Az első „első szó"-m És lehet, hogy egyben az utolsó is? Ebben a maja világvége-őrületben bármi megtörténhet. Úgyhogy figyelmeztetlek, kedves Olvasó, lehet, hogy ez az utolsó Galaktika magazin, amit a kezedben tarthatsz. Az 1972-ben megjelent első szám óta eltelt 40 év így is szép kerek történét, hazai cs nemzetközi díjak és elismerések szegélyezik az utal, amit bejártunk, s most már több generáción keresztül a legfontosabb elismerést, az olvasók szeretetét is élvezzük. Ah, milyen szép is az, amikor az elaggott, ősz atyák örökségül Galaktika Baráti Körtagságot hagynak a fiaikra! De most mindennek vége, hacsak drága indián barátaink valamit el nem számoltak. Mi azért reménykedünk ez utóbbi lehetőségben, és készülünk a következő esztendőre, még jobb magazinnal, még több izgalmas történettel (többek között a világok végéről és a végek világáról is), valamint remek kötetekkel. Az idei világvégéről pedig álljon itt Emide Buda alanyi költő opusa: Hiába mondták a maják, ez lesz majd az utolsó év, a világ cipeli baját, Isten még nem mondta: elég! Ívfény az aionokon át, a remény sohase meddő. Most üli győzelmi torát a kétezer-tizenkettő. Kemény év volt, mint borona, szorít a nyakon a járom. De önti már víg boromat, a kétezer-tizenhárom. Minden kedves Olvasónknak fantasztikus új esztendőt kíván a Galaktika magazin csapata!
Kenessei István terjesztési, értékesítési és marketingigazgató
6
Mario A. Pei: Charlemagne csontjai (befejező rész)
20
Folyadéklégzés
24
Mike Resnick: A Neptunusz elefántjai
32
John Brunner: Hajmeresztő
44
Frank Hebben: Hólyag
47
Intelligens dizájn
48 Andrej Iljics Dajcs: Álomkereszteződés
58 Filmajánló
60 Erik Simon: A dioráma
66 Beszélő némaság
69 Pót-lap
70 Esther Friesner: Lökött tyúk bronz melltartóban
87 Kapcsolatfelvétel
88 Zöldbe boruló városok
90 William Gibson: A Gernsback-kontinuum
Egy tudós számára lehetetlenség-kutatásának tárgyát közvetlenül megvizsgálni, ha az történetesen egy jelenség a távoli múltban. Vagy mégsem?
Mario A. Pei
(befejező rész)
CHARLEMAGNE CSONTJAI
K
ISORJÁZTUNK a kastély udvarába, ahol már vártak ránk a díszesen felszerszámozott paripák. Hiába, hogy az automobilok korából csöppentünk ide, szerencsére mindketten gyakorlott lovasnak számítottunk. A hölgyeket felsegítették az oldalnyergekbe, s miközben a felhúzott csapórács alatt, majd a sáncárok felvonóhídján át a túlnani nyílt vidékre ügettünk, újfent Giselda oldalán találtam magam. Üdítően friss volt a levegő, s én kíváncsian tekingettem körbe a ragyogó napsütésben. Mikor visszanéztem, vaskos, szürke kőfalaival, lőrésekkel csipkézett oromzatával, zömök, idomtalan tornyaival komornak és félelmetesnek láttam a magunk mögött hagyott várkastélyt. Bár az utat legfeljebb poros ösvénynek lehetett volna nevezni, amúgy káprázatosan festett a környék. A szikrázó fényben nyoma sem volt a modern kori, iparosított Nyugat-Németország levegőjét szokás szerint elronditó, borongós füstködnek. Az építményt megművelt földek
és szőlőskertek övezték, de azokon túl már ősi tölgyek és szilfák uralta, sűrű, zöldellő erdőség húzódott végeláthatatlanul. A távolban csúcsos templomtorony nyúlt az égnek, Nagy Károly saját katedrálisának tornya az uralkodói székhely, Aquisgranum szívében - de aki másik nyelvet vagy történelmi korszakot részesít előnyben, nevezheti a várost akár Aixnek vagy Aachennek is. Túláradó jókedvem kerekedett. Mióta csak minden kapcsolatom megszakadt a tulajdon századommal, éveim nem csekély számából mintha jó pár lehullott volna a vállamról. Ügetés közben oly erősnek, fiatalosnak és energikusnak éreztem magam tagbaszakadt, aranyderes lovam hátán, mint automobil kormánykerekénél már sok éve nem. Belül valami arra ösztökélt, hogy hangos énekszóra fakadjak, s én engedtem a késztetésnek. Egy férfikvartettől annak idején Arthur Godfrey műsorában hallottam azt a lendületes bordalt, melynek franciául van a refrénje: „Vive
1
l'amour! Vive la compagnie!" Választásomban tán az a vágy vezérelt, hogy társaim arcán a szavak keltette hatást lássam. De semminemű jelét nem adták a ráismerésnek, jóllehet ámulattal hallgatták előadásomat. Mikor végeztem, Egginhard hátraszólt a válla fölött: „Ez remek volt, Sir Marius! Lovag és zarándok létedre bárdnak sem vagy utolsó!" Azzal maga is belefogott egy szomorkás, frank danába, és a többiek egytől egyig csatlakoztak hozzá. Giselda áhítatos figyelemmel kísérte éneklésemet. - Mily különös zene, Sir Marius! - kiáltotta. - Könyörgök, áruld el, minő nyelven szólt! A szavak némelyike mintha ismerősen csengett volna fülemben. Rámosolyogtam. - Melyikekre gondolsz? - tudakoltam mohón. - Az utolsókra. Vivel'amour! Vajh' azt jelentenék, mire gondolok? - Vivat amor! - fordítottam neki latinra. Éljen a szerelem! Pirulva sóhajtozott. - Ti, armoricai férfiak csakis a szerelemre tudtok gondolni? - firtatta. - Bezzeg nálunk, német földön az urak közt folyton a háború és a vadászat körül forog a beszéd! - Korántsem! - siettem megnyugtatni. - Panaszolja is egyre-másra az armoricai asszonynép, hogy az emberüknek máson sem jár az esze, mint a kereskedésen, s hogy a szerelemről szólást mind a földünkön átutazó jövevényekre hagyja. - De te másmilyen vagy, Sir Marius! - Mint azonban ladységed is tudja, magam nem volnék született armoricai. Római földön jöttem a világra. Márpedig az én szülőhazámban sem a férfiak, sem az asszonyok gondolataiból, beszédéből és dalaiból nem hiányozhat a szerelem. - A szerelem, valóban... de a tudomány sem! - hárította el magától szóbeli kardom hegyét egy gyakorlott vívó könnyed kecsességével. Magad bizonnyal tudós ember vagy, Sir Marius, miként dalnoknak is ügyes valál, meg... - Nem találta az odaillő szót, és arcát újfent elöntötte a pír.
- Nőfalónak? - iparkodtam kisegíteni. Furcsálkodva nézett rám, s én szerettem volna elharapni a nyelvemet. A szó kétségkívül nem ugyanazt a jelentést hordozta a kilencedik században, mint mostanság! - A helyedben nem tréfálkoznék ezen, Sir Marius! - pirított rám nagy komolyan. - A csatlósok megesküsznek rá, hogy az erdőségekben, hová behatolni készülünk, farkasemberek lakoznak. Az ördöggel cimborái mindahány, s bizony, hogy felfalja a boldogtalan vándort, kit a fák közt ér az éjszakai sötét. Tán kegyelmed is tőlük leste el a tudományát! Igyekeztem helyreállítani a becsületemet. - De miből állítod, hogy tudós ember volnék? - érdeklődtem. - A kérdéseidből, Sir Marius. A szójárás dolgában mutatott kíváncsiságodból. Márpedig az efféle eszmék jobbára csupán a papok és szerzetesek elméjét foglalkoztatják, no meg... - itt elcsuklott a hangja, s onnantól halkabban folytatta - ...a boszorkánymesterekét, kik rejtelmes nyelveken, rejtelmes pillantásokkal küldenek rontást a halandókra! A fejemet rá, hogy még az írás és olvasás tudományában is jártas valál! - Bizony, hogy jártas valék! - feleltem könynyed kacagással. - Ám hadd csitítsam lelked háborgását, kegyes hölgy, hogy attól még nem vagyok boszorkánymester. Máskülönben, az oldaladon térdepelve, miként részesülhettem volna a szentmisén az Úrvacsora áldásában? Meggyőző érvem hatására az aggodalom felhője el is vonult szépséges lovaglótársam arcvonásairól. A témát lezárandó, így folytattam: - Ami pedig az írást és olvasást illeti, kegyelmed tulajdon nagybátyja is nagy tudományú ember hírében áll. Elárulnád, hogy halad uralkodónk élettörténetének lejegyzésével? A lady szemlátomást megriadt, s miközben igyekezett a lovát elhúzni az enyémtől, rám vetett pillantásában a rettegéssel rokon indulatot fedeztem fel. - Hah! Hát tudomással bírsz róla! Holott hétpecsétes titok, miről a királyon, nagybátyámon s rajtam kívül mit sem gyaníthat senki emberfia. S te, a vadidegen mégis? Tagadod hát változatlanul ördöngös mivoltodat?
Azzal megsarkantyúzta paripáját, és elvágtatott, hogy csatlakozzon a nagybátyjához a menet élén. Irish, aki eladdig mögöttünk léptetett, most felsorakozott mellém. - Látod, mit műveltél? - incselkedett. - Elijesztetted a hölgyet! Vajh' miről folyt az érdekfeszítő eszmecsere? fis mitől húzta fel úgy az orrát? Tán csak nem fenyegetted meg, hogy magaddal hurcolod a jövőbe? A fejemet ráztam. - Rosszabb! Szóba hoztam az életrajzot, amit a nagybátyja Nagy Károlyról ír! Hiába köztudomású a mi korunkban, itt országos titokként kezelik. Úgyhogy most boszorkánymesternek lettünk elkönyvelve! Mivel túl sokat tudunk! Irish nevetett. - Mulatságos, hogy ennek pont veled kellett megtörténnie, aki óva intettél engem! - dohogott. - Mi volt a baj? A kilencedik századi krónikák tán elfelejtették megsúgni, hogy a nagy mű suba alatt készül? - El, bizony! - vágtam rá kurtán. A Charlemagne életében Egginhard egy szóval sem említi, hogy a legnagyobb titokban munkálkodna. De ettől függetlenül is tudnom kellett volna róla! Hisz csupán Nagy Károly halála után adta közre! - Nos, a helyedben én cseppet sem aggódnék - mondta Irish. - A legrosszabb, amit tehetnek velünk, hogy máglyára küldenek. Attól viszont biztos fel fogunk ébredni, hogy azután egy huszadik századi német kórházban találjuk magunkat! Dühösen ráztam a fejemet. - Addig nem, míg meg nem tudom, amit meg akarok tudni! - közöltem vele. Eseménytelen poroszkálás következett a sötét erdőségen keresztül. Az igazsághoz tartozik, hogy Giselda visszatért mellém, és ismét beszélgetésbe elegyedtünk, bár ezúttal mindketten vigyáztunk a szánkra. A lady meglehetősen célzatos kérdésekkel szurkált Armoricáról, amiket én legjobb képességeim szerint parí-
roztam. Kíváncsi lettem volna, vajon közölte-e gyanúját a nagybátyjával, akinek viselkedése szemlátomást mit sem változott irányunkban. Egyszer még hátra is maradt, hogy részt vegyen eszmecserénkben, ám azt oly méltósággal, oly elbűvölően cselekedte, hogy rögvest megnyugodtam. Vagy Giselda nem szólt rólunk neki, vagy ö nem hitt az unokahúg szavainak. Mielőtt azonban kibukkanhattunk volna az Aachenig húzódó, zöldellő síkra, újabb incidensnek lettünk részesei. Sir Hubertus és Egginhard barátainak egyike, akik előttünk lovagoltak, mulatságból fogadást kötöttek, hogy melyikük ér előbb az egyenes útszakaszon negyedmérföldnyi távolban magasló szilfaóriás alá. Alighogy vágtában nekilódultak, az én egész délelőtt példásan kezes, tagbaszakadt, aranyderes hátasom váratlanul megbokrosodott, és beszállt a versenybe. Igyekeztem ugyan lépésre fogni, de hiába. Száguldásunk közben nem vettem észre azt az alacsonyan nőtt ágat, amelyik egy útszéli fáról nyúlt az ösvény fölé. Sérült fejem nekicsapódott, én pedig lerepültem. Kábán hevertem a földön, és csak félig-meddig voltam tudatomnál, mikor Lady Giselda odaért. A lováról leszökkenve, mellém térdelt, és karjába emelte a fejemet. Aggodalmat és gyöngédséget fedeztem fel kék szemében - tán többet is azoknál. - Liebling! - szólongatott frank nyelven, majd latinul is megismételte: - Amatus! Aztán, immár másodszor két kurta nap leforgása alatt, elájultam. Egy szakasztott olyan helyiségben tértem magamhoz, mint amilyenben aznap reggel ébredtem. Ez alkalommal viszont részben fel voltam öltözve, és aggódó ábrázatú egyének tébláboltak körülöttem - Irish, Egginhard, Sir Hubertus, Giselda, meg egy ismeretlen, fehér köntösös öregember, aki kétségkívül épp végzett üstököm bekötözésével. - No, lám! - közölte a mélységes elégedettség hangján. - Máris kezd
észhez térni. Mire az uralkodó színe elé kell lépnie, vélhetően rendbe is jön. Nem komoly a sebe. Gyerünk, ifjú uraság, idd ki ezt a főzetet! - Hol vagyok? - kérdeztem Irishtól erőtlen hangon, miután az odakínált csészéből magamba döntöttem az erős, édeskés löttyöt. - A királyi palotában - felelte. - Összeütközésed volt egy fával, amitől totál kikészültél. Kénytelenek voltunk a lovad hátára kötözni, mint egy zsák lisztet, és úgy fuvarozni a városba. Fogalmad sincs, mit veszítettél! Micsoda egy hely! Nem hittem volna, hogy egy középkori város ilyen csodás lehet! És ez a palota! Egyszerűen pazar! Mintha egész Európát, Ázsiát és Afrikát végigrabolták volna, hogy ezt a rengeteg mindent idegyűjtsék! A többiek furcsálkodva meredtek ránk. - A társad miről beszél, szerelmem? - tudakolta Giselda, és fölébem hajolva, ország-világ előtt szájon csókolt azzal a festetlenül is gyönyörűséges és érzéki ajkával. Riadtan húzódtam el tőle. - Csak nem okoztam fájdalmat szegény fejednek, kedves? - akarta tudni Giselda gyöngéd aggodalommal, párnámat egyengetve. - Nagyon úgy fest, édes öregem, hogy horogra akadtál! - mondta Irish együtt érzően. - Olyasmiről nem árulkodtak a kedvenc krónikáid, hogy a középkori németség körében a nők választottak volna párt maguknak, és nem fordítva? Hevesen ráztam a fejem. - Nem! És különben se hinném, hogy úgy lenne! Egginhard szakította félbe párbeszédünket. - A király rnár vár minket a trónteremben, Sir Marius. Ha elegendő erőt érzel magadban, indulnunk kéne. Barátod és jegyesed majd támogatnak. Nem megyünk messzire. A jegyesem! Kedvem lett volna a szemébe vágni, hogy odaát, a huszadik században már van egy tökéletesen megfelelő hitvesem, és hogy a bigámia az bigámia, a keresztény világ akármelyik sarkában vagy évében időzzék is az ember. Aztán eszembe ötlött, hogy a Meroving és Karoling uralkodók annak idején minő fesztelenséggel szabadultak meg az asszonyuktól, valahányszor megtetszett nekik egy másik
>
- és jobbnak láttam egyelőre tartani a számat. Különben is túl gyenge voltam az ellenkezéshez. Útnak eredtünk; Irish a balomon, Giselda a jobbomon szolgált támaszul. Ruganyosnak és erősnek éreztem a lady ifjonti, karcsú testét, és gyönyörűséget leltem benne, hogy testsúlyom javát az ő vállán nyugtathatom. Egginharddal az élen előbb egy széles márványlépcsőn ereszkedtünk le, majd tágas termeken vonultunk keresztül, ahol süppedős keleti szőnyegek tompították lépteink zaját, és középen szökőkutak csörgedeztek. - íme! - fordult hozzám vezetőnk. - E csarnokok berendezését mindenestül a bagdadi kalifa, Hárún ar-Rasíd küldte hőn szeretett uralkodónknak ajándék gyanánt. Volnának bár a szaracénok ott Spanyolhonban oly megvilágosodott s Istennek kegyelmétől áthatott népek, mint a moszlimok nemes lelkű fejedelme, kit királyunk fivéreként kegyel! A mi szemünknek ismerősebb, ónémet cifraságokkal, zászlókkal, vértekkel és vadásztrófeákkal ékített, óriási előcsarnokba léptünk. Félelmetes alabárdjukat villogtatva, mord ábrázatú hadfiak lézengtek mindenfelé. - Jelentsd, kérlek, jövetelünket a királynak! - szólította meg Egginhard az őrség parancsnokát. Egy széles kapuzaton túl mozaikpadlós, belső helyiségre vethettünk futó pillantást, melynek bejárata körül nemesurak ácsorogtak pompás öltözetben. Megszólaltak a fanfárok. - Lord Egginhard, a közmunkák minisztere és a király tanácsnoka! - hirdette ki egy herold. - Az unokaöccse, Lord Hubertus! Az unokahúga, Lady Giselda! Az armoricai Lord Fredericus Hibernicus! Lord Marius Peius, Lady Giselda jegyese, szintúgy Armoricából! „Hát így! - gondoltam magamban. - Kiszivárgott a hír! Ha eljön az ideje, ezt már nem lesz egyszerű kimagyarázni!" De nem volt mit tenni. Betessékeltettünk a trónterembe. Nem mindennapi látványt nyújtott - mintha építője a Columbia Egyetem neoklasszicista jogi könyvtárát keresztezte volna a Sixtus-
kápolnával és a New York-i Radio City Music Hall-lal. Roppant méretű, kör alakú terem volt színes mozaikpadlóval és hatalmas, nyitott kupolával, melyen át szabadon özönlött be a napfény. A falak alig látszottak a márvány- és alabástromoszlopok erdejétől. Valahonnan a magasból fenséges, lágy zene szólt számunkra láthatatlan muzsikusok megszólaltatta, különös korabeli hangszereken. Középen, de a bejárattól jókora távolságban terjedelmes díszemelvény magasodott, mely ezüstös csillagokkal telehintett, azúrkék és aranyszín szálakból szőtt drapériával volt bevonva. Rajta aranyból és márványból megmunkált, impozáns trónus, azon pedig egy magas és tagbaszakadt, fehér szakállú és hosszú hajú, tiszteletet parancsoló és nemes arcvonásokkal megáldott férfiú foglalt helyet. Lenvászon inge és térdnadrágja fölött selyemmel szegett, hosszú, fehér tunikát és aranycsattal összefogott, ujjatlan, kék palástot viselt. Ővére erősítve, aranymarkolatú kard csüngött az oldalán. Deres fején drágakövekkel kirakott, jókora aranykorona, két kezében egy-egy aranyjogar és kristályból meg aranyból megformázott, kereszttel ékített országalma. Nagy, élénk szemének átható pillantása kisérte vontatottan közelgő menetünket. Alacsonyabb és kisebb trónszékeken legalább tucatnyi férfi és nő ült a két oldalán - némelyik egészen fiatalka, mások meglehetősen előrehaladott korban. Családtörténeti ismereteimet visszaidézve, nem esett nehezemre, hogy Charlemagne-nak a három feleségtől és megszámlálhatatlan ágyastól született gyermekeivel azonosítsam őket. - Lépj közelebb, kedves barátom! - szólt a király cseppet sem harsány, inkább kellemesen zengő hangon. - Mutasd be armoricai tartományomból érkezett vendégeidet, hadd köszöntsem őket székvárosunkban! A trón előtt lecövekelve, Egginhard mélyen meghajolt, mi pedig legjobb képességeink szerint követtük a példáját. - Bocsáss meg kegyesen, milord, Sir Marius Peiusnak! - kérlelte Egginhard. - Idevezető útján két ízben is szerencsétlenség érte, és csupán parancsodnak engedelmeskedve kelt ki betegágyából. Ez a nemes, armoricai lovag pedig a bajtársa, Fredericus Hibernicus!
- Legyetek hát üdvözölve, hűséges alattvalóink! Mi híreket hoztatok nekünk hőn szeretett Armoricánkból, mely szívemnek kétszeresen is kedves, minthogy egykoron unokaöcsémnek, a nemes Roland őrgrófnak adott otthont, ki a roncevaux-i szorosnál a barbár baszkokat feltartóztatta volt? - Charlemagne urunk - feleli Irish -, meglehetősen jól alakulnak a dolgok Armoricában. A kereskedés is megjárja, s ha a népnek nem kellene súlyos adók nyűge alatt roskadoznia, boldogság és jólét uralkodna tartományszerte. - Csakugyan, Sir Fredericus? - kiáltott fel a király. - Adószedőim nem gyakorolják hát a mérséklést, mint meghagytam volt nekik? Kénytelen leszek kivizsgáltatni az ügyet, s ha rendeleteim megszegésében akármelyikük bűnösnek találtatna, annak feje vétessék. S hogy áll a háború? - Szerintünk nem méltó az ily elnevezésre, felség - mondta barátom. - Inkább csak rendcsinálásnak mondjuk. Azonban temérdek emberéletbe, pénzbe került már eddig is, mégsem látszik a vége.
- Bizony, hogy vad és zabolátlan csürhe az a breton népség - szólt Charlemagne. - Mindazonáltal a hűséges armoricai seregekbe helyezzük bizodalmunkat, hogy képesek lesznek a lázadást elfojtani, a rendet helyreállítani. Nyilvánvalóan két malomban őröltek, s én attól reszket lem, hogy Freddy majd ostobán elszólja magái. Gyengeségem s szédülésem ellenére ezért kapcsolódtam be a beszélgetésbe. - Nyelvi reformod ügye azonban rohamléptekkel halad, milord. Mibennünk bölcs politikád két érett gyümölcsének örvendezhetsz. Akik nantes-i ediktumod óta lettünk nagykorúvá, csakis a helyes latint vesszük a szánkra. Nagy Károly felkacagott. - Valóban, Sir Marius? Örömömre szolgál beszámolód, minthogy eddig másként tudtam. 2 A missi dominici egyik-másikától úgy értesültem, a néptömegek körében a szójárás a rosszról egyre rosszabbra fordul, s tudósaim közül többen is tanácsolják, hogy vonjam vissza a reformot, s engedélyezzem ismét a rusztikus nyelvezet használatát a prédikációkban.
>
- Nagy hiba lenne, jó uram! - vágtam rá. Mostanság, hogy legalább mi, nemesek csakis jó latinsággal diskurálunk, a munkának folytatódnia kell. Egy kérdést, ha megengednél, sire! A rendeleted előtti időkben miként hangzott a paraszti beszéd? Nagy Károly ismét nevetett. - Megvallom, Sir Marius, arról nekem sosem volt tudomásom. Elődeimtől örökölt anyanyelvem a frank, mint te is tudhatod, s itt, Aquisgranumban töltött ifjúságom idején jó király atyám, Pipin csupán az okból taníttatott latin dikcióra, mert nyugati tartományainkban az volt honos. Trónra lépésemet követően ért a legnagyobb meglepetés, midőn Laonban időzvén, felfedeztem, hogy a jobbágyok, kukták és istállófiúk alig-alig értik beszédemet, vagy én az övékét. Ez okból döntöttem úgy, hogy Isten egyházának segedelmével visszaadom nekik Róma nyelvét. Arcjátékom árulkodhatott csalódottságomról, mert sietve hozzátette: - Ám ha oldaladat fúrná a kíváncsiság, van itt az udvarban egy jó emberem, ki bízvást kiokosíthat. Tulajdon unokaöcsém, Nithardus ő, ifjú tudósaim egyike, kinek elméjében különös, majdhogynem felforgató eszmék kavarognak. Gondold csak el! Bizonygatá, hogy eljő az idő, midőn mind a nyugati vidékeken a pórias beszédmodor jön majd divatba. Mi több, az írásban is meghonosul! Szeretném én azt látni, hogy ő vagy akárki más azon barbár zsargonban igyekezzék bármi közlést papírra vetni! Elakadt a szavam az örömtől. Nithardus! A férfiú, aki harminc évvel később megfogalmazza majd a strasbourgi esküt, a francia nyelven íródott első, ismert oklevelet! Ha csak szót válthatnék vele! - Vajon beszélhetnék ezzel a... Nithardusszal? - tudakoltam, nagyot nyelve. - Minden bizonnyal! Adaltrud, szólj az őrség parancsnokának, hogy hozassa elibém Nithardust!
Ritka szépséggel és szikrázó, sötét szemmel megáldott ifjú hölgy volt a megszólított, akinek makacskodó, hollófekete hajfürtjei imitt-amott kiszabadulni igyekeztek a kerek fátyol alól. Emlékezetem szerint egy későbbi ágyasától született leánya volt az uralkodónak. - Királyi atyáin! - felelt illedelmesen a leányzó. - Tán elfeledéd, egy hónapja magad küldted vala Nithardust a nyugati régiókba, hogy visszatérvén, a reform előrehaladásáról adjon majd számot? - Csakugyan, igazat szólsz! - kiáltott fel Charlemagne. - De sebaj! Nem telik belé egy hét, és körünkben lesz megint, márpedig te, Sir Marius, és te is, Sir Fredericus, bizonnyal legalább addig udvarunkban időztök. Ma este együtt lakomázunk a nagy ebédlőteremben. Addig tégy róla, Egginhard, hogy barátaidnak minden kényelme meglegyen minálunk! Ezzel véget is ért az audiencia. Meghajoltunk, majd elhátráltunk a király színe elől. Miközben Irish és Giselda karjától támogatva átléptem a trónterem küszöbét, lelkemben csalódottság huzakodott a reménnyel. A díszteremben elköltött vacsora reggeli étkezésünket másolta, csak kifinomultabb módon, és még hatalmasabb méretekben. Egyszerü fapadok helyett itt magas támlájú karszékekre ültettek minket. A sokkalta fényűzőbben megterített asztal valósággal roskadozott a szokatlan és ismerős húsételek gazdag kínálatától. Férfi szolgálók cipeltek be páva- és fácánpecsenyéket, szopós malacokkal, töltött galambokkal meg őzcombokkal körítve tálalt, nyárson egészben megsütött vaddisznót, mindezek mellé meghökkentő pástétomokat és süteményeket, meg egzotikus gyümölccsel rakott tálakat. A végeláthatatlan asztal mellett nagy számban foglaltak helyet a brokátselyembe burkolt, udvari lovagok és dámák. Minden tányéron ketten osz-
toztak, és késeken kívül nem volt más asztalnemű. Patakokban folyt a bor - különféle évjáratok a Rajna- és Mosel-vidéki szőlőskertek terméséből, a későbbi rizling és liebfraumilch előhírnökei. Mihelyt kiürült egy-egy ezüstserleg, már tele is töltötték, s alighogy megtelt, már ki is üríttetett. A fehér szakállú, dicső uralkodó fehérbe öltözötten, nyájas tekintettel üldögélt az asztalfőhöz állított, magasított trónszéken. Alatta következett - csökkenő, életkor szerinti rendben - számos fiú- és leánygyermeke, majd kitüntetett vendégei, végül udvarának főnemesi származású urai és hölgyei. Én legfiatalabb leányától, a hollófekete hajú Adaltrudtól jobbra kaptam helyet, míg jövendőbelim, Giselda, mint illő és helyes, az én jobbomra került. Egginhard, Irish és Hubertus az asztal túloldalán, de tőlünk kicsivel odébb, így hallótávolságon kívül helyezkedtek el. Irigylésre méltó volt a szőke és a sötét hajú szépség közt elfoglalt pozícióm, s én fel is tettem magamban, hogy pokolba a másnappal, mindenestül kiélvezem. - Ma este a mennyországban érzem magam! - jelentettem ki, szavaimat egyszerre címezve mindkét szépséges asztaltársamhoz. Adaltrud szikrázó, sötét szeme hamiskásan pislantott rám. - Csakugyan, Sir Marius? És miként lehetséges az? - Mindkét oldalamon egy-egy angyal foglal helyet! Adaltrud vígan felkacagott, s úgy vetette hátra a fejét, hogy a fekete hajfürtök táncba fogtak a vállán, odakínálva tekintetemnek a hattyúnyak elbűvölő fehérségét. Giselda is nevetett, de az ő vidámsága kissé hamisan csengett. Az ülésrend kihirdetése óta valami szemlátomást nem hagyta nyugton. - Micsoda hízelkedő vagy te, Sir Marius! - álmélkodott a szemérmes Adaltrud. - Vajh' Armoricában minden lovag ilyen? - Nem volna illő, drága hölgy, hogy a velem egyenrangúakról mondjak ítéletet - feleltem szerényen. - Ám Rómában, hol születtem... - Bizony ám! - szúrta közbe Giselda epésen. - Amarra minden férfi vagy nőbolond, vagy szerzetes, amellett vagy tudós... vagy boszorkánymester!
- Alkalmasint mindezek keveréke! - vágta rá Adaltrud. - Kivéve tán a második fajtát. Inkább örvendezzünk, Giselda, hogy Sir Marius legalább nem állt szerzetesnek! - Néha azt kívánom, bár megtette volna! replikázott hajthatatlanul az én szőke arám. A társalgás kezdett aggasztó fordulatot venni. Átvillant agyamon a balsorsú Abelard históriája. Ám annak megtörténtéhez, okoskodtam magamban, még vagy két évszázadnak kell eltelnie. - Lady Adaltrud! - szólaltam meg sietve, hogy témát váltsak. - Gyakorta megesik-e, hogy az ifjú tudós Nithardusszal, kit királyi atyád nemrég felemlegetett, szót váltotok? - Hogyne, Sir Marius - válaszolt a kisaszszony, majd tantaluszi kínokat okozva nekem még hozzátette: - Ő és jómagam nemritkán diskurálunk atyám nyelvi reformjáról. - Óh! - Ez felkorbácsolta érdeklődésemet. - Még tán be is avatta kegyelmedet a mi nyugati régióinkban dívó, közkeletű nyelvszokásokba! - Hogyisne, Sir Marius! - kacagott fel a hercegkisasszony. - Nem szorulok rá! Évekig valék a laoni zárda lakója, épp oly könnyedén szólok hát a nyugati jobbágyok nyelvén, mint tulajdon frank anyanyelvemen, vagy akár latinul, mint e pillanatban veled! A bensőmben dagadó őrömtől kis híján megfeledkeztem Giselda topánkájának türelmetlen dobogásáról a jobbomon. Ám ö nem az a fajta volt, aki hagyja magát semmibe venni. - Szerelmem! - szólított meg a szóra ugyancsak rácáfoló hanghordozással. - A király hív, csatlakozz hozzá! Elég volt egy pillantás az asztalfőre, hogy belássam, sajnos nem fortéllyal él. Charlemagne valóban nekem integetett. Kívánhattam volna, bár feküdne inkább a huszadik századi szarkofágjában, de azzal sem mentem volna semmire. A kilencedik században, ha egy király szólít, menned kell! - Lady Adaltrud! - fordultam hozzá, székemről felemelkedve, s bókolva mindkét bájos asztaltársam felé. - Ha megengeded, e tárgyban később még boldogan váltanék veled egy-két szót!
>
- Őszinte örömömre szolgálna, jó uram - viszonozta a leányzó, tekintetében félreérthetetlen üzenettel. Giselda vasvillaszemeket meresztett ránk. Charlemagne egy zsámolyra tessékelt maga mellé, és véget nem érően zúdította rám az armoricai közállapotokat illető kérdéseit, melyekre, minden tettrekészségemet és képzelőerőmet összeszedve, egész ügyesen válaszoltam. Gondolataim azonban mindegyre Adaltrud felé kalandoztak, akiről könnyen kiderülhet, hogy értékes tudás birtokosa. Kétszeresen is veszélyesnek bizonyulhat, ha megkísérlem kifaggatni. Egyik részről a történelemből elégséges fogalmat alkothattam Charlemagne valamennyi leánygyermekének laza erkölcseiről, hogy felismerjem: ha netán szemet vetne rám, nem fogja olcsón adni az információit, ami sorozatos bonyodalmakhoz vezethet. Másrészt Giselda sem csinált titkot ádáz féltékenységéből, minek folytán ő - a maga szőke, kék szemű módján ugyanolyan veszedelmessé válhat. Ám a vérbeli tudós bármi fenyegetéssel kész dacolni, ha a választott szakterületét érintő ismeretek megszerzése forog kockán. Akárhogyan is, de muszáj kikérdeznem Lady Adaltrudot... Maga gondoskodott jó alkalomról. Vagy fél órája társaloghattam az uralkodóval, mikor a hölgy felkelt székéből, és felénk indult. - Király atyám! - szólította meg kecses főhajtás kíséretében. - Engednéd-e, hogy Sir Mariust magammal vigyem a trónterembe? Megmutatnám neki a feliratot a lazúrkőtömbön, mit Konstantinápoly fejedelme küldött király atyámnak. Kíváncsi lennék, az ő magyarázata vajon egybevág-e Nitharduséval. - Nem emlékszem, leányom, ama feliratra mondta a jóságos egyeduralkodó -, mindazonáltal Sir Marius veled mehet. Tégy róla, hogy sértetlenül kapjam vissza! Még lenne hozzá szavam, mielőtt nyugovóra térnénk. Adaltrud gyöngéden kézen fogott, és elvezetett, hívogatón intve felém igéző tekintetével. Visszanéztem Giseldára: arca fagyott maszk volt, melyet a szerelemféltés dühe sápasztott ólomfehérre. Szakasztott úgy festett, mint egy haragvó valkűr. A hideg futkározott a hátamon, és megborzongtam.
