HELIKON FŐSZERKESZTŐ: Kl5BÁ]Sr"MIKIjÓS j R SZERKESZTI: LAKATOS-IMRE 33L

ERDÉLYI

HELIKON FŐSZERKESZTŐ: Kl5BÁ]Sr"MIKIjÓS j£R SZERKESZTI: LAKATOS-IMRE 33L

IV. EVEOLYAM. 1931

II. KÖTET. I - M . S7JM

AIIGIKZTIIS-DECElWEn

TARTALOM-MUTATÓ

SZÉPPRÓZA Darkó István: Görögtűz (novella) — — Kodolányi János: Gyermek születik (novella) Kolozsvári-Grandpierre Emil: A boxbajnok (novella) — Németh Andor: ip'anny (novella) — — —

—

785

—

625

—

700

—

762

Nyíró József: A piros kendő (novella) — Hűség (novella) — — — Reményik Sándor: Szentgyörgyi István — — Tamási Áron: Rendes feltámadás (novella) Okos szekér (novella) — —

— —

553 680

—

665

— —

591 75i

—

549

—

801

—

542

—

650

— — —

499 678 750

—

685

—

637 759

-

783

-

718

—

511

—

497

— és —

543 709

—

J3o

—

512

VERSEK Bányai

Kornél:

Bárd Oszkár: A „Fekete kolostor" Déry Tibor:

753 margójára

535 602

Dsida Jenő: Két vers Kuncz Aladárhoz Szerenád Ilonkának — — Versek — — — — — Gunda Béla: Komlós Aladár: Szép kerek alma — Laer József: Versek — — — Melius N. József:

— —

515 617 693 587

—

—

—

—

—

699 770

Nem haltál meg — — — Versek — — — — — Németh Andor: In memóriám — — — Olosz Lajos: Beomló tárnában — — Reményik Sándor: Sorsunkra hagyva — — Kenyér helyett — — — A lehetetlenség kapujában — Szalatnai Rezső: Jóság — — — — — /. Szemlér Ferenc: Barcasági alkony — — Európa — — — — — Varró Dezső: Versek — — — — —

TANULMÁNYOK, CIKKEK Áprily Lajos: ,,Hamuhodni... ákászod alja:t i . . . " Balogh Arthur: I. C. Brátianu — — — — Bartalis János: Kuncz Dadiról — — — — Benedek Marcell: Utóirat egy kritikához — — R. Berde Mária: Enyed (II.) — — — — 560, Fiumi, Lionello: Oj olasz regényírók — — — Hunyadi Sándor: Búcsú a lakótárstól — — —

503 795 524 506 638

Kaltofen, Rudolf: A német irodalom 1931-ben Kemény János: Emlékezés a jóság-emberre Kisbán Miklós: Kuncz Aladár — — — Kós Károly: Ahogy én láttam — — Magyar művészettörténelem Erdély művészete — — Kovács Dezső:

716 510

Kovács László: Dadi _ _ _ _ _ _ _

Laczkó Géza: A Dadi és a Kuncz — — — Lakatos Imre: A tragikus remekmű — — — Szerkesztői beköszöntő — — Honnan-hová? — — — — Lecacke, Bemard: Regionalista irodalom és kisebbsé­ gek irodalma — — — — Ligeti Ernő: Törvény az ember felett — — Eszménykeresések az erdélyi ma­ gyar irodalomban — —• — Makkai Sándor: Kuncz Aladár — — — Molter Károly: A Keleti állomáson — — — Erdélyi magyar tudomány — Piinkösti Andor: Leépített irodalom — — — Reményik Sándor: Szentgyörgyi István — — —

518 $51 585 745 720 507 686 500

545 694 66j

Spectator: Másvilági érdek — — — — 527 Az erdélyi út — — — — 603 Kossuth az ígéret földjén — — 772 Szentimrei Jenő: Helikon a Fekete kolostorban — 533 A legjobb magyar színész — — 755 Tamási Áron: Rejtélyes játék — — — — 546 Trocsányi Zoltán: Kuncz Aladár a Br. Eötvös Jó­ zsef kollégiumban — — — 536 Turóczi-Trostler József: Gundolf és az új német irodalom­ tudomány — — — — — 620 Vita Zsigmond: A háború utáni francia irodalom törekvései — — — — — y 802 Zillich, Heinrich: Búcsú a kisebbségi sorstárstól — 532

665

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK B. Bányai László: Jancsó Elemér: Északafrika — R. Berde Mária: Thury Zsuzsa: Szentpétery-gyerekek — — — — — — Dsida Jenő: Rónai Mihály András: Első ének Olosz Lajos: Barlanghomály — //;. Grandpierre Emil: Marinetti: Festett ajkú novellák Gunda Béla: Szabó Pál: Emberek — — — Nagy Lajos: Bérház — — — Jancsó Elemér: Farkas Gyula: Magyar romantika Weis István: Hová? — — — Juhász Géza: Rédey Tivadar: Kritikai dolgo­ zatok és vázlatok — — — Kós Károly: Jancsó Benedek: Erdély története Kovács László: Két új Babits-könyv — — — I. Szemlér Ferenc: Éjszakai kiáltás Kuncz Aladár: Felleg a város város felett — — — — —

L.: 822 581 657 805 816 734 815 582 819 731 808 6JJ 659 725

Georges Duhamel: Geographie cordiale de l'Europe — — — Ligtei Ernő: Bálint Aladár: M. Ud. Dr. Darvas — — — — — — Molter Károly: Ligeti Ernő: A két Böszörményi Reményik Sándor: Csuka Zoltán: Mindent legyűrő fiatalság — — — — — Reményi József: Két amerikai magyar költő — Spectator: Horváth János: A magyar iro­ dalmi műveltség kezdetei — — Szentimrei Jenő: Szenteleky Kornél: Isola Bella —

658 818 6JI 653 730 812 723

(szf.y. Két verseskönyv — — — — 582 Tamási Áron: Szilágyi András: Az idő katonái 733 Vita Zsigmond: Ilya Ehrenburg: 10 C. V. — — 735

IRODALMI KRÓNIKA A marosvécsi napok — — — Brachfeld Olivér: Báthory Zsigmond alakjairól min­ tázta-e Calderon „Az élet célom" főhősét? — — — —r — Erdélyi szász író Kuncz Aladárról Isac Emil: Búcsú Kuncz Aladártól — Jelentés az Erdélyi Helikon 1931. évi ifjúsági irodalomtörténeti ver­ senyről — — — — —

576

740 823

660 742

K., Schubert Tódor — —• — — Két erdéiyi író darabjainak sikere Budapesten — — — — — Kós Károly: Kisebbségi irodalmunk szelleme L: A francia fiatalok — — — Ligeti Ernő: Schnitzler Arthur — — — Spectator: Kazinczy Ferenc — — — —

661 740 579 738 736 572

ÉSZREVÉTELEK Kós Károly: Erdélyi magyar művészek keserű­ sége — — — — — —

743

Ligeti Ernő: Hói kezdődik a román-magyar kulturális közeledés? — — —

662

MŰMELLÉKLETEK ÉS KÉPEK Kuncz Aladár arcképe Noirmoutieri naplórészlet. (Kuncz Aladár kéziratának hasonmása.) D. Berde Amál: Enyed környéke a Maros síkjáról nézve — — — — — —

526 5^9

A miriszlói csatatér — Főtéri rész — — — Kis-(Apafi)-kollégium A fegyház — — — Gehl Zoltán: Szentgyörgyi István

— — — —

— — — —

M i n e r v a I r o d a l m i és N y o m d a i Műintézet R.-T. Cluj-Kolozsvár.

560 5«5 569 641

247244

L^^is*^-

| K U N CZ

ALADÁR

A bánat és gyász szavai álljanak itt az E r d é l y i H e l i k o n nyárutói szá­ mának élén. Bánatunk és gyászunk szavai. Kuncz Aladár, e folyóirat szerkesztője hosszas betegség, hosszas szenve­ dés után eltávozott közülünk. Hogy mit jelentett ő e folyóirat életrekeltésében, fölvirágoztatásában, azt olvasóink bizonyára tudják. Ismerhetik írói nagyságát, mely a hasábjainkon megjelent regényében, és legutóbbi örökértékű remekművében, a „Fekete kolostor"-ban lépett elébük. Valami tragikus fenség van abban, ahogy ezt a majdnem sirontúK művét már betegen, minden erejének megfeszítésével befejezte, mintha emléket akart volna önmagának állítani. És valóban tündöklő és örökéletű szemfedőként bo­ rítja ez be a koporsóját, diadalmi zászlójaként annak a harcnak, melyet egész életében a magyar szóért, a magyar művészetért vívott, a legnagyobb emberi céloknak, a szépnek és a szeretetnek szolgálatában. Fényes tehetségét ma már mindenki látja és tudja. De kevesen vannak azok, akiknek megadatott, hogy az ő nemes lelkét, ritka önzetlenségét megismerjék, meglássák azt a céltudatos, mindent mérlegelő figyelmet és munkát, melyet ő Erdély magyar irodalmának szentelt. Valóban ritka ember volt. Dacára széles kultúrájának és rendkívüli ké­ pességének, hihetetlenül szerény. Nem kereste sohasem az egyéni érvényesü­ lést, sem a maga hasznát, hanem egyedül a közérdeket nézte. Mindig új és új termékenyítő ideákat vetett föl és átadta másnak, hogy az hasznosítsa, hogy így mindenkinek része legyen abban a munkában, mely az erdélyi magyar iro­ dalmat fölvirágoztatni hivatott. Bohém kedvessége, pajkos tréfálódzásai mögé is ez az állandó szívós akarat volt elbújtatva. Valóban ő volt az Erdélyi Helikon-nak szellemi vezére, ki a háttérből úgyszólván láthatatlan szálakon vezette a mi működésünket. 3*

497

.

KISBÁN MIKLÓS: KUNCZ ALADÁR

Most, midőn megjelenik az első szám, mely az ő nevét már gyászkeret­ ben viseli homlokán, el kell mondjam, miként lett a folyóirat szerkesztője. Éppen két éve ennek. Áprily lemondása folytán a folyóirat élére szerkesztőt kerestünk. Mindenki Kuncz Aladárra gondolt. Minden szem feléje fordult. De volt egy nagy nehézség. Anyagi nehézség. A folyóirat a szerkesztésért csak igen-igen szerény javadalmazást tudott nyújtani. Körülbelül annyit, amennyit egy jobb gépírónő keres. Többet nem bírt meg. Másrészt bizonyossá lett az is, hogy a szerkesztés igénybe veszi egy embernek egész idejét, másként nem prosperálhat. Valóban aggodalommal fogtam hozzá, hogy Kuncz Aladárt ilyen körülmények között a szerkesztői állással megkínáljam. Hiszen neki az „Ellenzék"-nél a mi viszonyaink szerint aránylag jó helyzete volt. Itt, ebben a szobában beszéltem vele, ahol e sorokat írom. Hosszan, kissé elfogódva, kissé szégyenkezve adtam elő kérésemet. Most is látom, ahogy itt ül, a kanapén velem szemben. Szótlan hallgatta; csak nagy okos szemei csillogtak a sötétedő estében. Mikor befejeztem, könnyed mosollyal kérdezte: — „Ez tehát olyan prófétai munka?" — „Valóban az" — feleltem. — „Akkor vállalom." És rögtön rátért póz nélkül, frázis nélkül a programra, tervekre, elgon­ dolásokra, hogy szó ne essék arról az áldozatról, amit ő hozott. Ez a szó lép elém most, midőn e búcsúzó sorokat írom. Ez a szó, amely olyan igaz volt, olyan igaz lett. Valóban prófétai lélek lakott benne. Prófétája az írásnak, a kultúrának, áldozatkész és önfeláldozó prófétája a szépnek, az em­ berszeretetnek, az elnyomottaknak, a szenvedőknek, prófétája annak a hitnek, mely a szépség kultuszán át az egymás megértéséhez vezetheti tán az emberiséget. És ez a lélek kell közöttünk maradjon. Ez a hit kell erősítsen abban a harcban, melyet folytatunk az élet nagy hiábavalóságai ellen. És ha el is bú­ csúzunk a halottól, az emléke mindenkor élőén fog élni közöttünk, és fönn­ marad míg magyar írás terem e viharvert, hegyvölgyes kis hazában. KISBÁN MIKLÓS

498

SORSUNKRA

HAGYVA

KUNCZ ALADÁR EMLÉKÉNEK

Felszállt a vészjel, és körülrepült Viharmadárként a föld kerekén: Búvárhajó... kínai partvidék... Bent emberek és fogyó oxigén. Lélekzetállító órák, napok, Aztán az utolsó helyzetjelentés: Megtettünk mindent, amit tehetett Ember, tudás, hatalom, szeretet. Próbáltuk kiemelni. Nem tudjuk kiemelni. Sorsára hagyjuk. Drága Barátom, amíg haldokoltál, S tűnt a remény, fogyott az oxigén: Ama távoli, elmerült hajóval Kapcsoltalak lélekben folyton én. Rokona volt az minden elveszettnek, A társtalan haldoklás egymaga, — A feladottság, az elengedettség, A menthetetlenség szimbóluma. S Te is az voltál, jaj Te is, Te is. A nekifeszült mentő-akarat Visszahanyatlott tehetetlenül, S én hallottam, ahogy a világ-végzet Egy rettentő refrénbe tömörül: Nem tudjuk kiemelni. Nem tudjuk kiemelni. Nem tudjuk kiemelni. Kolozsvár, 1931 július 13.

REMÉNYIÉ SÁNDOR

KUNCZ ALADÁR felmentünk, hogy felkeressük Kuncz Aladár sirját. Családommal végigbaran­ goltuk a Kerepesi-temetőt. Hosszú vándorlás után végre ráakadtunk a 46-ik parcellára. Még csaknem üres, sivár mező. Azt hallottuk, hogy Aladár díszsírhelyen nyugszik. A hely bizony elég dísztelen és szomorú. Közvetlenül az út mellett, nagy porhalom. Száradó koszorúk tömege. Egy sáros szallagon szemembe villan az „Erdélyi Helikon". Itt vagyunk. A kis fejfán a drága ba­ rát neve: Kuncz Aladár főgimnáziumi tanár, író. Bizony por és hamu va­ gyunk! És mintha itt, a menydörgő nagyváros zajában, az a fenséges, édes szó sem lehetne igaz, hogy „itt nyugszik". A házsongárdi temető lombjai alatt, ott gondolkozás nélkül elhiszem, hogy valóban nyugosznak azok, akik az Úrban haltak meg és szelid irigykedéssel érzem át édes pihenésük gyönyö­ rűségét. Most már Aladárnak is ott volna a helye, az otthona. Gyakran ki­ mennék hozzá és elbeszélgetnék vele. Mert régebben is, mind a ketten rá­ értünk erre, még ha nagyon sok dolgunk volt is. És ő most még jobban ráérne. De hát vígasztalom magamat az igazsággal, Aladár úgy sincs itt, ez alatt a szomorú sárga domb alatt. Mert még emlegetik ugyan itt is a nevét, de azért otthon, Kolozsvárt van ő már örökre. És különben sincsen többé helyhez kötve; gondolatainak,' műveinek szárnyán repül lélektőHélekig. Azt hiszem, országhatárokat, hegyláncokat, talán a nagy tengert is át fogja még repülni s csak nevetni fog a viharokon. Földi életében szemérmesen, pirulósan szerény volt és kedves, szomoruan-vídám lelkét kevesen ismerték. Most, szellemlétében megjött a szava és bizonyságot tesz a maga művészi hatalmá­ ról. A Fekete Kolostort már sokan megdicsérték. Buzgólkodtak a dicséretben. Nem úgy van, hogy Aladár csinált magának reklámot a halálával, hanem mások csináltak, itt-ott, hozzá nem illően azt belőle. Szinte jólesett már, hogy valaki itt Magyarországon azt írta a könyvéről: elmúlt idők lelke szól belőle, nem a. jelennek beszél. Aladár mosolyog ezen a fiatalos kritikán, ő nem ellenzi az efélét. Hagyni kell, mert csakhamar mind elhallgatnak róla, aztán jön maga a könyv és előjőnek a régebbi írások is, és majd beszélni fognak ők magukért. Maga Kuncz Aladár fog beszélni. Ez a fontos egyedül. Én igazán nem tudom, de nem is bánom, hogy a háboruutáni nemzedék úgynevezett új szociális problémái és a Kuncz Aladár könyve között miféle távolság van. Ennél sokkal érdekesebb és nagyobb számomra az az örök ember-művészi teljesítmény, ami kiragyog belőle annak, aki őt magát látta és ismerte. Aki Aladárt ismerte, beszélt vele, látta őt mindennapi életében s aztán igazán végigolvasta, amúgy becsületesen végig, a könyvét, az őszintén J00

MAKKAI SÁNDOR; KÜNC2 ALADÁR elcsodálkozik: ez a puha, kényelmes, kedvesen lusta, mosolyogva csipkelődő, életimádó ember hős volt, mert ilyen külső szín alá tudta elrejteni és ilyen élet-álarc alatt tudta elhordozni a keserű, kiábrándító, porigalázó szenvedés tragikus, halálos sebeit. A humánum, a kultúra rajongója, az emberi észben, a művészet hatalmában, az emberi műveltség nemességében, a szív jóságában odaadóan bízó lélek éppen ezekben csalódott, ezek bizonyultak a saját keser­ ves élményeiben hihetetlenül vékony és csalóka máznak és ő mégsem rop­ pant össze, nem semmisült meg, nem káromkodott és nem átkozódott, nem tagadta meg a saját hitét és nem adta fel a megtartó reménységet. Emlékez­ tető- és diadaloszlopot állított a szeretetnek, amely megcsúfoltatott. Ilyen volt az ember. A művész pedig az volt benne, hogy a fátyolt, mellyel az életben eltakarta sebeit, rajtahagyta a művén is; csak a fátyol alól szivárognak fel a könnyek és a vér. Életében és művében önmagát adta. Ez elég. Kuncz Aladár ezenfelül is volt valaki. Az erdélyi magyar irodalom fia­ tal életében a híd volt, aki ezt a morzsolódó, önmagába visszasüppedő és clbozótosodasra ítélt szigetecskét az európaiság, a nagy kultúra és az örök humánum kontinensével összekötötte. Nem baj, sőt érdem, hogy ez a konti­ nens talán sokkal inkább élt az ő eszmevilágában és képzeletében, mint a valóságban. Mert ez tette képessé őt arra a kolumbusi szerepre, hogy elindul­ jon a tajtékzó óceánon a jövő, a fiatalság sejtett új világrésze felé. Merész és mégis szükségképpeni terve, hogy az Erdélyi Helikont a világon szétszórt magyar fiatal szellemiség orgánumává tegye s így kösse össze a magyarországi szellemi élet vérkeringésével, első sikeres lépéseivel is már örökség és testa­ mentum. Nem szabad elfeledni, nem lehet félbenhagyni, erkölcsi lehetetlen­ ség eltékozolni. A magyar fiatal szellemi gárda pedig ebből vegye tudomá­ sul, hogy Kuncz Aladár mégis csak a jelennek, sőt a jövőnek beszél s fennen lobogó zászlóját tisztelettel hajtsa meg élő szelleme és ne élettelen porai előtt. És váltsa valóra azt, amiről az ifjúságban bízó vezér álmodott. Az igazi Kuncz Aladárban volt egy rejtett lelki izom, amiben mindig kételkedtünk, egészen addig, amíg tettre nem rándult. Mindenképpen ellen­ tétes azzal, aminek mutatkozott és részben azzal is, ami volt. A drága lusta fiú, a humánum melegszívű rajongója ruganyos, veszedelmes, kérlelhetetlen íjjász volt. Az ősmagyaroktól tanulta félelmetes taktikáját; futtában, lóhátról lőtte vissza a könnyelműen üldöző ellenfélre mindig szíventaláló nyilait. Kétszer-háromszor az én leeresztett kardom mellől pattant el az ő nyílvesszője: láttam, ahogy repült, ahogy villámlott és talált. Nagyszerű volt. Aladár végre, de nem legutoljára, nagy és bölcs dolgoztató volt. Mások JOI

MAKKAI SÁNDOR: KUNCZ ALADÁR

mellett engem is dolgoztatott. Sokszor szívből élveztem ravasznak elgondolt megkerülő mozdulatait. Nem ez a játék győzött, mert ezt jó szemmel ha­ mar át lehetett látni, de a szívbeli kedvesség és az okos, hasznos, önzetlen szándék. Mindenkit felmért, akivel dolgozni akart, mindenkit elhelyezett a maga harcvonalában. Nem szerette, ha valaki ott pepecselt, ahová ő mást szándé­ kozott állítani. „Fogsz még írni elbeszéléseket?" — kérdezte második novel­ lás könyvem után, leírhatatlan mosolygással. Ezt azért kérdezte, mert en­ gem a „nagy lélekzetre" és „nehéz kardra" állított be magában. Ha aztán ezeket próbáltam, akkor hangtalanul mellém állt, szemében felcsillant a les­ ben álló nyilas öröme és csendesen felvonta íjját. Tudta, hogy majd bele kell szólani a táncba. Voltak aztán parádés szerepei is, amikor biztosra ment va­ lakivel. Amikor ő is csak élvezett és nyugtázott. Mert legjobban a néma és láthatatlan intéző szerepét kedvelte, itt élte ki a megíratlan színmű alkotó­ gyönyörét. Nagyon érzékeny lélek volt és mégsem sértődő természet. Ezt azzal há­ rította el magától, hogy tanulmányozta és kézbevette a mások érzékenysé­ geit. Ellenfelekre nézve ez a tudománya elég nagy baj volt, íróbarátai köré­ ben azonban ebből fakadt a személyét osztatlanul környező szeretet. Mert Aladár ebben a körben a simogató, békítő, hűsítő, kiengesztelő, gyógyító diplomata-orvos és mellesleg az elnéző atya mosolygó tevékenységét végezte. Bizonyság reá, az utolsót kivéve, ahol már mint lélek hatott át mindent, vala­ mennyi helikoni összejövetel a marosvécsi tölgyek alatt. Igazi erdélyi ember volt a mi szeretett Aladárunk. Igazi, mert nem ki­ csinyelte le soha, összes kicsinyességei és kisszerüségei között sem Erdélyt, de sohase mondta és hitte azt, hogy Erdély „páratlan" a világirodalomban, vagy akármiben a világon. Szerette Erdélyt, mint áldott lehetőséget és akármilyen kicsi valóság lett abból, ami lehetséges, ujjongott rajta és hitt benne. Időn és téren kívül most már látja és tudja is az egészet. Ebből a látó­ szögből ítélve, a nagyság vagy kicsinység emberi mértékei reá nézve és alkal­ mazva is, lényegtelenek. Akik szeretik őt és műveit, azok a szeretet egység­ nélküli méreteiben találkoznak vele. És neki igazán csak ez számít. Nekünk is. A többit bátran rábízhatjuk azokra, akiknek ez a mestersége. Az Erdélyi Helikon körében Kuncz Aladár sohase lesz elintézve, de nem fog soha revízióra szorulni. MAKKAI SÁNDOR

502

„HAMUHODNI... ÁKÁSZOD ALJÁN..." T J g y kellene írni róla, ahogy művészete kicsordult teljességében ő tudott ^ . írni a noirmoutieri és íle d'yeui szenvedőkről és halálbatávozókról. Olyan egyszerűen, nekrológ-romantika s az én színeinek fitogtatása nélkül; azzal a legtermészetesebb művészettel, melyben az élmény magától irodalmi súllyá nemesedik. Még most is zavar az írásban. Nézi a tollamat, figyeli az írógép billentyűin tétovázó ujjaimat. így nézte éveken keresztül, attól a pillanattól kezdve, ami­ kor megtudtam, hogy budapesti szerkesztőségből figyeli az írásainkat. Tu­ dom, hogy mindannyiunk szépség-rögzítő mozdulatát szemmel tartotta. De ettől az áldott zavartól, a tudástól és megérzéstől, hogy az ő nyugati csúcso­ kon élesedett szeme néz, lelkünkben dallamosabbá formálódott a sor, kritikai szigorúsággá éleződött a szempont, európaibbá hangolódott a gondolat s oly­ kor világhorizonttá tágult az erdélyiség. Nemcsak figyelte a tollúnk alatt születni akaró szépet, írt is néha ró­ lunk. Nemesen és finoman írt, mindig fölényeskedés nélkül, de mindig a nagy európai arányok szerénységet parancsoló éreztetésével az összehasonlításban. Nekünk életében alig adott alkalmat, hogy írhassunk róla. Most aztán lehetnénk szigorúak hozzá, mint elmúlt mesterei, akiken kritikai látása nevelkedett, lehetnénk megmámorosult dícsérői, éreztethetnők vele szemben a továbbélők fájdalmas fölényét: egyik ellen sem védekezhetik. Erdély írói most már írhatnak róla. Tintoretto akkor festette le a leá­ nyát, amikor az a ravatalon feküdt. Fájt hozzásietni júniusi délutánokon. Kertekben és virágárusok' kezében fogyhatatlan pompával ragyogtak a budapesti rózsák. Üde leányok suhantak az Üllői-úton a tavasz által sugalmazott célok felé. A fiam régi Kosztolányidalt ismételgetett azokban a napokban: Hová repült az ifjúság, üllői-úti fák...? A rövidre nyírt és hűvösre öntözött pázsiton szelid feketerigók üzekedtek a kórházi parkban. És bent, a hőségostromolta betegszobában, magasra párná­ zott fejjel, „férfias gráciá"-jának romjaiban, az élettől pillanatról-pillanatra tá­ volodva — lázasan feküdt Aladár. Kiélesedett profilú arcán, amikor a táguló ajtórésen át lopva először megpillantottam, súlyosan sebesült nagy, fekete ma­ dár megdöbbent szomorúsága ült, mely állandó balsejtelemmel befelé figyel. Fájt, hogy mosolygó arccal kellett az ágya mellé állni. Titkolózni a ki­ finomult intuíció előtt, amely olykor egy nyugtalanabb helyezkedésű szóból, ellenőrzés alól szabadult hangrebbenésből leleplezte a rejtőzködő gondolatot. Lábujjhegyen járó szavakkal elkerülni az elmúlás témáját olyan lélek előtt, ki a fogság kazamatáiban mindennap bizalmas szókat váltott a sötétben táma­ dóval. Gyógyulásról és közeledő vécsi napokról, ál-reménységekről és kicsi pesti gondokról beszélni, mikor a lélekben már bizonyossággá erősödött a sut­ togás: Aladár meg fog halni. Sietni egyetlen nagy vallomásának, a Fekete kolostornak elolvasásával, hogy azon keresztül még láthassam az élőt s el­ ragadtatásomért ne a halál megszépítő erejét kelljen gyanúsítanom. * L a v i e e n f l e u r s — ismételgettem magamban szinte mechanikusan a regény címét, melynek gyermekkort-örökítő szépségeit valamikor ő tol5°3

ÁPRILY LAJOS: „HAMUHODNI. •. AKÁS2QD ALJÁN..."

mácsolta magyarul. La vie en fleurs. És ugyanakkor a rohamosan enyésző élet látása fájdalmasan idézte fel a férfiteljesség és derű-sugárzó energia éles ellenképeit: sétákat a hójai gyümölcsösben, lelkes komolyságú férfitalálkozót az enyedi kollégiumi erdőben, kávéházi összejövetelek irodalomirányító be­ szélgetéseit. * Sohasem beszélt a halálról. Talán a betegek optimizmusával hitt a gyó­ gyulásban? Ezt sem lehetett tudni. De azokkal a befelé néző, sötéten kitágult szemekkel, ahogyan először láttam, a rohamra készülő Alattomost egészen bizonyosan megpillantotta. Az utolsó hetekben apjához hasonlított, a bozon­ tos szemöldökű, szigorúnak látszó főigazgatóhoz, akinek látogatásától kisdiák­ koromban annyira féltem. De ezen a napról-napra élesedő arcon nem volt szigorúság, csak jóság és nemesség és leírhatatlan türelem. Halálos betegben ennyi figyelem még sohasem volt az élőkkel szemben. Látni kellett őt szen­ vedéseiben, hogy megérthessük a Művet, melyben pellicoi magasságba emel­ kedett. » Aztán már nem beszélhettem vele. Csak négy virrasztó, nagy, szomorú szem beszélt ezentúl róla. A Fekete kolostor angol fordításának szerződését reszkető kézzel még aláírta. A noirmoutieri hajókatasztrófa hírére távolba­ látóvá nyíltak a szemei s vizionáriussá tisztult emlékezéssel fogadta a tajté­ kosan harsogó tengerpart tragikus üzenetét. Azután nem emlékezett többet. Még élt, de már hivatalos megbízású ápolónő kérte és írta az előszobában az adatait. Távolian és idegenül hangzottak a végítéletes szavak: Kolozsvár... 1886 . . . tanár . . . író . . . Az élet statisztikai összegezése. * Még láttam egyszer. Finom női kéz tartotta a kezét, a szeme csukva volt, a melle lázas lihegéssel emelkedett. Nedvesen forró volt a keze, amikor utolsó búcsuzásul rátettem az enyémet. A légiessé finomult test s a halálba áthidaló idegrendszer, halkabb lebegésű női kezek után, túlságosan súlyosnak érezte az érintésemet: a lázas veritékű kéz kisiklott a búcsúmozdulatom alól. S egy ilyen menekülő mozdulattal pár óra múlva az életből is kisiklott. * A temteés napja. Reggel a Ménesi-úton járt a fiam: az Eötvös-kollégium homlokán két hosszú fekete lobogó búcsúztatja a régi diákot a suhogó szél­ ben . . . Nyugtalanul szalad a villamos a Kerepesi-temető felé. Viharos nyugtalanságú az ég is. Pesti ismeretlenek soraiban régi kolozsvári arcok bukkan­ nak elő a nyári, nyitott halottasház k ö r ü l . . . Sok-sok virág. Sztánaí fenyő­ koszorú, marosvécsi tölgylevelek, hójai virágcsokor... Ö mondta egyszer: a Kunczok mindig késni szoktak. Maga is késve érke­ zett egyszer egy rokoni esküvőre. Mind itt vannak. És bohém, halogatásra berendezett időbeosztással ma nem késhetett el ő sem. Megjött szabályosan. A sötét koporsófedelet a négy sarkon szigorú oroszlánfejek őrzik. Olyanok, mint a marosvécsi vár két kapuvédő oroszlánja. De a szájukban acélkarika. Milyen sok volt benne az élet fölényéből. S mégis, szereplés előtt néha szorongásai voltak a pódiumtól. Egyszer arra kért, hogy a felolvasóasztalhoz üljek le mellé, ne legyen egyedül. Talán agorafobiás érzés volt, a fekete ko504

APRILY LAJOS: „HAMUHODNI.. • AKÁSZOD ALjAN. •."

lostor ajándéka. Hogy esik, hogy most nem fél annyi virág között, kitéve annyi figyelő szemnek, magasan, azon a fekete r a v a t a l o n ? . . . Nem látja, amint a pap a koporsó előtt elhelyezkedik kíséretéver. Nem sejti, hogy ez a pap a szajaszögleteitől aláfutó mély vonalakkal, s ahogy megáll, olyan, mint a barát a Calaisi polgárok csoportjában. De a beszédeket egészen bizonyosan hallja. Én legalább olyannak képzelem az arcát: hallgatónak és szinte gyerme­ kes komolysággal figyelőnek. Amilyen akkor volt, amikor Móricz Zsigmond az ágya mellett a Schöpflin kritikáját felolvasta. Ha megszólalhatna, bizo­ nyosan most is ezt mondaná: Úgy hallgattam, minthogyha nem is rólam szólna. Így, ilyen távolbarévülő figyeléssel hallgatja most a liturgia szenvtelen és egyéniségtelen igéit. A szenvtelenségen is sötéten átbúgó és megborzongató Circumdederuntot. Az énekes latin dikciót, amelyből egyszerre kiszáll s a ko­ porsó virágaihoz simul a magyar szó, mely őt ebben a hideg és mérhetetlen egyetemességben meghatározta: A1 a d a r i . . . Erdélyi üzenetek: érzékenységtől menekülő, albatros-járású szavak után felszáll, felsír és anyásan körüldédelgeti az erdélyi fájdalom páthosza. Aztán bajtársiasan meleg és aesthetikusan elismerő szavakban búcsút vesz tőle mindaz, ami őt múltjához, magyarsághoz és emberiséghez kötötte. Idegen halottról hallottam: a temetésén, búcsúztató közben, a szomszéd sír fáján megszólalt egy madár s valami különös inspirációval az elföldelés végéig énekelt. Áll­ tam és vártam még az Aladár koporsójánál: talán egy szótalan sikoltást, amely őt minden szónál mélyebben megragadja és jellemezze. * Fiatal, esőt üzenő felhők repülnek a temető felett. A sir: csupa homok; Duna homokja, nem házsongárdi föld. Az erősödő szél belemarkol s felénk csapja a felszaggatott foszlányokat. A közelben autó búg. A sir felett akácfa suhog. Homokba és akác tövébe temetik . . . „ H a m u h o d n i . . . ákászod al­ ján . . . " — ezt az ő poétája, Csokonai í r t a . . . Sirásó szerszámok pengenék. A pap most megint úgy áll, mint a Rodin szerzetese. A gödörbe fordított homok csipkésen borzolódik s a szél szárnyán az arcunkba csapódik. Aztán elvegyül vele a Kolozsvárról hozott virágcserépnyi fekete föld. Már jelző keresztfa áll a halmon. És ebben a pillanatban a sir olyan, mint szegény Jankovics bajtárs sirja az íle d'yeui temetőben. Karonfog a fiam: „Nézze csak, ott áll Zádory." — Másik akácfa mellett áll, a temetési gyülekezet mögött. Sohasem találkoztunk vele, de ráismerünk a Fekete kolostorban látott képről, öregedett; ritkuló hosszú haja lobog az erőszakos szélben. Nézi az oszló tömeget, pár pillanatig még vár, aztán mo­ soly jelenik meg az arcán. Talán a művész győzelmes mosolya, aki az emlékmű ideáját a meghatottságon át megtalálta. * „Rád gondolok. Magamra. Istenre gondolok." Francis Jammes így búcsúzott barátjától, a halott Albert Samain-től. Aladár a francia kultúra olthatatlan szomjazója volt s a francia háborús osyche súlyos martiromságot mért rá rajongásáért. S én mégis francia szavak­ kal búcsúzom tőle: Te songé a toi. Te songé á moi. Te songé a Dieu." ÁPRILY LAJOS

U T Ó Í R A T EGY KRITIKÁHOZ A mikor a F e k e t e k o l o s t o r - r ó l egy Budapesten megjelenő folyóirat számára *• *• cikket írtam: tudtam, hogy a szerkesztő még kéziratban elviszi K u n e z Ala­ dár betegágyához; mert senki sem remélte már, hogy nyomtatásban elolvashatja. De ha ezt nem tudtam volna is: akkor sem vitt volna rá a lélek, hogy egy még élő, szenvedő ember művéről szólva, akárcsak a sorok között is éreztessem, hogy itt egy pályafutás befejezéséről, egy élet utolsó összefoglalásáról van szó. És éppen ezért — a cikkből, amelynek egyik célja az volt, hogy egy haldoklónak örömet szerezzen: ki kellett maradni a legjobbnak, a legtöbbnek, amit a F e k e t e k o l o s t o r - r ó l el kell és el lehet mondani. Mert ebben a könyvben éppen az az igazán nagy, amit a Sors az író halálával szimbolikusan meg is pecsételt: hogy é l e t e t ö s s z e f o g l a l ó mfi a szónak leg­ magasabb értelmében. Aminőt csak egyszer ír az ember, a legnagyobb is. Késő öreg­ séget érhet valaki, megérdemelt sikerek hosszú sorára tekinthet vissza — és mégis azzal a fájó érzéssel készülhet a termeszt rendje szerint közeinek tudott halálra, hogy „nem ért rá" ezt a művet, az életet összefoglaló művet megírni. K u n c z Ala­ dár, az ember, tragikusan korán halt meg; sokat és szépet alkothatott volna még, mint író s nagy űrt hagyott maga után, mint irodalompolitikus — de egyben ke­ gyes volt hozzá a Sors: r á é r t megírni ezt az összefoglaló művet. Idejében meg­ írta — pedig mennyit emlegettük a lustaságát, mert ezer egyéb aktivitása közben a tollat ritkán vette kezébe. Már a külsőségeken végignyargaló szem is kénytelen észrevenni ennek a könyv­ nek különösségét. Helyszínén fölvett, pontos és részletesen reális jegyzetek, névsorok vegyülnek el szervesen egy olyan egységben, amelyet csak a papirravetésük óta el­ telt másfél évtized gyúrhatott össze. Sehol nem marad nyoma a naturalisztikus, egyszeri, véletlen igazság halott viaszbábszerüségének. Minden részlet fölemelkedik egy magasabbrendű, általános igazság szférájába. Nem szeretek paradoxonokat mon­ dani, de aki eddig megértett, talán megérti ezt is: a F e k e t e k o l o s t o r olyan igáz, mintha nem is történt volna meg soha, hanem egy érett, gondolkozó, magában biztos művész konstruálta volna meg. A följegyzésekben bizonyára benne volt az átélt nap távlattalan szenvedése, az egyén egocentrikus látásmódja. A könyvbe átkerültek az adatok, de távlatba he­ lyezve, szimbolikussá emelve. A reális, életnek s az élettől való elszakadásnak idő­ szakai kollektív értelmet nyertek. A szenvedő egyéneket összemarkolta a „fekete barát" alakja. Szenvedőket és szenvedésokozókat pedig a szenvedésekben meg­ érlelt lélek. K u n c z Aladár „jó európai" volt a fogság előtt is, de a szónak háboruelőtti, hedonisztikus értelmében. Az elszenvedett méltatlanságok sok egykori Párizs-rajongót fordítottak az ellenkező irányba. Valószínű, hogy K u n c z Aladár­ nak is időre volt szüksége, amíg fölülről tudta nézni kínzóit: de annyi bizonyos, hogy amikor a .„jó európai"-nak háboruutáni, romainrollandi, tragikus és áldozatos típusa megszületett, — ő már beletartozott ebbe a típusba. Az ember, a művész és a „jó európai" teljes megérettségériek éveiben írta meg élete összefoglalását. Elvesztettnek látszó évek történetét. Íme, nem vesztek el ezek az évek. Mint ahogy nem vész el semmi, amfiben lélek vagyon. BENEDEK MARCELL

506

TÖRVÉNY AZ EMBER FELETT március 14-ikén vetette papírra az utolsó sorokat. Más­ Ezerkilencszázharmincegy nap rosszul éreíte magát, lefeküdt és többet nem kelt f e l . . . Addig azok az erők dolgoztak benne, amelyek az élet fenntartásához szükségesek; m é g igazabbul: azok az erők, amelyeket túl a fizikai létezés mehanisztikus követelményein, a magasabbrendfi létezés, a művész munkája követelt meg. A mű elkészült — győztek az ellentétes romboló erők. Erről a belső természetű, tragikus párviadalról ő maga mit sem tudott. Sejtelme sem volt róla, hogy csak addig és azért szabad élnie, amíg át­ tolmácsolja a lélek szavát az élet szavára. Környezetében mindenki tudta, hogy ha­ lálos kór gyötri. Minél komorabbul suhogtak körülötte a pusztulás szárnycsapásai, annál könnyebben érezte magát. Halálsejtelmek nélkül engedte át szervezetét az enyészetnek. Hatalmas, jóltáplált teste kilencven kilóról leszáradt harmincöt kilóra. Csak csontjai voltak már, kitágult, lázas szeme nélkül úgyszólván szabályos szkelet. De szeme még kísérni tudta a könyvnek, elröppent lelkének biztos szárnyalását a világban. Unamuno írt egyszer mélyenjáró esszét: Hogyan születik meg a regény? Járkál a Szajnaparton és egyik bukinistától könyvet vásárol. A könyv táblájá­ nak belső lapján ez van írva: „és aki végére jár e könyvnek, meghal". Mi sem ter­ mészetesebb, hogy mohó szenvedéllyel veti rá magát a végzetes könyv olvasására. Harcol, küszködik, visszariad, újra neki kezd — egy külön regény, az író regénye, amíg eljut odáig. Minden igaz író így van a munkájával. Minden leírt sorral meghal benne valami. A kész mű, vagy a legombolyított cérna — ugyanaz. Minden egésszé kerekedett mű végcélja: az író önönmagának megvalósítása. Egy más síkon, egy más dimenzióban. író írj, hogy feleslegessé tedd önmagadat! Kuncz Aladár megdöbbentő alázatossággal követte az írásnak ezt a misztikus parancsát. És hogy a végkimenetel felé való sodródásában hiányzott a tudatos elem, ez csak még misztikusabbá teszi az alkotás rejtélyes folyamatát. Negyvenöt évig ke­ veset alkotott; nem találta meg, avagy kerülte a nagy cselekedethez megkívánt mély lélegzetvételt. Irt néhány finom tanulmányt, novellát, de legfőképpen irányított, kri­ tizált, egyengetett. Ám mindez eltörpül, gyaluforgácsként a földre hull, ha az össze­ foglaló, egész élet felkészültségét kiparancsoló erőfeszítés elé kell állania. Az erő­ feszítésből születő csúcsteljesítményig minden megelőző csak jelentéktelen előkészület, u t á n a mintha ezek nem is lettek volna. Egy élet pergett le a szemünk előtt, meg­ szokottan, a szellemi háttérnek csak homályos megsejtésével, de nem túlságos re­ ményekkel, hogy ez a háttér zseniális megnyilatkozásokra is megmozgatható. íté­ letünk barátunk atitüdjeiben is beigazolódást talált: ő sem ismerte erejét, nem akart starthoz állani. Amit megírt a F e k e t e k o l o s t o r b a n , azt apránként, tíz év alatt, a kávéházban, kerti borozgatásnál, vacsorák után elmesélgette nekünk. Már ak­ kor is, személytelenül, mintha nem is vele történtek volna meg, valami kedves bonhomiával, amely egyéniségének különösen vonzó sajátossága volt. Azután poha­ rát emelte, vagy társas játékokat intonált. Szerkesztőség után és ebéd előtt elsörözgetett, Humorizált, aludt egyet, udvarolt, este baráti körben és éjszaka piros arccal, javíthatatlan gyerek módjára barhelviségben lehetett látni. Néha Proustról be­ szélt, akit szeretett, Ronsardról, Villonról, a nagy századról; máskor külföldről érkezőknek két-három nyelven adta meg a használati utasítást annak az időszerűt­ lennek látszó szenvedélynek megismeréséhez, amit mi erdélyi irodalomnak nevezünk. De semmit sem csinált kihangsúlyozva, inkább gyöngéden, elnézően, mint aki fe­ lette áll valaminek, hogy minek, pontosan sem ő nem tudta, sem mi. Bár kész volt 507

LIGETI ERNŐ: TORVÉNY AZ EMBER FELET! mindig osztályok, emberek, nézetek védelmére, támadó elem nem volt benne, hiány­ zott belőle a didaktikus mohóság, hogy mindenáron meggyőzze az ellentmondót. Nem lehetett egyetlen megszokott kategóriába sem elhelyezni, éppen annyira kon­ zervatív volt, mint radikális, mágnásbarát, mint zsidóbarát, tekintélyeknek nem hódolt be, de az emberi méltóságérzést még a kucsébernél is tiszteletben tartotta. Egyedülvalóságának pillanatait, amikor a lélek, mint kóborló madár, sötét éj­ szakákon a mélységüket ringató óceánok felett remeg, nem ismertük. Soha sem lát­ tuk elborulásait, nyugodtan feltételezhettük, hogy akkor is vidám, amikor magára marad. De maradt egy pillanatra is magára? Akart-e egy pillanatra is emberek nél­ kül maradni? Látszólag úgy tetszett, hogy azért maradt agglegény, hogy ne kelljen át­ engednie magát a családi élet patriarkális, de egész egyéniséget igénybe vevő örö­ meinek (avagy gondjainak), hogy legyen számára a magányosságnak egy olyan zuga, ahová mindig visszavonulhasson. De agglegényi mivoltában még ösztönösen sem volt semmi ilyen célzatosság, mindig valakinek és lehetőleg minél több embernek testi közelségében élt. Igazi társasági ember volt, elragadó csevegő, kolosszális tréfa­ csináló és olyan „ritka jómodorú" ember, hogy ez is külön tanulmányozást érde­ melne. Mert magávalragadó modora nélkülözte az előremegfontoltságot, a bókot és galantéríát, inkább ugrató volt, kielemezhetően ironikus és sejteni lehetett, hogy villanásaival gyakran magasan föléje nő azoknak, akikkel egy asztalnál ül. Minden bohém és demokrata tulajdonsága mellett: arisztokrata; keveredhetett, kallódhatott, s o l i t a i r e volt a szó ama kettős értelmében, hogy magányos és keret nélkül is érvényesülni tudó drágakő. Mint szerkesztő, kéziratokat is olyan bájjal utasított vissza, mintha jutalmazott volna. Egyéniségének megnyugtató, kedvrehangoló ké­ pessége valósággal magaslati klímát teremtett maga körül, úgyannyira, hogy már szinte elképzelhetetlennek látszott, hogy m á s is legyen benne, amit kisugároz, mint töménykedély, koncentrált jókedv, állandó áramerősségfi csillogás. Így láttuk őt attól a pillanattól kezdve, amikor még a fogságtól megviselve, egész arcát betöltő szellemes orrával, gyér hajával, kis tömött angolbajuszával, ka­ csázó lábaival, hanyag eleganciájával, gondolom, jó tíz évvel ezelőtt, beállított hozzánk, hogy azután örökre itt maradjon közöttünk. Egy pesti író, a Nyugat munkatársa, sőt törzstagja, Ady Endre barátja, különösebb irodalmi tevékenység nélkül is fémjelzéssel. Határozottan csinos fiatalember, bár kellemes, de mégsem egészen szabályos arccal, átmenetekkel, testi vonások nyilvánvaló problématikusságával. Gyűltek föléje az évek, jó munkát végzett, de csak játszott az izmaival és noha szünetlenül álludálásokat tett a magasabbrendfi munka nemességére, mintha ő a maga személyében már többre értékelte volna a horatiusi polgárörömöket a lélek és az agy titkos kalandjainál. És ekkor, egy ilyen egyenletesen temperált élet­ szakasz után született meg a mű, melyben az író jelene a múlt visszájára fordult és a békés tengerfelület egy vad, szakadékokkal bolygatott tájat tükröztetett. Kuncz Aladár váratlan elmúlása bizonyára tragikus lett volna a „Fekete kolos­ tor" nélkül is; a „Fekete kolostor" bizonyára kimagasló munka lett volna szerző­ jének váratlan halála nélkül is. Az alkotás és a rombolás, az emberi és az isteni akarat e két ténye azonban e kettős küzdelem gyümölcsét teljessé és hatásában monumentálissá teszik. Nem azért csupán, mert mire az író végére járt könyvének, meg is halt, de mert a könyv a maga mondanivalóinak, témakörének sajátos voná­ sainál fogva beleilleszkedett Kuncz Aladár szellemi klímájába és megmagyarázza mindazt, amit fizikai élete nem tudott megmagyarázni. E burkoltan is személyes jellegű könyv olvasása közben nem egyszer kapjuk magunkat rajta a kérdésen: mit 508

LIGETI ERNŐ: TÖRVÉNY AZ EMBER FELETT szeretünk hát jobban, a leírt sorok humánumának forróságát, vagy azt az írói éle­ tet, amelyet eddig felületesen és csak egyik oldaláról ismertünk; a művészt, aki meg­ írta, vagy az embert, aki elszenvedte? Miközben a fejünket törjük rajta, mindig egy és ugyanaz az eredmény: n e k ü n k , a k i k az ő k ö z v e t l e n k i s u g á r z á ­ s á b a n é l t ü n k , a k ö n y v és az í r ó ö r ö k r e e l v á l a s z t h a t a t l a n o k . Amikor Kuncz Aladár arról ír, hogy az internáltság leszűkített világában könyvek mint válnak az élettel azonos értékű, megfogható és körültapintható élményekké, amikor apja halálhíre által keltett lelki állapotát elemzi, amikor a mű megszületé­ sét azonossá teszi a terhesség és születés biológiai folyamatával, amikor a férfi és nő alkotó elemeinek szünetlen fluktuálásáról elmélkedik, amikor halálontúli transcendens problémákat érint, még az elvont kérdések is valahogyan v i s s z a m u t a t ­ n a k az ő életére, sejtelmes átvillanások, futó találkozások ezek a nagy ismeretlen­ nel, amely végül is legyőzte őt. Sejtelmünk sem volt mindaddig, amíg nem olvastuk e könyvet, hogy milyenek azok a lelki szenvedések, amelyeken az internáltaknak keresztül kellett esniök. Megváltozott életformák nemcsak a testi szükségletekhez való alkalmazkodásnak új módszereit parancsolják ki, hanem a gondolkodásnak, a szellemi hozzáhasonulásnak új képleteit is. Hasonló könyvet hamarjában csak egyet ismerünk: Thomas Mann „Varázshegy"-ét, amelynek hősei elszakítva a sík földtől és a megfoghatat­ lan és intellektuálizálás alól kisíkló idő törvényszerűségei alatt élve, sajátságosan utópisztikus világot tenyésztenek ki maguknak. Ezt a világot, a törvényszerű­ ségnek ezt az új rendszerét, a testi visszaszorítottsagnak ezer bilincsével terhelten, szegény barátunk is végigélte, — és nekünk folytonosan erre kell gondolnunk. A megszokott barát körvonalai helyett egy másik Kuncz Aladárt látunk itten, a kiszolgáltatottat és üldözöttet, akinek finom gondolkozását a fogság soha nem sej­ tett analízisekre serkenti, aki szenved, felséges fájdalommal és minden gonoszságon győzedelmeskedni tudó felséges jósággal. Ez a Kuncz Aladár, aki e könyvben él, éppen olyan végzetesen igaz, mint az a Kuncz Aladár, akit pár héttel ezelőtt sirba tettünk. Kuncz Aladár, akinek arcába vág öklével a nyers erőszak, azzal a Kuncz Aladárral azonos, aki állandó mosollyal járt közöttünk és hinni tudott a civilizációban. Hát lehetett-e még így élni a z o k után, amiket könyvében leír? Hát lehetett-e ilyen örökséggel vidáman járni az emberek között? Most v i s s z a m e n ő l e g — és ez a „Fekete kolostor" fájdalmas gyönyöre — belepillanthatunk szegény barátunk lelkébe. Megértjük szénvedélytelenségét: minek a harc dogmákkal dogmák ellen, amikor minden létezőnek végcélja az ember. Meg­ értjük menekülését a magánytól, hiszen nem bírhatta volna el, ha az óceán melletti sziklavárat naponta kellett volna maga elé vizionálnia. Megértjük fiatalos kedvtelé­ seit az élet apróbb örömeiben — mennyi mindent kellett neki pótolnia. Megértjük titkos jótékonyságait, dogmák nélküli szocializmusát, mert onnan jött, ahol a ba­ rátság legfőbb és egyetlen alapja a közös sors. Elmosódik múltja és jelene, együtt van minden vonás rajta, megértjük az egész embert, a létezés két síkjában be­ teljesedett számunkra. „Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák" — mondja a könyv egyik szereplője, dr. Herz, ki a maga különös életformájával soha oly boldog nem volt, mint a fogságban. A „Fekete kolostor" olvasása közben hányszor gondoltunk arra a m á s i k fogságra, amely magának az emberi létezésnek p r o b l é m a t i k u s s á g á b ó l ered. A ma­ gunk életére, akik Noirmoutier körén kívül maradtunk, a magunk börtönére, ba509

HUNYADY SÁNDOR; BÚCSÚ A LAKÓTÁRSTÓL rátunk börtönére. Az e m b e r i s é g testi és szellemi börtönére, amelynek yilágát a természet, a legkegyetlenebb adminisztrátor igazgatja egy kérlelhetetlen törvény­ könyv paragrafusai szerint. Vájjon lehet-e véges lénynek küzdeni a sorsunkat be­ töltő kozmikus ellenakarattal szemben? Kuncz Aladár szenvedései között szeretet­ tel, felsőbbséges szellemmel vette fel a küzdelmet és győzelme akkor vált teljessé, amikor a fogolytábor adminisztrátorának vak világa mellé kiépítette a maga ön­ tudatos művészi világát, a könyvét, amelyben végre feloldódhattak az ellentétek, szublimálódhattak a test és lélek fájdalmai és elvégezve a vajúdás kínjait, átmenekít­ hette magát az ember abba a szentélybe, amelynek ajtain túl már senki sem üldöz­ heti őt. Apósom, aki budapesti tanárkollégája volt, meglátogatta a nagy beteget kórházi betegágyán és a könyv hovasorozhatóságáról beszélgetett el vele. Élet­ leírásnak avagy regénynek minősítsék-e a Kolostort? — R e g é n y — mondotta az utolsó napjait élő Kuncz Aladár csuklások között, de a szellemi tudat megrendlthetetlen szilárdságával. Jóllehet, a mű címlapján „Feljegyzések" szó áll és ami e "könyvben történik, az internáltsági társak elelnőrzése és tanúságtétele szerint is utolsó sorig megtörtént valóság, tényadat, történelem, a naplóvezetés pontosságával, — mégis villanásszerűen egy másik műfaj mellett döntött. A „regény" szót hasz­ nálta, mintegy összefoglalva azt, amit gyönge szavakkal fentebb elmondani akar­ tunk: Kuncz Aladár az élet valóságai helyett egy magasabb valóságot adott és a rá­ sújtó vak törvény helyébe a maga törvényét állította fel, így kapcsolva be az ő halálból életbe és életből halálba folyó életét a mi életünkbe, így mutatva fensőbb értelmezést az ő életének és a mi életünknek is. LIGETI ERNŐ

BÚCSÚ A L A K Ó T Á R S T Ó L Cokáig laktunk együtt és ennek a korszaknak számos emlékét őrzöm még *"^ ma is. Nálam van egy kalapja, amelyet nem hordott, mert kiömlött rá a tinta. Van a szekrényemben egy pirospettyes zöld nyakkendő, amelyet három évig viseltünk közösen, amíg annyira elvásott, hogy harisnyakötőnek kezdte használni. És még mindig azt a lila gummiszivacsot használom, amelyet annak­ idején ő hozott haza közös fürdőszobánkba. Ezekről a tárgyakról még mindig nem akarom elhinni, hogy ereklyék. Hozzáképzelem a kalapjához, nyakkendőjéhez élő alakját. Nem tudtam eddig belenyugodni, hogy meghalt. Nem akarom elhinni. Sokszor az ajtóra nézek, várom, hogy bejön rajta, ravaszul mosolyog: „az egész csak tréfa volt". Vele kapcsolatban hinni kezdek a spiritizmusban. Nem akarok belenyugodni, hogy soha sem látom többet, hogy nem veszekedünk, hogy folytonos testi és lelki versengésünk így abbamarad. Változatlanul szeretem és kívánom, úgy, mint élőt.

.

.

-

•

•-•

•

HUNYADY SÁNDOR

510

EMLÉKEZÉS A JÓSÁG-EMBERRE I T é t héttel halála előtt láttam utoljára. •••*• Lesoványodott arcából kutatva világítottak felém szemei. Hasztalan tré­ fálkozott felejthetetlenül kedves modorban, — éreztem, lesi minden mozdu­ latomat, hogy vidámságot tettető hangom, arcomnak mosolyba szélesedő játéka mögül ellesse a rejtőzködő gondolatokat, amikből talán megtudhatná: fogja-e még látni Kolozsvárt a Státus-villát, a királyuccai Helikon-irodát, a monostori-úti vendéglátó családot, a kávéházi asztalt, Marosújvárt, Vécset, írótársait: Erdélyt. Ezen az utolsó találkozáson történt először, hogy nem voltunk őszin­ ték egymáshoz. Én Délfranciaország megejtő szépségéről beszéltem s az ottan összeverődő pénzkirályok furcsa életéről — Ő pedig utolsó falatig elfogyasztva ebédjét, azt magyarázta, hogy kitűnően esett az étel, érzi, hogy a gyógyulás útjára lépett. Üzeneteket bízott rám a szerkesztőség számára, hogy ha netalán a Helikon-napokra még nem jöhetne le, készítsék elő a referátumot, az iro­ dalomtörténet-pályázat ügyét szorgalmazzák s Kovács Laciék pedig írjanak neki szorgalmasan. De éreztem s tudom érezte ő is, hogy szavaink mögé bújva, egymás gondolatait keressük s ha hagynók, hogy érzéseink eluralkodjanak raj­ tunk, egész mások volnának a szavaink s a szomorúság ránkborulna. Mégis, amikor átélem újból és újból a leghűbb baráttal való találkozáso­ kat, ez a szomorú nyárelői nap rajzolódik legkevésbbé élesen elém. Mert Kuncz Aladár nem az ilyen fojtott jelenetekben volt leginkább önmaga, hanem mo­ solygós jóság-napjaiban. A csendnek emlékeket idéző perceiben százszor és százszor felcsendül fü­ lemben diákos kacagás, kedves vitatkozó hang, félig dúdolt dal. Ilyenkor, ér­ zem, itt van mellettem. Valami ártatlan csínyen töri a fejét. Síkraszáll egy barátért. Talán vidám cigányzenés éjszakáról álmodozik. Látom, amint hancúrozva játszik gyermekeimmel a pázsiton. — Kit szeretsz leginkább? — kérdezi. A nagyobbik gyermek kacagva felel: — Először a palacsintát, aztán Dadi bácsit. És Kuncz Aladár összecsapja nagy boldogságában a kezeit. Úgy örül, hogy a kicsi gyermekszívben a palacsinta után mindjárt ő következik. Máskor meg felötlik bennem egy másik kedves kép: Ott ül törökösen Dadi a nappali közepén, körülötte öt-hat serdülő leányka. Jósol nekik Dadi a tenyerükből mindenféle nagyszerű dolgokat. Az egyiknek új selyemruhát, a másiknak bubifrizurát, románból is sikeres érett­ ségit, tenniszbajnokságot, valamelyiket megfenyegeti kedvesen mutatóujjá­ val: törődjék, kedves, egy kicsit többet a szüleivel, mert itt bele van írva a tenyerébe, hogy maga nagyon jószívű kislány, csak éppen, hogy még nem jött rá arra, milyen nagyon jó tudna lenni. Az öreg dámák rajongtak érte, a gyermekek testvérükül fogadták. Még a rossz emberek se lehettek ellenségei, ha megérintette őket egyéniségének napsugaras bűvölete. Jobbá, emberebbé lett az, aki találkozott vele. Nem igyekezett meg­ győzni senkit, de valahogyan áradt belőle a hit, hogy jobbak, emberebbek vagyunk, mint amilyennek látszunk s ettől a belőle áradó hittől valóban megjobbultunk. 5"

KOVÁCS LÁSZLÓ: DADI

Mérgesnek csak akkor láttam, ha valakit igaztalan bántás ért, vagy ha az irodalom álorcája mögé bújva rosszindulatú dilettantizmus ütötte fel a fejét. A felejthetetlen jó-emberre emlékezem, aki Ádi barátjával karonfogva bolyong a kolozsvári éjszakában, béleskelődik nyomorúságos viskók nyitvafelejtett ablakán, a legnagyobb furfanggal rejti el magát, hogy észrevétlenül segíthessen a nyomorgókon; megvásárolja kivénült virágárusleányok minden virágát, parolázik a lerongyolódott kucséberrel; mint kis diákocska az éjszaka szegény pillangói között aranyszivek, romlatlan lelkek után kutat s órákon át eltréfalkozik, csacsog a gyufaárus kisfiúkkal. A jóság-emberre emlékezem s úgy érzem, hogy ha Kuncz Aladár, felejt­ hetetlen Dadim, nem is lett volna egyike a legszorgalmasabb erdélyi emberek­ nek, ha regényével nem is emelkedett volna a magyar irodalom nagyjai közé, akkor se lett volna kisebb, kevesebb azoknak szemében, akiket barátaiul fo­ gadott, mert mi, akik körülötte éltünk, tudjuk, hogy az ö élete volt a legszívhezszólóbb regény, a jóság emberének szomorú-szép, tökéletes regénye. BR. KEMÉNY JÁKOS

DADI ]^jem telt el úgy a nap, hogy valami kedvességet, mosolyhozó, örömhordozó ^ ^ apróságot ne adott volna. A körülötte szövődő élettől úgy csikarta ki az ilyent, mint a mindennapi kenyeret. Az élet szürke volt és komor, virá­ got kellett tűzni a kalapja mellé. El kellett felejteni, ki kellett belőle emel­ kedni, lebegni és ringani rajta kedves apróságok, melengető tréfák lélekvesztőjén. Mosolyogni kellett a magában viaskodó, az egész kaotikus emberproblé­ mát felölelő lélek ajtója előtt. A jóság rafinált megértőképességével a legellenségesebb udvarokra eljutni, az ember és élet megértésének szálait meszsziről hozni és messzire vinni a mindennapi élet fölött. Meg kellett érteni a világot és kibékíteni. A szomorú és nyomasztó megismerések kapujában őrt állt egy javítha­ tatlan kedves csínytevő diák. A mélyek sötét baritonja fölött tréfált a fütty. A gond útjain, nehéz léptek lankadó ütemén mindig dúdolt a dal. Csínnyé változott minden, meg a munka is, hogy könnyű legyen. Játszani kellett, mint a gyermeknek, hogy a lélek friss és tiszta maradjon. Gyermeknek kellett lenni, hogy elbírja és eltakarja kibékíthetetlen óriások viaskodását, és az élet parancsait kedvesen fogadja, úgy, amint érkeznek. Aki csupán felületesen ismerte őt, csak kedves, virágos ablakán nézett be, nem hitte volna el, milyen nagy békét keresett benne a világ; milyen kibékíthetetlenségek, vívódások fegyverszünete volt szemének arcára kö­ nyökölő, kerek mosolya; milyen komplikált világ mögött állt lesben ugrató ravaszsága; milyen nehéz borok mámora volt tréfacsináló kedve — Nem lehet egyszerű semmi annak, akiből úgy áradt a megismerő jó­ ság, a kedvesség és szeretet. Pajkos szent volt. Amint haladt oldalt himbáló, teveszerű ingassál, igazi „sivatag hajója" volt. Hangulathozó és hangulatmentő. Amint valahova teljes súlyával szinte bebotlott, vagy behullt az ajtón, mint 512

KOVÁCS LÁSZLÓ: DADI

kedves, vidám varázslat áradt el. Az emberek könnyebek lettek. Mosolyogni kellett. Regénnyé könnyült, mesévé emelkedett az élet. Jellegzetes, rövid köhintései közben, amint „örök" felöltőjét letette, mint nagy madár pihenni a szárnyait, mindig hozott — a szárnyai alatt — valami derűs, fénylő csillagot. Nem új tréfát, legújabb viccet, vagy „szellemességet", hanem valami játékot az emberrel. Valami jó játékot. Olyat, ami gyermekekké tesz, nyomasztó hangulat, vagy gond fölé az öröm és kedvesség habjait löki fel. Tüneményes, mélyreszálló emberismerete tapogatózó, gyöngéd kézzel olyan ajtókat szere­ tett nyitni, ahonnan rejtett regényességek szálltak ki. Néha meglepetésként azok számára is, akik tréfáinak szenvedő alanyai voltak. Bölcsek és gyerekek szenvedélye: szeretett „kísérletezni" az emberekkel. Emberismerő és emberkutató játék. Azok, akik túlságosan rejtik titkos gyöngeségeiket a magukraálmodott és kifelé viselt páncél alatt, néha talán ellen­ ségesen fogadták ezt a játékot; csupán a fölény kényelmetlenségét és boszszantását érezték, amíg ki nem bomlott előttük is kimondhatatlanul, megvesztegetően áradó meleg szive. Emberlátásának fölénye inkább más hideg fölényeket, zord elzártságokat olvasztott fel, hogy közvetlenség és melegség áradjon körülötte. Hogy kinyissa a legemberibb kapukat, jöjjenek elő a meg­ maradt, és eldugdosott gyermekek... Sok kedves történet és mulatságos eset meséje indul el szájról-szájra, és jár az emberek között, mióta a halála feletti döbbenet engedett fagyos merevségéből, s az emlékezés képe olyan békésre és mosolygósra szeretne válni, mint amilyen az ő élő arca v o l t . . . Sokszor képzelem magam elé, amint a kolozsvári uccákon végighalad szerkesztőségünk felé. „örök" felöltője és nyaksálja vele lobog. Arca piro­ san, orra alá tömörült kis bajuszával magasan halad a járókelők között. Mélyre húzódó kerek szeme tág, gyermekes figyeléssel jár az embereken... Mivel rövidlátó, és állandó bajai vannak a köszönéssel, elhatározza, hogy minden „körülbelüli" ismerősének köszön. Kiváltkép a nőknek jár ilyenkor köszönés. Gyakran néznek rá vissza, csudálkoznak, nem ismerik. Ő is gyakran kérdezi meg, hogy ki volt a nő, akinek éppen akkor kalapot emelt. Ez maga is já­ ték, amin mosolyogni lehet. Mert azért mégis az történik rendesen, hogy akit esetleg éppen jól ismer, elfelejti köszönteni... A Király uccában gyerme­ kek játszanak; szegények, rongyosak. A környék bosszúságára állandóan fel­ verik a csendet. Közöttük jön el naponta. Kitalálja a következő játékot. Mé­ lyen elgondolkozva jön hátradugott kézzel, s mikor mellettük halad, apró pénzeket hullat el. A szeme sarkából figyeli, hogy erre mi történik a gyerekek­ nél. Az élelmesek az elhullatott pénzre vetik magukat, félve lesik, nem vette-e észre, hogy pénzét elhullatta? Aztán a zsákmánnyal elrohannak... Egyszer azonban az történt, hogy egy kislány közelében hullt le a pénz. A kislány fölvette és utána szaladt: „Bácsi, kérem, elvesztette a pénzt". A kislány ezért természetesen sokkal többet kapott... Erre esett aztán a következő alka­ lommal az igazi emberi mulatság. Az elhullatott pénzekkel most már mind utána szaladtak a gyerekek: „Bácsi kérem, tessék, el tetszett hullatni ezt a pénzt"... Az ilyen kis apróságok aztán sokáig ott ragyogtak az arcán... . . . A régi kolozsvári csendes uccán összetalálkozik egy öreg színésszel, aki nagy madárfejével, garabonciás, szélhányt köpenyével a régi időkből fe33

513

KOVÁCS LÁSZLÓ: DADI lejtődött itt. Fázik ebben a didergető új világban. Mint fehérmellényes pinguin jelenik meg régi csendes uccasarkokon. Gáláns kalandok régi hőse, ma fonynyadt, ösztövér, törékeny: ragyogó múlt összeesett romja. — Mi újság, kedves b á t y á m ? . . . Hogy v a g y ? . . . Gyermekesen vékony, rekedt hang válaszol a népszínművek hódító bonvivánjának mézes tenorja helyett, öreg panasz. Megható, bölcs, kedélyes. JNem is él már itt ebben a világban. Kis szenvedélyek kötik már csupán ide, különben ott van már künn a házsongárdi temetőben. Felemelték a dohány­ árakat; drágább lett újra a szivar. — Bizony már csak két szivar ha jut egy napra, kedves ö c s é m . . . A jóságos gyermekes ugratás terve azonnal kész: — Biztosan nem jó helyről veszed, kedves bátyám, a szivart. A vár­ megyeházzal szemben lévő kis trafikban most is a régi áron adják, két lejért... Az öreg színész örömmel köszön el, mindjárt megy is az olcsó szivar forrásához. Dadi pedig konflisba ugrik, hogy a trafiknál megelőzze. A trafikosnak nagyobb összeget ad át, hogy az öreg színésznek régi áron adhassák tovább is a s z i v a r o k a t . . . Sok ilyen kedves történet száll. Dadi ugratásai. Az emlékezet ezekben békül a sorssal. Ezekkel melegszik mosollyá a k ö n n y . . . Beszélnek a szegény asszony szitájáról, amelyre éjjeli bolyongásain buk­ kant egy szuterénlakás ablakában, s amelyet többször megvásárolt. Régóta keresett éppen egy olyan szitát A Helikon kézbesítő emberének, amikor a hivatal vezetősége fizetésemelés iránti kérését visszautasította, titokban a saját­ jából emelte fel a fizetését. Ezek csínyek voltak, játszott velük. Akikkel jót tett, titkolózó cinkosai v o l t a k . . . Senki kezéből nem ömlött szét oly kedves, rokonszenves, jóságos bohémséggel a pénz, mint az övéből. Amennyire szük­ sége volt minden mozdulatánál a pénzre, éppen úgy nem volt a pénznek polgári becsülete nála. Zárt, hideg, feszes lelkek, akikből kiölte az idő a gyermeket, vagy nem is volt gyermek bennük soha, fölényeskedésnek érezték játékát, ugratásait és heccelődéscit. Fölényes volt, igaz. S szeretett vadászni mások fukarul rejtett gyöngeségeire. Szinte naponta voltak tréfái és ugratásai, amelyekkel hűvös álarcokat billentett félre. Mert a feloldódott, nyitott embert szerette. Rend­ kívül érdekelték a magános titkok, amiket egyedül hordozott valaki. Gátlá­ sok gyökerei, egy-egy megmaradt bús csökevény rejtve őrzött regényes szálai. Egyéni, furcsa gesztusok; a megelevenítő külömbségek... A mások gyöngeségeivel foglalkozva a maga gyöngeségeit is védte, amelyeket ha megláttak, szívesen és kedvesen hordott nyitva. Kedvesen és fölényesen „úr" volt, ahogyan egy gyermek játszik a világ­ gal. A szeme nem szürkült el, úgy maradt frissen, mintha mindig az első élményekre nézett v o l n a . . . Mindig magával hordta azt a csillagot, amely kedves játékos fényt vetett körére, és amely a baráti tűz meleg parazsa volt... Ezt a jóságos, játékos, kedves csillagot vitte el magával, de mielőtt örökre elvitte volna, megrajzolta nagy könyvében azt a földet, amelynek éjszakai egére ez a csillag f e l j ö t t . . . KOVÁCS LÁSZLÓ

SH

KÉT VERS KUNCZ ALADÁRHOZ SZOBOR ÉS DRÁGAKŐ Mintha Carrara bús, jégmerev és fehér márványtömbjeiből kellene szobrodat vésnem, — elnyugodott, drága nemes barát! — úgy mártom be ma tollamat s pillanatra megáll fulladozó szivem: érdes emberi nyelv sziklakemény, komor ősi görgetegét mint kalapáljam úgy, hogy bár körvonalakban is megjelenne finom-rezzenetű szemed, homlokod delejes íve s a ritka haj édes fürtjeivel, selymesen és puhán? hát keskenyvonalú, lezárt ajkadat hogyan, ó jaj, hogyan önthetem itt alakba zenés lágy mosolyával és minden titkokat oly biztosan átfogó s hirdető nagy igéivel? s hol marad buzogó melled erős, meleg dobbanása, kezed száz remekelt piciny lendülése, melyet Petronius borult szemmel látna s irígykedőn? S szellemed pazarul csörgedező, hideg kristályhabja hová sikkad e tömbökön? nagy szived suhogó, förgeteges szelét, villám-gúnyod acélnyilát, gyermek-hangulatod türkiszlángos egét, mely baráti beszéd napsugarával oly egyként záporozott mindegyikünkre, — mily jel jelölheti szobrodon? . . . Cseng a kőkalapács, serceg az ércfuró, zúgva-zengve repül, pattan a törmelék, véső vés sziszegon, omlik a tiszta kő porfinom szeme, mint a liszt s egyre fogy, kicsinyül holt alakod meredt márvány-terve, gigász oszlopa megreped, kőforgácsra szakad minden anyag s a szó felzokog, mielőtt kimúl — hétszer harcba fogok: pár maradék szilánk hátha létre idéz elpepecselt, finom domborműben. — Az is szertehasad s romok szennye közt maradok magam. 33*

SIS

DSIDA JENŐ: KÉT VERS KUNCZ ALADÁRHOZ . . . S akkor íme, sugár sejlik a csonkokon, százfelé faragott, omlatag és zilált márványtönk tetején szellemed élni kezd, szóba, kőbe nem önthető szépségében, — a menny étheri árama reszket át a szobán — s meztelenül csupán lelked él: anyagot nem viselő, szabad lelked, mint a virág szaga, mint a csendbemerült szók rezegő s örök zöngehangja a szív mély rezonátorán, mint mesék kicsiszolt, mesteri ékköve, mely a titkosölő, havas márvány legközepén szunnyadozott soká s most kitárva tüzel kék-lila-halkvörös pompa színeiben s fellobogó ezer gyertya fényerejével ég . . . IMMÁRON ÖTVENHÁROM NAPJA... Bocsásd meg nékem, édes Aladár, hogy szép szavakba próbálom beszélni, amin ma is zokognom kellene s amin zokogni már-már nem tudok. Augusztus vége. Transsylvaniára lassanként őszi felhők csüngenek, zord díszletek bizarr tragédiákhoz, s a gyér futóka rőtes levelére örökké tartó, vén eső pereg... Immáron ötvenhárom napja, hogy kicsiny országunkból kivándoroltál. Immáron ötvenhárom napja, hogy lehajtott fejjel járok, terheket cipelve döbbent, fáradt lelkemen és megrázkódva olykor meg-megállok, mint vak koldus, akinek botja vége gödörre bükkan ismeretlen úton. . . . Mindennap négyszer elmegyek lakásod előtt, a Fürdő-ucca szögletén s elgondolom: most felmegyek megint. A szolgáló kinéz s megkérdezi, mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e, s belépve, újra ott látlak nyitott könyvvel, papírral sűrűn elborított asztalod mellett s meghitten fogadsz: Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!... A kávéházban üldögélve, míg kövér tócsákat gyűjt ottkünt a járda s az üvegen száz vízcsepp folydogál, hosszú órákig várom, hogy benyitsz. Eljössz, tudom, csak mindig várni kell,

DSIDA JENŐ: KÉT VERS KUNCZ ALADÁRHOZ eljössz, tudom, piros arccal, vidáman, bontani kezded szürke gyapjusálad s mellém telepszel: Mi hír, öregem? — S miért ne lenne egyszer újra így? Mi az a percnyi, végzetes titok, lényegtelen, parányi változás, ami miatt régóta megszokott kedves dolgok nem térnek vissza többé? Igen, tán rémlik, rémlik valami, avittas, álmos Hamlet-monológ, mitől zsibbadtan meg-megáll a szív és szédületbe tantorul a fej: Halál... elalvás . . . Pincér, fizetek! . . . S hazafelé is véled indulok, pislákoló fénynél, a halk esőben. Hangos viták közt érkezünk haza, megvárom, míg becsöngetsz és kinyitnak s eltűnsz a döngő kapuszárny mögött. S akkor egyszerre úgy látlak, hanyatt feküdni, nyújtott lábbal, hallgatag, lehunyt pillával, nyirkos nagy sötétben a föld alatt, a bús eső alatt s hideg kezedre, szádra víz szivárog. Megértem: többé nincs mit várni rád. És nincs miért vidámakat beszélni. És nincs miért több verset írni. Nincs. Többé nem hallod és nem olvasod, dicsérő pillantásod nem jutalmaz, tükörben többé nem próbálhatom mozdulatod lopott utánzatát s egyáltalán oly messze vagy, olyan érzéken túli, hűvös távlatokban, dimenziók határain kívül, mint életem mély, gondtalan bizalma, mint gyermekségem kendő-lengetése, mint félálomban csókolt régi csók.

Megindul újn könnyem. Mdokőlvi kereslek, hol vagy? S hol van életem? S szeretném nevedet oly rémülettel, oly vad erővel felüvölteni az éjszakának bús esőt szitáló sötét boltjára, oly rekedt sikollyal, velőt-rázo iszonyú hördüléssel, hogy hasadjanak szét a fellegek és induljanak meg a csillagok s halld meg te is fényévek távolában, planéta-pályák száguldó ivén! — S azután csuklón összehullva ott a döbbenetes éjszaka hideg csöndjében, hátha felfogom, mikor nagy messziről, vagy tán egész közelről szelíden, halkan-halkan válaszolsz... DSIDA JENŐ

A D A D I ÉS A K U N C Z — EGY BARÁTSÁG REGÉNYE —

p zernyolcszázkilencvenhat őszén érkeztem Kolozsvárra, mint kis gyerek. A piarista gimnázium II. osztályába iratkoztam be. O t t ismerkedtem meg egy bumfordi, rövidlábú, hosszúderekú, kerek, zsírosfejű, piros pufókarcú, kopaszra nyírt kisgyerekkel, aki módfelett imponált nekem több okon. De ő is nagy érdeklődéssel közeledett hozzám. Először is: Dadinak hívta mindenki, tanár, osztálytárs és pedellus. Aztán: szép kövér volt, nagy huncut, vidáman kötekedő, gúnyolódó és ahogy akkor mondtuk mi, gyerekek, „olyan röhögős". S ezzel a durván hangzó, de elisme­ réssel gondolt szóval azt jeleztük, hogy a kemény és változósorsú iskolai élet nagy és kis bajait a „nevető bölcs" fölényével és belenyugvásával fogadta. Meg­ kapott engem benne az, amit később, mint felnőttek, vitalitásnak neveztünk. Aztán: úri fiú volt. Szép ruhájára nem nagyon vigyázó. S egy kicsit úgy néz­ tünk rá, mint a XVII. századi Grác jezsuita iskolájának magyar grófi növen­ dékei a velük egy padban ülő Habsburg főherceg-csemetékre. Dadi apja tudniillik a gimnazista gyerek szemében leghatalmasabb úr, távoli uralkodó: a tankerületi főigazgató volt. Én is imponáltam a Dadinak. Először fantasztikus soványságommal, nagy magasságokba nyúló nádszálalakommal (amelyet később sokszor rajzolt le úgy, hogy derékon csomót kötött belőle, mert máskép nem tudna egyenesen állni a szobában), aprócska arcommal s kis fejen őserdővé tobzódott kócos hajam­ mal. Meg aztán azzal is, hogy anyám foglalkozása révén a színházhoz tartoz­ tam. A serdülő gyereknek én jelentettem a kalandos utazásokat szerte az or­ szágban (Savanyú Tóskával találkozott szekerünk az igali csárdánál, amiről so­ kat meséltem neki), némileg az irodalom titkait, hisz az Ember tragédiáját a kulisszák mögül néztem, egyszóval az élet lehetőségeit, míg Dadi nekem az élet eredményeit jelentette. Ezen az alapon barátkozott össze Laczkó Aranka színművésznő fia Kuncz Elek főigazgató egyik fiával. Mert több volt. Akikkel nemsokára megismerkedtem a Biasini-szálló mellett álló kétemeletes házban, ahol Kunczék laktak, Ferenczi Zoltánék fölött. Egyetlen gyerek vagyok s meglehetősen magánosan nőttem fel s egy­ szerre becsöppentem egy nagy családba, ahol viharzott az élet, míg nálunk otthon mindig csend volt. Dadi csakhamar betanított rá, hogy ha valaki azt kérdezi tőle, hányan vannak fiútestvérek (a lányokat nem számítva, pedig abból is volt vagy há­ rom, ki asszony, ki férjhezmenendő), ő vállát vonja, rám mutat s én, mint a pörgettyű, elhadarom: — Dőli, Dédi, Dadi, Nyuszi, Laci. Ezt a kis játékot még nagykorunkban is sokszor előadtuk. Már az őszön színdarabokat adtunk elő a Kuncz-ebédlőben, ahol gazdag színi tapasztalataimmal nagy hasznára voltam a polgári műkedvelőknek. Kö­ zönségünk a Kuncz-család s a két Ferenczi-lány volt. őrülten szerettük a rémes tragédiákat, (a gyerek a jövő fölsejlő halovány képeivel játszik), Dadi hangját remegtetve, irtózatosan bőgött s én sejtelmes, siri iszonyatokat ma­ kogtam. Majd megszakadt a szivünk a komolyan átérzett tragikus helyzetek­ ben; a közönségünk is majdnem megszakadt — de a nevetéstől. Ilyenkor én 518

LACZKÓ GÉZA: A PADI ÉS A KUNCZ

sértődötten a kulisszát jelentő szekrényajtó mögé vonultam, Dadi pedig mér­ gében sírva fakadt s minden kezeügyébe eső tárgyat, Desdemona tollas pár­ náját, Antigoné fűzős cipőjét, Bánk bán agancsnyelű vadász-, illetve ország­ botját a közönség közé vágta. Vilma nővére, a legcsodásabb szépségű fiatal lány, akit addig s azóta is láttam, sietett vigasztalására és sértett pirandellóságunkat egy-egy csésze finom kávéval csillapította le. A két Ferenczi-lányon, a Sárin s Magdán, másképp álltunk bosszút. Fel­ segítettük őket a jó magas palánkkerítés éles tetejére, mi is felkapaszkodtunk, ott egyensúlyoztuk magunkat pár percig, aztán leugrottunk, elszaladtunk s hagytuk a két lányt rémült balanszirozásban addig bőgni, míg apjuk meg nem hallotta dolgozószobájában s ki nem jött leszedni őket. Nem volt utolsó a szíjjcukoretetés sem. Másfélméter hosszú szíjjcukor egyik végét Sárinak szájába kellett vennie, a másik végét Dadi fogta s vezényszóra kellett Sárinak beszippantania és elnyelnie a fekete-édes rettenetet. Aztán szakítottunk a minket kinevető léha „társadalom"-mal, bevonul­ tunk a Kuncz-fiuk szobájába, ahol kivettük a padló egy göcsét s a lyukba vi­ zet töltöttünk, hogy Zoltán úr plafonján hagyjon nyomot méltó haragunk. Vagy egy vasgolyóval súlydobásban gyakoroltuk magunkat ugyancsak Zoltán úr feje fölött. A járó-kelők kapzsiságát hosszú madzagra kötött s a lenyúló elől hirtelen elrántott pénztárcával ingereltük. Remek szép dobozokban, gon­ dosan csomagolva, ocsmány szemetet helyeztünk el az uccasarkon s amikor a gyanútlan arrajáró felvette és kinyitotta, láthatatlan rejtekhelyünkről pokoli, gúnyos kacagás kórusa zengett föl. Az iskolában megettük a szivacsot, a kré­ tákból apró golyócskákat faragtunk, amelyekkel az uccán nagy távolságban sétálókat bombáztuk kitűnő eredménnyel és föl nem fedeztetve. A nemrég tanult faltörőkos működését úgy próbáltuk ki, hogy egy egész hosszában meg­ merevített tartású társunkat vízszintesen a levegőbe emeltük s talpával a kály­ hának lódítottuk. így jöttünk rá, hogy a faltörőkos csakugyan kitűnő támadó fegyver: a kályha összedűlt. S emellett kitűnően tanultunk s órák alatt példás magaviseletet tanúsítot­ tunk, a jó piarista atyák sokáig nem tudták, hogy az osztály kutyaságainak fővezérei az ártatlanarcú Dadi s a szelidképű Laczkó. Következő szerelmünk a könyv volt. Később felhasznált tágkörű olvasott­ ságunkat jórészt akkor szereztük. Dadi a szentimentalizmus felé hajlott, Jókait szerette, én a zord bárót s még zordabb időit. De felfaltuk Cantu Cézárt, Camoens-t épp úgy, mint Zalár összes műveit, Mikszáthot és több kötet csil­ lagászatot, Vörösmarty drámáit s a hangyák életét. Ekkor én Petőfi-frizurát viseltem, saját készítésű fokossal csak a kocsi­ úton jártam, Dadi Kisfaludy-frizurát eresztett, a halántékán előre kente a haj-kunkort, óriási nyakkendőkbe bugyolálta magát és szívrepesztő bánatokat fújt fuvoláján. Beléptünk az életbe, a felnőtt ember, a mai ember életébe, akinek sürgős megoldást követelő és soha meg nem oldható oroblémái vannak. Tizenöt­ évesek voltunk. Rájöttünk, hogy férfiak vagyunk, hogy magyarok vagyunk, hogy Európában élünk, hogy művészi alkotásvágy él bennünk, hogy karriérszomi epeszt. A „férfi" egyet jelent á szerelemmel, de melyikkel, a testi örömmel vagy 519

LACZKÓ GÉZA: A DADI ÉS A KUNCZ

a szív Ielkendezésével vagy ezt a kettőt össze kellene és kell kapcsolni? S ha magyarok vagyunk, kit kövessünk, Koppányt vagy Szent Istvánt? Kurucok legyünk-e vagy labancok? A labancság bizonyos értelemben európaiság is, de Európához csak Ausztrián keresztül lehet csatlakozni? Mi lenne, ha kurucok maradnánk s a német kultúra fölött átnyúlnánk a franciához, mint Vörös­ marty és Petőfi s az angolhoz, mint Arany? (Ezt a kérdést döntöttük el leg­ hamarabb: egyelőre nem tanulunk németül. Ezt a gyerekkori mulasztást már csak a francia nyelv birtokában pótoltuk jóval később.) S hogyan leszünk inkább európaiak, úgy, hogy magyarságunkat magyarosságaiban, magyarkodás­ sal kiteljesítjük a maga különvalóságában, mint az európaiság mozaikjának egy csillogó, különös darabját, vagy úgy, hogy az európai mozaik általános színhatásához simulunk? Petőfi vagy Kazinczy? De hisz ezek irodalmi pél­ dák, nekünk előbb Széchenyi és Kossuth, illetve Kossuth és Deák Ferenc közt kell választanunk, mint politikai lényeknek! Vagy elég politizálás verset és művészi prózát írni? S ha elég lenne, mit, miről és hogyan írjunk? A szerelem két fajtája közül természetszerűen, hisz gyerekek voltunk, az égit választottuk s ezzel a veszélyesebb útra léptünk. Mert a földi szerelem kiégeti az ifjúból a salakot s lehetővé teszi számára az életút közepén az égi szerelembe higgadást. De az ifjúkorban választott égi szerelem hajlékonnyá teszi a lelket minden szenvedésre, izgalomra, ami később testivé konvertálódik s megteremti a szerelem örök Afrika-kutatóit, a nagy Don Jüanokat é^ (vagy: tehát?) nagy boldogtalanokat. Magyar voltunkat úgy értelmeztük, hogy összeolvasztottuk magunkban Koppányt és Szent Istvánt, Dózsát és Verbőczit, kurucot és labancot, Petőfit és Kazinczyt, Kossuthot és Széchenyit, csak a kiegyezés lelki tényezőit tar­ tottuk távol magunktól, a monarchia Magyarországát úgy nézve, mintha Mátyás király vagy Nagy Lajos országa lenne. Ha valaki hitt a „magyar glóbus" s az „extra Hungáriám" realitásában, azok mi voltunk. De mind­ ezt nem a politizáló, hanem a művészember szemével néztük. Ha a Földet nem is, de Euróoát csakugyan Isten kalapjának tekintettük, amelyen a bok­ réta Magyarország. A művészetekkel ugyancsak meg voltunk akadva. Dadi csellózott, raj­ zolt, prózát írt. Én hegedültem és verset írtam. Dadi kemény Zsigmondnak készült, én Petőfinek. Aztán Gyulai Pál és Toldy Ferenc pályája ést pálmája kísértette Dadit s ezen a vonalon meg is maradt, míg aztán korai halála előtt a F e k e t e k o l o s t o r - r a l vissza nem tért Kemény Zsigmondhoz, akinek zord realizmusát valami egészen egyéni lágysággal, megbocsátással és meg­ értéssel színezte Kuncz Aladárivá. Én már csak felnőtt koromban hagytam ott Petőfi nyomdokát s tértem át a prózára, amelyben hogy mit csinálok, e soro­ kon át is kutatva, nagyon szeretném tudni. Mért beszélek mindig kettőnkről s nem egyedül Dadiról? Az ő híre-neve nem szorult rá, hogy a magaméval, ami nincs is meg, támogassam. De nekem sincs szükségem arra, hogy Dadi halotti leplébe burkolózva igyekezzek be­ surranni az el nem felejtett s el nem felejthető magyarok pantheonjába. Ha Dadiról beszélek, nem választhatom el másamat tőle s csak a tör­ ténetírói hűsé? kapcsolja össze neveinket tollam alatt, mert kis gimnazista korunktól az érettségiig a nap huszonnégy órájából tizenkettőt voltunk együtt iskolában, náluk, nálunk és végeérhetetlen sétáinkon. Szellemeink együtt fej520

LACZKÓ GÉZA: A DADI ÉS A KUNCZ

lődtek. S ha Dadiból kissé meg lehet érteni engem, Dadit is nem kis mérték­ ben lehet megérteni belőlem, az egyezésekből csak úgy, mint az ellentétekből. Mire érettségihez értünk, már régóta tudtuk, hogy tanárok leszünk, ő magyar-latin, én magyar-francia szakos. Ezt a pályát azért választottuk, mert az irodalom trambulin jának, visszavonuló szobájának, káderjának tekintettük. S a sors különös akarata volt, hogy mind a ketten szenvedélyes tanítókká vál­ tunk. Az íróban nehezen vétkeztük le a tanárt s a tanárban az írót. Ami ott ártott, itt öröm és haszon forrása lett. Mind a ketten Pestre kerültünk, az Eötvös-Collegiumba, a francia káp­ rázatok, a párizsi École Nörmale varázsa alá. Itt azonban, a csillaguccai régi Kerkapoly-házban (akkor még nem volt meg a kollégium saját palotája a Ménesi-út magasán) elvillázott egymástól némileg életünk. A karrierszomj, amely még Kolozsváron annyit epesztett bennünket a nehéz gyerekélet Sza­ haráján vándorlásunkban, bennem eredményszomjjá, Dadiban életszomjjá változott. Természetesen mind a ketten becsületes buzgalommal tanultunk a vizs­ gákra, de ezen felül és túl én az értelem világát akartam felfalni, ő az érze­ lemét. Vogul nyelvet és ó-franciát tanultam, verseket, novellákat, leveleket, drámákat írtam, Verlainet olvastam s a nagy Grőbert böngésztem. Dadi pedig inkább az élet csalóka meséskönyvét lapozgatta. De együtt jártunk társaságba. Ez nem jelenti azt, hogy én nem éltem s Dadi nem olvasott és dolgozott. Nekem is megvoltak a kis regényeim a munka túlzása mellett s Dadi is írt, olvasott kalandjai és nagy életregényei szüneteiben. Engem legfeljebb a nő érdekelt, őt az ember is, a nő is, együtt és különvéve. Jellemző azonban, hogy viharos Iumpolásainkra nem együtt mentünk, ő idősebb és előkelő vá­ rosi urakkal, hölgyekkel járt, én csak nekivadult kollégistákkal. Mintha szégyeltük volna egymás előtt ezeket a gyöngeségeinket. Volt azonban egv különös oázisunk. Az időközben szintén Pestre költö­ zött Ferenczi Zoltánék, jobban mondva Ferenczi Zoltánné, Hubay Aranka szalonja az egyetemi könyvtár hatalmas igazgatói lakásában a Ferenciek terén. Itt tanultunk bosztonozni. Ez az új tánc volt akkor a belépőjegy a jobb társaságokba. Itt ismerkedtünk meg Hubay Tenővel és feleségével, a közvetlen Czebríán grófnővel, a mimózalelkű Czebríán Máriával, Hubayné nővérével. A társa­ ságban fel-feltünt ifj. Wlassics Gyula, aki bi-ba-bo játékkal szórakoztatta, kel­ lemes fantáziáról s nagv megjelenítő erőről téve tanúságot, a Ferenczi-Iánvokat. Itt láttuk ékszerekkel rakottan Lindh Marcellát s vezette egy nagy bál francianégyesét franciás escarpin-ben és franciás ötletekkel Pékár Gyula. Mint ifjú gavallérok szerepeltünk itt, vasalt és tiszta ruhában, utóbb szmokingósan. Finoman, finom társasági életet éltünk á la Marcel Proust (az ember és nem az íróO. Az egyetemen gvörötten loholtunk tanteremről-tanteremre s ültük pókhálóvá nem nagyszámú nadrágjainkat. Otthon a kollé­ giumban vad s kissé mesterlegényes pongyolában faltuk a betűt. Sétára úgy kicsíptük magunkat, mint egy parkettáncos. S a budai hegyekben (akkor még nem volt turisztika, weekend és menedékháza a legrongyosabb ruhánkban, lyukas cipőben, hullámossá konyult szélö kalapban csavarogtunk (valóban csavargóknak néztünk kíV Vasárnao délután szmokíneosan társaságbeli életet éltünk, a kollégiumi hideg vacsora után átöltöztünk kispolgárnak, este a 5"

LACZKÓ GÉZA: A DADI ÉS A KUNCZ

Buzalkában táncoltunk cselédekkel s a Bableves csárda bicskázó legényei kö­ zött virradtunk meg a Ferencvárosban. Ma úgy mondanánk, nem hagytunk ki semmit, nem voltunk száraz pipások és felugró vendégek. Egy csokorba fogtuk a söröző német diák, a midinette-es Quartier Latin, a lumpoló magyar úr, a jobbtársaságbeli okos fiatalember, a vidéki szeladon, a pesti zsúrfiú, a ziccflájsos egyetemi stréber, a magántudós, a költőielölt egymástól annyira másirányba vágó külön életét. Mindazonáltal én inkább a ziccfiájs bajnoka, míg Dadi a midinette lovagja volt. ö n t s d e képet végig bőven alkohollal s előtted áll 1903—1907, pesti Sturm und Drang korszakunk. Megházasodásommal eddig igazán közös életünk elvált egymástól. Az évek eltávolítottak egymástól bennünket s ekkor alakult ki barátságunk leg­ különösebb korszaka, nem találkoztunk, nem leveleztünk, csak ha nagy bajba jutott valamelyikünk, üzent a másiknak s az rögtön ott termett, a vérét adta volna a barátjáért, cselekedett, intézkedett, nem nézett se pénzt, se bajmolódást s mikor a baj elhárult, azt mondta egyszerűen: — na, szervusz! — s a két barát egy évig se látta aztán egymást. Egyébként engem egyre jobban elkapott a könyv, amit olvastam vagy írni akartam. Életem egyébként is állandó formát öltött. Dadit meg az élet kapta el. S minden állandóbb volt, mint az ő életformája. Így értünk el 191/1 nyarához. Engem családi gondok nem eresztettek, Dadi vígan kelt útra Párizs felé s onnan egy kis breton faluba, ha jól em­ lékszem, Carentec (vagy CarantecVbe. A Vár lejtőjén a Vérmezőre néző szobája gondját reám hagyta. Ekkor nagyon irigyeltem. Se feleség, se gyer­ mek, se évi lakás, semmi lekötöttség. Mint az élet királya, vágtatott le taxin a Várból hozzánk a Lövőház uccába búcsúzni s átnyújtani egy szürke füze­ tet, új művét, amelv Thököli alakjáról szólt a francia irodalomban s külö­ nösen Pixérécourt drámájában. Elegáns volt, charmeur, könnyed, mindnyá­ junk és mindenki, főleg a nők, sok nő Dadija. Egy kicsit ekkor diadalmas­ kodott fölöttem, éreztem, hogy érzi, de nem éreztette, bár ezidétt előbb ő irigyelt engem megállaoodottságomért s némi irodalmi sikerekért. De antul melegebben öleltük át és csókoltuk meg egymást a búcsúkor. Aztán őt a háború ott fogta Franciaországban, mint interné civil-t. Budai szobájában összepakoltam írásait, ruháit s egy nagy, Gyulai Pált ábrá­ zoló olajfestményt. Egy hardár talicskára rakta az egészet, fölibe támasztotta, magával szembe, Gyulai Pált. s gurította maga előtt lefelé az Ostrom uccán. Alkonyodott és késő ősz volt. Én mögötte baktattam. Néztem Gvulai Pál sejtelmes arcát, amelyről minden közös irodalmi ábrándunk, küzdelmünk, teljesedett, de jobbára meghiúsult reményünk eszembe jutott, miképoen ha­ lad a még világos Bécsi kaputól le a lejtőn a már sötétségbe burkolódzó Szénatér felé. Akkor nem tudtam, hogy ezt a szimbolikus lejtőt és alkonvatot miiven mélvre süpoedt éiszaka fogja csakugyan követni. Dadi oerzsagalléros télika­ bátját az előszobai álló fogasra akasztottam — hisz úgy is érte jön a télen — s ott lógott öt egész évig, részint babonából, részint hanyagságból, míg aztán 1919 nyarán csakugyan érte nem jött a fogságból hazatérő Dadi. De addigra egészen megették a molvok. E két dátum közé esik a F e k e t e k o l o s t o r . Ami ma egy hatalmas 522

LACZKÓ GÉZA: A PADI ÉS A KUNCZ

mű, élet és irodalom együtt, keményzsigmondi zordságok, toldyferences ellágyulások, gyulaipálos kristálytisztaság és oknyomozás, amelyben benne van a Dadi és a Kuncz úr, a munkás kollégista, a csakazértis életkirály, a művész­ iélek, a tanár, a barát — és egy új Kuncz Aladár, a nagy író, a zseni, akit sem ő, sem én, sem senki nem sejtett benne, hisz egyéb írásai kevesek, szór­ ványosak s inkább az h o m m e de l e t t r e s , az é c r i v a i n , mint a g r a n d r o m a n c i e r alkotásai, bármilyen finomak, mélyek és gondolatgazdagok. Ismerősei is inkább az élet, mint a halhatatlanság jegyesének tartották min­ dig, inkább szervezőnek, ítélkezőnek, mint alkotónak, ezért is lett előbb az E l l e n z é k , aztán az E r d é l y i H e l i k o n szerkesztője. 1914-ben úgy ment el, mint a S a l o m e Wilde-ja, s 1919-ben iigy jött meg, mint a De p r o f u n d i s Wilde-ja. 1914-ben elegáns, friss, vidám, elő­ kelő úr volt. 1919-ben kinőttujjú kabátban, foszló kézelőjű ingben, gyűröt­ ten, gondozatlanul, nikotintól sárga ujjakkal, tétovázó járással érkezett meg a Lövőház uccába. A keze remegett, tekintete zavaros volt, szeme vérrel aláfutott, arca vánnyadt. Idegen volt és roncs. Szántam és idegenkedtem tőle s ő sem találta meg bennem a régi embert. Tíz napig ebédlőnk díványán aludt, sőt lakott, az első félórában maga köré teremtve az internáltság rendetlenségét és szemetjét. De valami külö­ nös, lázas öröm volt benne, mintha sikerült csinyt követett volna el, valami szédültség, ami teljesen azonos volt az alkoholmámorral. „C'est un homme fini" — gondoltam magamban s ő ezt kiolvasta szememből. S az ő szemében a Fekete kolostor öt éve lobogott sötéten. Féltem e lobogástól s ő is félt tőle. A későbbi remekmű akkor még csak iszonyú élmény volt. Nem volt helye az életünkben s ő sem találta ott helyét. Elköltözött. S újraépítette életét. Lassanként visszatért a régi keretekbe s a régi keretek­ kel visszatértek a régi érzések is. A rettentő öt év beteg emlékeit kiforrta magából szervezetünk s újra a régi szerető, önfeláldozó barátok voltunk egymás iránt. Mintha egy lakatlan grófi kastély nagy üres ebédlőjének falára fölakasz­ tottak volna egy üres keretet, a keretbe egy éjjel belevarázsolódott az öreg gróf arcképe s egyszerre szőnyegek borultak a már nem recsegő padlóra, lakájok osontak s vidám vendégek, szíves házigazdák siettek asztalhoz ülni a Nagy Lakomára, amelynek első kelyhe az anyai emlő s utolsó kupáját a Halál nyújtja felénk. A zavaros idők megrázták a társadalmat, mint szitában az ocsút. Ró­ lam is, róla is lefoszlott a tanárság. Csak írók és újságírók voltunk, én Pesten, ő Kolozsvárt. S a F e k e t e k o l o s t o r anvagát, mint szörnyű emléktöme­ get Dadi visszafújta az öntudatalatti mélységeibe, hogy elfelejtse, de itt, az öntudatalatti alvilágában ez az emléksokaság elvegyült azzal, ami Dadiban legértékesebb volt, mint emberben, mint íróban, a történetíró adathűségével, a művész lemeztelenítő őszinteségével, a költő színeivel, nyelvzenéjével, az apostol szivével s a zseni emberfölötti humanum-ával, az örök törvények egyéni normáival. Az emléktömeg, ez a poklokat járó mogorva Dante az öntudatalatti túlvilágán aztán találkozott Beatricé-jével, a teremtő ihlettel. S a F e k e t e k o l o s t o r — nel mezzo del cammin di nostra vita — megíratta magát azzal, aki el akarta felejteni. De az írás egy formája a fele­ désnek. S Dadi megírásukkal megváltotta magát ezektől az emlékektől... s egyúttal az élettől. 523

BARTALIS JÁNOS: KUNC2 PADIRÓL Az utolsó fejezeteket már betegen írta s amikor a tollat letette, ágyba feküdt, előbb Kolozsváron, aztán Pesten, ahonnan már föl sem kelt. Hétről-hétre láttam elpusztulni s vidámságot, bizakodást, léhaságot ha­ zudva számoltam még hátralevő napjait. Közben jelent meg a könyve, Ko­ lozsvárról küldtek nekem belőle egy példányt, legénykedve siettem hozzá el­ újságolni, milyen remek könyv, írtam is róla előzetes ízelítőt, fel is olvastam neki kéziratban, megcsókolt érte, én is őt, de homloka már halottsárga és halálverítékes volt, beleborzadtam, majdnem sírva fakadtam s száraz torkom­ ból hányavetin erőltettem ki: — Egy hibája van a könyvednek, Dadikám, nincs benne a dedikácjód, de sebaj, majd egyszer beleírod. — Majd. ha jobban leszek, illetőleg egészen jól vagyok, majd ha szebben írhatom belé, mint itt az ágyban . . . — Külömben nem fontos. — Nem fontos. És egymásra mosolyogtunk, a hazug élő s a még életet hazudó halál. A klinikáról kijövet a villamosmegállónál arra ocsúdtam fel, hogy embe­ rek néznek, szemükben a kérdés: „Miért pityereg ez az őszülő halántékú ma­ gas, sovány úr?" Pár nap múlva meghalt Dadi. S a hírnév úgy borult rá, mint egy szem­ fedél. LACZKÓ GÉZA

KUNCZ DADIRÓL / ^ h a l d o k l o t t a pesti szanatóriumban, mikor én nagy könyvének utolsó lapjait ^S olvastam. A regényen viharszerüen, lélekzetfojtva, tikkadtan rohantam végig és még sem fejezhettem be, maradt még hátra néhány levél olvasatlanul — és már halálahíre is megérkezett. Désen voltam, az uccán fogott el a döbbenet. — Istenem! Istenem! Szegény Dadi, hát meghalt? Dadi, Dadi! — csak ezeket mormoltam magam elé. Olyan hihetetlen volt a hír, oly váratlanul ért, pedig tudtuk előre a szomorú valóságot, magunkban hordoztuk hetek óta a szörnyű titkot, éreztük, hogy be fog következni a katasztrófa. És most mégis, mintha föbeütöttek volna, csak jártam kábultan fel-le az uccákat, érzéketlenül, tompán. Csak mikor hazaérkeztem és rávetettem magam az olvasatlanul maradt utolsó lapokra, hogy egyszerre nyeljem le a maradékot, mint egy szörnyű, keserű kortyot: buggyant ki belőlem a sírás. Ennél tragikusabban pár sor írás ritkán érintett. Az ötévi internáltságból hazatérő fogoly, ki a sok, mérhetetlen szenvedés után megérkezik a vágyva-várt szép, oly rég elhagyott, álmaiban élő gyönyörfi országba és ehelyett itt találja a szegény, háborúktól, forradalmaktól tönkretett, kifosztott, beteg édes hazát. A zsúfolt villamoskocsi hátsó perronján állva, hárman igyekeznek Buda felé. Egy sovány, kopottruhájú úr hosszan, részvevőn nézegeti őket, majd zsebébe nyúl 524

BARTALIS JÁNOS: KUNCZ PADIRÓL és megkínálja egy Duna cigarettával. Most nyilallott a szívükbe igazán: mi minden történt itt öt év alatt? Mintha a cigarettában mindent átnyújtott volna ez az egyszerű polgár ebből az országból, a szegénységet, a kopottságot, a tönkszélénállást, a kiszolgáltatottságot, az irtózatos nemzeti szerencsétlenséget és a részvétet és szeretetet is, amellyel min­ den fiát hazavárja és keblére öleli a villámsújtott magyar föld. Ezek a sorok magukban is könnyet sajtolnak az olvasó szemébe anélkül, hogy a háttérbe odarajzolódjon Kuncz Aladár friss, sötéten lobogó, messzekiáltó katafalkja. * Tőlünk távol, Budapesten, egy sokat szenvedett ország szivében hunyt el a drága barát. Ott is temették el és mi erdélyiek, azt hiszem, mindnyájan érezzük, hogy talán jobban, szivesebben és méltóban pihenne itt az erdélyi hantok alatt. Olvastam, hogy Marosvécsről tölgyfalombokat, Sztánáról fenyőgalyat és egy kis erdélyi földet is vittek pesti sírjára. Megnyugvásszerüen vettük tudomásul, hogy íme, mi sem maradtunk ki mégsem, mi is, az egész Erdély e három jelképben oda­ vándoroltunk távoli sírjához erdőinkkel, vizeinkkel, fenyőzúgásainkkal. És ott is maradunk mindvégig vele, a megbékélt harcos körül. Szellem-szavát figyeljük, ujjmutatásait hallgatjuk és biztatásait. Mintha csendesen szólna azóta is hozzánk. » Mindenkihez volt szava. Mindenkinek segített, hogy rejtett útjai feltáruljanak. A bukolikák megírásának gondolatát ő teljesítette ki bennem. Ő beszélt, ő sarkalt, ő ösztönzött. >•..*) Olaszországi utam előtt ő látott el tanácsokkal, ő szerzett francianyelvű iga­ zolványokat, melyekkel kedvezményeket tudtam megszerezni. Külön szava volt Velencéről, Rómáról, ezer dologra hívta fel figyelmem, mit el ne mulasszak meg­ nézni Firenzében. És hogy örült a hetenként megérkező Űti-levelek-nek. Május 9-én láttam utoljára. Budapesten voltam, ahová őt nagybetegen Kolozs­ várról felszállították. Senkisem tudta, melyik kórházban vagy szanatóriumban he­ lyezték el. Végre Kosztolányi Dezsőnek sikerült hosszas telefonálgatás után az Üllői-úti Herzog-klinikán megtalálnia. Azóta búcsújárás lett Kuncz Dadi szobája. Én visszautazás előtt állottam és az utolsó délutánomon látogattam meg. Ot és hat között mentem fel hozzá, az emeleti betegszobába. Az ajtóval szemben volt az ágya. Mikor beléptem, azonnal megismert, pillantása rámcsillant. Én azonban megrökö­ nyödtem és önkénytelenül elkaptam tekintetem sovány, beesett arcáról (betegsége alatt most láttam először), mintha nem ő lett volna, mást kerestem volna, a szép pirosarcú, daliás Kuncz Dadit, a kolozsvári nevető arcot és nem ezt a beteg, halálos roncsot. Ágyához mentem. Mosolygott és nagyon örvendett látogatásomnak. Kezemet szorongatta: — Ügy-e, csak beszöktél? Ügy-e, csak beszöktél? — kétszer is ismételte. — Most nincs látogatási idő, senkinek sem szabad bejönnie. Nem állítottak meg?... Olyan jól esik, hogy látlak — fűzte hozzá később. Kérdeztem, hogy van, mit üzen Erdélybe, Kolozsvárra? Kért, hogy mondjam meg minden ismerősének, hogy már a javulás útján van, nagyon jól érzi magát, pár nap múlva levelet is írhat. Szegény! A halálos kór ott rágott benne, már nagyon rövid volt élete fonala s az utolsó percéig reménykedett. BARTALIS JÁNOS S*í

•*.

