HENRYK SIENKIEWICZ
QUO VADIS? Regény
N YOLCA DIK F EJ EZE T
Ursust senki sem állította meg, senki sem kérdezte, mi járatban van. Amelyik vendég nem az asztal alatt hevert, már rég elment a helyéről, nem keltett hát feltűnést az óriás, aki karjában viszi az egyik hölgyet: a cselédség úgy gondolta, részeg úrnőjét hozza ki egy rabszolga. Különben is velük volt Akté, s jelenléte eloszlatott minden gyanút. Az ebédlőből a szomszéd terembe mentek, onnan az Akté lakásához vezető galériára. Ligia aléltan hevert Ursus karjaiban. De amikor megcsapta a tiszta, hűvös hajnali levegő, kinyitotta a szemét. Világosodott már. Az oszlopsoros folyosóról csakhamar letértek a palota kertje felé, ahol a fenyőfák és ciprusok csúcsát már rőtre festette a hajnal. Itt nem járt senki, a zene és a zsivaj egyre halkabban szűrődött ki hozzájuk. Ligia úgy érezte, a pokolból ragadták ki és hozták vissza Isten fényes világába. Hát mégiscsak létezik valami, túl azon az ocsmány lakmározáson. Van ég, van hajnal, fény és csend. Ligia sírva fakadt, és az óriás vállához simulva zokogta: 101
– Haza, Ursus, haza, Aulusékhoz! – Oda megyünk! – nyugtatta Ursus. Egyelőre azonban csak Akté lakásának kis átriumába értek. Ursus leültette Ligiát a márványpadra a szökőkút mellé, Akté pedig igyekezett megnyugtatni: pihenjen le szépen, egyelőre nincs semmi veszély, mert a részeg vendégek a lakoma után estig alszanak. De Ligia sokáig nem tudott megnyugodni, csak azt hajtogatta gyerek módjára, fejét keze közé fogva: – Haza, Aulusékhoz!… Ursus készen állt rá. A kapukban állnak ugyan császári testőrök, de ő kijut. A katonák nem állítják meg a távozókat. A kapu előtt nyüzsögnek a gyaloghintók. Csoportosan távoznak már a vendégek. Szabadon kisétálhat bárki. Ők is kijutnak a tömegben, és egyenesen hazamennek. Különben is, mit számít! Ahogy a királylány parancsolja, úgy kell lennie. Azért van ő itt. És Ligia csak hajtogatta: – Igen, Ursus, menjünk. Akténak kellett gondolkodnia helyettük is. Kijutnak, hogyne. Senki sem állítja meg őket. De a császár házából nem szabad megszökni, mert az felségsértés. Kijutnak, de estére a centurio a katonái élén megviszi a halálos ítéletet Aulusnak, Pomponia Graecinának, Ligiát meg visszaviszi a palotába, és akkor már nem menti meg senki. Ha Aulusék visszafogadják, biztos halál vár rájuk. Ligia összeomlott. Nincs mit tenni. Plautiusék halála és a saját veszte között kell választania. A lakoma előtt még azt remélte, hogy Petronius és Vinicius kikéri a császártól és vis�-
szaadja Pomponiának, de most már tudta: éppen ők beszélték rá Caesart, hogy elvitesse Auluséktól. Nincs menekvés. Csak a csoda mentheti ki ebből a szakadékból. A csoda és Isten hatalma. – Akté – jajdult fel –, hallottad, mit mondott Vinicius? Hogy a császár nekiajándékozott, és ma este rabszolgákat küld értem, hogy elvigyenek a házába? – Hallottam – felelte Akté. Széttárta karját, és elhallgatott. Ligia kétségbeesése nem talált visszhangra benne. Hiszen ő is szeretője volt Nerónak. Akármilyen jószívű volt, nemigen tudta átérezni, miért lenne gyalázatos az ilyen kapcsolat. Rabszolganő volt valamikor, hozzászokott a rabság törvényeihez, azonkívül még mindig szerette Nerót. Ha a császár vissza akarna térni hozzá, ő tárt karokkal, boldogan fogadná. Egyszerűen nem értette, hogyan habozhat Ligia, ha választania kell: a jóképű fiatal Vinicius szeretője lesz, vagy meghal Aulusékkal együtt. – Caesar házában sem lennél nagyobb biztonságban, mint Viniciusnál – mondta végül. És nem jutott eszébe, hogy bár igazat mondott, szavai azt jelentik: „Törődj bele a sorsodba, légy Vinicius ágyasa.” De Ligia még érezte ajkán a férfi durva vágytól izzó, égető csókjait, s már emléküktől is arcába szökött a vér szégyenletében. – Soha! – tört ki. – Nem maradok se itt, se Viniciusnál, soha! Akté csak ámult. – Annyira gyűlölöd Viniciust? – kérdezte.
