Hétvégi. Kerekasztal-beszélgetés a szovjet csapatok 1945-ös letelepedésének következményeirõl február 14., szombat 17

2015. február 14., szombat

17

Hétvégi Szerkeszti: Fehér Béla · Társszerkesztôk: Margittai Gábor és Szényi Gábor

[email protected]

Kerekasztal-beszélgetés a szovjet csapatok 1945-ös „letelepedésének” következményeirõl

Frontváltás F O T Ó :

M T I / M A F I R T

Hetven esztendeje, 1945. február 13-án értek véget a harcok Budapesten; nem sokkal késõbb az ország a Vörös Hadsereg kezére került. Milyen rövid és hosszú távú következményeket okozott a változás? A témáról Bank Barbara történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagjával, Donáth Ferenc fõorvossal, a Nagy Imre Társaság budapesti elnökével és Szakály Sándor történésszel, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetõ egyetemi tanárával, a Veritas Történetkutató Intézet fõigazgatójával beszélgettünk.

M „PETHÕ TIBOR

A Szent Gellért téri szovjet hõsi emlékmû koszorúzása Magyarország „felszabadulásának” elsõ évfordulóján, 1946. április 4-én

AGYAR NEMZET: Minek tekinthetjük a szovjet Vörös Hadsereg 1944–45-ös magyarországi bevonulását. Felszabadulásnak vagy megszállásnak? Esetleg mindkettõnek? SZAKÁLY SÁNDOR: Kérdés, hogy aki ezt az idõszakot megélte, miként érezte, tapasztalta meg a történelmi eseményt, milyen benyomásai voltak. A felszabadulás szó belsõ történést fejez ki. Úgy vélem, ebben az esetben nem beszélhetünk belsõ eseményrõl, örömrõl. Annyi történt, hogy a Magyarországgal és Németországgal harcoló hatalom, a Szovjetunió elfoglalta egy ellenséges ország területét. Kérdéses az is, hogy a „felszabadítottak” igényelték-e a szovjet beavatkozást. Nyilvánvaló, hogy a többség nem igényelte, hanem azt szerette volna, ha minél elõbb véget ér a háború. Lehetséges, hogy valakinek személy szerint felszabadulást hozott a szovjet Vörös Hadsereg elõrenyomulása, esetleg megmenekült az üldöztetéstõl, a közvetlen életveszélytõl. A kifejezéssel azonban óvatosan kell bánni. A balti államok népeinek nagy része például felszabadulásként élte meg, hogy a német haderõ 1941 nyarán elûzte a megszálló szovjet hatalmat. Amikor a német és magyar csapatok 1944–45ben rövid idõre visszafoglalták Nyíregyházát, majd Székesfehérvárt, a helyi lakosok a visszaemlékezések szerint megint csak felszabadítóként köszöntötték õket. Nyilván nem függetlenül mindattól, amit a korábbi szovjet megszállás alatt átélhettek. Ha a kifejezéshez ragaszkodunk, akkor – tetszik, nem tetszik – mindegyik általam felsorolt esetben érvényesnek kell tekintenünk. Magyarországot egyébként – a szovjetek is ezt a terminust használták sokáig hivatalosan – a Vörös Hadsereg elfoglalta, megszállta az 1943 novemberében a nyugati szövetségesekkel kötött teheráni megállapodás alapján. A gyõztes jogán pedig 1945 januárjában a nyugatiakkal együtt fegyverszünetet kötöttek velünk. Felszabadulásról akkor beszélhetnénk, ha Magyarország önmaga lett volna képes változtatni helyzetén. Ezt nem tudta megtenni, külsõ hatalom ûzte ki a németeket, s rendezkedett be nálunk megszállóként. BANK BARBARA: A felszabadulás kifejezést a propaganda szülte, használatát gyakorlatilag ráerõltették mindenkire, függetlenül az egyéni tapasztalattól. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a legtöbb helyen a frontváltás nem jelentette egyúttal a háború, a háborús körülmények megszûntét. A megszállók viselkedése hosszú idõre bizonytalanságot, félelmet hozott a polgári lakosságnak: nõket becstelenítettek meg, raboltak, civileket, hadifoglyokat végeztek ki. Maga Rákosi írta le Dimitrovnak, hogy mennyi panasz érkezett a szovjet katonákkal szemben. Székesfehérváron, ahol sokáig állt a front, több nemibeteg-gondozó létesült utóbb, mint bárhol máshol az országban. Ilyen körülmények között nyilván kevesen érezhették magukat felszabadítottnak. Vannak a szovjet katonákkal kapcsolatos pozitív tapasztalatok is, de nem azok voltak a jellemzõk. A városokba szovjet katonai parancsnokokat neveztek ki, akiknek erõteljes befolyásuk volt a vármegye, a város vezetõinek a kinevezésére, a közigazgatás szervezésére, irányítására, majd ellenõrzésére. Ebbe a körbe természetesen beletartozott a rendõrség is. FOLYTATÁS A 24–25. OLDALON

18

Magyar Nemzet · Magazin

2015. február 14., szombat

K

O

R

K

É F O T Ó :

Hétköznap

E U R O P R E S S / A F P –

P V O L O D Y M Y R

S H U V A Y E V

Hozzátartozók ukrajnai rakétatámadás áldozata mellett Kramatorszk, 2015. február 10.

Budapest ostroma

” Rákosi Mátyás üdvözlõ távirata: A Vörös Hadsereg Fõparancsnokának, Sztálin Elvtársnak!

A Vörös Hadsereg megteremtésének huszonhetedik évfordulója alkalmából forró üdvözletünket küldjük Önnek, a hõsi Vörös Hadsereg fõparancsnokának. Lelkesen köszöntjük a Vörös Hadsereg minden bátor katonáját, tisztjét, tábornokát, és kívánjuk, hogy az eddigi gyõzelmeket hamarosan betetõzze a barbár német fasizmus végsõ veresége. A magyar nép soha el nem felejti, hogy fõvárosát, Budapestet a Vörös Hadsereg hõsi katonái szabadították fel, hogy mennyi orosz vér ömlött azért, hogy hazánkról lehulljanak a német rablók bilincsei. Ha ma a száz sebtõl vérzõ magyar nemzet újra megindulhat a felemelkedés útján, ha a népi erõk szabadon foghatnak össze az új demokratikus Magyarország felépítésén, ha végre visszatérhetünk a haladó nemzetek sorába, úgy mindezt Önnek és az Ön vezetése alatt küzdõ dicsõ Vörös Hadseregnek köszönhetjük. A magyar nemzet most fog hozzá az új hadsereg felál-

lításához, hogy kivegye részét országának felszabadításából, és maga is hozzájáruljon a gyûlölt német fasiszták és aljas magyar bérenceik kiirtásához. A magyar nép eddig is saját hõseinek tekintette a Vörös Hadsereg bátor katonáit, akik magyar földben pihenik örök álmukat. Az új magyar hadsereg vérével pecsételi meg a Szovjet és a magyar nép jó viszonyát, és a közösen megvívandó harcokban rakja le a biztosítékát annak, hogy ez a jó viszony õszinte és örök barátsággá fejlõdjék. Éljen a gyõzelmes Vörös Hadsereg! Éljen a Szovjet nép nagy vezére, Sztálin! Budapest, 1945. évi február hó 22-én Rákosi Mátyás „

1944 nyarán serényen folytattuk a legféltettebb anyagnak a felsõ emeleti raktárhelyiségekbõl a tárgyi óvóhelyekre való leszállítását. Így kerültek védettebb elhelyezésre az ország levéltára (archívum regni), a nádori levéltár, a magyar udvari kancellária, a kamara, a helytartótanács, a hétszemélyes és a királyi tábla régebbi állagai, iktató és tanácsülési jegyzõkönyveik, az országos viszonylatban is forrásértékû családi levéltáraink és iratgyûjteményeink, valamint az összes levéltárakban külön kezelt középkori okleveles anyag, hogy csak a fontosabbakat említsem meg az óvóhelyekre szállított iratok közül. Miután az így kiválasztott anyag elhelyezése után még némi férõhely állott rendelkezésünkre, elhatároztuk, hogy az összes XVI. és XVII. századi regisztratúrákat is oda leszállítjuk. E munkálatok közben ért bennünket a nyilaskeresztes pártnak hatalomra jutása, melynek bénító hatása a levéltár belsõ életére abban jelentkezett, hogy munkatársaink legnagyobb része katonai behívót kapott, akiknek szaktudása és alapos levéltá-

ri ismeretei nélkülözhetetlenek lettek volna az ilyen nagyarányú belsõ mentési munkálatok sikeres lebonyolításához. Megindult tehát a harc munkatársainknak a levéltári szolgálatban való visszatartására. Mialatt ezt az adminisztratív küzdelmet az illetékes kormányhatóságokkal folytattuk, 1944. december 4én Szálasitól azt az utasítást kaptuk, hogy a levéltár anyagát be kell csomagolnunk és nyugatra szállítanunk. Az Országos Levéltár e felhívásra kimutatta, hogy teljességgel lehetetlen a levéltári anyag elszállítása várbeli épületébõl, mert ahhoz mintegy 175 zárt tehervagonra, 400 teherautóra, 13 000 ládára és egy nagyobb munkásosztagnak több hónapos közremûködésére volna szükség. Sõt e munkálatokat el sem lehet kezdeni mindaddig, míg a 15 000 db láda el nem készül, melynek elõállításáról a kormánynak kellett volna gondoskodnia. (Levéltári Közlemények, 1946) „

Budapest ostroma alatt a Magyar Tudományos Akadémia székházát rendkívül nagy károk érték. Valamennyi ablak betört. A palota üvegkára kb. 3200 m2. A legsúlyosabb kárt szenvedett helyiség a légiaknáktól talált Széchenyi-múzeum, mely egész berendezésével együtt megsemmisült, rászakadt az alatta levõ Vigyázó-könyvtárra, a jelenlegi elnöki helyiségekre. Mûtárgyakban leggazdagabb üléstermünk s a mellette levõ képes és elnöki terem a ruhatári folyosóval gyújtógránátoktól szenvedett károkat, és az elnöki terem teljesen kiégett. Teljesen megsemmisült a felolvasóteremben Ligeti Antal négy tájképébõl kettõ, a másik kettõ is súlyosan összeszakadozott. A szoborgyûjteménynek nehéz súlyuk miatt óvóhelyre le nem vitt darabjai telje-

sen tönkrementek, így Kõrösi Csoma Sándor, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Jósika Miklós márványszobrai. Igen sok belövés érte a Roosevelt tér és Dunapart felõli épületrészeket is, és az egész Duna-fronton rászakadt a II. emelet az I. emeletre, illetve a III. a II.-ra a díszterem feletti részen. Igen nagy károsodás érte az Akadémia könyvtárát is, fõképpen a keleti gyûjteményt (Stein Aurél, Goldziher stb.), az olvasótermet, és több pillér kilövése folytán a könyvespolcokat is. Több ezer kötet semmisült meg, és a naptól és a nedves idõjárástól egyformán szenvedtek. A palota 26 aknatalálatot kapott. A vízvezetéki berendezések, a központi fûtés szerelvényei, a villanyvilágítás vezetékei igen nagy mértékben megrongálódtak. Az Akadémia a magyar tudományos élet központja: könyvtára és üléstermeinek rendbe hozása nélkül a tudományos kutatás és eredményeinek bemutatása lehetetlenné vált volna. (Akadémiai Értesítõ, 1949–1950. A részletek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Magyar Nemzet · Magazin

19

2015. február 14., szombat

Axt Ibolya az utazó cirkuszról, az elhibázott abfaltról és a manézs törvényeirõl

A sah öngyújtója

A „VARGA ATTILA

xt Ibolya felmenõinek mesébe illõ az élettörténetük. Anyai nagyszüleinek egybekelése a Capuletek és Montague-k ellentétét idézi, hiszen a cirkuszi világban az Eötvös és a Richter család a legnagyobb ellenfelek voltak. Szülõi tiltakozás ellenére házasodott össze 1930-ban az Eötvös fiú és a Richter lány. A Fõvárosi Nagycirkuszban akrobataszámokkal, illetve vízilóidomárként léptek fel. Elsõ gyermekük, Eötvös Ibolya 1971-ben ment hozzá a zsonglõrként, késdobálóként, majd légtornászként dolgozó Axt Lászlóhoz. Õk már 2 Axt néven a világhírû Ringling utazó társulathoz szerzõdve akrobataszámaikkal nyolc évig léptek fel az USA-ban. Oklahomában, Georgiában, Észak- és Dél-Karolinában, Coloradóban, Arizonában, Floridában mindig színész vagy más híresség nyitotta meg a mûsort, így aztán 1971 és 1979 között találkoztak Roger Moore-ral, Sonyval és Cherrel, illetve a Beatles együttessel, egy alkalommal pedig John Wayne volt az alkalmi porondmesterük. Leányuk Axt Ibolya. – Ön New Yorkban született, és hároméves koráig az Amerikai Egyesült Államokat keresztül-kasul átszelõ, három kilométer hosszú cirkuszi vonaton nevelkedett. Nyilvánvalóan nem lehet errõl az idõszakról sok emlékképe. – A szüleimmel az USA-ban elõször két évre kötöttek szerzõdést, majd mindig újabb két évvel hoszszabbították meg azt. Úgynevezett long touron vettek részt, tehát január elsõ hetétõl december elejéig járták az államokat. Évente 580 elõadásuk volt, s mivel a 350 tagú társulat tagjaként a saját számuk mellett más-más produkciókban is segédkeztek, naponta akár harmincszor kellett átöltözniük. A társulatnak nem volt sátra, sportcsarnokokban léptek fel, New Yorkban például a Madison Square Gardenben, nyolcvanezer nézõ elõtt. A cirkuszban általában egyszerre három porondon zajlott a mûsor, ám a szüleim 1975-re kifejlesztett számukkal bekerültek a nemzetközi artistavilág élvonalába, és amikor felléptek, már csak az õ porondjuk mûködött, tehát mindenki õket nézte. Apám légtornászként dolgozott, biztosítóháló nélkül 18–25 méter magasságban. Ebben az idõszakban, 1976-ban születtem egy New York-i kórházban. Amerikáról nincs élményem, de állítólag annyira megszoktam a cirkuszi vonatos életet, hogy amikor 1979 decemberében hazajöttünk Magyarországra, nem tudtam az Egressy úti lakásban megmaradni, hiszen addig sohasem aludtam fix, nem mozgó helyiségben. „Ibike igazi cirkuszi gyerek, ennyi idõt még sohasem töltött bezárva egy lakásban, és nehezen szokja” – mondogatta akkor anyám. Szerencsére a szüleim Olaszországba, majd Japánba kaptak szerzõdést, engem is magukkal vittek, így „normalizálódott” a helyzetem. Az USA-ban azóta sem jártam, az iskoláimban mindig csodálkoztak, amikor kiderült, hol születtem. Japánról már több az emlékem: a szállodákban kemény, rizzsel töltött párnán kellett aludnom. – Nem hiszem, hogy a szülei a nyolcvanas években hagyományos mesével altatták el. Elég lehetett, ha a család régmúltjából idéztek egyet-egyet. Például az iráni sah ajándékával kapcsolatos történetet. – A szüleim, amikor már ismerték egymást, de még nem volt közük egymáshoz, a hatvanas évek második felétõl a Magyar Cirkusz- és Varietévállalat kiküldetésével a Szovjetunióban, Romániában, majd Iránban léptek fel. A Teheránba tartó repülõgépen kerültek egymás mellé, és hetekkel késõbb elhatározták, hogy eljegyzik egymást. Mivel a társulat Reza Pahlavi perzsa sah több hónapra szóló meghívásának tett eleget, az eljegyzés híre még a helyi újságokba is bekerült. A szálloda igazgatója megkereste õket, és átnyújtott egy nyitott, azaz korlátlanul feltöltött csekket, hogy alapozzák meg vele az életüket. Õk igyekeztek szerények maradni, és vettek egy aranyszínû cigarettatartót és egy Ronson öngyújtót. Megmutatták az igazgatónak, majd visszaadták a sah csekkjét az elképedt férfinak. – Mikor dõlt el, hogy cirkuszos lesz? – Hétéves voltam, amikor apukám feltette a kérdést, hogy szeretnék-e artista lenni. Igennel válaszoltam, így megkezdte a képzésemet. Az iskola mellett mindennap keményen gyakoroltunk. Elõrehozott vizsgáim voltak a tantárgyakból, hogy áprilistól már tudjak utazni velük, ahová elszerzõdtek. Az elsõ fellépésemet terveztük. A Fõvárosi Nagycir-

A New Yorkban született Axt Ibolyát kisded korában cirkuszvonat ringatta. Szülei világszintû artisták, így nem volt kérdéses, õ is cirkuszmûvész, légtornász lesz. Bejárta a világot: hat-nyolc méter magasan biztosítás, védõháló nélkül áll fejen, egyensúlyoz egy kézen a trapézon. F O T Ó :

kuszban jótékonysági estet tartottak a nyugdíjas artistákért. Édesapámmal léptem volna fel, ám õ pár nappal elõtte lezuhant a trapézról. Az abfalt viszonylag egyszerû elem. Hátravetette magát a trapézon, hogy a két lábát végigcsúsztassa a kötélen, és beakassza a rúdnál. De az egyik lábfeje lecsúszott, a trapéz kifordult, õ pedig lezuhant a porondra. Ez a baleset 1984. március 1-jén a Fõvárosi Nagycirkuszban történt. Életveszélyes állapotban vitték az Országos Traumatológiai Intézetbe. A balesetrõl minden újság beszámolt, és ezt követõen írt könyvet A 2 Axt címmel Pintér Éva és Szamay Ilona. Könyvükkel ráirányították a figyelmet a cirkuszi világra, annak veszélyes mivoltára. – Lehet tudni, hogy mi volt a baleset oka? – Gyanakodott a megváltozott páratartalomra s arra is, hogy nem a megszokott mosószerrel mosták ki a ruháját. Évtizedekkel késõbb jött rá a valószínû okra. Késõbb egyszer megpróbálta ugyanazt a trükköt, s a lábfeje ugyanúgy kifordult, mint a baleseténél. A trapéz szélén van két kis gömb, az lökte ki a lábát forduláskor. Egyébként édesanyámnak is volt egy ennél szerencsésebb kimenetelû balesete, még az USA-ban. Ott számtalan produkcióban fel kellett lépnie, így például elefánt hátán lovagolt. Az elõttük haladó, tudottan ideges természetû elefánt hányni kez-

V É G H

L Á S Z L Ó

dett, s a nyálkán elcsúszott az anyám elefántja, de anyám el tudta lökni magát, hogy ne nyomja agyon az állat. Egy mondás szerint az erõszak és a tragédia elválaszthatatlan a cirkusztól. Sõt a cirkusz egy „belle dame sans merci”, egy gyönyörû, de könyörtelen hölgy, aki behálózza az elõadók lelkét, kizsigereli a testüket, és amikor a teljesítményük már nem elfogadható többé, a földhöz vágja õket. – Az ön apai nagyapja, a cirkusz világában ismert „Nagy Ervínó”, mint A 2 Axt könyvbõl kiderül, elhagyta a családját. Sohasem kereste meg a fiát, az unokáját? – Apám még fiatalon, amikor mindketten Belgiumban, de más-más cirkuszban dolgoztak, levelet írt neki, de olyan választ kapott rá, hogy ne akarja õt utánozni, és ne hívassa magát „Kis Ervínónak”. Az, hogy nélküle nõtt fel, nem esett olyan rosszul, mint ez a levél. Végül apám 38 évesen látta elõször. Németországban turnéztunk, akkor 12 éves voltam. Kinéztem a cirkuszi lakóautóból, s láttam, hogy egy fényképekrõl ismert férfi jön a lakókocsi felé. „Apu, ott jön apukád!” – kiáltottam fel. És kopogtak. Akkor látták egymást elõször. Én egyébként 13 éves koromtól léptem fel a szüleimmel a Fõvárosi Nagycirkuszban. Egyre több trükköt vettem át. Amikor anyu 45 évesen abbahagyta, apuval duettben folytattuk. Õ 47

évesen vonult vissza, adta át nekem a számot, hogy beforrjon. Tizenkilenc éves koromtól csinálom önállóan. Sokfelé szerzõdtem, felléptem Svájcban, Hollandiában, Franciaországban, Németországban, Ausztráliában, Mexikóban. Mivel az Ibolyát sok országban nem tudják kimondani, a második keresztnevemet használva Elisabeth Axt néven lépek fel. Az artista kifejezés gyûjtõfogalom, mi azon belül megkülönböztetjük a zsonglõrt, akrobatát, állatidomárt, bohócot és légtornászt. – Mit jelent az, hogy Washington-trapéz? – Aki kitalálta, hogy a trapézon áll fejen, azt Washingtonnak hívták. Ilyen az én trapézom is. Hét perc a mutatványom biztosítás, háló nélkül. Ez az én döntésem. A hat-nyolc méter magasan lévõ trapézon fejen és egy kézen állok, fejen állva karikákat hajtok a kezemmel és a lábammal. A Fõvárosi Nagycirkuszban a hétfõ és a kedd szünnap; szerdán, csütörtökön, pénteken egy-egy, szombaton három és vasárnap két fellépésem van. Én a már említett trapézszámot adom elõ. Van még egy levegõszámom s egy kézegyensúlyozásom is. – Hogyan kell élnie? – Amikor nincs elõadás, napi másfél-két órát gyakorolok. Más napokon edzõteremben egy órát futok, negyven percet lépcsõzöm, lábra erõsítek, majd aerobikedzésre megyek. Alkoholt ritkán iszom. A testsúlyomra oda kell figyelnem, az is nyilvánvaló, hogy a fellépések elõtti órákban nem eszem és iszom semmit sem. – Amikor belép a manézsba, mindent ki kell kapcsolnia. Nem gondolhat arra, hogy kaptam a NAV-tól egy levelet, holnap érte megyek a postára, uramisten, mi lehet benne… – Muszáj kikapcsolni és csak arra gondolni, amit csinálok. Akármi van, kint kell hagyni. Nem azért jön a közönség, hogy olyat lásson, amit nem akar. – Minden elõadómûvész álma, hogy ott legyen a monte-carlói cirkuszfesztiválon. – Általában meghívásos alapon lehet bekerülni. Engem 2007-ben hívtak meg, és a fesztivál két különdíját kaptam meg. – A felvételeken látni, ahogy produkcióját látva tapsol Albert herceg is. Hol van igazán jó közönség? – Az itthoni is nagyon jó. Az oroszok virágcsokrokat dobnak be a színpadra s küldetnek az öltözõbe. Nagyon értik azt, amit látnak. A Szovjetunióban több mint száz cirkuszi társulat mûködött, az emberek magas színvonalú elõadásokon nõttek fel. Ausztráliában a kisebb városokban elõfordult, hogy megbotránkoztak az artistanõk kiskosztümjeit látva. Túl merésznek gondolták. Sydneyben, Brisbane-ben ezt már nem éreztem. – Most, hogy állandó cirkuszban lép fel, nem hiányolja a vándorcirkuszos életet? – Csak egy kicsit. Fárasztó a sok utazás, ráadásul utazó társulatnál nagyon sok egyéb munkájuk van az állatszámosoknak és a légtornászoknak. Nekem másfél órába kerül a trapézom felszerelése. Soha nem bíznám másra, olyan ez, mint amikor az ejtõernyõs magának hajtogatja a felszerelését. Egyébként a fellépõruháimat is én tervezem és én varrom. – Eldõlt már, hogy a gyermeke is cirkuszos lesz-e? – A fiam, Brandon tízéves. Nagy-Britanniában született, és ott is jár iskolába. Kézen áll, fejen áll, hajlékony számokban jeleskedik, zsonglõrködik, egykerekûn már fel tudna lépni. – Tavaly is gyûjtöttek az idõs artistáknak, hiszen akik egykor Magyarország hírnevét öregbítették, azok manapság negyvenezer forintos nyugdíjból tengetik napjaikat. Hogyan tudja az ember bebiztosítani magát idõsebb korára? – Tudjuk, hogy ezt örökké nem lehet csinálni. A fiataloké a porond. Muszáj elõtakarékoskodni, mert eljön az az idõ, amikor váltani kell. Amikor a szüleim abbahagyták, anyám óvodában tanított tornát angol nyelven, aztán artistastúdiót nyitottak Ercsiben. Most artistaközvetítõ ügynökségük van. – Az egykori Capuletek és Montague-k megünneplik a névnapokat, születésnapokat? – Igen, de szûkebb körben. Mindenki mindenkinek rokona ebben a cirkuszi világban. Csak ha a Fõvárosi Nagycirkusz mostani mûsorát nézem: a Donnert akrobatacsoport tagjai unokatestvéreim, a szintén lovas akrobata Richter Flórián pedig a másodunokatestvérem. A többi rokon a világ más részein dolgozik. Ennyi embert képtelenség egy családi rendezvényre összehozni. – Ha valaki dupla fizetést ajánlana egy íróasztal mellett, elvállalná? – Ó dehogy! Akit cirkuszvonat ringatott, az igazán izgõ-mozgó típussá válik.