~á* Stef

6tu,

CO-írtff^hü

1uiq yrniiiyi

fcittyu

*u*f

'Hűlj tw>

I,4LIMM. itUU,

1't

l*t>*tíuAi1uf l**svH

*nX1f ÍU'ifclytÍHrnfc

ínmytó

Ututftűí

k**Ulfl. Jftc^f e*t*u<, •*«***,'i£ « e>«f*onA&
tyivtJi

UU»itti

i-betk >**.• tHuyuA. ktvuiU*Au'eM.4u4th &*
itHscufi

ay^Aí-Z &»'%*«' jUiUiM*. AtíiJ r*tl9j*S *# *«i'*<W Jt'**^ ^ f e * USUS+'H. e^^'^^^rm a*)^^i «í

fA(f*i

itáM

iufUtlu

ti'*-*f**f» i)>./A~&Mn Ct^-íf^jí

w n í í t - i * ^ , '*»*>»*4« •

fa > » .Jf*4 \*U.* V*****

- L * **.*. - ##. —**.fii*"**--***.".tzzT'

KUNCZ ALADÁR KÉZÍRÁSA

Noirmoutieri naplórészlet

MÁSVILÁGI ÉRDEK 1—latalmas érzések fölgyújtására elegendő néhány alkalom. A legnagyobb dolog, az élet, tűnő pillanatok műve csak... Évtizeddel a világháború előtt a magyar középiskolai tanárság súlyos vál­ ságba sodródott. Az általános végzet preludiuma volt. Elborították a világnézleti harcok; a politikai hatalom a fizetés - és nyugdíjrendezés során ugyancsak megtaposta. A pókhálóból harcba és polgárháborúba kellett kiszállni. Kü­ lönben is fenyegető idők gomolyogtak. Hallani lehetett a történelem szekeré­ nek dübörgését. A fejlemények során, a szenvedélyes mozgalmakban az aradi tanárság, mint már egyszer a fiatal Jancsó Benedekek idején, a „radikálisok" egyik vá­ rát építette föl. Helyén valónak találta, hogy én viseljem képét Budapesten s menjek föl a politikai hatalmat döngetni, vezérletünket véresre sarkantyúzni. Ott aztán parancs szerint meg is „ütöttem" a nagy ellenzéki hangot. A csata első tűzszünetében szokásom szerint félrehúzódtam töprengeni: mi és hogyan történt velem, mi hogyan történik velünk? A flagellációból egy magas, szikár, mégis kissé puha s egészen elegáns ifjú — szokatlan alak a szeg­ letesek s nehézkesek olimpiádján — rebentett föl. Csupa mosoly, édes ragyo­ gás. Megfogott a rövidlátó szemből mosolygó fény, a választottak jelzőlámpája. Fejét nőies negéddel bájosan féloldalra hajtotta. Nyugodt, megvesztegető, há­ tai szilárdságú hang csendült meg: — Kuncz Aladár vagyok — hanyag kézadás, — örülök, hogy szülőváro­ som líceumával egy táborban lehetek. — A tankerületi főigazgató fia?... hát akkor te dupla forradalmat csinálsz... — A magam útját járhatom, a fiatal nemzedékét... Szeretet számára nagy keret állott előttem. Az estebéd közben ez a fé­ nyes keret rohamosan kezdett megtelni. Minden perc adott valami szépet, jót, okosat e varázsló fiatalságból. Fűszeres hangulat volt, néha ügyetlenül monokli szorult a Kuncz-fiú szemébe. Ez a nagyvilági póz különösmód az egyetlen tanári félszegségnek hatott rajta. Egyébként is furcsa volt az emberevők közt ez a charmeur, a világi szerzetesek körében a vivőr, a súlyos koloncok sorai­ ban a franciás causeur. Egy gamin, aki jó „szivét a homlokán hordja" s a bírálattól, ítélkezésektől, pontosságtól keserűek között szokatlanul „tekin­ télynek örvend"; ostromló szándék nélkül is középpont. Néma és láthatatlan kí­ vánságokra bonyolult kérdéseket göngyölt ki és taktikus ötleteket ontott. A művész villanó jellemzései s az esztéta szabatos kritikái nőttek ki szavaiból. Idősebb kartársai büszkélkedtek vele, hogy az új irodalom egyik reménysége; a Nyugat vezérkarában ül s az öregek se haragusznak reá. Igen, akit mindenki szeret, pedig valaki... Már is bent voltam a bűvös körben. Az első kortyra jóízünek találtam bájitalát. Megszerettem, ahogy gyereket, meg nem kívánt asszonyt, jó barátot szeret az ember: a szeretet szerelmével. A tanári csatáinkat aztán sorba elvesztettük; a polgárháborúban is egé527

SPECTATOR: MÁSVILÁGI ÉRDEK

szen lebírtak bennünket. Döntő eredménnyel. £1 is keseredtünk: aki érték volt közöttünk, visszatért egészen az irodalomhoz és tudományához. A magam fajtájú, sürgető alkalom hijján meddő és felesleges ember pedig a magánosságba. Majd a Balkán legmélyére sodort a háború. Szem elől vesztettem az íróság­ ban jól növő Kuncz Aladárt. Hangsúlyozom: K u n c z A l a d á r t . Az össze­ omlás után is az előző életet kerestem, a nélkülözhetőséget akartam foly­ tatni. Se múlt, se jövendő ne izgasson többé. A kor azonban, a kisebbségi élet tiszta kezdetén egy kicsit eszményi volt: az apagyilkosnak is megkegyelmezett. Ez a népamnesztia kicsalt a barlangból, mint a zimankós gyertyaszentelő a med­ vét. És odakint aztán egyre többször hallottam, hogy Kuncz Aladárból „ D a d i " lett. Egy kezdődő fogalom. Az új erdélyi ember, aki kezdemé­ nyez és nyugtalanít. Szerényen, mintegy a társaság és vidámság paravánja mögé bújva vezérkedik. Keze még hozzám is elért. Így aztán illett volna már a régi Kuncz Aladár után a kitűnő, lelkes, optimista, jó Dadit is megismernem és egész közelről szeretnem. De nem bírtam önként elnézni Kolozsvárra és találkát elfogadni a boldog ifjúkor emlékeivel, míg a kényszer egyszer aztán mégis csak odalódított. A kolozsvári újságírószervezet a Jókai-centennáriumkor ser­ leget avatott s a beszédmondást rám bízta. Előző este jöttem meg Kolozsvárra. A sok esztendő után viszontlátott város nagyon a lelkemre nehezedett. Ügy állottam meg — szemben új és ismeretlen emberekkel — az újságíróklub nagy termi ajtajában, mint maga a szerencsétlenség. De ködös szemem előtt egyszerre döntő mozdulat hullám­ zott. A segítség jött. Hangos, nagy társaság kellős közepéből, szép asszonyok szomszédságából kiemelkedett valaki és szívességgel teli, széles, nehéz ringassa! elembe jött: — Isten h o z o t t . . . De úgy látszik, nem ismersz meg? (alig észlelhető, pillanatnyi meghökkenés a szemében) . . . D a d i . . . Kuncz Aladár vagyok... Az eláradó mosoly és fény simogatása közt erősen szegyekéin, hogy nem ismertem meg rögtön. De h á t . . . Istenem, nem tehettem róla. Megváltozott. Szemén hályogos, tünedezni próbáló fájdalom, köröskörül vörös vonalak. A száj friss, mosolygó, de valahogy a keserűség emlékével, megviselt fogakkal. Az alak megduzzadt, mint a folyton ülő kézimunkásé. Az egész ember hosszú, fáradt álomból virradhatott föl mohó örömök pótlására. Lehet, hogy mindezt csak később állapítottam meg, előbb épp csak megéreztem. Mert sok nehéz esz­ tendő kölcsönös firtatásai között egy rövid és elhárító válaszából megtudtam, hogy fél évtizedig francia fogságban volt. összeszorult a szivem. Az aradi fo­ golytábor viziója rémlett föl előttem: többezer balkáni férfi, aszony, gyerek hemzsegő nyomora, kazamaták, férgek, földrehintett szalma, orrcsavaró bűz. Később, mikor már elmentem — a háború első három hónapjában az őrszázad, tisztje voltam, — még a kiütéses tífusz borzasztó pusztítása is. Nem tu­ dom elmondani, hogy mily könnyes, keresztényi alázattal fordultam akkor Kuncz Aladár felé, hogy bámultam visszahozott élete fájdalmas jelentőségét, a halálos fáradtságban a múlt szelíd akceptációját s egyre parázslóbb akaratát a jövő irányában. Meg tudtam látni s érteni kétnapos együttlét alatt a belőle áramló 528

SPECTATÖR: MÁSVILÁGI ÉRDÉk

rejtelmes emanációt. Most is kísérteties visszagondolnom, mily pontosan jó­ solt meg dolgokat, a mik már is bekövetkeztek vagy közeledni látszanak. Még azt is megmondta, mily személyes relációk várnak reám itt s a külföldi ma­ gyarságnál. Akkor elképesztő, lehetetlen dolgokat. De a fogságban elvékonyod­ tak idegei. Messze látott és előre érzett. Ha nem született volna művésznek, azzá lett volna e drága áron. Folyt az idő, folyt a szó. Megismertem s meg­ szerettem Kuncz Aladár után Dadit is. Hát ő engemet?... Láttam, hogy szerető szivek piros sövénye zárja el minden új kínálkozástól. Imádják félté­ kenyen. Ha nem is épp a készülő művészt, akkor á kész embert, a mind­ annyiunknál emberibb embert. Végül is úgy fordult, hogy alkalom jött közelférkőznöm e kincses fé­ szekhez. Aki annyi cselekedetre tudott másokat biztatni, alvó vagy ismeretlen terveket fölébreszteni, ágrólszakadtakat fölkarolni, tudott keresni, meglátni, segíteni, sorsokba nyúlni, Dadi beleavatkozott az én életem csordogálásába is. Egy karácsonyi cikkemben valami olyasfélét írtam, hogy az Ellenzéknél kezd­ tem a hírlapírást, úgy látszik ott fogom befejezni. Ezt a sort jóakaratun félre­ értette s addig mesterkedett, amíg Kolozsvárra nem költöztetett. Háromévtízedes vackomból piszkált ki. A rábeszélő tehetségén kívül csak egyetlen szövet­ ségese volt: az Erdélyben halni vágyó asszonyom utolsó nosztalgiája. Itt volt az alkalom mindennapos, forró barátság megvalósítására. És az összes jelek biztatók voltak. De a fátum közbeszólt: a magamé s az övé. Nagy alkotás­ vágyát megmozgatta művészlelke méhében a szép, szívre ölelt életből való elmenetel sejdítése. A „Fekete kolostor" megírása megszokott rendjétől el­ vonta. Szinte remeteségbe vonult. A kórágynál tett látogatásaim így már csak a másvilági örök barátságot készíthették elő. Merthogy ez az örökelvi barátságunk meglesz, bizton hiszem. Ott az apex-csillagon, mely felé kígyóvonalban halad naprendszerünk. Gondosan készülök reá. Mindent megfigyelek és megjegyzek, amiről tudom, hogy szel­ lemét ott is fogja érdekelni, hadd tehessek majd pontos jelentést neki, mikor homokórám lefut. A jóság, szeretet, szépség tényeiről, melyek reményt nyúj­ tanak a Kuncz Aladár-i lényeg fokozatos térfoglalására a pillanatnyilag elfaj­ zott földünkön. Aztán a „Fekete kolostor" nemes diadaláról. Így csonkaságom kiegészül. Mert a másvilágnak csak úgy van értelme, ha megadja, amivel a föld adós maradt. Akinek élete rövid volt, „hosszú" lesz az öröklétben. A Kuncz Aladár kevés 45 évét boldog csillagévek sokasága pótolja meg még szebben, mint a minő az a halhatatlanság, melyet a „Fekete kolostor" és a földi széplélek megragadott. Ave Géni magistri, morituri Te salutant. SPECTATOR

34

529

AZ EMBER A A i az, ami a F e k e t e k o l o s t o r emlékezetes lapjain különösen meg•" kapja és leköti az olyan olvasó lelkét, aki maga is szokott írással fog­ lalkozni? Ismételten visszatértem az emlékírat sok fejezetéhez s igyekeztem ki­ emelni és elválasztani a magam számára a hatásoknak azon elemeit, amelye­ ket az elmúlt jó ember és nemes barát alakja és életének emlékezete váltha­ tott ki lelkemben. Azon igyekeztem, hogy elfeledjem a könyv írójával történt sok kedves és tisztaemlékezetű találkozásaim benyomásait; hogy így tisztán álljon elembe a művész egyénisége magából az írásból, amely egyedül van hivatva átvinni az ő nevét a jövendő időkbe, amikor már nem fog élni senki sem közülünk, akik őt szerettük és nagyrabecsültük. Azt akartam, hogy rövid időre elfeledjem a kedves szerencsét, hogy akik őt szerették és akiket ő sziveit, valaha én is azok közé tartoztam. Azt akar­ tam, hogy rövid időre elfeledjem kora sirbahanyatlásán feldöbbenő gyászo­ mat és s i n e s t u d i o állhassak tanuságtételre a jelen elébe, bizonyítván, hogy a feltétlen elismeréssel, a magasztalással szóló méltatások, amelyek a roko­ nok és barátok koszorúival együtt borultak frissen domborult sírjára, nem a barátok vagy céhbeliek szeretetének és gyászának megnyilatkozásai voltak, hanem a tárgyilagos igazságnak örökké megálló, az egyének életétől független fundamentumán épültek. Meg akartam magamnak szerezni a jogot, hogy mint érdektelen szem­ lélő álljak maradandóságának tanuságtevői közé. De képtelenségre vállakoztam. Mert a F e k e t e k o l o s t o r minden lapjáról döbbenetes közvetlenség­ gel és igazsággal, alázatossággal és őszinteséggel sugárzott elembe a Lélek, amelyet sejtettünk és amelyet oly igen kellett szeretnünk. S így ahelyett, hogy az objektív méltatás távlatába állhattam volna, csak még közelebb, egé­ szen közel jutottam hozzá. Akit eddig csak sejtettem, az most engedte magát egészen megismerni, és megismervén, emberi és művészi mérték szerint az iga­ zak közé kellett a magam számára véglegesen beiktatnom. De hiszem és tudom, hogy ez így történt volna, ha sikerül is objektív­ nek lennem vele szemben. Utóvégre vannak mértékei az embernek és a mű­ vészetnek, amelyek függetlenek attól, hogy remeg-e a keze valamely érzelem­ től annak, aki alkalmazza őket. K u n c z A l a d á r azok közé tartozott, akik kora ifjúságukban belé­ szerettek a francia szellem fényébe és ragyogásába. Rágondolva a szenvedé­ sekre, amelyeket neki később ez a szellem okozott, szeretném azt mondani: akik beleszédültek a nyugati szellem fényébe. De mert túl vagyok, igenis túl az úgynevezett megértő ifjúság esztendein, könnyen annak a félreértésnek ten­ ném ki magamat, hogy valamely nyugat-ellenes elfogultságnak a vádjával illet­ hetnének. Holott eszembe sem jut az efféle; eszembe sem jut különösen most, amikor e szellem egyik legnemesebb magyar rajongójának és képviselőjének árnyékán jártatom a tekintetemet. K u n c z A l a d á r istenáldotta lelkén a francia kultúra okos és öntudatos tanulmányozása és szeretete majdnem kizárólag előnyös hatásait érvényesítette. A művésziélek, mely a F e k e t e k o l o s t o r gazdag és komor kaleidos53°

KOVÁCS DEZSŐ: AZ EMBER

kopjából felénk sugárzik, mentes a szertelenségektől; az emberélet igazi je­ lentőségeinek elgondolásán, megértésén és nagy művészek alkotásain tisztult biztos művészi ízlés korlátlan hatalmú birtokosa. Egy magas1, igen magas szín­ vonalon álló művészleiket tanulunk megismerni benne, aki egy pillanatra sem tévelyedik meg annak megítélésében: hogy mit érdemes megírni, mit kell meg­ írni és hogyan kell megírni; aki megőrizte képzeletének és erkölcsi felfogásá­ nak szüzességét. Így bátran és ártatlanul érinti az emberi nyomor és szenny legkényesebb jeleneteit is; bátran és póz nélkül szól olyan kérdésekről, amelyekről pirulás vagy averzió nélkül csupán az igaz és tisztalelkű művésztől fogadjuk el a szót. így volt lehetséges csupán, hogy a véres és iszonyú jelenetek rajzai mel­ lett, amelyek a borzalmas frontokon szétszaggatott emberi csontok és agy­ velők történeteit állították a legboldogtalanabb korszak elébe, teljes érdeklődést tudott kivívni és biztosítani á maga és internált tábortársainak méltatlanul szen­ vedett, de amazokéinál százszorta csekélyebb és jelentéktelenebb szenvedései és nélkülözései számára. Hiszen bármint nélkülöztek is, bármennyire méltat­ lanul bánt is velük egy elvakult nagy nemzet idegessége: a Fekete kolostor boltozatai alatt és Ile d'Yeu kazamatáiban mindenesetre biztosítva voltak az ellen, hogy gránát törjön be hozzájuk és szétrúgja őket, mint testvéreiket a frontokon. De nem voltak biztosítva a világ lelkét megfertőzött elfogultságok bru­ talitásai ellen. A Fekete kolostor lakóinak története a háborús szenvedések új jeleneteiről emeli föl a lepelt. Így teljes emberi érdeklődésünk követi sorsukat és első sorban magának az írónak a sorsát. Az újdonság ingerén kívül mi ennek az oka? Én azt hiszem, hogy különösebben megfogja a lelkünket a kiváló mű­ vész példátlan szerénysége, majdnem alázatossága. Internált írótársaival, ba­ rátaival úgy látogatott el Parisba, mint a francia szellem szerelmese s midőn a gloire nemzete ráteszi a vállukra súlyos kezét és a fizikai és lelki nélkülözé­ sek végeszakadatlan kínszenvedéseit reájuk árasztani meg nem szűnik: férfia­ san, keresztyéni türelemmel viseli sorsát. Kitörései vannak — hiszen a megőrülés határain is jár, — de kitöréseire szordinót tesz. Üri ember marad, európai színvonalú, a szennyben és piszokban is; de ember. És annak a közelségnek, amelyben olvasóival mindvégig megmarad, kü­ lönös ízét és értékét az adja meg, hogy csakhamar kénytelenek vagyunk észrevenni és elismerni: ez az ember, aki ilyen közel volt hozzánk, egyúttal kiváló költő, biztos tekintetű ítélőmestere az életnek és biztoskezű művész, aki meglátja a művészileg szépet, nevezzék azt meghatónak, különösnek, fur­ csának, emlékezetesnek, megrazónak vagy éppen groteszknek is. És amit meg­ lát, azt néhány vonással, bizton állítja élénkbe, legyen az emberi alak, emberi sors vagy csupán hangulat. A terjedelmes írásnak minden fejezete szakadatlanul újabb és újabb meg­ lepetésekkel szolgál ebben a tekintetben is. Nem bírjuk elfizni magunktól a kérdést: vájjon, ha megél s újabbat alkot: bírhatja-e ezzel a gazdagsággal? Mert ez a könyv a maradandóságnak született. KOVÁCS DEZSŐ 34*

531

BÚCSÚ A KISEBBSÉGI SORSTÁRSTÓL J7"uncz Aladárt az erdélyi magyar és német írók közötti első összejövetelen ismertem meg, mely Nagyenyeden folyt le s amely bár komoly gyümöl­ csöket hozott, kezdetben csak kedves ötletnek látszott. Ottó Folberth kis autójával vitt a beérett terméstől mosolygó vidéken át néhány szász írót Bras­ sóból Enyedre. Mi, szászok kisebbségben voltunk. Egy vendéglő kertjében ismerkedtünk meg s a következő nap magasan a völgy fölött együtt ettünkittunk a református kollégium erdejében és már akkor éreztük, hogy itten olyan szellemi együttműködés gyökereit teremtettük meg, melynek ereje ta­ lán abból származott, hogy ezen a szép vidéken a barátságos együttlét azon­ nal meghozta számunkra az emberi egyetértés hangjait. Minden napi kérdés fölött, már akkor az ^ok számunkra a legfontosabb, hogy szülőföldünk szel­ lemét az eddiginél gazdagabb erejű és hatékonyabb formába öltöztessük, mű­ vészi alakot adjunk neki, szavakba formáljuk ki. Ugyanazt a szellemi öröksé­ get éreztük telkeinkben, ugyanazt a kötelezettséget, hogy ezt az öröks5g:t az életbe vigyük ki. Akkor — az első találkozásnál, mikor még a követendő út- és az irányt­ mutató elnevezés ismeretlen volt előttünk, mikor az „erdélyi lélek" megjelö­ lés, mely azóta számos ostobaságra és néhány értékes műre adott alkalmat, még különösen merész dolognak látszott az erdélyi magyarok előtt, — akkor egy elegáns, jóarcú, vígkedélyű ember ült velem szemben a mezőn, kezében boros­ pohárral és kissé oldalt hajtott fejéből bőségesen termelte az értékes kezde­ ményezéseket. Lehettünk vagy tizenketten. Áprily tartózkodó, szinte józan egyéniségével, a bohémtemperamentumú Kós Károly, a fiatalos és nyúlánk Kemény báró, Wittstock, a bőhangú elbeszélő, aki sohasem áll szilárdabban a lábán, mint mikor közel van a földhöz és még közelebb a borhoz, Tabéry, Jekelius, Folberth és még néhányan. Mindenikük inkább odatalálónak lát­ szott előttem a mezei környezethez, mint Kuncz, aki elegánsan és felsőbbségesen ült köztünk és amellett talán legmélyebben élvezte a szép improvizációt. Azóta még néhányszor voltam vele együtt, kétszer a Helikon-ülésezés alatt a marosvécsi várban. Ekkor éreztem meg, hogy ez az ember, akinek kedvessége annyira elragadott, mit jelent a magyar irodalom számára. Kezé­ ben láttam összefutni az Erdélyi Helikon hasábjain azokat a szálakat is, me­ lyeket még szinte öntudatlanul Enyeden kezdtünk fonni. Gyakran váltottam vele levelet a két év alatt, amíg a folyóiratot vezette. Bámultam tehetségét, mellyel az Erdélyi Helikont kiépíteni tudta, olvastam néhány írását, amikor hirtelen és teljesen váratlanul megérkezett halála híre. Alig tudtam magamhoz térni a sorscsapástól, melynek teljes jelentőségét akkor fogtam föl, mikor éreztem, hogy Erdélyben mindenütt, ahol a költészetnek és az emberségnek hirdetői vannak, ugyanúgy megértés nélkül állottak a csapással szemben. A

532

SZENTIMREI JENŐ: HELIKON A FEKETE KOLOSTORBAN

Irodalmi munkásságáról nem beszélhetek, mert nem ismerem eléggé ala­ posan. Meg kell állapítanom azonban, hogy halála veszteség ránk, szászokra is. Vele mindig úgy dolgozhattam, ahogy baráttal dolgozik az ember. Minden olyan dolgot, melyhez a mi közreműködésünkre volt szüksége, baráti szel­ lemben fogott meg és olyan szivélyességgel nyújtotta felénk, mint annak ide­ jén Enyeden a poharat, utolérhetetlen kultiváltsággal és víg szivélyességgel. Mikor 1930 nyarán Marosvécsen búcsúztunk el egymástól, nem gondoltam volna, hogy ez az utolsó kézszorítás. Ügy üdvözöltük egymást, mint akik holnap újra találkozhatnak. Erre az életbiztos gesztusra és akadályokkal nem­ törődésre alapozva hangsúlyozom mostan, mikor a küzdő társ átadta helyét, annak az ügynek szimbolikus biztonságát, melyet ő szolgált és amelynek mű­ vészetével lelket adott. HEINRICH ZILLICH a „Klingsor* szerkesztője

HELIKON A FEKETE KOLOSTORBAN larcban járt közöttünk, vagy félrefordította untalan a tekintetét, hogy ne le­ igazi arcába tekintenünk? A Fekete kolostor pózoktól megtisztított, mélyen emberi szenvedésekben megfürösztött s végsőkig leegyszerűsödött hőse köz­ tünk bar-kochba játékokba feledkezett s néha úgy tűnt, mint akinek legfőbb ambí­ ciója, hogy kiváló sportteljesítményekkel kápráztasson amatőr sportembereket. Zaj­ talan és soha az előtérbe nem tolakvó, de passzivitásában is tevékeny egyénisége élesen hasad ketté halála után: arra, aki valóban volt és arra, kinek megjátszotta magát. Rosszabb magyarsággal, de pontosabban kifejezve arra, akinek „hagyta magát látszani". A halál árnyékába kellett érkeznie, aki mindig kissé s z e r e p e t játszott meg a többi emberek előtt, hogy úgy tudja adni magát, annak tudja adni magát — a Fekete kolostorban, ki legbensőbben és legszemélyesebben ő, önmaga.

Á hessen

* Előttünk járt egy nemzedékkel s magával hozta közénk annak a nemzedéknek minden pregnáns velejáróját. A pózokbarejtett érzelmességét éppenúgy, mint a megjátszott hanyagságot s az oblomovizmust, amely mögött pedig cselekvésre kész akarat feszül, hogy amikor a maga igazi munkaterére érkezik, váratlanul tevékeny és kiérlelt céltudatosságra valló életbe kezdjen. A wildei, vagy még inkább a brummeli írótipust testesítette meg, amelyet messzesodortak az idők tőlünk, akik közt ma már a kétkezi munkások soraiból feltört Kassákok mutatják a megpróbálóbb ma és a még több problémával leselkedő holnap írójának új formáját: a tömegek életével egy emberét. Jellemző, Hogy az erdélyi légkörben mégis ő képviselte a „modern író"-t, akit némely rövidlátó körök egyenesen az „átkos destrukció" vezéralakjának láttak. Pedig inkább abban volt destruktív, amit megtenni elmulasztott, amit olykor túlkönnyedén kezelt, ami már kívül esett az ő írónemzedéke érdeklődési körén, sem­ mint abban, amit Erdélyben építenie lehetett. A mai generáció szemében a fél533

SZENTIMREI JENŐ: HELIKON A FEKETE KOLOSTORBAN megoldások sokkal súlyosabb elbírálás alá esnek, mint az egész elgondolások. Ha valamikor igazat adtunk a madáchi axiómának, napjaink rohanó tempójú s pillanatról-pillanatra új elhatározások elé állító élete még inkább egyenes parancsként vetíti elénk: a tett halála az okoskodás. Mert minden percünk új cselekvésre ren­ del, új állásfoglalásokra kényszerít, kénytelen revíziókat hajtat végre velünk, hacsak eltompulni, elközönyösödni s ami ezzel egyet jelent: elveszni nem akarunk. Nemcsak mint magyarok s nemcsak mint erdélyi magyarok. Emberekként is a szakadatlan elsővonalbaállás, a szakadatlan harc alattomos és emberietlen erőkkel, szakadatlan keresése a kibontakozás útjainak, ezek a ma elsőrendű írójának feladatai. Itt nincs helye kiegyenlítő és leszelidítő fékeknek, mert a szembenálló sötét hatalmak sem ismernek kiegyenlítést és fegyverszünetet. Ők a feltétlen megadást követelik s minden erejükkel a magasabb emberi érték teljes megalázását akarják kierőszakolni. Drök harc ez, de soha ilyen leplezetlenül és soha ilyen vehemenciával nem dúlt, mióta az emberiség a haladás krisztusi igéivel felvértezetten áll szemben minden korok „farizeusaival és írástudóival". És ebben a harcban nem a Fekete kolostor Kuncz Aladárja állott mindig és egész mellel az élünkön. Ama másik, a háboruelőtti, a brummeli életművész Kuncz társasjátékokba menekült, talán mert fáradt volt, mert minden ellenkező látszat elle­ nére magános volt és egyedülvalóságra ítélt, aki egy kollektív társadalom minden nyomorúságát átélte már és félt átengedni magát teljesen az új kollektivitásnak, holott ennek kiépítésén fáradozott. Egész jellemzően adós maradt önmagának is a végső következtetések levonásával. Maga a tény, hogy idejött közénk, mert idetar­ tozónak tudta és érezte magát s hogy mégis a mi állampolgári kötelékünket mind­ halálig vonakodott együttvállalni velünk: a teljes felelősségvállalásban legalább is óvatosnak mutatja s emiatt a teljes feloldódással is adósunk maradt, egészen a — Fekete kolostorig. * Az életépítés kezdő, heroikus éveire emlékezem Erdélyben, amikor ő még nem volt közöttünk. Talán nem volt olyan okos, olyan előrelátó s a kiegyensúlyozás művészetében olyan fejlett az az időszak, mint az utána következő. Lehet az is, hogy az addigvaló szüntelen bukások és újrakezdések kifárasztottak már minket s a lendület Iankadásának okait kizárólag csak a magunk véges erőiben kell keresnünk, de én úgy érzem: azokban az első időkben meg tudtunk volna halni az eszméért, amelynek megvalósítását célul magunk elé tűztük. Pár éve pedig, jó pár éve már, valamennyien csak „helyezkedéssel" foglalkozunk. Lehiggadtunk volna? Ó, a higgadtság bölcs és kiegyenlített. Célokat lát és e célok felé nyugodt léptekkel menetel, ajakán a megtalált magabiztosság derűjével. Mi pedig fáradtak vagyunk és keserűek. Líránk erjedő, fiatal hevei hol vannak? Hol a harcok a színpadért, az igazi erdélyi játékszínért? Félszemmel mindenki messze kacsint és azt nézi, hol kaphatna egérutat, ahol olcsópénzre válthassa fel magát s kétesértékfi efemer sikerekért eladhatná írói lelkiismeretét. Jó, hogv Kuncz Aladárból az igazi, a Fekete kolostor szerzetese maradt reánk, aki szeretetben és szenvedésekben egv volt az őt körülvevő világgal. Jelzőtfiz ma­ radt így, mely távoli ormokon ég, ahova el kell jutniok mindazoknak, akiket nála kevesebb megpróbáltatás ért. O t t kell találkozni mindnyájunknak, az lesz az igazi Erdélyi Helikon. Mert ott a tömegeink is együtt lesznek velünk és mi újra egyek leszünk •velük. SZENTIMREI JENŐ 534

A „FEKETE KOLOSTOR" MARGÓJÁRA KUNCZ ALADÁR EMLÉKÉNEK NAGY SZERETETTEL

Az őrületnek fehér bástyájáról nézel s nem merem felnyitni a számat: a közelben borzalmas távol tátong s megkínzott földön halk glória támad. Kámzsa van Rajtad. Fehér kínlódásból s olyan jóságból, melynek neve nincsen s amit ha lelkünk el akarna érni, minden hívságot el kéne veszítsen. Állasz és nézel, úgy, mint mikor régen Három Hollókról beszélgettünk hosszan s ismét érzem: a téboly parancsára szegény szivem ezerbe kéne osszam. S ismét érzem: ezer kép kéne Rólad: szájadszéléről s csodás szemeidről, mely akkor is, ha könnyedén mosolygasz, milljó titoktól búgon melegít föl. Most már örökre ott fogsz állni nékem Noirmoutier fehér papjaképen: szent szimbólum, hogy szenyben és piszokban hogy őrizheti lelkét Ember épen! Az őrületnek hófehér bástyáján nézünk a mélybe: hogy' kavarog, árad, s mindegyikünk a lelke mögött érzi a múlt s jelenből épült gyilkos várat. Megborzongunk. Mindenki önnönkínján s emlékein a végtelenbe dermed s nagy emberséged drága lángja mellett egy pillanatra letesszük a terhet. BÁRD OSZKÁR

535

KUNCZ ALADÁR A BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF-KOLLÉGIUMBAN A régi Eötvös-kollégium a Csillag uccában egy háromemeletes nagy bérkaszár•*• *• nyában volt. A földszinten egy úri család lakott. Az első emeleten néhai Kerkápoly Károly pénzügyminiszter özvegye az egyik szárnyon, a másik szárnyon a fiatal kollégiumi tanárok s egy lakosztályban kollégisták. A második emelet egyik felében lakott Bartoniek Géza, a kollégium igazgatója, állandóan patrónusa, atyai pártfogója ötven bölcsészettanhallgatónak, akiket azon a címen vettek fel ide, hogy egész gimnáziumi pályájukon keresztül tiszta jeles tanulók voltak. A második eme­ let másik szárnyán volt a kollégium könyvtára, gyönyörű, ízlésesen kötött könyvek­ kel, amelyeket csak óvatosan fönt, a lap szélén emelve volt szabad lapozni s jaj volt annak, aki ujját megnyálazva s a lapokat felgyűrve fordított egyik oldalról a másikra, vagy esetleg fület hajtott a lap felső sarkán. Itt a második emeleten egy lakosztály volt. A többi a harmadik emeleten. Ugyanitt volt az ebédlő és a tár­ salgó is. Az ebédlőben zongora, a társalgóban asztal, székek, könyvespolcok, raj­ tuk „Fliegende", „Meggendorfer Blatter"-kötetek és sakktáblák. Vacsora után rend­ szerint itt pihentük ki az egész napi fáradságot. Mert egész nap dolgoztunk, sokszor napi tíz órai előadást hallgattunk és dolgoztunk végig. Estére csak úgy gőzölgött a fejünk a sok finnugor, latin, görög, német és francia tudománytól, — másoké egyéb tudományoktól, de mi magyar-latin-görög szakos tanárjelöltek vol­ tunk s ennek megfelelően tömtek bennünket ismeretekkel. Rengeteget dolgoztunk, többet, mint kellett volna. Kötelezett bennünket a múltunk, a belénk helyezett bizalom, a hozzánk fűzött várakozás, (melyet sokan nem váltottunk valóra) s fő­ ként a verseny, hogy a többiek túl ne szárnyaljanak. Legtöbbször vacsora után is tanultunk még, sokszor éjfélen túl is, de ha volt pénzünk és kaptunk kimenőt, színházba is el-eljártunk s az éjszakai Budapesten szívesen néztünk körül azokon a helyeken, ahol az ifjúság akkoriban mulatni szokott. Ismertük a múzeumokat, könyvtárakat, az összes kulturális intézményeket, de nem voltunk naiv ifjak s a városliget, Buzelka, Bableves-csárda, „Hazám", „Egy rózsaszál" kávéház, diákmulató­ helyek és lebujok, varieték felvilágosítottak bennünket az élet más irányairól és lehetőségeiről is. Voltak zsúrokba, házibálakba, sőt nagy bálákba járó kollégisták is, ez azonban csak kis százalékunk volt. S ha egyet-egyet ki kellett bálra öltöztetni, mozgósítva volt az egész kollégium: olykor még B. G.* úr is hozzájárult az öltöz­ tetéshez egy s más ruhadarabbal, mert az egész kollégiumban aligha volt öt teljes báli ruházati garnitúra, ennek is minden egyes darabja többnyire más tulajdonában. Egyébként jobban voltunk öltözve, mint a nem-Eötvös-kolléigsta filozopterek, ami azzal magyarázandó, hogy tulnyomórészben teljes ellátást és évi száz pengő segélyt kaptunk az államtól. A Csillag ucca 2. a Központi Vásárcsarnok háta mögött lévő Csarnok-térre né­ zett, honnan az illóolajokat tartalmazó gyümölcsöknek és zöldségeknek sokszor, különösen ősszel és tavasszal, felháborító illatárja tartott blokád alatt bennünket s alig mertünk ablakot nyitni. De ez nem tartott soká, mert júniusban már végző­ dött a munkánk és csak szeptember közepén vonultunk be újra. Itt töltöttük el életünk legszebb négy esztendejét, kemény munkában, komolyan készülve a tanári és a tudományos pályára. Életünk uniformizált volt. ö t v e n egyforma élet, előadá* Bartoniek Gézát, a kollégium igazgatóját röviden igy emlegettük. 536

TRÓCSANYI ZOLTÁN: KUNCZ ALADÁR A BÁRÓ EOTVPS-KOLLÉGIUMBAN sokon, vagy otthon könyvek felé hajolva eltöltött négy esztendő. Ez volt a Dadi élete is. De volt ennek az ifjúsági életnek egy másik oldala s én itt Kuncz Aladárt, a fiatal, bohémeskedő diákot ezen a másik oldalon akarom bemutatni. ötven fiatal ember egy társaságban ötven barátot jelentett, akik között — legalább is sok között — valósággal testvéri jóviszony fejlődött ki. Ceruzát, író­ papirost, cigarettát, cigarettapapirost, könyvet, sőt pénzt is, ha volt, szivesen ad­ tunk kölcsön egymásnak mindig. Volt egy kollégánk, aki mindennap mástól kért négy fillért hídpénzre, hogy át tudjon menni Budára. Mindennap meg is kapta a négy fillért, míg végre a negyedik évben egyik maliciózus kollégista megállapította róla, hogy sohasem volt Budán. Zseniális barátunkat azonban ez a legkevésbbé sem hozta zavarba: azontúl is pontosan jelentkezett a hídpénzért. Ezek előrebocsátása után bizonyára senki sem fogja kegyeletsértésnek tekinteni, ha Kuncz Aladárral kapcsolatban felfrissítem egy nevezetes tréfa emlékét, annál kevésbbé, mert ennek a tréfának magam is részese voltam s ha a tréfát kompro­ mittálónak tartanám Dadira, magamra nézve is kompromittálónak kellene tekintenem. Hónap vége volt és már csak alig néhány fillér csörgött a zsebünkben. De néhány fillérje még mindenkinek akadt. Ezt az összeget, kollégáink vagyonát, vala­ milyen úton-módon meg kellett szereznünk, mert délutánra külön-külön bár, de mind a kettőnknek programmja volt. A feladat szinte emberfelettinek látszott, sőt egyenesen kivihetetlennek, lehetetlennek, végrehajthatatlannak. S mi mégis végre­ hajtottuk a lehetetlent. Néhány nappal azelőtt Budapesten koncertezett Aino Akté, a híres finn énekesnő, kinek szépségét, csodás hangját és művészetét nagy lelkesedéssel ünnepelték az új­ ságok Európaszerte. Sokat beszéltünk róla a kollégiumban is, de Aino Akté el­ utazott anélkül, hogy a mi rajongásunkról tudomást szerezhetett volna. Négy nap­ pal elutazása után iszonyatos hír jelent meg az újságokban: a Skagerrakban, vagy a Kattegatban elsülyedt az a hajó, amelyen Aino Akté át akart kelni a tengeren. A hír nagy megdöbbenést keltett az egész társaságban. Némán, fájdalommal gyászoltuk a rokonnyelvű szép énekesnőt, mintha közeli rokonunk, vagy jó ismerősünk lett volna, s bizonyára volt közöttünk nem egy érzékenyebb lelkű, aki meg is siratta titokban. Aznap reggel, amikor mi a közkölcsönt meg akartuk szerezni, megérkezett az öröm­ hír, hogy Aino Akté él. Egyik újság szerint nem is volt az elsülyedt hajón, a má­ sik szerint a művésznő kitűnő úszó volt s nem tudom hány angol mérföld távolság­ ról kiúszott a tengerpartra, — szóval csodálatosan megmenekült. Mi természetesen az utóbbi híradást tekintettük hitelesnek s a kollégisták — talán Laczkó Géza ki­ vételével — szintén hazugságnak minősítették az újságok előbbi híradását. Vakmerőség volna ma, negyedszázad múltán „hitelesen" reprodukálni azt a megbeszélést, amely kettőnk között e hírnek elolvasása után lefolyt, de nagyon valószínű, hogy a beszélgetés körülbelül a következőképpen folyt le. — Aino Akté megmenekült. — Aino Aktc él. — Táviratilag üdvözölni kéne, ha tudnánk a címét. — De nem tudjuk. — Azért üdvözölhetjük a kollégium nevében. — Vagy legalább is megpróbálhatjuk üdvözölni. Feladjuk a táviratot. — Nem tudjuk a címét, nem kapja meg a táviratot. — Akkor inkább ne adjuk fel. — De a pénzt szedjük össze. 537

TRÓCSANYI ZOLTÁN: KUNCZ ALADÁR A BÁRÓ EPTVOS-KOLLÉGIUMBAN — Azt igen! Megállapítottuk, hogy Dadi ebédnél csengetni fog a poháron, feláll, bejelenti, hogy Trócsányi Zoltán, — a „finn tudós" Aino Aktét szerencsés megmenekülése alkalmából táviratilag üdvözölni fogja a kollégium nevében finn nyelven s felkéri a kollégistákat, hogy a költségekhez erejükhöz mérten járuljanak hozzá. Aki együttérez velünk, helyezze el a távírat költségeihez való hozzájárulását a zongorára tett tálcán. így is történt. A kollégisták, néhány cinikus és szkeptikus alakot leszámítva, meghatottan vették tudomásul a bejelentést s ebéd után egymás után rakták le négy-hat fillérjeiket a zongorára készített tálcára. Mi, szégyellve jóságunkat, egyik sarokban álltunk szerényen és komolyan. Már mindenki leadta a művészet oltárára szánt áldozatát, még a fiatal kollé­ giumi tanárok is, — kivéve a mindig szkeptikus Laczkó Gézát, meg szegény Nádasdy Danit, (aki a világháborúban később hősi halált halt), amikor Dadi megszólalt: — Hozd be a tálcát a társalgóba. A társalgóban éppen gólyagyfilés volt. Elképzelhető, hogy meresztették ezek a jámbor gólyák a szemüket, mikor a tár­ salgóban nyilvánosan megosztoztunk az Aino Akté táviratának díján s füfyörészve távoztunk délutáni programmunk végrehajtására. Nyereségünk azonban természe­ tesen csak látszólagos és igen rövid ideig tartó volt: hamarosan visszafizettük kol­ légáinknak hídpénz, kapupénz, szappan, vagy cipőzsinór alakjában. Mert ezek a té­ telek, mint nyilván nem tartott kölcsönök, állandóan forogtak és végeredményében soha sem lehetett eldönteni, hogy ki tartozik a másiknak. Dadi, mint már említettem, latin szakos volt. Egy évvel felettem járt, de elsőés másodéves koromban francia órákra együtt jártunk. Lucien Bézard, egy nagyon képzett, de annál félszegebb fiatal francia tanár volt a szakvezetőnk, kit magunk közt részben keresztnevén Lucinak emlegettünk, részben családnevének triviálisan megmagyarosított alakjával becéztünk, de nagy tudásáért igen tiszteltünk. Bézard szorgalmasan tanult magyarul s gyakran érdeklődött nálunk francia órán oly ma­ gyar szavak jelentése iránt, melyeket legfeljebb szótárakban lehet lenyomtatni, élő­ beszédben inkább csak férfitársaságokban szokás használni. Ilyen esetekben Dadi volt az interpretátor s szegény szemérmes Luci sokszor majd elsülyedt szégyenleté­ ben, amikor Dadi nemcsak a szó puszta jelentését mondta meg, hanem el is ma­ gyarázta s meg is mutatta, hogy például egy-egy igében jelzett aktus miképen hajtandó végre. Latin órákon nem voltunk együtt, de ott született ötleteiről állandóan érte­ sülve voltunk. Egyik ötletével mélyen megsértette kollégánkat, Draganu Miklóst, jelenleg a kolozsvári egyetemen a romanisztika nagyképzettségfi, jeles tanárát, ak! akkoriban, másodéves bölcsészettanhalleató korában halálosan szerelmes volt egy Olimpia nevű leányba. Ez valahogy kiderült. A legközelebbi latin óra előtt Dadi felírta a táblára „Olimpia" nevét s megkérdezte a kollégáktól, hogy mit jelent ez? Draganu elpirult, de nem szólt semmit. A többiek előre nevettek, sejtették, hogy valami vicc készül. — Hát, Draganu, ide figyelj! — szólt Dadi, — Olimpia a következőképpen elemezendő:

538

TRÓCSANYI ZOLTÁN: KUNCZ ALADÁR A BÁRÓ EDTVDS-KOLLÉGIUMBAN Olimpia Olim fűit pia sednunc Edepol Impia, amit így fordított magyarra: Olimpia — Hajdan kegyes volt — De most — Polluxra mondom — Kegyetlen. Az ünnepek szünidői alatt nagytakarítást szoktak rendezni a kollégiumban. Ilyenkor legnagyobbrészben hazautaztak a kollégisták, csak az maradt ott, akinek fontos dolga volt: vizsga előtt állók, vagy szakvizsgái értekezésen dolgozók. A nagytakarítás idején különféle lakosztályokban otthon maradtakat egy lakosztályba zsúfolták össze. Minden szobának volt egy ébresztőórája is, azokat is ide hordták össze. Egy izben vakáció alkalmával magam is Pesten maradtam. Egy este, lefekvés előtt, konstatáltuk, hogy két kollégánk kimaradási engedélyt kapott s későn jön haza. Nem vagyok benne bizonyos, hogy Dadié volt-e az ötlet, de az én emléke­ zetemben hozzákapcsolódik. Arról volt szó, hogy húzzuk fel a vekkereket egy óra utánra, negyedórai különbséggel s dugjuk el a távollevők ágya alá, szekrények tete­ jére, faliszekrénybe, ablak közé. Így is történt. Elképzelhető a két lump dühöngése, amikor éppen lefekvésükkor megszólalt az első ébresztőóra az asztalon. Ezt persze még véletlenségnek tekintették. De aztán az órák berregésére negyedóránként tom­ boló őrjöngés tört ki belőlük, mi pedig a párnába harapva némítottuk el kacagá­ sunkat. A harmadik vekkerszónál már verekedtünk s alvásról hajnalig nem lehetett szó, mert amikor már lejártak az összes ébresztőórák, a felbőszített éjszakai haza­ járók nem mertek, vagy nem tudtak elaludni és minden öt percben kurjantottak egyet. Végre hajnaltájban kimerülten elszenderedtünk valamennyien. Az utolsó évben egy asztalnál ültünk az ebédnél, vacsoránál. Az asztalfőn Laczkó Géza ült, mellette egyik oldalon Nádasdy Dániel, jeles matematikus és kitűnő hegedűs, akiről már föntebb is szó volt. Utána Zonda Ferenc, kinek nevéről sok szójáték fakadt, szintén matematikus, később fővárosi tanár, ő is meghalt a háború alatt. A Szent István kórház halottasházából temettük, kemény téli hidegben, — alig néhány gyászoló jelenlétében. — Á másik oldalon ült Kuncz Aladár, utána jómagam. Azt a csipkelődést, ami itt végbement, kevesen birták volna el. Lehe­ tetlen volt itt nagyképűsködni. Fiatal óriások voltunk valamennyien, fölényesen intéztük el a legsúlyosabb problémákat, a legnagyobb „tekintélyeket", kicsúfoltuk lírai költőtársainkat, az ábrándozókat, szerelmeseket, a dagályos szónokokat, jelen­ lévőket és távollévőket, egymást sem kímélve meg. Ha valamelyik valami bolondot mondott, — „szegény Tamás fázik" — állapítottuk meg róla. Ebéd, vagy vacsora után néhányan, többek közt Kuncz Aladár is szivarra gyújtott, sárga, világos, petytyes portoríkóra, pápaira, — a többiek cigarettára. Dadinak állandóan sárga volt az ujja a portorikótól, melyet nem annyira szívott, mint inkább rágott, amiért a többi szivarosok, akik büszkék voltak rá, hogy szárazon szívják el szivarjukat, sor kat heccelték. A portorikósok közül is meghalt már a fő-főszi varos: Toma József, szintén a háború alatt, a harctéren. Kuncz Aladár a könnyen tanuló és dolgozó típushoz tartozott. Nem lehet rí azt mondani, hogy vasszorgalmú volt és hogy az elért eredményeket kitartó és ernyedetlen munkának köszönhette. Nem volt „Sitzfleisch"-a, nem volt türelme olyan problémákhoz, amelyekhez cédulák ezrei, esetleg tízezrei voltak szükségesek. 539

TRÓCSANYI ZOLTÁN: KÜNCZ ALADÁR A BÁRÓ EÖTVÖS-KOLLÉGIUMBAN Negyedéves korában Toldy Ferencről írt pályamunkát, amellyel az egyetemen pályadíjat is nyert. Ez a pályamunka nagy kritikai képességről és jellemző erőről tett tanúbizonyságot. Később elszórtan a Nyugatban jelentek meg bírálatai, ame­ lyekben éles iróniával mondott véleményt a régi iskola, a kilencvenes évek egy-egy írójáról, vagy irodalomtörténészéről. Novellák, kisebb tanulmányok — ez volt iro­ dalmi munkája 1907—1914-ig. Ekkor jött a francia fogság, amely sok nagy tervet, álmot szakított ketté. 1919-ben került haza Franciaországból és rövid ideig tovább tanított a gimnáziumban, de szülővárosa s Erdély iránti kötelességérzete hazaszólította.

* Borbélynál voltam gyászjelentésében megjelölt utolsó találkozásunk délelőttjén, hogy illő formában tudjak megjelenni a délutáni temetésén. A lipótváros egyik elegáns udvari borbélyánál, ahol ő is sokszor borotválkozott fiatal korában, — bár annál kevesebbet nyiratkozott, mert gyönyörű adoniszi fejét olyan hajhullámok fedték, amelyeket igazán kár lett volna katonásan rövidre nyírni. Klasszikus, római arcát ifjúkorában hatalmas, sfirfi mfivész-frizura keretezte, szemén monoklit viselt, karcsú, magas alakját jólszabott sötétkék ruha fedte, s lábán finom sevró félcipő, vagy lakk­ cipő tette tökéletessé az elegancia harmóniáját. Huszonöt évvel ezelőtt még a filozopter rosszulöltözöttsége közudomású volt, az íróknál meg egyenesen kötelező volt a piszkos gallér és a hátul rojtos nadrág. Kuncz Aladár, a filozopter és az író, külsejében hódító világfi volt, akit hiába próbáltunk utánozni. Miközben a borbély azon fáradozott, hogy közelebb vigyen Kuncz Aladár tökéletes eleganciájához, az udvaron hirtelen gordonka zúgott föl. Egy uccai gor­ donkás, — valami szerződésnélküli moziszínész próbált szerencsét a nagy lipótvárosi üzleti ház udvarán. Tisztán, értelmesen, kissé túlzott érzelmességgel játszotta Tosca egyik fájdalmas áriáját, s egyszerre eszembe jutott az a jelenet, amikor régen, bol­ dogult ifjúkoromban Kuncz Aladár ott ült az Eötvös-kollégiumi társalgó közepén, bánatosan gordonkája nyakához hajtva fejét, és mi, kollégiumi kollégái áhítattal hallgattuk a zokogó hangszer csodálatosan zúgó, mélabús hangját. Ez az elegáns, nagyműveltségű, intenzív művészi életet élő úriember a világ­ háború kitörésekor Franciaországban rekedt, mint polgári internált és öt eszten­ dőt töltött piszkos börtönökben, földalatti kazamatákban, végigszenvedve a háborús fogság minden megaláztatását, szennyét és undorát. Imádott franciái leköpdösték, sárral, állati hulladékkal dobálták, megverték, emberi önérzetében meggyalázták, mérhetetlen lelki és testi szenvedéseket zúdítottak rá, beteggé tették lelkében és testében. A magyar irodalomnak nagy, bár szomorú nyeresége az a könyv, amelyet erről az öt esztendőről írt, de — hogy Kuncz Aladár tragédiája teljes legyen, — könyvének hatalmas sikerét már nem érte meg: a francia fogság, hazatérése után éppen tizenkét esztendővel, kivégezte. Dosztojevszkij regényei között van egy, amelyet mindenki borzalommal, szána­ lommal és undorral olvas végig, de végigolvas, hogy aztán újra, meg újra elővegye és ismét átolvassa az emberi szenvedéseknek ezt az irtózatos poklát. A „Holtak háza" ez a könyv, mely a szibériai ólombányák kényszermunkásainak az életét írja meg hihetetlen és nem pravoszláv lélek számára egyenesen megfoghatatlan ember­ szeretettel. Nem regény, nem ismertető munka, nem is egészen memoár, az olvasó úgy érzi, hogy minden sora igaz, bár úgy hat, mintha egy lázas fantáziájú regény­ író agyában született volna. A világirodalom legnevezetesebb és legolvasottabb köny­ vei közé tartozik, sőt magának Dosztojevszkijnek is egyik legkedvesebb könyve és 540

TRÓCSÁNYI ZOLTÁN: KUNCZ ALADÁR A BÁRÓ EÖTVÖS-KOLLÉGIUMBAN legnagyobb belső sikere volt. Kuncz Aladár könyve műfajilag is, élményi hátterét illetőleg is, kidolgozásában, felfogásában is a „Holtak házá"-val állítható párhuzamba. Húsz évvel ezelőtt, amikor az orosz klasszikusok állottak az irodalomban és a kö­ zönség érdeklődésében első helyen, az ilyen erejű és súlyú könyvekre azt írták a kritikusok, hogy valóságos orosz regény. Ha ósdi is ez a kritikai értékelés, mégis a legtalálóbb a „Fekete kolostor" megítélésére, bár Kuncz Aladárt egész világ vá­ lasztja el Pravószláviától és a nyomasztó pesszimizmustól, melyet az orosz klaszszikusok hirdettek. Kuncz Aladár a latin tanár, a Parist járó magyar, az élet élve­ zését, igenlését valló és hirdető világfi, a szalonoknak dédelgetett kedvence, fog­ ságáig iegkiáltóbb tagadása volt minden pesszimizmusnak. A reménytelenség anoirmoutier-i, perigueux-i és ile d'yeu-i börtönökben fejlődött nála oroszosan ható kétségbeeséssé. Ezt a reménytelenséget írja meg, ezt a kétségbeesést gordonkázza el, a legmélyebb húron, fájdalmasan a „Fekete kolostor"-ban. Helyenként magasba csap fel a hangja, de ez nem vidámság: szivünkbe hasít, mint a gordonka E-húrján a legmagasabb hangok. Egy-egy fejezet úgy hat, mint Saint-Saens, vagy Bach cselló­ szonátái. „ . . . úgy éreztem — írja fogságának egyik éjszakájáról, — hogy már hosszabb ideje alszom, mikor egyszerre rettenetes rémálomból riadtam fel. A hangok, a futó lány és fiúgyermekek körvonalai már abban a sötétségben vesztek el, amelynek nyomasztó érzékeivel a kazamata vett körül. Első pillanatban az álomkép össze­ függésére nem tudtam visszaemlékezni. Csak a szivem körül éreztem szorongó nyomást s ijedten kapkodtam magam körül, mert úgy éreztem, hogy öntudatomat elveszítem, s teljesen beleveszek a sötétségbe... A kazamata félholdalakú ablaka, a nyögő alvótársak, a zúgó szélvihar végre is megállt körülöttem. Ahogy mind biz­ tosabban éreztem őket magam körül, nyugalmam is lassan visszatért, mert úgy éreztem, hogy annak a sivár környezetnek létezése biztosítja öntudatomat is. Fel­ nyúltam a polcra, hogy dohányt keressek, s közben kezem beleütődött a falon lógó csellóba, amely hosszú zengéssel viszonozta érintésemet. Mintha kedves ismerősre találtam volna, gyöngéden simogattam végig a hangszeren. A fa jóltevően hűvös volt. Halkan megpengettem mindegyik húrját s hangokra gondoltam, lágy sóhajszerű félhangokra, amelyek ezekről a húrokról folytak bele a melódiába, s a bánat, az emlék, sajnálkozás ízét keverik el benne. Nincs-e volt életemnek minden napfényes mozzanata megbújva e sima kicsiny faszekrényben? A triók és kvartettek, amiket a kolozsvári piarista gimnáziumban játsztam? A „Képeddel alszom el", amivel sze­ gény apámat akartam múlt emlékeibe visszaringatni?... Úgy hittem, azért volna jó eljátszani apám kedves dalát, hogy kisírjam magam. Akkor mellem bizonyára nem lenne többet nehéz, mert a könnyek kijönnének belőle..." Eltűnt alakja gyakran fog még viszatérni kollégiumi kortársaihoz. Árnyékát félrehajtott fejével nem fogja elfelejteni soha, aki éveket töltött együtt vele. A Csillag ucca vásári lármájában, ha arra vezeti lábunkat a merengő emlékezés, han­ gok zűrzavarában gordonkasírás foszlányai röpködnek körül, a boldog ifjúkori ba­ rátság édes, fájó emlékei. TRÓCSÁNYIZOTLÁN

Í4*

IN MEMÓRIÁM Ünnepelje más a csitítás roppant tudományát, mely narkotikumokból épít a kínlódás fölé enyhe lugast Méhzümmögest s teleszirmú virágok bágyadt bólogatását hintve a pusztítás irtózatos munkája fölé Idegen álmokat, enyhe mérgek zsongító fogását s kandi képzeteit: Én a belülről sugalló világosságot ünnepelem, amely a romboló erők első rezzenésére feleszmél S látja a teendőt! A barátot, aki barátok közt ül szivarozva, hirtelen nyugtalanság fogja el Elsápad, hazasiet s miközben nagy fájdalmakról panaszkodik, lámpát gyújt s mindent gondosan számbavesz, Ami jelentős életében volt — és minden jelentős; bánat és öröm; az élet bármely pillanatban megszakadhat s ugyanakkor csodálatosan kerek. Csak a kívülmaradó érzi a szakadást erőszakosnak, hogyan is érthetné meg, hogy a különös hosszú ujjak füstté lettek s nem érintik többé a másik lélegző, meleg tenyerét? Mert egy dolog csak, nem több, ami miatt az ember, rendeltetése szerint, a világra születik. Egy s az a legjobb s minden más kevésbé jó, az amit álomban adtak: Hogy két ember összetalálkozzék egy bizonyos napon, Hogy egy nő megtaláljon egy férfit és annak párja legyen, Hogy valaki elrántson valakit a villamos elől, S talán a nagy feladat, amiről a párkák dalolnak a gyermek bölcsője felett, Amit az ember tapogatva keresgél s hogy meglelte-e s mikor: halálában tudja meg. Íme az alkotó, aki a rombolás küszöbén, megidézi ami életének tartalmául adatott: A félelmetesen dörgő tengert a bárkával, amelyen százegynehány ember szorong, A százegynehány embert, mindegyiket külön-külön, személy szerint, Hogy mindegyik látható legyen a kegyetlenül vastag falak közt, amint tesz-vesz, fúr-farag, henyél, vagy szórakozik, A nyúlós napokat, az átvirrasztott éjszakákat és a kegyetlen, szeles hajnalokat. Művész, aki kálváriádat megjártad, roppant csendesen fekszel a klinikán, kimerült vagy, Édes a mérgek illata: újra a szigeten vagy, Harmadszor dörög a tenger, a süstörgő tajték átcsap betegágyad fölött, A virágok méze lecsorog ajkaidról, Ágyad előtt szakállas, szuronyos katona áll, Int s már csendesen szeded cók-mókodat, Indulsz újra, végleg, a négy léc közé, a repedező mennyezet alá, amelyről por szivárog le, ha fejed felett dobognak. NÉMETH ANDOR

54*

AHOGY ÉN LÁTTAM — EMLÉKEZÉS KUNCZ ALADÁRRA —

^ 4 á r túl voltunk akkor a nagy magyar népvándorláson, de még mindig sokan futottak ki. Még mindig nem tudtuk, hogy ha vége lesz, hányan és kik maradunk itt — magyar életet építeni — Erdélyben. Ha jól emlékszem, 1923-at írtunk, de bizonyosan tudom: ősz eleje volt. Amolyan mosolygósan szomorkás, ezüstösen szépséges szeptember vége, vagy talán október eleje, hogy a kolozsvári Newyork kávéház terraszán új arcot pillantottam meg, néhány régi újságíróarc között: Kuncz Aladárt. Kis gimnazista koromból emlékeztem rá és méginkább a velem egyidős Ödön bátyjára, meg természetesen édesapjukra, a minden kis diák által ret­ tegett „Főigazgató Ür"-ra. És bár három évtizede, hogy egyikükkel sem talál­ koztam, megösmertem a tipikusan Kuncz-arcot. Bemutatkoztunk és leültem én is az asztalhoz uzsonnázni. Aztán hébe-korba találkoztunk. Rendesen kávéházban, néha az „Ellen­ zék" szerkesztőségében, ritkán az uccán, évekig soha társaságban. És ma bebevallom őszintén: nekem nem volt szimpatikus Kuncz Aladár sokáig. Nem tudtam vele összemelegedni, nem tudtam bizalmas lenni hozzá, és nem igye­ keztem bizalmát megnyerni. Volt benne valami, amit akkor határozottan kellemetlennek találtam és aminek lényegével máig sem jöttem tisztába. Eleinte ezt fölényeskedésnek éreztem és a fölényeskedést eltűrni bárkitől is képtelen vagyok. Ezért nemhogy kerestem a közeledést, de kissé igyekeztem távoltar­ tani magamat tőle. Sokáig. Évekig . . . Évek múlva, talán éppen a Helikon megalakulása óta (1926), korrigál­ tam kicsit ezen a megállapításomon: .átminősítettem Kuncz Aladárt — más embernek, mint mi vagyunk: nyugatibb, városibb embernek. Később még tovább jutottam: kultúrembernek léptettem elő. Sőt: megállapítottam, hogy nagyjában igaza van, amikor minket — általában — egy cseppet lenézett, mert ő határozottan — európaibb volt, mint általában mi. Esztendők során át, évről-évre, sőt szinte napról-napra, lassan, de állan­ dóan nőtt a szememben és tudatomban ez az ember, aki Kolozsvárt gyerekes­ kedett velem együtt, csakhogy én a Farkas ucca egyik végén a református kollégium padjait koptattam, ő meg az ucca túlsó végén a piarista gimnázium padjait. És aki azután elkerült a városból — mint ahogy jóidőre én is, — hogy negyedszázad múlva lássuk egymást újból Kolozsváron, a Newyork terraszán...? De igazában megszeretni azért még mindig nem tudtam ezt a szép, ele­ gáns, közvetlen modorú, nagy tudású embert. Egy kicsit gyanús maradt előt­ tem az a Kuncz Aladár, aki kolozsvári polgárszármazása ellenére „más" mert lenni, mint én. Finomabb, érzékenyebb, simább és ápoltabb. Nem látszott meg rajta az, amit magamfajta ember csak ritka kivétellel tud lerázni magá­ ról: a „self-made-man" érdessége, szögletessége, az existenciáért való élet­ küzdelemből visszamaradó nehézkessége, makacssága, sőt — tudom, válalnom kell — csíszolatlansága. 543

KÓS KÁROLY: AHOGY ÉN LÁTTÁÉ

Tudatosan konstatáltam ezt sokszor és valahogyan — nem hittem Kuncz Aladárnak. Valami humbugfélét éreztem rajta, amolyan „pesti" ízt. Nem éppen csalást, de valami enyhe szemfényvesztésfélét. Bizonyos vagyok azonban abban, hogy soha irigységet, vagy féltékenységet nem éreztem vele szemben amiatt, hogy ő többet — mutatott. Két éve éppen, hogy Áprily Lajos lemondott az Erdélyi Helikon szer­ kesztéséről, hogy Budapestre kellett költöznie. Üj szerkesztőről kellett gon­ doskodnunk és csudálatos: nem is gondoltam másra, mint lehető szerkesz­ tőre, csupán Kuncz Aladárra. Ügy gondolom, mindenki, akinek akkor ehhez a problémához csak valamennyiben is köze volt: Kuncz Aladárt akarta szintén. Két esztendeig szerkesztette Kuncz Aladár az Erdélyi Helikont és két esztendeig szinte naponta láttam őt és dolgoztam vele együtt. Nem szaporí­ tok szót, mert sok értelmét nem látom, de meg kell állapítanom, hogy nem vitatkoztunk egymással soha olyan dolgok felől, melyek az ő, vagy az én szakkörömbe vágtak. Ezekben a kérdésekben respektáltuk egymást. Viszont őszintén bevallom, hogy két esztendő folyamán a szerkesztői és a vele össze­ függő közös munkánk közben talán senkivel sem veszekedtem többet, mint vele és bizonyosan tudom, hogy ő talán minden ember között a legtöbbet velem veszekedett... És ma, hogy már nem szerkeszt, és nem veszekedünk többet, tudom azt is, hogy ha lesz is az Erdélyi Helikonnak ezután még jó, sőt nagyszerű szer­ kesztője, de s z á m o m r a Kuncz Aladárral meghalt az egyetlen és páratlan szerkesztő. Meghalt utód nélkül, örökre és az ő helye üres marad az én lel­ kemben. . . . Aztán ott állottam a kerepesi temetőben a koporsója előtt, hogy kö­ telességszerűen, hivatalból elbúcsúzzam Tőle helikoni írótársai és a Szépmíves Céh nevében. És ha visszagondolok arra a rettentő napra, még ma is érzem a keserű, fojtogató mérget, ami torkomat szorítja össze, mint akkor ott, hogy ott állottam Vele szemben és tudatára ébredtem, de csak abban a pillanatban, hogy utoljára. Még ma is érzem azt a reménytelen szomorúságot, tehetetlen haragot, azt a lázadó kétségbeesést, ami akkor megfogott, megmarkolt úgy, hogy a szemem előtt megfeketedett a meggyűlölt világ. És érzem ma is azt a hazugságot, mely érthető szavakkal beszélni kényszerített akkor, amikor őszintén és becsületesen csak sírni tudtam volna. . . . Aztán eldadogtam égő, száraz szemmel néhány gépies szót, ahogy azt a rabtartó kötelesség korbácsa diktálta... . . . Csak jóval későbben már állapítottam meg hidegen, hogy Kuncz Aladárt, immár halott embertársamat, nagyon-nagyon szerettem és benne ta­ lán utolsó szívbeli barátomat temettem el. Nagyon-nagyon egyedül maradtam... Sztána, 1931 »ug. 16.

KÓS KÁROLY

S44

A KELETI ÁLLOMÁSON \^Tarosvásárhelyről a Helikonba írt portrémból a város előkelő vendégei közül *•**• kifelejtettem egyet, akit Kuncz Aladár, a szerkesztőm belepótolt: Csokonai Vitéz Mihály életének ez volt a legkeletibb állomása. Azt hiszem, Kuncz se járt keletebbre. Nyugatra való volt. Hogy mégis háromszor-négyszer imbolygott erre s kissé félrehajtott fejében szelid szemét meghordozta a városka ügybuzgalmán, an­ nak is élete egyetlen tennivalója volt az oka: a magyar szellem nyugatra méltóságát személyében kellett propagálnia. Még friss volt nálunk az impérium, amikor széket foglalt a Kemény ZsigmondTársaságban egy novellával, melyben a Franciaországból hazatérő internált a ma­ gyar kommün alatt egy állomáson tárogatószót hallucinál. „Finom ember, de re­ akciós hozzátok képest!" — mondta valaki mellettem a hallgatóságból. Máskor egy családnál, ahol tízezer lejt kért és kapott egy modern erdélyi magyar lapvállalathoz, kikelt az asztalnál egy öreg akadémikus, egy patentmagyar ellen. „Nem is látszik ezen az úron, hogy ilyen radikális!" — suttogta valaki. Azután lapja előfizetőinek tanácsait hallgatta meg a kollégiumban. Valaki azt ajánlotta, hogy szállítsa alá a színvonalat, adjon aktuális csevegéseket a dolgainkról, szakácsrecepteket, kereszt­ rejtvényeket és szerkesztői üzeneteket, dolgozzék a tömegízlésnek. Ekkor kitört a nyugalmából, először hallottam szónokolni s nem évődni, vagy magyarázni. Vissza­ utasításában étosz volt: — Erdélyben reakció nem kell, radikalizmus is fölösleges, itt nincs üzlete a világnézetnek, mert hivatása van az irodalomnak. Erdély hagyományos kötelessége a kisebbségi érzés föltárása, az európai élhetőség próbája, a megférés fajok és osztá­ lyok váltakozó hatalma alatt, az ítélkezés minden igazságtalanság fölött. (Eszembe jutott: azt írta egyszer nekem, hogy a politika csak hóhérlegényeknek való!) S hevesen folytatta, kiveresedve: — Ide őszinteség kell! Nemcsak írók beszélnek Erdélynek, hanem Erdély kí­ nálkozik gyógyszerül a kontinensnek, ahol eddig mindig fontosabb volt a térkép­ rajzolás a népek békéjénél. Itt nem uszítás a hazaszeretet, a tüze itt nem gyújt, ha­ nem világít, hogy mellette egymástól tanulhassanak a versengő népek. V e r s e ­ nyezni pedig színvonalemeléssel lehet, nem leszállítással. (Jegyzője voltam az értekezletnek, a noteszembe gyorsírtam.) Az Erdélyi Helikon a maximumot adja, ha a kisebbségek művészi szószólója marad. Nem tudtuk akkor, hogy a „Fekete kolostor" halálos komolyságú agitátora be­ szélt. De a csendben, mely szavait követte, mintha csatát nyert volna az eljövendő Európa egyik előőrse. Karácsonykor, néhány héttel halálos betegségének kezdete előtt házunk kapujában állt s várta a marosvécsi autót. Télikabátjában vacogva mondta: — Űgy fázom. A könyvemtől is. Annyi sikeres, világháborús nagy téma után elkéstem az én kicsi, személyes kálváriámmal! Micsoda gyötrelem volt megírnom s most ki kell még bírni a megjelenését. Még egy utazókabátot adtam rá: — Olvastam egy részletet a könyvedből. A haláltáncodat Ile d'Yeu-ben. Em­ lékszel, hogy ujjongtál magadban a betegágyon, mikor megérezted, hogy megmaradsz, hogy élni fogsz?! De ő csak tovább fázott, vacogott. Mintha hideg szelét érezte volna a halhatat­ lanságnak. MOLTER KÁROLY 35

545

R E J T É L Y E S JÁTÉK \7 annak emberek, akiket különös gyönyörűséggel száll meg a halál. Nem * kedvetlenül és ízetlen savanyusággal, mint más közönséges embert. Ilyenkor tobzódik ez a végvári örök Rém és létezésének értelmével pimaszul tüntet. Az élők oldalán minden ilyen alkalommal fokozottabb mértékben mondja be a csődöt az isteni bölcsesség s a vér lázadásszerüen tölti bé az élet zugait. Kettős ünnep az ilyen: a halálnak húsvét, nekünk pedig nagypéntek. A titkok elemi viharával gomolyog ez a két nap: pokoli kegyetlenséggel dúlja végig az emberiség legnagyobb országát, a szivet, aztán megszaggatva kidobja az élet partjára, hogy sírjon és másszék új fények után. Ez a sorsunk. És ha kicsiny, szűkös a föld, ahol beleránt minket a halál ebbe az értelem­ feletti játékba: akkor a vihar is kegyetlenebb, de a megszaggatott szív is hő­ siesebben mászik új fények után. Erdélynél kisebb és szűkösebb föld hova kell!? » .

•

™

:

*

"

•

:

•

,

•

•

_

:

'

•'

Ennek a kicsi és szűkös földnek a halottja K u n e z A l a d á r . Hallottuk, láttuk és éreztük őt. Azt hisszük, hogy ismertük is. Ez azonban egyáltalában nem bizonyos, mert a halál napjaiban és a „ F e k e t e k o l o s t o r " olvasása után megtorpanva állottunk meg: a halál is, a könyv is különleges embert jelentett. Különlegesebbet, mint ahogy mi gondoltuk, örüljön és hivalkodjék bátran jó emberismeretével, aki ezt tagadja. Én azon­ ban úgy találom, hogy ez a férfiú m e g l e p e t é s s z e r ű e n m a g a f ö l é u g r o t t , amikor démonikus erővel a saját sírjára felütötte keresztnek a „ F e k e t e k o l o s t o r " - t . Ahogy visszagondolok és keresem, nehezen tudom megtalálni az ő életében azt a medencét, ahonnan kizúdulhatott ennek a re­ génynek mélységes vize. Hiszen fáradt ember volt, felszítható tűz és lázadás nélkül. . i. ' u | T. ! * hiH-i**! Különös, kísérteties dolog történt vele: ugyanakkor, amikor a maga szá­ mára meghalt, a mi számunkra tőle nem várt tiszta kibomlással támadott fel. Talán a szellemekkel összejátszva — hiszen mennyire szeretett játékot űzni! — meglepetésszerűen meg akarta ajándékozni ezt a földet, melyről csak a halál árnyékában tudta eldönteni, hogy végzetesen szeresse. I d e h u l l t e g é s z s o k r a t a r t o t t n y u g a t i s z e l l e m é v e l , ahogy néha a mindentkitanult úr is végső sodortatásban ráborul egy egészséges és tiszta falusi lányra, mondván: — Paraszt vagy és csókolni sem tudsz: s én mégis téged szeretlek!... Tehát a miénk volt, ha nem is egészen közülünk való. Éppen ezért ter­ mészetes, hogy erdélyi működése alapján és Erdélyben végzett munkája sze­ rint kell felrajzolni az ő végső és nekünkvaló örök arcát. Nem azzal a túlzás­ sal, amelybe talán mindenkit, aki őt ismerte, belesodortak a halál első napjai. Hanem a férfi messzeható becsületességével, aki elnyomja a részrehajló kalauzt: a háborgó szivet és megtisztult szemmel keresi meg annak a helyét, aki egy eszmei küzdelemben és egy k ö z ö s s é g i n a g y m u n k a t e r é n k ü ­ l ö n l e g e s h e l y e t érdemel. * 546

TAMÁSI ÁRON: REJTÉLYES JÁTÉK

^^_^_-___^___

Úgy gondolom, hogy az Erdélyben élő írók között én vagyok az egyet­ len, aki nemcsak egészen közelről, hanem egészen messziről is láthattam és figyelhettem a K u n c z A l a d á r irodalmi tevékenységeit. A dolog úgy áll ugyanis, hogy én 1923-ban elutaztam Amerikába s Aladár pedig éppen ezidőtájban jött vissza ide Erdélybe. Radikálisnak ismert írói műit állott már akkor a háta megett. Széleslátókörű és franciás ízlésű esztétikus volt, soktudású, „nyugatos" irodalompolitikus. Es Budapestről jött, ami még manapság is valami a n a c h r o n i s z t i k u s tekintély- és értéktöbbletet jelent az erdélyiek számára. S mindezeken felül holmi missziós feladat műfelhőit gyúrták alakja köré. Tehát e g é s z e n l e g e n d á s l e h e t ő s é g e i voltak arranézve, hogy — ha nem is egy missziót, — de legalább egy nagyon fontos feladatot betölt­ sön Erdélyben. Ezt a fontos feladatot nem volt nehéz megtalálnia, mert nem annyira ő kereste a feladatot, mint a feladat őt. Itt állt a csodálatos kibomlás legkezdetén egy újhangú és csonkaországénál humánusabb célkitűzésű magyar irodalom, friss és sokatígérő tehetségekkel, a r é g ó t a s a r o k b a p o f o z o t t e r d é l y i s z e l l e m nyugtalanságával, a felszakadás rendszertelenségével: és egy em­ berre várt, aki biztos ítélettel lemérje á l l a p o t á t , intuícióval kihirdesse l e h e t ő s é g e i t és erős lendülettel biztos ú t j á r a lökje. Voltak itt még férfiak, akik hősiesen küzdöttek ennek a feladatnak egyes részeivel, de az az ember, aki az egésznek a betöltésére alkalmasnak mutat­ kozott: K u n c z A l a d á r volt. Oda is állt habozás nélkül az „erdélyi irodalom" kormányzó kerekéhez és ezzel elkezdődött haláláig tartó itteni szerepe. Először az E l l e n z é k n é l szervezett és szerkesztett egy hetenkint meg­ jelenő irodalmi mellékletet, mely esztendőkön keresztül frissen, magos szín­ vonalat tartva és ha kellett, h a r c o s a n hordta széjjel a legjobb erdélyi írók írásait. Ennek a mellékletnek virágzó életét én Amerikából néztem végig és bevallom: sok szerepe volt rámnézve is abban, hogy hitemet és erőimet vég­ érvényesen feltettem egy kockára, melyet ,irodalom"-nak neveztek el. Ott Amerikában és ennek a mellékletnek szellemi kenyere mellett lettem másod­ szor és végérvényesen író. Azt tette velem, amit a pusztába kivetődött em­ berrel tesz egy leány, aki hetenkint élelmet és vizet hord neki csodálatos módon s akibe végül is testestől-lelkestől szerelmes lesz a számkivetett. Nagy dolog volt, amikor a N v i r ő — B e r d e —Sipos-féle történelmi novellapályázatot kiíratta és lefolytatta K u n c z A l a d á r . Csak az ige s a forrás­ munkák távolléte tartotta, hogy én is a kis amerikai városból, ahol^ bankfiú , voltam, be nem ugrottam ebbe a pályázatba. Novellám vázlatát még ma is tartom s valahányszor a kezembe kerül, K u n c z A l a d á r jut eszembe és az, hogy ez a p á l y á z a t l ö k t e t u l a j d o n k é p p e n ú t j á r a az e r ­ d é l y i t ö r t é n e l m i r e g é n y e k d ü h ö n g ő k o r s z a k á t , mely kor­ szakról egyáltalában nincs hízelgő véleményem. Érthető dolog azonban, hogy amikor az írók belekóstoltak a történelmi témákba s úgy találták, hogy a m ú l t t a l v e s z é l y t e l e n ü l m e g í r h a t j á k a j e l e n t , akkor neki­ láttak és addig próbálgatták, amíg végül is kiderült, hogy semmiképpen n e m j ö n ki a h u s z o n e g y . K u n c z A l a d á r félreállva nézte ezt az egész „történelmi korszakot" s valami különös, ártatlan dévajságot takaró tunyasággal várta, hogy az írók csak tobzódjak ki magukat. Aztán, amikor 3í*

Í47

TAMÁSI ÁRON: REJTÉLYES JÁTÉK

már úgyis halálán vergődött ez a történelmi időszak, akkor az E r d é l y i H e l i k o n b a n teret adott arra, hogy kimondjuk néhányan: elég volt a tör­ ténelmi regényekből! Két dolgot akarok kiemelni ebből az egészből. Az egyik az, hogy maga K u n c z A l a d á r miképpen viselte magát ebben az irodalmi lavina-gurításban, illetőleg, hogy vállalta-e a szükséges irányító, lökő vagy visszatartó szerepeket? Erre azt kell felelnem, hogy nem. A második dolog pedig az, hogy kikkel és hogyan végeztette el ezt a feladatot, vagy pedig vak sorsára bizta az egészet? Mielőtt erre telelnék, megjegyezni kívánom, hogy a válasz az ő egész irodalom-politikai működését, nemcsak taktikailag, hanem lényegileg is, sok­ kal jobban jellemzi, semhogy egyedül a fent előhozott példára vonatkoznék. Ügy találom, hogy úgy a történelmi novella-pályázat beindításakor, mint más későbbi hasonló ténykedéseinél is, f e l s z í n r e e n g e d e g y l a p p a n g ó i r o d a l m i a k a r a t o t , azt kedves simogatással és barátságos vállveregetéssel útjára engedi, őmaga pedig kényelmesen elhelyezkedve nézi, hogy hadd­ lássuk, most mi lesz?! Nagy kék szemeiben a j á t é k i z g a l m a f é n y l i k , de érdeklődése csak addig biztos, amíg meg nem unja. A vér és a verejték, az extázis és az önmarcangolás mind hiányzik. N e m n y u g t a l a n í t ó h é ­ r o s z ő , a k i l o b o g és s z e n v e d , h a n e m e m b e r , a k i é l v e z és m e g u n . De ebben következetes és soha nem kiábrándító. Mert ha az az irodalmi akarat, amit ő ellenjegyzett és útjára indított, egy új tehetséget vet fel, vagy egy kiváló irodalmi alkotást szül: sohasem sepri be érdemei közé és pódiumnak sem gyúrja maga alá, mint ahogy azt közéletünknek igen sok más „kiválósága" tenni szokta. Igaz, hogy a kérdéses irodalmi akció esetleges csődjéért sem vállal semmiféle felelősséget, de ezt megszokott magatartása után nem is várja senki tőle. A kérdés másik fele most már az, hogy egy új, általa elindított és fel­ adatokkal terhes irodalmi akcióban kikkel és hogyan végeztette el az irá­ nyító, lökő vagy visszatartó szerepeket? Erre azt kell felelnem, hogy nem sokat törődött ezekkel a szerepekkel. Á l t a l á b a n s e m m i f é l e „ s z e r e ­ p e t " n e m s z i v e i t , de ha mégis kikerülhetetlenül ügyébe tolakodott néha egy-egy, akkor előszeretettel olyan emberekre osztotta, akik a kérdéses ügy­ ben már megjátszották az ellenkező szerepet is. A „ v a l l a n i és v á l l a l n i " pódiumára például mindnyájunkat kikerülve, azt a B e r d e M á r i á t állí­ totta oda, aki éppen az egyik nyertese volt annak a történelmi novella­ pályázatnak, amelyet ő tűzetett ki. S ha meg nem hal vala, nagyon való­ színű, hogy ezt a „vallani és vállalni' irodalmat éppen velem akarta volna itt Erdélyben agyonvágatni, velem, aki a „Címeresek"-kel a legtetejébe másztam ennek a fának. A játéknak, a magasabbrendű játéknak a szerepe tehát mindenütt végig­ vonul az ő irodalom-politikáján. Néha úgy látszott, hogy egészén szenve­ délyévé lett és nem is vesz egyebet komolyan. Ezzel a játékkal azonban érdekes dolgok történtek. Mindenekelőtt fel­ tűnő, hogy a marosvécsi Helikon megvalósulásától kezdve ez a játék sokat veszített eredeti és sokszor merészen dévaj jellegéből. Nem volt már hazárd és lebilincselő. Diplomácia lett belőle. A szerepek megvetője ez egyszer bele­ esett abba az idegen hibába, hogy őmaga is szerepet akart játszani. Ügy hitte talán, hogy így könnyebb lesz harminc írót összetartani és a komoly illedel548

MELIUS JÓZSEF; NEM HALTÁL MEG!

met második természetükké tenni. Tudta, mert tudnia kellett, hogy az i l l e ­ d e l e m k e v é s b b é jó c é g é r egy i r o d a l m i t ö m ö r ü l é s n é l , m i n t a r a k o n c á t l a n s á g , — és ő mégis az illedelmet választotta, mert diplo­ mata volt, aki diplomatákkal érintkezett. Nagyon kedvesen és szeretetreméltóan akart belőlünk is diplomatákat nevelni és nem az ő hibája, hogy jónéhányunknál neki ez nem sikerült. Az ő játékának végső és megdöbbentő átalakulása nem a mi szemünk előtt, nem a szerkesztői asztalnál és nem az irodalompolitikában történt, ha­ nem abban a mélységben, ahonnan a „ F e k e t e k o l o s t o r " és a halál tűn­ tek elő. Rejtélyes és örökre izgató átalakulás volt ez! Mint ahogy rejtélyes és örökre izgató, amikor az emberi játékból isteni játék lesz . . . TAMÁSI ÁRON

NEM HALTÁL MEG! — AZ IFJÚ ERDÉLY KOSZORÚJA KUNCZ ALADÁRNAK —

Egyszerű szó legyen koszorúnk! Igaz és nagy fa voltál, igazak között is legigazabb. Erdélyi estén földfekete sorsba hiába görnyedtél, utolsó betűdig, végső leheletig derengésig nyúltál, gőg torzitó nedve, mint más nagylombú fákat téged nem feszített, de kidőltöd előtt erős izmos daccal egyszer még égig verted lombod! Terebélyes árnyékodban mi is kibimbóztunk, 549

"1

MELIUS JÓZSEF: NEM HALTÁL MEGI

megtermő harmatod új erdélyi tavaszban ránk is bőven hullott, első mozdulatunk baráti napszived sugarában fürdött. A mi időnk jöttét néző szemeddel megláttad idején, első cselekvésre bátor indulásra TE indítottál, növő vad lombjaink bölcseséggel nyested, jó kertészünk voltál! Merev hűlt kezedből hajnali zászlódat: ujjaink közé bontjuk, derengés fényébe örökre kitűzzük s a magyar erdőben Isten öléig visszhangozza hangunk: KUNCZ ALADÁR, nem haltál meg! mi fiaid vagyunk, fiatalok vagyunk! MELIUS JÓZSEF

55°

A TRAGIKUS REMEKMŰ ] ^ ^ n c s annál ellenállhatatlanabb dolog, mint mikor az ember a halálából ^ csinál remekművet." Paul Valéry mondatja ezt egyik dialógusában Szók­ ratész túlvilági szellemével. A halál mint remekmű — lehetne-e jobb elnevezést találni a Kuncz Aladár elmúlására is. Véletlen, vagy végzetes célzatossággal min­ den úgy alakult e halál körül, hogy remekmű legyen belőle. A F e k e t e k o ­ l o s t o r bevégzése írója munkaképességének utolsó pillanataiban; az emberfeletti türelem, mellyel testi leromlását fogadja; az alattomban támadó betegség, mely valószínűleg már régen elhelyezkedett szervezetében és különös sors­ szerűséggel mégis várt, amíg megírja nagy művét, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy tragikus remekművet csináljanak ebből a halálból. És csak a tragikus remekmű okozta megdöbbenésünkben vesszük most utólag igazán észre, hogy milyen kivételes érték volt számunkra az élete is. Amíg élt, annyira nagyképűség nélkül, olyan mosolygó magátólértetődéssel, annyi könnyedséggel végezte a dolgát, hogy a kizárólag csak a lázas semmit­ tevés méltánylására berendezkedett társadalom, sőt a barátai is alig tudták értéke szerint megbecsülni a munkáját. Szerette mindenki, tudta, hogy el­ foglalt helyét kitűnően megállja, de hogy milyen pótolhatatlan az erdélyi magyar szellemi élet részére, azt csak most, halála után látjuk igazán. És különösen pótolhatatlan ez a veszteség az Erdélyi Helikon számára, mely­ nek nemcsak szerkesztője, hanem éltető szelleme, lelke, mindene volt. Ebben a szerepében még a legtürelmetlenebbek részéről sem érte gáncs. Csak azok pró­ bálták néha enyhén kifogásolni működését, kik a világnézeti kérdéseket sze­ retik előtérbe tolni. A mai idők határozott állásfoglalást kívánnak a közélet minden kérdésében s a problémák kiemelése a napi vitatkozás köréből egy folyóirat lapjain sem időszerű dolog — mondták ezek. Világnézleti vitákat kívántak tőle, polémiát és annak az álláspontnak elejtését, mely a valóságban egyedül tette lehetővé, hogy az erdélyi magyar kisebbségi írókat egy csoportba lehessen összefoglalni. Kuncz Aladár felsőbbséges, mosolygó szkepticizmussal csillapította a nyugtalankodókat és páratlan rábeszélő készségével továbbra is munkatársai között tartotta meg. Jól tudta ő, hogy az irodalom mindig ellen­ tétes elemekből tevődik össze s az íróknak szemben kell állani egymással, de úgy, hogy tűrjék, megértsék és majdnem szeressék egymást. Röviddel Ko­ lozsvárra érkezése után ki is fejtette ezt egy újságcikkben, mely már akkor úgy hangzott, mintha jövő munkájának prográmmja lenne: — Bármilyen irányú politikai szellemet is képzeljünk el — írta cikké­ ben, — az mindig szöges ellentétben áll az irodalmi szemlélettel. A politika egyszerűsíti, uniformizálja az életet, az irodalom annak éppen sokféleségét és összetettségét hangsúlyozza. A politika, ha vezetni akarja az embert, kény­ telen absztraktummá változtatni; az irodalom még a fogalmiságot is csak megérzékítve tudja visszaadni. A politika mindig érdekeket szolgál; az iro­ dalom megbukott, ha nem tud az érdekek fölé e m e l k e d n i . . . Az egészséges kritikai szellemet majdnem mindenik államban megfertőzte a politika, mely­ nek hatásai az irodalomra beláthatatlnok, ha a tiszta, autochton irodalmi szel­ lem nem épül öntudatra és nem szorítja vissza a politikát határai közé. A vil'ágnézletileg, vagy politikailag szétválasztott írók-i n a k ma ö s s z e k e l l f o g n i ok az i r o d a l o m m e g m e n t é s é r e . össze kell fogni világnézeti külömbség nélkül — ez volt a programja, S5i

