Alstahaug, 2004. július 17., szombat 51.nap Az éjjel még úgy kétszer-háromszor rázendített az eső, de reggel szikrázó napsütésre ébredtünk. Fél kilencre a hőmérséklet is közelítette a 15 fokot, ami itt hőségnek számít. Szabadban reggeliztünk, majd megnapoztattuk az ágyneműt, a törölközőket és fürdőköpenyeket. Úgy döntöttünk, hogy bepótoljuk, legalább részben, amit tegnap a rossz idő elvett tőlünk és robogóval visszamegyünk a kompig, ott hagyjuk a motort és élve az ingyen kompozás lehetőségével visszamegyünk Forvik-ba és kicsit körülnézünk ott.
Délben már úton voltunk, a kis forgalomban (a húsz kilométeren talán 15 kocsi jött szembe és 5 előzött) a jó úton hatvannal, sőt néha kicsit többel vitt a
153
kis motor. Nemsokára a kompon voltunk és beigazolódott, amit tegnap sejtettünk, hogy ez egy nagyon szép kompút. A tiszta időben valószínűtlenül kék volt a tenger, olyan, amilyet az ember csak a Földközi tengeren lát. Jól látszottak a hegyek, köztük a környék nevezetessége a Hét nővér. Egyikmásik csúcsot hó fedte. Más részeken szépen művelt mezőgazdasági területek zöldelltek. Végig a nyitott fedélzeten tudtunk maradni, bár nem volt túlzottan melegünk.
Ezen a szakaszon a kompnak van négy feltételes megállója. Tegnap sehol sem álltunk meg, ma odafelé Mindtangen-ben kétszer is kikötöttünk, egyszer a hajó orrával, egyszer a tatjával. Erre azért volt szükség, mert beszálláskor előre irányítottak egy itt kiszállni akaró személykocsit és pár perccel az indulás előtt jött egy szintén itt kiszállni akaró traktor, amely a végére került. Súlyosbította a helyzetet, hogy ennél a kikötőnél egészen közel sok sziklazátony van, de a hajósok nagyon profi módon kezelték a szerkezetet. Nagyon élveztük a gyenge egyórás utat. Forvik-ba megérkezve úgy terveztük, hogy a következő, mintegy másfél óra múlva esedékes komppal megyünk vissza, de ebből nem lett semmi, végül a fél ötkor indulót is alig értük el.
Közben megnéztük a régi kereskedő házat, melyben most a kompkikötő kávézója van, és tettünk egy sétát az épülőfélben lévő sport kikötőben, majd elindultunk a Visten fjord felé, amelyet Norvégia legtisztább fjordjának tartanak. A környéken mindenhol nagyon tiszta a fjordok vize és a szikrázó
154
napsütésben csodálatos kék volt mindenfelé. Az oda-vissza mintegy 8 kilométeres gyaloglás alatt több nézetből megcsodálhattuk a Hét nővér hegyvonulatot (kempingünk egyébként ennek a lábánál van) és Rodoya-t, a vörös szigetet.
A Vistren fjord-hoz vezető út közepe táján, az úttól alig pár méterre vannak a 6000 évesre tartott sziklarajzok. Két egymástól talán tíz méterre lévő, mintegy
155
1-2 négyzetméteres sziklafelület van számos ábrával díszítve. Jól kivehetőek a rénszarvas, hal és egyéb alakok.
Visszafelé úton a komp minden állomáson és megállóhelyen megállt, volt, hogy négy-öt kocsi, köztük lakóautó és autóbusz is kiszállt, máshol csak egyetlen beszálló kocsi, vagy munkagép miatt álltunk meg. Nagyon érdekesek voltak ezek a kis kompkikötők. Nem voltak külön mólóval védve azért igyekeztek legalább egyik oldalról szorosan egy védelmet nyújtó sziklafal mellé telepíteni őket. Ez is egy arca Norvégiának. A sok megállás miatt háromnegyed hat körül kötöttünk ki Tjotta-ban. Gyorsan felpattantunk a robogóra és a reggelinél még gyérebb forgalomban jó negyed óra alatt elértünk a kempingbe.
156
Útközben már nem álltunk meg sehol (talán holnap egy kicsit még megyünk visszafelé) mert sok tennivalónk volt még. A jó időt kihasználva megint sütöttünk a még otthonról húrcibált tarjából, Zsóka előkészítette a székelykáposztát a következő napokra és kenyeret is kellett süssünk. Közel éjfélre jár az idő, éppen most készült el a kenyér…. azaz kellett volna, hogy elkészüljön. Amikor kinyitottam a gép tetejét, a tartály alján volt csak valami. Már meggyanúsítottam Zsókát, hogy elfelejtett élesztőt berakni, vagy, hogy az élesztő döglött volt. Kiszedve a „művet” kiderült, hogy még az összetevők sem lettek összekeverve, nem hogy dagasztás és egyéb ilyesmi. Kiderült, hogy a keverőlapát nincs benne. De hol lehet? Gyorsan átnéztünk egy sor helyet, kipakoltuk azt a ládát, ahol a gépet tartjuk. Semmi. Felmerült, hogy a legutóbbi sütéskor elhagytuk. Végül utolsó ötletként megnéztük azt a kenyeret, amit utoljára sütöttünk (éppen annyi van még belőle, amiben elfér a lapát). Hát ott volt, legutóbb elfelejtettük kivenni, amikor eltettük a gépet nem ellenőriztük és ma sem, amikor indítottuk az új akciót. Jót röhögtünk és megkönnyebbültünk, Holnap reggel pedig kenyérsütéssel kezdünk… Ytre Lavong, 2004. július 18., vasárnap, 52.nap Ma hajnalban, fél hétkor, amikor az újabb kenyérsütés indítása miatt felkeltünk, nem hittünk a szemünknek: több mint 17 fok volt. Ez mire a kenyér 9-kor kész lett, húsz fok fölé emelkedett. Már rövid nadrágokról és egy szál pólókról kezdtünk álmodozni, de hamar lehűtötte várakozásainkat egy eső, mely reggelizés idején bezavart a lakóautóba és a hőmérsékletet is lenyomta 3-4 fokkal. Nem siettük el a készülődést, indulás előtt még átmentem házigazdánkhoz, egy nyugdíjas vezetőstuardhoz, aki hajókon szolgált és lefényképeztem az udvarházat, mely az első püspöki rezidencia volt hajdan ÉszakNorvégiában. Erre egy kőoszlop emlékeztet az épület szomszédságában. Az egész udvarház, kivéve az Öreg lakrészét, ma szállodává van átalakítva. Gyönyörű fasorban található a kemping és néhány hytta is rendelkezésre áll.
157
Esténként ezek rendre beteltek. Mint mesélte, az egész terület az övé és a fia gazdálkodik rajta, akinek a farmháza ott volt a közvetlen szomszédságban.
Pár perccel dél előtt indultunk és először szántunk egy fél órát a szomszédban lévő Peter Dass emlékhely és templom meglátogatására. Peter Dass az egyetlen norvég költő, akinek a neve a középkorból fennmaradt. Alapjában véve pap volt, az Alstahaug-i parókián szolgált. Itt született az egyik szomszédos szigeten. Minden a környéken tele van az ő emlékeivel. Szobra van a környék legjelentősebb településén, Sandnessjoen-ben, az a komp, amivel holnap tovább megyünk, az ő nevét viseli, a szülőhelye és ez az emlékhely is.
158
Itt van egyszer a templom, néhány eredeti épület, köztük a parton egy, és egy emlékoszlop a kis magaslat tetején. Az épületekben vannak a kiállítások, emléktárgy üzlet, kávézó, pénztár és egy kézműves tárgyakat árusító bolt.
A templom egy érdekes hagymakupolás épület, hozzá hasonlót láttunk már párat a környéken. Bent ismét az ikonosztázra emlékeztető szerkezet, az oltár
159
egy külső oltártérből nyíló belső térben van. A hívők szinte nem is látják. Egyebekben a templom egyszerű, karzatán kisebb orgona található. Az emlékhely meglátogatása után indultunk tovább észak felé. Utunk a Hét nővér hegyei mögött haladt és bár meleg volt (csak az eső lába lógott folyamatosan), megállapítottuk, hogy egyikünknek sincs kedve túrázni ma. Pedig az útikönyvek szerint a 600-1100 méteres hegyek mindegyike megmászható különleges felszerelés nélkül.
