Varnus Xaver: Isten majd megbocsájt; az a mestersége

Varnus Xaver: Isten majd megbocsájt; az a mestersége Bizonyára megbocsájtod nékem, nyájas Olvasó, hogy az itt következ levelek címzettje nem Te vagy. Zsolt, kinek írtam, egyike azon keveseknek, akik valóban közel állnak életemhez és gondolataimhoz: ahhoz a kivesz fajtához tartozik, akik elviselhet bbé teszik az élet iszonyatos és leny göz m útját. Ritka ember : a bölcs, övéihez és elveihez mindhalálig h , Podmaniczky báró-szer , régivágású, gavallér úriemberek rendjébe tartozik, amely korunkban bizony hiánycikk lett nem gyártják többé. Hány és hány éjszakán keresztül beszélgettünk, hallgattuk és könnyeztük végig Horowitz, Gould, Piaf, Furtwngler és Cochereau felvételeit! Olvastunk Faludyt, Pilinszkyt, Thomas Mannt, Krúdyt és Proustot; nyakaltuk az édes vörösbort, a Diet Pepsit (reszkettünk, hogy ronda kövérek leszünk!), s azután mégis csak tortellinit faltunk frissen reszelt parmezánnal; nagyokat sétáltunk a Népszigeten, és még az is milyen nagyszer volt, amikor egy ízben a magdeburgi koncertre igyekezvén majd öt óra hosszat ragadtunk be a Lipcse utáni autópálya dugójába. Vihogtunk és grimaszoltunk: csúfoltuk a Mercedesekben, Audikban, BMW-kben küszköd , fafej németeket, akik fél centis el bbre jutásért gázkamrába küldték volna egymást. Shakespeare-t megszégyenít emberismerettel és fondorlattal segített, hogy mihamarabb megtaláljam a nagy szerelmet: hogy mára sikerült, azt javarészben néki köszönhetem. leginkább a muzsikámat, szabadságomat, torzonborz fantáziámat szereti talán bennem, és azt az elfojthatatlan cinizmust, amely néki is sajátja, és amely örök cinkosokká tett bennünket. Rajongással tudtunk órákon keresztül Jézusról, a Szentírásról és a zsidó vallásról beszélni, s kigúnyoltuk a szószéken kakaskodó, képmutató és tudatlan püspököt. Röhög görcsöt kaptunk egynémely divatos, világmegváltó zongoristatitán hangversenyén és végigkönnyeztük Lipatti utolsó felvételét. Gy löltük, ha orgonahangversenyekre kellett menni, de vasárnaponként elmereng áhítattal kuporogtunk a földön az Angolkisasszonyok ódon templomában, amikor Kistétényi Melinda Bach fúgáit játszotta. E könyv alapköveit néki szántam tehát: jártamban-keltemben szalvéták, repül jegyek, parkolási bírságok, gyászjelentések s egyéb hulladékok szélére odafirkáltam egy-egy szót, mondatot. Azután hogy a fecnikt l megszabaduljak a paksamétát beírtam a számítógépbe, néhány önkritikusabb pillanatomban az egészen t rhetetlen badarságokat kiirtottam bel le, és igyekeztem bölcsebbekkel pótolni, hogy immáron más is elolvashassa. Az elmúlt ötven évben ránker ltetett, kommunista nyelvész-basák által kiokoskodott, öncélú, bosszantó és idióta nyelvtani szabályokat nem vettem figyelembe: a helyesírásban a Nyugat nemzedékének értelemszer hagyományát követtem. Sznobok, pr dök, szemforgatók és szentjelöltek kezükbe se vegyék e könyvet úgysem tudnának mit kezdeni véle. Csak azok a vidám cimborák, az élet szerelmesei, akik vonzódnak a lét borzalmas mélységeihez és szédít magasságaihoz, akik vágyódnak megtapasztalni az utca mocskát és a királyi csillogást, s akiket leny göz az a különös bábjáték, amelyet a bolygók, a titokzatosan áramló energiák, a nagyon is evilági el ítéletek és a nagyon is

másvilágból származó megérzések és emlékképek m velnek velünk. S bár ez a buta kis könyvecske nem kifejezetten err l szól, mindazok, akik ért en olvassák, megsejtik majd talán azt a hihetetlen szabadságvágyat, amely mindennél jobban uralja érzéseimet, és amely egyre inkább fantomja lesz e kornak, hiszen bebizonyosodott, hogy az emberi szellem az elmúlt pár ezer esztend alatt semmit sem változott, s hogy technikai fejl désünk dacára ugyanaz a kapzsiság, gonoszság és hatalomvágy uralja a titokzatos mindenség foglyaként él emberiséget, mint ahogy az a fáraók idejében, avagy a középkor ma már romantikusnak látszó csetepatéiban volt. Az egyetlen dolog, ami változott: a gyilkolás hatékonysága. Ebben javítottunk a munkamorálon az atomháború után már nemigen lesz túlél . Ám Isten úgy rendelte, hogy amikorra banditákká lesznek a népeknek vezet i és lisztet fingó bohócokká lesznek a költ k, amikorra a tavak megtört tükrei és a lúgtól poshadó óceánok fojtó gázokat lehelnek a Föld lakóira, amikorra a nemzetek szinte már kéjelegve keresik egymás lemészárlásának lehet ségét, amikorra apa fia ellen, anya lánya ellen fordul, amikorra a fenevad bélyegének jegye felt nik az embereken, s amikorra a sötétség er i már elállják a kapukat, egyszerre csak megdermed minden, az sanyák és az sapák lelkei riadtan fürkésznek, a hatalmas kerubok ijedten húzzák vissza szárnyaikat, üvölteni kezd a csönd, mert Isten hallgat, és semmi sincsen rémesebb a mindenségben Isten hallgatásánál. És amikor a csönd vákuuma már elviselhetetlen lesz, amikor az anyag már-már összeomlik, mert az elektronok megdermednek az atomokban, egyszerre megcsendül egy távoli ligetben a régmúlt világok harangja, szelíd fény kél a horizonton, s Rotterdami Erasmus, Voltaire, Montaigne, Mozart, Anatole France és Kistétényi Melinda testében az Irgalom Angyala száll az eltévelyedett Földre, hogy világosságot árasszon maga körül. Ilyenek az angyalok a többi csak szóbeszéd. Err l szól a humanizmus, s azért, hogy ezzel találkozhassunk, megérte már e világra születni. Kedvesem, végezetül bocsásd meg, hogy az itt következ oldalakon rengeteg olyan dologról is írok, amihez mások sokkal jobban értenek. Nem vagyok zseni Bachok, Botticellik, Kosztolányik árnyékában hogyan is lehetnék? , csupán átlagember egy átlagos világban, az átlagostól meglehet sen eltér magánvéleménnyel. Budapesten születtem 1964-ben, a bolond áprilisnak olyan napján, amelyen mint mondják háromszor tombolt a vihar és háromszor sütött ki a nap, mintha csak ez is életem bevezet szimbóluma lett volna. Öt éves korom körül szüleim egy hanglemezt vásároltak, amelyen a világhír orgonam vész, Reinberger Bach m veket játszott. E napon felragyogott az égen az én betlehemi csillagom. Szenvedélyesen szerettem bele Bachba: napjában vagy tízszer meghallgattam. Els zongoratanárn m, Marodyné Németh Emma, kinél valaha apám is tanult, igazi européer volt: fiatal lányként Párisban szívta magába a századfordulós Európa szellemiségét rövid ideig Debussy-t l is vett zeneszerzés leckéket, s délutáni, Luxemburg parki sétái közben gyakran találkozott egy id sebb, kecskeszakállas úrral, kit Anatole France-nak hívtak. Nyári délel ttökön az kúriaszer , péceli házának égerfái között bújócskáztunk Szabolccsal, Faragó Laura énekesn kisöccsével, ebéd és vacsora között pedig a homályos és

ámbraillatú szalon hatalmas zongorájánál ültünk Emi nénivel, és Bach-ot, Mozartot, Mendelssohnt játszottunk. Szinte észrevétlenül tanultam meg a harmóniák titokzatos világát, a fúga- és szonátaszerkesztés törvényeit és a hatszólamú dallamírást máig is ebb l élek. Halála után drága, bolondos zenei anyám, Kistétényi Melinda, a Zeneakadémia legendás szolfézsprofesszora vett véd szárnyai alá, kinek majd minden koncertjén én lettem a lapozófiú, s így belen ttem a koncertek világába. Els orgonatanáraim Kárpáti József, és az Esztergomi Bazilika orgonistája, Baróti István voltak. Kárpáti József akinél jobb pedagógust nem ismerek széles e világon: talán még egy fatekn b l is zenészt tudna faragni megtanított arra, hogy az orgonát nem csak hallgatni, de azon játszani is a legnagyobb gyönyör ség. Baróti István pedig bevezetett a nagyorgonák leny göz világába: még ma is beleborzongok, ha visszaemlékezem Bach h-moll prelúdiumára, amint az isteni kinyilatkoztatások visszavonhatatlan és megfellebbezhetetlen erejével töltötte be a székesegyház roppant k tömegét. A Konzervatóriumban Lehotka Gábor lett a tanárom, kivel nagyszer en megértettük egymást mindenben az orgonát leszámítva. Hétf esti óráimon sokat filozofáltunk, és szemtelen kamaszságom nagyban ellensúlyozta az emberi merevségét. Tizenhét évesen Párisba zarándokoltam, hogy az orgona nagyfejedelménél, a Notre-Dame katedrális orgonam vészénél, Pierre Cochereau-nál tanuljak improvizálni. Matre Pierre ahogy mi hívtuk polihisztor volt, és egész megjelenésében egy XVIII. századi francia humanistára emlékeztetett: mindenkor támogatta a nemes embereket s mindég segítette a jó célok el mozdítását. Rajongtam érte, és mégis h tlen lettem hozzá: el-elszökdöstem mell le, hogy hallhassam a másik párisi orgonazsenit, Jean Guillou-t, kinek barátságával azóta is dicsekedhetem. Guillou játéka csodálatos és egyszersmind megbotránkoztató volt: másodpercr l másodpercre rúgta fel az orgonálás írott és íratlan törvényeit hasonlított ahhoz a Mikó nev emberhez, akinek úszása közben az fürd mesternek állandósult lelkiismeret furdalása volt, hogy ki kellene menteni ezt a fuldoklót, mégis világversenyeket nyert meg. Tizenhat esztend sen utaztam els hangversenykörutamra Németországba, ahol négy hét leforgása alatt huszonkilenc orgonán játszottam. A turné szervez je a zseniális és örök-nyughatatlan Medgyes Béla fizikusprofesszor volt. Ezek a hangversenykörutak minden évben megismétl dtek, újabb és újabb helyszínekkel tarkítva, egészen 1984-ig, amikor is az id tájt Kanadában él szüleimet látogattam meg. A rövidre tervezett látogatásból életre szóló kapcsolat f z dött Kanada és énköztem. Els hangversenyem a torontói Yorkminster székesegyházban volt huszonöten hallgatták. (Két évvel kés bb ugyanitt adtam ezredik hangversenyemet, ezúttal ezerötszázan voltak.) Ebben az id ben nagyon sok meghívást, nagyon sok elismerést és nagyon kevés pénzt kaptam. Az emigráció éveinek talán legnagyobb ajándéka volt, hogy megismerkedhettem Faludy Györggyel, a költ fejedelemmel, ki atyai barátságába fogadott. Verseivel ébredtem, verseivel aludtam el, és voltak id k, amikor csakis azért voltam hálás a sorsnak, mert kortársa lehettem. Költeményein keresztül saját, személyes sorsát titkos szálak f zik a kortárs nemzedék általános sorsához, így

az enyémhez is. 1985 elején felhívott egy amerikai barátom Torontóban: egy gutaütést szenvedett német orgonista helyett nincs-e kedvem beugrani az egyik New York-i templom vasárnap délutáni hangversenyén. Ha nemet mondok, maradhattam volna otthon port törölgetni. Elrepültem hát New Yorkba, és a borús vasárnapi délutánon harmincöt embernek zenéltem a négyezer fér helyes templomóriásban. A hangversenyt követ en egy tipikusan amerikai, zsemlefej tökfilkó el adásommal kapcsolatos, rosszindulatú kérdések özönét zúdította rám. Bosszúsan válaszolgattam rá. Másnap a New York Times gyönyör cikket jelentetett meg a hangversenyr l, Az orgona Horowitz-a címmel soha szebbet. Meghatottan hívtam fel telefonon a kritikust. volt az a zsemlefej . A cikk utóéletéhez tartozott, hogy Horowitz is elolvasta, és nem sokkal kés bb meghívást kaptam hozzájuk feleségét l, Wanda Toscaninitól. Washingtoni bemutatkozásom 1985. május 5-én volt a Szepl telen Fogantatás Bazilikában: közel háromezer ember szorongott a hatalmas, fehér márványból és mozaikokból épített székesegyházban George Bush, az Egyesült Államok akkori alelnöke is megtisztelt jelenlétével. E koncert kalózfelvétele volt az els , kereskedelmi forgalomban kapható hanglemezem: soha egy centet nem fizettek érte. Nem dühöngtem miatta, hisz hány orgonista érte meg, hogy játékát rablókiadás formájában terjesztik? Az amerikai sikerek nyomán az eladdig békésen szunyókáló kanadai zenevilág is gyorsan felfedezett. Robert Everett-Green emlékezetes cikke után (The Globe and Mail, 1986. május 8.) több jóakaróm és rajongóm akadt, a kanadai zenekritikusok doyenje, Eric McLean (Montreal Gazette), George Wilson (CJRT Rádió) és az élestollú, de rendkívül tárgyilagos Claude Gingras (La Presse) személyében. Innent l fogva állandóan utaztam és koncerteztem valószín leg sokkal többet, mint amennyire jóérzésem szempontjából szükségem volt , akkor még nem tudtam: a legnehezebb egy fiatal és sikeres muzsikusnak, hogy tudjon nemet mondani. S bár több intézmény felajánlotta a tanítás lehet ségét, én ezt egyetlen rövid id szakot leszámítva mindég visszautasítottam. Magasabb szinten nem hiszek a tanításban, csak a tanulásban: ha valaki igazán tehetséges, úgyis kiheveri a tanárát, ha nem, minek szenvedjek véle? 1989-ben egy este Montreálban néztem a televíziót, amikor, ha jól emlékszem, egy fogpaszta és egy kutyaeledel reklám között, felbukkant Sz rös Mátyás a Parlament erkélyén, és kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. A CBC le sem fordította szavait: a szerkeszt k talán megérezték, hány emigránshoz szól az üzenet. Els magyarországi hangversenyem annyi év után 1990. április 20-án a pesti Egyetemi-templomban volt még az utcán is álltak. A hangverseny sikere, Magyarországon forgalomba került felvételeim, és a Gróf Miklós barátom által készített rádióm sor bizonyára jelent sen hozzájárult ahhoz, hogy augusztusi, Mátyás-templomi Bach-estjeimre hetekkel el tte, pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Ezekkel a hangversenyekkel kezd dött el az a négy esztend s magyarországi koncertturné, amelynek során közel háromszázszor játszottam, s a

Zeneakadémiától a jászkiséri kápolnáig szinte mindenütt felléptem. Elképeszt volt a közönség és a sajtó odaadása: beférni alig lehetett hangversenyeimre, s több mint ötszáz cikket írtak rólam ebben az id ben. Kezdetben nem értettem, miért ez a nagy lelkesedés, míg más, kit n muzsikusokat évekig nem keresnek újságírók. Sikeremre végezetül két okot találtam. Az els szigorúan véve zenei. Magyarországon a számomra kibírhatatlanul unalmas német orgonastílus hatására els sorban a merev és pedáns barokk játékmódot tanították. Neveltetésem és választott hazám okán én azonban a francia és amerikai stílus szerint játszottam, amely az orgonát hatalmas zenekarként kezeli, és a barokk m vekben is rengeteg hangszínt használ. Ez azonban nem is lehetett másképpen, hiszen egész improvizációs stílusom a nagyorgona elvére és gyakorlatára épült. Sikerem másik oka talán abban állt, hogy roppant könnyen kommunikálok az emberekkel, és az újságíróknak szórakoztató munkával mindég remek anyagot jelentettem, szemben kollégáim nagyobbik részével, akik olyannyira elmélyülnek m vészetük rejtelmeiben, hogy Pestre került falusi kisgyerekként kóvályognak az életben. Hamarosan a pártok is elkezdtek udvarolni nékem: ekkorra azonban már megtanultam kimondani a nemet, mert ha a politika világa mindég vonzott is, az akkori Magyarországot éretlen, döntésképtelen, politikailag kiskorú nemzetnek ítéltem meg, ahol a legtöbb botcsinálta politikus olyan vitákban csörömpölt rozsdás kardjával, amelyeknek már az eredetére sem emlékezett. Veszélyesebbik részük becsvágyó volt, tehetségtelen, s még el nytelen külsej is: ezért volt fontos számukra a bármilyen módon és áron való közszereplés, amelybe felt n en és megbotránkoztatóan ugrottak fejest, narcisztikus önérzettel. Zavaros, vad eszméik demagóg közhelyek voltak, amelyek roppant csúsztatásokkal, valós tényekkel, uszító fenyegetésekkel és tébolyult szervez kézséggel párosultak, sokszor eszembe juttatván Hitlert, kit ellenfelei "megdics ült prolinak" neveztek. Nyakas Szilárd barátomnak, a Bartók Rádió igazgatójának m sorvezet i meghívását 1992-ben fogadtam el: a Muzsikáló reggel mellett létrehoztam saját m soromat, A remete lemezeit, s szombat esténként a Danubius Rádió él adásában beszélgettem a hallgatókkal, a Seres Tamás által kitalált Doktor Varnus válaszol rovatban. Ugyanebben az esztend ben lettem Zalaegerszeg városi orgonistája az ódon zsinagógából átépített hangversenyterem új orgonáján, majd 1993-ban neveztek ki az ugyanott megrendezend Zalaegerszegi Nemzetközi Orgonafesztivál igazgatójának, amelynek létrehozása életem ritka telitalálatai közé tartozott: néhány szép nap erejéig sikerült megvalósítani a magyar orgonisták negyven esztendeje elt nt egységét, bizonyítva, hogy az orgonazene önmagáért való, semmi mással nem magyarázható, és hogy semmiféle szekuláris vagy szakrális ideológia nem tehénkedhet rá büntetlenül. Természetesen örültem magyarországi sikereimnek, de volt ennek árnyoldala is. Itthon kellett megtanulnom azt, amit l a nagyvilág oly sokáig megkímélt: a m vész legnagyobb földi jutalma a kollégák irigysége. Több muzsikustársam, kit addig barátomnak neveztem, a siker láttán nem érintkezett vélem többé. Egyik-másik orgonistának kik a rendszerváltással felismerték a divatos

filozófia aranykorát, miszerint ne csak másokról mondjunk rosszat, hanem magunkról is jót még azt is sikerült elérnie papjánál, hogy a közönség elvárása ellenére többé nem engedélyezték hangversenyeimet. A legtöbb támadásban Bach miatt volt részem, kinek m veit kollégáim egyik csoportja szerint túl romantikusan játszottam el. Visszavágásként mindég öreg patrónusomra, Horowitzra hivatkoztam: ha a gyanútlan zenebarát megveszi lemezét, bizony az els hallásra kijelenti, hogy ett l a perct l kezdve fütyül a korh ség szívet melenget eszméire: fel le szórakoztassák a görbekürtösök, kontratenorok és virginálosok szép nyugodtan egymást konzervdoboz-hangú tülkeikkel, kiherélt vinnyogásukkal, cincogó ládikáikkal. Valamirevaló zongorista egyenesen kikérné magának, ha Steinway vagy Yamaha zongora helyett Beethoven ütött-kopott, lehangolt serblijén kellene a Carnegie Hallban bemutatkoznia. A közönség rohadt paradicsommal dobálná meg azt a karmestert, aki hivatásos kórus helyett Bachnak is csak ilyen volt alapon tizenkét mutáló hangú, pattanásos sihederrel énekeltetné el a Máté Passiót. Miért kell hát magunkra kényszeríteni a korh ség kényszerzubbonyát, miért kell az oroszlánt madárkalitkába zárni? Minden együttérzésem Baché, akinek egész életében nem adatott meg, hogy igazi nagyorgona gazdája legyen, de erre hivatkozva miért kell ócska harmonikákon játszani muzsikáját, ha máson is lehetne? Igaz, a romantika dekadenciája után szükség volt arra, hogy a korh ség felfrissítse a fülledt zenei atmoszférát. De hovatovább átestünk a ló másik oldalára, elfelejtettük, hogy a zene legf bb hivatása nem az érdekfeszítés, hanem a gyönyörködtetés, és a kezdeti historikus el adók nemes céljaiból a korh ség mára átalakult a zenei középszer búvóhelyévé. Ezek számára a barokk dogmák olyanok, mint ortodox zsidónak a Tóra: vagy benne vannak a m ben, vagy nem ér az egy fabatkát sem. A sok támadásba lassan belefáradtam, és ugyanakkor tudomásul kellett vennem, hogy egy sikeres muzsikus számára nem igazán van mentség rá, ha hosszú ideig bezárja magát egy olyan kis országba, mint szül hazám. Felkerekedtem tehát 1994 végén, visszatértem Kanadába, és ezzel a nagyvilág zenei életébe. Idáigi életem során sokak szerettek és sokak nem szerettek. Ám bizonyos: gy lölni csak a rossz muzsikusok gy löltek engem. És ha e sorokat olvasván többekben felmerül a gyanú, hogy célzásom netán reájuk is vonatkozik: ezeket biztosíthatom, hogy megérzésük helyénvaló. 1993 Tanulni s alkotni anélkül, hogy ezért ismertséget, elismerést, vagy pénzt várnánk, állandóan figyelni a bels hangra, amely piszkál és uszít minket, nyugtot nem hagy, s éjjel ver föl, hogy üljünk az asztalhoz, vagy a zongorához és írjunk-zenéljünk, még akkor is, ha ezzel környezetünk idegeire megyünk: ez talán a legnagyobb csoda, amely a m vészeket, az igazi intuíció felszentelt papjait megkülönbözteti a többiekt l, s ezért van, hogy a m vészek és írók gyakorta különcnek tartott életmódja alkati életmód - a m vészi munka feltétele. Még különösebb azonban, hogy a m vészek gondolatai milyen gyorsan tudnak emigrálni ebb l a világból: haláltáborokban szerelmes verset, börtönökben napfényes és kiegyensúlyozott szonetteket írni már-már perverziónak

számít a hétköznapi ember szemében, holott ez a dolgok valóságos rendje. Ugyanis a m vek érlel dése a m vészek lelkében rendkívül lassú folyamat, s a hétköznapi életnek szinte semmilyen közvetlen kapcsolódása sincs az alkotáshoz. Balesetek, tragédiák láttán az els pillanat mindég a jajkiáltásé s a segítséghívásé, amelyet azután egy fokozatosan közönnyé szürkül rémület vált fel. Az örömet is egyfajta feledés borítja el az id homályában. S amikor a spontán érzéseknek a legtávolabbi hírmondója sincs már bennünk, a legkülönösebb és legalkalmatlanabb élethelyzetekben egyszerre megszólal a hang: "Ülj le, és írd, amit diktálok!" S ekkor a külvilág csak azt veszi észre, hogy néhány lázas pillanat alatt egy remekm jön létre. Mi lehet vajon ez a titokzatos bels hang? Az ihlet kegyetlen angyala? Személyiségünk legmélyén valamiféle rejtett szintjelz , amely rögvest riadót fúj, amikor ama láthatatlan pohárban a körülöttünk lév dimenzióknak és világnak megkristályosodott esszenciája eléri a kritikus szintet? Nincsen erre válasz a Nap alatt. "Boldogok azok, akik akkor is hisznek m vük sikerében, ha annak szanszkrit nyelv kézirata érctokban hever beágyazódva valahol a Gangesz fenekének homokjában!" Johannes Brahms egy ízben cselló-zongora szonátájának zongora szólamát játszotta, mikor is a csellista Bécs akkoriban igen divatos virtuóza a próba közben egyszerre csak leállt: Ne haragudjon Brahms úr, de olyan hangosan zongorázik, hogy nem hallom a saját játékomat! Brahms nagyot sóhajtott: Szerencsés ember maga! A másik mulatságos történet a legendásan botfül angol karmesterrel, Sir Thomas Beechammel esett meg. Az öregúr az egyik amerikai zenekarral próbálva egyszerre csak üvöltözni kezdett: A második harsona t rhetetlenül hamis! Az els harsonás meglepetten válaszolt: De uram, hiszen a második harsonás még meg sem érkezett a próbára! Beecham bosszúsan rámordult: Nem baj! Ha majd megjön, mondják meg néki, hogy hamisan játszott! Ha a vakondról azt híresztelik, hogy magasabbra száll a sasnál, azt sem hiszik majd el róla, hogy a föld alatt él. Miután a magyar kommunizmus negyven esztendeig csak hazudozott a Szovjetunió nagyszer ségér l, már az igazságot sem hittük el nékik: hogy Szpaszkij valóban zseniális sakkozó, hogy Hacsaturján nagy komponista, s hogy Csehov elbeszélései tényleg csodálatosak. Egyáltalán semmit, azon kívül, hogy Oroszországban élt egy Rettenetes Iván és egy Joszif Sztálin.

A legtragikusabb hatása azonban a most feln tté váló nemzedékre van e notórius politikai hazudozásnak, hiszen leírják magukban az orosz kultúrát, az orosz népet, és annak adnak igazat, aki megtámadta ket: Hitlernek, a Wehrmachtnak, a Gestapónak, az SS-nek és a Harmadik Birodalomnak. A parancsuralmi rendszerekben való nevel dés örökös rákfenéje, hogy az ifjúkori ellenzékiesség gyakran csak ellenkez el jel diktatúrák kellékei között érzi otthonosan magát. Ez idáig csak a horogkeresztek t ntek fel a t zfalakon, s a pornóképeknek horogkeresztet markoló sasok lettek vetélytársaik a kamaszok fiókjaiban. Ma este azonban kifütyülték Göncz Árpádot, s közben a rosszemlék ; zászlókat lengették. Félelmetes emberi tapasztalat, hogy a túlismételt igazság is az ellenkez jét eredményezheti: sok protestáns pap gyermeke lett istentagadó szülei túlzott vallásossága miatt. A rendszerváltozás fed nevével micsoda lármás csürhe mászott itt el , s ünnepelteti önmagát a magyar zene, az irodalom és a tudomány nevében! Már nem is a középszer, hanem a teljesen névtelen analfabéták és tehetségtelenek hadseregei, akik úgy lopnak, mint a szarkák. Ezek a demokráciáról rikácsoló haszonélvez k megutáltatták a demokráciát a reményked tömegekkel, s a jogtiprást és az igazságtalanságot jogtiprással és igazságtalansággal akarják helyrehozni. Az 56-os forradalom után felakasztott apjának sorsa senkit nem jogosít fel arra, hogy most a Hilton Szálló éttermében libamájjal és spanyol óborral álljon bosszút, horribilis fizetéseket vegyen fel, kastélyokat építtessen, és rezesbandák gyászindulói közepette takaríttassék el mindezt persze az állam számlájára. Hogy ötödrangú rádióriporter a hatalmat megkaparintva diktátorként viselkedjen most a Rádió nagy öregjeivel szemben, kiknek egyetlen b nük, hogy tehetségesebbek, mint . A magyar állam átváltozott saját polgáraival szembeforduló, ellenséges er vé, s nem is állam többé, hiszen minden folyékony, nincsen tartása semminek, terület, nép, hivatal, minden csak van, és végtelen közönnyel vegetál, ahogyan tud. S ezért Magyarországon többé törvény és rendelet sincsen számomra a szó klasszikus értelmében, hiszen törvény csak ott van, ahol a törvény védelem is, nem csak támadás. De itt védelmet nem ad többé a törvény, sem hivatal vagy hatóság, csak éppen elrendel, elkoboz, megparancsol valamit. Ezért állandó védekezésben élek, és már kizárólag csak a lelkiismeretemnek engedelmeskedem. Magyarország az intézményesített banditizmus korába süllyedt. Andrássy út 60. most éppen nincs, de megszületett a hatósági kínzás néhány új m faja: a rendeleti kegyetlenkedés, a magánéletnek minden elképzelhet , hivatalos módszerrel való macerálása, és a legszemélyesebb hajlamoknak rend ri önkénnyel való idomítása. S mindeközben az ország nagyobbik része nyomorog. Ingerl en bárgyú propagandam sorok születnek, amelyek igyekeznek mulatságos színben feltüntetni a rezsim roskatag tehetetlenségét, s der sen hozzászoktatni az ország népét ahhoz, amit l negyven esztendeje iszonyodik. Mindez persze tagadhatatlanul különb az éjjeli letartóztatásoknál, ám ha a szüleimmel él , frissen diplomázott mérnök vagy közgazdász lennék, s rádöbbennék arra, hogy fizetésemb l tíz-tizenöt esztend s, fullasztó gy jtögetés után tudnék csak egy

kutyaólnak sem elegend kis beugrót venni, felülnék a Los Angeles-i repül gépre, amelyre a jegy ugyan három havi fizetésembe kerül, s a visszaút is elúszik, de a hátra lév ötven év még az enyém. Els id ben talán egy kínai halaskofa fölött sínyl dnék a padlásszobában, s csipogó filippínók éttermében mosogatnék napi tizennégy órákat, de kés bb letenném a különbözeti vizsgát, és azzá lennék, ami otthon talán soha nem lehettem volna. Azután úgy 2000 tájékán hazalátogatnék nagysegg , örökké fagylaltot zabáló amerikai feleségemmel, s fél utcát elfoglaló luxuskocsimmal, amely körül összecs dülnek a szomszédok. Nyolcvan amerikai tévécsatornától elkényeztetett kislányom unottan nézné Mézga Aladár szocreál csínytevéseit, kisfiam pedig büszkén hadarná az irigységüket palástolni alig tudó nagybácsiknak és nénikéknek: "Én madár szarmazás vadok! Mekjötek a fehervári huszarok..." Amióta visszajöttem Németországból, nincs kedvem orgonálni. Pedig rendes körülmények között a zenélés egy számomra az élettel, a lélegzettel. De most nem megy. Olyan ellenállásokat kell legy znöm, hogy orgonához üljek, aminek árán már nem futja a munka er feszítésére. Pedig beteg nem vagyok, s látszólag minden körülmény adott lenne a munkához. Talán azért nem gyakorlok, mert nincs körülöttem a megfelel atmoszféra, amely életre hívná cselekv képességemet, s teli koncerttermekben is úgy érzem, mintha csak önmagamnak játszanék. Ez rettenetes. Novembert l lemondom a hangversenyeimet, és három évre hazamegyek Kanadába. 1994 Egy esztend után ismét Olaszország. Valahányszor latin földre érek, mindég fellángol bennem nagyapám vére, s noha a franciákhoz képest kicsit sokat handabandáznak, azért nagyon szeretem ezt a népet. Általában véve szemem számára kevésbé szépek az olasz fiatalok, mint a németek, belgák, skandinávok és a franciák, ám mégis hihetetlen a vonzerejük minden f úri sasorr mögött egy-egy hajdanvolt cézár utódját vélem sejteni. Két koncertet adtam: az els t egy Milánó melletti m emlék városkában, a másikat pedig a bergámói székesegyházban. Sem impresszáriómtól, sem pedig a koncert szervez jét l nem sikerült az utolsó percig biztos információt szerezni az els hangverseny orgonájáról, ám mindketten biztosítottak róla, hogy mesés hangszer. Valóban az volt, noha ilyen különös csodabogáron még életemben nem játszottam. Százötven esztend vel ezel tt építették, a hangja fenségesen töltötte be az ódon templom sötét boltíveit és kupoláit, ám minden egészen másként m ködött rajta, mint azt idáigi életemben megszoktam. Az els tíz akkord után világossá lett számomra, hogy az eredetileg m sorra t zött Wagner- és Csajkovszkij-átiratok számításba sem jöhetnek, s olyan m veket, amelyek e hangszeren szépen szóltak volna, növendék koromban játszottam utoljára. A koncert kilenckor kezd dött, s nékem már csak egy órám volt hátra, hogy kiötöljem a m sort. Végül merész dolgot csináltam: közöltem a hangverseny szervez jével, hogy régi olasz mesterek concertóiból játszom négyet, s utána a közönség által adott témákra improvizálok majd. Kik lesznek tehát a szerz k? öltönyének zsebéb l.

vette el arany tölt tollát galambszürke

E beszélgetés a karzat alatti rácsos kapuban folyt közöttünk: háttal állt a falnak, én véle szemben a falon többszáz éves márvány sírkövek voltak. Minthogy régi olasz szerz kt l concertókat sohasem játszottam, m vészi révetegséggel a háta mögé bámultam, és felolvastam négy családnevet a sírkövekr l: Tonelli, Rossi, Calvanetti és Pietrini egy-egy m vét játszom el! Segítettem néki lebet zni a soha nem létezett szerz k neveit, s r n a falra pillantva, majd óra múlva négy barokk stílusú versenym vet rögtönöztem a hangversenyen hatalmas sikerük volt. Ráadásként gondoltam egy még merészebbet, s bekonferáltam a közönségnek, hogy az els négy concerto mintájára improvizálok egy ötödiket, hasonló stílusban. Ezután eljátszottam Vivaldi d-moll kett sversenyét. A hangverseny után a városi zenekritikus így szólt:

öreg, jóindulatú barom atyáskodva

Szép volt ugyan az ötödik is, dehát azért nyomába sem jöhet az el z négynek. A szállodába menet a kocsiban elmeséltem impresszáriómnak és Renátának a történetet olyan röhög görcsöt kaptak, hogy felhajtottak a járdára. S másnap Bergámó, amely várossal ez volt az els találkozásom, mégis egy életre rabjává tett. A fenséges, tölgyfákkal szegélyezett sugárutak (a párisi Champs-Élysée bulvár lehetett ilyen, amikor még nem kopasztották meg a fáit); az elegáns, múlt századot idéz vendégl k és üzletek, az ódon titkokat sejtet vár: oly csoda mindez együtt, hogy az ember legszívesebben egyszer s mindenkorra itt maradna. Hat óra körül érkeztünk meg a székesegyházba, ahol aznap este az új, illetve újjáépített orgona avatóhangversenyét kellett játszanom, melyet egykoron a legendás virtuóz, (a templom akkori orgonása) Enrico Bossi tervezett, s amelynek játékasztala Donizetti sírjával áll szemben. Hatalmas tömeg gy lt össze, rengeteg fiatal ült az orgona körül, és valamelyest olyan hangulat uralkodott, mint amilyennek a múlt századbéli Liszt-hangversenyeket képzelem el. Amennyire feszélyez bizonyos országokban s most els sorban Németországra gondolok az a fajta mítosz, amelyet a média fon körém, olyannyira otthon érzem magam Olaszországban: itt az emberek nem hideg csodálattal vesznek körül, hanem egyenesen magukénak tekintik személyemet és muzsikámat. Végre játszhattam Wágnert, Rachmaninovot, Duprét, s nem csak Bachot, mint azt Németországtól keletebbre megkövetelik t lem. A végén a kedvükben akartam járni, s ráadásként szimfonikus scherzót improvizáltam Lombardia legközismertebb népdalára. Mire a végére értem, az egész tömeg közel kétezren voltak amfiteátrum-szer en körbevette az orgona templom közepén elhelyezett játékasztalát tapsoltak, öleltek, sírtak örömükben. Ez a közönség nem volt terhes a számomra hogyan is lehetett volna az? , és fájt elszakadni t lük. Szerelmes lettem Bergámóba és a bergámóiakba.

Autóba ültünk, hogy visszatérjünk Biellába, Renáta kis kastélyába. A sztrádán néhány kilométerrel arrébb leállított bennünket a rend rség. A napok óta tartó es zések nyomán kiáradtak a folyók, az országutakat és a mez ket ellepte a víz. Teljes tizenkét órán keresztül a sztráda foglyai voltunk. De mégis pillanatok alatt elsuhant: Renáta aki foglalkozására nézve régész és restaurátor e tizenkét óra alatt többet elmondott nékem a régi római építészetr l, mintha tíz évig ezt tanultam volna az egyetemen. S aztán valahol mégis megnyitottak egy kijárót, s én még éppen el tudtam érni az utolsó repül gépet, hogy ne késsem el a másnapi, bécsi koncertet. Olaszország után Bécs és a bécsi közönség eszembe juttatta az egyik francia utazónak a puritánkori Anglia vendéglátási szokásaival kapcsolatos megjegyzését: "Hideg fogadtatás, fagyos hús, jeges társalkodás". Tegnap az egyik pesti templomban találkoztam a Kovács-házaspárral, kiket régt l fogva ismerek. k az él bizonyítékai, hogy nem csak született felforgatók és forradalmárok vannak, de ízig-vérig alattvalók is; kisemberek, akik vallásos tisztelettel tekintenek feletteseikre, az államra mindarra, ami hatalmat hordoz, ami hivatalos. Áhítattal töltenek ki rlapokat, ünnepélyesen rónak le illetékeket, s naptáraik tele vannak f nökeik bekarikázott névnapjaival. Nem tartoznak törvényszer en a gerinctelen és talpnyaló csúszó-mászók közé: magatartásuk indítéka leginkább a hatalom közelében tapasztalható biztonságérzet, ám képzel er híján többnyire ki sem használják az így megszerezhet el nyöket. Kovácsék a sekrestyében álldogáltak, és a plébánosra vártak, aki éppen mással beszélgetett, s egyszer csak elejtette a cigarettáját. Kovácsné oldalba bökte férjét, és a padlóra mutatott. A plébános úgy huszonnyolc éves lehet, Kovács bácsi hetvenhárom volt idén. Amikor a pap meglepetten átvette, láttam a szemén, hogy hálás a cölibátusért. Kovács bácsi papucsférj. Sért en komiszkodó, de rejtett irigységet sejtet szó ez. Mintha csak valakit azért gúnyolnánk, mert meleg, de túl szoros télikabátot visel. Igaz, az effajta kabátokban nehéz leveg t venni, felhorzsolják a vállat, és visel jét nem ritkán ellepi a verejték, ám h ségesen-önz en testéhez tapadva megvédik a vihartól, a szélt l és a fagy fogától. Legtöbbször a féltés és a kisgyermekeknek kijáró óvatos gondoskodás rejlik a házsártos feleségek viselkedése mögött: a fiókáitól megfosztott fészek hulló tollú anyamadarának örökös rikácsolása ez, s még mások kénytelenek a maguk építette szögesdrót mögé húzódni, e megkopott hímecskéket egy látszólag tövises él sövény védi. Viccek, tréfák, anekdoták célpontjaiként élnek a papucsférjek, szemlesütve, türelmesen. Mert végül mégis csak k azok, akikért, ha meghalnak, évekig viselik majd a gyászruhát. k hagynak tátongó rt maguk után, ha elmennek. S az egykoron zsörtöl d feleségek tartják majd rendben sírjukat a haláluk napjáig, nem a kacarászó vígözvegyek. Igen, így élnek és halnak k, az erély és a tekintély lenézett szegénylegényei.