20

Magyar Nemzet · Magazin

2015. február 14., szombat

F O T Ó K :

3 + 2 - A R C H Í V

Rajongók a Budapest Sportcsarnokban 1990-ben a 3+2 fellépésén. Ma már sokan inkább a képernyõ elõtt fogyasztják a modern magyar nótát

A

„WEKERLE SZABOLCS pósomnak akkora a feje, Budapesten futballoznak vele. Aki 1987-ben nézte a jugoszláv televízió Zenebona címû mûsorának szilveszteri adását, egyebek mellett ilyen rímeket hallhatott. A stúdióban vidám volt a hangulat, az óév búcsúztatására a Délvidéken „muskátlinak” nevezett zenei stílus reprezentánsai gyûltek össze. Megannyi kipróbált vajdasági lakodalmas zenész, köztük a késõbb kultikussá váló 3+2 zenekar. Az adás nézõi valószínûleg nem sejtették, hogy egy új zenei kor kezdetének tanúi. A Bugyi fivérek által alakított 3+2 ekkor már túl volt Halvány õszi rózsa címû lemezének megjelentetésén, amely késõbb minden idõk legkelendõbb magyar nyelvû hanghordozója lett, és rekordját azóta is tartja: másfél millió fogyott belõle, amivel máig kenterben veri az István, a királyt (egymillió eladott példány). Lakodalmas, mulatós zene már addig is létezett mind a Vajdaságban, mind az anyaországban, ám képernyõre és így széles nyilvánosság elé elõbb engedték Jugoszláviában, mint Magyarországon, ahol ez – mint majd látni fogjuk – csak jó tíz évvel késõbb történt meg. Az egykor a Budapest Sportcsarnokot is könnyedén megtöltõ 3+2 azóta is él és virul, épp egy többállomásos kanadai turné után hívjuk õket telefonon. Bugyi Zoltántól, az egyik alapítótól megtudjuk, hogy évi nyolcvan-száz fellépésük van, elsõsorban a Kárpát-medence magyarlakta területein zenélnek, de távolabbra is eljutnak olykor.

Repülõs zenész A három Bugyi testvér az 1970-es években – amint az a honlapjukon leírt mesés történetükbõl kiderül – „valahol a bús, kietlen, homokos Dél-Bánátban” kezdte tevékenységét. Az öreg zenészektõl eltanult közkedvelt nótákból, csárdásokból álló, rockosított repertoárjukat hívták lakodalmas rocknak, Bugyi-rocknak, és az Egy asszony miatt vagyok ilyen léha, a Kicsiny falum, a Halvány õszi rózsa, a Kombiné csakhamar szerte a Vajdaságban a mulatságok állandó zenei betevõje lett. A zeneileg magasan képzett Bugyi fivérek – akik, mint azt a szakmában dolgozóktól megtudtuk, minden további nélkül eljátsszák Santana számait is, és közönségüket olykor dzsesszes hangzású darabokkal is meglepik – gyorsan megadták magukat a közakaratnak: mûsorukon mindmáig túlnyomórészt igényesen elõadott lakodalmas dalok szerepelnek. – Hála istennek még ma is keresettek vagyunk – mondja Bugyi Zoltán –, de ez azért már nem a nyolcvanas-kilencvenes évek. Annak idején, amikor Temerinben a helyi rádióban felvettünk egy négy számból álló kis anyagot, a kívánságmûsorban elõfordult, hogy órákon át olvasták azok listáját, akik a mi számainkat küldték valakinek. A kilencvenes években pedig az Omega hangosította a pesti koncertünket – ilyesmirõl Ürményházán (itt alakult a 3+2, elõször 3+1 néven) álmodni sem mertünk, amikor apám kocsmájában a fater felszólítására elkezdtünk a „csinn-bumm zene”, vagyis a diszkó meg a rock mellett csárdásokat, nótákat is játszani.

Van nekem egy csíkos gatyám – A mulatós mûfaj diadalútja a Zsiguli csomagtartójától a tömegmédiáig (1.)

Mint a nokedli Kodály Zoltán egy tanulmányában így jellemezte a magyar nóta hallgatóságát: „a népkultúrából már kinõtt, de a magaskultúráig még el nem jutott, átmeneti embertípus”. Ahogyan a nóta vitatott mûfaj volt, az a szerepét mára nagyrészt átvevõ lakodalmas vagy mulatós is, mely a legkülönfélébb csatornákon át ömlik ránk – hol jobb, hol zavarba ejtõen silány minõségben. Akárhogy is: a mûfaj mintha még sosem lett volna ennyire népszerû. Miért és mire mulat az ország – és mit árul ez el rólunk, ha elárul valamit? A közvélekedés nekik tulajdonítja a lakodalmas vagy mulatós mûfaj megteremtését, ám ezt sokan vitatják. Tény, hogy hasonló dalok az 1970-es évek végétõl már javában szóltak Magyarországon is. Vendéglátós zenészek, vidéki, kisvárosi mulatságok, lakodalmak, brigádbulik trubadúrjai ugyancsak bátran nyúltak ehhez a zenei anyaghoz, ám „legalizálásuk” – vagyis a lemezkiadás, a fõsodratú médiában való megjelenés – masszív falakba ütközött. A 3+2 viszont – déli szomszédunk kiadói, köszönhetõen minden bizonnyal az ott uralkodó piacközelibb szemléletnek is, hajlandóak voltak teret adni a nagy érdeklõdésre számot tartó mûfajnak – pillanatok alatt letarolta mind a vajdasági, mind a magyarországi lemez- és kazettapiacot. S nem is csak magyar hallgatóik voltak: mint a Bugyi testvérek egyik interjújából kiderül, az akkor már Temerinben tevékenykedõ zenekart a szomszédos, szerbek lakta falvakba is hívták játszani. A magyarországi hõskor egyik nagy tanúja Kadlott Károly, aki idén lesz hetvenéves, de még ma is aktív – mint megtudjuk tõle, havi egy-két fellépése most is akad. Ez persze összehasonlíthatatlan korábbi elképesztõ sikereivel: 1990-ben épp a 3+2 oldalán lépett fel a telt házas Budapest Sportcsarnokban, és alig gyõzött eleget tenni a kisebb-nagyobb felkéréseknek. Kadlott Károly budapesti „repülõs zenészként” kezdte pályafutását 1968-ban. Ez annyit jelent, hogy olyankor hívták az akkoriban még élõ zenét szolgáltató presszókba, bárokba, éjszakai helyekre, amikor az adott vendéglátóegység állandó zenészei szabadnaposak voltak. Gyakran muzsikált a körúti Savoyban, a Keringõ és a Bocskai presszóban. Ekkor még klasszikus vendéglátós slágereket játszott. – A vendéglátózást 1985-ben fejeztem be, ekkor tértem át a magyar nótára, mert érezni lehetett, hogy kezdõdik valami – eleveníti fel a modern mulatós honi genezisét, amikor felhívjuk telefonon. – Lakodalmakba, névnapokra kezdtem járni, de volt, hogy kisebb vállalatok, brigádok hívtak zenélni. Akkoriban még a melósoknak is volt pénzük szórakozni. Rendszeresen meg-

fordultam Nagykõrösön a nyolcvanas években. Az üzemekhez közeli presszókban szokás volt, hogy az esti mûszakból bejöttek a munkások mulatni, éjfélig játszottam nekik, megittak két-három sört, aztán hazamentek, és közben még a családjukat is eltartották. Ezt csinálja meg ma valaki! Az aranyidõk a kilencvenes évek közepéig tartottak, amikor Kadlott már régebbi és saját nótákat tartalmazó kazettákon is terjesztette mûvészetét. Ám a presszós, lakodalmas mulatozás mára jelentõsen visszaesett. – Megszûntek a brigádok, a szomszédok sem járnak össze, lakodalom sincs már – panaszolja a zenész. – Öreganyám mondta mindig, hogy ma már nem adják meg a módját, csak összeállnak, mint a nokedli. Nem járnak össze az emberek, inkább leülnek a tévé elé, megveszik a borukat, sörüket, aztán otthon hallgatják a mulatós zenét. Ám itt még nem tartunk: a mulatós képernyõkig vezetõ útja hosszú volt, s buktatókkal teli.

Üdvözlet Schorokscharról Bár a nóta és a mulatós búvópatakként a szocializmus éveiben mindvégig jelen volt a magyar kultúrában, az, hogy a szélesebb közvélemény és az értelmiség is tudomást vett róla, és hogy végsõ soron polgárjogot nyert, egy fajsúlyos és kitûnõ üzleti érzékkel megáldott sváb férfinak köszönhetõ. Történeténél érdemes hosszabban is elidõznünk. A hõskor egyik legfontosabb, máig meghatározó szereplõje Galambos Lajos, mûvésznevén Lagzi Lajcsi, a mûfaj megkerülhetetlen figurája. Karrierje kezdeteirõl, személyiségérõl és hitvallásáról kiváló képet kapunk Szabados Péter Karnevál a médiában – Lagzi Lajcsi, a sámán címû, 2005-ben a Médiakutatóban megjelent remek tanulmányából. Ebbõl kiderül, hogy Galambos négyéves kora óta trombitált, és jó ideig a klasszikus muzsikában akart sokat elérni. („Tizenkét éves koromtól fogva teljesen tudatosan készültem, és nagyon nagy mûvésznek” – idézi Szabados Lagzi Lajcsit Doszpod Béla 1997-ben megjelent Angya-

li társaságban címû interjúkötetébõl.) Elvégezte a Zeneakadémia ének-, trombitatanár szakát, ám – õsi soroksári sváb zenészcsalád sarjaként – a komolyzene mellett már gyerekkorától magától értetõdõ természetességgel játszotta a lakodalmakon, bálokon népszerû mulatós zenét. Pályája és életútja az 1980-as évek közepén vett népmesei fordulatot. Az Állami Könyvterjesztõ Vállalat 1984-ben felkérte a Zeneakadémia frissen végzett hallgatóit, játsszanak térzenét a Sugár Üzletközpont elõtt. A klasszikus fúvós darabok nem arattak zajos sikert a járókelõk körében, mígnem egy idõs úr odalépett hozzájuk, és azt mondta nekik, adják elõ inkább a Schneider Fánit. S lõn: a Fánira, a Majd ha nékem sok pénzem lesz címû nótára és társaira már tömegek torpantak meg, és a hallgatóság egy idõ után kazettán is követelte a mulatós muzsikát. Galambos és társai stúdiót béreltek, és felvették az elsõ hanganyagot, amelybõl kétszázat gyártottak. Mint kiderült, tévesen mérték fel az igényeket: a debütáló Grüsse von Schorokschar címû hanghordozóból rövid idõ alatt százezer darab fogyott. Galambos ekkoriban vette fel a Lagzi Lajcsi nevet: édesapja kérte, hogy a jól csengõ családnevet – a família férfi tagjai mind jó nevû zenészek, nagyapja például nívódíjas trombitamûvész volt, egyebek mellett A Tenkes kapitánya fõcímzenéjében hallható trombita megszólaltatója – ne tüntesse fel a „bugyitematikájú” dalokat tartalmazó kazettán. A populáris váltást mások sem vették jó néven – Lajcsi több interjúban is beszámolt arról, hogy pályatársai, akik korábban nagy tehetségnek tartották, a mulatós vállalása után szóba sem álltak vele többé. Õ elõremenekült: Zsigulija csomagtartójából vásárokon, parkolókban, rendezvényeken árulta kazettáit – 1996ig két és fél millió darabot értékesítve. Ez az elképesztõ szám annak is köszönhetõ, hogy Lagzi Lajcsi eladta pasaréti lakását, majd televíziós reklámot gyártatott, melyet a Híradó elõtti méregdrága hirdetési sávban mutattak be 800 ezer forintért. Idõsebb olvasóink talán még fel tudják idézni döbbenetüket, amikor elõször

Magyar Nemzet · Magazin

21

2015. február 14., szombat

Szép, nyomasztó világ

A lista „REGÉNYI HUBA

M

Bugyi Zoltán, a 3+2 frontembere napjainkban. Santanát is tud játszani

hallották meg a képernyõrõl a Van szerencsém, s önnek is lesz, ha kazettát Lajcsitól vesz! szlogent, mely alatt a Van nekem egy csíkos gatyám, benne hordom a ceruzám sláger szólt. A közönséget tehát az 1990-es évek második felére végképp meghódította a másolt kazettákon tûzvészszerûen terjedõ mulatós – már csak a média, a kultúra hivatalos bástyái voltak hátra. Nemsokára azokra is sor került.

A „szennykultúra” polgárjogot nyer Miközben Galambos Lajos már súlyos milliókat keresett a kazettái eladásából, az értelmiség – esztéták, zenetörténészek, szociológusok – mintha nem akart volna tudomást venni a jelenségrõl. Sokáig hiányoztak a mulatóst értelmezõ, sikere megfejtésére kísérletet tévõ elemzések. Ez a mai napig jellemzõ – de azért akad néhány kivétel. György Péter valószínûleg elsõként szentelt írást „komoly” lapban a témának: 1998 májusában az Élet és Irodalomban közölt figyelemre méltó esszét Dáridó – avagy a szocializmus vége címmel a Tv 2-n Lagzi Lajcsi épp akkortájt induló és mellbevágóan nagy nézettséget elérõ mûsoráról. Cikkében – amelyért sok értelmiségi kollégája hevesen támadta, mondván, bûnt követ el, amikor ezt a „szemetet” beemeli az intellektuális diskurzusba – szemléletesen vezeti le a mûfaj váratlannak tûnõ sikerének titkát. Állítása szerint a Kádárkorban minden értelmiségi és a kultúrát alakító politikai szereplõ egyetértett abban, hogy a televíziózás nem a tömegkultúra piacon már rendelkezésre álló javainak terjesztésére, hanem a tömegek magaskultúra általi nevelésére való. Épp ezért, állapítja meg az esztéta, a Magyar Televízió mûsor-politikai alapelvei 1957 és 1989 között „az értelmiségiek magaskultúráról alkotott elképzeléseinek feleltek meg, s a jónép – az adott évjáratnak megfelelõ mértékben – távol volt tartva az úgymond egyszerû giccstõl, a semmitmondó ürességtõl”. A Szabadság tér, írja György Péter, tudomást sem vett errõl a milliók által fogyasztott populáris kultúráról, a „mindennapi alsó középosztálybeli és szegénykultúra bizonyos rítusairól, gyakorlatáról” – és ez a hozzáállás, ha lanyhuló következetességgel is, egészen 1998-ig, Hankiss Elemér, Nahlik Gábor és utódaik tévéelnöksége idején fennmaradt. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a kereskedelmi Tv 2 elõször mutatta be a Dáridót, és a mûsor mindent elsöprõ sikert ért el. (Elsõ adása hetvenszázalékos rekordnézettséget hozott.) Ezzel, állítja György Péter, egyfelõl lezárta a tömegkultúrát a képernyõrõl kiszorító korszakot, egyúttal új éra kezdetét is jelezte: a magyar médiában megjelent milliónyi magyar ember mindennapi kultúrája. „Pandóra szelencéje kinyílott” – zárja tizenhét évvel ezelõtti sorait az esztéta. És talán maga sem gondolta volna, mindezek után hová fajulnak az események. A Dáridóban bemutatott és az addiginál is szélesebb körben ismertté vált mûfaj ma már két tévécsatornán (a Slágeren és Muzsikán), egy rádióadón (a közszolgálati Dankón), különféle hanghordozókon (elsõsorban CD-n), internetes videomegosztó oldalakon és a falunapok, búcsúk, egyéb mulatságok révén az ország legeldugottabb zugaiban is ömlik a fogyasztókra. A finynyás értelmiség nemhogy nem kapja fel a fejét egy-egy hangosabb umcaca hallatán, a mulatós gyakorlatilag a kultúra és a közélet minden szintjén polgárjogot nyert. Fásy Ádám lakodalmas truppja – vagy ahogyan õ sze-

reti hívni: gigantikus sztárparádé – a 2014-es parlamenti és önkormányzati választások kampányában olyan természetességgel szórakoztatta országszerte a Fidesz-rendezvényekre sereglõ érdeklõdõket, hogy a fanyalgók egy idõ után már élcelõdni is elfelejtettek a sajátos szavazatmaximálási technikán. A mûfaj élvonalbeli csillagai – Zámbó Krisztiántól Bódi Csabin át Galambos Lajosig – egymásnak adják a kilincset a kereskedelmi televíziók bulvármûsoraiban, de rég elmúlt az az idõ is, amikor még páriának számítottak a közmédiában. (Lagzi Lajcsi már 2003-ban mûsort kapott a köztelevízióban: a 2006-ig a Magyar Televízió mûsorán szereplõ Szuperbuli számtalanszor elérte azt a bravúrt, hogy egyetlen nem kereskedelmi mûsorként elsõ tízbe verekedte be magát a nézettségi listán.) – Nem estünk át a ló túloldalára? – tesszük fel a kérdést Szabados Péternek, a már idézett Karnevál a médiában címû tanulmány szerzõjének. Szabados 2005-ös írásában többek közt azt vetette fel, hogy Lagzi Lajcsi hatalmas sikere a „szennykultúra” áttörését hozta, melyet – mint fentebb is láttuk – késõbb a politikai elit és a média is legitimált. – Nem, egyáltalán nem estünk át a ló túlsó oldalára – feleli Szabados. – A mulatós mûfajra egyre nagyobb az igény, hiszen itt alapvetõen a szórakoztatás, a „búfelejtés” a cél. Ha arra gondolunk, hogy a média – a közmédia is – piaci alapon, annak törvényei szerint mûködik, ezen nem szabad csodálkoznunk. A média világa is a piacgazdaság része, ahol a kereslet-kínálat törvényei uralkodnak. Itt a kereslet-kínálat kölcsönhatásban van, együtt lélegeznek, de a kereslet mindig erõsebb, mint a kínálat, amely, ha életben akar maradni a piacon, az elõbbire reagál. Kérdés, miért van kereslet effajta „búfelejtésre”. – Az emberiségnek mindig megvolt az igénye a kikapcsolódásra, a szórakozásra, gondoljunk csak a Dionüszosz- vagy Bakkhosz-ünnepekre, késõbb a középkori karneválokra, ahol a hétköznapok sodrából kilépve mindent lehetett csinálni, még a papoknak is – mondja Szabados Péter. – Itt fontosak voltak a szélsõségek, amelyek kapaszkodót, viszonyítási pontot nyújtottak az embereknek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a középkorban sokkal szigorúbb volt a rend, ezért a gõzkieresztésnek is nagyobb szerep jutott. Ugyanakkor a világ is kiszámíthatóbb volt, az emberek jobban tudták a tól–ig határokat, mint ma. Egyszerûen fogalmazva ott, az ünnepeken biztosan tudták, mit lehet csinálni, amit máskor nem. Mulattatásra mindig szükség volt tehát, és a szórakoztatóipar ezt mindig más és más csatornákon biztosította. Ez a csatorna ma fõként a tömegmédia. „A felvilágosodás a racionalizmus nevében elfojtotta a szekuláris ünnepek rítusait – írta Szabados a Karnevál a médiában címû tanulmányban –, például az ivászatot, a verekedõs látványosságokat, a kihívó hangoskodásokat, az altesti humor megnyilvánulásait, és a civil parádék, a kirakodóvásárok üres kellékeivé minõsítette át azokat. Amikor a XIX. század közepén-végén megjelent a tömegsajtó, a karneváli kultúra néhány évtized alatt végképp kikopott a köztudatból. Mivel azonban a karneváli zaj a társadalomban mindig is meglévõ általános emberi igényt elégítette ki, e szükségletnek késõbb is kielégülésre kellett találnia. A tömegmédia alkalmasnak bizonyult e szerep betöltésére, s a tömegmédia hõsei, a populáris kultúra sztárjai képesek arra, hogy egy mûsoridõnyi terminusra visszacsempésszék a megnyirbált karneváli vigasságot az emberek életébe.” FOLYTATJUK

ihelyst megpillantotta az ajtajukat, rendszerint megnyugvás fogta el, ezúttal azonban összehúzódott a gyomra: most jön a kellemetlen rész! A lakótelepi lakások vékonyka csendje fogadta odabent. Lehetséges, hogy senki sincs itthon? – Megjöttem! – rikkantotta, de nem kapott választ. Ezek szerint egyedül van. A konyha felé indult, hogy letelepedjen, s kitalálja, hogyan közölje a családdal a hírt, de észrevette, hogy az ajtó alatti résen fény szûrõdik ki. Benyitott, a feleségét találta odabent. – Szervusz! Milyen napod volt? – Semmi extra – felelte az asszony. Azt várta, a neje is megkérdezi ugyanezt (talán akkor egyszerûbben tudta volna elõvezetni, amit szeretett volna), ám az asszony azt mondta a monitornak: – Nahát! – Aztán felnézett. – Tudtad, hogy a cobbler eredetileg egy holland sütõedény neve volt? Egy recept mellett találtam, érdekelt volna a folytatása is, de az adatforgalom túllépése miatt korlátozták a sávszélességemet, és belassult a mobilnetem. Na! Végre! Megnyílt az oldal, a neje visszatért a képernyõhöz, õ pedig – miután látta, hogy felesleges maradnia – kivonult. Amint elhaladt a lánya szobája elõtt, neszt hallott odabentrõl. Benyitott. Lili az íróasztalánál ült, a számítógépe elõtt, és energikusan gépelt. – Violettáról chatelek éppen – közölte. – Barátnõd? – Egy lány, aki Európából visszatér Buenos Airesbe. Nagyon jó hangja van, az édesanyjától örökölte, aki híres musicalszínésznõ volt, de nem hisz magában – mondta izgatottan Lili. – Azért bejut egy mûvészeti iskolába, ott megismerkedik Tomasszal és Leóval, akik szöges ellentétei egymásnak, mégis mindkettejük iránt érezni kezd valamit. – Mi is ez? – akasztotta meg árnyalatnyi ingerültséggel. – Egy argentin sorozat – mondta kissé megbántva Lili. Immár nem kizárólag középkorú, egyedülálló hölgyeknek és unatkozó háziasszonyoknak szóló dél-amerikai szappanoperák vannak, hanem olyanok is, amelyek a bakfisokat célozzák? – A Disney Channelen megy. Jön nekünk a Disney, apa? – érdeklõdött a lánya. – Attól függ, szerepel-e a csomagunkban – felelte kitérõen, és arra gondolt: lehet, hogy Lili nem sejti, mi történik Violettával? Minden bizonnyal tinisztár lesz belõle, de közben nem tud választani a két hódolója közül. Elõbb az egyikkel jön össze, aztán a másikkal, és talán lesz egy idõszak, amikor kettejükkel jár egyszerre. Egészen biztos, hogy egy ötödikes lánynak ilyen sorozattal kell kitöltenie a szabad perceit? – Mit jelent az, hogy transzszexuális? – hallotta ekkor. – Micsoda? Ez is abban a sorozatban van? – Nem, ezt egy díva mondta magáról, aki egy listán szerepel. – Miféle listán? – Egyáltalán nem poén, amit mûvelsz, apa – nézett rá Lili. – Ami mutatja, hogy a magyarok tavaly mire kerestek rá leggyakrabban az interneten. A díva az ötödik a magyar emberek közül. Azt nyilatkozta, hogy nincs méhe, ezért sosem lehet gyereke, de ettõl még teljes értékû nõnek érzi magát. Szerinted is így van? Ha egy nõnek nincs méhe, attól még nõ? Muszáj lesz egy pillantást vetnie arra a listára! – Mindjárt jövök! – közölte, s a táskája felé indult, hogy kivegye a laptopját, ám ekkor zajt hallott a Liliével szomszédos szobából.