LAKATOS IMRE: A TRAGIKUS REMEKMŰ melyet Erdélyben megvalósítani igyekezett. Az embernek ahhoz, hogy meg­ értő, jó és tehetséges legyen, külömben sincs okvetlenül szüksége, hogy mind­ ezt valamilyen világnézletre alapozza. Kuncz Aladár sem tartozott soha a ki­ fejezett világnézetes és még kevésbbé a párt- vagy szektaemberek közé. Szub­ tilis, hajlékony okoskodása, mely néha egészen körülhálózta az embert, min­ dig előítélettől mentes ész-érvekre, vagy jó értelemben vett érzelmi motí­ vumokra támaszkodott. A külömböző irányok és egyénieskedések piaci zava­ rában mindig megőrizte magának a józanész ítélkezésének szuverén jogát. Minden irodalmi műnél a rejtett intellektuálitást kereste, melynek hiányáról csak a tisztán csörgedező líra kedvéért mondott le. Mindig éber kétkedése csak az olyan gondolkozás előtt hajolt meg, amelyik parancsolója elveinek, nem rajta uralkodnak a kor divatos elvei. Határozott idegenkedéssel viselke­ dett a világnézletek által korlátolt emberek iránt, az elnevezések fétisizmu­ sának nem áldozott, nem volt hajlandó kedvükért józan kritikáját igába hajtani. E mellett azonban hallatlanul megértő tudott lenni az ellenkező vélemé­ nyekkel szemben is. Néha úgy érezte az ember, hogy szeretné magáévá tenni azt a véleményt, mellyel vitában állott, csak azért, hogy külömb érvekkel védje meg, mint ellenfele. Ez nem volt nála szellemi ingadozás, mert a maga útján komolykodás nélkül, de mindig kitéríthetetlenül szilárdan haladt; in­ kább szellemének csodálatosan jóindulatú befogadó hajlandóságával és széles megértő képességével állott összefüggésben. Mert mindig meglátta a dolgok­ nak az övével ellenkező látszögből észrevehető oldalait és „gondolkozásának ablakai nem csak egy oldalról nyíltak az előtte Ieiátszódó emberi színjátékra." Megértő egyéniségéhez csodálatosan simult hozzá írásmodora. Az elme és lélek derüie, mely az életben jellemezte, megérzett az írásán is. Keresetle­ nül tiszta volt ez, önkéntelenül gazdálkodott a szavakkal. Csak a szükségesre szorítkozott, de azt teljességében adta. Sohasem volt túlterhelt és el tudta kerülni az állandó feszültséget, a „szakadatlan ékesszólást", mellyel mesterkél­ ten apokaliptikus vérmérsékletű írók fárasztiák ma agyon megriadt olvasói­ kat. Gondolkozásában és írásában szüntelenül arra a centrális pontra helyez­ kedett, ahol a külömböző irányú emberi képességek találkoznak, ahol a te­ remtő és megértő képesség, a művészet és tudás aktív és passziv megnyilvá­ nulása egvesül azzá, amit Spinoza a d a e q u a t i o r e i e t i n t e l l e c t u s - n a k . .,a gondolkozó ész és a világ dolgai párhuzamba hozásának" nevezett. Erről a pontról nézett mindent talán öntudatlanul is. Innen látta olyan kristályos tiszta megértéssel a F e k e t e k o l o s t o r különös kis társadalmát, innen irá­ nyítja nagy regénve alakjaira a szürkés árnyékok nagyszerű játékát, mely való­ sággal élő testiességet kölcsönöz nekik. Innen nézte mosolveó megértéssel nap­ jaink ésrető problémáit, melyek mint a kor legmélyebb kétséeei, gyakran át­ suhantak az ő lelkén is. fis innen nvúlt bele gvöns;éd. de biztosan irányító kézzel az erdélyi magyarság szellemi életébe, melynek mérhetetlen kára. hogy akkor veszítette el őt, mikor leginkább szüksége van erős kultúrájú, világos ítéletfi és naevtehetséeű irányító egyéniségekre. A tragikus remekmű tragi­ kuma leginkább miránk, ittmaradt erdélyi írókra nehezedik. LAKATOS IMRE

55-

A

P I R O S

K E N D Ő

Pár évvel ezelőtt, valami jólsikerült, gyöngyözőkedvfi estély után a hajnali órákban együtt mentem haza megboldogult Kuncz Aladár barátom­ mal. A város akkor ébredezett. Üde, fenséges őszi hajnalhasadás volt, amely­ nek szépsége és áldása előtt ijedten vettük le a kalapunkat. Egyenesen a szivünkön ragyogott a felkelő nap, mint egy tüzes, drága virág. Az éj­ szaka hallott dalok továbbzengtek fülünkben és boldog, ifjú erők feszültek bennünk és a lelkünk olyan volt, mint a magasba röppenni készülő galamb. — Olyan szép hajnal van. Elkísérlek — mondotta Kuncz Aladár. Együtt mentünk petőfiuccai lakásom felé. A házak némák voltak, az emberek aludtak. A dermedt élet jelét csak az a kis hirdetési cédula mu­ tatta, amely egy szegényes ház nyitott ablakán fityegett: „ J u t á n y o s á n e l a d ó egy n a g y k e n d ő . V a l ó d i g y a p j ú , alig h a s z n á l t á l l a p o t b a n . " A kendő is ott lógott az ablak reteszén, kopottan, vénen, rejtett molyrágással. Ki tudja, hány esztendeig takarta valakinek öreg vállait, ki tudja kinek a szenvedő szive volt közte elrejtve és mennyi könny hullott rá! Azért tette az ablakba a túlzottan becsületes néni, hogy csábítsa a vevőt, de a kendő helyett a sejtelmes nagy nyomor kiáltott az ablakban az éb­ redező világ fülébe. Megdöbbenve állottunk meg mind a ketten. Kuncz Aladár elsápadt, arca vonaglott, mintha a valóságra ébresztő halál akkor fújt volna rá először az arcára. Egyikünk se szólt, csak néztük a hirdetés reszkető betűit és azokon át belepillantottunk az élet véres torkába. Dantei mélysége volt a látásunknak és érzésünknek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy valaki, egy végső szükségbe került öregasszony az utolsó perceit védő ruhadarabot kénytelen eladni. A kendőt, mely a már félig fekete csontok és aszott test utolsó melegét adta, mielőtt a pár lépésre levő házsongárdi Nagyúr előtt meztelenre kell vetkeznie, hogy a sirja hosszát kiméresse. És egyszerre elröppent a derűs mámor arcunkról. Megfáztunk. A korai szél zörgette a koldusablakra akasztott papirost és remegtek a kendő szakadozott, hiányos rojtjai. Aladárra néztem, de ő hirtelen, szinte erőszakosan megrándult. Ré­ mült tekintettel keresgélni kezdett a zsebeiben. Végül előkotorta valahon­ nan az éjszakából megmaradt utolsó százlejesét és hirtelen mozdulattal bedobta a nyitott ablakon... hogy valaki szerencsétlennek ne kelljen el­ adnia utolsó nagykendőjét meztelen válláról... Mint riadt gyermekek szaladtunk el, hogy ne lásson senki és az öreg emberi roncs örömét ne rontsa el az alamizsnakapás rút szégyene. Pár percig még egymásra néztünk, szótlanul, átéltük az életben olyan ritka boldogság pillanatait és néma kézfogással elváltunk... Azóta soha sem feledtem el a petőfiuccai nyomorzászlót, a nagy­ kendőt . . . Még egyszer találkoztam idehaza a szegény ember kendőjének tragédiá­ jával és ezt az alább következő második kendőt az azóta nyugvó Kuncz Aladár fejére borítom szerény megemlékezésül, mert ugyanazon Lélek te­ remtette, amellyel a Petőfi uccában azon a reggelen találkoztunk... 9

Éjféli kettő után finoman végigrezdül a végtelen. Az éjszaka ébred. Az ég •*-•' alján villám cikkázik végig: aranyostorával Isten hazatereli a csillagokat. Az első sóhajtások felszakadnak, a faágak nyújtóznak, minden formát ölt, újjáteremtődik, a szivek sugárzani kezdenek és a világ az élet nagy lendü­ letébe lassan beleszédül. 553

NYÍRÓ JÓZSEF: A PIROS KENDŐ

Most a legszebb a világ, mert még az ember alszik. Az első fölemelt fő beszennyezi. A mi falunkban elsőnek Endes Mihály retten fel. Mindig a legszeren­ csétlenebb emberek kelnek fel először és nálunk ő a legszomorúbb. Semmije sincsen, csak a bolond szive. Három esztendeje, hogy megházasodott, s azóta mindössze egy gyermekkel és egy tejelő kecskével szaporította a családját. Restelkedve néz a felriadó asszonyra: — Egy kicsit elszenderedtem. — Hogy van a gyermek? — kérdezi halkan, félénken az asszony. — Aluszik a lelkem, de úgy nézem, hogy nagy forrósága van. Néhány szál borzas deszkából összeütött, térdig érő ágyban egy vedlett kozsókkal leterítve, nagy lázban vergődik pár nap óta a gyermek. Hároméves, édes leányka. Az asszony már kidőlt mellőle s az éjszaka apja virrasztott fö­ lötte. Ránéz a néma, mozdulatlan, elsorvadt kicsi testre. — Csak nem halt meg! — rémül föl benne a gondolat és félénken meg­ érinti az ernyedt kezecskéket: — Klárika lelkem! Alszol? Nézz reám, édösöm! A nagy, kék szemek nem mozdulnak, a vékony orr hegyesen mered fel a félhomályban, a hervadt szájon elcsendesült a lélegzet. — Hej, Isten! — döbben meg a férfi és felemeli a testecskét, de ernyed­ ten omlik szét kezei között. Az asszony fojtott sikoltással ugrik oda: — Kalárika! Édös virágom! Édösapád szólít! Kicsi bubát hozott! A gyermek elnyúlva marad. Tehetetlenül állanak mellette. — Valakit hívni kéne! — mondja kétségbeesetten az anya, s úgy ahogy van, egy szál kenderingben a gyermek fölé roskad. Nézi az arcát, ráfúj a szemeire, a szájhoz érintett fülekkel hallgatja lélekzetét, homlokát bepreckelt vízzel, küzd, kínlódik, imádkozik és s í r . . . Végre a gyermektest megremeg, a sok láztól üveges szemek fáradtan mozdulnak. — Klárika, Klárika! — sikoltja olyan különös hangon az asszony, mintha a másvilágból szólítaná vissza. A belépő szomszédasszonynak tündöklő tekin­ tettel újságolja: — Él! é l ! . . . A férfi örömében megfogózik az ajtófélfában. A szomszédasszony érzé­ ketlenül, közömbösen ásít. — Hocci a gyertyát, te! A gyertyafénynél végigfürkészi az arcot, hasacskáját, lábait és nyugodtan állapítja meg: — Semmi egyéb, himlős a Ieánka, de nem tud kiverni. Le kell teríteni egy piros kendővel. Semmi a világon úgv ki nem hozza. Káposztáié is jó volna, de a most nincs. A piros kendő mindennél többet ér. Piros kendő azonban nem volt a háznál. — Mozduli. Mihály! — riasztotta a férfit. — Szerezz egyet hirtelen! Te pedis Marika, főzz addig egv findzsa herbateát, de ügyelj, széo sárga legyen. Addifr én megkenegetem a kicsi h a s á t . . . Hátha valami megállott benne. * Endes Mihály szó nélkül futott ki a kaoun. Az úton eltűnődött, hogy kitől kérjen piros kendőt, melyik leány fején látott. Minden ablakon be­ kocogott: — Adjanak egy piros kendőt, mert halálán van a gyermekem! 554

NYÍRÓ JÓZSEF: A PIROS KENDŐ

— Nekünk nincs, Mihály! — kiáltották vissza. Bátortalan volt, mint minden szegény ember. A nagygazdákat fel sem merte költeni. Futkosott fel-alá a néptelen uccákon, de úgy érezte, hogy minden perc gyermeke életét rövidíti meg és ő lesz a gyilkosa, ha nem viszi hamar a piros kendőt. A szegénység dühe elöntötte, megrészegedett a két­ ségbeeséstől és most már ököllel verte a kapukat: — Adjanak egy piros kendőt! Az álmukból felvert emberek káromkodva verték el a házuktól: — Megbolondultál, hé, vagy részög vagy? Ha kendő kell, végy a boltból. Ijedten rebbent el az ablakoktól, de az aggodalom majd megölte. — Egy piros kendőt! — hebegte kétségbeesetten. Már jócskán meg volt virradva, mikor felköltötte a boltost. Morgott az is, de nem haragudott. Égővörös, gyönyörű selyemkendőt terített ki elébe. Három olyan gyermektestet is le lehetett takarni vele, mint Klárikáé. — Teccik? — mosolygott a boltos. A férfi durva, kérges kezéhez hozzáragadt a habos selyem. — Mi az ára? A kereskedő ismerte az emberét. Tudta, hogy pénzt nem várhat tőle. — Nem kerül pénzbe — csomagolta be fürgén a kendőt. — Megegye­ zünk valahogy... Mondjuk, holnaptól kezdve, a feleségeddel együtt eljöttök hozzám egy hétig aratni... No, rendben van? — Igenis, tekintetes úr — hagyta rá alázatosan és hálásan Endes Mihály. Mintha a tatárok hajtanák, úgy futott a kendővel az úton. Hárman is fogták, mikor ráterítették a gyermekre. — E már portéka! — morzsolta irigyen a szomszédasszony ujjai közt a drága selymet. — Ugyanbiza kitől kérted? Tán nem a papnét költötted fel miatta?... — Nem — nyugtatta meg Endes Mihály. — A boltból vettem. — Tisztára elment az eszed, hogy ilyen drága dologra vesztegeted a pénzt! — A nem baj, csak használjon — morogta Mihály a kanapén. — Amit én megmondtam, abba te nyúgudj belé — sértődött meg a tuidós szomszédasszony. — Nincs az a doktor, amelyik jobban értsön a betegséghöz, mint é n . . . Ha nem hiszed, nézd meg a leánkát. Alig terítettük rá a veres kendőt, már is megcsendesedett. Nem vetek bele három-négy napot, talpon lesz. — Adná a Jóisten! — fohászkodtak fel mind a ketten. Egész nap a beteget őrizték, lestek minden moccanását. A gyermek szemmelláthatólag megkönnyebbült. Megismerte és megsimo­ gatta a kecskét és eljátszadozott az ékes kendő hosszú rojtjaival. Estefelé felkészült Endes Mihály és azt mondta az asszonynak: — Mari, te csak maradj a gyermek mellett. Én elmegyek, s a holdvilá­ gon legalább egy pászmát aratok. Nagy hely, kettőnknek is meg kellene s'ernünk, hogy a hét végire lefogvjon... De a kendőt meg kell fizetni!... Éj­ szaka aratok helyetted, nappal magam helyett. Te csak ügyelj a leánkára. egyéb bajod ne legyen!... Egész héten így aratott Endes Mihály. Nappal a nap aszalta, éjjel a hold vénítette. Harmadik nap már a feje zúgott, szemei vérmesek voltak, s az egész 555

NYIRÖ JÓZSEF: A PIROS KENDŐ világ egy nagy, véres kendőnek látszott; de a kígyófogú sarló a kezében meg nem állott, éjjel-nappal harapta a sárga búzaszárat. — Rád becsültetem, ha idejében el nem készülsz és a szem kipereg, — fenyegette a boltos. Szótlanul görbedt az áldásra Endes Mihály. Fénycsóva volt minden ma­ rok búza, mely a kezét égette. A szűztiszta, átlátszó szálak csengve törtek el, mint aranyüveg, s a kalászok tündérerdejének tövében térdenállva, félig ön­ kívületben aratott a szerencsétlen ember. Mikor a sarló kifordult ujjai közül, tépte a búzát, szájával harapta, míg az éles levelek felvágták az arcát. A forró nap rátűzött, forralta velejét, vére száguldott, zöldet-vereset látott, végül el­ dűlt, lihegett, szomjúság és éhség gyötörte, arcán sárga sárrá lett a búza pora és a verejték. Mikor tovább nem birta, félmeztelenül a rögre zuhant. — Bárcsak eső lenne! Bárcsak eső lenne, Isten könyörülne, hogy a sorvasztó munkában meg­ pihenhetne! A forróság azonban nem szűnt. A nao felrobbant az égen, sugarai szúr­ tak, mint a vipera nyelve és szikrázott tőle az állatok szőre. A júliusvégi ki­ bírhatatlan kánikulában az árnyéktól-árnyékig röppenő bogár is elpusztult útközben... Csak ez a búzához kötözött ember élt és aratott a piros kendőért, mely elrejti gyermekét a halál elől. Mikor elcsüggedt, csak erre gondolt, új erőre kapott tőle és az összetört test úiból elnyúlt a földön az aratás szent őrületében. Negyedik nap arrajáró emberek eszméletlen találták a kalászok tövében. Hiába költögették. Tompa, mély álom nyomta. Rázták, egyik oldaláról a másikra fordították, gúnyolták, s végül egv vállvonintással otthagyták. Nem tudta, meddig aludt. Mikor fölébredt, sűrű vörös sötétség vette körül. Szemüregei égtek és valami szédületes vörös mélység felé húzták. Most már tudta, hogv az akadálytalanul rátűző nap vakította meg. Kínosan letapo­ gatózott a patakhoz és a hűs vízbe áztatta szemeit, melyből millió csillag röp­ pent szét. Órákig ült így, míg végre némileg látását visszanyerte és derengeni kezdett a világ. Mihelyt öntudata visszatért, az aratás jutott eszébe. — Az egész nanot elhevertem — állapította meg rémülten, — nem le­ szek kész, de ezekkel a szemekkel nem tudok dolgozni. Jó gondolata támadt szerencsére. Incéből letépett egy darabot, vízbe mártotta a rongvot és bekötötte szemeit. Visszatapogatózott a búzához, meg­ kereste a sarlót és vakon is aratott. Estére a szemei megenyhültek, levehette róluk a borogatást, de most az éhség támadt fel elviselhetetlenül. Ezen a baion könnyen segített. Kalászokat szedett, összemorzsolta két tenyere közt, elfújta a pelyvát és megette a búzaszemeket. Még mosolygott is hozzá. Az utolsó napon váratlan segítséget kapott. Mikor pitymallott, felesége ölébe vette a beteg gyermeket, másik kezével megfogta a kecske kötelét és kiment urához a mezőre. A gyermek fele vállára törött, ernyedt, erőtlen teste mellére súlvosodott, alig bírta a hosszú úton az aggoda'maktól. virrasztástól, éhségtől kimerült 3s«zony. Hiába oihent meg a mesgvében, a száia taitékot vert az erőfeszítés­ től, lépésről-lépésre kínlódott. Jóformán a mekegő kecske vonszolta előre. 5J6

NYIRÖ JÓZSEF: A PIROS KENDŐ

Endes Mihály rémülten futott elébe. — Mit csináltál, Mari? — Hogy tudtál ezzel a beteg gyermekkel el­ indulni! . . . — A végét járja — susogta az asszony. — Azt akartam, hogy együtt legyünk, ha . . . magához találja venni az Isten . . . Hogy még életben lássa maga i s . . . A férfi szótlanul megfordult. Ijesztő soványan, tántorogva előre ment, karjában haldokló gyermekével, mint egy beteg kísértet, mely utolsó útjára holttestet lopott. Mikor a búzához,, ért, kíméletesen anyja ölébe helyezte a testecsket és csendesen fekhelyet készített a búzakereszt tövében. Magasra rakta a gabonaágyat, utolsó rongyukat mind a ketten levetették párnának, rá­ fektették a leánykát, óvatosan, betakarták a piros kendővel és köröskörül magas kévéket állított árnyéktartónak a nap heve ellen. A kecskét fához kö­ tötte, hosszú kötélre eresztette, hogy szedegethessen. Meg is fejte egy pléh csuporkába és az édesen párolgó tejjel megkínálta kicsinyét: — Hörpintsd bé, lelkem, ezt a csepp tejet! A kicsike kínos vonaglással nézte őket, de beszélni nem tudott. Anyja is megpróbálta: — Idd meg, édösöm, mert ettől meggyógyulsz! A kicserepzett szájacska már nyitott seb volt. Meg se mozdult. El­ hagyta minden erő. A kezeket már ólomszínüre festette a halál hideg sirfestékkel és fekete ecsetje már a fácieszen dolgozott sürgősen. — Nem kell ennek több téj az életben — hörögte tompán az apa és nézte a csupor tejet. Hirtelen heves vágy fogta el, hogy megigya. Az éhség minden karmát kinyújtotta az eledel után. Melle égett, torka kiszáradt, száraz gyomra mor­ dult. Feleségére nézett, ki szintén reszketett a tej után. Tudta, hogy ő nem evett. Feléje nyújtotta az edényt: — Nesze, idd meg! — Igya meg maga — tolta vissza az asszony. — Én már furustokoltam — hazudta Endes Mihály. — Elöntőm, ha meg nem iszod. — Jaj, hova lett az eszünk! — ijedt meg az asszony. — Ha megisszuk, mi marad a gyermöknek? — Biz az igaz — hagyta rá a férfi és nagy gonddal befödték, kéve ár­ nyékában elrejtették a tejet, hogy meg ne savanyodjék. Megragadták a sarlót és egymástól elfordulva, némán aratták a búzát. Egy óra múlva az asszony megnézte a gyermeket. — Alszik — éledt fel benne a reménység. — Az jó — remegett meg az ember is. — Az álom a gyógyulás. Űj pászmához fogtak. Minden sarlóvágásnál visszanéztek, de egyikük sem mert a beteghez menni. Féltek a haláltól. Mikor a föld végéhez értek, mégis feltámadt a rémület, hogy hátha meghalt, és mind a ketten a kéveágyhoz futottak. A gyermek szemei csak félig voltak becsukva, arcocskája sárgább volt, mint a fölébe hajló kalász, ajka leesett, szive, lélegzete megszűnt... Mind a ketten látták, hogy halott, de egyikük sem szólt. 557

NYIRÖ JÓZSEF; A PIROS KENDŐ Újból visszafordultak a búzához, de egy-két marokvágás után ledobták a sarlót és felegyenesedtek. Áz anya tébolyult tekintettel odaszólt Endcs Mihálynak: — Hátha nem igaz? — Nézzük meg mégegyszer! — felelte Endes Mihály. A tarló ropogott léptük alatt. Valaki a másik földön rákezdett egy sze­ relmes nótára. A mező felett sasmadár keringett, árnyéka áthúzott a halott arcán. Endes Mihály s a felesége csak ültek mellette egy-egy búzakévén. Drága belső fény verte át az asszony orcáját. — Milyen szép! Istenem, beh szép! A férfi felnyögött, majd lázadozva kiegyenesedett, de a halál ellen nem tehetett semmit. Erre alázatosan lecsendesedett. — Adj egy kendőt, Mari, amivel felkössük az állacskáját! A búzák fölött csend ült. A pipacsok égtek, mint a halottnak gyújtott gyertyák. Minden tudta, hogy valaki meghalt a mezőn, s a halál a tarlón j á r . . . Endes Mihály most szép ravatalt emelt búzakévékből. Kenyér-ravatalt. Jó magasat, hogy a férgek meg ne bántsák gyermekét, ki meghalt a kenyér árnyékában. Felesége körülrakta néhány szál virággal. Gondozgatták szépen, tompa fájdalommal. Mikor mindent elrendeztek, a szép kicsi asszony meg­ fogta a halott kezecskéjét és síratóba kezdett hangos, sikoltó szóval, hogy megadja neki a végső tisztességet: „Ékes szép K a l á r i m , s z ü v e m n e k virága..." Bús szavakba fűzte minden kis emlékét, utána kiáltott az égi ösvényen mendegélő léleknek, felsikoltott hozzá a mennybe és sötét fájdalommal rá­ borult megfagyott testére. A férfi csitította és nagy kezével hajtotta a halottról a legyeket. Végül is letakarta a piros kendővel, hogy ne lássa anyja. A kalászok szomorúan bólintottak... Az idő estére hajlott. Az emberek már hazakészülődtek a mezőről. Endes Mihály feleszmélt. Még egy darab aratatlan maradt. Ha be nem végzi, a boltos visszaveszi a piros kendőt és nem lesz a gyermeknek szemfedője. Szótlanul vették tehát a sarlót és aratni kezdtek. Minden mozdulásnál egy-egy szem kipergett, mintha a kenyér is gyermeküket siratná. Az is le­ het, hogy Isten sírt a kalász által áldott búzakönnyet... Senkinek sem szóltak, mégis az egész mező tudta, hogy az Endesék leánkája meghót. Közelről, távolról odajöttek az emberek. Felemelték a se­ lyemkendőt, megnézték a holttestet és ismét visszahullatták rá. Megdicsérték apjának, anyjának: — Milyen szép angyalka!... — Az! — köszönte meg tompán Endes Mihály. Az asszony keservében bebújt a kalászok közé, mint a megriadt fürj­ madár. A látogatók elbúcsúztak: — Jól járt szegény... Legalább nem kínlódik az életben. Mire besötétedett, mindenki hazament, ők csak arattak tovább. Végre az utolsó kalász is lehanyatlott. — Áldott legyen az Ürnak szent neve! — fohászkodott Endes Mihály és asszonyához fordult: 5*8

NYIRÖ JÓZSEF: A PIROS KENDŐ

— Immá mii es mehetünk. Összeszedték rongyaikat, a megmaradt tejet kiloccsintották a földre, eloldották a kecskét a fától és Endes Mihály karjára vette a kis halottat... Elől ment az apa hajadonfővel, félig meztelenül és hurcolta halottját. Az asszony egyik kezével lelógó kicsi kezét, másikkal a kecske kötelét fogta. Lassan belemerülnek a sötétségbe... A mezőn csend van. Álom dermed az élőkre, a fák kísérteties vonaglása elcsendesedik, a végtelenbe siető világok útjokban megállanak, a mindenség nagy reszketése megszűnik... Az éjszaka alszik . . . Álma a föld ájulása a csend halott karjai k ö z t . . . MIRŐ

JÓZSEF

D. Berde Amál rajza ENYED KORNYÉKE A MAROS SÍKJÁRÓL NÉZVE (Háttérben a város a Pilis-csúccsal) (Illusztráció R. Berde Mária: Enyed c. cikkéhez)

559

A MIR1SZLÓI CSATATÉR

D. Bcrde Amál r«JM

EN YED A gyászunkat kifejező koszorú által is lehet felemelkedésünk, ha olyan virágokat tudunk szakítani hozzá, melyek méltók a gyászhoz és a meggyászolthoz. A fájdalom hol találtatna velem a megkönnyezett sorstárshoz illőbb emlékezést, mint azt a véletlen akarta: amikor az Erdélyi Helikonnak Kuncz Aladárért felajánlott számába sorolja nevelővárosom történetének derék­ fejezetét. A tragédiarészt, melyben a népjogok kis szárnybontő fészke a nép­ düh talpa alatt reccsen szét... hogy újból felrakodván, sem haragtartásnak, sem bosszúszomjnak — csak a kegyeletnek keressen emlékállítást.

II. . . . non defecerit. . . . el nem pusztuland.

•• ^ J t ö d i k — ha nem hatodik — romlása után mégegyszer felére apad a város ^ ^ lakosaiban, amikor a „gráczkai" vereség után, 1719-ben „holmi ron­ gyos regimentek Erdélyre is jöttének" és széthintették a dögvész csiráit. — A rétegenként felgyűlt történelmi televényből azonban újból kisarjadt s 1721-ben már 1900 lelket számlált a városka, melynek emberfajtájában a szász szívóssággal, értelemmel, szorgalommal egybekeveredett a magyar élelmes­ ség és szaporaság, kereszteződvén a Gyulafehérvárról áttelepedett, fejedelmi idők hagyományain növekedett polgárság önérzetével. És vaj' ki tudhatta volna annakidején, mit tervel itt a genius loci, amikor önnön mártírjává avatja B e t h l e n M i k l ó s t , ki holtáig zaklatást szen­ vedett Enyed elsiratása miatt, s viszontag bölcsen óvatossá és ezáltal teremtőképessé teszi a békesség imádata által P á r i z P á p a i t ! . . . Enyed szerény kapuin az új században is fontos tényezők kopognak bebocsáttatásokért, a történelmi zivatarok és aszályok évadján, ősi szállás­ adó szerepében állandó menedéket nyújt most 1716-tól kezdve a Gyulafehér­ várt többé meg nem tűrt megyeszékhelynek. Később mégegyszer megtölti víz­ zel védőárkait, kitatarozza bástyáit, várkerítését a Hora-időkben szorongatott Délerdély magyarságának befogadására. Ugyanez esztendőben a református püspökségnek állandó rezidenciát teremt, — annak ötven évnél hosszabb avignoni bújdosása után. És ha a kollégium művelődést meg jelentős pénz­ forgalmat hozott magával — lévén egész Erdélynek hitelező bankára, — a megye a nemességnek, a püspökség pedig az egyháznak érdekszálait fűzte bele a város életébe. Sajnos, a külső romlásokból való lábbadozások s az új szervek által való erősödések közepette: másfelől felborult a lelki egyensúly. A fejedelemség 560

R. BERDfi MÁRIA: ENYEO clhanyatlásával — mikép családfő hunytával a széthúzó testvérek, — evan­ gélikusok és reformátusok kölcsönös kedvetlenségekbe sodródnak. Hiszen csak az elmúlt században záródott le valójában az elhúzódó vetekedés, melyet a város jellegéért — olykor kicsorranó vérig — vívott meg az evangélikus szász polgárság a rendre túlsúlyba jutott magyar és református nemesi elem­ mel; s amelynek folyamán 1576-ban a fejedelem által elzálogosított Enyed csaknem belekerült a visszaszászosodás vágányába — míg 1658-ban az általá­ nos nemességre való emelkedéssel végképp magyarrá pecsételődött. A forrt sebek most újból felsajogtak. A krónikaszerző H e r m á n y i D i e n e s J ó ­ zsef, ki 1795-ben teszi papirra „Nagyenyedi Demokritos"-át, református papi szemmel e miatt a lutheránusokra vet, holott ajánlatos lett volna a jó egyetértés. A szívósan dolgozó katolikus restauráció az 1564 óta megszűnt római egyházközséget 1728-ban ismét megszervezi Enyeden és 1777-ben fel­ építi — torony nélkül — máig használt templomát. — Szinte hallani Her­ mányi fogának csikorítását e szavaknál: „Kornis István gróf a Minoritákat e városban álnok ígéretekkel béditséri... sok szép szókkal, verbis nihil significantibus"; tette pedig ezt „egy Kercsedi nevű kevély apostata-nak bizta­ tására". _ I •. # t . / A harmincas évek elején a románok is megalkotják 34 családdal az unió egyházát, mely ellen az orthodox hívek „Árokháton az enyedi kastély mel­ lett izgattak". — Divatba jöttek újból a tüzes hitviták. A csípős szellemi tornáknál azonban nagyobb bajok is támadtak a marakodásból. J e n é i M i h á l y városhadnagy vígan élt a helyzettel. Református egyháza kény­ telenül elnézte bűneit, nehogy apostatáljon, mert a kormányszék sokat el­ nézett a katolizálóknak. Így kétfelől is laza pórázon, a polgárokat állásokkal, a piroska-szép feleségeket apolgatásokkal kenyerezte le, s garázda könnyelmű­ ségében a várost anyagi karokba rántotta. S fülemülepör lett volna a p a p o k t e l k é n l a k ó , de a v á r o s f ö l d ­ j é b e n pénztlelő cigány ellen való felvonulás, amikor is egy másik pénzte­ len, de sokkal adós városfőhadnagy kapzsi kedve mérkőzött meg a minoriták igényével. Csakhogy viharfeszültscg, viharfény ül az összetűzésen, melyhez a lelkiatyák pár flintával „ármált" tanítványukat is kiterelték, és amely így ártatlan embernek, Jónás városi esküdtnek halálával végződött, ősi tetemre­ hívás utolsó formája, de egyben protestáns tüntetés is, ahogyan a magisztrá­ tus az áldozatot eltemettette, kit is veres koporsóba tétetvén, a gyászmenet­ ben fennszóval így kiáltata: „Meghalván, meghaljon a gyilkos!" A fokozott vallási érzékenység mellett némi közöny — vagy csak okos elővigyázat fedi el a hazafiság nyilvánulásait. Hermányi ridegen emlékezik a cigánykurucvilágra, amikor „ittak az emberek és futkostak az uccán és sza­ bad libidóhoz szoktak". A bujdosó fejedelmet hálátlan rebellisnek tartja! De ha a szigorú papiember megvetette a kurucidők szabadosságát, a jóleső béke — mely a szazad végéig megkettőzte a lakósok számát, — szintén meghozta a maga erkölcsi kisiklásait. Egyetemes rováson áll s nem is eléggé kárhozta­ tott vétke az időnek a bor túlzott kedvelése. Nehéz volt ellene tenni éppen Enyeden, hol sohasem ment polgár számába a szőlőskert nélkül való, és ahol húsz-harminc fürt termett akkoriban is a tőkéken. „Noé áldását rágatlan is megemésztették". Hermányinál életrajzi adat, ki mennyit tudott felhörpinteni. A feleke3«

561

R.

BERDEMARIA:

ÉNYEB

zetközi egyhúronpendülés itt tökéletes. Cekelius szász pap, a minoriták s Patai kálvinista lelkész nem vethetnek semmit egymás szemére, de a profeszszorok sem tesznek kivételt, amikép rangkülönbség sem esett latba e téren. Karancsi koldus pénz helyett tégladarabokat csörgetve hiteleztet magának a korcsmárossal, azonban a városhadnagyoktól sem jó d é l u t á n kérni tanácsot. Akadt diák, ki borméréssel tett szert pénzmagra, hogy külföldre me­ hessen tanulni. B a b a F e r e n c „nagyopinióju", tudományos férfiú pedig jeles tokaji borokat is szállított Londonba s így előfutára volt a mai külföldi borakciónak. Az ivászathoz aztán „hozzáragaszták annak a bűnnek szo­ kott Et-céteráit is". Nem csoda, amikor az asszonyféle olyan volt, „mint a tarkabarka pixis, melyben sok miskuláncia vagyon". — Dáridók viszik el a vagyont s hozzák a gutaütést a férfiakra, szépasszonyok hámfán kívül ta­ podnak, tógában s sarkantyús csizmában szökvén diákszállásra... Megtörik a térd az eklézsiakövetésben, hivatalbeli degradálás éri a férfiakat, kiseprüzés a fehérnépeket: Vina-Venusque, az ikergonosz, tovább féktelenkedik a városon. A barokk idők duzzadó, kikapós, öntelt életmódja süt ránk a krónika lapjairól. És honnan vegyük a mesterségbeli félszeg gőgnek moliéribb figurá­ ját, mint Iratosi István lakatos- és órásmestert? Vevői figyelmeztetik, hogy órái helytelent mutatnak, az árnyékóra máskép jár. „Az óra jól jár, hanemha talán a n a p j á r á s á b a n esik hiba!" Az asszonynépbe sem rekedt több alázat. Hírhedtek voltak a város szájai. Egyik Teleki gróftól származik a sóhajtás: „Nem félek senkitől, csak az Istentől, a Római Császártól s a Borberekiné nyelvétől!" Rang­ kórságukban e fehérszemélyek „kaszát vetettek" egymásnak az úrvacsorai asztalnál, gombostűvel és körömmel titkon jól összeszúrkálták-karmolászták az előbb ülőket, de nem átallották mindcsaládostúl nyíltan is összepüfölődni a templombeli rangsor felett. Mégis: a zabolátlan nyelv és természet ritka erényekkel járt együtt ez asszonynemzedékben. Civódást, kocódást, nyelveskedést, pattogást, kontytépést értettek, de egyik megéramérges, Tisiphoné kígyójának kettős nyelvével bíró hárpia például „mások szolgalatjára, betegek körül, halottak mellett olyan szolgáló volt, hogy ma az ő városában hozzá fogható egy sincsen, jó gazdasszony, mértékletes életű is vala". A bővelkedő, mulatós és parádézó életmódnak tanuságakép maradt reánk S i m o n y i ezredes kibékülési lakzijának emléke. Az országhíres válópör itt ért jóvéget: a csapodár férj s a megbocsátó feleség itt találkozott újból 1765-ben s a frigyet a Bethlenkastélyban tartott dínom-dánom pecsételte meg, amikor is egy hétig döngött a palotaház padozata a cifra, módis táncok alatt. A lakodalmaknál csak még a temetéseket ülték meg különbül, tömérdek költ­ séggel, pompával s valóságos búcsújárásokkal. — Gondolkoznunk kell rajta, nem fordult-é meg olykor a fogadalomtétető Bajcsi András sírjában? De van rá bizonyítékunk, hogy az ő puritán szelleme is tovább hatott. Ezt mutatja tiszteletes Nádudvarius Sámuelné esete, kiről 1735-ben a városi tanács egy­ szerűen leparancsolta a talpig érő, aranycsipkés fekete fátylát, mely csak jobbágyős nemesasszonyt illet meg. A városi tanács különben igen sötét emléket is állított magának az aszszonyok regulázásával. Szászsebes mellett Enyed a század derekán mégegyszer tanúságot tett a boszorkányhit borzalmairól. A krónika két elégetett 562

R. BERDE MARIA: ENYÉIM s egy kiseprűzött szerencsétlent említ. H a j d ú n é nevezetű bába bűne abból állott, hogy egy hagymázos beteg látta, amint „a kürtőn besuppant s macska képébe változék". Ugyancsak tudósasszony volt az utolsó ilynemű pernek hőse, kinek keze között meghalt egy Tordáról szekéren hozott (!) lebetegedő. Vád gyanánt a férj leteszi felesége ezüst pártaövét a tanács asztalára... Bár a vallató pap az asszonyt ártatlannak ismeri meg a boszorkányság vétkében, H a d n a g y K ö b l ö s J á n o s először halált, aztán csak megcsapatást és kisuppolást ró ki reá. Különös, végletes város! Kint a piacon „szél fuvá hamvát Hajdunénak" s a kollégium odapillantó ablakai mögött titokzatos masinák társaságá­ ban elsőül tanít kísérleti fizikát egész Erdélyszerte T ő k e V á s á r h e l y i I s t v á n professzor. Maga a schola, mely az oly sokféle sötétségben kellett, akár a világító­ torony, nehéz tusákat vívott meg önmaga létéért ezidőkben. Lelketlen sáfárok — uralkodók, püspökök, gondnokok — mindjárt az alapító holta után kikezdték a kollégium fejedelmi hozományát s a Lipót-féle kötlevél idevágó biztosítékai szintén csak írott malaszt maradtak. Csaknem százéves harc indult meg a fiskus és az intézet között, s ennek egyik legarcpirítóbb dokumentuma az a végzés, amellyel Debrecen szabadult meg kötelezettségé­ től, s amely Bethlen Gábornak még a d o m á n y o z ó i j o g á t is letagadta! Az irgalmatlan vaskéz, mely gyásszal bevont, tompán zokogó menet­ dobok mögé sorakoztatta s világba űzte a gyulafehérvár—pataki kollégiumot, szép ígéretek után is: soha vissza nem térítette az enyedi kollégiumnak a Fehérvárt elfoglalt Bethlen-örökségeket. A bujdosó Rákóczi megnótázása ál­ tal elveszett a fejedelmi kezelésben álló tokaji hétszőlő is. Pénzalapok, birtok­ részek, kincsek, épületek, javadalmak, fiskális kedvezmények lemorzsolódása következtében hatodára olvadtak — de semmivé is sorvadhattak volna — az iskola alapítványai, ha ugyanakkor, „azhol a szent fundusok félelemben vol­ tak", nem támadnak sorra a nagyszívű kurátorok: a Bethlenek, Telekiek, Radákok kebeléből és ha az ádáz fosztogatási folyamatnak nem vet véget 1770-ben a leendő, immár anyja mellé serdülő kalapos király. Mert II. Jó­ zsefnek csak koronája nem volt helyén, de igenis a szíve, amikor a művelő­ dés érdekeit kellett pártfogásba venni. A gyászos vesszőfutás jó-végetértén önkénytelenül idézi a mi lelkünk is: „Az ördög s a gonosz ember megcselekedhetik-é mindent, valamit akar? Nem, — csak amennyire Isten ereszti!" P á r i z P á p a i , kinek befaragott monogramját a múlt század végén még látni lehetett lakóháza pincéjének szemöldökfájában — eltörülhetetlenebbül is belevéste-építette nevét a kollégium falaiba. Néhány remekbe meg­ írt levéllel, T e l e k i S á n d o r g r ó f pazarmívű ajándékkardjával s a maga polyglott szótárának díszpéldányával kiküldte Imre fiát Angliába királyi se­ gítségért. Állítólag az angol uralkodópárnak jogában állott az év egy vasár­ napján gyűjtést rendezni az összes templomokban. Enyedi szó szerint „az igen szép Anna királyné" maga fordult volna alattvalóihoz a Bethlen-kollé­ gium újraalapozásának érdekében. Innen az a bizonyos angol pénz, amelynek létezésében az enyediek tán még mindig hisznek, holott az lassan ráment az építkezésekre. 1722-ben kez­ dett a londoni kezelésben maradt 11,000 fontsterling kamatozni. A diákság, mely a pestis idején ismét egyszer a szabad természetbe menekült több mint 3*»

563

R. BERDE MARIA: ENYED félesztendőre, végre méltó hajlékhoz juthatott a távoli hitrokonok szerete­ téből. ^ __ . , , : .,._.. • j^'i i ^ IA; * A gyermekijesztő Danczkai inspektor talpraesett vezetése mellett 1720-tól 1743-ig négyszárnyú, emeletes, „pompásszép" épület rakódik fel, 1775-ben pe­ dig — elsőben is a főúri tanulók bentlakásáért — a máig fennálló kettőstetejű „ókollégium" s a római mintára lefektetett vízvezeték. Az iskola „így meg­ épülvén, megszépülvén és meggazdagodván nagyon könyvekkel, pénzzel, malmokkal, asztagokkal, borral" — de újabb kegyes alapítványokkal is, majd kibővülve József alatt a jogi karral: nemcsak hogy méltóképpen fedezhette kebelén a mágnásifjúságot, mely különben rendszerint csak néhány tanul­ mányi esztendőt töltött a kisházában, hanem teljesíthette nemzetnevelő sze­ repét is, Erdély értelmiségének ötödét bocsátva szárnyra! S szerencséje volt, hogy értett hozzá a külső alapok mellett a belső, szellemi fundusokat is őrizni és utánapótolni. Titka, nyitja ennek bizonyos „Inzucht", a tény, hogy maga nevelte fel új tanárait s így megszakítás nélkül, kézből, melegében bízta reájuk a rábízandókat. Ez a tanárdinasztia, mely szellemi fiai által virult tovább, szív szerint tudta megnyerni az ifjúságot, melynek póri faragatlanságát és mágnáshetykeségét egyaránt lebírta. Próbát ad nekünk ebből a szeretet, amelylyel az emlékíró Z e y k J á n o s tanárainak és tanítóinak arcképét lefesti, ki igazi „nobile officiumnak" tekinthette a professzori stallumot, hiszen főrangú létére fiát enyedi tanárnak adta! Micsoda elhivottság füthette K o v á c s p r o f e s s z o r t , ki coclibatust fogadott, hogy az ifjúságnak jutalomkönyvalapot gyűjthessen! S z i g e t h i I s t v á n sohasem követte kartársai példáját, kik — mint B e n k ő F e r e n c , a természetrajz- és földrajzoktatás magyar úttörője, vagy A j t a i Ab ód M i h á l y , — szinte mind jeles tankönyveket hagytak maguk után :„könyv elég vagyon, holtom után nem könyveket, hanem jó tanítványokat akarok hagyni!" Az ifjúság eszménye H e g e d ű s S á m u e l , az esztétikai nevelés szorgalmazója, K ö r ö s i C s o r n a S á n d o r lelki irányítója. E tanárok még civódásaikban, pasquillizáló kedvükben is tudományos kérdések felől vere­ kedtek meg! Kiszámíthatatlan szerencse számába ment, hogy ily lelkes szellemű intéz­ mény látogatásához nem pénzre, csupán akaratra és szorgalomra volt szük­ sége az erdélyi gyermeknek. Jellemző, hogy 1769-ig a kollégium még elő­ menetelhez sem kötötte segélyeit! így vált — főleg úgynevezett principistái, fejedelmi kegydíjasai révén — a schola valóságos székely kitelepítő intéz­ ménnyé. Szállóige a harisnyás apa, aki szekerével a Szentkirály uccába érkez­ vén, rámutat a kollégium csűrjére: „tanulj fiam s akkor ez mind a tiéd!" A Sanderson-rendszert százévekkel megelőző intézetben, — mely az idők folytán hatalmas erdő- és mezőgazdasága mellé fűrész- és papirmalmot, könyvnyom­ dát, erdei és városi „feredőt", cserép- és téglagyárat rendezett be, — a jobbágy­ rendű szegény ifjúság úgy tartotta fenn magát, hogy résztvett a gazdálkodás­ ban és azonkívül elvégezte az iskolaszolgai teendőket. „Sokat emel, dolgo­ zik, barmoskodik" — mondja Hermányi egy Zágoni nevezetű diákról, nem cseng-é ez az idézet magyarul éppoly ércverettel, mint a „multa túlit, fecit?" S ha a mai angol cserkészet inaskodás által képez ki a parancsolni tudás mű­ vészetére: ezt az iskolázást jól ismerte az enyedi neuter, és nem akadt még 564

R. BERDE MARIA: ENYED

FŐTÉRI RÉSZ A .FELSŐ 8--BÓL NÉZVE

D. Berde Amál rajzi

senki, aki keserű szívvel gondolt volna szolgadiák éveire. Tudtak is boglyát rakni aztán, de kinevették a rosszul skandáló osztálytanítót, és ismerték jogaikat szolgasorban is. A vén P á r i z P á p a i n é rosszulfőtt kásájával az ételhordó lovat tömték be elől-hátul szénahordás nehéz munkája közben... Igaz, a másik rend, „a vidám, pénzes, borozó, cifra s kijáró úrfinép" olykor szépasszony ágyában felejtette mentéjét... De ez a hangosa volt csu­ pán, csendese a főúri ifjaknak is „egyszerű életmód, mindennapi testi gya­ korlatok — küzdések, — játékok, vidám gondtalan elevenség... külléghez szoktatás" által edzette magát az életre. S vegyük hozzá: a mindenrangú ifjúsággal való testvéri érintkezésben és vetekedésben: egész .emberismerő, éfetismerő emberekké gyúródtak. És ha a század elején a Holtmaros-béli cécós-muris pünkösdikirály­ választáson csak „sok szép deák oratiok s versek elmondása után" ültek asz5ÍJ

R. BERDE MARIA: ENYED tálhoz, máskép fogalmaz, de ugyanarra a szellemre vet világot Z e y k J á n o s , a század alkonyát ábrázolva, ki „érzelgések, képzelgések, éneklés, hangászság, költészet s szép-izlet országaiban mélázott s andalgott" barátaival. Nagy gyönyörűséggel olvastak magyarul is, de hogyne, amikor Bethlen Kata félezernél több könyve „Magyar Théka" címen volt a könyvtárba illesztve! S meghatva hallották H e r e p e i Á d á m „ajakán elővarázsolódni a honi szónokművészetet". Az ifjúsági önképzőkör P r ó b a című kötetében az első m a g y a r n y o m t a t o t t Moliére-fordításokkal tesz bizonyságot életrevalóságáról, de ennél is többet jelentett, hogy a növendé­ kek önálló színműveket s nótákat fabrikáltak, ülvén a Holtmaros haván, mely elolvadt körülöttük az alkotás hevében! Nem csoda, maguknak alkottak. A dimisszió után a kúrián nagyszabású színjátékok folytak. A nyomtatott meg­ hívásokra: „magyar játékszín honunkban még nem s színészek is alig lévén — mint Olympiasokra tódult minden rang és nem". A truppok vidékre is el­ látogattak s Csombordon, a N a l á c z y a k n á l történt, hogy a házigazda el­ ragadtatásában a játszók közé dobta ezüsttel tömött erszényét. H a valamikor a részben unitárius Enyed adta G y ö r g y püspököt, a G u i s c a r d u s és G i s m u n d a című széphistória szerzőjét, ha a reformá­ tus szellemet innen vitte vitába B o r n e m i s z a P é t e r , a magyar E l e k t r a szerzője, ha illett, hogy a polgárváros iskolakapuján lépjen ki T ó t h f a l u s i K i s M i k l ó s a maga műipari ízlésével a világhír fényébe, csak meg kell keresnünk a távlatot az iskolaélet s város szellemének egyes mozzanataiban ahhoz a gazdag kirajzáshoz, mely a század második felétől kezdve Enyedről kiindul. B o d P é t e r a magyar könyvek lelkes olvasóihoz tartozhatott, hogy aztán „sok esztendők alatt, nem kevés szorgalommal szedegesse egybe" az első magyarnyelvű irodalomtörténetet. Kis könyvmoly lehetett a rútképű, termetnélküli B á r ó c z i S á n d o r is, kinek dajkáló hajléka még áll a róla nevezett sikátorban a hálófülkével, melyben álmodni t a n u l t . . . Megyéje piron­ kodva küldi, s maga gúny tárgyának megy el Mária Terézia parádés szolgá­ latára, hogy egyszer csak megszólaljon „bájoló beszéddel, csodás nyelvérzék­ kel" s Kazinczyn keresztül az egész magyarságot oktassa a szó ízléses zama­ tára. N a l á c z y v a l és B a r c s a y v a l együtt Enyed három testőrt — lé­ lekért — állított ki a magyar nyelv védelmeztetésére! A kúriabeli deszkabódé éppúgy felfűtötte B o l y a i F a r k a s irodalmi törekvéseit, mint ahogy hivatottan deszkákra küldte K o n c z J ó z s e f e t , S á s k a J á n o s t , P e r g ő C e l e s z t i n t és legnagyobbjukat, J a n c s ó t , az első magyar komikust. Ta­ nárok és ifjúság iellemképében az úttörés mellett bizonyos vakmerőség, a Iegnagyobbravágyás hevülete is ott izzik ezeken a homlokokon. B o l y a i F a r k a s fel akarja forgatni a többezeréves euklidesi geometriát, s a már a scholában „fecsketermészetű" K ö r ö s i C s o r n a S á n d o r egymaga vág oly célnak, melyhez egy egész népnek nincsen képzelme, hite-mersze... Legszembeszökőbb mégis ez ifjúságnál a közdolgokért való tettrekész­ ség, mint azt g r ó f K u u n K o c s á r d o n , g r ó f M i k ó I m r é n kívül egész légiója mutatja a jeleseknek, kik „innen vettek meleget és világot". A r a n k a G y ö r g y csendes tevékenysége éppúgy tükrözi e sokoldalú munkaszomjat, mint b á r ó K e m é n y F e r e n c kancellárnak a közéletben, b á r ó K e m é n y F a r k a s n a k , g r ó f M i k e s K e l e m e n n e k és I n c z é d i S á m u e l n e k a harcterek halálos viharában való helytállása. 566

R. BERDE MARIA: ENYED A XIX. század harmincas-negyvenes éveit úgy kell tekintenünk Enyed életében, mint a búzának sárgaérési idejét, mikor a magvak a növekvő napverésben acélos sikerre váltják át a felgyújtott táperőket. A húszas évek végén megkezdődik az „újkollégium" — mai déli szárny — építése. Az iskola be­ vezeti a Gábor napján megült díszes Bethlen-ünnepélyeket hatalmas dalkarok­ kal, s a legszebb leány ákal szavalt ódával. Az 1833-ban, V á r a d i S á m u e l buzgolkodása folytán megalakult Ú r i k a s z i n ó — harmadik az országban — egyik góca lesz a társadalmi életnek. A komoly zenekultúra létrehozza M i h á l y i K á r o l y akadémiai tagnak máig énekelt zsoltárait, dalait, s M e s t e r K á r o l y n a k fenséges Szózat-kompozicióját, melyet az országos pályázat túlmagas nívója miatt ítél népszerűsítésre alkalmatlannak. S még él emlékezete a vasárnapoknak, amikor a püspök a rektorral s a tizenkét palástos professzorral vonult át az ekkortájt már fekete magyarba öltözködő ifjúság élén a nagytemplomba. A kulturális élettel párban haladt a politikai mozgalmasság. Igaz, a lélek­ szám nem éri el a hatezret, de a környező falvak udvarházai évente díszes egybesereglőknek adnak szállást, kik aztán címeres négylovas hintókon, ra­ gyogó nemzeti viseletben robognak fel a megyei közgyűlésekre. Rokonság, de főleg érzelmei szerint e rend csaknem mind elágazója annak a négyszegle­ tes telken, a Varcagásban épült, s K e m é n y S i m o n családjának tulajdonát képező egyszerű kúriának, melyet közönségesen — némi humorizálással — csak B u r g n a k emleget a város. Enyed szerette a maga arisztokratáit, akik közül a B á n f f y a k a t , Z e y k e k e t és K e m é n y e k e t saját „trunkus"-aihoz számítja. Az együtt­ érzésre patriarchális szép szokás vall reá akkoriban, amely szerint ha a Burgban valaki megbetegedett, a városi úri nők ápolták. Természetesnek találták s tisztelték a lakósok azt a rendet is, hogy a Burg dámáit a templom első sorai illették, a professzornékat a másodikak. A többi asszonynép virradattal kelt, úgy főzött ebédet, mert ha megvárta a harangszót, csak a patkoncaszékekben kapott helyet magának, márpedig — a divatot is a templomban kellett ellesni! A Zsurnálnak emlegetett divatlap akkor méregdrága ritka­ ság számába ment, a nők éopen írni-olvasni-számolni ha megtanultak a kántor­ iskolában, illemtanuk pedig — G á s p á r J á n o s , a nagy nemzetnevelő sze­ rint — néhány idétlen fesztempó betanulásában merült ki. Fontos volt hát, honnan lestek el az ízlést és magaviseletet. Egyszerű és komoly volt az élet­ mód, melyet a Burg példázott. Akkoriban a főúri hölgyek is oergették a fonókereket, divat volt hajnalidőn kelni s a nyitott tűzhely lángját hasz­ nálni a fonáshoz, az áldott ingyen napvilággal pedig az osztováta mellett élni. A leányélet bájos ooétikuma — rokka, széoköntös és dalilegények je­ gyében — árad ki a máig dúdolgatott románcból: Lányok fonják a lenszöszt, Beszélgetnek egymás közt: „Jaj anyám, a diák Olyan, mint a gyöngyvirág!" „Veszek gyűrűt, ruhákot, Csak ne szeress diákot, Mert a diák legyecske, S itthagy, akár a fecske!" 567

R. BERDE MARIA: ENYED

Az édesbús diákszerelmek atmoszférája úgy lebegett a városon, mint rózsaszínű fénykör a tfiz felett. Egy-egy történetet máig elsóhajt az emlé­ kezet: „Barabás Miklós annakidején M u t i l i R ó z s i t szerette, a burgbeli francia szakács leányát... de annál szebb halványbarnát keresni kellett... Az a zokogó angyalszobor a katolikus temetőben az ő sírján á l l . . . elvitte fiatalon a tüdőbaj." Szerelmi álmoknál nagyobb álmokat is szőtt akkoriban a város falai kö­ zött a történelem. Elközelgett ugyanis az idő, amikor „a mély, de addig szótlan elégületlenség" megnyilatkozásáért küszködött Erdélyszerte s „meg­ támadtatni kívánta a létező állapotot" — szakítván az idáigvajó lethargikus türelemmel. A megyegyűlésekre egybezarándokló „utazó patrióták" — a Z e y k e k és K e m é n y e k mellett a B á n f f y a k , K e n d e f f y e k , W e s ­ s e l é n y i e k — megindítják Széchenyi szellemében a harcot, melynek elő­ készítései a Burgban folytak, a liberális érzésű arisztokraták ez igazi várában, s melynek ismert történelmi jelzőkövei az 1831—34-beli megyegyfilések s az 1841 és 46-beli országgyűlések. És ha a magyar nyelv hivatalossá tételéért K e m é n y D é n e s követ harcolt a legelszántabban, az örökváltságot e g y e ­ d ü l A l s ó f e h é r követelte, holott ebben a kérdésben Erdély többi megvét általános szűkkeblűséget mutattak. A megye vezető főrendéinek bátor jelle­ mén kívül a küzdelemben fontos hátvédül s eszmeforrásul szolgált a kollé­ gium, a szabadgondolkozás ez évszázados letéteményese, melynek falai kö­ zött K ö t e l e s S á m u e l 1825 óta anyanyelven tanítja az első magyar „önfilozófiát", S z á s z K á r o l y pedig a jogot. Az a körülmény, hogy Erdély jogi sérelmeit a nagy professzor úgy ismerte, mint rajta kívül még csak Kemény Dénes, és hogy volt is mersze kiállani az igazságért: avatta Alsóféhért vezető­ megyévé s „Enyedet némi politikai központtá" — Gyulai Pál szavával szólva, úgy, hogy harcai „Erdély minden megyéjében és az egész Székelyföldön visszhangra találtak". A város legöregebbjei máig mesélgetnek Szászról Plinius tollához, ízlésé­ hez való apró, jellemző történeteket. A sok keringő legenda: végső emanációs szférája annak a sajátos légkörnek, mely a nagy egyéniséget övezte. Ke­ rek egy százada, hogv az ifiúság megbüntette maga közül azt, aki elhanyagolta Szásznak egyetlen előadását is. és hogy K e m é n y Z s i g m o n d , a Burg növendéksorú lakóia, tizenkétévesen már barátja és soronkívüli hallgatóra lett. S nem háíádatlanul! Akadémiai emlékbeszédében a professzorától tanult orátori hévvel aposztrofálja Szászt, „mint a legelsőrangúak közül való magvar szónokot", mint „valódi nagybirtokost, igazi olygarchát az ismeretek biro­ dalmában". Majd m i n d e n e n y e d i t a n u l ó n a k m i n t a k é n é Szász Ká­ r o l y v o l t . Mit jelentett ez? Az ifjúság nem csupán tanult, — K e m é n y Z s i g m o n d d a l egysorban S a l a m o n F e r e n c , G á s p á r J á n o s . Ba­ r a b á s M i k l ó s és C z a k ó Z s i g m o n d , de látogatta a megvegvűléseket és az Üri Kaszinót is. öntudata dagadt, látóköre kiszélesült s növekvő merész­ ségének parázs példáiát mutatta meg. amikor a császári helyőrséggel majd­ nem fegyveres összetűzésbe jutott az átutazó lengvel foglyok ünneplése miatt. Harmadik botránynöre indult meg a kollégiumnak, hol tanár adott ki kartársán. Basire Izsák és Pósaházy után a bár székely, de Debrecenben vég­ zett P é t e r f i t e s t v é r e k , kik odakint a Kazinczy-ellenes hangulatban 568

R. BERPE MARIA: ENYED

KIS-(APAF!)-KOLL£GIUM V

D. Berde Amil rajza

szőrt cseréltek — nem átallották Szászt demokrata elveiért, újszerű neve­ lési eszményeiért nem is egyházuk fejének, de a kormányszéknek jelenteni fel. A pör inkább megfényesítette Szász glóriáját. Tanú nem akadt a „bű­ nökre", de sőt a tanítványok csókolták a küszöb kövét, mely mögött a kihallgatás folyt. Szászt felmentették, Péterfi Lászlót pedig Judássors érte: negyvenkilencben — holott éppen abban mesterkedett, hogy a nemzetőrök­ kel a fegyvert letétesse — a császári felkelők Borosbocsárdon meggyilkolták. Enyed sohasem volt túllojális város. Számos anekdotái közül legkomo­ lyabb megnyilatkozása volt a kurucosságnak az Enyedről kikerült B o d o l l a püspök esete, ki az uralkodó fogadására elkocsizott ugyan Nagyváradig, de mert időpontra. volt odarendelve s a felség késett: visszafordult, nem várta be. Igaz — így tudják Enyeden, — nem is kapott soha felsőbb megerősítést. Az is természetes, hogy a negyvennyolcas mozgalmak magukkal sodorták úgy az iparos-, mint a tanulóifjúságot, valamint hogy a polgárság, köz- és főnemesség is, nagy áldozatokkal, járult az ország kincstárának gyara­ pításához. Mindez nem okolhatja meg a sorsot, amely a városnak a szabad­ ságharc folyamán kijutott. 5*9

R. BERDE MARIA: ENYED Enyed gyakran esett áldozatául a romboló történelemnek, de azért „Nagyenyed Pusztulása" a közbeszédben 1849 óta egyetlenegy vészt jelez. 1848 november ötödikén megtörtént a szerencsétlen kimenetelű maros­ vásárhelyi ütközet, melynek következtében honvédség, nemzetőrség kivonó­ dott Enyedről Kolozsvár fedezetére. Mindeddig a hatóság nem hagyta mene­ külni a rosszelőérzetű lakosságot, most a fejetlen sietségben elmulasztotta az intézkedést, hogy a városban letett anyagi és művelődési kincsek bizton­ ságba jussanak. A következő két hónap alatt, míg a várost rendes császári katonaság és szász nemzetőrség tartotta megszállva, ha jelentős károk is es­ tek főképp a kollégiumban összehordott magán- és közklenódiumokban, az ottmaradottak élete és ingatlanai legalább biztonságban voltak. Azonban ja­ nuár elején a helység császári felkelők kezére jutott. 1849 január nyolcadiká­ nak éjjelén — oly irgalmatlan télidőben, „hogy a forró vízcsepp jégszemmé fagyva koppant le a földre" — megindul a katasztrófa., Január tizedik napja után a „Honvéd" harmadik száma ily gyászjelentést tehetett: „Nagy­ enyed. e kis Athenaeje Erdélynek, a civilizáció s a polgári erények böl­ csője — fájdalom — nincs többé. A történet Clio-ia szívrázóbb s hitet ingatóbb eseményt a magyar nemzet annáleseibe ritkán jegyzett fel." A városban akkor 7—800 halott hevert — később csontvázzá rágták le a kóbor állatok, — cseréppel vagy zsindellyel fedett épülete egyetlen egy sem maradt épen, az utakra hullott perjét, kormot a nagy történeti beccsel bíró püspöki, megyei levéltárak s a kollégium drága könyv- és gyűjteménytár­ anyaga szórták be szemét gyanánt. Kereshetjük a végítélet okait. Vokak enyediek, kik K e m é n y I s t v á n főispán kebelének fegyvert szegeztek, hogy eltűrte Enyed kiszolgáltatását. Szemrehányások érték C z e c z tábornokot, kit Bem Tordán mozdulatlan­ ságra ítélt. Kijutott a vád a vidék nyugalmát az ősz folyamán megbolygató székely nemzetőröknek. Bélyeg sült L o z e n a u alezredes homlokára, hogy obrázsai táborából összetett kézzel nézte fegyverbarátainak eljárását. Meg­ oszlott a közvetlen felelősség A x e n t e és P r o d a n román felkelő vezérek között, kiknek egymással való vetekedése szintén szerepet játszhatott Enyed vesztében, és akiket a B o l i a c - f é l e óromániai magyarbarát expedíció tagjai állítólag óva intettek a terv végrehajtásától. Az átok teljes súlya mégis az osztrák hadvezetőségre hárul, melynek akarata, sőt meghagyása nélkül a végre­ hajtó közegek el nem járhattak volna. A rideg tények állása arra vall, hogy a csúcsai vereség (dec. 19) után visszavonulóban levő császári hadsereg Envedet — a most jobbára csak öregek, nők és gyermekek által lakott védtelen várost, melyben még a vár körül előzőleg emelt palliszádok is szét voltak hányva — egyszerűen eltörültetni kívánta a föld színéről, hogy Torda és Gyulafehérvár között a honvédek számára hadi támaszpontot ne képezhes­ sen. Lehet, hogy politikai bosszú is közrejátszott ebben — a beavatott M i k 6 I m r e szavaiból sejtjük, hogy főképp S z á s z K á r o l y szereplése miatt, — de milyen visszásán ütött az orv kéz: férfinépben c s a k a c s á s z á r h ű e k tartózkodtak a városon, a többi honvéd volt, vagy kint bujdosott a Farkas­ patak hórengetegében. Kihagy a szív verése, olvasva a pusztulás részleteit, melyeket K e m é n y G á b o r szerint az utókor rémmesének fog tartani, s mégis, éppen a min­ dent átszenvedetteknek legtöbb joggal vádaskodó ajakáról hallunk oly szava570

R. BERDE MARIA: ENYED

kat, amelyek nagy tanulság-, de sőt vigaszképpen hatnak. A hivatalosan osztrák részről halálraítélt s magyar oldalról halnihagyott városba önkéntes emberi elszánásból, áthágva L o z e n a u parancsát, tizedi­ kének reggelén belovagol A p f l e r svalizsérfőhadnagy, hogy magyar mát­ káját felkutassa. Az osztrák tiszt repkedő fehér köpenyege jelképes példája mind a többi folttalan léleknek, kiket a polgárháború irtó dühe sem bírt ki­ forgatni emberiességéből. Ügy a császári rendes hadseregből, mint a tordai honvédségből gyors mentőexpediciók szervezkedtek, melyeknek tagjai olykor halálon is átvágták magukat, úgy kutatták végig a széttiport város pincéit, kútait, vermeit, szőlősajtóit s a méteres hóba fulladt erdőket, melyek Enyed életbenmaradottait lappongatták. Az irgalom nem járt vallásra vagy nemzeti­ ségre. S z i l á g y i F a r k a s adatgyűjtése szerint kétannyian is odapusztultak volna, ha a város régi román és szász lakosainak jórésze nem viselkedik sza­ maritánus módra. „Hai doamna dragá" — stereotyp kifejezésként maradt ránk a szó, amellyel a pokol éjszakáján s másnapjain többnyire zsellérnek, volt cselédek fogták kézen a „vogelfreiokat". A tövisi román granicsár családok, főkép T ö m ö s I s t v á n bíró tisz­ tessége és szívjósága mellett lelkünk elé idézhetjük K e u l I s t v á n t , Enyed szász papját, midőn felszentelt kezével oltalmába veszi a reformátusok tem­ plomi edényeit. Másfélszáz éve tartották az ősenyediek „béditsért" felekezet­ nek a katolikusokat, de szerezhetett volna-e magának méltóbban örök pol­ gárjogot a minoritarend, mint tótszármazású prezidense, V i s k ó c z y H e n ­ r i k által? A lelkipásztor papi díszében, szentségeivel járult a felkelők elé, s térdreborulva kért kegyelmet a városnak, hogy bátor tettéért két sebbel még többet kapjon, mint példaadó Krisztusa. Mert meg volt írva, hogy a hely, mely másfél századon át érlelődött a cél felé, hogy falai között először mondia ki Erdélyben a minden embernek szabadsághoz való jogát, a népszenvedély áldozata legyen. „Meghala és el­ temettetek". Koporsója reménytelennek tűnt: hónapokon át kutyák, macskák, vadmadarak, temetetlen vagy rosszul elföldelt hullák lakták csupán. Még sírkövei is úgy kidöntődtek, hogv vissza nem találva soha hantjaikhoz, maig lépcsőjét alkotják az örhegyoldaí temetőjének. A kormánynál küldöttségben járó W e r e s s K á V o l y és S á n d o r E l e k azonban izenetet hoztak az Enyed sorsát megkönnyező Kossuth szájából: „Enyednek fel kell épülnie és szebb lesz, mint volt, mert Enyed nagy hivatással bír Erdélvben". Az állami támogatáson kívül Erdély társadalma — főképp Kolozsvár, s az Enyedet környező helységek mind példáit adták a felebaráti érzületnek, de a távol Szilágyság, Szamosújvár is: kebelökre fogadták a szétszórt lakossá­ got — valóban ízenként feldarabolt testet éoítvén ígv egybe a jóság mesebeli Balzsamával. A csak Világos után hazatérők egyik földönfutójának aiakáról megrendítő vallomás maradt reánk: „Koldussá tett — s mégis: szükség volt a forradalomra!" S a mártír város magához méltóbb emléket nem állíthatott volna nehéz, meg nem szolgált halálának és lassú feltámadásának, mint azt tette ama egyszerű kőtáblával, melyet a várároknak meszesgödrébe hantolt halottai fölé helyezett falba a Duszta dátummal: 1849. január 8. Mennybeható gesztusa a vádtalan kegyeletnek! R. BERDE MÁRIA (Befejezi közlemény a kösetkezfi szambán)

J7I

IRODALMI

KRÓNIKA

K A Z I N C Z Y FERENC kapcsolatoknak nincs valódi értékük, az idő sajátszerűsége azonban a jelen­ K ülsó tőség látszatából valamit mégis kölcsönözhet nekik. Mióta Erdélyt a történe­

lem kísérletezése más állami kompozícióba helyezte, puszta véletlenek most új érté-. kelési rögtönzések közepett a képviselet némi jellegét kapják meg. Petőfi nagy szat­ mári élménye s erdélyi sirja, Aranynak és Adynak az uj erdélyi bővítményeken ringott bölcsője, Kölcsey közmunkájának hagyatéka, Görgey és Világos katasztró­ fája, Kossuth tervezete a dunai konföderációról — pedig semmi nyilvánvaló belső kapcsolatuk az erdélyi lényeghez, — most mégis külön érdekben pompáznak s bi­ zonyos értékűek a magánvaló erdélyiségben. A másképp idegező lélek másként lát és újszerűn eszmélkedik. Kazinczy Ferenc halálának századik évében hajlandó területünk magvar figyelmezője különös gonddal mérlegelni a tényt, hogy a biharmegyei Érsemlyénben szü­ letett, mely a mai Erdély nyugati peremén a kisebbségi omladék egyik szomorú bizonyítéka; hogy egyik legjobb, ma is élvezetes stil-munkája erdélyi útjáról, le­ kötött életének e boldog szenzációjáról beszél; hogy festője innét származott s újító küzdelmének egyik ellenzéke itt viaskodott vele, hogy a „hazafias költészet" igen ritka hangulatát lelkében a s z a b a d E r d é l y riasztotta föl még a legerősebben. Akit a különös véletlenek különösen nyugtalanítanak, talán egy pillanatig meg fog állani H e l i k o n i v i r á g o k nevű könyvének címénél is, sőt el fog tűnődni, hogy az E r d é l y i H e l i k o n élén Kazinczy-szerfi munkába fogott egy hasonlóképp vezéri típus, akit hivatására szintén hosszú fogság készített föl s az ő rokona volt hu­ manizmusban, élményrajzolásban s a prózai finomságnak egész a „selypftésig" való űzésében. Hátha még a nemes m a g y a r eszméletű világpolgárságban is?... Játék ez, de jóravaló játék s veszendőség helyzetében méltánylást is érdemlő játék. * A belső jelentőség azonban egyedül és önmagában elegendő, hogy az elhalálo­ zás centennáriuma (1831 augusztus 23) idején megemlékezzünk a feledségbe ha­ nyatló Kazinczy Ferencről. Az ünneplés úgyis szerfölött kisméretű nálunk és odaát. Pedig elbukott és föltámadni akaró nép s kisebbségi ádázatba jutott néptörmelék előtt a centennáriumoknak a tárgyi értéket lényegesen túlszárnyaló értelmük és fon­ tosságuk szokott lenni. Az elcsigázott köztelek valami kísértetit, valami kápráztatót érez ki a véletlenből, hogy nagyságainak százados dátuma pont a bukás sötétébe bo­ csátja távoli fényét; vigaszt és reményt lehet meríteni belőle, művelődési és politikai ércét kiaknázni, hogy az ellenségek, a sors felé csillogtassa, mint a felebbezés, a dac eszközét. Még harci állásban maradt győztes is fölhasználja a nemes és büszke provotíálás ezt a hatásos lehetőségét, mint az olasz tette az Anno Virgiliano erőltetett és kacér pompájával. A mi új helyzetünkben Petőfi és Jókai százéves fordulóin világra­ szóló, hangos ünneplések agitáltak a magyarság jelentőségének szolgálatában. Kazinczy neve, alakja, műve a nemzeti munkára való szorítkozás miatt nem alkalmasak, hogy a külföldön meghordozzuk őket, de szerfölött célszerűek, hogy a művelődési s politikai tudatunkat erősítsük velük: hiszen egy nagy talpraállás és forró reformáció tényeit elevenítik föl, másrészt a kisebbségi területen a nagy nyelv­ újítására való hivatkozással egy újabb kemény tiltakozásra minden nyelvi elnyo­ mással szemben kitűnő alkalmat nyújtanak. Kazinczy egyszer már nagyszerű szolgá­ latot tett ily eszmék körül. 1859-ben, születésének századik évfordulóján, monumen­ tális indulatok közepette történt az ébredés első kiáltása s a küzdelem első mozdulata a Bach Sándor omló rendszerével szemben. Most azonban a változatlan jelentőséget 57*

IRODALMI KRÓNIKA s azonos érdeket nem bírjuk összepárosítani az alkalommal és idővel. A megemlékezés és hódolat nagyvonalúságának ezúttal semmi nyoma. Csak az irodalmi következe­ tesség, régi szokás, talán egy kicsit a lelkiismeret hangja mozgat meg egy-egy rövid pillanatra. Ne is próbáljunk szépíteni: gyöngülésünk tagadhatatlan. A Kazinczy-szellem és a Kazinczyak kora, mégis egész nagyszerűségben fog divinálódni nemsokára. Nagy szintézisek felé, új eszményiség és új klasszicizmus ál­ lomásain át igyekező korunk ez eszmék, rendszer, életszemlélet nagy hősének, Goethe Farkasnak szertelen ünnepét készíti elő szinte már évtizedes munkával. A mester visszaidézése magyar követőjének jelentőségét is föl fogja támasztani. Ami pedig Kazinczy emlékén át sugallani hivatott lett volna kifelé, Goethén, a népek s nem­ zetiség fölött álló fejedelmi szintetikuson és klasszikuson keresztül fog megnyilvá­ nulni. A tárgyilagos és igazlátó emberiség nagy érdekeinek kiáradása, a művészi szép­ nek s a tudományos összefogásnak, a kollektív elvek élén járó egyéni hősiesség­ nek elismerése, a nagy tiltakozás és nagy fölhívás ténye, mely a készülő szintézisek útjában álló igáztalanságok elsöprését követeli, megtörténik a mi különösebb rész­ vételünk hián is. Az iramot, amit Kazinczy napján keserű gondjaink miatt nem tudunk venni, az egész világ nagy felhevülése végzi majd a Goethe közelgő ünnepi esztendejében helyettünk is. Addig az érdemes magyar munkás háttérbe szorul, mert népe jobban lezuhant, mint azt kezdetleges szervezete alapján is gondolni lehetett volna. A magunk igénytelen áldozatától azonban ne riadjunk vissza. Üres templom­ ban jól lehet imádkozni. Csak egy tűnő pillanatra idézzük meg Kazinczy érdemes alakját s szenteljük meg óriás szorgalmú munkáját utólagosan. Ez az alak goethei volt a weimari boldog ragyogás, az egyetemes hatás hiányában is; ez a munka bár lángeszű elemekben szűkölködött, történelmi értékké mélyült s egész mivoltá­ ban beépült szellemünk kastélyába. Mind a kettő a magyar empire legtökéletesebb, legzártabb és igazi nyilvánulása. Sőt, ez az empire általa tágult ki az európaiság és a kor legszélsőbb vonaláig s megnyitott minden lehetőséget, hogy e határok közt a romantikus nemzetiség analitikus munkája később pompásan, szinte az emberi nagyság végső tökélyében virulhasson ki. Nincs miért kutatnunk Kazinczy remekművei után. Ilyenek külömben sincselek. A T ö v i s e k és V i r á g o k néhány csípős, hajlékony, szellemes epigrammája, majd önéletrajzi művek, mint a P á l y á m e m l é k e z e t e s az E r d é l y i l e v e ­ lek nyújtanak még ma is élvezetet, de nem annyira a széptani gyönyörűség, mint az írói műhely és az emberi lélek földerítésének oldaláról A kornak szólottak alko­ tásai, a korral múltak el. Ez az egész kiélés boldogságát, tulajdonképp a szabályos iro­ dalmi tevékenység teljességét jelenti, de a lemondást is a tartósság lehetőségéről. Kazinczy munkája elejétől végig a szó legnemesebb értelmében célzatos irányzatú volt, a közvetlen és sürgős feladatokra szorítkozott, mindenben a gyakorlati érdeket szolgálta. Ha még a ritka zseni birtokában lett volna is, csak átmeneti értéket sze­ rezhet. Az ilyen szerény hős azonban emberi nagyszerűséggel magasodhat ki s éle­ tének egészével kapja meg az elévülhetlenséget. Weimar klasszikusa örök műveket hagyott reánk, de az emberi kitűnőség semmi különösebb emlékét. Kazinczy élete és drámája ellenben nagy és nagyszerű: emberiségének arányai, küzdelmének nemes céljai komoly árnyékba helyezik mesterének életművészetét s udvaronc boldogsá­ gát. A lángesznek csak ritka jogosultsága: megkoronázni egy szédületes epizódot. A tehetségnek emberibb szerepe van: áthidalni a veszteglésekből kiragadó epizódo­ kat s megteljesíteni hosszú korszakok szándékait. * Kazinczy személyisége és küzdelme méltán méltó az örök magyar emlékezésre. Kezdettől fogva végéig, az életkaland második tízedétől az agg halálig, minden le­ hető erővel küzdve, következetesen a programkifejezésben égett el. Nyugati s korszerű 573

IRODALMI KRÓNIKA ember akart lenni megalkuvás nélkül, azzá igyekezett nemzetét is (nem népét) tenni. Célját tökéletesen elérte. Ifjú feje megtelt a fölvilágosodás eszméivel s nem habozott a jozefinizmus szolgálatába állani magyar nemzeti öntudatától nem gatoltán s a nem­ zeti ellenzék esetleges gyűlöletétől se visszariadva, hogy pár száz iskolát állíthasson. Et­ től kezdve csak a cél volt fontos, az eszköz úgyis ilyen volt. A fölvilágosodottság kalauzolta el az eszményiség és klasszicizmus élet s irodalom-szemléletéhez. Elvonat­ kozva lassan a politikai közélettől egy lázas újító, szépítő, finomító stil- és nyelv­ forradalomba rohant, melyet végső győzelemre is vezetett. De mindehhez irodalmi és agitátori tehetségeken kívül, a melynek bőségesen birtokában volt, csak kitűnő jel­ lem segítségével lehetett eljutni. Ez a Kazinczy-féle jellem, az ember, telve kiváló humánummal, szerencsére a szükségelt volt. Az értelmesség, a hajlékonyság, a finom­ ság ez a hiú virága erős gyökereken s kemény törzsön hajladozott. Akaratos, tevé­ keny, makacs, szilárd, áldozatos volt. Szívósságát se börtön, se magány, se pör, se falú, se nyomor, se család meg nem törte. Kicsiny fészekben, szinte világtól el­ zárva, puszta írással, a fordítások tömegével s a levelek valóságos záporával év­ tizedeken keresztül tudta nyugtalanítani egy, politikai és társadalmi tekintetben sivár egyoldalúságba döntött háborús és elnyomott időszak több nemzedékét; tudott vezérszerepet játszani, holott az anyagi eszközei silányak voltak, külső segítséget pe­ dig csak fölizgatott híveitől szerezhetett s a maga töretlen erélyét csak a háborgó világ messziről hazaképzelt izzásában kalapálhatta meg széppé s erőssé. Mikor az országnak nem volt középpontja s nem volt saját politikája, szép­ halmi rozoga háza művelődési középponttá lett s Kazinczy benne mint irodalmi pápa szabályozni bírta új dogmáit, hosszú ideig elbuktatni az eretnektámadásokat. Bullákkal, a leveleivel. Elég csak egyet ezekből elnézni s elolvasni: munkája s szel­ leme tisztán élőnkbe áll. Kőmetszéshez hasonlító írása s precieuse irálya leleplezi lelke egész bensőjét. Tiszta, rendes, artisztikus, hívő, arisztokrata, vezértípus, aki az eszmék zűrzavarában is rendezni tudta eszméit és pontosan haladt célja felé. Európaivá, tehát finomulttá tenni nemzetét s magára hagyni népét a zordon ke­ ménységben, a mi előtte a közösség fő jellemvonás.a volt, ez volt a taktikája: mert a tisztikar és nem a „sereg" számít. Hitte, hogy a görög klasszicitás és a német ér­ zelmesség nemessé teszi másodszor is nemzetet, a szaoadelvüség pedig jogosulttá mögötte a néptömeget; elvontság, de a valóságból csak kissé fölemelkedve, eszményi­ ség, de gyakorlati alapon — ezek voltak fegyveres elvei. A szellem önkényuralmából kikelő forradalom, mely természetesen csak az arisztokrácia lázadása, de végered­ ményben aztán tömeges kihatású, volt a módszere. Nem bírta el a hagyományt és nyugat felé vezényelte az arcélt. Jutalmul a választottak irányában a bírálat szelíd­ séget adományozta. Erőszakos dogmatizmusa így tudta erőszakolni a műfordítás, még pedig szokatlan művészetű műfordításának döntő jellegét s képes volt a nyelv és stilújítás vakmerő fölszabadítását az élő s önmagában fejlődő nyelvtől kicsikarni. De az arisztokratizmus kegyes s elnéző hajlandóságától, amihez hozzájárult minden harciasság ellenére is az egyéniségében alapjellegfi jóság, szeretet és szelídség, képes volt a távolálló és idegen szépséget is elismerni és fájdalmas rezignációval eltűrni öregségében a detronizációt, mert elvei folytatásának s forradalma betetőzésének is érezte. Elvégre a romantikus pártütés is a nyugati világ hatására s végső célján, a megújított nyelven keresztül történt, így a nemzeti kiteljesedés lehetősége felé mutatott. Talán érezte, amit az irodalomtörténet nem alaptalan hirdet, hogy a Szé­ chenyi forradalmának az övé tört utat. így elviselhette az új nemzedék fölszabadu­ lását vezérlete alól. Tudta, hogy a romantika belőle nőtt, mert a korszakos ember előtt ismert, hogy a korszakok egymásba folynak, egymást szülik. * Kazinczy életkalandja szépen folyt le: szomorúan s boldogan. Jelentősége és műve sokoldalú lett. ö volt szellemi életünkben az első tisztára irodalmi jellegű egyéniség, a ki megint világivá tette s önmagához térítette az irodalmat, a legtöbb művészi ol574

IRODALMI KRÓNIKA dalát megvilágította s öszönszerüsége fölé helyezte az öntudatosítása érvényét. Az irodalmi tekintetből legtisztább és leghatásosabb külföldi áramlattal kötötte össze s az eszményi, érzelmes, elvont klasszicizmus szolgálatával a művész-szemlélet mind­ untalan visszatérő ezt az oldalát örökre ideplántálta. A költői forma újszerűségét a vers mai forrongásáig biztosította. Vitatni lehet azt az „érdemét", hogy a prózai stílusfejlődést eddigi útjáról letérítette s a magyar próza ügyét eddig megoldhatlan problémává kavarta össze, mikor erejét némi fanyalgó és bágyadt finomságba ol­ dotta föl. Az is kétségtelen, hogy ő volt az első öntudatos és sikert arató irodalmi vezéregyéniség, új eszmék első szerencsés agitátora, pedig sok megmerevedett do­ loghoz mert nyúlni. De igazi jelentősége mégis csak nyelvforradalma, egy szükséges, de kegyetlen reformáció, mely homályos, bátortalan, mindenkor és mindenütt mu­ tatkozó szórványok után egészen személyes ügye lett. Egyéniségének kiváltságos nagyságát ez a forradalom fejezi ki tökéletesen s nem is annyira győzelmével, ami a francia zavarok és a szentszövetség idején a magyar hagyomány ellenmondásá­ ban emberfölötti teljesítménynek látszik, mint inkább teljes elhibázottsággal, mely­ nek borzasztó következményeit a magyar nyelv soha többé nem fogja kiheverni. A jobbágyfölszabadítás mérhető csak a nyelvreformációhoz, csakhogy ez az általá­ nos fejlődés irányából született, míg a magyar nyelvújítás majdnem egész egyedül­ álló abban az időben s a méretek tekintetében. Senki magyar író ilyen nyomot nem taposott szellemi életünkben. Minden új szónak s minden idegenszerűségnek ő az atyja: természetes-, mostoha-, kereszt-, bérma-, gyám- vagy nevelőatyja. Kazinczyra gondolhat minden tanult magyar író, ha nyelvi vagy stilisztikai nehézségekbe bo­ nyolódik. Áldani nem lehet érte, átkozni nem szabad. Jelentőségét azonban föltét­ lenül el kell ismerni és rokonszenvvel nézni, mint minden igazi forradalmárt, aki világpolgári messzirekitekintés ellenére is visszahajlik a sarkalatos dolgokban nem­ zetiségének ügyeihez. * A forradalom szükségének fölismerése, az erőszakos elvek kitűzése, az újítás végrehajtása egy-egy nagy ember külön feladata lehetett volna. Győzelemre hozása tulajdonképp nemzedékek hivatásának látszott. De a személyes részt, a felelősséget Kazinczy egymagára vette, a kollektív feladatot pedig kis tábora egyedül, hamar végrehajtotta és mindenkit magával sodort. Nemcsak a terjedelem és siker, hanem a gyorsaság is meglepő. Valami napoleonszerű volt Kazinczyban s ez a körülmény is magasztossá teszi alakját. Megérdemelte, hogy a tökéletes eredményt megérte, művét és magát megkoronázta. Fejedelmi látvány száz év rettenetes változatain át ez a széphalmi kolduskirályság. Egy düledező nemesi udvarházban az irodalmi vezér, a klasszikus korok ártalmatlan pózában, molyette díszben, a hideg elvontságtól ta­ kart eszmék, elvek, munkaláz fűtötte meleg eszményiségben és egy türelmes, nélkülöző, sokszor szülő szerelmes és szeretett grófné oldalán; mint egy középkori majoros­ udvar, ez az irodalmi királyság maga termelte szükségleti cikkeit: sajtóját, folyó­ iratát, propagandáját a — levelek alakjában. Az irodalom naturál-gazdasága folyt itt. Érthető, ha ura öntudatosan, akarat szerint is büszke, szívós, kemény, viaskodó. Messziről dicsőítve s támadva. De a világos cél s a biztos eredmény hitében, mint egy égitest fényudvarától körülzártan. Nem próbált többet, mint a mire joggal tö­ rekedhetett, de aztán ezt egészen. Nem leplezte, hogy csak vékony irodalmi ér csorog benne s ezt is az utánzás, szorgalom, tanulás mozgatta. Ezért mondotta magáról, mert a ciráda, negéd, érzelmesség nem fojtja meg az igaz emberben az igazság szenvedélyét: inkább nem rossz utánzó, mint nem jó alkotó. Tudta, hogy származása, neveltsége, mo­ dora, fölkészültsége, kitartása, ismeretsége, szervező képessége, pátosza, szóbősége, gondolatgazdasága, biztos elgondolása vezérré s izgatóvá predesztinálta, ezért az utolsó sejt erejének megfeszítésével is végrehajtotta feladatát a korszerű erőszak módján. Nagy hatásának kulcsa, hogy egészen időszerű ember volt, példa nélkül az akkori magyarságban. Esztétikai hitvallása, irodalmi szemlélete, életprogramja tel575

IRODALMI KRÓNIKA jesen a koráé volt. Akaratereje, szorgalma is. Regényalak, akit a nagy kalandok uralkodó szelleme nagyobbított. Nem változtat lezártságán semmit, hogy végül egy „szent" reakcióba húzódott át forradalmi tevékenysége s öreg éveit a biedermayer lehelte körül. Ezekben is voltak rokonelemek, mintahogy a külömböző ko­ rok mindig vérrokonságban vannak egymással. Ami pedig idegenszerű volt, a kez­ dődő romantika, az öregség velejárója, melynek sorsa, hogy mindig új fiatal­ sággal ütközzék össze. A magyar romantika nem nézhetett rá idegenül. A nyel­ vét, iránya legfőbb elemét tőle kapta s alakján látnia kellett a nagysággal mindig együttjáró örökös regényességet. Kazinczyban volt valami a jók krisztusi romanti­ kájából, melyet példátlan szenvedése aszkéta gyönyörfiséggé nemesített. Alapjában véve csodálatos élet volt. Egészen kiárasztott élet, örömben és szen­ vedésben. Nagy munkát jelent. Elévülhetetlen, dicsőséges, örökké méltó a hálára és hódolatra. Kár, hogy tehetetlenek vagyunk s gondjaink nagyobbak, mint kora s alakja. Nem tudunk egészen azonosodni vele. Ezt a feladatot is szégyenkezve kell áthárítanunk sokadmagával egy jobb jövendőre. SPRLTATOR

A MAROSVÉCSI NAPOK várban összegyűlt erdélyi magyar írók ez év július 3-ika és 6-ika A márosvécsi között, amíg báró Kemény Jánosnak és nejének páratlan vendégszeretetét élvez­

ték, már hatodszor tárgyalták meg fesztelen megbeszélésekben az erdélyi magyarság kultúrkérdéseit. Az összejövetelen a Helikon felejthetetlen halottjára, Kuncz Ala­ dárra való emlékezés uralkodott természetesen mindenek előtt. Gróf Bánífy Miklós mindjárt a tárgyalások kezdetén meleg szavakkal adózott Kuncz Aladár emlékének: Mielőtt valamilyen munkához fognánk — mondta Bánífy Miklós gróf, — első dolgunk, hogy megemlékezzünk arról a pótolhatatlan veszteségről, mely a Helikon írói közösségét ebben az évben érte. Kuncz Aladár meghalt. Nem hivatásom most méltatni a munkát, melyet közöttünk folytatott. De meg keü mondanom, hogy szellemi irányítója volt együttes tevékenységünknek. Egyé­ niségében, nagy tehetsége, óriási kultúrája, nagy munkaképessege mellett, leg­ lényegesebb motívuma volt szellemének a szeretet, mely utolsó nagy műve­ ben is olyan kifejezően nyilatkozott meg. Én azt hiszem, hogy az ő emlékét méltó módon nem bronzban és már­ ványban kell megörökíteni, hanem nagyobb dologgal. Azzal, hogy a munkát, melyet ő egész szeretetével, akaratával, tehetségevei, figyelmével folytatott közöttünk, tovább folytatjuk, növeljük, öregbítjük. Így leszünk méltóak em­ lékéhez. Az ő szelleme tartsa fönn a Helikon írói között a közös munka gondolatát, ezzel tiszteljük meg őt, ebben fogunk hozzá méltóan megemlé­ kezni róla. Bánífy Miklós gróf szavai után, melyet a jelenlevők felállva hallgattak végig, Reményik Sándor megindult hangon olvasta föl itt következő megemlékezését: Nekem is feladatomul jutott a nehéz és szomorú tisztesség, hogy ezévi helikoni tanácskozásaink előtt kiejtsem azt a nevet, melyet bizonyára fáj­ dalmas szeretettel forgattatok elmétekben, szivetekben mindannyian, hosszú, reménykedő, csüggedő, kétségbeesett, végül lemondó hetek és napok alatt. 576

IRODALMI KRÓNIKA

Tudom, hogy ideutazva legtöbbször az ő neve jutott eszetekbe, s úgy ér­ zem, mintha mostani együttlétünknek nem is volna más célja és értelme, mint rá gondolni, róla beszélni, az ő szellemét és emlékezetét idézni meg e vár falai közé, ahol oly otthonosan érezte magát. Szinte félve mondom ki a mi drága barátunk, társunk, halottunk: K u n ez A l a d á r nevét. Nagyon friss a seb mindnyájunk szivén, nagyon nehezen tör fel a ránkzuhant végzet lavinája alól a szó. Talán minden szónál méltóbb volna az ő emlékéhez, ha ki-ki némán, erősen g o n d o l n a csak reá ebben az órában. Arra, amit kinek-kinek s z e m é l y e s e n jelentett az ő egyéni­ sége, arra, amit mindenikünk k ü l ö n köszönhet neki, s azután arra, amit egyetemesen vesztettünk benne: irodalom, kisebbségi élet, magyarság, Erdély. Nem tudom, nem merem és nem is akarom én őt itt méltatni. Úgy érzem, mi itt az ő lelki családja vagyunk. Csupa rokon, csupa legközelebbi. Egymás között, csendesen, csak úgy idézzük meg őt, ahogy a halottas házban, a temetés után a család tagjai beszélnek halkan arról, aki nekik mindenük volt. Én, látjátok, most arra gondolok, milyen végtelenül sokat köszönhetek neki magam. Mennyi biztató, bátorító szót, mennyi munkára serkentő, szug­ geráló erőt, termékenyítő gondolatot, egy-egy ragyogó ötletbe burkolt téma­ adást, gyöngédségbe göngyölt kritikai megjegyzést, tréfába öltöztetett irányi tást, mosolygó szigorúságot. Hogy ismert, hogy tudta gyöngéimet, képességeim határát, a bennem rejlő lehetőségeket. Azokat aztán megragadta, kiaknázta, rohamozott, terrorizált, terminust tűzött, haladékot adott, a cél, az irodalom érdekében. Mindezt leírhatatlan kedvességgel. Utolsó szava hozzám a buda­ pesti klinikán az volt: „Köszönöm, hogy olyan kedves voltál". Látogatá­ somra célzott. Lelkem egész megrendültségével feleltem rá: Én köszönöm minden kedvességedet, Aladár. — Ez a drága, bohém kedvesség aranyozta meg az ő lelke legbelsejének „zarándoki komolyságát". Ezzel vonzotta ma­ gához ellenállhatatlanul azokat, akik egyéniségének sugárkörébe kerültek. Ez volt a titka szerkesztői diplomáciájának, ezzel hidalta át az ellentéteket, szembenálló világnézetek egyensúlymérlegét ezzel készítette el, ezzel némí­ totta el ellenfeleinek fegyverzörgését is, anélkül, hogy a maga nemesen ha­ ladó, vagy nemesen konzervatív irányából hajszálnyira is eltért volna. Tu­ dott kemény és hajlíthatatlan lenni éppen akkor, mikor látszólag puha és udvarias volt. Minderre képessé pedig a szeretet tette, az igazi, belső, krisz­ tusi jóság, amelyet a Fekete Kolostor gyötrelmes éveiben örökre megtanult. Szemérmes és mély szeretet volt ez, nagy gesztusok és nagy szavak nélküli. Utolsó levelében így fejezte ezt ki velem szemben: „Innen messziről, és a betegágyról megmondhatom: nagyon szeretlek." így szeretett benneteket is, Kedves Barátaim, így szeretett mindnyájunkat, s velünk és bennünk Erdélyt. Amint itt állunk, s a döbbenet és megilletődés csendje vesz körül: mintha mindnyájunk éltető lelke, a család gondozó szelleme szállt volna el közülünk. Mintha kialudt volna a mi központi állócsillagunk, napunk, s mi bolygók, kitépve gravitációnk megszabott kereteiből, lesodorva megszokott pályánkról, a következő pillanatban szerteszét zuhannánk az firbe... Hogy keressük, hol keressük a mi gravitációnk új törvényét? Hol találjuk meg a nap tulajdon­ ságait mind egy személyben: a fényt, a hőt, a vonzást, az ibolyántúli titokza­ tos sugarakat? Mi lesz velünk? De nem szabad végleg elcsüggednünk, ő maga nem akarja, nem engedi 37

577

IRODALMI KRÓNIKA %. ezt, ő, aki törhetetlen bizalommal hitt szinte utolsó percéig az életben, aki szuggerálta önmagának a gyógyulást és kicsibe vette a halálos kórt. Aki itt akart lenni köztünk, mint maga mondta megható tervezgetéssel: „ha a július elei helikoni napokon már nem is, de talán augusztus közepére". Hát itt is van, köztünk van, és köztünk kell maradnia. A halott Kuncz Aladárt nem lehet pótolni. De az élő Kuncz Aladár szellemében még sok mindent lehet és keli megpróbálnunk. Az élő Kuncz Aladárnak kérései, üzenetei, parancsai vannak még a mi számunkra. Utolsó levelében ezt is írta nekem: „Sok szép dolgot várok Tőled én még, verset-prózát, és csak gyógyuljak ki, ne félj, nem hagyom Benned őket." Kuncz Aladár sok szép dolgot vár még tőlünk: verset, prózát, szerkesz­ tést, szervezkedést, erőt, életet, új gravitációt, az ő nap-szive szerint valót. Látjátok, én versnél-prózánál, minden kicsi munkámnál, amire még képes vagyok, arra fogok gondolni, hogy ő akarja, hogy megszülessen, ő nem hagy békét, ő nem hagyja bennem. Gondoljatok Ti is, Barátaim, minden kis és nagy munkáitoknál erre. Az ő szeretetének most már igazán végtelenbe tá­ gult nap-szeme, az örök szeretet emberfeletti kritikus pillantása rajtunk és munkánkon marad. A feltámadás egyetlen igazi csodája egy nagy hitvalló szavai szerint „nem az üres sir, hanem a megtelt szív". H a Ti hisztek a feltámadás csodájában, akkor ott túl a kerepesi temető­ ben csak egy semmitmondó üres sir van. Kuncz Aladár pedig itt áll most is e kör közepén. Az első ülés Reményik szívbemarkoló szavainak elhangzása után be is feje­ ződött. A Helikon írói nem akarták a Kuncz Aladárnak szóló kegyeletet más kér­ dések tárgyalásával megzavarni. A következő megbeszélésen indult meg azután az érdemleges tanácskozás, mely Erdély szellemi életének legfontosabb kérdései mellett az erdélyi magyar írók existenciális kérdéseit is felölelte. Ezt megelőzőleg a Helikon összegyűlt tagjai elhatározták, hogy Kuncz Aladár elszórtan megjelent tanulmá­ nyait és novelláit összegyűjtik és kiadják. Az összegyűjtés munkájával Molter Ká­ rolyt, Kovács Lászlót, Lakatos Imrét és Dsida Jenőt bízták meg. A tanácskozás további folyamán az erdélyi magyar színház, képzőművészet, sajtó és kulturális előadások kérdése került megbeszélésre. Majd a Kemény János báró és neje által kitűzött magyar irodalomtörténeti pályázatról számolt be Molter Károly, aki ebben a szerepében a fájdalmasan nélkülözött Kuncz Aladárt helyet­ tesítette. Tíz pályamű érkezett be, melyek közül, Molter jelentése szerint többnek határozottan komoly értéke van. Ezután Kemény János báró jelentette be, hogy a bírálóbizottság tagjainak Makkai Sándort, Molter Károlyt, Babits Mihályt és Horváth János egyetemi tanár kéri fel, akik november elsejéig fogják kijelölni azt a pályázót, kit az irodalomtörténet megírásával végleg megbíznak. A Kemény János báró és neje által kitűzött 30.000 lejes irodalmi díjat a ki­ küldött bizottság egyhangúlag Kuncz Aladár F e k e t e k o l o s t o r - á n a k ítélte oda és az összeget Kuncz Aladár intencióihoz híven, a magyar irodalomtörténeti pályá­ zat díjazására utalta át. Gróf Bánffy Miklósnak ezúttal külön kitűzött 10.000 lejes díját R. Berde Mária F ö l d i n d u l á s című regényének ítélte ugyancsak egyhangú­ lag a bizottság. A további tanácskozások folyamán még egész sor kulturális kérdés került szóba, ezek közt az idegen nyelvű erdélyi magyar antológia ügye is, valamint az a kíván­ ság, hogy az erdélyi magyar sajtó nagyobb teret adjon az erdélyi magyar irodalom számára. 578

IRODALMI KRÓNIKA

Az E r d é l y i H e l i k o n szerkesztését Kuncz Aladár helyett Lakatos Imré­ nek ajánlották föl, ki a szerkesztőséget el is fogadta. A közbeeső vasárnap délután Marosvécs falú népe számára tartottak előadáso­ kat a Helikon írói. Báró Kemény János megnyitó szavai után Reményik Sándor és Dsida Jenő verseket, Berde Mária és Kacsó Sándor elbeszéléseket olvastak fel olyan őszinte, meleg sikerrel, amilyenre városi gyülekezetekben alig van példa. Az ünnep­ séget Makkai püspöknek a magyar író és a magyar nép kapcsolatáról mondott ér­ tékes szavai zárták be.