Az első jelentősebb település a körzet központja, Sandnessjoen. Vasárnap délután lévén minden üzlet be volt zárva az egy szem ajándéktárgy üzleten kívül.
Ez is csak az éppen a kikötőben horgonyzó Trollfjord nevű ezerszemélyes luxushajó utasai tiszteletére. A Trollfjord a 11 napos Bergen – Kirkens – Bergen nyomvonalat járja több hasonló társával. Ez egy híres luxusút Norvégia partjai mellett egészen az orosz határig oda-vissza. Gyakorlatilag egész évben mennek a hajók. A prospektus szerint a legdrágább hely a 11 napra személyenként közel másfél millió forint, de a legolcsóbb jegy is (valamikor februárban) közelít a negyed millióhoz.
160
A sétálóutcában láttunk néhány szép házat. Ezt követően végig sétáltunk a kikötőben. Megállapítottuk, hogy mind a személyforgalom (kompok, gyors hajók, luxus hajók, sport hajók) mind az áruforgalom nagyon nagy lehet. Ez a kikötő a kapocs a környező szigetek felé. A kikötőben veszteglő számos hajó közül különösen egy régi fa vitorlás hívta fel magára a figyelmet, mely ma is közlekedik és személyenként 300 koronáért lehet menni vele. Hogy mikor és hová az nem derült ki. Megnéztük még, ahogy a Trollfjord elhagyja a kikötőt majd a kompkikötőben parkoló kocsihoz mentünk és megbeszéltük a további útitervet. Először utunk a Helgelandsbrua-n vezetett. Ezt 1991-ben adták át, egy korábbi kompösszeköttetést vált ki. Fizetős híd, az áthajtás egy fél kompdíjnak megfelelő 82 korona volt. A híd előtti parkolóban áll egy képzőművészeti alkotás, a Szelek háza.
161
A hidat elhagyva nemsokára elértük a 78-as út elágazását. Itt letértünk Mosjoen felé (ez már az E6-os út mellett van), hogy mintegy 15 kilométeren a Vefsn fjord partján haladjunk. A Vefsn fjord emlékeztetett a délebben lévő vadregényes fjordokra. Visszafordulás előtt átmentünk néhány kisebb alagúton is. Kviting-nél egy kilátó szerű szikla alatt találtunk egy hangulatos kempinget, de még korai volt letáborozni, ezért csak egy panoráma képet készítettem egy már majdnem kész lévő híddal.
A térkép jelzett egy Langfoss nevű vízesést, de ez áldozatául esett az energetikai felhasználásnak, csak a száraz meder látható. A duzzasztott felvízi részen szép tó látványa fogadott.
162
A kitérő után folytattuk utunkat az Rv17-esen. Ezen a szakaszon csak egyetlen kempingről tesz említést és csak az egyik helyi katalógus. Ez a következő kompátkelés ellőtt, pontosan a kompkikötővel szemben egy kis öböl túloldalán található. Megtetszett a hely és itt maradtunk.
Bár tegnap rendesen feltöltöttük kajával a hűtőt, egy tejberizs elkészítését még megszavaztuk. Most nemsokára kilenc óra lesz, és ma van esély arra, hogy kiüljünk olvasgatni egy keveset, mert itt nincsenek se legyek, se azok az alattomos apró kicsi fekete bogarak, akik nagyon tudnak csípni. De addig még meg kell ragasszam a fürdőszobában a leesett polcokat…
163
Hilstadnál az Északi sarkkörön, 2004. július 19., hétfő, 53.nap Mire este tíz órára mindennel végeztem és kiültem a kis pick-nick asztalhoz olvasgatni elkezdett az eső cseperegni, majd rendesen rázendített. Reggelig több menetben esett, így bent kellett reggelizzünk. Az összepakolás kinti munkáihoz megkegyelmezett az idő, addigra elállt és napközben is csak párszor kezdett el cseperegni. Ennek ellenére egész nap alacsonyan voltak a felhők és nagyon párás volt minden. Reggel a kempingben még készítettem egy fotót a WC épület oldalán elhelyezett kis „műalkotás”-ról. Nem tudom, hogy egy ügyes gyerek, vagy egy öntevékeny „népművész” készítette-e, de nagyon tetszett. Ilyen stílusban készült WCpapírtartók voltak felszerelve és a kis közösségi helység is nagyon hangulatosan volt berendezve régi halászati eszközökkel és szerszámokkal, fotókkal, a konyha részen patchwork edényfogókkal és hasonló dolgokkal. Ez nagyon érdekes dolog. Sokszor megfordultunk olyan kempingekben, melyek mindenféle giccses dologgal voltak „díszítve”. Trollok és rénszarvasok és nem tudom még mi minden a mi patakparton legelésző őzikénknek és csókolózó gerlepárunknak megfelelő kivitelben. Az ilyen helyekről, ha csak lehetett kifordultunk. Itt ezek a dolgok adtak egy hangulatot és a rendezett kerttel és az egész környezettel harmóniában voltak. Azért lassan elindultunk és már szinte hagyományosan akkor értünk a közeli kompkikötőbe, amikor a már késésben lévő, menetrend szerint 11.40-kor induló komphoz a sorompó már le volt eresztve, de a hajó még nem indult el. Mivel volt még szabad hely, felnyitották nekünk a sorompót. A jegyszedő kislány vagy az én varázslatos négyhetes szakállamtól alélt el, vagy csak lányos zavarában ismét csak személykocsinak kategorizálta lakóautónkat és így pont egy százast nyertünk a dolgon. A mintegy 20 perces utat nem lehetett igazán élvezni az alacsony felhők, a csepegő eső és a pára miatt. A túlparton egy Nesna nevű kis településen kötöttünk ki. Itt tettünk egy jó félórás sétát. Ez a hely is Peter Dass emlékhely, itt kezdte karrierjét és van egy szobra is a templom előtt. A kis kereszthajós templom nem volt nyitva. A
164
település, melynek egyeteme is van, kellemes benyomást tett, bár nem láttunk semmi különöset. A Parti úton továbbhaladva mai célunk az volt, hogy eljussunk a mintegy száz kilométerre lévő következő kompig. Az út végig a fjordok partján vezet, de
mivel ez a terület már megint a zordabb Norvégiához tartozik jó pár alagúton, köztük két közel három kilométeresen és egy 350 méter magas sziklafal tetején is át kellett menjünk. Volt jó pár szép kilátást ígérő pont. Ezeknél rendre megálltunk, de az időjárás miatt nem láttunk sokat. Készült néhány 165
felvétel, de minőségük csapnivaló és nem is hozták ki azt, amit mi azért kicsit sejtettünk.
Az északi sarkkör a 17-es utat a Kilboghamn – Jektvik komp útvonalán keresztezi. Így nyilván itt nincs semmilyen jelzés és pláne nincs olyan turisztikai központ, idegenforgalmi látványosság, mint az az E6-os út mellett van. (Ezt még terveink szerint a visszaúton meg fogjuk látogatni.) A komp Kilboghamn-i kikötőjétől egy kis helyi úton tovább haladva azonban szárazföldön is el lehet érni a sarkkört. Ennek közelében van egy kemping, melyet mára megcéloztunk. Ez ugyan magasabb kategóriájú és árú, mint amilyeneket látogatni szoktunk, de másik híján és a hely különlegessége miatt úgy döntöttünk, hogy itt éjszakázunk. Most este kilenc óra van, megettük sült lazacunkat (a készlet feltöltéséről is gondoskodtunk) és élvezzük, hogy kb. fél órája a nap is kicsit kisütött, a felhők még mindig alacsonyan vannak, de talán holnapra javulni fog az idő.