Meg sem lepõdött, hogy a fiát is az odújában találja. – Te megölnéd magad, miután megtudtad, hogy gyógyíthatatlan betegséged van? – szegezte neki a kérdést Laca. – Neked is szervusz! – Az elõbb köszöntem! Hárította volna a választ, ám ekkor derengeni kezdett valami: – Mint Robin Williams? – Ja. Kinyírta magát, miután kiderült, hogy Parkinsonja van – erõsítette meg Laci. – Õ is szerepel azon a listán, ugye? – A külföldi személyek közül az elsõ – bólintott Laca. – Veszünk egy iPhone–6-ost, apa? – Kiemelt helyen végzett a „hipermodern kütyük” kategóriában? – kockáztatott meg egy tippet. – A kilencediken, és az általános keresések között – pontosított a fia. – Attól még vehetünk. – Persze, kétszázezerért. – Száznyolcvanötért is meg lehet kapni – vágta rá Laca. Vajon tudja-e a fiatalember, hogy ez az összeg hogyan aránylik az apja havi fizetéséhez, vagy ha elmenne diákmunkára, jóindulatúan ötszáz forintos órabérrel számolva hány órát kéne dolgoznia egy ilyen készülékért? De sejtette, hogy nem sikerülne megingatnia a fiát. – Kettõt veszünk, jó? – vágta oda fanyarul. Mobiltelefon csörgése szakította meg a beszélgetést. Laca felkapta a készüléket – az is iPhone volt, épp csak egy korábbi (a nagybátyjától kapta) –, majd kivonult az elõszobába. – Átküldtem a linket, nem kaptad meg? Kerekes székben ül, a semmibe mered, de ha meghallja a fia vagy a felesége hangját, könnybe lábad a szeme – hallotta a folyosóról. Ezúttal tudta, kirõl van szó: Schumacherrõl. Letelepedett a fia székére, a számítógép elé. Megérintette az egeret, a monitor kivilágosodott, és úgy volt, ahogy sejtette. A lista jelent meg a képernyõn, és Schumacher is szerepelt rajta. Ellenõrizte még azt a dívát, akit Lili említett (férfiként látta meg a napvilágot, aztán átoperáltatta a testét, azóta Angélaként él), majd sorra vette a többi kategóriát. „A legolcsóbb”, „hogyan”, „múzeumok”, „színház”, „receptek”. Az egész család ezzel a listával van elfoglalva, és õ még azon tûnõdött, hogyan adhatná elõ a közlendõjét! Azt akarta elmondani, hogy elveszítette az állását, s attól a perctõl kezdve, hogy kilépett az irodából, a felmondási idejét tölti. Három hónapig még van mibõl fizetniük a rezsit, a törlesztõrészletet és a nyugdíjbiztosítást, de utána mi lesz? Azok vagyunk, amit keresünk, tolakodott a látómezejébe egy elõrobbanó felirat. Ekkor eszébe jutott: a munkahelyén egyik kollégája felírta neki egy weblap címét. Hol is van az a fecni? Megkereste. Na, lássuk csak: tényleg nem lehet száznyolcvan alatt megkapni ezt a nyomorult masinát? – Anya! Az asszony elszakította a tekintetét a képernyõrõl. A fia állt az ajtóban, feléje nyújtotta a kezét, keskeny, lapos tárgy volt benne. – Az meg mi? – Egy iPhone–6-os. Az imént kértem apától, de azt mondta, nem veszünk. Aztán ott hevert a székemen. Te tetted oda? Az asszony felnevetett, a fejét rázta. – És hová lett apa? Mindenütt kerestem, de nem találom. Az anyja vállat vont, majd a készülékre meredt. – Internetes? – kérdezte. – Persze. – Megnézhetem rajta a rizskoch receptjét, míg apád elõkerül?

A Google közzétette, hogy a magyarországi felhasználók 2014-ben mire kerestek rá leggyakrabban az interneten. Íme, az eredmények kategóriánként: Keresések: 1. Való világ, 6.; 2. vb, 2014; 3. választás, 2014; 4. Schumacher; 5. Conchita Wurst; 6. Aleska Diamond; 7. Eurovision, 2014; 8. Robin Williams; 9. iPhone–6; 10. 2048. Magyar személyek: 1. Aleska Diamond; 2. Bajor Imre; 3. Berki Krisztián; 4. Gyõzike; 5. Novák Angéla; 6. Szöllõsy-Csák Gergely; 7. KállaySaunders András; 8. Bódi Sylvi; 9. Hódi Pamela; 10. Csala Zsuzsa. Külföldi személyek: 1. Schumacher; 2. Conchita Wurst; 3. Robin Williams; 4. Jennifer Lawrence; 5. Jules Bianchi; 6. Philip Seymour Hoffman; 7. Jude Law; 8. Matthew McConaughey; 9. Margot Robbie; 10. James Foley. Tévémûsorok: 1. Való világ, 6.; 2. Eurovision, 2014; 3. Éjjel-nappal Budapest; 4. A dal, 2014; 5. Sztárban sztár; 6. Édes élet; 7. Oscar, 2014; 8. Rising Star; 9. X-faktor, 2014; 10. Violetta; Hogyan…?: 1. vakolás; 2. randizzunk; 3. együnk pálcikával; 4. legyek menõ; 5. öltözködjek; 6. paypal; 7. fogytak le; 8. rajzoljunk arcot; 9. romantikázzunk; 10. értékesítsünk. A legolcsóbb: 1. biztosítás segédmotorra; 2. benzin; 3. repülõs utak; 4. kötelezõ biztosítás; 5. repülõjegyek Londonba; 6. matracok; 7. étel; 8. kerítés; 9. játékbolt; 10. szennyvíztartály. Receptek: 1. cobbler; 2. csirkemell; 3. rizskoch; 4. tartármártás; 5. medvehagymás pogácsa (a lista nem teljes). Múzeumok: 1. szépmûvészeti; 2. közlekedési; 3. természettudományi; 4. nemzeti; 5. iparmûvészeti (a lista nem teljes). Színházak: 1. Madách; 2. Nemzeti; 3. Centrál; 4. Katona József; 5. Erkel (a lista nem teljes). (Forrás: http://www.google.com/trends/topcharts#vm=cat&geo=HU&date=2014&cid)

22

Magyar Nemzet · Magazin

2015. február 14., szombat

Európában már lebontották, Ciszjordánia körül még mindig építenék a falat. Egy palesztin kisvárost világörökségi címe egyelõre megmentett a bekerítéstõl, ám a szigorú biztonsági intézkedések ellenére újra és újra megismétlõdõ terrortámadások az erõ politikusainak malmára hajtják a vizet.

Életképek a zsidókat és palesztinokat elválasztó fal két oldaláról

Határeset

A

S Z E R Z Õ

F E L V É T E L E

„GYÖRGY ZSOMBOR (JERUZSÁLEM)

G

épfegyveres biztonsági emberek terelik a forgalmat, hatalmas a dugó, a város déli részére gyakorlatilag lehetetlen bejutni. Terrortámadás történt a kora reggeli csúcsforgalomban, mint a helyi portálok pillanatokon belül hírül adják: egy palesztin fiatalember rontott rá késsel a 40-es busz utasaira. Ez a járat olyan, mint Budapesten a hetes: keresztülszeli szinte az egész várost. Tizenhét ember sérült meg, hatan súlyosan. A buszsofõr dulakodott a terroristával, aki menekülni próbált a helyszínrõl, ám az éppen arra kanyarodó rabszállító jármû személyzete lábon lõtte, s elfogta. A földre fektetett, sérült, hátrabilincselt kezû tulkarmi palesztin képe sok-sok izraeli portálon megjelent, bizonyítva, hogy a háború a média frontjain is dúl. A mozlim fiatalember illegálisan szökött be izraeli területre, megtalálta a rést a pajzson, erõs érvet adva azok kezébe, akik azt támogatják, hogy Ciszjordániát is mielõbb falazzák be éppen úgy, mint Gázát. Való igaz, mióta a „belsõ” határok bezárultak, abbamaradtak a súlyos véráldozatot követelõ terrortámadások, nem robbannak a buszok és éttermek, marad a kés mint támadóeszköz, vagy alkalmasint az autó, melylyel a tömegbe hajthatnak. Szerencsére most mindenki életben maradt. De ez csak az egyik olvasat. Merthogy a fal valójában mégiscsak elválaszt. „

Izraelbe bejutni nem csak palesztinként vagy más mozlim állam polgáraként nehéz, falakba ütközhetünk, bárhonnan is érkezünk. Például Magyarországról. Libanoni, szíriai, iraki pecsétjeimet látva útlevelemben a határõrnõ ellentmondást nem tûrõ hangon kiparancsol a sorból. Az igen eufemisztikusan csak „waiting room”-nak (várakozószobának) nevezett helyiségben két és fél igen lassan eltelõ

„PÓSA TIBOR

A

z Arab-félsziget déli csücskén, mintegy 525 ezer négyzetkilométeren elterülõ országot a sors nem látta el olyan hatalmas olaj- és gázvagyonnal, mint az északabbra fekvõ testvéreit. Jemen, amelyet régen „boldog Arábiának” hívtak, és a legenda szerint szülõhelye volt Sába királynõjének, ma a térség legszegényebb állama. Persze azért van errefelé kõolaj-kitermelés, de a mezõk nem adnak olyan bõ hozamot, mint például Szaúd-Arábiában. Viszont közel-távol õk dicsekedhetnek azzal, hogy az ország államformája köztársaság. Jemen lakossága megszokta már, hogy neki mindenbõl kevesebb jut, a 26 milliós társadalom zöme a mezõgazdaságból él, itt valóban léteznek a középkorba visszanyúló törzsi hagyományok, a modernizáció úgy-ahogy csupán a nagyvárosokat érintette. A lakosság kétharmada az iszlám vallás szunnita ágához tartozik, míg az egyharmad, fõleg az északi területeken élõk, a síita szárnyat, azon belül is a zajdita irányzatot követi. Ezt a síita kisebbséget, akik az ötödik imámot, Zajdot tisztelik, mérsékeltnek írják le. A jelenleg a hírekben szereplõ húszik is õk. Milíciájuk alapítója, a vallási vezetõ Huszein al-Huti, akit még 2004-ben meggyilkoltak, a központi kormánnyal szemben a politikai mellõzöttségük miatt fogott fegyvert. A húszi csapatok tavaly szeptemberben megszállták az ország fõvárosát, Szanaát, januárban elfoglalták az elnöki palotát, és a megválasztott államfõt, Abbed Rabbo Manszúr Hádit lemondatták. Hogy ne végezzenek fél munkát, múlt pénteken szétkergették a parlamentet is. Kik ezek a húszik, és mit akarnak? A 2011-ben kirobbant „arab tavasz forradalmai” közül egyedül Jemenben sikerült elérni tárgyalásos rendezést. A 33 évig uralkodó elnök, Ali Abdelláh Száleh 2012 februárjában lemondott posztjáról, majd külföldi gyógykezelésre vonult. Az országban nemzeti egységkor-

A palesztin területet körülvevõ betonfal Betlehem közelében. Átjárhatatlan határok

óráig ültetnek mindenféle tájékoztatás nélkül, mire mehetek „végre” a kihallgatásra. Egy pohár víz sem jár, ellenben a tetõrõl egyre nagyobb cseppekben hull a fejemre az esõ. Közben poggyászom valahol kint forog a terminálban, szerencsére nem egyedül érkezem, így kísérõim magukhoz veszik, mielõtt a terrorelhárítás felrobbantaná. A kis teremben két dán papírokkal érkezõ pakisztáni származású fiatalember, egy láthatóan zavart idõsebb hölgy – akinél furcsa tablettákat találtak – és egy kínai férfi a sorstársam. A két pakisztáninak szendvicset és két-két

palack vizet hoznak, régóta félreállíthatták õket, ha nekik már ilyen „gondoskodás” jár. Megindító pillanat, hogy ellátmányukat megkapva azonnal megkérdezik, kérem-e a szendvicsük felét – szolidaritásból és közösségtudatból bizony lenne mit tanulnunk egyes ázsiai népektõl! Végül egy palack vizet elfogadok, órák óta nem ittam egy kortyot sem. Biztonsági tiszt elé kerülök, hosszasan kérdez, korábbi útjaim éppúgy elõkerülnek, mint hogy mi volt apai nagyapám keresztneve. Hiába a budapesti izraeli nagykövetség szíves ajánlólevele, végigmegyünk a teljes

Darabokra szakadhat-e Jemen?

Boldogtalan Arábia Jemennek nincs államfõje, nincs parlamentje, a közalkalmazottak nem biztos, hogy e hónapban fizetést kapnak. Az Arab-félsziget déli részén fekvõ országban eközben három jelentõs fegyveres erõ küzd azért, hogy mind nagyobb területet vonjon ellenõrzése alá. A politikai bizonytalanság a jemeni mindennapok része, de sokan kétlik, hogy az ország a jelenlegi válság következtében meg tudja õrizni egységét. mány alakult, Jemen megválasztotta új elnökét Hádi személyében. Ám a kabinet csak névleges volt, az elnök jelentéktelen szerepet töltött be, és ezért az állam csak nevében mûködött. A törzsekre épülõ milíciák megerõsödtek, a különbözõ térségekben gyakorlatilag õk képviselték a hatalmat. A törvényhozás az ENSZ által is szorgalmazott iraki modell szerint szerette volna elérni Jemen föderális átalakítását, hat szövetségi tartományra bontották volna az országot. Ám ezzel tovább növelték volna az amúgy is szegény és „gazdag” térségek közti különbségeket. Szeptemberben általános meglepetésre a fõvárosban, Szanaában megjelentek a húszi milíciák, amelyek már évek óta az északi Szaada tartományban harcoltak a kormánycsapatokkal. Azóta kiterjesztet-

ték befolyásukat a rendkívül jelentõs nyugati Hodeida vörös-tengeri kikötõre, és megkezdték elõrenyomulásukat az ország középsõ része felé, ahol fontos olajmezõk vannak. Szanaa elfoglalása nem következhetett volna be a várost uraló állami biztonsági erõk együttmûködése nélkül. A rendõrség és a hadsereg soraiban mindmáig meghatározó a volt elnök, Abdelláh Száleh befolyása, aki immunitást élvezve háborítatlanul él a fõvárosban. A volt államfõ portréja, mintegy az elkötelezettség jeleként, még jelenleg is ott virít a belbiztonsági erõk majd minden szobájában. Tavaly õsszel az ENSZ Biztonsági Tanácsa megállapította, hogy a húszi lázadás szálait a „megifjodott” 72 esztendõs volt vezetõ fogja össze.

procedúrán. Kis csapatunk egész napját elszúrják – a többieknek várniuk kell rám –, s még kávéval sem kínálnak, úgy tûnik, itt ez nem szokás. „

Adnan ötven körüli, tízgyermekes családapa, aki személyi igazolványából él. Mármint abból, hogy jeruzsálemi kötõdései miatt palesztin létére izraeli papírokat is kapott, így legtöbb palesztin társával ellentétben õ szabadon átjárhat a „határon”. A Betlehem felé vezetõ úton, még az izraeli oldalon turistákra vadászik,

Talán nem tévedünk nagyot, ha nemzetközi öszszefüggéseket is keresünk a húszi elõretörés hátterében. A síita kapcsolat azonnal képbe hozza Iránt, amelytõl nem esne távol az, ha Szaúd-Arábia déli fertályán valami jó kis tüzet sikerülne gyújtani. Az biztos, hogy Rijádot nem nyugtatja meg az a tény, hogy a térségben – még ha szövetségese által is – ilyen közel került hozzá elsõ számú vetélytársa, Teherán. Különösen úgy, hogy a határ szaúdi oldalán is élnek síiták, akik körében igen ragadósak a szélsõséges nézetek, amelyek a szunnita királyságban nemkívánatosak. A nemzetközi megfigyelõk pénzügyi összefonódást gyanítanak Irán és a húszik közt, de kitapintható, nyilvános támogatásról egyelõre nem szólnak a beszámolók, illetve néhány iráni fegyverekkel megrakott kisebb hajót a jemeni határõrök lefoglaltak. Sokkal inkább élõ a kapcsolat Teherán másik gyámolítottja, a libanoni Hezbollah és a húszik közt. A libanoni szervezethez hasonlít a jemeni lázadók felépítménye is. A fegyveres milíciától itt is elkülönül a politikai szárny, amelyet az Anszar Allah ad, élén fiatal vezetõjével, Abdel-Malik al-Hutival, a milíciaalapító öccsével, aki beszédeiben keményen ostorozza az Egyesült Államokat és Izraelt. Az Anszar Allah politikai szervezet fõ céljának a korrupció megfékezését tekinti, tulajdonképpen ezért kezdte fegyveres harcát 2004-ben. Az északi területeken vagy ezer évig uralkodó királyság visszaállítása is célkitûzései közt szerepel. A Jemeni Arab Köztársaság helyett a teokratikus, a síita papság, az imámok által uralt politikai és lelki irányító rendszer révén képzeli el a berendezkedést. Manszúr Hádi, az elõzõ elnök nem tudta stabilizálni az ország politikai helyzetét. Nem tudta felszámolni a terrorizmust, képtelen volt tenni bármit is a munkanélküliség, az olajmezõkön tapasztalható szabotázsakciók és a lakosságot sújtó rendszeres áramkimaradások ellen. Ennek mind meg kell változnia – ígérik a lázadók. De ennél tovább mennek, ugyanis õk az ifjúság 2011-es tömeg-

Magyar Nemzet · Magazin

23

2015. február 14., szombat

akiket az alkut követõen saját autójával visz át Ciszjordániába. Odaát meg átadja õket társainak, akik kívánság szerint továbbfurikázzák a vendégeket. Elmondása szerint „jobb idõkben” tíz-húsz csoportot is átvitt naponta, de a legutóbbi gázai háborúskodás óta alig jönnek külföldiek: jó, ha napi egy-két fuvar összejön. Pedig látnivaló van bõven mind a két oldalon, élményturisztikai szempontból igen hálás térség ez. Az árak viszont sajnos az egekbe emelkedtek, a biztonsági kérdések mellett egyre inkább ez a fõ beszédtéma a térségben. A boltokban, vendéglátóhelyeken a magyar árak három-négyszeresét is elkérik szinte mindenért, ez pedig a viszonylag magas izraeli fizetések mellett is rengeteg pénz, a palesztinok számára pedig szinte elviselhetetlen teher. Izrael választásra készül, jelenleg Benjamin Netanjahu bukását jósolják, amihez nagyban hozzájárulnak az egyre érezhetõbb szociális problémák. A protekcionista s földrajzi, geopolitikai nehézségekkel bõven terhelt kereskedelem miatt, na meg azért, mert rengeteg adósékel megy el a hadiiparra, a megélhetés egyre nehezebb. Sajátos helyzet, hogy a lakosság jelentõs része ezzel együtt is támogatja az erõ politikáját, azt, hogy ellenségeik pillanatra se érezzék úgy, hogy Izrael meghátrál. Akad azért néhány alapvetõ, mégis megválaszolatlan kérdés. Például az, hogy miért tekinti Izrael még mindig egyik legfõbb ellenségének Aszad szíriai elnököt, akinél valójában sokkal nagyobb veszélyt jelent a zsidóság és a globális biztonság számára is a „dás”. (Ez az Iszlám Államnak nevezett terrorformáció térségben használt elnevezése, amelyet a szakértõ közeg is inkább elfogad, lévén nem sugallja azt, hogy a mozlim világot a barbár erõszakkal kellene azonosítani.) Kérdés az is, mi adhat bármi magyarázatot arra, hogy az izraeli hadsereg átlõjön egy másik ország területére, megölve mások mellett egy harmadik állam, jelesül Irán magas rendfokozatú katonáját és kíséretének több tagját. (Január 18-án az iráni Forradalmi Gárda egyik tábornoka és még öt iráni katona, valamint a Hezbollah libanoni radikális síita szervezet hat fegyverese halt meg egy izraeli légi csapásban Szíria területén.) Tavaly november 9-én a Palesztin Hatóság területéhez tartozó Battirban megható jelenet zajlott. Jeles nap volt ez: Berlinben épp százezrek ünnepelték a fal leomlásának negyedszázados évfordulóját, emlékeztek összekapaszkodva a régi kegyetlen-szép évekre. A germán fõvárosban az egykori fal vonalán nyolc kilométer hosszan kerek, fehér lampionokat állítottak sorba, Battirban pedig ezt jelképezve több száz helyi lakos, köztük rengeteg gyerek ragadott fehér lufit, s állt szintúgy sorfalat. Battir nem akármilyen hely, Betlehem után a második palesztin világörökségi helyszín. A részletekbe Viszam Ovaineh, a négyezres kisváros tájházánakmúzeumának igazgatója avat be minket. Itt már kétezer éve teraszos mezõgazdálkodást alakítottak ki, hasonlóan, mint a kínai rizsföldeken, a korabeli agrikultúrás módszerek máig ismertek és elevenek. (Az UNESCO, vagyis az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete külön országként ismeri el Palesztinát.) Csakhogy Battir határváros, s az izraeli védelmi tárca épp a csodás tájon, ember és természet

harmonikus találkozójának helyszínén tervezte keresztülvezetni a Ciszjordániát szorongató betonfalat. Ha az építkezés megkezdõdne, nyilván odalenne a szép környezet, a turisztikai vonzerõ és a világörökségi cím. A fal e szakaszának megépítése ellen régóta küzdenek a helyiek és több szervezet. Azon a novemberi napon Berlinben a már leomlott, itt pedig a tervezett fal mentén repültek ugyanabban a pillanatban a magasba a fehér lampionok és luftballonok. Ha nem is a látványos megmozdulás miatt, de – kicsit talán azért is – az izraeli legfelsõbb bíróság nemrégiben megtiltotta, hogy ezen a területen is megépüljön a betonkerítés.

mozgalmának, a forradalomnak a folytatói. „A baj csak az, hogy mindezt pont a régi rendszerrel lepaktálva érik el, és könnyen a volt elnök, Abdelláh Száleh csapdájába kerülhetnek – vélik jó páran a négy évvel ezelõtt az utcán tüntetõ fiatalok közül. – A korrupció elleni harcot tûzik zászlajukra, miközben visszahozzák a régi megvesztegetett embereket.” Ugyanilyen ellentmondást tapasztalhatunk az Anszar Allah vezetõi által hangoztatott Amerika-ellenes kirohanások és aközött, hogy háborítatlan a kapcsolat a helyi amerikai terroristaellenes csoporttal. Ennek egyszerû a magyarázata, a közös ellenség. Az Egyesült Államok szanaai nagykövetségén körülbelül kétszáz fõ tevékenykedik ez ügyben. A szunnita fundamentalista gyökerû, jemeni és szaúdi Al-Kaida legalább annyira ellenlábasa Amerikának, mint a húsziknak. Az Arab-félsziget két terrorista szárnya 2011-ben egyesült egy szervezetben, az AQPA-ban. Jelenleg a világ egyik legkegyetlenebb, legjobban szervezett terrorcsoportja. Az idei év elejei párizsi terrorcselekmények testvérpár elkövetõjét, a Kouachi fivéreket is itt képezték ki, innen kaptak pénzügyi támogatást akciójukhoz. Az egyesített csoport bátran vállalta a merényletek elkövetését, sõt további merényleteket helyezett kilátásba, mert szerintük Franciaország iszlámellenes politikájának meg kell fizetni az árát. Harit alNadari, a terrorszervezet egyik vezetõje, aki a párizsi merényletek után elmondta ezt a videoüzenetet, már nincs az élõk sorában. Sabva tartományban e hónap elején kocsiját amerikai drónról indított rakéta találta el. Ez csupán az egyik bizonyítéka a húszik és az amerikai terrorelhárítók együttmûködésének.

Az AQPA Jemen középsõ részén, legalább egy belgiumnyi területen fejti ki tevékenységét. A húszik határozott célja, hogy amennyire lehet, visszaszorítsák a szélsõségeseket. Jemenben eddig sikerült elkerülni az iszlám vallás két ága közötti vallásháborút, most azonban, hogy a húszik megpróbálják kiterjeszteni a befolyásukat az AQPA által ellenõrzött tartományokra, fennáll a veszélye annak, hogy a harcok ilyen fordulatot vesznek. A terroristák sikeresen maguk mögé állítják az eddig semleges szunnita törzsek egy részét. Pillanatok alatt kialakulhat egy Szíriához, Líbiához hasonlatos helyzet, amelyben valóban „fürödhetnének” a terroristák. És akkor még nem beszéltünk az ország déli felén megnyilvánuló elszakadási törekvésekrõl. E térfélen a szanaai kormányerõk és a szeparatisták vívják harcukat. Dél-Jemen Áden fõvárossal az 1970-es kommunista puccsot követõen húsz évig volt független ország. Az 1990-es újraegyesüléssel az északiak – élükön Abdelláh Szálehhel – vették birtokukba az eddig a szocialista táborral kacérkodó délt. Ám azóta sem tudták elcsitítani az elszakadáspártiakat: idõrõl idõre felvillannak a szeparatista törekvések; most is, amikor gyenge a központi hatalom, felerõsödnek ezek a vágyak, és egyre nagyobb lelkesedéssel bocsátkoznak – immár fegyveres – harcba dél függetlenségéért. A szanaai parlament múlt heti feloszlatása sem abba az irányba mutat, hogy elõbb-utóbb olyan kormánya lesz Jemennek, amelyet mindenki elfogad. A húszik a törvényhozás helyett felállítottak egy 551 fõs nemzeti tanácsot. Létrehoztak egy olyan testületet is, amely kijelölné az átmeneti kormányt, amely a tervek szerint két évig irányítaná az országot. Talán nem kellene ilyen hosszú távra tervezni – valószínûleg a jemeni történések átírnak mindenféle forgatókönyvet.