A hagyomány szerint a kibírhatatlan Xantippe is kiitta a méregpoharat férje, Szokratész halála után. A cinikusok szerint azért, mert már nem lett volna kivel veszekednie. Ám én hiszek benne, hogy csak azért, mert már nem volt kire vigyáznia. Nyolc éves lehettem talán, amikor a televízió el tt ülve végignéztem egy zuhogó es s, május elsejei felvonulást. Soha nem felejtem el: Kádár János a tribünön állva figyelte a tömeget, majd egyszerre csak gesztus-érték en összecsukta eserny jét és a földre tette néhány pillanat múlva a többi politikus is kényszeredetten követte példáját. Sokakkal beszélgettem, kik közelr l ismerték t, ha egyáltalán használhatjuk e kifejezést, hiszen roppant zárkózottsága és bizalmatlansága okán szinte senkinek nem adatott ez meg. Nálamnál sokkal bölcsebbek sem mernek határozottan állást foglalni Kádár János politikai munkásságát illet en csak az értelmiségi középszer vakkantgatja el id nként sommás véleményét , de azért bizonyos tényeket már most is kimondhatunk: nevezetesen azt, hogy hatalomvágyó és opportunista volt, minek okán lehetett jó politikus, de nem lett nagy államférfivá. Kádár személye egyfajta társadalmi szélcsend szimbóluma volt, s a magyar történelem során a nép legalsóbb tömegei soha nem éltek olyan anyagi biztonságban, mint amelyet e rendszer szociális hálója megteremtett. Ez az elcsigázott öregember sokban hasonlított Ferenc Józsefre, de leginkább személyes tragédiái, és szerény-egyszer életmódja emlékeztet az agg császáréra, ki összehajtható, tábori vaságyon aludt, ki, ha a levélpapírost nem használta el teljesen, a maradékot letépte és elrakta a fiókba, s aki mint Kádár is hitt egy eszmében, nevezetesen a Monarchiában. És ez mindenképpen tiszteletet parancsol, akkor is, ha százötven esztendeje Aradon, és negyven esztendeje a Gy t fogház udvarán végezték ki egy nemzet szabadságának csodaszarvasát. Ma este volt a búcsúkoncertem öt, Magyarországon eltöltött év után: a hétszáz fér helyes Angolkisasszonyokhoz több mint ezerkétszázan zsúfolódtak be. Meghatottan és rosszul játszottam egyedül az improvizáció sikerült jól: ötszólamú kett sfúgát rögtönöztem a Salve Regina és az Elindultam szép hazámból dallamára. Éreztem: a mai este senki nem fogja számon kérni t lem a hibákat. Több mint négyszáz CD-t dedikáltam a végén, és ahogy kijöttem a templomból, ismeretlenek jöttek hozzám, simogattak, megcsókoltak. Furcsa hazám van. Ez alatt az öt esztend alatt meggyötört, elbizonytalanított, kiégetett és gyakorta farba rúgott. Mégis fáj itt hagyni. Kanadába menet megálltunk Párisban, hol montreáli zenei egyetemistákkal találkoztam. Leny göz, hogy a szabad világból és az egészséges nevelésb l származó fölényük okán, milyen el nyben vannak a magyar ifjúsággal szemben. Bármilyen fiatalon jönnek is át Európába, egyáltalán nem mozognak idegenül és zavartan a távoli földön, ellenkez leg: olyan magabiztosan és nyugodtan lépnek föl s viselkednek társaságban, mintha mindenütt k lennének az urak, és az egész világ az övék volna. Van bátorságuk annak lenni, aminek a természet megalkotta ket, nincs bennük semmi torzulás vagy ferdeség. Vannak köztük ugyan tökéletes bolondok is, de a személyes szabadság szerencséje, az amerikai kontinens, és annak tudata, hogyan cseng Kanada neve más nemzetek fülébe, már a gyermekeknek javára válik, amúgy pedig sokkal boldogabb-szabadabb fejl dést élvezhetnek, mint mi, Kelet-Európában. A fiatalokra gyakorolt nyomásban és

folytonos tiltásban amúgy is élen jár Magyarország a maga borzalmas, porosz iskolarendszerével. A fiatal magyar muzsikusok javarészét mintha állandóan feszélyezné valami, mintha nem volnának biztosak a dolgukban, és valamiféle rend ri hatalmasság közeledtét l tartanának. A magyar zeneoktatás intézményesen arra irányul, hogy megzabolázzák a fiatalokat, és kiirtsanak mindent, ami természetes, eredeti és vad, hogy végül ne maradjon más, mint az elmélet. A legtöbb ifjú magyar muzsikus rövidlátó, sápadt, beesett mell , fiatal öregúr. És amint beszélgetésbe elegyedek velük, nyomban észre kell vennem, hogy amiben a magunkfajta örömét leli, az számukra mit sem ér és közönséges, s hogy mindenestül ilyen-olyan eszmék foglyai. Nyoma sincsen bennük a Bernsteinre, Cochereau-ra vagy Horowitzra jellemz egészséges érzületnek és érzéki örömnek, kiveszett bel lük minden fiatalos érzés és kedv, márpedig ha valaki nem fiatal húszéves korában, hogyan legyen az negyvenévesen? Pedig muzsikálni nem lehet extázis nélkül, félszegen, s pusztán elméletek alapján. A pódiumm vész öröme és mámora a zene, mint ahogyan színészé a kigyúló lámpasor, a jelmez és a jellem, amelyet magára ölt, a zsúfolt néz tér rámered tömege, s az el adás végén felcsattanó vastaps. Mert a közönség és a vastaps extázisa szenvedélybetegség: igazi m vész soha nem gyógyul ki bel le, ám nélküle megtébolyul és elpusztul. Csak hódítani, varázsolni, érzékeket korbácsolni, lelkeket leigázni akar: ez az perverz gyönyöre. A magyar muzsikusoktól a pódium mámorát nemigen ismer Sz nyi szolfézsterrorja óta túlságosan sok elméleti tudást követelnek, miáltal azok id el tt tönkremennek mind szellemiekben, mind testiekben. Mármost amikor koncertpódiumra kerülnek, óriási tartalékkal rendelkeznek ugyan zeneelméleti dolgok terén, de foglalkozásuk korlátozott hatókörében ezt nem tudják mire felhasználni, és így haszontalan ismeretanyagként újból elfelejtik, miközben nem tanulták meg a zenei kommunikáció egyszeregyét, és legtöbbjük játékában annyi karizma sincs, mint egy átlagos segédpincérben ötszáz forint borravaló után. Jórészük hamarosan megtört emberré, és a hipochondria démonának áldozatává válik, mások pedig állandó világfájdalomban és szorgalmas gonoszkodással vezetik le elfojtott ösztöneiket. Azt gondolom, hogy a magyar fiataloknak el kellene gondolkodniuk Schleiermacher híres kérdésén, amelyet 1807. január elsején tett fel, mid n Napóleon Európa leigázására készült: Mit l féljünk és mit l ne? Mert ha valóban szembenézünk szorongásainkkal és félelmeinkkel, minden szembenézés gy zelmet arat majd. Közelr l szemlélve félelmeink tárgyait, azok nagyobbik része nevetségessé, a maradék pedig kikerülhet vé válik. Tépjük tehát ki szíveinkb l a legértelmetlenebb érzés, az oktalan félelem szikráját is, mert ha ez benne rejlik a szívben, létrehozza azokat a víziókat, amelyek létét igazolják. Korszakok is többnyire azért omlottak össze, mert a bennük lév félelmek testet adtak a szellemárnyaknak, és életre hívták a bomlasztó eseményeket. Ha a házunk összeomlani készül, ha elveszítjük a munkánkat, ha szörnyetegek vesznek körül bennünket, ha elhagyott a kedvesünk: sorsunktól félni akkor sincs okunk, hisz a Nap még süt fölöttünk, a fa még roskad az almáktól, Plátó még mindég igazat beszél, Debussy még mindég érzékien gyönyör , vagyis minden tényez együtt van, hogy némi következetességgel emberhez méltó életet teremthessünk magunknak, bármiféle gödörbe is próbálnának taszítani bennünket a

körülmények. Egyetlen dologtól féljünk csupán: a félelemt l, amely demoralizálja és kiégeti lelkünket, és senkit ne tekintsünk nagyobb jótev nknek, mint aki fokozza bennünk az élet vidám bátorságát. Olvassunk tehát minél többet, hiszen az irodalom az örökkévalóság távcsöve: felébreszti bennünk létünk rejtett er it, amelyek átsegítenek minket sorsunk nagy viharain, és megmutatják, hogy a gondolat több, mint az élet szennyes mocsara, a kisstíl nyárspolgárok véd- és dacszövetsége, a mindennapok izzadságszaga s a percenként átélt fájdalmak és csalódások szövedéke. Mondhatnám úgy is, hogy csak a m veltség mentheti meg életünket, hiszen kizárólag a könyvek, a festmények, a szimfóniák, a költemények és a szobrok Sárga Útja vezethet el bennünket a gondolatok örökkévalóságának Smaragdvárosába. Karácsony éjszakája van: Andrással és kínai barátunkkal, Jacksonnal elmentünk a torontói Szent Pál székesegyházba. Az utcáról betérve kellemes meleg fogadott bennünket a fagyos zimankó után, noha e templom a legnagyobbak egyike Észak-Amerikában, s horribilis összegbe kerülhet a f tése. Az el csarnokban öltönyös templomszolgák várták az érkez ket, gomblyukukban vörös szegf vel, és minden vendéget bevezettek a padokhoz, kezükbe adván az aznapi bulletint a szertartás pontos menetét, az énekek szövegét, és a templom hirdetéseit, amelyek többek között a homoszexuálisok következ heti miséjére invitálták a híveket. A bejáratnál már készen állt a bevonulási menet: legelébb a keresztviv , utána a szerpapok, a papság, az érsek, valamint a gyönyör , bordó bársonyköntösökbe öltöztetett kórus. Amikor régi barátom, Eric Robertson elkezdte a bevonulási himnuszt játszani, lassan elindult a sereg, a hívek pedig harsányan, ritmikusan és f leg: négy szólamban énekeltek. Bár az egész kicsit teátrális volt, bevallom, engem sem hagyott közömbösen. Az érsek nagyszer en prédikált, és sokszor használta a humor gyilkos fegyverét a közöny ellen gyakran fél percig is abba kellett hagyja beszédét, hogy a hallgatóság jól kiröhöghesse magát. (Eszembe jutott a XVIII. századi híres, párisi hitszónokról, André Boulanger-ról szóló történet, akit apró termete miatt kis André atyának becéztek a hívek. Egyszer tulajdon érseke ült be a padba prédikációja alatt, azonban a derék f pásztort néhány pillanat múlva elnyomta az álom. André észrevette, hatalmasat ütött a szószék párkányára, majd lekiabált a sekrestyésfiúnak: "Eridj fiam, és zárd be gyorsan a templom kapuit, mert elaludt a pásztor, elszéledhet a nyáj, s én akkor kinek hirdessem az igét?" A tömeg felcsattanó hahotázására az érsekbe is beléfagyott az utolsó horkantás.) Az istentisztelet végén a menet visszavonult a f bejárathoz, az érsek onnét osztotta az áldást, majd papjaival együtt elállta az ajtót, és csupán úgy juthatott ki bárki is, ha kezet rázott velük, és néhány pillanatig elbeszélgettek, kellemes karácsonyt kívánva egymásnak. Azt hiszem, ebben az esetben is igaz a régi mondás: az udvariasság olyan, mint a matematikában a nulla önmagában semmit sem ér, de sokat változtat azon, amihez hozzátesszük. És itt óhatatlanul párhuzamot kell vonnom a magyarországi és a nyugati egyházak

között. A kommunizmus negyven esztendeje sem magyarázza azt a hihetetlen lemaradást, amely a magyarországi történelmi egyházakat, ám els sorban a katolikust jellemzi, igazolva a nagyszer , ám a magyar püspökök körében legmesszebbmen bb népszer tlenségnek örvend pannonhalmi apát-püspök, Várszegi Asztrik észrevételét: a magyar katolikus fels papság egy olyan, negyven esztend vel ezel tti egyházi légkör visszatérésén szorgoskodik, amely már a maga idejében is korszer tlen volt. Victor Hugo a múlt század közepén vetette papírra ezeket a sorokat: "A történelem, az ész és az igazság szempontjából a szerzetesség kárhozatos. A szerzetesi elzárkózás ideje lejárt. A kolostorok, amelyek hasznosak voltak a modern civilizáció nevelésének kezdetén, akadályozták növekedésében, és ártalmasak a fejl désére nézve. A zárdák, amelyek mint az ember tökéletesítésének intézménye és módszere, jók voltak a tizedik században, vitathatók a tizenötödikben, és megvetésre méltók a tizenkilencedikben. Az elavult intézmények csökönyössége, hogy örökké fennmaradjanak, olyan, mint az avas illatszer makacssága, amely mindenáron a hajunkba akarna kerülni, mint a romlott hal követel zése, amely mindenáron azt akarná, hogy megegyük, mint a gyermekkori ruha tolakodása, amely azt akarná, hogy a férfi viselje, és mint a holttestek gyöngédsége, amelyek visszajönnének, hogy ölelgessék az él ket. Hálátlanok! mondja a ruha. Miért nem kellek nektek? A végtelen tengerr l jövök

Én védelmeztelek benneteket rossz id ben. mondja a hal.

Rózsa voltam mondja az illatszer. Szerettelek titeket

mondja a holttest.

Civilizáltalak benneteket

mondja a zárda.

Erre csak egyet lehet felelni: annak idején. Arról ábrándozni, hogy valaki végtelenül meghosszabbítsa a halott dolgokat és hogy bebalzsamozással kormányozza az embereket, hogy visszaállítsa a korhadó dogmákat, újra aranyozza az ereklyetartókat, kitatarozza a kolostorokat, újra megáldja az ereklyeszekrényeket, újra helyet adjon a babonáknak, felélessze az elavult rajongásokat, újra markolatot csináljon a szenteltvíz-hint knek és a kardoknak, újra felállítsa a szerzetességet és a militarizmust, nyakába ültesse a múltat a jelennek, furcsa volna. Mindazonáltal vannak teoretikusok, akik olyan ruhát adnak a múltra, amelyet a társadalmi rendnek, isteni jognak, erkölcsnek, családnak, az sök tiszteletének, régi tekintélynek, szent hagyománynak, vallásnak neveznek, és így kiáltanak: Ide nézzetek! Ezt fogadjátok el, tisztességes emberek! Ezt a logikát már a régiek is ismerték. Krétával bemázoltak egy fekete üsz t és azt mondták rá: fehér.

Mi személy szerint egyes pontokon tiszteljük és mindenütt kíméljük a múltat, feltéve, ha belenyugszik abba, hogy meghalt. Ha élni akar, akkor támadjuk, és igyekszünk megölni. A babonák, a vakbuzgóság, az álszenteskedés, az elfogultságok, ezek a kísértetek, bármennyire csak kísértetek is, görcsösen ragaszkodnak az élethez, szellemtestüknek fogai és karmai vannak, kézitusában kell kiirtani ket, és szakadatlanul viaskodni kell velük, mert az emberiségnek az is egyik végzete, hogy kísértetekkel való örökös harcra van kárhoztatva. Az árnyat nehéz torkon ragadni és a földre teperni. Egy kolostor Franciaországban, a tizenkilencedik század kell s közepén: baglyok gyülekezete, amely szembeszáll a nappal. Rendes id kben valamely anakronizmus felbomlasztására és kiirtására nem kell egyebet tennünk, csupán elolvastatni véle az évszámot. Csakhogy nem élünk rendes id ket. Harcoljunk! Harcoljunk, de tegyünk különbséget. Az igazságnak az a tulajdonsága, hogy sohasem túlzó. Van olyasmi, amit el kell pusztítani, és van olyasmi, amit egyszer en meg kell világítani és szemlélni. Micsoda er a jóindulatú és komoly vizsgálódás! Ne vessünk csóvát oda, ahol elegend a világosság!" Száznegyven esztend s szavak ezek, s kétségtelenül hozzájárultak, hogy Franciaország hazája tudott lenni egy Teilhard de Chardinnek és a lelki megújulás megannyi mozgalmának, amelyek új tartalmat adtak a szerzetesi életeszménynek: egy haladó gondolkodású katolikus szerzetes mára közelebb áll a buddhisták letisztult nyugalmához, mint a középkori zárdák halálhangulatához. Nem oly régen a G.-i plébános meghívására ebéden vettem részt, s vélem szemben az egyházmegyei vándorcirkusz tanyázott, vagyis a h béreseivel körbevett püspök, aki éppen arról szónokolt papjainak, hogy székvárosának az els embere, nem pedig a polgármester. Akkor nem láttam értelmét vitába szállni véle, noha tudtam, hogy papjai akik kenyérféltésb l látványosan helyeseltek éppen úgy megvetették e hiú majmot, mint én. Ha nyugaton egy püspök ezt bizonygatná paptársai el tt, azok értetlenül megmosolyognák, és a szívük mélyén lenéznék érte. Ahogy Léger bíboros mondta nékem egy ízben: a nyugati katolikus püspökök azért járnak többnyire papi civilben, mert tudják, hogy a tiszteletreméltóságnak nem a cifra ruhából, hanem a személyes humánumból, értelemb l és karizmából kell származnia, s régen baj van, ha már csak a ruhája alapján lehet valakir l megtudni, hogy püspök. Ahogy akkor elnéztem az asztal végén ezt a püspöki talárba bújtatott paprikajancsit, óhatatlanul röhögnöm kellett, mert néhány perccel az ebéd el tt a sekrestyén jöttem keresztül, ahol az egyik ministráns éppen azt mesélte el a testvérének, hogy a püspök úr akkorákat szellentett a nagymise közben, hogy ahhoz képest még a mohácsi vész is vidám esztrádm sor lehetett. Amit székvárosának polgármestere bizonnyal nem tett volna meg egy ünnepség vagy egy fogadás közben. Amúgy a püspök humortalan, ridegen gyanakvó férfi, egymáshoz közeli

cip gomb-szemekkel, hangja akár egy kerepl csontváz, arca kifürkészhetetlenül lárvaszer , mint a b nügyi nyilvántartók hullaképei. Sikeres ember, demagóg szónok, ki a Kádár-világban is töretlenül bírta igaz, alacsonyabb beosztásban az Állami Egyházügyi Hivatal feltétlen bizalmát. A körülötte ül vidéki plébánosok az oroszlánok elé készül Dániel megadásával várják, hogy egyoldalúan tegezve megszólítsa ket. Túlterhelt, ingerlékeny és gyakorta indulatos hozzájuk csak félfüllel figyel alázatoskodó, dadogva el adott kérelmeikre. A szeszélyes nagyurak hangulatváltozásai szerint leereszked , vagy goromba ezekhez az elny tt, régimódian öltözött öregemberekhez, akiknek láthatóan legh bb vágyuk, hogy mihamarabb megszabadulhassanak t le. Mondják: néha-néha visszatér ifjúkori Isten-szerelme, és ilyenkor futballpályányi íróasztalára borulva, hosszan imádkozik. Mindazonáltal jól látható, hogy az Evangéliumból csupán két szó férk zött igazán közel a szívéhez: a Hatalom és a Dics ség. Gyermekkorom óta papok között éltem, és szembet n volt számomra, hogy a magyar katolikus egyház sokat emlegetett egysége csak ábránd. A XX. század végére, sajnos, bebizonyosodni látszik, hogy a kelet-európai katolikus egyház püspökválasztási módszerei az elefántcsonttoronyban él nunciusok kérdez sködései, az ilyen-olyan bizalmas jelentések bizony sok esetben csak az egyházi karrieristák el retörését szolgálják, nem pedig az egyház valóságos érdekeit. Szinte alig volt a történelem folyamán nagy püspök-egyénisége a magyar katolikusoknak: Pázmány Péter óta talán ha féltucatnyi Prohászka-szer püspök képviselte az európaiságot az egyházban többnyire a Mindszentyhez hasonló, sz klátókör , nyelveket nemigen beszél , provinciális egyházvezet kre futotta csak, miközben a protestánsok Ordassal, Ravasz Lászlóval avagy Baksay Sándorral büszkélkedhettek. A magyarországi katolikus fels papság kisebbik része nagyszer képzettség , tudós teológus és filozófus, míg a másik fele m veletlen, önkényesen basáskodó és meglehet sen álszent életet él karrierista, akik nem szolgálnak, hanem id r l id re kegyesen leereszkednek Isten népéhez és papjaikhoz, és Krisztus irgalmazzon nékik, ha akár csak egy középiskolai szint m veltségi versenyen is részt kellene venniük. Életmódjuk hivalkodó, a legmesszebbmen en Krisztus tanításával szemben álló, ám ha kritika éri ket, rögtön vallásüldözésr l lamentálnak. Ha ezeket a hívekb l, papokból, püspöktársaikból él sköd pojácákat összevetem magamban a nyugati egyház nyíltlelk , elveikhez h , ám életvitelükben és gondolkodásukban modern püspökeivel, megértem, amit Irányi László, a nyugati magyarok bölcs püspöke mondott, amikor nyílt vitába keveredtem Washingtonban egy Magyarországról látogatóban lév katolikus püspökkel arról, hogy vajon szabad-e a templomban tapsolni: Meg kell, hogy értsd: ezek a magyar püspökök mind jó emberek, szent emberek, s nem félnek ezek semmit l széles e világon, legfeljebb attól, hogy Jézus Krisztus még egyszer visszajön a Földre, mert akkorát rúg majd a seggükbe, hogy rögtön a pokolba szánkáznak! Persze a taps hangosabb, mint a szellentés... Ám másfel l ott vannak a szerény és szelíd szív , fiatal magyar katolikusok

százezrei, a nagy tudású, öreg papok százai, akik elutasítják, s meg sem hallgatják e pöffeszked papi fejedelmeket, mind inkább oda szorítván ket, ahová valók: az íróasztalhoz, könyökvéd vel, a szemetes kosár t szomszédságába. Aligha lehet csodálatosabb tennivalója a ma még csöndes, de már bármelyik pillanatban kitörésre kész, új, magyar katolikus generációnak, mint a szenilitásba és diktatúrába forduló f papsággal szembeszállva "kiirtani a fanatizmust és tisztelni a Végtelen Istent, kim velni az emberi lelket, védelmezni a titkot a csoda ellenében, imádni a megfoghatatlant és elvetni a képtelenséget, a megmagyarázhatatlanból valóban csupán a szükségeset elfogadni, egészségessé tenni a hitet, lehántani a babonákat a vallásról, lehernyózni az Istent". (Victor Hugo ismét) Anatole France id r l id re jól elverte a port az akkori katolikus fels kléruson. Valamely estélyen bemutatták a párisi bíborosnak. A kövér f pap ellenségesen villant rá: Nem olvasom a m veit! France kedélyesen visszavágott: Nem is feltételeztem eminenciádról, hogy tud olvasni. A nyolcvanas évek végén Mgr. Sherlock, az egyik kanadai kisváros püspöke meghívott hangversenyezni székesegyházába. Maga jött ki elém a repül térre fürge, japán sportautójával, útközben pedig beugrott cigarettát venni egy kínai vegyeskereskedésbe. Tágas, nagy házban lakott hat szeminaristával, akik tanulás közben állandóan a földszinten biliárdoztak, valamint két, sorsába beletör dött apácával, akik józanul belátták, hogy minden er feszítésük dacára sem képesek rendet tartani hét férfi mellett. A püspök bevezetett szobámba, majd magamra hagyott. Fél óra múlva bekopogtatott, papi civiljét addigra trikóra, rövidnadrágra és edz cip re cserélte fel, kezében labdát pattogtatott: "Nem volna kedve kijönni velünk kosárlabdázni? Tudja, a városban sok értelmes fiú lakik, akik el ítéleteik miatt nehezen jönnek be a templomba, így aztán szombatonként kijárok velük kosarazni: ott sokkal gyorsabban megtéríthet ek. De kérem, el ne mondja el nékik, hogy én vagyok a püspök!" Bár nem tartozom Mindszenty rajongói közé, el kell ismernem, hogy az öreg bíboros hihetetlenül következetes volt a maga kemény és puritán életében, és önmagával szemben éppen olyan magas, ha nem magasabb követelményeket támasztott, mint beosztottaival szemben. Az amerikai követségen eltöltött tizenöt év alatt t rhet en megtanult angolul, végtelenül visszahúzódó és szerényen bölcs volt: az akkori követ emlékezéseiben leírta, hogy az amerikai diplomaták között versengés folyt a budapesti posztokért, hiszen komoly presztízst jelentett a követségnek a Bíbornok jelenléte. Rekedt Rudi a Balassagyarmatról Torontóba kivándorolt cigányprímás mesélte a haláláig kizárólag megbízhatóaknak lehalkított hangon: "A nép egyszer en elállta az utat, a Bíboros úrnak ki kellett szállnia az

autóból, és be kellett jönnie a lakodalomba. A banda kezet csókolt néki, de nékem nem engedte: "Miért csókolna kezet az egyik prímás a másiknak?" kérdezte mosolyogva, majd megáldotta a házasságot, s meghallgatott két magyar nótát is. Emlékszem az egyik ez volt: Rácsos kapu, rácsos ablak, a másik pedig a Jaj de, jaj de messze mentem. A Bíboros utána hosszan, s szomorúan nézett rám: "Te most jósoltál, vagy csak muzsikáltál nékem, fiam?" 1947 volt, és nem értettem, miért beszélt olyan furcsán." Amikor az ígéretszeg pápa, VI. Pál Mindszenty bíborost, mint Esztergom érsekét nyugdíjazta, éppen Amerikában volt, hogy a New Brunswick-i magyar templomot felavassa. Az ünnepség délután öt órakor kezd dött, közvetítette a legtöbb tévétársaság, s a bejelentett vendégek között volt New York polgármestere és bíboros-érseke, valamint számtalan szenátor mindenki kíváncsi volt az él legendára. Az ünnepség kezdete el tt két órával a Bíboros lefeküdt kicsit pihenni a plébánián, s ezalatt egy jótét lélek elvitte a cip jét kipucolni, ám elfelejtette visszahozni. Amikor húsz perccel az ünnepség el tt felkeltették az öregurat, már mindenki kétségbeesve, négykézláb csúszott-mászott a szobában, de nem találtak mást, csak egy rikítóan kanárisárga, sz rös mamuszt, melynek macskafej volt az elejére festve. A díszvendégek s a többezres tömeg odakint várakozott, és így az öregúrnak nem volt más választása a reverenda alá a sárga mamuszt vette fel, és a két macskafej minden lépésnél kivillant a ruhája alól. A díszvendégek döbbenten nézték a lábát. Mindszenty széttárta a karjait: "Uraim, ha a pápa szentsége feküdhet vörös papucsban a ravatalon, egy bukott prímás igazán misézhet sárga mamuszban." Az amerikai út után titkárával a repül gépen ült, hogy visszatérjen Bécsbe, s a városkulcsokat nézegették, amelyekkel New York, Boston, Chicago és Washington polgármesterei kedveskedtek néki. Egyszerre csak mosolyogva odafordult a titkárhoz: "Most, hogy Esztergomból kidobtak minket, Amerikában annyi városkulcsot kaptunk, hogy Bécsben rögtön nyithatunk egy vaskereskedést!" 1995 Levelet kaptunk, benne egy cikk fénymásolatával, amelyet Kovács Sándor írt szentgotthárdi CD-felvételemr l az egyik pesti hetilapba. Kovács egyike volt m sorvezet kollégáimnak a Muzsikáló reggelben, ismert zenetudós, akir l csupán azt tudnám amúgy hatalmas zenetörténeti m veltsége ellenére megjegyezni: roppant unalmasak voltak a m sorai. Ennek ellenére szimpatikus egyéniségnek tartottam, és szintén sajnáltam, amikor egy csurkista szélvihar t is kisöpörte a Magyar Rádióból. A Horn-kormány hatalomra jutásakor visszakerült a Rádióhoz, s t, valamint Battha Andrást szemelte ki Körmendy Ferenc a rádiózáshoz és a muzsikáláshoz egyformán tehetségtelen, új adószerkeszt , hogy a Zene Világnapjának délutánján egy órás él portrém sor keretében megpróbáljanak víz alá nyomni. Már amikor beültünk a stúdióba, akkor éreztem, hogy kicsit olyan helyzetbe kerültek, mint azok a jobbszándékú, hatvanas évekbeli bírók, akik állandóan saját lelkiismeretük, és a titkos utasításokat adó, pártszékházi "K" vonalak

között örl dtek. Battha és Kovács láthatóan szégyenkezett nagy tudású és jó logikájú embereket mindég feszélyez, ha pozícióban ül pártmitugrászok napiparancsait kell teljesíteniük, és mindezt csak a mindennapi megélhetés kedvéért. Bevallom: az elején egy kicsit én is szorongtam, hiszen ez idáig a Szentlélek mindég a megfelel helyen és id ben szólalt meg bel lem, de hátha ezúttal elakadt a Kiskörúton a csúcsforgalomban. A mérk zés hatvan percesnek ígérkezett. Nyitókérdésként András kézben tartva egyik soron következ hangversenyem szórólapját megkérdezte: Xaver, nem tartod nagykép ségnek, hogy az van kiírva plakátodra: "a kés n jöv k már csak állóhelyhez juthatnak"? Visszakérdeztem: Ne haragudjatok, kedves András és Sándor, de ez idáig hány hangversenyemre jöttetek el? Beállt a döbbent csend, majd fejleszegetten válaszolták: Egyikre sem, s t bevalljuk, még orgonálni sem hallottunk téged soha. Ha valaki ugyanis életében egyetlen alkalommal is résztvett a hangversenyeimen, tudhatja, hogy sokszor még az állóhelyekért is közelharcot vívnak. Nem olyan régen az egyik olaszországi koncertem azért kezd dött húsz perccel kés bb, mert még én sem tudtam keresztülverg dni a tömegen az orgonafeljáróig, amelynek minden lépcs fokán legalább négyen szorongtak. A mérk zés lezajlott, s már csak ötvennyolc percnyi kedélyes csevely volt hátra arról, mennyire furcsa is az bizonyos muzsikusok és valljuk be, többnyire orgonisták részér l, kik tücsköt-bogarat összehordanak rólam: még büszkélkednek is azzal, hogy soha nem hallottak engem játszani. Ugyanakkor azt állítják, hogy hangversenyeimen csupán azért van teltház széles e világon, mert a média kedvence vagyok. A sorok között természetesen azzal az olvasattal, hogy mindenki, aki részt vesz hangversenyeimen, az botfül vagy félm velt sznob. Amikor azután egyikükkel-másikukkal valahol megismerkedem, és anélkül, hogy tudná a nevemet, nagyszer en elbeszélget velem, a végs névjegy-cserekor nem gy z csodálkozni, hogy tulajdonképpen mennyire másmilyennek képzelt el engem. A kezdeti, gyors szópárbajt követ en Kovács Sándor már csak azt kérdezte meg t lem: miért hívom magamat az orgona Horowitzának? Közelebb kell menni a plakáthoz válaszoltam néki , és el kell olvasni, hogy ezt nem én mondtam magamról, hanem a New York Times kritikusa írta rólam. t kérdezd talán meg! Ezután már meg sem nyikkant. Most, hogy cikkét elolvastam, látom, önbizalma azóta kicsit visszatért:

"Hol van a pimaszság határa? Ha egy huszonéves orgonista ne kerteljünk! , egy taknyos kölyök azt hirdeti magáról a plakátokon, hogy "az orgona Horowitza", magyar ember elhúzza a száját. Nagy a mellény, gondolja magában; majd adod alább is, öcskös. Ha ugyanennek a fiatalembernek a lemezén ezt olvassuk: "The Legendary Organist", már-már bosszankodunk. Szép az öntudat, meg a reklám, mifelénk azonban ez már sok egy kicsit. Lehet, hogy odaát, a tengerentúl, ahol muszáj vigyorogni, meg feldobottnak lenni a nap minden percében, ott elmegy az ilyesmi mi több: megkövetelik. A régi jó Európában, kiváltképp erre kelet felé azonban viszolyogtat. No de tegyük fel, legy zzük ellenszenvünket, s csak azért is megvásároljuk a kínált portékát, hazavisszük, belehallgatunk. Az els reflex szinte biztosan az, hogy máris keressük el a számlát, gondolván, ezt vissza kell cserélni. Ha törik, ha szakad, vissza a boltba, sózzák rá szépen másra! Bach megszentelt zenéjét ilyen módon játszani, dallamokat szétszedve, nagy ívek helyett apró kis szurkáló pontocskákká aprítva ez egyenesen elképeszt . Hát szabad ezt büntetlenül tenni a d-moll toccata és fúgával: minden orgonam vek legnépszer bbikével? Zsörtöl dve keressük zsebünkben a blokkot, mert anélkül nem cserél a bolt; káromkodva kutatunk, melyik zsebbe került? Aztán csodák csodája: kissé alábbhagy a duzzogás. Jé, ez tulajdonképpen érdekes, valljuk be szinte szégyenkezve pár perc után magunknak. Soha így még nem hallottuk, de végtére is miért ne? S a cédulakeres buzgalom ett l kezdve lankad, majd szépen elenyészik. Varnus Xaver, a Budapesten született, Kanadát megjárt, pimasz fenegyerek kétségkívül lebilincseli a hallgatót. Mintha az lenne a legf bb jelszava: csak azért is. Ha mindenki súlyos veret nek képzel egy Bach-m vet, csak azért is könnyednek, szaggatottnak játsza. Valósággal belerúg az évszázados el adói hagyományba. Takarodj az útból, mondja néki. S bár ez a tiszteletlenség fájó, minél tovább hallgatja az ember a felvételt, annál inkább elgondolkodik: vajon nem épp a tiszteletlenség vitte el re a világot? Hogy szidhatták eleink a neveletlen porontyot, aki a szül i intelmek ellenére lemászott a fáról. Persze akadnak Varnusnak ötletei, amelyekkel sokadszori hallás után sem lehet megbarátkozni. Amikor úgy állítja be hangszere regisztereit, hogy a dallam nyávogós-vibráló hangon szóljon, fenekelést érdemelne. Ez giccs, fiacskám, sziszegnénk legszívesebben, ilyesmit a kertitörpék birodalmában tehetsz. A legtöbb interpretáció azonban, ha túl vagyunk az els sokkon, üdít en friss szellemet áraszt. A virtuozitás valóban fantasztikus, a ritmusérzék és a hangszínválasztó és -kever fantázia bámulatos. Hogy Bach mit szólna mindehhez, ha hirtelen feltámadna ne firtassuk! Meg lenne lepve sok mindenen, ami manapság a zenéjével, nevével szerte a világon történik. Nem lehetetlen, legelébb is azon ütközne meg, mi az ördög ez a híres d-moll toccata és fúga. Ilyet nem is írt csóválná a fejét. S igazat adna annak az amerikai kutatónak, aki újabban váltig azt állítja, ez egy névtelen kismester szerzeménye, ráadásul eredetileg heged kompozíció." Tulajdonképpen hízelg rám nézve, amit meglehet sen pimasz stílusban leír. De

legalább lenne eredeti! Horowitz akit New York-i bemutatkozásakor a zongora Paganinijeként reklámoztak a koncertet követ en ezt a kritikát kapta a New York Gazette-ben: "Horowitz úr káprázatos technikával és leny göz hangszínekkel játszik, dehát azért mégiscsak túlzás azt állítania magáról, hogy a zongora Paganinije!" Napóleon egyik nagy ellenfelének híres badarságát szokás ilyenkor idézni: "Igaz, hogy megnyert szinte minden csatát és zseniális stratéga volt, de hogy nagy hadvezér lett volna? Uraim, kérem, ne tréfáljunk!" Ma Andrással és Jacksonnal megnéztem kedves torontói mozimban, a Carltonban A halhatatlan kedvest. A film jó, majdnem nagyszer , de azért nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Milos Forman Amadeusa túlságosan is magasra húzta a lécet e filmtípusban, és amelynek átugrása még ennek az alkotásnak sem sikerült. A jól meghatározható alapképlet: végy egy zseniális, XVII-XVIII-XIX. századi muzsikust, hiteles életrajzának furcsaságokból, rültségekb l, misztikumokból való bolháit nagyíttasd elefánttá a dramaturggal; vidd a forgatási helyszínt egy-egy európai városba (Prága többszörösen bevált); a cselekmény unalomveszélyes pontjain dobj be néhány örökzöld melódiát, s máris kész a siker. Az Amadeust jó tíz esztend vel el tte ugyanebben a moziban láttam Jane-nel és apámmal. A klisé akkor még új volt számomra, s szemfelnyitó erejének hatását a mai napig érzem Mozarttal való viszonyomban, amely a kezdetekben korántsem volt felh tlen. Mára azonban Bach mellett t tekintem Isten harmadszülött fiának. Milyen különös paradoxon: a kispolgári életformától elszakadni nem tudó, s talán nem is akaró Bach az univerzum gigantikus pátoszából vetítette ki zenéjét, míg Mozart, a szabadlelk és felvilágosodott kozmopolita mennyire elrejt zött korának elviselhetetlenül rokokó csipkefüggönye mögé. Az Amadeus Puskintól való, ha szabad így mondanom, t le lopta el Forman. Mozartnak, ennek a pimasz kis zsenikölyöknek személyisége sokban emlékeztet Coignard Jeromoséra, Anatole France regényh sére, erre a XVII. századi, szoknyavadász, kártyabolond, kiszámíthatatlan és tévelyg papra, aki mindezek ellenére nagyon szerette az Istent. Mozart leveleit olvasván elképedek. Azt írja: "Nagyon akartunk már szeretkezni, ezért bementünk a paphoz, hogy összeadjon minket, s hogy utána lefekhessünk egymással." Szavaiból kicsendül remek, voltaireiánus, szabadgondolkodó szelleme, dühe Colloredo Jeromos salzburgi hercegérsek, ez ellen az állat ellen, aki a cselédek között tartotta, mint néhány évszázaddal azel tt Walter von der Vogelweidet, kinek a hercegi konyhában kellett laknia a kóbor muzsikusok, t zev k, s a többi mihaszna és vándorkoldus mellett. Imponál nékem pimaszsága és g gje, mert tudta magáról, hogy kicsoda, s jogaiból egy szemernyit sem engedett. Ugyanakkor meghat végtelen alázata Bachhal szemben. Amikor egynéhány évtizeddel a Lipcsei Kántor halála után felkereste a Tamás-iskolát, a kottatárban már csak Bach motettáinak szólamanyagát találta meg: a partitúra addigra elveszett. Egy tanterem asztalaira sorban lerakta a nyolc szólam kottáját, egész délután futkározott az asztalok között, fejében összeállította a m vet, majd este emlékezetb l eljátszotta barátainak a Tamás-templom orgonáján és sírt.