- Kövess, jó uram! - szólt Adaltrud, miután a díszterem küszöbén át a rosszul megvilágított folyosóra lépett. - A trónterem nem arra van - ellenkeztem. - Hát persze hogy nem! - kacagott rám, pajkosan megszorítva a kezem. - A szobámba megyünk, hol zavartalanul cseveghetünk a kettőnket érdeklő ügyekről. - Nevezetesen? - tudakoltam. - A nyugati tartományokban honos nyelvszokásokról, mi egyébről? - felelte színlelt ártatlansággal. - Miként is értekezhetnénk a nagyteremben uralkodó zajongás közepette, azzal a kék szemű őrzőebbel a jobbodon, ki folyton bökdös téged, s a padlaton dobog? - Kérlek, figyelmezz rám, milady! - szóltam némi riadalommal. - Nem keríthetnénk időt az eszmecserére inkább reggel, mondjuk, a palota kertjében? - Sir Marius - torpant meg egy pillanatra, hogy a szemembe nézzen, de szorítása nem enyhült a kezemen. - E királyi udvar lakói közül többen vélekednek úgy, hogy rejtelmes és titkos képességeknek vagyok a birtokában. Minthogy olvasok elmédben, biztosan tudom, nyugati tartományaink beszédmódjának tárgya nálad nem pusztán érdeklődés, hanem már-már megszállottság. Igazam van? Kénytelen voltam elismerni, hogy igen. - Ilyenformán, ha azt megvitatni kívánod, s kiszedni belőlem, ami után kutakodsz, akkor most vagy soha. Mert holnap... ki tudja, mit hoz a holnap? E furcsamód látnoki közlés után tovább is indult a folyosón, s én követtem. - Amellett - folytatta - más dolgok is Valának, mikről beszélhetnénk, ha kíváncsiságod már kielégült. Dolgok, miket tudnom kell... s megtapasztalnom! - Oly közel húzódott hozzám, hogy karcsú, fiatal testének heve a selymes köntösön keresztül is megmelengetett. - Vagy tán félsz velem kettesben maradni, Sir Marius? - firtatta kacér ajakbiggyesztéssel. - Te, a római s egyben armoricai? Ki olyan országban születtél, hol minden férfi széptevő, s ahol nevelkedtél, minden férfi kizsákmányoló? Megkísértett a gondolat, hogy kitépem magam e kilencedik századi Kirké varázserejének
bilincséből, s visszamenekülök a díszterembe a viszonylagos biztonságba, amit Charlemagne és Irish közelsége nyújthat, akár még Giselda is Ám felbőszítettek a szavai. Egy kilencedik századi uralkodó zavarodott, törvénytelen lánya merészel férfiúi mivoltomban becsmérelni?! - Menjünk hát! - vetettem oda kurtán. Önelégült mosolyra húzta az ajkát, és kezemet még szorosabban markolva, sietve vonult végig a homályos folyosón, fölfelé egy kanyargós, huzatos lépcsősoron egy újabb átjáróra, hogy végül egy vasszegekkel kivert, súlyos ajtó előtt cövekeljen le. Szélesre tárta, és kecsesen intett felém. - Lépj be, Sir Marius! Légy üdvözölve lakosztályomban! Szólt a pók a légyhez, gondoltam magamban, átlépve a küszöböt. A milady szobája semmiben sem hasonlított a korábban látott helyiségekre. Selyemfényű kelmékkel aggatták teli, melyeket falikarokba szúrt, puha viaszgyertyák világítottak meg, a padlót pedig vastag keleti szőnyegek borították, kétségkívül Hárún ar-Rasíd jóvoltából. Alig érezhető, kellemes illat járta át a levegőt. A falakon kisebb címerek lógtak, szentek pompásan kőbe faragott képmásaival váltakozva. Kék selyembaldachin alatt, damasztpárnákkal és -paplanokkal megrakodva, egy kényelmesnek tetsző, alacsony és széles ágy állt az egyik sarokban. A többit puha díványok foglalták el; ezek egyikéhez vezetett Adaltrud. - Ülj le, kérlek, Sir Marius! Egy kupa bort? Különös alakú kancsót emelt fel egy alacsony asztalkáról, és két ezüstserlegbe töltött belőle. - A gyógyulásodra... valamint kettőnk bensőségesebb barátságára! - mondta egyenesen a szemembe nézve, és hívogatóan nyújtotta felém az egyik kupát. Csendben ittunk, majd igen szorosan mellém telepedett. - Most rajtad a sor - szólt félig lehunyt szemmel, fejét a dívány háttámláján nyugtatva. - Mit akarsz tudni... és mi okból? Fürkészőn néztem. A hatalmas uralkodónak e törvénytelen gyermeke észbontóan gyönyörű volt - ruganyos, akár egy párduc, minden porcikája remekül megformált, bőrének tejfehér>
sége csak még jobban kiemeli a haj és a szem sötét báját. Ráadásul fiatal - aligha lehet több huszonöt évesnél. Vajon miért kezdett ki velem, aki ötven felé járok már? Aztán eszembe jutott, hogy a középkorban inkább az érett kor és a deresedő haj, semmint az ifjúság gyermeteg túlcsordulása volt a férfiasan vonzó küllem mércéje. Ez mind nagyon szép - ám nekem itt teljesítendő küldetésem van. Amennyire csak mertem, elhúzódtam a szépséges Adaltrudtól. - Vágyaim igen szolidak, milady - vágtam bele meglehetősen tárgyszerű modorban. Csupán általam ismert okokból érdekem fűződik hozzá, hogy közérthető, elfogulatlan és első kézből származó beszámolót kapjak a mi nyugati régióink népnyelvéről. Ilyen egyszerű az egész! Adaltrud teli torokból hallatta ezüstös kacagását. - Sir Marius, te aztán valóban nagy kujon vagy! Vajh' mi okból kutakodnál a nyugaton honos nyelvszokások után, midőn állításod szerint magad is arról a vidékről jövel? Már ha igaz, hogy Armoricából érkeztél vala mihozzánk - tette hozzá, jelentőségteljes hangsúlyt helyezve a „ha" szócskára. - Ugyan mi újat mondhatnék arról neked? Beláttam, hogy nincs értelme hazudoznom ennek az agyafúrt kis boszorkánynak. - Milady - feleltem lassú szóval. - Meglehet, nem is Armoricában vala vándorlásom kezdőpontja. Meglehet, hogy merő véletlenségből egy másik világból csöppentem ide, melyről mit se tudhatsz, hisz még a messzi jövő rejti magában. Itt szünetet tartottam, mire várakozásteljesen meredt rám. - Esedezem, folytasd, Sir Marius! - kérlelt félig komolyan, félig gúnyolódva. - Hölgyem! - böktem ki kétségbeesésemben, eltökélve, hogy tiszta vizet öntök a pohárba. Az ország, honnan érkeztem, s minek létezését most még csak nem ís sejti földi halandó, több mint ezerévnyire van ide. Világom, mit elhagytam, de hová visszatérni reménykedem, általános tudatlanságban leledzik bizonyos dolgok felől, mik számunkra a múltban estek meg vala. Az én köreimben nevezetesen az iránt éb-
redt kíváncsiság, hogy a kettőnk által is beszélt latin pontosan mi módon alakult egy másfajta nyelvezetté, mit franciának nevezünk. Vizsgálódásaink döntő mozzanatait épp kegyelmetek történelmi korszaka, atyád reformja, s annak hatása a tömegek beszédmódjára képezik. Okvetlenül szükséges hát megbizonyosodnom a nyugati szólásmód jelen állapotáról, hogy arról számot adhassak huszadik századi tudóstársaimnak. Elég érthetően fejeztem ki magam? Csúfondárosan nézett rám. - De mennyire, Sir Marius! Eddigi kurta életem során számos alkalommal láttam s hallottam férfiakat, asszonyokat különbféle fortélyokkal élni, mik által csaknem minden esetben azonos céljukat elérni iparkodtak. Soksok efféle mesterkedés mellőzhető lett volna a szándék keresetlen kimondása révén, hogy „Kívánlak! Légy az enyém!", temérdek időt s szívfájdalmat takarítva meg. Ám soha azelőtt nem voltam fültanúja olyannyira elmés furfangnak, mint a tiéd, Sir Marius Rómából s Armoricából! Mindenféle utazásokat fundáltál ki a kifürkészhetetlen jövendőbe, fura vizsgálódásokat nyelvekről, mikkel senki sem törődik, meg különös, sátáni történeteket, csak hogy megnyerj magadnak! Oly haszontalan volt mindez, jó uram, s merőben szükségtelen! Beszéd közben egyre közelebb araszolt hozzám, s forró, érzéki ajkát minden teketória nélkül az enyémre tapasztva, hirtelen a nyakam köré kulcsolta két formás karját. Ebben a Szentséges pillanatban kivágódott az ajtó, s engesztelhetetlen szépségének teljében, dühtől szikrázó, kék szemekkel ott állt menyasszonyom, Lady Giselda. Lassú léptekkel indult a dívány felé, ahol az egyoldalú ölelés mozdulatába dermedve ültünk Adaltruddal. - Te, Adaltrud! Tudtam! - kiáltotta haragtól elmélyült hangon az én szőke arám. - Mint mindenki más az udvarban, felismertem benned a lotyót! De ezúttal, Adaltrud, méltó ellenfeledre leltél! Minden igaz, mit ez az ember állít! Nem közönséges halandó ám! Nem egynapos szerető, kit elrabolhatsz asszonya mellől, s miután kiszipolyoztad, elhajíthatsz! Hanem pokolfajzat, farkasember, egy másik világból jött
boszorkánymester, ki pusztán a tekintetével képes szenvedélyt s vágyat lobbantani a fehérnépben! Őrizkedj tőle, Adaltrud, különben lelkedet a/ emberiség ellenségének veled prédául oda, kinek kegyence ez a kreatúra! Kiszakítva magamat Adaltrud ölelő karjából, előreszökkentem. Giselda hátrálni kezdett, 3 és „Vade retro, Satanas!" kiáltással a kereszt jelét mutatta felém. - Giselda! - kiáltottam. - Hallgass meg, kérlek! Kezeskedem, hogy... - Nem hallgatok a hízelkedésedre, gonosz lélek! - vágta rá, egészen a falig húzódva. - Inkább úgy bánok veled, ahogy a sátán követei megérdemlik! Megpördült, és a falról lekapott egy csatabárdot. - Takarodj vissza, démon, pokolbéli mesteredhez! - rikoltotta, és a fegyvert lóbálva megindult felém. - Könyörgöm, Giselda, ne tedd ezt! - ordítottam. - Nekem hitvesem van ott, ahonnan jövök! - Még hogy hitvesed! - hördüli fel. - Inkább boszorkányok és fúriák egész sereglete! Utoljára gyakoroltad ördöngös hatalmadat, varázsló! A csatabárd felemelkedett, majd zuhanni kezdett lefelé. Nem tudtam kivédeni - utálatos dobbanással sújtott le már annyi bántalomban részesült, szegény fejemre. Harmadízben állt tótágast előttem a világ, és minden elsötétedett. Miközben zuhantam a semmibe, mintha Adaltrud meleg karjának érintését éreztem volna magamon, ahogy megragad, támogat, visz elfelé... Újólag arra a lágy ringatózásra ocsúdtam, mint megtapasztaltam már a hordágyon, amellyel annak idején Egginhard várkastélyába szállítottak. Mennyire kutyául éreztem magam! Hiába volt a szemem lehunyva, így is bántotta a napfény. - Ja, az utazással nem lesz baj - hallottam. A hang Egginhardé volt, ám a szavak az újkori német nyelvet idézték. - Egészen biztos benne, Herr Doktor? hangzott fel a kérdés Freddy előadásában. Keservesen nyitottam ki a szemem. Úristen, de szédültem! Egy hordágy mozgott alattam,
>
,
- Ök Fraulein Altmeister és Fraulein Koch, 4 a két Krankenschwester, akik a kórházban gonAmerikai nyelvész, 1901-ben született Rómában, majd doskodtak rólad. Remek lányok, a legkitűnőbb hétéves korában szüleivel az Egyesült Államokba emig- ellátásban részesítettek. Ráadásul csinosak is, rált. A középiskola elvégzésekor már öt nyelven be- mi? szélt, később ezek mellé megtanult további harmincat. - Észrevettem - válaszoltam szomorkásan. Miközben egyetemi tanárként, majd professzorként - Hát az a férfi, akivel egy perce beszélgettél? dolgozott, fordítani kezdett. 1941-ben publikálta első - Az meg dr. Wilhelm Meyer, szintén az saját nyelvkönyvét. A 2. világháború alatt az amerikai aacheni kórházból. Ő operált, fantasztikus orhadügy is igényt tartott szolgálataira. 1953-ban megír- vos. Még a régi iskolából való, ha érted, mire ta egyetlen, történelmi témájú regényét, majd 1958-ban gondolok. Szakasztott úgy ragaszkodik a dereezt a kisregényt. Utóbbi csak évtizedekkel később jelent sedő szakáll viseléséhez, mint a régi szép időkmeg. 1978-ban hunyt el. ben az elődei. Viszont egy biztos: tökéletesen rendbe hozott! Teherhordóim a nagy katonai gép pallóhídcipelőim azonban ezúttal fehér kórházi uniforjára léptek hordágyammal. mist viseltek. - Holnap reggelre a LaGuardián leszel! Körülpislantottam. Giselda és Adaltrud léptudatta Irish. - Ott fog várni a feleséged egy kedett kétfelől, alakjukon viszont nővéregyenmentőautóval, hogy egyenesen hazavigyen. Sajruha váltotta fel a kilencedik században dívó nálom, hogy végül nem láthattad Charlemagne öltözködési kellékeket. csontjait. De talán legközelebb! - Freddy! - szóltam elhaló hangon. Futva érkezett. Nem telt belé tíz perc, s miután az utol- Nagyszerű! Az orvos is megmondta, hogy só istenveledek is elhangzottak, a levegőbe emelkedett a roppant madár. Miközben egy magadhoz fogsz térni, még mielőtt a gép fedéllégikisasszony körözött kényelmes fekhelyem zetére kerülnél. Hogy érzed magad? körül, kipillantottam az ablakon az alant nyúj- Gép? Miféle gép? - tudakoltam. - Könnyű fejsérülést szenvedtél az ütkö- tózó, napfényben fürdő repülőtérre, ahonnan Adaltrud, Giselda, Irish és Egginhard inzéskor - fogott magyarázatba. - Két napig tett búcsút. Tőlük bal felé jókora távolságban eszméletlen voltál. Úgyhogy egy kisebb műmagasodtak a Rathaus igencsak megviselt tétet végeztek rajtad az aacheni kórházban, de ikertornyai. Odébb a katedrális erősen megmost már minden rendben lesz. A nagyobbik rongálódott, nyolcadik századi tornya mint gond, hogy eltörött a lábad. Gipszkötést tethevenyében lemetszett mutatóujj meredt az tek rá, de két hónapig nem tudsz majd ráállni. Táviratoztam a nejednek, és felvetettem, égnek. Elhitettem magammal, hogy szemem még a pompás Hochmünster romjait, az ősi hogy mi majd gondodat viseljük. Ő azonban márvány- és gránitoszlopokat is ki tudja venni. azt válaszolta, inkább személyesen ápolna, Valahol arra, a Magyar kápolnában, egy díszes ha esetleg fel tudnánk juttatni téged egy New Yorkba tartó gépre. Úgyhogy repülni fogsz. ereklyetartóban pihennek Charlemagne csontjai, és hathatósan őrzik titkukat a huszadik Annyira sajnálom, édes öregem! Az én hibámszázadi betolakodó elől, aki hiába iparkodott ból történt az egész! Óvatosabban kellett volna annak mélyére hatolni! vezetnem! - Az a kettő... kicsoda? - intettem Adaltrud és Giselda felé. J. Magyar Nelly fordítása MARIO A. PEI
1: 'Éljen a szerelem! Éljen a jó társaság!' (francia) 2: A missi dominici (egyes számban missus dominicus) közigazgatási ügyekben voltak teljhatalmú küldöttjei avagy megbízottjai Nagy Károlynak. 3: 'Távozz tőlem, sátán!' (latin) 4: 'ápolónő' (német)
FOLYADÉKLÉGZÉS James Cameron 1989-ben feladta nekünk a leckét A mélység titka cimű filmben. Víz alatti idegenek, felélesztett, vízbe fulladt kedves... de hogy folyadéklégzés?
C
SAK
RÖVIDEN A TÖRTÉNET idevágó
része: Virgil Brigman egy mélytengeri búvárbázis vezetőjeként csak úgy akadályozhatja meg a katasztrófát, ha leereszkedik a mélységbe, hogy hatástalanítson egy atombombát. Itt a búvárruha már kevés, ezért a hadsereg zárt búvárszkafanderében merül le, amelynek belsejét különleges folyadékkal töltik fel. Ezt a folyadékot lélegezve nagy mélységbe merülhet le, és elhárítja a katasztrófát. James Cameron egyik legjobb filmje A mélység titka, mégis sokaknál kiverte a biztosítékot ez az ötlet. Jó néhányan máig egyszerűen képtelenségnek tarják. Valóban csak őrült fantazmagória az egész? Van rá szükség? Kell egyáltalán ilyen szkafander? A fizika és a búvárkodás fiziológiája adja meg rá a választ. A víz nyolcszázszor sűrűbb, mint a levegő. Minél mélyebbre merülünk, annál nagyobb a nyomás, és ez összepréseli a tüdőt. Meglepő, de a légzőkészülék nélkül merülő sportolók tüdeje a nagy mélységben szinte teniszlabdányi méretűre zsugorodik. A búvárok sűrített levegőt használnak, ennek nyomása pont akkora, mint a víz külső nyomásáé. Ezzel a trükkel át is lehetne verni a természetet, de van egy komoly gond. A levegő 70%-át alkotó nitrogén nagy nyomáson kezd beoldódni a véráramba. Ez 40 méternél mélyebben narkózist okoz. (Ezért is ennyi a maximális merülési mélység könnyűbúvároknak.) A másik veszély, hogy ha túl gyorsan csökken a szervezetre ható nyomás, a felhalmozódott nitrogén nem tud megfelelő iramban távozni a szervezetből, a vérben apró buborékok képződnek, ami embóliához vezethet. Szaknyelven ezt nevezik dekompressziós betegségnek. Ezért van szükség lassú felemelkedésre vagy dekompressziós kamrákra. Mindezeket súlyosbítja az oxigénmérgezés is.
Az iskolából tudjuk, a folyadékok nem összenyomhatóak. Ha folyadékot lélegeznénk, az ellenállna a víz külső nyomásának. Az ötlet nem is annyira őrültség, mint ahogy gondolnánk; bár a vízben megfulladunk, a folyadék nem idegen közeg a tüdőnknek. Magzati korunkban is magzatvízzel van tele, amely a születéskor kiürül, és helyette átállunk a levegővételre. De vissza kell ugranunk egy kicsit a történelemben. Az első világháborúban alkalmaztak először mérges gázokat a harctéren. Ezek elsősorban a tüdőt támadták meg, súlyos belső sérüléseket okozva. A húszas években a kutatók a mérges gázokat, azok hatását és a gyógyítás lehetőségeit kutatva rájöttek, hogy a tüdő képes tolerálni a magas sótartalmú oldatot.
OXIGÉNMÉRGEZÉS - NITROGÉNNARKÓZIS
O
XIGÉNMÉRGEZÉ S legtöbbször akkor fordul elő, amikor az oxigén részleges nyomása eléri a 6 atmoszférát, mely nagyjából megegyezik azzal, mintha 60 méterrel a felszín alatt lélegeznénk. A panaszok között említhetjük a zsibbadást, a kis területre kiterjedő görcsrohamokat (arc- vagy ajakrángás), a szédülést, a hányingert vagy a hányást, valamint a beszűkült látómezőt. Oxigénmérgezésben minden tizedik ember görcsrohamokat tapasztal, vagy elájul, ami jellemzően fulladáshoz vezet. A nitrogénnarkózist (mélységi mámort) a magas részleges nyomású nitrogén okozza; hasonlít az alkoholos állapothoz. Az illető eufóriássá válik, elveszíti tájékozódó- és döntőképességét. Elmulaszthat időben felszínre jönni, vagy még mélyebbre úszhat, azt gondolván, hogy éppen a felszín felé tart. Ez a hatás a sűrített levegőt légző búvárok többségénél 30 méter mélyen válik észrevehetővé, 100 méter mélyen pedig (mintegy 10 A hatvanas években dr. Johannes Kylstra fiziológus kezdett újra a témával foglalkozni. Egereken és patkányokon végzett kísérleteiben az állatok oxigénnel telített sóoldatot „lélegeztek be". A rágcsálók képesek voltak a folyadékot ki- és belélegezni, miközben elegendő oxigénhez jutottak belőle. Azonban hamarosan elpusztultak, mert az oldatból nem távozott a szén-dioxid. 1969-ben Leland Clark rájött arra, hogy az oxigén és a szén-dioxid nagyon jól oldódik fluorokarbon-oldatokban, mint például a freon. Feltételezvén, hogy ez az anyag a tüdőre nincs káros hatással, Clark rájött arra, hogy ezek az oldatok segíteni tudják az állatok légzését. A kísérletek ezt sikeresen bizonyították. A film De honnan vette Cameron az ötletet? Erről egy interjúban mesélt. Még egyetemista korában meghallgatott egy előadást. Frank Falechek búvárként dolgozott, és önkéntesként vett részt Kylstra kísérletében. Lefektették egy műtőasztalra, elaltatták, és sós folyadékot pumpáltak a tüdejébe, hogy ellenőrizzék, embereknél is
atmoszféra nyomás) általában cselekvésképtelenné tesz. A nagy mélységbe merülők levegő helyett speciális gázkeverékeket alkalmaznak a fenti hatások elkerülése érdekében. Alacsony koncentrációjú oxigént használnak, azt héliummal vagy hidrogénnel keverik, melyek nem vezetnek mélységi mámorhoz. működik-e a módszer. Elég sok akadályba ütköztek, és rájöttek, így nem igazán jutnak eredményre, habár Frank rendben volt. Az ötlet annyira megragadta Cameron képzeletét, hogy hazament, és egy húszoldalas történetet írt „Abyss" címmel. Ebben még nem voltak idegenek, inkább pszichothrillernek lehetne nevezni. És abban a történetben nem jött vissza a mélyből a búvár. A film forgatásán természetesen nem volt ilyen szkafander, és Ed Harris sem lélegezte be a fluorokarbont. De a filmben szerepel egy jelenet, amikor a katonai búvár bemutatja a folyadéklégzést. Egy tálba fluorokarbon folyadékot önt, majd az egyik szereplő házi patkányát egy rácsos kosárral a folyadékszint alá szorítja. Az állat nem fullad meg; először idegesen rúgkapál, majd lenyugodva lélegezni kezd. Nemsokára a farkánál fogva kiemelik a folyadékból, kirázzák a tüdejéből a fluorokarbont, és a patkány újra normálisan lélegezni kezd. A forgatás alatt a kísérlet valódi volt, nem alkalmaztak semmilyen trükköt: a patkány valóban fluorokarbont lélegzett be. Ezt a jelenetet ötször vették fel a filmhez, öt különböző patkánnyal.
>
Mindegyik jól sikerült. Mikor kivették őket az edényből, azonnal újra a levegőlégzésre álltak át. Észre sem vették a különbséget. Cameron az egyik patkányt meg is tartotta házi kedvencnek. Miért nem használjuk? A PFC-nek (perfluorokarbon) vannak előnyei, hátrányai. Hússzor jobban oldódik az oxigén ebben a folyadékban, mint a vérplazmában. Mivel kitölti a tüdőt, nincs kitéve a nyomásváltozásoknak, így mindig egy állandó nyomás van jelen. Egy oxigénnel dúsított fluorokarbon-oldat háromszor annyi oxigént tartalmaz, mint a vele egyenértékű levegő vagy vérplazma. De a folyadéknak tisztának kell lennie. Kutyáknál akut gyulladás jelentkezett, 3 nap múlva javult, 10 nap múlva még mindig felléptek immunreakciók, és 18 hónap múlva jöttek csak tökéletesen rendbe. Az emlősök tehát így is érzékenyek a nyomásváltozásra. Túl lassan és nagyobb erőfeszítéssel megy a be- és kilégzés, azaz megerőltető munkát nehéz lenne végezni. Az emlősökkel folytatott kísérletek utáni boncolások kismértékű ödémát és vérzést mutattak ki.
A kilencvenes években orvosi kezelésre kidolgozlak egy módszert. A részleges folyadéklégzés esetén nem a teljes tüdőt, hanem csak egy részét töltötték meg folyadékkal. Ehhez a LiquiVent márkanéven forgalmazott perflubront használták. Koraszülött babáknál alkalmazták, akiknek komoly légzési problémáik miatt nem volt esélyük a túlélésre. Tüdejüket részlegesen kitöltötték a folyadékkal, majd lélegeztetőgépre kapcsolták őket. Az egyik kísérletben 10 babából 8, a másikban 13-ból 11I-nél javulás állt be. A folyadék ugyanis felfújja az összeesett léghólyagokat, mivel a víznél sűrűbb perflubron a tüdőben lévő vizet kimossa más szennyeződésekkel együtt. Nem irritálja a tüdő felületét, és nem szívódik fel. Ráadásul a röntgensugarak számára átlátszatlan, ezzel segítve a vizsgálatokat. Egyelőre tehát nem ismerünk olyan módszert, amely tökéletesen működne, és ne lennének mellékhatásai. De reméljük, ezekre a problémákra is sikerül megoldást találni. Kovács „Tücsi" Mihály
AUTÓ MOBILTELEFON NÉLKÜL
S
AJNOS A statisztikák egyértelműen kimutatták, hogy mára az autóban az egyik legveszélyesebb tárggyá a mobiltelefon vált. Még kihangosító esetén is jelentősen elvonja a figyelmet, de egy SMS bepőtyögése halálos csapdává válhat Sokan vagyunk, akik hajlandóak lennénk lemondani a telefon használatáról a kocsiban, de a villogó jelzés az üzenet fogadásáról szinte ellenállhatatlan késztetést jelent.
A Scoche cég önként választható megoldást kinai az autósoknak. Celkontrol nevű készülékük blokkolja a mobiltelefon bizonyos funkcióit, de kizárólag abban az időben, amíg a motor jár. A telefont nem kell kikapcsolni, minden üzenetet megkapunk, ám nem jön róla értesítés. Amint leállítjuk a motort, az összes SMS megjelenik. A blokkolás természetesen nem érinti például a GPS-kapcsolatot és az autós térkép adatforgalmát A Celkontrolt a jármű szabványos OBD-II digitális portjára kell csatlakoztatni, és a telefonra egy szoftvert telepíteni A készülék 130 dolláros áron megvásárolható.
A
Z ELEFÁNTOK élete a Neptunuszon tökéletes volt. Soha senki nem éhezett vagy betegedett meg. Nem voltak ragadozók. Sosem vívtak háborút. Nem ismerték az előítéleteket. A születések száma pontosan megegyezett a halálozásokéval. Testükön nem élősködtek paraziták. A csorda mindig olyan sebességgel haladt, ami kényelmes volt a legidősebb, leggyengébb tagnak is. Soha nem hagyták hátra a betegeket, a védteleneket. Figyelemre méltó faj volt a neptunuszi elefántoké. Békességben és nyugalomban élték le az életüket, sosem veszekedtek, az idősebbek mindig udvariasak voltak a fiatalabbakkal. Ha elefántborjú született, az egész csorda együtt ünnepelt. Ha valaki meghalt, együtt gyászolták meg a távozót. Nem ismerték az ellenségeskedést, a kicsinyes féltékenykedést, a megoldatlan ellentéteket. Egyetlen egy dolog választotta el őket a valódi utópiától: a tény, hogy egy elefánt nem felejt. Soha. Akárhogy próbálja. Amikor az emberek végül 2473-ban leszálltak a Neptunuszon, az elefántok nagyon nyugtalanok voltak, mégis a barátság és a jóakarat szellemében közelítették meg az űrhajót. Az emberek maguk is aggódtak egy kicsit. Minden Neptunuszról készült jelentésben az szerepelt, hogy a bolygó egy gázóriás, és most mégis szilárd talajon érlek földet. És ha a jelentések ebben tévedtek, akkor vajon még mi másban? Egy magas férfi lépett ki az űrhajóból a fagyott felszínre. Aztán egy másik. És egy harmadik. Mire mindannyian előjöttek, majdnem annyi volt ez ember, mint az elefánt. - Nicsak, átkozott legyek, ha ti nem elefántok vagytok - szólalt meg az űrhajó parancsnoka. - Ti meg emberek - hangzott a válasz kissé ingerülten. - Igy igaz, és igényt tartunk erre a bolygóra az Egyesült Földi Szövetség nevében. - Már egyesült? - kérdeztek vissza az elefántok megkönnyebbülten. - Nos, akik megmaradtak, egyesültek. - De baljóslatú fegyverek vannak nálatok... fészkelődtek kényelmetlenül az elefántok.
Ha a jóság, békesség és bölcsesség eszményi méreteket ölt, tán nem is fér meg egy ember bőrében. De egy elefántéban..?
Mike Resnick
A N E P T U N U S Z ELEFÁNTJAI - Az egyenruhához adták. Nem kell aggódnotok miatta. Miért akarnánk bántani? Mindig is őszinte barátság volt az emberek és az elefántok között. Az elefántok erre nem egészen így emlékeztek. Kr. e. 326. Nagy Sándor a Jhelum folyónál került szembe Pórusz indiai királlyal. Korábban Nagy Sándor sosem látott harci elefántokat. Miután tanulmányozta helyzetét, éjszaka kiküldte az embereit, hogy lőjenek ki több ezer nyílvesszőt az elefántok ormányára és hasára, mert ezek különösen érzékeny területek. A fájdalomtól az állatok megvadultak, s eltaposták maguk körül gazdáikat és gondozóikat. A nagyszerű győzelem után Nagy Sándor lemészároltat ta az összes életben maradt elefántot is, hogy soha többé nem kerülhessen szembe velük a csatamezőn. Kr. e. 217. Az első összecsapás az elefántok két faja között. IV. Ptolemaiosz vezette az afrikai elefántokat Nagy Antiokhosz indiai elefántjai ellen.
A Neptunusz elefántjai nem voltak biztosak abban, ki nyerte a háborút, de abban igen, hogy ki veszített. Egyik oldalon sem maradt életben egyetlen ormányos sem. Kicsit később ugyanabban az évben, Kr. e. 217. Amíg Ptolemaiosz Szíriában harcolt, Hannibál harminchét elefánttal átkelt az Alpokon, hogy megütközzön a rómaiakkal. Tizennégy közülük megfagyott, de a többi elég sokáig életben maradt, hogy felfogja az ellenség dárdáit, mialatt Hannibál megnyerte a cannaei csatát. - Fontos dolgokról kell beszélnünk - tértek a tárgyra az emberek. - Például, hogy a Neptunusz légkörében egyedülállóan kevés az oxigén; akkor hogyan lélegeztek? - Az orrunkon keresztül. - Komolyan kérdeztük... - Az emberek fenyegetően a fegyverük felé nyúltak. - Mi nem tudunk nem komolyak lenni - magyarázták az elefántok. - Egy viccben mindig valaki kárára nevetnek, és mi ezt túl
>
nagy kegyetlenségnek tartjuk, sosem tennénk ilyet. - Rendben - hagyták helyben az emberek, de elégedetlenek voltak a válasszal, talán nem is értették meg. - Akkor vegyünk egy másik kérdést. Hogyan kommunikáltok? Nem látok rádióadókat rajtatok, és mi a sisak miatt csak a rádióvevőnkön át érkező hangokat hallhatnánk. - Szoros lelki kötelék van köztünk, azon keresztül kommunikálunk. - Nem hangzik valami tudományosnak - állapították meg az emberek rosszallóan. - Biztos, hogy nem telepátia? - Biztos. Bár végső soron mindkettő ugyanoda vezethető vissza - felelték az elefántok. Tudjuk, hogy nektek úgy hangzik, mintha angolul beszélnénk, kivéve azt a férfi a bal oldalon, aki hébernek hallja. - És ti milyennek hallotok minket? - kérdezték az emberek. - Pontosan olyan a hangotok, mint a gyomor és a belek halk morajlása. - Nagyon érdekes - mondták az emberek, de magukban azt gondolták, sokkal inkább gusztustalan. - Tudjátok, mi az igazán érdekes? Hogy van veletek egy zsidó. - Az elefántok látták, hogy az emberek nem értik, ezért folytatták. - Mindig éreztünk valami rokonságot a zsidókkal, egyfajta kíváncsiságot, hogy melyikünk hal ki hamarabb. Régebben az állatvilág zsidóinak hívtuk magunkat. - A zsidó űrhajós felé fordultak. - A zsidók nevezték magukat az emberi világ elefántjainak? - Ez eszünkbe sem jutott, amíg nem mondtad - felelte az űrhajós, aki azon kapta magát, hogy egyetért az elefántokkal. Kr. e. 42. A rómaiak összeterelték a zsidó rabokat az alexandriai arénában, aztán félelemtől megvadult elefántokat szabadítottak rájuk. A nézők tomboltak, és vért követeltek, aztán minden a viszszájára fordult: az elefántok a közönségre támadtak rá a zsidók helyett, bebizonyítva egyszer s mindenkorra, hogy a vastagbőrűekben nem lehet megbízni. (Amikor a por újra leülepedett, a zsidók úgy érezték, Isten megerősítette velük a szövetségét, ők a kiválasztott nép. Mindenesetre
a rómaiak nem tartották őket kiválasztottaknak. Miután a katonák megölték az összes elefántot, kardélre hányták valamennyi zsidót is.) - Nem az ő hibája, hogy zsidó, nem jobban, mint nektek az, hogy elefántok vagytok - háborodtak fel az emberek. - Mi egyikőtöket sem hibáztatnánk ilyesmiért. - Ezt nehezünkre esik elhinni. - Valóban? Akkor gondoljatok erre: az indiaiak, az igaziak Indiából, nem a hamisak Amerikából, Ganésát, az elefántfejű istent imádták. - Ezt nem tudtuk - vallották be az elefántok, akik jobban meglepődtek, mint amennyire mutatták. - Még most is Ganésához imádkoznak? - Hát, szóval, biztosan hozzá imádkoznának, ha nem öltük volna meg mindegyiküket a brit birodalom érdekében - válaszolták az emberek. - De így többé nem használnak harci elefántokat a hadseregben - tették hozzá. - Ezért hálásak lehettek nekünk. Az utolsó elefántcsata akkor zajlott, amikor Timurlenk legyőzte Mahmud Tugluk delhi szultánt. Timurlenk azzal nyerte meg a csatát, hogy a bivalyok szarvára gallyakat rakatott, meggyújtatta, és a csordát Mahmud elefántjai ellen vezette. Ettől kezdve nem használták az elefántokat a háborúkban, mivel a bivalyokat olcsóbb megvenni és etetni. A megmaradt háziasított elefántokat ezután állatviadalokban szerepeltették - ez pontosan olyan volt, mint a kakasviadal, csak nagyobban. Sokkal nagyobban. Rendkívül népszerű sportnak számított úgy harminc-negyven évig, amíg ki nem fogytak a résztvevőkből. - Nem csak imádkoztunk hozzátok. Még egy országot is elneveztünk rólatok, Elefántcsontpartot. Ez csak bizonyítja a jó szándékunkat mutattak rá az emberek. - Nem rólunk neveztétek el, hanem arról a részünkről, amiért mindig is vadásztatok ránk. - Ne legyetek kicsinyesek! Elnevezhettük volna egy helyi politikusról is, akinek egyáltalán nincsen e betűs neve. - Ha már Elefántcsontpartról van szó, tudtátok, hogy 1883-ban ott értek földet az első idegenek? - kérdezték az elefántok.
- És milyenek voltak? - Elefántcsontból készült páncélt hordtak válaszolták az elefántok. - Egyetlen pillantást vetettek a vérontásra, és elmentek. - Biztos, hogy ezt nem csak most találjátok ki? - Miért hazudnánk ennyi év után? - Talán a véretekben van - vetették fel az emberek. - Ó, nem. Nekünk az van a vérünkben, hogy mindig igazat mondjunk. És az a tragédiánk, hogy mindig emlékszünk is rá. Az emberek úgy látták, ideje engedni a természet hívó szavának, megvacsorázni, és bejelentkezni a küldetésirányítóknál, hogy jelentést tegyenek. Egy kivételével, aki hátramaradt, az emberek mind visszamentek az űrhajójukba. Az elefántok is szétszóródtak, kivéve egyetlen magányos bikát. - Úgy érzem, még kérdésed van - mondta. - Igen - válaszolta az ember. - Nagyon kifinomult a szaglásotok; a vadászatokon hogy tudott bárki a közeletekbe férkőzni? - A legnagyobb vadászok a kenyai és az ugandai wanderobo törzsből kerültek ki. Ők fogták az ürülékünket, és bekenték vele az egész testüket, hogy elrejtsék a szagukat, így észrevétlenül megközelíthettek. - Értem már - bólogatott az ember. - Ez mindent megmagyaráz. - Talán - mondta engedékenyen az elefánt. - De fordított esetben, én inkább meghalnék, minthogy a ti trágyátokkal kenjem be magam tette hozzá méltóságteljesen. Aztán megfordult, és elment, hogy csatlakozzon a társaihoz. A Neptunusz kivételes hely a galaxisban. Egyedül ez a bolygó ismerte fel a mélységes igazságot a közhelyben, hogy a változás szükségszerű és elkerülhetetlen. Amit ez a felismerés eredményezett, az nem sokban különbözött a varázslattól. Valamilyen okokból, az elefántok nem tudták kideríteni vagy megmagyarázni, hogy pontosan miért, de a Neptunusz elősegítette a metamorfózist. Több volt ez, mint alkalmazkodás a körülményekhez, bár senki sem tagadhatta, hogy az elefántok hozzászoktak a bolygó légköréhez, idő-
járásához és változó felszínéhez, még az akácok hiányához is - de a metamorfózis ennél is több. Az elefántok idővel elérték az alkalmazkodásnak azt az ösztönös szintjét, amikor a Neptunusz megtaníthatta, hogyan képesek csak az akaratuk által átalakulni. De mindig nagyon vigyáztak, nehogy helytelenül használják ez az ajándékot. Amióta csak elefántként éltek, képtelenek voltak a haragra, ezért arra gondoltak, milyen kár, hogy az emberek még nem jutottak el erre a szintre. Akkor maguk mögött hagyhatnák a formátlan szkafandert és a borzalmas sisakokat, hogy szabadon, minden korlátozás nélkül sétálhassanak végig minden bolygók legtökéletesebbikén. Az elefántok már ott voltak, amikor az emberek kiléptek az űrhajójukból a Neptunusz felszínére, hogy újra találkozzanak. - Ez nagyon furcsa - mondta a parancsnok. - Mi? - kérdeztek vissza az elefántok. A férfi csak bámult, és összeráncolta a homlokát. -Kisebbnek tűntök. - Mi épp azt akartuk mondani, hogy ti meg nagyobbnak. - Ez majdnem akkora ostobaság, mint az a beszélgetés, amit a küldetésirányítókkal folytattam - jegyezte meg a parancsnok. - Ugyanis azt állítják, egyáltalán nincsenek elefántok a Neptunuszon. - Mit mondanak, mik vagyunk? - érdeklődtek az elefántok. - Puszta hallucinációk, esetleg űrbéli szörnyek - felelte az parancsnok. - Ha hallucinációk vagyok, akkor gondolom, nem kellene törődnünk veletek. Ügy tűnt, azt várja, hogy az elefántok megkérdezzék: mi a teendő, ha mégis űrbéli szörnyetegek vagyunk? De az ormányosok nem voltak olyan konokok, mint az emberek, és ez olyasfajta kérdés volt, amit nem állt szándékukban feltenni. Az emberek majdnem öt percig mereven nézték az elefántokat. Az elefántok visszanéztek rájuk. Végül a parancsnok szólalt meg újra. - Megbocsátanátok egy pillanatra, hirtelen nagyon megkívántam egy kis zöldséget.
>
Megfordult, és egyetlen további szó nélkül visszaindult az űrhajóra. A többi ember kényelmetlenül toporgott még pár percig. - Minden rendben? - kérdezték az elefántok. - Ti mentek össze, vagy mi növünk egyre nagyobbra? - Is. - Máris sokkal jobban érzem magam - jegyezte meg a parancsnok, amikor visszatért az emberei közé, miközben le sem vette a szemét az elefántokról. - Jobban is nézel ki - értettek egyet az elefántok. - Valahogy csinosabb lettél. - Tényleg úgy gondoljátok? - szerénykedett a parancsnok; láthatóan hízelegtek neki a szavak. - Te vagy a valaha látott legkellemesebb példánya a fajodnak - mondták őszintén az elefántok. - Különösen a füleid tetszenek. - Valóban? - kérdezte az emberek vezetője, és egy kissé meglebegtette őket. - Ezt senki sem mondta még nekem. - Kétségtelenül figyelmetlenség volt. - Ha már a fülekről beszélünk - szólt a parancsnok -, ti afrikai vagy indiai elefántok vagytok? Reggel azt gondoltam, hogy afrikai, azok a termetesebbek, nagy fülekkel, igaz? De most már nem vagyok benne biztos. - Mi neptunuszi elefántok vagyunk. -Ó. Még egy órán át folytatták a könnyed eszmecserét, aztán az emberek felnéztek az égre. - Hová tűnt a nap? - kérdezték. - Éjszaka van - válaszolták az elefántok. - A napjaink itt tizennégy órásak, hét óra sötétség és hét óra világosság. - A nap amúgy sem volt valami fényes - jegyezte meg az egyik ember, és vállat vont, amitől a füle vadul libegett. - Mi nagyon rosszul látunk, szóval észre sem vesszük - mondták az elefántok -, inkább a fülünkre és az orrunkra hagyatkozunk. Az emberek nyugtalannak tűntek, végül a parancsnokukhoz fordultak. - Megbocsátana egy pillanatra, uram? - Mit akarnak? - Hirtelen szörnyű éhesek lettünk - válaszolta az egyikük. - Használnom kéne a budit - mondta egy másik.
- Ahogy nekem is. - Meg nekem - szóltak bele mások is. - De jól vannak? - kérdezte az parancsnok, és hatalmas orrát összeráncolta aggodalmában. - Csodásan érzem magam - felelte a legközelebbi ember. - Meg tudnék enni egy lovat! A többi embernek eltorzult az arca az undortól. - Na jó, meg tudnék enni egy kisebb erdőt helyesbített a férfi. - Az engedélyt megadom, menjenek! - mondta a parancsnok. Az emberei azonnal visszaindultak az űrhajóhoz. - Hozzanak nekem is egy fej salátát, meg talán egy vagy két almát - kiabált még utánuk. - Te is csatlakozhatsz hozzájuk - közölték az elefántok, akik arra jutottak, hogy megenni egy lovat feleannyira sem gusztustalan, mint gondolták volna. - Nem. Az én feladatom az idegen életformák megismerése - magyarázta a parancsnok. - Habár arra jutottunk, hogy nem is vagytok annyira idegenek, mint vártuk. - Ti pontosan annyira vagytok emberek, mint vártuk - felelték az elefántok. - Ezt bóknak veszem. De hát nem is vártam mást olyan régi barátoktól, mint ti. - Régi barátok? - visszhangozták az elefántok, akik nem gondolták, hogy az emberek még képesek meglepetést okozni. - Természetesen. Még azután is, hogy már nem voltatok társaink a háborúkban, a kapcsolatunk nagyon különleges maradt. - Igen? - Persze. Csak nézd meg, P. T. Barnum milyen nemzetközi sztárt csinált Jumbóból. Az az állat királyként él, vagy legalábbis élt addig, amíg egy mozdony véletlenül el nem ütötte. - Nem akarunk cinikusnak tűnni - mondták az elefántok -, de hogyan lehet véletlenül elgázolni egy héttonnás állatot? - A gőzmozdony feltalálása miatt történt felelte a parancsnok, és büszkén felragyogott az arca. - Bármi lesz is, azt be kell ismernetek, hogy olyan faj vagyunk, amelyik büszke lehet a csodás találmányaira: a belső égésű motorra, a maghasadásra, a bolygóközi utazásra, a rák gyógymódjára. - Itt egy perc szünetet tartott. - Nem akar-
lak lekicsinyelni titeket, de mi hasonlót tudtok ti felmutatni? - Az életünkben nincsen bűn - válaszolták az elefántok egyszerűen. - Elfogadjuk mások hitét, nem károsítjuk a környezetet, és sosem háborúztunk más elefántokkal. - Ezt hasonlítod a szívátültetéshez, a szilikon mikrocsiphez és a háromdimenziós tévéhez? kérdezte a parancsnok egy cseppet leereszkedően. - A mi vágyaink mások. De mi is pont olyan büszkék vagyunk a hőseinkre, mit ti. - Vannak hőseitek? - A parancsnok nem is tudta leplezni meglepettségét. - Persze - felelték az elefántok, és felsorolták a hőseiket. - A Kilimandzsáró elefánt. Selemundi. Mohammed Marsabitból. És a csodálatos hét a Krueger Parkból: Mafunyane, Shingwedzi, Kambaki, Joao, Dzombo, Ndlulamithi és Phelwane. - Ők itt vannak a Neptunuszon? - Nincsenek. Megöltétek őket. - Biztos jó okunk volt rá - makacskodott az űrhajó parancsnoka. - Szem előtt voltak. És csodálatos elefántcsont agyaruk volt. - Látjátok? Tudtam, hogy volt rá okunk. Az elefántoknak nem tetszett ez a válasz, de túl udvariasak voltak, hogy szóba hozzák, és a két faj nézetet cserélt, ártatlan hazugságokat váltott a rövid neptunuszi éjszaka alatt. Amikor a nap újra felkelt, az emberek hangot adtak a meglepetésüknek. - Nézzetek magatokra! - mondták. - Mi történik? - Elfáradtunk a négy lábon állástól - felelték az elefántok. - Úgy döntöttünk, felegyenesedve kényelmesebb. - És hol van az ormányotok? - kérdezték az emberek. - Útban volt. - Nos, ez még nem is a legfurcsább - állapították meg az emberek egymásra nézve. - Jobban meggondolva, az a legfurcsább, hogy mi kinőttük a sisakjainkat. - És libeg a fülünk - tette hozzá az űrhajó parancsnoka. - És az orrunk egyre hosszabb - mondta egy másik ember.