HALÁSZ GÉZA-SHOW

„

Aligha létezik ország a Kárpát-medencén túl, ahol annyiszor hallanánk magyar szót, mint a sûrûn lakott Izraelben. A nyolcmilliós lakosságból körülbelül kétszázötvenezren kötõdnek valamilyen szinten Magyarországhoz: vannak, akiknek a nagyszüleik vándoroltak ki, s õk már csak legföljebb néhány szót értenek õseik nyelvébõl, mások évtizedektõl és generációktól függetlenül õrzik nyelvtudásukat. A Negev-sivatagban, Dimónához közel, egy tevefarmon futunk össze Lolával, aki részben argentin–bolíviai, részben magyar származású, õ például már csak azt az egy szót ismeri nagyszülei nyelvébõl, hogy lóf… A tevészlány épp New Yorkba készül továbbképzésre, élhal a dromedárokért, illetve szó szerint belõlük (és a tevegelni vágyó turistákból) él. Egy másik család magyar–iraki vegyes házasságból született gyermekei kiskorukban még egészen jól beszéltek magyarul, ám mióta tinédzserek, nem hajlandók megszólalni más nyelven, csak héberül. A gyökértelenedés jellegzetes esete ez egy olyan országban, amely szóval és fegyverrel mindennap háborút vív, s már az iskolában – majd a lányoknál a kétéves, fiúknál a hároméves sorkatonasággal – is a harcra készíti fel a gyerekeket. A Bét-Guvrin barlangrendszernél a biztonsági õr ugyanakkor minden tudását összeszedve próbál magyarul szót érteni velünk – „gyertek ide, beszélni akarok veletek!”, mondogatja többször is büszkén –, pedig õ már harmadik generációs, magyar felmenõi rég nem élnek. Azt állítani, hogy Magyarország állandó téma Izraelben, túlzás lenne, de azért eljut a hírünk ide is. Diplomatákkal beszélgetve azt halljuk, a helyi politika sajátos szimpátiával figyeli Magyarország és az Európai Unió civakodását, lévén – ha egészen más okokból is – Jeruzsálem és Brüsszel viszonya meglehetõsen hûvös. (Az EU például nem ismer el és nem támogat megszállt területeken lévõ izraeli érdekeltségeket, Netanjahu miniszterelnök pedig a közelmúltban megfogalmazta, Izraelnek Európa helyett a keleti piacok felé kell nyitnia.) Dacára annak, hogy a magyarországi demokrácia helyzetérõl milyen cikkek jelennek meg a külföldi sajtóban, évente 160 ezer izraeli dönt úgy, hogy Magyarországra látogat. Élvezik fürdõhelyeinket, a pezsgõ budapesti életet, rendkívül népszerûek köreikben a hazai romkocsmák és a Deák tér környéki szórakozóhelyek. Félniük pedig nincs mitõl, aki járt nálunk, ezt pontosan tudja. Hiába, a személyes tapasztalatszerzés mindennél többet ér.

A törvényhozás az ENSZ által is szorgalmazott iraki modell szerint szerette volna elérni Jemen átalakítását.

HANTHY KINGA

Védõpapucs

H

ol talál segédeket? – kérdezem a mestert. – Hát a kocsmában. – Milyenek? – Nem érnek semmit. A legtöbbnek azt fogja mondani, hogy másnap már ne jöjjön. A mi burkolónk nem különlegesen peches ember. A magyar iparosok többsége panaszkodik, hogy nem talál alkalmas segédmunkást. Az egyik iszik, már a feles-sör belövéssel indítja a napot. A másik túl fáradékony, sír-rí, hogy nincs szokva ilyen nehézségekhez, fázik, fáj a keze. A harmadik meg kijelenti, nem hajlandó utazgatni, õt vidékre ne is hívják. Most akkor hogy van? Józan ember azt gondolná, hogy akinek nincs munkája, akinek éhesek a gyerekei, és hideg a kályhája, az nem válogat. Annak nincs piszkos, alantas, fárasztó munka. Ha nem ezt teszi, akkor valami nem stimmel. Talán nincs is igazán rászorulva? Nem kérdés, hogy nagyot fordult a világ, és ennek a fordulatnak a mai középkorúak a legnagyobb vesztesei. Amikor elkezdték a felnõttkori életüket, még minden egyszerû volt: létbiztonság, teljes foglalkoztatás, olcsó munkahelyi kölcsön, óvoda, iskola. Nem kellett nagy erõfeszítés ahhoz, hogy az ember megfeleljen ezeknek. Az állami munka mellett ott volt még a maszek a maga speciális követelményrendszerével. A mester dirigált, a megrendelõ megtisztelve érezte magát. És ládaszámra hordta a sört. Jött a kilencvenes fordulat, a kapitalizmus eufóriája, hogy majd tíz év múlva mi is, mint az osztrákok meg a németek! Nem úgy lett, de máig nem értjük, miért. Hogy mivel van a baj? A mindenkori politikával is biztosan, abban van közmegegyezés. De még miben? Van-e baj például a munkamorálunkkal? Hogyan dolgozunk, mire vagyunk hajlandóak? Ismerjük-e a követelményeket? Van-e elég önbizalmunk? Azt mondja a szomszédasszony: keresne állást, de mindenki azt mondja, ne fáradjon, a negyven feletti nem kell senkinek. Kérdem tõle, mi lenne, ha maga próbálná, nem a szóbeszédre hallgatna. Reggelenként a boltban hosszú a sor. Állnak a munkaruhás fiatalok, kezükben zsömle, felvágott, üdítõ. Nincs sör, nincs feles. Õk már tudják, hogy azon nyomban az utcán találnák ilyenért magukat. Azt is tudják, hogy a munkásruha nem azonos a mocskossal, és hogy van úgy, hogy hét végén is menni kell. Aki ezt a leckét nem tudja, annak csak próbálkozásai lehetnek a munkaerõpiacon, sikere aligha. A régi szakik közül ezt sokan nem tanulták meg. Õk most délutánonként állnak a kocsmában, és arra várnak, hogy valaki odaintsen: kellenél holnap. Sikerélmény nélkül tényleg nehéz. Még annak is, aki mindent megtesz, dolgozik látástól vakulásig, és azzal szembesül, hogy nem jut elõre, csak egy helyben fut. A fõnöke folyton levon valamiért a bérébõl, nem lehet biztos abban, hogy be van-e jelentve, viszont abban igen, hogy ha nincs munka, nincs egy fillér sem, alkalmazotti státus ide vagy oda. És nem biztos, hogy fizet a megrendelõ. Ha maga után adózik, akkor, amit keres, szinte le is adja az adóhivatalnak, ha tisztességes vállalkozást akar vinni, minden kanyarban fizetnie kell valamiért a könyvelõtõl a csak papíron létezõ nyereségéig. Kinek van kedve a semmiért gürizni? A kocsmapultnál jóval kényelmesebb. Mást sem hallani, mint hogy a jelenleg átalakítás alatt álló szakképzõ rendszer túl erõs falakat húz a szintek közé. Nem lesz átjárás. Aki tizenévesként még felelõtlen, és nem tanul, lehet, hogy késõbb meggondolná. De akkor már késõ, túl sok erõfeszítés kellene a többhöz. Aztán elõkerül a bûvös mondat: tudásalapú társadalom. Olyan ez, mint a fenntartható fejlõdés, mindenki használja, de valójában senki nem érti pontosan. Valami olyasmi, hogy mindenki legyen nyitott és bármikor bármivé tovább képezhetõ, tudjon alkalmazkodni a mindenkori piaci követelményekhez, olyanokhoz is, amelyekrõl ma még fogalmunk sincs. Ez rendben is lenne. Egy mai kõmûves, gázszerelõ, asztalos és bádogos kikopik a piacról, ha nem követi az eseményeket. Az ambiciózus, jó iparos olvassa a szakmai lapokat, onnan értesül az új anyagokról, technológiákról. A mai iparos már nem engedheti meg magának, hogy barkácsoljon, hogy ne legyen jó szerszáma, ne takarítson el tisztességesen maga után, ne tartsa a határidõt, és ne legyen modora. Ezek a tökéletes iparosok már nálunk is léteznek. Fiatalok, gyorsak, és nyilvánvalóan értenek ahhoz, amit csinálnak. A múltkor az egyik még védõpapucsot is hozott magával, abban ment végig a lakáson. Lehet azt mondani, hogy egy kormányzatnak, oktatáspolitikának sincs joga eldönteni, hogy ki legyen az, aki továbbléphet, mert mindenki elõtt nyitva kell hagyni a kaput. És ebben van is igazság. Ott a baj, hogy erre nem mindenki alkalmas. És nem is lesz soha. Mert mindig lesznek, akik nem tudják kiszámolni, mennyi tégla, sóder, cserép kell egy négyzetméterre. Valójában írni-olvasni sem nagyon tudnak, nemhogy a szakirodalmat követni. Nem lóghatnak a levegõben. Nekik is adni kell valamit a kezükbe, valami olyan tudást, amelyet ha jól begyakorolnak, akkor azzal már mûködõképesek a piacon. És ezzel jár büszkeség, tartás is, lám, õk is értenek valamihez. Nincs tökéletes, mindenkire ráhúzható jó megoldás, ilyesmiben ne is reménykedjünk, bármilyen ideológia és elv alapján szervezõdik meg az oktatási rendszer! Mindig lesznek, akiket a mester másnap már nem hív. Eljön az idõ, amikor már nem lesz elfogadható mentség másra mutogatni.

24

Magyar Nemzet · Magazin

2015. február 14., szombat

FOLYTATÁS A 17. OLDALRÓL DONÁTH FERENC: Ha az 1945-ös fordulatot értékelni szeretnénk, akkor az elõzményeket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Hadd hozzak példaként négy huszadik századi autoriter vezetõt: az olasz Mussolinit, a magyar Horthyt, a spanyol Francót és a portugál Salazart. Mussolininak és Horthynak a háború végén befejezõdik a politikai pályafutása, az utóbbi kettõ viszont hatalmon marad a hetvenes évekig. Miért? Legfõképpen a második világháborúhoz és a holokauszthoz való viszonyukban rejlõ fontos különbség miatt. Mussolini és Horthy belépett a nácik mellett a háborúba, közremûködtek a népirtásban, igaz, Mussolini kevésbé, erre csak a német megszállás után megalakuló bábállam, az Olasz Szociális Köztársaság idején kényszerítették. Meg kell vizsgálni azt is, hogyan viselkedtek a magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Sem Franco, sem Salazar nem csatlakozott Hitler háborújához, nem vett részt a holokausztban. Náluk nincs gettósítás, deportálás. Mussolinit és Horthyt bûnös tetteikért viszont elsöpörte a történelem. Megjegyzem: ezért is hazug a Szabadság téren állított német megszállási emlékmû. Figyelmen kívül hagyja a történelmi valóságot, a Horthy-rendszer felelõsségét. Nem csupán a szuronyok takarították el ugyanis a nácikkal szövetséges, hasonlóan bûnös rezsimeket, hanem a szabadulásra vágyók tömegei, ha úgy tetszik, a világ közvéleménye. BANK BARBARA: Korabeli dokumentumokra hivatkozom. Az 1944. októberi, tehát a szovjet bevonulást, a frontváltást követõen pozícióba került Csanád vármegyei alispán jelentésében a „megszálló csapatok” kifejezés szerepel. A késõbbi iratokban is ezt a fogalmat használják. Hogy a lakosság hogyan viszonyult a szovjet haderõhöz, az csak sejthetõ: visszaemlékezésekbõl, személyes történetekbõl. A politikai rendõrség hangulatjelentéseibõl az derül ki, hogy 1946-ra már nem él annyira negatív kép az emberekben, mint egy esztendõvel korábban. Illetve a propaganda útján ez jut el a közvéleményhez. Persze a hangulatjelentések igazsága is megkérdõjelezhetõ. DONÁTH FERENC: A náci birodalommal való szövetség fontos határkõ. A Horthy-rendszert a folyamatosság alapján Szálasi, a nyilasuralom követi. S miközben Horthy Miklós érájának utóperiódusa, a hungarista rémuralom Budapesten és a Dunántúlon tombol, addig Debrecenben 1944. december 21-én összeül az ideiglenes nemzetgyûlés, 22-én pedig megalakul a Miklós Béla vezette Ideiglenes Nemzeti Kormány a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Demokrata Párt és a Horthy-féle elit elfogadható reprezentánsainak közremûködésével. Míg 1945 januárjában a bekerített Budapesten nyilas pártszolgálatosok garázdálkodnak, lövik a Dunába az embereket, addig Békésben, a Viharsarokban már földet osztanak! Falubizottságok alakulnak a helyiek képviselõibõl, hogy átvegyék ügyeik intézését. Nagy területekre kiterjedõ népmozgalom születik minden külsõ beavatkozás nélkül, általában a szovjet parancsnokok jóváhagyásával. Az ebben részt vevõk valóban fellélegeztek, hogy elmenekültek a régi rendszer vezetõi, s végre a maguk uraivá válhattak. A legfontosabb kérdés az volt: kié a föld? Lesz-e kenyér? Ki mûveli meg a földet? A spontán alakult népi szervek hónapokon át megõrizték hatalmukat. A felszabadulás következménye a több évszázados földéhség kielégítése, a földosztás is. Az eseményekben több százezren vettek részt. Különleges népi forradalom kezdõdött 1945-ben, ahogy azt Szekfû Gyula is megállapítja. Csakhogy a negyvenötös forradalom hamar kisiklott, s csupán 1956-ban folytatódott. SZAKÁLY SÁNDOR: Történelmi tény, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormányt 1944 õszén Moszkvában állították össze, az ideiglenes nemzetgyûlést pedig összetoborozták. Választás sehol nem volt, szegény Zsedényi Bélát, a nemzetgyûlés késõbbi elnökét orosz teherautón vitték el Miskolcról Debrecenbe, a felesége azt hitte, hogy fogságba. Késõbb derült ki csupán, hogy fontos feladatot szánnak neki. A debreceni nemzetgyûlésben domináltak a Magyarországon egyébként törpe kisebbségben lévõ kommunisták. Ráadásul még ez a nemzetgyûlés is csupán háromszor ülésezhetett a megszállók tilalma miatt. A földosztás kétségtelenül jogos igényt kívánt kielégíteni. Ám figyelmen kívül hagyták azt a konzervatív kisgazda felfogást, amely a reformot a kártalanítással együtt képzelte el, mert a birtokok elkobzását, a magántulajdon megsértését rablásnak tartotta. Azok az emberek, akiktõl elvették a földet, és nem kaptak érte semmit, joggal érezhették ugyanazt, mint azok a zsidóságuk miatt megbélyegzettek, akiket 1938 után forgattak ki a vagyonukból. Nem véletlen, hogy nagyon sok helyen a parasztok nem is akarták elfogadni a földet. A reform másrészt a Nagyatádiféle 1920-as földosztásra emlékeztetett, már ami a kiosztott földterületek nagyságát illeti. Lélekben óriási hatása volt, ám életképtelen három-négy-öt holdas gazdaságok keletkeztek. A hatalmas földbirtokokat pedig megtartotta az állam. Hasonlóan felemásra sikeredett az 1945. november 4-i nemzetgyûlési választás is. Titkosan, általánosan s va- B a n k B a r b a r a lóban szabadon lehetett szavazni, de az induló pártok számát a gyõzteseket képviselõ, szovjet dominanciájú Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság (SZEB) erõsen korlátozta. A SZEB azt sem engedélyezte, hogy a választók akarata teljesüljön, s az 57 százalékkal abszolút többséget szerzõ Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt egyedül kormányt alakíthasson. Koalíciós kormány született, a SZEB elnöke, Vorosilov marsall megmondta, hogy kik fognak koalícióra lépni, és a kommunista pártnak milyen kulcspozíciókat kell megkapnia. Többek között a belügyminiszteri tisztséget. Szabad, de mégsem szabad választást tartottak tehát 1945-ben. A Magyar Kommunista Párt a belügyi szerveket nem engedte ki a kezébõl, a kirakatperek koncepciói itt születtek, nemritkán szovjet tanácsadók segítségével. Jellemzõ, hogy amikor a kisgazdapárti Lakos József szentesi rendõrkapitányt meggyilkolják a kommunisták, senkit nem vonnak felelõsségre. BANK BARBARA: 1945 márciusában felállítják az elsõ internálótáborokat. Legtöbbször minden alap nélkül tartanak fogva embereket – elegendõ volt egy rosszindulatú feljelentés –, akiket a táborból ingyenmunkára kölcsönadnak a szovjet katonai parancsnokságnak, a vállalatoknak, üzemeknek. Jellemzõ apró példa: a csepeli internálótáborban lévõ csendõrökkel például aknát szedettek.

F O T Ó :

F O R T E P A N

A Vörös Hadsereg katonája a budapesti Kálvária tér sarkán. Nem szûnt meg az erõszak

Kerekasztal-beszélgetés a szovjet csapatok 1945-ös „letelepedésének” következményeirõl

Frontváltás DONÁTH FERENC: Mindezt részben elfogadom. Mégsem feledhetjük el: a szovjet csapatok átvonulásával véget ér a céltalan, háborús terrorkorszak. A katonák nagy része már nem akarta folytatni a küzdelmet, nem látta az utolsó vérig tartó harc értelmét. Az állam felbomlott, a helyhatóságok megszûntek, ezeket pótolták a spontán alakult népi bizottságok. A felszabadulás, a harc befejezése milliónyi ember érdekét szolgálta. A demokrácia kérdése nem csak a pártkérdéssel kapcsolatos. 1945-ben addig nem tapasztalt demokratikus körülmények között négy párt indulhatott, 1947ben pedig tíz, köztük számos ellenzéki, de már erõsen szûkített választójogi szabályok szerint. A demokrácia meglékelése mégsem ezzel függött össze elsõsorban, hanem már 1945 tavaszától a népi mozgalom visszaszorításával. Ennek olykor erõszakos, olykor fondorlatos felszámolása vezetett a civil kezdeményezések, végsõ soron a demokrácia letöréséhez. A felszabadulást követõ új világ a német kitelepítéssel újabb súlyos sebet kapott. Elkezdõdnek az elsõsorban a zsidó deportálásra emlékeztetõ, családokat, több generációt érintõ áttelepítések, a német kisebbségé, majd a szlovákiai magyaroké. Sokakban joggal alakulhatott ki a felfogás, hogy cseberbõl vederbe kerültünk. Ez pedig a felszabadulás érzetét végképp megszüntette a negyvenes évek végére a hazai lakosság többségében. SZAKÁLY SÁNDOR: A Sztálin kézjegyével ellátott utasítás szerint többek között Magyarországról, Romániából, Szlovákiából a német nemzetiségû lakosságot munkára kellett kiszállítani a Szovjetunióba. A potsdami konferencián 500 ezer magyarországi német kitelepítését „írták elõ”, miközben ennyi német nemzetiségû személy nem is élt Magyarországon. A magyarországi „svábok” összegyûjtése már ezt megelõzõen elkezdõdött. Sõt! A szovjet csapatok kifejezetten vadásztak a német nemzetiségûekre, német nevûekre. Õket akarták kényszermunkára vinni. Elõfordult, hogy német nevû zsidókat is elhurcoltak, vagy a koncentrációs táborból visszatérõ, zsidókat szállító vonatokat vitték tovább szovjet lágerekbe. BANK BARBARA: A hazai sajtó egy része olyan útszéli stílusban cikkezett a svábokról, ahogy korábban a zsidókról írtak. Ha a „cseberbõl vederbe” érzetre gondolunk, azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a nyilasrendszer ugyan kegyetlen volt, ám az erõszak a szovjet csapatok megérkezésével nem szûnt meg, hanem folytatódott. Nem is feltétlenül más elõjellel, hiszen a szovjet katonák, akik a civil lakosságot elhurcolták, sokszor, mint Szakály Sándor említette, nem voltak tekintettel arra sem, hogy ki szabadult éppen a gettóból vagy egy koncentrációs táborból. SZAKÁLY SÁNDOR: Az Olaszfaluban a szovjet bevonulás után kivégzettek semmit nem csináltak. Abaligeten szembemenve a nemzetközi joggal 31 fegyvertelen magyar katonát lõttek agyon az oroszok. Vas Zoltán írja egykori feljegyzésében, hogy sajnos a Vörös Hadsereg tevékenysége olyan állapotokat teremt, hogy az emberek nem mernek elõjönni otthonukból. Hatz Ottó vezérkari ezredest, a debreceni Honvédelmi Minisztériumnak a szovjet parancsnokságra beosztott összekötõjét az oroszok letartóztatják, tíz évet tölt a gulágon. Hasonlóan, törvényt szegve viszik el a „felszabadítók” Kovács Bélát 1947. február 25-én. Nyilván vannak pozitív példák, más tapasztalatok is. Ezért sincs szükség a közös fogalomhasználatra: minden egyénnek és családnak a saját élményei, felfogása alapján kell tisztáznia magában a kérdést. MAGYAR NEMZET: Milyen személyes emléket õriznek beszélgetõpartnereink családjai a frontváltásról, a szovjet hadsereg bevonulásáról? SZAKÁLY SÁNDOR: Szülõfalumban, Törökkoppányban, hála istennek, nem történtek atrocitások, az orosz bevonulást nagyapám egy csizmája, a zsebórája és két szál kolbásza bánta. Sváb származású anyai nagyanyám szerencsére leugrott az egyik szekérrõl, amelyen malenykij robotra vitték Mágocsról a falusiakat. Utánalõttek, nem találták el. Törökkoppány nem volt gazdag település, a módosak is csupán 20-25 holdas birtokot mûveltek. Kommunistává pedig a falumbeliek szerint azok váltak, voltak vagy öten-hatan, akik semmire nem vitték, nem azért, mert bántották õket, ha-

nem mert a kocsmában üldögéltek, napszámosnak sem voltak jók. Egyikük 1944-ben az elhurcolt három zsidó asszony vagyonát rabolta el, 1946ban pedig a szomszéd településrõl kitelepített svábokét. BANK BARBARA: A nagymamám Pécsett a nagynénémmel volt várandós. Szuterénlakásban éltek, nagyapám valahol szovjet hadifogságban raboskodott. Állapotos nagymamám a katonák erõszakoskodásától csupán úgy menekült meg, hogy a lakásból a szovjetek által kidobált bútorok tetején, az ablakon keresztül kimászott. DONÁTH FERENC: Édesapám, Donáth Ferenc régi illegális kommunista volt, tagja a Magyar Kommunista Párt vezetõségének. Emellett az Ideiglenes Nemzeti Kormány mellett mûködõ Országos Földbirtokrendezõ Tanácsnak volt az elnökhelyettese. A földosztás, a népmozgalom gyakran került szóba tehát családi beszélgetéseken. Az országot a háborús pusztulás poklába vivõ rendszer bukását felszabadulásként éltük meg. Anyai, Bozóky nagyapám viszont hivatásos katonaként szolgált a Horthy-rendszerben, a negyvenes évek elején nyugállományba helyezték, Szálasi alatt reaktiválták. Parancsot kapott, hiába ment nyugdíjba, nem tehetett mást, szolgálnia kellett. Adminisztratív beosztásba helyezték, aztán a front közeledtével nagyanyámmal és akkor 22 esztendõs édesanyámmal együtt nyugatra menekült. Onnan jöttek haza késõbb. Bozóky nagyapám unokaöccsét, aki a harmincas években végzett a Ludovikán, s a 2. hadsereggel Ukrajnában rendfenntartóként szolgált, háborús bûnösként elítélték. Érdekes párhuzam: nagyapám, aki semmit nem követett el, már az elsõ világháborút megszenvedte, kétszer lõtték át a nyakát, a háborúról sohasem beszélt, az unokaöccsével, Gézával való találkozókon sem. Géza viszont szinte mindig a háborús emlékeit idézte. Cáfolta, hogy gyilkolt volna. Hogy milyen parancsot adott ki, az, felidézve a gyerekkori emlékeket, nem derül ki a számomra. Mintha ki akarta volna mégis beszélni magából a múlt szörnyûségeit, amelyekrõl tudomása lehetett. Mindezekkel Szakály Sándor szembe kell nézniük az utódoknak. Például a második világháború idején a keleti fronton elkövetett magyar kegyetlenkedések kérdésével. Nemrégiben fontos, hiteles dokumentumkötet jelent meg a témáról Krausz Tamás és Varga Éva szerkesztésében. A korabeli szovjet kihallgatási jegyzõkönyvek alapján jól rekonstruálhatók az Ukrajnában a megszálló magyar katonák által elkövetett atrocitások. SZAKÁLY SÁNDOR: A Krausz Tamás és Varga Éva szerkesztésében megjelent kötetet érdemes komoly forráskritikával kezelni. Számtalan ellentmondással, utólag igazolhatatlan, valószerûtlen eseménnyel találkozhatunk a vaskos gyûjteményben. Néhány példa: van olyan dokumentum, amelyik következetlenül egyszer bevonuló magyar, máskor pedig bevonuló német fasisztákról ír ugyanabban az idõben, ugyanazon a helyen. Elõfordul, hogy az a nõ, akit a magyarok megerõszakoltak és meggyilkoltak, a másik oldalon vallomást tesz. Az is szerepel, hogy a honvédség sok tízezer állatot, több ezer Sztalinyec traktort elhozott Magyarországra. Meg kell nézni a korabeli szovjet statisztikai jelentésekben, volt-e egyáltalán annyi állat, annyi traktor a Szovjetunió adott területén! Felmerül a kérdés: hogyan tudták elvinni, hol tárolták? A jegyzõkönyvek ráadásul nem közvetlenül a frontváltás után keletkeztek, hanem jó fél évvel, egy évvel késõbb, az NKVD emberei vették föl a helyiek-