Igen, azt gondolom, hogy a tehetség ilyen fokán minden egyéb megbocsájtható és feledhet egyetlen zseni sem tud rültségéb l kifolyólag akkora kárt tenni az t körülvev világban, mint amekkora haszonnal jár a jelenre és a jöv re nézve munkája. Egyetlen zsenir l nem tudok, aki m vészetével ne fizette volna ki, vagy ne fizette volna túl az emberiségnek a számlát, dühében akárhány ablakot tört is be, alkoholizmusában akárhány báltermet hányt is végig, léhaságában akárhány visszafizetetlen kölcsönt hagyott is maga után, s bujaságában akárhány szüzet rontott is meg. A m vészek törött szárnyú angyalok, kik ha akadozva és sok kitér vel, de mégis az Isten felé tartanak. Különös és meghökkent Lorrie Mach, Eric Harwood és Lesley Riley The Unexplained (Amire nincs magyarázat) cím könyve. A világot elárasztó, roppant mennyiség ponyvairodalom után egy könyv, amely szintén szót ejt azokról a furcsa és megmagyarázhatatlan jelenésekr l, amelyekkel nap nap után borzolja a megfoghatatlan és titokzatos sors az emberiség kedélyét. Olvashatunk benne teleportációról, mikor anyagi tárgyak a fizikai téren való áthaladás kihagyásával kerülnek át egyik pontról a másikra. Azután itt van a spontán öngyulladás furcsa misztériuma, amikoris bizonyos körülmények között az emberi test - amelynek krematóriumi elhamvasztásához közel két óra szükséges önmagától lángra kap, és anélkül, hogy a rajta lév ruha megpörköl dne, néhány másodperc alatt hamuvá ég el. Ezzel kapcsolatban a szerz k kirándulást tesznek a gömbvillámok furcsa birodalmába, és megemlítik a fizikusok által már rég leírt, lehetséges magyarázatot: bizonyos esetekben a gömbvillám félelmetes energiája a mikrohullámú süt kben is felhasznált rövid rádióhullámok formájában jelenhet meg, amikor az áldozatok, akiknek közelében, esetleg saját testükben jött létre a gömbvillám, halálra tudnak égni, akár nem csak a ruhájukon, hanem a saját b rükön belül is. Olvashatunk az elektromos emberekr l, parafenoménekr l, azokról, akik le tudják gy zni a gravitációt és lebegni képesek, a hipnózis különleges hatalmáról, a halál után fel-felbukkanó asztráltestekr l, a test nélkül megjelen kísértetekr l és lidércekr l, s azokról a halottakról is, akiknek teste nem oszlott szét az évtizedek és évszázadok alatt. Mindez az általunk nem látható dimenziók furcsa átsz r dése lenne? Kétségtelen tény, hogy napjainkban a parapszichológusok már nem arra a kérdésre keresnek választ, hogy létezik-e szellemvilág, hanem arra, hogy milyen formában létezik. Valóságos szellemi lények, vagy tükröz dések lennének, avagy csak a telepátia, a tömeghallucináció és az önhipnózis bizarr kreációi? Léteznek-e csodás gyógyulások és Krisztus sebeit magukon visel emberek? Csupán az agy által termelt hormonok az okozói a haldoklók és a klinikai halálból visszatértek különös élményeinek, avagy tényleg lehet-e már bizonyos esetekben a földi életben is látni a másik lét kapuit? Félelmetes, és mégis bizserget en izgató kérdések ezek: biztos válasszal e könyv sem szolgál, de felsorolja a legvalószín bb feleleteket, s a döntést az olvasóra bízza. Számomra mégis a legnagyobb kérd jel a furcsa egybeesések és a deja-vu érzések

titka talán, amely sokszor arra enged következtetni, hogy sorsunkat már el re megírták egy titkos könyvben, és a Párkák ennek a könyvnek lapjai alapján fejtik életünk szálait. Annyi megdöbbent és közismert esetr l tud az emberiség, és hány, de hány van olyan, amely titokban maradt? Faludy György egy ízben pontosan ezt akarta egy cikkben megcáfolni, képzelgésnek és a véletlenszer ség túlmagyarázásának tulajdonítván az egészet. Ahogy leütötte az els néhány bet t az írógépen, a szemközti ház elé beállt egy autó, s ez volt a rendszáma: FGY 1910. Faludy György, született 1910-ben. Gyurka bácsi els ijedelmében kirántotta a lapot a gépb l, és összetépte. Talán az egyik leghíresebb eset 1900. július 28-án történt Umberto, olasz királlyal, aki egy másnapi, atlétikai verseny megnyitására érkezett Monzába, és meglep dve látta, hogy a szálló tulajdonosa kísértetiesen hasonlít rá. Beszélgetés közben kiderült, hogy mind a ketten ugyanabban az évben, ugyanazon a napon születtek Torinóban, mindketten Margherita nev n t vettek feleségül, s a tulajdonos azon a napon nyitotta meg szállóját, mikor a királyt koronázták. A király meghívta, tartson vele a másnapi viadalra. A verseny el tt a szárnysegéd hozta a hírt: reggel a tulajdonos egy rejtélyes lövöldözés közben meghalt. Pár pillanat múlva a király életét oltotta ki egy tömegben megbúvó anarchista golyója. A másik, nem kevésbé különös esetet a Portsmonth-i Bithall asszony mesélte el: - Apám élelmiszerüzletének kirakatában már vagy húsz éve lógott egy tábla: Szerdán zárva. Néhány nappal a bátyám esküv je el tt levettük a táblát, és meglepve láttuk, hogy azt tulajdonképpen egy fénykép hátoldalára írták, amely bátyám menyasszonyát ábrázolta kislány korában, apja karjaiban. A két család akkoriban még nem ismerte egymást. A legkülönösebb azonban annak a kanadai színésznek, Charles-Franois Coghlannak a története, aki egy texasi utazás közben tüd gyulladásban meghalt. Mivel ötezer-hatszáz kilométerre volt hazájától, és roppant költséges lett volna testének hazaszállítása, ólomkoporsóját egy gránitsírboltban helyezték el Texasban. Egy évre rá hatalmas hurrikán söpört végig a temet n, összedöntve a sírboltot, s az árvíz kivetette a színész koporsóját a nyílt tengerre. Nyolc évvel kés bb szül városának partja mentén a halászok egy vízen úszó dobozt vettek észre. Coghlan koporsója volt, mely visszatért otthonába, és abban a templomban temették el, ahol egykor megkeresztelték. Magyarázat nincs. Vagy talán mégis? Egyre inkább hiszem, hogy a világegyetemben m ködik valamiféle rejtélyes er , amely saját elvei szerint avatkozik be az emberi élet teljes összevisszaságába. A telepátia, a prekogníció és az egybeesés ezen er m ködésének egy-egy megjelenési formája. Néha ijeszt en jelenik meg, mint azt Umberto király tragédiája mutatja, néha meghatóan: err l tanúskodik az otthonához halálában is h színész esete. Néha azonban ironikusan: néhány esztend vel ezel tt egy fejessalátát szállító teherkocsi egy olívaolajat szállító tartálykocsival ütközött össze, s ebbe rohant bele a harmadik kisteherautó, amely f szerekkel volt megrakva: a

mesterien összedolgozott salátát még napokkal kés bb is ették a környék lakói más nem is kellett már hozzá, csak egy villa. Hat esztend után ismét ellátogattam Montreálba. Legel ször 1985-ben jártam itt, Mindenszentek Napján, feleségemmel, Jane-nel. Egyéves torontói, tespedt jólét után döbbenetes volt az ellentét az angolszász kultúra, és az elkorcsosult állapotában is leny göz francia-latin szellem között. Torontó a maga álmos, jóindulatú és kibírhatatlanul unalmas nyugalmával; zsemlefej , szepl s, baseballsapkás, kedves tökfilkóival; cseppk oszlop-alakú, ökörtérd , Esze Tamás talpasaihoz hasonlatos lábfej , megjegyezhetetlen arcú n ivel; kultúra iránti teljes érzéketlenségével; tányérról lelógó bifsztekeivel fényévnyi távolságra van Montreáltól, a karcsú, magas, jókép egyetemisták, a csábításra mindhalálig kész, törékeny és jólöltözött n k, a micibajuszos, csokornyakkend s, öreg gavallérok, a teltházas, forró hangulatú koncertek, az intim, gyertyafényes éttermek, és a csillogó, tükrös kávéházak városától. Québec lakói nem is titkolják származásukat: a Napkirály összeszedte Páris kurváit és börtöntöltelékeit, hajóra rakta, és elküldte ket a gyarmatra. Beszédükben a mai napig rzik azokat a szavakat, amelyeket talán csak azok értenek meg, akik gyakorlottak Villon és Rabelais nyelvezetében. Amikor néhány esztend vel ezel tt az egyik montreáli lokáltáncos csapat Párisban vendégszerepelt, másnap a párisi bulvárlapok leggonoszabbika ezt írta: "Kurváink háromszáz év után hazalátogattak." A kiköt ben még ott díszelegnek XIV. Lajos ágyúi, amelyekre ezt vésette egykoron: "A királyok utolsó érve." E város tele van energiával, állandó francia handabandázással, örökös türelmetlenséggel, s a szépre való folytonos rácsodálkozással, mintha csak valami örökkétartó karneválban élnének. Mindenki franciául ordít, csacsog, vall szerelmet, s küldi a francba a szabálytalanul el z t azon a nyelven, amely oly szép, hogy nem is hétköznapra való. Mint "Észak-Amerika Párisa", Montreál a Fény Városa is talán, ám a lármáé bizonyosan. A régi mondás azt tartja: végy fel egy követ, dobd el bármelyik irányba, s biztosan egy templom ablakát fogod betörni. Francia feleségemmel Montreálba költöztem 1986-ban, s legels nagy kanadai közönségsikerem is ide köt dött, amikor 1985 karácsonyán a Saint-Viateur templomban adtam hangversenyt Takács Miklós, a Montreáli Filharmonikusok vezet jének meghívására s vezényletével. Imádom ezt a várost, noha soha nem éreztem magam igazán otthon benne, rajongok lakóiért, ezekért a furcsa, izg -mozgó, kiszámíthatatlan és állandóan civódó népségért, holott nem igazán értem gondolkodásmódjukat. Gy lölik az ket körülölel kanadai angol világot, de barátian kacsintgatnak Amerika felé. Megszólják és lenézik Franciaországot, de szinte el bb veszik meg a párisi napilapokat a montreáli standokon, mint Párisban a párisiak. Végtelenül lusták, de ha egy angol felirat megel zi a franciát a bolt kirakatában, képesek cirkuszolni és betörni az üveget. S szeretem e várost, mert ideköt az emléke életem legels fiúszerelmének, amely

azóta barátsággá szelídülve csodás misztériumként lebeg hétköznapjaim megszokottsága felett. Francia feleségem klasszikus értelemben vehet zsarnok volt, a zsarnokokra jellemz tengernyi rossz és szemernyi jó tulajdonsággal. Rajongott a disszonanciáért és a békétlenségért, imádott kínosabbnál kínosabb jeleneteket rendezni, s csak akkor érezte jól magát, ha állandó botrányszag lengte körül. Ugyanakkor szép volt és tehetséges: néhány inka tájszólást leszámítva szinte minden nyelven beszélt, szerette a zenét, s igen ügyesen zongorázott. Esténként magyarul tanítgattam, s amikor el ször neveztem t aranyvirágnak, egyszer s mindenkorra beleszeretett e szóba. Ez lett a vesztem. Egyik éjjel sokáig gyakoroltam a Place-des-Artsban. Amikor hajnali kett felé hazaértem, már alig vánszorogtam a fáradságtól, s rögvest lefeküdtem aludni. Néhány perccel kés bb arra ébredtem, hogy feleségem dühösen rázza a vállamat: Azonnal mondd azt nékem, hogy aranyvirág! Nem mondom, mert gonoszul felkeltettél, holott tudtad, hogy fáradt vagyok, s holnap koncertem lesz. Hagyj aludni s reggel majd mondom néked! Nem! Most azonnal mondd, hogy aranyvirág! üvöltözte torkaszakadtából. Azért sem! válaszoltam, mire a Dictionary of International Biography éppen ott hever kötetével ütlegelni kezdte a fejemet. Bezárkóztam a fürd szobába, de rámtörte az ajtót, s közben hisztérikusan ordított: Mondd, hogy aranyvirág, te szemét! Elvesztettem türelmemet, feltéptem az ablakot, felkaptam, kilógattam rajta, s azt mondtam: Ha azonnal nem hagyod abba, elengedlek, s beleesel a kukába! Nagyon megszeppent, s amikor visszahúztam, mintha mi sem történt volna, szétnyitotta az ingemet, átölelt, s mézédes hangon azt mondta: Imádom, hogy olyan férfias vagy! Egyik napon kisfiammal séta közben bementem a Cte-des-Neiges egyik eldugott lemezboltjába. A kis helyiségben csak ketten voltak: egy középkorú, szakállas férfi, s egy tizennégy-tizenöt év körüli, leny göz szépség fiú, aki éppen Furtwngler egyik Beethoven felvételér l magyarázott franciául az id sebb úrnak. A fiú tornacip jében, rövidnadrágjában s gy rött, fehér pólójában inkább gyereknek t nt még, mint kora feln ttnek. Gyorsan, rettent értelmesen és jól artikulálva magyarázott, a hangsúlyoknál úgy tartván kezét, mintha egy láthatatlan gömböt fogna. Amikor mondandóját befejezte, energikusan becsukta száját, s nyomatékként még biccentett is egyet a fejével. Szelíden mosolygott, mert tudta, hogy így lesz: a szakállas nagy sóhajtással megadta magát, s

kifizette a lemezt. Uram, miben segíthetek önnek? lépett hozzám egy pillanattal kés bb. De miel tt válaszolhattam volna, döbbenten a hátam mögé nézett, s felnyögött: Oh, mon Dieu! Bon soir, matre! Megfordultam: azt hittem a köszöntése egy újonnan érkezettnek szól. A hátam mögötti falon egy héttel korábbi koncertem nagy, fényképes plakátja lógott. Mikor visszafordultam, a fiú szinte remegett az izgalomtól: Kérem, ne menjen el, hiszen annyi mindent szeretnék kérdezni Önt l! Egy pillanat, s azonnal bezárom a boltot! Így ismerkedtem meg Jean-Pascallal. Gimnazistaként zongorázni tanult, s legnagyobb szenvedélye ezerötszáz darabos CD-gy jteménye volt. Naponta találkoztunk, hosszú és meghitt órákat töltöttünk együtt a langyos teáscsészét szorongatva, Bachok, Mozartok, Debussyk társaságában. Naponta elszökdöstem otthonról, hogy együtt lehessek véle a Lacombe utcai, ámbraillatú faház kis szalonjában, ahol a zene istenei lettek tanúi e barátságnak nevezett szerelemnek. Rajongtunk egymásért, Horowitzért, egy szépen sikerült dallamfrázisért, s egy könnyeztet en szép pillanatért Samson Franois utolsó felvételén. Átéreztük a halhatatlanságot, hittük, hogy mi is örökké élünk majd, örökké boldogok és fiatalok maradunk, s hogy semmi sem állhat közibénk, mert szellemünk és szabadságunk korlátlan. Jean-Pascal általam addig soha nem hallott zsenikre hívta fel figyelmemet. Mert a zene leny göz birodalmában mindenki lehet h s, ha akárcsak egy fél, de csodálatosan sikerült ütem erejéig is. Megtanultam t le, hogy a nagy név semmit sem garantál, s mint ahogy Krúdy is elzarándokolt egy vidéki kisállomás restijébe a vendégl s remekbe sikerült töltött dagadójáért, ugyanúgy hány és hány varázslatos pillanatot örökítettek meg a magnetofonok és a fonográfok olyan m vészekt l, akiket mindvégig elkerült a világhír. Szülei nagy jóindulattal nézték kapcsolatunkat. Egyiptomi származású anyja id nként bekopogott, s behozott nékünk arab mézes süteményt és édes provane-i bort. Tudtak szerelmünkr l, s tudták rólam azt is, hogy Jean-Pascal rajongásával nem élek vissza, nem csak azért, mert bár megvetem a törvényt, de meg nem szegem, ám azért is, mert a testiségnek nem lehet olyan csodája, amit a szellem felül ne tudna múlni: az érzések megfoghatóvá tétele mindég csak bajok forrása volt. Amikor 1989-ben elköszöntem Jean-Pascaltól, és elindultam Magyarországra, nyugodt voltam és der s, mert tudtam, hogy ennek a fiúnak mindörökre birtokolom a barátságát és vélem szemben való feltételnélküliségét, hiszen nemcsak kett nk alaptermészete, de a Sors és a körülmények kegye is úgy akarta, hogy szenvedélyünk az óriások önt formáiból kikerülve pontosan a legoptimálisabb pillanatban szilárduljon barátsággá, azzá a barátsággá, amelynél függetlenül attól, hogy az utolsó találkozás óta egy nap, vagy ötven év telt is el ugyanott lehet a beszélgetést folytatni, ahol abbahagytuk.

Mikor tegnapel tt megérkeztem Montreálba, Jean-Pascal telefonszámán üzenetrögzít jelentkezett. Név nélkül csak ennyit mondtam: Ma háromkor várlak a székesegyház harmadik padsorában. Ott volt pontosan. Két percig állt mögöttem, figyelt, s én mindvégig éreztem a jelenlétét. Anélkül, hogy hátrafordultam volna, így szóltam: Hiányoztál! Te is!

válaszolta.

S bár kint mínusz húsz fok volt és hóvihar, a komor k angyalok szája szegletében megvillant egy halovány mosoly, amint szárnyaikat védelmez en fölibénk tárták. Talán egy pillanatra visszaemlékeztek arra, amikor még k is emberek voltak. Kedves rádióm soromban, A remete lemezeiben gyakran feltettem a kérdést vendégeimnek: ha módjukban állna, a régmúlt id k nagyjai közül kit támasztanának fel egy tíz perces találkozás erejéig? S ha k szegezik nékem a kérdést, készen álltam volna a válasszal: Petróniust, az "elegancia nagymesterét", mert volt hozzá ízlése és bátorsága, hogy az élet kacatjai közül kihalássza a drágaköveket; mert mindenütt meseországot tudott önmaga köré varázsolni; mert roppantul igényes volt önmagával szemben; mert hihetetlen cinizmussal tudta egy összed l félben lév birodalom csökken szellemi és növekv anyagi igényeit kifigurázni; s mert nyávogás és hisztéria nélkül dobta el az életet, és nem volt hajlandó semmiféle megalkuvásra saját értékítéletének tekintetében. Montaigne-t, mert egy let nt világból szól hozzám olyan közvetlenül, egoistán és megkapóan, ahogyan el tte soha senki. Mert nem idióta h sökr l kornyikál, akikben még a szar is márványból van, hanem volt bátorsága az egyetlen hétköznapi h st megírni, akit ismert: önmagát. Villont, hogy megihasson egy kancsó bort Faludy Györggyel. Thomas Mannt, hogy megkérdezzem: miként fejezte volna be a Halál Velencébent, amennyiben a f h s, Aschenbach nem hal meg. Mozartot, hogy elvigyem a kortárs európai zeneszerz k estjére, majd ezt követ en búfelejt nek minden valószín ség szerint egy kuplerájba. Poncius Pilátust, hogy meghalljam, emlékezett-e még egyáltalán öreg korában Jézusra, és tisztában volt-e cselekedete súlyával. S végül Abu-Núvászt, hogy elmesélje nékem az Ezerkettedik Éjszaka történetét. S bár feltámasztanám, de eszem ágában nem lenne találkozni Bachhal. Bosszantó, hogy ez a megveszekedett és kibírhatatlan kispolgár mégis az Örökkévalóság

hangja volt. Ám az asztalon hagynék néki egy kancsó barna sört, s a Kunst der Fuge utolsó fúgáját: hátha befejezi. Ostobaságaink méltóságba öltözködnek, amikor ólomba öntjük ket. írta egykoron Montaigne, s való igaz: az emberek nagyobbik része jobban hisz az írott bet nek, mint a személyes megtapasztalásnak, s elszenvedve a bajt, a hibát inkább önmagában keresi, semminthogy feltételezné olvasmánya tévedését, vagy reá nézve való haszontalanságát. Amióta csak emlékszem, mindég inkább hagytam, hogy napjaimat megszokásaim és spontán érzéseim irányítsák, semmint valamiféle szabály, netán mások által kiokoskodott napirend. Gy lölöm, ha felébresztenek, és azt gondolom, hogy természetes körülmények között ébredésünket éppúgy bels folyamatok szabályozzák, mint jóllakottság-érzésünket: ennek meger szakolása agyoncsaphatja egész napomat. Tíz-tizenöt percre van szükség, amíg elkalandozott lelkem teljes mértékben visszatér az agyamba. Úgy vettem észre, hogy leginkább délel tt tíz és tizenegy között szoktam felébredni. Az ébredést követ egy-másfél órát szeretem önmagamban eltölteni: egynémely keleti iskola tanácsolja is ezt, mondván: ébredésünk után három órán keresztül még a démonvilág foglyai vagyunk. Ám ugyanezért s részben azért is, mert ekkor még gondolatainkra nem tehénkedik annyira rá a társadalom nyomása, mint amikor már teljesen tudatunkhoz jutottunk ez az id igen alkalmas az írásra, szemlél désre s szokatlan zenék meghallgatására. Törvényer re emeltem magamban, hogy az ébredés óráinak következtetéseit kötelez érvénnyel fogadjam el a nap hátralev részében, és csak egy másik ébredés utáni id t használhatok fel következtetéseim felülvizsgálatára. Ébredésemet követ en mindég felhajtok egy nagy pohár forró vizet: tapasztalatom szerint a délután közepéig tartó gyümölcseleség mellett ez az, ami leginkább segíti és sietteti testem méregtelenedését. Annak ellenére, hogy szeretem, úgy vettem észre, hogy a banán, a görögdinnye és a datolya káromra van: sokkal frissebbnek érzem magam, ha körtét, almát, szibarackot, vagy epret és sárgadinnyét eszem. Ébredésem után másfél órával bekapcsolom a telefont: ezt megel z en nem tartom bölcsnek bárkivel is beszélni. Manapság némi kényelemszeretetb l rádiótelefont tartok, de magam is érzem, hogy a sokféle szóbeszéd, amely a mikrohullámok veszélyességér l szól, igazságon alapul. Egyébiránt úgy tartom, hogy a telefonálás igenis lehet a társadalmi érintkezés igen magas formája: a titka talán csak abban rejlik, hogy egészen más gesztusrendszert kell kialakítanunk, mint személyes találkozáskor. A rádiótelefon értelmét pedig veszélyei ellenére is abban látom, hogy az utazás és ilyen-olyan várakozás közben elpocsékolt id ket értékesebbé teszi a napi élet számára, és talán visszaszorítja azt a barbár szokást, hogy összegy rt-összekoszolt könyvekkel a kezünkben loholjunk napi utunkon, meg nem adván a régmúlt világok nagy szellemeinek az ket életünkb l megillet id t. Egy óra körül lassan és babrálva borotválkozom, fürd t veszek, és eredend

hiúságomtól fogva legalább öt inget és nadrágot próbálok fel. Két óra körül megjelenek a kávéházban. Furcsa, hogy milyen áhítatosan ragaszkodom minden városban megszokott kávéházamhoz, bár az ilyenfajta h séget inkább a megszokással rokonítom. Azután mintegy bels varázsütésre hirtelen átpártolok egy másikhoz, majd néhány hét múlva visszatérek az els höz. Torontóban kezdetben a Church utcai Second Cupot szerettem, míg át nem szoktam a P.A.M.'S-hez, ám meglep módon vasárnap délutánonként csak a tóparton lév , ódon, viktoriánus szellemet idéz kis kávészalonban érzem jól magam, ahol oly sokat beszélgettem Andrással, és Jacksont megtanítottam sakkozni. Párisban a Montparnasse bulvár egyik kis sikátorában, Milánóban az Árkádos Palotában, New York-ban az öreg St. John temet vel átellenben, Bécsben a Kapucinereknél, és Prágában az Óvárosban éppúgy megvan a magam kedves kávéháza, mint Budapesten az Andrássy úti M vész. Barátaim és ellenfeleim a világ minden pontján megtalálnak törzshelyeimen, így a délután többnyire beszélgetéssel és vitákkal telik el. Négy óra körül ha aznap nincs hangversenyem elmegyek kedvelt fürd im valamelyikébe. E kérdésben már kevésbé vagyok monogám, mint kávéház-ügyekben. Ha kint hideg van, többnyire szaunázom, de nem a finnek és az oroszok módjára, akik ezután a lékek jeges vízébe vetik magukat, hanem római szokás szerint, medencér l medencére h tve ki a testemet, egészen a csapról eresztett hideg vízig. Magyarországon a masszírozás inkább dögönyözés, ám Torontóban és New Yorkban bizony sokszor felszisszenek a távol-keleti massz rök kezei alatt, amelynek utóhatása ugyanakkor vitathatatlanul jobb a magyarokénál. A fürd k titokzatos és erotikus világát nagymértékben f szerezi az ottlév k társalkodása: a medencék közönségének mindég is megvolt a maga különvéleménye mindenr l: élcet kap itt a mellébeszél miniszterelnök, a sanda szerzetes, a kéjsóvár kamasz, a szexis kéjfiú: megvetést, gúnyt, biztatást, ölelést kinek-kinek érdeme szerint. Ezt követi a séta és a könny vacsora, majd a színház vagy a mozi, s végül a hajnalig tartó gyakorlás, amelyet azonban csak akkor tartok helyénvalónak, ha érzem az ezzel kapcsolatos bels késztetést. Elalvás el tt, ha még van er m, mozgolódom egy kicsit tornának nagykép ség lenne neveznem. Ha tehetem, mindenhová gyalog megyek: részint élvezem a gyalogló ember szabadságát, részint nehezen viselem el a járm vek tömöttségét. Ha siet s a dolgom, inkább taxit veszek, de Európában kocsiba ülni egyenl szabadságunk teljes megsértésével, noha jobban vezetek, mint orgonálok. Szinte mindenünnen elkések. Évtizedek óta próbálom ezt a tulajdonságomat megváltoztatni, de rá kellett jönnöm, hogy sokkal mélyebb és genetikusabb, mint azt gondoltam. "A késés a m vészek udvariassága" írta André Maurois egykoron. Részben ezért, részben egyéb okok miatt állandó szerepe van az életemben a kis hazugságoknak és a rögtönzésnek: dehát balga is az, aki vak engedelmességgel követi az el re kieszelt tervet, anélkül, hogy választ adna cselekedeteiben az élet által minden pillanatban feladott új házi feladatra. Naponta ötezer milligramm C-vitamint eszem. Ebben Szentgyörgyi professzor

példáját követem, aki kilencven évig élt, s akit mindég kinevettek e szokása miatt azok az orvosok, akik ötvenévesen felfordultak. Betegségeimet rendszerint már napokkal el tte megérzem, és ha el akarom kerülni ket, vagy csökkenteni akarom súlyukat, sokkal többet kell aludnom, és lehet ség szerint csak gyümölcsöt és Cézár-salátát szabad ennem. A Cézár-saláta alapja a friss olivaolaj, amelyb l hat ev kanálnyit kell összekutyulni egy tojás sárgájával, egy ev kanál citromlével, egy kis darab olajosringlivel, két ev kanál frissen reszelt parmezánnal, egy gerezd összeaprított fokhagymával, valamint sóval-borssal. Ezt a s r krémet keverem össze a zöldsalátával, s a kis darabokra tört, pirított krutonokkal. Ha tehetem, h vös szobában alszom, mezítelenül. Amikor egy fiatalember meglátogatta Einsteint, az két tanácsot adott néki: ha hullani kezd a haja, soha többé ne menjen borbélyhoz, s a lehet legkevesebb testrészét szorítsa el gumis ruhadarabokkal. (Egyébiránt amikor Einsteint egy ízben meglátogatta valaki, és panaszkodott néki, milyen nehezen nyílik ki a kertajtaja, a mindég praktikus fizikus azt motyogta: "Igen, igen, eléggé nehéz kinyitni, de látogatóim minden ajtónyitással húsz liter vizet pumpálnak a kert végében lév kútból a fürd szobám tartályába".) Szeretek úszni, és nincs sokáig maradásom olyan városban, hol erre nincs módom. Napozni is mindég pancsolás közben szoktam nehezen viselem el a napon való fetrengés tétlenségét és a h séget. Mindent szívesebben csinálok jó barátok társaságában, mint egyedül, leszámítva sétáimat, amelyek másnap reggeli gondolataim legf bb ébreszt i, és alvásomat, melynek perceit a leginkább magaménak érzem a nap összes percéb l. Szeretem a kellemes, délutáni autókázást szép tájakon; így sokkal inkább az engem körülvev természetre tudok figyelni, mintha kerékpáron vicsorognék a domboldalon. Ragaszkodom tehát kedves vendégl imhez, kávéházaimhoz, fodrászaimhoz, orvosaimhoz, akik mind régt l fogva ismernek, s ismerik elvárásaimat, nem úgy, mint egynémely, újgazdagoknak nyitott hely, amely személytelen, a szolgálók pimaszok, s azt éreztetik, hogy még én legyek hálás, ha a pénzemért cserébe enni adnak, hajat nyírnak vagy meggyógyítanak. Amúgy orvosokhoz akik között sok jó barátom akad csak elvétve és éget esetben megyek el. Sokkal inkább hiszek testem kívánságainak, hiszen aligha valószín , hogy káromra lenne az, amelyet leginkább kívánok. Az orvosok pedig legelébb e kívánságaimról próbálnak lebeszélni, ami által egyfel l a betegségt l, másfel l a lemondástól szenvednék. A XVII. század párisi orvosai egymással véd- és dacszövetséget kötve tagadták le a beteg el tt a másik jól látható m hibáit miért feltételezném, hogy ma ez másként van. A Magyarországon elindulófélben lév orvosi m hibaperek els hisztérikus reakciói a tanúi: a magyar orvosoknak és az egészségügynek mennyi takargatnivalója van. Egy háromszáz esztend vel ezel tti orvosi könyv azt tanította: a hozzátartozóknak minden körülmények között azt kell mondani, hogy a beteg állapota súlyos. Így halál esetén kisebb a felel sség, gyógyulás esetén nagyobb a honorárium. Mikor a múlt században egy párisi orvostársaságban a bibliai Lázár feltámadásáról beszélgettek, Godin professzor cinikusan felsóhajtott:

"Csak halt volna meg az én kezeim között!" Tapasztalatom szerint igen sok orvos még ma is ezt a gyakorlatot folytatja. Mind az etikát, mind pedig az orvosi mesterséget illet en. Koncertjeim napjai csak délután két órától jelentenek változást megszokott napi programomban. Ilyenkor kisér immel megnézzük a koncerttermet vagy a templomot, ahol a hangverseny lesz. Gyakorolni ilyenkor már nemigen szoktam hiszen ha az elmúlt húsz esztend ben nem tanultam meg orgonálni, ez a pár óra már úgysem segítene. A legfontosabb, hogy kiismerjem a hangszert, minden hangszínnel tisztában legyek. Majdnem általánosítható régi mondásom, hogy rossz orgona nincs, csak rossz orgonista: a legborzalmasabb hangszeren is találok valamit, amely szebb, mint bárhol másutt. Legtöbbször már várnak fiatal konzervatóriumi növendékek és orgonisták, hogy megismerjenek, és a segítségemet kérjék akár egy-egy ujjrenddel, akár egy külföldi zeneakadémiára való bejutással kapcsolatban, bár volt olyan is, aki csak azért várt rám két órát, hogy elmondja, milyen nagyon gy löl. Vidéki és külföldi útjaim során számtalan, hatalmas tehetség fiatal muzsikussal ismerkedtem meg, és szinte biztos vagyok benne, hogy k képesek lesznek visszatolni az orgonazene kátyúba jutott szekerét a sztráda legbels bb sávjába. A délután ilyenkor kedélyes játszadozással telik el, s mire feleszmélünk, már el is kell kezdenem öltözködni. Soha nem izgultam valószín leg véremben van a liszti mondás: a m vész ne úgy menjen a dobogóra, mint vádlott a bírák elé, hanem úgy, mint a szépség igaz tanúja. Nem csak hogy nem zavar, s t, inkább serkent leg hat, hogy a nagy tömeg miatt legtöbbször még az orgonapad két oldalán is ülnek. A m vésznek a hátán kell éreznie a közönség leheletét, s a hangverseny soha nem el adás, hanem kommunikáció, ahol a muzsikus hangszerén kifejezett gondolataira a közönség megfoghatatlan kisugárzással és vibrációval felel. El adásomban mindég és mindent a perc varázsa sugall: tempóim, ujjrendjeim, hangszíneim, s t adott esetben a m vek hangneme is állandóan változik. A ráadások képezik általában a második koncertet. S ezután következik az, amely minden országban más és más, s mégis oly egyforma: a lemezek dedikálása. Bennem ezt mindég értetlenség övezte, hiszen mennyivel lesz szebb a lemezen szerepl m , ha a m vész személyesen piszkítja össze a borítót? Dehát a tulajdonjog utáni vágy oly mély az emberekben, hogy az ellene való átkozódás helyett inkább megszelídítettem: magam köré gy jtöm a tömeget, és hol vicces, hol pedig elgondolkodtató dolgokat mesélek nékik a zene világából. S bár szeretek koncertezni, mégsem vagyok biztos benne, hogy életem végéig szívesen csinálnám: néha olyan érzésem van, mintha kedvesemmel sóvár tekintetek gy r jében szeretkeznék, és gyakran úgy gondolom, hogy ha nem tornyosulna felettem a napi megélhetés felel sége, avagy pénz nem lenne a világon, sokkal, de sokkal kevesebbet koncerteznék, s azért pénzt soha nem fogadnék el. Distanzlieb: talán a legkülönösebb érzés mindegyik között. Oly kevésr l tudunk a történelem folyamán, hogy már-már azt mondanánk: a képzelet szülötte. Ám elénk tornyosul Csajkovszkij test nélküli, távolsági szerelmének magasztos

szivárványíve egy gazdag és el kel asszonnyal, kinek sok m vét ajánlotta, míg az távoli rajongással támogatta anyagilag és szellemileg. Soha nem találkoztak. E különös viszony sokadik évében Csajkovszkij ellátogatott egyszer a hölgy kastélyába, ki a látogatás idejére elment hazulról. A zenekölt végigjárta a termeket, megérintette a tárgyakat, beleolvasott az éjjeliszekrényen hever könyvekbe, befúrta a fejét a selyempárnák közé, magába szívta a n illatát majd elment. Talán a legszebb szerelmi történet, amelyr l valaha is hallottam. Én magam is sokszor éreztem: a szerelem olyan, mint a hajnali mez k tündérvilágot idéz ködpárái, melyek közeledtünkre egyre inkább elt nnek szemeink el l. A tündérek és a csodák nem szeretik az indiszkréciót. Megpillantani, beleszeretni, megérinteni, és soha többé nem látni, csak vágyódni utána ez a szerelem perzsel és emészt eszenciája. A többi csupán olcsó limonádé. Kevés dolog sejteti meg annyira velünk a végtelenség érzetét, mint az emberi butaság. Befejeztem Dominique Fernandez Ganümédész elrablása cím könyvének olvasását, de miel tt a m re rátérnék, szeretném néhány esztend vel ezel tti élményemet leírni. Kit n barátom, Jean Guillou a budavári Mátyás-templomban adott hangversenyt. Meghívása a karzatra szólt, ahol nyolc óra el tt pár perccel el is foglaltam a helyemet. A szokásos karzat-közönség mellett rengeteg ismeretlen ember volt körülöttem: többnyire fiatal, alig férfiak, egy id sebbet leszámítva, aki Jean mögött ült egy odahúzott, támlátlan széken. Susan Guillou mint mindig a koncert el tti tíz percben most is lázasabban tevékenykedett, mint férje a hangverseny másfél órája alatt összesen. Hihetetlen ráérzéssel tudott embereket összeismertetni, mit sem sejtvén mindeközben err l. Ha két személyt bemutatott egymásnak abban a hiszemben, hogy mind a kett Montenegróban szokott telente rulettezni, akkor bizonyosak lehettünk benne, hogy az egyik ortodox zsidó volt, a másik az anglikán egyház legmagasabb szint , oxfordi nyerítés vezet inek az egyike, és még csak véletlenül sem jártak életükben Montenegróban, s t, még a rulettról sem egészen tudják, hogy mi az, de mind a ketten megszállott szenvedéllyel gy jtenek háromlábú, rokokó szöv székeket. Susan rokonszenves fiatalembert vezetett hozzám, aki Alain Lombard-ként mutatkozott be, s a Francia Intézet konzuli rangban lév igazgatója volt. Úgy tudom, mind a ketten nagy rajongói Spielberg filmjeinek! majd magunkra hagyott bennünket.