- Ez egyre nyugtalanítóbb - ismerte el a parancsnok, aztán egy pillanatnyi szünet után folytatta. - Bár másfelől nézve a dolgot, feleannyi ellenérzésem sincs veletek kapcsolatban, mint tegnap volt. Kíváncsi vagyok, miért. - Bántottatok minket - mondták az elefántok, akik meglepődtek saját panaszos hangnemükön. - Igy igaz - bólintott az űrhajó parancsnoka. - Bár most úgy érzem, az univerzum összes elefántja a barátom. - Kár, hogy nem akkor éreztél így, amikor még számított volna - vágtak vissza az elefántok ingerülten. - Tudtad, hogy csak a huszadik században tizenhat millió elefántot öltetek meg? - De azóta jó útra tértünk - vetették ellen az emberek. - Nemzeti parkokat építettünk nektek. - Igaz - ismerték el az elefántok. - De eközben elvettétek tőlünk az élőhelyünket. Aztán elhatároztátok, összegyűjtötök minket, hogy ne éljük fel a bolygó tápláléktartalékait. - Drámai szünetet tartottak. - Ez akkor volt, amikor másodszor látogattak idegenek a Földre. Megvizsgálták az elméleteiteket a rezervátumokról, és arra jutottak, ez a bolygó egy bolondokháza, és lépéseket fognak tenni, hogy a gyógyíthatatlan eszelősök száma a jövőben kisebb legyen. - Szörnyen érezzük magunkat emiatt - szipogták az emberek. Néhányan törölgették a szemüket rövid, tömzsi ujjaikkal, melyek szintén egyre nagyobbak lettek. - Talán vissza kellene mennünk a hajónkra, és átgondolni mindent - vetette fel az űrhajó parancsnoka, aki körülnézett, de hiába keresett valamit, amibe kifújhatná az orrát. - Emellett használnom kell a mosdót. - Jól ötlet - mondta az egyik másik ember. Én egy fejes salátát akarok. - Fiúk - szólt közbe egy harmadik -, lehet, hogy furcsán hangzik, de kényelmesebb négykézláb járni. Az elefántok vártak, amíg minden ember visszatért az űrhajójára, aztán mentek a dolgukra, amin megütődtek, mert mielőtt az emberek megérkeztek, nem volt dolguk. - Tudjátok - kezdte egy elefánt -, hirtelen megkívántam egy hamburgert. - Én egy sörre vágyom - mondta egy másik. Aztán hozzátette: - Kíváncsi vágyok, nem
>
, MIKE RESNICK
Az 1942-ben született amerikai író 1965-ben jelentkezett először a könyvpiacon, egy Edgar Rice Burroughs-paródiával. A kezdeti időszakban rengeteg könyvet írt különböző álneveken, amelyeknek egy részét a mai napig nem sikerült azonosítani mivel a szerző nem túl büszke rájuk. Azóta azonban inkább amolyan erkölcsi tanmeséket vet papírra, elképzelt világaihoz az ihletet Afrikából merítve. Magyarul egy regényét olvashattuk eddig (Agyarak), és több novelláját, legutóbb például a „Végső megoldás" címűt a Galaktika 248. számában.
megy-e egy focimeccs valamelyik szubtéri adón. - Ez nagyon érdekes - jegyezte meg egy harmadik. - Úgy érzem, sürgősen meg kell csalnom a feleségem, holott nem is vagyok házas. Az elefántok elbizonytalanodtak és összezavarodtak, mert nem értettek semmit, aztán rövidesen nyugtalan, mély álomba merültek.
Sherlock Holmes egyszer azt mondta, miután kizártad a lehetetlent, ami marad, bármilyen valószínűtlen is, az az igazság. Joseph Conrad úgy fogalmazott, az igazság egy virág, amelynek környezetében minden más elsorvad. Walt Whitman azt sugallta, az igazság az, ami kielégíti a lelket. A Neptunusz mindhármójukat dühöngő őrültté változtatta volna. Az igazság egy álom, kivéve, ha az én álmom valósul meg - mondta George Santayana. Ő elég őrült volt, nagyszerűen boldogult volna a Neptunuszon. - Azon töprengtünk - kezdték az emberek, amikor a két fél újra találkozott -, hogy mi történt az utolsó elefánttal a Földön. - Jamal volt a neve, valaki lelőtte - válaszolták az elefántok. - Ki van állítva valahol? - A jobb fülére, amelynek a körvonalai Afrikára hasonlítottak, ráfestették a kontinens térképét, és az Elnöki Rezidencián van Kenyában. - Az elefántok megfordították a
fülüket. - Meg lennél lepődve, hány bal fület dobtak el az évszázadok során, mielőtt valakinek valahol eszébe jutott megfordítani. Egy másik térképet is festettek a bőrére. Az egy bombayi múzeumban van. A lábaiból öszszeillő bárszékek lettek, amelyek jelenleg a dallasi Aces High Slow bárt díszítik. A heréit dohányzacskónak használja egy vén skót politikus. Az egyik agyara ki van állítva a British Museumban. A másikat kifaragták, és most egy pekingi üzlet kirakatában van. A farkából légycsapó lett, az egyik utolsó argentin vaquero büszkesége. - Nem tudtuk - mondták az emberek őszintén elborzadva. - Jamal, mielőtt meghalt volna, az utolsó szavaival megbocsátott nektek - folytatták az elefántok. -Azonnal felvittük az égbe, magasabbra, mint ahová ti bármikor eljutottatok. Az emberek felnéztek, és az eget vizsgálták. - Láthatjuk innen? - kérdezték. - Nem hiszem. Az emberek újra az elefántokat figyelték, feltűnt, hogy megint megváltoztak. Valójában megszűnt minden olyan fizikai tulajdonságuk, amiért annak idején vadásztak rájuk. Agyarak, fülek, lábak, farok, még a herék is, mind eltűntek a hatalmas metamorfózisban. Az elefántok pont úgy néztek ki, mint az emberi lények, a talpuktól egészen a sisakjukig. Másfelől az emberek szétfeszítették az űrruhájukat (cafatokban hullott le róluk), agyarat növesztettek, és azon kapták magukat, hogy a gyomrukból érkező, morgó hangok segítségével beszélnek. - Igen bosszantó - mondták az emberek, akik többé nem voltak emberek. - Most, hogy úgy néz ki, elefántokká változtunk, talán megmondhatnátok, hogyan viselkednek az elefántok. - Rendben - felelték azok, akik többé nem voltak elefántok. - Szabad időnkben új erkölcsi rendszereket dolgozunk ki, ami az önzetlenségen, megbocsátáson és családi értékeken alapul. Megpróbáljuk összehozni Kant, Descartes, Spinoza, Aquinói Tamás és Berkeley püspök tanait valami modern és logikus rendszerré, úgy, hogy közben nem felejtünk el belevinni érzelmi és esztétikai értékeket is.
- Hát, feltételezem, ez elég érdekes - mondták az újdonsült elefántok nem túl lelkesen. - Csinálhatunk mást is? - Ő, igen, persze - felelték az újdonsült űrhajósok, kibiztosították a nulla-ötvenötös expressz Nitro és nulla-négyhetvenötös Holland & Holland pisztolyaikat, s céloztak. - Meg is halhattok. - Ez nem lehet igaz! Tegnap még ti magatok is elefántok voltatok... - Igaz. De már emberek vagyunk. - Mégis, miért ölnétek meg? - kérdezték az új elefántok. - A szokás hatalma - felelték az új emberek, és meghúzták a ravaszt. Miután nem maradt kit megölni, az emberek, akik valaha elefántok voltak, beszálltak az űrhajójukba, és visszamentek az űrbe, merészen elindullak új életformákat keresni. A Neptunuszon azóta sokféle faj megfordult. Az eónok során kilencszer jöttek létre véletlenül mikrobák. Harminchét különböző alkalommal látogatták meg a bolygót idegenek. Negyvenhárom háború zajlott, ebből öt atomfegyverekkel,
1026 vallást alapítottak, de egyik sem birtokolta az örök igazságot. A galaxis történelmének hatalmas szövedékéből többet látott a Neptunusz baljóslatú felszíne, mint bármelyik bolygó a Naprendszerben. Bolygók természetesen nem tudnak véleményt formálni, de ha tudnának, a Neptunusz majdnem biztosan azt mondaná, hogy a legérdekesebb teremtmények, akiket valaha a felszínén hordott, az elefántok voltak, kiknek szelíd nemességét, sajátos gondolkodását frissen és tisztán őrizte meg az emlékei között. Meggyászolta őket, amikor kihaltak, amikor saját kezűleg pusztították el magukat. Legalábbis valami olyasmi. Probléma akkor adódik, ha megkérdezed a Neptunuszt, kiket tekint elefántoknak. A régiújakat, akik gyilkossággal kezdték az életüket, vagy az új-régieket, akik gyilkossággal fejezték be. A Neptunusz gyűlöli az efféle kérdéseket. Vancsó Éva fordítása
Az álmok világa olykor egészen titokzatos, kiismerhetetlen. Hát mégha valami rejtélyes módon már-már helyet cserél a valósággal...
John Brunner
HAJMERESZTŐ
A
Z
ELEKTROENCEFALOGRÁF Zsinórjai
bódult pók hálójaként fonták körbe Starling fejét, szemén érmék voltak a puha tapadókorongok, hogy egészen olyannak tűnt, mint valami hulla, amelyet penészes virágfüzéreivel ékített az idő. Méghozzá így, a félhalál pufók, rózsás arcú állapotában egy vámpír holtteste. A helyiség épp olyan csendes, mint egy sírkamra, azonban nem por, hanem padlófertőtlenítő szaga töltötte be - Starling koporsója kórházi ágy volt, szem fedele új pamuttakaró. Az ágy mellett álló elektronikus berendezések burkolatának szellőzőnyílásain átderengő, sárga jelzőfényektől eltekintve a szobában sötétség honolt. Ám amikor Wills kinyitotta az ajtót, a folyosóról válla felett beáradó fényben jól láthatta a férfit. Legszívesebben egyáltalán rá se nézett volna... így kiterítve, amikor csak azért hiányoztak mellőle a gyertyák, mert nem volt halott. A megfelelő eszközökkel persze lehet ezen se-
gíteni: csupán egy hegyes karó kell hozzá, egy ezüstgolyó, keresztút, ahol eltemetheti... Megdörgölte arcát: kiverte a veríték. Már megint rátört ez a hangulat! Az eszelős ötlet nem hagyott neki nyugtot, olyan volt, mint valami reflex, akár a szembogár, ami mindig kitágul a nadragulya hatására - semmit sem tudott tenni, hogy megakadályozza. Starling csak azért hevert ott úgy, mint egy hulla, mert megszokta, hogy nem kell levennie a fejéhez ragasztott vezetékeket... „Csak ennyi! Csak enynyi! Csak ennyi!" A szavak korbácsként csattantak, ahogy önmagának hajtogatva őket engedelmességre kényszerítette elméjét. Starling már hónapok óta ebben a testhelyzetben hevert: az alvókra oly jellemző módon az oldalán feküdt, ám a vezetékek miatt alig mozdult az éjszaka során annyit, hogy meggyűrje az ágyneműt. Természetesen lélegzett. Az egész teljesen hétköznapi volt. Eltekintve attól, hogy hónapok óta nem változott semmi, ami hihetetlen, lehetetlen és egy-
általán nem számít hétköznapinak. Sem természetesnek. Wills egész testében remegve elindult, hogy kilépjen az ajtón. Ekkor ismét bekövetkezett... mostanra egyetlen éjjel akár tucatnyi alkalommal is. Elkezdődött egy álom. Az elektroencefalográf feljegyezte az agyi tevékenység megváltozását. A Starling szemét fedő tapadókorongok érzékelték és jelezték a szemmozgást. Valahol zárt egy relé. Megszólalt egy halk, de annál élesebb hangú jelzőcsengő. Starling felnyögött, összerezdült, igen gazdaságosan, mintha csak egy rátelepedett legyet szeretett volna elhessegetni. A csengő elhallgatott. A férfi felébredt - megszakadt álmának fonala. És ismét aludt. Wills elképzelte, ahogy teljesen felébred, és rádöbben, nincs egyedül a helyiségben. Macskahalkan kisurrant a folyosóra, és bezárta maga után az ajtót: a szíve úgy kalapált, mintha épp csak sikerült volna elkerülnie valamiféle katasztrófát. „Miért?" Nappal gond nélkül képes lenne beszélni Starlinggal, épp oly személytelenül végezné el rajta is a teszteket, mint akárki máson. Azonban éjjel... Elhessegette a Starlingot nappal mutató, illetve éjjel az ágyában holttestre emlékezető módon heverő férfi képeit, és - vacogás ellen - összeszorított foggal megindult előre a hoszszú folyosón. Meg-megállt néhány ajtónál, hallgatózott, esetleg belesett egy pillantás erejéig. Akadt közöttük, amelyik külön bejáratú pokolra nyílt, és mint általában, most is féltenie kellett volna saját elméje épségét tőlük. Azonban egy sem volt, amelyik annyira kibillentette volna lelki egyensúlyából, mint Starling tétlensége... még a tizenegyes szobában lévő nő nyöszörögve ismételgetett fohászai sem, pedig őt képzeletében élő démonok üldözték egyfolytában. Következtetés: elveszítette elméje épségét. Bármennyire is igyekezett kiszórni a fejéből mindent, ez a gondolat állandóan visszatért. Most tehát, a sajgó elméjét mikrohullámú vezetőcsőként körbeölelő, hosszú folyosón szembenézett vele. Nem talált semmilyen indokot arra,
hogy elvesse. Az emberek a kórtermekben vannak, ő pedig kint - na és? Starling is egy kórteremben van, és ő nem páciens. Egészséges ember volt, akkor távozhatott volna innen, amikor csak akar. Azzal, hogy itt marad, egyszerűen csak együttműködik velük. Ráadásul semmit sem oldana meg, ha szólna neki, hogy kívül tágasabb. Ellenőrző körútja végére ért. Ügy indult el az iroda felé, mint aki eltökélten menetel az elkerülhetetlen pusztulásba. Lambert, az ügyeletes ápoló a sarokban álló kanapén húzta a lóbőrt - a szabályzat értelmében tilos volt ügyeletben aludni, azonban Willsnek annyira elege volt a férfi italról, nőkről és a ma esti, az osztályon készülék hiányában követhetetlen tévéműsorról szóló fejtegetéseiből, hogy azt mondta neki, feküdjön csak le. Most megbökdöste, mire Lambert becsukta a száját, ő pedig leült az asztalhoz, és maga elé húzta az éjjeli jelentést. A formanyomtatványon meg-megállva araszolt előre keze maga után húzva árnyékát, nyomukban szavak eszelős csiga nyálkavonalához hasonló, girbegurba vonala. „5 óra. A 11. szobát kivéve mindenütt nyugalom. A tizenegyes beteg állapota megfelelő." Aztán az előbb leírtakra pillantott. Dühösen áthúzta az utolsó szót, majd még egyszer és még egyszer, míg egészen olvashatatlanná vált, és helyére odavéste: „változatlan". Még hogy megfelelő! „Be vagyok zárva a saját egyszemélyes elmegyógyintézetembe." Elfordította az asztalon álló lámpát, hogy az arcába világítson, és odafordult az ápolónők számára a falra akasztott tükörhöz szemügyre venni magát. Az éjszakázástól kissé nyúzott volt, de egyébként semmi látható baja nem mutatkozott. Változatlan a helyzet, épp úgy, mint a tizenegyes szoba lakójának esetében. Ugyanakkor Starling álmok nélkül, élőhalottként aludta át az éjszakát. Összerezzent. Az előbb azt képzelte, fekete, fonalszerű valami súrolja a vállát. Egyszerre meglátta lelki szemei előtt a képet, ahogy Starling kinyúl feléje ágyából az EEG vezetékcsápjaival, s mintha holmi fonószemölcsökből
>
eresztené ki őket, beszövi az egész kórházat a maga hálójába, Wills pedig csapdába esett légyként vergődik a kellős közepén. Látta önmagát, amint kiszívják belőle az éltető nedveket. Lambert hirtelen felült a kanapén, szeme meg-megrebbent, ahogy nyitogatta, akár az új nap kezdetén kiszellőztetett ház redőnyei. - Mi újság, doki? Olyan fehér, mint egy lepedő! Nem volt semmiféle fekete, fonalszerű dolog a vállán. Erőt vett magán, hogy megszólalhasson. - Semmi. Szerintem egyszerűen csak fáradt vagyok. Felmerült benne az alvás gondolata, és ezzel együtt az is, vajon miről álmodik majd. Ragyogó, meleg nap volt. Sose ment neki, hogy nappal aludjon - amikor negyedszer vagy ötödször kelt fel, kimerülten, feladta. Eszébe jutott, ma jön Daventry. Be kellene menni beszélni vele. Felöltözött, és karikás szemmel kiment a levegőre. A kertben néhány viszonylag jó állapotú beteg dolgozott egykedvűen. Daventry és a főnővér köztük sétálgatott, megdicsérték a virágokat, az alapos gyomlálást, a levéltetvek és más kártevők teljes hiányát. Daventryt egyáltalán nem érdekelte a kertészkedés, legfeljebb csak annyiban, amennyiben terápiás célokat szolgált. Lehettek fejben bármennyire távol a valóságtól, a betegek felismerték, azonban az orvos láthatóan nem volt tisztában ezzel. Wills még akár nevetett is volna ezen, azonban úgy érezte, valahol elhagyta a humorát. Ha nem használják, a képességek is elhalnak, akárcsak a végtagok. Daventry észrevette. Tyúkét idéző szemével baromfiként fordult felé szemüveges arca, és a vértelen szájat elhagyó szó nyomán a főnővér biccentett és távozott. Az éles vonások mosolyra derültek - szapora lábon sietett át a parányi pázsiton, amelyet nem a páciensek nyírtak, mivel a fűnyíró túlságosan veszélyes szerszámnak számított. - Jaj, Harry! - csendült Daventry derűlátó hangja. - Szeretnék beszélni veled. Bemegyünk
az irodába? - Karon fogta, és barátságosan megfordult... Wills még a gondolatától is irtózott ennek, úgyhogy kihúzta a karját a másik markából. - Ami azt illeti, én is szeretnék beszélni veled - mondta. Hangjának bántó éle kikezdte Daventry higgadtságát. A madarat idéző szem fürkészőn pillantott arcába, a fej kissé oldalvást fordult. Modorosságainak hosszú volt a listája, azonban mindnek tisztában volt az okával, és nem egyszer elmagyarázta már. - Aha! Azt hiszem, sejtem, miről lesz szó. Bementek az épületbe, és csak haladtak egymás mellett: lépteik aszimmetrikusan, két külön lüktető szívként dobbantak. Daventry az előtérben szólalt meg ismét. - Gondolom, Starlingnál nincs semmi változás, mivel különben hagytál volna valamilyen üzenetet... tegnap te voltál az éjjel is, ugye? Sajnos ma még nem néztem be hozzá: konferencián voltam, és csak ebédidőre értem ide. Wills egyenesen előre, a másik orvos irodájának egyre fenyegetőbben közelgő ajtajára meredt. - Nem... nincs változás - felelte. - Épp erről akartam beszélni veled. Szerintem ne folytassuk tovább. - Aha! - Bevett fordulat volt ez Daventrynél. Valami teljesen más dolgot jelentett, például azt, hogy „meglepő"... ám szakmai szempontból nem létezett nála olyan, hogy meglepetés. Elnyelte őket az iroda, és egy ostoba légy kopogása közepette, amelyik lassan szétverte a fejét az ablakon, helyet foglaltak. - Miért ne? - vágott bele a közepébe Daventry. Wills még nem fogalmazta meg a válaszát. Aligha állhatott elő az élőholt Starlinggal, akinek olyanok a szemén a tapadókorongok, mint az érmék, vagy a kórházi éjszakában előtűnő fekete fonalakkal, vagy azzal a megfogalmazott és elfojtott gondolattal, hogy hegyes karókkal és ezüstgolyókkal kellene gondoskodni a férfiról, méghozzá mihamarabb. Kénytelen volt rögtönözni valamit, mint amikor az ember homokzsákokkal igyekszik a víz útját állni tudván tudva, tucatnyi helyen áttörhet a hevenyészett gáton.
- Az összes többi esetünk azt a feltételezést támasztja alá, miszerint súlyos mentális zavart eredményez, ha beleavatkozunk az álmodás folyamatába. Az önkéntes jelentkezők közül még a legkitartóbb is összeomlott alig két hét alatt. Most már öt hónapja, hogy nem engedjük álmodni Starlingot, és még ha semmi jele nincs annak, hogy baja történt volna, akkor is valószínűsíthető, hogy ártalmára van a kísérletünk. Míg beszélt, Daventry cigarettára gyújtott. Most meglengette, mintegy a megfelelő anyagú akadállyal - füstfoszlánnyal - zárva el az utat a felvetése előtt. - Te jó világ, Harry! - szólalt meg nyájasan. - Ugyan miféle kárt okozunk? Tán láttál erre utaló jelet a legutóbbi alkalommal, amikor elvégezted a tesztet Starlingon? - Nem... Az múlt héten volt, és holnap jön a következő... Csak azt akarom mondani, hogy minden arra utal, az álom létszükséglet. Elképzelhető, hogy a tesztsorban nincs olyan, amelyik kimutatja, milyen következményei vannak, hogy Starling nem álmodik, de a hatásnak mindenképpen ott kell lennie benne. Daventry biccentett. - Megkérdezted már erről Starling véleményét? Az őszinteségből fakadóan Wills megint kénytelen volt elismerni a vereséget. - Igen. Azt mondta, semmi gondja sincs a kísérlet folytatásával. Állítása szerint remekül érzi magát. - Most hol van? - Kedd van. Keddenként elmegy délután a húgához. Ha gondolod, megnézhetem a kórteremben, de... - Nem érdekes - vont vállat a másik. - Tudod, jó hírem van. Véleményem szerint hat hónap épp elég hosszú idő egyértelműen megállapítani, hogy Starling jól viseli az álommegvonást. A következő lépésben érdekes kideríteni, miféle álmai vannak akkor, ha lehetősége van álmodni. Úgyhogy azt javaslom, három hét múlva vessünk véget a kísérletnek, és akkor kiderül. - Minden bizonnyal önkéntelenül is felébred majd - jegyezte meg Wills. Daventry a lehető legkomolyabban vette, amit mondott.
- Mi alapján feltételezed ezt? Végiggondolta előbbi szarkasztikus megjegyzését, és másodjára egészen ésszerű megállapításnak látta. - Abból, ahogy viselte a kísérletet, pedig senki más nem volt képes rá. Mint az összes többi vizsgált személynél, az első néhány napban nála is megnövekedett az álmodás gyakorisága... a csúcspontján éjjelente harmincnégy alkalommal próbálkozott, majd visszaesett a jelenlegi szintre, éjszakánként huszonhatra, és nagyjából négy hónapja nem mozdult el innen. De miért? Az elméje könnyen alakíthatónak tűnik, márpedig én képtelen vagyok elhinni, amit az eredmények mutatnak. Az embernek szüksége van arra, hogy álmodjon... Éppoly kevéssé valószínű, hogy bárki létezhetne nélkülük, mint az, hogy van, aki életben marad étel vagy víz nélkül. - Így gondoltuk eddig - tette hozzá habozás nélkül Daventry. Wills tisztában volt vele, hogy társának egy egész halomnyi előadás publikációja lebeg épp a szeme előtt a Pszichológiai szemlének írott beszámolóval és a Scientific American négyoldalas, fényképes cikkével egyetemben. Meg a többi. - Eddig így hittük. Mígnem belebotlottunk Starlingba, ő pedig megmutatta, hogy tévedtünk. - Azt... - kezdte, de Daventry észre sem vette, hogy mondani akar valamit, csak folytatta tovább. - Te ís tudod, Dement kísérletei a Mount Sinaiban nem terjedtek ki minden részletre. Hibás módszer ragaszkodni az első eredményekhez. Immár kénytelenek vagyunk elvetni az elképzelést, miszerint az álom nélkülözhetetlen szükséglet, mivel Starling már hónapok óta nem álmodik, és amennyire meg tudjuk állapítani... Na jó, ezt elismerem, csak és kizárólag annyiban, amennyire ezt megtudjuk állapítani, semmilyen téren nem sérült ettől. Belepöccintette az asztalán álló tartóba a cigaretta hamuját. - Szóval ez a jó hírem, Harry: a hatodik hónap végén befejezzük a méréssorozatot Starlinggal. Utána kiderül, visszaáll-e a rendes álmodás. Önkéntes jelentkezését megelőzően nem volt semmi kirívó az álmaiban. Igen érdekes lesz látni...
>
Ez ugyan sovány vigasz volt, de így legalább mit. Amikor kihozzák, képtelen vagyok megenszabott valamiféle határidőt a munkának. Egyni. Hívom a főpincért, és amikor odaér, matúttal részben megszabadult az iszonyatától anrózruhát visel. A vendéglő egy hajón van, és nak, hogy eljövendő életének teljes hosszát beúgy ring, hogy émelyegni kezdek. A főpincér azt árnyékoló fenyegetésként kelljen szembenéznie mondja, vasra veret. A többi vendég nevet raja gondolataiban létező vámpírtetemmel. Egétam. Eltöröm a tányérokat, de egyáltalán nem szen felbátorodott tőle, mígnem eljött az ideje, csapnak zajt, és senki nem veszi észre. Úgyhogy hogy ismét elvégezze a teszteket Starlingon. végül megeszem az ételt." Fél órája várt már rá az irodájában, mert „Ez az utolsó annyira jellemző Starlingra" egyébként teljes volt a nyugalom, és mert migondolta Wills. Végül is megette az ételt, és még előtt beült a pszichológiai vizsgálatra, a szeízlett is neki. mélyzet egy másik tagja minden alkalommal A feljegyzések az ellenőrző szakaszból szárélettani szempontból is tanulmányozta a férfit. maztak - volt egy hét, amikor minden egyes Nem mintha ez bármiféle, az átlagostól eltérő önként jelentkezőnek leírták az álmait, hogy eredményt hozott volna. Igaz, a pszichológiai összevethessék a kísérlet vége utániakkal. mérések sem. Az egész csak Wills agyában léteA másik tizenegy esetben ez valamikor a közett. Vagy éppen Starlingéban. De ha ez utóbbivetkező három és tizenhárom nap közé esett. ban, akkor ő maga sem tudott róla. Azonban Starlingnál...! Mostanra szinte kívülről fújta már az aktája Az álmok pontosan illettek a férfihoz. Szeadatait: szép kövér paksaméta lett közben, egyrencsétlen, szűk látókörű módon, így állandó mást érték benne Daventry és a saját jegyzetei. frusztráltságban élte az életet, ezért aztán az Attól még odalapozott az elejére, arra az öt hóálmai állandóan kisiklottak, alkalmanként a nappal és egy héttel ezelőtti időpontra, amikor gyermekkor tekintélyszemélyei - gyűlölt nagyStarling még csak egy volt a Dement 1960-as apja, az iskolai tanára - közreműködésével. eredményeit jobb felszereléssel megismétlő Úgy tűnt, soha nem szállt szembe velük. Tulajvizsgálat hat férfi és hat női résztvevője közül. donképpen... végül megette az ételt. Ott álltak az álmok leiratai freudi magyará„Nem csoda, hogy szívesen folytatja a részzattal: a maguk korlátozott módján rendkívül vételt Daventry kísérletében" - gondolta kesokat elárultak róla, ugyanakkor semmivel sem gyetlenül Wills. Ingyen kap ételt és szállást, utaltak a legelképesztőbb titokra... arra, hogy nem találkozik itt semmiféle külvilági gonddal: Starling képes létezni nélkülük is. valószínűleg úgy érzi, mintha a paradicsomba „Egy vasútállomáson vagyok. Az emberek egy-került volna. szerre mennek dolgozni és térnek haza a munVagy valamiféle jutalmakat osztogató pokolba. kából. Odajön hozzám egy magas férfi, és kéri a Belenézett a többi jelentkező álmainak lejegyemet. Igyekszem elmagyarázni neki, hogy még írásába... azokéba, akik kénytelenek voltak nem vettem. Feldühödik, és rendőrért kiált, de a néhány éjszaka után feladni. Az ellenőrzőhéten rendőr a saját nagyapám. Nem értem, amit mond. készült feljegyzések kivétel nélkül mindnél szeMr. Bullennal, az egyik általános iskolai ta- xuális feszültségekre, a problémák dramatizált nárommal beszélgetek. Nagyon gazdag vagyok, megoldásaira, az egyéni nehézségekkel szemés eljöttem meglátogatni a régi iskolámat. Na- beni pozitív megoldások keresésére utaltak. gyon boldog vagyok. Invitálom Mr. Bullent, Egyedül Starlingnál tapasztalta a folyamatos és szálljon be a nagy és új autómba. Ahogy beszáll, teljes megadást. az ajtónyitó fogantyú a kezében marad. Az ajNem mintha ránézésre élhetetlen lett volna. tót nem lehet becsukni. Nem tudom beindítani a Tekintettel mindarra a frusztrációra, amelyet kocsit. Egészen öreg, és eszi a rozsda. Mr. Bullen előbb a szüleitől, majd zsarnoki nagyapjától és nagyon dühös, de nem igazán érdekel. tanáraitól volt kénytelen elviselni, egész ügyesen alkalmazkodott a helyzethez. Békés terméEgy étteremben vagyok. Az étlap franciául van, én meg rendelek valamit, de nem tudom, szetű, némiképpen szégyenlős férfi, a húgával
>
és annak férjével élt együtt, miközben elég jó munkahelyen dolgozott, és megvolt a maga néhány állandó ismerőse, akikkel jobbára húga férje révén találkozott, és akikre nem tett különösen nagy benyomást, azonban mindnyájan „egészen kedvelték". Ez az „egészen" volt Starling életének központi fogalma. Sehol semmi feltétlenség. Viszont álmaitól eltekintve teljesen soha nem adta volna fel. Mindenből kihozta a lehető legtöbbet. Az önként jelentkezők elég vegyes társaságot alkottak: volt köztük hét diák, egy kutatószabadságát töltő tanár, egy munkanélküli színész, egy befutni igyekvő író, egy beatnik, aki nem törődött semmivel, és Starling. Alávetették őket a New York-i Mount Sinai Kórházban dolgozó Dement vizsgálati módszerének Daventry kiegészítéseivel és az általa kidolgozott automatikus rendszerrel... Starlingnál továbbra is ezt alkalmazták: valahányszor álmodásra utaló jeleket érzékeltek, egy csengő felébresztette. A tizenegy másik esetben ugyanazt az eredményt kapták, amit Dement: a vizsgálati alanyok álmodási ciklusának megzavarásától idegesek, ingerlékenyek lettek, fékezhetetlen idegfeszültség lett úrrá rajtuk. Tizenhárom nap után a legszívósabbik is feladta. Pontosabban szólva mindenki, kivéve Starlingot. Nem amiatt fogyott el a türelmük, hogy megzavarták őket az alvásban - ezt egyszerűen bebizonyították, elég volt hozzá nem álom közben, hanem két álom között felébreszteni őket. A gond az volt, hogy nem engedték meg nekik az álmodást. Úgy tűnt, az emberek éjjelente általában egy órát töltenek álomban, méghozzá négy-öt részletben. Ez arra utalt, hogy az álmoknak van valamiféle céljuk. De vajon mi? Az antiszociális feszültségek feloldása? Az ego ápolása az elfojtott vágyak kielégítésével? Megfoghatatlan az egész, hogy egykönnyen választ találjanak rá. Ám ha nem lett volna Starling, aki fügét mutatott nekik, a vizsgálatot folytató orvosok beérték volna egy Dementéhez hasonló általánosítással, és ennyiben is hagyták volna a dolgot, addig a távolba vesző pillanatig, amikorra az elme tudománya jobb eszközökkel rendelkezik
majd az álom megfoghatatlan anyagának le- és megmérésére. Csakhogy felbukkant Starling. Kezdetben az előre megjósolható módon reagált. Álmainak gyakorisága éjszakánkénti ötről felment húszra, harmincra, majd még tovább, ahogy a csengő csírájába fojtott minden álomkezdeményt, és a semmibe taszította undok nagyapját, zsarnoki tanárait... Ez talán utal valamire? Már korábban is merengett ezen. Elképzelhető lenne, hogy míg másoknak szükségük volt álmokra, addig Starling gyűlölte őket? Annyira szánalmasak lennének az álmai, hogy megszabadulásként éli meg, amikor nélkülük létezhet? Lényegre törő volta miatt tetszetős ötlet, de nem állta ki a próbát. A korábbi kísérletek fényében ezzel mintha azt mondta volna, az ember mentesíthető az ürítés szükséglete alól azzal, hogy megfosztják minden ételtől és italtól. Csakhogy Starlingon semmiféle érzékelhető jele nem volt az álomhiánynak! Nem fogyott le, nem lett ingerlékenyebb - beszédje alapján tudata teljesen tiszta maradt, az IQ-teszteken, a Rorsachra és minden más elérhető teszten az előre megjósolható értékeken belüli eredményeket adott. Az egész rettenetesen természetellenes volt. Wills ráparancsolt önmagára. Egyenesen szembenézett a reakciójával, annak tekintette, ami: ösztönös, ámde teljességgel irracionális félelemnek, mint amilyent a hegyen túlról érkező, másféle akcentussal beszélő, másféle szokások szerint élő másikkal szemben szoktunk érezni. Starling ember, vagyis a reakciói természetesek, tehát vagy arról van szó, hogy a többi kísérlet véletlen egybeesés folytán adta ugyanazt az eredményt, és az álom valójában nem nélkülözhetetlen szükséglet; vagy Starling is pontosan ugyanúgy reagált, mint a többiek, és valamiért visszafojtja, míg szét nem robban tőle, akár a vízmelegítő, amelyben a lehetségesnél jóval nagyobb a nyomás. Persze már csak három hetet kellett kibírni. Felhangzott a jól ismert, szégyenlős kopogás. Wills felmordulva hívta be a férfit, és ahogy rápillantott, nem értette, miképpen volt lehetséges, hogy az ágyban heverő Starling lát-
ványa nyomán fokhagymáról, hegyes karóról és keresztúton tartott temetésről vizionált. Nyilvánvalóan az ő elméjével van gond, és nem Starlingéval. A tesztek pontosan olyanok lettek, mint máskor. Ez megsemmisítette Wills elképzelését, miszerint a férfi örömmel fogadja álmai megszűntét. Ha valóban valamiféle tehertől szabadult volna meg, az erősebb, magabiztosabb személyiség felé ható irányvonalként jelentkezik. A valóban érzékelhető, mikroszkopikus méretű tendencia betudható volt annak, hogy Starling most már hónapok óta ebben a semmit sem követelő, nyugodt környezetben él. Ez nem jelentett semmit. Félresöpörte a tesztlapokat. - Mr. Starling, miért jelentkezett erre a kísérletsorozatra? - tudakolta. - Bizonyára korábban is kérdeztem már ezt, de elfelejtettem a választ. - Ott volt minden a kartonján, azonban szerette volna ellenőrizni. - Tulajdonképpen nem is tudom igazán, doktor úr - közölte halk hangján a férfi. Bociszemének tekintete megpihent az orvos arcán. - Azt hiszem, a húgom ismert valakit, aki jelentkezett, a sógorom meg igazolványos véradó, és folyton azt hajtogatta, mindenkinek tennie kell valamit a társadalom javára, és bár ez a véradás nem tetszett, mert sosem szerettem az injekciókat meg a többi ilyesmit, ezzel viszont nem volt gond, úgyhogy azt mondtam, belevágok. Aztán meg, amikor dr. Daventry azt mondta, különleges vagyok, és van-e kedvem folytatni, azt feleltem, nem fájt, és miért ne, ha egyszer tudományos célokat szolgál... Csak zsongott és zümmögött tovább, nem mondott semmi újat. Starlingot alig érdekelték az új dolgok. Soha nem kérdezte meg Willstől a felvett tesztek célját - ahogy valószínűleg a háziorvosától sem, mi van a kitöltött recepten: megelégedett azzal, hogy valamiféle talizmánként tekintsen az orvosi szaknyelv rövidítéseire. Meglehet, annyira hozzászokott már, ha valami iránt túlzott érdeklődést mutat, letorkolják, és elveszik tőle a kedvét, hogy képtelennek tartotta magát felfogni, az orvos és a kórház miféle mintát követnek.
Tényleg könnyen alakítani lehetett. Sógora állandóan haszontalanságával zaklatta, ez hajtotta ide. Ahogy figyelte, Wills ráébredt, valószínűleg életének legnagyobb döntése volt, amikor elhatározta, részt vesz a kísérletben; olyan jelentőséggel bírt, mint másnál a házasság vagy a kolostorba vonulás. Csakhogy ez is téves megállapítás volt - Starling nem hozott ilyen szintű döntéseket. Az efféle dolgok egyszerűen csak megtörténtek vele. Wills pillanatnyi ötlettől hajtva azt mondta: - Mi lesz a kísérlet vége után, Mr. Starling? Elvégre nem tarthat örökké. A hang nyugodtan közölte az elmaradhatatlan választ: - Hát, ami azt illeti, doktor úr, nem gondolkodtam ezen túl sokat. Nem, egyáltalán nem számít felszabadulásnak, hogy nem kell álmodnia. Semmit nem jelent neki. Semmi sem jelent neki bármit is. Starling egy élőholt volt; az értékek emberi skáláján a nulla. A formálható valami, ami kitöltötte a számára nyíló lyukat, az önálló akarat nélküli dolog, ami kihozta a lehető legtöbbet abból, ami a rendelkezésére állt, de semmi többet nem tett. Azt kívánta, bár megbüntethetné valahogyan elméjét, amiért ilyen gondolatokkal traktálja, és megkérhetné a forrásukat, hogy hagyja békén. Csakhogy hiába ment el testi mivoltában, lét nélküli létezése mégis ott maradt, izzott szenvtelenül, és árnyékba borított mindent, fügét mutatott Wills zűrzavaros agyának összes zugába. Az utolsó három hét volt a legrosszabb része. Az ezüstgolyót meg a kihegyezett karót, a temetést a keresztútnál... Wills bezárta őket elméje hátsó részébe, de minden erejére szükség volt, hogy zárva is tartsa az ajtót. „Iszony, iszony, iszony" - énekelte egy vérfagyasztó hang valahol lelke egyik mély, sötét bugyrában. „Természetellenes" - közölte egy másik, szakmai józansággal. Szembeszállt velük, és igyekezett elterelni a gondolatait. Daventry - természetesen a kísérlet alapelveinek megfelelően - jelezte, hogy az összehasonlítás csak akkor folyhat le teljesen ellenőrzött körülmények között, ha a megfelelő pillanatban egyszerűen csak le kell kapcsolniuk az EEG-re
>
kötött csengőt, anélkül hogy szólnának erről Starlingnak, majd megfigyelni, mi történik. Kísérleti alanyuk most már szabadon befejezheti az álmait. Elképzelhető, hogy élénkebbek lesznek, és ilyen nagy szünet után tisztábban emlékszik majd rájuk. Esetleg... Csak fél füllel hallgatta kollégáját. Nem sikerült megjósolniuk Starling reakcióját, amikor először akadályozták meg az álmodásban - miért tudnák előre megmondani, mi lesz akkor, ha visszakapja a lehetőséget? Dermesztő sejtelem fészkelte be magát gondolataiba, azonban nem beszélt róla Daventrynek. A lényege a következő: bárhogy is viselkedik majd Starling, az biztosan hibás reakció lesz. Elmondta főnökének, hogy ő egyszer már jelezte, hamarosan véget ér a kísérlet, mire Daventry a homlokát ráncolta. - Az bizony kár, Harry. Még Starling is tudja, mennyi kettő meg kettő, és ha feltűnik neki, hat hónap telt el, rájöhet. Nem érdekes. Ráhagyunk még néhány napot, rendben? Hadd higgye, tévedett a határidővel kapcsolatban. A naptárra pillantott. - Kapjon még három napot! Hagyjuk abba a negyediken! Mit szólsz hozzá? Véletlenségből - illetve ki tudja? - aznap megint Wills volt az éjjeles. Nyolcnaponta került erre sor, és az utolsó néhány alkalommal teljesen elviselhetetlennek érezte. Azon mélázott, vajon Daventry szántszándékkal választotta-e ezt a napot. Meglehet. Ugyan mit számít? - Ott leszel, hogy lásd, mi történik? - kérdezte. Főnöke arca reflexszerűen ugrott a sajnálat maszkjába. - Sajnos nem... Azon a héten Olaszországban vagyok konferencián. De teljesen bízom benned, Harry, ezt te is tudod. Jut eszembe, épp írok egy tanulmányt Starlingról a Pszi. Szem.-be. Most is a modorosság. Egyetlen szóként ejtette: „psziszembe". - Gondoltam, jegyezhetnéd társszerzőként. Miután ezzel lekenyerezte, Daventry továbbállt. Green volt aznap az ügyeletes ápoló: alacsony, okos férfi, aki még cselgáncsozni is tudott. Ez bi-
zonyos szempontból megkönnyebbülést jelentett - általában nem volt gondja Greennel, sőt, megtanult néhány fogást tőle, mert jól jöttek a veszélyes betegek ártalmatlanná tételében. Ráadásul nem tett bennük kárt közben. Viszont ma éjjel... Az első fél órát felületes társalgással töltötték, azonban Wills néha elveszítette a fonalat, mivel elvonta figyelmét, ahogy elképzelte a folyosóról nyíló szobájában árnyak és jelzőfények között bebalzsamozva uralkodó Starlingot. Most lefekvéskor senki nem zavarta meg, mindent önmaga végzett el: feltette az érzékelőket, szemére helyezte a tapadókorongokat, bekapcsolta a berendezéseket. Fennállt a veszélye, hogy észreveszi, a csengő nincs bekapcsolva, bár mindig is úgy állították be, hogy legalább harmincpercnyi jellegzetes, egyszerű alvást mutató adatok után szólaljon meg. Noha soha nem tett semmit, amivel kifárasztotta volna magát, Starling mindig gyorsan elaludt. „Újabb bizonyíték az alakíthatóságra" - gondolta savanyúan Wills. Amikor az ember lefekszik, akkor aludni készül, így tehát a férfi aludt. Általában háromnegyed órát kellett várni, mire kerek fejében útjára indult az első álomkisérlet. A csengő már hat hónapja és néhány napja szétzúzta ezt és az összes többit is. Az alvó alig gyűrte össze az ágyneműt, ahogy mocorgott egy keveset, és... De ma este nem. Negyven perc után Wills felállt. Kiszáradt a szája. - Ha keres, Starling szobájában vagyok mondta. - Lekapcsoltuk a csengőt, és nemsokára megint elkezd álmodni... rendesen. - Ez nem hangzott valami meggyőzőnek. Green bólintott, és felvett egy újságot az asztalról. - Most valami szokatlan jön majd, igaz, doki? - Isten tudja. - Azzal Wills kiment a helyiségből. Szíve oly hevesen vert, hogy úgy érezte, rögtön felébrednek rá azok, akik körülötte alszanak - léptei roppant pörölycsapásoknak hatottak, vére dübörögve áramlott a fülében. Szédelgett, úgy érezte, rögtön orra bukik, és a folyosó egyenes vonalai - a padló és a fal egy pár, a másik
fal a mennyezettel még egy - négyes fonat módjára megcsavarodtak, mint valami fúrófej vagy nyalóka, ami rejtélyes módon kintről befelé tart. Ügy imbolygott, akárha részeg lenne. Megállt Starling ajtaja előtt, és nézte, ahogy keze megindul a kilincs felé. „Nem én vagyok a felelős. Nem leszek társszerző a tanulmányban. Az egész Daventry hibája." Mindazonáltal végül belement, hogy kinyissa az ajtót, ahogy az egész kísérletbe is. Fejben tudta, hogy zajtalanul lép be, mégis azt képzelte magáról, olyan, akár egy elefánt a porcelánboltban. Minden a megszokott volt, kivéve persze a csengőt. Odahúzott egy gumiborítású széket, ahol láthatta az EEG-ből kigördülő papírcsíkot, és leült. Egyelőre a korai alvás jellegzetes ritmusát látta... Starling még egyszer sem álmodott. Ha megvárja, amíg megérkezik az álom, és látja, hogy minden rendben zajlik, azzal talán sikerül elhessegetnie a démonokat a fejéből. Köpenye zsebébe tette a kezét, és összezárta a fokhagymagerezd körül. Döbbenten húzta elő, aztán csak bámult rá. Nem emlékezett rá, mikor tette oda. Azonban az utolsó éjszakás műszakban, amikor nem hagyott neki nyugtot a gondolat, hogy az alvó Starling egy élőhalott, az unalmas órákat jobbára denevérszárnyú alakok firkálgatásával töltötte, hogy aztán ceruzájának hegyét a szívükbe döfje, és útkereszteződést rajzoljon köréjük, majd kidobja a középen kilyukadt lapot. Jaj, istenem! Micsoda megkönnyebbülés lesz megszabadulni ettől a rögeszmétől! Megnyugtatta magát: az, hogy felszerelkezett egy gerezd fokhagymával, ártalmatlan tünetnek számított. Visszaejtette a zsebébe. Közvetlenül ezután egyszerre két dolog hívta fel magára a figyelmét. Az első az elektroencefalogramok vonalainak változása volt, ami egy álom kezdetét jelentette. A második, hogy a fokhagyma mellett volt egy nagyon hegyes ceruza is a zsebében... Nem, nem is ceruza volt. Előhúzta: nagyjából húsz centi hosszú, egyik végén hegyes, szálkás fadarab. Másra szüksége sincs. Csak erre, és valamire, amivel beütheti oda, ahova kell. Áttúrta a zsebeit. Reflexvizsgálathoz volt nála egy gumikalapács. Persze ez kevés hozzá, de azért...