Magyar Nemzet · Magazin

25

2015. február 14., szombat

tõl. Elképzelhetõ persze, hogy történtek atrocitások, a sztálini politikai perek, politikai rendõrségi módszerek ismeretében azonban nem árt, ha kételkedve olvassuk a Krausz Tamás által közzétett dokumentumokat. DONÁTH FERENC: Ezzel együtt is igaz: jobb lenne ennek az országnak, ha a német példát követve szembe tudna nézni saját elkendõzött múltjával. MAGYAR NEMZET: Térjünk vissza a háború utáni viszonyokhoz! A demokrácia fontos alapeleme a sajtószabadság. Mennyire volt szabad a magyar sajtó a háború után? BANK BARBARA: Az új rendszerben folytatódott az idõszaki, olykor háromnapos, olykor kéthetes lapbetiltások korábbi, a Horthy-rendszerre jellemzõ gyakorlata. Ezzel a fegyverrel leginkább Rajk László belügyminiszter élt háború elõtti rendeletekre hivatkozva. Új elem viszont, hogy a sajtót érõ korlátozások a Horthy-rendszer második világháborút megelõzõ idõszakához képest jóval szigorúbbak. Lapot csak pártok, illetve szervezetek adhattak ki. Tilos volt a tágan értelmezett „fasiszta propaganda”, tehát szovjetellenes vélemény sem láthatott napvilágot. A kormányzat kommunista tényezõi rendszeresen éltek, illetve visszaéltek a szûkös papírmennyiség adagolásával, olykor a szervezett nyomdai sztrájkokkal. A megtûrt lapok nagy részét aztán 1949-re, illetve az ötvenes évek elejére fokozatosan megszüntették. Bármilyen meghökkentõen hangzik is, a Horthy-rendszer negyed századának nagy részében jóval szabadabban lehetett újságot írni, mint a koalíciós idõszakban. SZAKÁLY SÁNDOR: Negyvenöt után elsõsorban a pártoknak van lapjuk. Ahhoz, hogy egy sajtótermék megindulhasson, a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság hozzájárulása szükséges. Tehát a sajtószabadság hasonló helyzetben van, mint a szárnyait bontogatni próbáló magyar demokrácia. Hozzáteszem, az 1947. február 10-i párizsi békeszerzõdés aláírásáig, illetve ratifikálásáig csak az történhetett, amit a szovjet dominanciájú SZEB jóváhagyott, minden egyéb látszat volt. MAGYAR NEMZET: Figyelembe véve az elhangzottakat, mennyire tekinthetjük demokráciának a koalíciós idõszakot? SZAKÁLY SÁNDOR: Látszatdemokrácia volt. A demokrácia kezdettõl fogva csupán illúziónak tekinthetõ. El lehet képzelni, hogy a totalitárius, Sztálin vezette Szovjetunió Magyarországon a demokratikus rendszer építését fogja támogatni? Nyilván nem. Mennyire erõs a demokrácia egy olyan országban, ahol a titkosrendõrség már 1945 elején hamis vádak alapján tartóztat le embereket? Jó példája ennek a közvetlenül Budapest ostroma után, 1945. február 13-án lefogott kommunista, de nem a moszkvai vonalat követõ Demény Pál esete. 1956 októberéig a legkülönbözõbb ürügyekkel tartották fogva. Ahogy öreg diplomata barátom megfogalmazta: a háborús gyõzelemért a legtöbbet áldozó oroszokat kelet-közép-európai területekkel fizették ki a nyugati szövetségesek. A Szovjetunió ennek megfelelõen viselkedett. A békeszerzõdésben az szerepelt, hogy a szovjeteknek jogukban áll Magyarországon az osztrák területen lévõ csapataikkal való összeköttetés miatt fegyveres erõket állomásoztatni. Az osztrák államszerzõdést, Ausztria semlegességének proklamálását követõ kétéves idõszakban viszont nemzetközi jogi szempontból illegitim módon tartózkodott hazánkban az akkor már a Szovjet Hadsereg nevet használó fegyveres erõ. Ezt törvényesítették aztán Kádárék a szovjet haderõ ideiglenes magyarországi állomásozásáról szóló 1957-es szerzõdéssel. BANK BARBARA: Látszatdemokrácia volt szerintem is. A helyzet a Krisztus elõtti elsõ század római köztársaságáéhoz hasonlít. Ott is voltak látszatintézmények, de mögöttük néhány ember, elõbb az elsõ triumvirátus, majd Caesar principátusa mozgatta a szálakat. Hasonló mentalitás jellemzi a háború utáni viszonyokat, akkor is látszatintézményeket mûködtettek. Gyakran még az újonnan hozott jogszabályokat sem tartotta be a hatalom, ha az érdekei azt kívánták. DONÁTH FERENC: Gyenge és védtelen volt a mozgalom, amely a felszabadulás érzésével töltött el sokakat. El is halt hamar. Bibó Istvánnal értek egyet. Azt mondta, ha meghalok, írják rá a fejfámra, hogy élt három éven át, 1945-tõl 1948-ig. Véleménye ma sem hagyható figyelmen kívül. Nyilván fontos szerepet játszik benne személyes tapasztalata, harca a közigazgatás demokratikus mûködéséért, a valódi többpártrendszerért. Ameddig esély adódott minderre, tehát 1948-ig. Az autoriter Horthyrendszert nagyon rövid demokratikus idõszak elõzte meg Károlyi Mihály idején. Nem létezett tehát olyan több nemzedéket átható demokratikus tradíció, amely 1945 után a pokolból kilépve alternatívát jelenthetett volna. A szovjet beavatkozás F O T Ó K : B É R E S A T T I L A mellett ennek is köszönhetõ, hogy a második világháború utáni demokrácia hamar elbukott. Korunkra nézve is tanulságos, ha látjuk, hogyan pusztulhat el egy demokrácia. Elpusztulhat hatalmi törekvések miatt, napjaink politikai erodálódása, teljes bizalomvesztése ezt mutatja, s elpusztulhat a társadalmi szolidaritás hiánya miatt. Erre is van példa. Megint megjelent a „felesleges ember” típusa, a nyomorban élõé, akit többen keresztényellenes szempontoktól vezettetve, de más kérdésekben folyamatosan a kereszténységre hivatkozva az út szélén felejtenének, D o n á t h F e r e n c kitagadnának a társadalomból. A weimari köztársaság válságát idézõ jelenség ez. Említettem a négy autoriter vezetõ, Mussolini, Horthy, illetve a háborúba nem lépõ, a zsidóságot nem üldözõ Franco és Salazar példáját. Horthy a háborús múlt, a zsidóüldözések miatt szalonképtelen. Jó lenne, ha ezt a mai vezetõk is figyelembe vennék. MAGYAR NEMZET: Milyen hatása volt az 1945-ös fordulatnak, a szovjet megszállásnak, a kommunista rendszer uralmának hosszabb távon? SZAKÁLY SÁNDOR: 1945 hosszú távú következménye a végzetes magyar gazdasági, társadalmi lemaradás. Gazdaságunk a háború elõtt számos európai országéval azonos szinten állt, vagy meg is elõzte azt. Így jobban állt az ország, mint Spanyolország, Görögország, Portugália, Jugoszlávia stb. Ezek az államok aztán a rendszerváltoztatás idejére jelentõsen lehagytak minket. Ugyanez történt Ausztriával az osztrák államszerzõdést követõen, pedig ott sokkal rosszabb volt a helyzet 1945 után, mint nálunk. Hosszú távú, ezt kísérõ következmény a tulajdonviszonyok végzetes megváltoztatása, a középosztály tönkretétele. S akkor még nem is említettem a magyar társadalom hagyományos szerkezetének szétzúzását, a parasztság megsemmisítését s számtalan, az ország szellemi életét károsan befolyásoló tényezõt.

A hit harcosai: magyar pápai gárdisták a nagy háborúban

Fõtt rákok Az elsõ világháború elején megcsappant a svájci gárda létszáma, ezért a római Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum papnevelõ intézet tizenöt diákja rövid idõre felöltötte a pápai testõrség egyenruháját. Százegy éves fénykép története.

Tizenöt növendék vett részt egy hónapon át a gárda idõleges megerõsítésében – minden érintett a képen

„WEKERLE

A

máig létezõ római német–magyar kollégiumot, vagyis Collegium Germanicum et Hungaricumot 1580-ban alapították pápai jezsuita vezetés alatt álló papnevelõ intézetként a német nyelvterületrõl és Magyarországról érkezõ növendékek számára az addig is létezõ német és magyar kollégiumok egyesítésével. Az akkori pápa, III. Gyula azért támogatta az összevonást s így új intézmény létrehozását, mert a reformáció rohamos terjedése miatt mindkét nyelvterületen veszélyeztetve látta a katolikus egyház helyzetét, és bízott abban, hogy a kollégiumban a „hit bátor harcosait” képzik majd. Már kezdettõl tanultak itt magyarországiak – az elsõ évfolyamban mindjárt hatan, név szerint Baraniciu Balázs, Bereczk Dániel, Hármas László, Kundli Benedek, Smugger János és Waigel János –, majd attól fogva rendszeresen érkeztek a magyar papjelöltek egészen 1782-ig, amikor II. József eltiltotta alattvalóit a kollégiumtól. Hatvankét év szünet után, 1844-ben kezdte meg tanulmányait újra magyar növendék – név szerint Rudnay István – a római intézményben (mely 1798 és 1818 között egyébként zárva tartott). A német–magyar kollégisták piros reverendából, fekete cingulusból és piros köpenybõl álló öltözékét viselte Felber Gyula is, aki 1909-ben került Rómába. S bizonyára neki is el kellett viselnie az olaszok kedves csúfolódását: a német–magyar papnövendékeket jellegzetes, 1968-ig érvényes dresszkódjuk miatt a római népnyelvben csak „gamberi cotti”-nak, fõtt ráknak vagy „cardinaletti”-nek, kis bíborosnak nevezték. Felber Mosonban született 1890-ben, és életébõl a katolikus lexikon szerint említésre méltó momentum, hogy 1918 és 1933 között a keresztény bölcselet tanára volt az esztergomi papnevelõ intézetben, 1931-ben a Szent István Akadémia tagja lett, 1944-tõl Nagytétény, 1946-tól pedig Nógrádmarcal plébánosa volt, illetve hogy késõbb a gyûjtõfogház lelkészeként dolgozott. Pedig van itt még valami. Egy apró, ám annál izgalmasabb mozzanat, amellyel kapcsolatban még az egyik legnagyobb Vatikán-kutatót is meg tudtuk lepni. Nemrég megkeresett olvasónk, Fésüs László, és megmutatta a fenti fényképet. Ezen az álló sorban balról a második Felber Gyula. A kép 1914-ben készült, és feltûnõ, hogy a papnövendék és társai még véletlenül sem fõtt ráknak vannak öltözve rajta. Hanem svájci gárdistának. Felber Gyula Fésüs László nagybátyja (édesapja testvére) volt. Nevük azért különbözik, mert Fésüs apja 1934-ben magyarosított, mivel ezt esztergomi magyar királyi állatorvosként kimondvakimondatlanul elvárták tõle. Olvasónk nagybátyjától örökölte a képet, a hozzá tartozó történetet még fiatalemberként hallotta az 1960-as években, s abból csupán annyit jegyzett meg, hogy Felber római tanulmányai alatt kollégiumi társaival együtt egy ideig a svájci gárdában szolgált. Birtokában van ezen kívül egy azóta megszûnt német internetes újság kinyomtatott cikke, amelyben Ulrich Nersingert, a neves Vatikán-kutatót a katolikus miniállam kevéssé közismert titkairól kérdezik. Nersinger többek között megemlíti a Fésüs által is ismert esetet: Svájcban az elsõ világháború kitörésekor általános mozgósítást rendeltek el, és ekkor pápai engedéllyel ötven

gárdista visszatért a hazájába. Ugyanakkor 1914. augusztus 20-án elhunyt X. Piusz pápa, közeledett a konklávé, amelyet biztosítani kellett. Ennek érdekében az 1506-ban alapított pápai svájci gárda állományát rövid idõre a római Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeivel töltötték fel. Ennél több azonban sem az interjúból, sem az interneten fellelhetõ más forrásokból nem derül ki – a különleges közjátéknak szinte nyoma sincs a világhálón. Vajon hány fiatal szolgált a gárdában? Mennyi ideig? Ismertek-e további részletek az ügyrõl? Hogy válaszokat találjunk, német kiadóján keresztül elkértük Ulrich Nersinger elérhetõségét, és e-mailt írtunk neki, csatolva az itt látható fényképet is. A kutató postafordultával válaszolt. Megtudtuk tõle, összesen tizenöt növendék vett részt egy hónapon át a gárda idõleges megerõsítésében. (A fényképen is épp tizenöten vannak, vagyis minden érintett szerepel rajta.) Mint Nersinger írja, rendelkezik a listával, amelyen szerepel az 1900 óta szolgáló összes gárdista neve, ám a tizenöt „beugró” kilétérõl sajnos nincs ismerete. Illetve, tehetjük hozzá, egyikükérõl immár van. A kutató megemlíti még, hogy az eset azért is különös, mert nem svájciak alkalmazása a gárdában igazi ritkaságnak számít – addig s azóta, ha létszámproblémák léptek fel, mindig volt gárdistákkal egészítették ki a világ legkisebb önálló államának legkisebb (manapság megerõsített századnyi, vagyis száztíz fõs) haderejét. Nersinger elküldött még egy rövid részletet a 2013-ban megjelent A pápa testõrsége – Harcban rablókkal, forradalmárokkal és a Vatileaksszel címû, magyarul még nem olvasható könyvébõl. „Az elsõ világháború (1914–1918) hatással volt a Vatikánra, a pápát és rezidenciáját védõ õrségre is – olvasható a kivonatban. – […] Noha Svájc semlegességi nyilatkozatot tett a háborús összecsapásokkal kapcsolatban, az államszövetség már 1914. augusztus 1-jén elrendelte az általános mozgósítást. A svájci gárda parancsnoka, Jules Repond ezredes ekkor hazájában tartózkodott. Azonnal a fõvárosba utazott, hogy elérje, a svájci gárda minden tagját mentsék fel az aktív katonai szolgálat alól. Miután nem kapott egyértelmû választ a svájci hadügyminisztériumtól, visszatért Rómába. Mire megérkezett az Örök Városba, már csaknem ötven alabárdos elhagyta a Vatikánt, a római fõkonzul ugyanis kijárta a pápánál, hogy az egyházfõ engedélyezze bevonulásukat. A gárda létszáma ezzel 43ra apadt, ilyen kevesen még soha nem szolgáltak az egységben. Repond ezredes volt gárdisták és Olaszországban élõ svájci állampolgárok között próbált pótkatonákat toborozni, ám végül egészen más irányból érkezett a segítség. A Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum rektora engedélyt adott, hogy növendékei egy ideig »erõsítésként« vegyenek részt a gárda munkájában. Az újdonsült gárdisták között svájci, magyar, osztrák, cseh, német és luxemburgi férfiak voltak. A szeminaristák egy hónapig teljesítettek szolgálatot, majd visszatértek a kollégiumba, hogy folytassák filozófiai és teológiai tanulmányaikat.” Felber Gyulát aztán 1915-ben mégsem Rómában, hanem Innsbruckban szentelték pappá, mivel a német–magyar kollégium Olaszország hadba lépése után egy idõre – 1919-ig – az ottani Collegium Canisianumba költözött. Felber atya, az ideiglenes svájci gárdista, a hit „harcos” õre Budapesten hunyt el 1969. február 7-én.

26

Magyar Nemzet · Magazin

2015. február 14., szombat

Kódtörõ Sherlock: film készült a második világháborús Enigma megfejtésérõl

Éjfél után nulla Az Alan Turing életérõl és a német Enigma rejtjelezõ készülék üzeneteinek megfejtésérõl szóló Kódjátszma címû filmet a minap mutatták be a magyar mozikban. A film, bár történelmi hûsége enyhén szólva is megkérdõjelezhetõ, sikeresen juttatja célba üzenetét a frontvonalak mögött harcoló hõsökrõl és a valaha élt egyik legcsillogóbb elme személyes tragédiájáról. F O T Ó :

E U R O P R E S S / A F P / P O O L – A R T H U R

E D W A R D S

II. Erzsébet és Fülöp herceg az Enigma gépet vizsgálja a Bletchley Parkban. A kódtörõk hõssé lettek, ezrek életét mentették meg

A „MOLNÁR CSABA

férfi a világháborús Anglia legtitkosabb katonai létesítménye, a Bletchley Parkban mûködõ kódfejtõ fõhadiszállás parancsnokának irodájában ül. Bár állásinterjúra jött, intellektuális fölényét minden szavával leendõ elöljárója orra alá dörgöli. Flegma, fölényeskedõ, öntelt, tökéletesen hozza az enyhén autisztikus, különc zsenit. A parancsnoknak egybõl antipatikussá válik a figura, de mivel egyetemi elõélete szerint valóban lángelmének tûnik, vonakodva mégis alkalmazza. A magyar forgalmazóktól a fantáziátlan Kódjátszma címet kapott film, a The Imitation Game (A tettetésjáték) egyik kezdõ jelenetével semmi baj nem lenne, ha az a fõszereplõ, Benedict Cumberbatch másik híres produkciója, a BBC Sherlock címû sorozatának egyik epizódja lenne. Csakhogy nem errõl van szó, a színész a matematikus Alan Turingot formázza meg éppen. Márpedig õ, bár valóban kissé merev és magának való volt, a visszaemlékezések szerint semmi jelét nem mutatta annak, hogy ilyen mértékben hidegen hagynák az embertársaival való kapcsolattartás legelemibb szabályai. Kérdés, hogy napjaink egyik legfelkapottabb színésze, Cumberbatch csak az enyhén autista figurák eljátszására képes-e, vagy ezt az utasítást kapta a rendezõtõl. Ha ez utóbbi az igaz, a producerek csak gratulálhatnak a direktornak, hiszen a közönség és a kritika láthatóan imádja a színészt Sherlock Holmes szerepében, bárhogy hívják is az aktuális karaktert. Turing tényleges élettörténetével és az Enigmakód megfejtésének hatásvadász dramatizálás nélkül is lenyûgözõ históriájával úgy ismerkedhetünk meg igazán, ha megvizsgáljuk a film kulcsjeleneteinek valóságtartalmát. A matematikus kivételes képessé-

gei már fiatalon elõtörtek, a Cambridge-i Egyetemen a húszas évei elején írta korszakalkotó tanulmányait, többek között a „gondolkodó gépekrõl”. Ezért figyelt fel rá a kódfejtõparancsnok, aki maga csábította a Bletchley Parkba, hogy segítsen a feltörhetetlennek vélt német rejtjelezõgép, az Enigma megfejtésében. Más alkalmazottakat a Kódjátszmában látottakhoz hasonló módon valóban toboroztak úgy, hogy nehéz keresztrejtvényeket publikáltak a lapokban, majd a kellõen intelligensnek talált megfejtõk közül válogattak. Az elsõ Enigma gépet az elsõ világháború végén építették, majd a kezdetben is rendkívül komplex mûködését – a feltörést szinte lehetetlenné téve – tovább bonyolították. A készülék használata alig különbözött az írógépekétõl, így a harctereken, tengeralattjárók fedélzetén is rutinszerûen alkalmazták. A gépben cserélhetõ tárcsák forgatásával és a régi telefonközpontok kapcsolótábláira emlékeztetõ huzalozás cserélgetésével lehetett változtatni a rejtjelkulcsot. A minden német rádiós katona birtokában lévõ kódkönyvek minden napra elõírták, hogy milyen állásba kell forgatni a tárcsákat, és mely aljzatokba kell dugni a drótokat. Amikor lenyomtak egy betût a billentyûzeten, zárult az áramkör, elektromosság haladt keresztül a tárcsák és a drótok kibogozhatatlan labirintusán. Végül az Enigma „képernyõjén” felvillant egy másik, már kódolt betû, eközben pedig fordulnak egyet a tárcsák. Emiatt az üzenet minden egyes karaktere más kód szerint lesz titkosítva.

Az összes beállítási mód használatával az Enigma 158 962 555 217 826 360 000 különbözõ kombinációban tudott rejtjelezni egyetlen betût. Belátható, hogy e lehetõségeket végigpróbálni automatizálás nélkül képtelenség. Minthogy a németek tudomása szerint abban az idõben gondolkodó (vagy a mai szóhasználattal: számító)gépek még nem léteztek, joggal bízhattak az Enigma feltörhetetlenségében. A háború elõtt azonban a lengyel hírszerzés kódfejtõi szert tettek egy korábbi Enigmára, és jelentõs sikereket értek el a rejtjel megfejtésében (amelyhez már a Turingéhoz hasonló, bár sokkal egyszerûbb gépeket is használtak). Közvetlenül Lengyelország lerohanása elõtt a lengyelek átadták minden tudásukat az angoloknak, akik erre alapozva tudtak továbblépni és végül sikereket elérni. Turing a Bletchley Park sztárja lett, hiszen mindenki elismerte képességeit és eredményeit. A filmmel ellentétben soha nem vádolták meg azzal, hogy szovjet kém lenne, és munkatársaival is hatékonyan tudott együtt dolgozni. A számítógépet, amelyet a Kódjátszma szerint egyedül épített, miközben senki sem bízott a sikerben, valójában csapatmunkában készítették (bár valóban õ volt a csoport vezetõje). A gép, amelyet a filmmel ellentétben a valóságban nem Christophernek, hanem Bombának neveztek el, igen gyorsan volt képes végigpróbálni rengeteg kódkombinációt. Az idõ ugyanis kulcstényezõ volt. Mindennap hajnalban beérkeztek az aznap reggel lehallgatott német rádióüzenetek, amelyeket betápláltak a Bombába, és figyelték, hogy a gép talál-e a valószínûnek vélt kódok tesztelésével értel-

A filmben maga a higgadt Turing akadályozza meg, hogy izgatott munkatársai feltrombitálják a teljes haditengerészetet a megszerzett információval, s ezzel sok hajó és a legénységük vesztét okozza.

mes szövegrészleteket benne. Ha sikerült felfedni, hogy aznap milyen tárcsabeállításokat használnak, ez a tudás éjfélig ért valamit. Akkor ugyanis átállították az Enigma alkatrészeit, és újra a nulláról kellett kezdeni a megfejtést. A kódtörés részletes folyamatának (ahogy az Enigma mûködésének) teljes megértéséhez valószínûleg matematikusnak kell lenni. Turing zsenialitása abban állt, hogy felismerte a számítógépek jövendõbeli jelentõségét, és az elsõ modellek segítségével munkatársaival sikeresen aknázták ki az elbizakodott, figyelmetlen, nemtörõdöm német rádiósok hibáit. A kódfejtõk mindig is ismétlõdéseket keresnek a rejtjelezett szövegben. Ha tudják, hogy a titkosított üzenetekben vannak állandó részletek, ezekbõl kiindulva sokkal nagyobb eséllyel tudják visszafejteni az egész szöveget. A német csapatok nem figyeltek szigorúan az efféle támadási pontokra. Rutinszerûen küldtek a parancsnokságnak idõjárás-jelentéseket, amelyek mindig az idõponttal kezdõdtek, és az üzeneteket gyakran a Harmadik Birodalomban kötelezõ Heil Hitler! köszönéssel zárták. Az idõk során egyre rutinosabbá váló Bletchley Park-beli matematikusok (és az õ munkájukat segítõ többezernyi alkalmazott) az újabb és újabb szolgálatba állított gépek segítségével egyre több üzenetet fejtettek meg. Ekkor azonban újabb dilemmával szembesült a brit hadvezetés. Kulcsfontosságú volt ugyanis megõrizni a titkot, miszerint az Enigma-titkok nem titkok többé. Csábító lett volna azonnal értesíteni a német U-Bootok által megtámadni készült kereskedelmi hajóflottákat, amelyek nélkülözhetetlen ellátmányt szállítottak Amerikából Nagy-Britanniába. A hirtelen, minden ok nélkül irányt változtató hajók, pláne a semmibõl feltûnõ repülõk láttán azonban a németek hamar rájöttek volna, hogy a britek leleplezték a titkosításukat. A filmben maga a higgadt Turing akadályozza meg, hogy izgatott munkatársai feltrombitálják a teljes haditengerészetet a megszerzett információval, s ezzel sok hajó és a legénységük vesztét okozza. Ilyesmi természetesen nem fordulhatott elõ a valóságban, hiszen a kódfejtõk és a katonai vezetõk jogköre élesen elvált egymástól. A feltört üzenetek szövegét automatikusan továbbították Londonba, ahol a fõparancsnokság különbözõ szintjein értékelték azokat, és döntöttek a felhasználásukról. A Bletchley Parkban dolgozó kódtörõk az elmúlt évtizedekben hõssé lettek, tetteik jelentõségének megítélésében egymásra licitálnak a témával foglalkozó történészek. Vannak, akik szerint egyenesen a szövetséges gyõzelem múlt rajtuk. Más, fõként a harctéri eseményeket elemzõ kutatók szerint, bár valóban hasznos néha, ha ismerjük az ellenség kommunikációját, a háborút mégiscsak azok a fiúk nyerték meg, akik agyonlövették magukat Normandiában, Monte Cassinónál vagy Sztálingrádnál. Az igazság talán e két szélsõséges álláspont között van. Az Enigma-kódok feltörése nélkül vélhetõen sok ezerrel több szövetséges katona veszett volna oda, és talán a tengelyhatalmak is tovább tartanak ki. Alan Turing mindössze 33 éves volt a világháború végén. Bár nemzeti hõsnek kijáró megbecsülés illette volna, a Bletchley Park teljes tevékenységét titkosították a munkásságáról szóló minden írásos dokumentummal együtt. Az összes alkalmazottat élethosszig tartó titoktartás kötelezte, voltak házaspárok, akik évtizedekig éltek úgy együtt, hogy nem tudták egymásról: mindketten a Bletchleyben dolgoztak. A matematikus a háború után a korai számítástechnikai kutatásokban vállalt úttörõ szerepet, és megalkotta az intelligens gépek vizsgálatára szolgáló Turing-tesztet. Homoszexualitását sohasem rejtegette túlzottan, közeli ismerõsei mind tudtak róla. A filmben gyermekkori szerelmére emlékezve nevezi el számítógépét Christophernek. Az ötvenes évek elején egyik szeretõje segítségével betörtek hozzá, majd miután feljelentette õt a rendõrségen, Turing ellen vallott. A homoszexualitás ugyanis egészen a hatvanas évekig bûncselekménynek számított Angliában. Turing a börtön helyett a kémiai kasztrálást és a hormonkezelést választotta, de a megaláztatásból többé nem sikerült felépülnie. Állásából kirúgták, és 1954-ben holtan találtak rá lakásában. Valószínûleg ciánnal ölte meg magát.