Holands fjord, 2004. július 20., kedd, 54.nap Ismét borongós időre ébredtünk és a felhők nagyon alacsonyan voltak. Reggel kicsit siettünk, mert a komp az előttünk álló szakaszon elég ritkán, csak két – három óránként jár. 11.50 volt a cél időpont, de jobban siettünk, mert el akartunk kerülni, hogy hely hiányában lemaradjunk. Szerencsénk volt, mert 11 órakor, amikor kiértünk a kikötőbe éppen megérkezett a hajó és azonnal elkezdtek beszállítani. Kellemes meglepetésként ért, hogy itt is csak a nem egészen fele árú személykocsi jegyet adták. Már kezdtem valamilyen 166
rendszeres árengedményre, vagy egyes társaságok üzletpolitikai megfontolására gondolni, de lehet, hogy csak a jegyszedők személyes jóindulatán múlik a dolog. Ahogy haladunk egyre északabbra a Parti út egyre keskenyebb, a kompok egyre kisebbek, mind ritkábban járnak és egyre lepusztultabbak. A környezet is mind elhanyagoltabb. Ez nem azt jelenti, hogy a táj nem csodálatos, vagy a házak nincsenek jó állapotban, hanem, hogy mind több olyan portát lehet látni, ahol régi dolgok szanaszét rohadnak, régi építési anyagok állnak kupacokban, gépek rozsdásodnak. Kicsit cinikusan úgy fogalmaztunk, hogy valószínűleg télen belepi a hó és amúgy is sötét van, arra a rövid nyárra pedig nem éri meg rendet rakni.
Ez egy egyórás kompút. Bár a szél fújt és meleg sem volt igazán azért végig a fedélzeten maradtunk. A kikötőt elhagyva elhaladtunk a kempingünk mellett majd jött a fő attrakció: az északi sarkkörön történő áthaladás. Ezt mindenki nagy izgalommal várta a fedélzeten és a kapitány annak rendje és módja szerint bemondta. Mint kiderült azért itt is van
167
egy jelzés, melyet fényképeztek.
az
utasok,
beleértve
engem
is,
eszeveszetten
Nagyon szép részeken ment a komp, de az alacsony felhők miatt nem lehetett jól fényképezni a tájat. Ezen a részen már sok, nem is túl magas hegy tetején még ott van a hó. Útikönyveink alapján a komp utáni részen nem számíthattunk különösebb érdekességre, így a következő, és a 17-es úton egyben az utolsó kompig a 27 kilométert sebtében lehúztuk, hogy azután majd másfél órát várjunk az alig tíz perces átkelésre. Itt nagyon furcsa a menetrend, hol két óránként jár a komp, majd hirtelen elkezd fél óránként járni. Bár ezt a kompot ugyanaz a társaság üzemelteti, mint az előzőt, itt nem kaptunk „kedvezményt”. Összességében a katalógus áron 1365 koronás kompozásokért csak 979 koronát fizettünk. Megérkezve azonnal tovább mentünk a pár kilométerre lévő Halsa-ba. Itt kicsit körülnéztünk és megvettük az előzőnapok tapasztalata alapján elhatározott erősszőrű lábtörlőt. Nagyon sokat szenvedtünk, mert elsősorban nedves időben (és itt mikor nincs ilyen) minden lábtörlési igyekezetünk ellenére cipőnkkel nagyon sok szemetet vittünk be a lakóautóba. Ez különösen akkor kellemetlen, ha apróra zúzott kővel van dolgunk, és ez nagyon gyakori itt. Halsa egyébként megint egy kis kereskedelmi centrum, halászkikötővel, de ahogy haladunk északra ezek a települések egyre sivárabbak és igénytelenebbek. Következő úti célunk az innen pár tucat kilométerre lévő Svartizen gleccser meglátogatása, de az egy egész napos program. Kemping errefelé nagyon ritka. Útikönyvünkben találtunk kettőt a Parti útról letérve vagy 25 kilométerre egy Amnes nevű településen. Mivel a napból még elég sok volt hátra, úgy döntöttünk megnézzük ezeket, mert a térkép szerint még esetleg motorozásra is nyílhat lehetőség. Az odavezető út csodálatos, bár nagyon keskeny és a minősége sem volt túl jó, de nem volt komoly forgalom rajta. Az egyik kemping gyakorlatilag egy elhagyatott öböl partján néhány villanycsatlakozó és egy lezárt kis épület, feltehetően a vizes helységek. Egy szál, láthatóan elhagyott lakókocsi állt. Ezt hivatalból passzoltuk. A másik szép helyen volt és a felszerelése is megfelelő volt, de egyrészt nagyon távolinak ítéltük a másnapi programhoz és az árát is sokalltuk. Végül úgy döntöttünk, hogy vadkempingezés lesz. Először megnézzük a fjord túloldalán lévő gleccserhez menő kishajó kikötőjét és majd meglátjuk. Visszabóklásztuk a 25 kilométert, majd a 17-esen továbbhaladva pár kilométer múlva megpillantottuk a gleccsert. Később két pihenőhelyről is készítettünk felvételeket, de az alacsonyan lévő felhők miatt nem igazán sikeresek. A második pihenőben van a gleccserre vonatkozó információs iroda is. Itt semmi érdemlegest nem tudtak mondani, legközelebbi kempingként a kompnál lévőt ajánlgatták. Mivel a hely szép is volt, a kilátás is gyönyörű volt a gleccserre, nagyon tiszta WC is volt meleg vízzel, úgy döntöttünk ott
168
maradunk. Rövid sétával felfedeztük a környéket, a hajó menetrendet, a kikötőt és mindent, ami a másnapi induláshoz kell.
Reipá, 2004. július 21., szerda, 55.nap Reggel napsütésre ébredtünk, bár nem volt zavartalan. Számos, és köztük jó pár sötét felhő okozhatott aggodalmat. Mivel pihenőben éjszakáztunk korán keltünk és már pár perccel kilenc után útra készek voltunk. A gleccser, bár a hegyek takarása miatt a nap nem sütötte meg, nagyon szépen látszott. A kocsit ott hagytuk, ahol éjszakáztunk és lesétáltunk a mintegy tíz percre lévő kikötőbe. A padon sütkérezve vártuk a 10 órás indulást. Nézegettük a fiatal sirályokat, ahogy a repülést gyakorolják. A kis hajó tíz perc alatt átvitt a túloldalra, mely egy zárt világ. Mezőgazdasági munkagépeken kívül csak két, eléggé lerobbant járművet láttunk, egy mikrobuszt és egy buszt. Ezek rendszám nélkül fuvarozzák a turistákat a kikötőből a talán másfél kilométerre lévő gleccsertó partján épített
169
turistaközpontba. A gleccsertó vízszintje alig pár méterrel lehet magasabb a tengerszintnél. Van egy másik kikötő is, melyet sport hajók és nagyobb, szervezett utaztatás kertében indított hajók vesznek igénybe. Itt vesztegelt a Varsói Műegyetem vitorlása is. A turistaközpont nagyon hangulatos fa épület, legfontosabb része a kávézó zárt és nyitott kilátóterasszal, de ahogy kell, van itt ajándékbolt is. A központból sokkal jobban létszik a gleccser, de még mindig jó két kilométer távolságból. A látogatók nagy része meg is elégszik ennyivel (meg egy süteménnyel a kávézóban). A busz igénybevételével ez még rokkantak számára is elérhető.