A véletlen rést nyitott Starling pizsamafelsőjén. Gondosan a szíve fölé helyezte a karót, és meglendítette a kalapácsot. A fadarab úgy merült a testbe, mintha az lágy sajtból lett volna. Földből fakadó forrásként vér bugyogott fel körülötte, és lecsorgott a férfi mellkasán, egyre terjedő foltba gyűlt az ágyon. Starling fel sem ébredt, csak egyszerűen elernyedt... ez így ís volt rendjén, elvégre nem alvó ember, hanem élőholt. A verítékező Wills kezéből kihullott a gumikalapács, és csak arra tudott gondolni, mit is művelt az előbb. Óriási volt a megkönnyebbülése, ahogy a vér lassan az egész ágyat elborította. Háta mögött félig nyitva állt az ajtó. Meghallotta Green macskalépteit, és azt, ahogy sürgetni kezdi. - A tizenegyes szoba, doki! Szerintem... Aztán az ápoló meglátta, mit művelt Starlinggal. Elkerekedett szemmel fordult Wills felé. Egy ideig nem jött ki hang a torkán, noha arckifejezéséből sokkal több derült ki, mint a megformázatlanul maradt szavakból. - Doki! - nyögte ki végül, de nem mondott többet. Nem törődött vele. Lenézett az élőholtra: a vér fénylő festéknek tetszett a gyengén megvilágított helyiségben, ahogy ott volt a kezén, a köpenyén, a padlón, az ágyon, mert most már zubogott kifelé, csepegett a tollakból, amelyek egy álom nyomait húzták a papírcsíkra, és átázott cipőjében ragacsosan cuppogott miatta a lába. - Tönkretetted a kísérletet - közölte ridegen Daventry, amint belépett a szobába. - Azután, hogy én oly nagylelkűen felkínáltam neked a társszerzőséget a Pszi. Szem.-ben! Hogy tehetted ezt? Heves szégyen öntötte el. Soha többé nem tud majd Daventry szemébe nézni. - Hívnunk kell egy rendőrt - közölte fellebbezést nem tűrően a főnöke. - Még szerencse, hogy mindig azt mondta, véradónak kellene lennie. Azzal felvett a padlóról egy óriási fecskendőt, akkorát, amit egy titánnak szánhattak, s miután belemártotta a tű hegyét a vér folyójába, belekapaszkodott a dugattyúba. Az üvegben emelkedni kezdett a vörös vonal.
>
,
Persze a csengő egészen ma estig félbeszakította az összes ilyen álomkísérletét, ő pedig, mint Termékeny angol SF-szerző, 1934-ben született. Első minden mást, ezt is elviselte. Ám ma este nem volt művét, rögtön egy regényt (Galactic Storm) 17 éves semmiféle csengő, így aztán Willsben és Willsszel korában jelentette meg, Gill Hunt álnéven. Korai írása- együtt álmodott. A karó, a vér, Green betörése, inak kedvelt színtere volt a hanyatló galaktikus biroda- Daventry felbukkanása mind olyan álom részei lom peremvidéke A '60-as évek közepétől stílusa kísér- voltak, amelynek néhány elemét ő biztosította, a letezőbbé vált, a The Whole Man (1964) egy képességei többit pedig, mint például a rendőrt, akinek nincs súlya alatt összeroppanó telepatáról szól, a The Squares ideje eljönni, és az óriási fecskendőt, Starling. of the City (1965) pedig cselekményével egy sakkjátsz- Ő félt az injekciótól. mát követ le. Fő műve, a terjedelmes Stand on Zanzibar Wills döntésre jutott. Daventry soha nem hin(1968) segélykiáltás a túlnépesedés ellen. 1995-ben né el - addig nem, amíg ő maga meg nem tapaszhunyt el. talja -, de ezzel a nehézséggel ráér holnap szembenézni. Egyelőre épp elég volt ebből, sőt, több is mint elég. Visszakapcsolja a csengőt, és a lehető És katt. leggyorsabban itt hagyja ezt az egészet. Wills elborult tudatának apró résén beszivárMegpróbálta az ágy melletti asztalon álló begott valami. Daventry Olaszországban van. Varendezések felé emelni karját, és meglepetten gyis nem lehet itt. Tehát nincs is itt. Vagyis... vette tudomásul, mennyire nehéznek érzi, milyen Ügy érezte, szeme elrozsdállt pántokon forgó lomha lett. Mintha láthatatlan súlyok csüngenérégi, nehéz ajtó módjára nyílik ki, és megpillannek a csuklóján. Még amikor óriási erőfeszítés totta maga előtt az ágyon heverő Starlingot. Az árán sikerült is a csengő felé irányítania kezét, agyi tevékenységet követő író fejek visszaálltak a ujjai virsliknek tűntek: nem sikerült megfogni vejellegzetes alvásritmusra. Nem volt sehol semmilük a vékony drótot, és bedugni a csatlakozóvégbe. féle karó. Nem volt sehol semmi vér. A megkönynyebbülés minden erőt kivett a tagjaiból, ahogy Egy egész örökkévalóságnyi időn át küzdött összerándult az ismét eszébe jutó szörnyűségtől. ezzel, és már sírt a csalódottságtól, amikor végre Hátradőlt székében, úgy igyekezett feldolgozni a megértette, mi történik. történteket. Starling álmainak jellegzetes mintázata a kuÖnmagában azt mondogatta, bárhogy is reagál darc volt: hogy nem sikerül elérnie, amit akar. a férfi arra, hogy visszakapja álmait, mindenképArra számított, a legnagyobb erőfeszítései dacára pen gond lesz vele. És most tessék. Ezt soha nem is csalódást kell átélnie. Éppen ezért Wills, akinek látta volna előre. Viszont már képes magyarázaaz elméje valamiképpen összekapcsolódott az tot, valamiféle logikus elméletet adni rá. Bár a övével, és a tudata álomnak tűnt Starling számápontos működés leírására még várni kell egy dara, soha nem lesz képes bekötni a csengőt. rabig. Keze lehanyatlott, és csak lógott ott, ernyedt karja végén. Starlingra pillantott, torkát a pőre Starlingnak akadályt jelentett, hogy meggáfélelem kaparta. Mennyit képes álmodni valaki tolják az álmodásban. A tizenegy másik, jóval egyetlen éjszaka alatt, amennyiben hat hónapon agresszívebb jelentkező számos tünettel adta a át meggátolták benne? világ tudtára elégedetlenségét: ingerültek lettek, haragosak, gorombák. De ő nem ezt tette. Starling A zsebében volt egy hegyes fakaró és egy kaszámára elképzelhetetlen, hogy elégedetlenkedlapács. Egyszer s mindenkorra véget vet Starling jen valamivel. álmainak. Minthogy életének állandó jellemzője volt a csalódás, ezért megszokta már, így aztán türelMég mindig ott ült a székben, könnyek nélkül zomesen keresett valamilyen utat, módot, aminek kogott láthatatlan kötelékeiben, amikor Starling segítségével megkerülheti az akadályt. Talált is reggel felkelvén rátalált egyet. Megtanulta, hogyan lehet a sajátja helyett valaki más agyával álmodni. Tamás Gábor fordítása JOHN BRUNNER
Az ember régi vágya hogy magához hasonló, intelligens létformára bukkanjon bolygónkon kivül. Ám eljöhet az a pont, amikor egy igazi megszállott is belefásul a kutatásba, és már csak egyetlen óhaja marad: újra azzá válni, aminek teremtetett.
Frank Hebben
HÓLYAG * //352-3 6 Szén-dioxid-pelyhek viharzanak el a kabinom ablaka mellett - lekapcsoltam a fényszűrőt, hogy az egész tájat lássam, ne csak a hómezőt és az ablak előtt leomló feketeséget. Hat óra telt el azóta, hogy kikerültem a tartályból, és új alakot öltöttem, mely a bolygó légköri viszonyaihoz igazodik: szilikátpáncéllal ellátott, ívelt külső csontváz, ami ellenáll a magas nyomásnak, egyszerűsített, rákszerű mozgásszerv és semmi emésztőrendszer, hogy elég hely maradjon az idegrendszernek. Személyiségem nagy részét a tartályban hagytam - földi életem emlékeit abból az időből, mielőtt exobiológus lettem, érzéseimet, gondolataimat a félig fakult képekkel együtt. Csak ott vagyok teljes mértékben önmagam, még ha nem is vagyok többé ember, pusztán vörös zselébe préseli, tiszta értelem. Mint mindig, most is szükségem van egy kis időre, hogy irányítani tudjam új izmaimat, pedig a kreátor minden új lény létrehozásakor figyelembe veszi a jellemező mozgásformákat, melyeket magam is sokáig gyakoroltam: a kúszást és járást, a repülést és ugrást, hogy csak a legalapvetőbbeket
említsük - rovarok, vadak, ragadozók, madarak, halak mozgását véve alapul. Na meg persze az emberét; bár a kétszáz év alatt, amióta úton vagyok, még sosem születtem újjá emberi alakban. Egy idegi impulzus hatására kinyitom az egyik kis légzsilipet, és mozgatni kezdem az oldalamon elhelyezkedő, durva, ízelt lábakat - mint egy rák. A látósejtekkel, melyek megkérgesedett homokként borítják be a hátamat, torzan és felnagyítva érzékelem a környezetemet: a reaktort, a helyzetjelző fények villanását és a kabin árnyékában magasodó adatbank fekete tömegét. Itt vagyok a zsilipben, és várom, hogy kinyíljon a külső rekesz... A maró hideg a páncél ellenére is sokkol. Küldetésem előtt ellenőriztem a légköri adatokat, melyek akkor mínusz 62 Celsius-fokot jeleztek; ez a hőmérséklet a megérkezésem óta azonban már bizonyára tovább süllyedt: virrad, mostanra látszik a sűrű, kobaltkék felhőtakaró a hófödte, távoli dombok felett. Mágnesesmező-receptorommal feltérképezem a területet, hogy visszataláljak, mielőtt a hóviharral dacolva elindulnék egy szikla felé, amelyen
kristályszerű képződményeket érzékelek, melyek halvány elektromos impulzusokat bocsátanak ki magukból - talán egyfajta létforma. Saját kommunikációval. Annak idején az ilyen felfedezések kedvéért vágtam bele az egészbe, eufórikusan és félelemmel telve, még ha ezeket az érzéseket momentán nem is tudom felidézni magamban, legalábbis nem itt, a jégbolygó ellenséges légkörében. Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy átkeljek a hómezőn; a hideg beáramlik a haslemezembe; mire elérem a sziklát, és megérintem a kristályokat, a szemcsés hófúvás szinte úgy beborít körös-körül, mint egy zsák. Érzékelőim állandó szinuszfrekvenciát jeleznek, mely hol növekszik, hol pedig csökken. Jelzés volna talán? Vagy egyfajta nyelv? Majd az elemzésből kiderül. Az adatokat a memóriakötegbe raktározom, megfordulok, és elindulok visszafelé. Már alig van fény. A hőmérséklet közben annyira lehűlt, hogy két lábam is lefagyott és letörött. Fáj minden mozdulat, minden lépés. Már látom, ahogy a kabin ezüstös tüskeként magasodik az ég felé, de ha a páncélom még inkább lehűl, nem bírom elérni a fedélzetet. Nem érzek izgalmat vagy félelmet - a tudatom tiszta és fegyelmezett marad; ez hajt előre, teljesen mechanikusan, akár egy gépet. Megint kezelésbe vett a kreátor, és folyékonnyá alakított. Súlytalanul keringek a tartály selymes vörösében, ismét testtelen vagyok, nincs fejem, kezem, lábam, mellkasom. Nincs szemem sem, ami a lélek tükre. Már többször felmerült bennem, mi lenne, ha az agyam valahol máshol helyezkedne el, mondjuk a szív közelében, ahol védik a bordák. Test nélkül saját magamba csavarodom, mint egy aranymetszett kagyló - egyre gyorsabban forgok befelé, magamban pedig egyetlen szellemi pontra koncentrálok, míg szét nem robbanok, és ezer szilánkra szakadva terjedek szét. Megvárom, amíg elkészül az elemzés, aztán betáplálom a végleges eredményeket az adatbankba: „Semmi jel sem mutat rá, hogy létezne bármilyen kezdetleges, nyelvként értelmezhető kód... A jégbolygón (*//352-36) nincs élet. Küldetés vége." Olyan ebbe a föld alatti óceánba merülni, mintha a tartályban lennék, csak most melluszonyt kaptam,
amellyel úgy közlekedem föl és alá a szelíd hullámok közt, mintha repülnék. Siklok a sötétségben, sehol egy halvány fénysugár - sem fluoreszkáló halak, sem világító algák, sőt még egyszerű mikrobák sem, amik táplálékul szolgálhatnának. Újabb kudarc, sorban a tizenegyedik. Újabb évtizedek mentek kárba. Meggyötör az óceán hidege, kicsit a hidrogénperoxid maró hatását is érzem, ami a vizet átitatja - nagyon magas lesz az oxigénkoncentráció. És még sincs élet. Már épp nagy ívben megfordulnék, amikor valami molekulaszövedék a bőrömhöz ér, és az érzékelőbimbóimat stimulálja: nagyon híg, mégis megcsap a szaga, látom, érzem az ízét; mintha hallucinogén hatása is lenne, mert hangokat hallok, édesen súgott szavakat, melyek még úgy is elcsábítanak, hogy nem értem őket. Egyszerre eluralkodik rajtam a vágy, hogy kövessem a hangot, hogy egészen mélyre merüljek, míg el nem érem az óceán fenekét - még ha szét is robban a testem. Ott várnak rám. Megtalállak titeket. Jövök. Bár test nélkül keringek a tartályban, mégis valami intenzív melegség jár át, és lemossa rólam az óceán hidegét. Még most sem értem, hogy sodorhattam így veszélybe magam. Biztosan valami csalétek volt, egyfajta szerelmi drog - vagy van rá hihetőbb magyarázat? Sajnos nem hoztam magammal mintákat, amik megerősítenék az elméletemet... Amikor átléptem egy bizonyos fájdalomküszöböt, a testem minden bizonnyal átvette az ellenőrzést, és ösztönösen megfordult, mert a visszaútra a mélyből egyáltalán nem emlékszem. Meleg helyzet volt. Többet nem követek el ilyen hibát. Jegyzőkönyvi bejegyzés: „*7/432-47: Úgy tűnik, van a felszín alatt élet. További kutatások szükségesek. 3-as biztonsági fokozat. Küldetés vége." *//535-29 Zuhanórepülés közben sűrű ásványi felhőkön török át, szárnyamhoz kavicsok csapódnak, de jól állja a becsapódásokat. A hőség már most teljességgel elviselhetetlen. Nincs élet.
>
, FRANK HEBBEN
Német szerző, 1975-ben született. Germanisztikát és filozófiát hallgatott. Első publikálására 1998ban került sor. 2005 óta jelennek meg elbeszélései rendszeresen a c't és a Nova magazinokban, valamint különböző antológiákban. 2008-ban Prothesengötter címmel önálló novelláskötete is napvilágot látott. 2012 végén került boltokba második elbeszélésgyűjteménye, a Maschinenkinder. Tagja a Nova magazin szerkesztőbizottságának. Írásait több ízben jelölték Kurd Lasswitz-díjra. Magyarul most olvasható először.
*//663-93 Hólyagjaimba metángázt pumpálok, hogy felemelkedhessek a kénsárga égbe. A gőzölgő vulkánkürtőben mindenütt kristályok. Nincs élet.
*//718-81 Kilométereken át mérges iszapon ásom magam keresztül, míg féregszelvényeim el nem tompulnak. Fáradt vagyok. Nincs élet.
*//888-36 -tól *//1352-25-ig: Nincs élet. Nincs élet. Nincs élet. Nincs élet. Nincs élet. Nincs élet. *//1404-12 Kifejezetten örülnöm kéne a szerencsés fordulatnak: végre enyhe éghajlat, dús növényzet és gazdag állatvilág - a baj csak az, hogy a kreátor csúszó-mászó rovarnak alkotott, és fáj, amiért ilyen alja teremtmény vagyok, pedig tudom, ő mindig a lehető legjobb alakot választja számomra. Sajnos nem áll hatalmamban befolyásolni a programot, különben újra meg újra megismételném az átalakulást, mindaddig, amíg nem találom meg a nekem tetsző formát. Szinte elfelejtettem már, milyen érzés embernek lenni. Hogy milyen csak lélegezni, hogyan emelkedik és süllyed a mellkas, milyen futni, kiáltani - és milyen érzés hallani, ahogy dobban a szívem odabenn. Szerszámot fogni a kezembe. Kelletlenül megmozdítom féregszerű testemet, kinyitok egy kis zsilipet, hogy belépjek az ismeretlen világba: trópusi erdő, nedves és tikkasztó a le-
velek alatt; ahogy mászok előre a talajon, hallom, hogy körülöttem mindenütt állatok csörtetnek. Oldalt, az erdő széle felé cserjék nőnek - szerintem mérgezőek, mert a közelben egy dög fekszik, a szőrében cseresznyepiros tövisek, a kukacok pedig már annyira szétszedték a tetemet, hogy átüt a csontváz a bundán. Hihetetlen: egy teljes ökoszisztéma. De hónapokba, sőt talán évekbe telne az egész bolygó katalogizálása, példányok begyűjtése, családfák kidolgozása - régen semmi sem okozott volna nagyobb örömet, ám az elhatározásom végleges. Más kutatók folytatják a munkámat. Még ma visszatérek a Földre.
*//1-01 A visszaúton végig álmatlanul forgolódtam, míg végül a kreátor felébresztett. Izgatott vagyok, és boldog, hogy ennyi idő után viszontláthatom a bolygót, ahol születtem. Biztosan sok minden megváltozott az évszázadok alatt, amíg úton voltam. Vajon létrejöttek új kultúrák, technológiák? Szívélyesen fogadnak majd... vagy valami letűnt korszak maradványának tekintenek? Ahelyett, hogy újabb kérdésekkel gyötörném magam, inkább elindítom a kreátort, hogy még egyszer utoljára átéljem a metamorfózist: az átalakító folyadékot néhány fokkal felmelegítik, miáltal a szellemem átáramolhat a retortába, s szilárd alakot ölthetek; csontokkal és izomzattal, inakkal és idegekkel. A második születésem. Túl későn tűnik fel, hogy valami nincs rendben. Hiányoznak az emlékeim, érzéseim, minden, ami a lényegemhez tartozik - csak az identitásom bázisát sikerült átadni, a többi megint a tartályban maradt. Mi folyik itt? Aztán amikor a retortát kikapcsolják, és én csótány formájában kimászom az üvegcilinderből, már kezdem sejteni... *//1-01-es bolygó: Nukleáris tél. Nincs magasabb életforma. A küldetés meghiúsult. Pete-Pikó Erzsébet fordítása
Űrutazás máshogy
A
FÖLD
KÖRÜLI
KERINGÉS nem újság, a
magántőke a Holdon túlra kínál százmillió eurós kiruccanást, technológiák sora születik az űrutazás idejének lerövidítésére, ám a világűrben az ember még mindig csak a Scifihősök bőrében bolyong. A zseniális műszerek már kiléptek a Naprendszerből is, ő meg marad, noha űrutazói igyekezete megfoghatatlan vagyonba, időnként életekbe kerül. Mintha elsiklana a lényeg felett. Mert nevezzük csak a világűrt mennyeknek az érdeklődés zuhan. Vegyük a Biblia tanítását, miszerint készülni kell (Márk 13:33) arra, hogy az ember ténylegesen elhagy(hat)ja a Föld nevű bolygót - az érdeklődés konvergál a nulla felé. Pedig a Biblia szerint ebben az eseményben bárkinek része lehet. Térítésmentesen, űrjárművek, kockázat nélkül. A belépő: a Jézus Krisztusba vetett bizalom (hit) által elnyert kegyelem. Az eseményre szükségszerűen kerül sor, mert a bűneset nyomainak megsemmisítése miatt ez az ég és a föld elmúlnak (Luk 21:33). A Szentírás szerint a Teremtő a megváltási tervvel ismét örök életre alkalmassá teszi rászedett teremtményét, és a megváltottaknak Jézus Krisztus az Atya házában új helyet készít (Ján 12:2-6). A Szentírás tehát tényként beszél az ember földről történő távozásáról, s a Jel 21-22 fejezetek részletezik is az éle-
tet az új helyen. Egyetlen igehely sem utal arra, hogy az ember önszorgalomból valaha is átteszi létterét a világűrbe; Isten az embert célzottan a számára alkotott környezetbe, a földre teremtette (1 Móz 26). Jel 12:9 szerint Isten ellensége, az arányosság gonosszá lett egykori pecsétgyűrűje (Hz 28:12) és követői számára szintén csak a mi földünk az élettér (Ez 28:17). Ezek az embernek láthatatlan, egykor földönkívüli lények az Istennel vívott nagy küzdelmet Jézus Krisztus kereszten meghozott áldozata révén elvesztették, és nem távozhatnak innen, mert a bűn soha többé nem teheti be a lábát az univerzumba, a bűnnel együtt itt fognak megsemmisülni. Kérdés: ha ők ki vannak zárva a kozmoszból, miből gondolja az ember, aki engedetlenségével átjátszotta hatalmát Isten ellenségének, hogy ő majd útra kél, és meghódítja a világűrt? Gondolom, abból, hogy elsiklik a lényeg felett: ő Isten teremtménye, érte vér folyt a kereszten, és megkapta a helyreállítás lehetőségét. 1 Kor 9:25 szerint itt a földön kell meghoznunk a döntést, élünk-e ezzel a lehetőséggel. Ha igen, nincs szükség űrjárműre. Tudományra annál inkább: Jézus Krisztus tudományára. Ezzel nem kell majd jelenteni Houstonnak, hogy van egy kis problémánk. Pap Viola
Tudjuk jól: emlékezetünk néha megcsal minket. Ám amikor jóformán csak a múlt szép képei maradnak egy idegen világban, számít-e egyáltalán azoknak valódisága?
Andrej Iljics Dajcs
ÁLOMKERESZTEZŐDÉS
E
MBER NEM TUDHATJA, milyen az álom-
talan alvás. Csak a párhuzam kedvéért: akit szénalapú, mechanikus - részben izommal mozgatott - szervek tartanak életben, az sosem élheti át, milyen a tökéletes csend. A szervei mozgása, a szívdobbanása, a vér surrogása az ereiben a teljes némaságot is menthetetlenül felveri. Akinek pedig ösztönt és gondolkodást szénalapú sejtek, interneuronális szinapszisok jelentenek, az örökké gondolkodik, álmodik, kombinál. Ösztönök, érzések, korábbi élmények munkálnak benne elpusztíthatatlanul. Pontosabban: egészen a pusztulásig. Amíg van, mindig van. Amikor nincs, akkor meg már mindegy. Az Utra-mentőkabin más. Élőlényként tökéletes - már tervezői számára is kiismerhetetlenül bonyolult szerves és szervetlen szimbiózisok szövevénye, de a nemlétben is magasabb rendű megalkotóinál: ha szunnyad, nincs benne élet. Nem tervez, nem vár, nem kombinál; egészen addig, míg egy külső hatás újra életre nem pöccenti. Például olyankor, amikor a véletlen,
az egy a sokmilliomodhoz esély, egy nála nagyobb, működő jármű röppályájának közelébe sodorja, olyan távolságra, hogy annak már érdemes legyen érte manőverbe kezdeni, lassulni, kitérni, vagy - ennek az esélye az eddiginek még milliomodával kisebb - elég egy kis befogóhajót küldeni érte. Az Ultra-mentőkabin a röppályáját változtató tárgy közeledésének hatására életre kel. Nem volt, és már van: sötét és mozdulatlan marad, biomechanikus Szenzorai mégis az érkezőt figyelik. Amikor a gépek felismerik egymást, mentőkabin és befogóhajó összekapcsolódik, majd néhány óra várakozás után (vírusvizsgálat, jelentések küldése, a távolabb várakozó hajóról érkező utasítás, utasítás bizonytalan pontosítása, újabb utasítás, a felelősség áttolása a befogóhajó tisztjére) az első vizsgálórobot begördül a koromfekete folyosóra, még mindig nem jön mozgásba semmi. A nemlét és a lét kellemes határán egyensúlyozík az egész mentőkabin: ott, ahol nem maradhat meg soká sem ember, sem gép, csak a keverékük.
A fénynek esélye sincs odabenn. Egy szálló porszem ki tudja hány évvel, évtizeddel vagy évszázaddal korábban moccanatlanná vált a folyosó fölötti térben, és most is ott lebeg. A vizsgálórobotot további robotok követik, ritka levegő kerül a szűkös terekbe, végül nagy óvatosan három pár elasztikus csizma csosszan: a szabályos sorban érkező tiszt és két kísérője addigra már tudja, hogy semmilyen veszély nem les rájuk, mégis előírásos védőruhában, lámpával, fegyverrel és három egymástól elkülönített kommunikációs rendszerrel összekötve lépnek az ismeretlen jármű fedélzetére. Körülbelül tizenöt lépést tesznek meg. Minden lépés után megállnak, várnak. Egymásra néznek, nem szólalnak meg. Három forrásból hallják társaik lélegzését. Három fénypászma küzd a sötéttel. Talpuk alatt szivacsos, puha szőnyeg. Mintha olvadó gumin járnának. Alig emelik a lábukat, félig csúsztatják: előrefelé tartanak, ha a folyosó elágazna, a szabály vagy csak régi hajósszokás szerint balra kanyarodnának. Szétválni tilos. Eszükbe sem jut. A tizenötödik vagy tizenhatodik lépés után kékes-lilás derengés önti el a folyosót. Falai magasak, ívesen zárulnak, úgy szemmagasság táján az oldalán és felső részén furcsa dudorok, redők, árkok zsúfolódnak és ritkulnak érthetetlen rend szerint. A folyosó végén kiöblösödés, ott már vöröses a derengő fény, előtte hosszú, lassan mozduló csőszerűség lóg felülről lefelé. A mentőhajó végre életre kelt; nem gondolkodik, de teszi a dolgát. Mire a három hívatlan látogató szabályos, de idegtépően lassú tempójában eljut a kiöblösödésig, köríves, lüktetve táguló-szűkülő nyílás támad a mentőkabin falán. A remegő falszélek ráérősen kifordulnak, lefittyednek, és egy hoszszúkás csomagot gördítenek az érkezők lába elé. A pakk épp olyan kékes-vöröses, mint a bejárati folyosó felső része, nem lehet sokkal hosszabb két méternél, hengeres, puha és nehéz. Az egyik robotnak azonban épp ez az egyik funkciója: ilyen csomagokat szállít óvatosan, könnyedén. A három űrhajós még zavartan álldogál egy darabig. Tudják, hogy aminek történnie kellett, az megtörtént, és nekik nincs már ott dolguk, mégsem hiszik el azonnal, hogy ilyen egysze-
rű az egész. Egyikük lassan, óvatosan felemeli a karját, hogy megtapintsa a falat - azután elbizonytalanodik, meggondolja magát. A keze egy hosszú percre ott marad félúton a levegőben. Végül ő fordul meg először, hogy visszainduljanak. Két társa szinte egyszerre mozdul a nyomában. Vagy százötven éve minden űrhajó szállít magával biomechanikus mentőkabint; az ember azóta képes rá, hogy meghökkentően sok időre konzerváljon bárkit, aki élelem, víz, oxigén nélkül maradna az űr csontig ható hidegében. De a világűr hatalmas - talán sosem történt még meg, hogy a végtelen türelemmel sodródó kapszulák egyikét megtalálják, befogják, és szállítmányát - kapszulánként mindig csak egy embert - visszavigyék oda, ahova való: a civilizációba. A Sengupta III/dc átlagos konténerszállító hajó átlagos legénységgel, mely átlagos humorérzékkel rendelkezik. Így aztán az egészségügyi rendszert felügyelő medimérnök, bizonyos Swahili a visszahozott férfit a naplóba kerülő hivatalos megnevezése mellett, mely a kapszula gyártási kódjából és a mentőút kezdetének saját hajón használt idejéből áll össze, becenevet adott: Kapónénak szólította, mert homályosan rémlett neki egy történelmi figura, aki valaha az amerikai kontinens vagy legalább a keleti részének uralkodója volt, de végül az önmarcangoló remeteéletet választotta az addigi gazdagság helyett. Kapóne nem bántódott meg a neve miatt. Még vagy tíz napig mesterséges kómában feküdt a Sengupta III/dc egyik gravitációs szekciójában, a Nap felőli oldalon - ezalatt kizárólag műszerek, gépek és kamerák voltak a közelében. A védőburok addigra szabályszerűen lehámlott róla, majd szublimált, ő meztelenül feküdt egy áttetsző henger alatt, melyet naponta egyre hosszabb ideig sárgás fénnyel világítottak meg. Száznyolcvan centiméter magas, vékony, izmos, ruganyos testén nem látszott külsérelmi nyom, agyi funkciói átlagosnak tűntek, álmai azonban, melyeket személyiségvédelmi okokból csupán kódolva rögzítettek, zavarosak, bonyolultak és önellentmondásokkal sűrűn tagoltak voltak. Ezzel kapcsolatban
>
Swahili sokat viccelődött kollégáival, akik a reggeli napüdvözlet után is együtt maradtak a központi közösségi térben. Azt mondta, már bánja, hogy nem a Skizó becenevet adta neki, és mert a medimérnöknek jó szövege meg sok szabad ideje volt, kissé pornografikus, mókás hajótörött-kalandokat eszelt ki az új utasról, aki álmában valószínűleg kalózokkal, kőevő baktériumokkal vagy egy nemzetközi kémprogram kegyetlen főnökével viaskodik. Az egyik DTprogramozó megkérdezte, vajon hány éve álmodhat egyáltalán, és ha végül beszélgethetnek vele, emlékszik-e majd rá, hogy élete megóvásának melléktermékeként vagy az ismeretlen természetű ürkatasztrófa mellé ráadás ajándékként annyit álmodhatott, amennyit élő ember soha, de erre senki nem tudta a társaságból a választ, és nem is szívesen beszéltek róla. Nem lehettek biztosak benne, nem a hajó legénységének hibája-e, hogy a mentőkabinból származó alapinformációk elvesztek a befogás során: a visszahozott adathordozók teljesen és megmásíthatatlanul üresek voltak. Senki sem tudta megmondani, hogy Kapóne hány éve sodródott az űrben: testi állapota olyan maradt, mint amikor a kapszula jótékonyan magába szippantotta, márpedig mind úgy tudták, az első ilyen biogépet százötven évvel azelőtt rendszeresítették a flottánál. A tizedik napon már tíz órán keresztül világította meg a hengert az erős, meleg fénysugár: az ekkor kapott infúzió hatására az ismeretlen tobozmirigyének melatonintermelése csökkenni kezdett, testhőmérséklete 1,4 fokkal nőtt, és agya théta-hullámai egyre nagyobb amplitúdót mutattak. Minden előírás szerint zajlott: Kapóne felébredt, az áttetsző védőlap szolgálatkészen félrecsúszott, ő felült, körülnézett és sírva fakadt. A fedélzeti napló szerint bő tizenöt percig ömlöttek a könnyei, csuklásszerű hangokai adott ki, és remegett. Ez a tizenöt perc elég volt ahhoz, hogy Swahili a kabinba érjen, és leállítsa a medirendszert, amely a légzés
szokatlan ritmusára szabály szerint nagy adag nyugtató befecskendezésével reagált volna. Swahili a meztelen férfi mellé ült az ágyra, átölelte a vállát, és megnyugtató, mély hangján beszélt hozzá. Hosszan, lassan magyarázott, mindig lágy magánhangzóit még jobban elnyújtotta, és nem várt választ. A szemébe sem nézett a másiknak. Nem tudhatta, hogy a férfi ért-e oroszul, bár ennek igen nagy volt a valószínűsége. Szögezzük le: a szabályok mást diktáltak, de ezeket még nem próbálták ki a gyakorlatban. A medimérnök tudatosan hibázott, amiért később a felettes hatóságok megrovásban részesítették - viszont róla nevezték el a Swahilimódszert, és ő sokat utazott, hogy különféle egyetemeken és tudományos tanácskozásokon ismertesse az esetet, amely idő múltával, emlékek fakultával jelentősen át is alakult az előadásaiban; ám ez nem csökkenti a módszer értékét. Mire a hajó elérte a Barnard-galaxis szélét, Kapóne szinte megkülönböztethetetlen tagja lett a 128 fős legénységnek. Néha, a legváratlanabb pillanatokban még elsírta magát, és volt, aki ezért kerülte a társaságát; egyébként akár szabályszerű úti- és kortársuk is lehetett volna. A raktárból kék zubbonyt, sötétkék nadrágot és puha talpú, szürke cipőt választott magának. Valahonnan szerzett egy kék-vörös-szürke sávos kendőt, amelyet a nyaka köré tekert, és a végét a zubbony gallérja alá simította. Átprogramoztatta a személyes higiéniájáról gondoskodó rendszert, és vékony kis bajsza nőtt - ennyi különcséget még el lehetett fogadni attól, aki a távoli múltból érkezett... vagy inkább sodródott közéjük. A közös napüdvözletet sokáig egy mély nyugszékből figyelte, mígnem egy reggel ő is csatlakozott a többiekhez. Sőt, a gyakorlat befejezése után is velük maradt, bár nem vett részt a legénység bolondozásában; az üres fecsegéstől tartózkodott. Mosolyogva hallgatod, a ken-
dőjét simogatta, még az sem volt biztos, hogy eljutnak-e a füléig a többiek szavai. Az étkezéseket ugyancsak hosszú ideig kerülte, de attól kezdve, hogy a kettős kongatás után először szegődött a többiek nyomába, egy alkalmat sem hagyott ki. Egyenes háttal, teste mellé szorított könyökkel ült az asztalnál, ha szóltak hozzá, udvariasan mosolygott, mindig pontosan három fogást evett, a desszert után egy pohár konyakot kért. Amit kapott, nem konyak volt, de ő nem panaszkodott. Talán észre sem vette a különbséget, mert miután felhajtotta a kis pohár italt, minden alkalommal csettintett a nyelvével, és azt mondta: „Ez remek volt", majd hozzátette: „Jólesne most egy jó szivar" - erről azután sem szokott le, hogy elmagyarázták neki, az utolsó szivar és cigaretta vagy ötven évvel azelőtt égett el: földi emberek és űrtelepesek azóta egészen másfajta káros szokásokat vettek fel. Még két hétig suhant a Sengupta III/dc a semmiben, amikor Kapóne először mesélni kezdett. Legfeljebb tíz percet beszélt folyamatosan, miközben szeme összevissza ugrált hallgatói arca, a mély fotelek rögzítőpántjai, a páraszabályozó szintetikus pálmalevélfüzér meg a büfépult között. Másnap újra csak hallgatott: lábát keresztbe vetve, kezében egy pohár itallal üldögélt, de a következő délelőtt ismét felhangzott kissé színpadias torokköszörülése, és ő másodszor is megszólalt. Attól kezdve, töredezetten bár, mégis egyre gyakrabban mesélt a régi életéről. Általában Swahili ült hozzá a legközelebb, szeme kerekre nyílt, fejét hitetlenkedve meg-megrázta, nagyokat nyelt, néha izgatottan felugrott, azután zavartan visszaült. A többiek laza csoportokban vették körül őket, volt, aki elment, más csatlakozott hozzájuk, egyszer-kétszer az is előfordult, hogy csak Swahili figyelte az egyre gátlástalanabbul áradó szöveget. De nem lehetetlen, hogy Kapóne úgy is beszélt volna, ha senki sem hallgatja. Fontos, egyre fontosabb volt neki, hogy
elmondhassa, amit sok éven át némán hordott magában, ami betöltötte az álmait, melyek naponta 24 órán át zsibongtak jól védett, táplált, az idő múlásától elszigetelt agyában, miközben egy csöpp, krumpliforma jármű szunnyadt körülötte, sodródott a semmiben, és várta, hogy egyszer rátaláljanak. Nem volt rend a történetekben. Összevissza volt az egész. Évszámok, földi városok, körzetek, tengerparti rekreációs rezervátumok meg rokonok, barátok, ellenségek nevei zsúfolódtak bennük. Kapóne - most már ragaszkodjunk ehhez az önmagában úgyis semmitmondó névhez - tehetős család tehetséges sarja volt, aki még adottságai nélkül, mintegy rokonsága gravitációs erejénél fogva is sokra vitte volna. Akadémiát végzett, és átesett a világi hatalomhoz is elengedhetetlen teológiai képzésen, valamint mindhárom beavatáson. Talán. Mindez nem volt ilyen egyértelmű, de Swahili így rakta öszsze, és ekképp mesélte tovább társainak, akiket a feladataik vagy a hosszú úton szokásossá vált, unaloműző szerencsejátékok távol tartottak a mesélőszalontól. Mert addigra így hívták a központi teret, persze Kapóne nyomán, aki különös, régies ízű szavakat kevert egyébként teljesen átlagos beszédébe, kifinomult mozdulattal nyújtott kezet nőknek (akik eleinte riadtan visszakapták kacsójukat, később viszont már csak azért sündörögtek körülötte, hogy ő puha, hosszú ujjai közé vegye az ujjaikat), és egyenes nyakkal, derékból kicsit meg is hajolt hozzá. Nem sok idő kellett, és Kapónénak köszönhetően az étrend pszichológus által rendelt, emelt diszacharid-tartalmú fogásait mind desszertnek, a magmotortér leplombált ajtaja mögül áradó állandó surrogást szimfóniának, az egyik hajózótiszt jáde kabalamacskáját pedig Lukréciának nevezték. A régimódi elegancia tehát nem volt véletlen: egy letűnt kor arisztokráciájának gyermeke került közéjük, akinek
>