Magyar Nemzet · Magazin

27

2015. február 14., szombat F O T Ó K :

Maskarás résztvevõk a spanyolországi Ituren õsi ünnepén

Karnevál

Gondolás viselet a velencei Szent Márk téren

Vlagyimir Putyin figuráját készítik elõ a németországi Mainz fesztiváljára

Birkának „öltöztetett” öszvér a spanyolországi Zubietában

„Lisztes vasárnap” megtisztulási ünnep Spanyolországban

E U R O P R E S S / A F P

28

Magyar Nemzet · Magazin

2015. február 14., szombat

SZIGETVILÁG DOMONKOS LÁSZLÓ

Két óra után háború!

Huszonöt éve kezdõdött meg a jugoszláv tagköztársaságok elszakadása F O T Ó :

K

M T I – R Ó Z S A H E G Y I

T I B O R

Az eszéki közúti Dráva-hidat akna robbantotta fel, amely eltalálta a hídon elhelyezett robbanószert, 1991 szeptembere. Új Balkán formálódott

evesen figyeltek 1987 és 1990 között Jugoszláviára. Pedig ami akkoriban egész Közép-Európában megindult és alig egy-két esztendõ alatt kiteljesedett, az torz és vad – ám annál tanulságosabb – fénytörésben áll ma elõttünk. Egykori déli szomszédunk, a második világháború után végtelennek tûnõ évtizedekre az egész magyar köztudatban egyetlen államként rögzült „jugó”, akárcsak „cseszkó”, a manipulált Kádár-kori átlag magyar szemében ugyanúgy a Jalta utáni világ része volt, mint a „zendéká” vagy éppen maga a Nagy Föld. Amely tudvalevõen olyan volt, mint Madáchnál az Úr: csak hódolat illette, nem bírálat. („Milyen a szovjet tripper? Legyõzhetetlen” – szólt a kissé drasztikus, ám roppant jellemzõ korabeli viccek egyike.) „Jugó” a kommunista országok sorában ugyanakkor üdvös kivételnek számított – de csak addig, amíg a titói állammal szaladt a nyugatias dizájnú szekér… A JKSZ, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége, az állampárt a speciálisan „külön utas, exnyugatias” pártállamban 1990. január 14-én rendkívüli kongresszust tart. Aligha túlzás kijelenteni, hogy Magyarországon akkor erre a kutya sem figyel: csúcspontján a Duna-gate-botrány, a romániai események éppen csak kezdenek lecsengeni, mind közelebbi az elsõ szabad választások elsõ fordulójának – ekkorra már ismert – idõpontja. Pedig éppen negyed százada alighanem ezen a napon kezdõdött meg mindaz, ami a második világháború utáni elsõ európai háborúhoz és Jugoszlávia széteséséhez vezetett. „

Belgrádban a rendkívüliségre minden ok megvan: 1989 végére Jugoszláviában az infláció az egy évvel korábbihoz képest 2665 százalékos, a külföldi adósságállomány eléri a 41 milliárd dollárt (emlékezzünk Németh Miklós utóbb megvallott döbbenetére, megtudván a magyar adósság valódi – 21, nettó 14 milliárd dolláros – mértékét). A gazdasági indokok mellett a politikaiak legalábbis azonos súlyúak: a kongresszus – nem is a közép-európai változások, hanem a mind feszítõbb horvát és szlovén függetlenségi törekvések miatt – elismeri a pluralizmust. Ám általá-

nos meglepetésre ez a gesztus már cseppet sem elégíti ki az érintetteket: a szlovén küldöttek, akik a párt föderalizálását követelik, kivonulnak az ülésrõl. Tavasszal pedig, amikor a JKSZ már hivatalosan lemond vezetõ szerepérõl is, és többpárti választások kiírására hívja fel az erre illetékeseket, a tanácskozást bojkottálják a szlovén, a horvát és a macedón honatyák. Még januárban a JKSZ tagköztársasági fiókszervezete, a Szlovén KSZ kilép a szervezetbõl, és felveszi a Demokratikus Megújulás Pártja (ZKS) nevet. Márciusban alkotmánymódosítással a köztársaság elnevezése Szlovén Köztársaságra módosul, a Szerbiával való viszony kiélezõdése miatt pedig (Belgrád az év elején gazdasági bojkottot hirdetett Szlovéniával szemben) a demokratikus ellenzéki koalíció, a Demos már önálló szlovén hadsereg létrehozását követeli. Nem sokkal a magyarországiak után, április 8-án és 22-én tartják Szlovéniában az elsõ szabad, demokratikus választásokat. A parlamenti helyek 55 százalékát, azaz az abszolút többséget a független szlovén állam megteremtésével kampányoló jobbközép Demos szerzi meg, második helyen 17 százalékkal a volt kommunisták, a Szlovén KSZ-bõl létrejött Demokratikus Reformpárt végez. Az egyidejûleg megrendezett köztársaságielnök-választáson az õ jelöltjük, a rendkívül népszerû Milan Kucan gyõz, akit akár „szlovén Pozsgaynak” is lehetne nevezni – így Szlovéniának exkommunista elnöke és a jobbközép irányzathoz tartozó miniszterelnöke (Lojze Peterle) lesz. Noha az új kormány a konföderatív Jugoszlávia megteremtése mellett kötelezi el magát, ez tulajdonképpen csak a nyilatkozatok szintjére vonatkozik. Az állami elkülönülés folytatódik, még fel is gyorsul: már július 2-án deklarálja az új ljubljanai parlament Szlovénia teljes állami szuverenitását, majd októberben harminc szövetségi, tehát „jugoszláv” törvényt a köztársaság új alkotmányával ellentétesnek nyilvánítanak. Az év végén, december 23-án pedig népszavazást tartanak, amelyen a választásra jogosultak 88 százaléka Szlovénia önállósága és függetlensége mellett foglal állást. Úgy is fogalmazhatunk: minden elõkészíttetett a már jóval nagyobb figyelemben részesülõ 1991-es év elsõ felében történtekhez, amelyek csúcspontjaként június 25-én immáron deklaráltan is összekapcsolódik a nemzeti független-

ségért akkor már jó másfél éve küzdõ két volt jugoszláv tagköztársaság sorsa: Ljubljana és Zágráb együtt kiáltja ki a függetlenséget. „

Horvátországban negyed százada, 1990 januárjában az immáron december óta legális, több mint 200 ezer tagú HDZ (Hrvatska Demokratska Zajednica, Horvát Demokratikus Közösség) vezetõsége úgy dönt: a szlovén példa inspirációjára szorgalmazza demokratikus, többpárti választások mielõbbi kiírását. Franjo Tudjman elnök a február 24én kezdõdõ HDZ-kongresszusra meghívja a horvát emigráció képviselõit. Ami a zsúfolt zágrábi Lisinski-koncertteremben 2500 küldött részvételével történik, alighanem alapvetõ fontosságú a ’91-es év horvát történéseinek szempontjából. Tudjman bejelenti: minden erejével Horvátország önrendelkezési jogának és függetlenségének megteremtéséért fog küzdeni. „Bírálóink csak és kizárólag a független usztasa Horvátország restaurációját látják programunkban. (Az elsõ független – Ante Pavelic usztasa poglavnik ’vezér’ által irányított – horvát állam 1941. április 10-e és 1945 májusa között állt fenn – D. L.) Ezek az emberek nem akarják elismerni, hogy az az állam nem fasiszta bûnözõk alkotása volt, hanem a horvát nép függetlenség iránti történelmi vágyainak a beteljesülése.” A Horvát Kommunisták Szövetsége február 4-én lép ki a JKSZ-bõl, az április 22–23-i választások pedig a HDZ gyõzelmét hozzák (41 százalék, a nyolcvan mandátumból 54), másodikok itt is az exkommunisták (Demokratikus Változások Pártja, SDP, 23,6 százalék) – a májusi elnökválasztáson pedig Tudjman gyõz. Ám a tavasz itt már a polgárháború közvetlen elõérzetét hozza, nagyon is nyilvánvaló jelekkel és egyre komorabb eseményekkel: júniustól már folyamatos a szerb lázadók fegyverellátása, a hadsereg különbözõ módon juttat nekik az arzenálból, de megnyitja számukra a Jugoszlávia-szerte szisztematikusan kiépített területvédelmi rendszer (Teritorijska Odbrana, TO) raktárait is. A szórványos, egyelõre aprónak tûnõ összetûzések mind gyakoribbá, szinte rendszeressé válnak. Augusztus 17-én a knini szerbek már nyílt lázadást robbantanak ki: nagy és nyílt fegyveres összetûzés ekkor még ugyan nem történik, de egész Knin területére hadiállapotot hirdetnek ki, káosz és pánik mindenfelé, a horvát rendfenntartó erõk felvonulnak, a la-

kosság a hegyekbe menekül, a szerb többségû területet a szó szoros értelmében elbarikádozzák – innentõl kezdve a feszültség napi szintû, immáron az elkövetkezendõ évekre érvényesen. És ami ezután az év hátralevõ részében következik, az októberi, magyar vonatkozású fegyverszállítási botránnyal, az úgynevezett kalasnyikovüggyel vagy a december 22-én kihirdetett, a Jugoszláviából történõ horvát kiválás jogát rögzítõ új alkotmánnyal együtt, már mind-mind 1991-be vezet. „

Feledhetetlen nyári délután: ragyogó adriai napfényben indultunk Selcébõl, elõzõ nap délben Novi Vinodolskiban magyar és horvát zászlóözön, koccintások és felhõtlen barátkozás, nyolcszáz közös esztendõ sohasem hitt sûrû és lelkes emlegetése, utána este szinte álombéli tengerparti vacsora a legendás-monarchiás Abbáziában (mint kiderült: az utolsó, a legutolsó békebeli este és vacsora). Most pedig: hirtelen elkomorodó arcok, hatalmas forgalmi torlódás Károlyváros elõtt, késõbb vadul a határ felé rohanó, mindenféle rendszámú autók, érthetetlen, szinte remegõ ingerültség-feszültség mindenütt. A határon – akkorra már elszoktunk az ilyesmitõl – nyakukban géppisztolyt szorongató, rémült-tanácstalan katonák, dühödt, szinte görcsös ellenõrzés, egészen más, mint öt nappal ezelõtt. „A Szlovénia elleni háború június 27-én délután, valamivel két óra után kezdõdött – írja visszaemlékezéseiben (Jugoszlávia nincs többé) Stjepan Mesic egykori horvát köztársasági elnök. Tanúsítom: pontosan így és ekkor történt. – A hadsereg harckocsijainak és a szlovén területvédelmi egységeknek elsõ ütközetére Ormoznál (a jelenlegi szlovén–horvát határnál fekvõ, Maribortól mintegy ötven kilométerre lévõ helység – D. L.) került sor. A tankok hosszú sorai Vrhnika, Károlyváros (Karlovac), Ilirska Bistrica és Varasd felõl érkeztek a ljubljanai Brnik repülõtérhez, miközben nagy sebességgel dübörögtek végig Szlovénián azzal a szándékkal, hogy mielõbb elérjék az osztrák és az olasz határt. […] Ljubljanából Drnovsek (szlovén politikus, késõbbi miniszterelnök – D. L.) jelentkezik: »Ember, ez egyszerûen banditizmus: ezek mindenáron háborút akarnak! A hadsereg minden erõt bevetve legázolja Szlovéniát…«” Névnapom volt, Szent László királyunk napja: az 1945. május 8-a óta tartó európai történelem vége. Innentõl másik történet kezdõdött.

Magyar Nemzet · Magazin

29

2015. február 14., szombat

KÖNYVESHÁZ

Most én olvasok!

Az egyszerûtõl az összetett mondatig „N. TÓTH IDA Most én olvasok! provokatív címmel indított gyerekeknek szóló sorozatot a Pozsonyi Pagony Kiadó. A sorozat tétje: az olvasóvá nevelés. A Pagony a Tanítók Egyesületével közös, közel egyéves együtt gondolkodás után tette a kisdiákok elé Berg Judit könynyen olvasható – egyszerû, pár szavas mondatokból álló – Tökmagok Afrikában címû történetét és a sorozat második darabját, a már összetettebb és szókincsében is változatosabb Tökmagok a tûzhányón címû mesét. A kiadói koncepció figyelembe veszi azt a fejlõdési és érési folyamatot, amely során a gyerekek biztosan felismerik a betûket, megtanulnak olvasni, és meg is szeretik az olvasást. Ennek érdekében a sorozat egyes darabjai terjedelmükben fokozatosan nõnek, a történetek pedig egyre szerteágazóbbá válnak, bonyolódnak. A Pagony saját szerzõit kéri fel négy különbözõ nehézségi szintû könyv megírására, a közkedvelt írók így négy szinten inspirálhatják a további olvasási kedvet a kisiskolások érdeklõdési körének megfelelõ, ismeretterjesztõ, kalandos és figyelemfelkeltõ történeteikkel. Berg Judit Tökmagok Afrikában címû meséjében Benõ, Minka, Rézi és Palkó varázslat segítségével Afrikába utazik, és nem is akárhogyan: a kicsi Minka egyenesen oroszlán képében. A mese bájos, története a kicsik számára jól követhetõ. A második nehézségi szintû Berg-mese, a Tökmagok a tûzhányón már olyan kifejezésekkel operál, mint vulkanológus és botanikus. Történeteit pedig úgy fûzi az írónõ, hogy akinek a fantáziáját megmozgatja, talán a természettudományok mûveléséhez is kedvet kap. A könnyed, de biztos kezû illusztrátor, Mészely Ilka rajzai szintén csalogatóak. Karakteres figuráiban ott a humor, de az érzékenység is, képei kiválnak a szokványos, festõi gyermekmese-illusztrációk közül, és inkább a vagány, lendületes stílust képviselik. Az olvasási kedv növekedésére persze nincs recept, ha van, ami meghatározó, az a szerzõk és illusztrátorok személye. Fontos a téma, a szövegszerkesztés és a megjelenõ képi világ, hiszen a kisiskolásokat olyan történetekkel lehet megnyerni az olva-

N

sásnak, amelyek életkoruknak megfelelõen bõvítik ismereteiket önmagukról és a tágabb környezetükrõl. Talán az sem utolsó szempont, hogy a minõségi megjelenésû, kemény fedeles, fûzött könyvet jó kézbe venni. A Pozsonyi Pagony Kiadó szerzõi kortárs magyar írók, akikkel író-olvasó találkozókon és könyvfesztiválokon személyesen is meg lehet ismerkedni. A Most én olvasok! sorozat elsõ négy kötetének alkotója, Berg Judit 2007-ben megkapta az Év Gyermekkönyve díjat a Ruminiért. Azóta sikert aratott a Két kis dinó sorozata, jelenleg kamaszoknak szóló könyvtervek foglalkoztatják. A Pagony Kiadó egyik alapszerzõje, aki nagy sikerû sorozatai után újabb kalandok közt neveli olvasóvá a kisiskolásokat. (Berg Judit: Tökmagok Afrikában. Tökmagok a tûzhányón. A Most én olvasok! sorozat kötetei. Pozsonyi Pagony Kiadó, Budapest, 2014. Ára: 1790 forint)

yugodt szívvel mondhatom, hogy egyetlenegyszer sem hagyott cserben, pedig már harminc éve a társam. Az igazat megvallva nem volt egy nagyvilági élet a mienk, de a szürke, kopott hétköznapokon mindig számíthattam rá. Megosztottuk egymással a gondjainkat és örömeinket, nem beszélve legintimebb titkainkról. Nem jutott volna eszembe másra bízni a szennyesemet, no meg aztán benne biztos lehettem: makulátlanul tisztára mossa majd. Soha nem kereste másnál a kalandot holmi szánalmas ürügyeket felhozva, nem akart más nõt boldogítani, csak engem. Pár hete viszont jól rám ijesztett. Elkezdte furcsán venni a levegõt, munka közben sípoló hangot adott ki, pöfögött, mint egy traktor. Aztán minden különösebb indok nélkül elkezdett ugrálni. Majd olyan eszeveszett táncba fogott, hogy majdnem feltörte a fürdõszoba kövezetét. Elõször arra gondoltam, pillanatnyi elme- vagy programzavar. Tekintettel hajlott korára, a dementálódás is felmerült bennem, de gyorsan elhessegettem magamtól a kósza gondolatot. Nyugtatni próbáltam, hogy nincs semmi baj, mással is megesik az ilyesmi, relaxáljon, vegyen nagy levegõket, és elmúlik. De nem múlt el, ki kellett hívnom az ügyeletet. A szerelõ minden kétséget kizáróan megállapította, hogy nagy a baj, valószínûleg meg kell válnom tõle. Nem egy hétre, nem két hétre, nem pár hónapra, hanem örökre. Ez utóbbi szó valósággal a szívemig hatott, elkeseredésemben ígértem a szerelõnek fût-fát, csak gyógyítsa meg a mosógépemet. Csinálja vissza az egészet, tegyen bele új szívet, szíjat, motort, mit tudom én, mit. De õ hajthatatlan maradt: a mosógépet ki kell cserélni modernebbre, nincs apelláta. Jó, jó, modernebbre, de hát milyenre, és hogyan? Ijesztõ kérdések voltak ezek, amelyekkel nem mertem szembenézni. Nem mertem, mert rádöbbentem, hogy krónikus függõség alakult ki köztem és a mosógépem között. A leválás pedig szorongásokkal, feszültségekkel, kényszeres megoldásokkal teli idõszak lesz. Már a felismerés utáni elsõ éjszakám is maga volt a pokol. Hideg verejtékben úszva ébredtem. Azt álmodtam, hogy egy farkas a szájában tartja a mosógépemet, mely körülbelül akkora, mint egy Rubik-kocka, és fut vele árkon-bokron keresztül. Átbotorkáltam a fürdõszobába, és gondoltam, ha már úgysem tudok aludni, leszerelem a mosógép hátlapját. Mi van, ha tévedett a szerelõ? Mi van, ha mûködik a kvantumcsoda, és a gondolataimnak és érzéseimnek teremtõerejük van? Mi van, ha a mosógép belsõ szerkezete vadonatúj állapotban virít majd ki a fürdõszoba homályából? Másnap reggel csalódottan bandukoltam a közeli szépséghibás termékek boltjába. Fülest kaptam: ott még kaphatóak az enyémhez hason-

Eltûnõ slusszkulcs Korosodó szürkeállomány

„M. CS. Bár idõskorban szervezetünk szinte minden eleme veszít teljesítõképességébõl, a legtöbb ember a mentális, gondolkodásbeli képességek gyengülését viseli a legnehezebben. A memória és az analitikus gondolkodás természetes élettani folyamatok miatt is veszít erõsségébõl a legtöbb embernél, vannak azonban olyan feladatok is, amelyeket éppen az idõs emberek agya képes jobban teljesíteni – derül ki a holland agykutató, André Aleman Az idõsödõ agy címû kötetébõl. Aleman optimista könyvet írt, de eközben nem hallgatja el azokat a kétségtelenül szomorú tényeket, amelyek nehézzé teszik sok idõs ember mindennapjait élete alkonyán. A kötet demenciáról és Alzheimer-kórról szóló fejezetei a magyar nyelven elérhetõ legátfogóbb írások között vannak. Miközben szövege szakmailag kifogástalan, és az anatómiai részleteket sem kerüli meg, egyúttal olvasmányos és általános mûveltség birtokában is érthetõ. Talán a legkínzóbb kétely, amellyel idõskorban szembesülünk, hogy vajon a memória ki-kihagyása, néhány elfelejtett szó, a korábban pofonegyszerû, ma már megoldhatatlannak bizonyuló keresztrejtvény, az eltûnõ slusszkulcs és szemüveg csak az idõ kérlelhetetlen múlását jelzi, vagy valamilyen kóros folyamatra utal. A leírtak alapján egyértelmû: ezt csak orvosi vizsgálat döntheti el. Ennek ellenére a szerzõ felsorolja a kezdõdõ szellemi leépülés lehetséges tüneteit, például a feledékenységet, a tájékozódási és a döntési képesség zavarát. Majd felteszi a kérdést az olvasóknak, hogy tapasztalják-e magukon a szimptómák némelyikét. És õk persze találnak majd a sok felkínált jelenségbõl olyanokat, amelyek ismerõsnek tûnnek, és legtöbbjük ettõl aggódni kezd majd. Kétes értékû dolog öndiagnózisra szólítani fel a laikusokat, még ha a legnagyobb jóindulattal tesszük is. Hiába írja oda Aleman, hogy forduljon orvoshoz, aki aggódik, sokakat ez nem fog megnyugtatni. Reménykeltõ ugyanakkor, hogy az enyhe mentális zavar nem minden esetben vezet Alzheimer-kórhoz, vannak, akiknél hosszú idõn keresztül enyhe marad valóban, sõt elõfordulhat, hogy a beteg állapota egyenesen javul, mondhatni, meggyógyul.

HALÁSZ MARGIT

Hajdúsirató S Z E R É N Y I

G Á B O R

R A J Z A

Az idõsödõ agy azonban nem minden esetben gyengülõ agy. Bár a bölcsesség fogalma tudományos definíciókkal nehezen megfogható, de ha a komplex élethelyzetek több aspektusból való átlátásának képességét értjük rajta, akkor abban egyes esetekben az idõsek jobban teljesítenek, mint akár a középkorúak, akár a fiatalok. A vizsgálatok alapján úgy tûnik, hogy ebben nem pusztán a leélt életévek mennyisége számít, sokkal inkább az élettapasztalatok összessége. A könyv elolvasása sok idõs embernek és családjának segíthet abban, hogy jobban megértsék az élettani alapjait mindannak, ami velük történik, mire számíthatnak, és mit remélhetnek. De nem szabad elfelejtenünk – ahogy az efféle népszerû egészségügyi könyvek esetében soha –, hogy az olvasottakból leszûrt következtetéseink nem helyettesíthetik az orvosi diagnózist. (André Aleman: Az idõsödõ agy. Corvina Kiadó, Budapest, 2014. Ára: 2690 forint)

ló korú és márkájú üzemképes mosógépek. Szemem-szám elámult, amikor megpillantottam a szivárvány valamennyi színében pompázó öregecske gépeket. Szó, mi szó, elég jól tartották magukat. Csukogattam és nyitogattam a tetejüket, és lelki szemem elõtt felhalmozódott az a sok kosz és szennyes, amellyel több évtizedes pályafutásuk során dolguk akadhatott. Szívdobogást kaptam a látványtól, és elköszönés nélkül kifutottam a napfényre. Vagy a régi gépem, vagy semmi sem, motyogtam lehajtott fejjel a szürke, szakadozott padkát bámulva. Otthon nekifeszültem az internetnek, és éjt nappallá téve a nagy mosógépgyártó cégek vásárlói véleményeit böngészgettem. Önmagam elõtt is szégyellem bevallani, de negatív hírekre vadásztam, és ha megkaptam õket, valami nevenincs elégtételt éreztem. Az elõnyöktõl és hátrányoktól már vibrált a szemem, és lihegtem a dühtõl, ha a hátrányok rovatban azt a szót olvastam, hogy nincs. Kedvem lett volna névtelenül beírni az ilyen helyekre, hogy „irritálóan rezeg”, „pár ruhadarabot már szétroncsolt”, „sípol, és ez zavarja a gyereket”, „nyekereg, és ez zavarja a nagymamát”, vagy hogy „nincs magyar nyelvû használati utasítás, kérek tízezer forintot tolmácsra”. A szennyes, vagyis hát a szennyesem egyre csak gyûlt és gyûlt. És ha mindehhez hozzáveszem a kialvatlanságból eredõ ingerültségemet, mellyel már-már lehetetlenné tettem a családi békés egymás mellett élést, nem volt mese, meg kellett hoznom a végsõ döntést. Megkérdõjelezhetetlen alapigazságként állt elõttem egy új mosógép vásárlásának szükségessége. Lejöttem a netrõl, és az utcán, munkahelyen, baráti körben folytattam a közvélemény-kutatást. Sok-sok elfeledettnek hitt baráttal felvettem a kapcsolatot, és baráti teázásnak álcázott csendes kis összejöveteleken egy kedvezõ pillanatban nyakuknak szegeztem a kérdést. Most azonnal valljanak színt, szerintük melyik mosógépet érdemes megvásárolni. A beérkezõ válaszok szisztematikus feldolgozására külön kis füzetet nyitottam, és a tézis, antitézis, szintézis triadikus rendszerét segítségül híva végül megszületett a mosógépvásárlásom formális logikája. Tudtam, hogy a végsõ leválás a régirõl nem lesz fájdalommentes. Amikor betolták a fürdõszobába az újat, elérkezett számunkra a legnehezebb pillanat. Végsõ búcsút kellett vennünk egymástól. Én hûvös oldalára tettem a kezem, és egy halk „minden jót” rebegtem. Õ nem szólt semmit, de éreztem, készül valamire. Ismertem jól, hisz harminc éven át megosztottuk egymással a gondjainkat és örömeinket, nem beszélve legintimebb titkainkról. Az elõszobában tolták épp a bejárati ajtó felé, amikor utolsó erejével megbillentette magát, és rozsdás sarkát belemélyítette a parkettába. Elõször dühöt éreztem a felkarcolt parketta miatt, és felmerült bennem, hogy jól megmondogatom neki. Aztán lehiggadtam, mert arra gondoltam, hogy vele nem ajánlatos szórakozni és packázni, õ nem akárki, õ öregen és mûködésképtelenül is egy konok, mindenre elszánt hajdú.