mondta Susan,

Alain kivel a kés bbi hónapokban közeli barátságba kerültem kényszeredetten vigyorgott, én pedig valószín leg idétlenül, hiszen kevés dolog van, amivel jobban fel lehetne kergetni a falra, mint Spielberg filmjeivel. Isten tudja miért, de már a kezdetekt l olyan érzésem volt, mintha egy bálterem forgatagában elmerül titkos társaság lett volna körülöttem, akik fondorlatos módon tudnak kommunikálni egymással. A karzaton ül ismeretlenek sem igazán beszélgettek, többnyire csak sokat mondóan ránéztek és mosolyogtak egymásra. A Jean mögött ül férfi pedig kitartóan bámult, s bizonyos voltam benne, hogy arcát láttam már valahol. Még hat perc volt hátra nyolc óráig. El vettem a

kabátomból a könyvet, amelyet aznap kaptam New York-i barátomtól: Fernandez Ganümédészének amerikai kiadását. Ahogy a fed lap hajtókáján a szerz képére ránéztem, majd sóbálvánnyá meredtem: az! Dominique Fernandez, a homoszexuális irodalom legendás apostola ült a Mátyás-templom hokedlijén, s az összes fiatalember, akik körülötte voltak, Alain Lombard-t is ideértve, mindannyian magukon viselték azokat a látszólag rejtett, de valójában a napnál is világosabb jelzéseket, amelyek már hosszú ideje sajátjai a latin országokban él homoszexuálisoknak és biszexuálisoknak, s amely valójában nem is egy konkrét jel, hajviselet, vagy ruhadarab, hanem a gesztusoknak, a beszéd stílusának, az öltözködésnek, a kéztartásnak, a mimikának egy olyan fantasztikus, mindegyiknél arányaiban más és más, mégis végeredményben ugyanarra a hatásra összeadható együttese, mint ahogy a kett , a négy és a kilenc végösszege ugyanaz a tizenöt, amely az öt, a három és a hét összeadásából is létrehozható. Fernandez könyve meger sített abban, amit félig-meddig beavatottként én magam is hosszú ideje éreztem: a homoszexualitás és a biszexualitás olyan történelmet, dinasztiákat, vallásokat, m vészeteket átszöv , láthatatlan vérszerz dés, amely a változó id k változó világaiban túlélt mindenfajta tiltást, szám zöttséget, s t magát a legnagyobb próbatételt: a véle szemben mutatkozó engedékenységet is. Fernandez felvezetése meghökkent : bizonyítja-e valami, hogy a heteroszexualitás az egyedül természetesnek elfogadható nemi beállítottság, amikor a kétezer éves zsidó-keresztény világban szinte görcsösen ezt reklámozzák és er ltetik, míg ennek ellenkez jét vagy tiltják, vagy legjobb esetben elt rik, s mindezek ellenére is döbbenetes tömegeket tudhat maga mögött a szexuális másság? Nem csak arról van-e szó, hogy az emberek nagyobbik része természetes biszexualitással látja-e meg a világot, s akiknek csupán töredékéb l tudják majd ilyen-olyan vallások és társadalmak "kinevelni" a szerintük oda nem valót? Vajon hányan hagyták maguk mögött az árnyékvilágot azok közül, akik rejt zködve, vagy önmagukban elnyomva viselték biszexualitásukat és homoszexualitásukat? Plátó a Lakomában az emberi nem természetes velejárójának tekinti a fiúszerelmet, amelynek elnyomása mindég a zsarnokság megjelenésének hírnöke: a teljuralmi rendszereknek nem áll érdekükben, hogy er s férfibarátságok jöjjenek létre. A keresztény egyházak a zsarnokság segítségére siettek, és az evangéliumokból próbálták kiolvasni Jézus homoszexualitás elleni fellépését. A homoszexualitás védelmez i visszavágtak: ha tüzetesen elolvassuk az evangéliumokat, észre kell vennünk, hogy Jézus soha nem nyilvánult meg más vallásalapítókkal szemben szexuális és m vészeti kérdésekben. Nosza, végignyálazták hát a még hatályosnak érzett Ószövetséget, és nyakra-f re idézték Szodoma pusztulásának történetét, amely az érvek meglehet sen övön aluli simogatása volt azoknak a keresztény vezet knek a részér l, akik az étkezésükt l az életvitelükig amúgy mindenben felrúgták az Ószövetség meglehet sen napiparancs szint rendelkezéseit. Harald Sch tzeichel, a Freiburgi Katolikus Akadémia rektora végül is nekiesett az római egyház hagyományos, homoszexualitást elvet tanításának, s a Vatikán

szenilis klasszikusainak legnagyobb rémületére bibliai és tudományos tények tucatjaival késztette meghátrálásra ket a német jezsuiták folyóiratának, a Stimmen der Zeitnek 1994. júliusi számában. Ugyanis Szodoma történetében (Ter 19,4-13) szó sem esik homoszexualitásról, s a pusztulásáról beszámoló bibliai részek (Iz 1,9; 3,9; Jer 23,14; Ez 16,49; Mt 11,23; Lk 10,12) kizárólag a város lakóinak általános romlottságát és a vendégjog megsértését említik. S bár az Ószövetség egy helyütt (Lev 18,22 és 20,13) tiltja a férfiak egymással való nemi kapcsolatát, Sch tzeichel tanulmánya szerint a szöveg intenciója nem a homoszexualitás, hanem az úgynevezett templomi prostitúció elítélése, amely az Izraelt környékez népeknél szokásban volt. A kommunista tudósok az antik görög és római társadalmat tekintve arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy kizárólag a kifinomult, érzékiségbe és élvhajhászó dekadenciába menekül fels tízezer jellemz je volt a biszexualitás, ritkábban a homoszexualitás. Fernandez joggal teszi fel a kérdést: írtak-e és tudunk-e behatóbban másnak az életér l is, mint az antik fels tízezerér l? Tudjuk-e, milyen szexuális szokásai voltak az akkori parasztoknak, kézm veseknek? A makett innent l fogva korunkra is átültethet : manapság a m vészek, táncosok, színészek, írók "divatjaként" emlegetik a homoszexualitást. Ám nem csak arról van-e szó ismételten, hogy ezek az emberek azoknak a mesterségeknek m vel i, amelyek a leginkább reflektorfényben vannak? Ha egy ózdi vasönt , vagy egy budapesti gimnazista kíváncsiságtól vagy vágytól, vagy mindkett t l f tve egy napon besomfordál a g zfürd be, vagy a pesti korzóra, ugyanazt a nyilvánosságot kapná-e meg a pletykarovatoktól, mintha ezt az Operaház ünnepelt szólistája, vagy a szegedi püspök tenné meg? A válasz egyértelm . A biszexualitás egyik legnagyobb el nye, hogy birtokosa szexuális vágyaival követni tudja érzelmeit, az bármely nemhez tartozó személy iránt lobbant is lángra. Megrontás: ez a nyakatekert és avas jogi kifejezés a nálunkénál lényegesen szabadabban gondolkodó nyugati társadalmak vígjátékíróinak jó ideje kedvelt célpontja: gondoljunk csak a La Cage aux Folles-ra, avagy a pr döket kifigurázó komédiákra, amelyek kétségkívül rengeteget tettek azért, hogy a nyugati világ túlnyomó részében tizennégy esztend s korra szállították le a nemi beavathatóság határát, függetlenül a résztvev k nemi összetételét l. Hiszen a homo- és biszexualitás nem betegség, hanem a szexuális érzék egyik lehet sége, amely a természetnek éppen annyira normális variánsa, mint vöröshajúnak avagy balkezesnek születni. A legújabb pszichológiai kutatások már egyértelm en elvetik az úgynevezett csábítási elméletet, hiszen minden emberben születését l fogva adva van szexuális hajlama, amelyt l semmiféle csábítással nem lehet eltéríteni. S minek okán állítja néhány irányzat, hogy a homoszexualitás természetellenes, amíg az a természetben nem csak az embernél, de mindenütt fellelhet ? S általában véve is mit nevezhetünk természetesnek, ameddig különböz korok és kultúrák olyannyira különböz véleménnyel vannak a természetesr l? Bizonyos országokban természetes a többnej ség, másutt tiltják; a régi görögök természetesnek tartották a serdül kkel való testi szerelmet, míg ma ezt bizonyos országokban b ncselekménynek ítélik. A szenvedély elragadtatása: hányszor és hányszor érezheti a fiatalember a

vágyat, hogy hozzáérhessen egy kamaszlány puha, öntudatlanul alvó gyermekmelléhez, vagy befúrja a fejét egy érzéki és langaléta egyetemista fiú nyaka és válla közötti gödörbe! S hányszor simítják vissza, menyivel többször, minthogy eltolnák maguktól! Hány és hány embernek lesz így a cinkosa, amikor kés bb, nagyobb társaságban miközben barátn jével, barátjával, netán a kedves mamával ül titokban összemosolyodnak. Tudom-e még más füllel hallgatni Scarlatti szonátáit, mint akkor, azon a Bayeaux-i, gyertyafényes hangversenyen, amelyen balról egy tizenhat éves fiú, jobbról egy tizenhét éves lány unokatestvérek simogatták az es köpeny alatt rövidnadrágos combomat az ódon püspöki palota udvarán, akárcsak egy reneszánsz, firenzei festmény kelt volna életre? Ha felidézném a történelemb l mindazokat a zseniket akik így éreztek, e könyv összes lapja nem lenne elegend ! Julius Caesar, Nagy Sándor, Hadrianus császár fiúszerelmeinek története már túl messze esik t lünk az id k áradatában, s talán Oroszlánszív Richárd és Fülöp francia király egymás iránti lángolását is egy rég let nt kor szokásának tulajdonítanák az egynem ek szerelmének ellenz i. Ám Leonardo da Vinci köztudottan kinézetük alapján vette fel fiúsegédeit, vagyonát is rájuk hagyta. Michelangelo szerelme a fiatal nemes, Cavalieri Tamás iránt közismert. S bár Shakespeare soha nem csinált titkot a fiúk iránti vonzódásából, le tudta volna ezt tagadni a Szentivánéji álom megírása után? Beszéltek-e másról egy id ben az európai szalonok diszkréten világított pletykasarkaiban, mint Voltaire és Nagy Frigyes porosz király gy lölett l áthatott szerelmér l? A számtalan író, költ és zeneszerz Hans Christian Andersen, Watt Whitman, Peter Iljics Csajkovszkij, Oscar Wilde, Camille Saint-Sa ns, Tennessee Williams, Maurice Ravel, Paul Verlaine, Leonard Bernstein és Vladimir Horowitz neve mellé még egy váratlan név is odakerült: Sigmund Freudé. S hogy mindez mennyire nem csak megt rt, de elfogadott is volt a viktoriánus Angolországban, mutatja, hogy egy ízben még a fiatal Winston Churchill is befeküdt egy vidéki kis színház táncos-komikusának az ágyába: mikor hatvan esztend vel kés bb egy riporter rákérdezett, hogy milyen volt, az öreg politikus huncut mosollyal válaszolt: "Táncos, komikus". Megszívlelend lenne talán Lorenzo del Medici példája, aki amikor a firenzei rend rkapitány tanácsot kért t le, mit tegyen, mert bejelentés érkezett, hogy egy Leonardo da Vinci nev fest esténként fiúszeret jét látogatja megkérdezte: Kivizsgáltattad a feljelentést, és igaznak bizonyult? Igen!

válaszolta a f kapitány.

Akkor kerestesd meg a feljelent t, és büntesd meg példásan! Mikor egy nyifogó kékharisnya nyilvánosan szemrehányást tett Eörsi Istvánnak, miért védelmezi a homoszexuálisok jogait, a legendásan n imádó író így replikázott: Nem szeretem a buzikat. De a nem buzikat sem szeretem. Embereket szeretek, függetlenül a szexuális hajlamaiktól.

Ideje lenne a magyar társadalomnak felismernie a szexuálisan másként érz k hatalmas világát, amely éppen úgy rétegz dik, kasztokra szakad, bizonyos pontjain elsorvad, másutt virágzani kezd, mint a látható társadalom. Vannak szegényei és gazdagjai, bölcsei és balgái, h ségesei és csapodárjai, mint minden közösségnek, ahol emberek élnek. S talán van még valamilyük, amely a társadalomból már kiveszett: az elnyomottak és lenézettek összetartása, amelyben még a legszéls ségesebb rétegek is fel tudnak oldódni. A magyar jogrend ma már a legtöbb ponton hozzá van igazítva a nagy hagyományú országok évtizedek-évszázadok alatt kicsiszolt jogi hagyományaihoz, de eggyel még adósok vagyunk: amely leszögezné, hogy az államnak semmiféle joga nincs korlátozni polgárai szexuális ténykedését, ameddig azok nem tipornak mások jogaiba. S hogyan beszélhetünk jogtiprásról akkor, ha tizennégy éven felüli emberek maguk keresik a kaput az ezeregy arcú szerelem csodálatos útveszt ibe? A Metropolitan Könyvtár egyike Kanada legnagyobb kincsesbányáinak: a hatalmas, átrium formájú épületben mindent felhalmoztak, amit az emberi gondolkodás az elmúlt pár ezer esztend alatt létrehozott. Az irodalom, a történelem, a tudomány, a m vészetek és a zene mind külön emeletet kaptak, s említésre méltó, hogy csupán magyar nyelv könyvük több van, mint egy átlagos, pesti könyvtárnak. A zene emelete maga a formát öltött csoda: ha az ember nagy nehezen megtalál valamit a rettenetesen rendszertelenül számítógépbe táplált adathalmazban, valóságos tündérkert nyílik meg el tte. Itt rzik digitális másolatát annak a viaszhengernek, amin az öreg Brahms 1887-ben életében el ször és utoljára odaült a fonográf mellé, s miel tt elkezdte volna zongorán játszani egyik magyar táncát, belekiáltott a tölcsérbe: "Sok szerencsét, Edison Úr! Brahms vagyok, doktor Johannes Brahms!" Kifürkészhetetlen és villámgyors a beszerzési szisztémájuk: mindegyik felvételem megvan nékik, s új CD-imet gyorsabban megveszik, minthogy a boltok polcain megjelenne. Múltkoriban kíváncsiságból megnéztem: csupán Mozart Requiemjéb l több mint negyvenhat felvételt tartanak nyilván, ezekb l nyolc azok közül az érdekes kísérletek közül való, amikoris a Sümayernek tulajdonított részeket újrakomponálták, s akkor még nem számoltam bele azokat a lemezeket, amelyek az 1989-es, hebrencs számítógépes rendszerezéskor kimaradtak a listáról, s azóta egy távoli polcon várják a feltámadást. Ma például, hogy XVII. századi japán, udvari zenéket kerestem, ezek között akadtam rá a századforduló egyik legnagyobb pianistájának, Joseph Hoffmann-nak 1937-es, New York-i koncertfelvételére, amikor is amerikai debütálásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte. A lemezborító tanúsága szerint a Metropolitan operaházban rendezett hangversenyen ott volt a XX. század zenei isteneinek kara: Stokowsky, Horowitz, Heifetz, Szigeti, Rubinstein s Toscanini, a hangverseny díszvendége Roosevelt elnök volt, a zenekart pedig Fritz Reiner vezényelte. Nem mentek hiába: amit akkor, azon az estén hallhattak, több volt annál, amit mai fogalmaink szerint virtuóznak lehet nevezni. Amikor az öreg Horowitz 1989-ben meghalt, egyszer s mindenkorra lezárult a zongora történelmének az a fejezete, amit jobb szó híján h skornak, s a hangszerrel való teljes azonosulás id szakának nevezhetünk. Ez a Liszttel

elkezd d aranykor a zongoratechnikának a szintjét elképeszt magasságokig emelte, s korunk lábáztatóvíz h mérséklet zenei perfekcionizmusával szemben a kifejez er t állította a f helyre. Liszt, Busoni, Pachmann, Godowsky, d'Albert és Horowitz a maguk elképeszt technikai szintjével nem öncélúan bántak, hanem kifejlesztették az árnyalatoknak, a leheletfinom hangsúlyozásnak, a fantasztikusan szabad tempóválasztásnak azt a leny göz és félelmetes kelléktárát, amikoris azt tehettek a fényekt l és árnyékoktól, óarany ragyogástól és leheletnyi parf m bódító hangulatától elalélt közönséggel, amit akartak. Soha nem felejtem el, mid n Horowitz manhattani házának szalonjában Bach Nun kommu der Heiden Heiland cím korálját játszotta el nékem: miként tudta a ritmusoknak, hangoknak és harmóniáknak e megszerkesztett együttesét egy szempillantás alatt opálos párába vonni, gyönyör és elérhetetlen illúzióvá tenni az egészet, mintha csak öreg szemfed ket emelgetett volna édes-bús, nosztalgiára hangoló játéka akárcsak a kolostorok pincéiben rzött óbor: sok évszázaddal ezel tti nyarak napsugara volt benne. Antal Imre mutatta meg nékem 1990. decemberében Josef Lhevine tizes években felvett An der schönen, blauen Donau parafrázisát: az elképeszt és csábító futamok, arpeggiók, oktávmenetek szinte négykezesnek t n kavalkádjában még volt ereje hozzá, hogy a valóban játszi könnyedség mindvégig felragyogtassa a bécsi kedélyességnek, a gemütlichkeit-nak azt a bájos, rózsalovagos, idilli világát, amely a Szép Kort valóban széppé tette, s amikor egyetlen ütem többet felidézett a párisi bulvárok harmonikás kávéházairól, a szecessziós, álmos hangulatú, felvidéki fürd városkák ábrándozó, fehér szalmakalapos gavallérjairól, mintha Maupassant vagy Krúdy összes elbeszélését elolvastuk volna. A korszakról, amelyr l Reviczky ezt mondta: "A világ csak hangulat". És ezért nem értjük már meg talán manapság a romantikus zenék nagy részét, s helyezzük a tiszta szerkesztés és könnyebben emészthet klasszikus és barokk zenét el térbe: elt ntek azok a csodálatos ízlés mesterszakácsok, akik a romantika félkészre f zött remekm veit a maguk mindenki mástól elüt en egyéni ízvilágában tudták f szerezni, hogy aztán ezt a felszolgálás és tálalás m vészetének legmagasabb fokán helyezzék asztalunkra. Ami a helyükbe lépett, egészen t rhetetlen. A felvételtechnika fejl dése váratlan melléktünetet eredményezett: az egyéniség eszménye helyett felt nt a tökéletesség eszménye, hiszen, ha egy hatodrangú énekesn kiprésel magából nagy nehezen egy hangot, abból tehetséges hangmérnökök össze tudják montírozni az egész Pillangókisasszonyt, s a boltokban megjelen lemez már nem az ember által létrehozott zenét hordozza majd, hanem az emberi g g torzszüleményét. Az arabok szándékosan benne hagynak egy kis hibát legszebb sz nyegeikben is: hitük szerint csak Isten lehet tökéletes. A folyamat innent l fogva feltartóztathatatlan. A fiatal muzsikusgeneráció, amely e digitálisan kukactalanított felvételeken n fel, a hibázástól való görcsös félelmében múzeumi portörölget vé válik, és nem azonosul többé a m vekkel, hanem távolról tiszteli ket, mint a veszedelmes fenevadakat szokás. A koncertek hangulata megrekedt valahol a középkori kivégzések és a modern foghúzások között, pedig korunk fiataljainak élet kell, és gyorsan elmaradoznak a klasszikus hangversenyekr l, amelyek többnyire olyan unalmasak, mint egy

református bibliaóra. Ne áltassuk magunkat: a legvadabb könny zenei irányzatokban legalább meglelik azt a szabadságot, amely az emberi életnek éppen annyira alapeleme, mint a leveg , a napfény és a víz. Ám micsoda igazságtalanság ez a történelem örök-kamaszával, Mozarttal szemben, kiben dübörög és túlcsordul a vad életöröm! Mert ez a kis pökhendi, salzburgi fenegyerek egy mai fogalmak szerint is klassz srác, akivel el lehet menni a kocsmába, aki megcsipkedi a lányok fenekét, aki elgáncsolja a kövér, nagyokat szellent plébánost, aki úgy mesél viccet, mint senki ezen a Földön gondoljunk csak a Falusi muzsikusokra. S amikor a felcsattanó röhögéshullám megremegteti a kocsma falait, egyszerre csak mond valamit, amelyt l könnybe lábad a szemed, és így szólsz: "Hagyd abba Wolfgang! Tudom, nagyon is véges és haszontalan ez a sárfazéknyi életem, tudom! De kérlek, ne nyomj bele jobban a szarba!" S akkor megsimogatja a fejedet, amelyt l megnyugszol, mint a kis Miranda apjának, Prosperónak varázsköpenye alatt, és egy bájos kalaplengetéssel semmivé foszlik, de te már jobb ember vagy. Horowitz, Hubermann és a többi nagy romantikus társa és pajtása volt Mozartnak. Sírtak, nevettek, dorbézoltak és unatkoztak véle, majd utána osontak, és kilesték boszorkánykonyhájának titkait. S mikor léggé vált, felmásztak a trapézra, s játszottak nékünk. De ez az önfeledt játék egyszersmind halálosan komoly, hiszen alattuk soha sincs kifeszítve a háló. Ma öt esztendeje, hogy meghalt régi barátom, Normann Machbeth, Torontó leg sibb templomának, a Szent Jakab dómtemplomnak orgonása. Harmincnyolc éves volt és AIDS-es. Temetését díszes papi segédlettel a torontói érsek celebrálta, s a szertartás végén a ministránsok gumióvszert osztogattak szét a gyászolók között. Búcsúbeszédében az érsek megköszönte Briannek, Norman élettársának, hogy oly következetes odaadással ápolta kedvesét e szörny betegség egyre fullasztóbb fordulóiban. Normant kanadai emigrációm els esztendejében ismertem meg: legels k között volt, akik meghívtak templomukba hangversenyezni. Sorozata, a Twiglight Organ Recitals roppant népszer volt a város zenekedvel i között, ugyanis nem a szokásos hét óra volt a koncertek kezdete, hanem negyed hat. Az irodai robot után sokan választották a regenerálódásnak ezt a formáját, hiszen nem kellett el tte hazamenni és átöltözni, mindenki abban a ruhájában ült be, amiben éppen volt, s egy órás késést még elnéztek a torontói férjek és feleségek. A hatalmas dómot ilyenkor csak leheletfinoman világították meg, s az orgona gigantikus sípjai és túlvilági hangzása messze az emberek feje fölött beteljesítette Widor szavait: "Orgonán játszani annyi, mint az örökkévalóság megérzéséb l és megértéséb l fakadó er t kinyilvánítani." Ma megtaláltam a szekrényben azt a papírt, amelyre néhány hónappal ezel tt egy barátom siet sen lejegyezte a ma még közismert irodalmi sírverseket. Ideírom ket, mert noha nem joger s ítéletek, de oly annyira jellemz ek a konyakillatú, magyar intellektuális gonoszkodásra, hogy kár lenne értük, ha feledésbe merülnének.

Itt nyugszik Passuth László, mellette ménk nagy könyvhalom. Siratja t az Es isten, de nem az irodalom. Itt nyugszik Zelk Zoltán, kinek nem esett becsület a foltján. avagy: Itt nyugszik Zelk Zoltán, kinek a pártjelvény megakadt a torkán. Itt nyugszik Devecseri Gábor, kinek keresztje nincs, hiszen a feje volt fából. Garai Gábor sírja tekint rátok, ki olyan szimplán írt, amilyen duplán látott. Ide bújt Kassák, hogy többé ne baszogassák. Barátaimmal végighallgattuk egy néhány esztend vel ezel tti rádióm sorom felvételét. Még most is tetszett. A rádiózással való viszonyom nem új kelet , de régebben nem lehetett rendszeresnek nevezni. Torontóban majd egy évig volt hetente fél órám a CHIN adónál, ahol f ként zenér l és irodalomról beszélgettem azokkal a hírességekkel, akik meglátogatták m soromat. S bár a mikrofon vendég-oldalán gyakran megfordultam, egyre inkább kedvet éreztem, hogy hosszabb távon tegyem próbára m sorvezet i képességeimet. Alapvet en jó beszéd- és kommunikáció-készséggel rendelkezem, s a számtalan rádióm sor, amelyben a megel z tíz évben vendégként részt vettem, sok leny göz rádiós személyiség m helytitkába engedett betekintést. Magyarországi koncertjeim impresszáriója 1989-90-ben Osváth Zoltán, a Magyar Rádió zenei szerkeszt je volt. Heti rendszerességgel megfordultam hát a Pagodában, a Rádió nagymúltú társalgójában, sokakat megismertem, és azt gondolom, minthogy elérhet voltam és népszer , talán kényelmi okok is vezették a szerkeszt ket és riportereket, hogy gyakran hívjanak meg m soraikba. 1990. december huszonharmadikán táviratot kaptam, melyben sz kszavúan annyit kért a névtelen feladó, hogy huszonnyolcadikán délután négy órakor jelenjek meg a Pagodában. Már csak kíváncsiságból is elmentem. Antal Imre várt reám, aki hasonló szöveg sürgönyt kapott. A zenei f osztály szerkeszt inek vicces ötlete volt: összezártak minket egy

stúdióba, hogy kettesben vezessük végig az el re felvett, hat órás, maratoni szilveszteri m sort. Beültünk a mikrofonok mögé. Imre végtelenül kedves és roppant ideges volt. Pici, aranykeretes szemüvegét izgatottan fogdosta, legalább tíz viccet elsütött még az üvegfal másik oldalán álló szerkeszt knek és hangmérnököknek, saját nevét vagy hatszor leírta egy el tte fekv , meglehet sen vázlatos m sorlapra, s id nként segélykér en rámnézett: szinte alig hittem el, hogy lenne az a médiaszemélyiség, akire - néhány másik legendával egyetemben - gyakorlatilag a magyar televíziózás épül. Majd egyszerre csönd lett, a légy pisszenését sem lehetett volna meghallani, s ebbe a csendbe bársonyosan beleúszott a szignál zenéje, Maurice Chevalier rekedt, keserédes hangja. Kigyulladt a falon a vörös felirat: "A MIKROFON ÉL!", s akkor... s akkor Imre megszólalt a világ legtermészetesebb hangján: - Köszöntöm a kedves hallgatókat kit n barátommal, Varnus Xaverral egyetemben, újév hajnalán, a vidámság, a móka és a kacagás napján! S egyszerre elt nt idegessége, soha senki nem hallott róla, s azzá lett, aki: a leny göz személyiség , káprázatosan szellemes kozmopolitává, akinek m veltsége, roppant tárgyi tudása csupán hab a tortán. Ezután közel két esztend úgy telt el, hogy szinte egyáltalán nem is tettem be lábamat a Rádióba; aki interjút akart csinálni, többnyire kismagnóval a vállán eljött hozzám. 1993. márciusában Nyakas Szilárd, a Bartók Rádió adóigazgatója hagyott üzenetet a rögzít n. A visszahívásokkal általában egy-két hetes késésben vagyok, mikor végül sikerült beszélnem véle, megrovólag így szólt: - Jobban örültem volna, ha el bb hívsz fel. Szeretném, ha m sorokat vezetnél a Bartókon. - Mégis, mikortól gondoltad? - kérdeztem. - Holnap reggel hat órától! - mondta, és letette a telefont. Másnap hajnalban már öt órakor ott ültem a stúdióban, s különös, hogy amíg életemben ezerötszáz hangversenyt végigjátszottam a lámpaláz szikrája nélkül, ez alkalommal mérhet lázam volt az idegességt l. Tudtam, hogy gyors az agyam, jó a beszédstílusom, és általában véve az életben is jól improvizálok, mégis nyomasztott a már megszokott, el re felvett adásoktól elüt él adás-hangulat. Közben megérkezett a beosztott bemondón , Pármay Éva. Kedvesen bíztatott, ett l még idegesebb lettem. Lefutott a Rákóczi-induló tekercse, majd megszólalt a Muzsikáló reggel szignálja. A szerkeszt , Osváth Zoli az üvegfal túlsó oldaláról huncutul rámmosolygott, s felém bökött a mutatóujjával. Benyomtam a mikrofon gombját, s minden er m elhagyott: - Köszöntöm a hallgatókat! A Magyar Rádió újmisését, Varnus Xavert hallják. A híreket Pármay Éva olvassa fel.

Éva néhány pillanattal azel tt kapta meg a híreket az ügyeletes hírszerkeszt t l, nem volt ideje átnézni ket. Nyugodt hangon megszólalt: - Ma hajnalban hosszas betegség után elhunyt Y ország államf je. Letette az els lapot, s belekezdett a második hírbe: - Az elmúlt éjjel felgyulladt a Z.-i állami gazdaság telepén harminc tonna csirkeganéj. A hír második részét, miszerint a t zoltók h siesen eloltották a tüzet, már nem tudta felolvasni, mert a mindkett nkb l feltör röhögés miatt ki kellett kapcsolni a mikrofonokat. Idegességem egy pillanat alatt semmivé foszlott. A hírek után átvettem a szót: - Kedves Hallgatóink! Bizony, mai hírszerkeszt nk a sorrend összeállításában nem volt a helyzet magaslatán. Dehát ennél komikusabb dolgok is megtörténtek már a Magyar Rádió történetében. Polgár Tibor, a Karády-slágerek szerz je, a Rádió egykori zenei vezet je mesélte nékem, hogy a harmincas években egy alkalommal a bemondónak ezt kellett volna beolvasnia egy kövér színészn r l: "X. kisasszony e héten kétszer lép fel". Hogy tévesztette el a szöveget, vagy a gépírókisasszony írta-e félre - nem tudni. Mindenesetre a végzetes mondat így hangzott el: "X. kisasszony, e tehén kétszer lép fel". A következ zenem alatt megcsörrent a telefon - adóigazgatóm, Nyakas Szilárd hangját hallottam: - Gratulálok, öregem! Megmentetted a pillanatot, ezt vártam t led! Rengeteg lehet séget, és gyakorlatilag szabad kezet biztosítottak számomra. Élveztem az önállóságot, és azt a jóindulatú segít készséget, amit a felszínen folyó politikai csatározásoktól függetlenül szinte mindenkit l megkaptam a technikai munkatársak közül. A remete lemezei cím m soromba meghívhattam azokat a hírességeket, akiket orgonistaként már módomban volt megismerni. Ott volt Faludy Gyurka bácsi, s elmesélte, hogy élete els zongoraóráján miként keféltette meg magát a kétszáz kilós zongoratanárn . Fodor Gáborral úttör dalokat énekeltettem, s szintén mondhatom, hogy Torgyán doktorral való beszélgetésem életem egyik legnagyobb élménye volt, annak ellenére, hogy nem mindenben osztozom politikai nézeteivel. Vitray Tamással cserenyaraltatást csináltunk: mikor meghívott egyik TV m sorába, kihasználtam az alkalmat, s gyorsan visszahívtam t saját m soromba. A telefonokból és levelekb l ítélve a hallgatók szerették, amit csinálok, noha minden egyes pillanattal a rádiózás írott és íratlan törvényeit szegtem meg. Néha hadartam, néha brummogtam, néha ö-ö-ö-ztem, néha mindhármat egyszerre csináltam, de ezt millió történettel és rögtönzéssel próbáltam ellensúlyozni. Kezdetben sok hallgató betelefonált. Volt, aki azt kérte, beszéljek lassabban; volt, aki azt, hogy beszéljek gyorsabban; volt, aki azt kérte, hogy többet; volt, aki azt, hogy kevesebbet. Amikor már nagyon feszélyezett a sok kérés, az egyik m sor végén azt mondtam:

"Kosztolányi egy ízben megkérdezte a New York kávéház f pincérét: milyenek a vendégek? A f pincér így válaszolt: - Az egyik vendég sok cukorral, a másik kevéssel kéri a kávéját. A harmadik langyosan, a negyedik melegen. Az ötödik sok tejjel, a hatodik kevéssel. Mindegyikt l udvariasan felveszem a rendelést, majd bekiáltok a konyhába: Kérek hat kávét!" Minthogy orgonista lévén az emberek inkább a nevemet, mint az arcomat ismerik, a második héten bemutatkozó-trükköt vetettem be. Egy héten keresztül minden nap felhívtam a délid ben mindég zsúfolt Pagodát, és azt mondtam: - Lenne olyan kedves körbekiáltani, hogy Varnus Xaver nincs-e ott? Az illet ilyenkor hangosan elkiáltotta a nevemet, és mindenki ösztönösen körbenézett: ki tápászkodik fel e név hallatán az ott lév százötven ember közül. Minthogy egy héten keresztül senki nem jelentkezett, sikerült felcsiklandozni a rádiós közvélemény kíváncsiságát. A következ hétf n beültem a Pagodába, és a megbeszélés szerint Kondás Feri hangmérnök barátom néhány pillanattal kés bb engem kért telefonhoz: - Varnus Xaver itt van? Varnus Xavert keresik! Kivártam a hatásszünetet - a dramaturgia érzéke kétségtelenül a véremben van -, s amikor már-már kiült a csalódottság az arcokra, kényelmesen visszaüvöltöttem: - Igen, itt vagyok. Köszönöm! Soha többet nem kellett bemutatkoznom senkinek. Egy napon Seres Tamás, a kedves, mindég rohanó, jókedv m sorvezet srác hívott fel a Danubius-ból: - Öreg, gyere már be holnap a stúdióba, majd összehozunk valami jófajta kis bulit! Másnap bementem - éppen húsvét hétf volt -, s Tamás így kezdte mondókáját: - Kedves hallgatóim, itt ül mellettem Varnus Xaver, az orgonam vész, tehát gyorsan döntsék el, kikapcsolják-e a rádiót! Minden esetre egy új sorozatot indítunk el, amelynek az lesz a címe: Doktor Varnus válaszol. Ma azoknak a hölgyeknek a telefonját várjuk, akiket nem locsoltak meg a férfiak. Már csöngött is a telefon: egy asszony Szolnokról arról panaszkodott, hogy bár sok férfibarátja van, egy sem jött ma el hozzá, pedig reggel nyolc óra óta felöltözve, terített asztal mellett várja ket. Ilyen hülyeségre értelmes választ adni nem lehet - tudtam, hogy ilyenkor csak az improvizáció segít. Megkérdeztem a telefonálót:

- Ne haragudjon asszonyom, de az ön férfibarátai nem házasok véletlenül? - De, többnyire azok - válaszolta. - Nos, amióta az a bizonyos eset megtörtént húsvét hétf jén a közismert színházkritikussal, ne csodálkozzon kérem, hogy a házasok nem szívesen hagyják magukra egymást! - Miért, mi történt? - kérdezte a n . - Nos, az említett kritikus húsvét hétf jén elment locsolkodni, s a feleségét aki szintén locsolókat várt - otthon hagyta. De mivel nem volt benne biztos, hogy az asszonykát csak parf mmel fogják-e megöntözni, berakott a feleségének az ágya alá egy pohár tejszínt, s az ágy alsó deszkájához egy kanalat er sített. Ha a feleség egymaga feküdt be az ágyba, a kanál nem érte el a tejszín szintjét. Ha ketten feküdtek rá, a kanál belelógott. Este hazament, s a pohárban és a kanálon tejszín helyett vajat talált. A sok vidámság és bohóckodás fölött akkor már igencsak gyülekeztek a viharfelh k. Hónapok óta ádáz küzdelem folyt barátom, Nyakas Szilárd és a zenei f osztály újonnan kinevezett vezet je között. Szilárd nagy tudású, klasszikus m veltség és megfontolt vezet volt, szemben az említett osztályvezet vel, aki az elvtelen karrieristák randábbik fajtájához tartozott. Kezdett l fogva tudtam, hogy ez a bandita szívb l gy löl engem, s el bb-utóbb megpróbál a nyakamra lépni. Tekintve, hogy a m sorokért utalta ki a pénzt, módjában állt bizonyos m sorvezet ket megszüntetni. Csúcs László emlékezetes fekete hetén engem is elért a kardja: utasította a Muzsikáló reggel vezet jét, hogy ne küldjenek nékem felkérést. Azonban vesztére az egyik gépírókisasszony, akivel ezt megel z en néhány nappal kemény párnacsatám volt, utolsó adásom el tt egy nappal felhívott, s megmondta azt, amit csupán utólag akart nékem e sintér megüzenni: hogy ez volt a búcsúm sorom. Egy éjszaka állt a rendelkezésemre, hogy felkészüljek a visszavágóra. Hangmérnök barátommal hajnalban beszéltem telefonon: - Az adóstúdióban az utolsó negyven másodpercben Te vagy a helyzet ura: a mikrofont te kapcsolod, s elnémításod roppant felt n lenne - mondta. A másnapi m sor alatt puskaporos volt a hangulat. Pókerarccal játszottam a jó fiút, azonban mindenki érezte, hogy a visszavágó még hátra van. Az utolsó egy percben Csajkovszkij Patetikus szimfóniája szólt. Bekapcsoltam a mikrofont, s elmondtam azt a monológot, amely azután kazettamásolatok tucatjain kézr l kézre járt hónapokig: - Most, e m sor végén végleg elbúcsúzom Önökt l, a Muzsikáló reggel hallgatóitól, ugyanis a zenei f osztály vezet je, miután kiirtotta a legtehetségesebb és leghíresebb rádiósokat - Sebestyén Jánost, Meixner Mihályt, Kertész Ivánt és sokakat -, immáron hozzám is elérkezett. Isten tudja miért, kedves költ mnek, Faludy Györgynek négy verssora akadt tegnap a kezembe, amelyet Csilléry Andrásnak, a hitlerista, náci fogorvosnak írt a harmincas

években. Csilléry, miután maliciózus titkára felolvasta néki e verset, a szívéhez kapott, és felfordult: Faludy azóta is ezt tartja élete egyik legkiemelked bb irodalmi sikerének. Nos, szív-küldi-szívnek alapon hagy idézzem a vers négy sorát az én derék osztályvezet mnek, hátha a régi hatás most sem marad el: "Ha rád pillantok, megborzongok s fázok, / bár jól tudom, hogy balga, aki fél: / Örökké állnak a magyar akácok, / s téged elvisz, mint szellentést, a szél." Viszonthallásra! Kikapcsoltam a mikrofont, még szólt Csajkovszkij, és én kisétáltam a Muzsikáló reggelb l, hogy oda soha többé ne térjek vissza. A technikus szerint a m sor utáni két óra maga volt az édes pokol: emberek tucatjai gratuláltak telefonon, kifejezésre juttatván talán azt is, hogy már unják, amikor demokráciáról dalolva állandóan a fejük felett döntenek. Várakozásommal ellentétben nem rúgtak ki a Rádióból: talán tudták, amit én is tudtam, hogy túlságosan is sok befolyásos ember látogatta hangversenyeimet. A Remete lemezeit tovább csináltam, egészen addig, amíg a kormányváltásnál el nem távolították tisztéb l Nyakas Szilárdot, és ültettek a helyébe egy agresszív és m veletlen mihasznát. Miként a feminizmus vagy a pszichoanalízis, a vallás is olyan fogalom számomra, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, hiszen sokkal inkább folyamatnak érzem az id k áradatában, semmint valamiféle biztos szigetnek, amelyen megvetheti a lábát az élet hajótöröttje. Nem kaptam vallásos nevelést, de ennek ellenére, amit a Szentírásról tudni illik, mind feltárta el ttem anyám, amely az akkori id k korszellemének megfelel en, és f leg az pozíciójában korántsem volt veszélytelen vállalkozás. Nagyanyám egyik unokafivére katolikus f pap volt: roppant kövér, pisaszagú és állandóan hazudozó bácsika, aki elmaradhatatlan vendége lett házunknak vasárnaponként és a f bb ünnepeken. Tudtuk róla, amit nem is szégyellt elmondani, hogy a kényelmes lustálkodás és a feudális hatalmaskodás híve, akinek az evilági uralkodás lényegesen fontosabb, mint bármiféle jólcseng ígéret a másvilágról, s e könyv Heinét l származó címe kedvelt mondásai közé tartozott. Amikor elérkezettnek látta az id t vallásos felvilágosításomhoz, ebéd után lehuppant kedvenc foteljébe, felfegyverkezve magát egy olyan méret habos tortaszelettel, amellyel a harmadik világ éhez it meg lehetett volna további tíz évre menteni, s össze-vissza maszatolt szájával belekezdett egy zavaros történetbe, röpköd angyalkákról, patás ördögökr l, sündisznóövvel önmagukat sanyargató szentekr l, és általában véve mindenfélér l, amelyeknek már csak a fele is elég lett volna ahhoz, hogy minden józan gondolkodású gyerek kedvét egy életre elvegye az egyháztól. Mondandója káprázatosan hosszúra sikerült, s mikor befejezte, szájába gyömöszölte az utolsó, habba fullasztott tortaszeletet. Ekkorra id zítettem gonosz, de logikus kérdésemet: - Tehát Isten megígérte, hogyha hajlandóak vagyunk megölni a fiát, akkor cserébe nékünk adja az örök életet? Bácsikám, aki éppen egy kandírozott szibarackdarabról szürcsölte le a krémet

keskeny, ám hüll szer en hosszú nyelvével, alig rámfigyelve, gépiesen hadarta: - Igen, igen. Megadtam néki a kegyelemdöfést: - Tehát akkor Isten egy szadista gyermekgyilkos! Bácsikám szájába beledermedt a tészta és a gyümölcsök Németországból hozatott m fogsorával felismerhetetlenségig összedarált masszája. Homlokán az erek kidagadtak, apró vakondszemei hisztérikusan rángatódzni kezdtek az acélkeretes szemüveg akváriumszer üvege mögött, s minden egyes asztmatikus szusszantásával kifröcskölt félig nyitott száján egy kis tejszínhabot. - Hogy... hogy mondhatsz ilyet, te pimasz kölyök?! - zihálta elfúló hangon. Tizennégy évesen végigolvastam a Bibliát, és gondosan kijegyzeteltem magamnak az evangéliumokban található roppant logikátlanságokat. Válasz gyanánt semmitmondó feleleteket kaptam katolikus papoktól, olyan méltatlankodó arckifejezéssel kísérve, mintha legalábbis azt kérdeztem volna, hogy nyög-e a pápa, hogyha kakál. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a katolikus papság jelent s része nem ismeri igazán behatóan a Bibliát, mert a szemináriumokban eltöltött évek sokkal inkább a dogmák fejbesulykolásával telnek el, semmint beható szentírás-magyarázattal. Pedig mennyi szubjektív kérdés halmozódott fel bennem! Többek között az: miért gondoljuk, és f leg milyen jogon várjuk el, hogy Isten életünknek minden apróbb-csepr bb dolgába beleszóljon, s miként feltételezzük róla a tévedhetetlenséget avagy a mindenhatóságot, ha küldötteinek folytonos csodatevésével kénytelen teremtéseinek látszólagos tökéletlenségeit kijavítgatni? Választ sok estben protestáns prédikátoroktól kaptam: lehetetlen volt kibújni Cseri Kálmán, Papp Vilmos, avagy kés bb az emigrációban Turchányi Sándor beszédeinek lehengerl b vköréb l. Tizenhat éves korom körül végigolvastam Teilhard de Chardin három könyvét, s döbbenten vettem észre, hogy az remek, természettudományos látókörével szemben a hivatalos egyház álláspontja változatlanul nagybácsikám szintjén rekedt meg. Persze akadtak ragyogó kivételek: vasárnaponként az Angolkisasszonyoknál egy rebellis, vén és nagyon bölcs pap misézett: Nádas Zoltán. Reggelenként csapról eresztett hideg vízben fürdött kis rózsadombi házában, melyet szüleit l örökölt. Mikor belezuttyant a hideg vízbe, házvezet n jének állítása szerint mindég vidáman felrikoltott: "Tíz fok ide, tíz fok oda, Alleluja!" Hebrencs volt, mindenhonnan elkésett, szórakozottságában egy ízben ötven literes, rózsaszín tundrabugyiját a nadrágjára vette fel. Beszédtechnikáról még életében nem hallott, s a prédikáció közben gyakorta átcsapott angolba, franciába, latinba és ógörögbe, attól függ en, hogy kit idézett utoljára: ameddig nem figyelmeztették az els sorban ül k, észre sem vette, hogy más nyelven beszél.