több életre való kalandot ajándékozott a sors. Bár nem szívesen beszélt róla, mondatait gyakran elharapta, történeteit félbehagyta, mégis gyanús lett, hogy réges-régen beleszeretett egy nála idősebb nőbe, aki apja szeretője volt. A kor erkölcsei nem engedték meg, hogy egymáséi legyenek, ők megszöktek, ám a fiú apja a nyomukba eredt. Így volt? Talán nem, mert Kapóne meséi továbbra sem rendben követték egymást, hanem véletlenszerűen, átfedésekkel, váratlan elágazásokkal, visszatérésekkel, párhuzamos variációkkal bukkantak fel és tűntek el: épp úgy, ahogy az álmából riadó ember még ágya szélén ülve, kapkodva próbálja felidézni a fejében addig kavargó képeket, mielőtt azokat végleg elfakítja a rájuk törő nappal. Mire dokkoltak az Edward Emerson bolygó égővörös agyagból épült, óriási leszállóterén, és szorgos gépek nekiláttak a kipakolásnak, a szervizelésnek, az egészségügyi felülvizsgálatnak, valamint az adminisztrációs hátralék pótlásának, már azt is sejteni lehetett, hogy a fiatalember apja meghalt, miközben a nyomukban járt. Ez valószínűleg a Holdon történt, melynek túlnépesedett bányavárosaiban akkoriban úgyis olyan sok volt a baleset és gyilkosság, hogy egy hulla legfeljebb megkönnyebbülést okozott: hamvasztásával a túlélők még egy kis helyhez jutottak. Hogy a szeretők ölték-e meg, és ha igen, saját kezükkel vagy fizetett szakember segítségével, azt még Swahili sem tudta volna megmondani, pedig ő nemcsak megfeszített erővel figyelt a történetekre, hanem rendszerezte is őket. Úgy élte át, amit hallott, mintha a saját élete addig ismeretlen részleteivel nézhetne végre szembe; jegyzetelt, cédulázott, katalogizált, és igyekezett az összes szóba jöhető variációban egyszerre hinni. Az is lehet, hogy az apa, a szerető és a fiú hármasban utaztak a Holdra az öreg egyik cégét meglátogatni, és ott a nő ajánlkozott fel a fiatalembernek, aki túlságosan ártatlan volt ahhoz, hogy képes legyen elutasítani. Jobban meggondolva, azt az - egyébként ki nem mondott - variációt is a többi közé kell számolnunk, hogy az apa győzte meg a feleségét, segítsen neki magához láncolnia fiát: az akkori idők környezeti katasztrófákkal terhes, zavaros politikai-üzleti viszonyai között még
egy közeli rokon sem volt feltétlenül lojális, pedig intergalaktikus vállalkozások nyilván nem működhettek megbízható társ és a birodalmat szükség esetén átvevő örökös nélkül. Mindegy, a Hold szűk, fedett utcáin, a szögletes, mocskos épületek között, a sosem változó, sárgásszürke mesterséges fényben és a bosszantóan egyenletes páratartalomban, melyet csak még kellemetlenebbé tett a rejtett hangsugárzókból folyamatosan elősistergő óceáni hullámverés zaja, történt valami, ami megzavarta, megtörte a fiatalembert, és szembeállította a családjával. Talán gyilkolt, lehet, hogy az apját ölte meg. Nevet változatott, hátat fordított addigi életének, de mégsem igazán: nem a szegénységet választotta. Inkább megbújt a Földről és vonzáskörzetéből akkoriban luxushajókon menekülő felső félmilliárd tagjai között, és a korabeli szokásoknak vagy lehetőségeknek megfelelően sokéves transzgalaktikus utazásra vállalkozott a Pegazus bolygó felé. A medimérnök idáig volt tanúja az elbeszélésnek. Ekkor először a hatóságok, a nála képzettebb, tanultabb, bár hozzá hasonlóan csupán a gépekhez, és nem a rajtuk keresztül kezelésbe vett emberi testhez értő kollégái ragadták el tőle a különös férfit, akit, ahogy telt-múlt az idő, ő egyre inkább saját védencének tekintett. A bolygó egészségügyi személyzetét azután hamar kiszorították a hírvadászok, melyek ezer érdekességgel bombázták az egyre táguló világ lakóinak érzékeit. Swahili így legalább az ő segítségükkel, rajtuk keresztül követhette a kibontakozó eseményeket. Ő tagadta, nekünk nem kell: kicsit szomorú volt, és becsapva érezte magát, mert az ő Kaponéja bármiféle ellenállás nélkül sodródott tovább, és amikor a hatóságok meg az egészségügyiek a hírvadászok gyűrűjében elszállították a hajóról, a férfi, akinek ő adott nevet, sem képletesen, sem valóságosan nem nézett vissza többé. Továbbra is saját életének részleteivel szórakoztatta azokat, akik körülvették, de ezek már mások voltak. Az ember fárasztóan hosszúra nyúló történetének talán legbonyolultabb alkotása mentette és őrizte meg őt a jelen számára; ő volt az első, aki valóban e félig gép, félig lénynek köszönhette megmenekülését, bő emberöl-
tővel azután, hogy az működni kezdett, majd amint teljesítette kötelességét, engedelmesen beleolvadt a semmibe. Ez már önmagában elég lett volna a személyét körülvevő figyelemhez. De ő még beszélt is - akkor kezdett csak rá igazán, mikor különlegesen gyors, háromszemélyes megapond-rakétával megérkezett Enola Hett és két unokája. A matróna túl volt a százhetvenen, bár ezt tagadta; az alsóbb néposztályok tagjai e korban már vénségek, ő viszont divatos maradt, mosolygós és erőszakos. Enola és Kapóne találkozása drámaira sikeredett, bár mások mesebelinek képzelik el inkább - igazából senki sem látta, még a két unokát sem engedték oda. A matróna aggastyánként megtalálta és visszanyerte azt, akit valaha régen, még ifjúkorában veszített el. Órákon, napokon keresztül ült a férfi ágya szélén, sokat beszélgettek, és sokat hallgattak. Kapóne felidézte, ahogy egy délután egymás után sorra foga közé vette a nő szürke kardigánjának kőgombjait. Hat bolygóról származó homok állt hat hoszszú, szépen csiszolt üvegcsőben az ágyuk hat sarkánál. Egy vad délután végén egymás után töltöttek le a kihalt nyelvek szemináriumán a portugál, a fríz és az aranda programcsomagot, hogy két hét múlva együtt fedezzék fel: nem tudják, mikor melyik nyelven beszélnek. Valami végtelen, homokos parton feküdtek, a mellettük zümmögő gépek éppen akkora légkörburkol pumpállak köréjük, hogy ledobálhassák magukról védőfelszerelésüket, és ők forró, urániumtarlalmú férgek közé dugták a lábujjaikat. Valaki lőtt rájuk valahol, talán haragból, esetleg tévedésből. Vagy ők tüzeltek valakire? Esetleg addigra Enola már messzire sodródott tőle? Lehet: hisz a nő - Kapóne életének első, vad szenvedélye - visszajutott a Földre, és mások mellett találta meg a vagyon támogatta boldogságot. Nem lehetetlen, hogy neki is lett volna bőven mesélnivalója. Most mégis a közös múltat, a férfi emlékeit gyűjtötték, rostálták újra. Kapóne majd felfalta a szemével a mellette üldögélő vendégét, hálával volt tele, és képeket
>
követelt tőle, az egész családot, minden egykori közös ismerőst látni akart mindenféle hordozón. Minden irányból újra és újra végigpörgette a listákat, a felvételeknek jobban örült, mint az ételnek, régi szerelmének és a ropogósra vasalt, kék zubbonynak, amit azóta vagy nyolc változatban beszerzett: hajtókás zsebbel, svejfolva, széles gallérral is. Kereste az igazit, amely az emlékeiben élt. Az Enolával együtt töltött idő újabb gátat rombolt le benne. Folyamot és Zuhatagot teremtett: gyűlölt aludni, kapkodva evett, csak beszélt volna. Rendszerre továbbra sem talált, de ihletője és témája már megvolt, ezekhez horgonyozta elbeszéléseit. Ő maga is csodálkozva hallgatta a történeteket, amelyek a Holdra és onnan tovább, először egy A-luxushajó fedélzetére lökték. Emlékezett egy nyolcfogásos, émelyítően édes vacsorára. Emlékezett egy nőre valami szűk kabinban, rengeteg kerek, meleg cipó között. A nő szűk, sárga nadrágot viselt, szeme hatalmasra nyílt. Eszébe jutott valami kopott kis figura, talán a személyzet tagja vagy egy utas, aki szerencsejátékon, élete nagy eseményeként nyerte a vakációt, és akinek ő addigi kalandjairól beszélt. Minden kikívánkozott belőle, ami évszázados álma során belészorult. Enola és ő egy dupla fémdobozban ült, melyet kívülről steril, vitaminokkal dúsított, szűrt levegő vett körül, azt pedig rejtett reflektorsorokkal színezték a szemnek kellemes halványkékre. A légkört 8000 négyzetverszta felületű, szintetikus obszidiánkupola szorította rájuk, fölötte az a fajta semmi, amely még csak nem is sötét vagy hideg. Átitatta őket a pánik. Nem értették, mi történik velük. Beszéltek, hallgattak, beszéltek. Igy teltek a hetek: újabb és újabb képek kerültek elő a régi modulokról és mágnesfóliákról, s amikor egy másik hajón patinás családnevüket kitüntetésként viselő újabb unokaöcsék meg unokáik érkeztek, olyanok, akik Enolát nem ismerték, vagy tudni sem voltak hajlandóak róla, Kapóne csak bámult. A képekben álmai folytatódtak, ezekben az emberekben pedig eleven hússá változott az, ami sokáig úgy tűnt, az ő fejében született, és sarjadt egyre nagyobbra. Reggelenként újra sírdogálni kezdett. A kezelőszemélyzet stimu-
lánsokkal próbálkozott. A történetekben egyre többször bukkant fel az a bizonyos kopott figura, aki nyugszéke mellett üldögélt hosszú, közös hajóútjuk során, és az ő kalandjairól szóló beszámolókat hallgatta mohón. Kedves, figyelmes, készséges kis férfi. Inas teste arról árulkodik, hogy élete során vagy kénytelen volt megismerkedni a számkivetetteket sújtó fizikai munka kínjaival, vagy különleges küzdősportoknak hódol; szótlansága pedig bonyolult lelki életre, kínosan titkolt, kellemetlen tájszólásra vagy kinőhetetlen mulyaságra utal. Enola arcán ritkán jelentek meg érzelmek, miközben a fiatalnak tűnő vénember kezét szorította. Minden érdekelte, minden részlet alakulását, felbukkanását vagy eltűntét egyforma izgalommal nyugtázta, miközben tudta, hogy semmi nem igaz az egészből. És - ugyan jóval később, jóval lassabban, sokkal több belső küzdelmet követően - Kapóne is rájött ugyanerre. Már tudta, nem ő volt szerelmes, nem ő vette egyenként a szájába egy nő összes gombját, nem ő gyilkolt, nem ő menekült, és nem ő csiszoltatta bele az ifjú Enolával ugyanazt a mintát a medencecsontjuk bal külső oldalába. Szép lett volna. De nem vele történt. Kapóne nem akart hazudni. A hajó, amelyen egykor régen utazott, valóban elpusztult, utasait egyenként nyelték magukba és emésztették öntudatlanra a mentőkapszulák - ő pedig tovább álmodta azt az izgalmas, szép életet, amelynek olyan sok részletét ismerte meg attól az elegáns férfitól, akinek az út során társalkodójává, önkéntes titkárává és szivarvégeinek gyűjtőjévé vált. A meteorvihar éppen akkor törte keresztül a kapitányi híd alatti szintetikus gyantafluxust, amikor kiderült volna, hogyan sikerült a csodálatos életű, vékony bajszú úrnak és a nőnek, aki tűzön-vízen át kitartott mellette, elszöknie üldözőik elől. Nagyagykérge zsúfolásig telt e figurákkal, és míg ő mesésen hosszú álmát álmodta, ott folytatták izgalmas, szenvedélyes, jómódú életüket, mely így idővel menthetetlenül összekeveredett saját életének szereplőivel. A kalandorok társa lett az anyja, aki Új-Kijev környékén egy föld alatti kolóniában élt, amikor tagja lett egy akkoriban sok agyat-lelket maga felé hajlító vallásnak, mely a
próféta harmadik eljövetelétől és egy évszázadok óta titokban, egyszerre számtalan helyen íródó legújabb szövetségtől várta az oly nagyon hiányzó boldogságot. Anyja mindig sáros volt, dohszagot árasztott, és mert sok éven át nem jutott fel a felszínre, sápadt bőre meg riadtan hunyorgó szeme lelt a legszebb benne. Álmában fel-felbukkant két bátyja is, akik attól féltek nem minden alap nélkül -, hogy őket is örökre a föld alatt tartják a Járványügyi Nagytanács eurázsiaiak mozgását korlátozó rendeletei, és inkább bányásznak jelentkeztek a Holdra. Állítólag egyikük be is került egy munkástranszportba, de hogy melyikük, az sosem derült ki: a másik fiú sem jött vissza. Csukott szeme mögött viszontlátta azt az eszkimó lányt, akinek már a nevét sem tudta, de jól emlékezett a rontást távol tartó, csonkító beavatkozásokra a testén: a hegyesre faragott kéz- és lábujjaira, a mágikus hetes jelre a nyelvén. Százötven év zavaros, nyomasztó álmai mosták el a határokat azok között, akiknek történetére régi élete végén, az űrbaleset előtt olyan izgatottan figyelt, akiket olyan szívesen elképzelt, és úgy vágyott a testük közelében lenni, s azok között, akiket valóban érintett, hallott, látott - ha legalább csak egy rövid ideig is. A mentőkabin lágy falaiból kinövő soktízezer csillám a bőrére simult, belehatolt, kettejük szervezete szinte eggyé vált; az álmaival mégis azt kezdett, amit akart. Azok a sajátjai maradtak, a kapszula tervezői ezt az egyet a szunnyadóra hagyták. Az álmok nem befolyásolták a túlélés esélyeit, így aztán nem is törődtek velük. Enola elbúcsúzott az unokáitól meg a többiektől, és visszavitte a Földre az ő Kapónéját. Az unatkozó univerzumban szinte mindenki ismerte már a történetüket és az arcukat, így a vírusszkennerben, a búcsúgondolán, a hosszú útjára induló hajón is mindenki tudta, kik ők különben szigorú dédmamának és unokájának nézhették volna a párt. Enola, aki addig különös gonddal ügyelt fiatalos öltözködésére, akkortájt konzervatívabb ruhákat öltött, hanyagolta a szintetikus anyagokat, a tükörrátéteket; Kapóne viszont, bár ragaszkodott divatjamúlt, kényelmes eleganciájához, kezdte megszeretni az új világban felfedezett, színes és értei-
>
, ANDREJ ILJICS DAJCS
A szerző 1967-ben született, Budapesten él magyar feleségével és két lányával, Annával és Bellával. Egy filmforgalmazó vállalat munkatársa, film- és forgatókönyveket ír, kisfilmet (köztük sci-fit: A 639. baba címűt) rendez, regényeket, novellákat, meséket fordít, de írt már színdarabot, dalszöveget és képregényt, sőt egy magyar grafikussal és egy ékszertervezővel közös kiállítása is volt. A Galaktikában eddig csak fordítóként ismertük, ez az első nálunk megjelenő novellája.
metlen kiegészítőket. Kicsit közelebb kerültek egymáshoz: mégis egy világ választotta el őket. Siettethették volna a visszatérést, de ők a hosszabb utat választották. Elegáns, hatalmas hajójuk, a Sacayut 0 az időfecsérlés arisztokratizmusával kecsegtette azokat, akik rajta utaztak: három évet vesztegethetett el boldogan, aki így indult a Földre. Ök ráértek, még mindig sok megbeszélnivalójuk volt, és féltek. Nemcsak egymástól - ezt az érzést már megszokták -, hanem a visszatéréstől is. Az orvosok és medimérnökök továbbra sem boldogultak néhány alapkérdéssel: nem tudták, a hosszú pihenő után honnan folytatja az életet Kapóne szervezete. Sokféleképpen tették fel a kérdést, és sokféle feleletet adtak rá, de igazából minden elmélet csak tetszetős köntösbe burkolt találgatás volt, mely azon a közös reményen alapult, hogy figyelmük tárgya nem szenved balesetet, és sorsa előbb-utóbb megválaszolja a problémát - élettel vagy halállal. Maga Kapóne kerülte ezt a témát. Még mindig éppen elég mondanivalója volt, egyremásra újabb álmok, emlékek bukkantak fel meséiben. Enola sokukban a saját, féltve dédelgetett emlékeit ismerte fel, és remélte, nem téved. Ha szóba került, hogy útitársa százhetven éves-e, vagy húsz, a férfi bizonytalanul felhúzta bal vállát, fényesre fésült kis bajuszát simogatta, és mosolygott. A szemében tükröződött, hogy sejti: az előtte álló hosszú utazás a minden irányba egyformán végtelen sötétben, galaxisok, csillagködök, napok és bolygók között,
át a felmérhetetlen, rejtélyes anyagon, az maga az öregkor; a földet érés pedig a vég. Szép befejezés lesz, semmi kétség; felszálló por, magnetikus kisülések sora, valamint vakítóan erős fényjelenség kíséri majd, és ha ezek elnyugodnak, kiszolgálógépek és -emberek összehangolt, izgatottságot mímelő lótás-futása veszi körül. Három éve lesz, hogy számba vegye két életét, hogy rendezze összekuszálódott emlékeit, vagy beletörődjön a gondolatba: sosem fogja megtudni, melyik származik a saját múltjából, és melyik abból a másik sorsból, amely véletlenül, bár egy fontos pillanatban keresztezte az övét. Majd sokat fogja Enola tükörsima, hófehér kezét, néha csókot lehel a csuklótájt megbúvó kanülre; délutánonként betakart térddel a napozóteremben fekszenek egymás mellett a dönthető nyugszékekben, utána konyakot isznak, vagy édes, magyar szabadalmú bort, méghozzá valódit, és társnője szigorúan rászól, ha nem a kitöltött évjárathoz illő sajtot választja a pultról. Ő mosolyogva nézi a nőt, de befelé figyel. Nem is figyel, csak a távolból, kissé hidegen, vágyakozva szemléli önmagát. Nem bánja, hogy meghal, és azt sem, hogy így alakult az élete, de a fejében kavargó képek arra emlékeztetik, hányféleképpen lehetett volna még élni ebben vagy egy izgalmasabb, kisebb világban. Halk, egyenletes, kissé nyafogó hangon számol be újraéledő álmairól a mellette fekvő, csukott szemmel figyelő öregasszonynak. Néha elhallgat, gondolkodik, azután újra megszólal. Fejük fölött a magasban rendszertelen időközönként szétcsúszik a sötétkék védőburok, olyankor meglátják a kozmoszt: mozdulatlannak tűnik, pedig elképesztő sebességgel száguldanak benne. Máskor hatalmas, prizmákkal szűrt izzószálak sugározzák feléjük a nap fényét: sokan itt töltik az út nagy részét, de hetente félórányi napkúra mindenkinek kötelező, hiszen ennek hiánya régi hajós tapasztalat szerint kellemetlen és vissza-visszatérő betegségeket okoz. Ennyi az egész. Az elbeszélő - maga is Kapóne álmainak lassan halványuló szereplője - most csodálkozva tekint vissza minderre: nem több ez, mint egy lustán mozduló porszem a sivatagot fésülő szélben, vagy mint egy elmesélt történet a sok elmeséletlen között.
SZENTIVÁNÉJI ÁLOM ÉS FARKASVONYÍTÁS
Az Anilogue 2012 fantasztikus filmjei
I
DÉ N ÚJRA
meglátogatta
Budapestet
az
Anilogue animációs filmfesztivál, ahol - jó szokásukhoz híven - ismét vetítettek érdekes és különleges alkotásokat a spekulatív fikció kedvelőinek is. Az Urániában előbb Jirí Trnka munkásságáról emlékeztek meg egy válogatással születésének 100. évfordulója kapcsán. A Kelet-Európa Walt Disneyjének is nevezett illusztrátor, bábkészítő és animátor négy művét mutatták be: elsőként a Szentivánéji álom című játékfilmje került vetítésre, amit három rövidfilm követett: A nagypapa répát ültetett, a Szenvedély és A kéz. Trnka illusztrálta a mitológiai alapokon nyugvó Shakespeare-darab cseh kiadását, így alaposan ismerte - sőt, még szerette is! - a szöveget. Alkotása azt is nyújtotta, amit elvárhattunk tőle: egy szokatlan stílusú, káprázatos, légies látványvilágú stopmotion-remek volt, amely tökéletesen illett az eredeti dráma hangulatához, Václav Trojan zenéje pedig a film könnyű, szinte balettet idéző légkörét még tovább erősítette.
A megjelenítés álomszerű, a valóság és a fantázia határáról való vízió: mesés hangulatvilágú, a saját törvényeihez és rendszeréhez igazodó film ez, felhőtlen kikapcsolódásra és a látványban való gyönyörködésre egyaránt elsőrangú. A rövidfilmek Trnka munkásságának néhány egyéb aspektusát mutatták be: A nagypapa répát ültetett az ismert népmesét dolgozta föl egy klasszikus stílusú rajzfilm köntösében, a Szenvedély egy férfi túláradó lelkesedését és szeretetét mutatta be egy tárgy - egy motor iránt, míg A kéz egy szobrászművészről szól, akit egy hatalmas kéz „keres meg" azzal, hogy készítse el méltó, dicső mását szoborban. A főhős elutasítását nem fogadja el, és öngyilkosságba kergeti azzal, hogy mindenhová követi, hol érezhetően, hol burkoltabban igyekszik irányítani - tulajdonképpen nem hagyja létezni és alkotni. A sokak által rendszerkritikaként aposztrofált alkotást tartotta maga Trnka is élete fő művének - érdekesség, hogy ez a kisfilm utolsó alkotása volt.
Ugyan most az Anilogue-on nem játszották, de meg kell emlékezni 1962-es Kybernetická babicka ('A kibernetikus nagymama') című filmjéről is: ebben a mindennapi élet fokozódó technológiafüggését figurázza ki - humorosan ugyan, de egyben keserűen, sőt, egyenesen vészjóslóan. A Farkasgyermekek című 115 perces anime volt a másik főbb alkotás, amire a fantasztikum rajongóit várták. Ugyanaz a Hoszoda Mamoru jegyzi, aki a 2009-es Nyári háborút is rendezte, ez pedig előrevetíti, mire számíthatunk a filmtől: a való élet pozitív szemléletről árulkodó, de reális ábrázolását, kedves jeleneteket és a szürke mindennapok hiteles ábrázolását egyaránt - s mindehhez kapunk egy nagy kanál titkos hozzávalót, amitől a történetből remekbe szabott urban fantasy lesz. A filmben megismerhetjük Hanát, a tizenkilenc éves egyetemista lányt és egy különleges fiút, Ookamit, akik egy közös órán találkoznak össze. Egymásba szeretnek, bár Ookami egy súlyos titkot oszt meg Hanával: ő tulajdonképpen egy farkasember, afféle alakváltó (minden agresszív hajlam vagy vadászigény nélkül). Hana nem törődik vele, és hamarosan két csöppségnek ad életet: egy kislánynak, Juukinek és egy kisfiúnak, Aménak. Egy nap azonban Ookamit holtan találják, így Hana magára marad két gyermekkel, ami már
önmagában is nagyon nehéz helyzet elé állítja - és ezek még csak nem is közönséges gyerekek! Megesik ugyanis, hogy a boltból hazaérő Hana szétrágva találja a papucsát (vagy akár az egész matracát), a gyerekek kisfarkassá változva megkergetik a játszótéren a macskát, vagy más gyerekekkel való konfliktus esetén átváltoznak, farkasként rendezve a vitát... És hát mit is csinál egy édesanya, mikor mondjuk gyermeke egész éjjel roszszul van? Orvoshoz viszi, természetesen - de mit tehet Hana? Melyik ügyeletet válassza, a gyerekvagy az állatorvost?... A figyelő tekintetek elől kiköltöznek a nyüzsgő fővárosból egy kis zsákfaluba, és gazdálkodni kezdenek. A film nagy erényeinek egyike itt domborodik ki: a vidéki emberek ábrázolása annyira életszerű és valódi, kezdve a mogorva, öreg bácsitól az egymás földművelési taktikáit becsmérlő gazdákon át az otthon unatkozó, kisgyerekes anyukákig, hogy szinte velük együtt érezzük a napfényt, a kapanyelet a kezünkben és a frissen ásott föld illatát. A gyerekek, Ame és Juuki persze lassan, de biztosan felnőnek, titkolva igazi természetüket. Egy nap viszont dönteniük kell, hova is akarnak tartozni: a titokzatos, ősi vadonhoz vagy az emberi világhoz. Persze az iskola is tartogat számukra nehézségeket, konfliktusokat - és végül mindkettejüknek segít meghozni a Nagy Döntést. Ez a sokrétű film szól anyaságról, gyerekkorról, felnövésről, másságról, az identitás kereséséről és tudatos felvállalásáról - legyen akár szó vidékre költözésről, hagymaültetésről, továbbtanulásról... vagy éppen farkassá válásról. Holló-Vaskó Péter
LOPAKODÓ SZÁNKÓ
B
ATMA N
SÍRVA rohan Új-Zélandra, ha meg-
látja ezt a szigetországban fejlesztett szánkót. Mintha egy lopakodó repülőgép siklana lefelé a hegyoldalon... Az biztos, hogy a trojka óta ez a legmenőbb szán a világon. A Hi-Tech technológia csúcsát képviselő jármű szénszálas kompozit gyantából készült, és méretéhez képest elképesztően könynyű. Remekül gyorsul, az év eleji tesztelések során több mint 60 kilométer per órás sebességet értek el vele.
A vezetője egy kagyló formájú hátsó részben ül, elöl egy snowboard szélességű csúszótalppal lehet kormányozni. Érdekesség, hogy az ilyen konstrukciókkal ellentétben nem kézzel, hanem lábbal kell irányítani. Lecsúszás után a szánkó egyszerűen összecsukható, így nem nagyobb egy hátizsáknál. Kényelmesen lehet szállítani, vagy éppen síliften vinni. A szánkót december eleje óta lehet megrendelni. Ne nagyon tolongjunk érte, kinézetéhez méltó az ára is: 3000 dollár.
1. A Csillagközi Utazások Múzeumába tett látogatásomat Albertnek köszönhetem. Ő az egyik kollégám, együtt végeztük tanulmányainkat, és abszolváltuk az egyetemi gyakorlatot. Később mindketten belső bolygókhoz tettünk repülőutakat. Majd amikor bevezették a hipertér-hajtóművet, és csillagközi űrutazásaink ismét jól beindultak, teljesen szem elől vesztettük egymást. Hirtelen boldog-boldogtalan a csillagokhoz akart repülni, de rajiunk, néhány bolygókocsison kívül senki sem rendelkezett űrrepülési tapasztalattal; így aztán átképeztek és távolsági repülőútra küldtek bennünket, először Albertet, majd engem. Időközben már jó néhány csillagközi repülést tudtunk a hátunk mögött, de találkozni soha nem találkoztunk egymással; ha valamelyikünk visszatért a Földre, a másikunk mindig úton volt. Csak a Prokyonhoz tett utazásom után láttam viszont: kezdetét vette éves szabadságom, az övé meg éppen a végéhez ért. Az nem úgy van, hogy hosszú utak során szófukarrá válik az ember, inkább beszédes lesz. Néhányan terjedelmes monológokba bocsátkoznak, ha egyedül vannak úton - én nem így teszek; ha viszont egyszer beszélgetőtársra akadok... Beszélgettünk tehát, ahogy azt általában szokták: „Emlékszel még, hogyan...", „Időközben ő..." Beszél az ember összevissza, noha közben a másikat legtöbbször egyáltalán nem is érdekli; magunk csak fülelünk, aztán meg nem is tudjuk, mi végre az egész, észrevesszük, mennyire kiüresedik a csevegés a régi baráttal, és boldogok vagyunk, ha találunk egy témát, amin összevitatkozhatunk. Sakkozni és eszmét cserélni idegenekkel is lehel. Igy hál az emberek gondolkodásmódjának megmagyarázhatatlan változásáról vitatkoztunk. Hiszen még mi magunk is átéltük, hogy Naprendszeren belüli repülőútjaink csak szükséges rossznak, a csillagközi, legénység nélküli űrutazás pedig pusztán a munkaerő pazarlásának számított. Hogy más csillagokhoz is küldjenek embereket, az amúgy sem jutott volna eszébe senkinek; ha történetesen visszatért egy a múlt században elindult asztronauta, az mindig elődeink esztelensége feletti általános felháborodáshoz vezetett. És íme, egyszerre csak itt ez a lelkesedés az asztronautika iránt. Ez természetesen a Schlafer megérkezésével áll összefüggésben. Átvettük a
Az űrkutatás fejlődésével talán már a nem is oly távoli jövőben elképesztő távolságokat szelhetünk át, hihetetlen felfedezéseket téve. De vajon kik lesznek ennek a korszaknak az igazi hősei?
Erik Simon
A dioráma hipertér-hajtóművet, sőt, néhány tekintetben még tökéletesítettük is, ezenkívül egyelőre nem merészkedünk túl messzire, legfeljebb pár tucat fényévnyire; így hát arra gondoltam, biztosan azon múlik a dolog, hogy a repülések sokkal egyszerűbbé váltak. Néhány évig ugyan most is úton van az ember, de senkinek nem kell a/ egész életéi egy expedícióra áldoznia, és ha visszatér valaki, az nem élő anakronizmus többé. - Pontosan - helyeselt Albert -, ha most tér vissza, rögtön hős az ember. Én ebből nem sokat vettem észre, ellenkeztem. Engem is kitüntettek párszor, mint a többi asztronautát, jóformán minden nagyobb bevetés után - ez pontosan azt jelenti: pár évenként csupán. Érdemrend tekintetében előttem jár minden ipari számítástechnikus, akinek a robotjai teljesítették a tervet, náluk ugyanis valamennyi évet elszámolják. És a népszerűséggel sem úgy áll már a dolog, mint régen; jóval kevésbé vagyok ismert, mint valami slágerénekes vagy élsportoló. Kezdetben még felismertek néha-néha az utcán, mostanság ez gyakorlatilag teljesen megszűnt. A hivatásunk, magya-
ráztam, egészen elveszítette heroikus jellegét, vagy Albert talán hősnek érzi magát? Na hát akkor meg! És mégis, válaszolta, a dolognak csak van valami köze a hősiességhez. És a Schlaferhez is, ebben teljesen igazam van, csakhogy nem a technikai oldal a döntő fontosságú, hanem a Schlafer maga. - Az embereknek szükségük van hősökre - állította Albert -, nem pusztán a tudomány és a termelés területén, hanem abból a merész, önfeláldozó, mondhatni egzotikus fajtából. Persze senki sem viszi szívesen vásárra a bőrét, és manapság erre nincs is szükség, ezért váltak olyan ritkává ezek a hősök. De éppen a Schlafer története volt az, amire az emberek vágytak; senki nem tudja pontosan, miként is történt valójában a találkozás, így aztán kifogástalanul heroikus sztorit kanyaríthattak belőle. - Na persze, egy földönkívüli... Az első, aki emberrel találkozott, méghozzá olyan drámai körülmények között... az aztán hőssé kellett hogy legyen - vetettem ellen, mire barátom azt javasolta, menjek el az Űrhajózási Múzeumba, és tekintsem meg az Arktur-diorámát. Az Arktur második bolygójához vezető expedícióról most ugyanis dicső, való-
>
ban megrázó és heroikus történetet mesélnek. Ez bizonyítja, hogy egyáltalán nem pusztán földönkívüli űrhajósok képesek mély hatást gyakorolni az emberekre. Nem tudtam róla, hogy az Arktur-expedícióról létezik dioráma, annak „történetéről" nem is beszélve. A kutatóút még csak nem is szerepel a lexikonban, csupán az Űrhajózási Évkönyvben találtam róla egy tudósítást, de hát ki olvas már ilyesfélét... Tudni akartam, a múzeumban mit hoztak össze belőle, de Albert megtagadta, hogy többet meséljen róla, mondván, azt magamnak kell látni és hallani. Igy hát két napra rá elmentem megnézni.
2.
Először a Lifschitz utcába igyekeztem, de ott most a Gyufacímke Múzeum áll. A portás közölte velem, hogy a múzeumok néhány éve épületet cseréltek, az űrrepülőké lett most a nagyobbik. Persze először arra számított, hogy a gyufacímkéket akarom megnézni, és amikor észrevette a tévedését, mérgelődött. Nem járhattak túl jó idők a gyufacímkegyűjtőkre, ha egyetlen látogató is ennyire fontos volt a számukra. Hogy nem akarnám először mégis csak a címkéket szemrevételezni, ha benne lennék a Kulturális Szövetségben, még belépti díjat sem kellene fizetnem. Én viszont nem kívántam, és megkérdeztem, hol található most az Űrhajózási Múzeum, ő tudta is: a Régi Kilencesben. Korábban ott dolgozott, de ő is együtt költözött a kiállítással, mert, mint mondta, a lelketlen technika nem az ő világa, a kultúra jobban vonzza. Megköszöntem és átmentem a Régi Kilencesbe. Az épület valóban nagyobb volt, és mindenkinek belépőjegyet kellett váltania. Az első nagy teremben állt a Schlafer űrhajója, de azt már ismertem korábbról a Lifschitz utcából, csakhogy most a belső berendezés részei körben a terem falai mentén álltak szétszerelve (talán csak imitációk voltak), és a hajóba mostanság senki nem léphetett be. Majd kisebb termek sora következett, melyek nem sok újdonságot kínáltak, ezenkívül amúgy is határozott céllal érkeztem. Így hát sehol nem időztem soká, és beértem egy tárlatvezetést, amelyhez csatlakoztam, mert a csoport éppen belépett egy nagyobb terembe, ahol már megpillantottam a diorámát. Nem lehetett nem észrevenni. A csoport holdsarló formába rendeződött körülötte; én eléggé
oldalvást álltam, így nem voltak olyan sokan előttem. Ez természetesen nem bizonyult különösképp előnyös pozíciónak, mivel az ilyeneket elölről kell szemlélni; jelen esetben ez azonban nem volt olyan fontos, mivel a szóban forgó dioráma nem képviselt művészi értéket. Egyszerűen csak egy darab dokumentáció, és hogy mit ábrázol, szélről is jól felismerhető. Még csak nem is sikerült rosszul a mű. A távoli bolygó, az Arktur napjának ábrázolását nem igazán találták el; mindenfajta technikai trükk ellenére sem lehetséges visszaadni azt a halálosan izzó hőséget, amely mindent körülölel. A többi elem bemutatása viszont jól sikeredett: a fényesen kéklő ég, oly vakítóan világos, hogy majdnem fehérnek látszik; a különös hegység a horizonton; előtte a fekete, mély repedésekkel szabdalt kőzetfennsik, amely jobbra dupla kráterű vulkánná magasodik; egészen elöl az űrhajóval és az utolsó kutatócsoporttal. Önmagában nem kelt különösebben mély benyomást. És számomra nem jelent semmi újdonságot. Mikor azonban a tárlatvezető belekezdett a magyarázatba, az mégiscsak nóvumnak bizonyult. A lezajlott eseményt történet formájában adta elő, és a cselekmény olyan jelentőséget nyert, ami nekem soha nem jutott volna eszembe. A vezető úgy alakította mondandóját, hogy közben az „Arktur hőseit" méltatta. A többi látogató is ugyanazt látta, mint én, a dokumentált eseményt, és mégis a hatása alá kerültek. Mint ahogy magam is, persze teljesen más okból. A tárlatvezető nem arról beszélt, hogy: „Balra lent láthatják a...", hanem a következőképp: - Az atmoszférában észlelhető elektromos kisülések hosszabb távolságon lehetetlenné tettek minden rádióösszeköttetést. Amikor a kereső visszatért az űrhajóhoz a tizenkettedik felderítő útról, akkor tudta meg, hogy csapattársai éppoly kevéssé jártak sikerrel az eltűnt kutató megtalálásában, mint ő maga. Ráadásként még, hogy immár nincs is több társa. Mindezt közönyösen vette tudomásul, mintha csak egy sikerről szóló jelentést könyvelt volna el. Egyszerűen tette a kötelességét: megtalálni a kutatót mindenáron, az ugyanis itt landolt évekkel ezelőtt, és nem tért vissza. A kutató egyedülálló volt a maga nemében, ezért példátlan értékkel bírt az emberiség számára; ha nem sikerül megmenteni, legalább a maradványait meg kell találni, a tudósok így is értékes következtetésekre tudnának jutni belőle.
Én viszont megkísérlem visszaadni a történetet az elejétől fogva. Szó szerint természetesen nem emlékszem mindenre, de remélem, hogy a magyarázó hanghordozását legalább megközelítő pontossággal eltalálom majd. Néhány kifejezését külön megjegyeztem magamnak: például a csapattagokat, amelyek az összes bevetési egység zömét alkotják, és a világon sehol máshogy nem hívják őket, gyakran a „kereső" névvel illette. Rögtön egész másként hangzik, mintha tudj' isten milyen fontosak is lennének. Ez azonban nem így van.
3.