30

Magyar Nemzet · Magazin

2015. február 14., szombat

Iránytû

MINDENZENE

Városiasodás „HEGYI ZOLTÁN

H

a egy újság CD-mellékletet tartalmaz, ahhoz már hozzászoktunk, sõt szeretjük, s ez még annál is jobb, mint ha megdobnak egy váratlan lábápolóval. A Budapest Voices viszont azt találta ki, hogy a lemezéhez mellékel egy komplett magazint, és az ár (1890 forint) még így is felettébb sporttársi, plusz még jön az esetünkben pompás tartalom. Az Alternatívák címû hanghordozó ugyanis magas színvonalú alternatívát kínál, jelesül tartalmas magyar dalok átdolgozásait kórusra. Már a slágerek kiválasztása is rendben van, csak egy kis ízelítõ, természetesen a teljesség igénye nélkül: Hello, Gagarin – PASO; Hajolj bele a hajamba – Péterfy Bori és a Love Band; Dunántúli sláger – Csókolom; Gombóc – Anna and the Barbies; Metróhuzat – Magashegyi Underground; Adjon az ég – Tankcsapda; Autó egy szerpentinen – Quimby. A megvalósítás pedig remekbe szabott, az történt ugyanis, hogy érezzük az alapanyagot, miközben valami merõben új született. Na és ahogy ezek az emberek énekelnek… Kodály is kimozdulna értük a köröndrõl. A magazinból pedig többek között azt is megtudhatjuk, hogy a kórustagok mivel foglalkoznak még ezen kívül, mert a tehetség olyan, mint a baj, nem jár egyedül. Lajtai Kati például zsírkrétával készít grafikákat, belsõépítészeti vázlatokat rajzol, és kerámiatárgyakat fest. Kontakt címû munkája, de még inkább a Világnak virága, ez a pszichedelikus, belsõ fényt árasztó mandala egyszerûen káprázatos. Labant Bence saját készítésû bicajt hajt (a jármû neve Blond Bitch); Szõke Szandra egy antikváriumban olvasgat órákig angolul; Faith Ildi angyalokkal veszi körül magát a teászacskótól a szobrokig; Szakonyi Milán bariton másodállásban multiinstrumentalista; Pusztai Csaba dzsesszdobos, és kungfut tanít; Éry Dóri kézmûves lekvárokban, süteményekben, csokoládéban és krémdezodorban utazik; Zelencsuk Gréta viszont egy lógó fülû, kosorrú nyúllal; Deák András komplett sportõrült, többnyire a saját testsúlyával edz; Paál Balázs rákattant egy Mustang GT-re; Borbás Erika viszont a bringára esküszik; míg Kiss Flóra természetjáró. Aki mindezt megkísérli közös mederbe terelni, miközben megszállottan fõz rájuk, Gulyás Erika kórusvezetõ. Elsõre úgy tûnhet, hogy mindez másodlagos a produkcióhoz képest, holott nem így van. Mert nagyon nem mindegy, hogy az ember mit visz be magával a próbaterembe. Mert majd látszik. És

hallatszik. Mint a tizenhárom színes embernél. A fõváros jól tette, hogy rábólintott a Budapest Voices név használatára. Budapesten óriási siker a Rembrandt-kiállítás – adná az ég, hogy ugyanekkora legyen egy gyönyörû kiadvány, a Music and Art in the Time of Rembrandt (Warner Classics, 2014) sikere is! Nehéz ügy, mert nem tudom, hogy Biber, Kerll, Praetorius, Rosenmüller, Scheidt, Schein, Schmelzer, Buxtehude, Schütz vagy éppen Tunder neve mit mond elsõre a jelenkori nagyközönségnek. Adott viszont az újrafelfedezés lehetõsége és öröme. Na jó, talán Heinrich Schütz, õt Rembrandt is megfestette. És akkor Hollandia. A XVII. századot az ország aranykorának is szokás nevezni, joggal, de tegyük hozzá, hogy mindez eltartott legalább Marco van Bastenig! A nyolcéves háború végeredményeként Hollandia elnyerte függetlenségét. Beindult a manufakturális ipar és a nemzetközi kereskedelem, a bankok és a tõzsde, a dél-ázsiai gyarmatbirodalom termékeinek köszönhetõen soha nem látott gazdagság köszöntött a haszonélvezõkre, vérbõl és könnyekbõl persze, de ez senkit nem érdekelt. A kor stílusa a barokk, amelytõl persze a kortársak nem ájultak el, az csak késõbb jött, teljes természetességgel sétálgattak az utcákon és a tereken, és hallgatták (már aki) kedvenc zeneszerzõiket. A barokk a barocco szóból származik, és eredetileg nyakatekert okoskodást jelent, ami a reneszánsz és a humanizmus után bizonyos szemszögbõl nem is áll messze a valóságtól, és egészen a XIX. századig el sem ismerték különálló, autonóm irányzatnak. Bach ide, Rembrandt oda. És ha már a zenei barokkot Monteverdi születésétõl Bach haláláig gondoljuk manapság, közben pedig Rembrandt van Rijn megfestette többek között az Éjjeli õrjáratot, amelynek már a címe is tévedés, hiszen ha odaférünk elé Amszterdamban a turistáktól, jól láthatjuk, hogy egy csapat muskétásnak álcázott polgártárs éppen kilép a vakító napfényre. A mûvet ugyan nem találjuk meg a Music and Art in the Time of Rembrandt címû kiadványban, a mester más képeit azonban igen, méghozzá kifogástalanul tálalva, magyarázó szövegek kíséretében. De ez csupán a kiváló körítés, a lényeg a két CD-n lakozik, valamivel több, mint kétórányi terjedelemben, elkülönülve a szekuláris, azaz világi, valamint a szakrális zene, mégis egységként megjelenítve, miként szórakozott, gyászolt és dicsõített a kialakuló középosztály.

ANYANYELVÜNK

Doktor kontra doktor „MINYA KÁROLY

A

nyelvújítás korában a nyelvészek csak úgymond ellenjegyzõi voltak a szakemberek által megalkotott új szavaknak. Különös szerencsének tekinthetõk azok a személyek, akik mindkét foglalkozás képviselõinek mondhatták magukat. Így például Almási Balogh Pál és Bugát Pál, mindketten orvosok és nyelvészek voltak egy személyben és egy idõben. Talán ezért volt törvényszerû, hogy igen komoly pengeváltásaik voltak a szóalkotás terén. Almási Balogh Pál Széchenyi István háziorvosa volt, ugyanakkor legnagyobb politikai ellenfelének, Kossuth Lajosnak is éveken át kezelõorvosa, valamint rabsága idején bizalmasa. Rendkívül sokoldalú, ritka mûveltségû férfiú, a hasonszenvi gyógymód, a homeopátia elterjesztõjét tisztelhetjük benne. Bugát Pál orvosprofesszor a pesti egyetemen magyarul tanított, és társait is erre buzdította. Megindította az elsõ magyar nyelvû folyóiratot, az Orvosi Tárt. Merészen újított, erõszakolt szócsinálmányaival vált hírhedtté. Az 1830-as években robbant ki a vita közöttük az orvosi mûnyelv kialakításában. Ennek elindítója Almási Balogh Pálnak az agyvelõrõl írt egyoldalas cikke volt, amely a Tudományok és Mesterségek Közönséges Tára mutatványszámában jelent meg. Bugát erre írta elsõ kritikáját a Tudományos Gyûjteményben Igazítás címmel. Ebben tulajdonképpen négy szónak a használatát kifogásolja, fõként azért, mert anatómiájában õ már megállapította a helyes magyar kifejezéseket ezekre. Szerinte Almási Baloghnak az agyvelõ helyett az agy, a borék helyett a kér vagy a kéreg, a taknyos hártya helyett a savós hártya és a féltõ kincs helyett a féltett kincs szavakat kellet volna használnia. Erre következett a Visszaigazítás Almási Baloghtól, majd a viszonválasz Bugát pennájából, amelyben már nincs baráti jobb nyújtása és közös munkára való felhívás. Íme, egy részlet: „A ki a Tud. Gyûjt. 1830diki II. Kötetében Balogh Úr

Agyvelején tett igazításomat olvasta el, nem fogja gondolhatni komoly, ’s jámbor szavaimnak melyike verhette föl annyira B. Urat nyugodalmából, hogy oly nagy háborúsággal, ’s honni, ’s idegen írók sententiáinak egész dandárával mintegy elrontásomra fölinduljon.” Míg Almási Balogh védelmébe veszi az idegen szavakat, addig Bugát szerint igen sokat kell merni és próbálni ahhoz, hogy megtaláljuk a magyar megfelelõt, mert önként nem fognak megmagyarosodni. Nos, hát „kard ki kard”, odáig jutott a dolog, hogy Almási Balogh a nyelvújítást csak korlátozott formában látta célravezetõnek, és Bugátot nyelvrontással vádolta. A vitához hozzátartozik egy sajátos kitérõ, nevezetesen az, hogy Bugátnak barátja volt Vörösmarty Mihály, aki írt egy gúnyverset B… Pálnak címmel. Íme, ebbõl is egy részlet: „Felfúttad magadat s dudaszóval járod az útcát / Jaj ha kezembe kerûlsz, gõg duda, jaj teneked. / Addig nyeggetlek, tudom azt, hogy a krimi tatár is / Szánni fog ordítót, vagy kacagásra fakad”. Természetesen Almási Balogh sem maradt adós a válasszal, igen kacifántos címmel jelentette meg válaszát: A Visszaigazításra való Feleletnek visszaigazítása. Ebben Bugát szóalkotásainak a hibáit részletezi, például a h betûvel kezdõdõ szavak sorát: hallcsontocsok, hármikerideg, hasnyálmirigynyom fonat (sic!), hátfélorjasizom, hegedékeny nyirk, hererázó, hollorrkarizom, hónalyür, hortyok, hudinda, húsmindnyomütér. Ezek valóban mind sikertelen nyelvújítási szavak, és joggal állapítja meg Almási Balogh, hogy többször kibicsaklik az ember nyelve a kiejtésükkor. A szabadságharc összeomlása után Bugát is és Balogh is elsõsorban a természettudományi mûveltség terjesztését tekintette élete fõbb céljának, a két tudós egymásra talált, és együtt vettek részt az orvosok és természetvizsgálók nagygyûlésein. Már nem ellenfelek, hanem bajtársak voltak, és mindketten elsõsorban orvosok, másodsorban pedig nyelvészek. A nyelvvel való foglalatosságuk hazafias tettnek is tekinthetõ.

Iránytû rovatunkban hétrõl hétre a tágabb közélet ügyei iránt érdeklõdõ olvasóinknak nyújtunk – már csak terjedelmi okokból is önkényes – válogatást azokból a jövõ heti programokból, amelyek megítélésünk szerint hozzájárulhatnak jelenünk és közelmúltunk megértéséhez.

Február 14–15.

Kecskeméti japán napok. A japán kultúra kedvelõit mindkét napon szudoku, tombola, kalligráfia, origami, kifestõ, puzzle, kvíz, könyvvásár várja. Lesz szusikóstoló, japán fotográfiai kiállítás, kimonópróba. Helyszín: Cifrapalota (Kecskemét, Rákóczi út 1.). Idõpont: 10 óra

Február 15.

Reneszánsz délután. A Menner Judit által tervezett viseletekbõl Fehérvárcsurgón nyílik kiállítás. Lits Zsuzsanna, a Hermann László Zenemûvészeti Szakközépiskola és Alapfokú Mûvészeti Iskola barokkfurulya- és fuvolatanára vezetésével a Fiori Musicali furulyaegyüttes ad koncertet: Altenburg, Posch, Castello és Uccellini mûvei, valamint reneszánsz tánczene csendül fel. A koncertet táncház követi. A kiállítás március 10-ig látogatható. A tárlat anyagául szolgáló 14 ruha XV. század végi, XVI. század eleji itáliai festõk képei alapján készült rekonstrukció. Az öltözetek egy tánccsoport számára készültek, így lényeges volt, hogy könnyen lehessen bennük mozogni. A minél jobb színpadi összhatás elérése érdekében tervezõjük színes, változatos fazonú ruhákat álmodott meg, hogy azok a korabeli zenékkel és tánckoreográfiákkal a lehetõ leghitelesebben idézhessék meg a reneszánsz korát. A kiállítás segítséget nyújthat a divat- és varróiskolák növendékeinek a korabeli viseletek és különösen a változatos és cserélhetõ ruhaujjtípusok megismeréséhez. A teljes árú 1000, a diák- és a nyugdíjasbelépõ 800 forint. Helyszín: Károlyi-kastély (Fehérvárcsurgó, Petõfi utca 2.). Idõpont: 15 óra

Február 16.

Pázmány Péter: Felelet (1603) – Jegyzetek a szövegkiadáshoz. (Szerkesztette: Báthory Orsolya és Hargittay Emil.) Az azonos címû kötet bemutatójának moderátora: Hargittay Emil, a kritikai kiadás sorozatszerkesztõje. A könyvbemutatót megnyitja Monok István fõigazgató (MTA Könyvtár és Információs Központ). A könyvet bemutatják: Bitskey István akadémikus (Debreceni Egyetem), Kecskeméti Gábor, az MTA doktora, igazgató (MTA BTK Irodalomtudományi Intézet), Maczák Ibolya tudományos fõmunkatárs (MTA–Pázmány Péter Katolikus Egyetem barokk irodalmi és lelkiségi kutatócsoportja). Helyszín: MTA Könyvtár és Információs Központ, konferenciaterem (1051 Budapest, Arany János utca 1.). Idõpont: 17 óra

Február 17.

Az álarcok mögött – Farsangi szokások Spanyolországtól Norvégiáig. Az esten képek, dallamok és ízek segítségével bepillantást nyerhetünk különbözõ farsangi, húsvéti népszokásba. Elhangzik több elõadás is: Álarcosbál – zene és érzelem (Sárközi Andrea, a zenemûtár osztályvezetõje), A spanyol karneválok (Teresa de la Vega), A magyarországi szlovákok farsangi szokásai (Katarína Király etnológus, a Legatum Kft. ügyvezetõ igazgatója), A népi farsangolástól a pravoszláv húsvétig – szerb szokások Koszovótól Szentendréig (Dudás Elõd szerb, horvát, szlovén nyelvi referens), Jeles napok jeges tájakon – dán, norvég és svéd ünnepek, hagyományok (az elõadók a Skandináv Ház munkatársai). Helyszín: Országos Idegen Nyelvû Könyvtár, rendezvényterem (1056 Budapest, Molnár utca 11.). Idõpont: 17 óra

Február 18.

A 2. vkf. osztály. Szakály Sándor történész, egyetemi tanár, a Veritas Történetkutató Intézet fõigazgatója azonos címû kötetét Boross Péter nyugalmazott miniszterelnök mutatja be. A 2. vkf. osztály feladata az 1942-ben kiadott szolgálati utasítás szerint általában: „Idegen államok haderejének, katonapolitikai viszonyainak és háborús teljesítõképességének nyilvántartása azzal a céllal, hogy a vezetés tervezéseihez és elhatározásaihoz alapot szolgáltasson.” Továbbá: „A hírszerzõ szolgálat vezetése. Különös harceljárással kapcsolatos munkálatok vezetése. Kémelhárítás és szabotázselhárítás. Rejtjelszolgálat. Katonai attasék szolgálatának irányítása.” Helyszín: Károli Gáspár Református Egyetem, díszterem (1088 Budapest, Reviczky utca 4.). Idõpont: 15 óra Tévedni lehet – hazudni soha. A Kónya Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából megrendezendõ esten Benke László, Kulin Ferenc, M. Kiss Sándor, Sipos Mihály idézi fel a mûvész alakját,

életmûvét. A beszélgetést Gáspár György vezeti. Közremûködik: Kardos Mária (gardon), Sipos Mihály (hegedû), Szabó András elõadómûvész. Helyszín: Petõfi Irodalmi Múzeum (1053 Budapest, Károlyi utca 16.). Idõpont: 18 óra Hitel-est. A téma: nemzet és függetlenség. A beszélgetés résztvevõi: Bene Zoltán, Bertha Zoltán, Lentner Csaba, Papp Endre, Szidiropulosz Archimédesz. Helyszín: MOM Kulturális Központ (1124 Budapest, Csörsz utca 18.). Idõpont: 18 óra

Február 19.

Dévénytõl a Kazán-szorosig, végig a Kárpátokon. A sorozat következõ elõadásában Óvári Árpád a történelmi Erdély nyugati határvidékére, a Partiumba kalauzolja az érdeklõdõket. Nagykárolyban Ady és Kaffka emlékeivel találkozhatnak. A Károlyi-kastély részletes bemutatását követõen Szatmárnémeti és a Petõfi nevéhez kapcsolódó Koltó után a Gutin hegység lábánál fekvõ, arany- és ezüstbányáiról ismert õsi bányavárossal, Nagybányával és környékével ismerkedhetnek meg. Helyszín: Kossuth Klub (1088 Budapest, Múzeum utca 7.). Idõpont: 17.30

Február 20.

Délvidéki magyar golgota, 1944–45. 1942 januárjában-februárjában a Délvidéken állomásozó magyar honvédcsapatok és csendõralakulatok egy része által végrehajtott, partizánokra vadászó razziákban 3309 (más források szerint 3340), fõleg szerb nemzetiségû ember vesztette életét. Az 1942ben elkövetett bûnös túlkapások, gyilkosságok napfényre kerültek, és feltárták az eseményeket, felelõsségre vonták a bûnösöket. Cseres Tibor Hideg napok címû regényébõl film is készült magyar bocsánatkérésként az áldozatokért. Az 1942-es „hideg napok” után két és fél évvel kezdõdtek a titói partizánvérengzés napjai. Az eltelt húsz esztendõ kutatásai egyértelmûen igazolják, hogy 1944–45-ben a Délvidéken különleges kegyetlenséggel végrehajtott, szervezett magyarirtás folyt a terület eldélszlávosítása érdekében. Legalább százharminc helységben történtek atrocitások. Több mint hatvan tömegsír helye azonosítható, de sok halottat egyszerûen a Tiszába és a Dunába dobtak. Több mint nyolcvan munkatábor mûködött Délvidék-szerte, ahová a német lakosság mellett nagy számban magyarokat is elhurcoltak. Az ítélet nélkül kivégzettek bûnösségét utólagosan, hamis vádak, feljelentések alapján próbálták alátámasztani. A magyar állam határozott fellépésének és a helyi politikai erõknek köszönhetõen a 70. évfordulóra Csurog és Mozsor magyarjairól levették a kollektív bûnösség hamis bélyegét. A második világháborús vérengzés áldozatainak emlékére kiállítás nyílik. A tárlatot Bányai Gábor országgyûlési képviselõ nyitja meg, a témáról Végsõ István történész tart elõadást. Helyszín: közösségek háza (Kiskunhalas, Sétáló utca 8.). Idõpont: 17 óra Amerikás magyarok – az amerikai álom. 1890–1921 között az Egyesült Államokba való bevándorlási hullámot mutatja be a témát feldolgozó filmvetítés. Egymillió-kétszázezren távoztak tõlünk annak idején, köztük félmillió magyar. A mozi korabeli filmfelvételek, fényképek, interjúk, néprajzi gyûjtések, korhû zene segítségével igyekszik bemutatni a kivándorlás idõszakát. A szokatlan mûgonddal, alapos elõtanulmányok után elkészített film nemcsak az ígéret földjét, de a „szorongó kivándorlókkal” a hazai viszonyokat is bemutatja. A vetítés utáni vitát Molnár M. Eszter tanár vezeti. Helyszín: Hegyvidéki Kulturális Szalon (1126 Budapest, Böszörményi út 34/a). Idõpont: 18 óra Városi kultúrák a Kárpát-medencében. A sorozat elsõ elõadása a több település egyesítésébõl létrehozott, harminc-negyven százalékban magyarok lakta Lendvát, a muravidéki magyarság székvárosát mutatja be. Helyszín: polgárok háza (1089 Budapest, Visi Imre utca 6.). Idõpont: 18 óra Ha van tudomása a rovatba illõ elõadásról vagy rendezvényrõl, kérjük, az [email protected] e-mail címen vagy az (1) 476 2173-as telefonszámon ossza meg velünk. ÖSSZEÁLLÍTOTTA: PETHÕ TIBOR

Magyar Nemzet · Magazin

31

2015. február 14., szombat

REJTÕZKÖDÕ MAGYARORSZÁG

Márkusfalva és Szent Mihály-temploma A

„LUDWIG EMIL

S Z E R Z Õ

F E L V É T E L E

I

glótól (Spisská Nová Ves) tíz kilométerre keletre, a Hernád bal partján található Márkusfalva (Markusovce). Az elmúlt 15 év alatt negyedével nõtt a – jelenleg négyezer lakosú – község lélekszáma, részben a városból kiköltözött építkezõkkel, túlnyomó többségben a település széli „cigány várossal”. Ez a jelenség szinte az egész Tátra vidékére jellemzõ az elmúlt évtizedekben. Az írott történelemben 1289-ben jelentkezett elõször Márkusfalva villa Marci alakban. Egyike volt a lándzsás határõrfalvaknak, amelyek a XII. század óta védelmezték a vidéket s a Hernád folyót kísérõ kereskedelmi utat. 1345-ben Marcusdorf, a következõ évben Marcusfalua néven szerepelt oklevelekben – a magyarok és szászok középkortól tartó együttélésének példájául. A XIV. század elsõ felében elõfordult a Szentmihályúr helységnévváltozat is (Scentmichalur, 1328) a plébánia patrónusa után; régi magyar szokás volt úrnak tisztelni a templom védõszentjét (Keresztúr, Szentpéterúr stb.). A német ajkú telepesek a tatárjárást követõen érkeztek a Szepességbe, pótolni a megfogyatkozott lakosságot. Márkusfalva története nyolc évszázadon keresztül összefonódott a nagy hírû Máriássy nemzetséggel. 1284-ben Miklós fia, Miklós, a família õse engedélyt kapott IV. (Kun) László királytól vár építésére a Hernád melletti sziklás magaslaton, azzal a korra jellemzõ kikötéssel, hogy „abból rosszat cselekedni semmiképp se merészkedjék”. A vár a XIII. század vége elõtt elkészült a már 1260 körül megépült Szent Mihály-egyház közelében. A hegyi templom sokkal hosszabb életûnek bizonyult, mint maga az erõdítmény, amelyiket már a következõ évszázad elsõ felében részben romosnak írtak le. Mellette azonban „úri kastélyok és udvarházak egész sora bukkan ki a környezõ kertek fái közül. Mai alakjukban ugyan nem régibbek a XV. századnál, egyes részleteik azonban jóval korábbi idõkre mennek vissza” – olvasható Varjú Elemér Magyar várak címû reprezentatív munkájában (Budapest, 1933). A dombháton épült, szabálytalanul elkeskenyedõ vár négy sarkát már az 1300-as években henger alakú bástyákkal erõsítették meg, ezek védték a köztük

lévõ, nyugat és kelet felé nyíló kapukat. Külsõ ellenség amúgy sohasem támadt a várra, viszont a Máriássyak sokat torzsalkodtak Lõcse városával. A cipszer polgárok fogcsikorgatva tûrték Máriássy István

K

arácsonyra izgalmas ajándékot kaptam Korompay János barátomtól, az Arany János kritikai kiadás sorozatszerkesztõjétõl. Ez nem egyéb, mint Arany levelezésének negyedik kötete, amelyet Új Imre rendezett sajtó alá, és amely 1862-tõl 1865-ig tartalmazza a költõ által és a költõnek írott leveleket. Nagyon sok új van közöttük, talán még több, mint az elõzõekben. Hatalmas munka volt, de megérte, hiszen olyan idõt tár elénk, amikor Arany legnagyobb szerkesztõi vállalkozását kezdi és végzi is, vagyis a Szépirodalmi Figyelõ alapítását és szerkesztését; azt hiszem, ez volt a legjobb magyar irodalmi és esztétikai folyóirat a XIX. században. Meg is unta a közönség, még az a pár száz ember is, aki hajlandó volt ilyesmire pénzt kidobni. És az 1865. év közepén megszületik Széll Piroska, Arany várva várt unokája, az év végére pedig meghal 24. életévében az ifjú anya, Arany Juliska. Arany évekig tartó depresszióba süpped, jóformán nem ír semmit. Hogy milyen nehéz volt a folyóirat szerkesztése, azt legjobban talán egy igen különös és most elõször közölt levél mutatja, amelyet Reviczky Szevér ifjú íróköltõ, fordító, kritikus és újságíró írt Aranynak 1862 vízkeresztjén. Nemes egyszerûséggel megkéri ugyanis a tekintetes szerkesztõ urat, hogy – mivel Szilágyi Dezsõ (a késõbbi miniszter) jelezte, hogy politikai baj lehet Reviczky cikkének egyes kifejezéseibõl – szíveskedjék maga Arany kiegyengetni a politikai célzatokat és „a jelen terrorizmussal össze nem férõ” kifejezéseket! A tanulmány, amely végül is öt folytatásban jelent meg, Giacomo Leopardi életrajzát tárgyalja. A fiatalember, aki majd két év múlva, 24 éves korában párbajban fog elesni, nyilván igen erõs kifejezéseket használhatott, ha Aranyt kéri meg cenzorának; ám a megjelent szöveg is éppen elég erõs, úgyhogy csak találgathatom, hogyan engedték át a Schmerlingkorszak „terroristái”, azaz a valódi rendõri felügyeletet, köztük a sajtócenzúrát is gyakorló hivatalnokok. Ugyanis, noha a cím csupán költõéletrajzot ígér (Giacomo Leopardi, egy olasz költõ szenvedései), a politikai célzat egyértelmû, hiszen teljes mellszélességgel, lelkesen támogatja az olasz egységért folytatott élet-halál harcot, és e szabadságeszme korai hõsének, elsõ bajnokának teszi meg a Goethével és Byronnal egyenértékûnek tartott, fiatalon elhunyt köl-

szepesi várkapitány erõszakosságait. Miután a várúr meghalt (1516-ban), megrohanták Márkusfalva várát, minden mozdítható holmit szekérre raktak, a nehezét összetörték és felgyújtották. Mindez 1528.