KISEBBSÉGI IRODALMUNK SZELLEME (Pongrácz Kálmán tanulmánya. — Budapest. Magyar Szemle, 1931. 3. szám.)

idő kereke a háború óta gyorsabban fordul. A megsúlyosodott idő a hazug­ Az ságokat kíméletlenül törli ki az emberi szemekből. Józanodunk, mert — mu­

száj, ha össze nem akarunk roppanni Alig két esztendeje némely körök számára még tűzre való eretnekje, renegát árulója volt az „erdélyi" író az „egységes" magyar irodalomnak és ma? . . . „A „schizma" bekövetkezett, mert be kellett következnie"... Persze, hogy természetes, és persze, hogy schizma. Annakidején, amikor még javában folyt a harc, akkor is kár volt tiltakoznia a „schizma" vádja ellen az erdélyi írók „gutgesinnt" jórészének. Kár volt szépíteniök, magyarázniuk azt, ami volt, ami megszületett, mert meg kellett születnie, hogy eljött a születés ideje, az időknek ama teljessége. A mentegetőzés nem lett volna az erdélyi író kötelessége, mert az erdélyi író azt írta csupán, amit muszáj volt írnia lelke parancsa szerint, de — egy cseppet bár, — szégyene volt azoknak a schizmát-kiáltozó és árulást emlegető vakoknak, akik az erdélyi magyar irodalom megszületésében nem látták meg a történelem kényszerű és sorsszerű szükségességét. Ez a vakság elszomorító csupán a tőlünk távol élő, minket mélyebben nem látó, állapotainkat nem ismerő, vagy rosszul ismerő magyarországi magyar részéről, de szégyen és keserűség, ha erdélyi magyar kultúr­ ember tagadja meg az erdélyi lélek, az erdélyi gondolat erdélyi megnyilvánulásának természetes és magyar szükségét, — akár jóhiszemű korlátoltságokból teszi, akár — a maga tehetetlen önzése diktálja ezt. » , ' . . . „A kulturális decentralizáció (amit annyit emlegettünk), ha szomorú körül­ mények között is, de végre megvalósult. Új gócpontok keletkeztek, s Budapest megszűnt a magyar irodalmi élet egyeduralkodója lenni... mert a változásból szükségképpen keletkező új állásfoglalás reális és elkerülhetetlen voltát Budapest nem tudta és talán nem is akarta egyideig kellőképpen méltányolni"... Ezt mi tudtuk, mondtuk és írtuk jóideje már — meg nem értetve, félreértetve, sőt támadtatva ezért. És most mégis jól esik, hogy ezt a logikus valóságot abban a szemlében olvashatjuk, melyet általában — külső okokból, — konzervatívnak, centralistának és „fehérnek" tart a közvélemény. És jól esik a másik megállapítás is: . . . „a kisebbségi magyarság szellemi életének megteremtéséről is maga kellett hogy gondoskodjék és ez a törekvés elsősorban Erdélyben járt a legnagyobb sikerrel"... * A kisebbségi — elsősorban erdélyi irodalom — szelleméről szólva, megállapítja a cikk, hogy annak négy jellemző vonása: . . . „a csonkaországi állapotokhoz viszonyított liberálisabb művészi felfogás, 37*

$79

IRODALMI KRÓNIKA szociálisabb szellemű állam- és társadalomszemlélet, közjogi szempontok rovására ér­ vényesülő demokratikus népi-nemzeti szellem s végül az európai változásokat élén­ kebb érdeklődéssel és figyelemmel kísérő kontinentális látókör"... őszintén szólva, azt hiszem, hogy ha mi állapítanék ezt meg magunkról — szem­ ben a magyarországi irodalommal, — akkor már itthon, Erdélyben, a szemtelen önhittség mártírjaiként köveznének meg minket. » . . . „A tehetség megbecsülése mindenek felett" jelszóval Erdély földjén meg­ született az első „szabad munkaközösség", a „Helikon"... az „Erdélyi Helikon" és „Erdélyi Szépmíves Céh" eredményes és szép munkateljesítményének ismeretében megállapítja Pongrácz Kálmán, hogy . . . „megteremtésük nélkül aligha fejlődhetett volna ki erdélyi magyar irodalmunk mai színvonalára"... (Jó volna ezt a tekintélyes és nem tőlünk származó, tehát elfogulatlan megálla­ pítást megjegyezni azoknak, akik vak gyűlölettel támadják és fűrészelik alá szüle­ tésétől fogva máig a „Helikon"-t és az „Erdélyi Szépmíves Céh"-et — a magyar nemzeti irodalom és kultúra — védelmében.) * Irodalmunk politikai szemléletéről szólva, mondja: . . . , , a transylván-gondolat... elismertetett"... E gondolat jogosságáról, illetve helyességéről pedig: . . . „ha kötelességévé tesszük Erdélynek, hogy múltját tanul­ mányozza, mi alapon kívánjuk tőle, hogy történelmének legkiemelkedőbb korszaká­ ról — önálló államisága idejéről, — elfelejtkezzen és ne próbálja mai nehéz hely­ zetét valami hasonló elképzeléssel átmenteni egy jobb jövőbe?" Tovább: . . . „az erdélyi írók decentrálista-autonómista szemszögből nézik e kérdést, pedig ez nem jelent elszakadást. A nemzethűség elvét nem lehet egyetlen pártpolitikai elképzelés szekeréhez kötnünk"... (Ez pedig szólott pontosan megnevezve Kristóf Györgynek, a kolozsvári egye­ tem magyar irodalomprofesszorának és mögötte, vagy mellette azoknak, akiknek hivatalos pártpolitikája a transylvanizmust „nemzetárulásnak" bélvegzi.) Ugyancsak az erdélyi irodalom politikai szemléletével kapcsolatosan: . . . „kezd feleszmélni a reálpolitikai elv történelmi helyességére"... (és) . . . „egyedül a múlt pártpolitikai elképzelései alól emancipálták íróink kisebbségi társadalmunkat, nem pedig maga a nemzeti gondolat a l ó l . . . A nemzeti gondolat apostolainak sem sza­ bad anatémát kiáltani azok fejére, kik számolnak azzal a lehetőséggel, hogy a iövő nemzeti céljaink kielégíthetése érdekében esetleg új formák kiépítését fogja tőlünk kívánni. Európa nagy átalakulás — ha nem összeomlás — előtt á l l . . . " * Ismertetni akartam Pongrácz Kálmánnak ezt a rólunk szóló és minket igazoló tanulmányát, annál inkább, mert ugyanannak a „Magyar Szemlé"-nek hasábjain je­ lent meg, ahol két év előtt a nagy feltűnést keltő és élénk vitát provokáló rezignált cikk jelent meg az „egységbontó" schizmatikus erdélyi irodalomról. Az ismertetés helyett néhány jellemző megállapítását adtam a cikknek csupán. Ezek beszélnek helyettem és súlyosabban nyomják le a mérleget a mi javunkra, akik itt Erdélyben a magunk erejéből és a magunk erdélyi esze szerint építgetjük az erdélyi jövendőt. KÓS KÁROLY

580

K Ö N Y V E K

ÉS

ÍRÓK

THURY ZSUZSA: A SZENTPÉTERY-GYEREKEK Erdélyi Siépmlves Céh kiadása. Kolozsvár, 1931.

nélkül venni kézbe fiatal író legelső könyvét, a heródesi hajlamok gya­ Szeretet nújába keverhet másutt is, de külön vétek számába megy nálunk, ahol pró-

fétavárás illik, de legalább is csendes áhitat: friss lábakért, melyek nyomába hágnak megpróbált lépteinknek. Nem szerencsétlenségünk, hogy kevesen vagyunk, de az volna, ha számunkat tartani nem tudnók, s pedig fejfáinkon kívül lelki celláink is vannak, hová félre­ vonultak tétlenkedvüink, s már fehér kendőket lobogtatott felénk a távozás fedél­ zetéről pár messzeszármazottunk. Ezért ünnep minden új név és tán még ragyogóbb a pirosbetüje, ha női tehet­ séget ír bele tudatunkba, mert a magyar és különösén az erdélyi élet aránytalanul szegény az asszonyi írótalentumokban. Thury Zsuzsa rövid karcolatai nyitott, egészséges szemre, szociálisan érző meleg lelkületre, az írásnak könnyenszülető sima készségére vallottak, s méltán felkelthették a várakozást, amikor nagyobb koncepciót jelentett be tőle az irodalmi fáma. Igaz, a regényt az idősebbek műfajának szokás tartani, de ez a megkötés talán nem is a szorosan vett életkorra, hanem az életiskolában kijárt — néha s kivált ma­ napság gyorsítottan s összevontan letett vizsgálatokra vonatkozik. A világ dolgait ismerni kell, hogy tárgyilagosan leábrázolhassuk, az érzéseket végig kell viharzanunk, hogy alanyi zamatait keverhessük írói kitöltődéseibe. Innen datálódik igen természetesen, hogy a kezdő alkotó Én-regényt ír, saját rövidsugarú tapasztalatai körére s a gazdagabb tapasztalatot kipótló erős líraisáerá, képzelemjátékra támaszkodván. Csakhogy Thurv Zsuzsa nem lírai írójellem, és kiiobb hág az én-regény gyűrűiének nem saját személyét állítja be központi tengelyéül a Szentpétery-mflvészcsalád történetének, bár érezzük, hogy lelkének eleven darabjai!építette bele. Az önkivetítés és a pontos befogadóképesség kettős adottságával teszi alakjait elfogadhatókká, és e minőségében műve határozott értéket nyújt az átlagos erdélyi regény ama alaphibájával szemben, hogy íróink gyakran öltöztetnek puszta elvont eszméket, programmokat emberi maskarába. Az apa, akit gyöngéivel is megtart a rokonszenvkeltés magaslatán, az anya ió igavonói, de gyermekeivel szemben elidegenedő mivoltában; a magukban és maguk­ tól is minden elvadulás közepette lassan jófelé vergődő kicsinyek figurái: mind való­ szerűek. Elevenségük annál nagyobb érdemük, mert majdnem túlságosan is tipiku­ sak, Örökismétlődők s így kopottak lehetnének, akikkel a történésben is csupa Keu commune esik meg. Romantikája a könyvnek csak második felében támad, amikor az irodaasztalhoz láncolt fiú kiszökik Parisba s nekivág a bohémvilágnak. Aki ezt a panootikumot másunnan nem ismeri, annak olvasókedve talán hevesebbre ajzódik e részeknél, holott a könw első fele sokkal több eredetit nyújt a kis család min­ dennapjainak egész életet jelentő viaskodásaiban. Általában a regény végső kifejlete felé mind kevésbbé elégít ki. A céltudatos művész beállítóképességének ieevei után nem találkozunk a történések rohamával, elragadó sodrával, s bár a család megkapaszkodik a biztató jövendőben, sivár érzés­ ben, célbajutis nélkül tennők le a könyvet — mert hiszen a műnek sohasem a szereplők révbeérkezése, hanem a művészi szándék kitoltődése az igazi happy-endje. CsákhogV azt a t ö b b e t , amit ma a jó elbeszélőképességen túl a korszellem feszültsége vár el az alkotnimerőtől, megtalálhatni a lázadás nélkül is kihangzó szociális vádban a társadalom ellen, mely az emberi és művészi becsület együttesét nem bírja elszenvedni, mely örvények szélén járatja az ifiúságot s nem nvújt irá­ nyítást neki a válságok esztendőiben, a véletlen sodró szeszélvére bizva minden drága letett javaival. E halkan fogalmazott szemrehányás adja a történetnek az aktualitás

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK

távlatát. Igazi súlyt ez appellátának a korán elfonnyadó öcs sorsa ad. A szurtos suhanc, kinek nadrágzsebei kis múzeumok, de aki apja halálakor lemond a patkó­ szeggyűjtés szenvedélyéről, hogy ne bosszantsa vele édesanyját, a lágyszívű kis rossz•tanuló, aki mint inaska, boldogan fúr-farag-likitel s akinek nagyothallását csak ak­ kor veszik komolyan, amikor halálba siketül át vele... A sok jólsikerült fénykép­ felvétel között: szokatlan, talán nem is egészen tudatos (ám azért éppoly ígéretes) teremtésben kigyúrt, égi lehellettel megelevenített figurája a regénynek. A jólsike­ rült olvasmány hullámfürdőjében: ujjunk közé akadó ritka igazgyöngyszem kivéte­ les biztosítéka Thury Zsuzsa emberformáló készségének; az a művészi plusz, amire nincs magyarázata, csak elismerése a kritikának. R. BERDE MÁRIA KÉT VERSESKÖNYV Berda József: Irgalmas szegénység. Budapest. BerczelU Anzelm Károly: Ádüm bukása. Buday György fametszeteivel. Szeged. Délmagyarország kiadása.

Világos, ez a kor nem találta meg a maga költőjét. Az igaz, hogy nem is ke­ resi. Költőieden kor, mely nem ad időt elmélyülésre, megállásra, szótlan gyönyör­ ködésre. Hangos kor, tuldübörgi gépei­ vel az erdei madár dalát s a gépek köl­ tészete: hangosfilm és gramofonzene. Mit keres ezekben a sodró és kábító hang­ zavarokban Berda József, aki szent Fe­ renc lábainál térdelő barátként halk­ színezésű iniciálékat festeget és dúdol hozzá, szinte csak magának, szelidszavú énekeket. Nem érdemli meg, mert két­ ségkívül tehetséges, de nagyon idekíván­ kozik, hogy szinte-szinte morfondirozásként hatnak a versei. És nincs virágilla­ tuk, zárdaillatuk van. Ferenc módjára minden teremtménynek juttat a símogatásból, a verebeknek, a kóbor ebnek, a falú bolondjának, magános férfiaknak, magános asszonyoknak, apácáknak, gye­ rekeknek, de' a Ferenc poézisében van' a szelídségnek valami fénylő, meleg szép­ sége, valami földöntúli adakozó kitáro­ lása. Az mindenkit azonnal megfog, ez nem is igényeli, hogy másokat, egész vi­ lágokat karoljon magához. Csak dudo­ rász, szánakozik és könvörül, különösebb vivőerő és vonzóerő nélkül. Préselt búza­ virágok e versek az asszizi isten-sze­ génykéje égre csudálkozó, kalászos me­ zőben tág szemeket nyitó, élő virágai mellett. Néhány finoman rótt sor, néhány nemesen metszett kép: ennyi marad be­ lőlük az olvasóban. Már Befczelli Anzelm Károly a láza­ dóbb temperamentumok közül váló. Ő J8*

hatni akarna s kétségbeesik afölött, hogy hiába tépi, szaggatja magát, ez a világ süketen megy el az ő adakozó kedve mellett. Szélesebb a skálája is, gazdagabb a húrozása is. Keresi az Istent, vitái van­ nak vele, keresi életek és nemek teljes találkozását, hogy gyógyíthatatlan egye­ dülvalóságára ébredjen. Minden verse kü­ lön kísérlet, új nekirugaszkodás, harc a formával a formáért, a megfoghatóval a megfoghatatlanért. Ezen a vonalon van­ nak melléfogásai is, keresettségei is, de vannak erőteljes és komolyanvennivaló rátalálásai is. Nem tudni, honnan jön s nem tudni- még, hova tart, de ha mó­ dunkban lesz, figyelemmel fogjuk kísérír további lépéseit. Ebből a könyvből ké; ségtelenül érdemesnek mutatkozik rá.

M.) FARKAS GYULA: A MAGYAR ROMANTIKA Budapest, 1930. Akadémia-kiadás

A romantikáról írni ma a francia ro­ manticizmus százéves fordulója körül, népszerű és hálás feladat, de különösen akkor, ha a kutató a magyar romantikát új módszerrel próbálja beállítani a kül­ föld hasonló irányú törekvései mellé. A tudós, aki erre a feladatra vállakozik, a német és francia irodalomban már ki­ alakult és elfogadott módszereket kap­ hat, melyeknek segítségével kitűzött cél­ ját sokkal könnyebben elérheti. Gondol­ junk csak a fíancia irodalom évtizedet vitáira, melyeknek hullámai újult erővel csaptak fel a centenárium körül, hogy újjáértékeljék és tisztázzák ezt az euró" pai irodalomtörténet szempontjából is döntő jelentőségű irányt. De a francia kritika mellett a német sem maradt tét-

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK len és űj metódusok megteremtésével próbált a maga részéről hozzájárulni a kérdés megoldásához. Sauer ,majd ké­ sőbb Nadler bevitték az etnográfiai szem­ pontot az irodalomtörténeti kutatásba és ezzel megtermékenyítőleg hatottak, nem­ csak a német, de a külföldi kritikai tö­ rekvésekre is. Bár Nadler elméletét ala­ pos tanulmányozás után nem tekinthet­ jük másnak, mint a taine-izmus modernesített és átdolgozott formájának, mégis hozott olyan szempontokat, amiket ma már a magyar viszonyokra is próbálnak alkalmazni. Az első ilyirányú sikeres törekvést Far­ kas Gyula könyve mutatja leginkább, aki elsőnek alkalmazza Nadler módszerét a magyar romantika megmagyarázására. A magyar romantikáról eddig is sokat írtak, azonban a háboruelőtti kutatók többékevésbé csak a külföldi hatásokra tud­ tak rámutatni. Az önálló magyar roman­ tika ismereten fogalom maradt kritiku­ saink előtt, de annál többet lehetett hal­ lani V. Hugó, W. Scott, Byron és a né­ met romantikusok magyarországi hatá­ sairól. Farkas Gyula volt az első, aki szakítva a tradicionális hatáskereséssel, új módszerrel akarta megoldani a már sokszor felvetett kérdést. Szerb Antal alapos és új szempontú tanulmányaitól eltekintve, úgyszólván semmire sem tá­ maszkodhatott e téren. Űjból át kellett dolgoznia 50 év magyar irodalmát, hogy eddig elhanyagolt és észre nem vett je­ lenségekre mutathasson rá. Farkas Gyula mindenekelőtt rámutat azokra az iroda­ lommögötti eíőkre, amik a XVIII-ik szá­ zad végén és a XlX-ik legelején szerinte döntőleg befolyásolták irodalmunk fej­ lődését. Ezek a tényezők a földrajziak és vallásiak. A Dunántúl katolikus mű­ veltségével szembenállt Erdély és a Ti­ szántúl protestáns jellegű kultúrája és ezeknek megfelelőleg a magyar irodalom is kettős jelleggel bírt. Farkas Gyula vallási szempont felvetésével rá akar vi­ lágítani olyan tényezőkre, amiket eddig nem vettek figyelembe. A szatmári bé­ két követő magyar társadalom ugyanis kétfelé tagolódott és az a földrajzi és vallási elkülönülés mindaddig érezhető volt, ameddig a XlX-ik század az önálló

magyar romantika jegyében meg nem ol­ dotta azokat. A két részre szakadt ma­ gyar lélek hosszas különválás után Far­ kas Gyula szerint Vörösmarty és Köl­ csey költészetében egyesült egy magasabb és az egész nemzet lelkifejlődésére döntő jelentőségű szintézisbe. Ez a két költő jelenti annak a két külön áramlatnak végét, melyek már más utakon kísérel­ ték meg a „magyar nemzeti élet meg­ reformálását". Farkas Gyula, mint több más tanul­ mányában, ebben a könyvében is küzd az irodalomtörténetírás szokásos skatu­ lyázó módszere ellen. Helyesen mutat rá a fellendülés kora irodalmának tárgya­ lásánál arra, hogy annak az iskolákra osztása helytelen sémátizálás, de ugyan­ akkor akaratlanul ő is ebbe a hibába kényszerül. Bár nem olyan iskolásán, de mégis általánosít, és öntudatlanul új ka­ tegóriákat állít fel. Egy megállapításával például a tiszántúli magyar irodalmat és lelket pesszimistának, a dunántúlit meg optimistának mondja. Más példákat is lehetne felhozni arra, hogy Farkas a régi általánosítások helyett újakat, de az igaz­ ságot éppúgy csak részben fedő sémákat ad. Néha új módszere is tévedésbe viszi. A ma terjedő felfogással, és itt elsősor­ ban Ady szellemének hatására lehet gon­ dolni, próbálja bizonyítani Farkas, hogy e korban is észrevehető irodalmunkban a Kelet és Nyugat között ingadozó ma­ gyar lélek tragikuma. Azt hiszem, naf;yon kevés irodalmi példával lehetne viágosan alátámasztani ezt a tetszetős és sokaktól hangoztatott megállapítást. Leg­ nagyobb gyöngéje Farkas művének szín­ telen stílusa, mely könyvét nehézkessé teszi és megakadályozza abban, hogy azt az irodalomtörténeti kutatásokban kevésbé jártas olvasók is élvezhessék. De hinni lehet, hogy e hibák dacára is műve megtermékenyítő hatású lesz az új mód­ szerekben oly szegény kritikai irodal­ munkra és példát fog mutatni arra, hogy már többszörösen feldolgozott területen is lehet új szempontokat találni, ha az irodalomtörténész a források friss isme­ retével néz szét és meggyökeresedett íté­ letektől vagy tradicionális tévedésektől mentesíti magát. Jancsó Elemér 583

AZ

ERDÉLYI

H E 1 I K O N

HÍREI

Az Erdélyi Helikon, amint hírlapok és irodalmi folyóiratok útján is közölte, az idén is megrendezi középiskolai irodalomtörténeti diákversenyét. Az alábbiakban a pályázat szövegét leközöljük. A versenyen résztvenni óhajtók jelentkezésüket tegyék meg az Erdélyi Szépmives Céhnél, illetve az Erdélyi Helikonnál és az illető középiskola igazgatójánál, ahol versenyre állani kívánnak. A pályázat szövegét az alábbiakban közöljük: AZ ERDÉLYI HELIKON 20.000 LEJES PÁLYÁZATA KÖZÉPISKOLÁT VÉGZETT TANULÓK SZÁMÁRA. Az Erdélyi Helikon ismerve azt a válságot, mely a tantervi átalakulások és a baccalaureátus egyoldalúan szigorú követelményei miatt a középiskolai magyar nyelvi és irodalmi oktatást fenyegeti, báró Kemény János adományából minden évben 10.000 lejt kitevő több pályadíjat tűz ki középiskolát végzett magyar tanulók '.magyar jirodalomr történeti tudásának jutalmazására. Az Erdélyi Helikon két ilyen magyar irodalomtörté­ neti Írásbeli versenyt már lefolytatott. Ezeknek a versenyeknek tanulságait figyelembevéve, pályázatát az idén a következő feltételek mellett hirdeti ki: 1. Résztvehetnek a pályázaton líceumok, tanító- és tanítónőképzőintézetek VII. osztá­ lyát az 1930—31. évben végzett magyar anyanyelvű tanulók. (Leányok és fiuk egyaránt.) 2. A pályázat bírálóbizottsága ebben az évben is csupán írásbeli vizsgálat alapján dönt a díjak odaítéléséről. Az írásbeli vizsgálat ideje 1931 szeptember 27. A Jelentkezők reggeli 8 órakor fognak munkához és déli egy óráig dolgozhatnak a kitűzött feladaton. Hogy a középiskolát végzett tanulók részvétele mennél nagyobb számban biztosíttassék, az Erdélyi Helikon az írásbeli vizsgálat lefolytatásának helyéfii az alábbi intézeteket kéri fel, illetve jelöli ki: Kolozsvári ref. főgimnázium, brassói róm. kath. főgimnázium, marosvásárhelyi ref. főgimnázium, székelyudvarhelyi róm. kath. főgimnázium, zilahi ref. főgimnázium, gyula­ fehérvári róm. kath. főgimnázium, csíkszeredai róm. kath. főgimnázium, sepsiszentgyörgyi ref. főgimnázium. A vizsgálat mindenik helyen egyidőben folyik le, az ottani iskola tanári karából és a Helikonnak abban a városban tartózkodó író tagjából, illetve bizalmi képviselőjéből alakult bizottság felügyelete alatt. Ez a bizottság az írásbeli dolgozatokat felküldi a Ko­ lozsváron összeülő bírálóbizottsághoz, amely valamennyi írásbeli dolgozatnak elbírálását végzL 3. A tárgykör, melyből a bizottság a versenyizsgálat tételet kiválasztja, az idén is a magyar irodalomnak 1772 és 1882 közé eső leggazdagabb szakasza. A pályázat elbírálói különös figyelemmel fogják értékelni a dolgozatokban azt a tudást, amely csak az irodalmi alkotások elolvasása által szerezhető meg. Hibátlan magyarság, biztos stíluskészség, jártasság a műfajokban, egyéniség a feldolgozásban a jutalomraérdemesítés feltételei közé tartoznak. 4. A követelményeknek megfelelő legjobb írásbeli munka szerzője 10 ezer lej juta­ lomban részesfii. Ezenkívül egy 5000, egy 3000 és egy 2000 lejes díj kerül kiosztásra. $. A kolozsvári központi bírálóbizottság tagjai: Gyallay Domokos, Kovács Dezső és Reményik Sándor. Az eredményt az elbírálók október hó első napjaiban fogják kihirdetni a kolozs­ vári ref. kollégium dísztermében és ugyanakkor fog megtörténni a díjak kiosztása is rövid irodalmi ünnepély keretében. A pályázatra vonatkozólag mindenkor felvilágosítással szolgál az Erdélyi Szépmíves Céh és Erdélyi Helikon irodája: Cluj-Kolozsvár, Str. Bratianu (Király u.) 22. I. » Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában most jelentek meg Ligeti Ernő „A két Böször­ ményi" c. kétkötetes, és Szenteleky Kornél „Isola Bella" c. regénye. Legközelebb megjele­ nik Olosz Lajos „Barlanghomály" c. verses kötete. Az Erdélyi Szépmíves Céh legközelebb nagyérdekességű kiadói terve Kuncz Aladár három posthumus kötetének megjelentetése. Az egyik kötetben posthumus regényét, a másikban kis regényeit és elbeszléseit, a harmadik­ ban legérdekesebb essay-it és tanulmányait adja ki. Az Erdélyi Szépmíves Céh a nagyérde­ kességű kiadói tervére előre felhívja olvasóinak figyelmét. * Az Erdélyi Helikon 100.000 lejes irodalomtörténeti pályázatára beküldött pálya­ művek elbírálását a bírálóbizottság ez év novemberéig befejezi és döntését úgy az Erdélyi Helikonban, mint napilapok útján közölni fogja.

S84

SZERKESZTŐI

BEKÖSZÖNTŐ

T7" ét év előtt adott ugyanezen a helyen szerkesztői programot Kuncz Aladár. •*•*" Ki gondolta volna akkor, hogy rövid két év után újra programadásra kerül s sor ezeken a lapokon. Illetve nem is programadásra, csak annak meg­ ismétlésére, amit Kuncz Aladár „Erdély az én hazám" című szerkesztői be­ köszöntőjében olyan kitűnően megírt már egyszer. E sorok írója nem jön új programmal. Legfennebb a rohamosan haladó idő követelményeihez igyekszik úgy hozzáalkalmazni az Erdélyi Helikon ed­ digi irányát, ahogy Kuncz Aladár is bizonyára megtette volna. Mert két év a mai időkben egész korszakot jelenthet. Az a két év előtti, nyugtalan idő, mikor Kuncz Aladár szerkesztői beköszöntője itt megjelent, valósággal para­ dicsomi nyugalom ideje volt a mai, végletekig izgatott, nyugtalan, veszedel­ mekkel terhes napokhoz mérten. Elemi kötelesség, hogy az Erdélyi Helikon se zárkózzék el a sors-szerűen súlyos események észrevételétől, melyekben már világok feszültsége nyilatkozik meg. Elemi kötelesség, hogy az a kísérő zene, mely lapjainkról felhangzik, szintén éreztetni tudja a történelem meló­ diájának mind fenyegetőbb erővel jelentkező motívumait. Benne kell lennie a mai írásban a mai élet lázának és lehetetlen tudomásul nem venni, hogy a mai idők ezerszer érzékenyebbek az igazság, vagy a vélt igazság, mint a szép­ ség iránt, Baudelaire beszélt valaha a szépségnek hérétikus összezavarásáról az igaz­ sággal. A végletekig elfinomult formarajongó a szépséget féltette akkor az igazság keresésétől. Ma igen sokan kezdik már az igazságot félteni a szép­ ségtől, az írás formai tökéletességére való törekvéstől. Két veszedelmes vég­ let, különösen veszedelmes az erdélyi írókra, kik sem az igazság kereséséről, sem a nálunk veszélyeztetettnek érzett magyar nyelv formai szépségének fej­ lesztéséről le nem mondhatnak. A mi szűkösebb viszonyaink között nem engedhetjük meg magunknak nagyobb irodalmak fényűzését sem, hogy a két dolgot kettéválasszuk: hogy legyen köztünk olyan, aki csak a nyelv ki­ fejező szépségének tökéletesítéséért él, és olyan is, ki az irodalmi sebészorvos szerepében igazságtalanságokat, tévedéseket, ellentmondásokat igyekszik ki­ operálni az egyéni és társadalmi életből. Mert minden igazsághirdetés sántít, ha nem találja meg azt a kifejezési formát, mely neki felel meg egyedül — „a tökéletlen mondat mindig tökéletlen gondolatot takar" — és viszont minden formai szépségben, a leginkább átéltben is — állapította meg a nagy forma­ művész Goethe, — van valami, ami nem egészen igaz. A tökéletesség ezek­ ben a kérdésekben mindig távoli ideál. 38

585

LAKATOS IMRE: SZERKESZTŐI BEKDSZDNTÖ

Az erdélyi magyar irodalom előtt azonban olyan közelebbi cél is lebeg, amely kötelességévé teszi, hogy távoli ideálok követése mellett kézelfoghatóbb megoldásokat is keressen. Ez a közelebbi cél: Erdély. „A mi létünk Erdélyben — úgy, ahogy Kuncz Aladár már említett cikkében meghatározta. Kisebbségi sorsunk a maga szociális, szelleméleti, irodalmi és minden egyéb vonatkozásában. Erdély, mint probléma úgy, ahogy magyar írótársaink éppen az Erdélyi Helikonban több alkalommal a gondolatnak széles skáláján meg­ szólaltatták. Ügy ahogy védik, vagy támadják ezt á problémasorozatot, mikor hittel, vagy gúnnyal erdélyi gondolatnak nevezik." E gondolat érdekében keresik a megértést világnézeti ellentéteik fölött a Helikonban csoportosult írók. Ezért helyezkedhetik tisztán irodalmi álláspontra az Erdélyi Helikon; ez teszi lehetővé, hogy verekedő nézeteken, véleményeken és dogmákon túl, irodalmi műveknél mindig azt nézze, hogy megfelelnek-e az irodalmi kritériu­ moknak. „Minden irodalommá válik, ha igazi tehetséggel csinálják" — mondta némi túlzással Renan. Ez nem a l'a r t p o u r l'a r t elve, hanem a mesterség megbecsüléséé, ami örök érvényű marad akkor is, ha feldúlt korszakoknak sikerül átmenetileg az egész irodalmat világnézeti propaganda-szolgálatokra kényszeríteni. Az Erdélyi Helikon erdélyi magyar írók folyóirata, az erdélyi magyar irodalmi szellemet képviseli s mint ilyen, természetesen regionálista. „De öngyilkosság volna ez a regionálizmus, ha megfeledkeznék a nélkülözhetet­ len európai távlatokról, ha irodalmi alkotásaiban nem az európaiságot biz­ tosító színvonalat és műformát keresné, ha szem elől tévesztené a végső célt, , mely a regionális eszmék és kultúrák szabad kicserélődéséből új európai szin­ tézist remél." Regionálizmus, de európai színvonalon és európai szintézis keresésével — két év előtt írta ezt programjában Kuncz Aladár, aki azóta e folyóirat min­ den számával hű tudott maradni célkitűzéséhez. Szerénytelenség-e, ha mi is átvesszük ezt a célkitűzést és ugyanúgy, mint ő, e mellett teret akarunk nyúj­ tani erdélyi folyóiratunk lapjain az egész világon elszórt, fiatal magyar szelle­ miségnek is. Az Erdélyi Helikon erdélyi, magyar és jóeurópai marad új szer­ kesztője alatt is, aki ebben a törekvésében a folyóirat közönségének és munka­ társainak jóindulatú támogatását reméli. LAKATOS IMRE

$$6

G U N D A

BÉLA:

V E R S

AZ ALFÖLDÖN A lázadó föld melege csapja meg arcom, új erőt érzek karjaimban, két szemem fehérsége szűzi komolysággal nyugszik a mezőkön. Régi vidék ez! Itt kelet és nyugat lomha szelei összeölelkeznek, a szélmalmok nyikorgásában Dzsingisz khán hordájának harci dalai élednek újjá és a gémberedett parasztházak nyögésében Európa éhező gyomrai kérnek segítséget. A puszták romantikája csak Petőfi verseiben él, duhaj betyárok fokosa, kalendáriumokba rajzolt lókupecek fejét zúzza recsegve és a szutykos ég alatt arzént lehel Tiszazúg dudvás temetője. Nézem . . . nézem ezt a vidéket: a kiaszott síkon, mint széjjeldobált csillagok fénylenek a tanyák, hejh ! van-e pásztor ki összeterelné őket ? REGGELI ÖRÖM Harmatokkal keltem, szemem előtt ragyogó papagályok repültek a felhőkbe, hol az isten vakitó villámot font tollúkból. Mezők, hegyek és faluk emberei vacogva menekültek fedél alá és valahol a bokrok alatt egy csavargó nótázni kezdett.

GUNDA BÉLA: VERSEK ESTE Lomha kölestáblákból száll a fürj hangja, már alkonyodik! a mocsár szagát köhögve issza a nap s leverten gubbaszt a sás és káka az alkony sűrű levében. Béreslegény fütyül a kazlaknál, arcát a friss szénaillat mossa, tekintetében mozdulatlanul hever a tarló, , öklét megrázza és tüzet varázsol villája hegyére. Máshol benzin, acélrúd és plakátfoszlányok zenéje önt új erőt az emberekbe, itt minden az ökrök nehéz lihegésében fuldoklik s az asszonyok idejemúlt hindu isten nyugalmával nyüstölik a szálkás küszöböt. Az ablakokon fülledt pára és penészes szag gomolyog elő, — mintha a kátrányfőző üstök fojtó illata lebegne Budapest, Berlin vagy Paris haldokló palotái között. Itt jajgatva fut a vér! és kiáltó lángok bugyborékolnak az emberek ajkán, pudvás fogaik közül nehéz ólommadarak szállnak a felhők peremére s szótlanul tűrik, hogy fejük felett az átkos századok kénköves párát lehelve vonuljanak át. ÉJSZAKA A titokzatos bércfalak alatt a zergék áhítatos arccal hallgatják az éjszaka zenéjét. A koromsötét völgyek fenekén egy bányászfalú bénulva fetreng. A tehenek tőgyében most fakad a tej, melytől a sziklarepesztő fiatalok erősödnek. Én is az vagyok! Hangomtól kettérepednek a felhők, tenyerem alatt bimbók fakadnak és a mohás kapaszkodókon világfájdalmak keresztjét hordozom.

GUNDA BÉLA: VERSEK TANYA Két ablakával farkasszemet nézek a szikes kunhalomról, mozdulatlan !! elmúlt századok karmai keményen szorítják, a nap ezerévelőtti sugaraival melegíti. Nagyapám áll a verőce előtt, markába köp és káromkodással ősei szellemét idézi, kik az odvas gerendába préselve kínlódva nézik unokáik gyáva tunyaságát. A gémeskút szikár ostorával nyársra húzni látszik az eget, néha megcsikordul, — biztosan egy kemény kuruc csattogtatja fogát. A küszöbön menyecske virágzik, arcán rózsabimbó, szemében a tfiz sisteregve lobban, a perzselt mezőkön nyugszik tekintete, hol gőzölgő trágyával vánszorog egy szekér. ÉVA Testedet a patakok hullámfodrai koszorúzzák, szemed kék tengerszemében havas hegyormok képe mosolyog. Szeretnék veled menni az erdők ölébe hol haramiák tekintete érleli a fanyar gyümölcsöket. Ajkunkon mézillatú szavak fakadnának, tested szépsége versenyezne a mohás sziklákkal. — ha barna mókus surranna el felettünk, félelmedben karjaim közé omlanál és csókjaink pattogását ájtatosan hallgatnák a madarak. 589

GUNDA BÉLA: VERSEK A PUSZTAI EMBER Testvérem ! a ganédombok szúrós gőzében állsz és villád hegyére tűzöd a kódorgó napot, ökreid álmos bőgésekor gyomrod korgására emlékezel, nem érzed a pálmák bólogatását, de szemedben a búzatáblák érése csillogó tüzeket ébreszt és kutyád szőrében tetűket keresel. Jászol és feleséged penészes karjai közt vergődöl egy életen át, pihenő arcod felett liceumbokrok szúrós ágai hajladoznak, mikor a hajnal vérbemártott ujjaival a mezőkre mutat, szuszogó kínnal szántani kezdel, — árnyékod lassan követ, miiit egykor Krisztust a jeruzsálemi nép. Ha jókedved van a kocsmaasztalra könyökölve a világ végét nyugodtan várod, néha dalolsz, — s ellő kocáid kínjában szánalommal gyönyörködöl. 1931. Amit írok, nem vers ! bennem világok harca kavarog és tüzeket gyújtok a felhők tetején, hogy világosabb legyen a föld. A nemzet pusztul, de az ember él és a gazdasági rendszerek fölé zeppelint emel. Ez a dicsőség ! A költők haljanak meg ! és a kőfaragók sirjuk fölé állítsanak oszlopokat. Ma nem művészet, hanem a Gép kell. Szivünk lüktetése dugattyúk munkájával versenyez, olajat iszunk, a vastraverzek árnyékában kenyérért vicsorítjuk fogainkat és nemsokára betonszeretőkkel sétálunk az utcán. 590

RENDES

FELTÁMADÁS I.

•

.

•

A/firdenütt szép a május, de a püspöki udvarban a legszebb. Különösen ilyen *•**" jókor, napfelkelés idején. A harmat nevetve csillog, mintha Szűzmária drága gyöngyöket hintett volna széjjel az éjjel. A virágágyak kórusban ének­ lik a sokféle színt s körül a kerítés mellett fehéren és lilán orgonáznak a fák. Fent pedig és kereken, a háromszárnyú palota tetején, a friss fényben piros szájjal dalolnak a hazajött fecskék: olyanok éppen, mint az apró kicsi papok, kik az első miséjüket énekelik. Emberféle sokáig nem zakatol. Aztán egy kicsi csizmás alak jön be a boltíves kapu alatt. Piros, bajuszos orca van és tollas pörge kalapja. Fütyül és nádpálcájával csapkodja csizmája szárát. Ez az intéző, a neve Demeter. Két fajta lakik benne: ha káromkodik, akkor magyar; ha patvarkodik, akkor román. Gyorsan és aprókat lépve, a gazdasági udvarba tart egyenesen. Az istálló előtt megáll és katonásan kiált: — Énekes bácsi! Vár néhány pillanatig, aztán újra kiált: — Énekes! Az istállóból egy öregember fut elé. Középtermetű, sovány, falusias és rongyos. A haja hosszú, gyér és fehér. A szemöldöke és a bajusza is fehér. S bozontos is mindakettő. Egy könyvet tart a kezében és ügyetlenül dugja. — Tessék parancsolni! — mondja. — Miféle könyv az? — int rá Demeter. Az öreg hátranéz, mintha ott keresné valahol a könyvet — Ott a kezében! — szól rá Demeter. — „Szűzmária virágos kertje" — jelenti Énekes bácsi. Az intéző felmutat az orgonafákra: — Hát ez a virágos kert nem elég magának?! — Nekem elég, de ebből az enyimből imádkozni szoktam. — Nagyon j ó . . . ! — kacag Demeter. — Hát itt a palotában nincsenek elegen, akik imádkozzanak?! — A jóra soha sincsenek elegen — mondja jámborul az öreg. — A trágya ki van-* takarítva? . — Ki van, hogyne. — Hát a lovak ki vannak-e kefélve? — Éppen most fogék vala neki. — Evvel a könyvvel? — Nem evei, hanem a vakaróval. Az intéző elveszi tőle a „virágos kert"-et és megkérdi: — Van-e még efféle könyve? — Mely célból? — Nem mely célból, hanem ide csak avval a többivel is! Itt nem lehet elimádkozni azt a sok drága időt! Egy-kettő! 59i

TAMÁSI ÁRON: RENDES FELTÁMADÁS

Felhők szállják meg az. öreg kék szemeit s szelíd arcát félelem nyomo­ rítja el. Mit tudjon csinálni? Hazudni nem való az ő igaz lelkének, de a köny­ vei neki többek, mint a kenyér. Legjobb volna összegömbölyödni, mint a sünnek, de semmi tüske nincs a természetében. — Na, mit tojóskodik itt?! — kiált rá Demeter. — Hát mit cselekedjem, hogy jó legyen? — Adja elő a többi könyveit is! Énekes bácsi kerülgeti a hazugságot: — Ebből szoktam legtöbbet imádkozni, amit el tetszett venni. — S a többit miből szokta? — Innen egy kicsit s onnan egy kicsit. — De könyvből?! — Legtöbbet kitalálásból s emlékezésből. Két galamb reppen eléjük a földre. Búgnak és puhán lépkedve harmo­ nikáznak. — Van még efféle könyve? Arra feleljen! — folytatja Demeter. — Azt kell mondanom, hogy nincs — kínlódja ki az öreg, de mintha menekülne sajátmaga elől, rögtön rámutat a galambokra és így szól: — Minő kedves teremtmények! A szelídséget és a szeretetet példázzák nekünk. — Tojást példázzanak! — mondja Demeter és feléjük suhint a nád­ pálcával. A galambok felrebbennek és szól a szárnyuk, mint az orgona. — Hopp, repüljön utánuk! — szól megint Demeter. Az öreg a madarak után néz boldog szemekkel, majd csendesen így felel: — Lélekben megtettem. Demeter hetykén és ízetlenül inti le: — Menjen a nyavajába avval az örökös lélekkel, Énekes bácsi, Lélekben már én is rég püspök vagyok, de azért a négy fehér után mégsem én ülök fel, hanem a kegyelmes úr. — Óh, kérem, nem a négy fehér számít! — Hát mi számít? — Az üdvözülés, s a túlvilági jólét. Demeter kacag: — Hát arra spekulál maga?! Énekes bácsi felemelínti a kezeit, mintha sátánnak intene: — Csak az ördögöt tetszik táplálni az ilyen szavakkal! — Maga meg van zavarodva! — Én?! — Maga — maga! Az öregnek mosolyra vonul a szája és gyermeki huncutság csillog a sze­ mében. — Nem az az okos, aki itt akar jól élni a földön, hanem az az okos, aki az örökéletben akar boldogan é l n i . . . Az intéző nevetve keresi a választ, de mielőtt szólhatna valamit, egy legényke ugrik elő a tehénistállóból és örvendezve kiáltja: — Édesap egyszerre bedugul, mert meglátja az intézőt az apja mel­ lett. A fejét behúzza, egy kicsit kuncog és vissza akar sompolyogni az istállóba. — Gyere csak! — szól és int feléje Demeter. J92

TAMÁSI ÁRON: RENDES FELTÁMADÁS

A fiú odajön és az apja mellé áll családi vonalba. Eleven és nyurga kamasz. Az apja formáját nem hozza egyáltalán. A szemei sem kékek, hanem feketék, kicsikék és egy percig futkosni meg nem szűnnek. A homloka előre kiül és hamar-beszédje gyorsan esik. — Te is imádkoztál? — kérdi az intéző. — Én nem, s hát ki igen? — Hát apád. — Neki kell is, mert ő a püspök úr mellett van. — S hát te ki mellett vagy? — Én a tehenyek mellett. Demeter harsogva mulat a legényke gyors eszén: — Látja, milyen fia van, Énekes bácsi! Az öreg magához öleli a szemfüles legénykét. — A jó apának nincs rossz gyermeke — mondja. — Vaj a gazdagnak rossz pénze — szól belé a gyermek. Az intéző ezen is mulat. — Mondj még valami jót, lássuk! — bíztatja kedvesen. Az öreg is ösztökéli: — No, mondj ügyesen, Péterke fiam! — A pap sem perédikál ingyen — jelenti ki Péter. — Hát kérj valamit! A gyermek jól megnézi Demetert, hogy mit kérhetne tőle. — Lám, a milyen könyv!? — mutat a kezére. — Nesze, neked adom. Péter elveszi a könyvet és megnézi a címírást rajta. — Ez a mű könyvünk — mondja és a háta mögé dugja. Aztán felnéz az intézőre és huncut szemekkel jegyzi meg: — A tudatlannak kell a könyv s nem az olyan nagy tudós embernek, mint maga. — Hát te engem tudósnak tartasz? — Mindenki tudós magáhozléve. — Mit jelent az, hogy magáhozléve? — Az azt jelenti, hogy a szamár bőgni tud s a ló futni tud. — S hát én mit tudok? — Bőgetni a szamarat s futtatni a lovat. — S hát te mit tudsz? — Én azt tudom, hogy minden szamárnak van legalább két lába. — S hát apád? Apám azt tudja, hogy mű most nem hárman vagyunk ehelyt, hanem négyen. Az intéző körülnéz, de csak hármukat látja. — S ki a negyedik? — kérdi. — Az Isten — feleli Péter. Demetert meglepi nagyon a felelet. Azt sem tudja, hogy mit mondjon hamarjában. Egy kicsit nevet, egy kicsit szorong s egy kicsit restelkedik. Végre megcsapja pálcájával a csizmája szárát és barátságtalanul veti oda: — Slussz! Továbbmegy és nézi a földet. Ha egy-egy fadarabot, vagy kövecskét lát, azt berzenkedve rúgja tovább. 593

TAMÁSI ÁRON: RENDES FELTÁMADÁS

— Valóságos szemétdomb ez az udvar! — fordul egyszerre vissza és meggyülve pattog a szó a száján: — Ez így tovább nem megy, Énekes bácsi! Nekem még jó volt akárhogy, de máma jön az új jószágigazgató s az pedig a maga orrát a mocsokba veri, ha meglátja ezt a szemétdombot. Itt nem le­ het folyton imádkozni, sem tudákoskodni, hanem dolgozni kell! Érti?! Péterke biztatólag nézi az apját, de látván, hogy az öreg nem szól, maga felel meg Demeter úrnak: — Münköt nem kell tanítani. — Mit beszélsz?! — közeledik szúrósan az intéző. — Péterke még gyermek — menti az apja. A legényke azonban odaáll bátran Demeter elé és így szól: — Azt mondtam, hogy münköt nem kell olyan mérgesen tanítani, mert ebben a zudvarban eddig is mű dolgoztunk s nem más. — Hogy mersz te így beszélni?! — Merhetek, mert én seprem meg — mondja Péter és szót se várva, rögtön elindul a tehénistálló felé. Demeter sárgán néz utána, majd az öregre mordul, mint a kutya: — Takarodjék maga is! Énekes bácsi nem felesel, hanem vén fejét lehajtja és úgy kullog el a színről. — Tizenegyre ragyogjon. minden! — szól utána Demeter, aztán el­ tűnik ő is. Egyideig csend van. Elszáll a szélről egy fecske. Utána egyenkint és gyors körökkel a többi is világbaröppen. A nap kikerekedik az égre és a palota faránál, mint felséges zuhatag, egé­ szen betör. Elönti az udvart, a szemétforgácsokat és a kavicsokat arannyá vál­ toztatja s a harmatgyöngyöket csiszolni kezdi. Aztán Péterke is kibúvik seprüsen az istállóból. Rögtön megáll és széj­ jeltekint. Az intézőt nem látja sehol és derűs lesz. Felcsapja a seprűt a jobb vállára és elindul a lovak istállója felé. Az ajtóban megáll és látja, hogy az apja nagy buzgalommal keféli az egyik fehéret. — Beh kár, hogy ez. a szegén ló nem tud beszélni — mondja. — Mért? — kérdi az öreg. — Azért, mert akkor megkérné édesapámot, hogy ne kefélje. Az öreg tovább űzi a dolgot. — Eredj sfeépen seperni — mondja végre. — Akkor por lesz. — Eredj szépen! Nem haliad, mit mondott az intéző úr?! — Ha intéző volnék, én is sokat beszélnék. — No, ha így fogadsz szót, itt az udvarban nem lesz jövendőd. Erre leveszi Péter a válláról a seprűt és maga elé támasztja, mint a pász­ tor a botot. Az eszét összeszedi, komoly arcot vág s mintha a népnek be­ szélne, így szól: — Az egy szikrát sem úgy van, ahogy édesapám mondja. Mert ebben az udvarban, s eiszen máshol is, csak úgy lehet valamire menni, ahogy én csi­ nálom s nem úgy, ahogy édesapám csinálja. Ezt a könyvet is ki vévé vissza az előbb? Ugye, hogy én! 594

TAMÁSI ÁRON: RENDES FELTÁMADÁS

— Ügyes voltál — mondja az öreg, — csak eredj söpörni szépen. Péterke rögtön ráfelel: — Abból ma nem eszik ez az udvar, hogy én őt megseperjem. — Erőssen fellázadtál! — Én fel s édesapámnak is fel kéne, mert örökké sikeresebben dolgozik egy száj, mint két szorgalmatos kéz. A példa bizonyítja, s éppen legjobban az édesapám példája. Mert itt vénült meg ebben az udvarban s mit haladott eléfelé? Nem igen sokat, mert örökké csak hallgatott s örökké csak dolgozott. — Itt a földön ne keress igazságot — jegyzi meg szomorúan az öreg. — Hát mért ne keressek? — Azért, mert nincs. — Nincs a nyavaját! — ellenkezik Péter. — Van itt igazság s nem is egy, hanem kettő. Mert van egy gazdag-igazság, amit a gazdag ember pénzzel vészen meg; s van egy szegén-igazság, amit az okos ésszel kerít magának. Az öreg békével hallgatja a szókimondó gyermek szavait. Istenre gondol és az örökéletre, melyben mindenki elnyeri majd jutalmát érdeme szerint. Nem is szól, csak keféli szelid arccal az egyik lovat a másik után, mintha azokkal menne majd a másvilágra. Péter is beleun a hasztalan szavalásba és az udvarba veszi az útját. Fü­ tyülve és dudorászva ballag ide-oda rajta. Néha felvesz egy forgácsot, vagy a kerítés mellé dob egy követ. Így tölti idejét. Végre megérkezik az új jószágigazgató. Magas és finom úr. Szép kék­ ruha van rajta. A kezében keztyű és bot. Demeter mellette lépked, folyton beszélés mutogat neki. Még jóformán közel sem mennek az istállókhoz, meg­ állnak. — Énekes! — kiáltja Demeter. Az öreg előjön. — Péter! — kiáltja megint Demeter. Péter is előjön. Odaállnak mindaketten az urak elejébe, mint a bakák. — Ez a kocsis, ez pedig a fia — mutatja be őket Demeter. Az igazgató megvizsgálja a két szolgát, aztán odafordul az öreghez: — Hogy hívják magát? , — Énekes Ferenc, a nagyságos úr szolgalatjára. — Hát téged? — kérdi a iegénykét. — Engem Péternek, az intéző úr is tanúsítja. — Hát miért kell azt neki tanúsítani? — Azért, hogy ő is szerepeljen. Az igazgató gyenge mosollyal ránéz Demeterre, aki megjegyzi, kínosan vigyorogva: — Ez a kölyök mindig mond valami érdekeset. Az igazgató megsimogatja Pétert, aztán elbocsátja az apjával együtt. — Ez az öreg megbízható embernek látszik — szól. — Megbízható ugyan — mondja Demeter, — de nem sok hasznát lehet venni. Vén és hülye szegény... Nem nézik meg sem a lovakat, sem a többi állatokat, hanem még beszél­ getnek néhány percig, aztán az igazgató elköszön és elmegy. 595

TAMÁSI ÁRON: RENDES FELTÁMADÁS

— Na, Énekes bácsi, mit szól az új igazgatóhoz? — kérdi Demeter. — Finom, jó embernek látszik — feleli az öreg. Az intéző kacag: — Képzelje, egy félévvel ezelőtt jött ki a börtönből. Aztán zsidó létére eljött ide a püspök úrhoz, hogy ő meg akar véglegesen térni. Szépen átallott a katolikus vallásra s most itt van, mint jószágigazgató. Mti szól hozzá? — Az Isten jobban örvend egy megtért bűnösnek, mint száz igaznak — mondja Énekes bácsi. Demeter dühösen legyint: — Jobban a fenét! — aztán rögtön hozzáteszi: — Délután ötre készen legyen a nagyobbik kocsi, érti? — Igenis, kérem szépen. Megint csapkodja a csizmája szárát, ahogy elmegy. Énekes bácsi készül. Keni a hámot és fényesíti csattjait. A kocsit mossa és olajozza. Fújdogálja közben a szent énekeket és csodálatosan boldog. Délután ötkor felül az igazgató és Demeter a hintázó kocsira. Az öreg derűsen hajtja a két fehéret a püspöki birtok felé. Ahogy megérkeznek s le­ szállnak, odaszól neki jókedvűen az igazgató: — Maga sohasem szokott köpni, öreg? — Nem vagyok pipás ember, nagyságos úr. — De mint kocsis?! — Nem én, kérem szépen. Köpés nélkül hajtottam örökké a lovakat. — S káromkodni sem szokott? — Azt még úgy sem, nagyságos igazgató úr. — Hát akkor maga milyen kocsis? — Én csak ilyen öreg, kérem szépen. Egy hét múlva új kocsis jön a fehér lovak mellé. Fiatal, erős és goromba. Köpik és káromkodik. Szidja és taszigálja az öreget. Amikor nem látják, rug is rajta egyet-egyet. Péter látja a dolgot és forr. — Én ezt a mocskost megverem, édesapám! — mondja. — Azt ne, fiam. — Hát? — Majd a jó Isten eligazítja. Az öreg az ágyba kerül. Ott fekszik az istálló sarkában, egy rozoga tákolmányon. Az új kocsis itt sem férhet el tőle, hanem keféket dobál rá. Néha villát és lapátot is. Aztán egy pénteki napon befordítja a sarokba, ágyával együtt. Kiönti, mint a szemetet. Péter eléveszi a bicskát. — No, most kieresztem a bélit! — lobog. Az öreg felfogja a kezeit és úgy kéreli a fiút: — Ne bántsd, édes fiam . . . ! Alig tudja kimondani a szót: — Majd odaát... ott lesz . . . igazság . . . Másnap csendesen meghal. 596

TAMÁSI ÁRON: RENDES FELTÁMADÁS

Ott fekszik az istállóban egy félnap és egy éjjel. Péterke és a lovak virrasztanak felette. Rászállnak az istállólegyek, kí­ vülről a rendes legyek és mindenféle tarka és cifra legyek. Rászállnak meg­ nyugodott, derűs arcára és odarakják a petéiket. Aztán eltemetik. II. A rendes temetőbe teszik, ahová mindenkit tesznek. Hátul, a hatalmas kerítés mellé. A koporsója gyenge fenyőfadeszkából van megtákolva. Festetlen és rések vannak rajta, melyeken keresztül lesni lehet a feltámadást. Sirja nem mély, és a föld is puhán nyomja. Nagy papokkal és nagy urakkal, gazdagokkal és szegény boldogokkal fekszik együtt Énekes Ferenc. Fekszik és vár. Csendesen, baj nélkül és zaj nélkül múlnak a napok. Várja az örök fény derengését és az igazság eljövetelét. A színe mindegyre sötétül és a vágytól fokozatosan és állandóan sorvad. Menthetetlenül esik összefelé. Aztán bomlani kezd és rothadni kezd. Erjed az átváltozás törvénye szerint. A peték kikelnek az arcán és vidám gyermeki életet élnek. Ügyetlenül és kedvesen játszanak az újszülött legyek. Botorkálnak, futkorásznak és dong­ nak az arcán, mint valami kies, hegy-völgyes vidéken. A füleire és az orrára másznak és onnan próbálnak legalább egy arasznyit repülni. Sokan vannak és sokfélék, mint az emberi társadalomban. Vannak szürkék, foltosak, kockásak és csíkosak. De a legszebb közöttük a zöldfényű Lucilla Caesar. Gőgös és sokat röpköd, hogy tüntessen gyönyörű színével. Finnyásán és keveset eszik a zsírsavakból, mintha ő is megvetné parasztvolta miatt Énekes Ferencet. Annál mohóbban lakmároznak a többi fajták. Asztaluk illata szétillan a koporsó résein a földbe. Főleg fölfelé illan a színre, ahol megrészegíti a szabad legyeket is. Kivált a termékeny anyák se­ regszámra csődülnek oda. Kábultan kicsinyeket raknak, amelyek a göröngyök között a résen és a giliszták útjain Énekes felé törnek. A vöröstorú és feketecsíkos bogarak alulról törnek neki és mint a temető pionírjai, úgy vágják és kaparják a földet. Ádáz támadások idejét éli az öreg. Bál van. Kecses kis pillék táncolnak ugrálva rajta. Aztán a fülledt és ammóniás szagban, kemény munkára szántan, szövet­ rágó rovarok jönnek. Majd fürge kicsi atkák csontvázzá preparálják az öreget. És beáll a csend. Csupán az idő ketyeg, mint egy mérhetetlen és tökéletes óra, melynek központi kereke a nap és kisebb kerekei a csillagok. Másodperceivel évszázadot mér. 597

TAMÁSI ÁRON: RENDES FELTÁMADÁS

Percei az ezredévek. Tíz perce millió. És órája a mérhetetlen. Ketyeg és óráról-órára halad a mutatója, mint az üstökös. Halad a tizenkettő felé. Eléri és üt. Kong a végtelenen keresztül. Az angyalok sorbaverődnek, mint a riadóra. A csillagok táncolnak, mint a harmatcseppek a reggeli orgonafán. Az Isten kiáll a világ közepére. Itt van az ítélet napja. A föld átgurul egy másik világba, mint valami lapda. Víg és szép angyalok jönnek rá és trombitálnak. Szakad a fény, mint a zápor. A sirok megnyílnak és örömet kiáltanak. Harsog a trombita, mint az el nem rontható kacagás. Fölébrednek a halottak és ujjongva tódulnak kifelé. Péternek is kipattan a szeme és felül. Valami csodát sejt és körülvigyázkodik gyorsan. Észreveszi, hogy ott fekszik mellette az apja és nagyon meg­ örvend. Egyenesre feszíti a derekát és megint körülnéz. Látja a megnyílott sírgödör falait, amelyeken sohanemlátott virágok nyíltak. És látja, hogy felül­ ről ömlik bé az illatos puha fény. A tormbitaharsogást is hallja. — No, most lesz, ami nem vótl — mondja. Aztán megragadja az apja vállperecét és rázza. — Édesapám! Az öreg nem akar mozdulni semmit. Péter jobban kezdi rázni: — Édesapám, keljen fel, mert erőssen torombitálnak! Végre kinyílik lassan az öregnek is a szeme. Látja a zuhogó fényt és megijed, hogy szolga létére ennyire elaluvék. Rögtön keresztet vet, ahogy életében is szokta. — No, most jól tette ezt az egyet — mondja neki Péter. — Mit? — kérdi az öreg. — Ezt a keresztvetést. — Há mért? — Azért, mert ennek most hasznát vesszük. Az öregnek sejtelme sincs arról, hogy milyen nagy napra ébredt. Péter kacag neki és gyönyörködve nézi. — Szép üdő van, ugye édesapám? Énekes csodálkozva tekergeti a fejét. — Ilyen szép még sohasem volt — ismeri el. — Ezután már ilyen lesz örökké — állapítja meg Péter. — Honnét tudod? — Onnét, hogy azt torombitálják. Nem hallja? — Hogyne hallanám! — mondja az öreg. — Csak azt gondoltam, hogy vadászatra mennek az urak. — Most nem ők, hanem mű menyünk vadászatra — Hogy-hogy? 598

TAMÁSI ÁRON: RENDES FELTÁMADÁS

— Hát úgy, hogy ez nem az urak napja, hanem a mű napunk. Az öreg még mindig kábult és nem tud létrejönni. Péter megfogja mindakét vállát és megrázza istenesen. — Feltámadás van, édesapám! — kiáltja neki. Énekes tátog és megtelnek könnyel szemének üregei. Sír örömében, mint a gyermek. — Most nem bőgni kell, hanem örvendezni! — oktatja Péter. Az öreg törli csontkezeivel a szemét, majd megkérdi végre: — Hol van az Isten? — Valahol odakünn lesz. — Akkor most egyenesen elejibe menyünk. — Oda egyenessen! — mondja Péter és feláll. Aztán a hóna alá nyúl az öregnek és őt is felemeli. — Hát innét hogy jutunk ki? — nézi Énekes a sírgödör falait. — Innét jól — szól Péter és könnyedén kitolja az öreget. Aztán ki­ ugrik ő is és megindulnak az üres sírok között. Mennek és meg-megállnak. ömlik róluk a csoda és az öröm. Mert olyan a föld, mint a paradicsom. — Osztán én azt a kocsist megöltem vót — mondja Péter. Az öreg megütődve néz rá: — Tán nem?! — Én meg biza. — S aztán mi lett? — Húsz esztendeig a tömlecben voltam. — Akkor kiállottad a büntetést. — Én ki, de azért most, ha ítélet lesz, nem muszáj emlegetni. Ahogy mennek átal a temetőn, hát egy őrült ember futkos keresztül­ kasul s minden sírba betekint. — Maga kit keres, atyafi? — kérdi Péter. — Én a feleségemet — mondja az őrült. — Hát hova lett el? — Ebben a támadási zűrzavarban megszökött. Még szállingóznak elkésett felkelők. Némelyik egyedül, mások kiterjedt családdal, sőt egész nemzetségek is vonulnak. Két inasféle is törtet. Szaladnak, mintha elkéstek volna valahonnan. — Mindenki törekszik ez alkalommal is — jegyzi meg Péter. — Most legalább jóra törekszik — mondja az öreg. A kapu irányában nagy csődület van. Messziről látszik, hogy kavarog és hullámzik az egész. Közelebb érve, zúg és morajlik is, mint a tenger. Kardos angyalok sürögnek kétfelől és hátul, hogy rendet csináljanak. Egy rangosabb parancsokat osztogat nekik és harsányan kiabálja a tolongó népnek: — Rendbe, rendbe! Rendes feltámadás! A főbb angyalok egycsomóban állanak oldalt, mint valami vezérkar. Énekesek is megérkeznek és belevegyülnek a tolongásba. A parancsnok nem bír az áradattal. Kivonja a kardját, villogtatja és úgy kiáltja: — Rendbe — rendbe! Cím és rang szerint! 599

TAMÁSI ÁRON: RENDES FELTÁMADÁS

Meghökkentő, különös gyülekezet ez. Törtető, vidám és mégis riasztó. Az állkapcsok csattogva verik ki a hangot és nyugalmi állapotukban vigyo­ rognak. A szemek üregei mohón merednek a káprázatos világba. A koponyák ezer színt vernek a fényben. A lábak kopognak és a hadonászó karok úgy szólnak néha, mint a furulya. Néha visítnak, mint a klarinét; vagy búgnak, mint a tárogató. A tolongásban sokféle hangon zörögnek a csontok. Vannak kedélyesek is, akik ujjcsontjaikkal egymás vállain citeráznak. De nekik semmi sem különös. Ismerik egymást. Látnak, hallanak. Mindent természetesnek találnak. De főleg kegyetlenül törtetnek előre a sorban. — Ezek mért furakodnak? — kérdi Énekes az egyik szomszédjától. — Azért — mondja a szomszéd, — mert mindegyik gazdagabb akar lenni, mint a másik. — Hogy-hogy gazdagabb? — Hát maga ezt nem tudja? — Én nem tudok semmit. Csak most érkezénk ide a fiammal. — Hát akkor hallgasson ide, maga gyámoltalan! — magyarázza az alak: — mindenki arra igyekszik, hogy a másik előtt jusson ki a kapun, hogy annál többet foglalhasson. — Mit foglalhasson? — Hát földet, vagy erdőt, kincses forrást, vagy bányahelyet. Ki, amit éppen akar. Szétlökik őket és elsodorják. A parancsnok-angyal éppen mellettük kiáltja telitorokkal: — Rendbei Rang és cím szerint! Az öreg és Péter egymásra néznek. — Furcsa egy feltámadás! — mondja Péter. — Egy kicsit furcsa... — hagyja helyben az öreg is, de bizakodólag hozzáteszi: — Azért lehetetlen, hogy itt érdem ne legyen. Oldalthúzódnak egy kicsit, hogy jobban széttekintsenek s hogy utat nézzenek maguknak eléfelé. — Álljanak bé a sorba! — szól rájuk egy angyal. — Nem vagyunk a katonaságnál! — mondja Péter. Szóváltásba kerülnek. — Istennek éltem földi életemben — bizonkodik az öreg. — Most itt az ideje, hogy elnyerjem a jutalmat. — Hogy hívják? — kérdi az angyal. — Énekes Ferencnek. — Mivel foglalkozott? — Kocsis voltam a püspök úrnál. — No, akkor menjen hamar a sor végire! — Oda mért? — Oda azért, mert ott van a helye. Előbb a püspök urak, a kanonok urak s a nagyobb világi urak mennek ki. Mit akar maga kocsis létére? Nem lehet mindjárt az első napon ezt az új világot is felforgatni!

TAMÁSI ÁRON: RENDES FELTÁMADÁS

Az öreg hüledezik. — Furcsállom a dolgot — mondja. — Na, akár furcsáija, akár nem: menjen hamar a sor vegére! — Megkérném szépen, maga ki neviben beszél? — Én a rendezőség nevében. — S erről az Isten is tud? Az angyal megbotránkozva feleli: — Természetes! Az ő nevében történik minden. — Nem hihetem... ! — tekergeti Énekes a koponyáját. — No, ha nem hiszi, mindjárt meg fogja látni — ,szól az angyal és indul a parancsnok felé, hogy idehívja. — Ezt én szinte gondoltam — mondja Péter és int az öregnek, hogy induljon utána. Egérutat vesznek a tömegben és furakodnak, ahogy csak lehet. A parancsnok azonban megtalálja őket és rögtön vállonragadja. Jobbjával az öreget s baljával Pétert. — Lesz rend, vagy nem?! — mondja haraggal. Énekes szembeáll véle: — Legyen, de érdem szerint! — Akkor gyerünk a sor végére! Az angyal kituszkolja a tömeg közül mindakettőt és inti nekik hátra­ felé az utat. — Mars! — mondja. Az öregnek forróság szalad végig a csontjaiban és láng csap ki a bordái közül. Az állkapcsai reszketnek és a nyakcsigolyái csikorognak. Csodálatos erőt ad neki ez a végső igazságtalanság és kihúzza magát. Olyan, mint a meggyújtott fenyő. — Nem megyek! — mondja fenyegetőn. Az angyal rá akarja emelni a kardját, de Énekes félreugrik. — Igazad vót, Péter! — kiáltja és egy gyors mozdulattal leakasztja a lábszárcsontját és megsuhogtatja, mint a cséphadarót, aztán szabni kezdi véle a népet. — Vágjad, Péter! — hasít a hangja. De már Péternek is suhog a kezében a lábszárcsontja és szapul mindenkit, akit ér. Féllábon állva aprítják a népet. Mindenki ordít és tapodja egymást. Az angyalok kürtszóval hívják az Istent. Az Isten megjelenik és halotti csend lesz. Int Énekesnek és Péternek, hogy lábszárcsontjaikat akasszák helyre és menjenek elébe. Énekes és Péter engedelmesen megcselekszik. — Miért békétlenkedtek? — kérdi tőlük az Ür. — Azért — feleli az öreg, — mert az angyal a sor végére akart állítani. — És mért nem akartál odaállni? — Azért, mert egész földi életemben tűrtem és szenvedtem, hogy most boldog lehessek. — És a sor végén nem tudsz boldog lenni? — Nem. 39

601

DÉRY TIBOR: HAJNALTÁJT — Miért? — Azért, mert magam előtt látom azokat, akik egész életükben tolva­ jok és gonoszak voltak. Az Isten sajnálkozással néz Énekesre és megkérdi tőle: — Minek teremtettelek? — Jónak és szegénynek. — Akkor légy jó és szegény, a sor végére állván. Énekes ránéz a fiára, hogy mitévők legyenek. — Azért se menjünk! — súgja neki Péter. Állnak és nem indulnak. Az Ű r szomorúan nézi őket. — Bánom, hogy feltámasztottalak — mondja csalódottan végre. — Azon lehet segíteni — feleli sértődötten az öreg és odaszól a fiának: — Gyere, Péter. Megindulnak ketten, vissza a temetőbe. Elmennek a sirhoz, amelyből feltamadának az imént, a szájánál megállnak, belenéznek, majd visszafordul­ nak mindaketten és csodálatosan egyazon gondolattal és egyazon örök keserű­ séggel, egyszerre kiáltják: — Osztán nekünk többet ne torombitáljanakl Azzal visszafeküsznek szépen egymás mellé, magukra kaparják a földet és elalusznak mindörökkön-örökre. TAMÁSI ÁRON

H A J N A L T Á J T A határozott éj szétválik és sűrűjéből — hol a feketén ingó lomb közül gazdátlanul s zajtalan egyre hull a gyümölcs a tompa avarba s lassan forogva elmerül — az éj zord sűrűjéből a napfényre felsuhan egy névtelen lény s hogy csöndes teste hangtalan átizzik a parton letérdel s vak arccal napestig bontogatja a víz fátylait Alkonyatkor megszólalnak a harangok s mire az emberek fáradtan nyugovóra térnek s csakhamar besötétedik, a fátyolszedő is sóhajtva eltűnik. S marad a víz. DÉRY TIBOR

AZ E R D É L Y I Ú T A nagy tények megállapítása többnyire fájdalmat okoz, bár a közhit szerint •*• a bizonyosság is többet ér, mint a kedvező bizonytalanság. Ilyenkor hatá­ rozottan kell beszélni s a határozottság már magában véve kemény és éles; igen gyakran le kell mondani a tartalékban heverő kételyről, hátha ez a valóság még nem készült el teljesen feladatával, hátha mi még nem tisztultunk meg egészen a megfigyelés és az okoskodás zavaraitól. Csak ritka pillanatokban birja kivételes nagy szellem e megállapítás fájdalmát kirekeszteni; önkétely és tömegellenmondás nélkül kimondani: így van és nincs másképp. A mi pillanatunk kedvező; egyesek hiányában, a történelem régóta példátlan ka­ tasztrófáitól sújtott emberiség egész tömegében lett ily kiváló szellemmé. Meg­ állapítja nagyobb habozás nélkül a tényeket, bármilyen fájdalmasak is. Ellen­ véleménynek nincs helye. Egy szellemi óramű pontosan méri az emberi mél­ tóság sülyedését s az emberi jóakarás impotenciáját. A történelem láthatóvá lett, nem távol tőlünk, csak kevesek szeme ügyében működik; látjuk gépei bordázatát és halljuk falrengető lármájukat. A fejlődés hirtelen messzi állo­ mását jelenti-e, hogy az utolsó kecskepásztor egy barbár kietlenen is érzi és tudja, hogy a nagy világ élete mily fájdalmas tényeket halmoz föl? Valóság: a történelem talán egyetlen generációja még így nem látott a meztelen élet zsigereibe s tevékenységébe. Lépten-nyomon megállapítja valamely megszokott állapot, törvény, rendszer, lehetőség rendülését és bukását. Üj létet szimatol. Minthogy a gondolat gyorsabban születik, mint a tett, a ténymegállapítás nyomában tervek és javaslatok valóságos zuhataga ömlik reánk. Az a körül­ mény, hogy egyre általánosabb lesz az „önmagunk revíziójának" sürgetése, az újraépítés jelszava folytonosan kopog öntudatunk ajtaján s minden kérdésest körülményesen megmagyaráz. A tények kegyetlen megállapítása után a re­ videált emberiség bizonyára neki lát majd a tervszerű feladatoknak az ötéves tervek nyomában. Talán megmaradt még a lehetősége, hogy ezúttal is ki­ vergődjünk a válságból, mint a hajótöröttek, egy újjáformált élet szárazföld­ jére. „Soha se volt úgy, hogy valamiképp ne lett volna" — a köznapi beszéd ez a gyakori kényelmes önbizalma kifejez valamit a gondolkozás magasabb pontjáról elhangzó tételből: az emberiség mindig meglelte a történelmi vég­ zettől kiszabott utat, hiszen csak ez lehet igazi hivatása, minthogy a törté­ nelmi erők vezető közegének látszik. Egyelőre még az új tények megállapí­ tásánál s a tennivalók vitatásánál tartunk; a válságból még nem úszhatunk ki, szűk körben kell csapkodnunk, hogy a felszínen maradhassunk: az új való­ ság borzalmasan tiszta képei, saját világunk feldultságai minden figyelmet ma­ gukhoz ragadnak. De aztán sietnünk szükséges az elhatározással s a tenni­ valókkal. * Az erdélyi magyar életnek számot kell vetni a tényekkel s teljesebben sza­ kítani a hajlammal, hogy kényre-kedvre csüggedten megadja magát nekik, mintha már magát az egész sorsot is jelentenék. Csak ezután próbálhatja meg, hogy eddig tétova életvitelét komoly tervszerűséggel szabályozza. Meg kell állapítania nemcsak a bőréhez ,mondjuk inkább így, a legbensőbb szerveihez 39*

603

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÜT

tolakodó tényeket, hanem a távolabb csoportosulókat is. A legmakacsabb akarattal se léphetünk ki az egész világból s az egész emberi életből: a nagy összefüggéseknek most már véglegesen a tudatára jutottunk. Mikor a látszat szerint az egyedül csak reánk tartozó tényekre függesztjük szemünket, akkor is érezzük, hogy a nagy egység markában vagyunk. Nem ok nélkül tesszük most hozzá, szinte mérgesen, a fontosabb jelenségekhez ezt a jelzőt: világ­ vagy legalább is európai. Világválságokról, európai közös érdekekről beszé­ lünk, mert tudjuk, hogy csakugyan vannak és biztosan lesznek. Ez semmi esetre sem jelenti, hogy — sajnos — nincs kivételes helyzetünk is, hogy organikus kapcsokból kiszakított és organikus kapcsok nélkül beékelt képzetek vagyunk, hogy kilógunk az új rámából. Az egész törvény ránk is kiterjesz­ kedik, de egy külön s merész kísérlet külön klasszisba helyezett. Ezért a dol­ gokat egészen másként vonatkoztatjuk magunkra, ha éppen nem is próbá­ lunk egészen elzárkózni tőlük. A kisebbségi élet és a kisebbségi öntudat az emberi egységen bizonyos vonatkozásban kívül áll; ha nem volna így, nem volna fájdalmas különlegességében kisebbségi probléma, kisebbségi rossz hely­ zet s keserves kisebbségi életforma se. Így a tények logikájával való pontos számolás hiánya s a munkaterv készületlensége bizonyos ferde magatartásra szoktatott. Mert másként kapjuk a közös külső hatásokat, azért másként né­ zünk kifelé, de gyakran a célszerű tárgyilagosság ellenére. Bizonyos, hogy minden válság sokkal súlyosabban nehezedik reánk, mint másokra, mert a leggyengébbek vagyunk és szánandó helyzetben, azért jól megérthető, ha más­ ként érzünk s másként hatunk vissza, mint közvetlen szomszédaink: ki­ sebbségi módon, de sajnos, egy kisebségi orthodoxia módján is. Ha valami közös baj célba vesz bennünket, egy alanyi elem hozzájárulása folytán össze­ tettebb érzésünk lesz, bár egyre ritkulóbb mérvben és számban: hátha ré­ szünkre, az emberiség vagy állam tagjának okozott nehézségben valami rejtett külön jó is lappanghat? Hasonlítunk a szegényhez, ki szentül hiszi, ha módos em­ bertársával közös bajba jut, lehetősége kerül, hogy ezen az áron a saját kü­ lön szenvedésétől megszabadulhat. Van tehát valami kis igaz ellenségeink ál­ lításában: kellemetlen állam akarunk lenni az államban. Nem is akarunk, mert már vagyunk visszás helyzetünknél fogva, sőt egyéb is: az emberiség köztársaságában egy külön emberiség. Néha így gondolkozunk: európaiak vagyunk, de bizonyos vonatkozásban Európa még sem létezik számunkra, mert az emberi szolidaritást eltávolodni látva tőlünk, a nemes humánum szolgálatára való különös hivatás, képesség és szándék birtokában is mi szin­ tén és öntudattal elhajolunk. Néha lehunyjuk balszemünket, hogy pontosan célbavehessük kisebbségi céljainkat; a csiga is bezárkózik a csigaházba s mész­ kéreggel zárja el kijáratát, ha kizárólagosságra kényszerül. De azért egyre rosszabbul esik, hogy egyik lábunkkal ki kell helyezkednünk az emberi kö­ zösségből és a szolidaritás némely pontjáról; beletartozni a nagy humanitásba, de válságaiból taktikai hasznot remélni, minthogy kényszerellenzéke vagyunk, nem vág össze lelkünkkel s a magasabb szempontokkal. Tizenhárom év alatt nagy utat tettünk, nemcsak kunt, hanem bent, önmagunkban is. Senki se is­ merne magára rögtön, ha egy évtizedre visszaforgatva találkozna saját magával. Rendben van, hogy eddig majdnem egész figyelmünkkel jobbára csak a szorosan saját tényeink felé fordultunk, melyekben az általános bajok össze­ gyűltén úgyis fájdítottak — a természetesnél nagyobb sajgatással; mert mint a 604

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÜT

pénz a pénzhez húz, a baj újabb bajt vonz magához. A természetben is min­ den törvénynek meg van az ellentéte: nemcsak a különnemüek vonzzák egy­ mást. Egy régebbi alkalommal részletesen fejtegettem a Helikonban, hogy az erdélyi magyar kisebbségi nemzet hogyan és mily mértékben lett gyűjtő telepe minden lehető tragédiának. A saját külön válsága mellett nyögi az emberi, az európai, a magyar, a román állami s az általános kisebbségi nyomorúságot is. Annyi jutott neki, hogy nem volna csodálatos, ha ki sem látszana e halmozatból. Ámde, ha nem bírta ellepni ez az iszap egészen, föl kell tennie magá­ hoz a kérdést: miért nem igyekszem hát részben kiszabadulni belőle s miért süppedek sorsom önkéntes megkövesítésevel súlyosodva, szinte szándékosan még a kelleténél is mélyebbre? Ez a fatális tény a legveszedelmesebb valóság. Saját termelés, mint a mocsárban az egyre szaporodó tőzeg. Része van benne, hogy a saját magára tartozó tényeket nem állapította meg pontosan és nem számolt az általános érdekű tényekkel; része van benne, hogy a tények e két csoportjának összefüggését nem akarja átgondolni tökéletesen; része van benne, hogy a szabadulás önmagára tartozó eszközeit még mindig nem fogja föl ala­ posan és eddig nem számolt vele, hogy a világáramlatokban szövetségest is lehetne találni a maga életbiztosításának. A nagy tényeket és a főbenjáró teendőket most már föltétlenül és pontosan meg kell állapítania, hogy hozzá­ foghasson a legsürgősebb tennivalókhoz. A hosszú töprengés éppen elegendő­ képp utat készített a tevékeny munkának. * Fájdalmas tény, hogy az erdélyi magyar élet, az atomizáló munka egyes oldalaitól eltekintve, általános mivoltában „holt" pontra jutott ,sőt alája sülyedőben is van. A háboruelőttiség katonai tudósai fölfedezték a lövegek pá­ lyájának sajátszerűsége folytán képződő területet, melyet nem lehet tűzzel teleszórni s ezt a maguk szempontjából halott térnek nevezték el. Ilyen tér felé siklunk, a hol a történelmi erők pozitív része nem talál reánk, a hol ön­ magától felbomlik a kisebbségi élet öncélúsága, sőt az emberi élet lehetőségé­ nek kellő biztosítása is. A szomorú pedig nem az tulajdonképp, hogy ez csak­ ugyan valóságos tény, hanem ennek a valóságnak mindenki részéről történő megállapítása ellenére is nem történik meg a szükséges következtetések kö­ nyörtelen levonása s így a tervszerű szabadulás módjának kidolgozása. Most egy titkos összeesküvés az önmaga értelmével szembeszállva, nem sürget hatá­ sos tettekre, hanem az ellenkezőre, a várakozás tunyaságára csábít. Épp az atommunkában (a felekezeti élet, irodalom, egyes társadalmi mozdulatok, a sport területén) lüktető erőkön át jelentkező vitalitás mutatja be még kiáltób­ ban a kollektivitás tehetetlenségét, maradiságát, tervtelenségét és munkátlanságát. Ez az ellentét nyomasztó és ezért szintén pusztító. Az atomizálásban le­ kötődik az átmentett erők egy része, amely pedig meggyőző bizonyíték is, hogy még elegendő erőtartalékkal rendelkezünk a kollektív, a szintetikus élet elég tágas s mindenekfelett lehetséges kialakítására. Meg van a mód, hogy ön­ magunkból újjászülessünk, az erők kellő helyen, kellő módon szétszórt, ana­ litikus alkalmazásával, de a kellő szenvedéllyel való összefogásával a közös, az általános feladatok megoldására is. A kérdésnek ezt az oldalát metsző rövidségre szánt kísérletemben feles­ leges volna bolygatni most, mert merő ismétlés volna. Sokan foglalkoztak vele a naponkénti hírlapmunkában és alaposan megfontolt tanulmányokban. 605

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÚT

Legutóbb bölcseleti magaslaton s érthető általánosságban Makkai Sándor a „Magunk revíziója" című brilliáns könyvében. Csak kevés elméleti tennivaló van még hátra. Ennyi mindössze: a szétszórt megállapításokat s terveket összegyűjteni, majd rendszerbe foglalni; a magos általánosításokat lehozni a mindennapi élet szintjére, miként Sokratesről mondták, hogy így cse­ lekedett, mikor a bölcseletet az égből a földre kalauzolta. De kínálkozik egy új és szükséges feladat is, mielőtt a részletek összegyűjtése s az általános kon­ kretizálása után komly közösségi munkaterv állítható a mai szétforgácsolt kistevékenységek fölébe átfogó erővel, a józan reálfantázia módján. Mindent meg kell vizsgálni egy oldalti s felső magaslatról. Az erdélyi magyar életet hogyan lehetne szorosabb kapcsolatba fogni az egész magyarság korrespondáló oldalával s különösen a világélet kedvező áramlataival? Mihez kössük magun­ kat, ha önmagunktól már talpra állottunk és hajlandók vagyunk a taposó malom zártságából kilépni? Mert az erdélyi élet emelkedésének és sülyedésének, a dagálynak és apálynak titka — nem sejtelmes, csak egyszerű titok, — a múltban is csak ez volt: tudta-e okosan kibontani a pillanathoz alkalmas vagy szükségelt erőket, tudott-e megfontoltan kapcsolódni a maga történelmi, politikai, társadalmi, gazdasági határain kívül álló magyarság megfelelő céljai­ hoz, tudta-e fölismerni s megnyerni az európai köztevékenység hasznosítható elemeit, igen-e vagy nem? Jogi, politikai, gazdasági s erőmfitani helyzetünk lényegesen más, mint mikor a magyarság kezében volt egy vajdasági, vagy fejedelmi Erdély impériuma. De a mi életünk az alkotmányjogi forma nélkül ma is erdélyi élet s az erdélyi magyar élet észszerű és énszerfl folytatására tevé­ keny régi törvények nem avultak el mind s nem föltétlenül. Goethe híres tétele — mellékes, hogy sokan csak aforizmát látnak benne, — megérteti amit mondani akarok: az emberiség fejlődik, de az ember változatlan marad. Az imperiummal rendelkezett erdélyi magyarság s az idegen impérium alá jutott erdélyi magyarság között nincs lényegesebb különbség, mint Goethe idézett emberi­ sége s embere között. Egy kétségtelen. A tények világosságánál nyilvánvaló lett: az erdélyi magyarság mostani életformája tarthatatlan. Tehát meg kell változnia, nem gépies elgondolás, hanem az életet biztosító valóságkényszer útmutatása sze­ rint és annak az elvnek alapján, hogy a megújhodó közmunkának, az erők fölszivattyúzásának szinte kiaknázatlanul maradt nagy bazenje terjeszkedik el népünkben, hogy az egyetemes munka szelleme még mindig az egészen magba még nem szökkent demokrácia, melyhez akaratlanul is odanyom szellemi s anyagi deformálódásunk. A változás egvik föltétele a saját erőinkből való belső megújulás, vagy amint jódivatú szállóigével mondják: „a magunk reviziója". Ez a feladat alapjában egyszerű: a megfelelő szervezkedés a legjobb alapelveken, vagyis a tényleges erők összefogása, irányítása, kapcsolatban új államiságunk lehetőségeivel s okos poziciócserével a többségi nép irányában főleg a gazdasági egymásrautaltság kihasználásával, a mire a gazdasági válság a legidőszerűbb alkalmat kínálja. A másik feltétel, hogy a magyarság egyéb részeivel szorosabb összefüggést létesítsünk. Első sorban az utódállamokban élő törmelékekkel. Ez sem boszorkányság. Tevékeny akarat és tevékeny szer­ vezkedés kérdése. A történelmi magyarsággal az erkölcsi és szellemi kontaktus ma épp veszélytelenné vált. Gazdasági bajaink nagyobbodása s külpolitikai ér­ dekeltsége kizárja minden eddig is alaptalanul emelt gyanúsítás hitelét. A ma606

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI OT gyár kisebbségek áthidalási tevékenységét az utódállamok és Magyarország között pedig általánosan kívánni fogják. A harmadik feltétel, hogy az erdélyi hagyomány sugallata szerint meg kell keresni a módot a világmozgalmak he­ lyes kiaknázására. A magunk kisebbségi problémáját elsősorban a magunk személyes ügyének kell tekintenünk, de másodsorban számbajövő belföldi és európai reális üggyé kell kiszélesítenünk, nemcsak az eddigi szokásos politikai alapon, a hogyan eddig kitágult, hanem a többi, új oldalának, az eddig el­ hanyagolt oldalak kidombontásáva'. És tenni kell ezt úgy, hogy az európai és a román érdek egyaránt hasznot is reméljen tőle, baráti szolgálatokat, nemcsak kényelmetlenséget és veszedelmeket várjon, mint eddig. Vissza job­ ban magunkhoz, az egyetemes magyarsághoz s oda szorsabban Romániához, Európához és az emberiséghez! Erre feltétlenül szükségünk van, inkább, mint másoknak, például a németeknek Romániában, a kik erősebbek és szervezet­ tebbek, nem szorultak poziciócserére, megőrizhették nyíltan és gazdasági ha­ szonnal az anyanemzethez való kapcsolataikat , baráti szolgálatokat tudtak tenni új államaiknak és akarva sem szakadhattak volna ki a nyugat nagy áramlataiból. Nekünk minden feltételt egyedül, keserves munkával kell és javarészt ezentúl kell biztosítani. Ha okosan akarunk eljárni, mindent, a mi eddig történt, nagyobb részében elhibázott preludiumnak minősítsünk! * Tény, hogy az általános kisebbségi jogvédelem s a kisebbségi érdek is holtpontra jutott. Egyes, inkább személyiségekhez fűződő szabadelvű könynyebbségek nem változtatnak a dolog lényegén. A sovány asztal megmarad ilyennek, ha véletlenül néhány virágszirom is hull a szomszédos cseresznye­ fáról. Valahol egy kisebbségi miniszter kinevezése, néhány iskola nyilvános­ sági jogának megadása nem lendít még valami különösképp a sorsunkon, akármilyen hangzatos lármát is csapnak körülötte politikai s diplomáciai me­ zőkön. A kisebbségi jogvédelem konkretizálása nem halad előre. A népszövet­ ség képtelen a megvalósítására, még kevésbbé fejlesztésére. A madridi hatá­ rozatok után a panaszjog úgyszólván még nagyobb szigorral a régi határok közé utasíttatott. A főtitkárság igyekszik a hármas bizottságot a munkától mentesíteni, viszont a mit átbocsát hozzá s a mit ez fölfog, megakad a politikai érdekek szövevényes hálójában. A népszövetség, a melytől a kisebbségi pro­ bléma jövője függ, maga is sivár jövő előtt áll belső válsága miatt. A briandi terv felvetése a szándék ellenére is háttérbe szorította s az Európa-konferen­ ciát juttatta előtérbe. Briand tekintélyének és jelentőségének csökkenése ugyan a konferencia fontosságát hamarosan megrendítette, azonban a népszövetsé­ get ezzel még nem helyezte vissza régi állásába. Lám, hogy az idei közgyűlési évad szürkesége az átmeneti csőd mily kétségtelen bizonyítéka volt. Mi lesz, ha 1932 februárjában a leszerelési kongresszus, mely óriási előkészületeket igé­ nyel, jelentékeny eredmény nélkül végződik? A népszövetségi eszme legtüzesebb hívei egyhangúlag mondják, hogy ebben az esetben bukása elkerülhetet­ len. Addig is a gazdasági kérdések egyre növekvő jelentősége állandóan csök­ kenti a szükségébe vetett meggyőződést. Nem lehet tagadni és szépíteni, hogy a bankváros Bázel nemzetközi ügyekben sokkal fontosabb állomás lett, mint ami a múlt esztendeig a népszövetségi Genf volt az emberiség számára. Lehet-e a kisebbségeknek s különösen a magyar kisebbségeknek továbbra is nagyobb reményt fűzni a hanyatló népszövetséghez? Még ha főtitkárságát 607

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÚT és hármas bizottságát ismeretlen okból valami jótékony szellem is szállna meg, a különösebb reménykedés akkor is hiábavaló sóvárgás lenne. A politikai főbizottság nemrég lefolyt rövid, sótalan kisebbségi vitája, különösen ha össze­ hasonlítjuk a tavalyinak erélyével, minden szigorú kételyt igazol. Pedig ugyan­ azok a régi nagy ügyészek és nagy védők szállottak sorompóba, de milyen kedvtelenséggel. A gazdaállamok blokkja jelentősebb ellenmondás nélkül ismé­ telte meg eddigi álláspontját, melynek értelmében a kérdést bebalzsamozott­ nak tekinti. Még Briand hagyományos exponálása is felesleges volt ezúttal. Nem szabad elzárkóznunk a fájdalmas tény megállapításától, hogy a kisebb­ ségi probléma egyre jobban veszít az általános rokonszenv és világérdeklődés tekintetében. A kisebbségek nagy barátai, egyesek, intézmények, politikai cso­ portok mind ritkábban szólalnak meg s a kisebbségek internácionáléjában elő­ tárt visszásságok egyre kevesebb figyelmet ébresztenek. Már csak ritkán halljuk, hogy a kisebbségi problémának megoldása egyik főfeltétele a béke konzervá­ lásának. Egy év óta szinte kísérteties ez a hanyatló folyamat. Mi lehet az oka? Érdemes volna alaposan kinyomozni, csakhogy ez a munka több helyet és sok időt igényel. Ezért csak két főokát érintjük röviden. A kisebbségi élet benső hanyatlása, melyet a magunk portáján már megállapítottunk, de a mely másutt is észrevehető, mint a szászok ötesztendős „Selbsthilfe" mozgalma ta­ núskodik róla, közrejátszik benne, hogy magunkról kevés hírt adhatunk a külföldi figyelmezőknek, azt is csak erőtlenül. Lehet-e csodálkozni, ha kisebb érdeklődést keltünk, mikor magunk is egyre érdektelenebbek vagyunk ön­ magunk dolgaival szemben? Meg kell állapítanunk, hogy a kisebbségek együtt­ működésé ugyanazon állam területén sehol sem valósult meg s ez lebecsülő hatást idéz elé odakint. Erdélyben egyenest siralmas, hogy a transzilván gon­ dolat nem tud szoros kötelékeket sodorni az egyes kisebbségek között, nem­ hogy a politikai, de még gazdasági és művelődési területen sem. Pedig a külön erdélyi probléma mindinkább a levegőben áll; nem kell figyelmeztetnünk a parázs vitára, mely mostanság a román lapokban s a belpolitikusok világá­ ban dúl ő miatta. A hogy a különleges Erdély érzése, hite, gondolata, ténye nem halt meg a nem egészen száz év alatt kétszer is végrehajtott, föltétlen unió következtében se. H a minduntalan emelgeti koporsója fedelét, ez életre­ valóságát bizonyítja s ha ebből még a politikamentes transzilván együttműkö­ dés alapkövét se hámozzuk ki vagy csak mi kisebbségek egyedül vagy az er­ délyi többségiekkel karöltve, akkor a magunk belső erőtlenségéről történik közvetett vallomás. Joggal kérdezhetné a külföldi kisebbségvédő: mi van ve­ letek, ha még egy pán-erdélyi konferenciáig se jutottak el, ha egy komolyabb, hatásos erdélyi részletkiállítást vagy irodalmi matinét se ütöttek nyélbe? Ha már itthon képtelenek vagyunk is szövetkezett munkára, valóban különösebb gonddal kellene törekednünk, hogy a kisebbségek internacionáléja, mely kisebbségi kongresszusokon gyülekezik évente, hatásosan költögesse a lan­ kadó világérdeklődést. Ezidén a kongresszus megemberelte magát. A kisebb­ ségek helyzetrajzát nyilvánossá tette. De az érzésünk, hogy elkésett vele. Nem lehet már megmásítani a tényt, hogy a kisebbségek belső hanyatlás álla­ potában vergődnek s az eddigi kongresszusok nem tudtak nagyobb port verni. Talán az is közrejátszik, hogy miként a népszövetség politikai főbizott­ ságának kisebbségi vitáiban, éppen úgy a kisebbségi kongresszuson is a né­ met szempont és német érdek kissé kiélezve jutott előtérbe, mikor egyidő608

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÜT

ben a német aktivitás világszerte, bizonyára indokolatlanul, nagy pánikot okozott. A múlt évi kisebbségi kongresszus nem ismerte föl annak szükség­ szerűségét, hogy a napirenden lévő európai nagy eszmeáramlatokba célszerű volna bekapcsolódni. A páneurópai kérdésben elfoglalt magatartása s a francia külügyminiszterhez intézett rövid levele a népszövetség kisebbségi vitájában is megnyilvánult feszültséget előre fölfokozta. Ezidén megütött egy szerencsés hangot, a melyet az erdélyi magyar politikairodalom szólaltatott meg először s alkalmas lett volna nagyobb méretű hangszerelésre. A jelentések sorában meg­ állapították, hogy a kisebbségek gazdasági ereje átlagosan jo%-al csökkent. Ezen az alapon kellene tovább haladni. A kisebbségek nagy gazdasági pusztu­ lását kellene gondosan fölvetíteni a nemzetköziség előtt s hangulatot ébresz­ teni a kisebbségek nemzetközi alapon szervezendő gazdasági szanálása érdeké­ ben. Ez kevésbbé látszik politikusnak s a gazdasági kérdések döntő jelentősége korában az időszerűség összes vonásaival jelentkezhetne. Bizonyos azonban, a kisebbségi kongresszus, úgy a hogyan működik, egyelőre nem alkalmas a régi nagy meleg érdeklődés újabb fölszítására, sem pedig hogy siettese, irá­ nyítsa, mélyítse a magunk szükségessé vált belső megújulását és fölerősödé­ sét. Sőt befelé szinte csüggesztő visszahatása van kisszerű tevékenységének. A nemzetköziség kérdésénél önkéntelen fölbukkan a kérdés, hogy a kul­ turális intézmények, felekezetek, irodalmi alakulatok miért nem tudják föl­ tartóztatni az összeköttetések fejlesztésével s amennyiben nincsenek meg, föl­ vételével a közérdeklődés állandó lankadását? Bizonyára kunt rejlik ennek a főoka. Az első évek nagyobb pietizmusa és humánuma lassan kifullad, mert min­ denütt a külön gond ütötte föl sátrait. Ha még a nemzetközileg szervezett anyagi források nagy bőségére alapozott cionizmus is válságba keveredett! Különben a gazdasági érdekek nemzetközi összefüggésének kiépülése a második sorba tereli a szellemiség nemzetközi mozdulatait. De magunkban is rejlik valami. Ott­ hon se tudunk tágasabb munkára szövetkezni. Egyebek között semmi jelenté­ kenyebb lépést nem tudunk tenni, hogy az erdélyi magyar hírlapírás nemzet­ közi szervezetekbe kapcsolódjék, a szépirodalom a Penn-klubba jusson. A másik főok, a mely a kisebbségi sors iránt régebb magas fokra hágott közérdeklődést megdöbbentő mértékben elmosta, a világhelyzet alakulásában rejlik. A gazdasági válság köt le minden figyelmet s hajt minden cselekedetet. Érthető, ha minden fej fáj a termelés és fogyasztás, a hitel, bizalom, pénz­ ügy, vám és kereskedelem nehézségei, a valutaingások, aranyáramlások, dumpingek nyavalyái miatt, ha csakugyan fontosabb, mi legyen a rövidlejáratú hitelekkel, monetáris arannyal, deficitekkel, agráradósságokkal, piacokkal, búzá­ val, gyapottal, jóvátétellel, háborús adósságokkal, mint a kisebbségi jogok kezelésével, a vallási, iskolai, művelődési sérelmekkel egy-egy kisebbségelnyomó állam területén. A mióta megremegtette a világot a német vámunió terve, mely az első bátor kezdeményezésnek látszott, hogy a dermedt megállásból Európa kiszabaduljon, a mióta Hoover moratóriuma siettette a pénzügyi válság kitombolását, a mióta véglegesen megbukott a vámszövetség elve s napirendre lépett a kapitalista rendszer kibékítése a kommunista termelési renddel, a mióta Franciaország pénzügyi diktatúrája komoly valóság lett, minden más kérdés hosszú időre teljesen háttérbe szorult. Az uralkodó pénz­ ügyi és gazdasági érdekek mellett csakugyan semmi helye hosszú ideig más­ nemű kezdeményezéseknek, reformoknak, korrekcióknak. Közös érdek, hogy 609