A csapattagok higgadtan vették tudomásul, amikor mindjárt a keresés kezdetén, a második felderítésen hármat közülük - a bevetési egység felét - az egyik vulkánkitörés során a kiömlő láva maga alá temetett. Most ott fekszenek valahol, tucatnyi métervastagságú kőzetréteg alatt, hő- és nyomásálló páncélzatukban, hosszú, de biztos enyészetre ítélve. A megmaradottak levonták a konzekvenciát, és attól kezdve nem a mindenkori kutatási területen rajzottak szét először, hanem rögtön az űrhajóból kilépve elváltak útjaik. Ez előnyökkel járt: a következő természeti csapásnak csak a kutatást végzők egyike esett áldozatul. Ennek viszont voltak hátrányai is: senki sem tudta, mi történt az eltűnttel; egyszerűen nem tért vissza az ötödik küldetésről, és kevés esélye maradt, hogy ekkora késéssel még felbukkanjon. Mivel már igencsak kevesen voltak, különösen érzékenyen érintette őket a veszteség, de a keresést ennek ellenére tovább kellett folytatni. Minthogy a kutatócsoport már erősen megfogyatkozott, a hajózó szerelőt is bevetették segítségül. Ez sokáig működött is, míg egy napon váratlanul eleredt az eső. Mikor a szerelő elmaradt, az űrhajó pilótája, aki egyben a mentőexpedíció parancsnoka is volt, elküldte az alakulat mindkét tagját megkeresni az eltűntet. A pilóta szükség esetén elboldogult ugyan maga is, de ez kockázatot jelentett - nagyobb meghibásodás esetén csak a szerelő vagy egy csoda képes megmenteni a hajót; a pilóta ezért nagyon nehezen akart lemondani róla. A két kereső nyomban rá is lelt. Eredetileg sem a hajózó szerelőt, sem a felszerelését nem külső bevetésre tervezték; a fluorsaveső megtámadta a vékony páncélt, különösen az alsó részeket, amelyek a talajjal és a maró hatású pocsolyákkal érintkeztek, s a
>
, ERIK SIMON
Német író, 1950-ben született, Drezdában. Fordítóként, szerkesztőként, majd íróként fontos szerepet játszott az NDK tudományos-fantasztikus irodalmának felvirágoztatásában, többek közt egy, az ország SF-szerzőit és műveiket taglaló lexikon összeállításával. A német egyesítést követően is megőrizte népszerűségét, „A játéknak vége" című elbeszélése (Galaktika 185) 2002-ben elnyerte a Kurd Lasswitz-díjat, hazája legrangosabb elismeréséi SF-körökben. Magyarul még négy további novellát olvashattunk tőle 1982 óla.
szerelőt mozgásképtelenné tették. A két kereső a legnagyobb sietséggel hozta vissza az űrhajóhoz, amikor azonban megérkeztek, már túl késő volt, nem leheteti megmenteni: a sav időközben átrágta a páncélt, beette magát a belső részekbe, vége volt. Otthagyták fekve közvetlenül a hajó előtt, mert többé nem segíthetlek rajta. Ezt követően, visszatérve a tizenkettedik küldetésről tudta meg a kereső, hogy ő maradt utolsónak a kutatócsoportból. A pilóta végignézte, amint a másik kereső az űrhajó közvetlen közelében hirtelen egy jól látható talajhasadék felé veszi az irányt, és belezuhan. Valószínűleg az optikai készüléke mondhatta fel a szolgálatot, más magyarázat nem létezett az esetre. A pilóta nem volt képes megakadályozni a dolgot, és segítségére sietni a lezuhantnak, mert az űrhajóban kellett maradnia. A visszatért csapattagot viszont kiküldte a balesetet szenvedett megmentésére; a kereső lebocsátott egy távvezérlésű fogószerkezettel ellátott kábelt a mély hasadékba, és kihúzta vele a társát. Az azonban a szakadék mélyén összezúzta magát, így a kutató magára hagyta - repedezett páncélú, formátlan masszát - a hasadék szélén. A mentőexpedícióból tehát egyedül a pilóta és az utolsó csapattag maradt meg, és miután a kereső a hajóban rendbe hozta magát, túlélő társa kiküldte őt a tizenharmadik felderítésre. Mivelhogy a kutatónak elő kellett kerülnie, minden egyéb lényegtelen volt. Az ugyanis mélyen behatolt a világűrbe, csillagok és bolygók tucatjait derítette fel, mígnem az Arktur H-n szerencsétlenül járt, már a Földre vezető visszaút során. Mindenesetre innen kaptuk az utolsó pozíciójelentést. Ha nem találják
meg, az egy szakmailag kiemelkedően felkészített, mással nehezen helyettesíthető felderítő elvesztését jelentené, de mindenekelőtt értékes kutatási eredményei mentek volna veszendőbe. És meglelték. Amikor az utolsó kereső csapattag visszatért a hajóhoz, maga után vonszolta a kutató súlyos maradványait. A mentőexpedíció teljesítette feladatát. A dioráma ezt a pillanatot mutatja be. A képen balra elöl merészen mered a magasba az űrhajó, hozzá közeledik jobbról a csapattag. Látni rajta, milyen nagy fáradságába kerül megtenni az utolsó métereket - a kutató tehetetlen tömegének cipelése minden erejét igénybe veszi. Rézsútosan mögötte tátong a talajhasadék, amelynek szélén a második kereső fekszik, zuhanása után majdnem felismerhetetlenül, csakúgy, mint a hajózási szerelő: az közvetlenül a hajó lábánál pihen rozsdaette fémburkában. A szemlélő pillantása előtt csak a pilóta marad rejtve, a hajó kapitánya - neki soha nem szabad, nem is lehet elhagynia jármüvét, és nem is tette ezt. Eddig a tárlatvezető elbeszélése. Amit a végén ecsetelt, mindenki láthatja a diorámában: a két elektromos számítógéppel vezérelt keresőjárművet; az egyik roncsállapotban, szétszaggatott lánctalpakkal fekszik a szakadék szélén, futóműve és páncélzata teljesen meggörbülve, kormánykupolája megrepedve, a másik, amint egy nálánál sokszorosan nagyobb automatikus csillagközi kutatószondát vonszol a fekete talajon. És elöl a hajózási szerelő, egy kisméretű, póklábú javítószerkezet, számtalan manipulátorral ellátva, amelynek íémburkolatát teljesen szétette a sav, oly mértékben, hogy láthatóvá váltak belsejének tönkrement mechanikus és elektronikus szerelési egységei. Ezt mindenki szemügyre vehette. És a tárlatvezető ezeket a roncshalmazokat mégis az „Arktur hőseinek" nevezte, anélkül hogy hallgatóságából egyvalaki is ellentmondott volna neki. Pedig manapság a nagy többség robotokat használ, és mindenki tudja, hogy saját személyiséggel, öntudattal nem rendelkező gépekről van szó. Ha a vezető az embereknek a háztartási robotok hőstetteiről mesélt volna, bizton kinevetik. A heroikus konyhai gépek nem túl érdekesek. Ugyanaz a szabványszámítógép, beépítve egy bolygóközi keresőjárműbe de ilyen aprólékosan a legtöbben ezt már bizonyára nem is ismerik.
Mindamellett egyet nem értek: a tárlatvezető folyékonyan tudta a szövegét, nyilvánvalóan többször is előadta már. Legalább neki föl kellett tűnnie, hogy „hősei" csupán akarat nélküli szerszámok voltak, amelyek egyszerűen parancsokat teljesítettek. Ezeket a robotokat emberek alkották meg, akik programokat készítettek, parancsokat adtak, és a robotgépek úgy működtek, mint akármely ép gépezet. Még ha a vezető magától nem is jött erre rá, azért alkalomadtán valaki kellett, hogy érdeklődjön ezek után az emberek után, akiknek szomszédságában robothősei egyszerűen abszurdnak hatottak - a tervezők felől például. Vagy ami még kézenfekvőbb... Megkérdeztem, hogy mivel is foglalkozott az űrhajó pilótája, míg a szárazföldi alakulat tagjai feladatukat teljesítették. A tárlatvezető megmondta nekem; látszott, hogy várta már a kérdést. Csak akkor fogtam fel, hogy ez a ravasz Albert miért küldött engem a múzeumba; természetesen ő is olvasta az expedícióról szóló jelentést, és nem kevésbé jól ismerte a tényeket, mint én. - A pilótarobot - magyarázta a vezető. - Látja, neki volt a legnehezebb dolga mindnyájuk közül.
A társai kint elpusztultak; kénytelen volt a vesztükbe küldeni őket, mert úgy volt programozva, és még csak nem is segíthetett nekik. Az ő tragédiája... Itt minden bizonnyal rettentő ostobán bámulhattam, mert megszakította közlendőjét, és kifejtette: - A pilótát ugyanis, mint minden vezérelt számítógépet, szilárdan telepítették és kötötték be az űrhajóba, így nem tudta elhagyni azt. De úgy gondolom, ez nem kisebbíti az érdemeit. Mindezek ellenére megadni a szükséges parancsokat, noha maga az ember... Hazudott. Mindössze az űrruhámat kellett volna felvennem, a megfelelő készlettartályokat táplálékkoncentrátumokkal, húslevessel és oxigénnel feltöltenem, az energiatárolókat átvizsgálnom, a termosztátokat bekapcsolnom, és a légzsilipen keresztül kimennem a szabadba. Még csak nem is lett volna különösebben veszélyes, csupán éppen értelmetlen. Persze, ezt nem merészeltem az emberek tudomására hozni. Füredi Andrea fordítása
Beszélő némaság Bevezetés A címben jelzett paradoxon az, amellyel a festményeket a legjobban lehet jellemezni. Mert az ugye nevetséges közhely, hogy a megörökített világ egy árva kukkot sem szól, mégis olyan bőbeszédűen, szinte szószátyár módon fecseg a világegyetemnek arról a részéről, amelyre rányitja szemünket, hogy párját ritkítja. Még tolmács sem kell hozzá. Csak szem, értelem meg egy csöpp odafigyelés. Ma már egyre jobban értjük az élőlények - főként az állatok - nyelvét. Nyilván sok mindent közölnének velünk a füvek, a fák, a halak, a csigák, a rovarok, talán még az egysejtűek is. Minden bizonnyal jóval többet annál, mint amennyit ma felfogunk belőle. Lehet, hogy őket (azokat) akkor értenénk meg igazából, ha előbb alaposan megfejtenénk az élettelen világ nyelvét. Amennyire ma látom, szinte párhuzamosan haladunk a szubatomi világ és az élet legapróbb alapköveinek a feltárásához, megértéséhez. Úgy vélem, hogy a létezés mineműségének feltárása, titkainak megfejtése bonyolultabb, összetettebb feladat, mint az élettelen világé. Noha - nekem legalábbis úgy tűnik - eléggé hasonló törvényszerűségek mozgatják mindkettőt. S minden, minden telistele van titkokkal. Ezek megfejtése viszi előbbre a tudományt, de a művészetet is. Madách Az ember tragédiája első színében mondatja Luciferrel: „Az ember ezt, ha egykor ellesi, Vegykonyhájában szintén megteszi". Pontosabban ő maga, Madách Imre írja 185960-ban. Mire gondolhatott? Arra, hogy halála után nyolcvan évvel a vegykonyhában megszületik az atombomba? Nem sokkal később a hidrogén is? Vagy hogy az ezredfordulóra élőlénymásolatokat sütnek-főznek ki? Verne és Jókai sárgulna az irigységtől: mit nem merészel egy falusi jegyző... Egy versifikátor. Egy firkász. Egy zseni - mondanám, ha szóba elegyedhetnénk egymással. Egy lelki és intellektuális zseni. Ugyanugyan - jöhetne az ellenkezés. Véletlenül ráhibázott a valószínűtlenség tyúkszemére. És ez akár ellenérv is lehetne, ha nem jelenne meg a falanszter-színben a homunculus. Ezek a dolgok addigra már felbukkan-
tak az európai irodalomban, de így, együtt, egyetlen hatalmas műben, ilyen filozófiai töltettel... Nos, tanult barátaim! Mikor és hol? Kinél? Na jó, térjünk vissza a festmények csendesebb világához. Annak is a legcsendesebb műfajához: a csendélethez. Ugye milyen szépen mondjuk magyarul? Az olasz, a francia sokkal kegyetlenebb (és őszintén szólva lényegretörőbb), mint az érzelmes - de szellemes - magyar (német, angol). A racionálisabb újlatin nyelvek így mondják: natura morta / nature morte. Szó szerinti fordításban: 'a meghalasztott természet'. És valóban: a csendélet kiragadja azt az egyetlen pillanatot a világból, amelyet ábrázol, többnyire tele élettel, fénnyel-árnyékkal, döbbenetes tudású valóságmegörökítéssel és élményvisszaadással, csakhogy... Csakhogy: abban a pillanatban megöli, és örök mozdulatlanságra kényszeríti-kárhoztatja az életet, a világot, a természetest. A csendélet-ábrázolatokon semmi sem történik. Ráadásul szinte kivétel nékül az ember által létrehozott, mesterséges, belső térben. Ha megnézünk egy csendéletet, akkor mit látunk? Alkalmasint több száz éve megfagyott viiágot, szobahőmérsékleten. Miközben kint, a világűrben, az abszolút nulla fokon pezseg a galaktikus élet. Tessék: még egy paradoxon. Ebben az - elismerem - önkényes sorban most a tájképek következnek. Bizonyos tekintetben a csendéletekre hajaznak, mert kiragadnak egy részletet a külső térből, és mozdulatlanságra kényszerítik. Bár az ábrázolt tájtól függően esetleg mozgást is lehet hozzáképzelni. Mondjuk, ha vízesést, patakot, folyót, tengert látunk, vagy erdőt, szélfútta hegytetőt, hajladozó, pipacsos búzamezőt. Ebben a műfajban főként az impresszionisták tudtak nagyot alkotni: a pillanatban megragadni a fény-árnyék játékát, mozgását, villódzását. Az idő futását, a múlandóságot. Már másfél műfajon vagyunk túl, és még egyetlen emberrel sem találkoztunk. Életjelenséggel talán már igen, mert a csendéletek egy részén - főként a németalföldi kismesterek tökéletes, tűecsettel festett virág- és gyümölcscsendéletein megjelenik egy-egy bogár, lepke, csiga, a konyhai és asztali csendéleteken pedig néha négylábúak is. De: örök mozdulatlanságba dermedve.
A tájképek egy alfaján viszont már szinte történeteket lehet megfigyelni. Lankás mezők és dombok közt nyáját legeltető juhász, kanász, csordás, alföldi pusztán lovasok, hegyek közti völgy mélyén kanyargó úton lovas hintő, szekér, postakocsi, falu széli házak közt ökrök húzta, magasra púpozott szénásszekér, mellette kutyák, gyerekek szaladnak: zajlik az élet. Önkényes sorrendállításom következő műfaja a portré. Készülhet egy vagy több emberről. Az egyszemélyes portré a csendéletek rokona, hiszen Mona Lisa mosolya félezer év óta rezdületlen és rendületlen, s az marad, amíg csak létezni fog az emberi kultúra. Hasonlóképpen az ismert és már elfeledett megrendelők portréihoz, amelyek meghalasztják a pillanatot (noha alkalmasint hetekig tartott, amíg elkészültek), de tehetséges festő megfogalmazásában sokat tudnak mondani az ábrázolt személyről. Még akkor is, ha ma már semmit sem tudunk róla. A többalakos portré (család, csoport, társaság) már átvezet abba a műfajba, amely eseményről szól, melynek története van, de elválik tőle abban a fontos különbségben, hogy az egy- vagy többalakos portré passzív. Nem az emberi tevékenység megörökítésé-
nek céljával született, hanem a megőrzés, a konzerválás érdekében. Következik az életkép: itt a tevékeny ember a festmény főszereplője. Ez lehet belső vagy külső térben látható esemény, ugyancsak egyetlen, kiragadott és meghalasztott pillanat, akárcsak az előző kategóriákban, de ennek a pillanatnak szemmel láthatóan volt előzménye - és bizony lesz következménye is. Talán ez az első olyan kategória, amikor a festmény elkezd beszélni hozzánk, és aránylag jól értjük, minden különösebb elmélyedés vagy előtanulmány nélkül is. Elmondja - persze a festő tehetségének és invenciózusságának mértékében -, hogy mi is az a történet, amiért létrejött. Nem vagyunk szakértők, mégis halljuk a festmény szavait. És a legfurcsább, hogy észre sem vesszük: természetesnek, magától értetődőnek tartjuk. Végül itt van a legszószátyárabb műfaj: a történelmi vagy mondai jelenet. Valamilyen nagy horderejű, a legtöbb ember által ismert, az iskolában tanult esemény, egy történet valamelyik jellegzetes pillanata, csúcspontja vagy annak tanulságos festői megfogalmazása. Valami, ami roppant közismert: nemzedékeken, nemzeteken és kultúrákon átívelő, általános
>
emberi bölcsesség, tanulság, figyelmeztetés, emlékezés. Itt aztán megállíthatatlan a szófolyam: akár Orpheuszt látjuk Eurüdikével, akár valamelyik reneszánsz festőóriás megfogalmazásában az utolsó vacsorát, akár Napóleont tábornokaival a felgyújtott Moszkva lángjainál. Ezek a festmények órákig, napokig szólhatnának hozzánk. Szólhatnának, de hogyan? Ha megfelelő hullámhosszon lennénk. Ha megfelelő kulturális színvonalon lennénk. Vagy ha megfelelő befogadóképességünk lenne. Hogy is írta Shakespeare A viharban (Babits fordításában)? „Mindenik embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek." Akkor most jöhet a szférák zenéje? Máris kapcsolom. Menjünk vissza az első, a leghalottabb, a legnémább, a legegyszerűbb látványhoz. Itt egy gyümölcscsendélet. Az asztalon abrosz, rajta ezüstkancsó, mellette üvegtál, benne alma, narancs, utóbbi szépen, félig meghámozva, gusztusosan kunkorodik a héja; azután gránátalma, vérvörös szemecskék garmadájával, szilvák, meggyek, félbevágott sárgadinnye; végül egy szőlőfürt, az egyik szem nedves héján visszatükröződik az ablak, amelyet nem látni a képen, csak a szőlőszemen, de ez megismétlődik az ezüstkancsón és az üvegtál felhajló peremén, persze a hajtásoknak megfelelően torzulva - de az odavissza tükröződések azt mutatják, hogy egy szkafanderes élőlény jön át az ablakon, anélkül hogy betörné az üvegét... és itt megáll az ész, és eláll a szó.
Ugyanis nem Salvador Dalí festette, de még csak Daniken sem, hanem egy németalföldi kismester valamikor az ezerhétszázas évek elején. De miérl is lennénk ezen jobban megütődve, mint Leonardo repülőgépén vagy tankján, gépfegyverén vagy bármely más műszaki gépezetének tervén? A világegyetem lele van titkokkal. A régi, kínai közmondás szerint az az igazi titok, amelyet egy ember sem tud, de már ő is régen meghalt. A természettudományban addig léteznek, amíg meg nem találjuk rájuk a magyarázatot. Amelyek természetesen a megfejtésük pillanatában újabb titkok születéséhez bábáskodnak. Ennél egy kicsit bonyolultabb az emberi lélek (és viselkedés) titkainak feltárása, de mint föntebb megjegyeztem, véleményem szerint az élet talányainak megfejtése kissé bonyolultabb feladat, mint az élettelen világ rejtélyeinek megoldása. A közhely („a tudomány mai állása szerint"), amelyben azért mindig van egy szemernyi igazság, akárcsak a giccsben, úgy igazodik ehhez a fenti okfejtéshez, hogy az élő és az élettelen világ titkainak feltárása bizonyos párhuzamosságot mutat, és az egyikben elért eredmények sok mindenben segítik a másik eredményességét. Az emberi kultúra történetében jó ideig a figuratív festmény és a rajz volt az egyetlen lehetőség, hogy az ember az őt körbevevő világot leképezze, megörökítse, úgy, ahogy látta, vagy ahogy képzelte, vagy ahogy álmodta. A körülötte levő, külső, végtelen, valamint a benne rejlő, hasonlóképpen végtelen világot egyaránt. És akkor még egy szót sem ejtettem a nonfiguratív absztrakt műfajról. Kenessei András
PÓT-LAP
A nyomda ördöge előszeretettel tréfálja mega kiadókat. Sajnos ezúttal minden igyekezetünk ellenére mi magunk lettünk rossz viccének szenvedő alanyai. Az előző számunkban közölt Arkagyij és Borisz Sztrugackij-elbeszélés egyik hasábját ugyanis balszerencsés módon lenyelte egy hirdetés. Ezt természetesen nem hagyhattuk annyiban, úgyhogy alant következik a kimaradt részlet. Ezúton is elnézést kérünk minden kedves olvasónktól a kellemetlenségért a szerkesztőség [...] Tovább ment felfelé, végül egy kicsiny, fényes szoba bejáratához ért. - Vissza! Vissza! Vissza! - kiabálta a lány. Urm nem állt meg, habár lassabban ment, mint tudott volna. Érdeklődését felkeltette a szoba - két íróasztal, székek, rajztábla, szekrény könyvekkel és vastag dossziékkal. Amíg kihuzigálta a fiókokat, kibontotta a dossziék kötését, és hangosan olvasta a rajzok fekete tussal szépen kihúzott feliratait, a lány kiosont a szomszéd helyiségbe, elbújt a dívány mögött, és felkapta a telefonkagylót. Urm látta ezt, mert a tarkóján is volt optikai receptora, de a kicsiny, hosszú hajú ember már nem érdekelte. A padlón szétszórt papírokon végiglépkedve újabb felfedező útra indult. Háta mögött a lány kiabált a telefonba: - Nyikolaj Petrovics! Nyikolaj Petrovics, én vagyok... Gálja! Nyikolaj Petrovics, Urm betört hozzánk! A maga Urmja! Urm! Betűzöm: Uljána... Róbert... Mama... Hallotta a szirénát? Igen! Nem tudom... Akkor találkoztam vele, amikor kijött a nagy reaktor terméből... Igen, igen, a reaktor helyiségében volt... Hogyan? Valószínűleg nem... A központban már tudják?...
Urm nem hallgatta végig. Kiment az előtérbe, és ott megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, erőltetve mozgatta a lokátorok antennáit. A szemközti falon valami nagy, fényes és hideg lógott. Szürke, áthatolhatatlan négyszögnek tűnt az infrafényben, és csillogott, a szokásos sugaraknál jobban villogott. De ez nem döbbentette meg. Az érdekes négyszögben sötét és különös lény állt mozgó csápokkal a fején, mely gömbölyű volt, mint egy iskolai földgömb, és Urm nem tudta megérteni, hol áll az illető. A vizuális távolságmérő azt jelentette, hogy az ismeretlen tárgy tizenkét méter és nyolc centiméter távolságban van tőle, míg a lokátor megcáfolta ezt a közlést. „Semmiféle tárgy nincs ott. Sima, majdnem függőleges felület van, melynek távolsága... hat méter és négy centiméter." Urm eddig még sohasem látott semmi hasonlót, és még soha nem adott a lokátor és a vizuális receptor ennyire ellentmondó közlést. Azonban olyannak alkották, hogy mindent végigcsináljon, amihez hozzáfog. [...]
VIDEORÖGZITÉS ELŐRE ÉS HÁTRA
A
z UTÓBBI EGY-KÉT évben hihetetlenül fel-
futott a sportkamerák piaca. Kicsik, könynyűek, ütés- és vízállók, a legújabbak már a legtökéletesebb HD-minőségben képesek rögzíteni kalandjainkat. Lehet még újat mutatni ezen a piacon? Az Oregon Scientific cégnek ezt is sikerült. Olyan kamerát mutattak be, amely csak a ma már középkategóriásnak számító 720p HD felbontást támogatja. Viszont dupla optikája egyszerre előre és hátrafelé is néz.
Nincs benne beépített LCD képernyő, sem WiFi-kapcsolat, viszont a lencséi 110 fokos szögben látnak. Két optikája külön-külön mozgatható 170 fokos szögben. A két lencse által rögzített képet egymás mellett követhetjük nyomon. 32 GB kapacitású MicroSD kártyára kétórányi anyag rögzíthető folyamatosan. A kamera ütés- és cseppálló, utóbbi miatt víz alatti felvételekhez meg kell vásárolni a külön tokot. A szerkezet 200 dolláros áron megvásárolható.
R
ABSZOLG A (ELAV.), nyolc betű. - Töp-
rengés közben Tiffany hol a radírgumiját, hol sávosan festett vörös hajának kunkorodó végeit rágicsálta, majd fennhangon betűzve a szót, rendíthetetlen magabiztossággal beírta a rejtvényábrába, hogy „T-I-T-K-Á-R-N-Ő". Igaz, egyik betű sem illeszkedett a már bekörmöltekhez, de ő nem hagyta magát e ténytől megingatni. Felberregett a Mr. Carlson irodájához kapcsolódó interkom, és Tiffany sóhajtott egyet. Mint mindig, a Carlson & Carlson Mesteri Munkaközvetítőnél nyugalmasan telt a délelőtt. Leheletnyi porréteg lepte a kartotékszekrényeket, amelyekben szépreményű álláskeresők szakmai önéletrajzaitól mentes iratrendezők vívtak területi élethalálharcot szóba jöhető munkaadók foglalkoztatási szabályzataitól mentes iratrendezőkkel. A kevés bejövő hívás az általános számítógépes adatbázisokra támaszkodó fejvadász cégeknek volt köszönhető. Az efféle listák a városban fellelhető összes állásközvetítő irodára kiterjedtek - a tekintélyesektől egészen a szánalmasakig. A Carlson & Carlson az utóbbi kategóriába tartozott.
Tiffany ujja lecsapott az „mikrofon" gombra, és a lány bosszankodva fedezte fel, hogy a héten manikűröztetett körme máris töredezik Ha mázlija van, a főnöke csak egy gyors numerát akar, és ő cserébe kicsikarhat tőle egy szabad délutánt, hogy a kezét rendbe tetesse. - Igen, Mr. Carlson? - szólt bele a mikrofonba, mindent elkövetve, hogy a hangja dorombolásnak hasson. - Azonnal jöjjön be! A gyorsíró tömböt is hozza! - Igenis - felelte Tiffany, és zaklatottan lebigygyesztette az ajkát. A gyorsíró tömb iránti kérés nem sok jót ígért. Azt jelentette, hogy igazi munka vár rá. Tiffanynak ez nem volt ellenére, sőt, ha rákényszerült, kifejezetten jól végezte a dolgát - márpedig gyorsírással százötven, írógéppel nyolcvanöt szó percenként igazán nem megvetendő teljesítmény. Mindazonáltal mégiscsak jobban szeretett az Örvény Klubban férfiakkal szemezni, különösen, ha az illető hím az ő egész heti nettó fizetésénél többet kóstáló öltönyben feszít. A gyorsíró tömbbel körmönfontan megemelve amúgy semminemű korlátok közé nem szorított keblét, Tiffany benyitott az irodába, ahol aztán egyidejűleg esett le a tömbje, a keble és az álla.
Olykor egészen különös barátságok szövődnek csöppet sem hétköznapi körülmények közepette. Egy ilyen rendhagyó szövetség létrejöttét meséli el a következő történet is.
LÖKÖTT TYÚK BRONZ MELLTARTÓBA N
- Jesszusom! - Kattintsd össze a csőrödet, lármás teremtmény, vagy megnyuvasztom ezt itt! A napbarnított váll fölött hátravetett, színárnyalatában és méretében egy kisebbfajta szénaboglyára emlékeztető lobonc alól az izzó kovakő tűzfényével ragyogó, hatalmas, kék szempár szórt villámokat a döbbenettől megkukult Tiffany felé. Mr. Carlson többszörös tokájának második redője alá egy kard alattomos, kékesfehér szikrákat hányó acélpengéje feszült. A képet egy szálkás izomzatú nőszemély pöttöm alakja tette teljessé, akinek a ruházata egy madzagos bikiniben merült ki. Az első pillantásra madzagként azonosított anyagról kiderült, hogy lém; Tiffany tökéletesen tisztában volt vele, ennyire még az aranyiamé sem ragyogna a fényben. - Tegye, amit mond, Tiffany! - Mr. Carlson ajkát hátborzongató károgás formájában hagyták el a szavak. A lány engedelmesen összecsukta a száját, és lehajolt, hogy a gyorsíró tömbjét felszedje a padlóról.
Esther Friesner
- Az ágyasod? - tudakolta a nőszemély Carlsontól, a kard finom kis rándításával bátorítva a férfit fürge válaszadásra. - Egy ujjal se nyúltam hozzá, soha! Én házasember vagyok! Esküszöm, meg sem érintettem, de tényleg, hinnie kell nekem! - Amint kétségbeesett mentegetőzéséből kifogyott a szusz, Carlsontól már csak jámbor érdeklődésre futotta: - Biztos magácska is az... izé, szivarozó emancikák közé tartozik, ugye? - A szivemre merészelsz célozgatni, nyomorult? - Az amazon térde keményen vesetájékon találta a férfit. - Az én szívem egy százszorta kiválóbb férfiú kardjának a hegyén fog párállani! Úgyhogy vigyázz a szavaidra! - Esküszöm, semmire se céloztam! De tényleg, az égvilágon semmire! - Carlson szájának szegletéből csillogó nyálpatak indult lefelé, akár a meztelencsiga nyoma. Tiffany elnézte főnökének kétségbeesett vergődését, és arra jutott, hogy mégiscsak létezik műsor, amelyik még a Dallast is kenterbe veri. Az amazon undorodva felhorkant, és hagyta a kardpengét lejjebb siklani foglyának nyakáról.
>
- Szánalmas vagy! - Véleményét nyomatékosí tandó kedvetlenül szemen köpte Carlsont. A férfi egy szóval sem tiltakozott, sőt, lopva még egy kérdő pillantást - „Szabad?" - is vetett a nőszemélyre, mielőtt kitörölte volna a nyálcsomót a szeméből. - Szánalmas - ismételte a nő, és egy sóhaj szakadt fel a csillámló páncélkosarak által csak nagy keservesen kordában tartott, jelentékeny kebeléből. A mellbimbókat takaró, rubinszemű, aranyozott ikersárkányfejek néma figyelmeztetést üvöltöttek a szemlélők képébe. - Oustrav roppant nagy körültekintéssel választotta ki az átkát... hogy csípné ágyékon ezernyi skorpió! Egy ilyen szívtelen, puhány világba száműzni engem, ahol a férfinép csupa csökött birka, az asszonyok meg... - tette hozzá, kifinomult megvetéssel méregetve Tiffanyt - ...azok még a bujálkodáshoz is rusnyák. - Fogja vissza magát, hé! - visította Tiffany. - Jól gondolja meg, kit nevez rusnyának, okés? Ami azt illeti, maga se valami nagy szám! - viszonozta a megvetést megvetéssel. Ha az övé nem is volt annyira kifinomult, mint az amazoné, kétségkívül egyfajta állatias, nyers erő áradt belőle. A titkárnő makulátlanul kifestett felső ajka most fitymáló ívbe görbült. - Lefogadom, még a lábát se borotválja, annyi gógyija sincs. Azért visel sípcsontvédőt - bökött egyik töredezett körmű ujjával gőgösen a látogató kígyómintával cizellált lábvértjére. A hölgyemény megrökönyödve hőkölt hátra, Carlson meg iparkodott fülét-farkát behúzni. - De Tiffany, az ég szerelmére...! - nyüszítette. - Kussolj, féreg! - förmedt rá az amazon, és kardlappal úgy hasba vágta, hogy teljesen kiszorította belőle a szuszt. A férfi felnyögött, a nö pedig csörömpölő lábvértjében Tiffanyhoz masírozott, és vállon veregette. - Megleptél engem, némber. Mégiscsak vér csörgedezik az ereidben, nem holmi lónyál. Tetszel nekem. - Rámosolygott a lányra. - Az fincsi. - Tiffany hangjából hiányzott a meggyőződés. Az amazon váratlan barátkozó gesztusától Mr. Carlson csodálatos módon felbátorodott. Kissé még ugyan dohogva az iménti inzultustól, buzgón sürgölődni kezdett az asszonynép körül.
- Lám, lám, hát nem szép dolog a barátság? Ez a mérték után készült nyájasság és fontoskodás a város akármelyik tévécsatornájánál villámgyorsan levette volna a lábáról a hitszónok-válogató zsűrijét. - Nem megmondtam mindig, hogy egy nővel csak egy másik nő érthet szót? - No, álljunk meg egy szóra, Mr. Carlson! - tiltakozott Tiffany. - Maga nagyon jól tudja, hogy én nem vagyok ilyen könnyen kapható! Még amikor fizetésemelést ígért is egy „édes hármasért" magával meg a... - Jaj, Tiffany, édes kicsi Tiffany! - kuncogta el magát Mr. Carlson a gyermekien képtelen gondolaton. - Hát fizetésemelésre vágyik? Megkapja! Ráadásul előléptetem! Cserébe mindössze annyit kell tennie, hogy... - De biztos, hogy nem tudsz gépelni? - tudakolta Tiffany legalább századszor a Mila névre hallgató amazontól. A fényezett bronz mandzsetta akkora erővel sújtott le a törékeny asztalkára, hogy annak fekete, politúrozott lapja csúnyán behorpadt. - Hát nem mondtam még elégszer, Tífán?? Mila hangképző szerveiben a titkárnő utóneve hátborzongató metamorfózison esett át. Tiffany... Ez a megszólítás egy ennivalóan édes, megkapható nőt ígért, akinek dédelgetésre és imádatra van szüksége. Egy balga hím hallójárataiba hatolva e név képes volt felébreszteni a férfi tudatalattijában szunnyadó késztetést, hogy a nőt hatalmas, nagybecsű gyémántokkal próbálja meghódítani. Szóval hasznos név volt. A Tífán viszont túlontúl hűvösen és szakavatottan hangzott, hogysem viselője vigasztalásra szorulna. Inkább egy Ethel-íé\e nőszemély képét idézte meg, aki még az arrogáns főpincérekkel és hátul cipzáras koktélruhákkal is szólóban elbánik. Vagyis jól kiszúrt az emberrel. Tiffany nem vesztegethette az idejét arra, hogy Milát beszédtechnikából korrepetálja. Fontosabb dolga volt annál. - Hát jó, csak gondoltam... Sokkal könnyebb lenne állást szerezni neked, ha tudnál gépelni. Mert ugye akarsz dolgozni? - Te kétségbe vonod Mila adott szavát? A Nemes Handrad lányáét? Az első kardmesternőét
Ulioni királynő udvarhölgyei között? - Újabb ökölcsapás zúdult az asztallapra. Milát étterembe vinni még a Mr. Carlson által garantált korlátlan költségszámla birtokában sem tartozott Tiffany legragyogóbb ötletei közé. A tarkójába fúródó tekintetektől elvörösödött. Tisztában volt vele, hogy a tucatnyi japán pincér mind őket bámulja - Mila sorozatos kitörései után ugyan mi mást tehettek volna? Annál sokkalta előzékenyebbek (esetleg rémültebbek) voltak, hogysem hangos megjegyzést fűzzenek a dologhoz, de nem fogják elfelejteni. Tiffany tudta, ha legközelebb Szakaidnál költené el az ebédjét, udvarias, ámde határozott elutasításban lesz része. - Csillapodj már, hé! - Az elsőrendű szusibárból való kitiltatás fenyegető réme alaposan kihozta a sodrából. - Csak biztos akartam lenni, okés? Azért még nem muszáj kinyiffantam egy szegény lányt! - Csináltam már olyat -jött a válasz. Tiffany úgy döntött, ezt meg sem hallotta. - Rendicsek, tehát nem gépelsz, nem írsz diktandót... - Senki emberfia nem diktálhat Milának, a Nemes Handrad lányának, az első kardmesternőnek Ulioni királynő...! - Satöbbi, satöbbi. Viszont állásra van szükséged, és semmiféle szakképesítésed nincs. Szuper. Jól ki van velünk cseszve. Mila elfintorodott. - Máris? Az én hazámban az a szokás, hogy előbb megebédelünk. - Tekintete végigsöpört a körülöttük lábatlankodó pincéreken. - De ha muszáj. .. Enyém a nagy orrú vakarék. Tiffanynak sikerült a kardhüvelyénél fogva visszarántania Milát, mielőtt az rohamra indult volna a kiválasztott férfiért. - Ülj már le, a fenébe is! Nem úgy értettem, na. Jézus Krisztus! Ha én azt a bohócot, aki ideátkozott a nyakamra, a kezembe kaparinthatnám! Jól megcsavarnám a golyóit! Mila lehiggadt. - Én jobb' szeretném őket lenyisszantani, de ha úgy hozza a sors, hogy megint szemtől szemben állhatok a galád Oustravval, átengedem neked a megtiszteltetést, Tífán, hogy a golyóiról rendelkezz. Ami pedig a képességeimet illeti,
>
csak kerüljek Oustravval kardhossznyi közelségbe, majd meglátod, mi mindenre vagyok képes! Tiffany testvéri együttérzéssel veregette meg az amazon kezét. - Én tudom, szivi, hogy menő vagy a szakmádban, de higgyél nekem: a pályakezdőknek meghirdetett állásokban nincs valami nagy kereslet a kasztrálás iránt. A kardmesternőről lerítt, hogy igyekszik megemészteni társának szavakba nem foglalható életbölcsességét. - Ez igaz?- Hiába próbált visszatartani pár kövér könnycseppet. - Annak az alávaló Oustravnak sikerült egy olyan valóságot találnia nekem, ahol az érdemeim semmit sem érnek? Ó, borzalom! Máig a fülembe cseng kárhozatos kacaja, amint kelepcéjébe zuhanásom felett ujjong diadalittasan! Miként ismerhettem volna fel a rejtett fondorlatok igaz természetét, amelyeket undok hajlékának padlódeszkáiba rótt? Honnan is sejthettem volna, hogy hatókörükön belülre kerülve, a rám küldött rontás bilincsében kitervelőjük foglya leszek? - Lila gőzöm sincs - vallotta be Tiffany őszintén. - Ilyenek a pasik. Szépen kivárják, amíg azt hiszed, hogy már ismered a dörgést, aztán se szó, se beszéd, megmásítják a játékszabályokat. Inkább igyál még egy kis szakét! A miniatűr porceláncsésze kevéske tartalmának kihörpintése után Mila egyenesen a kőkancsóból is leküldött egy kiadós korty forró rizspálinkát. Csupán a csuklóját ékesítő, cicomás karperecek tartották vissza attól, hogy a száját az alkarjába törölje. - Az ármányos ördögfattya! - fakadt ki. - Elpusztítani persze nem volt ereje (merthogy én Yumph talizmánját viseltem magamon, méghozzá különleges helyen, hogy megpillantását csupán az a férfi élheti túl, aki iránt szerelemre gyúl a szívem), ám módjában állt száműzetést mérni rám. „Sorsod ez leend, Mila!", károgta a nyomorult. „Egy idegen világban botladozva kell minden két-
ségen felül bizonyítanod virtusodat annak polgárai előtt. Háromszor próbálkozhatsz e feltétel teljesítésével, nem többször. Bizony, csupán három alkalommal, s hacsak igyekezvényedet siker nem koronázza..." - A micsodádat nem koronázza siker? - „...hacsak mindenestül felül nem kerekezel ellenfeleiden..." - Hová nem kerekezel? - „...míg választott elhivatalosságoddal ki nem vívod társaid tiszteletét..." - Hivatásoddal! - A titkárnő szabályosan beleüvöltötte a kiigazítást a kardmesternő képébe. - Az embernek választott hivatása van! Jesszus! Hisz ezt még én is tudom! - Villoghatott Mila oly hosszú karddal, mint a rozmár micsodája, Tiffany mégis rátapintott a gyengéjére. Az asztal fölé hajolt, állát a tenyerébe fektette, s immár higgadtabb hanghordozással így fordult társnőjéhez: - Igazándiból nem is vakerált neked ilyeneket, ugye? - A kijelentés igazságához nem férhetett kétség. Ezt az egész hatásvadász dumát csak olvastad valahol, ugye? Máskülönben tuti lenne a kiejtésed. Mila csak tátogni tudott, és szégyenében lehorgasztotta a fejét. - Bizony mondom, kifürkészhetetlenek a Fenséges Istennő útjai, hogy méltatlan személyemet épp a te bölcs oltalmadba helyezte, Tífán. Úgy igaz, ahogy gyanítottad. Azzal benyúlt széles kardkötőjének belsejébe, és előhúzott egy összehajtogatott pergament. Tiffany ugyan ki nem olvashatta a különös, nyomtatott szimbólumokat, de felfigyelt a pazar illusztrációra. Az ábrázoláson egy káprázatos köntösű és buja felsőtesttel megáldott asszony ölelt a karjába egy selyemujjasba meg fályolszerű, buggyos pantallóba öltözött, őzikeszemű ifjút, fogával tépve le a ruhát az elragadtatástól és feltétlen odaadástól önkívületbe esett foglyáról. Tiffany meggyőződéssel hitte, hogy a pergamen tetején sorakozó,
nagyobb írásjegyek „A szenvedély bíbor játékszere" jelentést hordozzák - vagy valami hasonlót. Mila visszavette tőle a nagy becsben tartott irományt. - Oustrav eredeti mondandójának értelmében csupán két esetben térhetek meg szülőföldemre: ha világotokban, ahol a kardmesterség görényfekáliát sem ér, sikerül érvényesülnöm (aminek teljesítéséhez szörnyű átka csupán három próbálkozást tesz lehetővé), vagy készen állok az ő viszszataszító személyén pemskvaccolni. - Pemskvaccolni? - emelkedett meg Tiffany finomra fésült, remekbe rajzolt szemöldöke. - Te, szivi, ennek a szónak egyszerűen nincs is értelme. Mila orcája mélybíbor árnyalatot öltött. Az amazon közelebb intette magához Tiffanyt, aki a szakéscsészécskék fölött odahajtotta a fejét, hogy Mila a kecses kis fülébe súghassa a pemskvaccolás kellően részletes és találóan lefordított meghatározását (a művelet aktív, passzív és kollektív módozataival egyetemben). Tiffany elsápadt, és amikor Mila még hozzátette, hogy „persze, egészen máshogy kell csinálni, ha a tücskök kiszabadulnak, vagy az ember nehéz természetű birkákat fog ki", sietve kimentette magát, és elrohant az asztaltól. Némiképp remegve és elzöldült arccal tért vissza a Kicsike Gésák Budoárjából, de egy rikoltásra - „A genyó!" - azért még futotta maradék erejéből. Majd további bátorítást merítendő, jót húzott a szakéból, és lecsapta a csészécskét az asztalra. A gesztusban megnyilvánuló szenvedélyesség semmivel sem maradt el Miláé mögött. - A seggemet, azt pemskvaccolhatja! A kardmesternő felsóhajtott: - Hát, esetleg kóstolónak. Bár Oustrav nem az a típus, aki beéri némi előétellel. Önmagában nem is a pemskvacc (kivéve tán a csoportos módozatát), amitől rettegek, mert ki ne tenné? Hanem a rám váró megaláztatás, midőn kénytelen leszek magamat kiszolgáltatni neki. - Magadat? Pfuj! - Tiffany hangjában nyoma sem volt a tréfálkozásnak. - Azt már nem! Legfeljebb egy rahedli kínszenvedést! Mila megfontoltan biccentett. - Van némi tapasztalatom a rahedli terén. Viszont mindössze három próbálkozásunk lehet,
aztán... - a hangja érdessé vált a szorongástól ...aztán pemskvacc, akár tetszik, akár nem. Meg kell lennie. - Majd adok én annak a kurva stricinek! - Tiffany szeme immár tűzben égett a harci kedvtől. Akármilyen felfoghatatlan dimenziókban lakjék ez az Oustrav, ő meglehetősen jól ismeri a fajtáját: édestestvére lehetne Mr. Carlsonnak és az egész tetves bandának. Valahányszor Tiffany az ellenkező nemnek a munkaerőpiac magaslatain trónoló tagjaival találta magát szemben, cselekedeteinek kötelező menetirányát mintha mindenkor a belátó megalkuvás jelölte volna ki. S hogy mi a helyzet a vélelmezett sorstársakkal az egyszerű nők soraiban? Különös, de Tiffany egyre-másra volt tanúja olyan nőstények érthetetlen átalakulásának, akiknek sikerült kievickélniük a titkárnői pocsolya ősiszapjából, és tüdőt meg üzletasszonyi kiskosztümöt növeszteniük. Mind úgy végezte, hogy még a Carlson- és Oustravféléknél is komiszabbul bánt a saját titkárnőjével. A pasiból való stricik legalább vacsorázni meg moziba viszik az embert, mielőtt kicsesznek vele. Nyilvánvalóan nem egyhamar adódik megint alkalom visszavágni a szarháziaknak. Megragadja hát a lehetőséget, amíg teheti - s ebben a kijelentésben Tiffany egész életfilozófiája nagyjából összefoglalható. A közvetett bosszú esélye szabályosan végigszáguldott a lány tobozmirigyén, és meggondolatlanná tette. - Bízd rám a dolgot, Mila! Úgy kivívod ennek a világnak a tiszteletét, mint a sicc, de nem ám három próbálkozással! Meglásd, még a kardodat se kell összetrutyiznod hozzá! - Igazat szólsz? - A kardmesternő pupillája kitágult a cseppnyi reménykedéssel árnyalt álmélkodástól. - Az életre szóló Cosmopolitan-előfizetésemet teszem rá - jelentette ki a titkárnő. - Plusz az öszszes pattanástalanító krémemet. Mila beszédmódjába ünnepélyes felhang költözött. - E fogadalmadért, Tífán, minden ivadékommal, pereputtyommal, vívógyakornokommal és talpnyalómmal egyetemben az idők végezetéig kardtestvéremnek foglak hívni! - Szuper. De azért Vacsira hívni se felejts el! vihogott Tiffany.