Ugyanakkor beszédei alatt tömve volt a templom fiatalokkal, akik - minthogy a padokban már nem volt hely - a földre ültek, meg az oltárok lépcs ire. Mert azokat a kérdéseket t zte zászlajára, amelyek éget en megválaszolatlanok voltak a fiatalok számára, s nem olyan demagóg módon közelített hozzájuk, amellyel a magyar katolikus papság id sebb generációjának egy része - amúgy teljes ártatlansággal, hiszen ezt a szemforgatóan álkegyesked egyházi zsargont nevelték beléjük a szemináriumokban - elüldözi a fiatalokat a templomból. Mert ha most, a XXI. század küszöbén egy végz s, katolikus orvostanhallgatónak azt hirdetik az egyház veretes tekintélyével megpecsételve, hogy Sz z Mária igenis sz z maradt Jézus megszülése után is, akkor a fiatalember nyilvánvalóan mosolyra fakad. Ha esetleg mellette ül jogi egyetemista barátja, az pedig felteszi majd a kissé udvariatlan, de azért meglehet sen jogszer kérdést: az ezt sziklaszilárdan kijelent pápák mégis honnan tudják? Talán maguk is próbálkoztak már a Szent Sz zzel? S ha Mária nem maradt volna sz z, ez vajon mit csorbított volna személyén, miután mégiscsak e világra szülte a Megváltót? De hol talál választ magának a magyar katolikus egyházban az el bb említett fiatalember, ha történetesen a mellette ül fiú egyben a kedvese is, akivel boldogan szeretné leélni az életét, miután hosszú próbálkozások után rájött: egyáltalán nem vonzódik a lányokhoz. Csak azért éljen szerelem után vágyakozva és beteljesületlenül, mert néhány évszázada pár reszketeg, vén, fatök szent kiebrudalta a gyakorló homoszexuálisokat az egyházból, mert vénségükben összetévesztették magukat az Istennel, és állandóan ítélkeztek? S miként vállalja a magyar egyház a felel sséget azokért, akiket a hit nevében eltilt a hosszú távú, monogám homoszexuális kapcsolattól, de kegyesen feloldozza az illet t, ha az - testi vágyain nem tudván uralkodni - néha elcsábul egy-egy futó kalandra valamelyik sikátorszer vidéki vasútállomás WC-jébe? Avagy a magyar katolikus püspökök ne hallottak volna még az AIDS-r l, hogy csak a legsúlyosabbat említsem korunk rémei közül, a mostanában felt nt húsev vírusokról nem is beszélve? S általában véve is: milyen jogon tehénkedik be az magyar egyházvezetés hitvesek és szeret k közé - afféle hívatlan dönt bíróként - az ágyba? Nem lenne már okosabb a püspök urak részér l, ha kihúznák a fejüket a homokból, és észrevennék, hogy egy megváltozott korban, megváltozott problémák között sem az Isten, sem a hívek érdekeit nem szolgálják, ha hagyják, hogy a honi katolicizmus rozzant szekere ennyire lemaradjon a nyugati, ezen belül is els sorban az amerikai és holland katolikus f papok korszer bb gondolkodásmódja mögött, akiknek túlnyomó része már rég megmosolyogja a Vatikán aggastyánjainak szenilitásba fulladt, s Jézus szavaival nemigen alátámasztható kakaskodását? S ráadásul hány és hány másként gondolkodót kényszerítenek rá tekintélyelvvel e szekérre! Ha csak azoknak a magyar katolikus papoknak a névsorát tenném itt közzé, akikr l én személyesen tudnám bizonyítani - mert hát azért nem vagyok rosszkép gyerek -, hogy melegek, püspökeink legtöbbje felvágná az ereit! S akkor még nem beszéltünk a XX. század nagyvárosaiban egyre inkább elidegened fiatalok millióiról, a nyugat-európai civilizációk teljes cs djér l a boszniai

vérengzésekkel kapcsolatban, a rádióból ugató, kalmár Egyesült Államok kényelmes kapzsiságáról, amely mindezt oly sokáig - mint 56-ban is - karbatett kezekkel nézte; a dolgozó n k tarthatatlan helyzetér l, és arról az újfajta felel sségérzésr l, amit akkor kezdünk - vagy legalábbis kellene kezdenünk érezni, amikor látjuk a harmadik világ nagyfej , szomorúszem , valószer tlenül sovány, legyekkel belepett gyermekeit a televízióban! S eközben a magyar egyházi vezetés azon elméskedik, hogy vajon Bulányi György páter és karizmatikus közösségei egyáltalán katolikusok-e, mert tudnak és mernek közvetlenül a Jóistenhez imádkozni a püspökök fontoskodása nélkül is! Ám ugyanakkor a katolikus f papság szégyenérzet nélkül szentel fel püspököt a hadsereg, tehát az ölés és a pusztítás szervezete számára. Mert minden hadsereg, akár támad, akár véd, az emberi élet kioltásának szolgálatában áll, tehát lényegileg erkölcstelen és az evangélium szelleme ellen való, és csak a történelem a megmondhatója, hányszor küldték a hazaszeretet nevében a halálba az ország fiataljait hataloméhes politikusaink, kik eközben konferenciákon és tárgyalásokon szenvelegtek és zabáltak! S ha ehhez püspökeink segédkezet nyújtanak, akkor a civilizált banditizmus kiszolgálóivá és haszonélvez ivé válnak, s annyira lehet ezután már csak ket Krisztus követ inek nevezni, mint azokat a személyeket orvosoknak, kik - esküjüket megszegve - az államnak a kivégzéseknél segédkeztek megállapítani a halál beálltát. S hogy nem csusszan ki püspökeink feneke alól a márkás, sof rrel vezettetett nyugati autócsoda, amikor látják a városi és a vidéki szegények rettenetes életét, sokszor saját papjaikét? Amiért még Afrikáig sem kell elmenni! Ne hallottak volna még Myriel püspökr l Hugo könyvében, a Nyomorultakban? Vagy Léger bíbornokról, aki faképnél hagyta a montreáli érseki széket, hogy Afrikában segítsen a szegényeken, mert papnak érezte magát, s nem hivatalnoknak? Vagy Kalkuttai Terézr l? Ha máshonnan nem, hát Faludy verséb l? Hogy Krisztus szenvedését látja minden haldoklóban, vagy csak az emberi lét nyomorát, s a dogmák szövedéke közt mint teremtett ilyen mennyei rendet magában, titok; de csak így tudta Káli kolera-sújtott papját roskadó, öreg vállára felvenni a kalkuttai pocsolyából; másként rég megtört volna India ezernyi borzalma s kínja közt - és máshogyan nem törölgetné szemsarkát mindenki e t le olyan idegen, sovány albán vénasszony láttán, ki a jóság szépségét hordja ezüst homlokán Teréz üzenete egyértelm : miért foglalkozunk állandóan régmúlt dolgokkal, régvolt szentek aranyvitrinbe zárt, penészes lábbütykeivel, s a mennyország pontos feltérképezésével, amíg itt és most annyi a tennivaló? Mindannyian felel sek vagyunk az emberiségért, és mivel az emberiség - mint olyan - ritkán csönget be ételért, ruháért, lakásért, a tanulás lehet ségéért, ezért

mindenkiben, aki segítséget kér t lünk, fel kell ismerni az emberiség követét. S az erkölcs nem az ágyban kezd dik és végz dik, hanem ott, hogy a jónev sebész egy dorozsmai, vályogviskóban él cigányasszonyt is megoperál-e olyan lelkiismeretesen és körültekint en, mint egy jól fizet , kövér, pesti bankigazgatót. S ennek az erkölcsnek a törvényét akkor is meg kell tartanunk, ha van mennyország, ha nincs, ha folytatódik a földi lét az öröklétben, ha nem. S t, akkor is, ha ugyan van Isten, de mi soha nem támadunk már fel. Én persze reménytelenül romantikus vagyok, és hiszek benne. S még inkább hiszem, hogy az egyszer mohamedán öregember, vagy az eszkimó kisfiú, aki soha nem látott még püspököt, ugyanazt az Istent dicséri a felkel nap, vagy a hómez k horizontja feletti kék ég leny göz szépsége láttán, mint én, amikor ránézek Botticelli Tavaszára, s egyszerre megértem, hogy ez az Isten a szépség és a jóság istene, s akárhányszor valami szépet alkotunk és jót teszünk, egy kicsit paradicsommá varázsoljuk magunk körül a Földet, és akkor pár percre talán nem kell hogy úgy érezzük magunkat e világban, mint dohos pincelakásban a rosszhiszem lakó. Pár évszázaddal ezel tt egy öregember madrigált írt fiúszeret jéhez: Szépséged kincsem, célom, szemem fénye, és mégis örök üdvösségre vágyom de akad-e más lépcs föl az égbe, mint amit szépnek látunk e világon? Az öreget Michelangelónak hívták. Immáron ötszáz esztendeje freskói alatt választják a római egyház pápáit. Ma tíz esztendeje, hogy egy napot együtt tölthettem Leonard Bernsteinnel Torontóban, ahová egy nemzetközi fesztivál megnyitására jött fel New Yorkból. Néhány évvel korábban ismerkedtünk össze Berlinben, mikor is a German Youth Orchestra élén Saint-Sa ns c-moll szimfóniáját vezényelte, amelynek én voltam a szólistája. Szeretetreméltó és jóravaló fickónak ismertem meg az Öreget, rengeteg furcsa kett sséggel: az egész világot belakó kozmopolita volt, és mégis patrióta amerikai, már-már a reagani, himnusz-közben-kéz-a-szíven fajtából. Ripacs világfi volt és letisztult szent, briliáns pódiumlovag és töpreng , kétked m vész, gyerekeivel gondosan tör d családapa és meleg-bárokban portyázó, kéjsóvár kurvapecér. Délután hosszú sétát tettünk a Yonge utcán, Glenn Gouldról mesélt, s húszméterenként vett magának egy vanilla-strawberry twistet az út szélén ácsorgó fagylaltárusoktól. Egészen a Metropolitan Könyvtárig sétáltunk fel, addig, ahol ma - reá emlékezve meghallgattam a Chichesteri Zsoltárokat. A ritka kiválasztottak közé tartozott, kinek megadattak a zene isteneinek gyönyör flörtjei. Kosztolányi egy ízben keseregve jegyezte meg: ha erotikus verseket írna, elveszítené olvasóinak jelent s részét. Így Rabelais és Villon, Verlaine és Apollinaire csak lényeget agyoncsapó szelídítések után kerülhetett a magyar közönség kezeibe, s ennek csak egyik oka volt a cenzúra, a másik a magyar társadalom krónikus hipokrízise.

A cenzor gondolkodásmódjának megértéséhez Ráth-Végh István tanulságos kis francia népmesét írt le: "Mendegél Jean az országúton, egyszerre csak rettent sivalkodást hall egy házból: bent egy asszony hatalmas szeleteket vág le kisfia combjából. - Mit csinálsz, te pokolszülötte asszony? - kérdezi Jean. - Hallgass, ostoba legény! - förmed rá az asszony - Nem látod, hogy a szabó sz kre szabta a gyerek nadrágját, le kell hát vágnom a combjából, hogy beleférjen!" Ilyen a viszony a m vészetek és a cenzor között: valahányszor egy-egy alkotás nem fér bele a cenzor ideológiai nadrágjába, az mindég a m be hasít bele, semhogy nadrágját átszabná, vagy kicserélné. Köteteket lehetne írni a cenzori hülyeségr l, amely a legnagyobbakat sem kímélte. Goethe Faustja így sóhajt fel eredetiben: "Hozd el t le nékem vágyaim harisnyaköt jét!" A cenzor a harisnyaköt t erkölcstelenség-gyanúsnak ítélte, így ezt az elmés változatot szenvedte ki : "Hozz el nékem valamit t le, hozd el vágyaim karköt jét!" A cenzori buzgóság azonban javarészt a politikára mászott rá. A húszas években Magyarországon tilos volt újságban, könyvben leírni Lenin nevét. Ha azonban valaki mégis róla akart értekezni, úgy azt írta: Vlagyimir Iljics. Err l aztán mindenki tudta már, hogy kir l van szó - a cenzort leszámítva. Az egyik fiatal költ egyszer megsokallta a cenzori hatalmaskodást, és kegyetlenül szatirikus verset írt róla. Az újságot azonban meglep módon nem kobozták el. A fiatalember felhívta a cenzort: - Mondja, tényleg olyan hülye, és még azt sem vette észre, hogy a gúnyverset magáról írtam? - Dehogynem, uram - válaszolta nyugodt hangon a cenzor -, de nékem nem a saját személyemet, hanem az állam érdekeit kell védenem! Erotikus versek, a viccekhez hasonlóan, többnyire diktatúrákban keletkeznek: a lázadás egyetlen elt rt formája az erkölcstelenség. Az els igazán jelent s erotikus költ az Ezeregyéjszaka Abú-Núvásza volt a nyolcadik században. A hihetetlenül népszer költ fiatal fiúszeret ket tartott, kocsmázott, kerülte a mecseteket, ám az irodalmat pártoló kalifa mégis megjegyezte róla: "Az igazság mindig kiderül. Eljön a nap, amikor udvari költ mnek, Abul-Atáhíjának ezer kegyes himnusza a Paradicsomból nem ér fel Abú-Núvász egyetlen szellentésével a Pokolból." S bár nem csak erotikus verseket írt, néhány évszázaddal kés bb a konzervatív történész, Ibu Kallikán szemlesütve vallotta be: "Furcsa, hogy éppen a legdisznóbb versei azok, amelyeket mindnyájan kívülr l tudunk!" El ször kamaszkoromban olvastam Abú-Núvász egyik versét, amelyet osztálytársam

nyomott a kezembe, indigóval, alig olvashatóan gépelve a ronda, halványszürke selyempapírra: Levél osztálytársamhoz, a szép Muhammad Ibn Iszmáilhoz Nézd el, amiért összepofozkodtam véled múltkor, hogy melyikünk szebb. Barátaim uszítottak, a disznók. Amit mondtam: mindent visszaveszek. Ma reggel ott álltam az iskolánál a sarkon, mikor jönni láttalak. Néztem öleden a hajlékony ágat, ahogy hintázik köpenyed alatt, meg vállig ér , mély hajadat, keskeny csíp det s mikor bementél, tömör ülepedet. Pihegtem és tarkómtól véknyamig libab rzött a gyönyör. Szeretlek. Lényed eleganciája vonz, nem csak a várható élvezet. Csodálom szób ségedet, stiláris tudásodat, meg m veltségedet. Jöjj el hozzám. Jöjj inkább ma, mint holnap, de holnap is. Olyasmire, mit pásztorórának hívnak Bizáncban. Ajtómon er s a zár. Bármeddig, akárhányszor csinálhatjuk. Papád Bagdadból nem lát ide. Ne habozz! Gondolj arra: hány évig vágtázhatunk még így, szélfútta, hamvas mellel, rugalmas és sovány combbal mintha csak rászegeztek volna - ifjúságunk elszabadult lován? Remek és fanyar iróniával figurázta ki a puritán mohamedánokat: B nöztem szóval, tettel, gondolatban, de nem voltam sem álszent, sem hamis. A szegényeknek mindig b ven adtam alamizsnát s a gazdagoknak is. Most megtértem. Naponta ötször járok mecsetbe s t röm a szörny unalmat a Paradicsom kedvéért. Fennhangon könyörgök hozzád, Allah, hogy meghalljad. Nem vágyom n kre. Miért is vesztegetném kevés maradék er met reájuk? Nem nagy b n, hogy a fiúk vonzanak. Utcán, piacon bicegek utánuk. Tudom, sokszor tettem próbára Isten irgalmát, mely, úgy mondják, végtelen. Biztos vagyok, hogy az ítélet napján, ha végigfutott minden vétkemen, mindjárt megbocsát. A Korán ígéri, hogy bor

patakszám folyik fent az égben. Sima test kölyköket ölelek majd a pázsiton és félszemmel lenézek a pokolra, hol a hipokriták meg a síita eretnekek égnek. Paul Verlaine a XIX. század anakronisztikusan rokokó poétája volt: brutális és alkoholista börtöntöltelék, s egyúttal a világirodalom egyik legnagyobb költ je "Les sanglots longs / Des violons / De l'automne / Blessent mon c!9;ur / D'une langueur / Monotone." (" sz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón") kezdet versével. Ugyanakkor szemrebbenés nélkül írta meg High life cím költeményét - éppúgy nem találta szégyenletesnek, mint Apollinaire a Tizenegyezer vessz csapást, amelyet - noha álnéven adott ki - mindenkinek büszkén mutogatott. A kisleány kíváncsi: két ujjhegyével tartja, mert azt hiszi, pisálni készül a kölyök farka. De az feláll. Húzigálja - csak tízéves, Úristen! -, s hogy nyögdicsél a drága, míg jobbra-balra spriccel. A lány bámul: nem sárgás, fehér tejet eresztett. Lehajtja hozzá száját, megkóstolja a nedvet. Ne büszkélkedj, fiacskám, ne mondd ezt élvezetnek. Pajtásod többet használ, kivel a rétre mentek. Elfeküsztök az árok legalján, komisz kölykök, gyorsan le a nadrágot, dugjátok ki a pöcköt, szívd t meg, de a spermát tartsd vissza, mert így kéjes, mikor két suhanc egymás tátott szájába élvez. S hogy ennél jobb már nincsen? Van! Osztályodban negyven bugris jár, egy-egy frissen meszelt, ruganyos seggel. Menj egyikkel a pajta mögé, állítsd négykézláb, fektesd a f ben hasra, guggoltasd, mint a békát: térdelj mögéje szépen, húzd szét farráncát, l dd meg. Azt érzed, hogy az égben vagy és szárnyaid n ttek. Vagy te feküdj le s hagyd, hogy fúrjon meg fardombod tövén - nem élt még taknyos, ki erre nemet mondott. S a lánykák! Most bérmáltak: nagyszámú a rokonság, mind vétkezni kívánnak - és n vérkéd, húgocskád! Csináld velük akárhol, találsz cs rt, padlást, kertet

dosztig - csak ne az ágyon, mert ezzel gyanút keltesz. Hanyatt fektesd az édest. Két lába között árok. Azt nem kell keresgélned: szabad szemmel meglátod. Oda, fiam! El lr l nyomod be. Használj némi er szakot el ször. Tudja meg, ki a férfi! A lányság között gyorsan veszik neszét hírednek. Jönnek hozzád csoportban, s akikkel egyszer tetted: mind utánad szaladnak s repetálnak bel le. Ezt meg ne gyónd a papnak, mert ideges lesz t le. Wéber Andrisnak ajándékoztam annak a CD-nek utolsó példányát, amely minden bizonnyal a zenetörténelem leggyorsabban kiadott hanglemezei között fog szerepelni a Rekordok Könyvében: Gulya Róbertnek, az alig húszesztend s zeneszerz nek m vei vannak rajta. Gulya Gyöngyösön született a hetvenes évek közepén, szülei a zene világától a legmesszebb álló vendégl sök. A híres gyöngyösi zeneiskola után felvették a konzervatórium zeneszerzés szakára, s tizenhét esztend sen megírta kantátáját, zongoraversenyét, valamint miséjét, kórusra, két zongorára, orgonára, üt sökre és fúvósokra. Minden bizonnyal rájött, hogy a jussát követel tehetség jogán lehetetlen áttörnie a muzsika birodalmát Cerberusként rz zenei aprószentek elutasító gy r jén, így egymásba font karjuk alatt lopakodott be: m veivel a hóna alatt beállított a Népszabadság szerkeszt ségébe, és egymillió forintot kért a bemutatóra és a CD-felvételre. S itt kezd dött a kilencvenes évek magyar zeneéletének talán legszebb tündérmeséje: a kiadó rögvest megadta a pénzt, s a próbák elkezd dtek. Robi a M vész kávéház márványasztalánál kért meg, vegyek én is részt a produkcióban: nevem kiírása sokat fog segíteni. Néhány héttel kés bb egy pénteki éjjel vettük fel a m veket a Zeneakadémián. Én másnap hajnalban koncertezni indultam Németországba, s amikor a szerdai bemutatóra visszaértem, már kapható volt a lemez. (A m vek zajos és megérdemelt sikert arattak, annak ellenére, hogy én néhány ütem kihagyása miatt öt perccel korábban fejeztem be az utolsó tételt, mint zenésztársaim.) A m vek felt nése kettéosztotta a zenésztársadalmat. Robi gyorsan elnyerte közönsége szívét, s a magyar zeneszerz k nagy része fújtatott haragjában: Magyarországon nemigen bocsájtják meg, ha valaki önmagát meg tudja váltani. A leghangosabban azok nyavalyogtak e béget csürhéb l, akik már m ködésük kezdetén bevezették zenepótléknak a lármát, s egész idáigi pályafutásuk során új kifejezések keresésér l papoltak, noha már régen nem volt mit kifejezniük. Egészen t rhetetlen muzsikájukra csak az lehetne a mentség, ha zuhanás közben a zongora billenty ibe kapaszkodnának. Amúgy nagyon meg vannak elégedve önmagukkal, és a mundér becsülete kedvéért szapora nyelvcsapásokkal nyaldossák egymás fenekét tanulmányokban, méltatásokban, el adásokon. A nagyközönség pedig - akit kineveztek zeneileg elmaradott káposztafejeknek - el bb csodálkozik,

azután unatkozik, s legvégül nem megy el a koncertekre. A legrémesebb azonban az, hogy ezek a zenei banditák magukkal rántják a rossz hírbe azokat a zseniket is - s itt Hidas Frigyesre, Farkas Ferencre és Kurtág Györgyre gondolok -, akik balszerencséjükre egy id ben élnek velük. Legf bb vádjuk az volt Robi ellen - mert azért a tehetségét nem merték kétségbe vonni -, hogy sok ötletet ellop a nagy zeneszerz kt l, s halmazati vádként ráakasztották, hogy pimasz. Ez utóbbival érdemben nem foglalkozom, mert Mozart pimaszságát, hogy szinte már csecsem korában operát írt, nemigen lehet fölülmúlni. Dehát ezek a sarlatánok milyen jogon várják el egy tizennyolc esztend s szerz t l, hogy rögvest megtalálja saját egyéniségét: a fiatal Bach prelúdiumai és fúgái a megtévesztésig hasonlítanak Buxtehudééra, Mozart els m veit aligha lehet megkülönböztetni Haydnétól, Karg-Elert pedig élete végéig nem gyógyult ki Regerb l, aki bebizonyította, hogy Bach még Wagner után is képes újat mondani. Ne tör dj a hülyékkel, Robi! Hidd el, kisujjad körme mocskában is több tehetség van, mint ezekben összesen. Tudd meg, hogy Antalffy, Bartók, Farkas és Kistétényi Melinda óta kevesen tudtak olyan varázslatos, impresszionista fény-árnyék hatást létrehozni a harmóniákban, mint Te. A magukat zenekritikusnak nevez konzervatív vénemberek fincsorkodásán pedig kacagj: egyetlen szerencséjük, hogy Bartók és Kodály már nem él: vasvillával kergetnék ki e basáskodó, s nem oly régen még pártintenciók szerint kritizáló kontárokat a szerkeszt ségekb l. Gy zni fogsz, mert a zene szelleme Benned él, és soha ne felejtsd el a vén Lipcsei Kántort, akinek olyan sok baja volt a tehetségtelenekkel és a feletteseivel, s akinek hallatán Debussy így sóhajtott fel: "A zeneszerz knek, miel tt munkához ülnek, fohászkodniuk kellene az öreg Bachhoz, a zene Jóistenéhez, hogy óvja meg ket a középszer ségt l". Március közepe felé haladunk, és még mindég mínusz tizennégy fok van. Korán ébredtem fel, s minthogy délután fontos helyre megyek, féltem visszafeküdni, mert akkor biztosan elalszom. Beültem a kocsiba, átmentem Wéber Andrishoz, de nem volt otthon. Így a sors rávett, hogy a délel ttöt autókázással töltsem. El bb elmentem azokhoz a házakhoz, ahol valaha laktam. Az ismer s-és-mégis-idegen érzés nyomasztott végig, mint amikor az emigráció hosszú évei után el ször sétáltam Budapest utcáin. Vadidegen emberek laktak Bathurst streeti házunkban, s az épület kis uszodájában, ahol Jane-nel tanítgattuk Danielt úszni, most egy roppant csúnya, pattanásos tinédzserlány csapkodta hisztérikusan a víztükröt. Visszaültem az autóba, átvágtattam néhány utcán, s behajtottam a Mont Pleasant temet be. Torontóban ez a gazdagok temet je, leny göz családi kriptákkal, csodálatos virágokkal, örökzöldekkel, s a viktoriánus kor minden pompájával. A temet déli falánál húzódik a Yorkminster székesegyház, ahol 1986-ban ezredik hangversenyemet ünnepeltük. Eszembe jutott az a különös történet, amely ehhez köt dik. A hangverseny el tt néhány nappal feleségemmel kettesben sétálgattunk a sírkertben. Szeptember vége volt és az a fajta sz, amelyr l közepes tehetség t l délebbre fekv költ k legalább hat verseskötetet szoktak teleírni. Ahogy elhaladtunk a hatalmas

kriptacsarnokban, t n dve kérdeztem a soronkövetkez , üresen tátongó sírbolt el tt: - Ide vajon kit fognak temetni? Három nappal kés bb ezredik hangversenyemet csöndben, barátok között szerettem volna megünnepelni. De valamelyikük hosszú cikket írt az egyik torontói napilapban, így aztán a bens séges ünnepb l nem lett semmi: több mint ezer ember jött el a koncertre. A koncertet követ en majd félórán keresztül osztottam az autogramokat azokra a csinos kis képeslapokra, amelyet erre az alkalomra nyomtatott ajándékként egy nyomdász ismer söm. Már készül dtünk, hogy elinduljunk a díszvacsorára, mikor hatalmas csattanást hallottunk az utca fel l: a templomtól néhány méternyire a keresztútnál két kocsi ütközött össze. Rettenetes volt a mindenfelé hever emberi testek véres látványa. Ahogy közelebb léptem, földbe gyökerezett a lábam: az egyik g zölg kocsi félig nyitott ajtaján egy fiatalember élettelen teste lógott ki. Véres ujjai között ott szorította fényképemet - egyike volt azoknak, akik néhány perce még sorban álltak el ttem. A rend rökt l megtudtam a fiú nevét: Christiannak hívták. Másnap az újságban megjelent a baleset híre, és ekkor elhatároztam, hogy részt veszek a fiú temetésén. Négy nappal kés bb temették a Mont Pleasant temet ben került az üres sírhelyre. De az igazi döbbenet hátra volt még. Ahogy a szertartás befejez dött, a k m vesek felemelték a hatalmas márványlapot, hogy letakarják a már befalazott üreget. A márványlapra a fiú neve alá odavésték születési idejét is: 1964. április huszonkilenc. Egy napon született velem. Évekig nem tudtam napirendre térni e történet felett, csak akkor, amikor el ször sejtettem meg a titkos összefonódások és egybeesések hátborzongató és leny göz világát. Egy barát elhozta nékem egykori tanárom, Lehotka Gábor egyik mostanában játszott koncertjének felvételét. Lehotka ha nem is tehetséges muzsikus, de jó mesterember: hatvanas években felvett els Bach-lemeze bizonyára fennmarad majd életm véb l. A nyolcvanas években aztán elindult lefelé a lejt n, s innent l kezd d en minden, amivel nevét fönn akarta tartani, már csak olcsó hatásokra vadászó, üzleties kísérletnek sikeredett csupán. E hangversenye meghatóan és szánalomra méltóan ügyefogyott. Különös, hogy egy m vész, ki ennyit tanult és hangversenyezett, ilyen döbbenetesen szegényes er feszítéssel fejezi be pályafutását. Persze, a visszavonulás m vészete csak a királyoknak adatik meg, akik szemérmesen elbúcsúznak, mikor érzik, hogy elfogyott erejük. Arthur Rubinstein kilencvenegynéhány esztend sen így köszönt el búcsúhangversenyén a közönségt l: "Azért nem adok több koncertet, mert a billenty ket ugyan még megtalálom, de a zongorát már nem." Évek óta figyelem egyes államoknak azt a szemérmetlen pénzszerzési akcióját, amely a biztonságosabb közlekedésr l halandzsázva egyre inkább kontrolálni kívánja vezetési szokásainkat, tudván, hogy azok jórészét - ésszer tlenségük miatt - sokan nem tartják majd be, így a bevétel garantált. Kanada - amelynek kormányai ez idáig józan önmérsékletet tanúsítottak e kérdésben, és kevésbé voltak pénzéhesek, mint a Franciaországhoz hasonló félrend r államok -, sajnos megtette els lépését a közlekedési diktatúra felé.

1994. augusztusában a provinciális újdemokrata kormány számtalan, mikrobuszra szerelt radart állított a f utak mellé, búsás évi bevételt, egymilliárd dollárt remélve az akció sikerét l, mindezt persze a biztonságosabb közlekedés cégére alatt. Kanadát általában a hosszú tanulmányozás és a jól átgondoltság jellemzi minden döntésében, s ez esetben a lóláb kilógását semmi sem bizonyítja ékesebben, minthogy az Ontario Safety Annual Report hivatalos statisztikája szerint az összeütközéses balesetek legf bb oka, közel 46 százaléka az, hogy az emberek egyszer en nem tudnak rendesen vezetni. Második helyen, 10 százalékkal a szabálytalan el zések állnak, 7 százalékot tesz ki az id járás- és útviszonyoknak nem megfelel sebesség, és csupán 1 százaléka van a kifejezett gyorshajtásnak - a kelleténél lassabban vezetés szintén 1 százaléka mellett. Váratlan módon a balesetek legnagyobb része 70 kilométeres sebesség alatt következik be, halálos balesetek pedig 40 százalékban származnak ittasságból, 30 százalékuk pedig fáradtságból. Jelen pillanatban Kanada rendelkezik a világ legmodernebb gépkocsiállományával, útjai kiválóak, út- és el rejelz táblái szintúgy. Logikusabbnak az t nne, ha a technika és a biztonságtechnika fejl dése felgyorsítaná a közlekedést, és törvényer re emelné a bels sávok sebességkorlátainak eltörlését, hiszen nemcsak hogy idegtép , hanem kifejezetten életveszélyes, amikor egynémely ténsasszony öreg csotrogányával letelepszik a bels sávokba, valóban veszélyes man verekre kényszerítve a jogaikban megsértett száguldani vágyókat. Kohn bácsi a maga szatócsboltjával is üzletember volt, Rockefeller a maga néhány milliárdjával szintúgy, mégsem egy asztalnál vacsoráztak. Növeli a dolog pikantériáját, hogy a rend rség els felmérései alapján a radarrendszer semmilyen kimutatható formában nem csökkentette eddig a balesetek számát. Személy szerint azt csodálom, hogy nem növelte, hiszen kevesebb balesetveszélyesebb dolgot tudok elképzelni, minthogy az ember állandóan az útszéli radart vagy a kilométerórát fürkéssze. Magyarországon a helyzet technikailag persze sokkal tragikusabb, útviszonyaink katasztrofálisak, és általában véve közlekedési etikánk is messze alatta van a nyugati országokénak. Felpöffedt újgazdagjaink, akik néhány esztendeje még Trabanton röfögtek rollerozáshoz sem elegend agykapacitással, most BMW-jükben és Mercedes-ükben úgy viselkednek, mintha az aszfalt az tulajdonuk lenne, és jogot formálnak hozzá, hogy adott esetben meg is büntessék vezetés közben azt, aki elképzelésüket keresztezi. Az illetékesek ide-oda kapkodása tragikomikus: módosítják a közlekedési szabályokat, azután nyilvánvaló baklövésük láttán visszamódosítják, frusztrációjukat pedig állandó fenyeget zéssel és büntetéssel próbálják levezetni. A módszer és az eredmény egyaránt kétségbeejt . S bár a büntetésnél az elbírálás - legalábbis papírforma szerint - egyenl , mégis csak igazzá válik a mondás: fejét l büdösödik a hal, de mégis a farkánál kezdik el tisztogatni. Az életveszélyes újgazdagok nevetve kifizetik a bírságot, amelyek miatt csak a kevésbé tehet sek kényszerülnek el bb-utóbb kocsijuktól megválni. Pontosan azok, akik bár húsz kilométerrel gyorsabban mentek, mégis biztonságosabban vezetnek jól megszokott, öreg kocsijukban, mint ezek a közúti kannibálok. A közlekedési balesetekre kiróható börtönbüntetések pedig azt

mutatják, milyen rettent en messze van még jogrendünk a demokráciától, hiszen a véletlenségb l vagy ügyetlenségb l elkövetett hibát épesz állam nem büntetné másként, mint jogosítvány-bevonással, alkalmassági vizsgálattal, és esetlegesen újbóli vizsgázással. Kevés ferdébb dolgot tudok elképzelni, minthogy tisztességes és békében él embereket börtönbe dugjanak egy olyan országban, ahol a börtönviszonyok köztudottan alatta vannak a múlt századi angliainak, ahol a börtön nyíltan bevallott célja nem az átnevelés, hanem a büntetés, és amelyt l a legrútabb zsarolós játék: a "fizetsz, vagy lecsuklak" árán lehet csak megmenekülni. Kanadára visszatérve: demokratikus országokban a diktatúra legenyhébb keser piruláját sem lehet lenyeletni a polgárokkal, azt hazudván, hogy a cukormáz orvosságot rejt. Pillanatok alatt mozgalom alakult (a demokrácia játékszabályai szerint természetesen állami dotációval), amelynek célja, hogy a kanadai legfels bb bíróság az emberi alapjogokra hivatkozva semmisítse meg az állam ilyenfajta beavatkozási kísérletét a polgárok szabadságába és pénztárcájába. Addig is azt javasolják, hogy a büntetettek ne fizessék ki simán a bírságot, hanem kérjenek bírósági tárgyalást. Ez természetszer leg oda vezet majd, hogy a bíróságokon reménytelenül felhalmozódnak ezek az ügyek, mert hát azért gyorshajtó mindég több van, mint bíró, és a kormány maga lesz kénytelen leállítani idétlen akcióját a bíróságok üzemképességének érdekében. Magyarországon természetesen csak jellegzetesen magyar módszerekkel lehet el rejutni: a bolhapiacon már lehet olyan átlátszó, "rendszámtáblavéd " borítót kapni, amelyek a radar számára értelmezhetetlenné teszik a tábla feliratát. Hogy ez ma már büntethet -e: nem tudom. De ha azzá teszik is, igaz marad a régi mondás: a diktatúrák legnagyobb rákfenéje a trehányság. Hiszen azért minden rendszámtábla mellé nem állíthatnak egy rend rt! Néhány napra Magyarországra kellett jönnöm, dolgaimat már elintéztem, s két nap múlva indulok haza. Szerda van, az unalmas hetek mindenkori legunalmasabb közepe. Angyalföld utcáin ténfergek - magam sem tudom, hogy keveredtem erre. Ha József Attila eltávozást kapna a másvilágról és bekukkantana ide, nyugodt lehetne, mert semmi sem változott félszáz esztend alatt. A bérkaszárnyák körgangjairól ma is fejest ugrálnak részeg férjeik el l a megvert feleségek, s a vizesfalú, udvari szobákban ma is túlgyógyszerezik magukat a hoppon maradt, terhes munkáslányok. Itt mindenki a másik szeme láttára születik, issza els és utolsó korty pálinkáját, vagy hal meg korán és részvétlenül. Itt mindenki mindenért ordít élete végéig, mert megszokta - nem is tartják emberszabásúnak, bárhova is vesse a sorsa. Az ilyen ember sebzett marad mindhalálig, pedig csak az a baja, hogy sohasem hallott senkit suttogni. Nem tanulta meg, hogy halk hangok is vannak a világon. A kigyulladt cirkuszból egymást tiporva menekül a tömeg - egy unalmas el adásról lábujjhegyen osonnak ki, minél kevesebb felt nést keltve. Valahogy ez a különbség egy szerb, háborús menekült és egy Angyalföldr l Kanadába kivándorolni készül házaspár között. Pedig e pesti munkáskerületben volt hol