SOROKSZORÍTÓ SZÖRÉNYI LÁSZLÓ

Az egységért életre-halálra tõt. Lássuk mindjárt a kezdetet: „Olaszország nemzeti kormánya szünet nélkül munkálkodik az egység óriás mûvének létesítésén. A századokon át megbénított, szétszaggatott nemzettest és részeit szerves államegészbe újból összeforrasztani tör minden olasz honfikebel. […] A tényleges közértelmiségi s irodalmi élet erõdús nyilatkozványai hangosan, Európára szólólag harsogák, hogy Olaszország nincs betemetve az 1814. szerzõdés földirati [földrajzi] fogalmai közé, – de lassan gyártja s örök munkásságban, földalatti erõk természetekint míveli a nagy cél elérésére igényelt elemeket.” Vagyis egyértelmûen igazat ad azon olasz törekvéseknek, amelyek leverésére a Magyarországot is leigázó Habsburg Birodalom mindent megtett! Tagadja a Szent Szövetség 1814-ben létrejött rendszerét, és összeurópai ügynek tekinti, az igazság eljövendõ gyõzelmeként ünnepli az olasz egység létrejöttét. Aranyt természetesen nem kellett biztatni, hogy az olasz ügyet pártfogolja, hiszen már 1857-ben így írt a nagy énekesnõnek, Hollósy Kornéliának: Emlékkönyvbe Egy nép lakik túl tengeren, Hol délre lejt az Álpok alja, Hol fûszeres völgy, rónaság Az erdõs Appenint uralja: Hajdan dícsõ nemzet, ma rab; – S hogy lánca csörgésit ne hallja: Énekkel ûzi bús neszét, S az érc igát enyhíti dalja. Oh, hát dalolj nekünk!… Mintha magát Leopardit hallanók, az Itáliához címzett énekét:

…De hol van a dícsõség, Hol a régi babér, s hol az apáknak Páncélja? Fegyvertelen vagy ma, népen, Homlokod csupasz, csupasz kebled immár. Az arcod mily fakó, jaj, Mennyi seb, vér borít!… Rába György fordítása Arany meghagyta ezeket a cenzori szempontból lázító szavakat, nem beszélve arról, hogy természetesen meghagyta a magyar rokon váteszre tett utalást is: „A mi Petõfink emlékének is kedvesen cselekszünk, ha Olaszhon egyik elsõ rendû költõjének életét vizsgáljuk.” (Aranynak ez a hódolat legjobb barátja emléke elõtt ugyanúgy jóleshetett, mint a fiatalon elhunyt Tisza Domokosra, hajdani költõ tanítványára tett utalás.) Valamit talán kihúzott, de így is maradt annyi politikailag botrányos utalás, amely elég lett volna három betiltáshoz. Talán az köthette be a cenzorok szemét, hogy a fiatal Reviczky Szevér nagybátyjánál, Reviczky Menyhértnél lakott Debrecenben, aki megbízható elem volt, sõt muszkavezetõ, azaz élelmezési biztos a szabadságharcot leverõ orosz seregek mellett, amiért annak rendje-módja szerint meg is kapta a másodosztályú Ferenc József-rendet. Ezt az elnézést, gondolom, már akkor is „a mi kutyánk kölyke” kifejezéssel írták körül. Arany egyébként ugyanebben az évben közölte saját fordításában a híres Pontmartin-tanulmányt a francia költészet 1861-es állásáról. Ez széles nemzetközi összehasonlítási alappal dolgozik, Leopardit a franciák számára is igen fontos és ihletõ erõnek tartja, és pánpesszimizmusát egyértelmûen hazája politikai elnyomottságából eredezteti. (Pontmartin egyébként német irodalmat tanított, késõbb kultuszmi-

novemberben történt, nem kapkodták el a dolgot a derék lõcseiek. A romos épületet 1567-ben gróf Máriássy Pál építette újjá olasz reneszánsz modorban, felhasználva a középkori maradványokat. A XVIII. század derekáig laktak benne, mígnem villámcsapás okozta tetõtûz végképp tönkretette. Azóta pusztul, mindmáig. Kõhajításra sincs a romos vártól a középkori Szent Mihály-templom. Magas kõfal keríti körül, a nyugati és keleti karéjában széles, rácsos kapukkal. Tekintélyes, egyhajós épület, kelet felé tájolt, félnyolcszög-záródású, kõ kolostorboltozatos, támpilléres szentéllyel, szokás szerint az északi oldalán nyíló sekrestyével. Nyugati harangtornyán könnyen felismerhetõk a XIII. századi, román stílusú (utóbb befalazott) ikerablakok kõkeretei. István gróf nagyszabású bõvítésekrõl rendelkezett a XV. század végén: 1486 és 1490 között tágas mellékhajó készült a templom északi oldalához, három tágas, kõrácsos ablakkal Szent Kozma és Damján vértanúk emlékére. 1510-ben a fõhajó déli oldalához fûztek késõ gótikus kápolnát Szent Anna tiszteletére. Padlózatuk alá temetkeztek a Máriássyak, a rájuk emlékeztetõ reneszánsz sírkövek között láthatjuk a 399 esztendeje ott pihenõ (rabiátus) várúr epitáfiumát is. Márkusfalva birtokosai az 1600-as évek elsõ feléig laktak a várban. Pál gróf unokája, Ferenc szepesi alispán 1632-ben a templomdombtól délre fekvõ területen rakta le új kastély alapjait. Az ugyancsak négy saroktornyos, négyszögû épülettömb toronyszobáin kívül 16 tágas, boltozatos szoba szolgálta a népes nemzetség kényelmét. 1773-ban rokokó stílusban gróf Máriássy Farkas korszerûsíttette. Érdekesség, hogy az építõmester – a Sáros megyei Lieb Tamás – közeli rokona volt a munkácsi születésû Lieb (magyarított nevén Munkácsi) Mihálynak, aki asztalosmesterbõl vált világhírû festõmûvésszé. Az utolsó neves Máriássy gróf, a filmrendezõ Félix 1915-ben született Márkusfalván, 1975-ban halt meg Budapesten. Az elmúlt években szépen helyreállított templom, a nagyrészt EU-pénzbõl renovált kastély és egy harmadik, szintén barokk Máriássy-udvarház újra látogatható.

niszter lett, mindeközben orosz kém is volt, de akkor ezt még nem tudták róla. Aranyt utálta, mert szerinte a Toldi csehellenes mû…) Aranynak azért is tetszhetett egyébként a fiatalember Leopardi-életrajza, mert reálisan festi az elmaradott országban a megélni akaró költõre leselkedõ rettenetes nyomort; csupa olyan körülményt említ, amellyel Arany is jóformán egész életében küszködött. „Leopardi élete – folytonos kenyérkereseti munka […], szüntelen életverejtéket igénylõ sivár munkálkodás közt gyötri testét és lelkét – hogy ne kelljen éhen meghalni […]. Olaszhon elsõrangú írói egyike vérkönnyek közt tákol össze egy rongy khresztomáthiát [szöveggyûjteményt]. Éh-láz – az eszmék hagymáza mellé […] 10 – mondd tíz tallért keres havonként a milánói Stella könyvárus által biztosított jutalom fejében. Gyönyörû díj!” Reviczky Szevér két év múlva halott, pesti sírkövére Tóth Kálmán írt verset, de száz éve az is eltûnt: Mindent, mi szent volt, forrón szeretett: Hazát, barátságot, becsûletet. Szerette mindezt túllángolva hõn: S ez egyikének áldozatja lõn. Aranynak pedig még maradt egy kis ideje. Befejezhette legalább a Toldi-trilógiát, az Õszikékben pedig elbúcsúzhatott a soha el nem ért idilli nyugalomtól meg Magyarországtól. Attól a hazától, amelyre õ is föltette egész életét. Hogy reméltünk! s mint csalódánk! És magunkban mekkorát!… Hisz csak egy pontot kerestünk: Megtalálva, onnan estünk; Így bukásunk lelki vád. A régi panasz, 1877 És még egyszer, erõsebben egy csonka Szózat-paródiában: Itt küzdtenek honért a hõs Árpádnak hadai; Botorság volna ezt a hont Neked fenntartani. Hasadnak rendületlenül, 1880

32

Magyar Nemzet · Magazin

2015. február 14., szombat

Abortion Travel – „az utazási iroda, amelynek soha nem kellene léteznie”

Papírhajó a Tiszán Abortuszturizmus olyan országból, ahol hivatalosan engedélyezett a terhességmegszakítás, nem is túl drága, viszont szakszerû és biztonságos: vicc vagy provokáció? Vagy mégis társadalmi igény? Az Abortourism elnevezésû fiktív utazási iroda egy hete mûködteti Magyarországon is a honlapját, ahonnan kiderül, külföldön hol és mennyi pénzért lehet elvetetni a nem várt magzatokat. A hír még három napig sem volt csoda, talán azért, mert ebben a témában már mindenki minden érvét elmondta pró és kontra, konszenzus pedig nincs, mert nem is lehet.

A

F O T Ó :

„FARKAS ADRIENNE

E U R O P R E S S / A F P – G E R A R D

J U L I E N

z abortuszról és az eutanáziáról azért vitatkozik a végtelenségig az emberiség, mert olyan dolgok mellett kell érveket és cáfolatokat felsorakoztatni, amelyekben tulajdonképpen ember nem dönthet, mert szívünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy élet és halál felett nekünk nincs hatalmunk. Azért nagyon szeretnénk, ha lenne. Törvényileg szabályozni ezt a kérdést végtelenül abszurd, ugyanakkor nagyon is fontos, végtére is az emberi létezésünk alapkérdéseirõl van szó. Amelyek közel sem nyugszanak olyan sziklaszilárdnak hitt alapokon, mint ahogyan azt gondoljuk. Vegyük csak az élet a fogantatással kezdõdik alaptételt, amely egyébként igaz és tudományosan megalapozott, csak éppen nem az egyház õsi törvénye, hanem a modern orvostudomány és a fejlett képalkotó eljárások viszonylag új keletû felfedezése. Nem is olyan rég a magzatot csak elsõ mozdulatától számították embernek, arról nem is beszélve, hogy az élet az utolsó lélegzetvételig tartott, és nem az agyhalál mûszerekkel bizonyított beálltáig. Sõt, hogy kicsit bonyolultabb legyen a kép, már azt is tudjuk, hogy a fogantatás elsõ három napjában csak az anyai génállomány osztódik, nem az új ember genetikai állománya. Nem kérdés, hogy bármelyik orvos képes definiálni a terhesség kezdetét, csak éppen nem mindig ugyanarra az idõpontra gondolnak, derült ki egy felmérésbõl, amelyet a Semmelweis Egyetem honlapján lehetett olvasni. A vizsgálatban megkérdezett szülész-nõgyógyászok többsége úgy véli, a várandósság akkor veszi kezdetét, mikor a hímivarsejt megtermékenyíti a petesejtet.

Bánatszindróma

Lelki ráhatások Néhányan viszont úgy gondolják, csak egy héttel késõbb tekinthetõ terhességnek, amikor is a megtermékenyített petesejt beágyazódik a méh nyálkahártyájába. Az Amerikai Szülész-Nõgyógyász Szakkollégium (ACOG) ez utóbbit tartja irányadónak. A terhesség fogalmi meghatározása erõteljesen kihat a törvénykezésre és a rendeleti szabályozásra. A megkérdezett amerikai nõgyógyászok 57 százaléka tekinti a fogantatást a terhesség kezdetének, 28 százalék pedig a beágyazódást. A többiek nem tudták eldönteni. A vallásos, illetve az abortuszt és a beágyazódásgátló módszereket ellenzõ orvosok általában a megtermékenyítést jelölték meg kezdõpontnak. Az abortusz tehát állandó harcterepe a pro life, vagyis az élet mellett álló és az abortuszpárti, többnyire liberális mozgalmaknak. A sok elvi vita mellett – amelyeket többnyire férfiak vívnak egymással – alig valaki foglalkozik azzal, hogy mi történik azokkal a nõkkel, akik mégis a terhességmegszakítás mellett döntenek – joggal feltételezhetjük, hogy nem jókedvükben. Magyarországon a terhesség 12. hetéig lehet elvetetni a nem kívánt magzatot. Miután szakorvos megállapította a terhességet, a családvédelmi szolgálat védõnõjével kell egyeztetni és elbeszélgetni két alkalommal a továbbiakról. Csak ezután lehet elvégeztetni a mûtétet, amelynek az ára, ha nem egészségi okok indokolják a beavatkozást, 26 500 forint. Bár a törvényi szabályozás elsõdleges célja Magyarországon az, hogy védje a magzati életet, senkinek sem kell kihordania a terhességét, ha nem akarja, de lelki ráhatás van. Talán ez és a tablettás terhességmegszakítás hazai tilalma lehet a magyarázat arra, miért gondolkodik bármelyik magyar nõ azon, hogy külföldön végeztesse el a beavatkozást. A Patent Egyesület (Patriarchátust Ellenzõk Társasága) 2014 tavaszán egy hónapos intenzív kutatást folytatott a terhességmegszakítás elõfeltételeként törvényileg elõírt kötelezõ védõnõi tanácsadásról. A kutatás azt vizsgálta, hogy a tanácsadás során tiszteletben tartották-e az ott megjelent nõk döntési szabadságát, autonómiáját és emberi méltóságát, illetve milyen bánásmódban részesítették õket. A terhességmegszakítások száma a hetvenes évek óta az egész világon csökken, Magyarországon is, kivéve a tizenévesek korosztályát. A terhességmegszakítás

csak függetlenségre és önállóságra nem. A magyar gyakorlatot leghangosabban egy Christian Fiala nevû osztrák orvos ítélte el, akirõl tudni kell, hogy õ a bécsi Fogamzásgátlás- és Abortuszmúzeum alapítója, és célja, hogy bemutassa az emberiség harcát a szaporodás és a termékenység feletti irányításért. Fiala szenvedélyesen küzd ezért: „Minden egyes abortusszal egy nõi életet mentek meg. […] A hétköznapi vitákban gyakran visszaélnek a fogalmakkal. Különösen igaz ez vallási köntösben. Egy embrió az egy embrió, és egy gyermek az egy gyermek. Senki sem hívna egy gyereket fiatal nyugdíjasnak, így egy magzat sem gyermek.” Két állam van Európában, ahol az abortusz illegális: San Marino és Málta, illetve a katolikus Lengyelországban és Írországban szigorúak a törvények, máshol – többé-kevésbé – szabad a terhességmegszakítás. Hollandiában és Angliában az életképesség határáig, amely ma a 22-24. hét. Az Abortion Travel nevû honlap, amely valójában nem utazási iroda, csak úgy néz ki, mintha az lenne, úgy határozza meg magát, hogy „az utazási iroda, amelynek soha nem kellene léteznie”. A telefonon elérhetetlen Fiatal Képzõmûvészek Stúdiója Egyesület kezdeményezésére létrehozott honlapot a Norvég Alap közel négyezer euróval támogatta, partnereik közt pedig olyan szervezetek vannak, mint az Ökotárs Alapítvány vagy a Soros György által is támogatott Patent Egyesület. A Patent Egyesületet pedig az az Open Society Foundations nevû nonprofit szervezet is dotálja, amelyet Soros György alapított. A Fiatal Képzõmûvészek Stúdiója Egyesületet az Emberi Erõforrások Minisztériuma is támogatja. A tárca lapunkkal közölte: nincs tudomásuk az egyesület eme szerepvállalásáról, erre a tevékenységre nem adtak támogatást.

A f e m i n i s t a F e m e i a k t i v i s t á i n a k t i l t a k o z á s a a s p a n y o l a b o r t u s z t ö r v é n y e l l e n a m a d r i d i a l m udenai székesegyházban

elsõsorban szociális kérdés, a nyolc osztályt végzettek körében a legmagasabb, és a végzettség növekedésével arányosan pedig csökken a beavatkozások száma. Kivételek a nyolc osztállyal sem rendelkezõk: körükben a legalacsonyabb ez a szám, és az ország keleti felére inkább jellemzõ, mint a nagyvárosokra és a nyugati régióra, és többnyire olyan nõk kérelmezik, akiknek már van gyerekük. A Patent jelentése szerint a kötelezõ tanácsadáson csak babákat és várandós nõket ábrázoló fotók vannak, és a szóróanyagokban általában semmilyen információ nincs magáról a terhességmegszakításról, csak a boldog gyermekvállalásról és a magzat fejlõdésérõl – mindez szerintük az érzelmi befolyásolás és a lelkiismeret-furdalás keltésének eszköze. A Patent Egyesület arra a következtetésre jutott, hogy a magzatvédelmi törvény több megfogalmazása önmagában is ellentmondásos, mert egyszerre várja el a védõnõtõl a nyomásgyakorlást a magzat megtartása érdekében és a kérelmezõ méltóságának és érzéseinek tiszteletben tartását. Ez igen nehéz szituációba helyezi a törvény betartására köteles védõnõt. Az abortuszra jelentkezõkkel végzett interjúk során kiderült, hogy a tanácsadásra érkezõ nõ sokszor már eleve hibáztatja magát, bûntudatot érez, ezért a védõnõ bûntudatkeltõ magatartását jogosnak, megérdemeltnek érzi. A nõk azt is elpanaszolták, hogy védõnõk magzatokat ábrázoló képeket mutogatnak, az örökbefogadás és a baba megtartása mellett érvelnek. A szervezet szerint a bûntudatkeltõ, sértõ szóhasználat legradikálisabb formája az abortusz ölésnek vagy gyilkosságnak nevezése. Pél-

dául olyanokat mondanak a tanácsadáson, hogy „az abortusz során megölik a babát, meg hogy ha az elsõt nem tartom meg, utána lehet, hogy nehezebben fogok teherbe esni”. Egy esetben ez így hangzott el: „Saját lelkiismeretével ön számol el!” Ami persze igaz.

„A magzat sem gyermek” Nem ennek a cikknek a tiszte a helyes tanácsadási módszertanról értekezni, pusztán ezek a beszámolók is adalékok lehetnek ahhoz, hogy miért dönthet úgy egy nõ, hogy ennek nem teszi ki magát, inkább külföldre megy, ami egyébként sem új jelenség. 2012-ben ellepték a magyar sajtót azok a beszámolók, amelyek arról szóltak, hogy a magyar nõk tömegesen mennek Bécsbe, hogy 140 ezer forintnak megfelelõ euróért gyógyszeres úton szabaduljanak meg a nem kívánt terhességüktõl. Ebben az idõben futott vakvágányra az úgynevezett abortusztabletta engedélyezése Magyarországon. Az elsõ riportokban osztrák orvosok ítélték el a magyar gyakorlatot: tanácsadáson kell részt venniük a nõknek az abortusz elõtt, kétszer is, és még tablettához sem juthatnak hozzá, kész borzalom! Aztán eltelt néhány hónap, és az internetes fórumokon egyre-másra olvashattunk az érme másik oldaláról, amikor is az érintettek õszintén leírták, milyen volt, miután a tablettákat megkapták: az egyiktõl elhalt a terhességük, a másiktól pedig szépen egyedül vérezve, görcsölve, az embriót a vécébe vetélve ért véget a kaland, és ezekben a pillanatokban mindenre vágytak,

Az ál-utazásiiroda honlapját úgy tervezték meg, mintha tényleg nyaralásokat szervezne, a vágyott beavatkozás és az útiköltség árát számolták egybe. Félidõs terhességtõl szerintük 250 ezer forint körüli áron szabadulhatunk meg Angliában; megnyugtatnak, hogy nem kell sietni! A honlap cinikus, de informatív is: Romániában vagy Angliában például recept nélkül vehetünk fogamzásgátló tablettát, és elég Szabadkára utazni, hogy abortusztablettát vehessünk be. A honlap célja, hogy „az emberi jogokat sértõ, tévhiteket terjesztõ propagandatevékenységeket leleplezze, így a nõk ellen az egészségügy intézményrendszerén keresztül megnyilvánuló gyûlöletkeltést megmutassa”. Az elsõ hasonló honlap Spanyolországban indult el a CELEM nevû lobbiszervezet kezdeményezésére, õk állnak a magyar oldal mögött is. A kétezres évek óta a Woman on Waves nevû szervezet abortuszhajói borzolják a kedélyeket még akkor is, ha igazán nagyszámú, hatékony munkát nem tudnak végezni. Ehhez nincsenek megfelelõ felszereléseik, de a Rebecca Gomperts vezette Nõk a Hullámokon (WOW) akciója mindenesetre szenzációvá nõtte ki magát a nemzetközi médiában, és most az iszlám világot vették célba. Egy dologról viszont nem esik szó ezek körül a szervezetek körül, ez pedig az abortusz után jelentkezõ jellegzetes depresszív, gyász jellegû lelkiállapot, amelyet nem túl rég tart számon a pszichiátria önálló kórképként. Számos vizsgálat bizonyítja, hogy a terhességmegszakítás után gyakran pszichológiai és pszichiátriai zavarok fordulnak elõ, és az esetek tíz százalékában ezek tartóssá, súlyossá válnak. Sokan a meddõség, elakadt szülések mögött is gyanítanak effajta okokat. Ennek elsõdleges megnyilvánulási formája a posztabortusz-szindróma, melyet Seal melbourne-i pszichiáter lassan, fokozatosan kialakuló, tartósan fennálló és néha krónikussá váló bánatszindrómának nevez. Bárki bárhogy döntsön a várandóssága felõl, tudnia kell helyt adni a szívében annak, akit elengedett. Egy pár mesélte nekem, hogy egy pici csónakot engedtek le a Tiszán, hogy így búcsúzzanak a magzatuktól, akinek nem tudtak helyet adni az életükben. Egy hídról dobták be a babának szánt kis papírhajót, amely szépen távolodni kezdett tõlük, a folyó ringatta. Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy két koszorú bukkan ki a híd alól, és elindulnak a hajócska után.