>
MUNKAVÁLLALÁS ELŐSZÖR - Micsoda csuklyás izom! - lihegte Mischa, és szemében kigyúlt a művészi megszállottság buja lángja. - Ez kell nekem! - De Mr. Colinero! - hátrált ki a titkárnő az ügyfél kartávolságából. - Én nem vagyok olyan lány! - Azon könnyen segíthetünk. A bronzosító spray csodákra képes. - Egy menyét hajlékonyságával az asztal mögé siklott, és farkasmosolyra vicsorította tökéletes fogazatát. Tiffany nem volt oda a vadvilágért, még ha az olyan mellkastérfogattal bírt is, amely mellett Schwarzenegger angolkóros csirkének hatott volna. Azonkívül most üzleti ügyről volt szó, konkrétan HÁBORÚRÓL. Ezért Tiffany, mielőtt az atlétatermetű művész elérhette volna, egy heves mozdulattal úgy lökte fölfelé, majd rántotta magához az irattáskáját, ahogy egy alantasabb teremtmény ujjai a rugós késsel vagy az Uzi biztosítóreteszével játszadoznak. Az irattáskának rézveretes sarkai voltak, míg Mischa Colinero kiálló részeit nem védte semmi. A művész vette az adást, és visszavonulót fújt, majd hirtelen támadt közönyösséget színlelve megtudakolta: - No és mi hozta magácskát szerény műtermembe? Tiffany elővette a tárgyalótermi szajhákat legkiválóbban imitáló hanghordozását. - A Carlson & Carlson Mesteri Munkaközvetítőt képviselem. A telefonban én... izé, a titkárnőm tett említést önnek új modellközvetítő kirendeltségünkről. - Úgy van. - Mischa visszafordult az asztalhoz, és lustán felemelt róla egy palettát, amelyen vastag kéregben állt a festék. - Be kell valljam, váratlanul ért az a hívás. Az önök által kínált árengedmény felettébb csábító, amellett magától értetődik, hogy folyamatosan szükségem van friss... ööö, tehetségekre. - Az ő szájából határozottan „hús"-nak hangzott a szó. - Csak szerettem volna személyesen utánajárni, hogy miként alakulnak a dolgok ön és... ööö... - kezdett Tiffany kotorászni tulajdon titkárnői agyában a Milára testált álnévért, amelyet az irodai számítógép öklendezett fel, miután ő megpróbálta lenyomni annak elektronikus torkán az
egész „Nemes Handrad lánya, satöbbi" halandzsát - ...Millie Hanks között. Mischa mozgékony orrlyuka látványos kitágulást produkált. - Mit is mondhatnék? Győződjön meg róla a saját szemével! - Azzal közelebb invitálta Tiffanyt a festőállványra kifeszített, még befejezetlen műalkotáshoz, de vonakodását látva előbb még gálánsan biztosította róla, hogy a csuklyás izma immár szent és sérthetetlen előtte. A vászon felületét egy témájában és kompozíciójában egyaránt grandiózus festmény foglalta el - szabályos elbeszélő költemény fodrozódó idegekről, feszülő inakról és a minimalista divatirányzatnak megfelelő öltözéktől alig takart, fénylő húsról. Mila páratlan hatást keltett a kiborult kincsesládák és döglött óriáshüllők alkotta, még vázlatos háttér előtt. Tiffany nem talált szavakat. Noha a művész egy csiricsáré pajzsot adott modelljének kezébe, amely úgy festett, mint valami aranyozott alufelni, a távoli világból érkezett kardmesternő alakján minden egyéb részlet odaillő volt, és elidegeníthetetlenül Mila sajátja. A lábánál egy töredékesen ábrázolt, fekete ruhás, jóképű férfi kuporgott olyan arcszínnel, mint a romlott túró. Hajlott testtartása olyasvalakit sejtetett, akinek meglepetésszerűen a „meghunyászkodás, talpnyalás vagy halál" hármasára szűkültek az életkilátásai. Mintha még a köpenyét díszítő, rejtélyes szimbólumok is páni rémülettől hullámzottak volna. - Hűűű - lehelte Tiffany. - Ez a nő egyszerűen... tökéletes. - Hát nem? - Mischa összefonta a két karját. A hangjából mintha nem a maradéktalan elégedettség csendült volna ki. -Valami gond van? - Gond? Az semmi. Kivéve, hogy árengedmény ide vagy oda, kénytelen leszek azonnali hatállyal szerződést bontani vele. ön bizonyára meg fogja érteni. - Mit kell megértenem? Ha egyszer nincs semmi gond... - Az égvilágon semmi, persze a legkiválóbb férfimodellem elvesztését leszámítva. - Mischa drámai sóhajt hallatott, és odamutatott a részlegesen megfestett, hamis varázslóra. - Ön ugyan figyelmeztetett, hogy a hölgynek nincs komoly gyakorlata a szakmában, de még ha a tudományos-
fantasztikus műfaj mércéjével mérjük is, ennyire amatőr reakciókra azért nem számítottam. Legalább azt megvárta volna, hogy a varázsló alakjával elkészüljek! Férfimodell nélkül most az egész vásznat totális veszteségként leszek kénytelen elkönyvelni, és a kukába dobni! Tiffany nyugtalanul sandított a zabolátlan Mila olajképmására. - De ugye nem ölte meg?! - Megölni? Egyáltalán hogy jut eszébe feltételezni, hogy...? - Mischa egy pillanatig a festményt tanulmányozta, majd száraz, leereszkedő nevetéssel jutalmazta látogatójának nyilvánvaló naivitását. - No de kedvesem! Tény, hogy fantasyhez készítek illusztrációkat, de ez még nem jelenti azt, hogy abban élek! Akármilyen különc is ez a Miss Hanks, kétlem, hogy szokása lenne torkokat elnyiszálni, mikor épp arra szottyan kedve! Tisztában lévén az igazsággal, Tiffany jobbnak látta befogni a száját. - De akkor hogyan...? Mischa kisöpört egy elszabadult, kékesfekete hajtincset büszke homlokából, magasan ülő arccsontjára a vörös egyre mélyülő árnyalatában feszült a bőr. Közelebb intette Tiffanyt, és diszkréten sugdosni kezdett a fülébe. - Hogy MICSINÁLT?? - Amennyiben nem ácsingózott az érdeklő désemre, nem kellett volna olyan kihívóan öltözködnie. - Bőrkeményedéses mutatóujjával Mila mogorván piszkálta a tésztasalátát. - Szabályosan kikönyörögte a dolgot! Tekintetét a mennyezetre emelve, Tiffany ötödször is belefogott a magyarázatba: - A fickó épp a fürdőszobában tartózkodott, hogy levesse a jelmezt, és visszaöltözzön utcai ruhába. Zárt ajtó mögött! A tény, hogy alsógatyában találtad, mikor rátörted az ajtót, még nem mentség arra, hogy megerőszakoltad... ööö, visszaéltél az... izé, azt tetted vele... - Egy pillanatra lebigygyesztette az ajkát. - Egyáltalán hogy voltál képes olyasmit művelni egy pasival? Mármint, ha ő nem akarta... Mila vállat vont. - A lelke mélyén mindegyik akarja. A legtöbben később még hálásak is érte. Ami pedig a részleteket illeti, az csak módszer és körítés.
>
- Ez így nem fog menni - közölte a titkárnő, és mit sem törődve azzal, hogy manikűrje még a tányérjára halmozott arugulasalátánál is frissebb, harapdálni kezdte egyik bíborvörösre festett körmét. - Azt a melót kimondottan neked találták ki, és te elcseszted. Búskomorság költözött a kardmesternő tekintetébe. - Tudom - rebegte. - E szégyenfolt mindig is ott éktelenkedett családunk becsületén. Hogy nyakra-főre elragadnak minket alantas indulataink. Áldott emlékezetű anyám, a Nemes Handrad, aki az első kardmesternői címet viselte Ulioni királynő udvarhölgyei között, hát nem hogy ő is egy közönséges selyemfiú kegyeiért folytatott kocsmai csetepatéban lelte halálát? - Sietve elmázolt egy könnycseppet. - Nem érte meg az áldozatot. - Meghiszem azt - veregette meg Mila kezét Tiffany részvétteljesen. - Ráadásul az örömszerzésben sem volt kielégítő, mármint utána. Viszont - csillant fel a szeme - neki köszönhettem az előléptetésemet az udvarban. Tiffany visszahúzta a kezét, és néma fogadalmat tett, hogy onnantól fogva sűrűbben rácsörög a mamájára.
MUNKAVÁLLALÁS MÁSODSZOR A Hyundai első ülésén hasmánt lapuló Tiffany óvatosan fölemelte a fejét, hogy kikukkantson az oldalsó ablakon. - Nem értem, miért nem hagyod, hogy becsülettel megvédjem magam - zsémbelt Mila a vegytisztítóból elhozott és a hátsó ülésen elhelyezett ruhák halma alól. - Sss! - Tiffany feje lebukott. - Az egyik még mindig ott kóvályog a háztömb körül. - Meglehetősen bajos volt félelemtől lepedékes nyelvvel suttogni. - De hisz föl sincs fegyverkezve! - Mila bezzeg nem ódzkodott különösebben sem hangjának, sem kardjának felemelésétől. A penge fölnyársalta Tiffany legféltettebb műselyem szoknyáját, a hegye viszont belegabalyodott a Potya Patyolat plasztikzsákjába, amitől a fegyver most úgy festett, mint egy fékevesztett freudista reklámszakember kreatív kampánykoncepciója a biztonságos szexről.
- Azt mondtam, sss! Nincs szüksége fegyverre. - Lopva újból a Mókás Mókus Óvoda előtt kitartóan fel-le járkáló alak felé kémlelt. - Ő egy anya. Miközben arra vártak, hogy a nö majdcsak elfárad a keresésben, és hazamegy, Tiffanynak elegendő ráérő ideje volt visszagondolni legutóbbi remeklésére a téves helyzetmegítélés terén. Az egészért az ő minimalista gondolkodásmódja a felelős. Mert ha Mila nem is szerzett szakképesítést, amely a munkaerőpiacon kelendő áruvá tenné, feltétlenül lennie kell valami hasznavehető veleszületett tulajdonságának. És miféle hivatásra született minden nő? Tiffany előállt a javaslattal. - Micsodaaa?? - Mila tenyere önkéntelenül a kardmarkolat köré kulcsolódott, megcsikorduló fogai között apró szikrák pattogtak. - Azok után, amiket a pemskvaccról a tudomásodra hoztam, azt sugallnád nekem, a Nemes Handrad lányának, satöbbi, hogy süllyedjek a lealjasodás poklának legmélyére, adjam el lelkemet a létező leghitványabb ellenszolgáltatásért, merítsem szellememet az útszéli kanális kártékony iszapjába és bűzlő hulladékába? Vagyis fogadjam el ezt a... ezt a...?! Pfuj!! Nem tisztelem meg azzal, hogy munkának nevezem. - Jézusom, mintha arra próbálnálak rábeszélni, hogy stricheljél! - Stri...? - Járőrözés. Kurválkodás. Fizetett lepedőakrobatika. - Hmmm. - Mila egy pillanatra félretette a haragját. - Mármost ez is egy lehetőség, hacsak... De nem. Mert mi van, ha az ügyfél pemskvaccra tart igényt? Akkor kénytelen lennék lemetszeni a szlobukjait, és a fickót agyonverni velük. - A töprenkedésnek a kezdeti grimaszpozícióba visszaránduló szemöldök vetett véget. - Kölkök tutujgatása! - Gyermekgondozás - igazította ki Tiffany. Mi, nők köztudottan utolérhetetlenek vagyunk benne. Tudod, az ösztönök miatt. Mint mikor rögtön tudod, hogy a pasas hazudik, mikor azt állítja, hogy nőtlen. Történetesen egy régi barátnőmtől, Doristól tudom, hogy a hely, ahová napközben a totyogóit leparkolja, kétségbeejtően szűkében van a munkaerőnek. Oké, tényleg Brooklynban van, de majd megoldod. Csak kisegítő lennél. Nem
kell hozzá nagy ész, mindössze arra kéne ügyelned, hogy a kölykök megigyák a fejecskéjüket, és behurkolják a sütijüket, érted? Majd felhajtunk neked valami illedelmes rucit az állásinterjúra, és úgy megkapod a melót, mint a sicc! - Szívesen átengedem ennek a Siccnek a kurva kis porontyok pátyolgatását! - mordult fel Mila. Tiffany azonban megmakacsolta magát, és addig csűrte-csavarta aszót, mígnem rábeszélőképessége győztesen került ki a csatából. A Hyundaiban gubbasztva most azon tűnődött, vajon okos dolog volt-e annyit kepesztenie. - Pedig már kezdett jól alakulni. Ezúttal mil sikerült elcseszned? - Én csak a munkámat végeztem - közölte Mila, olyasféle csengést kölcsönözve a szónak, mintha az valami alsóbbrendű, gerinctelen állatfajt jelölne. - Az igazat megvallva, nem is volt annyira visszataszító, mint kezdetben tartottam tőle. Az itteni gyerekek mások, mint amilyenekhéz a hazámban hozzászoktam, legalábbis ami a nyál, takony és egyebek kiválasztását, továbbá az élősködők elterjedtségét illeti. Volt valami mármár rokonszenves a kis szarosokban. A két első ülés között hátrafelé kandikáló Tiffanynak azt kellett látnia, hogy Milának bepárásodik a szeme. - Te alapvetően komálod a kis klapecokat, igazam van? - Ja, kicsontozva - vágta rá Mila, és a pára egy szempillantás alatt eltűnt a tekintetéből. - Ámbátor, ha a kis nyomoroncokon múlna, nekem még mindig lenne állásom, és jó úton lennék afelé, hogy Oustravnak a képébe vághassam a felsülését. - Ekkora indulattal a ruhazsák már nem volt képes megbirkózni, amitől a harcos amazon úgy egyenesedett ki az ülésen, mint a keljfeljancsi. - Ott az átkozott perszóna! Ő mételyezte meg az én kicsi Ashleymet! - A járdán bóklászó nő mozdulatlanná dermedt két lépés között, és vadul hadonászni kezdett. Erre kivágódott a Mókás Mókus Óvoda élénkpirosra festett kapuja, és az anyai felháborodásban osztozók serege tódult ki rajta az utcára. Nyomukban egy falkányi rakoncátlan ovis, akik első pillantásra semmiben sem különböztek a hasonló csoportok ezreitől. Mosolygósak voltak, elbűvölően piszkosak, őrültmód elevenek, túláradóan
>
lármásak és engedetlenek - szóval, vidáman eltökéltek, hogy akármi történjék, ők a maguk feje után fognak menni. A felületes szemlélő számára csupán akkor vált nyilvánvalóvá kivételes mivoltuk, mikor felfedezte, hogy mindegyikük állig felfegyverkezett: rögtönzött bikacsököt formázó, aprócska zoknikkal, amelyek a fejrészben a nehéz tárgyaknak csak a jó ég tudja, miféle gyűjteményével voltak kitömve; építőjátékok mindenféle szúró- és vágófegyverré összeillesztett elemeivel; gumigyűrűkkel és üveggolyókkal a távolsági hadviseléshez; szétszedett és élesre köszörült gyermekollókkal; kettétört - és a fűrészfogas élek révén ily módon hasznavehetőbb - műanyag vonalzókkal. Egy rendkívül találékony prücsök ostromgépet épített legóból, hogy azzal hajigáljon leválasztott Barbie-fejeket mélyen az ellenség sorai közé. Ellenség alatt mindazon anyák és dadusok tömege értendő, akik együgyűségükben képesek voltak egy olyan javaslattal előállni, miszerint a csemeték hagyjanak fel lebilincselő, új játékukkal, és engedjék magukat hazacipelni. Tiffany menekülésre fogta a dolgot. Egy rántással elfordította a slusszkulcsot, és a kocsi jobb első fényszórójával az előtte parkoló jármű bal hátsó lámpáján kitöltve a bosszút, kilőtt a Hyundaijal. Mila a fejét kidugva kiabált vissza a gyorsuló autóból: - A Fenséges Istennő óvjon benneteket, mocskos kis csibészek! És köszönet Milától, amiért szemléltető oktatás közben annyira figyeltetek rám! - Azt mondtam, hagyd békén a gönceidet! - Tiffany karon ragadta Milát, és beráncigálta az étterembe. - Amíg költségszámlám van Carlsonnál, teszek róla, hogy alaposan ki kelljen nyitnia a pénztárcáját. Ez a kóceráj egy vagyonba kerül, plusz a nagyanyád szüzességébe, de nem érdekel. Kajás vagyok, és Carlson állja a cechet. - A nagyanyám... - fogott bele Mila a mesélésbe. - Nem akarom hallani. És ne tépkedd folyton a ruhád szegélyét! - De mikor nem bírom megállni... - A harcos amazon mostanra sokat vesztett elevenségéből. Matematikából nem volt egy zseni, de háromig
azért el tudott számolni, és csak nemrég esett le neki a tantusz, hogy írd és mondd, egyetlen esélye maradt Oustravon a saját kis játszmájában elverni a port. Már-már nyüszítve magyarázkodott: - Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyi kelme legyen a kezem és a kardom között. - Ha tudnék, egy francos falat építenék a kardod és te közéd! - vágott vissza Tiffany. - Most pedig szépen leülsz, kussolsz és hamikázol. Előbb azonban rendelniük kellett. A pincérjük a féktelenül vidám fajtából került ki. - Üdv a hölgyeknek, Brad vagyok! Mai különlegességeink: füstölt lazac, vadpástétom és Long Island-i pecsenyekacsa rózsaborsmártással. - Hátralökte a szemébe lógó, vattaszerű, szőke hajtincset, és olyasféle hanghordozással kezdte sorolni a fogásokhoz ajánlott borfajtákat, amelyet a reklámügynökök legtöbbje a női higiénés termékek számára tartogat. Mila fitymát rendelt pirítóssal, és a pincér távozott. Miután megszabadultak Brad, az Északi Jópincér jelenlététől, a hölgyek munkához láttak. Konkrétan Tiffany bejelentette, hogy „meg vagyunk lőve", Mila pedig összeomlott, és sírva fakadt. A titkárnőt, aki szitkozódásra, fenyegetőzésre, esetleg némi ripityára tört asztalneműre számított, szabályosan sokkolta ez a reakció. Mila ugyanis minden további nélkül a teljes kiőrlésű zsemlékre hajtotta a fejét, úgy zokogott. - Jesszus, ne szívd már mellre! - mondta Tiffany az amazon kezét paskolva, és magában azért fohászkodott, hogy a kardmesternő hagyná már abba. Tekintetek fordultak feléjük; az emberek még arra sem vették a fáradságot, hogy a bámulást futó pillantásnak állítsák be. Minthogy a kajálda az ötödik legdrágábbnak számított egész New Yorkban, mindenki biztonságosnak vélte a szemkontaktust. Átkozottul kínos volt az egész. Még mindig van egy próbálkozásunk. Ígérem, ezúttal nagyon komolyan átgondolom a dolgot, és... - Hát nem érted, Tífán? - Mila fölemelte a fejét, és úgy kaffogott, mint egy kruppos fóka. Oustrav ármánya ellen nincs mit tenni. Tudja ő jól, mily keservesen iparkodom elkerülni a leghalványabb eshetőséget is, hogy pemskvaccolnom kelljen vele. E földön, hol száműzetésben élek,
csak háromszor nézzek eredménytelenül valami jövedelmező foglalkozás után, és máris a kezében vagyok. Gondolkozz, Tífán! Két bukás után vajh' miként remélhetném teljes bizonyossággal, hogy harmadszorra megúszom a balsikert? A titkárnő Mila elé csúsztatott egy csomag papír zsebkendőt, és a gondolataiba mélyedt, hogy a végén így foglalja össze töprengéseinek eredményét: - Ha harmadszorra nem próbálkozol, akkor nem is vallhatsz kudarcot, és Oustrav nem foghat ki rajtad. Jesszus, hisz itt egy akkora joghézag tátong, mint Godzilla segglyuka! - Milára pillantott. - Szóval betömte, mi? - Tövig - hagyta helyben az amazon. - Eddig nem akartam, hogy tudj róla, mert attól tartottam, hogy a határidő többletterhe majd elhibázott döntésekbe fog belehajszolni. De már nem számít, ó, jaj! Oustrav kikötései szó szerint úgy szólnak, hogy világodban vagy három próbálkozással, vagy a születésemnek szentelt nap éjfélig vagyok köteles rálelni hivatásomra. - A születésednek szentelt... A szülinapodról beszélsz? - Mila ismét biccentett, és arckifejezéséből a titkárnő azt a nyugtalanító tényállást olvasta ki, hogy az ajándékvásárlással már egyszer s mindenkorra elkésett. - Ami... ma lenne? Mila felüvöltött. Brad siklórepülésben érkezett a salátástálkákkal - Van valami probléma, hölgyeim? - tudakolta, és a picsogó kardmesternőre vetett pillantásából egyértelmű volt, hogy annak állapotát a menstruációt megelőző tünetegyüttesnek véli, az érdekesség kedvéért csipetnyi Manhattanpszichózissal megfűszerezve. - Jaj nekem! - bömbölte Mila a mennyezeti ventilátorok felé. - Elérkezett születésem napja! - Ó - nyugtázta a közlést Brad, fejét megtévesztési pózba igazítva. E rátarti mozdulat majdan töméntelen sok palacknyi férfihajszesz eladását fogja garantálni, ha az ifjú végre kiszabadul lélektelen felszolgálói állásából, és visszatér a fotómodellkedéshez, amely az ő igazi hivatása... persze csak a színészet után. Eltökélt arckifejezését, amelyet távozóban öltött magára, az óbégatással elfoglalt Milának nem állt módjában észrevenni, Tiffanynak annál inkább. A következtetések levonása nem tartozott a titkárnő erősségei közé,
>
csiszolatlan nagyvárosi ösztöne mindazonáltal arra figyelmeztette, hogy a küldetéstudattól fűtött pincérekre olyasfajta gyanakvással tekintsen, mint egy farkát csóváló pitbullra. És lám, igaza is lőn - ahogy Mila mondaná. Mert mikor Tiffany már épp javaslattal állt volna elő, hogy a kardmesternő igazán megpróbálhatná derűlátóan nézni a dolgot, és számba venni mindazon pozitívumokat, amelyeket egy kizárólagosan pemskvaccra épülő kapcsolat nyújthat (idézet a NÉMBER! Magazin 1990. szeptemberi számából: „A kéjvágy az én másodpilótám"), három ruganyos testű fajtársának társaságában befutott Brad az előételekkel. Mind a négyen megfeszített karizmokkal illegették magukat, és csábmosolyokat küldtek mindazon vacsorázók irányába, akikről akár a legcsekélyebb mértékben feltételezhető volt némi kötődés a modellügynökségekhez vagy a szórakoztatóiparhoz. Az asztalhoz érve aztán megköszörülték a torkukat, és... - Csak azt ne! - szűkölte Tiffany. De bizony igen. - Boldog szüü-lii-naa-poot! Boldog szüü-liinaa-poot! Boldog szüü-lii-napot...? - Az egyik pincér itt kérdőn nézett Tiffanyra, míg a többiek teli torokból tartották a hangot. - Mila - suttogta válaszul a titkárnő, majd belekapaszkodott az asztal szélébe (a bütykei egészen kifehéredtek tőle), és társának arcára szegezte tekintetét. A szirupos dallam első hangjaira a barbár kardmesternő úgy szegte fel a fejét, mint a farkas, mikor szagot fog a Reménytelenül Megrokkant és Elaggott Jávorszarvasok Szociális Otthona felé. Tiffanynak volt már annyi tapasztalata, hogy felismerje a közelgő világvégét. - ...Mii-laaaaaaaa! - zengte a pincérkórus. Boldog sziiü-lii-naaaa-poooooooot! - Végül sugárzó ábrázattal fogadták a többi vendég tapsát. Mila széke egyetlen hüvelyknyivel csusszant hátrébb. A pincérek észre sem vették, és visszaindultak állomáshelyükre. Az amazon alsó ajkát beharapva figyelte lépteiket, keble egy gyászmenet tempójában emelkedett és süllyedt, izzó tekintetébe zavarosság költözött. Határozottan úgy tetszett, hogy valami rettenetes van készülőben. Brad nem a legjobb pillanatot választotta ahhoz, hogy lólábszárcsont méretű borsdarálójával újból megjelenjen, és vidáman megérdeklődje:
- A bűvös harmincas, nemde? A kardpengében, bár előbb kénytelen volt utat vágni magának Mila ruháján át, még így is maradt elég lendület, hogy kettészelje a borsdarálót. Eleven sörét gyanánt, széles ívet húzva repültek szét a borsszemek, hogy azután zörögve landoljanak a közelben ülő vendégek tányérján. - Gazember! - csikorogta Mila, és hagyta a kardhegyet könnyedén egyre lejjebb csalinkázni Brad ingmellén, majd, további utasításra várva, megpihenni a slicc tetejénél. - Az én hazámban az asszonyoknak megvannak a módszereik arra, hogy miként bánjanak el a férfival, aki egy hölgy életkoráról faggatózik. Megfizetsz érte, hogy csúfot űztél sanyarú helyzetemből! Hangos suhogás támadt, amint a többi törzsvendég sietve forgatni kezdte az étlapot, esetleg az előtte lévő ételre szegezte a tekintetét, vagy lázasankeresgélt a határidőnaplójában, még csak nem is színlelve a veszélyérzet hiányát. A fenyegető rendbontás higgadt tudomásulvételével ugyanis ki-ki elkerülhette, hogy a létező legveszélyeztetettebb faj tagjává, vagyis városi szemtanúvá váljék. Mint a ló, ha krisztustövist dugnak a farka alá, Brad vadul forgatta a szemét, ám pincértársai egy emberként úgy tettek, mintha az egész étteremben az égvilágon semmi sem vívhatná ki rosszal1 lásukat - talán az atlanti tükörhal en brochette egyedüli kivételével. - Könyörgöm, ne bántson! - hüppögte Brad a kezét tördelve. - Vagy legalább látható helyen ne! Mila ajka lefittyedt a megvetéstől. Földi tapasztalatai, sajna, annyiszor az arcára csalogatták már ezt a gúnyos fintort, hogy most menten görcsöt kapott az állkapcsa, amitől a szája tökéletes Elvishatást keltő alakzatba dermedt. Elég hülyén állt neki. Szerencsésebb lett volna, ha a legendás, konyhaajtó melletti asztalnál helyet foglaló, túlsúlyos elővárosi matróna nem pont ebben a minutában szakad el pillantásával a tányérjától, figyel föl Milára, és vihogja el magát. Ennek hallatán Tiffany összerezzent, az amazon jeges tekintete pedig a vendéglő teljes népességén végigsöpört a vétkes személy kilétét azonosítandó. - Egy alávaló, kártékony egyén jóvoltából testem hamarosan megfosztatik szabadságától fogott bele a gyülekezethez intézett szónoklatába
hűvös, keserű hangon. - Szándékában, engem meghódoltatni, nem az motiválja, hogy netán ellenállhatatlanul megkívánta volna egyébiránt tagadhatatlan testi bájaimat, hanem hogy hatalmában áll kikényszeríteni, amit a szerelem önként is megadna neki. Le akar győzni, birtokolni óhajt, mintha valami tárgy volnék, amely megragadta a képzeletét, nem pedig önálló akarattal s vágyakkal bíró személy. Mindennek következtében bármely pillanatban a teljes és abszolút szexuális rabszolgaság, az erkölcsi lealjasodás állapotában találhatom magam, amely szellemem és méltóságom szétzúzásával fenyeget. És te nevetsz? Ijesztő csend támadt. De nem eléggé ijesztő. Az elővárosi asszonyság ugyanis felserkent homályzónába szorult asztalától, és dundi ujját a kardmesternőre szegezve ezt nyekeregte: - Maga is afféle emancika, mi? Ez volt az a pillanat, mikor Mila tenyeréből 2 kirepült az első tál cioppino. Amit egy szék követett. Szorosan a nyomában az amazon egyik dédelgetett gyilokjával. - Nyomorult! - bömbölte a kardmesternő. - Varjak potyadéka! Arra sem vagy méltó, hogy kíméletesen gyors halált halj a romlatlan acéltól! - Akkor ez micsoda?? Talán libamájpástétom?? - hápogta a háziasszonyok gyöngye, és lemutatott maga előtt a dupla porciónyi „Csokoládés bűnbeesés" elnevezésű desszertre, amelyet immáron a fent említett gyilok szegezett az asztallaphoz. - A bronz nem számít, dagadék! - vágott viszsza Mila, majd kardját a hüvelybe visszatolva, a felügyelet nélkül hagyott salátakészítő zsúrkocsi felé lendült, mint ki a szardellagyűrűk elsőcsapásmérő képességét készül gyakorlati próbának alávetni. Egy példány a borsdarálók még sértetlen, friss segédcsapatából készségesen röppent a tenyerébe - husángnak, amellyel számolni kell. A főpincérből hangos nyögést váltott ki a felismerés, miszerint a Végzetnek nincs szüksége asztalfoglalásra. Ám minden válsághelyzet megtermi a maga emitt nyúlszívű, amott hős lelkű katonáit. A pincérek tálcákat ragadtak fel, hogy a leggavallérosabb törzsvendégek védelmére pajzsfalat rögtönözzenek. Brad lebukva keresett fedezéket. A kijáratokhoz közel helyet foglaló, szerencsés kevesek éltek a kínálkozó lehetőséggel - köztük az
>
elővárosi dáma, aki bemenekült a konyhába -, míg azok a kuncsaftok, akiket elvágtak a visszavonulási útvonalaktól, a kezük ügyébe eső tárgyakkal merész ellentámadásba lendültek. Túlvilági életükben a Long Island-i pecsenyekacsák véghezvitték a lehetetlent, és megtanultak repülni. A tofu szörnyű áldozatot követelt. Párolt, zsenge idényzöldségekkel és málnavelővel körített, gyöngéden pirított szopósbáránybordák csapódtak a ventilátorlapátokhoz. Tiffany nem óhajtott szemtanúja lenni a kulino-hadtörténelem születésének - anélkül is meglehetősen magas volt a mosodai számlája. Ezért feltűnés nélkül a padlóra ereszkedett, és a becsapódó őszibarackoktól fodrozódó asztalterítő alól hallgatta, amint az amazon a küszöbön álló pemskvacc előtti reményvesztettségének nyilait az elérhető közelségben lévőkre zúdítja. A ripityára zúzódó üveg és porcelán ropogásával egybeolvadó jajkiáltások és sikolyok szünet nélkül sugározták jóindulatú üzenetüket Tiffanynak, hogy maradjon a fenekén. - Tüzes kis fehércseléd, mi? - tudakolta tőle a mellette kuporgó, csontos öregember, aki egy pillanattal azelőtt még nem volt ott. A titkárnő nem is emlékezett, hogy Mila kis kiborulását megelőzően látott volna hasonló alakot az étteremben. - Hé! Maga meg hogy kerül ide? - Megvannak a magam kabbalisztikus módszerei. - Engem nem érdekel a kabalája, de keressen magának saját asztalt! - förmedt rá Tiffany. - Ó, épp azon volnék - felelte az öreg. - Felteszem, ez is azon világok egyike, ahol az embernek ki kell várnia, hogy egy nagyképű tányérnyaló a helyére kísérje, ugye?
- Ja, a főpincér - sandított rá Tiffany. Rosszul látott (részben az abrosz miatt, részben, mert a lekaszált testek lassacskán magasodó halma a szegély alatt beszüremkedő kevéske fény útját is kezdte elzárni), de második pillantásra úgy tetszett neki, hogy az öregember nem is olyan öreg. A haja és a szakálla ugyan deresedett kissé a széleken, de igen takarosan volt lenyírva, ami nem a közönséges borbélyok, de nem is a hétköznapi fodrászok védjegye: e frizura eleget kóstálhatott ahhoz, hogy egy Vezető Személyi Hajszobrász műalkotása legyen. A férfi hosszú keze karcsú és tökéletesen manikűrözött ujjakban végződött, amelyeknek mindegyikén nem is egy vaskos aranygyűrű ékeskedett. A smaragdok, rubinok és gyémántok mély tüzű ragyogásának még az asztal alatti homályon is sikerüli áttörnie. Tiffany egyszer elvégzett egy levelező tanfolyamot a pénz hét figyelmeztető jelének felismerése tárgyában (lásd az ÁBRÁNDOZÁS! Magazin 1988. februári számát), márpedig ez a fickó itt mindegyiket bírta. Biztos még a furán füstös-fűszeres illatú kölnijét is Likvid Tőkének hívják - ilyen lehet, mikor a pénz lyukat éget a zseben. Vagy kénkő lenne? Tiffany tüsszentett egyet. - Adná az ég, hogy Bangrak poklának hét alultáplált ördöge ne ragadhassa magával lelkedet az orrlyukadon át! - szólt a férfi udvariasan. Amennyiben az ő nyelvén így hangzott az „egészségedre", a lány biztosra vehette, hogy szabályszerű bemutatkozásra már nem lesz szükség. - Mr. Oustravhoz van szerencsém? A varázsló meghökkenten hunyorgott rá. - Igen. Nahát! Honnan tudod a nevemet? Tiffany megajándékozta elbűvölő mosolyainak egyikével, és keményen igyekezett nem csorgatni a nyálát a férfi ékszereinek láttán.
- Tudja, nekem is megvannak a magam, izé, kabalázós módszerei. Kékesfehér fény lobbant Oustrav ujjhegyein, a lány annak ragyogásánál fedezte fel, hogy a varázsló kozmikus jelentést hordozó, arany és ezüst szimbólumokkal telehímzett, fényűző, de idomtalan, kék selyemköntöst visel. (Tiffanynak tán nem a kozmosz súgta meg nap mint nap, hogy „új barátokra fog szert tenni", vagy hogy „pénzügyekben legyen körültekintő", de a csillag az csillag, és kész.) A gondolatra, hogy egyszerűen karon ragadja Oustravot, és elcipeli valami szolidabb öltönyt venni (esetleg egy icipici, eredeti márkás rucit a kis Tiffynek is?), a szíve helyén terpeszkedő, ifjontian zsenge pénztárgép ijesztő csörömpölésbe kezdett. - Beszélj, gyermekem! - bátorította a varázsló. - Ne félj előttem kiönteni a szívedet! - Mindez nem úgy csengett, mintha egy kéjsóvár pokolfajzat, a pemskvaccolás megszállottja mondta volna. Inkább egy megértő nagyapó. Az asztalterítő túloldalán kissé alábbhagyott a csatazaj, így Tiffanynak alkalma nyílt tömören összefoglalni a mondókáját, amelyet e szavakkal zárt: - Gondolom, most azért jött, hogy behajtsa, ami jár, ugye? Oustrav biccentett. - Az üzlet az üzlet. Lejárt a határidő. Hm, úgy hallom, Mila már végzett odakint - mondta, és az abrosz után nyúlt. - No és hogy akarja majd csinálni? A birkás módszerrel, vagy a három fej káposzta és a civil ruhás artista stílusában? Oustrav kezéből kisiklott az asztalterítő szegélye, torkából pedig szörnyülködő hápogás tört elő: -Te tudsz a... a...? - Apemskvaccról? - Tiffany észrevette, hogy a varázslónak megrándul az arca. - Ja, egy keveset. - És mégis képes vagy anélkül beszélni a káposztafejekről, hogy... hogy...? - Azzal igen szemléletesen eljátszotta, hogy iszonyúan háborog a gyomra. Tiffany elfogódottan megvonta a vállát. - Amikor Mila először mesélt róla, mi tagadás, kidobtam a taccsot. De később kicsit filóztam a dolgon... Mondja, próbálkozott valaha a kollektív módozattal? Ügy értem... a Fogékony Nőben
egyszer olvastam egy cikket arról az egészen hihetetlen új pózról, amelyik eszméletlenül hasonlított erre, és garantálja, hogy a nőnek egyszerre legalább hét... Vagy egymás után...? Mindegy, tehát garantáltan hét... Beletelt némi időbe, míg Tiffany tudatára ébredt a tücskök kiszabadulásának. Egy szandálos láb rugdosni kezdte a vállát. A mérhetetlen gyönyör ködén át hallotta, amint Mila sürgeti, hogy üstöllést bújjék már elő örvendezni. Tiffany tartott tőle, hogy még egy pillanat örvendezés, és a csigolyái olyanná válnak, mint egy rózsafüzér meglazult szemei, de azért nagy keservesen csak kikecmergett az asztal alól a napvilágra. Oustrav - nem annyira félelmében, mint inkább a kimerültségtől - inkább rejtve maradt. Mondani sem kell, az étterem romokban hevert - jóllehet magas rosttartalmú, koleszterinszegény, szív- és érrendszerkímélő romokban. Mila úgy magasodott e mészárszék fölé, mint holmi büszke hódító - galambürülék helyett szétkenődött tojáshabbal, vaníliásodóval és tejszínnel bemocskolt - szobra. Nem volt egyedül: a derekát átkarolva egy nyalka fiatalember feszített mellette Giorgio Armani és egy gátlástalan cukrász közös kreációjában. - Nézd, Tífán! - ujjongott az amazon. - Nézd az egyetlent, ki volt oly erős és ravasz, hogy becsületes küzdelemben fölébe kerekedjék Milának! - Semmiség - szerénykedett az ifjú. - Annyi a titka, hogy történetesen a desszertes asztalka mellett foglaltam helyet. - Hát nem csodálatos? -követelt Mila megerősítést. - Ráadásul mindig a legszerényebbek a legjobbak az ágyban. De ő még annál is többet tett! Kiszabadított az alávaló Oustrav karmai közül! Ugyanis megígérte, hogy alkalmaz! - No és mi lesz a beosztásod? - szerette volna tudni Tiffany, jóllehet a frissen szerzett élmény hatására erősen eltorzultak a magánhangzói. - Munkaviszony-megszüntetésekért és azonnali hatályú áthelyezésekért felelős, operatív igazgató - közölte a fiatalember, s egy szerelemtől sújtott cápa vigyorával rögvest le is fordította a titkárnőnek: - Vagyis bérgyilkos. Kidobóember. Elbocsátási specialista. Nevezze akárminek, ez a nő
>
, ESTHER FRIESNER
Amerikai írónő, 1951-ben született. Spanyolból doktorált, majd a Yale Egyetem professzora lett, mielőtt főállású írói karrierbe kezdett volna. Első fantasztikus elbeszélése az Asimov's magazinban jelent meg 1982-ben. Többnyire fantasyt ír, és előszeretettel alkot mások világaiban is (Star Trek; Sötét zsaruk; Sabrina, a tini boszorkány; Star Wars). Kedvelt eszköze a humor, és szívesen szerepeltet női hősöket Tucatnyi regénye látott már napvilágot de szerkesztői munkássága is fontos. Magyarul eddig csak egy novellizációja és egy Star Wars-novellája jelent meg.
tökéletes a posztra, és azonnal kezd. Akinek van annyi vér a pucájában, hogy egy pincért a nyavalyás borsdarálójával képes eltakarítani, annak a vállalatomnál a helye! - Szóval Mila azzal bűvölte el az ő doromboló kis sárkányát? - gügyögte a kardmesternő, újabb vízitorma-darabkákat szabadítva ki a hajszálai közül. - A puca-mucájával? Mila hiába sorozta meg Tiffany hátát, a titkárnő torkából továbbra is öklendezésszerű neszek törtek elő. Végül így fordult hozzá: - Hálával tartozom neked. Immár biztos állásom van, a testem az enyém, s Oustrav egy impotens barom. - Hát, azt éppen nem mondanám... - Csitt, most ne is mondj semmit! És ne félj, megtalálom a módját, hogy szívességedet viszonozzam. Immár nem sietős a dolgom - tudatta, ragadozó pillantásokat lövellve újdonsült játékszerére. - Szerét ejtem, hogy az én népem vendégül lássa a te népedet. A Fenséges Istennő is úgy akarja, hogy közösen lakmározzunk! - Részemről okés. - Tiffany hangjából hiányzott az őszinte lelkesedés. - De mostantól a Carlson & Carlsonnál nem tudsz majd elérni. - Valóban? - emelkedett meg Mila szemöldöke. - Csak nem mondasz fel? Tiffany megnyalta az ajkát. - Maradjunk annyiban, hogy végre... ööö... - kutatott az emlékezetében a pontos megfogalmazás után, amelyet önmagunk átformálásáról, megújításáról és új irányba tereléséről, továbbá saját főnökünk melegebb égtájakra küldéséről a RAGADD MEG! Magazinban olvasott - ...végre
sikerült feltárnom tulajdon szakmai életpályapotenciálom igazi mélységeit. - Ó - mondta Mila. - Szóval felmondasz.