lakniuk, kaptak fizetést s nem üldözték ket. Ám ha tovább faggatózok, szemüket lesütik, és a kifejez er nek vélt trágárságok biztonságához folyamodva azt felelik: "mert szar volt". S mégis: ha kínkeservvel megkapták a letelepedési engedélyt, vannak, akik visszafordulnak két hónapi, torontói jólét után. Ne légy gúnyos velük! Igenis magukhoz bilincselhetnek rozoga komódok, foszló fényképalbumok, nagyapák csorbult porcelánbögréi. És némelyikük szemében talán még a gazdagság sem elég súlyos érv a haza szó ellenében, amely a politikusoktól hamisan cseng ugyan, de ha a szomszéd néni magyarul kiált át a konyhából egy kiskanál köménymagért, az kedves és színigaz. Akadnak, akik mindezért elviselnek orosz megszállókat, harácsoló, b szkeresztény honatyákat, rabszolgafizetéseket és rabszolgatartó újgazdagokat, s ha mégis megkísérti ket a határon túli boldogulás délibábja, megriadnak, és szemlesütve, beletör dve visszasompolyognak. Lehet, hogy gyengék, lehet, hogy önmagukat sem ismer hebehurgyák, de semmiképpen sem nevetségesek vagy gúnyolni valók. Ami ilyen, az Magyarország, mely rl , eldönthetetlen kérdés elé állítja polgárait. Mert mivé lett a haza, ha szülöttei szöknének is, meg nem is, ha az a bátor, aki leküzdi hazahúzó fájdalmát, és az a gyáva, aki zokog és képtelen erre? A mai Vasárnapi Hírek megjelentette nyílt levelemet, amelyet Fodor Gábor kultuszminiszternek írtam: "Kedves Gábor! Egyszer elmesélted nékem, kamaszkorodban milyen nagy hatással volt rád a klasszikus zene leny göz birodalma. Bizonyára emlékszel Kistétényi Melinda forró hangulatú, teltházas Bach-koncertjeire is a Mátyás-templomban, amikor a párt akkori fura urainak legnagyobb rémületére a farmernadrágos, hosszú hajú gimnazisták és egyetemisták szinte közelharcot vívtak minden négyzetcentiméterért, hogy újságpapíron kuporogva hallhassák annak az elvarázsolt és folytonosan bolondozó csodabogár-hölgynek csudaszép játékát, akir l azért mégiscsak egy másokat dícsérni nemigen tudó Kodály mondta az ötvenes években: "A Zeneakadémián csak kett nek van füle, Kistétényinek és a falaknak. Bachtól Gershwinig minden a kisujjában van!" Ismét bebizonyosodott, hogy a komolyzene nem csak a céhbelieké, s hogy a lélek bels rendjében nemcsak Bach és a Rolling Stones, de ennél sokkalta távolabb es dolgok is békén megférnek egymással. Azóta bizony sok esztend telt el, politikai hóbortok változtak, az egész, minket körülvev világ eresztékeiben lazult meg, mi több, az egykori, hosszú hajú srácok kopaszodó, potrohos családapákká lettek, s a farmert is felváltották a gondosan élükre vasalt szövetnadrágok. De Melinda mit sem változott: közel ötven esztendeje jár tanítani a Zeneakadémiára abból a nyolcadik kerületi bérkaszárnyából, ahol gyermekkora óta él. Kocsis Zoltán barátod éppen úgy a növendéke volt, mint Antal Imre, Ránki Dezs , Szenthelyi Miklós, Schiff András, Földes Imre és mindenki, akinek kötelez érvény en

keresztül kellett rágnia magát a Melinda-féle szolfézsórák zenés kásahegyén. Vasárnaponként egykori iskolája mellett, az Angolkisasszonyok barokk templomában orgonál, rajzolgat, m fordításokat készít, s általában véve is annyi mindennel foglalkozik, hogy szinte kétséges: hogyan férhetett mindez bele hatvannyolc esztendejébe. Hogy most háborgatlak, nem az reputációjának érdekében teszem, hiszen talán Melinda az egyetlen magyar muzsikus, akinek égbekiáltó zsenialitása el tt mind a szakmabéliek, mind a nagyérdem szinte rajongással hajtanak fejet. A bibi talán csak ott van, hogy államunk hivatalos elismerése, mint nem olyan régen még Faludy Gyurka bácsinál is, bizony kissé megkésett: Melinda elhíresedett növendékei ma már Kossuth- és Liszt-díjakkal korzóznak, ám mind ez idáig csupán egy Weiner-díjra találtatott érdemesnek, amely tehetségével úgy áll arányban, mintha Albert Schweitzert a Székelykeresztúri Imakönyvsarok-fényez k Jézus Szíve-emlékérmével tüntetnék ki. Hogy mindez kinek a hibája: ne firtassuk! Melinda talán nem tudta, melyik villamos jár a miniszteri el szobák felé, s ameddig mások kulturpolitikai babazsúrokra jártak, a jöv Kossuth-díjasainak fülecskéit tágítgatta, hogy ne csak ügyes pianisták, de jó muzsikusok legyenek. Nézd, Gábor, nem akarlak abba az irányban piszkálgatni, hogy játszd el Mátyást, az Igazságost, hiszen ahhoz, amit örököltél, már ötven Mátyás is kevés lenne. Tulajdonképpen csak arra akartalak rávenni, hogy nyisd ki az íróasztalfiókod, hátha az egyik zugában találsz egy véletlenül ottfelejtett Kossuth-díjat, amit el deid elfelejtettek a barátaik között kiosztani. Még azt sem gondolom, hogy nagyon nagy feneket kellene keríteni a dolognak: nem kellene hozzá dísz rség, kupolacsarnok, nemzeti ünnep és horribilis villanyszámla, hiszen mióta Melinda átesett tavalyi, súlyos betegségén, úgyis minden használható ruhája lötyög rajta, s nem lenne mit felvennie. Ha rám hallgatsz, csak rakd bele egy egyszer , fehér borítékba, és hazafelé menet add be néki a Baross utca 28-ba. F nököd biztosan meg fogja bocsátani néked, hiszen is követett már el hasonló ügyrendi partizánakciót néhány esztendeje, amikor saját erkölcsi meggy z dése okán kiengedte a keletnémeteket. Ha azonban ragaszkodsz a küls ségekhez, Melindának most kedden lesz a Bach improvizációs hangversenye az én kis zalaegerszegi hangversenytermemben; biztos, ami biztos alapon már szóltam a jegyszed néniknek, hogyha jönne egy két méter magas, sz ke fiú borítékkal a kezében, engedjék be, mert a miniszter. Nem lene rossz színfolt egy improvizációs koncerten egy miniszteri Kossuth-díj-improvizáció. Persze, ahogy ezeket a fránya muzsikusokat ismerem, lehet, hogy az történik majd, mint amikor sokszori sikertelen meghívás után Arany Jánosnak postán küldték ki a Ferenc József Vaskeresztet, s a levelesember akkor érkezett meg véle, mikor az agg költ nek éppen székrekedése volt. Halála után felbontatlanul találták meg íróasztalának fiókjában a borítékot, amelyre kínjában ezt a kis verset körmölte: Hasfájásban szenvedek, / vaskeresztet küldenek. / Hogyha egyet szarhatnám, / száz keresztért nem adnám! Lehet, hogy a Kossuth-díjas boríték is az asztalfiókban végezné. De azért az utókor vélekedésének szempontjából nem mellékes, hogy a Te fiókodban avagy az övében találják-e meg.

Szívb l köszönt Varnus Xaver" Melinda Kaindl családnévvel látta meg e világot 1926-ban, a mára lerombolt Tabán egyik sz k kis utcácskájában. Nevel apja Krausz Márton, Marcika volt: a roppant bölcs, autodidakta sváb parasztember, aki a hindu filozófiától Freudig mindent olvasott és tanulmányozott. Az elképeszt zenei tehetség anyai ágról származik: az egyszer és jóságos bécsi nagyanya, Maria Hicker Brahms és Schubert kánonokat énekelt barátn ivel esténként. Melinda édesanyja, a legendás sikosfalvi Szikossy Gizella hajlott koráig az ország legismertebb zeneelmélet-magántanára volt. Gizi néni hallása id sebb korában meglehet sen szelektívvé vált. Ha a fülébe ordítoztam, nem hallotta meg, ám három szobán keresztülsikoltott, ha növendéke egy összhangzattanpéldában egyszer is félreütött. Melinda káprázatos tehetsége korán megmutatkozott: Polgár Tibor, a Rádió egykori zeneigazgatója mesélte nékem, hogy az 1930-as években Melinda - alig hat évesen - Mozart-stílusban improvizált a Rádió él adásában. Anyja bölcsen nem a konzervatóriumba, hanem az Angolkisasszonyok Váci utcai intézetébe iratta be, ahol Melinda el ször találkozott Mater Szenszinsky mellett az orgonával. - Nagyon féltem a sok síptól - emlékezett vissza -, egészen más volt, mint a zongora: a billentéssel nem tudtam megváltoztatni a hangját, és csak azt kiabáltam hisztérikusan: "Nem akarok többet orgonához ülni!" Aztán beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol a karvezetés mellé mégiscsak felvette az orgonát. A karmesterséget Ferencsik Jánostól tanulta, aki meg is jegyezte róla: "Végre egy n , akinek nem úgy áll a kezében a karmesteri pálca, mint egy f z kanál!" Melinda szerelmes volt Ferencsikbe, s szonetteket írt hozzá. Minthogy káprázatos hallása és elképeszt zenei fantáziája volt, unta magát Forral Miklós szolfézs óráin, és többet nem ment be. Félévkor Forral megbuktatta. Néhány nappal ezután volt az els f iskolai szolfézsverseny, Kodály elnökletével. Melinda gondolt egyet, és egyik társával benevezett. Amikor belépett, Forral arca fehér lett a düht l, odahajolt Kodályhoz és valamit a fülébe súgott, mire Kodály azt dünnyögte: "Majd meglátjuk!". Az elképeszt en nehéz, dóváltásokkal és fura ritmusokkal megt zdelt francia szolfeggiókat Melinda játszi könnyedséggel leénekelte - az els díjat Kodály a zeneakadémiai tanári kinevezéssel együtt adta át. Melinda koncertkarrierje els sorban Bach-játékosként és improvizátorként vette kezdetét. Sorsa szomorú példája a vasfüggöny miatt Magyarországra bezárt m vészeknek: amikor Sztravinszkij a hatvanas években meghallotta egyik improvizációs felvételét, állítólag így kiáltott fel: "Nagyobb tehetség, mint Bartók és Kodály együttvéve!" Melinda tehát Magyarországon maradt, hétközben a Zeneakadémián tanított,

vidéken koncertezett, s hétvégenként a jónev Holiczy Vokál beugró tagjaként Gershwint énekelt a legendás Corvin Klubban. Rövidre sikerült házasságából született Kristóf, akinek talán legnagyobb tragédiája, hogy az operaéneklést l a nyelvtanulásig mindenhez egyformán zseniális, és ezért nem tud egyetlen pályán sem elindulni. Melinda a legmagasabbrend és öntörvény zseni, aki úgy viseli magán a tehetség rubintopánját, mint az Óz Dorkája: szinte nem is tud róla. Bár már korábban is ismertem, nyolc éves voltam, amikor elmentem egy hangversenyére a Ferenciek templomába. A hangverseny után orgonához ültetett (ha emlékeim nem csapnak be, Bach f-moll fúgáját játszottam el néki), majd magához ölelt, és így szólt az ott lév orgonisták füle hallatára: "Mókuska, ilyen tehetség csak egy születik egy évszázadban!" Halálosan boldog voltam, s legszívesebben elsüllyedtem volna a pironkodástól. Maga mellé vett segédorgonistának az Angolkisasszonyok csudaszép orgonáján, s noha sok esztend telt el azóta, és sok ezer kilométer ékel dött is közénk: örökre rabjává tett zsenialitásával, fantáziájával, kedvességével és végtelen szeretetével. Csodálatos szellemének követeként álljon itt az egyik latin himnusz nyomán írt verse, amelyet - rá oly jellemz en - egy zöldségesek által használt, barna staniclira jegyzett fel, szemöldökceruzával: Ó, üdvünk napja, Jézusunk, Te lángolj lelkünk rejtekén! Az Éj homálya ködbevész, s a Földre tiszta fény derül. Uram, Te hoztál új Id t. Ó, add, hogy vétkünk szégyenét lemossa könnyünk tengere: a Szent Mosoly így ránk ragyog... Hol egykor vétkes t z rohant, most könnyek árja hömpölyög, mert b nbocsánat balzsama a kérges szívet megnyitá! Csodás e Fény: a Te napod, hol immár minden felragyog! Majd egykor ott örvendezhetünk, ahol, Urunk, Te vársz miránk. Ím, térden állva Téged áld a mérhetetlen Szép Világ, mit szent kegyelmed alkotott - daloljunk Égi Dallamot! Véget ért hát a Pride Day, a világ homoszexuálisainak, leszbikusainak, biszexuálisainak és általában véve is szexuálisan másként érz inek évenkénti, hatalmas ünnepe. Torontóban már egy hete készültek rá, szinte egymás tyúkszemére tapostak az el rendezvények, a Gay Village-ben, a Yonge, Gerrard, Bloor és Sherbourne utcák által határolt, közel öt négyzetkilométeres meleg-negyedben lépni alig lehetett, míg végül a mai reggel lezárták az autóforgalmat, s elkezd dött a karnevál. Az összes újság, rádió- és tévéállomás ott volt, ez utóbbiak helyszíni közvetítést sugároztak nyolc teljes órahosszat, mint egykoron a Magyar Televízió a megboldogult május elsejéken. Több, mint félmillióan vonultak fel, a menet élén Barbara Hall-lal, Torontó polgármester-asszonyával, aki megnyitóbeszédében boldognak mondta magát, hogy

annak a városnak els embere lehet, amely Észak-Amerika legnagyobb homoszexuális közösségének ad otthont. Minden náció, minden korosztály képviselte magát: volt, akit csak tolldísz fedett, volt, akit az sem. (Egy ötletes és szép test néger fiú például bekente magát mézzel és kókuszreszelékben meghemperedett. Hogy mindezt kik nyalták le róla, már nem sikerült meglátnunk.) Én, aki legendásan borzongok mindenfajta tömegmegmozdulástól, s éppen ezért még a saját koncertjeimet is nehezen viselem el, különösen jól éreztem magam. Ennek a hatalmas tömegnek hihetetlen vonzer t adott, hogy nem politikai kényszerb l, vagy a megszokás hatalmából trappolt ide, táncolt a házak tetején önfeledten, evett-ivott jóíz en, hanem afeletti örömét fejezte ki, hogy Kanadából, ebb l az emberölt vel ezel tt még rideg, puritán, a boltok kirakatait vasárnaponként lefüggönyöz és a kocsmákat bezáró utóviktoriánus országból mára a világ legkellemesebb és legtoleránsabb országainak egyike lett, ahol az emberek nem azért dobják a kukákba a legkisebb szemetet is, mert nem akarnak véteni a törvény ellen, hanem azért, mert szeretik és féltik hazájukat, amelyet nem politikai szólamok és hatalmat bitorló apró érdekközösségek tartanak egybe, hanem az, hogy jó itt élni, jobb, mint bárhol másutt a világon, s minden egyes cigarettacsikk eldobásával ezt a jólétet fenyegetné veszély. A kanadai törvényhozás és a bíróságok napról napra bontják le a diszkrimináció vasfüggönyének utolsó darabjait: a szexuális aktusok korhatára mindenfajta nem (vagy egynem ség) esetén tizennégy év lett, azonos nem párok törvényes kapcsolatot köthetnek, gyermekeket adoptálhatnak, s furcsa módon még nem nyílt meg az ég, t zzel-kénnel nem pusztult el e nép, s t, a látszat szerint vidámabban tekint a jöv be, mint a dühödten erkölcsös európai demokráciák. Néhány héttel ezel tt Kanada összes nyilvános terén, villamosán, metrójában, autóbuszán kifüggesztették az új törvény szövegét: "Aki tanúja vagy szenved alanya minden olyan szóbani, írásbeli vagy tettleges megnyilatkozásnak, amely a b rszín, az állampolgárság, az etnikai hovatartozás vagy a szexuális beállítottság ellen irányul, haladéktalanul jelentkezzen a legközelebbi rend rnél." Szóval egy ilyen ország után jobb lenne, ha Kelet-Európa m kedvel demokratái nem tartanának nékem több mesedélutánt az emberi szabadságról. A magyar társadalom sznobságával, pr dségével és mérhetetlen konzervativizmusával a melegeket a társadalom kirekesztettjeivé teszi. Nyilvánosan nemigen lehet tudni befutott orvosról, ügyvédr l, netán politikusról, hogy homoszexuális: err l kizárólag a nyelvek beszélnek mindenki reszketve fél, hogy elveszíti egzisztenciáját, ha kiderül róla szexuális hovatartozósága, így nemi és érzelmi életük lefüggönyzött hálószobákra, állandósult hazudozásra és örökös rettegésre van ítélve. Ami ezen felül marad, az nagyon siralmas. Teljes nyíltsággal - úgy t nik - csak az a réteg vállalja szexuális különböz ségét, amelynek más vesztenivalója már nemigen van. Ezek délig alszanak, délután barátjuktól barátjukig ténferegnek, hazarohannak anyjukhoz kérni egy ezrest az aznapi cigarettára, g zfürd re, és este nyolc körül kezdenek kivirulni. Elmennek a meleg szórakozóhelyekre, ami önmagában nem lenne baj, hiszen Elton John avagy Ferencsik János is járnak-jártak ilyesfélékbe, de k csak oda járnak - ez az életük alapvet

közege. Ameddig fiatalok és kívánatosak, mindég akad valaki, aki elviszi ket vacsorázni vagy szeretkezni, de ahogy múlnak az évek, egyre többször egyedül baktatnak haza a sötét utcákon. Vagy három éve egyszer lementem egy neves, magyar színésszel az egyik budapesti meleg-bárba. Ahogy álltunk ott a sarokban, egyszerre csak megszólalt: "Akiket itt látok, szinte mindegyik önmagán viseli a fenevad bélyegének a jegyét!" El ször nem értettem, hogy mire céloz, de lassan rájöttem az igazára. Én még egyetlen magyar heteroszexuális emberrel nem találkoztam, akinek az lenne a f foglalkozása, hogy heteroszexuális, s ezt megteheti, hiszen szexuális beállítottsága okán teljes érték és szavazatú tagja a magyar társadalomnak. A magukat nyíltan melegnek vallókat azonban nemcsak megbélyegzi és kiközösíti, de a lejt n le is taszítja e társadalom. Pedig dehogyis akarják k az erkölcsi anarchiát, dehogyis érzik jól magukat ebben az életformában. Csak kapkodnak, mint fuldokló a leveg ért, hogy szeressék és megbecsüljék ket. S amint az el bbi fölött végül összecsapnak a hullámok, úgy merülnek alá ezek az ezerszer megkínzott, védtelen teremtések is e titkos gettó hullámaiban, pedig csak a szerelmet és a h séget várták volna el; a figyelmet, a kedvességet, aminek hiányában mindegyikünkb l szörnyeteg válhat. És azt is tudom, hogy a legtöbben szintén viszonoznák is az elvárt odaadást. Ám, amint ennyi elegend volt egy jó kapcsolathoz a tizenkilencedik században, úgy kevésnek t nik már a huszadikban. Mert ha nagyritkán sikerül is valakinek megtalálni az igazi szerelmet, ez nem jelentheti saját egzisztenciája feladását. Életünket, e törékeny és fenyegetett épületet önmagunknak kell hordoznunk, megváltásunk titka saját lelkünkben van, és önmegvalósításunkkal nem várhatunk holnapig, mert már a tegnapi nap is kés volt. Gyakorta vetik a m vészek szemére, hogy infantilisak, s nem vitás, hogy bizonyos küls jegyek valóban erre utalnak. Ám nem lehetséges-e, hogy csupán egy-egy gyermekekre jellemz tulajdonságuk él tovább, legtöbbnyire azok, amelyek a külvilág és a teljhatalmi rendszerek számára a legidegesít bbek? Példaként rögtön kett t hozok fel: a szüntelen kérdez sködést és az ösztönös szabadságérzést. Akárcsak a gyermekekben, a nagy lelkekben a kérdések sohasem nyugszanak le, s válasznak véletlenül sem fogadják el a "csak"-ot, avagy a tekintélyelvet: ez a hatalommal és az egyházakkal való összeütközésük talán legf bb oka, hiszen minden - a sorból kilógó - kérdés alapjaiban rendítheti meg ez utóbbiak elvi szükségszer ségét. A szabadságérzés látszólag a gátlástalansággal rokon, ám valójában nagyon is határozott bels világrendb l és erkölcsi öntörvény ségb l fakad, amely semmi rosszat nem lát abban, hogy birtokosa egy nagyvárosi utcasarkon fényes nappal, anyaszült meztelenül ótörök népdalokat énekeljen, vagy kutyákkal szeretkezzen, ám elveti azt, hogy a haza nevében, valójában egy kis hatalmi csoport érdekeit szolgálva, embereket gyilkoljon meg, vagy leölt állatok húsát egye, amit viszont mind a hatalom, mind az egyházak nagy része természetesnek tart.

Régen a m vészek éppen ezért elefántcsonttoronyba kényszerültek, amelyet mára a struccpolitika és a sündisznóállás váltott fel. Ám nem vitás, hogy ha a világ még egy esélyt kap, s kilábalhatunk a bajokból, azt csak a költ knek, a m vészeknek, a gyógyszereknek és a szexualitásnak köszönhetjük majd - már csak ezek segíthetnek. Kirakatperek, ÁVH, kitelepítések, cseng frász: ki ne emlékezne a rettenet éveire? - törtek fel az emlékek egy napfényes, vasárnapi délutánon id s, torontói lelkész barátomból, Turchányi Sándorból. Hosszasan, fürkész szemmel nézett bele söröskriglijébe, mintha ott is a múlt egy darabja rejt zne, majd folytatta: - De nagy néha - ki tudja miért? - a tigris továbbment, pedig akkor is ölhetett volna. Nem vett észre? Jóllakott a vérrel? Közelebb lépett hozzánk a Gondviselés? Atyám naftalin és diólevelek között rizte ezredesi egyenruháját még az ötvenes évek elején is. Lebeszélhetetlenül hitte, hogy hamarosan újfent felöltheti, ezért anyámnak legalább évente egyszer ki kellett mosnia. A ny hetetlen kincstári posztó szárítása csak az eltorlaszolt fáskamrában volt lehetséges, kizárólag h hullámok idején, amikor a társbérl k semmiképpen sem f tenek. Kétkilós parabellum pisztolyát, horpadt hüvely kardját a mosókonyha kéményében rejtegettük - itt nem volt t zhely, csak a kecskénk lakott benne. Már-már hozzászoktunk mindehhez, amikor atyám hivatalos értesítést kapott a hadkiegészít parancsnokságtól, hogy ezredesi rangjától megfosztják, és közlegénnyé fokozzák le. Gyötr balsejtelmek árnyékolták be családunkat, de a végkifejlet iszonyatáról nem lehettek fogalmaink. Atyám ugyanis, rimánkodásainkkal mit sem tör dve, felöltötte összes harci díszét, és ujjongó cigánygyerekekt l kísérve megérkezett a hadkiegészít parancsnokságra. Itt ünnepélyesen közölte egy gyepmesterb l lett rnaggyal, hogy ma sem tagadja meg a Legf bb Hadúrhoz való h ségét, valamint kinyilatkoztatta, miszerint egy régi tábori kuktának nagyobb becsülete van a szemében, mint a mostani hadügyminiszternek. (Ha nem tévedek, a rettenthetetlen Veres Péter lehetett soron akkortájt.) És mindörökre kideríthetetlen módon a négy elemis rnagy nem hívatta az rséget. Zavartan motyogott valamit arról, hogy nem hozta ezt az intézkedést, és legjobb lenne, ha az ezredes úr a mellékutcákon térne haza. Atyám természetesen a f utcán ment, s mi már becsomagoltuk a hideg élelmet, meg a meleg, téli gatyákat. De valahogy semmi sem történt... 1996 Kevés olyan beszédtémát lehet el hozni az angolszász társadalmakban, amely olyan mértékben tabunak, mitöbb, illetlenségnek számítana, mint a halál. Nap nap után nézem az utcán azokat a láthatóan utolsó stádiumuk határán lév AIDS-eseket, akik szinte hisztérikusan nem akarnak tudomást venni saját végük

közeliségér l s egyre görcsösebben lovalják bele magukat az életbe, mintha csak Yeats cinikus szavai teljesednének be: "Ne válogass! Ma élsz, halott vagy holnap. Vágtass, lovas!" De az öregek is hasonlóak a betegekhez: búzasárgára festett hajú, nyolcvanéves némberek büszkén riszálják vén farukat a délutáni napsütésben, s hosszú, bordó körmeik szoláriumtól összeaszott csontváz-ujjaikon a mexikói indiánok múmiáit idézik. Reszketnek még a tisztes öregkor fogalmától is, mert az eszükbe juttatja a halált, amelynek elfogadásával kapcsolatban az ket körülvev társadalom teljesen kihúzta alóluk a talajt: a legtöbb észak-amerikai ember csak elvétve találkozik szemt l szembe a halál igazi arcával. Kórházakban, magánklinikákon, speciálisan kiképzett és hallgatásra kötelezett ápolószemélyzet gy r jében halnak meg a legtöbben, s ez a személyzet nem els sorban a haldoklót védi a külvilágtól, hanem a társadalmat a halál valódi fogalmától, nehogy a hosszú útra kel k félelmeikkel és kétségeikkel belerondítsanak az idegbajosan vigyorgó tévéreklámok mesterkélt világába. Az egyházak nagy része segédkezet nyújt ehhez a társadalmi elködösítéshez, s a haldokló számára már értelmezhetetlen filozófiákról beszélnek, azokról, amelyek a történelem folyamán vicsorgó és kaszával büntet csontvázzá változtatták a régi görögök Thanatoszát, a gyönyör , fiatal fiút, akit Erosztól csak az különböztetett meg, hogy lefelé fordította a fáklyát. A kanadai kórházi lelkészek legtöbbje - felekezeti hovatartozástól függetlenül - nyírott bajuszt visel, szemüveges és felettébb szívélyes. Bajuszán - akárcsak egy kopott lábtörl n - óvatosan megtisztítja szavait, és a szemüveg még azután is aggódva utánuk néz, hogy kell képpen semmitmondóak-e. Mindent elken masszaként árasztja színtelen szóáradatát, melyben verg dve fuldoklanak a tények. Tud teljesen fölösleges voltáról, de mindezt kedélyesen fogja fel, mint turista az utcai tenyérjóst. Olyannyira alkalmazkodó jelenség, hogy Néró is államsegélyt fizetne néki, mert a felgyújtott Rómáról bizonyára így prédikált volna: "Legyen világosság! És l n!" A hullát megintcsak kiképzett személyzet veszi kezelésbe: mosdatják, kozmetikázzák, szilikoninjekciókkal és festékkel pirospozsgásan dundivá pofásítják az ábrázatukat, majd vidám szín ruhákba öltöztetik ket. A ravatal nem a temet kben van, hiszen ott túlságosan sok minden emlékeztetné a megjelenteket az elmúlásra: a temetkezési vállalkozók ehelyett a lakóházak közé építik kis palotáikat, amelyek kinézetükben alig különböznek egy el kel golfklubtól. Bárpultok és szép festmények között, b rkanapékon hencseregve beszélgetnek a megjelentek, s a halott, aki a szalon sarkában mosolygós ábrázattal fekszik, legtöbbször szóba sem jön, ám annál inkább az üzlet, a család, az ingatlanárak és a sport. Elképzelhetetlen lenne itt az európai temet k sírvirág illata, a mállott kripták elmúlás hangulata, a kandeláberek lobogása s a papok latin jajveszékelése. A nagy színjáték mögött e kontinens lakóinak a haláltól és az ismeretlenségt l való görcsös félelme húzódik, amely mintegy betekintést ad abba a kongó és sötét ürességbe, amely az üzletszer en megszervezett vallásosság alatt tátong. Peter Greeneway egyik filmjében a francia mesterszakács arról beszél, hogy az

emberek milyen hóbortosan szeretik a fekete szín ételeket: azt gondolják, hogy ezzel bekebelezik a halált. A legmegrázóbb temetésnek 1993-ban voltam véletlen tanúja Párisban. Ács Gáborral, a Pet fi Rádió fiatal riporterével bóklásztunk a Pere Lachaise temet ben. Csodálatos id volt, néhány perccel korábban álltunk fel a sírkert f bejáratával szemben lév kiskocsma asztalától, amelynek franciás szellemességgel ezt a nevet adták: "Jobb, mint a túloldalon". A levelekt l roskadozó ágak között a napfény nagy pettyekben világította meg Moliere, Chopin, Enescu, Abélard és Héloise sírját. Az ódon köveken gyíkok sütkéreztek, a tücskök pedig a folytonosan megújuló élet szerenádját pengették lantjaikon. A f út közepén lév hatalmas szoborcsoport is inkább allegorikus volt, mint megrázó: lepleiket el-elhagyó márványemberek meneteltek egy nyitott, fekete kapu felé, amely mögött a sötétség birodalma kezd dött. A krematórium és a kazamaták bejárata el tt Gábor egy pillanatra visszamaradt: ez a pillanat elegend volt ahhoz, hogy elveszítsük egymást. Hirtelen a kolumbárium hideg, nyirkos csarnokrendszerében találtam magam, amely olyan halványan volt csak megvilágítva, hogy szinte tapogatózni kellett a napfény ragyogása után. Egy-két perce lehettem bent, mikoris kísérteties jelenet vette kezdetét: a leny göz méret , visszhangos k falak között - olyan távolról, mintha ott sem lenne, de mégis minden hangjában hallhatóan - megszólalt Siegfried gyászindulója, a terem végében pedig egy bronzkapu, amelyet mérete okán idáig falnak véltem, lassan megnyílt, s keszeg, id tlen-id s, fekete talárba öltözött férfi közeledett urnával a kezében a másik terem túlvilági derengéséb l, mögötte pedig fiatal lány jött mezítláb (ma sem értem, miért?), kezében rózsaszállal, láthatóan roskadozva a fájdalomtól: akárcsak A halál és a lányka kelt volna életre. Visszahúzódtam egy sötét mélyedésbe, s borzongva figyeltem e látomást. Mikor a terem távoli szegletébe értek, s az öreg egy falban lév üregbe helyezte az urnát, a lányt elhagyta minden ereje, a földre borult, és keservesen elkezdett zokogni: jajgatása a visszhangos kriptában egybezúgott Wagner komor harmóniáival. Az öreg pedig a Végzet kimértségével, a lányra ügyet sem vetve végezte a dolgát. Kimenekültem a napfénybe, de hosszú hetekig nem tudtam szabadulni a halál színpadának e kegyetlen el adásától. Soha nem tudom már meg, kit siratott a lány: maradjon is titok számomra. Én inkább a halálfélelemt l félek, mintsem a haláltól. Hitem és meggy z désem mind az esetleges halál utáni élet, mind a teljes megsemmisülés inkább jó oldalait mutatja nékem, mintsem azokat, amelyek kétségbe ejtenének. Taszíthat a sors olyan helyzetbe, mikoris az élet sokkal nagyobb teherré válik számunkra, mint a megváltó halál, s amikor már e testben való létezésünk nem ér meg annyit, hogy minden áron ragaszkodjunk hozzá. Seneca írja valahol: "A bölcs sors úgy rendelte, hogy az életnek egyetlen bejárata, de számtalan kijárata van." És tagadhatatlan: sokszor a lélek el bb érik meg az indulásra, mint a test. "Egy napon megérkezik a vonat, be kell szállni, el kell utazni. Ez rendben van. Csak nem szeretnék sokáig várakozni a huzatos peronon." - mondta Sauerbruck, az

öreg, német sebészprofesszor. S miért ne válasszuk az el bbi vonatot a cúgos várócsarnok helyett? Hálás és békés szívvel, önkéntesen is elindulhatok a Végs Utazásra, minden idegszálamban emlékezve rá, hogy itt a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy és ismeretlen Úrnak vendége voltam. Szinte mindég pontosan akkor, amikor az ember megunja a tespedt és unalmas kanadai jólétet, történik valami, amely meggy z arról, hogy kevés olyan kellemes ország van a világon, mint ez. Pár perccel ezel tt - éppen hazafelé tartottam a Gerrard utcán - arra lettem figyelmes, hogy a forgalmas autóút elválasztósávjánál egy ember térdel és szöszmötöl a földön, majd felvesz valamit, s az Allen's park füvére viszi. Többen álltuk körül a kis mókust, mert az volt az úriember foglalatoskodásának tárgya: szakadt csavargók, gyereküket sétáltató kismamák, esti kocogásukat megszakító, egyetemista fiatalok. A jól öltözött, középkorú férfi mindeközben a mókust ápolgatta, amelyet néhány perccel azt megel z en egy autó meglegyintett, s ügyet sem vetett arra, hogy mindeközben össze-vissza piszkolja méregdrága Keaton-öltönyét a park füvén. A mókus egyszerre csak talpra állt, majd - ha kicsit imbolyogva is - de tett egy pár lépést, mire a körülötte állók lelkesen megtapsolták. Az ügybuzgó úriember azonban láthatólag még nem érezte bevégezettnek misszióját, mert aktatáskájából egy nejlonzacskót húzott ki, a mókust belenyalábolta, hogy csak pislogó feje látszott ki bel le, majd kijelentette: - Elviszem az állatorvoshoz! Már indult volna, amikor az egyik bámészkodó elé ugrott: - Taxis vagyok, ott áll a kocsim a túloldalon, jöjjön, elviszem magát ingyen! Egy perc múlva elviharzottak a kanárisárga, orrán-száján füstöl tragaccsal, a tömeg pedig lassan szétoszlott: mindenki mosolyogva ment a dolgára. Ehhez hasonló dolgot még soha nem láttam, de gyakran olvastam: a hetvenes évek magyar általános iskoláinak kötelez olvasmányai hemzsegtek az állatokat h siesen megment úttör kt l, s én viszolyogtam ezen erkölcsi tanmesékt l, mert a mindennapi életben hazugságnak véltem az ilyesmit. S t, inkább arra tudtam példákat felhozni, hogy az ilyen történeteken feln tt kamaszok hogyan kínoztak és öltek meg állatokat nagyfiúskodásból, vagy pusztán szadizmusból. A fentebb említett úriember nem volt úttör , s minden bizonnyal nem olvasta az emelkedett erkölcsiség történeteket sem, ha egyáltalán olvasott is valamit az elemi iskolában. Azt sem feltételezem, hogy a körülállók elismerésének a kedvéért tette volna, amit tett, egy olyan állattal, amelyb l Torontó parkjaiban háromszor annyi van, mint Budapesten kóbor kutyából. Talán csak arról van szó, hogy ez a társadalom beleépít valamely titokzatos módon az emberek személyiségi kódjai közé egy olyan láthatatlan mikroprocesszort, amelynek az a neve: emberiesség. Ez kivétel nélkül megvolt e kis történet minden résztvev jének gondolkodásában: az úriemberében, a taxivezet jében s a körülállókban, akik mindezt a világ legtermészetesebb dolgának tartották.

Remélem, talán az enyémben is ott van, s csupán Kelet-Európa leszoktatott arról, hogy merjek is rá hagyatkozni. Sikerült szert tennem Vladimir de Pachmann néhány felvételére, s ma azokat hallgattam egész nap. Pachmann egyike volt a századforduló legjelent sebb és legvirtuózabb zongoram vészeinek, aki ennek ellenére sem annyira zongorázásával, mint inkább elképeszt különcségeivel állított igazán maradandó emléket önmagának. Oroszországi zsidó volt, s az 1840-es évek táján született. Csodagyerekként beutazta egész Európát, s leny göz en gyors tempói mellett f ként Chopin hihetetlenül lágy és nosztalgikus billentésével varázsolta el hallgatóit. Utóbb aztán furcsa dolgokra szokott rá. Elkezdett a koncertjein beszélni, gesztikulálni, néha üvöltözni is. Addig nem volt baj, amíg ezt csak saját hangversenyein csinálta, de rendszeresen botrányt csapott másokéin is: kollégái ezért reszkettek jelenlétét l. Bernard Shaw, aki egy ideig zenekritikusként m ködött, egy ízben ezt írta a m vész New York-i hangversenye után: "Tegnap este Pachmann úr jólismert pantomimikus el adásában volt részünk, Chopin zenéjének kíséretében." Koncertjein egy rettenetes, fekete malaclopó köpenyt viselt, amelynek olyan bukéja volt, hogy rá lehetett könyökölni: azt állította róla, hogy Chopintól örökölte, s nem akarta bel le kimosni a "szerz lehelletét". Soha nem gyakorolt, s állította, hogy legjobb ujjgyakorlat a tehénfejés, amelyet viszont egyetlen reggel sem mulasztott el, majd a tejet a csatornába öntötte. Hírhedt történetei közül csokorba foglaltam egynéhányat - jó mulatást kívánok hozzájuk. Rómában meghirdetett koncertjén kivonult a színpadra, s leült a zongoraszékre, amelyen rögvest fészkel dni kezdett. Húzogatta el re, hátra, majd végül kirohant, s egy vaskos könyvvel tért vissza, amit rátett a székre. Ismét izgett-mozgott rajta, majd hirtelen felpattant, kinyitotta a könyvet, kitépett bel le egy oldalt, visszacsukta, ráült, s elkezdett játszani. Berlini koncertjén Chopin híres Perckering jét játszotta, ám fejével mindvégig oly annyira jobbra d lt, hogy kezét egyáltalán nem lehetett látni. A m után felfedte okát a közönségnek: - Ott, a széksorok között látom lapulni régi barátomat és kollégámat, Rosenthall urat, s nem akarom, hogy ellesse az ujjrendjeimet! Bécsi hangversenyén Chopin egyik mazurkáját játszotta - gyönyör en. A taps után megkérdezte: - Nos, hogy tetszett? Válaszként ismét hatalmas tapsvihar zúgott fel. Pachmann egyszerre elvörösödött, orrlukai kitágultak, s habzó szájjal üvöltözni kezdett: - Maguk mind hülyék és süketek! Pocsék volt! - majd meglágyulva hozzátette - De most úgy fogok játszani, ahogyan csak egy Pachmann tud.