A turista központból egy további mintegy két kilométeres darabon nagyon jó, még kocsival is járható út vezet a tó mellett a gleccser felé. A kikötőben nagyon ajánlgatják kerékpár bérlését, és aki siet annak tényleg jó megoldás. Sokan élnek is vele. A Svartisen gleccser tulajdonképpen egy több száz négyzetkilométeres, 1400 –1600 méter magas fennsíkon összegyűlt jégsapka, melyet egy észak-kelet – dél-nyugat irányú völgy szakít ketté. Az északi részt hívják Svart-nak, a keletit Isen-nek, de általában csak egyben Svartisen néven emlegetik. Ennek a gleccsernek a keleti oldalánál jártunk 11 éve, Mo i Rana mellett. Most a nyugati oldalán vagyunk. A gleccser csurgalék vizeit egy Stoglomvatnet nevű tóban gyűjtik össze egy alagútrendszer segítségével és duzzasztják, majd energetikai célokra hasz-
170
nálják fel. Figyelmeztető táblák emlékeztetnek, hogy veszély esetén az alagútrendszert rövid időn belül lezárják, és akkor az eddig száraz vízfolyások hirtelen megindulhatnak. Itt is szirénás jelzőrendszer működik, mint Paks környékén. Az épített út végétől a sziklákon lehet tovább menni a gleccserig. Ez egy régi gleccser meder, csodálatosan látszik, ahogy a jég simára csiszolta a sziklát. A gleccserhez közeledve egy mélyebb hasadékon is át kell menni, melyben kisebb vízesés is van. Bár a csurgalék vizeket elvezetik, még mindig szinte az egész hegyoldalon kisebb vízfolyásokat kell keresztezzünk.
Már majdnem elértük a jégfolyamot, amikor a gleccsertavon túl, a fjordon megjelent egyike a nagy luxus hajóknak és kb. negyedórát adott utasainak, hogy a csodálják a gleccsert. Ez alig valamivel jobb rálátást biztosíthat, mint az országút melletti pihenők. A gleccserhez odaérve valami különleges látvány tárult elénk. Az egész a kék különböző árnyalataiban pompázik. Anyaga kemény jég, nem lehet egy hógolyóra valót felszedni, de ugyanakkor tele van hasadékokkal. A sziklaágyhoz sem mindenhol ér hozzá, néhol több méteres barlangok alakulnak ki és ezekben szinte sötétkék a megvilágítás.
171
172
Ott jártunkkor pattant is egy kisebbet a jég és a sok előzetes figyelmeztetés hatására gyorsan el is mentünk a közelből, mert a jégomlás veszélye mindig fennáll. Nem győztünk betelni a látvánnyal, de lassan indulni kellett vissza, hogy folytathassuk utunkat. Szerencsénk volt ezzel a kirándulással, mert ma igazán kellemes idő, napsütés és meleg is volt
Következő néznivaló a környéken a Svartisen és a Glomfjord vízi erőmű. Ezeket vezetett túrák keretében is bemutatják minden délben. Mivel ezt ma már lekéstük, így a holnapi nap programjára vesszük feltételes módban. Azért letértünk az útról megnézni mindkét létesítményt. Elsőként a Svartisen erőmű esett útba. Ez egyike a legfiatalabb norvég vízierőműveknek, 1993-ban készült el, és a maga 350 megawattos teljesítményével az egyik legnagyobb
173
is. Az erőműből kívülről szinte semmi sem látszik, minden bent van a hegyben. Tározója közös a Glomfjord-i erőművel. Ezek hasznosítják a Svartisen gleccser összegyűjtött vizeit. Az erőművek tengerszinten vannak, a tározó vízszintje pedig 498-521 méter. Ott jártunkkor nem volt üzemben, az alvízcsatornáján nem jött ki víz. Ez az erőmű szinte a Svartisen alagút bejáratánál van. Ez az alagút a Parti út mentén lévő két tucat, összesen közel 29 kilométernyi alagút közül a leghosszabb a maga 7615 méterével. Alig hogy átér az ember rajta, azonnal behajthat egy másik, kb. két kilométeresbe. Ennek érdekessége, hogy közepe táján elágazás van benne, mely a Glomfjord erőműhöz vezet. Meg kell mondani nagyon félelmetes a dolog, különösen mert a leágazás nagyon keskeny, kanyargós és a világítás sem az igazi. Túl is szaladtunk rajta és az alagútból kiérve kellett visszaforduljunk, hogy megnézhessük az erőművet. Ez 1920-ban épült és 22 megawatt teljesítményű. Most szerintem csökkentett teljesítménnyel üzemelt, mert a kilenc kiömlőnyílás közül csak egyből jött a víz. Nagyon szépen parkosított a környezet, az egész létesítmény egy sziklafal alatt, egy sehonnan sem megközelíthető kis, lehet, hogy mesterséges padon kapott helyet. Számos iroda és labor is van itt, vagy 6-7 cégtáblát számoltam meg. A vezetések innen indulnak, még meglátjuk, holnap mit kezdünk a lehetőséggel.
174
Az erőművek előzetes meglátogatása után folytattuk utunkat. Megálltunk a 20 kilométerre lévő Ornes-ban tankolni, venni némi kaját és kiváltani egy kis pénzt, mert a markizénkért kapott készpénz mostanra elfogyott. Innen további 5 kilométerre találtuk meg a környék egyetlen kempingjét, egy kis magán vállalkozást (farm kempingnek nem nevezném, mert gazdálkodás nem folyik), mely, ha nincs is víz mellett, szép és elsősorban rendezett környezetben korrekt szolgáltatásokat nyújt. Számunkra szinte érthetetlen, hogy ennek ellenére teljesen üres, a házikók egy részében vannak, de egy állandón kívül mi vagyunk az egyetlen kempingvendég és csak két sátras csapat érkezett későn este. Itt élve a jó idő adta lehetőséggel megnapoztattuk az ágyneműt és este grilleztünk. Reipá, 2004. július 22., csütörtök, 56.nap Hát ez egy olyan pihenőnap félére sikeredett. Reggel gyönyörű napsütés ébresztett, így nem esett nehezemre korán kelni és behozni a lemaradást a naplóírásban. Mivel engem izgatott a vízi erőmű (mint később kiderült hiába) a visszamotorozás lehetőségét választottam. Zsóka kijelentette, hogy életében ő már annyi erőművet látott a törpe vízi erőműtől a gázturbinás csúcserőművön keresztül a működő és nem működő atomerőművekig, hogy ezzel a lehetőséggel most nem élne. Azt hiszem a hosszú alagutakon történő motorozás is visszariasztotta egy kicsit. Mindkét érvet külön külön is el kellett fogadjam.
175
Tizenegy előtt indultam és nagyon szépen ment a kis motor. A hosszú alagutakban a szellemvasút hatás még jobban érezhető, mint kocsival. Rontja a helyzetet, hogy kimondottan hideg van bennük. Már úgy harminc méterrel a behajtás előtt megcsapja az embert a hideg és bent nagyon kellemetlen. Ezért visszafelé minden göncömet felvettem. Furán néztek rám a helyiek, akik a harminc fok körüli "hőségben" shortokban, egy szál pólókban és toppokban rohangáltak, míg rajtam a termo béléses széljacky-n kívül pulóver, farmering, póló és trikó is volt. Az alagútban a másik gond, hogy a falról csepegő víz miatt az aszfalt mindig nedves, nem tudni mennyire csúszik és a hiányos világítás miatt az út egyenetlenségei nem láthatóak. Egy kisebb kitérővel háromnegyed 12-re odaértem. Senki sem volt ott. Öt perccel dél előtt bementem az erőműbe. A recepciónál senki, a mellette lévő helység üres, sehol egy lélek se. Akár ki is pakolhattam volna. Aztán előkerült egy koma shortban egy négy éves forma gyerekkel, látszott rajta, hogy szabadságon van, és kérdésemre megtudta, hogy minden OK, majd jön a hölgy, aki vezetni fog. Pár perccel dél után meg is jelent egy kisteherautó benne ketten-hárman, köztük egy dundi, szőke szeplős talán húszéves se leányka. Kiderült, hogy ő fog vezetni, de még mindig egyedül voltam. Szerencsére tudott angolul és így a dolog működött. Elöljáróban elmondtam neki, hogy villamosmérnök vagyok, ha nem is erősáramos, olvastam egy csomó dolgot az erőműről, de hát a természetes műszaki érdeklődésem idehozott. Mint kiderült a mondókájában is csak annyi van, amit már tudtam, Az üzemlátogatás pedig abból áll, hogy bevisznek a gépterembe, ahol a hat gépegységből csak egy megy és semmi más. Elvileg lehetett volna az új erőműbe is menni, de a leányzó nem vezethetett kocsit, mert gyógyszert szed, és át kellett volna hajtani a közel nyolc kilométeres alagúton. Nem is nagyon akaródzott neki, bár ajánlottam, hogy én szívesen vezetek. Egyedül az ismertető brossurát adta ide angolul, ami norvégul már meg volt. Végül a duzzasztóról elmondta, hogy látogatható. Vissza kell menni az alagúton és a hosszú alagút előtt letérni balra. Gondoltam, ha már az erőmű látogatás ilyen sikertelennek bizonyult legalább a duzzasztót megnézem. Áthajtottam az alagúton, amihez kellett némi elszántság és elindultam a gáthoz vezető úton. Indulásnál egy tábla figyelmeztetett, hogy saját felelősségére használja mindenki az utat. Erre szükség is volt, mert ezt az utat látva még a Demszky is büszke lehetne a pesti utakra. A kátyúk átlagosan lavór méretűek és egymást érik. Négykerekűvel azt hiszem neki sem indultam volna, de motorral kezelhető volt a dolog. Megkerültem egy tavat, eddig az út közel vízszintes volt, majd hirtelen el kezdett emelkedni, de cudarul. A kis moci szépen vette a szerpentint, de amikor hirtelen egy kivilágítatlan alagútban találtam magamat azt mondtam elég. A robogó lámpája arra jó, hogy másoknak jelezze, jövök, de én magam semmit sem láttam. Visszafordultam és visszamotoroztam két hosszú alagúton keresztül a kempingbe. A kirándulás 70 kilométer volt, de a motorozás tényén kívül semmi hozama sem volt. Közben Zsóka kitakarította a kocsit és kicsit rendbe rakta a menetközben szétzilálódott holmikat.