Felberregett az irodai interkom, megzavarva Tiffanyt a keresztrejtvény tanulmányozásában. - A Mikrotechnokibertronika Rt.-től Miss Mila van a kettesen - jelentette a recepciós. Újabb tucat szoftvermérnök munkaviszonyát szüntette meg, és tudatni szeretné, hogy a mi ügynökségünkhöz irányította át őket. Fogadja a hívást? - Kérje meg, Dawn, hogy egy pillanatig tartsa a vonalat! - Tiffany félretolta a keresztrejtvényt, és komolyan elgondolkodott. Már megint egy tucat? Zsíros kis tiszteletdíj üti majd a markukat, ha az összes mágneslemezlovasnak sikerül másik állást találni, de mégis: egy tucat? Még szerencse, hogy az Oustrav & Oustrav Mesteri Munkaközvetítő annyira profi a számítástechnikai és egyéb varázslók foglalkoztatási ügyeiben. Mila biztos azt hiszi, hogy ezzel szívességet tesz az ő régi barátnőjének, Tífánnak. Szórni kéne, hogy lassítson már egy kicsit. Majd továbbíttatja az üzenetet - csak előbb végez a keresztrejtvénnyel. Már csupán egyetlen meghatározás hibádzott: „Gyönyör, mennyei boldogság vagy elragadtatás, nyolc betű, az első: P." Megnyálazta a ceruzahegyet, aztán beírta, hogy „P-E-M-S-K-V-A-C-C". Igaz, két betűt egy helyre kellett bezsúfolnia, és a kezdőbetűt leszámítva a többi sem illeszkedett a már beírtakhoz, de ő nem hagyta magát e ténytől megingatni. „Tudom, amit tudok - gondolta magában. - De még mennyire hogy tudom...!" J. Magyar Nelly fordítása
1: 'nyárson' (francia) 2: olasz paradicsomos halleves mindenfajta tengeri csemegével
SF-PÁLYÁZATOK E HAVI SZÁMUNKBAN a hazai SF-élet há- és oldalszámozás nélkül, e-mailben kell be-
rom irodalmi pályázatáról adunk hírt. Az Avana Egyesület hagyományaihoz híven kiírja a Zsoldos Péter-díjat, valamint novellapályázatot Preyer Hugo emlékére.
A Zsoldos Péter-díj pályázatán részt vehet minden olyan magyar szerző munkája, amely első ízben 2012. január 1. és 2012. december 31. között magyar nyelven jelent meg. A pályamű nyomtatott vagy elektronikus formátumú, kizárólag sci-fi tárgyú regény, kisregény vagy novella lehet, és kiadói tevékenységet (is) folytató, adószámmal rendelkező cég vagy egyéni vállalkozó által került fizetős tartalmi forgalomba. (Kiadói tevékenységet folytató cégnek vagy egyéni vállalkozónak tekintjük azt a társaságot vagy magánszemélyt, amely vagy aki legalább 5 különböző kiadványt legalább 3 különböző szerzőtől már forgalomba hozott.) Részt vesz még a pályázaton az előző évi Zsoldos Péterdíjra nevezett mű, ha annak kategóriájában az előző évben a nevezett művek száma nem érte el a díj kiírásában megadott pályázati darabszámot, és ezért a díj a kategóriában nem került kiadásra. A nevezés folyamatos, végső határidő: 2013. január 31. A kötetek beérkezési határideje: 2013. február 25. A nevezések a következő e-mail címre küldhetők:
[email protected] A Preyer Hugo emlékpályázaton minden olyan alkotó részt vehet, akinek még nem jelent meg önálló kötete. A magánkiadás nem kizáró tényező. A pályázat nem jeligés! Egy pályázó maximum két művel pályázhat. A novellák terjedelme szóközökkel együtt nem haladhatja meg a 40 000 karaktert, és nem lehet kevesebb 2500 karakternél. A műveket Word.doc formátumban, 12 pontos betűmérettel, normál sorközzel, fejléc
nyújtani. Beküldési határidő: 2013. április 30. A nevezések a következő e-mail címre küldhetők:
[email protected] A pályázó a pályázat beadásával hozzájárul ahhoz, hogy műve megjelenjen az Avana Egyesület nyomtatott kiadványában, az Új Galaxisban, vagy online a preyer.avana.hu oldalon, továbbá vállalja, hogy a beküldött alkotásokat az eredményhirdetésig máshová nem nyújtja be, illetve az interneten sem jelenteti meg. A KIMTE Egyesület „Tiszta lappal" címmel műfaji és tematikus megkötés nélküli regénypályázatot hirdet. A pályázatra életkortól függetlenül bárki bármennyi regényt beküldhet. A pályázat jeligés, nevezési díjas. A pályázatra olyan regények adhatók be, melyek sem elektronikus, sem nyomtatott formában még nem jelentek meg. A regényeket kizárólag elektronikus úton a
[email protected] címre kérik beküldeni MS Word.doc formátumban, oldalbeállításként A/4-es méretben, Times New Roman 12-es betűtípussal, szimpla sorközzel, sorkizártan, tabulátorok és képek használata nélkül, minimum 300 000 leütés, maximum 500 000 ezer leütés (szóközökkel együtt) terjedelemben. Beküldési határidő: 2013. június 20. A pályázatokról bővebb információ a Galaktika, az Avana Egyesület és a KIMTE honlapjain. Kovács Rhewa Andrea
ZÖLDBE BORULÓ VÁROSOK
A
z EGÉSZSÉGÜGYI Világszervezet szerint évente világszerte több mint egymillió ember hal meg a légszennyezettség hatására fellépő betegségekben. Azonban a finom port és az autók kipufogógázaiból származó nitrogéndioxidot a növények képesek kiszűrni a levegőből. De évtizedek óta folyik a vita a szakemberek között, mekkora szerepet játszanak a fák a városok levegőjének tisztításában. Érdemes-e az utcákat fásítani, vagy inkább nagyobb parkokban jó összevonni a zöld területet? És az egyéb növényzet mennyit segíthet? A legújabb vizsgálatok bebizonyították, hogy sokkal jobban csökkentheti a városi növényzet a levegő szennyezettségét, mint ahogyan azt eddig képzelték. Az eddigi feltételezések szerint a fafélék csupán egy-két százalékban tudják a levegő minőségét javítani. Azonban számos kritikával illették az eddig használt modellt, mert abban azzal számoltak, hogy a kipufogógáz csak egyszerűen a magasba emelkedik, és a légmozgás hamar eloszlatja. A szűk utcákban, kanyargós, akadályokkal
tűzdelt részeken, de a házak útvesztőiben is gyakran megreked a levegő. Akár hosszú időre is. Ezért a növényeknek sokkal több idejük van kifejteni tisztító hatásukat.
KERT EGY KERÉKBEN
K
ülönleges koncepcióval állt elő egy ökodizájner. Az ötletet az SF-filmekböl merítette, ahol az űrhajók vagy az űrállomások lakótere egy nagy kerék volt, és így teremtettek mester-
séges gravitációt. Itt kaptak helyet a növények is. Miért ne lehetne egy ilyen kertet megvalósítani a Földön, kicsiben, akár egy lakásban? Az elképzelés a Zöld Kerék hidroponikus rendszer (Green Wheel hydroponic System) nevet kapta. A növények egy kerék belsejében lesznek körkörösen elültetve, mintha egy autóabroncsba palántáinak őket. Belül kis kancsókba kerülnek a zöldek. Ezeknek fedelük is van, hogy a növények ne eshessenek ki belőlük, ám a fedél résein kibújhatnak. Minden kancsóban kókuszrost található, amely támasztékot és kapaszkodót ad. Az egyenletes világításról egy középen elhelyezett fényforrás gondoskodik. A talapzatban van elrejtve a villanymotor, amely zajtalanul, egyenletes sebességgel forgatja a szerkezetet, ezzel becsapva minden növényt, hogy a kerék közepe felé nőjön. Szintén az alapzatban kap helyet a szivattyú, amely a hidroponikus rendszerben lévő, tápanyagokban gazdag víz keringetését végzi.
TAXI A JÖVŐBŐL
A
NAGYVÁROSOK
EGYRE
TÖBB erőfeszítést
tesznek azért, hogy közlekedési rendszerük megfeleljen a 21. század igényeinek. Ennek szerves része a taxihálózat működtetése. Az egyik legnagyobb kihívás annak kezelése, hogy az utazások kétharmadában mindössze egy személy ül az autóban. Praktikus lehetne a motoros taxi, de sokan félnek egy motor hátsó ülésére ülni, mellesleg nem szívesen teszik ki magukat az időjárás viszontagságainak. A Prodrive cég teljesen újraértelmezte a taxi fogalmát. A Naro fantázianevű koncepciójármű négykerekű, mégis karcsú, mint egy motorkerékpár. Karosszériája teljesen zárt, a vezető mögött mindössze egyetlen utasnak van hely. A karcsú elektromos autó egy motorhoz hasonlóan ki tudja használni a zsúfolt nagyvárosi forgalomban adódó réseket, utasa mégis teljes biztonságban ül Ezért a kutatók egy sokkal komplexebb vizsgálatba kezdtek. Olyan számítógépes szimulációt készítettek, amely az eddigi tapasztalatok mellett a városokban megrekedt levegőt is figyelembe veszi. Továbbá modellezték azokat a kémiai reakciókat, amelyek befolyásolhatják a szennyező
hátul. Külön érdekesség, hogy egy motorhoz hasonlóan bedől a kanyarokban. Az angol cég eddig is ismert volt különleges, félig robogó, félig autó járműveiről. A versenyjárgányairól híres cég már teszteli a dizájnt, és reméli, hamarosan megjelenhetnek az utakon ezek a furcsa taxik. anyagok koncentrációját. Külön figyelmet fordítottak arra, hogy ne csak a parkokra és az utcai növényzetre figyeljenek, hanem a tetőkertekre és a zöld falakra is. A számítógépes szimuláció meglepő eredményt hozott. Kiderült, hogy a levegő tisztaságának a szempontjából a zöld falak a leghatékonyabbak. A növényekkel benőtt falfelületek akár harminc százalékkal is képesek csökkenteni a levegő szennyezettségét. A borostyánnal vagy egyéb futónövényekkel befuttatott homlokzatok tehát nem csak esztétikusak. Az utcai fásítás is hatékonynak mutatkozott, de ott fellépett egy fontos szempont. A szűk utcákban vagy forgalmasabb utakon a lombozat a talaj közelében tarthatja a szennyezett levegőt. A későbbi tervezésnél ezt is figyelembe kell venni. A felmérés alapján a kutatók azt javasolják, minél több helyen borítsa növény a falakat. Új ötletként szerepel, hogy a hirdetőtáblákhoz hasonló, élő felületeket kellene az utcákon és a házfalaknál elhelyezni. Ehhez nem szükséges sok pénz, csak szándék, bárhol elkezdhető, lépésről lépésre fejleszthető. Kovács „Tücsi" Mihály
Lehetséges, hogy az emberi képzelet teremtőereje még annál is nagyobb, mint ahogy azt legmerészebb álmainkban
gondolnánk...
William Gibson A GERNSRACK-KONTINUUM
S
ZERENCSÉR E múlóban van, lassan epizóddá szürkül a dolog. Ha valami furcsát pillantok meg néha, az már csak periferikus vízió, az őrült látomás egy-egy töredéke a szemem sarkában. A múlt héten megint láttam azt a bumerángforma repülőt San Francisco felett, de majdnem áttetsző volt már. A cápauszonyos sportkocsik ritkábban tűnnek fel, és az országutak se válnak többé csillogó-villogó, nyolcvansávos autópályákká, amiken a múlt hónapban kellett lavíroznom bérelt Toyotámmal. Kétlem, hogy bármelyik látomás kitart New Yorkig: érzékelésem fokozatosan hangolódik vissza saját létsíkom hullámhosszára. Megdolgoztam ezért, de sokat köszönhetek a televíziónak is. Londonban kezdődött a dolog - abban a görögnek mondott tavernában a Battersea Park Roadon, ahol Cohen vállalatának költségén ebédeltünk. A kosztról csak annyit: agyongőzölt volt, és fél óra kellett, hogy behűtsék hozzá a retsinát.
Cohen a Barris-Watford kiadó munkatársa. Ök jelentetik meg a neonreklám, a flipperautomata meg a Japánból származó jojó képes történetét, e jókora, szép keresletnek örvendő könyveket. Ami engem illet, egy cipőreklámfelvétel miatt rándultam át az Államokból; bohó Day-Glo sportcipőbe bújt, napbarnított lábú kaliforniai lányok mozgólépcsőztek előttem a St. John's Wood belső udvarán, lejtettek végig a Tooting Bec kifutóin. Egy új, profitra éhes cégecske úgy vélte, a londoni tömegközlekedés misztériuma keresletet teremt majd a recés talpú, csupa műanyag lábbelikre. Ük döntenek, én fotózom. A hazaindulásom előtti napon hívott meg ebédre Cohen. Őt még New Yorkból ismertem. Egy roppant divatosan öltözöttt ifjú hölgyet hozott magával: Dialta Downesnak hívták, lényegében nem volt álla, és kiderült róla, hogy ismert pop-art történész. Ha visszagondolok, magam előtt látom, ahogy felém lépked Cohen oldalán, a neonbetűkből álló felirat alatt: AZ ŐRÜLET SUGÁRÚTJA.
Cohen bemutatott minket, aztán elregélte, hogy Dialta Barris-Watfordék legújabb vállalko zásának szerkesztője; az amerikai áramvonalmodernizmus képes történetét készülnek megjelentetni. A kötet munkacíme: Szélcsatornában tervezett városok, avagy egy sosemvolt holnap művészete. A britek rajonganak az amerikai popkullúra barokkos elemeiért, olyanformán, ahogy a németek az indiántörténeteket, az aberráltabb franciák meg a régi Jerry Lewis-filmeket imádják. Dialta Downes szenvedélye az amerikaiak legtöbbje által soha észre sem vett, ízig-vérig hazai építészet iránti rajongásban mutatkozott meg. Először fel se fogtam, miről magyaráz, később kezdett csak derengeni a dolog. Az ötvenes évek vasárnapi televíziós matinéi jutottak eszembe. A helyi adók olykor régi, megviselt tekercseket szednek elő, hogy kitöltsék velük a műsoridőt. Az ember mogyorókrémes szendviccsel, egy-egy pohár tejjel a kezében üldögél a készülék előtt, miközben egy csupa serc hollywoodi bariton szépen elmeséli, hogy a repülő autóé a jövő. És valóban: három detroiti mérnök egy jókora, ósdi, szárnyakkal felszerelt Nashsel piszmog, aztán az ember nézheti, amint a kocsi vadul robog valami elhagyott kifutópályán Michiganben. Felszállni sose látja, Dialta Downes sosemvolt-országában, az akadályokat nem ismerő technokraták birodalmában azonban fel is emelkedik... és meg sem áll addig a bizonyos holnapig. Dialta a futurisztikus harmincas és negyvenes évek építészetének furcsaságairól beszélt: ilyenekkel az ember nap mint nap találkozhat az amerikai városokban. A mozi homlokzatán mintha a titokzatos energia kisugárzására készült volna a bordázott tető, a vegyeskereskedések portálja hornyolt alumíniumlemez, a félreeső szálló halijában krómozott csővázú székek porosodnak - egy kollektív álomvilág jelenünkben csúfosan elhanyagolt kelléke valamennyi. A lány azt kívánta, örökítsem meg őket. A harmincas évtized az amerikai ipari formatervezők első nemzedékének korszaka volt. Ezt megelőzően minden ceruzahegyező
gép ceruzahegyező gépnek látszott: épp olyan volt, mint a jól ismert viktoriánus készülék, tán valami egyszerű díszítéssel. A formatervezők forradalma után a ceruzahegyező gépek legtöbbje úgy festett, mintha szélcsatornában született volna. E változás látszólagos volt persze: az áramvonalas fémhüvely ugyanazt az idejétmúlt mechanizmust rejtette. Nincs ebben semmi különös - az amerikai formatervezők zöme a Broadway díszlettervezői közül verbuválódott. E kor termékei díszletek voltak csupán, látványos kellékek azok számára, akik azt játszották, a jövőben élnek. A kávé mellé dokumentumokkal teli, vaskos, barna borítékot kaptam Cohentől. A felvételeken ott ágáltak a Hoover-gát felett őrködő szárnyas szobrok, ott éktelenkedtek a negyven láb hosszú párkánydíszek, amelyek rendíthetetlenül állnak ellen bármely képzeletbeli forgószélnek. Tucatnyi képet láttam Frank Lloyd Wright-féle Johnson's Wax Buildingről: ennek belső terét egy Frank R. Paul nevű rajzoló Amazing Stories-címlapjaival dekorálták. Az ott dolgozók nyilván úgy érezték, Paul valamelyik légecsettel készült ponyva-utópiájában élnek, Wright pedig minden kétséget kizáróan sarus-tógás emberistenek számára tervezett. Elidőztem egy különösen grandiózusra sikeredett, légcsavaros repülő rajzánál. A gép egyetlen óriási szárny volt, olyan, mint egy vaskos, szimmetrikus bumeráng, ablakokkal a legvalószínűtlenebb helyeken. A nagy bálterem és a két teniszpálya helyét nyilak jelezték az 1936ból származó terven. - Felszállt volna ez az izé? - pillantottam Diaitára. - Ő, ez a tizenkét motorblokk és ikerrotor ellenére sem túl valószínű... de imádták, ahogy kinéz, érti? Alig két nap alatt ért volna New Yorkból Londonba. A fedélzeten első osztályú éttermek, privát kabinok, napozóteraszok, esténként dzsesszmuzsika, amire táncolni lehet... A tervezők emberi léptékben gondolkodtak, igyekeztek azt nyújtani a közönségnek, amit az leginkább kívánt. A közönség pedig jövőre áhítozott.
>
Cohen csomagját Burbankben kaptam meg, ahol három napon át igyekeztem karizmatikusnak láttatni egy meglehetősen érdektelen képű rockert. Olyasmi, ami nincs, természetesen le lehet fotózni - átkozottul nehéz, ám felettébb kifizetődő foglalatosság. Nem csinálom rosszul, de a legkiválóbb se vagyok; a nyomorult rocker jócskán próbára tette Nikonom képességeit. Lekonyultam, mire végeztünk, hisz a jó munkát szeretem, az átutalás visszaigazolása azonban feldobott valamelyest. Úgy döntöttem, a kínokért a művészkedő Barris-Watford-megbízással vigasztalom magam. Cohen a harmincas évek formavilágáról írt könyveket küldött, egy rakás fotót áramvonalasnál áramvonalasabb épületekről, és listát mellékelt a Dialta Downes által leginkább kedvelt kaliforniai objektumról is. Az épület-fényképezéshez rengeteg idő kell. Munka közben minden ház amolyan napórává válik; várni kell, míg az árnyék odébbkúszik egy-egy kiszemelt részletről, várni, míg a kívánt módon mutatkozik meg a struktúra tömege, egyensúlya. Miközben várakoztam, Dialta Downes Amerikájába képzeltem magam. A Hasselblad külön-külön lekapott gyárépületeinek némelyike ugyanazt a totaliter kevélységet árasztotta, mint az Albert Speer által Hitlernek épített stadionok. Minden egyéb vigasztalanul ócska volt: a lehangoló házsorok, álmos garniszállók, menedékhelyek, kis használtautó-kereskedések légkörében fogant, mulandónak bizonyult kollektív életérzés, a harmincas évek depressziója termelte ki őket. A benzinkutakat már jobban szerettem. A Downes-korszak csúcspontján a kaliforniai benzinkutak tervezésének feladatát Könyörtelen Mingre, a Flash Gordon-képregények főgonoszára ruházták. Mivel ő szülőplanétája, a Mongo építészetét kedvelte, a partvidéken
mindenütt fehér stukkódíszes sugárágyú-ütegállásokat emeltetett. Az elméretezett központi tornyokat a stílusra oly jellemző radiátorbordák ékítelték. Csak úgy ontották volna az elvakult lelkesedés hullámait, üzembe helyezésük módjára azonban a kutya sem emlékezett többé: San Joséban épp idejében kaptam lencsevégre egyet - pakolás közben buldózerek jöttek, és földig rombolták e vakolt gerendákba, olcsó téglákba álmodott szerkezeti tökélyt. - Ha úgy tetszik - mondta Downes -, az a világ egy alternatív Amerika: a sosemvolt nyolcvanas évek, a szertefoszlott álmok rommezeje. Ez járt a fejemben, míg piros Toyotámmal sorra jártam a Dialta-féle szocioarchitekturális akadálypálya állomásait. Igyekeztem elképzelni azt a sosemvolt kísértei-Amerikát. Magam előtt láttam partra vetett tengeralattjárókhoz hasonlatos Coca-Cola-üzemeit, öt előadásra hitelesített filmszínházait, amelyek küllemük alapján kiveszett szekták fétisimádó szertartásainak helyszínéül is megfeleltek volna. A romok közt bolyongva eltűnődtem, mit szólnának az elveszett jövendő emberei ahhoz a világhoz, amelyben én élek. A harmincas években fehér márványról, áramvonalas, krómozott karosszériákról, elpusztíthatatlan kristályszerkezetekről, ragyogó bronzról álmodtak... a ponyvamagazinok megénekelte rakéták a Hold és a Mars helyett mégis London felé süvöltöttek az éjszakában. A háború után mindenkinek lett kocsija, szárnyak nélkül persze, és akadt szuper-autópálya is, ahol száguldozhattak. Az égbolt elsötétült, a kipufogógáz szétmarta a márványt, kikezdte a csodatévő kristályokat. Aztán egy napon, miközben Ming harcias stílusának egy Bolinas külvárosában felfedezett díszpéldányát készültem lefotózni, átszakítottam a valószínűség finom hártyáját. Észrevétlenül átcsúsztam egy határon, és...
...és mikor felpillantottam, hatalmas bumerángra emlékeztető, tizenkét légcsavaros, csupaszárny gépet vettem észre az égen. Ormótlan könnyedséggel kelet felé siklott, oly közel, hogy még a szegecsfejeket is megszámolhattam ezüstös burkolatán, miközben fülemben - így tűnt legalábbis - ott visszhangzott a dzsessz. Kihnhez fordultam a dologgal. Merv Kihn szabadúszó újságíró texasi őslényészlelésekre, ufómániásokra, Nessie-szerű szörnyetegekre, kormányszintű összeesküvéselméletekre cs az amerikai tömegtudat hasonló vadhajtásaira specializálta magát. - Jó szöveg - mondta, hawaii ingébe törölve polaroid szemüvegének sárga lencséit. - De nem kellően beteges, hiányzik belőle az igazi lendület. - De tényleg láttam, Mervin! - fakadtam ki. F,gy úszómedence partján üldögéltünk Arizona napja alatt. Barátom visszavonult Las Vegas-i tisztviselők csoportját várta. Vezetőjük állítólag mikrohullámú sütőjén át kapott üzenetet a földönkívüliektől. - Hát persze - bólintott Kihn. - Naná, hogy láttad. Olvastad az írásaimat is, mégsem emlékszel, mivel magyaráztam az ufóészleléseket. Egyszerű, akár az egyszeregy: az emberek... visszatolta hosszú karvalyorrára a polaroidját, s egyre méregetett baziliszkusz-tekintetével - ... látnak ezt-azt. Mindenfélét. Nincs ott semmi, ők mégis látják. Talán mert szükségük van erre a látványra. Olvastál Jungot, tudod, mi az ábra... A te esetedben magától értetődő a magyarázat: elismered, hogy ezen az alternatív valóságon töprengtél. Nézd, biztos, hogy te is megpróbálkoztál annak idején a fűvel. Hányan akadtak a hatvanas évek Kaliforniájában, akik nem hallucináltak? Éjszakánként neked is úgy tűnt, hogy a Disney-stúdió rajzolói egyiptomi hieroglifákkal firkáiiák tele a farmerodat, máskor meg... - Ez más volt! - Persze, egészen más. Valós közegben tűnt fel, nemde? Az egyik pillanatban minden a legnagyobb rendben, aztán ott terem a szörnyeteg, egy mandala, egy neonfényt árasztó szivar. A le esetedben épp egy Tom Swill-féle óriásgép.
>
Megesik az ilyesmi. Még csak őrült sem vagy. Értesz, ugye? - Viharvert hűtőtáskájából egy doboz sört halászott elő. - Múlt héten a virginiai Grayson megyében jártam. Elbeszélgettem egy tizenhat éves lánnyal, akit megtámadott egy medvefő. - Egy micsoda? - Egy medvefej. Egy medve levágott feje. Tudod, ez a medvefő repülő csészealjon közlekedett, az meg olyan volt, akár egy dísztárcsa Wayne apó ócska Cadillacjéről. A szeme vöröslött, mint a cigarettaparázs, a füle mögött teleszkópos fémantennák meredeztek. - És megtámadta a lányt? Hogyan? - Nem muszáj megtudnod: nyilvánvalóan túl fogékony vagy az ilyesmire. A medvefő egyébként - folytatta Kihn egyre jobban kiütköző délies akcentussal - hidegnek, fémesnek tűnt. Elektronikus zörejeket hallatott. Ez már valami, barátocskám: az elfojtott ösztönök mesterműve. A lány természetesen boszorkány, akinek nincs lehetősége kibontakozni ebben a társadalomban. Ha nem a Bionikus férfi meg a Star Trek ismétlésein nő fel, bizonyára az ördögöt látta volna. Igy szépen alkalmazkodott a körülményekhez. És tudja is, mi történt vele: tíz perccel azelőtt jöttem el, hogy a nehézsúlyú ufósok megérkeztek a szerkentyűikkel. Képemre kiülhetett az elkeseredés, mert Kihn óvatosan a hűtőtasak mellé tette a sörét, és feltápászkodott. - Ha formálisabb magyarázatot akarsz, úgy fogalmaznám: szemiotikai kísértetet láttál. Manapság az összes rémlátomány a társadalmi tudatot átható scifi-forma nyelvbe ágyazódik. Megengedem, talán léteznek idegenek, de semmiképp se olyanok, amilyenek az ötvenes évek képregényeiben szerepeltek. Azok csak a szemiotika fantomjai, a kulturális tárgyú képzelgések önálló életre kelt szilánkjai. Éppúgy, mint a Jules Verne-stílusú léghajók, amiket a vén kansasi farmerek látni vélnek. A te fantomjaid másfélék, ennyi az egész. A te géped valaha a tömegek képzelgésének tárgya volt, te meg ráhangolódtál valahogy az ő hullámhoszszukra. Ne nyugtalankodj... ez most a legfontosabb. Azért nyugtalankodtam.
Kihn átgereblyézte ritkuló, szőke haját, aztán felkerekedett, hogy megtudja, mi mondanivalója akadt a földönkívülieknek ezen a környéken. Én a szobámba húzódtam, leheveredtem a hűvös homályban, és egyre nyugtalankodtam. Nyugtalankodtam még akkor is, mikor felébredtem. Kihn üzenetet tűzött az ajtómra: egy charterjárattal északra repül, hogy utánajárjon egy állatpusztulással kapcsolatos mendemondának. Újságírók specialitása közt az effélék a Puszka gyűjtőnevet kapták. Lezuhanyoztam, lenyeltem egy málladozó diétás tablettát, ami jó három éve hányódott borotválkozónesszeszerem legalján, aztán viszszaindultam Los Angelesbe. Sebességem a Toyota fényszóróinak hordtávolságára korlátozta látóteremet. Azt reméltem, elboldogulok a vezetéssel akkor is, ha közben más foglalkoztat - magamba mélyedtem tehát, nem törődtem az amfetamin meg a kimerültség szülte képzetekkel, se a kísérteties fényben fürdő növényzettel; ezek mindig csak a késő éjszakai országutak mentén riogatják az embert. Elmém ekkorra önállósította magát, fejemben, szűk, aszimmetrikus pályán, Kihn véleményének mondatai keringtek. Szemiotikai fantomok... A tömegek képzelgésének töredékei, melyeket jöttöm szele tovasodor... Ez a gondolati csapda ugyancsak besegített a tablettának, s az utat szegélyező, sebességtől elmázolt növényzet lassanként felöltötte a műholdak infravörös tartományában készített felvételeinek színeit. A Toyota két oldalán világító foszlányok viharzottak el. Mikor a padkára húzódtam, a kerekek alatt tucatjával ropogtak a sörösdobozok. Kikapcsoltam a fényszórót, és eltöprengtem, hány óra lehet Londonban; próbáltam elképzelni a reggeliző Dialta Downest hampsteadi otthonában, áramvonalas fémszobrocskák, amerikai kultúráról szóló könyvek között. A sivatagi éjszakák lenyűgőzőek idekint: a hold olyan közelinek rémlik, hogy szinte elérheted. Hosszú ideig bámultam, s végül úgy döntöttem, Kíhnnek igaza van. Fő a nyugalom. Szerte a világban naponta látnak emberek normálisabbak annál, amilyen én valaha lenni
akarok - óriásmadarakat, Nagylábat, repülő olajfinomítókat; ezek az észlelések segítik állandó elfoglaltsághoz és megélhetéshez Merv barátomat. Miért izgatnám magam a harmincas évek popkultúrájának egy Bolinas felett elszabadult terméke miatt? Elhatároztam, hogy aludni térek, hisz nem fenyeget más, mint pár csörgőkígyó, egy-egy falkányi emberevő hippi: saját kontinuumom ismerős szemétdombján biztonságban vagyok. Reggel továbbroboghatok Nogalesig, hogy lefotózzam a régi kuplerájokat - már évek óta ezt tervezgetem. A tabletta hatása múlóban volt. Világosság ébresztett fel, aztán meghallottam a hangokat is. A fény valahonnét a hátam mögül áradt, tünékeny árnyakkal hintette be a kocsi utasterét. A hangok halkan szóltak, összeösszemosódtak. Férfiak és nők társalogtak. Nyakam elzsibbadt, szemem káprázott. A kormánykeréknek szoruló lábamat nem éreztem. Ingem zsebébe kotortam a szemüvegemért. Sikerült megtalálnom és feltennem. Hátranéztem, és megpillantottam a várost. Toyotám csomagtartójában ott lapultak a harmincas évek dizájnjáról szóló könyvek. Az egyikben idealizált város képei sorakoztak, amelyet a Metropolis meg a Mi lesz holnap? stílusában terveztek. Minden felfelé tört persze, a koncepcióba tökéletesen illeszkedő felhőkön át a léghajóparkolókig, a neonfényben fürdő tornyokig. A mögöttem emelkedő város az e rajzokon látott település roppant mása volt, toronyház toronyház hátán zsúfolódott ragyogón, lépcsős piramis gyanánt övezve a középpontban álló arany templomtornyot, mely az őrült radiátorbordázattal, a mongói benizkutak díszével büszkélkedett. A legkisebb toronyházban is elfért volna az Empire State Building. Az épületek közt ívelő kristályutakat gömbölyded vonalú járművek rótták, s villództak a magasban, akár a kerékküllők. A levegőben csak úgy rajzottak a gépek: óriás repülőszárnyak, sebesen cikázó, ezüstös kis micsodák (olykor az éken átívelő hidakról is felemelkedett méltóságteljesen egy-egy, hogy csatlakozzék táncukhoz), mérföldnyi hosszú léghajók, lebegő szitakötők, girokopterek...
>
, WILLIAM GIBSON
1948-ban született amerikai szerző, aki azonban már huzamosabb ideje Kanadában él. A kiberpunk irányzat „atyja", akinek leghíresebb, Neurománc című regénye elnyerte mind a Hugo-, mind a Nebula-, mind pedig a Philip K. Dick-díjat. Jobbára a közeli jövő társadalmi változásai érdeklik, a világ rohamos fejlődésére reagálva írásai egyre inkább a jelenbe helyeződnek át. Nemrég zárta le lazán összefüggő részekből álló Blue Ant-trilógiáját (Trendvadász, Árnyvilág, Nyomtalanul), azóta egy elméleti írásaiból válogató kötet jelent még meg.
Lehunytam a szemem, és visszafordultam a vezetőülésben. Mikor kinyitottam, szinte kényszerítettem magamat, hogy a sebességmérőt nézzem, az út porát a fekete műszerfalon, és a telezsúfolt hamutartót... Lehunytam a szemem megint. - Amfetamin-pszichózis - mormoltam. Felnéztem. A műszerfal ott volt, a por is, ráadásnak a megnyomorgatott füstszűrők. Óvatosan, fejemet alig mozdítva bekapcsoltam a fényszórókat... ...és megláttam a párt. Szőkék voltak mindketten. Ott álltak saját kocsijuk, egy alumínium aligátorkörte mellett. A gépnek cápauszonyt formázó fara volt, és olyan fekete abroncsai, mint a játék autóknak. A férfi átfogta a nő derekát, és a város felé mutatott. Mindketten fehér öltözéket viseltek, szellőset, lábat szabadon hagyót, makulátlan fehér strandcipővel. Egyikük se vette észre fényszóróimat. A férfi valami bölcset és határozottat mondott, a nő pedig bólogatott, és én hirtelen félni kezdtem, félni úgy, ahogy eddig soha. A józanság értelmét veszítette; valahogy megéreztem, hogy a város mögöttem Tucson egy álombéli Tucson, egy letűnt kor kollektív óhajának kivetülése. Tudtam, hogy minden
részletében valódi. Az előttem álló pár ott élt, tőlük rémültem meg. A Dialta Downes-féle nyolcvanas évek szülöttei voltak, a Nagy Álom örökösei. Fehér bőrűek, szőkék és minden bizonnyal kék szeműek. A honfitársaim. Dialta azt mondta, először Amerikában köszöntött be a jövő, aztán odébbállt a környékről... itt, az Álom szívében azonban időzött még. Ezen a helyen egyre tovább és tovább fejlődhetett fajunk, mit sem tudva környezetszennyezésről, a fosszilis nyersanyagkészlet kimerüléséről, idegenben vívott háborúkról, amelyekben a vereség is lehetséges. Ápoltak voltak, boldogok, tökéletesen elégedettek önmagukkal és világukkal. Ebben az Álomban ugyanis ők uralták a földet. Mögöttem ott nyújtózott a kivilágított város: fényszórók kévéi pásztázták az eget, pusztán a mulatság kedvéért. Elképzeltem, amint embereim a fehér márványplázákon andalognak öntudatosan és mozgékonyan, csillogó szemükben a széles sugárutak, ezüstös gépkocsik felett érzett büszkeséggel. A hitleri idők ifjúsági propagandájának vészjósló jövőképét idézte mindez. Sebességbe löktem a Toyotát, és lassan megindultam előre, míg a párt csak háromlábnyi távolság választotta el a lökhárítótól. Még mindig nem vettek észre. Leengedtem az ablakot, hogy halljam, mit mond a férfi. Szavai éppoly élénken, ám üresen csendüllek, mint a Kereskedelmi Kamara beszámolói. Tudtam, hittel ejti ki valamennyit. - John - hallottam a nőt -, elfelejtettük bevenni az ételpirulánkat! - Az övén függő tasakból két ragyogó kapszulát szedett elő, az egyiket társának nyújtotta. Visszakanyarodtam az országúira, kilőttem Los Angeles felé, s közben egyre csóváltam, ráztam a fejemet.
Egy benzinkúttól felhívtam Kihnt. A kút új, ocsmány hispano stílusú létesítmény volt. Barátom visszatért az expedícióból, és úgy tűnt, hívásom épp nem zavarja. - Egen, ez fura lehetett... Próbáltál fényképeket csinálni? Nem mintha sikerülhettek volna, de ez hozzáadna a történet drámaiságához: a képek, amiken nem látszik semmi! - De most... mit csináljak? - Nézd sokat a televíziót! Különösen ajánlhatom a kvízjátékokat és a filmsorozatokat. Menj pronómoziba! Láttad már a Nácik szerelmi fészkét? Errefelé kábelen is adják. Tényleg rettenetes. Épp ez kell neked! Nem értettem, mire akar kilyukadni. - No ordibálj! - intett nyugalomra. - Ne ordibálj, és figyelj rám! Beavatlak egy szakmai titokba: az igazán vacak programok elűzik a szemiotikai kísérteteket. Ha engem megóvnak a kis zöld emberkéktől, hatásosak lesznek a te art deco fantazmagóriáid ellen is. Próbáld kü Mit veszíthetsz? Nyomban ezután arra kért, fejezzük be: kora reggel találkozót beszélt meg a választottakkal. - Kicsodákkal? - kérdeztem. - Azokkal a vegasi öregekkel, akik a mikrohullámú sütőiken át... Eltöprengtem, felhívjam-e Londonban Cohent, hogy közöljem: fotósa épp be nem tervezett vakációját tölti a Homályzónában... aztán inkább hatalmas adag feketekávét vettem az automatából, visszaültem a Toyotába, hogy folytassam utamat Los Angeles felé. Los Angelesbe menni hülye ötlet volt, két hetet ott tölteni pedig színtiszta önsanyargatás. A környék igazi Downes-vidék: az Alom töredékei lestek rám mindenütt, hogy az őrületbe kergessenek. Csaknem öszszetörtem a kocsit valami felüljárón Disneyland közelében, mikor az út legyezőformán szétterült, akár a trükkökhöz használatos kártyacsomag, s én ott maradtam a tucatnyi minisáv egyikén, miközben körülöttem egyre-másra süvítettek el a cápauszonyhátsójú, csupa krómdísz rakétakocsik. És ami még ennél is kínosabb: Hollywoodban nyüzsögtek az olyan emberek, akik túlságosan is
emlékeztettek az Arizonában látott szuperemberekre. Szereztem egy olasz rendezőt, aki unalmában előhívást vállalt, és fürdőmedencés belső udvarokat tervezett, míg a hajójára várt; kidolgoztattam vele Downes valamennyi negatívját. Ami engem illet, nem voltam kíváncsi az anyagra, de ez nem zavarta Leonardót. Mikor végzett, átnéztem a képeket, de csak úgy, mintha egy pakli kártyát kevernék meg, azután légipostán Londonba továbbítottam az egészet. A végén taxiba ültem, egy olyan mozihoz vitettem magamat, ahol a Nácik szerelmi fészkét adták, és ki sem nyitottam a szememet egész úton. Cohen gratuláló távirata egy héttel később várt San Franciscóban. Dialtának nagyon tetszettek a képek. Cohen is ámult, amiért sikerült „ennyire ráhangolódnom" a dologra, és alig várta, hogy megint velem dolgozhasson. Azon a délutánon megint kiszúrtam a repülő szárnyat a Castro Street felett, de valami nem stimmelt vele: mintha csak félig-meddig lett volna ott. A legközelebbi újságoshoz siettem, és amit tudtam, összevásároltam az olajválságról meg az atomenergia-felhasználás veszélyeiről. Úgy döntöttem, repülőjegyet váltok New Yorkba. - Pokoli egy világba' élünk, mi? - A tulaj vézna néger volt, rossz fogakkal és árulkodó vendéghajjal. Bólintottam, farmerom zsebébe kotortam apróért. Alig vártam, hogy egy padon beletemetkezhessem a bennünket a körülvevő disztópia kérlelhetetlen tényeibe. - De lehetne rosszabb, igaz-e? - Igaz - feleltem. - Vagy még annál is roszszabb: lehetne tökéletes. Csak bámult utánam, ahogy továbbcaplattam az aznapra rendelt katasztrófasűrítménnyel. Gáspár András fordítása