102
103
De Ligia nem tudott válaszolni, mert ismét sírva fakadt. Akté magához ölelte, csitítgatta. Ursus nehezen lélegzett, és roppant kezei ökölbe szorultak, mert kutyahűséggel szerette királykisasszonyát, s nem bírta nézni a könnyeit. Félvad ligius szívében felébredt a vágy, hogy visszarohanjon a terembe, és megfojtsa Viniciust, vagy ha kell, a császárt is, de nem mert ilyesmit javasolni úrnőjének, mert elfogta a kétség, hogy ez az első pillantásra oly egyszerűnek tűnő cselekedet illik-e a megfeszített Bárány követőjéhez. Akté pedig magához ölelte Ligiát, és újból megkérdezte: – Annyira gyűlölöd? – Nem – felelte Ligia –, nem szabad gyűlölnöm, mert keresztény vagyok. – Tudom, Ligia. Azt is tudom a tarsusi Pál leveleiből, hogy nektek tilos gyalázatba keveredni, vagy a haláltól jobban félni, mint a bűntől, de mondd csak, halált okozni szabad a tanaitok szerint? – Nem szabad. – Akkor hogyan teheted ki Aulusék házát a császár bos�szújának? Hallgattak. Feneketlen szakadék ásított megint Ligiára. Aztán folytatta a görög lány: – Azért kérdem, mert sajnállak, és sajnálom a jóságos Pomponiát, meg Aulust, meg a gyermeküket. Én régóta élek ebben a házban, és tudom, mit jelent a császár haragja. Nem! Megszöknötök nem szabad. Csak egyet tehetsz: könyörögj Viniciusnak, hogy vitessen vissza Pomponiához.
De Ligia térdre hullott, hogy másvalakihez könyörögjön. Ursus hamarosan mellé térdelt, és imádkozni kezdtek Caesar házában, a hajnali fényben. Akté először látott ilyen imát, s nem tudta levenni a szemét Ligia profiljáról. Ligia fölemelt fejjel, karjait fölemelve az égre nézett, mintha onnan várna segítséget. A hajnali fény megvilágította sötét haját, fehér köntösét, megcsillant a szemén, ő maga is szinte fénnyé olvadt az áradó fényben. Sápadt arca, kinyílt szája, ég felé emelt karja és tekintete földöntúli elragadtatást sugárzott. És most megértette Akté, miért nem lehet senkinek az ágyasa Ligia. Mintha függöny lebbent volna fel Nero hajdani szeretője előtt, bepillantott egy teljesen más világba, mint amelyet megszokott. Ámulatba ejtette ez az imádság itt, a bűn és a gyalázat házában. Az imént úgy vélte, Ligia számára nincs menekvés, de most hinni kezdte, hogy valami rendkívüli történik, olyan hatalmas segítség érkezik, amellyel maga a császár sem szegülhet szembe, szárnyas seregek szállnak alá az égből és megmentik ezt a leányt, vagy a nap teríti elébe sugarait, és felvonja magához. Hallotta már, hogy sok csoda történt a keresztények körében, és most azt gondolta, minden igaz lehet, ha Ligia így imádkozik. Végül Ligia felállt, s arcán ragyogott a reménység. Ursus is felállt, és a pad mellé kuporodva várta úrnője szavait. De Ligia fénylő szeme most ködbe borult, azután lassan legördült az arcán két jókora könnycsepp. – Isten áldja meg Pomponiát és Aulust – suttogta. – Nem szabad vesztüket okoznom, ezért soha többé nem láthatom őket.