176
Délután tettünk egy sétát a környéken, meglátogattuk a kikötőt (itt készült néhány felvétel is a környező hegyekről) annak reményében, hogy tudunk halat venni, de nem koronázta siker a próbálkozást. Minden esetre élveztük az első igazán meleg napot. Straumsnes, 2004. július 23., péntek, 57.nap Mai is melegre ébredtünk, de a sok felhő közül csak néha sütött ki a nap. Bár reggel fel kellett mennem az Internetre, azért tizenegy után elindultunk. A mai nap fő eseménye a kb. nyolcvan kilométerre lévő Saltstraumen tengerszoros meglátogatása. Az út megint sok szépséget tartogatott. Ezen a részen még egyszer bemutatkozott a zord Norvégia, vagy öt alagúton mentünk keresztül és nagyon változatos tájakon vezetett az út.
177
A Saltstraumen-nél napjában négyszer, kétszer befelé, kétszer kifelé 400 millió köbméter víz halad át a mintegy száz méter széles szoroson, melynek
partjait egy magas ívű betonhíd köti össze. A víz járásának menetrendje a környéken mindenhol kapható brossurában a nyári szezon minden napjára percre pontosan meg van adva. Ma pár perccel délután négy előtt volt egy befelé irányú maximum. Ezt céloztuk meg. 11 éve már jártunk itt és akkor éjjel fél egykor elég hidegben kellett kijöjjünk a közeli kempingből maximumot nézni, de akkor szerencsénk volt és nem csak napi, de havi maximum is volt. Ez a mai csak egy egyszerű maximum. Egy óra körül értünk a híd Bodo felöli parkolójába és egyből megállapítottuk, hogy komoly átalakítások történtek. Nemcsak a parkolót bővítették ki és aszfaltozták le, hanem egy hatalmas látogató központot is építettek. Benne audiovizuális bemutatók (fejenként 80-ért), büfé, ajándékbolt és minden más. Ugyan az az érzés vett erőt rajtunk, mint pár hete Gudvagen-ben: egy szép természeti tájból megint turista látványosságot csináltak. 11 éve ezt még csak a Norkapp-on és az E6-os úton az északi sarkkörnél tapasztaltuk. Ma már mind több helyen, sajnos. Először körbe sétáltunk, megnéztük az új szállodát, a kempinget, lementünk a tengerszoroshoz (ahol éppen az irányváltás csendje volt napirenden), végig sétáltunk a parton. Elmentünk a közeli házakig és ott megpróbáltunk halat venni, sikerrel. Így már jó pár halas vacsora alapanyaga várja a sorsát hűtőnkben. Fél három körül kiültünk a partra és többek társaságában a szép napsütésben csodáltuk a beáramló víz keltette sodrást és örvényeket. Félelmetes látvány, ahogy egy sebes folyású folyóhoz hasonlóan, szinte zubogószerűen jön be a víz. Itt-ott a felületen látni lehet a szintkülönbséget. Mindehhez jön hozzá a madarak intenziv repkedése és hangos vijjogása. Ez a rész nagyon gazdag halban, a sodrás nem csak halakat, de nagyon sok táplálékot hoz be és ez
178
kedvelt horgász hellyé lépteti elő a területet. Többen sikeresen dobálták be csalijukat.
A Saltstraumen-től egyenesen Bodo-ba hajtottunk. Útikönyveink alapján a város nem ígért sokat és előző utunkon sem hagyott mély benyomásokat bennünk. Mint Norvégia egész északi része csak valamikor az 1800-as években népesült be, de a második világháborúban teljesen lerombolták. Így gyakorlatilag a legrégebbi épületei alig több mint 50 évesek.
A városnak 45 ezer lakosa van és ipari-kereskedelmi központ. Ez a norvég vasút hálózat legészakibb pontja (van még Narviknál egy 6 kilométeres darab, 179
de az csak a svéd hálózathoz köt és a svéd vasérc tengerhez juttatását szolgálja), jelentős a kikötője. Számos bevásárló központot és ipari létesítményt láttunk. Már korábban is megtetszett az a bevásárlóközpont, melyet a belváros egy utcájának befedésével, az épületek átalakításával hoztak létre.
Mint mindenhol itt is a kikötő a legérdekesebb. Itt számos hajó, köztük több halászbárka vesztegel. Ezek rákocskákat árusítanak és mi éltünk a lehetőséggel, hogy kicsit színesítsük étrendünket.
Bodo most sem hagyott túlzottan mély nyomokat bennünk és úgy fél hét körül elindultunk, hogy éjszakára pihenőhelyet találjunk. Még Bodo meglátogatása előtt megnéztük a belvárostól három kilométerre lévő kempinget, de szemtelenül magas ár mellé nem túl jó környezetet adtak, ezért ezt helyből passzoltuk. Vadkemping jött elsősorban számításba, de az E6-os út felé 180
haladva sehol sem találtunk erre alkalmas helyet. Végül kikötöttünk a környék egyetlen kempingjében, melyet katalógusaink nem is jeleztek, csak a térkép utalt rá. Ez nagyon szerény árért viszonylag jó szolgáltatást nyújt és ami a legfontosabb, a közelgő hétvége és a jó idő ellenére nem zsúfolt. Egy éjszakára mindenképpen megfelel. Austnes fjordnál, 2004. július 24., szombat, 58.nap Szép napsütésre, és ami talán még nagyobb örömünkre szolgált, kellemes melegre ébredtünk. Talán megjött a nyár Norvégiába? Mai programunk elég egyszerű. Kis kempingünkből mintegy húsz kilométerre Fauske-nél felhajtunk az északra menő főútra, az E6-osra és azon közel 150 kilométert haladva Ulsvag-nál letérünk a 81-esre, hogy Skutvik-nál át Kompoltunk a Lofoten szigetcsoportra. Az E6-os ezen a szakaszon elég változatos terepen halad, a számos alagút jelzi, hogy megint a zord Norvégiában járunk, bár a hegyek nem olyan meredekek és a fjordok és tavak is szélesebbek, mint a déli részen voltak. Sokszor mutattunk egymásnak egy-egy érdekes vagy különösen szép részletet. A forgalom elég nagy volt (bár köszönhetően a hétvégének a kamionok legalább nem nyüzsögtek), a vezetés nagyobb figyelmet igényelt és, hogy ne akadályozzuk a többieket, a szokásos 50-70 km/óra sebesség helyett legalább tíz-tizenöttel többet kellett menni. A kiállási lehetőségek korlátozottak, különösen egy ilyen nagy szerkezet számára, és ugyebár mindig a másik oldalon vannak.