S visszaülve a zongorához, még egyszer eljátszotta az el bbi m vet - talán valóban gyönyör bben. Ugyanezen a hangversenyen Chopin g-moll balladájának egy nehéz jobbkéz-passzázsát elrontotta. Abbahagyta a játékot, balkezével hatalmasat csapott a jobbra, s ráüvöltött: - Pfuj, Pachmann! Ismét eljátszotta az el bbi futamot, mely ezúttal sikerült. Megint megállt, balkezével megveregette jobb vállát, s elismer en bólogatott: - Bravó, Pachmann! Nem szívlelte az újságírókat, s Londonba érkeztekor haraggal üvöltött rájuk: - Maguk most azért jöttek ide, hogy a kérdéseikkel szekáljanak, ahelyett, hogy térdre borulnának, és imádnának engem! Az egyik újságíró mégis megkockáztatta a kérdést: - Mester, mi a véleménye Londonról? Pachmann ráförmedt: - Ne kérdezzen hülyeségeket! Teljesen mindegy, hogy Pachmannak mi a véleménye Londonról. A kérdés csupán az, hogy Londonnak mi a véleménye Pachmannról! A zsurnalisztáknál jobban csupán az agresszív mamákat gy lölte, mert - ahogy mondta - "szent borzongása" volt a csodagyerekekt l. Egy ízben az egyik kitartó mama mégis megállította, s rögtön a lényegre tért: - Mester, meg kell hallgatnia a fiamat: káprázatos zongorista! Fejb l játsza az összes Bach, Mozart és Beethoven concertót, valamint Chopin legnehezebb et djeit! - S hány éves a kicsike? - kérdezte Pachmann tettetett nyájassággal. - Mindössze hat! - válaszolta diadalmasan a mama. - Sajnálom, túl öreg! - mondta Pachmann, s bevágta az ajtót. Budapesti koncertjének történetét Polgár Tibor, a Karády-sanzonok legendás szerz je mesélte el nékem 1986-ban, Torontóban. A koncertre, amely a pesti Vígadóban volt, nagyon el kel közönség gy lt egybe: maga József f herceg is ott volt, teljes tábornagyi díszben: az számára a rendez k külön fotelt állítottak be az els sor elé. Pachmann kirohant a színpadra, s rögvest hunyorogni kezdett: - Mi ez az idétlen világítás? - kiabált idegesen. - Azonnal kapcsolják le!

Mikor a lámpák kialudtak, Pachmann leült a székre, majd németül odaszólt a f herceghez: - Na, rmester úr, mit játsszak? Nagy zavar támadt, ám egyszerre egy Láng Mihály nev egyetemi tanár felpattant, s a m sorból felolvasta az els darab címét, s Pachmann végre elkezdett játszani. A szünet után kij ve a színpadra meglátott a közönség soraiban egy id sebb, zöldkalapos hölgyet. Elkezdett torkaszakadtából ordítozni: - Nem játszom addig, amíg az a zöld majom ott ül! - majd kirohant a színpadról. Botrány támadt, s a rendez a további inzultusok elkerülése végett egy sötétebb sarokba ültette a hölgyet. Pachmann óvatosan kikémlelt az ajtón, majd visszajött a színpadra: - Na, hála Istennek, a zöld majom elt nt! - s folytatta a hangversenyt. Ám az utolsó m el tt ismét észrevette a végzetes kalapot: - Segítség, visszajött a zöld majom! - rikácsolta. - Ma nem játszom többet! - s azzal kirohant a színpadról: soha többé nem látták Pesten. Egy ízben híres pályatársának, Godowsky-nak hangversenyén vett részt - ezúttal mint hallgató. Az egyik Bach-m közben felrohant a színpadra, s a m vész ölébe zuhant: - Nem, nem Leopold, ezt így kell játszani! - s néhány ütemet maga játszott el a darabból. Majd felállt, és megmagyarázta a közönségnek: - Ezt nem mutattam volna meg akárkinek, de Godowsky m vész úr a világ második legnagyobb zongoravirtuóza! - majd szerényen magára mutatott - S én vagyok az els ! S talán ez volt az egyetlen olyan történet, amelynek visszavágója is kerekedett. Néhány hónappal kés bb Pachmann londoni koncertjén - amelyet még az öreg Viktória királyn is megtisztelt jelenlétével - Godowsky ült hallgatóként az els sorban, a mellette lév széket pedig egy els hónapjaiban lév , várandós anya foglalta el. A legkölt ibb rész kell s közepén a hölgyet hányinger fogta el, s kezét a szájára szorítva kirohant a mosdóba. Godowsky jól hallhatóan megjegyezte: - Azért annyira nem játszott rosszul... A kényelmes kvarcórát csak mérnöki képességekkel lehetett átállítani, így konokul bécsi id t, hajnali két órát mutatott, mid n megkíséreltem megcsókolni az Egyesült Államok földjét - mesélte tovább emlékeit Turchányi tiszteletes. -

Az ausztriai menekülttáborban töltött hét hónap alatt ezerszer elképzeltem az érzelg s jelenetet: tarka nyüzsgés, vakító napfény, és én könnyes szemmel felegyenesedem a New York-i repül tér betonjáról. Ám - mint szürke életem annyi más nemes szándéka - ez sem sikerült. A légikiköt felett havases kavargott, napfénynek, tömegnek se híre, se hamva, s a végeláthatatlan betonmez n bagószín pocsolyák folydogáltak egymásba. Egy alaktalanná ázott cigarettásdoboz és egy eldobott légiprospektus között akartam megejteni: itt nem volt tócsa. De máris indult a busz, ráadásul egy locsolóautó is odaérkezett, és rejtélyes céloktól vezéreltetve permetezni kezdte a végtelen, vizes k kockákat. Szomorú voltam, mert úgy éreztem, enélkül nem teljes a megérkezés. Nem jöttem el nehéz szívvel Magyarországról. A szánni valóan szegényes szocialista szólamnyelv vitathatatlanul legkedveltebb jelz je volt akkoriban az egyszer . Egyszer ember, egyszer dolgozó, egyszer állampolgár, egyszer párttag. E nyakló nélküli leegyszer sítések mögött azonban nem az utca emberének megbecsülése rejlett, hanem a diktatúrák örökös félelme az egyéniségt l, az eredeti gondolatoktól és a különvéleményt l, hiszen örökös gondot okoznak az átlag fölé emelked alkotók: egy Kodály Zoltánt vagy egy Illyés Gyulát már kockázatos a bevett rend rségi gyakorlattal jobb belátásra bírni. A rezsim szerencséjére azonban kihalófélben voltak a hozzájuk hasonló szellemi tekintélyek, és mindent megtettek, hogy nehogy újra termel djenek valaha is: csupán a jelentéktelen középszer agyontámogatott beltenyészete virágzott. A szégyenteljes Káldy püspök által vezényelt Evangélikus Egyházban - amelynek lelkésze voltam - a Hazafias Népfront által forgalmazott, közkelet általánosságok füzérét cicomázták szüntelen: a világ békéje, a környezetvédelem, a harmadik világért való sápítozás. A hazai géniusztól való félelem egyfajta behozatali kényszerhez vezetett: inkább kiadjuk külföldi szerz k eredeti írásait, minthogy otthon engedjünk írni ilyeneket. Végül is a képlet szovjet volt: inkább ipari kémek hadával lopatunk el nyugati találmányokat, mintsem kutatni engedjük Szaharovot. Bármilyen hihetetlen is, tulajdonképpen ez volt az utolsó csepp a pohárban. A Szabad Európa egyik délutáni adásában bemondták, hogy kiterjedt szovjet kémbandát lepleztek le Amerikában, akik háztartási gépek tervrajzait lopkodták el. Ezt már nem bírtam elviselni. Az atombomba, a számítógép ellopását még csak-csak elfogadtam, de már egy kávéf z re való fantáziája sincs dics séges testvérünknek? Valahogy olyan volt ez, mint amikor az ideggyógyász a szemembe mondja, hogy szabad leveg re lenne szükségem, ám én mégis beszögezem az ablakokat. Mivel azonban tényleg fulladozom néha, ezért oxigénpalackot szerzek be. De ha mód adódik, erre sem költök, inkább ellopom egy szaküzletb l. Aznap este elkezdtem pakolni kis családom b röndjeit. Els amerikai napomon elfogtak a kétségek: vajon gyökeret tudok-e itt verni, ilyen reménytelenül fellengz s, európai szívvel, negyvenhat évesen, titkolni

ill en rossz angoltudással? A nagy kalandok ideje visszahozhatatlanul elmúlt: nem lett volna bölcsebb otthon maradni, és csöndesen elviselni a szellemi nyomort? Ám az ember egyszercsak rémülten rádöbben: saját, megrontott életének filmje pereg újból, de a szerepl k már saját gyerekei. Tegnap még sírtak, mert az óvónéni megszidta ket, amiért nem gy jtöttek Lenin-képeket, holnap azért fognak, mert "hely hiányában" nem vették fel ket az egyetemre. Aztán - talán már a tolókocsiban ülve - észreveszed, hogy pálinkásüveg kandikál ki a fiad zsebéb l, s amikor félszegen érdekl dsz, a szemedbe vágja, hogy miattad van. Miattad, akit nem kért, hogy megcsináld, és ha már mégis, akkor miért nem vitted el innen, amíg lehetett. A szomszéd macskája is megtesz ennyit: kölykét a szájában lógatva menekül, ha bedübörög a szemeteskocsi. Miel tt bevágná az ajtót, eltorzult arccal még visszaüvölt: "Nem tudtad, hogy itt elvtársnak, munkás rnek kell lenni ahhoz, hogy tanulhass, el rejuss? Dehogynem! Veled is ugyanezt csinálták, csak beletör dtél, gyáva voltál!" Jórészt talán ezért is jöttem el. Ott álltam hát az irdatlan, New York-i felh karcolók árnyékában, és belegondoltam: milyen is lehet ez a zavarbaejt en szabad, hatalmas birodalom, amelynek több a barátja a hivatalos ellenség országaiban, mint saját szövetségeseiben; amelyet irigykedve kioktatnak azok, akiket nagylelk en segélyez, és akit l esküdt ellenfelei megvették azt a Coca-Colát, amelyr l harminc éve még azt harsogták, hogy mérgez kábítószer. Vasárnap volt. A feleségem és a gyerekek alkalmi zenekart hallgattak a közeli parkban, én beosontam egy evangélikus templom hívogatóan kitárt kapuján. A civil ruhás lelkész csörg dobbal kísérte az emelvényen álló énekkart - többen táncoltak is ének közben. A hív k közül sokan az ég felé tartották a karjukat, s úgy rémlett, énekük hasonlít egy gyermekkoromban hallott verbunkosra. Tiszteletlenül vidám és hangos volt mindenki. Ketten kacagva karonragadtak és el revonszoltak, mint valami tétova arrajárót egy nógrádi lagziban. Mindenki felénk fordult és nevetett. Nevették ezt a kicsinyhit , félszeg, szép ruhájába és gátlásaiba temetkezett európait, aki még nem tanult meg hinni Amerikában, a szabadságban és önmagában. Az énekkar még kihívóbb vidámsággal dicsérte az Urat, a lelkész hahotázva forgott a csörg dobbal, s úgy t nt, maga az Isten is nevet már: - Nini! Egy aggódó, folyton udvariaskodó tengerentúli, aki még nem tudja, hogy az hazájában folyton feketébe kötött Biblia nem csupán a kórházak és a ravatalozók kelléke, hanem a pipacsos kánaáni mez k, a jövend vidámság és az örök béke hírnöke, és aki restelli, hogy már negyvenhat éves, hogy nem tud jól angolul, s hogy nem sikerült megcsókolnia Amerika földjét, pedig úgy, de úgy szerette volna. Az általános iskolában egyetlen olyan tanmesét olvastunk csupán, amelyre még

most, húsz év távlatából is emlékszem. Minthogy hat évesen már tudtam írni-olvasni, mára joger sen kijelenthetem, hogy ez az egyetlen történet, amely miatt érdemes volt nyolc évet elpazarolni az életemb l. "A Tudós lerakott egy bolhát az asztalra, s azt mondta néki: - Bolha, ugorj! - mire a bolha ugrott egy hatalmasat. A Tudós ekkor kitépte a bolha egyik lábát, s ismét így szólt: - Bolha, ugorj! - mire a bolha megint csak ugrott egyet, igaz, kisebbet. Ett l kezdve a Tudós darabonként kitépkedte a bolha lábait. Mikor az utolsóra is sor került, és vezényszavára a bolha nem mozdult, a Tudós el vett egy nagy könyvet, s beírta: Ha a bolhának az összes lábát kitépik, a bolha megsüketül." A Metropolitan Könyvtárban ma délután el adásnak álcázott, vég nélküli szájtépés folyt arról, hogy vajon léteznek-e UFO-k. Kevesen voltak elfogulatlanok a megjelent 40-50 ember közül. Egyesek teljes képtelenségnek állították be a kérdést, s azzal érveltek, hogy az összes idáigi rkutatás bizonyítja: életfeltételek kizárólag a Földön vannak. A társulat másik fele viszont látott már azonosíthatatlan repül tárgyakat, s t, egy öreg lengyel nénike beszámolói arra engedtek következtetni, hogy lakásában egész földönkívüli csordák szoktak garázdálkodni, mitöbb, a derék öreg hölgy mintegy nyomatékként még azt is hozzátette: rendszeresen megisszák a konyhaszekrényben lév lik rjeit. Igen kevesen voltak, akik tárgyilagosan és csupán észérvekre hagyatkozva úgy sejtették, hogy a válasz - mint általában a legtöbb dologban e világon - itt is valahol az arany középútban keresend . Az el adást megnyitó törékeny kis japán professzor - szakasztott úgy nézett ki, mint egy kiéheztetett cukormókus - végül is el adta saját teóriáját, amely felettébb figyelemfelkelt nek, mitöbb, logikusnak bizonyult. Véleménye szerint a Biblia gyakorlatilag nem más, mint egyszer , naiv emberek által leírt UFO történet. S következetesen végiggondolva állítását, több, mint valószín nek t nik az egész: Illés elragadása az égbe tüzes szekér által, Jézus mennybemenetele, Jónás a cethal gyomrában, János Apokalipszise, Ezékiel látomása mind-mind oly annyira egybevágnak, hogy jó okkal feltételezhetjük, noha biztosan ki nem jelenthetjük: igenis elképzelhet , hogy földönkívüli civilizációk követei jártak bolygónkon, s kapcsolatot tartottak seinkkel. S ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy a primitív barlangrajzokon hány és hány olyan különös tárgyat ábrázoltak, amelyek kísérteties hasonlóságot mutatnak az rhajókkal, könnyen elképzelem, hogyha egy felfedezetlen bels -afrikai törzshöz leszállna egy helikopter, az id k távlatában a törzslakók között is hasonló mondakör alakulna ki a rejtélyes, röpül istenségr l. E nyitott kérd jelre a legdiplomatikusabban talán a Churchillnek tulajdonított kis kérdéssel lehetne válaszolni: "Sokan büszkélkednek azzal, hogy személyesen ismerik a walesi herceget, s természetesen ezek nagy része hazudik. De lehet-e az hazugságukból arra a következtetésre jutni, hogy a walesi herceg nem is létezik?"

Drága Dinum, hogy meg tudod ríkatni Te az embert! Keserédes napom volt ma: könyvtáros barátn m, Donna, odaadta a gy jtemény egyik legértékesebb és talán legbecsesebb lemezét: Dinu Lipatti, a legendás román zongoram vész utolsó hangversenyének felvételét. Constantin Lipatti (merthogy Dinu csak a beceneve volt), a század legkölt ibb lelk m vésze 1917-ben született Bukarestben, s szenvedésekkel teli és rövid élete kísértetiesen idézi a száz esztend vel korábban meghalt másik zongora-poéta, Chopin sorsát. Jómódú családba született: keresztapja a híres heged s, Enescu volt, s anyja, ki maga is remekül zongorázott, úgy emlékezett vissza fia gyermekkorára, hogy zongorázni el bb kezdett, mint mosolyogni. Papírformák szerint soha és sehol nem tanult zenélni. Tizenhét évesen, 1934-ben, mikor csupán a második helyezést érte el a bécsi nemzetközi zongoraversenyen (Bécs, habár számtalan remek muzsikussal ajándékozta meg a világot, közönségét és zenészeinek nagy részét tekintve a Föld egyik legkonzervatívabb kékharisnya városa), Alfred Cortot tiltakozása jeléül kivonult a zs rib l, s meghívta a fiatalembert Párisba. Cortot mellett Nadia Boulanger-nál és Paul Dukasnál tanult, aki ezt mondta Cortot-nak: "Semmit sem tudunk már tanítani néki, hiszen nagyobb m vész, mint mi együtt valahányan. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy óvjuk és bátorítjuk t." Pályatársait els sorban elképeszt színgazdagsága fogta meg: minden egyes ujja szinte önálló életet élt (kisujja mindkét kezén olyan hosszúra n tt, mint gy r sujja), s képes volt bonyolult Bach fúgák minden szólamát más hangszínnel játszani. (Amikor e tekintetben nem volt éppen önmagával elégedett, mosolyogva azt mondogatta: "Makaróni ujjú vagyok!") Csodálatos indulását a háború megakasztotta, s visszatért Romániába, ahonnan 1944-ben vándorolt ki zongoram vész menyasszonyával, Madelaine-nel Skandinávián keresztül Svájcba: saját bevallásuk szerint öt frankkal érkeztek meg. Hamarosan a genfi Zeneakadémia professzora lesz, s ugyanabban az évben közli véle orvosa, hogy leukémiás. Születését l fogva törékeny egészsége napról napra gyengül, ám mégis tanít és koncertezik rendületlenül. 1950-re állapota aggasztóvá válik, s ekkor megpróbálkoznak az Amerikában éppen kifejlesztett csodagyógyszerrel, a cortisonnal, amelynek napi adagja 50 dollárba került: a költségeket Yehudi Menuhin, Charles Münch és genfi rajongói adják össze. A gyógyszer látszólag csodát tesz, s egy rövid nyárra megint egészségesnek érzi magát: ekkor veszi lemezre Bach B-dúr partitáját és Chopin kering it. Szeptember elején azonban szervezete végleg összeomlik, ám orvosa ennek ellenére sem tudja lebeszélni arról, hogy hangversenyt adjon egy svájci zenei fesztiválon. Délután érkeznek meg a városba, s már a szállodai szobában állandó légszomj-rohamai vannak. H séges orvosa tizenegy injekciót fecskendez bele, s amikor kicsit jobban lesz, elkezd öltözködni, majd elindul a szálloda el tt várakozó kocsihoz. A hangversenyterem bejáratánál az emberek könnyes szemmel és tapsviharral fogadják: mindenki tudja, hogy ez az utolsó hangversenye. A húsz lépcs fokot fél óra alatt tudja csak megtenni. Koncertjén ugyanazokat a m veket játsza, amelyeket a nyáron már lemezre vett: a Bachon és a Chopin-eken kívül két Schubert Impromptut és Mozart a-moll

szonátáját. Az utolsó Chopin-kering közben azonban elhagyja maradék ereje is: néhány ütem után abbahagyja, hosszú percekig csukott szemmel ül a zongora el tt, majd egyszerre belekezd Bach egyik koráljába. E korállal búcsúzott el közönségét l, hivatásától s az életét l, bár még hátra van két, kínkeserves hónap. December 2-án végighallgatja ágyából Beethoven egyik zongoraötösének felvételét, majd így szól feleségéhez: "Nem elég nagy zeneszerz nek lenni! Kiválasztott hangszernek kell lenni Isten kezében." Fél órával kés bb halott. Harminchárom esztend t töltött a Földön. Barátai szerint végtelenül kedves, jómodorú és mindenkin segíteni akaró úriember volt, lényegéb l fakadó finomsággal és eleganciával: ezeket a tulajdonságokat valóban birtokolta, nem csak eljátszotta, mint sokan. Személyiségéb l hiányzott az arroganciának, a vadságnak és a vulgaritásnak legkisebb szikrája is: még arra is képtelen volt, hogy növendékeinek pedagógiai célból - megmutassa, hogyan lehet egy m vet rosszul eljátszani. Ha néha barátai kedvéért dzsesszt rögtönzött, még a legtriviálisabb dallamot is el tudta varázsolni leny göz billentésével. Muzsikája olyan, mint a tavaszi, üde reggel (s a napfény, amelyet úgy szeretett): nála nem lehet érésr l beszélni hogyan is lehetne: ezek a Mozartok, Mendelssohnok, Lipattik teljes vértezetben születnek -, legfeljebb arról, hogy néha számunkra, emberek számára is lefordítják anyanyelvüket, az istenek beszédét. Harmincegy éves vagyok: tízszer annyi hanglemezem van, mint amennyit készített, s tízszer, ha nem százszor ismertebb vagyok, mint lehetett egész életében. Tudom, hogy jól orgonálok, s hogy ügyes virtuóz vagyok. De vajon egész idáigi munkásságomban lehet-e találni annyi m vészi alázatot, mint amennyi Lipatti egyetlen akkordjában benne volt? S jobb, ha kollégáim nagy részér l nem is beszélünk. Madelaine Lipatti példája is bizonyítja, hogy a m vészet történetében gyakori jelenség, ha a tehetséges feleség férje karrierének érdekében lemond a személyes sikerekr l, s csupán visszahúzódva, a háttérb l egyengeti kedvesének m vészi pályafutását. Kodály Zoltán els feleségér l, a nála húsz esztend vel id sebb Emma asszonyról mondják, hogy eredetibb és tehetségesebb zeneszerz volt, mint férje. Mindent, de mindent ellen rzött, miel tt Kodály a kiadóhoz küldte a m veket. Ez olyannyira gyakorlattá vált életükben, hogy - amint azt, ha jól emlékszem, Bónis Ferenc leírta - feleségének halála reggelén Kodály könnyes szemmel megfogalmazta a gyászjelentést, majd a papírlappal a kezében elindult a bels szoba felé. Hirtelen megállt, zokogni kezdett, s így szólt: "Ezt is meg akartam mutatni néki." Emma asszony teljes háttérbe húzódását talán az magyarázza leginkább, amit egy ízben Sz nyi Erzsébetnek mondott: "Tudod, Erzsikém, én nem nagy zeneszerz , csupán Kodály Zoltánné akartam lenni." Kodály határozott egyéniség, nagy jellem volt, noha er teljes egyénisége akaratlanul is háttérbe szorította a magyar zeneszerz k legjobbjait: Lajtha Lászlót, Lisznyai Szabó Gábort, Ádám Jen t és Bárdos Lajost. (Különösképpen nem szívlelték egymást Sztravinszkijjal, kiváltképpen azután, hogy ez utóbbi egy ízben kijelentette: "Kodály 1905-ben talált az istállóban egy magyar népdalt, s

azóta abból él!") Emma asszonnyal rengeteget segítettek másokon: Kistétényi Melindának lakást, Joó Árpádnak Steinway zongorát vásároltak, és senki sem csalódott, aki hozzájuk fordult. Mulatságos történet zajlott le az ötvenes évek elején, néhány esztend vel Emma asszony halála el tt, egy bemutatót követ díszvacsorán. Az asztalf n a zeneszerz addigra már igencsak nagyothalló felesége ült, t le jobbra Révai József, a rettegett kultuszminiszter, balra pedig Kodály. Emma asszony - mint minden nagyothalló ember - még akkor is kiabált, amikor azt képzelte, hogy suttog. A vacsora elején odafordult Révaihoz, és megkérdezte: - Maga kicsoda? Révai kedvesen bemutatkozott: - Révai József vagyok. Emma asszony odafordult Kodályhoz, kezével eltakarta száját, és olyan finoman, hogy a csillárok beleremegtek, férje fülébe súgta: - Zoltán! Ez itt a Révai! Majd visszafordult Révaihoz: - Az a lexikonos? Révai szerényen válaszolt: - Nem, én vagyok a miniszter. Emma asszony megint odahajolt Kodályhoz, és a fülébe dörögte: - Zoltán, ez itt nem a lexikonos Révai, hanem a miniszter! Majd hirtelen összeráncolta a homlokát, és visszafordult Révaihoz: - Akkor maga kommunista? Révai sorsába beletör dve, megadóan válaszolt: - Igen, asszonyom, kommunista vagyok. Emma asszony még egyszer odafordult férjurához, s egy tízezer decibeles rockzenekari er sít visszafogottságával a fülébe suttogta: - Zoltán, ez itt egy kommunista! Vigyázz, hogy mit beszélsz! Közismert rádiós anekdota: Kodály és Szörényi Levente ugyanazon délutáni

stúdióbeszélgetésben vettek részt. A mindég év d Kodály - meghallgatva az ifjú popzenész egyik felvételét - cinikusan megkérdezte: - Mondja, fiatal barátom, mit jelent az ön dalszövegeiben az, hogy "jeee, jeee, jeee"? Szörényi szarkasztikusan visszakérdezett: - És a Tanár úr elárulná, hogy mit jelent egyik kórusm vében az "ingyom-bingyom tálibe, tutálibe-málibe"? Andris napok óta azzal nyúz, hogy szeretne kipisilni tizenegyedik emeleti balkonunkról. Igyekszem ett l visszatartani, noha tudom, hogy a mélységbe való pisilés misztikus szenvedélye szinte minden férfiban benne van, bár személy szerint én inkább hegyormokról szeretem csinálni. Vajon a vén Freud miféle eredetét látná e vágynak? Révai Józsefnek, a Rákosi-féle "négyesfogat" kulturális ideológusának rózsadombi háza el tt éjjel-nappal az államvédelmi hatóság katonái strázsáltak. Két gyerekének állítólagos kedvenc éjszakai id töltése az volt, hogy lepisilték a teraszról a strázsák fejét, akik ezt mozdulatlanul t rték. A másik történetnek egyik id s barátom szemtanúja volt, t le hallottam. Amikor a király korában trónjáról egy elvált asszony szerelméért lemondó - walesi herceg Budapesten járt, este tíz körül nagy tömeg gy lt össze az Astoria Szálló elé, s hangosan követelték, hogy a herceg mutassa meg magát nékik. Pár perc múlva kinyílt a lakosztály ablaka, a herceg tökrészegen felállt az ablakpárkányra pezsg süveggel a kezében, s kedélyesen a tömeg közé pisált, mire az éljenezni kezdte és megtapsolta. A mostani angol királyi család pedig már azért is morgolódik, ha Diana walesi hercegnét bikiniben fényképezik le. Változnak az id k, s nem mindég abba az irányba, amelybe várható lenne. Néhány napra Montreálba kell mennem, s mivel a konyha az én királyságom, Andrisnak el re elkészítettem, amit tudtam. Lassan szokássá válik, hogy hétköznapokon csupán olasz és francia ételeket eszünk, s azok közül is leginkább a hús nélkülieket. Ez a vegetarianizmus gyakorlatias lustaságból fakad, ugyanis a sors rendre úgy hozza, hogy lakásunk mindég messze esik a húsboltoktól, viszont annyi zöldségbolt van a környéken, hogy, mondhatnám, télvíz idején a fákról a fejünkre esnek a túlérett görögdinnyék. Olasz barátném, a jóságos Renáta szinte mindég olyan étterembe vitt, ahol nem a külföldieknek szóló drága bóvlit kotyvasztották, hanem pompás, köznapi ételeket ehettünk. Ha most ott ülnék, minden bizonnyal a következ ket rendelném: sült padlizsánt f szeres olajban pácolva, rigatonit parmezánnal, olivabogyókat Rockforttal, végül Tiramisut (na persze, az igazit), s mindehhez édes, habzó rosé bort nyittatnék. Ezek egyikét sem ettem még Magyarországon (ott olasz éttermekben haway pizzát adnak ananásszal, amit l minden valamirevaló talján megtépné a ruháját, hamut szórna a fejére és hangosan jajveszékelne), s ezért nem árt, ha ideírom az els kett receptjét, már csak azért is, hogy én magam el ne felejtsem. Mindenek alapja a bazsalikom, a rozmaring, a szurokf , a tárkony, a majoranna f szeregyüttese, és a friss, balzsamos, zöld szín olivaolaj. Na, meg persze a frissen reszelt, finomra érlelt parmezán, nem az a fullasztó f részpor, amelyet a németek találtak fel hadászati célokra, parmezán fed néven. (Magyarországon

ez id szerint csupán egy sajtkereskedésr l tudok, amely igazi parmezánt árusít. A boltokban kapható "parmezán-jelleg " sajtban körülbelül annyi parmezán van, mint amennyi mackó a Mackósajtban. Egyébiránt jellegzetesen magyar szó a "-jelleg ": nem oly régen egy vegetáriánus étteremben láttam a "tatárbifsztek-jelleg " zöldségtálat!) Vegyük hát el ször a sült padlizsánt, amelyet legalább egy héttel evés el tt illik elkészíteni a pácolási id kedvéért. Két pohár, finom lángon meleged olajba beleteszünk két ev kanálnyit a f szerkeverékb l, két gerezd apróra vágott fokhagymát, és némi sót. Ha fokhagyma megfonnyadt, tekintsük ezt égi jelnek, s ne várjunk arra, hogy csipkebokor gyulladjon ki a sarokban: vegyük le a tálat a lángról. A padlizsánokat (személyenként egy fél biztosan elpusztul bel lük) ujjnyi vastag szeletekre, hosszában vágjuk fel, mindkét oldalukat vékonyan kenjük meg a már el készített olajjal, s azután roston - bárhol lehet az a rost: süt ben, szabad t znél, ellenségünk ég teteme fölött - megsütjük. Csak akkor vesszük le, mikor a vékonyabb részeinél már szinte megfeketül, de akkor sebtiben. Ezek után a maradék olajhoz hozzáadunk két ev kanál citromlevet, s egy pohárka savanykás almabort, az egészet egy csatos üvegbe öntjük, a sült padlizsánokat belegyömöszöljük, az üveget lezárjuk, s naponta egyszer megrázzuk. Kóstolgatni tilos! Pirított kenyéren tálalandó. S amilyen lassan készült ez el, olyan gyors a királyi rigatoni. Ez is úgy kezd dik, s azután rögtön be is fejez dik, mint a másik: egy pohár olívaolajban fonnyasztjuk a fokhagymát és a f szereket, s ebben az olajban forgatjuk meg a tésztát, amely olasz ízlés szerint mindég egy kicsit ragadós. s fényévnyi távolságra van az osztrák háziasszonyok agyba-f be f zött tésztakomédiáitól. Ezt kell már csak nyakon zúdítani a friss parmezánnal, s rögtön megnyílik számunkra a mennyek kapuja. Ám jól tessék megjegyezni: ehhez semmiféle más sajt és "jelleg " nem illik, csakis parmezán! De az nagyon. Ámen. WASP: az ezen a néven megbúvó, egyre maroknyibb társadalmi osztály az, amelyet már nem csak a színesb r ek, de a fehérek is fenntartással és h vös kimértséggel fogadnak az amerikai kontinensen. A rövidítés a white-anglo-saxo-protestant szavakat takarja, vagyis a magukat kiváltságosnak érz , dúsgazdag angolszász-protestánsok külön kasztban él , rendszerint fajgy löl leszármazottait, kik húsz-harminc szobás New York-i lakásokban laknak, kizárólag autón közlekednek, háztartási alkalmazottaik és sof rük van, és a Szent Tamásról elnevezett anglikán székesegyházba járnak, ahová, visszatérése esetén, Jézus Krisztus már csak származása okán sem tehetné be a lábát. A szó leggusztustalanabb értelmében sznobok, s létezésükkel elvették e kifejezés - senza-nobilitate - utolsó romantikus felhangját is. Misztikus vagyonaik felmentik ket a munka alól: a férfiak kizárólag bridzselni, golfozni és teniszezni járnak, Amerika legdrágább kurváival csalják meg feleségeiket, akik mindeközben csillagászati árú kozmetikumokkal masszíroztatják löttyedt b rüket, s a maradék id ben azon mesterkednek, hogyan tudnának még több pénzt elkölteni délel tti portyáikon a legel kel bb áruházakban. Esténként partikra járnak, néha színházba-operába, s társalkodás közben kedélyes közvetlenséggel beszélgetnek filmcsillagokról, híres virtuózokról, népszer írókról, kínosan

ügyelve arra, hogy soha ne azok alkotásai kerüljenek szóba, csakis magánéletük, ezzel is bizonyítandó bennfentességüket. A feleségek az intenzív semmittevést l depressziós, frigid alkoholisták vagy kábítószerélvez k lesznek, gyakran mindkett . Látszólagos közvetlenségük valójában a görcsös rettegést takarja, hogy akármiféle hétköznapi cselekedet által hasonlatossá lesznek az utca emberéhez. Még csekkjeiket sem önmaguk írják ki, hiszen az lealacsonyító, inkább ügyvédjükre, titkárukra bízzák. Kizárólag magánklubokban étkeznek, magángépekkel repülnek, s ha a landolás nem sikerül tökéletesen, megszenesedett tetemeiket olyan temet kben helyezik el a hivalkodó családi sírboltokba, ahol egy cserépnyi föld többe kerül, mint egy magyar vármegye. Nem oly régen amerikai karmester ismer sömr l jelent meg újsághír, miszerint magángépével lezuhant. Minthogy közismert volt roppant tériszonyáról - még dobogón állva sem tudott vezényelni -, különösnek találtam a hírt. Végül közös ismer sünk nyögte ki az igazat: a család "rangon alulinak találta", hogy biciklibalesetben halt meg. Hat esztend s távollét és egyéves városon belüli bujkálás után ismét koncertet adtam Torontóban, Kanada legnagyobb orgonáján, a Szent Pál székesegyházban. Nyolc órakor dugóba keveredtem a Church utcában, így hét perc késéssel érkeztem meg. Mikor beléptem a zsúfolt katedrálisba, els meglepetésemben megkérdeztem az impresszáriómat, lan Ross-t, hogy azért vannak-e ennyien, mert elmaradt a hokimeccs? Eléggé jól játszottam, s az improvizáció közben - Faludy Haláltáncának angol fordítására rögtönöztem - tornádószer vihar tört ki: csak úgy csapkodtak a villámok az ódon katedrálisba. Gedai Károly nagykövet barátom meg is jegyezte: "A mai hangversenyen közrem ködött a Jóisten." Viszontláthattam sok régi jóbarátot. Nem tudom, hogy hasznos volt-e. A mai este is szembeállított az elmúlás rohamos közeledésének gondolatával. A szürke hétköznapokon sunyítunk és valahogy sikerül elterelnünk a figyelmet róla. De életünknek ezek a bosszantó gócpontjai fájdalomcsillapító nélkül döfik a pengét az idegeinkbe. Az elmúlt napokkal amúgy is egyre inkább rámtör egyfajta nosztalgia, ami el l nem igazán van menekvésem. Valahogy olyan hirtelen jött a harminckettedik évem, és kissé övön aluli találat volt. Érted ezt? Mert én nem. Az egyik percben még gyerek voltam, szerettek, kényeztettek, aztán egyszerre csak elvesztettem ezt a biztonságérzetet, és itt vagyok, hogy túléljem a mindennapokat. Nem panaszkodhatom, hiszen jó túlél vagyok, de akkor is: az a tény, hogy minden napot túl kell élni, már kezd kicsit az idegeimre menni. Végül is be kell látnom, hogy elkényeztetett és jóindulatú zsarnok vagyok, aki kizárólag azért kényúr, mert érzi a küldetéstudatot, hogy a fejében lév dolgokat valóra váltsa, s ezt másként nem lehet. Visszafogottsággal nem megy el re ez a hajó, és nagyon sokszor környezetünk válik a M áldozatává. Nem alakíthatom személyiségemet úgy, mint az olvadt viaszt, csak akkor, ha véletlenül és kivételesen viaszembernek születek, ám ez esetben nem csak kiváltságom, hanem végzetem is lenne a viaszjelleg. S miért szorulnék menteget zésre, ha márvány lennék, s csak a vés nek engedelmeskednék? Alkati

adottságok ezek, amelyhez sorsunk kapcsolódik: hogy férfi vagyok-e vagy n , hogy férfiakhoz vonzódom-e vagy a n khöz, hogy színes vagyok-e vagy fehér, hogy a XXI. század gyermeke vagyok-e vagy a reneszánsz Firenzében születtem. Alkatunk és sorsunk szintézise az egyéniség. A tiszta egyéniségeknél e kett harmóniában él, míg a zavart egyéniségeknél a kett között feloldhatatlan ellentét húzódik. Az önismeret talán legnagyobb haszna abban áll, hogy jellemünk egyensúlyának megteremtésével sok kerül úttól megóv bennünket, mentesít a csalódások legkeser bb fajtájától, az önmagunkban való csalódástól, és megkímél a legfájóbb büntetést l: a nevetségességt l. Néhány hónapja történt. A Margit körúton sétálgattam délután - afféle sétálós fajta vagyok -, s megpróbáltam fénykorukban elképzelni az öreg, szecessziós palotákat, mikor még zárt úriházak voltak, ólomüveges lépcs házablakokkal, cselédlépcs kkel, liftet igazgató házmesterekkel, reggelenként mindent fényesre sikáló vicékkel. Egyszerre mohos emléktáblán akadt meg a szemem: e házban élt Bárdos Lajos zeneszerz . Szemhunyásnyi id alatt öregedtem meg, ott és akkor az utcán: az élet tünékenységének misztériuma költözött a szívembe, amely ráébresztett a percek kegyetlen rohanására. Mert a mohos márványlap alatt feltolult bennem egyetlen találkozásom emléke Bárdos Lajossal, a legendás zeneszerz vel, nemzedékek betlehemi csillagával, kib l mára mállott emléktábla és zenetörténelem lett. A hetvenes évek vége felé - talán még ma is - rendszeresek voltak az Országos Magyar Cecília Egyesület kedd esténkénti hangversenyei a pesti Egyetemi templomban. Egy alkalommal megkértek, játsszak el egy Bach m vet, s néhány percig improvizáljak - azon az estén amúgy a nagyhír Szent László kórus énekelte Bárdos Lajos néhány m vét. Az orgonakarzaton kevesen voltunk: Kistétényi Melinda ült jobbomon, s néhány konzervatóriumi osztálytársam állt a bal oldalon. A téma, amelyre improvizáltam, Bárdos Nyújtsd ki mennyb l, ó, Szent Anyánk, kezedet! kezdet kórusának népi dallama volt: ha emlékeim nem csalnak, három tételes szvittet formáltam bel le. A hangverseny végén lementem Melindával a lépcs n a Papnevel Szeminárium bels udvarának a kereng je felé. A lépcs torkolatánál Bárdos Lajos várt bennünket. - Szeretném megismerni a kis csodavirtuózt! - mondta Melindának. - Ez a fiú az, Tanár úr! - válaszolt Melinda, s maga elé tolt. Az öreg rámemelte nagy, vizes szemeit - nagyon rosszul látott már akkoriban -, s megszorította a kezemet: - És ki a mestere a legénynek? - mosolygott hunyorogva. - Bach... Johann Sebastian Bach! - vágta rá Melinda. - Nála jobb nem is lehetne! - mondta Bárdos. - Csak így tovább, barátom - s hosszan, fürkészve rámnézett -, ne add fel soha a göröngyös út miatt: néked

megéri! Még egyszer megszorította a kezemet, s lassan elindult hosszú, halszálkás kabátjában a kereng vörös naplementében úszó k kockáin, mígnem sziluettje beleveszett a folyosó végének rjöng fényorgiájába. A mai Toronto Star levelezési rovatában megjelent egy imádság. Legjobb, ha a hozzá kapcsolódó levéllel együtt idézem: "Kedves Szerkeszt Asszony! Ezt a kis fohászt találtam a minap öregotthonunk faliújságán: remélem, megjelenteti. Sok id s ember felismerheti magát benne, és talán tanulhat is bel le. Tisztelettel: egy sz hajú vénség" Az utolsó évek imádsága "Uram, Te látod, hogy minden perccel öregebb s öregebb leszek. Kérlek, rizz meg attól, hogy állandóan fecseg vénember legyek, akinek szüntelen bels késztetése van, hogy a világegyetem minden kérdéséhez rögtön hozzászóljon, s elmondja sommás véleményét. Óvj meg, Uram, attól, hogy mindég és mindenkinek a dolgába beleüssem az orromat. Hogy véget nem ér szólóestekkel kínozzam környezetemet senkit sem érdekl részletekr l. Add meg, ó, Hatalmas, a kegyelmet, hogy mindég csupán a lényegr l beszéljek, s hogy türelemmel és megértéssel hallgassam mások panaszait a fájdalmakról, anélkül, hogy rögvest a sajátjaimmal vágnék vissza. Taníts, ó, Örökkévaló, hogy tudomásul vegyem: sokszor, s t, a legtöbbször hibázom. Ne tegyél engem szentté (hiszen a szentekkel rettenetes lehet együtt élni), sem pedig az ördög által megszállott, keser vénemberré, hanem olyanná, aki elviselhet , s aki mellett az élet kellemes. Tegyél engem gondolkodóvá, de rizz meg a hangulati csapongásoktól, tegyél segít késszé, er szakosság nélkül, és függetlenné, aki azért méltósággal tudja elfogadni a néki nyújtott segítséget. Szabadíts meg attól a torz gondolattól, hogy amiért hosszabb ideje élek, több jogom van e világhoz, mint a nálam fiatalabbaknak, s hogy általában véve is bölcsebb vagyok náluk. Uram, Istenem, Te tudod, hogy amikor elj az utolsó perc, oly jó lenne számomra, ha lenne még egy-két barátom. Ámen." Tizenhat esztend s korom körül lehetett, hogy egy meghallgatásra készültem a Zeneakadémia nagytermének az orgonáján - gyakorlóid met el z délutánra osztották be. A színpad zsúfolva volt székekkel, kottatartókkal, hangszerekkel - a technikusok már délben berendezték az esti hangverseny kellékeit. Bachot játszottam, a monumentális Passacagliát, ezt a misztikus, lobogóan gyertyafényes halotti táncot, minden id k talán legpazarabb zenéjét. A teremben sötét volt, csak a bejáratok feletti biztonsági lámpák égtek, s a hatalmas orgona katedrálissá varázsolta körülöttem az épületet. A m második felében, a nagy kett sfúgában éreztem, hogy valaki mögöttem áll, de csak a letisztult és megbékélt C-dúr záróakkord után fordultam hátra: Ferencsik János támaszkodott a nagy, fekete Steinway zongorának. Meglepetésemben szólni sem tudtam - amikor az ember egy él legendával találkozik, pillanatok alatt a nyakába zúdul mindaz a mítosz, amelyet az évek során hallott fel le. Ferencsik közelebb lépett, vállamra rakta kezét, és így szólt:

