű tárgyalását, más szóval a “hidro-geostratégia” tudományágként való megközelítését. Ez a terület ugyanis egyre markánsabban ölt testet, és már kellőképpen kialakult ahhoz, hogy a képzési intézményeinkben és a szellemi műhelyekben vizsgálhassák, tanulmányozhassák, kodifikálhassák, katalogizálhassák és elemezhessék. A III. évezred nagy kihívásainak egyikéről van szó. Ne feledjük: “no agua, no vida”, “ha nincs víz, nincs élet”.
[1]Fordította Hanák Béla. A cikk Idrogeostrategia címen jelent meg a Rivista Militare 2000/2. március-áprilisi számában, a 44-51. oldalon. [2]FAO - Food and Agriculture Organization - Nemzetközi Élelmezésügyi Szervezet.