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÚT

a pénzügyi földrengések megszűnjenek s a közgazdaság válsága véget érjen. A pénz egészségét kell helyreállítani, a gazdaságot átépíteni. Csak a mi ezzel összefügg, a hitelezés, a jóvátételi moratórium vagy a háborús terhek meg­ oldása számíthat figyelemre. A lefegyverezés ügye is csak gazdasági jelentő­ sége miatt nem szorul vissza. Évekre kitérülő feladatok tolonganak így az emberiség kigondoló bizottságaihoz. Érthető, ha egyéb, súlyos kezdeményezé­ seket s érzékeny elhatározásokat kívánó kérdéseknek most nincs semmi jö­ vője. Megmenteni.minden áron a mai helyzetet, változatlanul s ezen a sok­ szor vitatott, bármilyen, de mégis csak adott bázison végrehajtani a gyógyítás, a rendbehozatal művét, kizárja többek sorában a kisebbségi problémának teljes megoldását is. A kisebb csoportok és kis államok külön érdekének hosszú ideig semmi lehetősége sincs. H a erdélyi magyar életünket a holtpontról el akarjuk mozdítani, már pe­ dig bizonyos, hogy el kell mozdítani, akkor nincs más mód rendelkezésünkre, mint az önmagunkból való újjáteremtődés, az egyetemes magyarsággal való gyors találkozás erkölcsi és művelődési téren, az államunkban többségnek és kisebbségnek egyaránt kedvező poziciócsere s az alkalmas uralkodó világ­ áramlatokba való kapcsolódás. Ez azt is jelenti, hogy senki segítségére nem számíthatunk, egyelőre más kisebbségek szövetségére sem; mindent magunk­ nak kell elvégezni, még az egyetemes magyarsághoz való kapcsolataink szoro­ sabbá tételét is, mert a tennivaló nagyobb része most mások megnyerésében van. Természetes, hogy joggal elő lehet állni a kérdéssel, képesek vagyunk-e ilyen súlyos feladatok végrehajtására? Hiszen valamennyi ténymegállapításból csak sú­ lyos következtetést vontunk le: a hanyatlás állapotában vagyunk s a külső körülmények a kisebbségi probléma irányában mutatkozó, egyre nagyobb érdektelenség miatt rendkívül kedvezőtlenek. Hogyan lehet így még nagyobb erőfeszítést követelni s magasrendű feladatokat kitűzni? nem volna helyesebb egyszerűen megállani a lejtőn s ezt a helyzetet védeni körömszakadtáig? A kisebb igény ez a természetes óhajtása kötelez, hogv az adandó választ meg­ fontoljuk. Nem elég azt mondani, hogy ha 13 esztendő rettenetes megpróbáltatá­ sai nem söpörtek el, akkor megmaradásunk felette valószínű s a stabilizáció min­ dig bel- és külterjes erőfeszítés lehetőségét őrzi meg; hogy a kitűzött felada­ tok egy része csak puszta összefogást és szervezkedést kíván, mi a magyarság lelki diszpozícióinak kevésbbé kedvező volta ellenére sem lehetetlen követe­ lés. A feladat többi része pedig történelmi célszerűségben gyökeredző józan igyekezet volna, mely az okos megfontoltság elkövetkeztével mások előtt is, nem beszélve az egyetemes magyarságról, melyet nem kell meggyőzni, vilá­ gossá ttszi a közö? haszon kétségtelenségét. H a többségi gazdanépünk egy szükségletté vált dunai gazdasági rendszer építése körül való közreműködé­ sünket fölhasználhatja s az államfejlesztésben, csak találomra mondjuk, például a pán európaszerű mozgalomban tevékenységünk megállapítható, minden illuziónáltság önkénytelen már egyszerű valóságnak és egyszerű lehetőségnek lát­ szik. Igazi válaszul az erdélyi történelemre hivatkozunk, mely reánk hagyta örökségül a transzilván eszmét, nem pusztán a képzetet, hanem a fölhasználható erőt s egy nagy tanúságot., hogy Erdély sajátszerű helyzetéből s lelkületéből még most is lehet hasznot húzni. Erdély történelme különben is okos eligazítá­ sokkal szolgál. Erdély mindig tudott elégséges erőt fölhalmozni az emelkedésre s megmaradásra. H a pontosan alkalmazkodott az egyetemes magyarság érde610

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÚT

keihez, ha belekapcsolódott tevékenyen az alkalmas európai nagy mozdula­ tokba, kicsiségét s bajttápláló helyzetét felülmúló lendületet tudott venni a bukás egy-egy nehéz apálya után is. Megmaradni pedig a legnagyobb katasz­ trófák során is megmaradt. * Erdély az Árpád-ház kihalta körül kezdett lassanként a római korban s a patrimoniális keresztény királyság korában játszott régi szerepéből, az előretolt védelmi műnek feladataiból kilépni s öntudatos politikai létre ver­ gődni. A besenyő, kún és tatár hullámok megtörése után, az előzetes tele­ pítések és települések folytán, nem lehetett a magyar helyi centralizációnak tárgya s mindig a központfutó nyugtalánság és a középontosító kiegyenlítés hullámvonalában ringott. A magyarországi és külföldi hűbériség végső föl­ bontó hatását az. erdélyi vajdák szintén elkülönödési célokra használták — a zárt medence s laza környezete kiválóan alkalmas volt reá, — s Erdélyből indult ki a román fejedelemségek kiképzése is. Az első nagy erdélyi, Hunyadi János tökéletes kifejezője korának, a kezdeti renaissancenak s a condottieri szellemnek. Nagy birtokszerzéssel, zsoldos csapatokkal megalapított magánvagyonra támaszkodón a vajdaságot szinte korlátlan családi fészekké teszi s az egész magyar politika élére kerül, mikor a magyar és középeurópai szük­ séglet kielégítését vállalja: a törökellenes keresztény harc vezetését. Ebbe már láthatón erdélyi vonásokat visz be, például a román harci taktika széles alkalmazását. Rejnaissancetipus családja dinasztikus törekvéseinek gondos elő­ készítésével is (korszerű divat) s így fia, Mátyás ezt a tipust még tökéletesebben képviselheti egy abszolút középeurópai monarchia kitűzésével , királyi zsoldos sereg szervezésével, a humanizmus erőszakolásával, amiben mind tulajdonképp főmintája lesz a Habsburg- és Machiavelli-féle államszintezésre való törek­ vésnek. Az ellentett irányban, a reakció felől is ezt látjuk. Nem ok nélkül volt az első reformációs parasztlázadás Erdélyben és nem véletlen a székely Dózsa György erdélyi származása. Ez a különleges erő dolgozik a kor legtisztábban kifejlődött emberében, a majdnem jobbágy Martinuzzi bíborosban is, ki a mohácsi vészt követő nagy összeomlásban az ideiglenességre szánt Erdélyt megszervezi teljesen a saját belső forrásainak lehető legreálisabb, hideg és biz­ tos fölhasználásával. Ő vele kezdődik az egészen öntudatos erdélyi célzatos­ ság: nagy koncepciókat kizárva, mindig a pillanatnyi szükséglethez alkalmaz­ kodni s az európai nagy életjelenségek mozdulataihoz kapcsolódni. A poli­ tikus impresszionizmus lehetővé teszi a történelmi magyar királyság helyreállí­ tására vagy ellenére folyó harcokban való szerencsés részvételt, az erdélyi erőlehetőség fentartását, sőt gyarapítását politikai, anyagi és szellemi tekintet­ ben egyaránt. Martinuzzi lángeszű naturalista módján, tanulmány nélkül is igazi machiavellista, de már túl is lép nemismert mesterén, mert a reformáció hatására önkéntelen egy új kozmopolitizmus hordozója, mely a nemzeti és keresztény érdeket az általános időszerűséggel számoló diplomáciának veti alá. Valahányszor Erdély az ő rakta vágányokban marad, a dagály állapota következik el, mint Bethlen Gábor korában, a ki saját idejének s az erdélyi öncélúság alapján gondos mérlegelője a magyarországi s európai tényeknek és feladatoknak, így az erdélyi erőnek legszerencsésebb felfokozója minden abszolút eszköz kihasználásával; okosan kora ellenreformációs harcainak 611

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÜT mellékfigurája marad s a nagy illuzionizmusoknak a kellő pillanatban való félre­ tételével végig egy állami és fejedelmi utilitarizmus hőse lesz. De valahányszor Erdély kilép e vágányból terméketlen individualizmustól hajtott barok-személyiségek belső törése s az erdélyi erőket, anyagi és szellemi javakat pocsékoló maniatikus kilengések miatt, az apály állapota következik, mint Báthory Zsig­ mond, II. Rákóczi György és az Apafiiak idejében, a kik sem a magyarországi té­ nyeket, se az európai helyzeteket nem tudták kellőképp lemérni s az erdélyi erőket egyéni szeszéllyel, fékezetlen abszolutizmussal egy kockára vetették. A Habsburg fejedelemség s az unió keretei közt a kezdeményezés minden lehető­ sége megszűnt, de az erdélyi hagyományokból legalább annyi éppen maradt, hogy az itteni élet szorosan alkalmazkodott a magyar viszonyokhoz, csak az erdélyi életszemlélettel merőben ellentétes áramlatokat nem támogatta, még akkor sem, amikor saját véréből való miniszterelnök, Bánffy Dezső erőszakolta őket. Az erdélyi magyar oldalról se a liberalizmus, se az agrár, se a tőkés gazdálkodás, se a társadalmi harcok kilengései nem részesültek ál­ talános támogatásban s ha egyéb nem is, a semlegesebb magatartás, ha kemélyen akarunk szólani: egy bizonyos mérvű megalkuvás, útját állotta minden szenvedélynek. Ennek a sivár, különösen anyagi és szellemi szempontból sze­ gényes kornak — Erdély gazdasági kielégítése nagyon gyarló volt s mint Wesselényi, Jósika, Kemény, másfelől Bolyai, Szász Károly, Ugrón sorsa bi­ zonyítja, Erdély kiválóságai csak a magyar egyetemesség különösebb jóakaratá­ val tudtak félig-meddig célhoz jutni — mégis volt egy kitűnő mértékművelete: az erdélyi erők konzerválódtak, sőt különlegességüket is megőrizték s csön­ desen gyülekezve, a háború s imperiumváltozás vesztesége után elegendő mér­ tékben megmaradtak. így okosan volnának politizálhatok és társadalmosíthatók. Erdély történelme nem úgynevezett nagy, merész, szenvedélyes történe­ lem volt, az emberi fejlődés kiváló ajándékait szolgáltató; legtöbbször józan életvitel volt s a bukás periódusaiban is legtöbbször egyéni elfajulás vagy ki­ csinyes önzés okozta tragédiáit, nem nagy áramlatok kedvezőtlen nyomása; az időszerűség elhanyagolása vagy az erők erkölcstelen feláldozása. Éppen ezért a zuhanások és megállások soha sem pusztították el vagy gyöngítették meg földrengető módon. Eléggé korrespondált mindazzal, amit az emberiség ha­ ladásnak érzett a Habsburg-uralomtól kezdeményezett elfojtó s az unió tartóz­ kodást okozó idejéig, bár soha se radikális módon. A vallás és politikai sza­ badság gyakran idézett eszményi tökélye természetesen csak viszonylagos túlzással érezhető s főleg Bethlen Gábor alakjának jóakaratú elrajzolásából fakad; a jozefinizmus és a liberális demokrácia még annyi hatást se tett, mint a szorosabb értelemben vett Magyarországon. Mindez érthető, ha Erdély kicsinységére, külön nemzetiségi tömbjeire, felekezeti tarkaságára gondolunk és számolunk a ténnyel, hogy külpolitikai tekintetben majd mindig többirányú s nehezen mérlegelhető nyomás alatt állott, mely a tartós és nyugodt benső tájékozódást akadályozta. Viszont éppen a nemzetiségek és felekezetek soka­ sága s ezzel együtt az anyagi és szellemi kultúrák különbözősége létesített némi egyensúlyt és nivellálódást, a mit elősegített, hogy a korai parasztláza­ dásoktól eltekintve, a jozefinizmus és unió koráig meglehetős nyugodt tár­ sadalmi állapotok voltak benne. A városi elem, a tömegesebb jobbágyság, a fél6iz

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÜT

nemesség nagy száma miatt nem alakulhatott valódi nagybirtokos arisztokrá­ cia, az uniós korszak után liberális nagytőkeuralom és nagyobb arányú munkás­ demokrácia. Azt mondhatjuk, hogy pontosan alig minősíthető részleges de­ mokrácia s végig nyomozható protestáns racionalizmus Erdély történelmének főjellemvonása, még pedig az egész vonalon, a mi enyhíti az egész szerkezet partikuláris hibáit, míg a nemzetiségi majd kisebbségi problémák erősebben meg nem zavarják e sajátosan erdélyi egyensúlyt. Mindez most sem tökéletesen kizáró hatású. Ámult hagyományain és a jelen ténylegességen az új erdélyi ma­ gyar életet biztosító jelek közepette talán föl tudjuk majd építeni. Éppen azért, mert a múlt se nem igazán monumentális, se nem valójában alacsony, a jelen se nem kiválóan kényelmes, se nem egészen sivár. A helyzet lényegesen más, mint a külön erdélyi szüzerénitás és a magyar impérium idején volt. De a helyzet olyan, hogy legalább is akkora erőt lehet sorompóba állítani, mint a múlt hanyatló fázisaiban, mikor a külön erdélyiség csak fikció volt a külső hatalmak megnagyobbodott nyomása miatt s a mekkora erővel az erdélyi magyar életvitelt folytatni lehetett, sőt lassan fokozni. A helyzet olyan, hogy egyensúlyba lehet jutni az új impérium bizonyára lassanként kedvezőbbé váló célzataival s változatos elemeivel. Kifelé pedig jóhatású áramlatokkal szö­ vetkezni. A kiegyenlítődésnek a múltban folyt irányát a mi korunk szinte­ tikus menetében is remélhetjük, mert nagyobb egységeket csupán egyeztetés­ sel, nemcsak logikai, hanem lélektani alapzatú egyensúlykereséssel lehet csak megvalósítani. Az idő nekünk dolgozik: a kis egységek valódi értékének sza­ bad kibontakozása fő föltétel a nagy összefogások sikeres végrehajtásához. • Tény, hogy az erdélyi magyar kisebbségi élet hanyatlik, de úgy látszik, ez a folyamat a mély ponton már áthaladt. Lehetséges felemelkedni, a meg­ maradt anyagi és szellemi javak kiaknázásával jobb életlehetőségeket biztosí­ tani. Tény, hogy a romániai kisebbségekkel és a többségi néppel szoros kap­ csolataink nincsenek, hogy a kisebbségek nemzetközi szervezete nem tud ered­ ményt elérni, hogy az irántunk s általában a kisebbségek iránt való külföldi érdeklődés apad és a kisebbségi jogvédelem egyre jobban hátrál a nagy gazda­ sági tennivalók elől. Ezért most még csak magunkra számíthatunk s a magunk erejével kell megújulnunk. Tény azonban, hogy nincs különösebb nehézsége annak, egyelőre nem mérlegelve a közeli és távoli más kisebbségekkel való szorosabb társulás lehetőségét, hogy az új állammal és államban rendbe jöjjünk, erősebb kapcsolatokat kovácsoljunk az egyetemes magyarsággal és az élet világcselekedeteivel, miközben a magunk és általában a kisebbségi érdek ja­ vára problémánkat elsősorban gazdasági oldaláról kellene hangsúlyoznunk. Nyilvánvaló, hogy ezek szerint a tennivalóink több ágazatuak: meg kell valósítanunk önmagunk erejével a belső és külső megújulást, a létfentartás és a kifejlődés föltételeit, az új államban való új és biztos poziciót, a megfelelő összeköttetéseket a távolabbi emberiség küzdelmeivel. A helyes munka meg­ követeli, hogy tanulságokat merítsünk a múltból és a transzilván szellem­ ből, melynek tengelye a magyar lelkiség, de viszont képesek legyünk vég­ legesen likvidálni, a mi időszerűtlen, a mi alkalmatlan, sőt veszélyes ben­ nük; megköveteli, hogy elfogulatlanul s gondosan számoljunk az állam és többségi nép életformájával és életérdekeivel; megköveteli, hogy az európai s világáramlatokkal úgy korrespondáljunk, mint az erdélyi múlt fényes sza613

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÚT

kaszaiban történt, az államfentartó néppel együttesen, a realitások iránt ag­ godalmas érzékenység módján. Az általánosítás szűkszavú fogalmazásában ezek a tennivalók kissé távol­ állóknak s elméletieknek, sőt halmozottaknak, ezért megoldhatatlanoknak tetszhetnek. De a részletezés és gyakorlati bemutatás hián is mindamellett egyszerűek és reálisak. A belső megújulás a megmaradt erők számbavételén s jó megszervezésén fordul meg. Minden egyéb „külpolitikánk" józanságának és szilárdságának kérdése. Nehéznek látszik a bizalmatlanságot érthetőn gya­ korló többségi nép megnyerése s a kisebbségi érdeknek az államérdekkel való megegyeztetése. A nehézség azonban nem jelenti a lehetetlenséget is. Szilárd szervezettség, okosan erős politika, a közös érdek szerencsés hangsúlyozása, bölcs demokrácia, s az európai közösségbe való igyekezet hamarosan kedvező helyzetet alakíthat ki. Még jobban tehetjük és kifelé mind több nehézséget há­ ríthatunk el, ha bizonyítékot nyújtunk „európai hazafiságunknak" a biztonsá­ gon alapuló béke s a gazdasági újjáépítés iránt való hajlandóságáról. Minden irány­ ban be kell szüntetni az üres, a múlt értéknélküli kísértéseiből táplálkozó jel­ szavakat s a jelen friss varratai, friss dicsősége körül sárjadozott érzékeny­ ségre izgató hatású mozdulatokat, minden belőlük merítő terv-látszatot. Ha vannak is komoly nehézségek, mert a szubjektivitást, az elfogultságot, a téveszmét csak nagy fáradsággal lehet elaltatni, ezek mégis csak napról-napra gyöngülnek. A közös bajok betöltik a szakadékokat, bontják a válaszfalakat s érdekközösségekkel próbálják hiányukat feledtetni. A pénzügyi válság né­ hány hónapja több rossz emléket és több ellentétet mosott el, mint az előző éveknek irreális tárgyalásai és paktumai békéről, szolidaritásról, nemzetközi munkáról, melynek értékét és szükségét csömörlésig hangoztatták, de nem valósították meg. Egy tragikus ellenvetést azonban jogosan lehet e sürgetések — alaptalan sóvárgásoknak s közös ábrándoknak látszó sürgetések — mellének szegezni. Nincs-e csak egyetlen és egyetemes érdek most, a mely minden más érdeket leparancsol a munka mezőjéről: gyorsan kiszabadítani a világot a gazdasági válságból s ezzel elhárítani két ellentétes gazdaság-társadalmi rendszer halá­ los összeütközését? Csakugyan: ez életbevágó, kapitális érdek és kizáróan fon­ tos kötelesség. A gazdasági válságok megszüntetése Nyugat-Európa történelmi létben való megmaradásának kérdését jelenti. Csakhogy ebbe a magunk megmara­ dása is beletartozik, tehát a közös erőfeszítésekben az erdélyi magyar életbiztosí­ tás küzdelmének is helyet kell találnia s helyetí foglalnia. A mi problémánk szintén főleg gazdasági probléma lett. Első sorban magunk között is, az a kérdés, hogyan s miből éljünk meg s ennek a kérdésnek megoldását első sorban a magunk erőivel kell keresnünk. Valóban csak utána következik minden egyéb: hogyan biztosítsuk lelkiismereti szabadságunkat, egész társadalmunkat. De mikor arról van szó: mentsük meg a földművelést, ipart, kereskedelmet, szabad fog­ lalkozást ,szüntessük meg a munkanélküliséget, vegyük ki a fegyvert az ön­ gyilkosok és családírtók markából, akkor saját erőink és lehetőségeink moz­ gósításáról van mindenekelőtt szó és fölébred rögtön egy tervszerű kisebbségi gazdasági politika szüksége,, a mely a kisebbségi élet minden részletének meg­ vizsgálását, újjá- vagy megszervezésének ügyét is napirendre hozza magával s megsürgeti az állammal, világgal való szorosabb találkozó keresését. Szóval itt áll előttünk minden, a mi vagyunk, a mi megmaradni és újjáképződni akar. 614

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÚT Egész életünk, sorsunk, jövendőnk. A predomináló gazdasági válság és gaz­ dasági érdek az időszerűség vonalából nem szorítja vissza egészen és tartósan kisebbségi és erdélyi magyar életünk tulajdonképp sürgős nagy kérdéseit, sőt ellenkezőleg, újra meg újra fölgöngyölíti őket. * Éppen, mert a gazdasági kizárólagosság is magával hozza, éppen, mert első sorban gazdasági jellegű ez a mi nagy gigantikus létkérdésünk, kell gazdasági, társadalmi, politikai, történelmi fölkészülséggel, érzékkel — gyakorlati terv­ szerűséggel megállapítani mik vagyunk, mivel rendelkezünk és mit csinál­ junk? Öriási feladat. A hősiség után való vágyakozás új divatjában önkéntelen keressük a nagy erdélyi vezért, a ki választ tud adni, a tennivalókat habozás nélkül kitűzi s a munkát kezébe veszi. Évek óta sóhajtunk az erdélyi Széchenyi és az erdélyi Hitel után. Talán a jótehetségeket bőségesen termelő erdélyi magyar közösségben jelen is van ő s a korszakos könyvet lelkében hordja, de nem tud előlépni, vagy ha titokzatos inkognitóban elő is lépett, nem tud és nem fog kilépni? Bizonyos, hogy a szerep, a mit vállalni kell, nemcsupán tehetség, de lehetőség és sorsszerűség kérdése is. Széchenyi tanulmánya s föl­ készülése nem volt akkora, mint lángesze és viszont ez bizonyára kisebb volt, mint lehetősége, még inkább, mint sorsszerűsége. A föltételek kedvező aránya, körülmények szerencsés találkozása, mind fokozta kitűnő személyi és tárgyi, társadalmi és történelmi erők csodálatos, de pozitív összetételének hasznos, termékeny, időszerű, nemzeti és európai összehangolással sikeres hatályát. Nekünk legalább is ennyire volna szükségünk, pedig valószínű, hogy az er­ délyi Széchenyinek még többnek is kellene lenni, mert tere s akusztikája lénye­ gesen csak kisebb lehetne, a mi most, a nagy kitágulások idején máris apasztó körülmény. Lehet-e remélnünk, hogy a magyar termékenység — ennek szű­ kebb területre korlátozott része — száz év múltán megismételje csodáját, sőt felülmúlja magát? Számoljunk le a valószínűséggel, hogy a gazdasági, po­ litikai, művelődési, nemzetiségi gyakorlatiság hősével,, könyvével s akciójával nem fogunk találkozni. De akkor quid nunc? A történelem valóságos akarata csak megfelelő s azonosodó személyiségen keresztül nyilatkozik, már pedig nem lehet annyira kételybe merülnünk, hogy ne érezzük életünk ügyében a fenmaradásra s javulásra vonatkozó történelmi rendelkezést. De a hiányzó egy nagy személyt sok kisebb személy pótolhatja. Egy kol­ lektív erdélyi Széchenyit kell az üres helyre állítani, az erdélyi Hitelt több könyvvel, a nagy alkotást tömegmunkával pótolni. Bizonyára van Erdély­ ben, ki az eddigi szavakon és írásokon elindulva, pontosan meglátja és vilá­ gosan megérteti, mik vagyunk és hogyan vagyunk; megtudja mondani, hogy belső megújulásunk érdekében mily szervezettséggel és tervvel induljunk meg; el is bírja indítani ezt a munkát s vezér tud lenni benne vagy vezért találni hozzá. Van egy másik, a ki megindokolja, hogy a kisebbségi problematikát első sorban a gazdasági értelmében kell fogni s megmondja milyen is legyen és hogyan lehetséges megvalósítható módon ezt az új, kiterjedt gazdasági poli­ tikánkat intézni. A k i tudja, milyen is valódi mivoltában a mezőgazdaság ,ipar, kereskedelem helyzete s mi az a lehető, a mit érdekében közös munkával meg­ tehetünk. A ki új pénzügyi politikát ír elő egyesnek, pénzintézetnek s a ki kisebbség-nemzeti önsegélyt szervezvén, ezt is betudja kapcsolni a szükséges pénzügyi tevékenységbe. Van egy harmadik, a ki hímezés-hámozás nélkül, a 615

SPECTATOR: AZ ERDÉLYI ÚT

valóság alapján elmondhatja igazi tárgyilagossággal ítéleteit oktatásügyünkről, a felépítés, átépítés, leépítés kellő arányosításának s főleg szociális biztosításá­ nak módjáról; a ki a felekezeti életvitel s szövetkezés tekintetében bölcs út­ mutatásokkal szolgálhat; a ki a magasabb irodalom és hírlapírás égető problé­ máinak megoldásához segíthet. Van egy negyedik, a ki a szorosan vett kisebb­ ségi politikát, az államhoz való jó viszonyítást, a „külpolitikát" megfelelő vágányba igazíthatja. Egy ötödik, ki tudománynak, szociálpolitikának, min­ den általánosabb tennivalónak új utat vág. És ha ez az egy, második, harmadik, negyedik, ötödik önmagában nem elegendő, legyen csak munkavezető egy-egy megszervezett csoport élén. A lényeg, hogy levegőt, teret, kedvet, akaratot te­ remtsünk, a másik lényeg, hogy a mit az egyesek, csoportok javainak és intéznek, egyszerű s realizálható legyen, a harmadik lényeg, hogy a részletek nagy egységben álljanak össze tudatunkban s belőlük szervezett, tervszerű közös munka terem­ tődjék meg. Láthatatlan s hallhatatlan egy nemzeti kongresszus ülésezzék, egyszerű és értelmes program szülessen, józan és reális munka induljon meg. Széchenyi korában mindenki Széchenyi vagy Hitel volt; most mindenkinek nemzetkisebbségi kongresszusnak, tervnek és munkának kell lennie. De mindaháromnak csak úgy van értelme, ha junktimbe lép egymással s az elsŐ kettő csak rövid előkészítője a hosszú harmadiknak: a komoly kisebbségi magyar munkának. Frázist elegendő mérvben hallunk, most már határozatokat kell hoznunk: tanácsok csak úgy zuhogtak reánk: most már legyen belőlük terv­ szerű munkarend; mozgalmak és szervezkedések is voltak bőségesen, itt az ideje, hogy végre az egységes, a rendszeres kisebbségi nemzetnevelő és nemzet­ építő tevékenység alakuljon ki belőlük. Külsőségekben mind kevesebb, de bensőségekben mind több legyen valamennyi. Egyszerű, de nagyszerű. Szerény, de monumentális, meleg, de reális. * A mint mondtam, nem új. De új a mostani pillanat. A mi talán minden­ kinek az agyán és szivén átvillámlott, a pillanat parancsára, mikor az élet borzasztó problémái soha nem érzett súllyal az egész emberiségre nehezednek, egyszerre csak megrohannak, itt állanak égő szemekkel s zilált hajjal, hogy csa­ patba, harcos vagy munkás dandárba formáljuk őket. Megoldásukat sürgetik. A legsötétebb kétségbeesés s a legvékonyabb bizalom kínos metszőpontján állva mindannyiunknak legalább egyet közösen kell éreznünk: hogy erdélyi magyar „életünk" sokáig így, ahogy van, nem maradhat, mert a teljes, kollektív pusz­ tulás felé közeledünk. Valaminek, újnak kell történnie magunkból, mert összetett kézzel még sem várhatjuk, hogy a rettenetes idők sárkánya egysze­ rűen lenyeljen. írásom célja volt bemutatni, hogyan rohanják meg az erdélyi magyar élet gondterhelte nappaljait és álmatlan éjszakáit ezek a nagy kér­ dések, mindannyiunkat kivétel nélkül. Másik célja volt fölébreszteni az er­ délyi magyar „személyiségeket", hogy a nagy megváltó Vezér hiányában ve­ zérkarrá tömörülve alkossák meg az erdélyi Hitelt s indítsák meg a Széchenyi­ munkát. Szeretném, ha ezúttal senki se törődne, kicsoda írta és hogyan írta ez ébresztő sorokat, szeretném, ha mindenki azt látná meg, a mi mögöttük van: a helyzetet és tennivalót. P o s t e q u i t e m s é d e t a t r a c u r a . De távolabb már közeledik egy új Élet. Vájjon találkozni fog-e velünk, ha süket fülekre talál most minden jóakaratú noszogatás? SPECTATOR 616

SZERENÁD ILONKÁNAK I was a child and she was a child, In this kingdom by the sea: But we loved with a love that was more than love — I and my Annabei Lee. (Allan Edgár Poe)

A fűzfa lehajlik a vízbe a víz körülötte csacsog locsogva körülsimogatják piciny buborék-pamacsok a hold egyedül csavarogva oly holthalavány odafent kémleli elcsavarogva egy holt kicsi lány hova ment? Holt kis Ilonka fehéren fekszik a sírban alant szelleme ringva fehéren fürdik a vízben alant lelkemre libegve lehajlik mint vízbe a fűz fiatal ágai — habzene zajlik csobog körülötte a dal dal pihekönnyű magáról zizge aranybafutó fürtjei zuhatagáról s minden eszembe jutó esteli vágyteli csókról lágy öleléseiről jópuha hópihe-csókról lágy öleléseiről Egyszer lefeküdt ibolyák közt harmatos fűbe feküdt nyiladozó ibolyák közt még soha oly gyönyörűt parányi piros bogarak közt dőlt mosolyogva elém zümmögő zöld bogarak közt szunnyadtam el én kebelén sűlyedt vele lassan a pázsit süppedt vele halkan a hant s már láttam a mély gödör ásít s ő fekszik a sírban alant —

y

DSIDA JENŐ: SZERENÁD ILONKÁNAK a csöndbe furán belezengtek a fákon a víg madarak és csöndben a mélybe lementek a piros a zöld bogarak — A fűzgaly a vízre lehajlik zsolozsma a vízcsobogás a hab zokogása morajlik morajlik a szívdobogás borúsra borul be az ének bús nász-ima színkeverés zörögve dorombol az ének a gyászlila csipkeverés — Ilonka kis égi Ilonka a kép olyan ép eleven a képed a régi Ilonka kék lepke sziromlevelén szamócapiros puha szádból fakadnak a lenge füvek — szeráf-nevetés puha szádból ha zsongnak a zsenge füvek Lásd fekszem a parton a főben ölébe ölelget a part a dús keserűszagu fűben ezernyi bogár idetart nyüzsögve nyirokteli mélyről ezer pici hangszeren át zümmög az ajkad ízéről végnélküli víg szerenád Azóta kapott csudacsókok íze ma oly keserű hűtelen és csúnya csókok emléke is oly keserű oly messzibe csöndesedének éveim árnya alatt angyali vég-csemegének holt ajkaid íze marad Ilonka kis édes Ilonka a kép olyan ép eleven halványpuha hangod Ilonka szólít szomorú nevemen válaszom át a sötéten étheri fényutat ás borzad a sás fut a réten elsuhogó zokogás

DSIDA JENŐ: SZERENÁD ILONKÁNAK

Mihez foghasson ezentúl ki fogta fehér kezedet és hova nézhet ezentúl ki nézte sötét szemedet? örökre itt maradok már hanyagul heverészve hanyatt míg enged a rög ragadó sár s gödör lesz testem alatt Utamban az éjben a parton lengő lila láng vezetett most fűzfa tövén puha parton érzem kicsi csontkezedet és érzem aludni fogok már akár te a mély temetőn tudom hogy aludni fogok már boldogan és nevetőn Már bomlik az élet az omló viz suhanó zaja közt mint százados erdei holló váza fenyő gálya közt már oszlik a test alig élek foszlik valamennyi tagom rezegve fölérez a lélek és imbolyog álmatagon belefürdik a Léthe vizébe a víz körülötte csacsog locsogva körülsimogatják fehér buborék-pamacsok a hold ragyogó sugarában távoli trombita búg mind vakítóbb sugarában hajnali harsona zúg ébresztget a szád muzsikája ébredj valahára szegény és zeng a szived muzsikája és hömpölyög izzik a fény úszunk tova kék levegőben mint két pihe lengetegen s fulladozunk ölelőben fényteli fellegeken DSIDA JENŐ

40*

GUNDOLF ÉS AZ ÚJ NÉMET IRODALOMTUDOMÁNY ^Zoethe halálának századik fordulóját egy sors-szerűségében szimbolikus V ^ esemény vezeti be: Németország most, a jubileumi ünnepségek előtt, vesztette el legnagyobb irodalomtörténészét, a legmélyebb Goethe-könyv­ íróját, Friedrich Gundolfot. Külső életrajzi adatok, könyvei, tanulmányai, fordításai csak vonatkozá­ saiban, látható jegyeiben rögzítik meg, de nem merítik ki Gundolf küldetésé­ nek a lényegét. Szemléletének új optikája és új műnyelve éppen csak hogy sejteti annak a lépésnek mélységes jelentőségét, mellyel a hitelét vesztett né­ met irodalomtörténetnek visszaadja tekintélyét, önbizalmát s kivezeti filológizmustól, pszichológizmustól, szociológiától elhomályosított helyzetéből. Benne, vele az irodalomtudomány újra visszatalál az élő, alkotó irodalomhoz, olyan mértékben, hogy erre a romantika óta alig akadt példa. A századeleji német irodalomtörténet megtagadta idealista múltját, a tör­ téneti iskola nagy hagyományait, azt a szellemet, mely a XIX. század első évtizedeiben életre hívta, amely kialakította a formáját s kitűzte a céljait, s némi habozás után mindenestől kiszolgáltatta magát az Európaszerte uralkodó pozitivizmusnak. A pozitivizmus szellemtörténeti helye, hatásköre révén egyenes leszárma­ zottja az angol-francia felvilágosodásnak, örököse Hegelnek; a természet tudományokhoz igazodó nyugati gondolkozás utolsó nagy formája, meta­ fizikai célkitűzés híjával lévő, illuziómentes, de éppen ezért magabízó, opti­ mista világnézet: az ember most utoljára érzi szilárdnak lába alatt a földet, most utoljára tudja boldognak magát a haladás, a civilizáció, az ész, a tudo­ mány megváltó hatalmába vetett vak hitében. A filozófiától cserben hagyott szellemi tudományok, köztük az irodalomtörténet, noha tartalmuk, valóságuk egészen más, csakhamar magukévá teszik a pozitivizmus szellemét és mód­ szerét: természettudományi fogalomképzésre törekszenek, hogy ezen a ré­ ven exakt tudományok rangjára emelkedjenek; lemondanak minden értéke­ lésről, válogatás nélkül rögzítik meg a tényeket s megvannak győződve róla, hogy megoldották feladatukat, mihelyt kimutatták, mikor, hogyan, hol jöt­ tek létre ;az anyag funkciójaként fogják fel s ezzel degradálják az alkotó szellemet; az eszme szép, de veszélytelen fikcióvá válik, a metafizika átadja helyét a lélektannak, az organikus szemlélet a mechanisztikusnak, a megértés a külső leírásnak; a filozófia elveszti összefoglaló jellegét, szakokra oszlik, lo­ gikává, lélektanná, esztétikává, filozófiatörténetté zsugorodik. A pozitivista irodalomtörténet megbecsülhetetlen munkát végez a szövegkritika, kiadások, életrajz, forráskutatás, hatások kiderítése, tárgy- és motivumtörténet, anyag­ gyűjtés terén, — de — legnagyobb képviselőit nem tekintve, — megreked az elszigetelt atomnál, a természettudós exákt érdektelenségével, szenvedély és áhitat nélkül nézi, magyarázza a költőt s a műalkotást; nem vesz tudomást csak arról, ami racionalizálható, érzéki külsőségeiben ellenőrizhető; minden útja járható út; nincsenek kételyei, de mélységei sincsenek, nincsen titok, amely­ től visszadöbbenne, nem akar tudni megfejthetetlen irracionális meredélyről, 620

TÚRÓCZY-TROSTLER: GUNDOLF ÉS AZ ÚJ NÉMET IRODALOMTUDOMÁNY s ami a legsúlyosabb, vakon hisz az okság törvényében, az „élmény" és köl­ tészet teljes megfelelésében; nem ismeri a hallgatás s diszkrét elhallgatás nagy erényét, mindent kifecseg, ami a nyelvére kerül s egyforma racionális eszkö­ zökhöz folyamodik, akár lángelméről, akár másodrendű jelenségről, akár kö­ zépkorról, akár húszadik századról van szó. Ennek a látszólag szilárdan meg­ alapozott, önelégült világnak a nyugalmát zavarja meg 1900 táján az „új" idealizmus, amely ismét jogaiba iktatja a természettudományok gyámsága alól felszabadított szellemet, az anyag mögött újra felfedezi az abszolút értékek világát s újra utat talál a konkrét eleven élet, a teremtő szintézishez s az alkotó fejlődéshez. Az új idealisztikus tájékozódás első felismerhető jele az idealizmus nagy rendszereinek feltámadása, az eszme, a metafizika új érvénye és divatja. A történettudomány után, a teológia, művészettörténet, jogtudo­ mány mellett nagysokára az irodalomtörténet is ráeszmél a belső „reideálizálódás" szükségességére. Szellemi áramlatok, eszmék és formák helycseréje azonban sohasem tör­ ténik gépies merevséggel, a hatás-ellenhatás könyörtelen törvényének meg­ felelően: a helycsere itt egyúttal minden esetben funkciócserét is jelent. A régi formák és tartalmak lassanként értelmüket vesztik, funkcióképtelenekké válnak, egyszerűen mert lejárt azoknak a nemzedékeknek az ideje, amelyek verőkkel táplálták őket; egyideig még életben és érvényben maradnak, de a háttérben, felszín alatt már ott áll új vérével s új funkciólehetőségeivel egy új nemzedék, arra várva, hogy üssön az órája, s akadjon valaki, aki nagykorú­ sítsa és megszólaltassa a némaságát. Hirtelen végeszakad minden egyezményes kétértelműségnek s a szellemi élet legkülönbözőbb erői egyesülnek a diadalmas »új" jegyében. Gundolf fellépése olyan időpontba esik, amikor Bergson teljes német re­ cepciója, Nietzsche új kultusza, Windelband, Rickert, Simmel, Troeltsch meg­ felelő akusztikát teremt a hangja számára. Helye az idealizmus táborában van, nem könnyelmű divatból, hanem veleszületett belső szerkezeténél fogva. Filo­ zófiája nem alkalmi tájékozódás, hanem elemi világnézet, tevékeny erő; az intellektualizmus és mechanizalódas elleni küzdelem formáját és eszközeit nem kell kézikönyvekből elsajátítania, mint kortársai jórészének, ezt is készen hozza magával. Aztán ott érzi maga mögött Stefan George fegyelmező, bá­ torító hatását, költészetét, amely egy olyan korban, amikor időszerűtlennek érzik a lírát, száműzik a misztériumot, az utópiát és az álmot, amikor a naturalizmus irodalomképessé teszi a társadalmi szakadékok, a gépek, mene­ dékhelyek, betegség, nyomor, szenny, rongy, részegség, terheltség, őrület vilá­ gát, amikor a dráma és regény alig egyéb alkalmazott szociológiánál vagy orvosi tudománynál újra tiszteletet szerez a költő bitang nevének, új életre énekli a testi szépség antik eszményét, új égboltot, új csillagképeket varázsol a természetben, légkörében, méltóságában, férfiaiban, nőiben, vérében, szent­ ségeiben, kenyerében és borában megváltozott emberiség fölé. Néha az az érzésünk, mintha Gundolf csak objektiválná George líráját, ideológiá­ ját, a tudomány nyelvére ültetné át ünnepélyességtől sugárzó műnyelvét; Georgeval együtt vallja és tanítja, hogy a művészet nem az önkívület vagy üvegház, magányosság boldog felelőtlensége, hanem a legmélyebb erkölcsi-esztétikai felelősség, hogy a költő nem kézitusák, programok szol­ gája, hanem a misztérium tüzének élesztője és őre. A George-körrel különben 621

TÚRÓCZY-TROSTLER: GUNDOLF ÉS AZ ÜJ NÉMET IRODALOMTUDOMÁNY

olyan mély gondolat- és eszményközösségben él, amilyenben a klasszikus kor­ szak irodalom- és történetfilozófusai éltek Weimarral. Az antik világot, kö­ zépkort, németséget, a nyugati kultúra rétegeit és formáit e kör szellemében látja; pantheonjában e kör választott hősei és istenei kapnak helyet. Így aztán megtalálni benne mindent, ami hiányzott a pozitivizmusból: áhítatot, ünne­ pélyességet, pátoszt. Minden során nyomot hagy szenvedélyes állásfoglalása emberekkel és művekkel szemben, minden ítéletéből kihallani égő érdekeltsé­ gét, akár rokonszenv, akár ellenszenv a forrása. N e megyszer kegyetlen, igaz­ ságtalan, egyoldalú, de soha a meggyőződése ellenére. Feltétlen ura az „anyag"-nak, a részletkutatás eredményeinek azokban a tárgy- és problémakörökben, amelyekben megfordul, de nem hagyja meg anyagnak, nyers részletnek, hanem hússá és vérré alakítja át, átszellemíti: min­ den öncélú filológizmus, lélektan, könyvtudás kívül reked a világán. Míg kortársai állandó szükségét érzik annak, hogy módszertani, elméleti tanul­ mányokkal tisztázzák tudományuk bizonytalan helyzetét és problematikáját, Gundolfnál nics külön, elvonható „elmélet", módszeres „eljárás", mindez immanens része munkájának. Koreszményei plasztikus és heroikus korszakok. Értékelő szemlélete ennek megfelelően csak egy „nagy" művészetet ismer, azt a melynek jellemző vonásai: a megnyugtató rend, a határok, körvonalak tiszte­ lete, törvényekhez alkalmazkodó bőség és szabadság, megfékezett mozgal­ masság, a racionális és irracionális erőösszetevők egyensúlya, időtlen szimbólu­ mokban megörökített egyéni és egyénfeletti tartalmak. Viszont elhárít magá­ tól minden kultúrszentimentálizmust, mindent, ami tartalmatlan forma, for­ mátlan vagy deformált tartalom, felesleges erőpazarlás, barokk láz vagy ro­ mantikus látszat és metafora, plakátművészet, impresszionista felszínesség, expresszionista önkívület és kiáltás. Embereszménye a magasabbrendű em­ ber, a kozmikus akarat megtestesítője, törvényhozó és törvények betöltője egy személyben, örök norma és mérték, istentelen időkben az istenek földi helytartója, mítoszuktól megfosztott korokban a mitikus erők végső mene­ déke, politikus, hadvezér, költő, életben gyökerező, mégis életfeletti jelenség: Nagy Sándor, Július Caesar, Dante, Shakespeare, Goethe, Stefan George. Megkeresni, megérteni és másokkal is megértetni azt a törvényszerűséget, amely egy-egy ilyen emberben megnyilatkozik, alkotásaiban érvényesül és ki­ bontakozik, ha kell akár hordozójának hajlamai, korának akarata ellenére, ebben látja Gundolf a maga igazi feladatát. Itt persze nem elég a filológiai készség, itt nem lehet szó egyetlen, feltétlenül célhoz vezető, mindig alkalmaz­ kodó módszerről, hanem csak elemi rokonságon, belső fogékonyságon alapuló megértésről. Minél teljesebb ez a rokonság, annál mélyebbre visz a megértés útja, annál közelebb járunk az emberi jelenség, a műalkotás középpontjához, annál meglepőbbek a Gundolf „felfedezései", annál sugárzóbb a nyelve. (Leg­ érzékenyebbnek mutatkozik a rokonság Gundolf első tanulmányaiban, ? H ö l d e r l i n - b e n , a S h a k e s o e a r e u n d d e r d e u t s c h e Geist-ban; legátfogóbb erejű G o e t h e - j é b e n ; már-már teljes azonossággá fokozódik G e o r g e-monográfiájában) . . . Ami nem él belső tapasztalásként bennünk, arra semmiféle adat, külső tapasztalat, összehasonlításra rá nem vezethet. Tárgy-, ember-, eszmetörténet eleven erők lecsapódásának a története. Az általános emberi csak egyéni jegyekben jut kifejezésre. A történelem anyaga az élet, amelyet csupán színes visszfényében foghatunk meg. Értéktelen minden olyan 622

TÚRÓCZY-TROSTLER: GUNDOLF ÉS AZ ÚJ NÉMET IRODALOMTUDOMÁNY

megismerés, amelyet nem éltünk át. Nincs fogalmi rend, amely kimeríthetné a konkrét életet, nincs lélektani tájékozottság, amely jobban megközelíthetné a teremtő művészt, mint közvetetlen „élményünk". Akiben nem él a nagy­ ember egész, osztatlan képe, az a részletekben is hiába küszködik a megértésé­ vel. — Ilyen vagy ezekhez hasonló elvi kijelntésekből következtetni Gundolf történetfilozófiai hitvallására, amely nem egy vonatkozásában szoros kapcsola­ tot tart az intuitív történetszemlélet mestereivel, Herderrel, Rankeval, Burckhardttal, Mommsen „égő" divinációjával, Nietzsche történelem-ellenségével s főleg Dilthey élmény- és kultúrfilozófiájával. Dilthey érdeklődése is a ki­ meríthetetlen „egyéniség", az „individuum ineffabile" körül forog. Évtize­ dekig tartó munkában dolgozik a szellemi tudományok ismeretelméleti alap­ vetésén, rendszerük kiépítésén, lépésről-lépésre, korról-korra haladva elemzi a nyugati gondolkozás, a történeti tudat fejlődésmenetét, a modern világnézet főtipusainak kialakulását, a kultúrformák, az eszmék és világérzés struktúraösszefüggését —, de az egyéniség varázsától soha, egy pillanatra sem tud szaba­ dulni, egyre újabb meg újabb utakon közeledik hozzá, s néhány tanulmányá­ ban ( D a s E r l e b n i s u n d d i é D i c h t u n g ) klasszikus példát ad arra, hogyan lehet a maga összetételében, funkciójában, hatásában megfoghatóvá tenni, anélkül, hogy konkrét gazdagságát fel kellene áldoznia a tudományos fogalmasításnak. Abban is emlékeztéét Gundolf rá, hogy ellentmondás nél­ kül egyesíti magában a tudást és írót. Persze, amikor Gundolf felfedi azokat az erőket, amelyek Shakespeareben s német hatásában érvényesülnek vagy e hatás eredményei révén ma is élnek, amikor kimutatja Goethe életformájának és élete művének tökéletes szerkezet- és törvényközöségét, Hölderlin világérzésének eredendő görögségét, Heinrich von Kleist csökönyös, vak démoniáját, Stefan Georgéban a nagy emberfajta utolsó európai objektivációját; amikor nyomon követi a Caesar mítoszának alakváltozatait az ókortól kezdve a XIX. századig; amikor a le­ genda, hagyomány mögött felkutatja Paracelsus igazi arcát, német „külde­ t é s i é t ; amikor rávilágít Johannes von Müller svájci történetíró elhomályosí­ tott jelentőségére ; amikor az idő mérlegére veti Martin Opitzot, Andreas Gryphiust, Klopstockot, Arndt alakját; amikor a maga értékeinek korodinátarendszerébe illeszti Anetta Droste-Hülshoffot, a legnagyobb német nőköltőt, vagy a humanista U. von Huttent; amikor számot ad a maga Shake­ speare szemléletéről; amikor romantikaellenes álláspontjáról ítéli meg a né­ met romantikusokat; amikor megmutatja, hogy a tétlenségre és némaságra ítélt politikus Bismarck milyen meglepő módon folytatódik, ébred új tevé­ kenységre a nagy íróban . . , Mindez nem a Dilthey megfontolt, minden lépést mérlegelő, elemző, leíró eljárása, hanem az intuitív megértés villámszerű, meredek, rövidített útja. Dilthey eljárása mindvégig ellenőrizhető, empiriku­ sabb, a Gundolfé merészebb, mellőzi a közbenső állomásokat, de valójában ő is az empíria szilárd talaján áll. Dilthey a pozitivizmus iskolájában tanult munkafegyelmet, képtelen feláldozni a részleteket, élete munkája csupa nagy­ szabású töredék, míg Gundolf habozás nélkül áldozza fel a részleteket, hogy megmentse az eleven egészet, amelyből aztán önként és természetesen követkozik a részletek értéke és szerepe. Gundolf többízben hivatkozik Bergsonra. S valóban, Bergson intuicionizmusa nagy segítségére van, főleg kezdetben, amikor még egymagában, 623

TŰRÓCZY-TROSTLER: GUNDOLF ÉS AZ ÚJ NÉMET IRODALOMTUDOMÁNY

úgyszólván léghíjas térben áll. Az intuicionizmus is ellensége az általánosító, intellektualizáló fogalmi megismerésének. A szemlélet jogát vitatja a meg­ ismerés jogával szemben, a konkrétumét az elvontságéval, a különösét az ál­ talánoséval, az érzését a logikáéval szemben. Az intuíció annyit jelent, hogy marasztaló, elemző kerülő nélkül, élményünk erején vetjük bele magunkat az egyéni lét legbelsejébe, a dolgok tüzes lelkébe. Az értelem mechanizálja, tér­ belivé változtatja a mozgást, az időbeli egymásutánt, az intuíció viszont meg­ mérhetetlen, céltalan mozgás, ritmus. Éppen azért csak az intuíció útján fér­ kőzhetünk az élet hullámzó folyamához, a teremtő fejlődéshez. Bergson in­ tuitív élménye előkészíti a Gundolfét: az ember beleéli magát a műalkotásba s aztán rábízza magát élménye irányítására. Ez az aktus a lényeg megértésének pillanata s alkotó tevékenységre bírja a szemlélőt. Az intuicionizmusnak van egy sebezhető pontja, ahonnan mindenestől ki lehet forgatni. Ha t. i. következetes marad önmagához, akkor fogalomés értelemgyűlölete fogalom- és értelemtagadássá, sőt leplezetlen alogizmussá fokozódik. Már most az a kérdés, van-e olyan megismerés, amely a megisme­ réssel magával adódik, lehet-e puszta élményünk az igazság kritériuma, ki­ fejezhető-e a világ megélt gazdag egysége nyelvünk erején, szavakkal, amelyek funkciójuk szerint megmerevítik, fogalmasítják, részeire bontják a tiszta, összefüggő szemléletet? Az intuicionizmus lemond arról, hogy általános ér­ vényű fogalmakkal dolgozzék s esetről-esetre szubjektív értékű szimbólumok­ hoz, képekhez folyamodik, ami nem egyszer kérdésessé teszi eredményeinek tudományos jellegét. S éppen ez az a pont, ahol Gundolf útja elválik a Berg­ sonétól. Minthogy súlyt vet eredményeinek pillanatokon, alkalmakon felül­ emelkedő érvényére, nem érheti be szimbolikus, képies körülírásokkal. Ezért részben felfrissíti, részben új funkcióhoz juttatja a régi irodalomtörténet tar­ talmatlan terminológiáját, részben új fogalmakat alkot, még pedig úgy, hogy intuitív felfedező útját a külső tapasztalás, korok, környezetek szellemének el­ lenőrzése alá helyezi. Utolsó műveiben egyre nagyobb teret ad ennek az ellen­ őrzésnek, de analógián, belső rokonságon alapuló szemlélete így is igen súlyos feladatot ró rá, hiszen minden új tárgy, új jelenség, új problematika, új helyzet elé állítja, új feleletet, új megoldást, új kulcsot követel tőle s azonkívül ott van a relativizmus örökös veszedelme, amit nem ellensúlyozhat más, csak az hogy őmaga is rendkívüli ember, alakmása alkotó hőseinek, hogy soha meg nem merevedő, rugalmas készenlétben várja, amíg megnyilatkoznak neki. Ebben rejlik megállapításainak varázsa, itt gyökerezik műveinek utánozhatat­ lan, szabályokba nem foglalható egyszerisége. Caesar dicsőségét, Shakespeare lángelméjét s a német szellemnek hozzá való viszonyát, Hölderlin alakját, Goethének minden pórusában egyetemes és német élettel teljes, plasztikus vilá­ gát, Stefan Georgé-t még jó sokáig úgy fogjuk látni, ahogy Gundolf láttatja velünk róluk szóló könyveiben. (Gundolf 1880-ban született s fi éves korában halt meg Goethe születé­ sének hónapjában, augusztusban, mint a heidelbergi egyetem tanára...) TURÓCZ1-TR0STLER

624

JÓZSEF

GYERMEK

SZÜLETIK

A falú siket őszi csendje ránehezedik a kis szobára. Mintha a silány petróleum-íA lámpa libegő lángjára is ránehezednék: görcsösen, reszketve ég a kis láng, züm­ mög és sír, mint a rab bogár, szeretne kiszabadulni a lámpából, az üvegcsőből, kisza­ badulni vadul és ropogva, harsogva élni s elönteni fényével és forróságával a világot. Hárman ülnek a szűk szobában. A régi, rokkant díványon a vénasszony, szok­ nyája elterül a padlón, piszkos réklije halványan kéklik, fején a fekete kendő olyan, mint a csuklya, csak zordon, ráncos képét hagyja szabadon. Álmos a vénasszony, de azért nem mozdul, itt tölti az órákat a fiatalok szobájában, mintha állandóan ellen­ őrizné, hogy mit csinálnak, mit mondanak. A fiatal asszony az asztal mellett ül, éppen a lámpa sáppadt fénykörében, puha haja szép lomlokába hull, amint lehajtja a fejét a varrásra. Vézna válla kissé meggörnyed. Gyors, lázas munkában van, régi fehérneműjéből gyermekinget fabrikál, egészen apró, valószínűtlenül játékszerű ba­ bainget és pelenkákat. Előtte halomban hever az elnyűtt vászon az asztalon. A férfi pedig könyvére hajolva olvas, de néha félszemmel a vénasszonyra pillant s ilyenkor olyan a szeme, mint a kés, éles és kegyetlen. Látszik, hogy egy sort sem ért a könyvből, csak a betűkön futnak a szemei. Sovány, csontos kezévet megtámasztja a homlokát, vagy talán a szemét takarja el, hogy a fürkész vénasszony észre ne vegye a gyűlöletteljes pillantásokat. És hátul, az ágyak mellett a homályos sarokban, vesszőből font öreg gyermek­ kocsi áll s a kocsiban a szőke kisfiú alszik csendesen A lámpa mellett bádogvekker kattog. Kemény, paraszti kattogása olyan, hogy meg lehet belé bolondulni. Vagy nem hallja az ember, vagy mindég hallja s akkor megőrül tőle. A férfi most minden kattanást hall és halántékain kidagadnak az erek, homlokát néha megszorítja, nyel és mélyebben hajol a könyve fölé. Beszélni sze­ retne. Ebben a kétségbeejtő csendben és magányban, elhagyatottságban mondani sze­ retne valamit a feleségének, vagy csak az ügyes, szánandó kezét szeretné megfogni s megsimogatni, szeretne rámosolyogni biztatóan s a fülébe súgni: ne félj semmit, majd felneveljük valahogy, majd csak lesz valahogy... De nem lehet, a dívány sar­ kában ott ül az anyósa, a bálvány, aki gyűlöli őt s akit gyűlöl ő is, mintha a feleségét még ma sem akarná neki odaadni, ma, amikor a kisfiú ott alszik a vessző­ kosárban s a másik gyermek minden percben jelt ad magáról a felesége méhé­ ben . . . Mintha a vénasszony azért ülne ott, hogy a jövendő gyermek ne merészel­ jen megmoccanni, világrajönni és lélekzetet venni, mintha azért ülne ott, hogy megfojtsa az életet, amely egyre távolabb sodorja tőle a lányát s őt egyre közelebb a sirhoz... Kiáltani szeretne a férfi, kitárt karral odaállani az ablakba s belekiáltani a sötétségbs, hogy igenis, gyermekem van és gyermekem lesz, hiába minden! S sze­ retné kétségbeesett fejét a felesége ölébe tenni s hagyni, hogy simogassa s így ket­ tesben eggyéforrni, érezve, hogy mégsincs egyedül, ketten vannak, ketten állanak szemben a világgal. De nem lehet. A vénasszony a dívány sarkában néha rengeteget sóhajt, megigazítja a kendőjét s csak ül tovább rendületlenül, pedig az egész ház, az egész falú alszik. Így ül ő minden este a szobában s mereven, rettenetes türelem­ mel lesi a lányát s a vejét, szemében gyűlölet, egész alakján rideg keménység. Fél tizenegy... Az óra kattog tovább. Mintha kemény ütésekkel egész mun­ káshadsereg döngölné az időt, hogy minél jobban eltemesse. A lámpa vergődve züm­ mög. Az árnyékok egyre félelmesebben nőnek s a férfi egyre jobban eltakarja a 625

KODOLANYI JÁNOS: GYERMEK SZÜLETIK homlokát. Letargiába zuhan. Minden mindegy. Itt nem lehet élni, tehát meg kell halni. Elmenni nem lehet. El kell fogadni a gazdag anyós vendégszeretét, már ha ez vendégszeretet s nem inkább ellenőrzés, állandó rajtaütés, lesbenállás, hogy ne sze­ rethessék egymást. Mert abból a kicsiből, amit a férfi holmi írnoki munkákkal ke­ res, nem mehetnek külön. Itt kell sinylődniök a gazdag paraszt házában, a gyűlöl­ ködő rokonság büdös fészkében, minden gúny, lenézés, rágalom és gorombaság sze­ métgödrének kell lenni. S ha megpróbálna is elmenni, hová? Hiszen hányszor járta már végig az egész falut csak egy kis szobáért! De neki nem adja bérbe az üres szobáját-konyháját senki. Az a némber is, akinél ma délután járt, csak nyögött és nyavalygott a kemence mellett s azt sápítozta, hogy le akar szakadni a dereka. S mi­ kor ő ismét és ismét az üres lakásra terelte a szót, csak a vállát vonogatta. Nagyon beteg ő . . . Nem határozhat. Talán az ura. De az is beteg. Bent feküdt a paraszt­ ember egy báránybőrrel leterített ágyon a hatalmas, hideg, félig üres szobában s csak a kezével legyintett, mikor előadta, hogy szeretné kivenni az üres hátsólakást. Talán a felesége. Mert ő b e t e g . . . S az asszony csak nyögött tovább, a konyha tég­ láin kiscsibék sipogtak s választ nem kapott. S mindenütt így van, néhol mézes-má­ zosán, néhol ridegen térnek ki előle. Ki ő? Szegény írnok. Senki. A nadrágja vásott, a nyakkendője kopott, a kalapja fakó. S tessék itt lakni a felesége szüleinél, gazda­ gok azok, tehetik, van helyük! S azt is jól tudja a férfi, hogy az egykének ebben a borzalmas fészkében senki sem fogad be szívesen állapotos asszonyt, hát még olyat, akinek van már gyermeke! Egy gyermek, még csak hagyján. De kettő? Utálat. Ron­ daság. A fiatal asszonynak nem tudja megbocsátani a falú, hogy immár a második gyermeket hordozza méhében. Tildi közöttük nőtt fel. Azt hitték, hozzájuk tar­ tozik, a szülei gazdagok. S most úgyszólván leköpi a faluját, szembeszáll a faluja er­ kölcsével, tehát erkölcstelen. Undorral veti el magától mindenki a gondolatot: álla­ potos asszonynak lakást a d n i . . . Hogy ott szüljön? Hogy oda járjon a bába? Hogy „azon" az udvaron mossák a gyermekruhákat, „azokon" a szárítóköteleken szárít­ sák, hogy „az" a nap süssön rájuk, amely a falura süt? Elgondolni is borzalmas. Nem patkányfalú ez, nem is házinyúlfészek... Itt utálják az anyát és utálják a gyer­ meket . . . T i z e n e g y . . . A vénasszony nagyot sóhajt. A könyv lapjai zörögnek. A férfi felnéz és letargiája ismét haragba csap át. Gyilkos dühvel néz a vénasszonyra, szinte ordítja a szeme, hogy menj már, pusztulj már, menj már el egészen, menj a föld alá mindenestől! De a vénasszony hidegen fogadja a pillantást, megérti ugyan, de konok cinizmussal lepergeti magáról, ő az úr, övé itt minden, neki háza van s föld­ jei vannak s ez a nyavalyás senki csak betolakodott ide s elrabolta a lányát. H á t fe­ lőle nézhet, ahogy akar. Dögöljön ő. Pusztuljon ő. Nem hitta senki. A férfi kétség­ beesve néz a feleségére s a fiatal asszony felemeli gyerekes, halvány arcát. A pillan­ tásuk találkozik. Az asszonyka világoskék szeme kérőn tekint rá, mint a letaposott búzavirág az útszélen s a férfi szive elfacsarodik a láttára. S kétségbeesett szánalma elbirhatatlanul megdagad, amikor az asztalon heverő ruhacsomóra s a képtelenül kicsiny ingre néz. S a csillogó tűre a felesége kezében. S a lámpafényben fürdő ked­ ves arcra, a vékony száj vonalára, a félrehajtott nyakra, a szegényes pepita blúzra. Mintha valami rettenetes kéz facsarná össze a férfi szivét, kiszorítaná belőle a vért, megakasztaná a verését s a szív kínlódva és fuldokolva vergődne benne egészen a torkáig. Becsapja a könyvet, cigarettát vesz elő, rágyújt s olyat szippant a füstből, mintha levegő után kapkodna. Feláll, néhányat lép az ajtótól az ablakig, meg megint vissza, végre elszánja magát, megáll a felesége előtt és fejére teszi a kezét. Az asz626

KODOLANYI JÁNOS: GYERMEK SZÜLETIK szonyka felnéz rá hálásan s elmosolyodik. Ez a mosoly is olyan szánalomraméltó, olyan tiszta és őszinte, olyan iszonyú! — Hát osztán miből akarod fizetni a bábát? — szólal meg mély hangon a vén­ asszony ebben a pillanatban, közömbösen, ridegen és csak úgy odavetve. — Majd megfizeti maga — vág vissza nyersen a férfi. — Hogy én? Hogy má én? Minek házasodik az olyan, akinek még bábára sin­ csen pézi! Minek annak gyerök? A férfi csak legyint. Valami remény mégis van. Egy nazarénus vénasszony, aki pörben áll a saját férjével, most abban sántikál, hogy gondnokság alá akarja he­ lyeztetni. A hivatalos iratokat ővele akarja megíratni. Ez nem megy ingyen. Va­ lamit fizet, ámbár nazarénus. Igaz, hogy majd a férj, aki ellen a pör folyik, minden pereputtyát, rokonát, ismerősét, szomszédját őrá fogja uszítani, mint értelmi szer­ zőre, de mindegy. El kell viselni ezt is. S megint csak megsimogatja a felesége haját, félszemmel pedig a dívány felé sandit s őszinte örömmel látja, hogy a vénasszony izeg-mozog a helyén, mintha hangyákba ült volna, vékony, hideg ajkát görcsösen összeszorítja s a szeméből sziszegő kígyók nyúlkálnak kifelé. Tildi ekkor ölébe ejti a varrást s nagyon halkan, nagyon sápadtan s szemében a megriasztott állat félelmével súgja, hogy csak a férfi hallja: — Rosszul vagyok... De a vénasszony meghallja a halkan suttogott szavakat s azonnal hangosan közbevág: — Nem lehet az, hallod-e... Nem lehetsz te még rosszul! — Mért ne lehetne rosszul? — fordul felé rettenetes haraggal a férfi. — Tán hazudik? — Ne beszélj, te! — rikácsolja most már leplezetlen gyűlölettel a hangjában a vénasszony. — Temiattad van mindön! Mőte betetted a lábadat a házba, csak ba­ jom van veletök! — Menj el Szabónéhoz — suttogja tovább az asszony, mintha nem is hallaná az anyját. így akarja a férfit lecsillapítani, hogy nem is hallja, úgy tesz, mintha ket­ ten lennének a szobában. — Menj szépen... — s megsimogatja a férfi kezét. Az most már valóban nem törődik semmivel. Leakasztja a szegről kopott és szűk tavaszi felöltőjét, fejébe csapja kopott kalapját s még egyszer odamegy a sápadt asszonyhoz. Lehajol hozzá smegcsókolja a homlokát: — Légy bátor... te mindig olyan bátor voltál... S rámosolyog. Vidám, kedves, nyugodt a mosolya, mintha nem is lettek volna még az imént olyan sötét gondolatai. S az asszony össze is szedi magát, kiegyenese­ dik s visszamosolyog, mintha nem kellene erővel elnyomni a fájdalmait. * Kint hűvös szél csap a férfi arcába. És feneketlen sötétség veszi körül. Az égen nincs egyetlen csillag, néma és ellenséges az egész láthatatlan falú, melynek minden házát, kertjét és gyalogútját ismeri, hiszen itt telt el a gyermekkora. A szél a Me­ csek felől fúj, mezők és felszántott földek illatát hozza magával s ráteríti. A nagy szederfák zúgnak a sötétben. S a feketeségben, mint fekete posztóra öntött tussfolt, csak sejtődik az ucca házsora és a katolikus templom szemközt felmeredő tornya. A gyalogjáró lejtős és csak ott járható, ahol a sár nem állt meg rajta. Mellette inkább érezni, mint látni lehet egy-egy cementhíd fehér köveit a bedugult árok fe­ lett. A férfi nagy, lázas léptekkel siet, néha megbotlik, néha gödörbe lép, de mind­ ezt nem tudja. Azt sem tudja, csak ösztönösen érzi, mint a sötétben futó ló, hogy

6z7

KODOLÁNYI JÁNOS: GYERMEK SZÜLETIK most Benkéék háza előtt van, ahol kissé balra kell tartam, hogy a kispadnak neki ne menjen, de már a következő háznál fel kell menni jobbra, egészen a fal tövébe, mert ott kátyú van, majd hirtelen lejtősödik az út, mert át kell menni a sarki bol­ tos előtt az úttesten, egyenesen a kocsma irányába. Érzi, hogy melyik ház kerítése milyen s hogy hol van kapu és hol áll a kispad és hol van téglával kirakva a gya­ logjáró és hol kell lassan menni, mert az út évezredek óta mély tócsákkal van bo­ rítva, Érzi, hogy a nagykocsma előtt van egy árok s azon két szál deszka vezet át s a deszkák egyike billeg, már akkor billegett, amikor elemiiskolás korában erre járt haza. Érzi, hogy most felvergődött a másik uccasarokra s bátran és egyenesen-siet­ het, mert a református iskola előtt jó az út, ott a gyerekek csapatai letapossák a sa­ rat, de a túlsó gyalogjárón nem lehetne elmenni, mert a közalapítványi épület ma­ gas kerítése elfogja a napot és a szelet s ott térdig lehet sülyedni a sárba ilyenkor. Mindent pontosan megérez, végig az egész falun, s ha valaki hirtelen megállítaná s megkérdezné, mi van tőle jobbra és mi van balra, azonnal meg tudná mondani, hogy balra a Banáék házsarka van s ott két cserép hever a földön s jobbra terméskővel van feltámasztva az árok oldala s nagyon könnyen elbukik, aki félrelép. S míg így siet, hol rohanva és bátran, hol lassan és óvakodva, gondolatai elkalandoznak, vé­ gigviszik őt egész életén, egész keserű, nehéz életén s minduntalan visszakanyarod­ nak abba a kis szobába, ahol egy asszony ül sápadtan és várja őt, nem is asszony, egy lány, egy lány, aki ezelőtt két és fél évvel még senki sem volt a számára, kit csak látásból ismert, amint végigment a falun könyveivel a hóna alatt, egy lány, akinek most ismeri minden ízét-porcikáját, hangja minden árnyalatát, a szeme min­ den rebbenését, változó fényét és színét, testének minden részecskéjét, haja illatát, keze érintését, minden álmát és minden gondolatát, aki kívül-belül kinyílt előtte s aki úgy hozzátartozik, mint a saját ujja. Sokáig ment, ment lélekszakadva s még messze volt. A hosszú ormánsági falú meglapul a sötétben s eléjerakja buckáit, kátyúit és buktatóit. Meg kellene állni s rá kellene gyújtani egy cigarettára. Szinte eleped egy cigarettáért. Nem, nem, nem le­ het megállni. Aljasság lenne. Tovább kell sietni, át kell lépni a kátyúkon, meg kell tartani a t e m p ó t . . . Istenem, de jó lenne kimenni a faluból egészen! Nem állni meg a bábaasszony háza előtt, hanem menni, menni tovább, ki a mezőre, ki az orgászútra, bele a világba, el innen messze! De nem lehet, ez aljasság, egy kékszemű, szelidarcú, gyámoltalan lény ül a kis szobában a lámpa mellett és várja őt. Ha egy­ szer sikerül elmenni innét, nem egyedül megy. Négyen mennek. Ó, bár sikerülne! Milyen reménytelen, milyen beteg, sáros és elnyomott ez az élet! Fel kellene robban­ tani a házakat, eltörölni a határmesgyéket, kidönteni a kerítéseket, elhordani a kor­ hadt gerendákat, tövestől kitépni és feltüzelni a gyökereket, újjá teremteni min­ dent . . . Csak indítsa meg az a nazarénus vénasszony a gondnokság alá helyezési port az ura ellen, akkor ki lehet fizetni a b á b á t . . . Mennyit ad vájjon? Előre kel­ lene kérni, a nazarénusok fösvények és h a z u g o k . . . Felhajtja a felöltő gallérját s jobban szemébe húzza a kalapját. Lépteit meg­ gyorsítja, amennyire csak lehet. Itt simább az út. Gazdag paraszt háza előtt megy el, nagy ház előtt, nem látja, de érzi minden ízében. A gyalogjáró simára kirakva. Oldalt magas k ő k e r í t é s . . . Milyen jó lenne itt lakni, van üres lakás odabent. Gye­ reke nincs a parasztnak. De nem adja. Ó, hogy az isten verje meg, verje meg, ó hogy jönne már a forradalom! Helyben van már. Megáll a kétablakos parasztház előtt és hallgatózik. Semmi nesz. A kutyák is 628

KODOLÁNYI JÁNOS: GYERMEK SZÜLETIK némák. Csak a szél zuhog körülötte, mint nagy-nagy víz áramlása. Késő van. De jó lenne bebújni a puha ágyba, betakarózni fülig és aludni, aludni, aludni. Ó, aludni jó lenne. Honnét kerül fűtő a télen? Hová lehetne innét elszökni, ahol kialhatnám magam? Óvatosan megkocogtatja az ablaküveget. Csend. Erősebben kocogtat. Kérőn kocogtat, mint az éhes cinke télen. S vár. Hátgerincén bizsereg az izgalom. Vájjon a vénasszony ott ül-e még a dívány sarkában? Fogni kéne egy nagy konyhakést és be­ lemártani . . . Újra kocog. Végre világosság gyúl odabent. S kissé megnyílik az ablak. — Nincs etthon az anyám, — mondja egy női hang. — Elhitták Pintérékhön az elébb, a Korongra. — S betevődik az ablak. Most hát gyerünk a Korongra. Ez a falú proletárnegyede. Ott van a malom mögött, a kis házak homlokig sárban állnak s a rövid ucca végén van egy kisebb­ szerű tó is, a falú libáinak, kacsáinak fürdőhelye. Erre balfelé le lehet menni egy mélyúton. Nekivág a keskeny, mély gyalogútnak, amely árokszerüen, bodza- és bü­ rökbokrok között kanyarog a kertek mellett a tó felé. Itt nehéz a járás, minden lé­ pést meg kell fontolni, nagy kövek hevernek az úton és mély keréknyomok vájják fel. Valami korhadt gyökérben megbotlik, majdnem elvágódik s megharapja a nyel­ vét. Az úristen... De siet, ahogy tud. Pintér földhözragadt foltozósuszter, ott is gyermek akar lenni... Hátha még nem kezdődött el a dolog? Sietni k e l l . . . Most már nem törődik a sárral, kockáztatja azt is, hogy belezuhan valami gö­ dörbe. A szél éppen szemközt fújt, bebújik a ruhája alá s emelgeti a kalapját. Fogni kell. De még jó is a szél, lázas, izzadt testét lehűti s rászórja a földek minden illa­ tát. Mélyet szív belőle, szive erősen dobog, valami áhítatos, felemelő érzés fogja el ebben a magányban, valami kemény elszántság. A rokkant kis ház ablakán sápadt lámpafény hull a sárra. Egyenesen bemegy a tornácra s benyit. A földes, gerendás szobában, kaptafák, bőrdarabok és három­ lábú székek között áll az egyetlen ágy és a rozoga asztal. Az asztalon lámpa. A sa-. rokban a tűzhelyen nagy fazék melegvíz zúg. S az ágyban jajgat és vonaglik egy csapzotthajú, sovány asszony, az ágy szélén ül a bába, hatalmas, vidám, kövér aszszony s a sarokban cipőtalpat ver Pintér. Mikor a felhevült férfi benyit, a suszter felugrik és izgatottan jön elé. Fiatal férfi, arca borostás, szeme álmatlanságtól bá­ gyadt. — Jaj, látja, éppen m o s t . . . — Tudom — mondja a férfi s kezet nyújt. Nálam i s . . . Szabó néni, az isten áldja meg, jöjjön, a feleségem... — Hej, édös leiköm, hát ü i s ! . . . — csapja össze kövér kezét a bába s nevet. Mejen hamisak ezök az asszonyok! Itt is a Szabó néni, ott is a Szabó n é n i . . . Min­ denütt szaporodnak! Az ágybanfekvő jajgat. Görcsösen szorítja az ágy fáját és hánykolódik. — Nehéz dolog, — súgja Szabóné a fülébe, mikor felcihelődik. — Nem tom, hogy legyünk... Tetszik érteni hozzá valamit? — Hár olvastam erről is — mosolyog keserűen a férfi. — Mer akkor etthagynám egy kicsit, maga is maradjon ett, míg én elfutok magikhon — hadarja sebesen és már kapkodja a kendőit. Választ sem vár, siet ki és becsapja az ajtót. — Ne fusson hát! Hová fut! Elment, a disznó, mer azt hiszi, ott többet kap, — kiabál a szegény suszter és a fejét nyomkodja. '629

KODOLÁNYI JÁNOS: GYERMEK SZÜLETIK — Dehogy kap, én is csak olyan szegény vagyok, akár maga, - - csittítja a férfi. Le s fel járkál a szobában. Most megnyugszik egy kicsit, hogy a bába útban van a feleségéhez, de izgatott is. Hátha valami baj lesz? És ő nem lesz ott? Már régóta belegyökerezett az a ba­ bonás meggyőződés, hogy ahol ő nincs, ott baj lehet. De itt ez a szegény suszter, ez a földhözragadt pária. Itt jajgat az ágyban a felesége. Ezeken is kell valakinek segí­ teni. Megnézte a forróvizet. Megnézte az asszonyt. Az úgy pillantott rá, mint a szenvedő állat. Rossz takaróval letakart vézna teste forgott, vonaglott az ágyban. Homlokáról verejték gyöngyözött. Néha halkan nyögött, néha jajgatni, kiabálni kez* dett. A jajgatásból megállapította a férfi, hogy ezek még nem a szülőgörcsök, hogy tehát egyelőre nincs semmi baj. De mit fog csinálni, ha nem jön vissza idejében a bába? Ó, bár jönne. Fülel... De hiszen az ő feleségénél van, bár ne jönne!... Ismét fülel: csak nem ő? Nem, hála istennek. Senki. — Kérőm, én . . . — Üljön vissza nyugodtan és dolgozzék — mondja kissé szigorúan a kétségebesett suszternak. Megfogja a vállát és szelíden lenyomja az ülőkére. Ügy. Ne fél­ jen semmit. Nem lesz baj. Mindjárt itt lesz a bába... Pintér beletörődik a sorsába. Mikor az asszony erősebben jajgat, fel akar ug­ rani, de a férfi minduntalan visszaparancsolja a helyére. Végül megnyugszik. — Nagyon fáj? — kérdezi az asszonyt s föléjehajol. — Jaj, jaj • • • — Ne féljen, szedje össze magát... Bátorság... — mondja s mosolyog. Meg­ simogatja a kócos fejet s leül az ágy szélére. Mikor a bába visszajött, a férfi már kiöntötte a forróvizet egy teknőbe. Az aszszony szinte önkívületben ordít. Ezek már a tulajdonképeni tolófájások. Szabóné vidáman dobja le a kendőjét, felgyűri az ujját és szublimátpasztillát dob egy ki? melegvízbe, mosakodni kezd. — Sömmi baj! Tessék most hazafutni, majd m é k . . . De gyorsan... A férfi szó nélkül kirohan a házból. Szinte futva megy a sötét uccán. Most nem gondol semmire. Nem törődik semmivel. A szél hátulról fúj és segít a járásban. Már messziről látja a szobájából kiszűrődő fényt, berohan a kapun, be a szobába. A felbontott ágyban fekszik Tildi, fehér mint a mész. Feléfordítja kék sze­ meit és beharapott ajkán mosoly suhan át. Kinyújtja meztelen karját. A férfi az ágyhoz megy, megcsókolja az asszony homlokát s megsimogatja. Csak azután néz körül. S látja, hogy a vénasszony ott ül most is rendületlenül a dívány sarkán, nyög és sóhajtoz s szinte kikel a képéből, amikor ő rápillant. De most nem törődik vele, annyira eltelik a feleségével és.az élete szörnyű, boldog súlyával, hogy nem haragszik rá. — Mit mond Szabóné, nincs semmi baj? — kérdi s rámosolyog a vénasszonyra. — Nem éri meg a röggelt, meghal, belehal... — dörmögi a vénasszony söté­ ten s úgy néz rá, mint gyilkos a gyilkosra. — Micsoda? A vénasszony csak legyint és a kendőjét igazgatja. Elfordítja a fejét, mint aki látni sem akarja azt, akit utál és gyűlöl, mert attól fél, hogy rárohan s megfojtja. A férfi elképedve nézi egy darabig, aztán odaül az ágy szélére s megfogja Tildi ke­ zét. Bágyadtan szorítja a kéz az övét s a kék iszemek fájdalmasan néznek rá. A férfi odahajlik, ráborul a feleségére és suttogva kérdi: 630

KODOLÁNYI JÁNOS: GYERMEK SZÜLETIK — Fáj? Az asszony bólint. — Ne félj, ne félj... Nem igaz, hogy meghalsz . . . — Jaj, nagyon rosszul vagyok... — Hiszen te olyan hős voltál, mikor a kisfiú született... emlékszel, úgy-e . . . — Az a klinikán v o l t . . . nem itt Az „itt"-et különösen hangsúlyozza. S félrefordítja a fejét, ajkát összeszorítja, fogai megcsikordulnak s egész testén végighullámzik a görcsös fájdalom. A férfi megcsókolja, aztán felugrik. Még a kalapja is a fején van, kabátját sem vetette le. Mindezt nem veszi most észre. — Melegvíz van? — kérdezi a vénasszonyt. Az meg se mozdul. Megvetően nézi végig s nem szól. — Melegvíz van? Megrakták a tüzet?! — kiáltja. — Mit kiabálsz te énvelem? — kiált rá a vénasszony szikrázva. — Mid va­ gyok én neköd? — Maga... maga! — ordít a férfi, de aztán lenyeli a hangját, mert a kocsi­ ból mozgás hallatszik. Suttogóra vált szóval folytatja: — Hát maga még vizet sem tesz a tűzre, ha a lánya gyereket szül? — Te csak hallgass, miattad van mindön baj, — rikácsolja a vénasszony. Aztán fuldokolva suttogja: — Miattad hal ü m e g . . . miattad... A férfi összecsikorítja a fogát, kimegy és tüzet rak a konyhában. Vizet tesz fel. Aztán bemegy és a szekrényből türölközőket, lepedőt vesz ki. Odamegy az ágyhoz. — Nagyon fáj? Ne félj... Légy bátor... És simogatja az asszony arcát és homlokát. S mosolyog, pedig ölni tudna. S az asszony görcsösen szorongatja a kezét, furcsán mosolyog. — Jaj, meghalok . . . A vekkeróra egyenletesen kattog az asztalon. A vénasszony rettentőeket só­ hajt és dörmög magában. Telnek a percek, másznak a negyedórák... — Mikor jön Szabóné? — suttogja az asszony. — Mindjárt... talán már jön i s . . . biztosan jön már . . . ne félj semmit... — Meghal, belehal... — mondja hangosan a vénasszony, mint a károgó varjú. — Nem éli ezt t ú l . . . A férfi kiszalad a konyhába s megnézi a vizet. Aztán kiszalad a tornácra s hallgatózik. Torkában ver a szive. Nem jön senki. Visszamegy az ágyhoz, leül, nézi a felesége arcát. Milyen más most ez az arc. Milyen átszellemült, fájdalmas, tiszta, milyen reménykedő és mégis kétségbeesett. Milyen magasról néz le rá, milyen más világból s mégis, hogy érti őt. Milyen finomak a színei, milyen halványak s milyen fájdalmasan boldog. Már fél egy is. elmúlt. Vájjon mi történik abban a másik házban? Miért nem jön Szabóné? Most forogni, vergődni kezd az asszony. Csikorgatja a fogát kínjában, nem akar kiáltani, nehogy a kocsiban alvó kisgyerek felébredjen. Vagy talán az anyja előtt szégyenli az állapotát? Az anyja előtt? Felül, hasára tapasztja a tenyerét, haja az arcába hull, arca eltorzul, minden tagjában reszket a fájdalom, arcán végigpereg­ nek a könnyek. Halkan nyög, jajgat... A férfi felugrik, szaladgál a szobában, ka­ lapja, kabátja rajta, szeretne kifutni az uccára és segítségért kiabálni... Megáll a vénasszony előtt s szinte könyörögve mondja: — Segítsen rajta! Segítsen, maga asszony! 631

KODOLANYI JÁNOS: GYERMEK SZÜLETIK — Mit segéljek? Hogyan segéljek? Meghal ű . . . — feleli zordon nyugalommal a vénasszony. S úgy néz rá, mintha ő ölné meg a lányát. Ó, akit gyűlöl, akinek ma sem akarja odaadni... Most eszébe jut valami, amit könyvekben olvasott. Kirohan a konyhába, egy fazékba kiont a melegvízből s becipeli. Leteszi a gőzölgő fazekat az ágy elé. S kar­ ját a félig eszméletlenül kínlódó asszony alá csúsztatja, segíti felülni az ágyban. — Gyere szépen... ez jó lesz... Ez könnyít rajtad... — suttogja, mintha kisgyermekhez beszélne. Reszketve, vonagló testtel, fogvacogva száll ki az asszony az ágyból. Szinte légies az ingben s olyan fehér és törékeny, olyan gyenge, mint egy halott. Gépiesen ültetteti magát a párolgó víz fölé és a szülőfájdalmak valóban erősödnek most. Már jajgat, körmeivel beleváj az ura kezébe, görcsösen markolja, szorítja, ahol éri, fogja és rátapad szinte, nem tudja, mit fog és mibe kapaszkodik, az életbe kapaszkodik, azt érzi csak... Csikorognak a fogai, egész teste összerándul — Jöjjön, segítsen! — kiált a vénasszonyra a férfi, mert alig bírja tartani a szegény asszonyt megfeszített karjai között. — Jaj, jaj meghal, meghal, nem éri meg a reggelt... én jó édösatyám, meghal! — óbégat a vénasszony, felugrik, az ajtóhoz megy s megáll ott, mint a kísértet, nyög és a kezét tördeli s csak bámul a viaskodókra, de hozzájuk sem nyúl. — Fedüdj most vissza . . . Uralkodj magadon . . . Úgy jó, ha f á j . . . Fogj meg, ne félj... Fogd meg a hajamat, — kiált rá a férfi a feleségére, mikor észreveszi, hogy az a hajába kapaszkodott, mint a kétségbeesett kisgyerek. Boldog kínjában nevet is, sír is, sírva nevet, hogy együtt szenvedhet a feleségével! — Jaj, drágám, drágám, segíts... jaj, meghalok... — suttogja a szegény és tépi, markolja a férfi haját s az csak annál jobban odahajtja a fejét, karjaiban tartja az asszonyt s emeli egész erejéből vissza az ágyra s közben csókolgatja könnyes, verejtékes arcát s nevetésszerű, könnytelen zokogás fojtogatja. — Nem halsz meg, ne félj, túl esel rajta . . . Szedd össze magad . . . No m o s t . . . Űgy n i . . . Jaj, csak jönne már Szabóné . . . — Meghal ű, meghal! A férfi nem lát és nem hall mást, csak a vajúdó asszonyt. Azzal van most tele az egész élete. S mikor az ágyba beemeli, kétségbeesve látja, hogy a szülőfáj­ dalmak elcsitulnak, elgyengülnek s a várt hatás nem jelentkezik... Felugrik, tépi a haját kínjában, belerúg elhullott kalapjába, felnevet s néhány lépést jár a szobában. Mit tegyen? Menjen el Pintérékhez? Hátha azalatt itt meghal a felesége ennek a kegyetlen, alávaló, dühös és gyámoltalan gazdag parasztasszonynak a társaságában? Hiszen már világos, hogy inkább a lánya halálát kívánja, csak kidobhassa őt, a gyűlölt vejét! Talán nem is titokban kívánja a lánya halálát, hanem tudatosan?! Nem, nem mehet innét egy lépést sem. Ezen át kell esni. A szegény suszter felesége is így lehet, mint az ö v é . . . Most leveti a kabátot, mert úgy érzi, megfúl. A kiskabátot is ledobja. S az órát nézi. Már kettő felé j á r . . . S a feleségére néz. Ijesztően sápadt az arca, szemét behunyta, liheg... Isten, ha vagy, hát most légy! Adj szülőfájásokat! Add, hogy ez az ember itt az ágyban — állat tudjon lenni! Az ágyra hajlik. — Ébren vagy? A kék szemek kinyílnak. De a keskeny ajak nem mosolyog. Üresen, minden határon túlról néznek a szemek, mint azoknak a szemei, akik már a búcsúzást sem 632

KOt>OLÁNYl JÁNOS; GYERMEK SZÜLETIK

,

tartják szükségesnek... A férfi átkapja az asszony puha, sima nyakát, arcát csó­ kolja 's kérleli: — Légy erős, édesem, drágám... Szedd össze magad... Csak most az egyszer! Az én kedvemért! Fogd meg a nyakam, markolj a hajamba... Ügy, ú g y . . . Ujabb görcshullám érkezik. Tildi arcvonásai összekuszálódnak, felnyög, egész testében megremeg. A férfi ujjong: — Ügy! Ügy! Derék asszony vagy! Fogj meg, ne hagyd magad! Úgy! S a rohamok egyre erősebben megismétlődnek. A szinte önkívületben fetrengő asszony hátrafeszül az ágyban, megmarkolja az ágy fáját, felemelkedik a magasba, jajgat, verejték csurog le a homlokán, majd visszaesik, beletúr a férfi hajába, ma­ rokra fogja, mint a füvet, nem tudja, mit cselekszik, nem tudja talán azt sem, hogy hol van, csak a férje nevét suttogja lázasan és jajgat... — Jaj, meghal! Meghal! Most hal meg! — sikoltja a vénasszony az ajtó mellett. De a férfi nem hall semmit. Mintha érthetetlen, vad harcba vetette volna magát, harcba ismeretlen erőkkel s ebben a harcban csak neki lehetne s kellene győznie, mert a legyőzetés — a halál. A felesége halála. Mintha addig élne ez a fiatal teremtés, amíg beléje tud kapaszkodni, amíg el nem ereszti... Amíg görcsös ujjai markolni tudnak. S mintha a vénasszony az ajtó mellett érezné, hogy a lánya akkor lesz megint az övé, amikor végkép elereszti a férfit s belezuhan a semmibe... S mennél görcsösebben fogja az asszony a férfit, annál görcsösebben s hisztériku­ sabban kiabál a vénasszony: — Jaj, jaj, nem él meg, jaj, én jó édösatyám, meghal... Nem éri meg a röggelt! A férfi, szinte önkívületben, hogy túlkiabálja: — Fogj csak... Markolj meg! Ne félj semmit, ne törődj semmivel! Nem halsz meg, szép kis gyerek lesz! Elmúlik mindjárt! Milyen jó lesz aztán! Ne félj, ne félj! — Édesem . . . drágám . . . meghalok . . . meghalok... — Nem halsz meg! Nem igaz! Ó, te kis gyerek! S belenevet a szenvedő arcba, nevet, maga sem tudja: miért, csak nevet ösztö­ nösen, bár sírni volna kedve és csókolja a csapzott arcot s odaadja a nyakát, hogy kapaszkodjon belé az asszony, törje össze, ő nem fontos, ő csak eszköz, a fontos az élet « a gyermek. S a szülőgörcsök elmúlnak, elcsitulnak, a rohamnak vége s a szegény arc visszahull a párnákra, a vér lefut belőle teljesen, kimerült és halotti ez az arc és a test a takaró alatt csak néha borzong össze, mintha a halál fagyától dideregne. Vége, vége... Hát nincs mentség? Itt áll a férfi, egyedül, a szakadék partján s nincs benne gondolat és nincs körülötte semmi és senki. De uralkodik magán, nem adja fe! a harcot, nem és nem, amíg lélekzik az asszony, összeszedi minden erejét, leemeli az ágyról s a forróvízhez vonszolja. Az asszony bágyadtan néz rá, fogná, de nem tudja, ülne, de visszadől... Nyílik az ajtó. Szabóné jön. Ledobja kendőjét s arcán az elmúlhatatlan vidám­ sággal, szalad az ágyhoz. — Ó, ó, mi az, hát mi az? Baj van? No, ett vagyok má, nem kell félni... Gügyög, mintha csecsemővel beszélne. Szavai közé olykor jó paraszti kifejezé­ seket kever. — Menjön csak ennen az a rossz embör! Nem, ne menjön mégse, úgy-e... Aki magának ezt a nagy bajt okozta... Ó, ó, istenöm, istenöm... Ett a jó meleg vizecske... Majd ez segétt! Mintha új erő, új lélek áramlott volna a vajúdó asszonyba, egészen öntudatra 4i

633

KODOLÁNYI JÁNOS: GYERMEK SZÜLETIK tér, elmosolyodik, körülnéz s hirtelen magához húzza a férfi fejét s melegen, sajnálkozóan megcsókolja. A férfi torkában felzokog a nevetés, simogatja a könnyes arcot. Úgy érzi, most már nincs semmi b a j . . . — Meghal, meghal — jajgat a vénasszony s olyan mereven áll az ajtó mellett, mint egy kísértet. S ekkor rettenetes harag támad fel a férfiban. Mintha villámfény csapna bele. Lefejti magáról a szinte nem is emberi kezeket, felegyenesedik s odalép a vén­ asszony elé: — Takarodjék ki! Az dermedten néz rá. Arca tűzbeborul, szeme szikrázik. Felveti a fejét: — Mi? Micsoda? Kinek beszélsz te?! — Magának! — ordít a férfi s az ajtóra mutat. — Azonnal takarodjék! Kifelé! — Engöm kergetsz te ki? A feleségöd anyját? — Azonnal takarodjék ki innen és be se jöjjön, amíg meg nincs a gyerek! Érti? Pusztuljon! A vénasszony úgy áll egy pillanatig, mintha a férfi torkába akarna harapni. De látja, hogy az most mindenre képes, még a puszta kezével is megfojtaná, ha megmoccanna, mint a végső kétségbeesésében vadállattá váló rabszolga a ráuszított oroszlánt. Arca lángol, egész testében reszket. Az ágyra pillant, mintha a lányától várna hívó szót, de az most nem néz rá, behunyt szemmel, fogcsikorgatva fekszik az ágyon s egész testét marja és tépi a szülőfájdalom. Aztán a bábára néz. De az semleges marad ebben a kérdésben, ráhajol a vajúdóra, fogja a csuklóit és halkan beszél, duruzsol hozzá, mintha szuggerálni akarná belé az erőt s elszántságot. Ekkor hát mégegyszer végigméri a dühtől feszülő férfit, kifordul a küszöbön s bevágja maga mögött az ajtót. Mintha minden egészen más lenne. A szoba, a lámpafény, a levegő. Most már vígan ül a férfi az ágy szélére. Ó, hogy ez előbb nem jutott eszébe, hogy eddig meg­ tűrte itt a vénasszonyt! Minden máskép történt volna. Most megérti, ami itt történt. Minden ért. Érti már, hogy miért gyűlöli őt annyira a vénasszony, hogy miért gyűlöli ő annyira, hogy mi köti a lányához s mi ez a harc, ami itt f o l y i k . . . egy ember é l e t é é r t . . . két ember é l e t é é r t . . . S bár szavakba foglalni nem tudná, úgy érzi, túl van az igazi feladaton s most már rendesen bonyolódik le minden. S mikor a bába megkéri, hogy szaladjon el Pintérékhez egy kicsit, ott már megvan a gyermek, de a szegény suszter olyan ügyetlen s nem ért semmihez, nyugodtan veszi a kabátját, kotorja elő elgurult kalapját s a sötét uccán szinte testetlenül megy a szélben. Mikor benyit a sáros uccáról a suszter szobájába, egészen vidám. Megveregeti a fáradt ember vállát, kezetfog a mosolygó, sápadt, álmos asszonnyal s óvatosan megnézi az alvó gyermeket. Majd leül és cigarettára gyújt. A lámpa pislákoló fényében hallgatja a musta csattogását, amint a suszter fáradhatatlanul veri a bőrt, végiggondolja ezt a hosszú éjszkát s maga elé képzeli a vénasszony alakját. Minden olyan világos. Aztán felkerekedik megint és siet vissza a feleségéhez. Arra számított, hogy gyermeksírás fogadja magjd. Amikor belép, minden úgy van még, ahogy otthagyta. Az asszony mintha aludnék. De a bába szélesen mo­ solygó arccal integet neki: nincs baj, rendben lesz minden. S valóban, alig ül az ágy szélére, megérkeznek az új és legerősebb fájások, megforgatják az asszony testét, mint a meglendülő gépkerék, arca megvonaglik, foga csikorog, kezével valami szi634

KODOLANYI JÁNOS: GYERMEK SZÜLETIK lárd tárgyat keres és a férfi most már boldogan s bizakodva hajtja oda a fejét. Az asszony átkarolja a nyakát, görcsösen belekapaszkodik . . . — Fogja csak, a csúnyát! — kiált vidáman a bába. — Hadd szenvedjön ű is! Ű a bűnös, a csúf férfi! Fogja csak meg bátran! Hadd fájjon neki is! — J a j . . . ja-aaaaj!... A görcsök egyre fokozódnak. A bába nyugodtan nézi őket s biztatja az asszonyt. S végre! Végre felhangzik a hörgő, megkönnyebbülő sóhaj... És a szoba csendjében megnyikkan a levegőért kapkodó újszülött görcsös, fájdalmas sírása . . . És a boldog, gyors sürgés-forgásban vidáman hangzik fel a víz csobogása, a bába katonás parancsszavainak öntudatos keménysége, amint ezt, azt kéri a férfitól. A kislányt pólyába takargatja s odateszi szépen az asszony mellé. Fehéren, bágyadt, átszellemült mosollyal nézi az anya a gyermeket, amint ott fekszik mellette lehunyt szemmel, kis koponyáján maréknyi barna hajjal, felemeli lassan a kezét s óvatosan megtapintja a gyermek arcát. Ujjával megsimogatja a finom bőrt, végighúzza ujjahegyét a profil rajzán, aztán a férfira néz, szemébe könny szökik s kinyújtja a kezét. Lassan fonódnak rá ujjai a férfi csuklójára. .Nézi a fölé hajoló arcot, mintha újjáébredne s minden oly csodálatosan új és furcsa lenne körü­ lötte. Majd elsimítgatja a férfi kócos haját s halkan mondja: — Fájt? — ó , te csacsi, dehogy fájt! — nevet hangosan a férfi, ráborul és megcsókolja — Űgy is kell neki — mondja Szabóné. — Meg kell jól tépni az éjen embört. Aki annyi bajt okoz nekünk, asszonyoknak! — Hol volt az éjjel, Szabó néni? — kezd érdeklődni az asszony fáradtan. Mert mintha úgy emlékeznék, hogy fájdalmai szakadékában egyedül lett volna egyszer, nagyon egyedül s csak ez az ember volt mellette s ez tartotta őt a halál vizei felett, hogy belé ne zuhanjon. S bőven s boldogan meséli a kövér asszony, hogy a falu másik végén is született az éjjel egy gyermek, egy kis fiú, kis vőlegény, a szegény Pintér suszternál s a férfi volt ott, mikor neki ide kellett jönnie. — Hja, a szegény embörnek segétteni kell egymáson — mondja. A lámpa fénye egészen elsárgul, az ablakon ólomfénnyel tör be a hajnal. Meg­ változnak a színek s a bútorok egészen átalakulnak. Kékes fény lepi el a vánkosokat, az árnyékok körvonalai elmosódnak, egymásba folynak. A férfi most veszi észre, hogy milyen fáradt. Testéhez hozzátapad a ruha, szeme ég, kezei izzadtak. Oda­ megy a lámpához s lecsavarja, aztán belefúj. Szabóné pakkolni kezd, összeszedi a szennyes ruhákat, kiönti a fürdővizet, megmossa a kezét szublimátoldatban s olyan friss és vidám, mint egy szakácsné, aki valami nagyszerű fogást készített el. Mind­ untalan odamegy az ágyhoz: — No, hogy vagyunk, mi! Ugy-e, nem is volt olyan nagy dolog az egész? De a férfi felé hamiskásan kacsint: bizony, nagyon nehéz v o l t . . . S a kiskocsiban mozgolódás támad. Szőke fejecske emelkedik fel a kocsi pár­ kánya mögül, álmosan néz jobbra-balra s furcsálja a dolgokat. Apja ott áll a szoba közepén s spirituszfőzőn tejet melegít, anyja csendesen fekszik az ágyban s ott sürög-forog egy ismeretlen, kövér néni is s olyan különös, idegenszerű hangulat van a szobán. Felemelkedik egészen s most észreveszi a gyermeket a pólyában az anyja mellett. Elbámulva nyitja kerekre világoskék szemét, göndör hajtfürtjeit megrázza hitetlenkedve s kis ujjával a pólyára mutat: 4>*

635

KObOLAKYI JÁNOS: GYERMEK SZÜLETIK — Ni! Baba! — kiáltja boldogan, sikongani s ugrálni kezd, csapkod apró kezei- vei. Apja odamegy hozzá, ölébe emeli s az ágyhoz viszi. Hosszan csodálja a kisfiú a hugocskáját, azután felé kívánkozik, hadonász és liheg örömében. S a férfi óva­ tosan odateszi a kisfiút s az vigyázva, olyan vigyázva, mintha attól félne, hogy összetöri, megcsókolja a nyugodtan alvó gyermekarcot. Majd az anyja arcát kezdi csókolni s az asszonyka magához öleli mind a kettőt, sírvafakad és megcsókolja ezt is, azt is, azután lehunyja a szemét s a következő pillanatban úgy merül álomba, mintha langyos fények közé ereszkednék testetlenül, vágytalanul s ringatózó kéjjel... * A férfi pedig csendesen megmosakszik és átöltözik s elhatározza, hogy máris felkeresi a nazarénus vénasszonyt, amíg el nem megy hazulról faluzni. Nyélbe­ üti vele a hivatalos iratot. Most már túl van élete legnagyobb harcán, apránként rakosgatja össze mindennapi életének mozaikköveit, fillérekben számol és mindenre kiterjed a gondja. Bár álmos és fáradt, alig érzi ezt s elfelejtette az éjszaka rém­ ségeit. Mikor a tornácra lép,- az őszi nap vörösarany fénye szembesüt vele, elönti a levelüket hullató fákat. Hűvös reggel van, a kerten tejszínű köd szakadoz, közel és távol harsognak a kakasok, kodácsolnak a tyúkok, gágognak a ludak, madarak csi­ cseregnek és a távoli erdőből hallani lehet a feketerigók füttyét s a kakukok szavát. Az uccán durrog a csordás ostora, bőgnek a legelőre ballagó tehenek s a kapuk előtt tereferél az asszonynép. Mélyet szív a hideg levegőből s úgy érzi, az egész világ harmóniája körülveszi s magához édesgeti őt. Fia van és lánya van, két gyermeke s a jövendőjük tőle függ, előtte áll az élet, ő felelős mindenért. S diadalmasan moso­ lyog. Élete legszebb reggele ez . . . A tornácon ott ül a vénasszony és szárazbabot kupálgat. — Jóreggelt! — kiáltja vidáman a férfi s megbillenti a kalapját. De a vénasszony rá sem néz, gyorsan szemelget tovább. — Lány lett! — kiáltja megint a férfi. S most hirtelen eszébejut minden. De nem haragszik és nem gyűlöl már. Ö győzött, ő került felül. A felesége az övé. A gyermekek az övéi. Most már megbocsát. S megbocsátás van az önkéntelen köszöné­ sében és dicsekvő újságolásában. — Neköm má mindögy! — horkan fel a vénasszony sötét gyűlölettel. — Csak nem haragszik? — Te csak eregy ennen, nem akarlak látani! — kiáltja a vénasszony s most felnéz és a szeme tele van lemondással és gyűlölettel. — Menjen be, nézze meg, — mondja csillapítótag a férfi. — Szép kis lány... — Én űtet meg nem nizöm és nem is akarom látani, de tégödet se — folytatja sötéten a vénasszony s tovább piszmog a száraz babbal. — Te engömet kikergettél. Sömmi közöm hozzátok! — Ne mérgelődjék, hanem főzzön a lányának rántott levest — mondja vidá­ man a férfi s nagy vágya támad, hogy megrázza a vállát ennek az öregasszonynak és a szemébe nevessen. — Én má ünéki nem főzök, nem adok sömmit, — felel amaz ridegen, mintha törvényt olvasna fel. — Apód magad, főzzél neki magad, gyönyörködj benne magad, elloptad, elrabótad, tégy, amit akarsz. Nem ösmerlek bennetöket eztán. Mehettök ennen máshová lakni! Nem ösmerlek... Ott áll előtte, mint aki rosszul hall. Aztán lassan felfogja a szavak mélyebb értelmét s összefűzi mindazzal, amit az éjjel látott és hallott. Amiben az éjjel ő is 6y6