181
Azért megálltunk egy-két helyen, ahol fényképet érdemes volt készíteni, ott megtettük. Ha jól emlékszem Straumen-ben láttuk azt a néhány faszobrot, melyeket feltehetően egy helyi naiv művész készíthetett.
A letérés után egy nagyon kedves területen vezetett utunk. Itt Hameroy mellett meg is álltunk egy pihenőnél és kicsit sétáltunk. Skutvik-ba megérkezve közel másfél órát kellett várjunk a kompra rekkenő hőségben a napon. Kedvünket rontotta, hogy a jegyszedő fiú (első alkalommal a sok átkelés között) 8 méteresre vette a kocsit, ami egyébként igaz is, és így elég nagy érvágásnak bizonyult ez az átkelés a maga 681 koronájával, azaz több mint 20 ezer forintjával.
A komp két órát megy, nagyon szép a táj, de a meleg miatt minden párás volt és kis fényképezőgépem tudása messze nem volt elég a látottak bemutatására.
182
A legszebb az a kis sziget, Skorova volt, ahol kikötöttünk. Félelmetes volt, ahogy a nagy komphajóval bemanővereztek a sziklazátonyok között a szűk kikötőbe.
183
Skorova után mintegy jó negyed órával kötöttünk ki Svolvaer-ben. Itt kiszállásunk után tankoltunk és szomorúan állapítottuk meg, hogy több mint 15%-kal drágább a diesel olaj, mint pár napja volt Bodo-től délre. Eredeti elképzelésünknek megfelelően kelet felé indulunk egy kb. tíz kilométerre lévő kempinget céloztunk meg, ahonnan holnap motorral bejárhatjuk a sziget keleti felét. Tekintettel a szombati napra, a kis kemping teljesen megtelt, de a tulajdonos hölgy mondta, hogy holnap ürül vagy négy-öt helye. Kénytelenek voltunk vadkemping lehetőség után nézni, ami nem volt túlzottan ellenünkre. Vagy négy kilométert visszaautózva találtunk is egy olyan félig-meddig pihenőhely félét, az úttól is elszeparálva eléggé, ahol egy norvég már elvackolta magát egy böhöm nagy lakókocsival és az azt húzó amerikai furgonnal. Szerencsére volt hely elég, így mi is letelepedtünk és elkészítettük vacsoránkat. A vokban megsütöttünk egy kis krumplit, mellé tettünk konzervből zöldségeket és végül legutolsó beszerzésből három hatalmas szelet halat.
184
Austnes fjordnál, 2004. július 25., vasárnap, 59.nap Reggel felhőkkel verekedő napsütésre és kimondottan melegre ébredtünk. Az eredetileg koraira tervezett felkelést egy eleinte csak csepegésnek induló, de később rendesen rákapcsoló eső miatt több mint egy órával el kellett halasszuk. Az eredeti stratégiát nem adtuk fel, csak módosítottuk: korán letáborozunk a kempingben, majd a robogóval bejárjuk a környéket és este elvégezzük a szokásos tennivalókat, kajafőzés, kenyérsütés, készletek feltöltése, naplóírás, stb. Így jártunk el, már 11 után nem sokkal elfoglaltuk helyünket a kempingben és egy óra előtt úton voltunk. Az E10-es úton északra indultunk. Pár kilométerre eddigi norvégiai utunk talán legszebb pihenőhelyén megállunk, hogy körbenézzünk. Kicsit sajnáltuk, hogy tegnap nem erre indultunk. Minden esetre megjegyeztük magunknak a helyet, mert a Lofoten szigetek-et erre felé fogjuk elhagyni és akkor ez nagyon jó potenciális éjszakázó hely lehet. A pihenőhely melletti magaslatról csodálatos kilátás nyílt minden irányban, de különösen a fjordba benyúló lapos földnyelven lévő Vestpollen település látványa ragadott meg bennünket.
185
Tovább haladva nemsokára elértük az elágazást Gjersvoll és Laukvika felé. A keskeny úton forgalom alig volt, így zavartalanul motorozhattunk és élvezhettük a változatos és szép tájat. Húsz kilométer megtétele után álltunk meg Laukvika kikötőjében, mely egy tipikus, a Lofoten szigetekre jellemző halászkikötő. Vasárnap lévén természetesen minden kihalt volt, de azért készítettünk néhány fényképet, többek között az 1860as éveket követő száz évben a kikötő környékén vízbefulladtak emlékére állított faragott gránit oszlopról. Utunk tovább a Grunfor fjordot keresztező töltésen folytatódott. Itt mivel a fjord területét gyakorlatilag elzárták a nyílt víztől komoly eliszaposodás kezdődött. Talán az is a cél, hogy a területet megnyerjék előbb-utóbb a mezőgazdaság számára. Ezen a részen nagyon sok szép homokos partot láttunk és nagyon sekély, és szép kék és zöld színben pompázó vizeket. Sajnos a gát után az útról eltűnt az aszfalt burkolat és a már korábban megtapasztalt „földúton” kellett motorozzunk. Itt a korábbi 50-60 helyett csak 30-40-nel tudtunk haladni és az útra is nagyon oda kellett figyelni. Szerencsére forgalom az alig. Azért nagyon élveztük a táj szépségét és hogy kimondottan meleg volt. Egyedül a Norvégiában először tapasztalt erős szél tette kicsit kellemetlenné a dolgot. Megkerültük a Mor fjordot és végül a szigeteket a szárazfölddel összekötő komp kikötőjénél értük el az E10-es utat. A kompra nagyon sokan vártak, ne feledjük vasárnap délután négy óra felé járt az idő, és a hajó elég kicsinek tűnt. Ennek a kompnak a kiváltása egyébként elkezdődött. Az alagút a szárazföldre már kész van, csak még mintegy húsz kilométeres utat kell megépíteni, melynek határideje jövőre van. A komptól visszamotoroztunk a kempingbe, közben néhány helyen megálltunk, de végül sietnünk kellett, mert nagyon csúnya esőfelhők gyülekeztek és egy kisebb eső el is kapott. Olyan „ördög veri a feleségét” helyzet volt, mert közben a nap szépen sütött.
186
A 85 kilométeres motorozás után visszatérve a kempingben aztán arra sem volt elég az idő, hogy a motor kihűljön és feltegyem a tartóra, mert több menetben nagyon erős esőt kaptunk. Zsóka is a szünetekben főzte meg a paprikás krumplit a következő napokra és mosogatni is alig tudott elmenni.
187
Közben nagyon szép szivárvány alakult ki. Ami nagyon ritka, a teljes ív látszott, egyes szakaszokon kicsit halványabban, sőt egy részen kettős szivárvány alakult ki. Lefényképeztem, de az egészet nem tudta bevenni a kis gép. Az eső sajnos megakadályozott abban, hogy felderítsük a terepet. A kemping előtti részen nagyon ígéretes sziklák vannak, melyeken biztos, hogy jót lehetett volna sétálni. Lehet, hogy holnap reggel még beiktatjuk a programba.
188
Rorvika strand, 2004. július 26., hétfő, 60.nap A tegnap délutáni heves eső után reggelre visszatért a nyár. Készülődésünket egy apró epizód zavarta meg, lakóautónktól alig tíz méterre a parti kövek között kis fekete prémes állatokra, olyan nyestfélékre lettek figyelmesek szomszédjaink és az egész kemping odacsődült fényképezni őket. Öt darabot számoltam meg és egy madártetemet fogyasztottak éppen (volt is elég légy miatta). Én is készítettem egy felvételt, de nem sikerült, a kövek árnyékában a kis állat nem is vehető észre a képen. Mai programunk kevés autózást ígér. Meglátogatjuk a déli part néhány települését, majd egy némettől korábban kapott javaslat alapján Henningsvaer-ben egy parkolóban tervezünk éjszakázni. Elsőnek Svolvaer-be mentünk. Itt tegnapelőtt már kicsit körbejártunk, de akkor szombat késő délután alig volt élet. Svolvaer a Lofoten szigetcsoport fővárosa, adminisztratív, kereskedelmi központ, a legnagyobb lélekszámú lakossága van a szigeteken.