104
105
Aztán Ursushoz fordult, és arra kérte, legyen most már atyja és gyámolítója, hiszen rajta kívül nincs senkije a világon. Auluséknál nem kereshetnek menedéket, nehogy kitegyék őket a császár haragjának. De a császár házában sem maradhat, Viniciusnál sem. Vigye hát el Ursus, vezesse ki a városból és rejtse el valahol, ahol sem Vinicius, sem a szolgái nem találják meg. Ő mindenhová követi Ursust, elmegy vele akár a tengeren és a hegyeken túlra is, a barbárokhoz, ahol Rómának hírét sem hallották, és ahová nem ér el Caesar hatalma. Vigye hát el, mentse meg, mert senkije sincs rajta kívül. A ligius készen állt rá, s engedelmessége jeléül lehajolt és átölelte a leány lábát. De Akté arcára kiült a csalódás, hiszen ő csodát várt. Hát csak ennyit ért az imádság? Caesar házából megszökni felségsértés, ez a bűn nem maradhat bosszulatlan, és ha Ligiának sikerülne is elrejtőznie, akkor Aulusékon állna bosszút a császár. Ha Ligia szökni akar, inkább Viniciustól szökjék meg. Caesar, aki nem szeret mások ügyeivel bajlódni, talán nem is segítene Viniciusnak az üldözésben, de legalábbis felségsértés nem történne. Ligia terve hasonló volt. Aulusék nem is fogják tudni, hol van, még Pomponia sem. Csak nem Vinicius házából szökik meg, hanem útközben. Vinicius részegen elfecsegte, hogy este érte küldi rabszolgáit. Biztosan igazat mondott, józanul ezt nem vallotta volna be. Úgy látszik, a lakoma előtt találkozott Caesarral, talán Petronius is ott volt, és rávették, hogy megígérje: másnap este kiadja Ligiát. Ha pedig ma elfelejtik, érte küldenek holnap. De Ursus megmenti. Ott terem, kiemeli a gyaloghintóból, ahogyan kihozta az ebédlőből, és elmen-
nek világgá. Ursussal el nem bír senki. Még az a rettenetes birkózó sem, aki tegnap győzött. Persze lehet, hogy Vinicius egész sereg rabszolgát küld, ezért Ursus most rögtön elmegy Linus püspökhöz tanácsért és segítségért. A püspök biztosan megszánja Ligiát, nem hagyja Vinicius kezében, elküldi a keresztényeket, hogy segítsenek Ursusnak. Kiszabadítják, elszöktetik, aztán Ursus kiviszi a városból, és elrejti valahol Róma hatalma elől. Ligia lassan kipirult, el is mosolyodott. Olyan bizakodó lett, mintha a menekülés reménye már valóság volna. Akté nyakába ugrott, és megcsókolta: – Te nem árulsz el bennünket, ugye, Akté? – Anyám árnyékára esküszöm – felelte a lány –, én nem árullak el. Csak fohászkodj az istenedhez, hogy Ursus ki tudjon szabadítani. De az óriás gyermeki kék szeme boldogan ragyogott. Igaz, tervet ő nem tudott kieszelni, pedig törte a fejét, de a kiszabadítás, az éppen neki való. Akár nappal, akár éjjel, neki mindegy!… Elmegy a püspökhöz, mert a püspök kiolvassa az égből, mit kell tenni, mit nem. De a keresztényeket akár ő maga is összegyűjti. Van elég ismerőse, rabszolga is, gladiátor is, szabad ember is, akár a Suburán, akár a hidakon túl. Összeszedhet ő ezer embert, vagy akár kétezret. Kiszabadítja úrnőjét, ki is viszi a városból, tovább is kíséri. Elmennek akár a világ végére, akár a hazájukba is, oda, ahol Rómáról még nem is hallott senki. Elrévedt, mintha réges-régi, távoli emlékek között keresgélne, aztán felkiáltott:
106
107
– Az erdőbe! Hej, micsoda erdő, micsoda fenyves!… De hamar felocsúdott álmodozásából. Igen, máris megy a püspökhöz, estére pedig legalább száz emberével lesi majd a gyaloghintót. Kísérhetik azt felőle nemcsak rabszolgák, hanem akár császári testőrök is! Senkinek sem ajánlatos az ő ökle alá kerülni, még vaspáncélban sem… Nem olyan erős az a vas! Ha jól rácsapnak a vassisakra, a fej is összeroppan. De Ligia fölemelte ujját, nagy komolyan, mint egy gyermek. – Ursus! „Ne ölj!” A ligius gondterhelten dünnyögött, tarkóját vakargatva buzogány méretű kezével. Hiszen el kell tőlük rabolnia az ő napsugarát… Hiszen most rajta múlik minden, ahogy Ligia maga mondta… Jól van, hát vigyáz majd, amennyire csak tud. De ha véletlenül nagyot talál ütni?… Hiszen mindenképp el kell vennie tőlük! No, ha mégis úgy adódnék, ő igazán megbánja majd, olyan szépen bocsánatot kér majd az ártatlan Báránykától, hogy a megfeszített Bárányka egész biztosan megkönyörül szegény fején… Hiszen nem akarja ő a Báránykát megbántani, csak igen súlyos az ökle… És hogy meg ne lássák rajta, mennyire elérzékenyült, gyorsan meghajolt: – Akkor én megyek is a szent püspökhöz. Akté pedig átölelte Ligiát, és sírva fakadt. Megint ráébredt, hogy létezik egy világ, ahol még a szenvedésben is több a boldogság, mint a császár házának min108
den pompájában és gyönyörében; megint résre nyílt előtte a fényesség kapuja, de érezte: ő nem méltó rá, hogy a kapun belépjen.