'

I. SZEMLÉK. FERENC: BARCZASAGI ALKONY részes volt. Megdöbben a vénasszony lelke mélyéri feltáruló kavargó sötétségtől, de meg is érti. Tudja, hogy ők ketten hiába is beszélnek egymással. Mert a felesége ma éjjel lett egészen az övé s a vénasszony ma éjjel vesztette el a lányát igazán s nemcsak a lányát, hanem benne mindazt, ami beteg életének még tartalmat s titkos reményt jelentett. Amint ott ül a kis zsámolyon, tetőtől-talpig sötét ruhában, ken­ dőbe burkolva s bütykös ujjaival úgy kupalgatja a babot száraz hüvelyéből, mintha egész életének érzéseit s gondolatait bontogatná, maga a meghasonlás és reménytelen kétségbeesés. A férfi legyint hát és nem szól semmit, kiballag a napfényes uccára s el­ indul a nazarénus vénasszony háza felé. Siet, hogy hamarosan visszatérhessen, mert a feleségének nincs immár senkije, csak ő. S úgy érzi, hogy ez így van jól. Hogy győzött. S nevet azon a gondolaton, hogy az ő gyermekei és a szegény suszteréi meg­ nőnek egyszer és találkoznak s elmesélik, hogy egy falúban születtek s egyaránt árvák voltak... és milyen könnyen megértik majd akkor egymást. KODOLÁNYI JÁNOS

BARCASÁGI ALKONY Lassan lehull a nap. Érzed: elönt valami ismeretlen, félszeg ború. A hegyek messzi vonalára kimondhatatlan kék pára száll, ott mostan kékszínű kaszával valaki égi kék füvet kaszál. A patak elhalkul, béna nehéz csend öleli át, jaj! meghallod-e még valaha a patakok hajnali dalát? Mint bús, fekete férfiak állnak körül a fák matt törzsei s az égen jönnek lassan a felhők, az éjszaka előretolt előőrsei. SZEMLÉR FERENC

6i7

ENYED III. . . . perennis érit. . . . örök lészen.

p nyed máig sem tudta kiépülni a forradalmi pusztításokat — jegyzi be gróf Mikó Ádám 1860-ban útikönyvébe. — Jókai menekül a romváros­ ból, csudálkozván lakosainak maradó és marasztaló k e d v é n . . . pedig „az a hant, mely ideköt", tartotta vissza őket. Az ötvenes években folyton szivárgott haza a szétmenekült népesség és négy évtizeden át alig ritkult az új siralomnap gyászolóinak templomi tömege. A régi mellé az új nemzedék is beállt, az unokák, kiknek korát így számí­ totta a város: „ez a haván született, az karanülő vót negyvennyócba'..." — Nyomasztó borongás lebeg a még élő aggok ajakán, ha ezidőkről históriáznak, hogyan jött be falukról a nép, vékával mérni a damasztasztalkendőt, mikép ismert rá egy úriasszony a vásáros menyecske csíkos átalvetőjének kelméjében saját finom függönyére . . . Nehezen ment az erőrekapás az országos elesettségben, miközben — s nagy idők múlva is — egyesek nehéz kincsekre bukkantak, — kemencékben, falakban, újonnan feltört kertugarban: rejtekekben, melyeknek tudói el­ hullottak . . . A közintézmények közül a püspökség nem kívánt visszaszármazni többé Enyedre. Már a kollégium ismét való kicsirázása új legenda a város történeté­ ben. Riasztó hírek hollószárnycsapásai alatt a megrohanás elődélutánján ö r e g Z e y k M i k l ó s , „Erdélynek azon időben kétségen kívül legtanultabb férfia" — diákbarátjával, S z e g e d i M a s z á k H u g ó v a l galvanoplasztikái kísérle­ teket végzett szentkirály uccai hajlékában. Vájjon e rendíthetlen Archimédes-i tudományszeretet jobbik záloga az iskola feltámadásának, vagy W e r e s s K á r o l y kollégiumi ügyvéd kötelességteljesítése, ki január 16-án húsz hon­ véd kíséretében a felkelőtábor látótávolában lopózkodva — behatolt Enyedre, kiásta és elmenekítette a kollégium pincelépcsője alá rejtett vasasládát az ala­ pítványi és adóslevelekkel! Csak V á j n a A n t a l professzor hite-akarata fog­ ható e példákhoz, ki mikor W o h l g e m u t h kormányzó eltiltotta az enyedi schola megnyitását, az uccán indult meg lélekhalászni, majd szekérre kapott s bejárta a Székelyföldet, hogy ifjúságot toborozzon a fekete lisztből gyúrt, kesernyésen jóízű Bethlen-cipóhoz. S újból csak megszólaltak hívogatóra a kúria ezüsthangú csengettyűi... Mikó Imre védő karját tartja az intézet fölé — így nőhet ki 1858-ig a nyolc gimnáziális osztály, mellételepedvén a G á s p á r J á n o s szervezte egy­ házkerületi tanító- és kántorképző, 1862-ben pedig hazatér Kolozsvárról a theológiai és iogi kar, miáltal a hatvanas években már ismét százakra megy a szolgadiákok száma. De sőt három iskolatestvérét is segélyezi ezidőkben Enyed, nem fölös, de jószívvel adott javaival: Szászvárost, Kolozsvárt és Marosvásárhelyt. S megindul egy csöndes újjáteremtő munka, mely tanítványok és tanárok összeszedésén kívül két tanteremnek ablak- és ajtófélfával történő kitatarozásán kezdődött, és folytatódott a romlásból netán még megmaradt értékek 638

R. BERDE MARIA: ENYED kikutatása, pótlása, felajánlása által. — „Hova tehettem szükségesebb helyre?" — ily szóval áldozza a bibliothéka negyedszeri megalapítója, Mikó Imre gróf könyveit „amaz oltárra" — mintegy példázva Arany János vígasz-izenetét, melyet R a c h e l S i r a l m á b a n küldött Enyednek: hogy az Ige túléli a Halált! A kiegyezésre, mely után az alkotmányos kormány G á s p á r J á n o s és P. S z a t m á r y K á r o l y országosnevfi professzorokat más állásokba szólí­ totta el a kollégiumtól, harminc esztendőnek nagy fény- és árnyváltozásai következnek. A kor tanítási irányát és eredményét tán leginkább jellemzi a B o c z J ó z s e f kollégiumi orvosról fennmaradt anekdota, ki egy díszlakomán úgy főzte le a latinul kitűnően rögtönző tósztozót, hogy maga szárnyaló gö­ rögséggel felelt vissza neki. Ha mégis akadt a közelmúltban az egész magyarság érzületét megkavaró regény, mely Erdély háborús és háború utáni lelki elsodortatásának okát az Enyedről kiszármazott papi nemzedékek gyarló voltába gyökerezteti vissza, úgy tartozunk az igazságnak, hogy az intézet éppen a theológia magas szintre emeléséért szüntette meg a jogi kart s e miatt írt elő három, majd 1875-ben négy hittudományi tanuló esztendőt a jelöltek számára. Spiritus rectora a fő­ iskola életének K o v á c s Ö d ö n professzor, k i L e y d á b ó l , m i n t a z Összes t h e o l ó g i a i t u d o m á n y o k d o k t o r a t é r t v i s s z a . S annyira előljárt az akadémiának modern átszervezésében, h o g y a m a g y a r ­ országi egyetemes református konvent innen mintázta a maga lelkészképzését. Elveiben a nagy tanár — Apáczai, Deézsi méltó utódaként — a hitbeli szabadelvűség példaképe lévén, a józanságig felvilágosodott egyházi férfiakat nevelt. Az elhivottság tekintetében azonban heves ellenlábasa volt annak az elharapózó felfogásnak, hogy a papi pálya puszta kenyérkereseti forma. — Tra­ gikuma egész életművének, hogy ő vetette fel először az eszmét: a theológia helye az egyetemen van. — A hetvenes éveknek általános érzése volt, hogy a tör­ ténelmi jogfolytonosság szerint az erdélyi egyetemnek a Bethlen-Kollégiumból kellett volna kinőni, vagy legalább is az országrész jellegéből következőn: a református theológiai karral válnia teljes négykarú universitássá. S mert ez nem így történt: Szász Domokos, kolozsvári lelkész, majd püspök felvette a Kovács Ödön által csak elméletképp megpendített eszmét: hogy az enyedi református theológia költözzék át Kolozsvárra, és ha mint független külön intézmény is, de bölcsészeti és neveléstani kiképzését kapcsolja oda az egye­ temhez. Mintegy húsz évig ömlött a csatákon a szellem vére és ismét a Bethlen-örökségek hátterével, melyekből a theológiát tápláló javákra Kolozs­ vár követelést támasztott. És most már éppen Kovács Ödön viaskodott Enyed jogaiért és a fennálló helyzet megtartásáért. A vetekedő két igény között B á n f f y D e z s ' ő akaratából B e r d e S á n d o r n a k , a theológia dékánjának kellett az egyházkerületi közgyűlésen világ elé tárni az ügy valódi állását. Az igazság az volt, hogy minden komoly szellemi irányítás mellett is, a theológiát Enyeden sorvadás fenyegette, mert az összkollégium vezető­ sége — kétségtelenül a modern iskolafenntartás gondjainak egyre nehezedő súlya alatt — háttérbe szorította a theológiát a főgimnázium mellett. Maga a város úgy próbált segíteni a helyzeten, hogy felajánlotta egy theológiai tanszék költségeinek hordozását. Szász Domokos azonban, megbíztatva szándékában a 60.000 forintos 639

R. BERDE MARIA: ENYED R a d á k-hagyatékkal is, hozzáfogott — Enyedtől függetlenül — a kolozsvári fakultás alapvetéséhez és az intézmény megnyitásával sikerült az enyedi ta­ gozatot elsorvasztania. Téves szólásmódjuk tehát az enyedieknek, hogy „a theológiát elvitték". Az 1896-ban megszűnt papképző tanáraiban halt ki, s leginkább nagy védelmezőjében: Kovács Ödönben. A Bethlen-kollégium onnan viseli főiskolai címét, hogy joga volna a felső tanintézet visszaállítására, sőt a fejedelmi alapoknak is csak jövedelmét adja át Kolozsvárnak. S amikor az új történelem akaratából Kolozsvár nem nyújthatta már a szellemi támaszt, melynek kedvéért Enyeden a theológiának pusztulnia kellett, ismét kísértett az eszme: vissza az ősi tűzhelyhez! Rossz időben észbejutni: mint utolsó me­ nedék éppúgy szerepe volt mindig Enyednek, mint áldozatul dobatni „ma­ gasabb célokért". B á t h o r y I s t v á n adta az első példát erre, amikor azzal a 10.000 tallérral tartott királyi bevonulást Lengyelországba, melyet Enyed elzálogosításából kapott á szászoktól. . . . A kollégium hatalmas épülettömbje, mely 1885-ben kiegészült az új­ kollégium nevű szárnnyal, a millenium esztendeje óta csak a gyakorló és a rendes elemi iskolát, a gimnáziumot és a tanítóképzőt foglalja magába. Az enyedi emberek azonban úgy tartják, hogy amit a theológia Kolozsvárt an­ nakidején az egyetemhez való kapcsolatában nyert, ugyanannyit veszített tár­ sadalmi előnyeiben. Mert Enyeden az ifjúság mindig elsőrangban álló dédelgetettje volt az úri és polgári körök legjavának. Nemcsak ebédeltették rend­ szeresen a szegényebb növendékeket, nemcsak öltöztették is a Fillér-Egylet jóvoltából, de volt poétikusabb jelképe is az együttérzésnek abban a messzi ismeretlenbe visszanyúló szép szokásban, hogy a város a kollégiumban telel­ tette szobanövényeit. A fő- és egyetemi városokról elkeresztelt lakószobákban — Salerniumban, Várnában, Danzigban, Petropolisban, Debrecenben... a kis „ultimáriusoknak" c s a k p o l c jutott fekvőhelyül, de a pelárgóniák széttár­ hatták kényelmesen szőlőnagy leveleiket. Átlagos sorsa volt az enyedi leányoknak: már a közös konfirmáción titokban „kinézni egymást". Máig számon tartják s rováson, aki az ilyen zsenge elkötöttséghől megtántorodott. A tizenhárom és húsz év között el­ intéződött a lányok jövendője, kiknek művelődése a kántoriskola két osztályá­ val kezdődött s nagy szerencse, ha kiegészült a „szászaknál" szerzett ismere­ tekkel. Majd még egy kis otthontermő tudomány: atyai vagy bátyai oktatás kö­ vetkezett. Sajátos emlék, hogy azok az apák, k i k n e g y v e n n y o l c b a n ö r ö k r e l e t e t t é k n e m e s i e l ő n e v ü k e t , leányaik kezébe Iélekképző gyanánt Kisfaludy Sándort, a nemesi világ dicsőítőjét adták. De úgy látszik, „lánykebelben kívánták az előítéletet, múlt idők zenéjét", és szalagos gitáraikon Enyed serdülő hajadonai az „Isten hozzád te szende szép hölgy"-et pengették, — holott anyáik, nénjeik a forradalmi nagyviharban szabadelvű eszmékben gyönyörködtek és legendás hősi erényekkel szolgáltak reá az őket övező különleges tiszteletre. Mégis a „sűrűgazdasszonyság", meg a szép kézimunkázás maradt próbaköve a jólsikerült nevelésnek, kivált ha körömhegyig menő puritánsággal párosult. Kendőzést, hajfodorítást elítéltek, hygiéne és kozmetika kimerült az ecetes málélisztből készült kézfinomítóban, a lombik­ ban párolt levendula-arcvízben és a rózsabimbó-szobafüstölőben. Becsvágya e női nemzedéknek az ,első-leány" címzés. Nem függött pedig e rang vagyontól, születéstől, szépségtől. Az ifjúság hangadója kapta meg, ki 640

R. BERDE MARIA: ENYED

A FEGYHÁZ

észben, magaviseletben vezetni tudott. Rég nem képes már kenyérhéjat rágni, de azért igen felcsattan egy-egy tipegős, okulárés, ezerráncú nénike, ha sé­ relem éri önérzetét: „Tám első leány vótam a magam idejibe!" A hetvenes évek elején megnyíltak a város és az állam iskolái, a felser­ dültek azonban ennek hasznát nem láthatták már. Irányításuk mégis jó ke­ zekben volt: V á j n a K á r o l y — később a pesti gyűjtőfogház igazgatója és kiváló kriminálhisztórikus, — Műkedvelő Társulatba szervezte meg őket. A virágzó, hagyományos daíosköri élet mellett nagy szerep jut Kovács Ödön „Minerva Egylet"-ének, mely tanári házaknál — e nagy módban és nagy respektusban élő kis rezidenciákban — toborzottá össze a tagokat. Szavalás, ének, komoly színdarabok betanulása, tánc és társalgás: így jut a leáhyifjúság irodalmi, a diákság társadalmi felkészültséghez. Biedermayer-ízű még mindig a kor: a burgbeli tánciskolákkal, a kicsi­ cukrászda óriási tésztáival, a farsangi diákbálokkal. Egetnyaló máglyák s a kapuban játszó cigányok fogadják farsangidőn a Városháza előtt a nagykendőbe burkolt szépeket, kik úri hintóban, fáklyás igásszekéren, diákcipelte gúnyáskosárban — de a tisztelők által lefektetett járódeszkákon egyaránt érkeznek. A fenyőgallyal ékesített bálteremben aztán kirázzák az elgyűrt volánokat, eleresztik az akácpukétás tarlatán-sleppet... Delitartású, szépjárású, finomkezű-lábú az enyedi beauté — ha aztán még hófehér is a válla és hollószín a ráomló hajzat: úgy nyert pere van minden fórumon. De siet is hódítani, mert a farsang végéig hopponmaradókat megtréfálják a diákok hamvazószerdán, kik is égicsúf aggszűzeknek öltözve, hangos jajgatások közepette vonják vé­ gig a város uccáin a leányság koloncát jelképező fátokét. A város Békamál-beli tavaszünnepei, a március tizenötödikéi mozsárágyúpuffbgatás, temetések máglyába rakott fáklyák fénye-füstje mellett; az élet ünnepi ritusaihoz tartoznak, akár a nyári feredések a kolégyomerdő kőgólyoval hevített kádjaiban, vagy az április harmincadikai esti szerenád, me­ lyet a diákok lampiónos felvonulás mellett az örhegytetőről adtak a v á r o s t i s z t e l e t é r e . De csak próbálja valaki ezt a nyájaskodó népet megsérteni! Az semmi, hogy a „párti-zsúr" elől kibérelik az egyetlen cigánybandát, de a „pártibálas" ház ellen százszám vonulnak ki, „fikától" a jurátusokig, szép ket641

R. BERDE MARIA: ENYED tősrendekben, hogy „puliszkát keverjenek" az ablakokból, paszulyt hintsenek a fal mentében és virnyákolásukkal elsiketítsék a táncmuzsikát. Érthető, hogy K o r b u l y B á l i n t singes, a diákadomák szőrösfülű örmény hőse, nem igen mert ujjat húzni huncfut vevőkörével. A régi híres kúriabeli teátrumok már kimentek divatból. A negyven­ évesek csizmadiaszínbeli nyomorú előadásait a Városháza díszes estéi váltották fel. B l a h á n é fáklyás szerenádot kap a Burg előtt, melynek vendége volt; „ P r i l l N e l l y " nyomán azonban külömb spektákulum támad: a diákság utánaszökik Tordára s egyikük úgy meg van érte zándorodva, hogy a kol­ légium kasszáját is v i s z i . . . Ily vitalitás mellett nehéz volt a diáknéppel versenyre kelni a népszerű­ ségért az Enyeden állomásozó honvédzászlóalj tiszteinek. Kapnak ugyan az első fogadtatáskor a hölgyektől szép fehérselyem zászlót a jeligével: „A hon­ véd védi a hazát, az ég védje őt", — de a város puritánabb elemei maradnak a régi regulával, melyet a svalizsérokkal szemben is gyakoroltak, hogy mágnás­ diák, katolikus pap és katonatiszt egv kategória: nem házasságképes. E konok­ ságot mégis sikerült kikezdeni a daliáknak, kik a módosabb jócsaládokba nemcsak beházasodtak, de néhányuk vérbeli törzspolgárrá vált. A levendulaszagú mamák azt is nehezen vették be a hetvenes években, hogy G r o h m a n n K á r o l y ovóbácsi hegedűje és aranyszive beédesgette a gyermekeket a városi dedóba, de már igazán fejet csóváltak az első ingblúzos, orrcsíptetős, kurtahajú tanítónőn, ki Pestről érkezett — mert hiszen Enye­ den azidőben kötéllel ha fogtak női preparandistákat. F a r k a s M a r i z s o n , e „fantáziás" öregkisasszony találta fel magát leghamarább a község és állam „modern" ajándékaival szemben, — mint az elemi és polgári iskolák, meg a vincellérképző. Megalapította a F i l l é r e g y l e t e t , a szegény tanulók fel­ segélyezésére. Hosszú évtizedek áldott munkája fakadt az ötletből. A hetvenes évek végetáján épült fel Enyed egyik főnevezetessége, a 800 személyre berendezett fegyház. A kiváló B a 1 k á n y i igazgató ebben elsőül valósította meg a Csemegi kívánta e m b e r j a v í t ó intézményt, melyben nem csupán a felügyelet kifogástalan, de az elvek is a leghumánusabbak; a jószándékú fegyencek fokozatosan enyhébb, a megátalkodottak szigorítottabb kezelésével. Az intézet főképp a munkához való szoktatás által nevel: a ra­ bok nagy iparüzemekben dolgoznak, melyeknek áruit — a városi kisipar védelméért, — más piacokon értékesítik. És ha Enyed uccaképéhez ősidők óta tartozik hozzá a vásárra belovagló átalvetős havasi amazon, és Moldován Gergely színpadi alakja: a „carbuni"-t kiabáló szenesmokány, a kackiás torockói meg a sugárszép bükkösi cselédleány, rövidesen és simán beilleszkedett e különlegességek közé az útkaparó fegyencnép, és eleddig mindössze csak egy regáti újságíró döbbent meg, hogy a szabadon mozgó rablógyilkosok közt kell elsétálnia. De alig akad viszont olyan enyedi, aki látta volna e csíkos­ ruhásokat zárkáik és munkahelyeik világában. Harminc év óta először tör­ tént — mostanában, — hogy egy angol bizottsághoz társultan beengedtek asszonyszemélvt az intézet kapuján. Nem látni nőt: a legsúlyosabb vétkesek egyik bünhődési formája. A század utolsó tizedeiben nagv megrövidülés érte a várost. A MÁV. mostoha — és később komolvan kifogásolt — erdélyi politikája két vasúti csomópont, Tövis és Kocsárd közé szorította be Enyedet, és elvágta iparát a 642

R. BERDE MARIA: ENYED módosabb piacoktól. Végzetes volt a Törvényszék áttétele Gyulafehérvárra, amelynek keserű emléke az egyetlen Enyedről kikerült miniszternek, K e ­ m é n y G á b o r n a k nevéhez tapad: az átköltöztetés a gyulafehérvári man­ dátum vérdíja volt! Míg Enyed egyfelől letörpült, másfelől belesorozódott az államélet vi­ rágzó keretében gyarapodó, de immár semmi tekintetben többé n e m v e ­ z e t ő városok rendjébe. A törvényszék helyébe kapta a talpfatelítő telepet. MÁV. osztály- és kultúrmérnöksége és egyéb, a megyeszékhellyel iáró köz­ intézményei is lendítették. V a r 1 r ó L á s z l ó polgármester és , W í n k l é , r A l b e r t városi főorvos haladó szellemű vezetők. A gyalogjárók macskafejeit gránitkockák, az elbillent gesztenyefákat ápolt akácsorok váltják fel az ő idejükben, majd elkészül a villanytelep. Még a bezirker-világ parkosította volt a kápolnadombot, most a sétány messze kitolódott a régi római út nyomát tartva. Üj városszilüett alakult az 1901-ben A l p á r I g n á c által épített Rákóczi-stílű vármegyeházának, a ké­ sőbbi polgári leányiskolának és vincellér képzőnek palotái által. 1911-ben le­ bontják a több mint 70 éves kis görögkatolikus fatemplomot, mely sem az egyházközség 1880 óta viselt esperesi rangjának, sem a lélekszámnak többé meg nem felelhetett. Ekkortájt épül az új zsinagóga is. A hagyomány úgy tartja, hogy az első zsidót — negyvennyolc előtt, — a kollégium hozta sütőnek; tény, hogy csak a század derekán adtak komolyabb életjelt maguk­ ról, és hogy 1800 körül szervezkedtek, rabbit pedig a húszadik században hoztak maguknak. Az élet új jegyekben, de folyt tovább, és tagadhatatlan, hogy sok tekin­ tetben most is példaadón. A 90-es években J e n e y E l e k árvaszéki elnök buzgólkodására P o l g á r i és Ü r i K a s z i n ó rangjelzéstelenül M a g y a r K a s z i n ó v á tömörültek. Hasonló emelkedett szellemben és eredménnvel izgatott Jeney Elek az úgynevezett „kebeles" (vagyis jómódú) palgárság elő­ jogainak eltörléséért a szegényebbek javára. Viszont sivár és a ma távlatából nézve sokszorosan fájdalmas képet nyújt a politikai torna, melv annyi szép erőt fecsérelt, két olyan egyén szembenállása folytán, mint S z á s z J ó z s e f és i f j a b b G á s p á r T á n o s . Mindkettő a maga szorgalmából megvagyonosodott birtokos osztály sarja, egyik a közigazgatás oszlopa, másik képviselő. S z á s z a m a g v a r l e h e t ő s é g e k politikusa, az első „demokrata főispán" az országban, ki nem fellegek aranyos ormairól kormánvoz. de kész fül és szem minden réteg számára, és bizony nem szégyene, inkább nagyon is ér­ deme volt, hogy „Jóska nostru"-nak dédelgetre a havasi nép. — G á s p á r viszont, a m e g g y ő z ő d é s e s függetlenségi léleknek, és egyben az idealista, tevékeny kultúrabarátnak mintaképe, aki mellett elsősorban a politikába ke­ veredő diákság és ifjúság tüntetett. Sajnos, a két vezetőember kiválósága mö­ gött olvan uszály is féktelenkedett, mely ízléstelen fegyvereivel felborított kollegialitást, sőt baráti kapcsolatokat is, város- és megyeszerte. Eierültebb a felekezeti és nemzetiségi béke arculata. Ekkoriban a szász­ ság annvira magyarosodott, hogy az evangélikus templomban kétnyelvű szol­ gálatot kellett bevezetni. A magyar közönség viszont estélyeket rendezett a szász iskola anyagi feltámogatására, s akkor, amikor az Aooonyi-féle törvénv azt alapjaiban veszélyeztette. A virágzó egyleti élet idevágó oéldája, hogy Erdély legrégibb ily jellegű női tömörülete: a N a g y e n y e d i P r o t e s t á n s 643

R. BERDE MARIA: ENYED N ő k E g y l e t e , Z e y k D á n i e l református egyházkerületi főgondnok fele­ ségének, K e m é n y I d a b á r ó n ő n e k alapítása, tagjait nemzeti különbség nélkül toborzottá és gyakran működött együtt a katolikus egyletekkel a köz­ jóért. Hogy i d ő s W i n k l e r J á n o s , az apa, az evangélikus, fia, i f j a b b W i n k l e r J á n o s a katolikus egyház főgondnoka, ez mind a bethleni tü­ relem szelleméből folyik, és természetszerű is ott, ahol az örményszármazású K o v r i g T i v a d a r egyszerre építtet tornyot a minoritáknak és tesz bőkezű alapítványt a kollégiumnak, melynek áldását felekezet és nemzetiségre való tekintet nélkül élvezik a jelesen tanuló ifjak. Felesége, a szintén katolikus S c h e i d e l K a t a l i n pedig csak nemrégen hagyott a magyarországi refor­ mátus nők Lorántffy Zsuzsanna-egyletének 11.000 dollárt. Bizonyos dekadenciát azonban meg kell figyelnünk a társadalom más­ irányú jelenségeiben. A kurtapillantású Városi Tanács elgáncsolja a Winkler Albert orvos által szorgalmazott vízvezetéket, a szegényügy modern rende­ zését és a tüdőbeteggondozót. Az állami gyermektelep is csak a mögötte álló ö z v e g y B e r d e S á n d o r n é elnöknő kitartó és önzetlen munkája foly­ tán virágozhatik fel. A vagyonos lateiner osztály, melynek tehetősége jó­ részt fösvényül takarékos ősöktől maradt, és amelynek hajdan főfényűzése a bivalytartásban meg a dús házikosztban merült ki, eleddig világot nem látva, az ezeréves ünnepről azzal a szédülettel tért meg, hogy itthon is tovább kell élni ösbudavára pezsgős éjtszakáit. Az enyedi fin de siécle, melyet 1914-ig kinyújthatunk, valódi Halál Fiai fejezet... S mintha Bajcsi András szabadította volna rá ezidőben egyszer a vá­ rosra a párducok, oroszlánok és óriáskígyók csapatát — az árvízelmosta állatseregletből. Csak Szent Egyed, a hajdanti patrónus nem hagyta városát. Névnapja, szeptember elseje ünnep maradt, mert akkor teltek meg az iskolák romlatlan ifjúi vérrel. Enyeden mindig szokás volt „a kolégyamra halni" — s alapít­ ványainak rangsorába Anna királyné fontsterlingjei, Körösi Csorna Sándor Tibetből küldött száz aranya mellé bátran odasorakoznak a diákokból meg­ módosult piaci kofaasszonynak, S á n t a M á r i s k ó n a k garasai A szá­ zad végén a kollégium összes vagyonában messzi meghaladta a kétmillió pen­ gőt,' jótékony alapjai pedig külön 160.636 forintot tettek ki. Nem is foga­ dott el államsegélyt semminemű oktatási célra, és nagyszerű karbantartott gyűjteményeit nyilvánossá tette, ezáltal is szorosabban kapcsolódva a közön­ ség életébe. Nagy könyvtára ekkor kötetszámban az ötvenezerhez járt már kö­ zel, megkettőzve az 1849-ben elpusztított anyagot. Igaz, nem pótolhatta a Bánffy-, Borosnyai-, és Bethlen Kata-féle thékák kincseit, több ritkaságát és unikumait, sem kézirattárát, mely Bod Péternek, Páriz Pápai Ferencnek, Benkő Józsefnek minden manuskriptumán kívül egy 1462-ben írt krónikát is őrzött, Benkő szerint T h u r ó c z i n a k közvetlen forrását! — Az enyediek korvinákat is emlegetnek sóhajaikban. Tény, hogy Hermányi említi is K ö ­ l e s é r i S á m u e l orvosnak birtokában „Catullusnak s még más trágár poé­ táknak pergamenre írott gyönyörűséges manuskriptumát, mely a M á t y á s k j i r á l y B i b l i o t h é k á j á b ó l akadt vala az Apafi könyvei közé, s mi­ kor az Apafi egyetmását felharácsolák Szebenben, ott vette meg Nádudvari (Sámuel, lelkész) 6 Rhinensiseken". — E korvina (197. sz.) ma a bécsi császári 644

R. BERDE MARIA; ENYED udvari könyvtár tulajdona, Köleséri által készített másolata pedig a Telekithékáé. Felette érdekes volna követni a kódex felderítetlen ú t a i t . . . Mai állományában a Bethlen-könyvtár egyetlen unikumot mutogathat, M i s k o l c z i P a u k P á l prédikációskönyvét. Vannak aztán hungaricumai 1711 előttről, külön theológiai szakkönyvtára és a Mikó-thékában külföldi remek­ kiadványai. Az iskola gazdag ifjúsági könyvtára, folyóiratokkal, napilapokkal bő­ ventartott olvasóterme, az önképzőkör „ H a l a d j u n k " című kézzel írt or­ gánuma, — m e l y h a t v a n é v f o l y a m n á l t ö b b e t s z á m o l t , amikor pár évvel ezelőtt az új aera letiltotta szerkesztését — mind ösztönzőül szol­ gálhattak. De még elhatározóbb ösztönzésekkel nevelt a szintén Phoenixsorsot mutató régiségtár, érem- és pénzgyűjtemény, meg az utóbb néprajzi anyaggal kibővült természetrajzi múzeum. Első elgondolásra érthetetlen, hogy egy kimondottan humanisztikus jel­ legű főiskola oly kiváló, egyenesen úttörő természettudósokat, főkép geológu­ sokat tud felmutatni tanárokban és növendékekben, mintha csak Bisterfeld „Boszorkányos könyvé"-nek hajlamai szállották volna meg a nemzedékeket. De ha az újra-újra megalapított könyvtár főkép az elvont és széptudományo­ kat dajkálta, ha az orvosképzés elősegítésére tesznek alapítványokat V á r a d y S á m u e l és a S á r p a t a k i t e s t v é r e k , viszont a környező természet egyetlen óriási lexikona volt és marad a természetkutatóknak. Húszkilométe­ res sugárban a vidék a legkülönbözőbb geológiai korszakokat feltáró lelő­ hely, s az Érchegység rengeteg ásványtani érdekességet rejt, mintegy praedestinálva a mineralógiára Benkőt, és a különleges szakértelemmel dolgozó H e r e p e i K á r o l y t . S bizonyára nem Mikó Imre volt az egyetlen kisdiák, ki szívdobogva álmélkodott a csodás kőzetgyűjtemények előtt... A tájtörténelmi, folklorisztikus, állati és növényi érdekességei hasonlóan felajzották i f j a b b Z e y k M i k l ó s , E l e k e s K á r o l y , J a n c s ó J ó ­ zsef, S z i l á d y Z o l t á n és B o d r o g i J á n o s tanárok gyűjtőszenvedé­ lyét, így támadnak újjá a múzeumok, magánosok és lelkes diákok jóvoltából is. Hisz ha volt tanár, D é c s e i, ki hogy tökéletesítse magát a keleti nyel­ vekben, hát beutazta Siriát, Babiloniát — Enyed ifjai közt is számos fecske­ természet akad, mint F e n i c h e l S á m u e l , ki Új-Guineából gyarapítja a természetrajzi szertárakat. — A híres C s a t h ó-kollekciót ugyan a magyar Nemzeti Múzeum örökölte, de innen datálódik az a tudományos fanatizmus, mellyel P á v a i V á j n a F e r e n c főgeológus indul el a maga saját útain, és innen nőnek egyetemi katedrákra L ő t e J ó z s e f , D e m e t e r G y ö r g y , R e i n b o l d Béla, B u d a i Á r p á d , V a r g a Z s i g m o n d , B a r t ó k G y ö r g y , J e n e y E n d r e és B e r d e K á r o l y professzorok, aminthogy püspöke sem volt — az egy Kenessey Bélán kívül — még soha Erdélynek, kit nem a Bethlen-kollégium nevelt. A kor kívánalmai szerint az iskola lassan modern intézménnyé szervező­ dött. Erre szükség is volt — kivált a nagyszerű tanítási eredményekkel, de középkori módszerekkel dolgozó gyakorló elemi átalakulására. Hiba is történt azonban, amikor a kollégium pusztulásra ítélte olyan hagyományait, melye­ ket az új szellem mellett is őriznie kellett volna, mint ősiségének nemeslevelét. Így legutóbb is feláldozta — igaz, kényszer alatt, — különszoba rendszerét, mely a növendékeket önállósághoz szoktatta, a családias rangsorral és a foko­ zódó előjogokkal. 645

R. BERDE MARIA: ENYED

A nőnevelés lendületét jelzi, hogy a tanfelügyelőség Enyed elemi leány­ iskoláját a megye mintaintézményének tartotta. Polgáriját az első igazgatónő: K. G r a i l E l e o n ó r a messze népszerűségre emelte. Nagy érdemei vannak továbbá a fejlesztés terén D ö m ö k E r z s é b e t n e k , míg I l l y é s G i z e l ­ l á n a k nevéhez az új iskolapalota felépülése fűződik. A város leányait ekkor már valóságos tanulási láz fogta el. Dr. A l b e r t A n n a és Dr. A l b e r t M a r ­ g i t , Dr. S e b e s t y é n I r é n és O l g a , B e r d e A m á l és Dr. B e r d e Má­ r i a „sisters"-ként indultak el innen, B. S t r a u b J o l á n ma a kolozsvári re­ formátus leánygimnázium igazgatója. És még sokakat idézhetnénk, kik női vállukra a közmunkásság terheit vették. A kollégium nagy lélekkel járt kezére a leánynevelésnek, magántanulóit rendszeresen bejáratta az előadásokra. Háború alatt és után Enyed nem fáradt méltatlan önmagához. A tizen­ hatos meneküléskor is jó idegeket mutatott. Viszont a város jelleméből folyik, hogy tizennyolc után nehéz lelki próbán esett át, akár súlyos betegségen. Ki­ vándorlói mégis: elsősorban a gyökértelenné vált tisztviselőkből — beköltö­ zött elemekből, — kerültek ki. Az új korszak Enyedet láthatóan a leépítendő helységek közé sorolta. Igaz, líceumot állított benne a jónevű román író: H u l e a O v i d i u s z igaz­ gatásában, négyosztályos leánygimnáziumot, fiúiparsikolát és a csak most leépített kereskedelmi leányiskolát is a meglévő állami épületek felhasználá­ sával, míg a vincellérképző helyisége — új szárnnyal egészülve ki, — tüdő­ betegszanatóriummá alakult át dr. F o d o r V i c t o r főodvos-igazgató ügy­ buzgalma nyomán. Viszontag Enyed megszűnt megyeszékhely lenni, a Rá­ kóczi-palotában ma a 6-ik havasi vadászzászlóalj állomásozik! Pénzügy, szám­ vevőség, államépítészet, csendőrség, tanfelügyelőség elhagyták a várost, most fog eltelepülni belőle a kultúrmérnökség is. Üres lakások, szegényedő forga­ lom . . . Becsukódott — állami rendeletre, — a szásziskola is, „mert csupa magyar látogatta!" Elsorvadt a közönség tehetetlen voltából az egyház ke­ zébe átvett polgári leányiskola és végül Udvarhelyre plántálódott a F e j e s Á r o n által nagy szívóssággal 1917-ben megalapozott református nőképző. Enyednek ma a hétosztályos elemin kívül nincs magyarnyelvű nőiskolája! Amikor az agrárreform vihara a kollégiumot elérte, a schola mintegy tizenegyezer holdon gazdálkodott. D ó c z y F e r e n c mspector-professzor, d r . G a r d a K á l m á n , az új főgondnok és S z ü t s E l e m é r főerdész meg­ feszített gonddal vezették a küzdelmet, megmentve körülbelül 2000 holdat, jobbára erdőkben. Ha az elveszett dominiumok után járó bonok kifizetődné­ nek, az némi lélekzethez jutást jelentene az intézetnek, mely súlyos anyagi gondjai között is hűen szolgálja mindmáig tudományban, nevelésben hagyo­ mányos nemes, szabadelvű eszményeit. Erős biztosítéka ennek J á r a i I s t ­ v á n a kollégium főgimnáziumi igazgatójának céltudatos, modernségre törekvő pedagógus-egyénisége. Mi az intézet jövendőjét ezen emelkedett, elfogulatlan lelkiségben látjuk, melyet az innen kikerült románság is kénytelen elismerni. Szintoly romolhatatlan létalapja a kollégiumnak az áldozatos közszeretet, mely legutóbb is jelentékeny alapítványokban nyilatkozott meg. De minden anya­ giaknál is ragyogóbban világítja meg az iskola élő, szuggesztív erejét Gáspár János utolsó kívánsága, aki mint kegyes kitüntetést kérte a maga számára, hogy családi kriptája helyett az őrhegytető professzori sírjai között kapjon pihenőhelyet. 646

R. BERDE MARIA: ENYED És bármi leszállítottsága mellett körzetében tovább is jelentőséget ad a városnak tisztes ipara. Enyednek van néhány nagyobb üzeme, országos jel­ legű — a fegyház gyárain kívül, — azonban csak a Lingner-íéle dobozárú­ gyár, míg a régi Bálint-szőttesgyár elsorvadt. A nővilág ismeri csupán, de az aztán jóval túl az ország határain a Kovács-gyógyszertár kozmetikumait. A nyomdaipar hosszú virágzását a messzi népszerűvé vált Lőcsci-Spielenberg naptár bizonyítja. Nevezetes intézmény a H a n g y a , a R o h a y L á s z l ó volt igazgató által nagy szakavatottsággal megszervezett és a román impérium óta önállósult szövetkezeti központ. Osi pénzintézet a K i s e g í t ő , népszerű az újabb alapítású G a z d a s á g i B a n k és a marosvásárhelyi A g r á r t a k a ­ r é k p é n z t á r fiókja is. Két újabb román alakulat is dolgozik mellettük. Kereskedelmében mindig vezettek és vezetnek máig a keresztény — részben örmény és szász eredetű, — cégek, melyek között egész dinasztiát alkotnak a W i n k l e r e k , kik fűszerben, bőrben, borüzletben, paraszt rövid­ áruban szaktekintélyek. Nagy kincset bír a város szűk, — 3711 kat. holdnyi, de kanaánian áldott határában, és a nyugati hegylánc által óvott széltelen, enyhe éghajlatában, melyben a füge kint telelhet és olykor a szőlők takaratlanul is megmaradnak. Mióta 1910-ben a bajor F i s c h e r L a j o s megpillantotta és kiszemelte olt­ ványtelepül a Tövis irányába eső Marosvölgyet: Enyed fogalommá vált a ker­ tészkedők számára. Csak rózsatő harmincezer virít a lőrincrévi huszonnégy­ holdas telepen, legújabban pedig a krizantém-kultúra fejlett tökéletesre. De a városnak is alig akad lakosa, aki valami mód ne gzdálkodnék. Maga a kollé­ gium is mintaszőlő-tulajdonos a miriszlói határban, és „Fürst Bethlen" fel­ írású hordói Bécsig viszik a Maros lankáin szüretelt folyékony tüzet. E na­ gyobb telepen kívül általában legfeljebb ötholdas parcellákra oszló 200 hol­ don teremnek a híres enyedi leányka, ringató, szürkebarát, som, furmint stb. borok. Minőségük próbája az a régi évjárat volt, amikor az enyedi bort állítólag mint a rumot, meg lehetett gyújtani. Elsőranguak a környék nemes almafajtái, cseresznyéje, szilvája, őszibarackja, nemesített búzája és minden gabonanéműi. A város társadalmi életéről régi szállóige járja: „Ide sírva jönnek és in­ nen sírva távoznak a tisztviselők." Vallásos, művelődési, jótékonysági, gazda­ sági egyleteiben, többször országosan kitüntetett dalosköreiben egyforma élet­ erő nyilvánul meg, ami igazi odaadással dolgozó vezető asszonyainak és férfiainak érdeméül tudható be. Az önzetlen közéleti tevékenységre például idéz­ zük J e n e y E l e k e t , a volt árvaszéki elnököt, ki jóidők óta hűségesen tölti be h ú s z t i s z t e l e t b e l i á l l á s á t ! Enyed ma mintegy tízezer lakost számlál. Ebből hétezer a magyarság, a többi román és kisebb felében szász. Lélekszám szerint a vallásbeli megoszlás rangsora: református és görögkatolikus egyház két-két lelkésszel, római kato­ likusok a minoritarend gondozásában, zsidók, evangélikusok, görögkeletiek, unitáriusok. Utóbbiak mostanában építettek templomot és hoztak papot ma­ guknak. A város lelkipásztoraira — kik között J a n c s ó S á n d o r nagytiszte­ letű úr adminisztrátori tehetségéről, J o a n B u c u r esperes pápai kamarási rangjáról, R é v a i K e l e m e n rendfőnök pedig joviális aranyszivéről neveze­ tes, — külön hivatás vár: ápolni azt az ősi helyi szellemet, mely nem ismert soha közönyt a saját — s elfogult türelmetlenséget a más kultusza iránt, és 647

R. BERDE MÁRIA: ENYED amelynek olyan kedves jelképe a „Papák vackorfája" a felekezetközi kaszá­ lóval. Politikában Enyed szép példáit adta a jelszavas, üres civódások idején a tisztességes modus vivendi keresésének. Az örök regionálista szellem tükrözik ma is Alsófehér kitartó nemzetipárti politikájában, míg maga a város néhány feltétlen komolyságé magyar irányítója mellett, derék vezetőre talált A l b i n i A u r é l polgármester személyében, ki ma, miután a város elvesztette vagyona egy részét, restaurálni akarja az elhasznált pénzalapokat. Városfejlesztési ér­ zékét mutatja a Sétatérnek és a Vigadónak karbatétele, meg az új strandnak megnyitása. Igaz, e pompás kis fürdő mellett el kell hanyatlania a már rozoga „Uszódá"-nak, régi és kedves romantikájával egyetemben, ahol 1882 óta ne­ velte a Tornai-dinasztia — apa, fiú és unoka, — Enyed ifjúságát a vízi virtusra. A polgármester életrevaló munkaterve az is, hogy a szanatóriumáról messze ismertté vált helységet üdülővárossá kell tenni. Éghajlatán, remek gyümölcsein kívül erre predesztinálja a sok, egy vagy másfél nap alatt meg­ tehető kirándulóhelye, melyek kedvéért érdemes volna itt turista-gócpontot létesíteni. A geográfusok által „Nagy Mész-barriére"-nek nevezett, 1200 mé­ terig emelkedő szirtvonulat tájkincsei közül innen lehet megjárni Torockót, a Kőközzel és a Székelykővel, a Remetei sziklaszorost, mögötte a ponor— szolcsvai búvópatakkal, a Kis- és Nagycsáklya-követ, hol máig fürdeni lehet a római medencék' természetes zuhogói alatt; a Detonátát és a Tordahasadék o t . . . s el lehet csodálkozni az ősvadonokban a nagynevű francia geográfus­ sal, D e M a r t o n n e professzorral: hogy olyik helyen húsz kilométerre vas­ úttól, megyeszékhelytől őskori kultúra állapotait figyelhetjük meg a nép életében. Enyed útban van, hogy visszakanyarodjék oda, honnan nyolcszáz évvel ezelőtt elindult: az őstermelő és kisiparos jelleghez, miután a címerébe fog­ lalt kard és mérleg lassan kiütődik kezéből. De ha el is sikkad jogszolgáltató és világ dolgaiért hadakozó jellege, a bagolynak nem szabad elreppenni a címerpaizsról. Enyed még mindig iskolaváros, és jaj volna, ha növeltjein el­ törlődnének az örökletes jegyek, melyeket a kollégium egyik jeles ismertetője, V á r ó F e r e n c tanár így summáz: „komor eredetiség, független önképzés, öntudatlan, nem számító becsvágy, nemtörődés az átlagos szokások, közdivat követeléseivel. Saját célok, saját eszközök, saját m ó d s z e r . . . " Hozzátehetjük: ennyi őserőnek a város csak melegágya lehetett, honnan szinte életfeltétel: kiültetődni. Még az elszármazottaknál is gyakran elmélázhatunk az úttörők ismétlődő végzetén: hogy homályba állítódnak a következők által. Az első magyar felszabadulási népmozgalom vezetője, N a g y A n t a l , Enyedről került ki és karóba húzatott igazáért — de a történelem a századdal későbbi Dózsa Györgyöt tartja a parasztok királyának. A piskii-hídat K e m é n y F a r k a s tartotta, míg B e m meg nem érkezett — azonban Bem a piskii hős és nem Kemény Farkas. Igaz, öt Bethleni szellemhős kapott szobrot a szegedi árkádok Pantheonjaban: Apáczai, Körösi Csorna, Bolyai Farkas, Mikó Imre, Kemény Zsigmond, — de hánynak szivárgott el szivevére koronázatlan áldozat­ munkában! Ám ez nem változtat az enyedi szellem megintlen kisarjazó fajképein. Az elmúlt században új iskolát jelentett A n t a l G é z a és B a k ó S á n d o r orvosi 648

R. BERDE MARIA: ÉNYED iránya, kik éppúgy hűek voltak eredeti önmagukhoz, mint a jelenben M a k k a i S á n d o r , az írópüspök teljes életművében. Á p r i l y L a j o s i s itt, a Pilis­ tetőn merte kimondani „azt a titokzatos szót", melynek S z e n t i m r e i K o v á c s J e n ő még a jelige formulázása előtt elszánt harcosául állott —• és amelyet S i p o s D o m o k o s még merészebbül fogalmazott meg a „Haza­ felé" című írása bátor riadójában: E r d é l y k ü l ö n h o n s z e r e l m é t , ö t emberről jelenti egy kém az Erdélyi Vormarz-ből, hogy „ha elfogják őket, a nyugalom Erdélyben azonnal helyreáll;" s az ötből három enyedi! Csak a balgaság tarthatja véletlennek a város e szakadatlan termékenységét a lélek minden mezején. 1896-ban már pályamű készült az innen kikerült ötven or­ szágosnevű emberről. E kivirágzást mi annak is tulajdonítjuk, hogy Enyed kicsinyben külön, teljes-egész világot alkotott, mely a maga kereteiben sok­ oldalúan tudott hatni ifjúságának hajlamaira, a szorosan vett schola mellett valódi kis gyakorló életiskolát képviselve. A névsor teljességéről eleve le­ mondva, inkább a végletesség nézőpontjából idézzük a jelen téréiről G r u z d a J á n o s és D. B e r d e A m á l festőművészeket, D e d i n s z k y G i z e l l á t , a Londonban kitüntetett orgonaművésznőt, S z é k e l y h i d y F e r e n c e t , a nagy énekest. És ha V e r e s s G á b o r az erdélyi népi dallamkincs legelső gyűjtői közé tartozott, a zeneszerzésben népszerűvé vált nevek E. d e F a r n o s és S á n d o r J e n ő . A nagy hagyományokra visszamenő dalkészség és mű­ kedvelői szenvedély hajtása J o k s m a n Ö d ö n , ki országos közkedveltségét a magyar egyetemi ifjúság jó ügyének szolgálatába állította. „Mindenki enyedi és minden Enyedről indul", szokás eltréfálni, amikor a költő S z a b ó J e n ő r ő l és K r i s t ó f G y ö r g y r ő l , a román egyetemek egyetlen magyar tanáráról éppúgy kisül, hogy itt diákoskodott, mint az essay-író B i s z t r a y G y u l á r ó l , és K o v á c s L á s z l ó r ó l . Maga az Er­ délyi Helikon szintén két enyedi embernek, K e m é n y J á n o s b á r ó n a k és a sorok szerzőjének szócseréjéből fogantatott 1923 szeptemberében, a gernyeszegi találkozón. A csokoládészínű magyaruccai házat, melyből a matróz­ kalapos, bubihajú „kicsibáró" a félelmetestornyú nagytemplomba járogatott, mutogatni szokás, — de nem ismerjük azt a szerény iparoshajlékot, melyből P o g á n y M ó r i c indult el, hogy vakoló inasból a magyarság egyik leg­ nagyobb építőművészévé emelkedjék. Csak az beszél nekünk érzületéről, hogy amikor szóbakerült magyar nemesítése, az „Enyedi" előnevet kérte magánakMert „senki úgy nem szereti városát, iskoláját, mint az enyedi", állapítja meg az idegen, aki megfordul a M a k k a i J e n ő és K e r t é s z J ó z s e f senior és kontraskriba által vezetett „Nagyenyedi Bethlen-kollégium VoltDiákjainak Testvéri Egyesületé"-ben, e Pesten székelő magyarországi szövetség­ ben, mely több tagozatra oszlik és amelyhez foghatóan egyetlen hasonló jellegű intézmény sem virágzik — főképpen az agilis „véndiáknék" segítségé­ vel. De nem csupán a „hagyományok iránti tiszteletben, a szülőföldhöz és a tanulóévek emlékéhez való ragaszkodás érzetének fenntartásában" buzgólko­ dik a társaság, hanem oly szép tettekben is, mint például a kis K ú n I s t ­ v á n n a k , az enyedi festő-csodagyermeknek kiképeztetésében. . . . Sárfészek címezéssel Enyedet sokszor megdobálták pénzesebb, és így nagyobb civilizációval fejlő várostestvérei. Ám Enyed sarából koporsóba való fejealjat kérnek elszármazottai, úgy látszik: e göröngyökből varázslat sugár4*

649

OLOSZ LAJOS ; BEOMLÓ TÁRNÁBAN zik! S épüljön csak másutt büszkébb palotasor: „Tied hazám, egy szentelt fájdalom." És ha ma mindinkább halkul is ez a város, ne felejtsük, módtalansága óvta meg annakidején, hogy le nem rombolta műemlékeit. Egy zajos új élet­ forma tán szívós lelkiségének „feldúlt védfalaiból rakna p a l o t á t . . . " És ha a kollégium jövendője elfért egyszer egy pincegödörbe ásott vasasládában, a szen­ vedésekben izzított „enyedizmus" — gúnyszó, melyet szívesen hordozunk! — meghúzódhatik a szivek fenekén, elszórva akár más világtájak felé is. A bízó jelige, mely a várgyűrű egyik északi bejárata felett állott, akár pecsét­ kőben a jelmondat: „Si ante rotam non defecerit, perennis érit" — hárítsa el a sors kerekét a falaknál őrzendőbb és romolhatatlanabb szellem felől is. R. BERDE MÁRIA

BEOMLÓ TÁRNÁBAN Mélyen a föld alatt. Forró tárna. Bányalámpa. Sárga arcok. Beesett szemek. Vad figyelés. Morajok, neszek. Bujkáló bányalég. Rebbenő, kék láng. Valami rázza a földet. Rengeneg a tartó oszlopok. Sikolt a vészjel. Esztelen hajrá. Szakadt csillében vad tömeg. Fekete füst. Lehanyatló test kék szemében kis gyermekek angyali képe. Halvány derengés tiszta napról, asszonyról, fiúkról, kiknek ne ez legyen a sorsa. Mélységes álom. Megálló szív. Semmi. — Jaj csak lehetne felébredni, omlott tárnában továbbmenni, keresni egy nyílást az égre, lidércből, halálból kiszabadulni végre, a mélységből lassan földre jutni, levegőt érezve elébe futni, véresen, piszkosan, rongyosan visszatérni, arcraborulni, a legelső rögöt megcsókolni és szabadon, emberül újra élni. (KISJENŐ)

650

OLOSZ

LAJOS

K Ö N Y VE K ÉS

ÍRÓK

A KÉT BÖSZÖRMÉNYI (Ligeti Ernő kétkötetes regénye. Erdélyi Szépmíves Céh kiadása)

"Egykor merészen „föl a bakkra" ülteté a deklasszált erdélyi magyar középosztá-»-' lyost és jelképével szelet vetett jobbfelé, hogy tisztító vihart arasson. Most újra vitézül nekivágott az itteni kisebbségi élet sűrűjének, csakhogy ezúttal majd balfelé védekezhetik. A publicisztikában megbízható csatár, a művészetben komoly küzdő Ligeti, aki védelemre nem szorul, pedig nemes fegyverekkel hadakozik s nem utolsó sorban kiköszörült regényíró tehetségével. Már a „Kék barlang"-ján érzett nagyobbra készsége, bár ott a szürke, vérszegény téma lendületét szegte az írónak, aki most feltűnően egyenesbe került, kedvérevaló terepen és a két Böszörményi sorsába mé­ lyülve históriai napjainkból szép kalandra bukkant. Mert modern megint ez az örökéletű kaland, európai beszédtárgy, apák és fiak ellentéte, két nemzedéké, mely­ nek birkózása Fáy András „Bélteky ház"-ában indul és Eötvös Józsefen át azóta is liheg a magyar irodalomban. Magyarországon Kodolányit is megszólaltatta ez a téma, mely a világ közéletében dúló harc jelszava, fölrikolt a Mauricius-esetek ma­ kacsságában, a német és orosz ifjúság elkeseredésében. Az ellenfelek mellezihálása egy-egy könyvön, vagy világvárosok uccatorlaszain át idehallatszik. Kedvelt ős­ emberi foglalkozás lehetett az elöregedett szülők agyonverése, s Herceg Ferenc azt mondatja a vén sváb apával, akit fia az udvaron keresztül hurcol, hogy az uccára dobja ki: „Csak a kiskapuig, azután a magam lábán megyek, én is csak addig vittem annakidején apámat!" Ligeti tétele azért nem keresett: rólunk van szó! Az erdélyi toryk és whigek szembenállásáról, legmindennaposabb kétségeinkről, hogy merre tartsunk? A meg­ lévőt őrizzük-e, vagy a megszerzendő után kapjunk? A társadalomban éljünk, vagy a forradalmat reméljük? Spencertől, Kanttól forduljunk Marxhoz, vagy Nietzschéhez? Kommün és íascizmus közt vállaljuk-e az építő gondolat őrlődését, vagy kövessük fáradtan tisztes apáink aranyszabályos marsrutáját? Nem, csak utóbbit ne, a regény hőse csak ezt nem akarja, a jobboldali tájékozódást. Közben a balszélsők harcmodo­ rát sem bírja és nem kemény a hite a két erő eredőjében. Érzék és eszmény közt hányódik és a szélsőbaloldali lapot fenntartó úrmagyar ifjú mégis erőteljesen üti le a szavazóbélyegzőt a — Magyar Pártra. „A vegyírásnak minden betűje külön élt, külön ragyogott, külön mondott köszönetet." Az apját halála után is lenéző fiatal férfiura meg rámondogatják: „szakasztott az apja!" Az apja, aki nagy erkölcsi te­ kintélye mellett magzatelhajtásra vetemedik, megöli (akaratlan végzetesség!) fia sze­ retőjét s az anyaméhben törvénytelen unokáját, csakhogy biztosítsa fiának társa­ dalmi jövőjét. Tettével természetessé, sorsszerűén indokolttá teszi fia ellenszenvét maga iránt és az önvádtól és politikai undortól öngyilkossá lesz. Fia, — miután apja posthumus levelét átereszti idegrendszerén, mindent megtud és nem bocsát meg semmit, — az élet első kéjelmetlenségeinek, diliemmáinak hatása alatt az erdélyi nyomasztó atmoszférában szintén öngyilkosságra gondol. De az „új utakon" való léha botorkálás és komor elvi viták után elődeihez visszahasonul és fajából, társa­ dalmi osztályából megházasodik. Lényegében olyan lett, mint a Böszörményiek A probléma csak eleinte az, (itt is akciók állítják föl!) később testek és lelkek életén át a mi meghitt dolgunkká válik. Tüdőnk és pórusaink lélegzenek itt, ide­ geink továbbítják a kínzó benyomásokat, sőt egyszer-kétszer mindevilággal közös embersziyünk dobogása hallik a tett és gondolat vérkeringésében. Az erdélyi kom­ munizmus intellektuelcsábító magánya és a terméketlen, mert csak védekező, a hallgató tömegekre épített konzervativizmus eleven emberek sorsában ütközik össze. A fiatal Böszörményi és az éhségsztrájkos Hugó relációi élményszerüek és a hőst néha alulmarasztják, a polgárfalásnak sebezhető pontokat kínálva, mert a regényhős lát42*

651

- "•& KÖNYVEK ÉS ÍROK szólagos jobbrafordulása (tetteiben), ha rugóit nézzük, azonos minden kényes mű­ vészietek ösztönös tömegiszonyával, előkelő elkülönülésével. Csak a hétköznap kollektiv, a munka, míg az ember ünnepe, a meditáció, a lét szemlélete mindig egyéni marad! Az egyedüllét lázadása lesz ennek a regénynek is támadható pontja balról. Mert hiába a megragadó befejező mozdulat, az uccán fölszedett proletárasszony fölélesztése, hiába a befejező mondat: „aki adni tud, nincs egyedül", — a hősnek nem látszik jövő nagyrahivatottsága, miután első akcióbátorsága elakad, elmosódik és perspektívátlan a folytatását sejteni nem lehet. A harmadik részbeli szerelem és házasság pontosan indokolt a háttérben, lélektanilag, csak a napvilágra kerülése barátságtalan. Gábor ekkor gyógyul ki megrázkódtatásaiból, neuraszthéniájából, ezért olyan szanatóriumi a kedélye, bár a cselekmény helyszíni igazsága és mélabúja sokhelyt artisztikus és tündöklő szívhezszólás. Gábor írósága sem egészen szerves jellemtulajdonság, inkább az író szellemének líráját vezeti le, nem a hős ifjúságát. De ezek a megleshető gyöngék keveset zavarják a jó olvasót is, mert az író alakjait se hamis pátoszon, sem élettelen papírformán rajta nem kapja. Ismerőseinkül üdvözöljük őket, közülünk ujjal mutatunk reájuk, mint akiket már régen meg­ szerettünk. Az egyéniségek közt akad kabinetfigura is: az öreg Anna, idősebb Böszörményi házának vén cselédje, akinek megrajzolásában Ligeti remekelt és az erdélyi írás teljes nagykorúságáról tett bizonyságot. Gréte, az önállóskodó zsidó úrleány is kész alak, sikerült ellenképe a meghalt, odaadó munkáslánynak. Idősebb Böszörményi elmaradása az idő mögött, tragikus bűnének rokonszenves visszasugárzása, egész habitusa elhihetőbb az ifjú hős határozatlan kezdő férfikoránál, az el­ nyújtott passzivitásánál. Az ember azonban bólint, mikor Gábor visszafordul a nem­ zeti formák közé, még az is, aki nem helyesli a fordulatot, mert Ligetinek egykor szemére hányt szenvtelensége most erénye lett: a megfogott, megrögzített élet jobban igazol a legszebb reflexióknál is. Az élet még művészi ábráiban sem igazodik a szeretem-irányba, sem az ellenkezőbe, a jellem eltolódik az értelem útjáról és az akarat nógatása mellől, hogy a millió ős által megszabott ananké emelje föl vá­ ratlanul a férfijobbot: most és itt és erre kell követni a vér parancsát! Egy ember egymagában egész és ősszerfi nagyvilág, néhány elhúzó, haladó sejt az értelemből hiába tör a torha egész ellen, mely tompa muszájra enged egy nagyobb, a nemzeti s nem a legnagyobb, a világtestvéri egyetemesség parancsának. Reakció ez a világ­ nézet? Ligetinél csak rezignáció, nem a helyeslés, hanem a felfedezett élettapasztalat szomorúsága. Eleveelrendeltség, mely ellen tusázni férfigyönyör, de leveretni általa sem szégyen. Az író föláldozta a csorbítatlan Krisztusképet, az önmagunkszabta út végigjárását egy ötletes lélektani igazságért, mely azonban jóval gyakoribb az élet és regény találkozásakor. Külömben is férfias pártállás a minden oldalról fölhangzó célzatbőgés, a tendenciás írás korában merőben szembeállni a perszekutor-esztétikával!. — Lehűteni for­ radalmi és ellenforradalmi hevületeket, politikátlanítani a mindkétoldali kalandor­ erőszakot s ha valaki képtelen a haladásért önmaga húsának-vérének fölébe kere­ kedni, álljon félre mint jó és bölcs ember, aki nem akadályozza meg mások ön­ feláldozását. Ligeti hőse henyén ténfereg sokáig az élet forrpontjain, a haladás ta­ lálkozóhelyein, csak flörtöl az új világgal, határozott azonban akkor lesz, mikor „idézet lesz őseiből". S mikor megbocsát halott apjának és belső harmóniát talál, elfelejti a zsidó szalon tarka felszínét, melyben idegenül bolyongott, az up-to-date szellemet és a műromlottságot, mely mögött a boldogságért sír minden álfölény. A haladás pedig emberi vallás marad minden jobb és baloldali önkény alatt, mert a gondolat szárnyán suhog közöttünk. Kár, hogy Ligeti lírája adós maradt e fele­ lettel ama nyiltkérdésre, melyre regényének érzelmes befejezése utalni látszik. E magas értelemben jó regény nem is a célkitűzésével, hanem azzal állja a kri­ tikát, ami a regény feladata: embereket, életet és kort hamisítatlan fényben meg­ rögzíteni. Karakterekből csillogtatni az eszméket és az író külön világát tolakodás

6Sz

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK nélkül, háttéri fényforrásként a mű mögé helyezni. Ez az eddigelé legjobb Ligeti­ könyvben sikerült is, de talán még jobban marad meg az olvasó emlékezetében az a magyarázhatatlan hangulatkép, melyet az író érett stilművészete dalol ki ebből a korrajzból. Egykori hanyagságai alig érezhetők, a rutinié pléhnyelve eltűnt és meleg életszeretet, termékeny jóérzés hangzik föl a szenvedélyek és szenvedések Erdélyé­ ből. Ez is újság, szükséges védekezés a mai pokolban. Néhány önmagától mámoros és nagy részlet pedig az erdélyi és magyarországi legjobb regényírók közé emeli Ligetit: az öregedő Böszörményi a vicinálison, a vén cseléd a konyhán, a fiatal Bö­ szörményi első, meggyilkolt szerelmének felejthetetlenségére döbbenésekor, a halot­ tak napjának metafizikai kivilágítása, a rezonnőr-fiskális frissesége és a posthumus levél, a humánum legmaradandóbb dokumentuma. Ezekért fog ez a könyv tovább élni a támadóinál, akik egykor megtámadott apákként Ligetinek fognak igazat adni, mikor már nekik sem lesz igazuk. Igaza csak a művésznek marad. MOLTER KÁROLY

CSUKA ZOLTÁN: MINDENT LEGYŰRŐ FIATALSÁG (Versek, 1931.)

Zoltán nevével vajdasági magyar lapok, folyóiratok hasábjain, aztán, ha Cjólsukaemlékszem, a „Kéve" című vajdasági magyar lírai antológiában találkoztam.

Emlékszem egy szerkesztőségi jelenetre a Pásztortűznél. Az egyre jobban terjedő szabadversről volt szó, a vele legtöbbször összefüggő, a szabadversnek mintegy) tartalmi oldalát jelentő, kissé túlprogrammos „kozmikus", „kollektivista" és „tech­ nikai" költészetről. Erősen konzervatív író-kollégám kíméletlenül bírálta ezt az egész irányzatot, Kassáktól kezdve. Nem nagyon mondottam ellent neki. Nekem sem volt valami sok rokonszenvet keltő tapasztalatom ezen a téren. Abban a percben kezembe került Csuka Zoltánnak egy verse, már nem tudom, a „Kévében" találtam, vagy máshol, de olvasni kezdtem. Előbb magamnak, aztán egyszerre fel­ lobbanó gyönyörűséggel kollégámnak. Az első kilenc sor lenyűgöző erővel fogott meg, annyira, hogy sokáig nem birtam szabadulni hatása alól: „Két sínpár gyulladt vörösre a mozdony előtt, két lángoló kés az éjszakában a vonat fölött az éjszaka himbálódzott és részegen tántorogtak a csillagok, futottunk. Mögöttünk még Berlin villanyniagarája ködlött az égnek, valaki szólt: száz kilométerrel megyünk? — Jawohl! — felelte a német kalauz és már a szomszéd kupéra köszöntött." „Ez igen, ez művészet" mondta konzervatív kollégám is teljes meggyőződéssel, s arcán láttam azt a megütődött tiszteletet, amely csak valóban nagy és erős dol­ goknak jár ki. Igaz, hogy a vers, Csuka Zoltán „Kérdőjelek" című verse az idézett kilenc sor után feltűnően hanyatlik, laposodik, nem birja tartani a start nagyszerű színvonalát. De ez a kilenc sor önmagában is költemény, s példa rá, mit tud kihozni igazi költő és szerencsés ihlet mindenből: szabadversből, technikai kultúrából, sebes­ ségőrületből. Ez a kilenc sor az éjszakai utazás hiánytalanul tömör képe — ahogy a vonat elhagy egy metropolist. A rohanás őrült bizonytalanságában valami meg­ nyugtató, fölényes érzés is. Két rövid szó különös helyzeti energiája a rohanó, nyugtalan, izgalmas sorok között: „futottunk", ez a szó mintegy feloldja és be653

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK tetőzi a rohanás félelmét és diadalát. Aztán, ahogy a német kalauz kimondja ezt a szócskát: „Jawohl", fölényesen, hűvösen, egyszerűen, magátólértődően, „már a szomszéd kupéra köszöntve". A „villanyniagara" és a „százkilométer" itt valóban nem verstöltő technikai rekvizitum, hanem vershajtó motor, pompás rátalálás1 és elhelyezés. Kilenc sor „legmodernebb" és mégis abszolút művészet, mert teljes belső és külső harmónia. Azért elemeztem ezt a kilenc sort ilyen hosszasan, mert a költő e l é r t csúcsai közül való, s a költőt gondolatom szerint inkább a csúcsai, mint az átlagmagasságai után kell mérni. A „Kérdőjelek" című vers és annak e kilenc sora benne van Csuka Zoltán most megjelent kötetében is. örömmel találtam meg, mint régi drága ismerőst. E kilenc sorhoz kerestem méltó töredéktársakat, méltó e g é s z verseket is a kötetben. Van még néhány, mely e kilenc sor magasságába emelkedik, sajnos nem sok van. Ügy érzem, ami Csuka Zoltán erejét szegi, ami fárasztó, egyhangú, művészileg lehangoló kötetében, ami reminiscenciákra és modorosságra vezet, az éppen egy bizo­ nyos költői iskolának tudatos, vagy öntudatlan, mindenképen programos vállalása. Ami igazán szép és erős, az már tusakodás eredménye ezzel az iskolával is, az önmagából, legegyénibb látásából, nem iskolás motívumok halmozásából való. Modorosság nála az az új pantheizmus, mely igazán isteni magaslatot és nyugvópontot ugyan ritkán, „kozmikus összefüggéseket" azonban szinte állandóan talál. Minden érzésének, gondolatának, élményének, belső megrezdülésének valami kisugárzása kell hogy legyen az egész emberiségre, mások, mindenki sorsára, a világtérbe. Ezek a kozmikus sugarak gyakran felbontják, széttépik, eldarabolják azt az önmagában zárt kicsi kozmoszt, amelyet a vers mint műalkotás jelent. Teljesen megértem az emberiség és mindenség-ölelés hatalmas vágyát, de az élménynek kon­ centrálódnia kell, kristályosodási pontot találnia, hogy művészileg megjelenhessen. Csuka Zoltánnál nem ritkán mintha Komjáthy Jenő alaktalan világ-áradozásait látnánk rádióval, repülőgéppel, háboru-utáni gazdasági helyzetrajzzal és tömegnyomorusággal tarkítva. Gyárak kürtölnek, gépek dübörögnek bele ebbe a minden­ szerelembe, s a költő legszebb, legmélyebb egyéni szerelmei mennek tönkre ezen a mindenfelé szétrepűlniakaráson. Ahogy olvassa, olvassa az ember ezeket a verseket, s elérkezik egy-egy igazán felemelő, teljesen kicsendülő nyugvópontra, felsóhajt: Enfin seul! Végre egyedül van a költő lelkével, egyedül e g y öt l e n igazán megraga­ dott témával, s egyedül vagyunk mi vele. És végre: ez sem utolsó szempont: a sok „technikai" dübörgés-zakatolás után végre egy magányos hegedű sír fel a csilla­ gokra. Higyje el Csuka Zoltán és más is: ebben az egy magányos futamban benne sírhat az egész teremtett világ — program nélkül. Csuka Zoltán legszebb verseinek azokat érzem, melyek egy-egy tiszta, egyéni látáson keresztül, izolált, éles képen át mutatják meg a kollektív nvomoruságot. Ilyen a tántorgó rongyos ember víziója vállán a két fehér galambbal. Ilyen a „Sóhordó munkások a Dunaparton" komor, eredeti dallama, mely mintha a vontató Volgai hajósok magyar visszhangja volna. Ilyen a „Kubikusok' az ablak alatt" és főkép a „Kolduló favágó", a munkanélküliség rettenetes szobra. Ezekről mind érezzük, hogy konkrét, élő mintájuk volt. Azért hatnak, élnek és égetnek. Általános, vezércikk-témahangú pacifista költeményei közt is akad hatalmis és megdöbbentő egy-egy. Leginkább megfogott a „Megátkozott fiatalság", egy husza­ dik századi, háborúutáni, talán háborúelőtti, új hangszerelésű kérdés: „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?" Csuka Zoltán kötete elé poétatársa, a nála higgadtabb és egyensúlyozottabb Szenteleky Kornél ezt írta többek közt: „Ebben a háborúutáni fiatalságban már semmi sincs a tizenkilencedik század fiataljainak démonikus, sőt borzalmas szertelenségéből, Shelley, Petőfi, Puskin, Hölderlin és Rimbaud végzetes fiatalságából. Ez 6j4

->^ KÖNYVEK ÉS ÍRÓK az új fiatalság a szivárvány hídján menetel, a holnap bizonyosságait várja tiszta ön­ tudattal és lankadatlan hittel. Lépése kemény, a hite nagy." Nem látom, hol van itt Szenteleky igaza a múltra nézve, de nem látom a jelenre nézve sem. Volt-e szertele­ nebb és végzetesebb fiatalság a mainál? M á s a szertelensége, de nem szerencsésebb. Csuka Zoltán fiatalsága sem „mindent legyűrő fiatalság." Nem tudom, meg­ gondolkozó szerénység nyomatta vele könyvének borítéklapjára k i s kezdőbetűvel nemcsak a címet, hanem még saját nevét is? De mi ez, ha nem modorosság? És vájjon nem modoros szertelenség-e, mikor B e n z i n é s e m b e r v é r című, külön­ ben nem utolsó versében a repülőgép keringését kifejező „száll" igét úgy szedeti a vers közepén, hogy az ötször ismétlődő ige a repülőgép mozgását, vagy több repülőgép égen mozgó sorrendjét ábrázolja? Vagy különösen költői és kifejező-e az ilyen primitív fogás szintén ugyanazon vers közepén?: hahó hahó hahó hahó hahó

a vihar a madár 3 az anyag 8* a motor tú az ember

r

Ezektől s hasonlóktól Csuka Zoltánnak szabadulnia kell, ha igazán szép szabad­ verset akar írni. Igazán szép szabadverset írni igen nagy dolog. Vissza nem élni a szabadsággal. Kötöttnek maradni a kötetlenségben. Az igazi magas költészet ma már lassan fordul vissza a szabadverstől, mint érdekes kirándulásról egy új klaszszicizmus magaslatai felé, ahol igazibb és állandóbb otthona van mégis a poézisnek. Jegyezzék meg ezt, s vigyázzanak tehát a szabadverselők. REMÉNYIK SÁNDOR KÉT ŰJ BABITS-KÖNYV Babits Mihály írásainak hátterében örökéletű nagy gondolatok élnek: Euró­ pa, emberiség, lélek, kereszténység. Ilyen távoli napoktól kapja melegét az a vi­ lág, amelyet nemes szelleme idéz. Ilyen hűvös messziségben él a szív, amely írá­ saiba a vért löki. Ilyen komplikált sok­ rétegű mélyben járnak a rugók, amelyek mozgásba hozzák azt az életanyagot, amelyből képzelete f o r m á l . . . Szimbó­ lumokba fúl vagy menekül minden; a szó nem száll mindennapi könnyűség­ gel, sokszázados nehéz súlyokkal terhes; mai értelmén túlhalad, többé válik ön­ magánál. Az ilyen szó piacra nem hull, nehe­ zebb és nehézkesebb annál, semhogy di­ vatos, napi csemegévé váljon. Titkai és szépségei egy hajtásra nem ihatok ki. Az ilyen szavak művésze egymaga lehet a Költő, a Művész, aki egymaga foglalja el a helyet a lélekben, amelynek a vi­ lágot mutatja és magyarázza. Nem véletlen az, hogy Babits min­

dig felidézi megnyilatkozásaival ellen­ téteit. Amit ír, nem könnyű és szivár­ ványos buborék-ragyogás, amely alig lebben fölfelé, szétpattan a hűvösebb régión. Babits nemcsak a lényéből, ter­ mészetes művészi adottságaiból ere­ dően, hanem tudatosan is más, mint az irodalom tiszavirág-játékosai. Természetes, hogy a mának múló romantikája helyett szívesen menekül évezredes költők műveihez. Két új könyve közül is az egyik (Oedipus és egyéb műfordítások) műfordításainak nagyobb gyűjteményét tartalmazza. Szinte azt mondhatni, ezek a fordítá­ sok eredeti alkotásai a költőnek. Nem­ csak nyelvmesteri, művész-technikai té­ mák, ezek az ő egyéni mondanivalói is. E g é s z szükségletei a léleknek; a költőről szólnak. Az ember története nem mozdul. Oedipus ma él belegomolyodva és elvakulva sorsába, nem is tudva: a bűnöknek milyen emeletes tornyán ül. A „Vihar" meséje és Prosperója a mából költözött a múltba át, hogy mesés régi országokban játékosan *55

KÖNYVEKÉS ÍRÓK elrejtse magát. És Goethe Iphigeniája még időben sincsen messze, görög me­ zében hordva a keresztény humánu­ mot. A kötet végén gazdag műfordítói termésének pompás csokrában a költé­ szetnek majdnem minden színe ott van: nyugtalan, magát kereső művészleiek járta bennük végig a világ költé­ szetét. Nem gyors megrendelésre a ki­ adónak készültek ezek a fordítások, ha­ nem a költőnek, aki a maga kifejezését keresi. A másik új Babits-kötet (A torony árnyéka) műfaji alcíme: „Mesék és no­ vellák". Igazában elég volna, ha csak „mesék" állna alcímül, mert a Babits novellái között alig akad olyan, amely­ ben ne volna valami fantasztikus, egé­ szen meseszerű elem, amellett hogy egyik-másikban a valóságnak szinte fa­ nyar, vaskos képeit halmozza fel. A két elem egymás mellett és keverten áll. Babits költészetének általános jelen­ sége ez: egyik végletében gyöngéd, fi­ noman szárnyalni vágyó, menekülő költő; a másik végletében pedig a ke­ serűen vigyázó, a költőt mindegyre a földön fogságban tartó reálista. A szel­ lem harmonikus, stílusos kereksége
S-

nyékben vagy folyóiratokban meg­ jelent novellák között felejthetetlenek vannak. Ilyen elsősorban a kötet ve­ zető novellája: a „Mithológia". Ez a Herkulesről szóló mese mélyértelmfi vonalaival, fülledt, buja, rendkívül gaz­ dag, plasztikus tablóival és nyelvi ké­ peivel: egyéni és felülmúlhatatlan. Minden érzékelhetően, kísértetiesen va­ lóságos, és mégis csupa valóságfeletti, mithológikus és szimbolikus... Ez a novella, emlékszem, 1918 végén a legfülledtebb, külső zajokkal legtelitettebb, a lélekre legjobban ránehezedő időkben jelent meg a „Nyugat" hasáb­ jain. Meséjével, művészi rekvizitumaival, külsejével a legmesszebb állt az időtől, amely napvilágra hozta. És mégis: emlékezetemben maradt azóta is, nem lehetett elfelejteni. Most, hogy kö­ tetben előttem állt, a művész hatalmát éreztem meg rajta; a művészt, aki valóban meg tudja teremteni a maga világát, még a legnagyobb fegyverzaj­ ban is. Ez a novella a legteljesebben babitsi: tartalmi anyagával és művészi eszközeivel egyaránt. Mert a kötetnek van több olyan darabja is, amely csak Babitsból ad valamit, de nem adja az egész költőt, nem teljesedik ki belőlük az egész babitsi világ. Érdekes részei a költő oevre-jének és érdekes olvasmá­ nyai annak, akit a költő már egészen hatalmában tart s aki minden sorát is­ merni akarja. Ha jelennek is meg magyar köny­ vek, igazában olyan szegény ma a ma­ gyar irodalom. Alig van egy-két biz­ tos és rendíthetetlen költője. Általában inkább könyvei vannak, mint költői. De ezek között is az élen áll Babits. Ojak, akiknek a lelkét „új" idők for­ málták, alig jelentkeztek. Ezeknek in­ kább csak szószólóik vannak ma még, csupán a vágy él és nagy utánuk. Bi­ zalommal, csalódás félelmei nélkül ma is az ilyen könyv után nyúlhat a ma­ gyar olvasó, mint a Babitsé. Magyar költő, akin átfutnak a világlélek ideg­ szálai; a jelené dúsan rakodva a múlt kincseivel s a jövő termékeny magvaival megáldva. Kovács László

"s^KÖNYVEK ÉS ÍRÓK A költőről vajmi keveset lehet mon­ dani még. Könyve, az E l s ő é n e k , in­ kább csak az a kapaszkodó, melyet meg — Versek. Amicus-kiadís, 19J1. — kell másznia mindenkinek, aki tovább Kedves, tisztaszemű jó fiú ez a Ró­ akar repülni a csúcsról. Átélése az élet nai Mihály András! Tizennyolcéves legelső élményeinek, ráébredés a puszta poéta, aki szelíd arccal áll meg előtted lét csodálatos voltára, rábukkanás a és néha olyan érdekeseket tud mondani, kollektivitásra s végül — nagy művész­ hogy felkapod fejedet a tőzsdei számok elődök gesztusainak másolása. (Adyra közül s nem veszed észre, ha csörög a különös-nagyon rácsodálkozott egy-egy versének megszülése előtt.) telefon asztalodon. Már magában az is különös, hogy ti­ Ám sokszor kapaszkodás közben is zennyolcéves fejjel költő valaki. Dél­ suhognak már a szárnyak. Kedves és a előtt talán még felborzolt hajjal druk­ poétikuson túl is komoly, amikor észre­ kol az iskolapadban, de este végigsétál veszi és sajnálja önmagát, a b o l d o g ­ az Oktogonon és Ezekiel próféta sza­ t a l a n k i s k r e a t ú r á t , akivel játsza­ kállát érzi az arcán, töméntelen bölcses­ nak a véletlenségek s a k i m e g n e m ségtől súlyosan. Nagy dolgokon törődik, i s m é t l ő d i k m á r s o h a az i d ő ­ kinyúló szellemi rőfrúddal méri a föl­ b e n . Rájön az élet felelősségére: a gö­ det, hogy megállapíthassa rajta saját­ d ö r b e m a g a m n a k k e l l b e l e t a ­ maga és mások helyeit. Ó, a régi tiztn- l á l n o m . Innen már csak a szomszéd nyolcévesek mások voltak! Dehogyis uccába kellett befordulnia, hogy egyik tudták, mi fán terem világválság, esz­ későbbi legsikerültebb versében rátalál­ mék küzdelme, forradalom, régi meg új jon az emberközösség parancsaira, a ember, ezerarcú szenvedés. Élték az ig- kollektivitás póznélküli, meleg kényel­ lói diákok életét s estére szerenáddal ké­ mére. ( L a s s ú s é t a e s t e a K ö r ­ szültek a Jucikák, Mancikák, Iluskák ú t o n . ) összetalálkozik egy rongyos ablaka alá. Ha olykor próbáltak verse­ kis kifutófiúval és hirtelen fölfedezi, ket írni, csak érzelmes szívbéli állapo­ hogy nagyon szereti. Aztán lépten-nyo­ tuk krajcáros zsebtükrei lettek azok is s mon történnek hasonló csodák. legfeljebb xr. önképzőkört vezető tanár Legmelegebbé azonban akkor válik a urnák szolgáltak különösebb örömére . . . fiatal poéta, amikor elzárja ablakát a Viszont Rónai Mihály András férfi, Walt "Whitman-i perspektívák elő! s akinek b ö l c s ő j e k ö r ü l a v é r egyedül marad az egyén kedves inti­ e g e k r e z e n g e t t , k i az O r s z á g ­ mitásában. S e m m i k ü l ö n ö s című h á z - t é r e n d é l e l ő t t m é g j á t ­ versében csakugyan nincs semmi külö­ s z o t t s d é l u t á n m á r p a r á d é s nös, csak néhány döcögő sor, néhány k i v é g z é s e k e t n é z e t t , a k i t m i n ­ csikorgó rímj pár pongyola közhely és den s z i m b ó l u m o n v é g i g v i t t összhatásában mégis ez a vers meleg­ az é l e t s a k i b ő l h é t é v e s f ő v e l szik leginkább költeménnyé, mert a kis­ f á j ó f é r f i t k o v á c s o l t . (Saját val­ fiú intim panasza piheg belőle. Vers­ lomását idézem, bár nem szószerint.) hez, ritmushoz, muzsikához alig tud, ne­ Nem kész költő, de majdnem kész em­ héz keze van az ecsethez is. Itt-ott mégis ber, aki rátalált a legfontosabbra, amit gyúlnak ki már szép színek a tétovázó egyedül érdemes tudni s amire senkit ujjak nyomán. A P a u v r e p é c h e u r sem lehet megtanítani. El kell fogad­ és az El G r e c o pár sora már arról a nunk úgy, amint van. Nem csodagyer­ műgondról beszél, mely az egész köny­ mek-számba, hanem a kor érdekes, de vecskéből általában hiányzik. természetes hajtásaként. S ennyi az Várom Rónai Mihály András követ­ egész, amit tenni lehet vele, regisztrálni kező könyvét, mint folyóiratban meg­ és üdvözölni, mert nem az a típus, aki kezdett érdekes regény folytatását. Aki a m e r e n t i-cédulákat pirulva veszi át pár nagyszerű művész-indulás után lá­ a tanító-bácsitól. tott már lassudást és megállást is, neheRÓNAI MIHÁLY ANDRÁS: ELSŐ ÉNEK

657

zen mer jóslatot mondani a Rónai Mi­ hály András költői pályafutásáról. Anynyi azonban biztos: csillagai a tehetség, bátorság és eredetiség jegyében állanak. Horoszkópja minden széppel biztató. Dsida Jenő. GEORGES DUHAMEL: GÉOGRAPHIE CORDIALE DE L'EUROPE — Paris, Mcrcure de Francé kiadása. —

Paul Morand híressé vált azzal az ál­ lításával, hogy a modern szellem föld­ rajzi, nem történelmi irányt követ. A mai embert inkább a térbeli, mint az időbeli távolságok érdeklik. Ennek az elvnek megfelelőleg soEa nem utaztak a francia írók annyit, mint mostanában. A híres meghatározás, mely szerint a francia olyan ember, aki nem ismeri a földrajzot, többé nem érvényes, — leg­ alább is a francia írókra nem. Az út­ leírás ma a legkedveltebb irodalmi mű­ fajok közé tartozik Franciaországban. Paul Morand mellett e műfaj egyik leg­ kiválóbb művelője Georges Duhamel, akinek háborús regényei joggal tettek világhírre szert. Legújabb útleíró köny­ vét, mely G é o g r a p h i e C o r d i a l e d e l ' E u r o p e címen nemrég jelent meg, csak a múlt évben Amerikáról írott, rendkívüli feltűnést keltő úti könyvével kapcsolatban érthetjük meg teljesen. „Én olyan parasztoktól származom, akik évszázadok óta a legnagyobb sze­ retettel termesztenek vagy ötven féle szilvát és mindeniknek megérzik az öszszehasonlíthatatlanul finom ízét" — mondja Amerikáról szóló könyvében Duhamel. Nem csoda tehát, ha nem vi­ selkedik rokonszenvvel az amerikániz­ mus iránt, mely csak sorozatokban tud termelni és eltapossa az egyéniséget az emberben épp úgy, mint a dolgokban. „A hangyaboly itten megakadályozza, hogy lássuk a hangyát — a börtön el­ rejti szemünk elől a bebörtönzötteket." Duhamel szerint nincs olyan haladás, melyet a szabaHság árán volna érde­ mes megvenni. De a szabad Amerika, szerinte, csak rabszolgákat foglal magá658

-**v

ban. „ ö n ö k — mondja amerikai isme- '
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK kinteni." Duhamel szívből írott föld­ rajza az európai Európáról alighanem szintén ezek közé a könyvek közé tar­ tozik. L. ÉJSZAKAI KIÁLTÁS — L Szemlér Ferenc versei, Kolozsvár, 1930, Minerva —

„El kell mondani, amit e titkos elektromos hullámok beszélnek, mert én hangszóró vagyok, még nem tökéletes, de talán egyszer, ha elültek a mellékzörejek, akkor tisztán fogok beszélni, s igazat." önkéntelenül, mosolyogva kínálkoz­ nak ezek a sorok, mikor ennek a ro­ konszenves, tehetséges fiatal költőnek a verseiről kell megemlékezni. Egyiké­ ről azoknak a fiatal költői erőknek, amelyek itt az erdélyi úi világban tá­ madnak; gyökereikkel ebben a kicsi földben állanak, de virágos karjaikkal elnyúlnak messzi horizontok felé, sőt az „univerzum"-ot ölelik körül. „Bu­ karest uccáin bolyongott" már zsenge korban keresve a jövőt, ő már nem el­ veszett nagy szerelem után húzódik meg Erdély kis fészek-szerelmében, hogy szárnyaival — úgy érezze — bele­ verődik a kicsi ország határaiba. Ö már itt lett ember, otthonosan jár az új hatalom dzsungelében. Új erdélyi magyar, nemes ércdarab az úi kohó­ ban. Dalába nem hull észrevétlenül is elveszett kincsek után a könny, az élet­ ben van, s ha nincs is egészen hazája itt, nagy a világ: elnyújtja karjait a ha­ tárok felett. Kötetének nincs talán egy verse sem, melyből ne érdekes, igazi poéta ember szólna hozzánk, de egész ritka viszont az olyan verse, amely zavar nélkül vinne végig első sorától az utolsóig. Szépen intonáló, költői lebegésfi sorok után mindegyre az „univerzum" üres szava kong be vagy „monoplán" berre­ gése zavar meg, esetleg hangszóró recscsen, vagy „akkumulátor" sül ki. Az erdélyi fenyvesek között szokatlan han­ gok. Mellékzörejek a hangszóróban. Pe­

dig mennyivel többet mond ez a szó: „világ", mint az „univerzum". Egyik laboratóriumi szűk szó, a másik zenél, mint a zsibongó ucca, s a kis bogártól egész az Istenig nyúl f e l . . . És az em­ léknek is nincs-e gyöngédebb, raffináltabb és tökéletesebb járműve, mint a monoplán? Még ha a fecske szárnyai­ val repülne be régi ereszek a l á ! . . . Hiszen lehet, néha talán harmoniku­ san suhan át egy-egy versen a száguldó autó képe, s talán az Isten is művészi­ leg látható lesz, amint ott ül az „uni- • verzum" volánja mellett. De az ilyen szavak, mint zeppelin, ballon, volán stb. a vers gyöngéd márványát megrepesztik. Technikai zajuktól szétporlad a szavak művészien induló lebegése, szá­ guldó masinák szelétől elverődik, a li•rai hangulat szálló i l l a t a . . . Más az, ha valaki felhőkarcolók között nő fel, ha a világ ilyen képekből épül a lelkében, s vikendek csodája neki csupán a mi ősi képanyagunk; de az erdélyi poéta verseiben akart kitárulkozás csak a tech­ nikai világ képeinek mindegyre-való felbukkanása. És különben is mennyire merevek ezek a képek és hasonlatok a lélek hasonlíthatatlan és kifejezhetetlen mozdulataira. A technikai kép zárt és gépies a természeti és emberi kép szim­ bólumokkal terhes puhaságához képest. Aki csupán ezeket a technikai rekvizitumokat ölti fel, „univerzum" köpe­ nyeget borítva magára, hogy így mo­ dern verseket írjon, azzal nem is érde­ mes törődni. De I. Szemlér Ferenc iga­ zán költő, jó hangszóró, csupán mel­ lékzörejei vannak: ha ezek elülnek, tiszta és igaz lehet majd a hangja. Koz­ mosz helyett inkább a mikrokozmosz­ ról fog akkor szólni, amely legalább olyan színes és titkos, mint a koszmosz, s régi csodáival, sőt éppen ezek­ kel marad mindig új. Mennyivel érde­ kesebb a monoplánnál az ember, aki benne ül, s talán a noteszében őriz egy préselt ibolyát, amelyet rezgő bo­ kor árnya alatt s fülemüle-dal közben egy kislánytól kapott. Mennyivel ha­ tártalanabb motorikus erő lehet egy ilyen kis préselt ibolyában is. Hiszen jó az, ha a mának lármája a versbe be659

IDODALMI KRÓNIKA leszfirődik, de ne legyenek csupán előrángatható kulisszák ezek a technikai képek a kimeríthetetlen örök regény, az e m b e r mögött. Az I. Szemlér Ferenc hangja, a közben mindig felcsillanó igazi hang: ablakottáró, őszinte emberi szó, erdélyi magyar költő hangja. Kicsit még romántikusan, ^ ifjan bölcselő, halállal filozófáló, évszakok futó járásával játszó.

IRODALMI

De a nem mindig mélyről szakadó és megszenvedett szépségeket hozó hangot is, még a pózt is, amely ma még inkább kivülről, mint bentről néz, hiva«>tt t o 1 1 W 2 * és költő formálja. Vér­ seskönyvét érdemes kézbevenni, figyelni kell rá azok között i fiatal erdélyi ma­ gyarok között, akik a költői örökséget átveszik és tovább adják a jövendőnek, Kovács. László

KRÓNIKA

BÚCSÚ KUNCZ ALADÁRTÓL A Rámpa című bukaresti irodalmi és művé­ szeti napilapban Emil Isac, a kitűnő román költő az alábbi szép vezércikkben áldoz Kuncz Aladár emlékének. Meghalt egy jóbarát, egy író, aki vérében hordozta íáris hevét, melyet szere­ tett, melynek klasszikus kultúráját úgy szerette, hogy szebben már nem is lehet. Kitűnő író, az igazi művészek nagy családjából, múló ellenségek és brutális szenve­ désekre való emlékezés nélkül. A gall szellem szenvedélyes művelője, aki egy tragédia terhét őrizte szivében, egyike azoknak, akik sohasem gyűlölnek senkit, egyike azok­ nak, akikkel kételkedés nélkül lehetett beszélni az emberiség jövőjéről, barátságra kész mindenki iránt, aki az életben csak alkalmat lát az ember szeretetére, az igazi humanitás minden ideáljaival. Együtt gyermekeskedtünk Kolozsváron. Szomszédok voltunk, kertjük ősi há­ zunk közelében terült el, sosem választott el bennünket semmi megaláztatás, együtt futkostunk előbb lepkék, azután virágok, majd az asszonyi mosolyok után és szi­ vemre tett kézzel esküszöm: mindig jó, bölcs és tiszta maradt. Fiatalon halt meg, egy elkinzott ifjúság után, alighogy megkezdhette a nagy művet, amelyet tiszta mű­ vészetnek neveznek. Szeladon volt, a boldogság kovácsa, drága Kuncz Aladárom, intellektuális arisztokrata fia, kolozsvári életed utolsó évei a becsületes magyar munka évei voltak, szeretted a becsületes románt és volt bátorságod megegyezést keresni a román és magyar írók között. Ady barátja, a francia klasszikusok hűséges fordítója, a kolozsvári Helikonban mindig kiemelted a talentum erejét, bárkié volt is az. A Helikonban nem a szolgai lojalitás hamisságával, hanem azzal a meggyőző­ déssel közölted román írók műveit is, hogy a világ írói egyetlen családból valók, amelyben azért gyűltek egybe, hogy megismerjék egymás beszédét, mosolyát és könnyeit. És Kuncz Aladár embernek is, írónak is tökéletes volt, finom, civilizált, szerény, teljesen nyugati ember, diplomata, jóízlésfl, aki népének nyílt lélekkel szolgált, menten minden elavult türelmetlenség mételyétől. Tökéletesen számolok azzal, amit állítok: ahogyan a romániai magyarok nem bővelkedtek ilyen jellemekben, mi románok is szűkében voltunk a litterary gentleman-eknek, akik kellő erővel hangsúlyozzák egy kultúra jogait, anélkül, hogy azt más kultúrák hátrányára túlbecsülnék. Kuncz Aladár őszintén becsülte a civilizáció haladását minden népben. Minden tehetséget tisztelt, örvendett a szép versnek, a toll, 660

IDODALMI KRÓNIKA az ecset, a véső erejének. Politikus urak, akik a szeretet ragyogó fonalát rekedt pátosztokkal hevítitek, tanuljatok a népek költőitől, mert a győzelem titka:, szeres­ setek, szeressetek, szeressetek! Szeressétek a napot, a gyermekek könnyét, az anyák mosolyát, — gyűjtsétek koszorúba a jó gondolatokat, amelyek a népek közti megértés igazi kovácsolói, tegyétek le a költők sírjára, és hangjuk elhangzik mindenüvé, akármilyen is a csen­ gésük, mert az arany is mindenütt egyformán cseng. Ez a magyar író is lehetett volna: „ellenség". De nem volt „barát" sem, mert ember volt. Bármily kevés legyen is egy földi élet célja, ennek az írónak élete bizonyság volt, hogy nem kell okvet­ len fogakat csikorgatni, üvölteni, késssel fenyegetni, hogy lehetséges az embereket a szeretet mágikus szavával békíteni. Az istenek titka ez, akiket oly gyakran alázunk meg tetteinkkel... Nem azonosítom a román irodalmat az én könnyes hangommal, mert én is csak költő vagyok, akit hasonló szenvedések gyötörnek... De kérem tár­ saimat, hogy higyjenek nekem és sajnálják velem együtt, sajnálják kimondhatatlanul annak a nagy és ifjú tehetségnek elmúlását, aki Kuncz Aladár volt. Ha bankár, feje­ delem, katolikus püspök lett volna, vagy a magyar kisebbség vezére, talán értesítették volna haláláról az érdekelteket... De csak író volt és mégis több volt, mint az opportunitás egyik vezetője: lélek volt. S a lélek él a térben és időben, anélkül, hogy múló testbe volna zárható, a lélek óriás, gyökere nem a föld és mindenütt él mint a nap, amely nem halhat meg soha; ahogyan Te is, drága Kuncz Aladár barátom (emlékszel-e filozófiai vitáinkra) foly­ tatod az életet egy gyermek mosolyán, aki százados kertünkben énekel s piros rózsá­ val mutatja egy fehér bárány útját.