Ennek megfelelően számos üzlet és üzletközpont található itt, jelentős a kikötő forgalma, több szállodát is láttunk. Itt találkoztunk először azzal a meg-
189
oldással, hogy a part menti régi halászatot szolgáló épületeket átalakították kereskedelmi szálláshelyekké. Ezek között van szálloda minőségű, sőt látszatra igen tágas apartman, de a hytta-k színvonalát alig meghaladó is. Ezek a sziklákra támaszkodó cölöpökre vagy feltöltésekre épült házak jellemzőek a szigetekre és nagyon hangulatos képet adnak a településeknek. Külön nevük van „sjohus” és „rorbu” szavakkal találkoztunk. Az épületben kialakított szállodákat errefelé a megkülönböztető „bryggehotel” névvel illetik. Svolvaer-ben megnéztük a templomot is, de nem mutatott semmi különöset. Viszont magyar beszédet hallottunk, egy korunkbeli házaspár egy kutyával volt rajtunk kívül az egyetlen látogató és ők beszélgettek egymás közt magyarul. Szerencsére nem tettünk semmilyen megjegyzést, mert bizonybizony néha ki-kiszalad ilyesmi, ha úgy érezzük, hogy senki sem ért. Később egy osztrák rendszámú kocsiba láttuk beszállni őket. Néhány üzletet is meglátogattunk, de semmi érdekeset nem találtunk. Ez nem meglepő, hiszen szinte semmit sem terveztünk venni ezen az úton és az itteni árak önmagukban pedig nem csábítanak a vásárlásra. A következő település az alig öt kilométerre lévő Kabelvag. Először a főút mellett lévő templom hívta fel magára a figyelmet, elsősorban méretével. Errefelé minden település nagyon kis lélekszámú és a templomok is általában nagyon kicsik. Kabelvag viszont a hering halászat központja volt és a templomot a halászati idény létszámára tervezték. Szokatlan a sárga-barna színezése. A templom után bementünk a településre és egy nagyon hangulatos kis helyen találtuk magunkat. A kikötőben van egy kocsma, mely ma nyilván a turisták igényeihez alkalmazkodó kialakítású és színvonalú. Előtte a téren a kellemes napsütésben és melegben sokan sütkéreztek egy-egy ital mellett. Több pick-nick asztal van kitéve (ezzel már más helyeken is találkoztunk), melyhez bárki szabadon leülhet és elfogyaszthatja a magával hozott, vagy a környező boltokban
190
beszerzett kaját és üdítőt. A kocsma hátsó homlokzatán nagy felirat a földrajzi pozíciót mutatja: északi szélesség 68°13’ keleti hosszúság 14° 30’.
Kábelvag-ban számos egyszerű, de szép és jól karbantartott régi faházat lát-
191
tunk. Itt is a kikötő adja a leghangulatosabb panorámát, melyben keveredik a cölöpökön álló épületek, az ipari- és lakóházak látványa a különböző turisztikai létesítményekkel, kávézókkal, búvár iskolákkal és a legkülönbözőbb rendeltetésű hajók képével. Kabelvag-ból a vele egy közigazgatási egységet képező Storvagan-be autóztunk. Itt három nevezetességet sorol fel a katalógusunk: egy tengeri akváriumot, egy galériát (ebből egyébként nagyon sok van errefelé) és a Lofoten múzeumot. Az első kettő elvből nem érdekelt minket, a harmadikhoz pedig a szép napsütéses időben nem volt igazán se kedvünk, se türelmünk. Ez a múzeum egyébként hasonló struktúrájú, mint a Peter Dass múzeum volt Alstahaug-ban, egy több házból álló épületcsoportban rendezték be. Azért a galéria érdekes, fűborítású épületét lefényképeztem.
A településen sétálva egy nagyon hangulatos konferencia központra bukkantunk, amihez a szálláshelyek „sor-Hytta”-kban vannak. A központ teraszáról nagyon szép kilátás nyílik a környező apró szigetekre és zátonyokra.
Következő állomásunk Henningsvaer volt. Itt leálltunk a település közepén lévő parkolóban (mint később kiderült a német ezt ajánlgatta) ami leállásra jó volt, de éjszakázásra nem nyerte meg a tetszésünket. Láttunk jobb helyet a közelben, ahogy bejöttünk a faluba. Henningsvaer is egy halász település, két-három szigetre települt, melyeket hidak és gátak kötnek össze. Itt a Lofoten-en előszeretettel alkalmazzák ezt a megoldást, hogy az apró szigetek bekapcsolódhassanak a vérkeringésbe. A hidak általában a hajók miatt magas ívű beton hidak, melyek nem egyszer kanyarodnak is és olyan keskenyek, hogy a közepükre kitérőt kellett építeni.
192
A hering halászat volt itt mindig a fő tevékenység. A település határában és bent a településen is számos heringszárító állványerdőt láttunk. Ezek látszatra ma már nem nagyon vannak használatban, mert vagy a hering halászat jelentősége csökkent, vagy a szárítási technológia változott. A hering szezonja amúgy is lefutott, amikor 11 éve ezen a részen jártunk kb. három héttel korábban, akkor még egyik-másik szárítón láttuk a halakat. Ma már csak elvétve találkozunk egy-két darabbal, döntően magánházaknál és horgásztanyákon. Henningsvaer két egymással párhuzamos hosszúkás sziklazátonyra épült, melyet egyik végüknél egy gáttal összekötöttek. Az épületek nagy része az így kialakult öbölre néz és cölöpalapokon nyugszik. Ezért az öböl olyan képet mutat, mint Velence, vagy az amsterdami csatornák.
Ez a település a Lofoten szigetcsoportot meglátogató turisták kötelező célpontja. A hét kilométeres bekötőúton egymást érték a lakóautók, turistabuszok és a legkülönbözőbb rendszámú kocsik. Ennek megfelelően sok ajándékot és speciális norvég és helyi terméket árusító bolt van a kis településen. Különböző vízi túrák, horgászati lehetőségek ajánlatai olvashatók a plakátokon.
193
Miután úgy döntöttünk, hogy nem alszunk Henningsvaer-ban, elindultunk visszafelé és pár száz méterrel a főút előtt egy homokos partszakasz parkolóját néztük ki éjszakázásra. A jó időre való tekintettel a partszakaszon
nagyon sokan voltak, többen fürödtek, ami számunkra kicsit vad dolognak tűnt. Talán egy órát kellett várnunk, hogy felszabaduljon annyi hely, ahová be tudtunk állni és kirakva az ülőgarnitúrát megettük a magunkkal hozott paprikás krumplit. Aránylag korán nyugovóra tértünk, mert befelhősödött és hűvös lett. Úgy tervezzük, hogy ha reggel megint jó időre ébredünk, esetleg itt maradunk egy napra strandolni.
Hagskarvein, 2004. július 27., kedd, 61.nap A terv terv maradt, reggel zárt felhőzetre és a tegnapinál hűvösebb időre ébredtünk és az eső lába is lógott. Felmerült a tegnapelőtti forgatókönyv megismétlése: gyorsan letáborozni egy kempingben és motorral tenni egy
194
túrát. Sajnos a földrajzi adottságok és a kempingek elhelyezkedése erre nem adott lehetőséget és alig, hogy elindultunk az eső is elkezdett cseperegni. Ezért úgy határoztunk, hogy folytatjuk a fő vonulási irányt a szigetek délnyugati vége felé. Ehhez két hídon is át kellett keljünk, köztük az egyik közel egy kilométeres volt. A szigetek középső csoportján két út vezet, mi a délit választottuk, majd az északin jövünk visszafelé. Ezen a részen aránylag magas hegyek vannak, de lábuknál néhol több kilométer széles lapos terület található. Ez érdekes, az eddig megszokottól eltérő tájat mutat. Rajta kellemes az autózás, az út nem túlzottan kanyargós és a lejtők és emelkedők sem olyan meredekek, csak az út keskeny. Ma egyetlen nagyobb települést érintettünk, Stamsund-ot. Különösen sokat nem sétálhattunk, mert enyhén esett az eső. A település nem sok újat mutatott, talán a legérdekesebb az épületeken megjelent zöld - bordó Szin kombináció volt. Itt is láttunk egy sor, régi halászati épületből kialakított üdölőházat. Egyik oldalán még lekaphattam néhány száradó heringet is.