- Ezt olyan meggy z en játszottad, mintha értenéd is, mir l szól! Elkapott az önérzet: - Ha Mozart hat évesen operát írt, miért ne foghatnám fel tizenhat esztend sen Bach muzsikáját? Válaszom láthatólag megtetszett a Mesternek, mert halványan elmosolyodott, s hosszan, nagyon hosszan nézett az üres széksorok felé. - Én is nagyon szeretek orgonálni - szólalt meg végül -, ha szorgalmasabb vagyok, talán orgonista vált volna bel lem. Soha ne feledd: Bach nagyon közel állt a Jóistenhez! Közben muzsikusok érkeztek, s Ferencsik János beszédbe elegyedett valakivel, én pedig elindultam haza. Egy-két évvel kés bb néhány hónapig a Fillér utcában laktam, s ahogy délutánonként leszálltam a buszról, utam Ferencsik strandépület-szer háza mellett vitt el. Egy ízben elmélázva baktattam, mikor rekedtes hang szólalt meg a kertb l: - Megszenvedtél már érte, hogy jogod legyen Bachot játszani? Az öreg állt a bokrok között, kötéssel a gégéjén. Huncut mosollyal hívott be, s a k risbokrok és virágok között savanyú balatoni bort ittunk. Majd a házban Robert Heger egyik Richard Strauss felvételét - a Rózsalovag utolsó tercettjét - hallgattuk elmélázva. Soha többé nem láttam t. Barátommal, az öreg Sir Lloyd Simmons-szal, Erzsébet királyn unokatestvérével, Winston Churchill hajdani kártyapartnerével ebédeltem ma, ki annak ellenére, hogy dúsgazdag család sarja és történelmi név visel je, minden este kilopódzik tóparti luxuslakásából, és áttúrja a környék kukáit: friss szerzeményeit másnap olyan büszkén mutogatja, mint újgazdagék a méregdrága párisi áruházban vett bóvlikat. Életfilozófiája igen egyszer : ne mássz túl magasra, mert Isten néha megrázza a fát! Ma két aranyos történetet mesélt el Churchillr l. A legendás miniszterelnökhöz egy ízben harcosan feminista újságírón furakodott oda, s néhány percnyi beszélgetés után felkiáltott: - Uram, ha maga lenne a férjem, ciánt kevernék a teájába! Churchill szelíd mosollyal válaszolt: - Kisasszony, ha Ön lenne a feleségem, meg is innám! A fiatal Erzsébet királyn egyik garden party-ján Churchill egy roppant csúnya palotahölggyel találkozott, ki barátn i társaságában volt. A kissé szalonspicces Churchill sopánkodva csapta össze kövér kezeit:

- Asszonyom, hogy maga milyen randa! A hölgy halálra sértetten csattant fel: - Ön pedig, Miniszterelnök úr, tökrészeg! A vén politikus joviálisan vigyorgott: - Ez igaz, de az holnapra elmúlik! Valamikor a kilencvenes évek elején egy napon b ntudatom támadt, hogy meg kellene hallgatni legalább kéthetenként egyszer az üzenetrögzít szalagját. Bekapcsoltam a gépet, s jegyzettömbbel a kezemben megadással hátrad ltem a székemben. A szalag legelején ismer sen csengett a hang: "Itt Friderikusz Sándor beszél. Kérlek, hívj vissza a következ számon..." Vélhet en másnapról származott a kettes számú, hasonló tartalmú üzenet. Majd minden további napon egy-egy, egészen az utolsóig: "Itt ismét Friderikusz Sándor beszél. Xaver, ha holnap sem hívsz vissza, elmegyek hozzád, leülök az ajtód elé, és addig nem mozdulok, ameddig haza nem jössz!" Meggy z érv volt - visszahívtam. Másnap már találkoztunk: kés re járt, mire eljutottam az irodájába. Rajta kívül mindenki hazament addigra, csak ült íróasztalánál, s azokat a róla készült fotómontázsokat nézegette, amelyb l kés bb a meglehet sen eredeti, ám a nyárspolgárok körében nem kis botránkozást kiváltott könyv készült. - Szomjas vagy? - lépett oda a h t szekrényhez: már csak egy negyed üveg Diet Pepsi volt benne. - Ezek a kurvák mindent megittak! - morogta, majd meghúzta az üveget. - Jaj, de szar ez, Istenem! - szakadt fel bel le egy böffentéssel. Gyere le a szomszédba, igyunk ott valamit! A bár a Váci utca csendes mellékutcájában egyike volt ama ritka helyeknek Budapesten, amelyek meg riztek valamit a nagypolgári eleganciából, s ahonnan gyorsan kinézték a bepofátlankodó újgazdagokat. Spanyol óbort és tejszínes Amarettót iszogattunk, Sándor a Nagy utazás dallamát dúdolgatta csöndes szórakozottsággal, s közben arról beszélt, hogy régóta tervbe vette a m sorba való meghívásomat. Attól kezdve sokszor találkoztunk esténként, s bár hivatásunk és indíttatásunk különbözött, hamar nyilvánvalóvá lett az a kett nk között szikrázó, alapvet szimpátia, amely rokon lelkek között minden korban s mindenfajta cudar körülmény dacára létrejön. Mind a ketten a közönség kegyeltjei, jobban cseng szóval sztárok vagyunk; mindketten állandó és idült harcban állunk a szakmai középszer buta, de nagy tömeg hadseregével szemben; mindketten abba az embercsoportba tartozunk, amely nem fél új utakra lépni, szereti a szabadságot, türelmetlen a lassú-agyúak szuszogását hallgatni, és az életet egy jól eljátszandó s megnyerend partinak tartja csupán. Féltékenység szóba sem jöhetett: az elképeszt közismertségét nem is lehetett összehasonlítani az én ismertségi szemétdombocskámmal, a kulturális élettel, viszont kárpótolt, hogy a televíziózás adta tiszavirág élet dics séggel szemben az én lemezeimet még

kétszáz év múlva is lejátszák majd. Sándor vibrálóan intellektuális, roppant naprakész srác, nagyszer a fantáziája, és mindég tudja, hogy hová kell nyúlnia azért a dologért, amit éppen keres. Kiviláglott furcsa kett ssége: üzleti ügyekben legszívesebben még a tízfilléresért is lehajolna, magánemberként azonban nagylelk és segít kész gavallér. Zseniális zsarnok, aki szereti, ha minden beosztottja tudja, hogy az úr. A m sorban való részvételem egyik alapvet problémája az volt, hogy miként cipelhetnénk be a stúdióba egy orgonát, mert hát bármennyire is érdekes egy beszélgetés, azért valaminek csak történnie kell. Egyszerre bolond ötletet dobtam be: - Mit szólnál, ha meghalnék? - Mi?- kérdezte vigyorogva. - A m sor el tt két héttel leadnátok a magyar sajtóéletbe a hírt, amely szerint Kanadában autóbaleset áldozata lettem. Magyar hatóságok nem keresnének, hiszen kanadai állampolgár vagyok. Majd olyan kis falut választunk ki, amely még a térképen sincsen rajta. A valóságban arra a néhány hétre lemondom a koncertjeimet, elutazom Olaszországba, s legalább kigyakorolom magam a bergámói székesegyházban. Majd két hét múltán, üdén és lebarnultan besétálok hozzád a m sorba, hónom alatt azzal a nekrológ-paksamétával, amelyet ez id alatt írtak rólam egykori ellenfeleim! - Zseniális! - mondta, s már szövegezte a gyászjelentésemet, amelyet két nap múlva kinyomtattak. Idézetként még szeretett Faludy mesterem három Villon-sora is rákerült: "...mély serlegekb l hogy itta a bút, s hogy indult végül álmos és kanyargó vizekre, honnan nincsen visszaút." Ez utóbbi néhány szó arra engedett következtetni, hogy autómmal önként indultam a halálba. Ám a hivatalos bejelentés reggelén - vastag pelyhekben hullott a hó, s én már a határon voltam - megtántorodtam. Erre három okom volt. Az els és legnyomósabb talán, hogy reggel benáthásodtam, s ezt baljós el jelnek véltem. Másodikként azt említeném, hogy még hajnalban beavattam kit n barátomat, Halasi Imrét, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház igazgatóját a tervembe, aki sokáig hallgatott, majd elgondolkodva ezt mondta: - Tudod, Xaver, ha te ezt most nem mondtad volna el nékem, a rádióban hallom meg a halálhíredet, szintén megsiratlak, s két hét múlva belevigyorogsz a képembe a TV-b l, soha többé nem álltam volna szóba veled! Harmadik, nem kevésbé nyomós okom pedig az volt, hogy régebben elígérkeztem Vitray Tamás m sorába, amelynek zenei részét már fel is vették, s a két m sor jogilag és etikailag (hiszen egykori tanár-hallgató, mára két rivális kapcsolatáról van szó) kizárta egymást. Amikor bejelentettem Sándornak a döntésemet, dührohamot kapott, s azt hittem,

hogy soha többet nem áll szóba vélem, hiszen - különösen Vitray Tamásnak tett ígéretem miatt - érezhet en az önérzetébe gázoltam. Ám két esztend vel kés bb megint megszólalt az üzenetrögzít - ezúttal már Kanadában: - Itt Friderikusz Sándor beszél...letelt az életemben rádszabott büntetés ideje. Azt hiszem, akkor jöttem rá, mennyire szeretem ezt az embert, és saját pályám állandósult akadályai közben milyen jó tudni arról, hogy van valahol egy nagytestvérem, Fridi, aki következetesen fejjel megy a falnak, s mindég a fal törik be. Egy órán belül visszaküldtem néki faxon az aláírt szerz dést, s két hét múlva elindultam Magyarországra, hogy fellépjek m sorában. Nem tudta, mikor érkezem: találomra állítottam be hozzá, egy héttel korábban. A bejáratnak hátat fordítva, a teraszajtónak támaszkodva nézte az alkonyatba forduló várost - a hangszórókból egyik régi Bach lemezem szólt. Valahogy nagyon impozáns volt a kép. Tegnap óta megint nagyon hiányzik: eljött hozzám egy hétre Torontóba, s úgy éltünk, mint két vásott gimnazista. Mivel a saját kocsimon éppen szervátültetést kellett végrehajtani, igen furcsa kis autót béreltünk: kinézetében átmenet volt egy hatvanas évekbeli, magyarországi rokkantkocsi, és egy el kel , amerikai golflabdaszed között. Ezzel rémítettük naponta halálra Torontó békés lakóit: néha már annyit hülyéskedtünk, hogy attól féltem, kihívják a rend rséget. Három napja Sándort elkapta a bolondéria, s kanárisárga ruhában, az utca kell s közepén magyar gyerekfilmek dalait énekelte, artikulálatlan üvöltözéssel. Majd - egykori rádiós múltját felelevenítve híreket mondott, Géczy Bojtár Attila huhogó stílusában, a következ képpen: "Pet fi Rádió, tizenöt óra. Kedves Hallgatóink, híreket mondunk. Ma hajnalban a Róbert Károly körúti kórházban Varnus Xaver orgonam vész négyes ikreknek adott életet." A járókel k eszeveszetten menekültek. A repül téren - búcsúzóul - azt hazudtam a határ rnek, hogy Sándor a magyar királyi család koronahercege. A demokrácia derék határ re ennek hallatán a földig hajolt - az útlevélbe bele sem nézett - és csak ennyit bírt kivakkantani: "Ó, királyi felség, ó, ó..." Megérkeztek a torontói állatkertbe a világ legritkábbnak mondott él lényei, a fehér oroszlánok. Ha hihetünk a médiának, akkor összesen harmincegynéhány példány él bel lük ezid szerint. A metró hatalmas hirdet tábláin már ott díszeleg a képük a következ szöveggel: "Olyan kevesen vagyunk, hogy minden utód születése népességrobbanásnak számít körünkben. Hozd el gyerekeidet, bizonyítsd be nékik, hogy létezünk, s akkor talán a többi mesédet is elhiszik majd!" A kegyelem ritka pillanatai: ma reggel négy órakor felébredtem, és hosszú sétára indultam a Notre-Dame mögötti Szent Lajos-sziget ódon házai közé. Nem voltak turistacsordák, idiotisztkus magyarázatokat kántáló, eserny vel hadonászó, aggsz z idegenvezet n k, csak én, az emlékeim és a történelem. Hosszú, oroszlános k padra ültem le a legendás miniszter, Colbert egykori háza

el tt, s a múlt vákuuma húzott magához. Négy napja vagyok Párisban Frideczky Lacival: Jean Guillou meghívására érkeztem, hogy Bach-improvizációs koncerttel nyissam meg a Festival Paris, Quartier d Été hangversenysorozatát. A koncert tegnap reggel fél ötkor kezd dött, s vagy ezerötszázan jöttek el: a hatalmas St-Eustache templom kövezetét vastag sz nyegekkel borították le, s a jórészt fiatalokból verbuválódott közönség ezeken feküdt. Amúgy luxusszállodai szobám a legteljesebb mértékben kényelmetlen és bosszantó. Els sorban lejt az ablak irányába, így a reggel helyükre húzott bútorok a járm vek okozta dübörgést l estére mindég becsúsznak egy sarokba. Tegnap hajnalban kétszáz kilós, vajaselefánt-szer , néger szobalány kopogás nélkül rámtört, egy ideig vihogva nézegette, amint az ágyon fekszem, valamiféle rettenetes afrikai nyelvjárásban szapora versikét darált le, majd bevágta az ajtót és elt nt. A légkondicionáló nem m ködik, annak ellenére, hogy kipróbáltam a jól bevált, kanadai módszert, és alaposan megrugdostam. Az utcán 35 fokos meleg és t rhetetlen zaj van: aludni lehetetlen. Három napja a kulturális miniszterhelyettes vacsorázni hívott meg: én nem tudom, hogy mit etettek vélem, ám két napig egyfolytában öklendeztem. Rossz utazó vagyok. De a hajnal kárpótolt mindenért. Az oroszlánfejes padon néhány percig mellém ült az Isten. Párisból hazaj ve Faludy Gyurka bácsi levelét találtam asztalomon, amelyet azt követ en írt, hogy elküldtem néki e könyv júniusig elkészült kéziratát. Fél napja azon tépel döm, hogy van-e jogom hiúságom okán idézni bel le, noha túlbecsül en kedves magánlevél. Aztán végigfutott az agyamon, hogy az ördögbe is: Gyurka bácsi Karinthynak és Kosztolányinak volt jó barátja és általuk csodált kollégája, akinek m vészete a magyar irodalom talán legszebb pillanataiban fogant, s akinek híres sora - "hova lett a tavalyi hó?" nyelvünk szállóigéje lett. Miért álszerénykedjek, noha repesek az örömt l e levél olvastán: "Drága Xaver, az unokabátyád hozta kézirat nem kis meglepetést okozott és örömet szerzett. Nem képzeltem, hogy rosszat írsz - bár alig tudok nagy zenészr l-zeneszerz r l, aki igazán jót írt volna, Richard Wágnert is ideértve - de ilyen kiválóra, ugyanekkor élvezetesre és mulatságosra, szétágazó témájúra, részleteiben rövidre (vagy pontosabban: éppen elegend re) fogottra, ahol kell, kegyetlenre, magyarázgatás helyett állítóra, leíró helyett megírtra - mégsem vártam. Gratuláció, hogy a másik mesterségben is ilyen kit n vagy. Teljesen példátlan. Minden jó, amir l csak írsz. Ha a könyv háromszor ilyen hosszú lenne, akkor is túl rövidnek tartanám. Nagy örömmel hallom, hogy hazalátogatsz hamarosan. Helyzetem bizonyos mértékig ellentétben áll az országéval. Nemrég avattam fel József Attila emlékm vét Szárszón; a rossz id ellenére 1500 ember volt odakint a kis parkban a m el tt és arra gondoltam, hogy húszan sem voltunk, amikor 59 évvel ezel tt eltemettük. Utána Maltára mentem a Magyar TV nyolc emberével és Erikkel, hogy filmet csináljunk 30 év el tti maltai tartózkodásomról; azt hiszem, - de még nem tudom - hogy jól sikerült. El tte Törökországban voltunk, még hozzá gyönyör és a turisztikai inváziótól még tönkre nem tett helyeken. Minde szépséggel szemben Budapest felett gázfelh , mint New York felett és szemközt a budai dombok elt nnek, vagy

nem zöldek, hanem szürkék a kosztól. Kormányzatunkról ugyanez mondható, dehát ez alig változott 1867 óta. Ezerszer ölel: Gyurka" A mai este orvul rámtört a huszonegyedik század. Andris és Dallos Patrik két órai kísérletezés után megszólaltatta az Interneten keresztül, a számítógép hangszóróiból a Pet fi Rádiót. Vagyis ülünk egy torontói felh karcolóban, s azt hallgatjuk, hogy ide hatezer kilométernyire, egy Miháld nev kis faluban Mária néni miként eteti esténként a csirkéket. Technikai érdekl désem és képzettségem minimális, s jószerivel csak ahhoz a három gépezethez értek igazán, amelyeket napról-napra használok: az orgonához, a repül géphez és az autóhoz. De ez a nap történelemmé lett számomra. Pezsg t bontottam. Különös álom: római katakombában sétálok egy id s férfivel, kinek a fejét csuklya fedi, kezében pedig viharlámpa van. Mindenütt csontok, kövek és döbbenetes némaság. A lábam alatt kopott k lap - sírk lehetett talán azel tt? Az öreg felolvassa a rajta lév írást: "Körülöttem repkények indái suhognak, / távolabb ódon falak. / H tlen istenek álcázott nyomdokain / zihálva orkánzik lovunk." Szentül hiszem, hogy Petrónius látogatott meg álmomban, és elmondta nékem a Szatírikon négy, elveszett sorát. A költ n vel, G. Zs.-vel nem csupán olvasói vannak zavarban, de a múzsa is, aki homlokot nem találván, egészen máshová leheli csókjait. Versei szapora és lármás papagájhada vigasztalan órákat szerez a szerkeszt knek, s ha megjelennek, még a legdühödtebb demokrata is visszasírja egy pillanatra a cenzúrát. Mert ha egy hirdet az utolsó pillanatban meggondolja magát, vagy egy társadalomkutató cikke nem készül el lapzártáig, mégis csak berakják verseit, amelyek minden irodalmi b ntudat nélkül kurtíthatók, a szabadon maradt hely nagyságának függvényében. Költeményeinek vannak elmaradhatatlan kellékei, amelyekr l ugyanúgy nem feledkezik meg, mint búvár az oxigénpalackjáról: nála a haza mindég édes, amire rendesen a fényes, népes, vagy ékes következik. A szerelem is folyvást kísért bennük, mint villanyszámlás a hónap végén. De ritkán mond le a szomorúf zes temet kr l, a barátság szent kötelékeir l és édesanyja kopott imakönyvér l, amelyek együtt, vagy külön-külön nagy tettekre ösztönzik. Hallatlanul váratlan és mellbevágó, már-már billigréhemes gondolatai vannak, amennyiben Jézus jó, az Ördög gonosz, a halál szomorú és a virág illatos. És mindazonáltal mégis akadnak becsvágyó vidéki lelkészek és agilis kultúrház-igazgatók, akik meghívják; jámbor olvasók, akik türelmetlenül követelik újabb írásait a szerkeszt ségekt l. Az utca emberének szegényed anyanyelve, a megroppant gazdasági világban a szerénynél is kevesebbel beér igények végzetesen t igazolják. A kis id k parányi költ i törvényszer ek, leegyszer söd , csöpp lelkekhez gyügyögnek, és méltatlan megróni ket vagy olvasóikat, hiszen a nagyhatalmakon eligazodni képtelen kisembereknek örök vigaszt nyújtanak e csipogó madarak: a haldokló naplemente és az elt nt szerelem párhuzama legalább mindenki számára érthet . A kegyelemszer en még létez néhány óriás azonban magános és visszhangtalan.

Talán mert túl kíméletlenek, talán mert a régmúlt világokat fürkészik, talán mert nem férnek bele a napi élet és a kicsinyes politika kalodáiba. Pedig jaj nekünk, ha minden ágon csak csalogányok fütyürésznek, s azt a néhány sast, aki még akad, dögkesely nek nézik és megtagadják! Faludy György ma 86 esztend s. "Vedd hát e dalt: tiéd, aki adtad. Fogadd el a közös munka gyümölcse gyanánt!" Janus Pannonius 1997 Délután látogatóba mentem Heinéhez a Montmartre-i temet be, s a költ végakarata szerint én is bedobtam a behajtott szél carte de visite-et a sírkövön lév lyukba. Sokan ismerik vonzódásomat ehhez a legendás cinikushoz, akihez hasonló személyiség csak egy akadt az életemben: a retteget színikritikus, Molnár Gál Péter, vagyis a titokzatos M.G.P. Heine egy id ben zenekritikát írt párisi újságokba, noha a koncertekre nem ment el. Kortársai feljegyezték, hogy a koncertet követ napon rendre meghívta magához az el z este szólistáit, és ajánlatot tett nékik, miszerint a hangversenyr l két kritikát is írt: az egyik ingyen van, a másiknak tíz aranyfrank az ára. Nem kétséges, hogy a m vészek melyiket választották. Liszt veje, Bülow azonban nem volt hajlandó fizetni, mire Heine ezt a mondatot jelentette meg róla szóló cikkében: "Bülow úr olyan, mint egy bonbon, amelyik szarba esett: jó, de nem kell senkinek." Furcsa, és kortársait mindenben meghökkent ember volt. Halálát hírül véve egyik nagy ellenfele így sóhajtott fel: "Különös és kiszámíthatatlan ember. Ezzel vajon mi volt a célja?" Noha Molnár Gál Péter minden el adást végigül (de másnap bosszút áll), személyisége sokban emlékeztet Heinére: pajzánul csillogó szemek, bravúros m veltség, gyilkos humor és hatalmas szakmai tudás. Egy ízben néhány barátommal egyetemben elvittük Pétert a váci ferenciek templomába, hogy orgonáljak nékik. Január volt, a templomban úgy mínusz nyolc fok. Bachba belefeledkezve két órán keresztül játszottam, s mire befejeztem, Péter már vacogott a hidegt l. A kocsiban visszafelé arról beszélgettünk, hogy a nagy napilapok már jó néhány esztend vel egy világnagyság halála el tt megírják a nekrológot, és azt a halál pillanatában csak pontosítani kell. - Az igazi profi lapzárta el tt fél órával hal meg - mondta Péter. Zsolt megkérdezte: - Ha Xaver ma este váratlanul meghalna, mivel kezdenéd holnapi nekrológodat a Népszabadságban?

Péter rezzenéstelen arccal válaszolt: - "Számomra Xaver Varnus m vészete a hólyaggyulladásomat jelentette." Néhány perc múlva a régi Rajk László, most Pannónia utcán hajtottam keresztül. - Pannónia László utca - dünnyögte s nagyot szívott pipájába. Szinte minden szava döf, de legalábbis horzsol, ám olyan aranyos különc (különc?! még a kutyáját is magázza!), hogy senki nem haragszik meg rá, mert a tüskés küls jóságos embert takar. Mondják: a hetvenes években nagyobb színésztársaságba volt hivatalos, és annak rendje-módja szerint már az els negyed órában mindenkit a padlóra küldött egy-egy kritikus mondatával. Búcsúzkodásnál állítólag így szólt: "És akit ma este nem sikerült megsértenem, kérem, bocsássa meg nékem!" Múltkoriban aranyos történetet mesélt el: a hatvanas években Honthy Hanna telefonált néki egyszer, és hívta, menjenek el aznap este Kecskemétre, mert szeretne megnézni egy operett-bemutatót. Hét óra el tt érkeztek a színház elé, s Péter már indult volna az el csarnokba, ám Honthy visszahúzta: "Várj még egy kicsit!" Hét óra öt perckor - mikor már mindenki a helyén ült a néz téren Honthy szertartásosan, akár csak egy fáraó bevonulási menete, elindult a hátsó néz téri ajtótól az els sorban lév széke felé. El ször pisszegni kezdtek, majd egyszerre felcsattant a taps, mely rjít orkánná terebélyesedett: az egész színház felállva ünnepelte a nemzet nagyasszonyát. Mikor végre elcsendesedtek, Honthy hanyagul hátrafordult, a közönségre mutatott, és bosszankodó nevetéssel odaszólt Péternek (úgy, hogy mindenki hallja): "Na nézd, ezek a hülyék már megint összetévesztenek a Honthyval." S ha már operettr l esett szó, hagy emlékezzem meg e m faj két tüneményér l: Latabár Kálmánról és Feleki Kamillról. Latabár mulatságosan élte meg az ötvenes éveket. Akkoriban - mint mindenütt délel tti pártaktívákon ígértették meg az Operett Színház m vészeivel is, hogy aznap este még jobban fognak játszani. Mikor Latabárra került volna a sor, ezt kerek perec megtagadta. - De miért nem tesz ígéretet, Latabár elvtárs? - sopánkodott Gáspár Margit, a talpraesett igazgatón . Latabár összevonta szemöldökét: - Kérem, én tegnap este úgy játszottam, hogy a közönség betegre röhögte magát. Ha ma este jobban játszanék, az már tömeggyilkosság lenne. A kommunisták hatalomra jutásakor az egyik szocreál operettben nagybajuszú m parasztként biciklivel kacsázott be a színpadra, melynek pirosra volt festve a kormánya. Ahogy rángatódzott, csetlett-botlott a kezében, egyszerre csak felsóhajtott: "Ez a rohadt vörös kormány!"

Máskor egy bekeretezett Rákosi fényképpel jött ki a színpadra, aggodalmasan nézegette a falakat, és motyogva kérdezte: "Hová akasszalak, hová akasszalak?" Halála el tt egy hónappal operáción esett keresztül, és még reménykedett benne, hogy felépülése után elutazhat Amerikába. Mikor az altatásból felébredt, operátora, Ungár Imre bácsi éppen az ágya mellett állott. Latabár rögtön rákérdezett: - Professzor úr, tehát mehetek Amerikába? Imre bácsi szórakozottan visszakérdezett: - Mivel menne? Repül vel? Latabár szeme huncutul megcsillant: - Miért? Úszhatok? Az operett-történetek sorát Feleki Kamillkával zárom, kinek halálakor így írt Molnár Gál Péter: "Meghalt a legnagyobb magyar színész. Most nincsen legnagyobb magyar színészünk." Egy-két esztend vel a halála el tt meglátogattam karácsony táján. Pasaréti házikójában a telefon zsinórja ki volt húzva. - Kamillka, azért húzta ki, hogy ne zavarják az ünnepek alatt? - kérdeztem. - Nem, csak olyan rossz lenne tudni, hogy ki nem hívott fel karácsonykor! válaszolta parányi, selyp hangján, szomorú mosollyal. Utószó a kilencedik kiadáshoz Giverny, 1997. július 19. Közel egy év telt el, amióta könyvem els ízben jelent meg, barátaim unszolására. Én magam nem igen hittem sikerében - talán ha hatvan-hetven példány eladásában bizakodtam, és nyomdászomtól éppen ezért csupán száz darabot rendeltem. azonban - vérbeli szakember - miután beleolvasott a kéziratba, kijelentette, hogy ezer példányig nem hajlandó leállítani a nyomdagépet. Ott álltam hát ezer könyvvel, és újra feltettem magamnak a kérdést: tudok-e olyasmit adni a magyar olvasóknak, amely a muzsikus személye felé érzett rokonszenven felül megértést tud kelteni a fiatal humanista elvei iránt is? Hiszen a humanizmus sohasem számított tömegszórakozásnak, és ha a felvilágosodottak nagy ritkán tudtak is hatást gyakorolni korukra, azért leggyakrabban mégis csak a nyaktiló, a máglya, a szám zetés, és jobb esetben a gúny volt osztályrészük. A könyv váratlan és elképeszt sikere jóles szorongást ébresztett bennem: jóles t, hiszen a Vörösmarty téri, könyvnapi dedikáláson a szemerkél es dacára hosszabb sor kígyózott el ttem, mint a magyar írók el tt az elmúlt öt

esztend ben összesen. Ugyanakkor szorongást is hozott e látvány magával, hiszen nem lennének a tömegek ilyen szinten érdekelve e könyv szabadgondolkodó, nyílt és szabadságvágyó soraitól, ha elveiket valóban szabadon vállalhatnák, és ha a látványos politikai szabadság után végre a szellem szabadsága is ránk köszöntene: úgy t nik, a magyar népet könnyebb volt kiszedni a dzsungelb l, mint a dzsungelt bel lük. Az elismerés tehát sokkal inkább ezen írás létrejöttének és szellemének szól, mintsem tartalmának, hiszen Kosztolányi, Márai, Krúdy, Esterházy, Szentkuthy, Mészöly és Nádas századában még csak irodalminak sem merném e füzetet nevezni. Sokkal inkább korlenyomatnak tekintem az id k áradatában, amely éppen annyira szíven üti a kortárs nemzedéket és együttérzést kelt benne, mint Brecht Koldusoperája, Faludy Villonjai, Bernstein West Side Story-ja, avagy a Hair, amelyek kevésbé univerzális alkotások, mint inkább lábjegyzetek a történelem egy-egy lapján: historikus szövegkörnyezet nélkül kevesebbet mondanának, mint Bach menüettjének egyetlen üteme, ám adott pillanatban sokkolóbb hatást gyakorolhatnak a kortárs nemzedékre, mint az emberi kultúra lényegesen nagyobb fajsúlyú alkotásai. Délutáni napsütésben írom e sorokat Monet egykori házának kertjében: mögöttem a japán híd és a tavirózsák, kezemben Magyar Bálint kultuszminiszter levele, amelyben értesít, hogy Kistétényi Melinda ez év augusztus 20-án megkapja a Köztársasági Érdemrendet. Ez így együtt túl szép: a ritka pillanat, amely hosszú id re enyhíteni tudja a földi élett l oly annyira elválaszthatatlan szenvedések súlyát. Reggel Rouanban sétáltam, és hátamat nekivetettem az ódon katedrális málladozó köveinek, melyekre az ötszázötven esztendeje az elevenen megsütött Sz z testének korma tapadt. Ebben az országban is folyt a vér, s keresztény irgalmassággal öntötték a fülekbe az ólmot, szemeket szúrtak ki, testeket törtek kerékbe, néha mindezt egyszerre is csinálták, mint nálunk, Magyarországon. De mindezek ellenére is él a francia nemzeti öntudat, költ k és fest k születtek, kik virágba borították nem egyszer a kontinens szépm vészetét és líráját, s ha e földre lépek, a t nt évszázadok mocskán is keresztülvilágít a latin szellem formaszeretete és tisztasága - az a fajta lényeglátás, amelyr l az imádott-retteget Richelieu bíbornok így írt: "Az intelligencia egyetlen ismérve, hogy meg tudjuk-e különböztetni a lényegest a lényegtelent l." Vonz ez a nép, mert életszeret emberek tudtak maradni, s mert ha egymástól három méternyire két férfi jön szemben egy lépcs fordulóban, mindkett így szól majd: "Pardon, monsieur." Én olyan országban születtem, amelyben Márai szerint mindég domináltak a "reménytelen sbunkók" és a "pökhendi kékharisnyák". Ahol ezekben a percekben amerikanizálódik a nemzeti ízléstelenség: tessék végigsétálni egy normand vagy spanyol hegyi falun, és egy magyar, alföldi nagyközségen - az ízlés nem pénz kérdése. Ahol akadémikus nyelvész-pancserek a maguk idióta nyelvtani szabályaival (l. "vajas kenyér" és "zsíroskenyér") a legdurvábban vonják kétségbe egy nemzet értelmi színvonalát. Ahol mindég majmoltuk valamelyik népet: hol a németeket, hol éppen a franciákat, hol Amerikát, de sohasem mertük önmagunkat vállalni. Akiknek utolsó gy ztes csatája több mint négyszáz

esztendeje volt. A kordivat szerint kéjjel jelentgetjük fel a zsidókat, a kulákokat, a templombajárókat, és ma is lappangó gy lölettel figyeljük a cigányokat, a melegeket, az alternatív irányzatú fiatalokat - mindent, amely eltér t lünk. S ahogy a dal mondja: "Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére..." Csak a Magyarországra látogató nyugatiakra tudunk olyan szívet tép en bazsalyogni, mintha még mindég valamiféle rettenetes világbirodalom végs kig leigázott gyarmatlakói lennénk. Megaláztuk és megöltük Radnótit és Szerb Antalt, Szabolcsi Bencét és Cziffra Györgyöt munkatáborokba zártuk, Kabos Gyulát és Bartók Bélát elüldöztük (nem kell mindent a német és orosz megszállókra fogni, hiszen mindezen szörny ségek Hollandiában elképzelhetetlenek lettek volna!), hogy aztán mindegyikükr l utcát-teret nevezzünk el, büszkélkedjünk velük, és újra temessük ket, hiszen nálunk csak tükör el tti nemzeti farringatásból és újratemetésekb l van túltermelési válság. Romantikus tévhitekkel vagyunk eltelve: hisszük, hogy oly magasztos volt e nép megérkezése a Kárpát-medencébe, mint amennyi gyászkönny ül majd az embermilliók szemében a sír körül, hol nemzet süllyed el. Ne csináljunk érzelmi kérdést a tényekb l: roppant tehetséges, de összeférhetetlen és m veletlen nép vagyunk, Faludyval szólva olyan, amely "halni gyáva, de élni ostoba". Ne tekintgessünk szenvedélyesen a múltba, hiszen kevés dics ségünk rejtezik ott. Néhány évtizeddel azután, amikor az angol gyarmatosító törekvésekkel szemben Jeanne d'Arc létrehívta az azóta is törtetlen francia nacionalizmust, Magyarországon az a Hunyadi Mátyás országolt, aki - Bonfini leírása szerint - egy kukkot sem beszélt magyarul, noha nevéhez f z dik az ország viszonylagos tündöklése. (Azt már némi iróniával jegyzem meg, hogy azóta egyetlen magyar király sem beszélte nyelvünket, dehát hogyan is tehették volna szegény párák, ha osztrákok voltak.) Paradoxonokból áll újkori történelmünk is: mikor Paskai bíboros gyászmisét mondott Zita királynéért a Mátyás-templomban, a szertartásról kilép Habsburg Ottót "Éljen a király!" kiáltással köszöntötte a tömeg. Ám mindeközben a templom kapuján és szerte a városban lengedeztek már a kit zött nemzeti lobogók, a Habsburg elnyomás elleni forradalomra emlékeztetve. Nos, ez hát az az örökség, amelyre életünket alapozhatnánk? Ez az a múlt, amely irányt adhat a jövend nemzedéknek? A Himnusz a tanú rá, hogy szánalmasak let nt századaink, kietlen a jelenünk, és az egyetlen irány, amelybe még reményteljesen terjeszkedhetünk, a jöv . "Ha lelkünk der s és tiszták céljaink, jókora utat tehetünk meg el re" - bíztat Goethe. Ennél hasznosabbat aligha kívánhatok Giverny vadvirágai közül hazámnak, amelyb l ez idáig háromszor vándoroltam ki a középszer hülyék miatt, ám most fordult a kocka: ideje lenne, ha végre k t nnének el - s talán nem szerénytelenség, ha azt kérem: mindörökkön-örökre. X.V.