SCHUBERT TÓDOR rodalmi folyóiratok megszokták, hogy a költő és író nevét jegyzik föl, művét Iolvasó, közlik, vagy művéről emlékeznek meg. A költőnek és művének befogadója, az messze áll, elveszve a tömegben, névtelenül. A büszkébb, magabizottabb magyar időben talán érthető és jó is volt ez így. A költő, távol egyénisége büszke várában, műhelye exkluzív magányában, arisztokra­ tikus magasban szinte azzal a tudattal élt, hogy a világnak van csak szüksége reá. Nem állt kéz a kézben testvérként olvasójával. Így volt ez lendületes, büszke magyar időkben, amikor nem kellett külön is, tudatosan vigyázni kultúránkra, pallérozott életünkre. Ma szétszakadtunk. Kultúránknak sok kis fészke épült, egymástól messze, tuda­ tosan vigyázva, hogy a szellem szétszórtságunkban ne pusztuljon el mostohán. S a kis közösségekben kiemelkedett szerény ismeretlenségéből az olvasó. Testvérként, kéz a kézben áll a teremtő művésszel a magyar kultúra őrhelyein. Az Erdélyi Helikon írói idei marosvécsi találkozásukon megemlékeztek egy kis csehszlovákiai városka bankigazgatójáról, Schubert Tódorról, akit közülük senki személyében nem ismert. De tudták róla azt, hogy a magyar könyvnek nemcsak olvasója, hanem szivének tiszta ösztönzésére lelkes propagálója, nemes barátja; aki polgári gondjai közé természetes indíttatással és önzetlenül vette fel a magyar iro­ dalmi kultúra gondját. Nemcsak híve, hanem híveket toborzó vezére lett társadalmi körében a magyar könyv ügyének. A marosvécsi találkozón megjelent írók azt határozták, hogy aláírásukkal ellátott díszes levelet küldenek Schubert Tódornak. Költő és íróművész az olvasónak, a mű szerető befogadójának, és lelkes propa­ gálójának. Az Erdélyi Helikon írói a következő szövegű levelet küldöttek Schubert Tódornak: 661

ÉSZREVÉTELEK A nagy magyar szétszóródás után immár hatodszor gyűlnek össze Erdély magyar írói a marosvécsi várban, szimbolikus sziklafészkében a szellemnek, mint utolsó összetartó erőnek és végső menedéknek. Az egybegyűk írók innen küldik üdvözletüket és e betűkbe metszett meleg hálájukat Léva városába, Léva városában Schubert Tódor úrnak azért az önzetlen, testvéri magyar munkáért, amellyel ügyünket, az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh ügyét felkarolni szíves volt, s ezzel nagyban hozzá­ járult a sokfelé szakadt magyarság szellemi egységének megőrzéséhez. Legyen számára ez a pergament a testvériség nemeslevele, amint annak érezzük mi is, mikor részére kiállítjuk és mindnyájunk aláírásával megerősítjük. Kelt Marosvécsen, 1931. július hó. BT. Kemény János, Kós Károly, Reményik Sándor, Molter Károly, Lakatos Imre, Kádár Imre, Makkai Sándor, Tabéry Géza, Kovács László, Dsida Jenő, Ligeti Ernő, Kacsó Sándor, Gr. Bánffy Miklós, R. Berde Mária. A levél szövegét Reményik Sándor írta, Kós Károly másolta pergimentre régies díszírással; a levél művészi bőrtokját Rohonyi Antal könyvkötőmester ké­ szítette el. K.

É S Z R E V É T E L E K HOL KEZDŐDIK A ROMÁN-MAGYAR KULTURÁLIS KÖZELEDÉS? Le Mois című francia folyóirat ismerteti Székely Mózes „Zátony" című A regényét. A C u v á n t u l a francia cikket viszontismerteti és ennek á p r o p o s -

jából vezetőhelyen cikket közöl „ M a g y a r i r o d a l o m T r i a n o n után" címmel. Ez a cikk érdekel bennünket. Azért, mert ellentmond a mi gondolkodá­ sunknak és azért is, mert gondolkodásunk ellentétén keresztül közelít is bennünket egymáshoz. A cikk szerzője többek között a következőket állítja: „Trianon után a magyarság elhelyezkedése és az új politikai körülmények r á k é n y s z e r í t i k az erdélyi magyar írókat, hogy egy „allegorikus és egy direkt (?) manirt" vegyenek fel. Az erdélyi írók allegorikus írásai n e m t e r m é ­ s z e t e s eredetűek, mert azokat az új román rezsim kényszerítette ki, mint általá­ ban a cenzúra és a politikai elnyomatások idején. Trianon- után a magyar irodalom kétféle trombitán harsonázta Erdélyt. Az egyik rézből való és próféciákat zeng, mint V é g v á r i k ü r t j e , a másik finom szimbólumokat használ, mint az Á p r i l y féle irodalom javarésze. A Reményik versei is mentesek a sovinizmustól, de az erdélyi hegyek csúcsait nosztalgikusán énekli meg." (Itt idézi Áprily „Tetőn" című versének két utolsó sorát, abban a kegyes hiszemben, hogy e sorokat Reményik Sándor írta.) E bevezető szakasz után részletes ismertetés következik Székely Mózes Zátonyáról. A cikkíró, akinek állásfoglalása irodalmunk felé inkább rokonszenves és jó­ indulatú, a tévedések és a helytelen beállítások egész sorozatát követi el. Alapjában véve nem is vehetjük rossz néven tőle, hiszen a magyarországi magyar irodalom részéről is nem egyszer bosszantóan felületes megvilágításba kerülünk és mindun­ talan érezzük, hogy odaát íróink csoportosítása, rangsorjelzése a tárgyi ismeretek hiányát árulja el. E tévedések miatt azonban a kapott és tovább adott kép vagy ingadozó, vagy hamis. Meg kell mondanunk tehát, hogy a Reményik—Áprily nevei 662

ÉSZREVÉTELEK szerint történő csoportosítás épp olyan önkényes, mintha mi a modern román iro­ dalom eszmeáramlataira — beleértve az egész román szépprózát — a Tudor Arghesi vagy Minoiescu költészetének ellentéteiből igyekeznénk általános jellegű tüne­ teket, sőt törvényszerűségeket levonni. Az erdélyi írók szeretik Erdélyt — hogy a csodába ne szeretnék? — a szász költők is szeretik, az erdélyi román költők is, megragadja őket is a természet, sőt allegóriákra is serkenti, szeretik á népet is és az ő irodalmuknak is közös sajátossága, hogy bizonyos nagyvárosi irodalmakkal szemben a nép kollektív céljainak szolgálatába állítják tehetségüket. Megtörténik igen gyakran, hogy az erdélyi irók legélesebben állást foglalnak olyan törekvések ellen, amelyek az erdélyi magyar nép megsebzésére irányulnak és harcosok anélkül hogy irredenták, ellenzékiek, anélkül, hogy vaktában rombolók lennének. És ha a cikkíró úgy találja, hogy é p p e n Székely Mózes könyvével kapcsolatosan kell tennie enyhén korholó megjegyzéseket, úgy nekünk viszont meg kell állapítani — éppen úgy ahogyan ezt a magyarországi irodalom felé is megállapítottuk — hogy a Zátony eszmemenetét, végkövetkeztetéseit elutasítjuk, gondolkodásunktól idegennek tartjuk és írója képességének elismerése mellett is hibáztatjuk, hogy szomorú életünk egyes jelenségeit a zsurnalisztika keresztcímes területein hagyva, nem emelte fel a k ö l t ő i igazság magasabb régióiba. Nem az ellen van kifogásunk, hogy leplezetlenül megírta nz elnyomatás brutalitásait, de hogy a megírt anyag nem vált az erdélyi humánum éltető forrásává, egy szóval: nem volt i g a z i művészi munka. Ez a könyv nem Erdélyben jelent meg, nem csupán szellemében, de megjelenési helyével sem, nem szerves terméke az „erdélyi" irodalomnak, — szerzője az anonimitás jótékony homályába rejtőzködött, már pedig a mi irodalmunk ott kezdődik, amikor az író ezer százalékosan, saját nevével meri vállalni munkáját. Tiszteletreméltó megállapítás a cikkíró részéről — bár előbbi fejtegetéseivel kissé hadilábon áll — amikor ő is elismeri: „Nem tagadhatjuk meg annak az etnikai közösségnek az érzelemvilágát, amelyet egy ezredéves uralom alatt annyira favori­ záltak. A tizenhárom esztendős román impérium után nem kérhetjük, hogy felejt­ senek el mindent a múltjukból, mert éppen mi, az erdélyi románok tudnók még­ mondani, hogy mindez milyen nehéz. Sem argumentumokkal, sem kényszerítő esz­ közökkel nem akarunk senkit meggyőzni az idők változásáról. Akklimatizálódást ilyen eszközökkel nem lehet úgy sem előmozdítani és egyedül az idő hozhat jó eredményt. Az idő —• demonstrálás és irredenta áramlatok ellenére is." Ember­ séges szavak, jól esik kihallani a fülnek a romániai duhajok őrült kakofoniájából! Hát persze, hogy az i d ő ! Az idő tanulságait mi is halljuk, elmélkedünk is rajtuk. És ha jó szót hallunk, arra jó szó a válasz: Akarjuk, hogy ne legyenek félreértésüek közöttünk! Akarjuk, hogy jobban megismerjük egymást. Tizenhárom év népi együttélésének csak az lehet a kölcsönös tanulsága, hogy a jövőben inkább be kell hatolnunk egymás gondolkodásába. Román-magyar kultúrközeledés? Az. Hát csak a kereskedelmi kamarák közeledjenek egymáshoz?! Nem tudom, hogy a románok hogyan vannak velünk, de mi folyton folyvást érezzük, hogy a kultúrközeledés terén milyen kevés történik. Nem mintha verseket nem fordítottunk volna egymástól, színdarabokat is, (lehetőleg élő politikusok és sze­ replő társadalmi vezéregyéniségek tollából). Ám ez kevés az üdvösségre. Ismernünk kell a másik nép szellemi világát. Hézagosan kikapcsolt versek önmagukban véve éppen olyan hézagosan magyarázzák meg a másik nép szellemi világát, mint politikai pártjainak és uralmi szándékainak ismerete. Engem például nem elégít ki, hogy a kö­ telezőnél többet tudok Argetoianu vagy Stere Konstantin életéről, inkább szeretném tudni, hogy miként jött létre a román polgári társadalom, hány és milyen termé­ szetű könyv fogy a regátban, miként hatnak a román közönségre a kor eszméi, hogyan lankad, vagy duzzad vallási öntudata, mit tart rólunk, kisebbségekről, nem 663

AZ ERDÉLYI HELIKON HÍREI csak egy Pamfil Seicariu, de az az egyszerű napidíjas valamelyik piatraolti hivatal­ ban, vagy a móc a havasok tetejében, miként látja önmaga saját helyét a.nagy világban? Félelmetesen sürgős megtudni, hogy hát miféle emberek azok, akikkel már tizenhárom év óta sorsközösségben élünk. Ügyszólván ösztöneinkben érez­ zük, hogy a közeledés gondolatát e h e l y e n kell megfogni, nem annyira egy elvont eszme, mint saját magunk jól felfogott érdekében is. És milyen csodálatos: a közeledésnek ez a munkaterülete a legsivárabb és leglehangolóbb és a többségi nép maga sem tesz semmit, hogy arcát arról az örök oldalról mutassa felénk, amely nemcsak hogy nincs kitéve politikai konjunktúrák változó hangulatainak, de bizonyára rokonszenvesebb is. Amikor a Cuvántul cikkírója idézi Balcescu és Tetsky 1851-ben történt pár­ beszédét a két nép közeledéséről, célzásokat tesz, hogy a rhai erdélyi irodalom fel­ karolhatná és megvalósíthatná a közeledés ötletét. Nyugodt lelkiismerettel vála­ szolhatjuk: mi erre k é s z e n állunk. Talán csak az én magánvéleményem, de fel­ teszem a kérdést: m i é r t n e l e h e t n e m a m á r , t i z e n h á r o m évi e g y ü t t é l é s után egy k ö t e t l e n formájú, írói m u n k a k ö z ö s s é g e t l é t r e h o z n i tiz-tizenöt román és magyar íróból, akik tele őszinte jószándékkal, kikapcsolva minden üzletes gondolatot, időközönként összejönnének és bizonyos szellemi problémákat megbeszélnének egymás között? Miért ne lehetne egy későbbi időpontban létrehozni egy román-magyar kultúrtársaságot, amely mint a francia, német, olasz, magyar stb. kultúrtársaságok, e közeledés szellemében dol­ gozna, miért gondol Románia csak a cseh-jugoszláv-lengyel kultúrának intenzivebb megismerésére, miért nem kíván azon népek lelkébe is belepillantani, melyek itt élnek és halnak közvetlenül a tőszomszédságában, sőt egyenesen a tenyere alatt? Miért nem jut eszébe a román kormánynak, hogy magyar nyelvre fordíttassa le azokat a szociológiai, művészet és néptörténeti könyveket, amelyek hiányát érzi közvéleményünk és miért utasította vissza például az erdélyi magyar írók Penklubjának gondolatát, mikor az erdélyi magyar írók a progresszivitás és őszinte megismernivágyás gondolatától áthatva, olyan szellemi egyesülést akartak létre­ hozni, amely a román Pen-klubbal karöltve, szoros együttműködésben a világ szel­ lemiségét igyekezett szolgálni. Anélkül, hogy a Romániában élő népeknek meg kellene tagadni a maguk nemzeti kultúrájának önállóságát, akad közös munka­ terület bőven, csak tessék azon az oldalon elkezdeni e területek megművelését, ahol. jóindulatú hozzáértők ismételten megsürgették. LIGETI

AZ

E R D É L Y I

H E L I K O N

ERNŐ.

H Í R E I

Az Erdélyi Helikon a Báró Kemény János által alapított 20.000 lejes pályázatra közép­ iskolai irodalomtörténeti diákversenyét az idén szeptemtember hó 27-én tartotta meg. A ver­ seny-dolgozatok központi bíráló bizottságának tagjai: Gyallay Domokos, Kovács Dezső és Reményik Sándor a verseny eredményét október 4-én hirdetik ki ünnepélyes aktus kere­ tében a kolozsvári ref. főgimnázium dísztermében. A verseny eredményéről szóló bírálati jelentést, az Erdélyi Helikon következő számában közölni fogjuk. * Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában most jelent meg Kuncz Aladár „Felleg a város felett" című posthumus regénye. Az Erdélyi Helikon felejthetetlen szerkesztőjének ez a re­ génye nagy művészi értékeivel és rendkívüli érdekességével méltán sorakozik a „Fekete Kolostor" mellé. A Szcpmívts Céh legközelebbi kiadványa Olosz Lajos: „Barlanghomály" című verses kötete lesz. * Az Erdélyi Helikon májusi számában Ottó Folbert „Három áttörés" című cikkébea szerepelt egy erdő, melyet a fordító is a német „Geisterwald" néven adott vissza. Folyó­ iratunk egyik olvasója ekkor közölte velünk, hogy az elnevezés helyes magyar fordítása:

664

T

A

R T

A

L

O

M"

-

REMÉNYIK SÁNDOR: Szentgyörgyi István _ _ _ _ _ PÜNKÖSTI ANDOR: Leépített irodalom — — _ — — _ REMÉNYIK SÁNDOR: Kenyér helyett (vers) — — — — — NYIRÖ JÓZSEF: Hűség (novella) — — — — — — — — SZALATNAI REZSŐ: Jóság (vers) — — — — — — — LIGETI ERNŐ: Eszménykeresések az erdélyi magyar irodalomban — DSIDA JENŐ: Versek — — — _ _ — _ _ _ _ MOLTER KÁROLY: Erdélyi magyar tudomány — — — — KOMLÓS ALADÁR: Szép kerek alma (vers) _ _ _ _ _ KOLOZSVÁRI-GRANDPIERRE EMIL: A boxbajnok (novella) — KÓS KÁROLY: Magyar művészettörténelem és Erdély művészete —

665 667 678 680 685 686 693 694 699 700 709

KISEBBSÉGI IRODALOM — VILÁGIRODALOM: LIONELLO FIÚMI: Új olasz regényírók — — — — — — RUDOLF KALTOFEN: A német irodalom 1931-ben — — — BERNARD LECACHE: Regionalista irodalom és kisebbségek irodalma

716 718 720

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK: SZENTIMREI JENŐ: Szenteleky Kornél: Isola Bella — — — KOVÁCS LÁSZLÓ: Kuncz Aladár: Felleg a város felett — — GUNDA BÉLA: Illyés Gyula: Sarjúrendek — — — — — REMÉNYI JÓZSEF: Két amerikai magyar költő — — — JUHÁSZ GÉZA: Rédey Tivadar: Kritikai dolgozatok és vázlatok TAMÁSI ÁRON: Szilágyi András: Az Idő katonái — — — GUNDA BÉLA: Szabó Pál: Emberek — — — — — — VITA ZSIGMOND: Uya Ehrenburg: 10 C. V. — — _ IRODALMI KRÓNIKA: LIGETI ERNŐ: Schnitzler Arthur _ _ _ _ _ _ _ L.: A francia fiatalok — — — — — — — — — — Két erdélvi író darabjainak sikere Budapesten — — — — BRACHFELD OLIVÉR: Báthory Zsigmond alakjáról mintázta-e Calderon „Az élet álom" főhősét? — — — — — Jelentés az Erdélyi Helikon 1931. évi ifjúsági irodalomtörténeti versenyéről — — — — — — — — — —

— — — — — — — _

723 725 728 730 731 733 734 73y

— —

736 738 740

—

740

—

742

ÉSZREVÉTELEK: KÓS KÁROLY: Erdélyi magyar művészek keserűsége Az Erdélyi Helikon hírei —

—

—

—

—

—

—

—

—

—

743

—

—

—

744

E számunk műmellékletét Gehl Zoltán rajzolta. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egy évre (10 füzet) 7*0 lei, 25 pengő, íjo Ke, 250 dinár, 7 dollár Egy szám — — — — — — — — — 80 lej (2.J0 penge; Az Erdélyi Szépmíves Céh pártolótagjai, illetve előfizetői egy évre (10 füzet) 750 lej helyett 650 lejért kapják a folyóiratot.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: CLUJ-KOLOZSVAR, PIATA MIHAI VITEAZUL (SZÉCHENYI-TÉR) 40, H.EM. COPYRIGHT BY „ERDÉLYI SZÉPMlVES CÉH" CLUJ, ROMÁNIA.

SZENTGYÖRGYI ISTVÁN

SZENTGYORGYI ISTVÁN A koporsója szűrrel volt leterítve. Elől ment a virágokkal megrakott külön kocsi, elől ment a hír, a dicső­ ség, a kegyelet, a gyász. Aztán a koporsó, egyedül, feketén, virágtalanul, nem volt rajta semmi más, csak a szűr. Nem tudom, ki gondolta, ki tervezte így. Nem is kérdezem. Talán maga a szimbólumteremtő Sors borította azt a szűrt a koporsóra. „Cifra szűröm szemtanuja..." Annyi felvonás után az utolsó felvonásnak is. Fáradt és közömbös szivemet akkor szorította össze irgalmatlanul egy nagy Kéz, mikor megpillantottam a szűrt a koporsón. Elől ment a hír, a dicsőség, a kegyelet, a gyász és minden virág, amit mi szegény gazdagok neki még adni tudtunk. De aztán jött Szentgyörgyi István egyedül, a szűrrel, az övével, amit senki soha többé fel nem vehet. Azt a szűrt a magyar nép lelkéből szabta, és egyesegyedül reá szabta Isten. Az az övé, azt magával viszi. Az a szűr egy egész világra borul rá, mely így többé fel nem támad soha. Ráborul Tiborczra, Ocskay brigadéros Szörényi kapitányára, a Cigányra, Mravcsákra, a Pusztabíróra, a Vén bakancsosra, a Peleskei nótáriusra, mind, mind ebben a szűrben ballagnak a temetési menetben, ballagnak tempósan, pipásan, tarisznyásan, kulacsosan, de nagyon csendesen ebből a világból ki­ felé . . . Ráborul az a koporsótakaró szűr arra a magyar romantikára, melyet utá­ nozhatatlan, színes, íves realitással Szentgyörgyi István töltött meg, hogy a „ v a l ó n a k legyen égi mása". Ráborul egy őserejű és ősnyugalmú temperamentumra, hogy elrejtse azt fejétvesztett, beteg, hisztériás idegzetünk elől. Ráborul az a szűr a nagy „komédiásra", hogy elfedje egy alakoskodó, go­ nosz színeket játszó világ elől őt, aki a színpadon sem komédiázott soha. 43

66 s

REMÉNYIK SÁNDOR: SZENTGYÖRGYI ISTVÁN És ráborul a színpad világán túl egy drága öreg hójai szőlőpásztorra, egy megfordított Gonosz Pistára, aki nem dézsmálta, hanem halálos hűséggel őrizte annyi évtizeden át „hegytetőn, vasvillával" a magyarság és Erdély szöllejét, s az itt forró mustban — „a világ borát". Ráborul az a koporsótakaró a gyermekkorunk édességére, az ifjúkorunk nyughatatlanságára, a férfikorunk fanyarságára, a vénségünk kietlenségére. „Cifra szűröm szemtanuja . . . " 1931 ápr. 14-én, születésének kilencvenedik jubileumi évfordulóján már nem bírt eljönni a színházba, hogy még egyszer fellépjen. Levelet írt a közönségnek. Felolvasták. Búcsúlevél volt. Ezt írta: „Olyan­ formán érzem magam, mintha zászlótartó lettem volna egész életemben. Tar­ tottam a zászlót, mikor a régi farkasuccai színházban lobogtattuk, aztán az új nemzeti színházban* — aztán a mai színkörben. Peregtek a kegyetlen évek, és lassan ronggyá lett a zászló, csak a rúdja maradt egy vén ember kezében. Oda adom nektek most azt is, ha tudtok, szegezzetek rá új zászlót!" H a t u d t o k , szegezzetek rá új zászlót! Öt pedig hagyjátok immár pihenni és álmodni örök művészetről, örök magyarságról —.a szűr alatt. REMÉNYIK SÁNDOR

66é

LEÉPÍTETT IRODALOM ^dehány hét előtt a londoni D a i l y M a i l megszólaltatta a borzalom és rémület nagy mesterét: Edgard W a l l a c e - t , aki meglehetős fölénnyel két cigaretta között megoldotta az élet és az irodalom összes fontosabb prob­ lémáit, köztük természetesen a legfontosabbat, hogy bizony a világgal va­ lami komoly és nagy baj történhetett, mert már az ő jövedelme is csappan és már alig keres évente ötvenezer fontot; — szegény. Szó sincs róla, ötven­ ezer font egy Edgard Wallace-nak igazán nem pénz, bár még az Angol Bank vakagának idején is olyan összeg, hogy száz magyar író boldog lehetne, ha egyesült erővel megkereshetné. De Edgard Wallace számára érthetően ke­ vés. Ennek az ortográfiát nem ismerő detektivregényírónak páratlan nép­ szerűségére gondolva, akaratlanul is C h o l n o k y László jelenik meg lelki szemeink előtt, ez a finomhangú és kellemes magyar író, aki néhány év előtt szépen induló pályafutását a Duna fenekén végezte, mert finom és kellemes írásaival nem kereste meg azt a napi egy pengőt, ami a legszimplább ve­ getáláshoz kell. Ha valaki azután megáll akármelyik könyvesbolt előtt s ott látja a kirakatban angol, francia, német, magyar, aszték, hottentotta, spa­ nyol, turkomán és cseremiz nyelven a ponyva-nagyiparosnak százezer pél­ dányos regényeit: A rejtélyes grófnő-t, A zöld ijász-t, A banditát, A rémü­ letes arc-ot, A vörös kör-t, A sárga kígyó-t, A borzalmak kastélyá-t s Edgard Wallace többi borzalmas „műalkotásait" s ugyanakkor még a magyar nyelv­ területen sem akad a szegény Cholnoky László nevének nyomára, ha kicsit gondolkozik, rögtön megérti azt a szimpla és szomorú igazságot, hogy egy finomtollú magyar író miért fekszik felpuffadt testtel a Duna fenekén és Edgard Wallace miért keres évente ötvenezer fontot. De ha az ember nem lusta s az első eredményeknél nem hagyja abba a gondolkozást, feltétlenül megértheti a bonyolultabb problémát is, hogy miért jutott világszerte vál­ ságba az írás, mint művészet és mesterség, miért diadalmaskodik a mennyi­ ség a minőség fölött, miért vonaglik összetört szárnyakkal az írói lélek, miért van termelési pánik és miért van fogyasztási krízis a költészet elysiumi mezőin és miért került válságba az irodalom adminisztratív része: a könyvkiadás és a könyvterjesztés. Mert Wallace ide és Wallace oda, azok mellett a nagyszerű üzletek mellett, amelyeket a könyvkereskedelem a ponyva szélén ülve köt, mégis az egész világ könyvtermelésében és könyvterjesztésében fokozott hul­ lámokat vet az általános nyomorúság s különösen veti ezeket a hullámokat a magyarnyelvű könyvek kiadásában, ahol a legerősebb cégek is csak a legna­ gyobb erőfeszítésekkel küzdik le átmenetileg az állandósuló bajokat. Ez az átmeneti megoldás is csak olyan módon sikerül, hogy csaknem teljesen be­ szüntetik a magas színvonalú irodalmi és tudományos könyvek kiadását és üzemüket a dépendance-okba terelik át, azokba a kisebb alvállalatokba, ahol más cégér alatt, de ugyanazzal a pénzzel és adminisztrációval bonyolódik le az üzlet s ahol az irodalomnak az a hotel-garni élete folyik, amelyet a nagy és komoly cégek presztízse nem vállalhatott. így jelenik meg kalózlobogók alatt a leépített üzemű nagy kiadóknak nem egy ponyvavállalkozása. 43*

667

PONKOSTI ANDOR: LEÉPÍTETT IRODALOM MEGSZELÍDÜLT

ÖKÖLEMELÉS

Igazságtalanság lenne, ha valaki a magyar helyzet elfajulásáért kizárólag a magyar könyvkiadókra hárítaná a felelősséget, sőt az az ádáz harc, amely az írók részéről néhány esztendő előtt a kiadók ellen megindult, lassanként szomorúsággá, fáradtsággá, reménytelenséggé, közömbösséggé rezignálódott s „ami t e g n a p ö k ö l e m e l é s v o l t , ma b i z o n y jó, ha csak száj­ r á n d í t á s " . Három év előtt nagy huzavonák után megvalósult az az iro­ dalmi ankét, melyen az írók, a kritikusok, a könyvkereskedők és a könyv­ kiadók azzal a konok szándékkal gyűltek össze, hogy barátságosan, udvariasan, de szabályszerűen kitapossák egymás beleit s a magyar könyv összeomlásában megállapítják a többiek felelősségét. De a vad harcnak induló ankét végül is olyan összeborulásban oldódott fel, hogy akár a Népszövetség is megirigyel­ hette volna s az egymás elleni ökölemelés lassanként közös sírássá enyhült. Az író elmagyarázta a kiadónak, hogy miért nem írhatja meg azokat a nagy re­ gényeit, amelyekkel a sokkal kedvezőbb anyagi és erkölcsi helyzetű német, francia, angol és amerikai konkurrens kápráztatja el a világot. A kiadó el­ magyarázta, hogy vállalata a kiadandó művek összeválasztásánál miért a fo­ gyasztóhoz, az olvasóhoz és miért nem a termelőhöz, az íróhoz alkalmazko­ dik. A kritikus elsírta, hogy hivatásának teljesítésében milyen barrikádok kor­ látozzák és nem ő a korlátolt, de az egész közhelyzet, amely a becsületes, tisz­ tességes, igazságos és elfogulatlan kritika megnyilvánulására csak igen mérsé­ kelt teret ad. A könyvkereskedő tételesen sorolta fel a boltbért, az üzemi költ­ ségeket, az adókat és minden egyéb kiadását. Végül a kölcsönös nagy magya­ rázkodás megállapította azt a tényt, amelyért tulajdonképp az egész ankét összeült, hogy baj van, nagy baj van, igen nagy ,baj van. De a szomorú meg­ állapítás után az egész ankétból nem maradt semmi, legfeljebb csak az a keserű érzés, hogy úgy is hiába minden. Egyedül talán a megvalósított könyvnap maradt meg, amely később szintén kis fiaskót vallott, a f e s t a d e l l i b r o , a nagyszerű fascista gondolat, amelynek ötletét már a kommunista Szellemi Termékek Tanácsa is felvetette s amelyet Mussolini, mint annyi más gondo­ latot, szintén kisajátított a Marx nyomán induló politikai gyakorlatból. A nagy sírás és a nagy egybeborulás ha más haszonnal nem is járt, legalább vilá­ gosan megmutatta, hogy mennyire nem különíthető el egymástól az a vál­ ság, amely az egyik oldalon a könyvkiadásnak és a könyvterjesztésnek gaz­ dasági, a, másik oldalon a könyvírasnak szellemi és erkölcsi feltételeit sújtja katasztrofális erővel, és hogy a világválságon túl s az egyetemes krízist még tragikusabban kimélyítve, a magyar könyvpiac gazdasági összeomlása csak nyomon kísérte a kis-magyar-irodalom szellemében bekövetkezett nagy és általános költői dekadenciát. A krizis lényege tehát közös. A háborúutáni könyvtermelés, az irodalmi ihlet és az adminisztrációs fürgeség egyformán nem ismerte fel a saját helyzetét, nem tisztázta feladatait és kényelmes táblabíró-mentalitással abba az illúzióba ringatta magát, hogy a rakéta-autó s óceán­ repülések korában, ha nem delizsancon jár, de Stephenson mozdonyára ül fel, már is száz-százalékosan beilleszkedett a húszadik századba és a válság felidézéséért a hiba és a felelősség nem őt illeti, hanem valamely rajta kívül álló tényezőt. Ahogy ebben az állításban talán bujkál is valami igazság. A magyar író, a magyar kritika és a magyar könyvkiadás nem idézte fel a vál66%

PÜNKPSTI ANDOR: LEÉPÍTETT IRODALOM ságot, csak elmulasztotta az alkalmat, hogy ellene védekezzék és legalább a magyar nyelvterületen hittel és elszántan vegye fel a harcot, ne a politikai szempontok által irányított irodalmi védvám segítségével, de olyan módon, hogy szempontjaival maga is a külföldi konkurrencia színvonalára emelked­ jék. H a a magyar könyvtermelés és a magyar könyvfogyasztás kritikus hely­ zetbe került, ennek a helyzetnek oka elsősorban az a struccszellem, amely homokba dugott fejjel nem vette tudomásul egy új világkép kialakulását, át­ vállalta gépiesen egy erjedő korszaknak összes hátrányait, de annak előnyei­ ben és eredményeiben nem részesülhetett, mert a maga korlátozottságában ezeket az előnyöket és eredményeket nem használhatta ki. CSŐDBE JUTOTT

A

KRITIKA

A világháború alatt és a világháború után megindult irodalmi dumping gigantikus hullámaival olyan méretekre duzzasztotta fel az egyetemes könyv­ termelést, hogy abban az ellenőrzés teljesen lehetetlenné vált. Werner M a r h o l z , a finomtollú német esztéta, mikor a bécsi P e n - C l u b kongresszu­ son felmerült az a bizarr gondolat, ami később meg is valósult, hogy a világ­ viszonylatban legjobb regényt évenként egy irodalmi nagy díj koszorúzza meg, szkeptikus hangon kérte az indítvány elutasítását. Álláspontját azzal okolta meg, hogy Németországban évenként harmincötezer könyv jelenik meg s hozzávetőleges becsléssel a világ egész könyvtermelése évenként erősen a százezres szám fölé emelkedik, már pedig egy ily könyvtömegnek a lelki­ ismeretes ellenőrzésre — mondta Marholz — csak egyetlen lény vállakozhatnék: a „Herr Gott", aki mindenható és mindentudó, de aki tevékenysé­ gét valószínűleg nem kizárólagosan a Pen-Club rendelkezésére bocsátja. Pe­ dig Werner Marholz tragikus halála előtt pompás könyvet írt a legújabb német irodalomról (Deutsche Literatur der Gegenwart), amelyben lelkiisme­ retesen analizálta az egyes írók működését, pontosan megjelölte az irányokat és szintetikusan látta meg a szellemfejlődés összefüggéseit. Mégis arra az ered­ ményre jutott, hogy a túláradó könyvtermelésben az ellenőrzés teljessége és alapossága egyszerűen lehetetlenné vált. Pár év előtt már az idősebb R o s n y , a Goncourt-akadémia tagja hosszú nyilatkozatban panaszolta el, hogy a posta naponként átlag nyolc-tíz új francia könyvet kézbesít neki. A tengeren túl a N e w Y o r k T i m e s Book Rjwiew-ja minden héten körülbelől kétszáz új amerikai kiadású könyvet sorakoztat fel. Az irodalmi termelés elérte azt a szédületes magaslati pontot, ahol a pohár végre kicsordult s fölötte az ellen­ őrzés lehetősége teljes mértékben megszűnt. Mert nincs az a kritikai láng­ elme, aki évenként százezer új könyvnek akár csak a címét is megjegyzi. Még a technikai feltétele is összeomlott annak, hogy a könyvtermelési dzsun­ gelben a kritika biztos ítéletet mondhasson. A kritikus tehát a közönségnek útmutatással többé nem szolgálhat. Ez a tény pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy többé már nem az általános műveltség kérdése, ha valaki ezt vagy azt a könyvet olvasta vagy nem olvasta, ebben vagy abban az irodalomban általános tájékozódással bír vagy nem bír s így a könyvfogyasztás, a könyv­ vásárlás, a könyvolvasás elveszítette talán legfontosabb rugóját: a z i r o d a l m i s n o b i z m u s t . A könyvek áradatával szemben Rosny örömmel állapította meg, hogy a tömegek érdeklődése mind erősebben a sportok felé fordul s ez a 669

PÜNKÖSTI ANDOR: LEÉPÍTETT IRODALOM

jelenség bizonyára apasztja majd az írók csoportját is. Csakhogy a sportok népszerűsége elsősorban nem az írók kezéből vette ki a tollat, de az olvasók számát ritkította meg, mert a művelt társalgás rugói mind inkább technikai térre terelődtek át. Az vált fontossá, hogy valaki a sportok, recordok, a kocsiszerkezetek, a dollárkurzusok, a technikai trükkök lényegét tudja-e s ezek mellett az információk mellett igazán kevés jelentőséggel bír, hogy ismeri-e H . G. W e l l s , Thomas M a n n , Sinclair L e w i s, Sigrid U n d s e t , Romáin R o 11 a n d, James J o y c e , vagy André G i d e könyvének alakjait, ahogy még az előző generációk Tatjánát, Madame Bovaryt, Werthért vagy Mr. Pickwicket ismerték. A snobizmus tehát megmaradt, csak az irodalmat hagyta faképnél s ma még a snobok nagyrésze is megelégszik azokkal a tar­ talmi kivonatokkal, amelyeket a lapok ismertetése közöl. A kritikus ma már nem tájékoztatja őket, legfeljebb olvas helyettük. INDIVIDUÁLIS

IRÓ, KOLLEKTÍV

KÖZÖNSÉG

S p e n g l e r pesszimizmusa s a Spenglerrel szemben álló optimizmus, ame­ lyet különben a leghatásosabb módon a magyar L i g e t i Pál képvisel ( D e r W e g a u s d e m C h a o s ) egyformán elismeri, hogy a nyugati kultúra ha­ nyatlása bekövetkezett és a mélypont után akár fellah-szerű vegetálás követ­ kezik, akár fellendülés, kétségtelen, hogy a jelen pillanatban ez a kultúra a mélypont felé tart. Már pedig a kultúrák hanyatlásának közös jellemvonása, hogy a kitermelt szellemiség szaporodik, viszont a nagy tömegekben folyton csökken az érdeklődés a szellemi eredmények iránt és kivételt legfeljebb a spekulatív, vagy tudományos tevékenység alkot. A római birodalomban is éppen a hanyatlás idején szaporodott az írók száma s csökkent ugyanakkor az írók iránti érdeklődés. A hanyatló kultúrák írója egyéni sorsokkal foglalkozik, individuális és impresszionista problémákat keres s ugyanakkor a tömegek lelkének mélyén már ébredezik valami még egyelőre bizonytalan vágy az új kollektív szellemiség felé s ennek a szellemiségnek expresszivebb kifejezésére törekszik. A kimondott individuális szavak helyett inkább olyan alkalmat keres, ahol a szavak kimondása nélkül a tömegérzésekbe belekapcsolódhatik. A fejtegető, önmagát marcangoló és elmélyedő elméleti irodalommal szem­ ben a nagy tömeg szinte hisztérikusan fordul a testiesség felé. A s p o r t min­ den ága egyszerre népszerűvé válik. A film-színházak nézőtere megtelik, mert a fehér vászon mindent világosan, szemmelláthatóan és testszerűen va­ rázsol a közönség elé s az elvont spiritualizmus számára még csak parányi hely se marad. A finomabb ízlésű közönség régi buzgalommal keresi fel a képzőművészeti t á r l a t o k a t s egy-egy kiállítást sokkal tekintélyesebb számú tömeg szemlél, mint amennyi ugyanabból a közönségrétegből megvásárolja az ő számára és az ő szellemiségének írott könyvet. Az irodalomban igazi sikert csak az a műfaj arathat, amelyiknek a legkevesebb magyarázkodásra van szüksége f a s z í n p a d i m ű a l k o t á s . Erre a testszerfiségre azonban a mai írók legnagyobb része még erősebb szellemi visszavonulással válaszol. Az író elveszíti kapcsolatát az élettel s az élet magára hagyja az írót. Végül is ki­ alakul egy ötletszerűen olvasó tábor, amelynek sem céltudatos iránya, sem művelődési terve nincs s kialakul a másik oldalon a magárahagyott irodalom, amely végül megtanul mindent, csak egyet nem, hogy „ a s z ü r k e t e ó 670

PÜNKPSTI ANDOR: LEÉPÍTETT IRODALOM r i á k k a l s z e m b e n c s a k a z é l e t f á j a z ö l d " . A mélyérzésű és mélygondolkozású író vergődéseiben nem juthat el ahhoz az eredményhez, amely­ hez nem jutott el még maga a világ sem: az új kultúrszemlélet kialakulásához s így csak a legritkább esetben találkozhatik a tömegérzéssel és a tömeghangu­ lattal, míg a felszínen lebegő könyvgyáros szövögetve a maga könnyű álomvilágát, csak külső történéseket ír, amelyeknek hullámain a mai meggyötört ember lelke elandaloghat, vagy pedig a külső történés mögé olyan eszméket, vágyakat, terveket és jelentéseket képzelhet, amelyek megegyeznek a mai vajúdó világérzés kollektív hangulatával. FORDIZÁLT

KÖNYVTERMELÉS

Az élet fokozott irama minden életmegnyilvánulásnak fokozott ütemet diktál. A gépek szédült világában lassanként az ember is géppé válik. Ezt a nagy átalakulást nem kerülhette el a könyv sem, mikor a könyvkiadás fel­ ismerte, hogy többé nem kultúrmissziót teljesít, de a nagyipar szabályai sze­ rint termel. A gépipar megszüntette a finom és gonddal végzett munkát. Eltűntek a kézművesség aranyos műhelyei, ahol a mester szeme vigyázott, hogy a műhelyből kikerülő minden egyes példány az ízlésnek és a műgondnak állítson örök emléket. A minőség helyébe lépett a mennyiség, az egyéni ízlés helyébe: a standard. A művészlelkű könyvnyomdász helyét a nagystílű könyv­ kiadó foglalta el, de ezt az üzletszerű üzemet is néhány esztendő alatt elsöpörte: a k ö n y v n a g y i p a r . A könyv korszerű előállítása már olyan technikai felszerelést igényel, az egész üzem olyan pénzügyi befektetést kíván, amit csak a nagyipar teherbíróképessége viselhet el. Berlin szivében például a monu­ mentális U l l s t e i n - h á z hetvenegy rotációs gépével, hatvankilenc gyorssajtó­ jával, százhárom autójával, öt repülőgépével, nyolcezer alkalmazottjával és ötszáznegyvenegy telefonkészülékével, levelezésével, könyvelésével, üzemi, szerkesztőségi, számfejtési, propaganda- és részletosztályaival olyan mamut­ gyárrá változott át, amelynek helyzetét legjobban P á s z t o r Árpád pompás megállapítása jellemzi, hogy „ g y á r c s a k g y á r i á r u t t e r m e l h e t " . Ki­ alakult az irodalmi f o r d i z m u s , amelynek bevallott és nyilt célja, hogy csak a tömegek számára termel. Az értékes, magasszínvonalú, biztos, de hosszú­ lejáratú irodalmi művek kiadását s a szolid vállalkozás helyét elfoglalta a nagy pénzzel és gyorsan lebonyolítható hazárd részletüzlet. A német könyv­ nagyiparban Thomas M a n n könnyen éri el az ötvenezeres, O s s e n d o w s k i a százezres példányszámot, míg Franciaországban a Goncourt-díj minden nyer­ tese száznegyvenezer könyvvásárlóra tarthat igényt. De kisebb jelentőségű írók, akik a tömegízlésnek megfelelő koncessziót tesznek, messze túlhalad­ ják ezeket a számokat és könnyen emelkedhetnek a háromszázezres példány­ szám fölé. Ez a termelés már leveri a Ford-gyárak világrekordját is. Az olva­ sási vágy fokozódik, de a tömeg nem vesz csak tömegcikket. A népszerűség még tovább bonyolítja az úgy is szövevényes kérdést; mert csak az az író dolgozhatik szabadon és függetlenül, akit a népszerűség kegyébe fogad, de abban a pillanatban elveszíti szabadságát és függetlenségét, amint a népszerűség meg­ szerzésére törekszik. Országonként kialakult a s t a n d a r d k ö n y v : Francia­ országban a finomabb k a l a n d o r r e g é n y , Németországban a középszerű V e r g n ü g u n g s r o m a n , Magyarországon a kultúrfölény nagyobb dicsősé671

PÜNKÖSTI ANDOR: LEÉPÍTETT IRODALOM

gére: a p o n y v a . A magyar könyvtermelés területén a ponyva mindig nagy szerepet játszott. Beavatottak elŐtt nem titok, hogy egész sereg kitűnő író vállalkozott és vállakozik ma is füzetes regények írására, ha ebben a te­ vékenységében az arcát idegen név alá is rejtegeti. Magyarországon nagy üz­ let a ponyva. A C á r n e v é b e n c. füzetes regény a L i t e r a t u r a közlése szerint kétszázezer példányban fogyott el, mikor E r d ő s Renée harminc­ ezerhez közeledő példányszáma a magyar irodalomban a legnagyobb szenzá­ ciónak számít. Az olvasóközönség tehát az új kis Magyarországban határo­ zottan szaporodott, csakhogy éppen ez az olvasó közönség a ponyvára ve­ tette magát. A magyar írókat mindenesetre megnyugtathatja az a tudat, hogy olyan országban halnak éhen, hol egy ponyvaregény kétszázezeres példányszá­ mot ér el és a statisztika gyöngéden simogathatja meg a magyar kiadók gond­ terhelte fejét, hogy a ponyva által kiirtott analfabétizmus csökkenése közben mennek tönkre. PAPIRZUHATÁG,

SZINVONALSÜLYEDÉS

A magyar parasztról mondja a példaszó, hogy búzáját ha a jég elveri, utána ő maga is kimegy a földjére a cséphadaróval, hogy hátha maradt még egy­ két ép kalász, amit a jég nem vert el, mert vagy van virtus, vagy nincs és ő is tud annyit, amennyit az a jég tud. Azt a virtust, amit földjén mutat meg a magyar paraszt, az irodalomban megmutatja a n a p i s a j t ó . Az újságokat a közöttük folyton fokozódó verseny mind nagyobb teljesítményre kénysze­ ríti s lassanként minden napilap olyan olvasmánytömeget zúdít, különösen vasárnapi számaiban az olvasói elé, ami azok szellemi szükségleteit nemcsak kielégíti, de túl is haladja. A versengésben Amerika diktálja az iramot. A New-York Times, a Chicago-Tribune, a PhiladelphiaPublic-Ledger, a Detroit-News, a New-York-EveningP o s t egy-egy vasárnapi száma az átlagolvasó félesztendei papirszükségletét kielégíti. Míg az amerikai olvasó a többszázoldalas lappéldánynak csak éppen az őt érdeklő s e c t i o n-jét böngészi át, de azért íróinak a könyvpiacon több­ százezer példányszámot biztosít, addig a magyar olvasó közönséget teljesen megbénítja az a gigantikus papirtömeg, amit a napilapok vasárnaponként a fejéhez vágnak. Betfiszerint ez az anyag végtelnül sok, színvonal tekintetében végtelenül kevés, mert az irodalom nagyobb dicsőségére a magyar napilapok Rózsa Sándor, Al Capone, Schönberger Róza, Mata Hari, Sobri Jóska és más hasonló világnagyságok történetével konkurálják le egymást. A napilapok romboló munkáját kiszélesíti és betetőzi a nap-nap után felburjánzó olcsó, sőt ingyenes könyvkiadó vállalatok működése, amelyeknek legnagyobb része vagy olcsó ponyvát, vagy régi és szerzői jogvédelem alá nem eső könyveket ad ki, hogy a szerzői tiszteletdíjat megtakarítsa. A huszonnégyfilléres könyv, a tízfilléres könyvlap, az ingyen melléklet és az ingyen könyv megsemmisíti azokat a reménységeket is, amelyeket a rossz gazdasági viszonyok még meg­ hagytak. A magyar könyvkiadás már ott tart, hogy eredeti magyar könyv, vagy teljes értékű külföldi munka kiadásának kockázatát nem igen vállal­ hatja és csak olyan üzletekbe bocsátkozhatik, amelyekben nem a komo­ lyabb irodalmi szempont vezérli, de a húsz-harmincezres példányszám adja

67z

PÜNKÖSTI ANDOR: LEÉPÍTETT IRODALOM meg az üzlet reális alapjait. A magyar könyv ma két-, legjobb esetben három­ ezer példányban jelenhetik meg és már nagyon nagy sikernek számít, ha ezer példányban elfogy, szemben a német könyvek minimális tízezres példány­ számával. A magyar piacon óriási siker az olyan példányszám, ami a német piacon bukást jelent. Így megosztva a könyvek előállítási költségét, a német kiadó a komolyabb tartalmú és szebb kiállítású könyv fele árán nagyobb összeget keres, mint a rosszul adminisztrált magyar könyv dupla árán a ma­ gyar kiadó. A háború és a háborút követő válságok a művelt magyar közön­ séget a nyelvek fokozottabb tanulása felé terelték s ez a nyelvismeret amenynyire örömteljes kulturális szempontból, éppen olyan aggasztó a könyvkiadás szempontjából. A kiadó így kényszerülten a jobb német, francia és angol könyvek magyar kiadásától is visszahúzódik, mert az a közönség, amely a magasabb színvonalú könyveket vásárolja, ezeket a könyveket mindjárt ere­ deti nyelven olvassa el. A magyar kiadó számára tehát marad a külföldi könyvek közül Courts Mahler, Decobra, Eschtruth, Lehne, "Wallace, Wrenn és természetesen Nobody és Nick Carter valamennyi utóda. De nemcsak a magasabb színvonalú külföldi könyvektől húzódik vissza a könyvkiadó, ha­ nem visszahúzódik a magyar írók műveitől is, bár a magyar könyvpiac leg­ nagyobb sikereit az utolsó évtizedben kizárólag magyar szerzők aratták. A kiadók passzivitása azután a magyar szerzőket is fokozatosan elcsüggeszti, mind kevesebb és kevesebb kedvet, erőt és hitet éreznek, hogy új könyvvel lépjenek a kjSzönség elé. S ha mégis megkezdik a munkát, tudják már előre, hogy a magyar könyv két- vagy háromezres példányszáma igen mérsékelt anyagi ellenszolgáltatást jelent s az író azért a regényéért, amelyen esetleg egy álló esztendeig dolgozott, csak olyan ellenszolgáltatást kaphat, amelyből, de még akkor is igen szűkösen, legfeljebb ha egy hónapig megél. BŰNÖS

ÉLMÉNY

A háborúelőtti évek nagyszerű fellendülése után a magyar irodalomban bekövetkezett a teljes dekadencia — az író többé már nem a nemzet vezére, de a nemzet napszámosa, aki kemény munkájáért legfeljebb csak munkanélküli segélynek megfelelő összeget kap. Ez a csüggedés és ez a reménytelenség végső ponton kirobbantotta a többségi magyar irodalom legteljesebb válságát. Már majdnem agónia ez s ha idejekorán oxigénbelélegzéssel, vagy kámforinjekció­ val nem segítenek rajta, a teljes katasztrófát többé nem kerülheti el. Az írók egész emberi módon összekapnak a darab kenyéren, amit addig rángatnak jobb­ ról balra és balról jobbra, míg teljesen szét nem morzsolódik és belőle senkinek se jut. A jobboldali író a baloldali közönség meghódítására törekszik, anélkül, hogy azzal a közönséggel a legkisebb érzelmi közösséget is vállalná s a bal­ oldali író a jobboldali közönségnek tesz koncessziókat. A kenyéririgység fel­ használ minden politikai, szociális vagy gazdasági alkalmat, hagy elkeseredett harcot provokáljon, nem elvi alapokon, de személyes gyűlölködésből s az amúgy is gyenge magyar irodalmat ezer frakcióra robbantja szét. A kis darab kenyérért megindult az élet-halál harc. Kialakult a magyar irodalom új mathematikai tétele, hogy mennél kisebbre zsugorodik össze az írók összeségé­ nek juttatott kenyér, a reflektánsok száma annál inkább gyarapodik. Hol vannak már az aranjuezi szép napok, mikor Koróda Pál csak tízezer névte673

PÜNKÖSTI ANDOR: LEÉPÍTETT IRODALOM len magyar író élén várta a Duna jegét, hogy az Akadémia ellen rohamra in­ duljon. Kibontakozik a fantasztikus fizikai törvény, hogy amilyen mértékben megnehezedik a könyvkiadás, éppen olyan rohamosan növekszik az írók száma. Ennek az állapotnak felidézésében pedig elsősorban bűnös a kor, melyben a mai ember él, a háború, a hadifogság, a forradalom, a terror, az összeomlás, a világválság s az a csodálatosan fokozott életütem, amely nem kerüli el senkinek a figyelmét: az é l m é n y . Normális viszonyok között igazi írói szemre van szükség, hogy a mindennapok szürkesége mögött valaki fel­ fedezze azt az élményt, mely megírásra érdemes. Ám a világháború és a nagy világmegrázkódtatás felbolygatott minden emberi sorsot. A pesti könyvelő Szibérián keresztül Japánba és Kinába jutott el, a jókedvű vidéki földbirto­ kos üteget vezényelt a Dardanellákon, a pesti zsúrfiú csizmája az orosz pusz­ ták sarába ragadt be. A forradalom, a kommunizmus, a fehérterror minden emberi szem számára, mint nyitott könyvet tárta fel az életet s a külömböző szituációk között megmutatta az emberi jellemek gyors változását. Az él­ mény mind tolakodóbban nyomult elő. Mindenkinek a szemébe ötlött. Min­ denki számára szinte lelki szükséggé vált, hogy az átélt és jelentőségükben átérzett eseményeket szavakba öntse. Ha azután az illető egy M a r k o v i t s Rodion, egy R e m a r q u e , vagy egy S h e r i f f , akkor az átélt élmény való­ ban remekművé formálódott. De ha dilettáns, akkor is kiadja a könyvét, mert saját írói készségét összetéveszti az általa átélt élmény jelentőségével és nagy­ ságával. Mint valami titkos betegség fekélyei támadnak az irodalom vézna testén százával ezek a gennyesedé dilettáns könyvkiütések és számuk olyan rohamosan szaporodik, hogy ellenőrzésükről lassanként a kritika is le kell hogy mondjon. A kritika megbénul, a könyv túlárad, a közönség ötletszerűen olvas s az író ötletszerűen ír. A gigantikus termelésben az irodalom elérkezett a mélyponthoz. SZÍNPAD

ÉS

REGÉNY

Az írói lélek mélyén felriad a kétség, elalszik a bizalom és már nem hiszi, hogy alkotása komoly jelentőséggel bír, mert a hittel írt munka a szerző számára anyagilag legfeljebb kegyelem-garasokat jelent, ha egyáltalában kiadót talál, de ugyanakkor a könyvek iránt megnyilvánuló általános közömbösség nagyon is kétségessé teszi, hogy erkölcsileg és pedagógiailag, a közvélemény kiformálása tekintetében gyakorolhat-e bármilyen hatást. Drága és hangos reklám nélkül a közönség figyelme elkerüli a könyvet, viszont drága és hangos reklámot a kiadó csak olyan könyvre fordíthat, amelytől tömegsikert remél. Az író tehát a nyomtatott könyvtől erkölcsileg és anyagilag alig várhat va­ lamit s így figyelme természetszerűleg mindinkább a színpad felé fordul, hol az anyagi haszon sokkal nagyobb s ahol a modern rendezés és a modern dra­ maturgia bármennyire is kiforgatja a darabokat eredeti formájukból, ha tor­ zán is bár, de a költő szava és gondolata mégis csak eljuthat a közönség lel­ kéhez. Holott a mai kor lelki feltételeiben nem kedvez a drámairodalomnak. Az igazi dráma mindig a kultúrák ívének csúcsán robban ki; a görög-római kultúrában, a Vl-ik és V-ik században Kr. e. (Aiskylos, Sophokles, Euripides), a nyugateurópai kultúrában a XVI-ik század végén és a XVTI-ik század ele­ jén (Marlow, Shakespeare , Corneille, Racine, Moliere, Calderon), az egyiptomi 674

PÜNKDSTI ANDOR: LEÉPÍTETT IRODALOM kultúrában körülbelül 2000 táján Kr. e., mikor először jelentkezik teljes drámatasságában az Osiris-misztérium. A dráma minden kultúrában akkor fejlődik ki, mikor a szigorú és aszkétikus r e n d-korszak felbomlik, hogy a s z a b a d s á g szelleme előtt utat nyisson. A tömeg még hisz a kultúra alap­ ját alkotó világrendben, de a lelke mélyén már ég a szabadság utáni vágy. A két elem: a ^end és a szabadság (a kollektivum és az individum), ha teljes erővel csap össze és a fejlődés iránya a szabadság felé mutat, a két elem össze­ csapása elemi erővel robbantja ki a drámát. De az individualizmus túltengésében lassan minden konstruktív erő felbomlik, a kultúra hanyatlásnak indul, a szabadságból szabadosság lesz s a kultúra pusztulásának idején jelentkező általános anarchiában a lelkek mélyén eltitkolt és elfojtott vágy ismét át­ fogó nagy eszmék felé fordul; új kultúrát vár, amelyet azonban beleágyazva a régi kultúrába még nem ismerhet fel. Ebben a korszakban tehát legfeljebb n e g a t i v d r á m a születhetik, mikor a szabadossággá fajult szabadságtól az etikusan érző egyén megundorodik és keresi az átfogó és hitet adó eszmét, amely egy új kultúra rendkorszakát megteremtheti. A háborúutáni iroda­ lomban a negativ drámának két nagyszerű példája Jules R o m á i n drámája: a D i k t á t o r és Alfréd N e u m a n n történelmi színműve: a P a t r i o t . Mind a kettő egy új, etikusabb világrend után sóvárog, de mind a kettő, még tipikusan individuális világszemléletű író tolla alól került ki. Mind a kettőben győz az etikus gondolat, de csak az egyén igazságtalan veresége árán. A kor nem kedvez a drámának. Mégis minden számottevő író szeme lassanként a színpad felé fordul, mert a legnagyobb sikerű regény összegszerűen sokkal kisebb jövedelmet jelent, mint amennyi jövedelmet hozhat akár egy megbukott darab is. A háborúutáni író átdolgozta színpadra regények el­ gondolt témáját, függetlenül attól, hogy a téma a színpad számára alkalmas-e és hogy előzőleg feldolgozta-e már regényalakban ugyanazt a témát. A há­ borúutáni író látása epikus, de az epikus látású író mégis drámát ír, hogy töb­ bet keressen s így az üzleti szellem a korszellemmel ellentétesen megteremti az új, hibrid és korcs műfajt: a d r á m á v á e l v e t é l t r e g é n y t . CENZŰRA

ÉS

ÖNCENZÚRA

Gazdasági, erkölcsi és világszemléleti okok megingatják az író kezében a tollat, növelik lelkében a bizonytalanságot, letörik alkotó ösztönét és léha közömbösségbe kényszerítik. A reszkető és ellankadó tollat azután végérvé­ nyesen megbénítja az az állandó rettegés, hogy az államhatalom vagy a társa­ dalomnak valamelyik illegitim csoportja nem avatkozik-e be, nem vonja-e felelősségre az írót, a törvényes eljárás helyett nem törvénytelenül támadja-e és nem hiusítja-e meg, hogy műve nyilvánosságra kerüljön. Az utolsó tíz esztendő folyamán alig akadt nagy író, aki valamilyen formában a cenzúrával összeütközésbe nem került, bár néha ez a cenzúra lemaszkirozta magát, nem rendőri uniformist öltött, de fehér fogorvosi kabátot, tányérsapkát, selyem­ uszályt, püspöki talárt, vagy kisgazda zekét. Mirbeau L e j a r d i n d e s s u p p 1 ices-je, Schnitzler R e i g e n - j e , Bourdet P r i s o n n i é r e - j e , Wedekind F r a n z i s k á - j a , Büchner D a n t o n - j a , Girodoux S i e g f r i e d - j e , Toller M a s c h i n e n s t ü r m e r-je, Brecht D r e i G r o s c h e n O p e r-je, Heyermanns R e m é n y - e , Marguerite L a G a r c o n n e - j a , Upton Sinclair P e t r o 1 eum-ja, 675

PÜNKÖSTI ANDOR: LEÉPÍTETT IRODALOM

mint egy-egy kiemelkedő hegycsúcs jelzi azt a letarolt területet, amerre vak és bornírt csapataival a cenzúra elvágtatott és ahol nyomában egy egész csomó értékes, komoly és színvonalas könyv, dráma és film maradt a porondon. A legitim és illegitim, a hivatalos, félhivatalos és teljesen hívatlan cenzúrának tényleges pusztításánál azonban sokkal érzékenyebben sújtja az egész modern irodalmat az a damokleszi szellem, amely állandóan az elkobzás, a betiltás, a bojkott és a botrány élesre fent kardját suhogtatja minden író feje fölött, hogy az alkotás legintimebb pillanatában se szabadulhasson attól a kellemetlen gondolattól, amely elcsüggeszti: hogy úgy is hiába minden, mert itt csak az a szó hangozhatik el és csak az a mondat láthat nyomdafestéket, amelybe a cen­ zúrának valamennyi fajtája belenyugszik. Az író bemegy a dolgozószobájába, gondosan bezárja maga mögött az ajtót, benéz a dívány alá, leereszti a füg­ gönyt és fellélegzik, hogy végre egyedül van és gyorsan az íróasztala mellé ül, de a következő pillanatban érzi, hogy egy fantom a vállai fölé hajlik, be­ néz a gyöngyöző betűk közé, megragadja a tollat és kicsavarja a kezéből. Egyedül van és még sincs egyedül. Megtorpan a mondat elején és a gondolat nem abba az irányba kanyarodik, amerre elindult. Az író cenzúrázza ön­ magát. Kevesebbet mer, mint amennyit talán a cenzúra megengedne neki. A szavai elbátortalanodnak, a gondolatai visszahökkennek, az érzései elsápad­ nak, a szemlélete elhomályosul; egyszerre becsukja a szemét, hogy ne lássa maga körül a világot, amelynek képét hűségesen amúgy is hiába írja le. Az író bemenekül az elefántcsont-toronyba, l'art pour l'art-t játszik, elfordul az élettől, ahogy az élet is elfordul tőle. A cenzúra akarata teljesült. Az iroda­ lom ugyan belepusztul, de a külvilág hűséges képe és az író belvilágának lá­ zas hullámzása nem kerül mégse bele az irodalomba. HITETLEN

NEMZEDÉK

Az író nem hisz a mesterségében, amely az alacsonyabb színvonalat sok­ kal nagyobb sikerrel jutalmazza, mint a lélek ihletett alkotásait; nem hisz önmagában, mert az erkölcsi és anyagi eredményt a silányabb alkotás aratja le, nem hisz a kiadóban, akivel még ebben a halálos egymásrautaltságban és utaltságban is csak égőén gyűlölik egymást, még pedig olyan konok gyűlö­ lettel, ahogy csak együttdolgozó emberek tudnak; nem hisz a műfajban, amely a színpad felé tereli őt, holott tehetsége csak az elbeszélő formák között ér­ vényesülhet; gyűlöli az ideákat, amelyek megcsalták, a cenzúrát, amely hang­ ját elfojtja, a társadalmat, amely őbenne nem hisz, holott ő sem hisz már ebben a társadalomban. Az író nem hisz a világrendben, amely körülötte düledezik és amelynek méltó megszólaltatására éppen ő lenne a leghivatottabb. Az író él egy világválság kellősközepén, de erről a világválságról vagy közöm­ bösen, vagy gyáván nem vesz tudomást és meg sem kísérli, hogy mint az egye­ temes emberiség prófétája, vagy mint a kor ismerője és mint a jelen orvosa a lelki krizis gyógyításában résztvegyen. Tizenöt esztendő óta lassan, de fel­ tartóztathatatlanul az egész világ nagy átalakuláson megy keresztül s ebben az átalakulásban megdől a kapitalista világrend, hogy a helyét ne a bolsevizmusnak és ne a fascizmusnak adja át, de egy más, ma még világosan ki nem ala­ kult társadalmi rendnek, amelynek körvonalait legfeljebb csak az írók intuí­ ciója érezhetné, ha az írókban lenne elég bátorság, hogy a konvenciókkal le676

PÜNKÖSTI ANDOR: LEÉPÍTETT IRODALOM számoljanak és ne folytassák tovább azt a játékot, hogy mikor fejük fölött ég a ház, ők a kárpitok színe fölött vitatkoznak és hogy a szalon berende­ zése Chippendale legyen, vagy Louis XVI. Az író ma hozzányúl a jelenhez, de csak a jelen felületét nézi s lát a felszínen pörsenéseket, ám csak a legrit­ kább esetben veszi kezébe az operáló kést, hogy a felszín alatt megnyissa a kórtokozó tályogokat. Nincs elég bátorsága, hogy az események szemébe néz­ zen. Nem látja meg, mert nem is akarja, hogy itt igenis bekövetkezik az a vál­ tozás, amelyet ő titkon remél, vagy amelytől titkon retteg s így vagy a múltba menekül, vagy a mesébe, vagy a jelen apróbb problémái közé, hogy a fától ne láthassa az erdőt. Nem számol le a valósággal, hogy egy pusztuló kultúrának, egy pusztuló világrendnek és egy pusztuló világszemléletnek, ha nem is utolsó napjait éli, de már az agónia pillanatait s ebben az agóniában az író kötelessége, hogy áthidalja azt a szakadékot, ahol a tudomány, a politika, a szociológia és a gyakorlati élet csődöt mondott és keresse az új embert s az új ember új világszemléletét, megadja a mai kháosz őszinte kritikáját s a mű­ vészet eszközeivel hozzájáruljon az új világkép kialakulásához. Az író peszszimista, mert hiszi, hogy a mai pusztulás állandósulhat és esetleg megment­ hető, holott ha optimista lenne, tudhatná, hogy hitre van szükség, lelkesedésre és hitre, hogy a régi romok fölött kialakulhasson az új élet. Nehéz feladat. Az író anyagi gondokkal küzd, a könyvnagyüzem standard-iparcikkeket kö­ vetel tőle, a közönség nem olvas, a cenzúra szorongatja a torkát, a saját bizony­ talansága megbénítja kezében a tollat s körülötte ugyanakkor lassú vergő­ déssel pusztul az egész világrend. Nehéz feladat, de az egyetlen mód, hogy az író újból megtalálja a kapcsolatot a tömegekkel, amelyeknek ne felületes struccösztönét szolgálja ki, de mondja ki a lelkek mélyén bujkáló és be nem vallott vágyakat és eszméket és vállalja a feladatot, hogy egy kritikus korszaknak ne az udvari bolondja legyen, ne a házicukrásza és ne a szemölcseitüntetője, de legyen az élő lekiismeret, amelyet nem riasztanak vissza a problémák, mert hittel és bizalommal szolgálja az egyetemes emberiség fejlődését: a népek, nemzetek, fajok, osztályok és egyének nagy és nemes szolidaritását. PÜNKÖSTI ANDOR

677

KENYÉR

HELYETT

„Változtasd a köveket kenyerekkél" — — Nem a sátán szól. Milliók zokogják. Egyetlen jajkiáltás a világ, Egyetlen kéztördelő mozdulat, Egyetlenegy roppant fenyegetés. A nyomorúság völgyei fölött A bosszúálló Isten hegyei Feltornyosulnak irgalmatlanul, Nem indulnak változni kenyerekké. „Változtasd a köveket kenyerekké!" — Hallom én is a rettentő igét, Mint végitélet, úgy zuhan reám, Szivén talál, mint kővé vált kenyér. Az életemet mostan kérik számon, Most köveznek kővé vált kenyerekkel. Megálljatok . . . nagyon bűnös vagyok, De talán mégsem úgy, mint hiszitek. Én nem vettem el senki kenyerét, Csak ép nem bírtam kenyeret keresni, Csak éltem, éltem, ingyen, irgalomból, Az Isten irgalmának hegyeit Bebolyongtam virágot szedegetve, Tudom, nem ér most falat kenyeret Az egész szárazvirág-gyűjtemény. „Változtasd a köveket kenyerekké!" — Máskor talán feleltem volna rá, Szóltam volna: „Nem csak kenyérrel éltek!" Most torkom, szivem egyként elszorul, Szédül a szó, és megfullad a hang. Csak Egy, csak Egy, csak Egy felelhet így, — Nem én, nem én, az ő nevébe s e . . . Testvéreim, ha volna rá hatalmam,

REMÉNYIK SÁNDOR: KENYÉR HELYETT Testvéreim, ha tőlem függene, Holnap puha sziklákon pihennétek, Kenyérhegyek nőnének számotokra, Hegyóriások csupa szín-kenyérből, Merő aranykajácsból Alpesek . . . De nincs hatalmam, — betegen bolyongok, S még most is virágokat keresek. S ha még találok egy-egy halaványat: Tépelődöm, hogy megmutassam-e? Asztalotokra merjem-e belopni — Kenyértelen, üres asztalotokra Kenyértelen kővilág kis virágát? Vagy morzsoljam szét a kezem között, Mielőtt bárki rátekintene, És fojtsam meg, mint gyermekét anya, Mint bukott leány drága szégyenét? „Változtasd a köveket kenyerekké!" — Hegyeket változtatnék — nem lehet. Kenyértelen, kegyetlen kővilágban Lehajtom megadással fejemet. Testvéreim, ne könyörüljetek. Kenyértelen, kegyetlen kővilágban, A bosszúálló Isten hegyein Én nektek most is csak virágot téptem. Zuhogj fejemre kővé vált kenyér: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Kolozsvár, i9ji okt. 4.

REMÉNYIK SÁNDOR

HŰSÉG t-Tajnalra kissé megkönnyebbült és odaszólt az urának, ki a puliszkát főzte a tűzhelyen: — Én ma meghalok. Vén Ugrai Lőrinc kicsit hallgatott, de aztán ráhagyta: — Ügy nézem én es. A borona-kalyiba körül az erdő ébredezett. Bő harmat fénylett a fák koronáján, a völgyek hajlatán elterülő gyönyörű virágos világon, az elömlő első napfényre csillogó tisztasággal ragyogott fel az élet. Az öreg erdőpásztor megfurustokolt és rendbeszedte a házat. Az asszony ágyához odakészítette az ételt és a vizet. — Itt van, ha mégis ennél valamit, amíg én odaleszek. — Hova megy? — kérdezi félénken az asszony. — Burukolóba takarni. Természetesnek találja, hogy a halál órájában magára hagyja az ura. Rosszul sem esik, mikor látja, hogy feltarisnyál és készülődik. Szinte ked­ vesen szól: — El sem búcsúzik, Nőrinc? Az ember előbb oldalára ölti a szőrtarisnyát és csak azután lép az ágyhoz. — Hát, Isten áldjon meg, Borii A haldoklóból feltör a könny, hiába küzd ellene. Ugrai Nőrinc bá meg­ illetődve, de mosolyogva nézi. — Osztán nagyon ne siess, hogy érjelek utol! Az asszony felrémül. Megérti, mi rejlik a tréfaszó mögött és dideregve hebegi: — Tán csak nem! — Én osztán igen! — erősködik az ember. — Miért maradjak itt egye­ dül . . . nálad nélkül? Furcsa, kínos öröm fut át az asszonyon. Nagy, hatalmas szó, mit az ura mondott és olyan szép, hogy el se lehet hinni. — Megtenné? — motyogja könnyektől reszketve. — Utánam jönne? — Ha mondom! — dörmögi az ember. Tiszta megfontolással már régen elhatározta, hogy ha meghal az asszony, ő se marad tovább. Eleget kínlódott az életben s most már nincs kiért, nincs miért. A hivatalt is megunta, télben-nyárban az erdőt, mezőt bújni, folyto­ nosan csak a másét őrizni. Csak még ezt a pár villa szénát szedi össze Burukulóban, hogy ne maradjon szerteszéjjel; aztán a többit lássa más. Pillanatig sem jutott eszébe, hogy az asszony mellett kellene maradnia a halál órájában. Megdöbbentő természetességgel búcsúztak egymástól. — Segéljen az Isten, hogy könnyen túl lehess rajtái — Isten hallgassa meg! — pihegte az asszony és komoran utána nézett. Csak mikor az ura a villát-gereblyét vállára vetette, kiáltott utána: — Jól zárjon be ajtót, ablakot; nehogy valami a testömnek essék, míg maga odalesz! Nőrinc bá szót fogad és többé hátra se nézve, nekivág az ösvénynek és csakhamar eltűnik a fák között. 680

NYÍRÓ JÓZSEF: HŰSÉG A háztól nem messzi, az aljban kaszálgat a fiatal Antal Dénes, neki meg­ hagyogatja, hogy néha nézegessen be haldokló feleségéhez és tüstént megy is tovább. Mire a harmat nagyjából felszárad, ő is a szénához ér és dologhoz lát. Las­ san, tempósan elteríti a mereklyéket vastag rendekbe s utána letelepszik a vackorfa alá. Jó takaró idő van. Szellő se rezdül, az ég felhőtelen, nyugodt, a fűszálak láthatólag zsugorodnak össze a nap sugarai alatt. Dél körül megforgatja a rendeket s éppen az ebédhez készülődik, mikor az erdei ösvényen feltűnik a halálhírt hozó legény. Tisztában van vele a vén pásztor, hogy miért hagyta ott a kaszát, de nyugodtan bevárja és egyetlen szóval sem siet elébe a legénynek, aki szintén úgy viselkedik, mintha csak pár szóra állott volna meg. — Hát szárad-e a széna, Nőrinc bá? — Süti az áldott nap — feleli a vén ember. — S te mi jóban jársz? — Én éppen kijedhez jöttem — lépik közelebb a legény. — Tám nem Bori nénéd küldött? A legény fitymálólag legyint a kezével: — Ő többet nem küld senkit sehova! — Miért, te? — Mert meghót! — No! — hökken meg mégis az öreg. Kicsit elsápad, majd leteszi föveget lassan maga mellé a földre. Ez az imádság a halott üdvösségiért. Hallgatnak. Később Nőrinc bá előveszi a kos­ tököt, dohányt kapar a pipába és rágyújt. Elnéz a mező fölött, köpik és azt mondja: — No szegény Bori! — Elég rosszkor találja kiedet! — társalog a legény. — Mit csináljunk? — nyugszik meg Nőrinc bá. Üjból mindaketten hallgatnak, aztán a legény búcsúzik. — Vigasztalást kívánok! — Köszönöm a fáradtságodat! — rebben meg az öreg. — Én es megszógálom! — Nincs mit — mondja a legény, de Nőrincz bá nem is hallja, csak nézi az ezüst színben fénylő, illatos rendeket. A széna is halott élet s az egész mező köröskörül egy nagy ravatal, amely fölött a megölt növények színes lelkei sírnak, imbolyognak. Régtől tudja, hiszen sokszor megügyelte, hogy a fű is, éppen úgy hal meg, mint az ember. Mikor a kasza levágja; lázas, forró lesz az ő teste is és éppen olyan fehér hab jelenik meg a seb peremén, mint a hörgő ember szája szélén. Éppen úgy kínozza a halál azt is, mint bennünket és éppen olyan fájdalmai vannak a mezei virágnak is, mint nekünk, míg lelke kiszakad finom, kis testéből... Most feláll Nőrinc bá, hogy összeszedje a szénát. Ezt a munkát is úgy végzi, mint a temetési szertartást. Áhítattal veszi villájára a könnyű virág­ testeket és óvatosan rakja egymásra, míg elkészül a boglya egyik a másik után. A nap lassan lehalad, az árnyékok megnyúlnak. Most olyanok a magas, hegyes boglyák, mintha ősi, pogány síremlékek sorakoznának az erdő alatt, a völgy hajlatában. A tücskök a közeledő estre köröskörül sírni kezdenek, 44

681

NYIRŰ JÓZSEF: HŰSÉG

mintha gyászhegedük kara kísérné a föld mélyéből az ártatlan füvecske temetését. Vén Ugrai Lőrinc elkészült a munkával és hazakészülődik. A korondi korsóból a zöld pázsitra csurgatja a maradék vizet, vállára veszi a szerszámo­ kat, mégegyszer — utoljára az életben, — körülnéz és Istennek számbaadja a termést. — Osztán viselj gondot rea! Csak lassan tud hazafelé baktatni. Hiába, hetvenen felül van és fáradt is. Setétségben ér haza. Otthon előbb helyére teszi a szerszámokat, gondosan körülnéz az életen és csak azután lép be. Ügy köszön, mint ötven esztendeig mindennap: — Jóestét, Bori! A halott nem fogadja. Tátott szájjal, felhúzott térdekkel, az utolsó kí­ nok ziláltságával fekszik az ágyon a fal melletti szögletben. Nőrinc bá kicsit nézi, majd leül az asztalhoz és éppen úgy beszámol a munkájáról, mintha élne: — A Burukolóval készen vagyok. Lesz rajta három istenes terű széna. Megint elgondolkodik, majd hirtelen, minden átmenet nélkül, belekiált a szobába:

— A lelked ugye itt van még, Bori! Mindjárt válaszol is rá: — Itt hát! Hol volna egyebütt? Hogy nem látja, az nem tesz semmit. Abban sincs semmi különös, hogy a teste merev, hideg, halott. Meggyújtja a lámpát, kézbeveszi és körülnézi vele a testet. — Bori ez így es, úgy es! Ahhoz kicsi legén a halál, hogy ezön vál­ toztasson! Bori hát, a kedves, jó „vénasszony", akivel békességben letöltötték ötven esztendőt. Hálásan állapítja meg: — Nem sokat változtatott rajta a halál! Ugyanazok a ráncos kezek, elfogyott, szelid arc, behorpadt, fekete száj, fehér haj és elapadt szemek. A testi kínok is elmúltak és most végtelen nyu­ galom árad róla. Utólag felköti az állát és megpróbálja lezárni a szemeket, a piros csergét megigazgatja rajta. Mire elkészül, eszébejut, hogy virrasztani is kell a halottat és nincs ital a háznál. Két óra alatt még megjárhatja a kocsmát. Sietve pénzt, üveget vesz elő, féllángra húzza a lámpát és szinte dicsekedve mondja a halottnak: — Ne félj, lelkem, mert ami dukál, azt én nem húzom meg t ő l e d . . . A faluban több embernek megmondja, hogy „virrasztás lesz" és siet vissza az itallal a hegyek közé. Otthon az asztalt leteríti fejér abrosszal. Kirakja a kenyeret s a pohár­ kákat az üvegek mellé, a ládafiából előkeresi az zsoltáros könyvet is, hogy aki akar imádkozhassék, énekelgethessen belőle. így várja a virrasztókat, de az óra elüti a kilencet, a tízet is és nem jön senki. — Amíg fejnek, vacsoráznak s ideérnek, sok üdő kell — vigasztalja magát és vár türelmesen. Későbben kimegy az udvarra és elnéz a falú felé, de sehol nem látja a kézilámpást imbolyogni. A falú már lecsendesedett, az idelátszó házak során elaludt minden fény. 682

NYIRÖ JÓZSEF: HŰSfiG

— Úgy látszik, nem jön senki! — panaszolja a halottnak. A halottas ágyból furcsa igézet száll szét a szobában, öreg Ugrai Lőrinc megborzong. Csak most ébred a tudatára, hogy milyen egyedül van a vilá­ gon, milyen elhagyatott és fölösleges. A következő pillanatban harag tölti el és ráüt az asztalra: — Egyedül es megtartom a virrasztást. Leül az asztal mellé, kitölt egy nagyobbacska pohár pálinkát és a halott felé billenti: — Nyugudjál békességben! Piros meleg járja át, szinte szikráznak az italtól a belei és egészen fel­ újulva dicséri az asszonynak: — E jó volt! Eszébe jut, hogy most imádkoznia kellene és komolyan hozzá is készül. Maga elé húzza a nagybetűs könyvet és bekönyököl a lámpa alá. — Hát lássuk! Keményen a könyvrenyomott nagyujjával ébresztgetni kezdi a betűket és nehézkesen szillabizálja: „Teün-deér vi-lág, tői-led búcsút vöt-tem..." Mérgesen horkan fel: — Tündér a tűzlangot! Elég mocskos világ!... Ez nem neköd való imádság, Bori! Más verset űt fel, és újra nekigyfirkőzik: „Her-va-tag az ö-röm-vi-rág és az világ fáj-da-lom-mal van te-le..." — E már más! — derül fel Lőrinc bá. — Ez nem csúfolkodik a sze­ gény emberrel! Ide hallgass, Bori! — int az ágy felé és belefeledkezik a gyászversezetbe. Olyan barátságosan imádkozik, mintha az öregisten ott ülne szemben vele a lőcslábú asztalnál a pálinkásüveg mellett és vele beszélgetne. A ter­ mészetfölöttitől nem borzadozik, akárminek hívják. De miért is? Mert meg­ halt az asszony? Nincsen azon semmi csudálkozni való. öreg volt már, el­ jött az ideje, hogy földdel takarózzék. Űjból hozzálép és nézi. A cserge alól csak a halott feje látszik ki. Az arcból a szemek, sötét, szőrös orrlyukak, fogatlan száj úgy ütköznek elő feketén, mintha egy rücskös, sárga bőrdarabra öt valószínűtlen, szagos pe­ csétet cseppentettek volna. Az egész halottas kép groteszk játékszernek hat, mely mellett elálmosodott a gyermek; de azért az ura megdicséri, mintha a halálhoz akarná férjhez adni: — Ritka jó fehérnép volt. A föld alatt is megfelel! Mélyet húz az üvegből, s tovább beszélget: — A Küstájon van egy igyenös, hibátlan magfa, az jó volna körösztfának a fejünkhöz. Egykevéssé elszomorodik, hogy meg kell halnia neki is, de ekkor az ablak megkoccan. Bolond éjjeli pillangó zümmög tompán rajta és át akar törni az üvegen a fényhez. Külömben csendes az éccaka. Egyszerre valami huppan a ház előtt. Biztosan mókus esett le álmában a fáról. Jóízűen fel­ kacag rá a vén ember: — Emlékszel-e, Bori, hogy a magyarót, amit száradni kiterítettél, mind 44*

683

NYÍRÓ JÓZSEF: HŰSÉG

elhordták a múlt ősszel a híjból? Sokat mérgelődtél m i a t t a . . . Ezután már nem mérgelődöl... Hirtelen a világosság gyengülni kezd a szobában. A lámpa szomorodott el. Kifogyott a petróleum. Nőrinc bá megrázza, de már üszkös a bél is. — Elfelejtetted gázt tölteni b e l e . . . Szerencsére az embör setétben es megkapja a száját. Elfújja a lámpát és nyúl az üveg után. — Mintha ez a pálinka setétben jobb v o l n a . . . A derengő fényben a pálinkázó ember szemei vörösen révedeznek. A részegség első boldogsága átjárja, könnyelmű, tarka képek támadnak agyá­ ban és minden megszépül. Már nem érzi a nyomort, bajokat, szegénységet, el­ hagyatottságot. Orcája átforrósodik és legényes jókedve kerekedik. Máskor ilyen állapotban táncra kényszergette az asszonyt, de most nem lehet, mert meghalt. — Várhattál volna te es avval a halállal — korholja szelíden, de mind­ járt fel is tartja az ujját és a régen elfeledett szerelmes kedvvel a halott aszszony felé csavarja a fejét. Eszébe jutott a nótája. Azt el kell énekelnie még egyszer, mielőtt Ő is végleg eltávozik. A reszketeg, száraz hang mindjárt fel is csendül: „ N e m ö n j r ó z s á m a t a r l ó r a , gyenge vagy még a sar­ lóra..." A holttest a sarokban valószínűtlenül nagy lesz, mintha felült volna a vackán, hogy hallgassa: „...S ha jel v á g o d kis k e z e d e t , ki süt n e k ö m lágy ki­ tt y e r e t . . . " Abbizony. Ki süt neki lágy kenyeret? Sűrűsödik az éjszaka. A virrasztó ember szeme be-bekoppan, de erőt vesz magán és felegyenesedik. Itt az ideje, hogy az asszonynak tett ígéretét beváltsa... De még egyszer megnézi a világot. Kitárja az ajtót és megáll a küszöbön. Könnyű, bizonytalan alakja elmosódik, mintha a visszasemmisülés nagy fo­ lyamata menne végbe rajta és maga is csak egy darab éjszaka volna. Penész­ ből, hidegből, pár reves csontból hirtelen összehabart szegény vén ember ő, kinek feje fölött kietlen lelkek jajgatnak. Mégegyszer elnézte a nagy bujdosót, a holdat, melynek tükrében a pásztor kapcáját készül felteríteni az arany­ bokorra; látta, hogy a távolban, hol a végtelenbe görbül az ég, a fák között csillagok bujkálnak s a völgyekben most ébred a szellő. Mégegyszer mindent összegyűjt a szemeiben és olyan mozdulattal megy be a szobába, mint akinek már nincs mit keresnie ezen a világon. Mégis egy kicsit meghűl a szive, mikor leakasztja a puskát a falról. Az erdőpásztor fegyvere. Régi, egycsövű, elöltöltő szerszám. Gondosan meg­ vizsgálja és leteszi az asztalra. Még mindig nem érzi a nagy elszakadást. A megdöbbenés, félelem, az elválás keserűsége, a kimúlt test eltorzulása nem ijeszti, a sir rémei távol van­ nak lelkétől. Csak azt érzi, hogy fáradt, halálosan kimerült és aludnia kell sokáig, örökkön . . . Félig álomban hozzákezd a vetkőzéshez. Lehúzza a rossz bakancsot, az

684

SZALATNAI REZSŐ: JÓSÁG égettfoltos harisnyát, kabátot, lájbit és ingben-gatyában megáll az ágy előtt, melyben a halott pihen. Kezében a fegyver. — Adsz-e egy kicsi helyet, Bori? — mondja fájdalmas tréfával. És sötét nyugalommal felfekszik a halott mellé. Ugyanúgy, ahogy ötvenesztendeig mindennap megtette. A holttest hideg érintését nem érzi. Olyan szépnek látja a viaszfehér arcot, mint eddig s a szürke férgekké görbült ujjak is a régiek. Bori ez, az ő felesége, most is csak olyan valóság, mint régen. A megszokott mozdulattal húzza magára a csergét, majd fölötte két fekete öklét összekulcsolva, elmondja a százesztendős imádságot: „ É n i s t e n e m ! Ö r ö z z meg t ű z t ő l , v í z t ő l , égi h á b o r ú t ó l , gonosz embör szándékától, hirtelen haláltól!..." Az álom íze fészkelődik szájában, ráncos szempillái aláereszkednek. Pil­ lanatig nem lehet tudni, hogy melyik az élő és melyik a h a l o t t . . . Csak egy a bizonyos: a halottnak jobb ezen a f ö l d ö n . . . A dörrenés a cserge alatt nem is hallszik, csak a vén test rándul meg erőszakosan s az ősz, gyér bajusz véres mosolyra húzódik. Az erdők komor világában egy kis féreg sorsa belehullott a végtelenség örök némaságába. Kívül már a fák teteje fehéredik, a völgyekre ezüst fátyol terül és a vi­ lág fölé reszket az új élet. Virrad... NYIRÖ JÓZSEF

JÓSÁG Az anyám minden virradatkor gondol reám s egy fehércsőrű madárral májusi füvet küld az égből. Még az örökségből maradt utána egy kenyérdagasztáskor használt kék kötény : ebbe gyűjtöttem az ő füveit, s a májusi eső szaga találkozott itt a kovász örök illatával, mint gyermekéveim a világ éveivel, Megteltem tehát szeretettel ösztövér magányomban s vállamon forgattam ősi szenvedések zúzmarás glóbuszát, bár nem vagyok apostol e sorsrabízott vidéken, ki jólfésült szentek közt állva : nappal csillagot, este pedig napot ígér éhes falvaknak. Anyám figyel engem messzi kék szemével s én csak nyugtalan fiú vagyok : táskámban, a hónom alatt, hordom most az ő füveit. így járok az uccákon meg a tereken, délben, reggel és este és így szórom füvemet a házak elé, tömeglakások barna udvarán csavargó gyerekekkel kórust énekelve : égi réten kaszálták néktek e zöld szalagokat cmlékezésképen s a föld fogai közé rakta őket s úgy beszél majd hozzátok ezentúl ég gyermekei: emberek. (POZSONY) SZALATNAI REZSŐ 685

ESZMÉNYKERESÉSEK AZ ERDÉLYI MAGYAR IRODALOMBAN Vokszor mondják Magyarországon a tradicionálista kritikusok: nézzetek Erdélyre! Ott az írók nem a könyvkiadók zsoldosai; nem tesznek csörgő­ sapkát a fejükre; nemcsak mulattatni, szórakoztatni akarnak; e s z m é n y e i k is vannak. De mik azok az eszmények? Erdélyben is igaz, mint mindenütt a világon, hogy az író elsősorban azért ír, hogy munkájában hiánytalanul ön­ magát valósítsa meg. E belső kényszerítő erő nélkül nincs irodalom. A formaadás szükségszerűségén fordul meg az alkotó művész problémája. De a buda­ pestiek nem erre az esztétikai és erkölcsi eszményadásra gondolnak, hanem közösségi ideálra. És igazuk van. Amennyiben az irodalmat szerves lényként fogjuk fel — tudatos célkitűzésekkel, akaratmegnyilvánulásokkal, — a mi irodalmunk öncéluságán kívül nemzetkisebbségi célokat is szolgál. Az erdélyi irodalom eszménye: p o l i t i k a i eszmény. Ez a politikai eszmény néha mint élesen körülhatárolt, szabatos köve­ telmény jelentkezik; néha csak földalatti patak módjára bujkál a műben; az író maga sem tud róla, a láthatatlan korszellem munkálkodik helyette; vér­ alkat, elért műveltségi fok felszabadító vagy röghöz kötő ereje idéz csak elő benne változásokat. Az árnyalati külömbségek sok esetben elmosódnak. Nem is csoda: a kisebbségi sorsközösség meghatározza a megüthető klaviatúrának akó és felső határát s így jóformán csak félhangokról beszélhetünk. Az észlelhető külömbségek e finom átmeneteivel akarunk itt foglalkozni. A határvonalak, amelyeket meghúzunk, nem szembenálló frontok határ­ vonalai. Itt-ott úgy tetszik, mintha a külömböző felfogások lövészárkai egy­ más ellen készültek volna, amott már szövetségesként áll a két tábor, hogy azután a frontszakasz egy hátsó pontján ismét a szembenállási szándék illú­ zióját ébressze fel. Akiket ebbe vagy abba a táborba sorozunk, gyakran sok joggal viselhetnék az ellentétes tábor színeit i s . . . De hogy félre ne értes­ sünk: nem az erdélyi irodalom Höfer-jelentéseit akarjuk közreadni. A kisebb­ ségi eszményt szolgáló jelszavak változatait fogjuk boncolgatni; inkább botanizálunk és feltételezzük, hogy e művelet kecsegtet némi tanulsággal is. i.

A leggyakrabban emlegetett jelszó irodalmunkkal kapcsolatosan, ideát is, odaát is: a t r a n s z í l v á n i z m u s . Mit értsünk alatta? K ó s Károly, aki könyvet is írt a transzílvánizmus védelmére, így határozza meg: „Erdély geografiailag zárt egység, ez az egység gazdaságilag is egyéniséggé predesztinálja e földet és emberi akaratok ellenére is meghatározza a föld népeinek kulturális egyéniségét, minden környező kultúrától való külömbözőségét." Ez a tran­ szílvánizmus egyik fele: a diagnózis. Másik fele a tünetekből felismerhető ja­ vallat: az Erdélyben lakó népeknek, magyaroknak, szászoknak, románoknak egy megváltozhatatlan sorsközösségbe kényszerülve le kell vonniuk a tanul­ ságokat és ezeknek megfelelően kell berendezkedniök a tartós történelmi életre. Elemezve ennek az eszménykitűzésnek az erdélyi irodalomban való 686

LIGETI ERNŐ: ESZMENYKERESÉSEK AZ ERDÉLYI MAGYAR IRODALOMBAN tényleges visszatükröződését, megállapíthatjuk, hogy nemcsak a magyar írók, de a román és szász írók egyaránt felismerik az erdélyi lélek s u i g e n e r i s voltát és ennek leghatásosabban hangot is adnak. Különösen lírikusaink ér­ zelemvilágának góca az erdélyi tudat. De a transzilvánizmusnak másik arca, hogy íróink eszménnyé tegyék ezt a tudatot, nemcsak magánéletükben foly­ tatott beszélgetéseik során, de ahol egyedül autentikusak: az irodalomban — csak a legritkább esetekben, akkor is epizódszerüen villan fel. Román és szász íróknál nemkülömben. Mi ennek az oka? Talán mint következetesen keresz­ tülvitt politikai ideál túlvaskos ahhoz, hogy belletrisztikai mű gerincéül szol­ gáljon? Nem valószínű. Könnyen el tudjuk képzelni, hogy e z a politikai esz­ mény önmagában véve éppen annyira regénytárgy lehessen, mint az osztály­ harc, az integrál hazafiság, a német-francia barátság, az európai egyesült álla­ mok. Miért ne születhessen Erdélyben is olyan regény, mint amilyet Becher Stowe asszony írt a rabszolgakereskedelemről? Bizonyára azért, mert az erdélyi írók egyelőre m a g á n h a s z n á l a t r a szánják a transzüvánizmust és közönsé­ günk lelkétől távolabb" van ez az eszme, mint Becher Stowe közönségétől volt az abolicionizmus. A napi politikai helyzet nem olyan, hogy az irodalom felszínre hozhassa ezt az egyesek lelke mélyén talán ott szunnyadó életérzést. Irodalmunk valójában a transzilvánizmusnak csak azt a másik politikai válfaját ismeri, amelyre már K e m é n y Zsigmond és K ő v á r y László tör­ ténetíró is rámutattak. Kemény Zsigmond E r d é l y k ö z é l e t e című tanul­ mányában a geográfiai külömbségekből eredő színárnyalatokkal foglalkozva megállapítja, hogy ez a „szép, de bánatos tündérország" „az új eszmék irá­ nyába az európai államtömbök között mindig a szélső baloldalt foglalta el". Ugyanezt mondja Kőváry is nagy történeti munkája bevezető részében. Er­ délyi íróink nagy általánosságban szintén azt a felfogást vallják, hogy Erdély mindig progresszívebb, Európa vezető eszméi iránt mindig fogékonyabb volt, mint a testvérország. A „transzilvánizmus" körül lefolyt harc tehát ebben és nem a magyar-román-szász vonatkozásban vált: harccá. A klasszikus érte­ lemben vett erdélyi protestáns szellem küzd a gondolat t ö b b szabadságáért egyrészt, másrészt ama magyarországi hivatalos közfelfogás ellen, hogy Erdély irodalma az állameszme fékező erejének híjjával s k i z m á t követ el és „túl­ ságosan elhajlik" a nemzeti hagyományoktól. De ha így nyersen fogjuk fel a transzilvánizmust, akkor mint eszményre mutató jelszónak alkalmazása fájdalmas félreértésekre adhat alkalmat. Vi­ gyázzunk a jelszavakra: öntő edények ezek, amelyekbe ki-ki a maga külön véleményét, vágyait, kívánságait, nézőpontjait önti bele. Transzilvánizmus jelszavába burkolództak azok az irodalmi „népfelkelők" is, akik a magyar iro­ dalomban tehetségtelenségük miatt nem érvényesültek s még Trianon előtt „Minden ember a fedélzetre" „Erdélyt meg kell menteni" harci kiáltásokkal ásták ki a csatabárdot. Kétségtelenül vannak mélyreható külömbségek az er­ délyi és magyarországi irodalmi szemléletek között. Lehet, hogy csak i d ő ­ l e g e s külömbségek — ahogyan ezt a Magyar Szemlében Pongrác Kálmán szellemesen kifejtette — de: vannak. Viszont ennek olyan jelleget tulajdoní­ tani, amelyet akár a túlsó, akár az innenső parton c a s u s b e l l i k é n t fog­ hassanak fel, nem kívánatos. A transzilvánizmus lényegében nem más, mint arcunk szemlélete a forrás vizében: ilyenek vagyunk. A fensík gyermekei, kü­ lönleges földrajzi és sajátos történeti klima hatása alatt. 687

LIGETI ERNŐ: ESZMÉNYKERESÉSEK AZ ERDÉLYI MAGYAR IRODALOMBAN

A t r a n s z i l v á n i z m u s : e g y n é p é l e t é r z é s e . Ez az életérzés azután formákat, viszonylatokat, egyensúlyt keres. Ebből az életérzésből fa­ kadt a vágy is, hogy népünk viszonylata a körülvevő nemzetekkel tisztáztassék. Ki adta nekünk ezt az ideált? Belső szükségérzésünk. És ki adott en­ nek az ideálnak formát? Láttuk: ideológiai képletek, politikai elképzelések ma még nem képesek eléggé áthatni sem íróinkat, sem a népet. De vájjon az ősi kollektivum e formakeresésében nincs-e szuggesztívebb hatóerő is? Adva van a transzilvánizmus jelszavának külső burka és lám mögötte — nemcsak szimbolikusan — A d y E n d r e a r c a v i l l a n f e l é n k . Az ő lelke, és öröksége az, amely betölti a „transzilvánista" irodalmat. A „magyar bánat — román bánat" gondolata, ezt ő vonzóbban megfogalmazta mindenkinél. Nem véletlen, hogy az erdélyi írók, akik t u d a t o s a n transzilvánoknak vallják magukat, Ady Endre magyar látomásait tartják a maguk számára a jövő po­ litikai valóságának. Nem véletlen az, hogy Makkai Sándornak tiszta erdélyi szellemben megírt Ady-könyve után, meg kellett írnia a „Magunk reviziójá"-t is. Nyugodtan mondhatjuk: kollektív transzilván eszmény nincs, Ady Endre világa utáni nosztalgia ellenben megvan. A transzilván eszményt t u d a t o s a n keresők világképe úgyszólván hiánytalanul egybeesik Ady Endre világképével. 2.