Stamsund után térképünkön egy kisebb kempinget találtunk. A bejárat előtt két csillagosnak jelezték. Nem tudom, hogyan osztják itt a csillagokat, talán úgy, mint régebben a Magyar Néphadseregben. Ez szolgáltatásaiban, kialakításában jobb, mint számos háromcsillagos, az ára is ennek megfelelő. Korán letáboroztunk és az enyhén csepegő esőben megfőztük a kaját és rendezkedtünk egy kicsit. Lakóautónk egy nagyon szép, nyugodt tavacska partján áll.
195
Stor-vatnet, 2004. július 28., szerda, 62.nap Szép, de nem zavartalan napfényes, kissé hűvös időre ébredtünk. Bár napközben a felhők javarészt eltűntek és a napsütésé volt a fő szerep, felmelegedni nem igazán akart az idő. A farmer és a póló felett a flaneling egésznap nem csak jól esett, de kellett is. Erre szokták mondani, hogy kiránduló idő. Mi ennek megfelelően hasznosítottuk. Először a közeli Leknes-t látogattuk meg. Ez a település Svolvaer mellett a másik központ a Lofoten-en. Nekem talán nagyobbnak is tűnt, de mindenképpen kulturáltabbnak. Mint többször elmondtuk, ez is egy tipikus északi település központ sok üzlettel, bevásárló központokkal, közigazgatási épületekkel, parkolókkal és viszonylag kevés őslakossal. Hogy bemutassam ezeket a településeket, készítettem egy panoráma képet, melyet jellegzetesnek érzek.
Innen a 818-as úton betértünk Ballstad-ba. Ez egy halász település, legjellegzetesebb része a kikötő. A kikötő mellett a heringszárító állványok erdeje és azon túl egy lapos sziklaszirt, ahonnan nagyon szép a kilátás a kikötő előtti sziklazátonyokra.
196
Ballstad-ból visszafelé az E10-es út irányába Gravdal-nál egy érdekes, az itt megszokottnál csicsásabb templomra figyeltünk fel a domb tetején. Bár még korán volt, elkezdtünk táborhelyet keresni. Mára vadkempinget irányoztunk elő. Itt a Lofotenen ez sokkal könnyebb, mint Norvégia egyes korábban bejárt területein volt. Mivel a terep nem olyan meredek, az utak mellett több kiálló, parkoló van és sűrűbben találkozunk olyan letérő utakkal, melyek mellett, akár a vízparton is találhatunk kedvünkre való helyet. A forgalom sem túlzottan nagy és azt is döntően a turisták adják. Először átkeltünk a szigetek közötti közel két kilométeres tenger alatti alagúton. Itt kellemes meglepetésként ért minket, hogy korábbi emlékeinkkel ellentétben nem szednek útpénzt. Nem régen hagyhatták abba, mert az úton még látszik a bódék helye.
197
Az alagút után nem sokkal a Flakstad pollen nevű öböl partjára jutottunk és itt egy északi irányú leágazás mellett kerestünk helyet és eljutottunk Vikten-be.
Erről a településről papírjaink alapján tudtuk, hogy van egy üvegfúvó műhelye. Odaérve egy modern, nagyon szép kis települést találtunk, mely valószínűleg olyan művésztelepféle lehet. Az üveg műhelyen kívül egy kerámia műhelyt is találtunk és számos, nagyon ízlésesen elhelyezett érdekes alakú kő köztéri szoborként van kihelyezve és az egész településnek olyan különleges hangulata van. Számos szép házat láttunk, melyek kialakításukban és színezésükben sokkal változatosabbak és igényesebbek, mint a környéken és egész Norvégiában tapasztaltuk.
198
A Vikten-i bekötőút mellett nem találtunk ízlésünknek megfelelő helyet ezért az E10-es következő, dél felé letérő útja mellett kísérleteztünk. Ez egy Nusfjord nevű településhez vezet az azonos nevű fjord partján. Az útikönyvek és brosúrák nem tesznek említést róla, pedig eddigi norvégiai utunk talán
199
legbűbájosabb helyére jutottunk. Már az odavezető út is megérte a letérést. Egy vízválasztón, mely nem lehet sokkal magasabb 50 méternél, áthaladva érjük el a tengernél 23 méterrel magasabb Stor vatnet partját. Ennek egyik partját meredek sziklafalak övezik, melyek mélyebb hasadékaiban még ma is van bőven hó. A másik parton vezet az út, mely mellett kinéztünk magunknak több lehetséges alvóhelyet. A tavat egy nem túlzottan nagy esésű, de festői völgyben haladó patak köti össze a fjorddal. Ezt meredek sziklafalak övezik, bár a hegyek nem olyan magasak, mint délebben. Ez egy csodálatos nyugodt összképet ad.
Közel a tengerhez található a település. Előtte a fjord túlpartján a meredek sziklafal, mögötte változatos sziklaképződmények magasodnak. A településre csodálatos kilátás nyílik ezekről a sziklákról, melyeket gyalogutak sokasága 200
hálóz be. Ezek vagy a puszta sziklán haladnak, vagy azon a Norvégiában mindig megcsodált puha és rugalmas altalajon, melyen a járás úgy esik, mint vastag puha szőnyegen.
A település régi halászati célokat szolgáló épületei ma nagyrészt a turizmus szolgálatába vannak állítva. Elég sok látogató volt a gyalogösvényeken és a település feletti sziklákon is.
201
A Nusfjordban tett kirándulás után elfoglaltuk az egyik kiszemelt pihenőhelyet és a Stor vatnet partján elfogyasztottuk vacsoránkat és élveztük egy kicsit a napsütést is. Sajnos a magas hegyek miatt a nap korán lement, az eddig sem túlzottan magas hőmérséklet elkezdett csökkenni és ez bezavart minket a lakóautóba. Fredvang, 2004. július 29., csütörtök, 63.nap Kis pihenőhelyünkön szép napsütésre ébredtünk és mivel a forgalom nem volt nagy, elég sokáig aludtunk. Indulás után visszatértünk az E10-es útra és azon nyugat felé haladtunk. Pár kilométer után Flakstad határában szép kempinget találtunk, melynek homokos partja volt. Felmerült, hogy ezt a napot töltsük strandolással, de a
202
kemping árai és a hozzátartozó szolgáltatás el vette a kedvünket. A dolog ügyesen van megoldva: a homokos part a kempingé, oda elvileg kívülről bemenni, bár fizikailag lehet, nem szabad. Ami biztos, biztos, a közeli pihenőhelyen kint van az éjszakázást tiltó tábla. Így Flakstad-ot elhagytuk, egyedül a kedves kis templomról készítettünk egy távoli felvételt. Tovább haladva nemsokára újabb kempinget találtunk szintén szép homokos parttal, de ez is túl drágának bizonyult és a tetejébe még zsúfolt is volt. A következő útelágazásnál követtük a tengerpartot, abban bízva, hogy találunk egy olyan homokos partszakaszt, ahol lehet vadkempingezni. A főútról letérve egy érdekes hídkombináción mentünk át majd megérkeztünk
Fredvag-ba, ahol egy eddig sehol sem jelzett kempingre utalt egy tábla. Bementünk a mintegy másfél kilométeres „földúton” és egy szép homokos parttal rendelkező és korrekt árú kempingben találtuk magunkat. Nagyon tágas és bár estére rendesen betelt, még mindig korrekt helynek bizonyult. Mivel a mosási lehetőség is kedvező, így gyorsan kimostuk azokat a dolgokat, melyekről úgy ítéltük, hogy hazaérkezésünkig még szükségünk lesz rájuk. Jól kiszellőztettük a lakóautót, megsüttettük a nappal az ágyneműt és olvasgattunk, sőt még a napozóágy is előkerült.
203