De az erdélyi íróknak csak egy része „transzilvánista", aminthogy az er­ délyi íróknak csak egy része vallja fentartás nélkül Ady Endre eszményeit. Nem vitáznak afelett, hogy nagy költő volt-e Ady vagy nem, helyes volt-e poli­ tikája vagy nem volt helyes. Egyáltalában: Erdélyben nem vitáznak. Min­ denki megy azon az úton előre, amelyet a leghelyesebbnek tart. Ha lehet olyan írókat, akiket csak a közösségi életérzésnek félhangjai választanak el egymástól, önkényesen csoportokba osztani, úgy e másik csoport a maga élet­ érzéséből fakadó viszonylatát nem az Erdélyben együttlakó népek „sors­ közösségének" koordináta-rendszerére építi, hanem egyetlen relációt hangsúlyoz ki tudatos nyomatékossággal: az erdélyi magyar irodalomnak legszervesebb összefüggését a magyarországi irodalommal, a f e l b o n t h a t a t l a n k u l t ú r k ö z ö s s é g e t , tekintet nélkül a két földrajzilag és közjogilag külön­ vált irodalom esetleges világnézeti ellentéteire. Vallja ez a csoport a nemzeti eszmény modellirozásának változhatatlanságát; vallja a hagyományok egyöntetűségét és folytonosságát; vallja a konzervativ-történeti szempontnak minden más szemponttal szemben való jogos­ ságát. Nem szereti, ha csepülik a magyart, a korholó szót nem szívesen hallja egy Berzsenyi, egy Ady Endre ajkairól sem. Eszménykeresésében túlságosan érzékeny és érzékenysége éppen e r d é l y i életérzéséből fakad, amelyet soha­ sem tagad meg, csak elütően értelmez. Ha Magyarországon kellene élnie, talán nem volna ilyen. De mert Erdélyben él, mindig vigyáz, hogy a belső törések és repedések ne kerüljenek ki a vele együttélő népek szeme elé. A sebeket, hiányo­ kat takargatni kell, a magyarnak magasra temperált hősi nagyságban mindig glórifikáltan kell állania. Ez a csoport gyöngéden nyúl ama problémákhoz, ame­ lyeket egy másik „csoport" talán műtéttel vél megoldhatónak. És mert érzi, hogy ideáljaiért nem egyszer messzire kell visszanyúlni, formatörekvéseinek 688

LIGETI ERNŐ: ESZMÉNYKERESÉSEK AZ ERDÉLYI MAGYAR IRODALOMBAN

kedvenc köntöse a t ö r t é n e t i r e g é n y . Romantikus, de hát ki nem ro­ mantikus Erdélyben? Itt ma megint a Kazinczyak és a Kisfaludyak korszakát, a spirálisan visszatért romantikus korszakot éljük. Mialatt az erdélyi írók általában nem tudnak még határozott formát adni transzilvánizmusuknak, éppen ennek problematikus és tisztázatlan volta miatt és Ady Endre szellemében bár, de ennek az eszmekörnek eddigi kipróbálatlansága miatt úgyszólván csak sodródnak egy távoli, nem látható ideál golfáramlata felé, konzervatívabb íróink ismerik a vizet, amelyben úsznak, felmérik a hőfokát és a mélységét. Az új eszmék világánál talán romantikusabbak a többi erdélyi romantikusnál, de ugyanakkor reálisabbak is, mert kitaposott mesgyéken haladnak, a folytonosság egyenes vonalában, nem tétováznak, nem kísérleteznek, nem másszák meg hátul a hegyet: gyak­ ran bejárt, tehát bejárható utakat járnak csak be. Könyveik sikere és nép­ szerűsége, témáik biztossága, sőt csalhatatlansága (Gulácsy Irén, Gyallai Do­ mokos) nemcsak tehetségükön, de gondolatviláguknak automatikus beidegzettségén is múlik. És ha a másik progresszív írói csoport élére Ady Endrét képzeljük oda követendő írói eszményként nyugtalan, lázongó, expanzív egyéniségével, úgy e csoport élére Herczeg Ferencet képzelhetjük osztályának öntudatos diplomáciai érzékével, a q u i e t a n o n m o v e r e óvatosságával, a szociális problémáknak, ha nem is elkenésével, de nem korszerű és nem százszázalékos felelősségével. 3-

A „ v a l l a n i és v á l l a l n i " eszményadó jelszava dübörög be azután váratlanul irodalmunkba. E jelszó elindítója B e r d e Mária volt, a mi szintén bizonyítja, hogy irodalmi életünk ellentéteinél mennyire csak félhangokról beszélhetünk. E jelszó a történelmi regények ellen hangzott fel, ama műfaj ellen, amely leginkább alkalmas arra, hogy művelője elmenekülhessen a ma égető problémái elől. Berde pedig szintén írt történeti regényt, a Romuald és Adriánát, amelyet az Akadémia koszorúzott meg. Ám a támadási felület ki­ választása nem volt eléggé biztos és találó. Hiszen a történeti regény nemcsak az elefántcsonttoronybazárkózás egy változata, nem csupán a hevített nem­ zeti életérzés megszólaltatója, de a progresszív gondolat és életérzés tribünje is lehet, amint ezt Tabéry Géza, Szántó György, Makkay Sándor regényei is mutatják. A jelszó azonban nyilvánvalóan helyes, mert e l e m i életérzésből fakad és irányító elvnek az élre tűzni föl nem becsülhető szolgálatot jelent. Érdekes tünet azonban, hogy a „vallani és vállalni" jelszót azok az íróink kapták fel és támasztottak vihart vele, akik már megelőzőleg szerves — és pedig irodal­ munk e g y e t l e n szerves — csoportjába tömörültek: az úgynevezett s z é ­ k e l y írók. Szerves csoport, mert f a j i l a g meghatározott: nem minden székely írónk tartozik bele, de akik beletartoznak, öntudatosan, a többi erdélyi magyar írótól különállóan s z é k e l y n e k vallják magukat. A székely írói csoport természetesen transzilvánista a fogalom még fokozottabb partikuláris értel­ mezésében, és ugyanakkor baloldali is, mert eszménykomplexumának hom­ lokterében a szociális problémáknak radikális úton való megoldása áll. An689

LIGETI ERNŐ: ESZMÉNYKERESÉSEK AZ ERDÉLYI MAGYAR IRODALOMBAN

nak megvitatása, hogy mennyiben indokolt a székely közjogi és politikai esz­ mény, amelynek egyébként rendszere van és külön autonomiális berendezkedési tervével a békeszerződések betűire hivatkozik, ezúttal nem tartozik el­ mélkedéseink körébe. Irodalmunk szemszögéből nézve azonban e megmoz­ dulás értékek feltárásával, színek megcsillogtatásával kecsegtetett. Mit vár­ tunk mi, e kis körön kívül állók, a székely írók megmozdulásától? Vártuk, hogy felszínre hozzák a székely népnek, mint kollektivumnak valódi mély­ ségeit; vártuk, hogy éppen a néppel való közvetlenebb kapcsolataik révén szélesebb közönséget vonzanak az irodalom számára. Sőt tovább megyünk: székely színpadot is vártunk, egy új „Kék madár" együttest, mely a székely nép­ költészet remekeit dramatizáltán hozta volna elénk és a székely zene és székely dekoratív művészet igénybevételével egy modern és mégis népies források­ ból táplálkozó külön játszó-stílust teremtett volna meg. Propagativ ereje, fájdalom, nem volt e csoport fellépésének, amely külömben is Benedek Elek halálával, mint külön is küzdő írói csoport felbomlott. De abban a vonatko­ zásban, ahogyan mi az erdélyi írókra a kontrapunktika törvényeit alkalmazni próbáltuk, székely írókról, székely eszménykeresésről változatlanul tovább beszélhetünk, annál is inkább, mert csoportba sorozásuknak csak részben és másodlagosan alapja a „program", valójában: a mű az, ami külön egyénisé­ güket meghatározza. H a az imént azt mondottuk, hogy a transzilvánisták: az erdélyi magyarság és a környező népek, a tradicionálisták pedig: az erdélyi magyarság és kulturális összmagyarsag viszonylatait keresik elsősorban, úgy a székely írókról azt mondhatjuk, hogy expanzivitás helyett intenzivek, széles­ ség helyett mélységkeresők, egyensúlyi pontjukat kizárólagosan önmaguk­ ban látók. És ha az imént e két irány lobogójaként Ady Endre és Herczeg Ferenc neveit sorakoztattuk fel, úgy talán a székely csoport élére Szabó De­ zsőt állíthatjuk oda. Szabó Dezső eszmevilágát, megtisztítva a hozzátapadó és nem mindig rokonszenves individuális alászínezésektől, az ő megújhodási törekvéseit érezzük ki a székely írókból. Ők is a közéletet és nemzettestet akarják előbb megtisztítani, hogy azután a magyar nép egész szellemi és anyagi életét is megújítsák. Nyirő József, Tamási Áron, Kacsó Sándor legjellemzőbb képviselői a székely írásművészetnek .Mindegyik: külön egyéniség és mégis mennyi rej­ telmes rokonhatás van közöttük. Azt, a mit vártunk tőlük, hogy írják meg a székely népregényt, a székelység tragikus életsorsával, azt a regényt, amelynek hőse m a g a a nép — ahogy a francia p o p u l i z m u s irány­ zata is felfogja a néppel való foglalkozást — nem anekdotikusan, egyegy novella reflektorfényében, de ahogyan például a marxista írók is meg­ írják a saját osztályukat a gazdasági és politikai élet síkján, dialektikusan, vagy ahogy Reymont írta meg a lengyel nép regényét — ezt a regényt nem kaptuk meg tőlük. Viszont kaptunk valami egyebet, amit ők talán nem is szándékoztak adni s ami a kívülről néző ember számára rendkívül jellemző, noha inkább atelier-érdekességű: az öntudatlan atmoszférát, a tradíciót, az erdélyi sorsba való ősi beleszületettséget. Az emberlátásnak azt a naiv for­ máját, amely mély és igaz, ha a közlés és önmagát megértetni tudás szem­ pontjából — félre ne értessek, — nem is mindig írói. A s z é k e l y í r ó k k ö z v e t í t i k el h o z z á n k l e g s z u g g e r á l ó b b a n a z t az e r d é l y i é l e t é r z é s t , a m e l y t r a g i k u s é s d o n q u i j o t t e i ! Tragikus, mert 690

LIGETI ERNŐ: ESZMÉNYKERESÉSEK AZ ERDÉLYI MAGYAR IRODALOMBAN

nyomorult megkötöttségében szüntelenül birkóznia kell az erdélyi írónak, és donquijottei, mert látszólagosan ö r ö k értékekért birkózik. És ha az erdélyi életérzés tragikus volt már Kemény Zsigmondnál, és sohasem szabadult meg tőle a modern erdélyi széppróza legnagyobb és legreálisabb mestere, P e t e l e i István sem, mennyivel több indokot és támasztékot talál a tragikus életérzés éppen a kisebbségi sorsban, ahol a gazdasági élet reménytelenségét a külön népi deklasszálás reménytelensége is tetézi. A legrejtettebb regiszterekből kell feltörnie az erdélyi írók eszményének, hogy erőre kapjon, és pátosszal meg­ nyilvánulnia, hogy az irónia és kételkedés zavaróan ható hangjait elcsitítsa maga körül. Ezt az ősrégi mitosz-szomjat, a Peer Gyntek ezt a hősi birkózá­ sát vadonnal, sziklával, bozóttal, könnyű megérteni; nem meglepő, ha a gyö­ kereitől el nem szakadt székely író arca mögül is minduntalan fel-felvillan ez a fantom. De művész legyen az, aki megfelelő formát is tud adni ennek az életérzésnek. Nyirő József néhány nagy novelláján kívül egyedül Tamási Áron­ nak sikerült hiánytalanul a S z ű z M á r i á s k i r á l y f i b a n tökéletes for­ mába kényszeríteni a székely Don Quijotte világképének e csodálatos asztralanyagát. De Don-Quijotte Sancho-Pansa nélkül az életnek csak egyik oldala — megfoghatóvá, reálissá, szemléltetővé csak Sancho-Pansa alakján keresztül válik. Az erdélyi székely írók Sancho Pansái vagy külön, szétszórva novellák­ ban, epizódokban élnek, vagy egyáltalában nem élnek és ezért a székely esz­ ményt mi is, akik készen állunk befogadni az első megütött hangra e különös világot, csak ösztöneinkben érezzük, de intellektusunkban zavart kelt, mint Tamási Áron Címeresek-je, amelyről helyesen foglalta össze ítéletét a nem erdélyi, de az írói műhelytitkok iránt fogékony kritikus, Ignotus, hogy „bo­ lond könyv, de zseniálisan bolond". 4-

A székely író nem becsüli túlságosan az intellektuálitást, sőt egyes ese­ tekben határozottan is ellene fordul. Fenntartásokkal, de rokonszenvet érez és mutat a forradalmi irányzatok felé, bizonyára azért is, mert ezek az irá­ nyok, harci lendületüket féltve az okoskodástól és cselekvést bénító megfon­ tolásoktól, hasonlóképpen antiintellektuálisták. A „vallani és vállalni" jelszót a tragikus életérzés spontanitásából már-már nem is irodalmi megnyilatkozás­ nak tekinti, de fizikai értelemben vett — tettnek. Eszménye talán: Dózsa György, de Ernst Tollerrel tarthat, mondván: „Dolgozom, megszállottja vagyok a munkának, de tudom, hogy döntésekre kerül majd a sor s akkor az én sze­ mélyes tétem többet számít majd, mint a művészet." Ezzel az írói típussal szemben — itt is félhangokról van szó, sohase felejtsük el — szembehelyezkedik az erdélyi magyar írónak egy n e g y e d i k változata, aki u g y a n c s a k a m a g a k o l l e k t í v é l e t é r z é s é n e k k ö ­ v e t e l m é n y e k é p p e n az e r d é l y i m a g y a r s á g v i s z o n y l a t á t a l e g n a g y o b b e g y s é g h e z , az e m b e r i s é g h e z m é r i . Nem inter­ nacionalista, nem tekinti a maga erdélyi térben való adottságát elhanyagolható tünetnek, de állandóan ajkán a kérdés: milyen helye van, milyen rendeltetése van népemnek a nagyvilágban?! Nem önönmagát kirekesztő létigenlésben, nem a környező népek politikai egymásbaszövődésében és közös művészeti gyö­ kereken keresztül való hajszálcsöves érintkezésében, nem az erdélyi és magyar691

LIGETI ERNŐ: ESZMÉNYKERESÉSEK AZ ERDÉLYI MAGYAR IRODALOMBAN

országi irodalom Castor és Pollux viszonyának, nem az egymásért élő és haló családi kötelékek elválaszthatatlanságában látja az egyedüli célt: ezek mint néma alkotóelemek élnek benne is, de túlságosan kihangsúlyozva a tiltakozá­ sát hívják ki. Mert minél nagyobb fény borul az egyik kapcsolatra, annál nagyobb sötétségbe borul szerinte a másik kapcsolat és ez az, amit nem akar, Neki olyan világítótestre van szüksége, amely talán sápadtabb fénnyel, de az életnek mégis egyenletes erejével sugározza be eszménykeresésének széles területeit. H a ott Ady Endre, Herczeg Ferenc, Szabó Dezső rögzítenek meg hang­ súlyokat, akkor az utóbbi típus gondolkozásának szimbolikus képviselőjéül önkénytelenül is B a b i t s Mihály neve kínálkozik. Babits Mihály egyazon szellemalkatban pompásan egyesíti az európait a magyarral; a nyugtalan, mo­ dern egyéniséget a kifejezési formák szigorú mértéktartásával. Ideges klasszi­ kus; p o é t a d o c t u s , de ösztönösen az; Szent Ágostonon nevelkedett, de Virginia Wolff és Huxley, a regényíró a kedvencei; Dantét fordította, de a mozi berregő gépe táplálja a versritmusát. Plató híve, de keresztény; keresztény, de bergsonista, bergsonista és freudista. Eszménye a tiszta szellemiség, a lelkiisme­ ret pártatlansága. í r á s t u d ó , aki nem árulja el a mesterségét. Bármely kor­ ban születhetne, de mégis csak ebben a korban élhet; a világ bármely sarkában lakhatna, de mégis Budapesten a helye. Négy fal az otthona, de el tud tájé­ kozódni az északi sarkon is. E z a g o e t h e i é r t e l e m b e n v e t t m ű ­ v e l t s é g i t í p u s . Ilyen volt Kazinczy Ferenc is. Azok az eszmények, amelyek Babits felett lebegnek angyalszárnyaikkal, nem idegenek Erdélyben sem. Minden erdélyi íróban van belőle egy csipetnyi. Nem is lehet másként. De vannak íróink, akiknek egész életsíkját betöltik s akik itt Erdélyben szintén örökre el vannak jegyezve a tiszta humánummal. Ilyen volt szegény Kuncz Aladár; ilyenek Molter Károly, Kisbán Miklós, Reményik Sándor, Szántó György, Tabéry Géza, Berde Mária, Hunyadi Sándor, Kádár Imre, Markovits Rodion, a fiatalok között Dsida J e n ő . . . Vannak ele­ gen. Mégis: t u d a t o s í t v a leginkább ez a műveltségi eszmény-típus hiányzik nálunk, holott ez Erdélyben írók számára átörökített életérzés és enélkül a megtermékenyítő, szüntelenül ható eszmény nélkül kulturális jövőnk sincs biztosítva. T u d a t o s í t a n i k e l l a műveltségi eszményt. De hogyan? Semmi­ esetre sem úgy, hogy nagyon művelt dolgokról fognak írni nagyon művelt, nyakatekert nyelvezeten. A snobizmus mesterséges kitenyésztése majdnem annyi veszedelmet jelent, mint az új barbárság kultusza. A műveltségi eszmény szolgálata is úgy történik, mint más írói eszmények szolgálata: az ideált az életszemlélet központjává kell tenni. A műveltség nem ismeretek puszta fel­ halmozásában áll, inkább az életjelenségek megvizsgálásának módszereiben. Olyan állásfoglalás ez a világ dolgaival szemben, melyet minduntalan át és át kell vizsgálni, hogy szélesebb erezetében váljon ismét automatikussá és így dinamikusabbá is. Az erdélyi magyar műveltség kérdése mindenesetre 'szin­ tén megérdemli, hogy kimerítően foglalkozzunk vele. LIGETI

692

ERNŐ

DS'IDA'JENŐ:.

V E R S E K

ELYSIUM Ó barátnőm — ízleld velem e halvány évszak édességét Révedj az időbe mely zajtalanul és puhán teljesedik Álmos bárányok hallgatása ez ünnep ez a múlandóság városában Ha sóhajtasz hangja nincs csak lejjebb hajlik minden virág szívünkben tavalyi fűszálak békessége Tengerek szaga érzik melyek páránként apadnak apadnak az éden teljes mint a gömb — nem lehet hozzáadni A hulló gesztenyék megállnak a levegőben Lábujjhegyen járnak az angyalok PANASZ GYENGÜLŐ GYÖKEREKRŐL Földbe fogóztál mint terebély fa keményen mély gyökerekkel a földben dúsnedvű televényen dacosan álltál sziklakeményen vasgyökerekkel a földben Jöttek utánad szellemek éjjeli törpék jöttek utánad ezren s törzsedet egyre törték zuhogó fejszékkel a törpék s hiába jöttek ezren Szálltak az égből angyalok is seregestül üstöködet cibálták ki akartak tépni tövestül s gigász lombjaidat seregestül hasztalanul cibálták — S íme — ma lelked lassú halálra menendő gyökered mint a moháé gyermekkéz elegendő kitépni halálra menendő gyökeredet mely mint a moháé s egy gyerekangyal könnyüdeden tovaszárnyal véled a mennyek kékje felé mint kicsi fecske ha szárnyal csőrében szalmaszállal távoli fészke felé 693

ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNY A trianoni csecsemőkor és fogzás után ezt is bíztatni kell, mint előbb az itteni irodalmat: jár a baba, jár! Hadd szerénykedjenek elé a bátortalan fűzetek helyébe könyvek és az „adalékok" összehordása után bírálatra érett elméletek. Aztán jobb, ha minél hamarább kiderül, hogy az erdélyi magyar tudomány is, mint minden szellemtörténeti mozgalom, ugyancsak színvonal­ kérdés. A kor színvonalán állanak-e azok a férfiak, akik itt elismerés és hivatalos pecsét híján rendszeres eszmélkedésre akarják szoktatni az elemi szükségletekért harcbanálló magyart és hitelt tudnak-e szerezni boldogabb né­ pek amaz igazságának, hogy a tudomány elsőrendű életszükséglet? Ha valahol, hát ezen a téren sürgős a névszerinti seregszemle. Addig is azonban, míg ezt a szakirodalom elvégzi, nem árt néhány olyan szempont fölvetése, melyeket nem a „grammaticus" szakbuzgalom, sem a vitaszenve­ dély, hanem inkább a tudománykedvelő gondolkodás laikus hozzászólás cí­ men azért kockáztat meg, mert — mert az a homályos érzés motoszkál benne, hogy az erdélyi magyar tudomány az erdélyi magyar irodalomnál jóval keve­ sebb önállóságot és lendületet hozott magával a kisebbségi sorsba. Nem a lassú megindulás téveszt meg bennünket, hiszen azt könnyű indokolni a gárda­ kitermelés és a gazdasági nyomás nehézségeivel. Azt is határozatlanul állít­ juk csak, hogy a tudományok hangadó, kirakati csoportjai, mint a nyelv- és történelemtudomány publicisztikával rokon elemei, nem tudtak elég érdeklő­ dést előhívni az elalélt magyar öntudatból. De kétségtelen tény — s a kisebb­ ségi út tizenharmadik évében nem vádkép, hanem hiányérzetből mondjuk el — hogy eleitől fogva nélkülöztünk sorainkban egy nagyvonalú tudományos egyéniséget, azt a meggyőző erőt, mely a kivételes képességekből árad és föl­ rázza a közfigyelmet arra a munkára is (a Kleinarbeit-ra), mely a vezető­ tudós, az öszefogó, nagyságos elme hátteréül szolgál. Mint a művészetben, úgy a tudományban is igaz, hogy a fejlődés, a ma­ gasabbra lépés, sőt a korszakos újító fölléphetése nemcsak a termelőktől, ha­ nem a fogyasztóktól is függ valamennyire. Napjainkban a szellemtörténet ideális árnyékában a fogyasztók tiszteletét hirdetik és nemcsak a zsurnalizmus, hanem a hozzáértés is a vevő felé bókol untalan. Ennek az üzleti alázatnak, jól tudom, veszélyei vannak; mégis az erdélyi magyar tudománynak dicsé­ retére hoznók föl, ha gyakrabban vetne legalább egy élelmes oldalpillantást a kor és közönség szükségleteire. Igaz, az erdélyi magyar tudomány nem éppen gőgösen önmagáért való, aktuális érzéke a konzervatív világnézet felé helyesen válogatja címeit és témáit. És nem is az elégületlenség, mintha a tudományo­ san földolgozott anyag nem volna elég friss, vagy bizonyos rétegek tudomány­ szomját ki nem elégítő, hanem az a sejtelem, hogy a szóvivő tudományos írók derékhada mondanivalóban, intonálásban és az anyag meglelkesítésében nem elég jelentékeny, követeli ki belőlünk azt a jóhiszemű kritikai állásfoglalást, hogy ne a zászló rongyát és rúdját, hanem a zászlótartókat, ne a jelszókat és harci célokat, hanem a katonákat, ne az erőfeszítést, hanem a rendelkezésre álló erőt vegyük először szemügyre. Nem jelentheti ez ehelyütt egyes tudósaink működésének személyenként való elbírálását. Hiszen olyan érzésünk van e cikk írása közben, mint a baká694

MOLTER KAROLY: ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNY nak, aki egy szakasz huszárt vészen vizsgálat alá. Akármennyire fölszereltek és harcrakészek a dali legények, a baka, sajnos, tudja már, hogy pocsolya­ kerülés ide, vagy oda, — de komoly baj idején le kell szállni arról a régi­ módi lóról! Az erdélyi magyar tudománynak jórészét egy tömegben fogyasz­ tottam most hónapokig — nem portyáztam benne, mert 1918 óta majd min­ dent elolvastam, ami tudományként kínálta itt magát — s azért érzek bátor­ ságot arra, hogy mintegy en bloc kockáztassak véleményt, az Erdélyi MúzeumEgyesület végtelen hasznos megmozdulásai nyomán, a körülhordozott, komoly­ szándékú tudósok munkabírásáról. A háborúelőtti együttes magyarság zöme biztonságérzetében fényűzésnek tarthatta a tudományt. Ezt a fényűzést a szétkapcsolt magyar nép fényéhsége váltotta föl, az önvédelem és szorongatottság epekedése a nyilvánosság világ­ fénye után. Közigény lett, ami azelőtt a kevés szerencsések és kiválasztottak kincse volt, a mozi, a sajtó, a rádió és minden földkisebbítő találmány növelte a táguló emberszem látnivágyását. Az egykori jómód kivilágítása helyébe a tömegfölvilágosítás közóhaja lépett. Rakéták helyett állandó, nagy fényforrá­ sokra áhítozik a politikai sötétben hagyott sokaság, melynek számára élő­ fényeink sugártávját, hatóerejét nehéz megállapítani, mivel közelről minde­ nik vakít. Goethe azt mondja: „Wenn 's aus ist, dann erst wird es klar, ob 's Talglicht oder Wachslicht war". Azért nem incselkedés, ha az erdélyi magyar tudomány múltját hívjuk segítségül a jelen fölmérésére (az erdélyi magyar irodalom élő nemzedékét hányszor vakították a szemébe tükrözött Kemény Zsigmonddal és Gyulay Pállal!) és úgy térünk rá mai tudósaink, az imperiumváltozás óta szelleméletünk tiszteletreméltó folytatóinak általános ismerteté­ sére. Tudósaink ezt csak szívesen fogadhatják, mert valamennyien a múltban gyökereznek, azok is, akiknek jövője nyilvánvaló, de azok is, akik adatgyűjtő céduláikkal együtt már is a múltba tartoznak. A mai ember kegyetlenül szeret visszapillantani kultúrája gyökeréig. Élénken külömbözteti meg a hasznos őst a kártékonytól, helyesebben érzi már, hogy a múltból kinek köszönhet többet mai szintje, látköre, osztályhely­ zete és egész népének átlagállapota. Akiket sokra tart, azoknak hamar meg­ találja mai megfelelőit, vagy legalább epigonjait és szeretettel keresi jöven­ dője úttörőit, míg tetszetős köntösben is visszautasítja a rég elkopott jelszavak kamatoztatóit. ösztöne láttatja (ritkán tévesen, talán csak a tömeghisztéria árjában) a kultúrafontosság lépcsőfokait s aszerint fordul vissza tanácsért, tekintetével simogatva egy-egy grádicsforduló mellszobrát, míg hűvösen lép följebb a tegnap ugyancsak márványba-aranyba illesztett üres név mellett. Á történelemnek ez a hasznossági hulláma és hajlama nehezen kapható fellen­ gésre, a maga is viharral viselős század csak a vele vonatkozásba hozható múlt viharok nagyjai iránt hálás, míg kriticizmusa könyörtelenül veti el a nemzeti sallangokat. Ebben pedig csak segítségére van a szellemtörténeti józan kutatás, melynek tárgyilagossága rászoktat a múlt elfogulatlan, saját korához mért s nem visszafelé meghamisított látásához. így látjuk az erdélyi magyar tudomány múltját is külömböző érdemfoko­ zatokban. Legalul, Aranka Györgynél, vagy a minapi Mentovich Ferencnél s még a jóval fontosabb Bod Péternél sem annyira a tudósok személyét, mint inkább az általuk kezdett mozgalmat kíséri figyelmmel a kisebbségi magyar: mért volt az és mért volt olyan hasznos, vagy múló? Micsoda munkára kí695

MOLTER KÁROLY: ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNY

vánta serkenteni a magyar agyvelőt egy-egy hangyatermészet, agitátor, vagy valamelyik külföldi gondolatsor átültetője? Mire akarta ráébreszteni korát és nemzetét az átlagnál alig tehetségesebb, inkább serényebb, vagy fürgébb hazafi? Aztán följebb, például Apácai Cseri Jánosnál, nemcsak a mozgalom, hanem a személyi rátermettség, a rajtütő készség, sőt a műveltségért való harcnak nálunk gyakori különlegessége is érdekel bennünket: az ősi prófétakövezés hogy folyt le, hogy ették meg ama kor tudákosai és konclesői intrikával, át­ helyezéssel, félreállítással, tüdőbajjal, destrukcióval és toronytetőről való ledobatás veszélyével a közülük kitoronyló, valóban tudós, égő, szabad nyugati lelket. Hogyan siettek meg nem érteni! Eljutott-e a tragikus magányú tehet­ ség odáig, hogy eredeti lehessen, vagy még csirájában sikerült elhallgattatni? S az erdélyi magyar tudomány büszke ormain, Körösi Csorna Sándor és a Bolyaiak örök emlékezetében, egyszerre ütközik elő a színvonalkérdés fontos­ sága: e tudósok által Erdély szinte előzmény nélkül került a Balkán szomszéd­ jából Európába s az egész föld vérkeringésébe, mert e férfiak tudománya ön­ magában szólt világgá. Agyonverhetetlenül s önmagukat marcangolón zseniáli­ sak voltak, teremtő kínban tépelődök, örökidegenek a környezetükben. Egyik a magyar őseredet gigantikus kutatóvállalkozásában, a másik kettő meg az évezredes euklidesi épületnek degradálásában saját új palotájuk szárnyává. Kis­ városi pallérok álmos hétköznapjaiban, vagy Darjiling valószínűtlen távolá­ ban, mennyivel iszaposabb közönyben emelték országok fölé a fejüket, mint a ma is méltán nyugalomért esekedő, küzdelmes tudósaink, akiknek panaszára és tudományára még csak a kicsiny Erdély figyel. Az Erdélyi Múzeum-Egye­ sület marosvásárhelyi vándorgyűlésén hallottuk, hogy szaktudósaink „árván állanak szemben mérhetetlen nehézségekkel". Ügy van, de mikor nem? Ná­ lunk ez az előkelő hagyomány, mely kötelez! Annál rosszabb, mennél nagyobb tudós az illető árvánhagyott elme! A tudomány talán ma divatosabb, mint valaha, ha magyar kisebbségi oldalon hiányosak is az eszközei. De Bolyai Farkas is kénytelen volt az elnyomó I. Ferenc Józsefet üdvözölni s míg a nemzet gyöngéit köszöntő vaskalap a kegyosztó felsőbb osztályoknak hízelgett, Csorna Sándor gyalog vágott neki Ázsiának. S mit szóljunk a kicsinyeket csábító Döbrentei-orthodoxiáról, mely ma már Bajza József nélkül is pusztulóban? Hiszen szellemellenes ma is az atmoszféra, de minden tudomány leküzdi azt, ha mögötte nagy- személyiség motorja zúg . . . Ilyesforma ellenmondások foglalkoztatnak, valahányszor Erdély mai ma­ gyar tudományának színes különnyomatait hasznomra elolvasom, vagy néha hasznomra még olvasás közben leteszem. Az újszerű kisebbségi helyzet hosszú­ tűrésre int, nem lehet máról-holnapra kívánni, hogy az Erdélyi MúzeumEgyesület tudósai versenyre keljenek a pesti központ sokfelé ágazó tájékozott­ ságával és világfigyelő érzékével. Hiszen az 1930 nyarán tartott IX. vásár­ helyi vándorgyűlésről kiadott „Emlékkönyv", melyet a szorgalmas György Lajos szerkesztett, elég tarka és mozgalmas képet nyújt műveltségünk jelesei­ nek munkaterületéről. Tudománytörténetünk tanulságait az ügybuzgó Tavaszy Sándor elég meggyőzően tárta ott elénk és az orvosi előadások címei is ele­ gendők már arra, hogy elhigyjük a doktorainknak: tudják, hol jár ma a therápia és mik a legsürgősebb teendőink egy közegészségügyileg még ki nem épített országban. Némely gyógykérdés megtárgyalása és a hozzászólások meg­ nyugtatták a nem szakembert' is, hogy maga az orvostudomány is nyer, ha 696

MOLTER KAROLY: ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNY itteni magyarajkú szolgái viszik előbbre. A nevek közt az orvosgyakorlat és jóhír erdélyi legjobbjait hallhattuk, „a vándorgyűlés ezek által majdnem kon­ gresszussá nőtt" és ha egyszer ki tudná verekedni a magyar politikai és gaz­ dasági kisebbségi a magyar egyetemet Romániában, volna katedrára vá­ logatható emberanyag az orvosi fakultáson is. Jóval szürkébb volt már a bölcsészet-, nyelv- és történettudományi szak­ osztály előadássorozata, pedig ebben is hasznos és aktuális témák kerültek sző­ nyegre: az iskolánkívüli népnevelés, a demokratikus nevelés, aggodalmak nyelvünk épsége körül, vagy a vásárhelyi gróf Teleki-théka és Erdély pénz­ ügyei a gubernium első éveiben. H a ezekhez még az okos természettudományi előadásokat is hozzátesszük, tudósaink iránti minden tiszteletünk mellett sze­ gényesnek mégis azért éreztük a műsort, mert a jó mellett, amit hallottunk, az a sok minden, ami hiányzott, jelentette a szegénységet! Hogy egyebet ne mondjunk, 1930-ban lehet-e elképzelni az erdélyi magyar tudomány bemutat­ kozását egy fejlett iparú, modern városban anélkül, hogy egy szó is essék a szociológiáról? Iparról, kereskedelemről mit sem hallottunk ott, demográfiá­ ról, gazdasági földrajzról sem és a kisebbségek égető tennivalói közül csak Gyallai Pap Domokos, Gál Kelemen és Csüry Bálint mutattak föl egynehá­ nyat. Hogy valóban szegényes volt a vándorgyűlés humanista része, e föltevé­ sünk helyességét igazolta aztán az a sorozat, melyet „Erdélyi Tudományos Füzetek" címen bocsátott ki az E. M. E. különnyomatokban. Az egyoldalú tudományos érdeklődést e fűzetek közül megint azok mutatják, amelyek hiá­ nyoznak. 34 értekező közül egy se érdeklődött a társadalom, a nemzetgazda­ ság és a kisebbség gyakorlati kérdései iránt és kevés szól elevenül a mához. Aktuális kiadványok: „Csüry Bálint „Néprajzi jegyzetei a moldvai magyarok­ ról", Gyárfás Elemér „Supplex libellus Valachorum"-ja Bitay Árpád műve­ lődéstörténeti mondanivalói, Szokolay Béla „Nagybányá"-ja, Rass Károly „Reményik Sándor"-a, három erdélyi magyar irodalmi bibliográfia, aztán Gál Kelemen hozzászólása a romániai neveléshez, Gyalui Farkas „A Döbrenteipályázat és a Bánk bán" című perújítása e régi, mérges kérdésben, egy-két természettudományi érdekesség s még néhány korunkhoz közeljáró cikk, me­ lyek után érdeklődéssel nyúl a kéz. De hány van köztük, amelyeket, ha ne­ gyedszázaddal előbb, vagy félszázaddal később meg nem írtak volna, avagy megírnának: közömbös maradna a nyájas olvasónak. Néhányat még a szak­ ember se fogad üdvrivalgással, vagy talán éppen az nem. Vagy tizenhat fűzetet és a vastag „Emlékkönyv" nagyrészét frissiben, egymásután olvastam el mostanában. Oka ennek egészen le nem vetkőzhető, egykori titkos filozopter-hajlamomon kívül még az az erdélyi lokális kíváncsi­ ságom is, hogy egy-egy messziről, oldalról, a régmúlt polcairól leemelt papircím vájjon mi érdekeset takarhat a mai küzdő magyar s a polgári és szovjet­ világnézet közt őrlődő kisebbségi ember számára? Vergődésünkben hátha nar­ kózist szíhatok elvonatkozó bölcseink búvóhelyein? S rájöttem, hogy a ma­ gamfajta fegyelmezett olvasó el is tud felejtkezni a környező zimankóról, mi­ kor „Hídvégi gróf Mikó Imre 1856-beli szózatáról", Jókai: „Törökvilág Magyarországon" című regényéről, Gyulai Pál erdélyi nevelőéveiről, „A francia hellénizmus hullámairól az erdélyi magyar szellemi életben" és több ilyen szórakoztató és tanulságos adatföldolgozást jegyzetestül magáévá tesz. Azután aki edzett filológus, vagy makacs régiségkedvelő, folytathatja az „Egy állító45

697

i:

MOLTER KÁROLY: ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNY lagos Pancsatantra-származékról irodalmunkban", az erdélyi „Püspökjelölések"-ről és „végrendeletek"-ről és „Rendháztörténetek"-ről és „kódexek"-ről s egyéb ilyen békebeli felnőttek írásbeli dolgozatában elzörgetett hasznos tudni­ valókat. Mennyi mindent szívleltem meg e tudományból, sóhajtva aggódtam, hogy mekkora ismeretanyagot halmoztam föl megint, melyet kár, hogy olyan hamar el fogok felejteni. Milyen dicséretes, hogy e füzetek és tanulmányok írói ezeket a porladó, fontos és jeltelen dolgokat kiásták az önmaguk terhétől düledező könyvtorlaszokból, hogy azokat képességeik szerint több-kevesebb jóízzel, vagy szárazsággal Erdély tétova tekintete elé fölemeljék. Ha nem is lehelték az ősi dokumentumokba a maradandóság lehet, még ha néha csupa kopogó kavicsadatot kezelnek is gyémántként és írásaikban nem éreztem még a „numen adest" megható nagyszerűségét, — mégis egyik bizonyságát hordozzák az itteni magyar kultúrafolytonosságnak és mint az erdélyi magyar tudomány nagy és korszakos elődei, értekeznek ők is, följegyeznek ők is, okadatohíak és következtetnek ők is, hivatkoznak és csillag alatt forrásokat idéznek ők is. Nemcsak illúziót keltenek, hanem pontosan és meggyőzőn azt az érzést nyújtják az olvasónak, hogy füzeteiket olvasván tudóssal társalgott az ember. Méltók ők is, hogy sáfárkodásukra bizassék Erdély tudományos lelkiismerete. Hiszen kezeikből kaptuk jórészt iskoláink magyar tankönyveit is; azért hiszünk bennük, mint a boldog egykori Magyarország fémjelzett tudósaiban és ha garantált régi igazságokra van szükségünk, haladéktalanul hozzájuk fordulunk, mint a lexikonokhoz. De hová forduljunk a mai igazságokra szomjúhozván? Amennyiben nem vennék szerénytelenségnek e kérő kérdést: mit csináljunk, ha e túlnyomóan a multat regisztráló művecskék élvezése után, megkérdez bennünket az euró­ pai, sőt az egyetemes magyar kultúrszolidáritás, hogy hát nálatok Romániá­ ban, az erdélyi magyarság szellemtemplomában micsoda eszmék születtek Trianon óta és kik a szószólói? Tudósaitok a rohanó tudomány legújabb kutatásmódjaival bukkantak-e a gondolkodás valamilyen új csiráira? A ki­ sebbségi verejték termelt-e belőlük valami hasznos baktériumot, egy új élet­ forma kelesztőjét, melyet a népek egyeteme szívesen oltatna testébe? Taní­ tottátok-e népeteket valami új okosságra a soha át nem élt új helyzetében? Vagy elég nektek a bizonykodás, hogy milyen szép és színes volt a múltja? Azonkívül, hogy sajtó, politika és a híres magyar józanság segítségével meg­ tartottátok, úgy ahogy, a nemzeti megszokott formák közt ( ez is érdem, elis­ merjük!) az itteni tudomány előljárt-e a tűrhetetlen eltűrésének megkönnyeb­ bítésében? Elhangzott-e tudományos berkeinkben legalább e g y az egész kontinensre hatoló merész ige, melyet legalább a világ kisebbségei, mint úrtestefelmutatásakor, visszhangoznának, sokszorosítanának? Kapott-e a világ innét valamilyen hasznos kezdést akár az ismeretek, akár a szociális megférhetés, vagy legalább a nemzetek közti lelki közlekedés terén? A múltban való tarlózás luxusa mellett a jelent megszólaltatta-e valamely bölcsünk hatalmas szóval: ide nézzetek, ez most a leghasznosabb tudomány, tudok még mezőt, ahol kalász terem, összeterellek benneteket, hogy a legsürgősebb feladatokat megoldjuk és magam előkészítem a magyarság új üdvét, mely nem ellensége a réginek, a megváltozott helyzetben belső népi alkotmányt kodifikálok, a kisebbségi magyar tennivalók egyetemes kiskátéját! Verbőczy és Széchenyi népét föleskette itt valaki az új, a huszadik századbeli kötelességeire? Szót 69B

KOMLÓS ALADÁR: SZÉP KEREK ELMA

váltott-e nálunk valaki a jelen kovászával, a munkásrenddel, hogy a magyar szó táltosereje oldalunkon tartsa? Van-e koncepció ebben a mi tudományunk­ ban a nép önmentő berendezkedésére és elcsattant-e már az első parancsoló szó valamelyik magyar tudós ajakról?! Ez is tudomány dolga volna, ha produktív volna is, igaz, hogy több is­ meretet, nagyobb tetterőt és lángolóbb bölcsességet kívánna, mint, a venerabilis és spectabilis ősök lagymatag újraélesztése. Milyen tarthatatlan már a védekezés, hogy ez nem a tudomány dolga! Hogy a sajtó és publicisztika, ám lássák, — de ha a tudomány nem az életé, hanem csak az emlékezésé, akkor csak öreg és tehetetlen emberek olvassák ezeket a mi históriai és filoló­ giai suttogóinkat? Lám, fez erdélyi magyar irodalom néhány könyve és jel­ szava minden magyarlakta területen, sőt egy-két országközi mondanivalója egész Európában talált valamilyen — ha fanyalgós volt is az — fogadtatásra. Ezzel szembeni a mai erdélyi magyar tudomány még mindig az anyaggyűjtés primer munkájánál tart, primitív pepecseléssel foglalkozik és úgy folytatja az ősi kezdést, hogy e folytatást senki sem érzi huszadik századbelivé átértékelt tudománynak^ Ez az a bizonyos kisszerű „Fortwurstelei", a sok kicsi sokra megy elve, holott egyetlen súlyosabb kaliber szavára, egyetlen lángpallos in­ tésére megindulna itt a nemcsak számbavehető, hanem a mai erdélyi magyar­ ságot mindenfelé jelentőségre emelő tudományos munka. A derék napszámo­ sok élére keresnénk sürgősen egy munkavezetőt. Tempót kérnénk, érverést, lendületet: életet! MOLTER

KÁROLY

SZÉP KEREK ALMA Ma reggel otthonvoltam egy órát. Csak ép leugrottam a vonatról és végigszaladtam a főuccán. De hetivásár volt, szénásszekerek vonultak az uccán, a járdán meg sürögtek a környékbeli parasztok. Őszi nap sütött a fonnyadó lombokra és a didergő kocsiútra. A kisöcsém már meleg szobából nézett ki az udvarra és elmosolyodó arccal azt mondta: „Apóci". Aztán visszajövet elaludtam a vonatban. Mikor felébredtem, illatosán és pirosan csüngött lelkemben a városka képe, mint egy szép kerek alma a gallyon. KOMLÓS

4í*

ALADÁR.

699

A BOXBAJNOK (—T°PP — szólt a papirgalacsin s Menyhért fejéről a padlóra esett. Dühösen terpeszkedett a padban. Számolta a galacsinokat. Mikor a tizen­ negyedik mondta: hopp, — fölborította a padot, elordította magát, hátra­ rohant s öklével kegyetlent sújtott Balog Andris arcába. Lefogták. Fújt, mint egy igásló. A tanár magasra kunkorodott a katedrából s az ország jövőjéről harso­ gott. Nem érdekelte. Fújt tovább. Hazaküldték az iskolából. Kibotorkált a tanteremből. Esetlenül lógatta otromba tagjait. Nem nézett semerre s nem is látott senkit. Mindegyre Balog Andrist látta, amint halottsápadan rákoccant fejjel a padra... Aznap délután már elment gyónni. A Nagy harang uccába a barátokhoz. Csupa keserű megbánás, csupa lelkifurdalás volt a lelke. Innocent páter vigasz­ talta. Vigasztalta másnap is, amikor hírül adta neki, hogy kicsapták. Kopott szerzetesi fejét félrehajtotta... Vörös szemhéjai mögött lázasan vibráltak a tisztátalan fényű szemek. Beszédközben ajkai makacsul csúszkáltak le s fel a kiugró, lapátszerű fogakon, amelyeket sehogy sem bírtak betakarni. Izgatott, ijesztő szomorúságot sugárzott a páter magából Menyhért üres szemei megduzzadtak s ormótlan keze reszketett a meg­ indultságtól . . . Szülei Kiskunfélegyházára küldték. Ott rendesen viselkedett. Sánta agyá­ val lomhán átdöcögött a napi leckéken. Dagadt izmait a tornateremben gya­ korolta. Nyelte a konviktusi kosztot s olykor az ostyát a templomban. Görbe­ lábú civislánynak udvarolt. Megvert egy bérest, aki rákacsintott a görbelábú alföldi angyalra. Még egy-két embert. Lelkifurdalásairól kezdetben beszámolt gyóntátóatyjának, később magában keseredett el bűnein. Letette az érettségit. Hazautazott Monorra s mivel szülei úgy akarták, ősszel beiratkozott a mű­ egyetemre. Építészmérnököt szándékozott faragni magából. Pesten a léha életnek szentelte magát. Illetlen helyekre járt. örömmel hallgatott illetlenségeket. Lassanként elfelejtette, hogy hol van az egyetem. Helyette megtanult egy pár más címet. Néhányszor megpillantotta az uccán Innocent atyát. Olyankor elsötétült arca, sietni kezdett s dadogott, ha éppen beszélni próbált. A kávéházban történt egy este, hogy az övével szomszédos asztal alatt két görbe lábat figyelt meg. Hangosan dobogott a szive. Fölemelte tekintetét s megszemlélte a lábakhoz tartozó egyéb testrészeket. Mosolygott, mert a görbelábú asszony nagyon hasonlított a kiskunfélegyházai lánykahoz. A férj, zömök, dagadt vállú ember, a harmadik butéliánál tartott. Ezt később meg­ bánta. Egy üres üveget megcsóvált a feje fölött s Menyhért felé lendítette. Udvariatlan kijelentéseket is tett, gyorsan és sokat. Menyhért a butéliát kikapta röptében. Nézegette. Forgatta. S hogy semmi félreértés ne lehessen, az asztalra ütött s megkérdezte*. — Ki aljas szoknyavadász? — Maga aljas szoknyavadász — felelte a férj. 700

KOLOZSVARI-GRANDPIERRE EMIL: A BOXBAJNOK

Menyhért ütött. A komor férj kinyújtózott a padlón. Görbelábú hit­ vese sikoltott és ismételte ura kijelentéseit. Igyekezett szöveghű lenni. Menyhért a kijárónál kezébe nyomott egy bankjegyet a főúrnak. Föl­ tűnően sietett. Az uccán is. És megijedt, amikor hirtelen karonfogta valaki: — Bocsánat, uram, Török Pongrác vagyok, Török Pongrác... Nem várta meg, hogy Menyhért válaszoljon: — Az az ütés, uram, nagyszerű volt. Fenomenális. Mesébeillő. Mert, tudja ki volt az az ember?... Nem tudja. Persze, hogy nem tudja. Hiszen, ha tudta volna, nem merte volna . . . Majd egyszer megmondom . . . Most bi­ zonyisten nem. És tudja, ki vagyok én? . . . természetesen ezt sem tudja . . . Pongrác vagyok, Török Pongrác... De ez önnek, uram, nem jelent semmit. Csodálatos, de így van. Éppen ez tetszik nekem magában, u r a m . . . Látja már az összefüggést? — Én csinálom a boxolókat, én Pongrác, én bizony, bár önnek erről fogalma sem v o l t . . . Emberfeletti ütést adott, az nem be­ széd, u r a m . . . Karonragadta: — Szabad a karját, uram! Gigászi, emberfeletti karja van, kérem! Ész­ vesztő! Ne értsen félre, én tökéletesen egészséges vagyok... Sportszempont­ ból nyilatkoztam... Ide hallgasson, uram! Megállott s fölágaskodott: — Ajánlatot teszek önnek: én önből világszenzációt, én önből gazdag embert csinálok!... Nevem: Török Pongrác. E naptól kezdődőleg Menyhért százszor meg százszor megtagadta ön­ magát. Diétás kosztot evett. Kötelet ugrott. Kilenctől nyolcig aludt. Lemon­ dott az iszákosság örömeiről. A görbelábú nőkről... Első meccsét megnyerte. A másodikat is. Az újságok harangoztak. A közönség lelkesedett. Az ellenfelek nem. — Emberfeletti fiú vagy, mesébeillő! — lihegte Pongrác. — Világraszóló fiút csinálok belőled... Intézkedem. Intézkedem. Te csak vigyázz a kondiciódra, én intézkedem s megyünk Bécsbe, Budapest már szűk nekünk... Menyhért igent hörgött. Beszélni nem bírt, mert a masszőrök rátele­ pedtek. Egy reggel vonatra ültek. Pongrác szivarra gyújtott, az állomásokon ki­ hajolt s magához intette a sörös pikkolót, vagy a gyümölcsöst. Mikor már nem tudott sem inni sem enni, nyakig merítette magát egy malac regénybe . . . Menyhért szerényen lapult. Menetirányban. Nehogy a sebesség kirázza féltett kondiciójából. Csak hosszú, szerelmes nézésekkel üzent a sörök, a szendvicsek, a virslik, a narancsok s a pikáns műalkotás felé... Lemondón suttogta magában: . . . nekem semmi sem jut ebből a szép világból, mindent csak látok, semmi nem lehet az enyém... én csak látom a tormás virslit, de nem ehetem m e g . . . számomra álom az egész élet... nekem a horogütések jutnak, meg az egyenesek . . . Tűnődött. Közben új utasok szálltak a szakaszukba. Köztük egy barát. Színtelen ajkai hervadtán löttyedtek le a szétálló fogakról... Elhűlt a meglepetéstől: Innocent atya! A barát is észrevette: — Menyhért, gyermekem... 701

KOLOZSVARI-GRANDPIERRE EMIL: A BOXBAJNOK

— Atyám, — dadogta vörösen a boxoló. Miután magukhoz tértek, Menyhért lelki életére terelődött a szó. Pongrác fölfülelt: kivel beszél védence? — Pappal, — állapította meg megkönnyebbülve, — a papok nem veszélyeztetik a boxolók kondícióját... Menyhért ezalatt habozva vallott régi lelkipásztorának. Szégyenkezett... A jó csiráit épen látta benne a barát. Mosolygott s biztatta: — Várlak, gyermekem, várlak és te el fogsz jönni... Ebben nem ké­ telkedem . . . Tárt szívvel várunk. Az Ür jobban örül egy megtért bárány­ nak, mint száz olyannak, amelyik kezdettől fogva jó v o l t . . . Az Egyháznak szüksége van az erősekre . . . Mondott még egy-két hasonló dolgot, aztán leszállt Komáromnál. Zsongtak az ájtatos szavak a lelkében. Valahogy úgy érezte magát, mint aki messziről épp most érkezett haza . . . A Bagolyhoz szállodába szálltak. Hiába. Mégis arra gondolt, hogy lábai eltávolodtak az igaz útról. És másnap is. Tizenkét-fordulós meccsben mérkőzött a nehézsúlyú osztrák bajnokkal. Tizenkét forduló közt, tizenegy szünetben gondolt a páter mély­ értelmű szavaira... A bécsi győzelem után néhány héttel egy kövér gőzösön hajóztak Ame­ rikába. Akkoriban többet írtak Menyhértről, mint a gazdasági válságról... Győzelmet, vereséget hoztak vegyesen. És dollárt. Pesten így kiáltott föl Pongrác: — Intézkedem, intézkedem... még hat hétig vigyázz a kondiciódra, még hat hétig... az amerikai pénzt eltesszük... Én intézkedem, elmegyünk Angliába... ha ez az utolsó turné sikerrel jár, gazdagok vagyunk. Én intéz­ kedem, de a kondíció! Ügyelj a kondiciódra! Menyhért biccentett. S unatkozott, mert Pongrác intézkedett s a pénzt is magánál tartotta. Unalmában ide-oda ődöngött... Fixirozta a görbelábú nőket, ellátogatott az állatkertbe, a vurstliba... Innocent atyára is gondolt s azt is elhatározta, hogy a jó útra tér. Mihelyt pénze lesz, hogy nyugodtan élhessen, a lelkéről sem feledkezik m e g . . . akkor abbahagyja pogány mes­ terségét. Természetesen -\ tréninget szorgalmasan folytatta. Mindaddig, míg Pongrác eléje nem tette a jegyeket: — Bécs felé megyünk... Tessék a jegyed. Én előreutazom. Az állomá­ son várlak: Ostbahnhof. Ne felejtsd, nehogy elfelejtsd. A pénz nálam marad. Nem akarom, hogy marhaságokat követhess el. Megvan benned a hajlam. Emberfeletti fiú vagy. Mesébeillő! Két hét múlva aztán csinálhatsz, amit akarsz, urak leszünk . . . emberfeletti urak . . . szervusz, szervusz, szervusz. A megbeszélt időben kilesett a vonat ablakán. Pongrác sehol. Egyetlen Pongrác sem. Meresztette a szemeit. Eredménytelenül. A kalauz sípolt. Leugrott. Taxival ment a szállodába, ahova a mukkor mentek. Ott sem volt Pongrác. Gyanakodott. Csak egyetlen percig. Szegény ember, — szánakozott aztán, — bizonyosan valami baja történt. Annyi pénze még volt, hogy visszautazzon Pestre. Ott már káromko­ dott. Elutazott, — mondta mindenki. — Sikkasztó gazember! — morzsolta dühösen a fogai között. A messzi külvárosban bérelt szobát Pongrác, aki egyébként klubtársai702

KOLOZSVARI-GRANDPIERRE EMIL: A BOXBAJNOK nál szokott aludni, ha nem volt pénze s szállodában, ha volt. Szobaasszonya, mikor Menyhért érdeklődött utána, sóhajtva válaszolt: — Hetek óta nem l á t t a m . . . hetek óta nem l á t t a m . . . a holmijai itt vannak, de mit ér a z . . . nem tudom, hogy mit csináljak: elsejéig kifizette a bért, de ha nem jön vissza, elveszítem a h ó n a p o t . . . Hetek óta nem láttam, hetek óta nem láttam . . . Haza felé lustán kullogott. Akkor jutott eszébe, hogy Pongrác becsapta. Hogy nem lesz gazdag ember, hogy boxolnia kell még talán évekig, amíg annyi tőkéje lesz, hogy a kamataiból nyugodtan meg tudhasson é l n i . . . Föl­ vetődött benne a kérdés is: mi fog történni most? — mit fog ő csinálni a mindenható Pongrác n é l k ü l . . . H á t hiszen üzlet ő mások számára is, de csak nem vallhatja be, hogy ilyen csúfosan elbántak v e l e . . . Aztán tűnődéseit a nagy gond metszette ketté, hogy fog keresztényi életet élni, ha továbbra is ezt a pogány mesterséget kell űznie? . . . Ezen elmélkedett két napig. E két nap alatt megtudta azt is, hogy me­ nedzsere egyáltalán nem készítette elő az angliai utat. Felbőszültén rázta roppant ökleit — Aztán megnyugodott s kezdett körülnézni új menedzser után. Mihelyt, úgy ahogy, biztosította megélhetését, ismét a lelkiélet kezdte foglalkoztatni... Egyszer tréning után. Még lihegve a fárasztó munkától. Még tele az ütések vörös nyomaival, lerohant a b a r á t o k h o z . . . Innocent atya jóságosan mosolygott: — Mi az, gyermekem? Görcsösen remegő arccal kérdezte: — Atyám, miképpen juthat egy boxoló a mennyeknek országába? — Bűnbánással, édes fiam, töredelmes bűnbánással... A töredelem, gyermekem, ez az első lépés . . . — Igazán, atyám, egy boxoló épúgy, mint minden más e m b e r . . . — Igen, fiam, egyformán gyarló teremtményei vagyunk az Ürnak. El­ kísérsz? — Nekem most dolgom van a városban.. . Szeretnék elbeszélgetni veled; látom, hogy a jó belédvetett magvak nem haltak ki b e l ő l e d . . . Nagy kincs ez, megbecsülhetetlenül nagy . . . Egyszer talán meg fogod érteni. Én segíteni foglak, hogy ne későn értsd meg . . . A tikkadt uccákon izzadt polgárok lökdösődtek. Zörögtek a villamosok. Csaholtak az autók. Innocent atya halk hangja mégis keresztül hallatszott a

lármán... — Te boxoló vagy, gyermekem, de a lelked t i s z t a . . . Gyónd meg ne­ kem bűneidet töredelmesen, mint r é g e n . . . Emlékszel ugye, milyen boldog voltál gyermekkorodban, amikor minden hónap első péntekjén gyónni jár­ tál h o z z á m . . . — Emlékszem... — suttogta. — Ugye . . . ugye, hát akkor miért nem jösz gyakrabban hozzám . . . Messze laksz? — Nem, atyám, itt a k ö z e l b e n . . . — Megmondta a címét. — Látod, látod, ígérd meg nekem, hogy holnap, vagy holnapután meg­ látogatsz. Megteszed? — Igen, atyám, ha v a l a m i . . . ha valami nagy dolog nem akadályoz meg, a t y á m . . . — Mire gondolsz, gyermekem? Z°3

KOLOZSVARI-GRANDPIERRE EMIL: A BOXBAJNOK

De Menyhért nem válaszolt. A villamosra meredt. A villamosban Pongrácot vette észre. Féktelen dűh ömlött széjjel benne. Utánarohant... Li­ hegve állt meg. Szinte elszomorodott. Aztán eszébejutott a villamos száma. Arról tudta hová igyekezett Pongrác. Fölpattant a következőre... A villa­ mos süketítőn csengetett és vitte magával. A messzi külvárosban leszállt. Si­ kátorból sikátorba fordult. Marcona alakok méregették a falak mellől. Ilyen vállakat még nem láttak, beérték hát a méregetéssel. Beugrott egy mocskos ház kapuján. Négyesével fogyasztotta a lépcsőket. A negyedik emeleten ko­ pogtatás nélkül benyitott egy ajtón. Pongrác az ablak felé hátrált. Reszketett. Szemei irányvesztetten szalad­ gáltak. A padlón tárt kufferek, fehérnemű az ágyon, széttúrt papirosok az íróasztalon Menyhért ropogtatta elefánt ujjait s közeledett... . . . az a pénz . . . az a pénz . . . az é l e t . . . Bécs . . . a karrier... beteg­ ség . . . — hadarta Pongrác összefüggéstelenül. Menyhért ökölbe kényszerítette ujjait. A menedzser eltakarta arcát. Az álla kilátszott. Oda kapta a horogütést. Retteneteset sikoltott. Elterült, mint egy zsák. Szájából vér buggyant a gallérjára. Szórakozottan nézte Kívülről ütni kezdték az ajtót. — Nyitva van, kérem — akarta mondani udvariasan, de akkor már jöttek is. Hárman. A küszöbnél meghőköltek. Didergett bennük az izgalom. Ketten ott maradtak az ajtóban. A harmadik Pongráchoz rohant. Melléje térdelt: — Meghalt! — kiáltotta . . . — Gyilkos! — mutatott Menyhértre s a szemei kifordultak. — Igazán? — csodálkozott, — persze . . . persze . . . Valami ötlete tá­ madt. Nem fejtette ki. Ide-oda taszította az ajtónál állókat... A lépcső tom­ pán döngött alatta. Fölkapaszkodott az első villamosra. Izzadt. Átszállt. Ki­ bírhatatlanul izzadt. Zsebkendőjébe könnyezett. Keztyűjével súrolta arcát. Szu­ szogott. Ámulva nézték, ő senkire nem mert nézni. A pokol cudar víziója bontakozott ki lelkében . . . öltem, öltem, öltem! Bezárkózott szobájába. Le s fel szaladgált, mint egy bolond. Olykor han­ gosan fölnyögött: öltem. Megijedt a saját hangjától. Sunyin körülkémlelt... Megfeketült benne az élet... Az éjszakák megsúlyosodtak. A fényből s a ho­ mályból egyformán Pongrác véres arca bontakozott ki. S gondolatai mind a pokol iszonyító képeiben végződtek . . . Háziasszonya riadtan kukucskált be időnként az ajtón: — Ne hivassak orvost? — nem szükséges valami? — Nem. Ez volt mindig a felelet. Három napig. Nem evett. Nem ivott. Nem pihent. Három napig. Negyednap Innocent atya tétovázott ajtaja előtt. Betűzte a névjegyet. Kopogására kongás felelt s nem Menyhért öblös hangja. Rányomott a ki­ lincsre. Engedett. Visszahőkölt. Mintha nem az az ember állana előtte, akitől néhány 704

KOLOZSVARI-GRANDPIERRE EMIL: A BOXBAJNOK

napja elvá^í. A boxoló mészfehérré sápadva hevert az ágyon: — Atyám, nagy . . . iszonyúan nagy bűn terheli lelkem . . . atyám, öl­ tem . . . öltem . . . — Mit tettél? — sikoltotta élesen. — öltem, atyám, öltem... — döngette roppant mellét Menyhért. Ki­ lós könnyek gurultak arcára. Az ágy csikorgott alatta, mintha szintén nem bírná tovább. Egy pillanatra elhallgattak. De mindjárt félelmetessé tágult közöttük a csend. A boxoló belehördült: — Elvesztem, elveszett az én lelkem... a pokol kínjai várnak rám . . . az örök kárhozat... soha nem leszek az üdvözültek sorában, atyám, sohasem... — Akinek szivében megbánás él, azt nem hagyja el az Ü r . . . Gyónj, gyermekem, töredelmesen, alázatos lélekkel, gyónd meg egész életedet, min­ den bűneidet... Vezekelni fogsz s meglátod, az Úr meg fog könyörülni rajtad... Olyan szépen repültek ki belőle a szavak, mint rab madarak a kalic-

kából.

Odafordította a pap felé összerücskölt arcát. Esetten föltápászkodott. Kosarat formált, két tenyeréből s beletette fejét. Lefelé eresztette magából a szavakat. Az áldást kérte. Aztán gyónt. Leszegzett fejjel. A parkettnek: — . . . gyónom a mindenható Istennek... — Fölsorolta utolsó gyónását követő összes bűneit. Hadarva, idegesen beszélt. Alig várta, hogy halálos nagy bűnét meggyónhassa. Elmondta miképp ismerkedett meg Pongráccal, a me­ nedzserrel, hogy sikkasztotta el az amerikai közös -szerzeményüket, hogy pillantotta meg a villamosban... — . . . rettentően megrémült, a kezét oda tartotta arca elé, mit sem hasz­ nált, én ütöttem s ő lezuhant a földre, atyám, a földre... Ugyanis horog­ ütést helyeztem az állára, nem csoda tehát, mert úgyszólván nincs civil Euró­ pában, aki túlélne egy horogütést tőlem, — egy profi, az más... ő ugyan mes­ terségbeli volt, dehát kérem, a súlydifferencia... Tetszik tudni, ez a tudo­ mány velem született, amint emlékszik rá, atyám, az iskolából is horogütésért csaptak k i . . . Három álló óráig locsolták Balog Andrist... tetszik tudni, a bérest is Kiskunfélegyházán, mert én oda mentem az eltávolítás u t á n . . . És most már tessék elképzelni, kérem, hogy én akkoriban azt sem tudtam, hogy mi fán terem a boxolás, becsületszavamra mondom, még egy rendes meccset sem láttam... A tehnikai képzettséget csak később szereztem meg, de tö­ kélyre vittem, mert úgy knock-outoltam a riválisaimat, hogy nal Hogy él­ hette volna túl, kérem, az én horogütésemet a szegény megboldogult me­ nedzser? . . . A padlóig horgasztotta fejét. Szinte súrolta a parkettet. — . . . iszonyú bűn terheli lelkem... összeroppanok súlya alatt — az a négy nap, az a négy n a p . . . sohasem fogom elfelejteni, atyám... ember nem szenvedett annyit, mint én most négy nap alatt... le akarom veze­ kelni bűnömet... a kárhozat... atyám, könyörüljön rajtam . . . Izzadt. Pufók cseppek gurultak arcára... Sóhajtott. Tördelte kolosszus ökleit és vallott, vallott... Mikor a barátra nézett, azt hitte, káprázik a szeme. Innocent páter csak­ nem mosolygott. Hunyorgott, mint aki a napba néz. — Az Ur útai kiszámíthatatlanok, fiam. Ő rendelte így. Látta, hogy 705

KOLOZSVARI-GRANDPIERRE EMIL: A BOXBAJNOK romlásba indul a te lelked s figyelmeztetett. Ha olvastad volna a tegnapelőtti lapokat, megtudhattad volna, hogy Török Pongrác nem múlt ki az élők sorából. Ö csupán elnyerte méltó jutalmát gyalázatos tettéért. Elájult, mert eltört az állkapcsa. De te megtértél, fiam. Az Ür végtelen kegyelme a jó út­ jára terelt. Ez az ő intése v o l t . . . Ne feledkezz meg róla sohasem, hogy az ö szent kegyelme megnyilatkozott neked, ne feledd el, ne feledd el! — Mert amiképpen csodálatos volt az Ő könyörülete, csodálatos leend az ö büntetése i s . . . Tartsd emlékezetedben ezt a négy napot és gondolj arra, hogy az örök kárhozat szenvedései százszor fájdalmasabbak l e s z n e k . . . Ne feledd az Úr intését gyermekem, ne felejtsd, hogy a választottak közül való vagy, ne felejtsd... Most nyugodj meg . . . Ismeretlen elérzékenyülés fészkelődött Menyhértben. Az isteni kegyelem közelsége megindította. Kilós könnyek patakzottak szemeiből. Aztán csendben ültek. A barát a kezeit dörzsölte. Ez volt az egyedüli zaj. — Látod, fiam — mondta később, — milyen megtisztító hatása van a lélekre a gyónásnak, l á t o d . . . Gyónj, gyermekem, szabadítsd meg lelkedet az összegyűlt bűnöktől, én segítségedre leszek. Emlékszel, milyen boldog vol­ tál gyermekkorodban, amikor én irányítottam zsenge életed? Jöjj el hozzám minden hónap első p é n t e k j é n . . . Ugye tudod, gyermekem, ki kilenc hónap első péntekjén meggyónja vétkeit s megáldozik, az a Boldogságos Szűz ki­ nyilatkoztatása szerint méltó lesz a mennyeknek országára? Fogadd meg, hogy el fogsz jönni kilenc hónap kilenc péntekjén, fogadd meg, gyermekem... Megfogadta. Hosszasan nézte a barátot. Értelmetlen szemeiben annyi hála gyűlt össze, amennyi még nem volt emberben. Keményen elhatározta, hogy teljesíteni fogja vallásos kötelességeit. S e naptól kezdve nagyot változott élete. Hamarosan ő lett a főváros legájtatosabb boxolója. Tréning után templomba ment s alázatos szívvel imádkozott. Havonként gyónt és áldozott. Kezdetben tűrhetően ment a dolog. Az első pénteken bevallotta, hogy előző nap a tréningen rosszakaratuan ütött partnerére. Fölsorolta egyéb apró vétkeit is. Mély megbánás rezgett hangjában. Innocent atya természetesen föloldozta. Következő gyónáskor ismét szelid hibákon kesergett. Becsapta a villamos­ kalauzt: jegy nélkül utazott a Berlini tértől a Kossuth Lajos uccáig. Igazság­ talanul kifakadó trénerjét horogütéssel fenyegette. Vétkezett tettben és gon­ dolatban tréningpártnere ellen. A páter csóválta a fejét: — Többet kíván tőled az Úr, t ö b b e t . . . emlékeztette az isteni intésre. Menyhért emlékezett, de hasztalan, mert egyébben nem vétkezett. Sze­ rencsére fontos meccsre készült. Ács Tutu, az új nehézsúlyú boxcsillag, szé­ dítő lendülettel haladt pályáján. Veretlenül nyerte a mérkőzéseket. Hamaro­ san úgy emlegették, mint Menyhért közeli utódját. Az újságok arról is írtak, hogy az olimpiászra Ács Tutut kellene kiküldeni, mert Menyhért már el­ lágyult, meglustult. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy mint ellen­ ségre kezd tekinteni riválisára. Meccs közben komisz dühvel vetette rá magát. A győzelem után káröröm árasztotta el. Ezen a harmadik pénteken sokáig gyónt. Ijesztő mennyiségű sportbűnt szabadított ki magából. Annyit, hogy Innocent atya megsokalta mesterségé­ vel járó visszaeséseit. Azzal keserítette, hogy a mennyeknek országa egy 706

/

KOLOZSVARI-GRANDPIERRE EMIL: A BOXBAJNOK

boxoló szánjára még egy gazdag embernél is nehezebben megközelíthető te­ rület. Emlékeztette a túlvilági intésre s a belőle fakadó kötelességekre. Biz­ tatta, hogy most, mikor anyagi körülményei megengedik, keressen valami ke­ resztényibb foglalkozást, hacsak nem akarja az örökéletet a pokolban szen­ vedni végig. ő pedig gyilkossági kísérlete óta semmitől sem rettegett annyira, mint az alvilágtól. Nyakába szedte a várost. Ismerősei voltak bőven. De csupa sportpajtások. Senki nem nézte jó szemmel, hogy vissza akar vonulni. Szó­ nokoltak a hazával szemben való kötelességeiről is. Maradásra igyekeztek bírni. Hasztalanul. Akkor már izmos gyökereket eresztett belé a hit. Meg­ ingathatatlan volt. A pátertől is félt. Hosszú fáradozás után sikerült állást szereznie. Keresztényi állást. Gim­ náziumot végzett. Tudott helyesen írni. Leszerződtették hát a box-rovat vezetőjéül egyik nagy sportújsághoz... Girhes, izgatott újságírók lettek barátai. A tunyaság egy hét alatt kiló­ kat párnázott rá. Sokat járt a templomba. Sokat keserítették a fogalmazás gyötrelmei. De szerette mindenki s Ő is szeretett mindenkit. Gyónni azonban sehogysem tudott. Nem voltak bűnei. Izzadt a gyóntatószékben, hogy szánalom volt ránézni. Innocent atya nem bírt belenyugodni ebbe. ösztökélte. Mélyebb, önkínzóbb lelkiéletre akarta rávenni: — Kutass, fiam, az emlékezetedben, hiszen gyarló teremtményei vagyunk mi valamennyien az Ürnak. Nincs nekünk egy percünk sem vétek nélkül. Szállj magadba. Légy alázatos. Ne feledd a szent intést, ne feledd, gyerme­ kem. Téged figyelmeztetett az Ür, te a választottak közül való vagy, tőled töb­ bet kíván, mint másoktól... A szent intésről ne feledkezz m e g . . . Kutass lelkiismeretedben, hiszen egyetlen percünk sincs bűn nélkül v a l ó . . . A te lelked alapjában véve jó, de gyermekem, azért nem hiheted magad sem, hogy vétkezés nélkül éltél le egyetlen percet is az életedből... Kérdezett. Megfeszítette az agyát s mégsem tudott Menyhértből bűnt bá­ nyászni. A boxoló csak csóválta esetlen nagy fejét s tiszta szemei szomorúan tapadtak a barát kivörösödött arcára. Kimerülten tévelygett az uccákon . . . Megkeseredtek benne a napok. Elkeseredett energiával sanyargatta ma­ gát. Bűnt keresett és nem lelt bűnre. Soványodni kezdett. Az álmok elhagy­ ták éjjeleit. Az étel nem csúszott le torkán. Riadtan, megfélemülten surrant a templomba. Imádkozott és kérte Istent világísa meg a szivébe rejtett vét­ keket . . . Maga sem értette tisztán, mit vár tőle Innocent atya, mindössze azt tudta, hogy haragra fakadt, amiért nem voltak bűnei... Sápadtan, félszegen ügyetlenkedett be a gyóntatószékbe a következő hó­ nap első péntekjén . . . Ütötték, sebezték a barát szavai: — Többet, többet kíván tőled az Ú r . . . Így nem nyerheted el az Ő szent kegyelmét, gyermekem. Téged kiválasztott, talán nagy dolgokra hiva­ tott, te idejösz és azt gyónod, hogy nincsenek bűneid... Hát nem érzed, hogy ez kevés, kevés azért a nagyszerű kijelentésért, amelyben részed v o l t . . . így történt ez még kétszer egymásután. A roppant Menyhért árnyékává kokkadt önmagának. Panaszkodott s az emberek nem hallgatták meg. Egyik kollégája, az atlétikaszakértő tanácsot adott: 707

KOLOZSVARI-GRANDPIERRE EMIL: A BOXBAJNOK

— Nincsenek bűneid? Üsd agyon a papot és gyónd meg egy másiknak. Ezt a módszert aztán mindenkor alkalmazhatod, ha szűkében vagy a bűnöknek. Mély botránkozással szivében fordult el. Álmatlanul lézengett a világban. Úgy járt, mint akit a szél dobál. Lassan fogyasztotta élete mérgezett perceit... Csütörtök éjjel, mint minden más éjjel már hetek óta, izzadtan henter­ gett ágyában. Nyomasztó gondolatok kapaszkodtak lelkébe. A pokolban látta magát, zsírosfejű, feketefülű, vörösfarkú ördögök között. Érezte a forró szu­ rok sistergését a testén . . . Fülébe zúgott az elítéltek hajmeresztő jajgatása . . . Forgolódott. A képek vele fordultak. Egyetlen pillanatra nem hunyta le az­ nap éjjel a szemét. Reggel odaállt a zuhany alá. A hűs víz erót sugárzott me­ redt tagjaiba. Reggelizni akart. Csöngetett. A háziasszony maga hozta be. Tejes kávét és kenyeret hozott. Mohón lenyelte. Aztán kiszólt az ajtón: — Még mindig éhes vagyok, nagyságos asszonyom, szeretnék vagy öt­ hat tojást. — Jaj, édes Menyhért, be rosszkor jut eszébe. Egy sincs itthon. A lányt se küldhetem, bevásárolni van, azt sem tudom, mikor méltóztatik neki hazajönni... — Az nem b a j . . . majd hozok én . . . — Jó, jó, én megfőzöm magának... Itt a sarkon vegyen, a sarkon az első bolt, ott mindig friss a tojás, tudja . . . Bement a sarkon az első boltba. — Kérek hat darab tojást — mondta csendesen. A boltos, kis fürge ember, barátságosan mosolygott föl rá: — Ebédre, kérem? Ennyire vallásosnak tetszik lenni? Ma ugyanis pén­ tek van, azért bátorkodtam gondolni... —... péntek... péntek... — motyogta magában, amint a kassza felé lépegetett. . . . péntek... mint a borotva nyisszent tudatába, hogy még nem gyónt, hogy nincs bűne, hogy Innocent atya ismét fenyegetni fogja az alvilággal... \ . . . nem fizetek! — jött a mentő ötlet. Xezében a tojással az ajtóhoz ugrott. A kereskedő utána s a tojások felé kapott... Meglökte s ki akart siklani mellette azr ideára. A kis ember belecsimpaszkodott. Kiáltott is: — Tolvaj! Tolvaj! Fölemelte öklét. A boltos elvágódott. Akkor fékezhetetlen dűh fogta el. Nekirohant a pultnak. Földöntötte. Iszonyú ökölcsapásokat mért a lisztes, cukros, fűszeres dobozokra... Embe­ rek sereglettek be, azokra is. A komor rendőr,, aki le akarta fogni, hangtala­ nul hanyatlott a padlóra. Egy másik melléje... Egy pillanatra abbahagyta. Eszébe jutott, hogy milyen kárhozatos dolgot művel ő most i t t . . . Rögtön újból rácsimpaszkodtak. Akkor új bűneire gon­ dolt. Arra, hogy lesz mit gyónnia . . . — Engedjetek! — sodort széjjel közöttük, — gyónni megyek... gyónni... Még néhány embert az uccán is földöntött. A templom előtt megtorpant. — Reggeliztem! — kiáltott föl és sírni kezdett. KOLOZSVARI-GRANDPIERRE EMIL / 708

MAGYAR M Ű V É S Z E T T Ö R T É N E L E M ÉS ERDÉLY M Ű V É S Z E T E "^Temrégen olvastam, hogy Budapesten megjelent egy a magyar művészet törté•*• ' netét összefoglaló könyv.* Nem láttam és nem olvastam még a könyvet, de a kritikákból úgy érzem, hogy ez az első komolyabb kísérlet a magyar képzőművé­ szet história-írásában. Mert a háború előtt egyáltalában semmiféle, a magyar képző­ művészet történetét egészében és összefoglaló egységben tárgyaló könyvünk nem volt, sem kicsi, sem nagy. A háború óta pedig á nemrégen elhunyt, érdemes művé­ szettörténészüknek, Divald Kornélnak füzetnyi könyvecskéje volt az egyetlen munka, mely összefoglaló képét próbálja adni a magyar művészet történetének. De ez a munka túlságosan kis terjedelmű, alakja is zsebkönyv-formátum, és természetesen gyé­ ren illusztrált könyvecske, tehát már ezeknél az okoknál fogva is legföljebb a tárgy népszerűsítését szolgálja, de nem komoly műtörténet. Ezenfelül egyoldalú, hiányos, és éppen velünk, Erdéllyel szemben csudálatosan elfogult, tehát hamis. Számbavehető általános, összefoglaló művészettörténeti munka magyar nyelven eddigelé a régi Beöthy Zsolt által szerkesztett, négykötetes, nagyalakú művészettörténeten kívül szintén nem volt máig. De ennek alaphibája, hogy nem egységes, mert az egyes stíluskorszakokat és azokban a különböző fejezeteket más és más szerzők írták meg, és nem is feltétlenül szakírók. Illusztrálása is jórészt primitív. Alapjában elhibázott, terjedelméhez képest a maga idejében is méltatlan, gyenge munka. Fővárosi lapok­ ban megjelent kritikákból tudom csupán, hogy ebben az esztendőben jelent meg L y k a K á r o l y „A m ű v é s z e t e k t ö r t é n e t e " című, kétkötetes munkája. De gyér számmal vannak egyes részletkérdéseket, illetőleg emlékeket, vagy emlék­ csoportokat leíró, vagy méltató monográfiáink is. Végül, ha azt is megállapítjuk, hogy sokat dicsért humánus középiskoláinkban a művészettörténetet és képzőművészeti stílusokat bármilyen formában, még a rajztanítás keretében sem tanították és tanít­ ják, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy az a közönségünk, melyet általában mű­ veltnek nevezünk és ismerünk el, művészeti kultúrájában — analfabéta. Csudála­ tos és megdöbentő, hogy a magyar középiskolai nevelésből, mely nagyon helyesen nagy gondot fordított mindig a história tanítására, teljesen kimaradt a képzőművé­ szet történetének és ismertetésének tanítása, amely pedig az irodalom mellett az emberi műveltség legmagasabbrendű és legjellemzőbb, sőt az irodalomnál sok tekintetben ki­ fejezőbb megnyilvánulása. De a főiskolákon is — eltekintve a szakiskoláktól — vagy aránytalanul el volt hanyagolva, vagy egyáltalában hiányzott. Hogy ez milyen bűne volt a magyar múlt közoktatási és kulturális politikájának, azt a mi közönségünk — éppen művészetben" analfabétizmusa következtében — nem ítélheti meg. De bizo­ nyos az, hogy ma, amikor a szerteszakadt magyarság egyetlen összefoglalója és egyetlen fegyvere: a nemzeti kultúra, irodalom és zene mellett semmiképpen sem nélkülözhetjük a képzőművészetet, amely nélkül kultúránk csonka kultúra és nem lesz képes a nemzetek és fajok élethalálharcában a maga nemzetvédelmi hivatá­ sát kellő sikerrel szolgálni, aminek végső eredménye a nemzet, vagy nemzetrész bu­ kása is lehet. Hogy ez be ne következhessek, a hiányt pótolnunk kellene. Talán ennek a szük* Péter András: A magyar művészet története (Budapest 1930. I-II. kötet.) 709

KÓS KÁROLY: MAGYAR MÚVÉSZETTÖRTÉNELEM ÉS ERDÉLY MŰVÉSZETE ségérzésnek, a csonkaság érzésének tulajdonítható, hogy a megmaradt Magyarország ma szinte erején felül próbálja pótolni az elmulasztottakat minden vonalon, első­ sorban a közönség művészeti nevelésén. És nagyon helyes dolognak tartanám, ha a ki­ sebbségünk kezén levő magyar középiskolák és tanítóképzők a művészettörténet ta­ nítását, a stílusok ismertetését a rajztanítás és világtörténelem tanítása keretében, a teológiák önálló tárgyként, illetőleg az egyháztörténelem keretében nemcsak elrendel­ nék, de komoly kötelezettséggel taníttatnák is. Az impériumváltozás óta sok minden elgondolásunkat és feltevésünket, melyek úgy belénk rögződtek a múltban, hogy szinte másíthatatlan igazságképpen vallottuk őket, meg kellett másítanunk. Módosítanunk kellett rajtuk, sőt némelyikét teljes egészében el kellett vetnünk, hogy mással, újjal, helyesebbel pótolhassuk, mert ha­ misaknak, téveseknek bizonyultak. A háborúelőtti magyar szellemiség területén alig van olyan zúg, melyet az új, változott és súlyosabb élet kegyetlen parancsára fel ne kellene forgatnunk, meg ne kellene vizsgálnunk, újra ne kellene mérnünk, és újra értékelnünk. Nem régen zajlott le az a heves irodalmi vita, melyet a szükség parancsára életrehívott új erdélyi magyar irodalom váltott ki azzal az egyszerű és természetes tettével, hogy minden előzetes jóváhagyás nélkül megszületett. A vita, melyet a magyarországi régi irodalomszemlélet és egocentralizmus provokált, lezajlott; ered­ ménye az, hogy tagadhatatlanul van Erdélyben új, fiatal irodalmi élet és produkció, mely nem tagadja, nem is tagadhatja a maga magyarságát, de van benne, szellemé­ ben, lelkében valami, ami megkülönbözteti a magyarországitól. Az erdélyi író alkotá­ sában az a különváló erdélyi szemlélete él a dolgoknak és a világnak, ami más for­ mában él a magyarországi író munkájában. A vita közben sokszor csodálkoztam azon, hogyan is lehet e felett vitatkozni? Hiszen elképzelhető-e, hogy az ősi, nem ma született székely balladák megszülethettek volna-e például az Alföldön, vagy akár Túl-a-Dunán, vagy éppen a budapesti Ferencvárosban, és miért nem születtek meg ott, ha megszülethettek volna? Miért nincsen hasonmásuk, testvérük másutt is az egységeslelkfinek hirdetett magyar glóbuson? De ha ez a különváló és ma már általában valóságnak elfogadott erdélyi lélek megvolt és megvan az irodalomban, akkor lehetetlen, hogy hibáznék kultúránknak más területén. Tehát meg kell lennie képzőművészetünkben is. És valószínű, talán bizonyos, hogy ha a magyar képzőművészet ma élő és szer­ ves alkotó része volna a magyar műveltségnek, akkor az erdélyi lélekről szóló vita meg sem indulhatott volna. Mert, ha nemzeti irodalomkultúránk életkora négyszáz­ éves, képzőművészeti kultúránk életkora legalább kétannyi, ami önmagában is, leg­ alább a múltra nézve, nagyobb megállapítási lehetőségeket ád. És ha a magyar iro­ dalmat összefogta, vagy újabb kifejezéssel élve: unifikálta a közös nyelv, az erdélyi képzőművészetnek ilyen közös nyelve nincsen a magyarországiéval, mert a képző­ művészetnek egyetlen nyelve van az egész emberiség számára. Viszont a képző­ művészeti termelést és mindenekfelett az architektúrát és á vele egyértelmű, de a tőle ma indokolatlanul különválasztott úgynevezett iparmuvészetet befolyásolja az anyag, az életmód, az éghajlat, a környezet és még sok minden egyéb, mely mind­ mind független a nyelvi, faji, vagy állami egységektől, de viszont a képzőművészeti produktumot e különváló helyi okok elválaszthatatlan függvényeivé teszik, vagy tehetik. És valóban, hacsak felületesen is és csupán nagy vonalaiban tekintjük át a régi, X

710

KÓS KAROLY: MAGYAR MÜVÉSZETTÖRTÉNELEM £S ERDÉLY MŰVÉSZETE teljes Magyarország képzőművészetének nyolcszázados életmunkáját, habozás nélkül kell megalapítanunk, hogy részletezve több, de nagy általánosságban két pontosan és élesen elkülöníthető munkaterülettel és életfolyamattal van dolgunk: a magyar­ országival és az erdélyivel. Ez a különbség a történelem folyamán az első Árpádok alatt még nem mutat­ kozik meg, vagy legalább is ma még nem mutatható ki. De mihelyest Erdély tele­ pítésének keretei kitöltettek, mihelyt népei és társadalmai be tudtak rendezkedni állandó életmunkájukra, tehát a tatárjárás után, már mutatkozik. A XIV. században már pontosan megállapítható és attól kezdve a XIX. század közepéig élő valóság. A XIX. század második felétől kezdve ismét elmosódnak a külömbségek és azután már csak a nép művészetében élnek a mai napig. De itt meg kell jegyeznem, hogy a XIX. szazad közepe óta önálló és nemzetien magyar, élő és természetes, szervesen a nemzet kultúréletébe kapcsolódott képző­ művészeti termelés sem Magyarországon, sem Erdélyben nincsen. A XX. század ele­ jével újra életre ébredő, és most már tudatosan nemzeti művészeti törekvések egy­ előre csupán Budapestre centralizáltattak (az irodalomhoz hasonlóan), tehát a XIX. század közepe óta magyarországi és erdélyi kepzőművészetbeli külömbsegekről, vagy akár azonosságokról nem is lehet szó. (Mint ahogy az impériumváltozáselőtti hetven esztendőben, amikor Erdélyben nem volt élő irodalom, illetőleg c s a k Budapesten volt számbajöhetően komoly és intenzív magyar irodalmi termelés, nem lehetett beszélni erdélyi és magyarországi irodalomról, nem lehetett tehát vitázni erdélyi lélekről sem, pedig az a bizonyos erdélyiség akkor is élt az erdélyi lelkekben.) * Valamikor, amikor nemcsak az iskolában tanították, de mindnyájan hittük is, hogy a magyar a világnak, ha nem is a legkülömb, de az angollal egyfajsulyú népe, melynek ősi műveltsége minden mai európai népnél ősibb, de legalább egyenértékű azzal; múltja a legdícsőbb múlt, jövendője pedig bizonyosan a lehető legdícsőbb lesz, szóval, amikor hittük, hogy „ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta", mon­ dom, abban az időben jelent meg H u s z k a J ó z s e f n e k igazán szép könyve: „A S z é k e l y H í z " , E sok tekintetben ma is becses, sőt pótolhatatlan könyvben Huszka azt bizonyítja, hogy a székely ház és kapu nem más, mint Attila egykori hordozható fapalotájának egyenes ivadéka. Olyan idők voltak azok a háboruelőtti idők, hogy Huszka Józsefnek ezt a megállapítását teljes hittel és meggyőződéssel elfogadta úgyszólva az egész magyarság. Hiszen milyen gyönyörű dolog is volt azt tudni, hogy itt, Európa keletén lakik egy szegény nép, melynek kultúrája régibb, mint a nyugati nagy világbíró nemzetek akármelyiké. Mert ha nincsen is magyar Niebelungenliedünk, sem Eddánk, sem Grál-mondánk, vagy Kalevalánk, sőt ha nincsenek is Lionardóink és Michelangelóink, ha nem is mi építettük fel Londont, avagy Parist, de íme, népünk ma is abban a házban lakik, azon a kapun jár be, melynek egyenes ősében egykor a világot hódító Istenostora lakott. Ma már mo­ solyog ezen a boldog hiten a valamennyire is látó ember. Ma már tudjuk, hogy a székelyek is, a betelepülő magyarok is, a honfoglalás után századokig még nagyon primitív módon, minimálisan csekély kész kultúrával, sőt a mai értelemben vett építőművészeti kultúra teljes hiányával éltek. Viszont a mai tipikusan székely fa­ ház, melynek szerkezetileg, szellemében, tehát stílusában is csupán változata a kalota­ szegi és torockói faház is, egy sokszázados Erdélyben való élet kulturális eredménye. Nem l e é p í t é s e tehát az Attila palotájának, hanem f e l é p í t é s e a mai tipiku-

7"

KOS KAROLY: MAGYAR MÚVÉSZETTORTENELEM ÉS ERDÉLY MŰVÉSZETE san erdélyi, minden Erdélyen kívül való magyar háztól, de egyúttal az erdélyi szász és román háztól is külömböző háznak — az e z e r év e l ő t t v a l ó s e m m i b ő l . Amikor tehát a Huszka megállapításának revíziójával látszólag a magyar, sőt éppen a székely faji dicsőség hamis nimbuszát tépjük kíméletlen kézzel, ugyanakkor tulajdonképpen tanúságot teszünk az erdélyi magyarság művészi kész­ ségéről, lelke teremtő és termékeny erejéről, mely a semmiből és a reászakadt ma­ gasabbrendű, fejlettebb és idegen nemzeti kultúrák hatása alatt ki tudta termelni, fel tudta építeni a maga házát, meg tudta teremteni, ki tudta formálni a maga formakincsét, a maga arányait úgy, hogy az ma tipikusan erdélyi és magyar, minden mástól különböző és értékesen művészi eredmény. » A magyarországi és erdélyi képzőművészet különbözőségét már Divald Kornél is konstatálja, bár azt nem fejezi ki és természetesen nem is indokolja. Talán, mert nem tudta, vagy nem akarta kifejezni. A román stílus korabeli építményeknél még nem teszen különbséget az erdélyi és magyarországi építmények között, csak azt mondja, hogy általában és mindenikben észak itáliai, kevéssé bajor, de erős bizánci hatás konstatálható. De meglátja a különbséget a csúcsíves stílus korában épült tem­ plomoknál, és kimondja a szentenciát, hogy Erdély csúcsíveskori architektúrájában a provinciáiizmus nyilvánul, díszítéseit a pongyolaság jellemzi. Az erdélyi templo­ moknak ezt a jellemzését a művészi tekintetben egyetlen, világviszonylatban is jelen­ tős magyarországi templommal, a k a s s a i d ó m m a l és a budai B o l d o g ­ a s s z o n y - t e m p l o m m a l való összehasonlítás alapján mondja ki. Elfelejtvén azv, hogy e két templom esetében magyarországi, de nem teljességében magyar mű­ emlékről van szó, hiszen a műtörténet eddig való megállapítása szerint a kassai dóm mintája Villard de Honnecourt mester által tervezett valamelyik elpusztult ma­ gyarországi templom kellett hogy legyen, vagy a mester valamelyik régebbi magyar­ országi tartózkodása alatt készült templom terve. Éppen így a budavári Boldog­ asszony-templomának végső csarnoktemplomos formáját sem magyarországi mester tervezte, hanem ugyancsak az akkoriban Magyarországon tartózkodó Villard de Honnecourt, a cambrai-i székesegyház világhíres és világotjáró építőművésze. Meg­ állapítja például, hogy a brassói plébániatemplom (a Fekete templom) tipusa egészen elütő a korabeli magyarországi templomokétól és ezt azzal magyarázza, igen helye­ sen, hogy valószínűen helyi, szász mesterek építették. Konstatálja, hogy éppen leg­ lényegesebb részében, arányaiban tér el nemcsak a magyarországi, de a korabeli németországi templomoktól is. Sőt még egy egészen más fontos és lényeges dolgot is állapít meg, szintén helyesen, hogy tudniillik csúcsíves kapuzatainak szobrászata érthetetlen módon a spanyol gótikára emlékeztet. Viszont mindezekből a lényeges megállapításokból nem tud, vagy nem akar más következtetést levonni, mint azt, hogy a brassói templom t e h á t a korabeli magyarországi templomoknál primití­ vebb, alsóbbrendű alkotás. (Megjegyzem itt, hogy a brassói templom minden ma­ gyarországi gótikus templom között a legnagyobb méretű, ami természetesen azt jelenti, hogy Erdély építőmesterei értették a mesterségüket úgy, mint a korukbeli magyarországi építőmesterek.) Ha jobban és logikusabban mérlegelő szemmel nézte volna meg Divald Kornél a brassóinál kisebb méretű, de sok tekintetben nemesebb kolozsvári S z e n t - M i h á l y - t e m p l o m o t , akkor bizonyára ennél is megálla­ pított volna érdekes, sőt lényeges eltéréseket a magyarországi templomoktól, vi­ szont itt meg kellett volna azt is állapítania, hogy ez a templom a legművészibb 712

X

KÖS KAROLY: MAGYAR MÚVÉSZETTÖRTÉNELEM ÉS ERDÉLY MŰVÉSZETE erdélyi csúcsívc^ templom, mely a budai Boldogasszony-templommal összehasonlítva sem vall szégyent. Pedig a Szentmihály-templomon is dolgoztak bizonytíhatóan er­ délyi mesterek, sőt valószínű az is, hogy tervezője erdélyi volt. És hát nem tudom, mit fog csinálni a magyar műtörténet a v a j d a h u n y a d i v á r r a l , a francia Loire-menti lovagvárstílusnak ezzel a csudálatosan szép, és er­ délyivé formálódott kivirágzásával, mely a provinciálisnak minősített erdélyi archi­ tektúrában megszülethetett olyannak, hogy európai viszonylatokban is méltóan állja meg a helyét, viszont az Erdélyen kívüli egykori Magyarországon még megközelítő művészetben' értéktársa sincsen. A vajdahunyadi várról mélyen hallgat Divald, de azt már konstatálja ő is, hogy a csúcsíves stílus idejében Erdély megalkotta a maga speciálisan erdélyi templomstílusát is, a templomhajón körülfutó, védő folyosóval el­ látott v á r t e m p l o m o k b a n . Középkori szobrászatunk és pikturánk története azt bizonyítja, hogy Magyar­ országhoz képest Erdély számban is, kvalitásban is fölényesen termelte ki a művé­ szeket. Elég, ha az akkor már rohamosan magyarosodó Kolozsvár városának világ­ híres művészcsaládjára, a K o l o z s v á r i - c s a l á d r a utalok. Az apa: Márton, festőművész; a két fiú: Márton és György, szobrászok, akiknek művészete a maguk korá­ ban szinte páratlanul áll Európában. Mint bronzöntő és monumentalitásra törekvő művészek közvetlen és méltó előfutárjai Donatellónak, Verocchiónak és Lionardónak. Pedig ezt a megállapítást csupán reánk maradt, aránylag kicsiny és kezdetibb munkájukból, a S z e n t G y ö r g y - s z o b o r b ó l kell levonnunk. Azt persze, ma nem ítélhetjük meg, hogy elpusztult hatalmas váradi Szent-László lovasszobruk mit jelenthetett művészi szempontból. Valószínűleg dolgoztak a kolozsvári SzentMihály templom építésénél is, mely akkoriban már megkezdődött volt. De az már érthetetlen, hogy mindezek után miért állapítja meg Divald Kornél azt, hogy a Kolozsvári-famíliának művészete pedig vagy Váradon, vagy Budán gyö­ kerezett és azt, hogy németek voltak? Hogy miért nem gyökereztek a Kolozs­ váriak Erdélyben, sőt Kolozsváron és miért voltak az akkor már jó félig magyar Kolozsvár városról elnevezett művészek németek, azt egy szóval sem okolja meg a felvidéki zipcer származású Divald Kornél. Középkori pikturánk természetesen főképpen templomi freskófestés. És ebben Erdély szintén megalkotta a maga tárgyi és felfogásbeli specialitását, a Szent-László legendájának a képsorozat-típusát, melynek legrégebbi, XV. század-eleji, reánkmaradt művészi példája a székelyföldi, d e r z s i templomban van. (Tudni illlik, hogy SzentLászló Erdély védőszentje volt.) Elsőrangú mester festette az a l m a k e r e k i tem­ plom oltárképét a XTV. században. Itt Divald újra azt jegyzi meg egészen nyugod­ tan, de újra minden alap nélkül, hogy e kép festője magyarországi magyar. A XV. századnak kiváló erdélyi szász festőművésze Rozsnyai János, aki a szebeni szász templom hatalmas méretfi és kiváló freskóját festette. De Erdély abban az időben exportált is piktorokat, mert ugyancsak a XV. században a g a r a m s z e n t b e n e d e k i apátsági templom számára K o l o z s v á r i T a m á s képíró festette a szárnyas oltár képét, mely mindenképpen elsőrangú művészi munka. Az a különbség, mely Erdély és Magyarország művészete között kialakult a kö­ zépkor végén, s amely korszak egyúttal egész Magyarország képzőművészetének, főképpen építőművészeiének legszebb kivirágzási kora, a két országrésznek a mo­ hácsi vész következtében való politikai különválása után természetesen csak élesed­ hetett. Nemcsak a külön állami élet segítette e különbözőség élesedését, de a most még eltérőbb, egymástól méginkább különböző külső műyészi hatások is, melyek a 46

713

KÓS KÁROLY: MAGYAR MÚVÉSZETTÖRTÉNELEM ÉS ERDÉLY MŰVÉSZETE török terület által fizikailag egymástól eltávolított Magyarországra a katolikus Habs­ burgok Ausztriájából, a török protektorátus alá került protestáns Erdélyre keletről, illetve a protestáns nyugatról, és kis részben Itáliából áramlottak. Ezek a hatások Erdélyben az architektúrát szerkezetében és szellemében már nem változtatták meg, de ornamentikában, különösen az akkor rohamosan fejlődő iparművészetének min­ den részében erősen befolyásolták. És mindjárt a XVI. században újra találkozunk egy K o l o z s v á r i nevű művésszel (akkor Kolozsvár már teljesen magyar vá­ ros); 1528-ban a kolozsvári Szent-Mihály templom sekrestye-ajtajának korai olasz barokkos kőkeretét faragja K o l o z s v á r i J á n o s . A képzőművészeti tevékenység a fejedelmi Erdélyben nem az architektúrában kulminál, mint azelőtt, de az iparművészetben. És itt megalkotta újra a maga erdélyi specialitásait. Részletezés helyett csak megemlítem most az ötvösművészetben alkal­ mazott úgynevezett erdélyi zománcozási módot, és i könyvkötészetben a tipikusan erdélyi bőrtábladíszítíst. Számos kiváló magyar és szász mesterünk nevét és műveit őrizzük e korból; ezeknek sorából, mint általánosan ismerteket, a szász származású, de elmagyarosodott kiváló nyomdagrafikust és betűmetszőt: H e l t a i G á s p á r t említem meg a XVI. századból, a XVII. századból T ó t f a l u s i Kis M i k l ó s t , kora egyik legjelesebb és európai hírű tipográfusát és betűmetszőjét, valamint B o c s k a i G y ö r g y ö t , a kaligrafust. Erdély különváló és önálló képzőművészeti fejlődése a fejedelemség megszűnte után, a gubernium másfélszázados időszakában is tovább tart. Akkor fejleszti ki Erdély azt a Bécsből idesarjadt, erdélyivé honosodott barokot, melyet a közép­ kori alapra egészen sajátszerűen, de ízléssel aplikál reá. Ez a csúcsíves szerke­ zetre egészen naivul és ösztönös érzéssel ráépített és összehangolt bárok formavilág jellemzi mai napig a XIX. század lélektelen, bécs-budapesti gipszreneszánszának Er­ délyre is reátukmált pusztításába nem egészen belefulladt városainkat, falusi kasté­ lyaink jó részét, kisebb nemesi kúriáink egy részét, sőt háromszéki és alsómarosmenti falusi népépítészetünk egy részét is és szinte egész teljességében népünk külső bútorformáit és festett ornamentikáját, kerámiáját, valamint háziiparának sok más produktumát is. Azután jön 1848-al az unió és egyelőre meghal a képzőművészeti termelés Er­ délyben. Az irodalom még tengődött később is, állandóan gyengülve. * A képzőművészet ősi idők óta elsőbbrendű szükséglete az emberi léleknek, mint az irodalom. És itt nem a mai értelemben vett festményre, vagy szoborra gondolok, amit a falra akasztók, vagy az üveges szekrénybe állítok. De gondolok az architektúrára, illetve az iparművészeire, mely mint ilyen, szükséglete volt min­ dig a legprimitívebb embernek is, és sohasem az ára határozta meg, hogy képző­ művészeti alkotás is legyen az egyúttal, vagy nem. Tehát: igazában élő művészetünk ma is lehetne. Inkább, mint irodalmi ter­ melésünk. És mégis az a valóság, hogy az impériumváltozás után szinte azonnal és az erdélyi magyarság együttes, tudatos akarásával megszületett az új erdélyi magyar irodalom, míg képzőművészetünk halottabb ma, mint valaha. Sőt nemhogy új életre akarna támadni, de régi emlékeink is, hagyatékunk a termelő múltból és még ma élő népművészetünk, rohamosan pusztul.

7M

I

KÓS KÁROLY: MAGYAR MÜVÉSZETTÖRTÉNELEM ÉS ERDÉLY MŰVÉSZETE Amit a fentiekben egészen vázlatosan, néhány odavetett vonással megállapítás­ képen megrögzíteni próbáltam, az a múltra nézve egész Erdélyre vonatkozik, mint egységes és változhatatlan kultúrterületre. De az erdélyi területeken belül élő három nemzetlélek kulturális termelőereje és lehetősége már a XIX. század második felé­ ben régi viszonyaiban változni kezdett és az imperiumváltozás óta az egyensúly e három nemzeti erőtényező között egészen felbomlott, illetőleg merőben megváltozott. Csupán a képzőművészeti kultúrfolyamatot véve tekintetbe most: a szászok meg­ tudták tartani a maguk régi helyét és súlyát az új helyzetben is, a magyarság képző­ művészeti tevékenysége, de társadalmának művészeti lelki műveltsége is úgy össze­ zsugorodott, hogy ma egyáltalában kikapcsolta a képzőművészetet tudatos és köteles­ ségszerű életfeladatai közül; az erdélyi románság végül: bár egyrészt most már állami és hatósági támogatásban hathatósan részesülve rohamosan neveli a művészeket és teszi lehetővé fejlődésüket, viszont ez a képzőművészeti tevékenység nem Erdély tra­ dícióiban és földjében gyökerezve, egyelőre nem jelentheti és nem eredményezheti az egyedül természetes, tehát komoly értéket képviselő művészeti kultúrát Erdély számára. * A szellem munkása sehol sem tehet mást, mint megláttatja a meglátnivalókat, belevilágít a sötétségekbe, utakat keres, és lehetőségekre utal. Ezt a kötelességet mindenekfelett mai erdélyi magyar életproblémáink legfontosabbjával: kultúránkkal szemben kell vállalnunk nekünk, erdélyi szellemi munkásoknak. És ha e kötelesség­ tudatunk természetes eredményeképpen képzőművészeti kultúránk még fel nem fedezett, vagy elfelejtett múltját és halott jelenét próbáltuk itt felvetíteni pár szó­ ban, akkor ez a jövendő új élet érdekében történt, melyet akarnunk kell és amelyet természetesnek, szükségesnek és lehetőnek tartunk és hiszünk... KÓS KAROLY

46*

715

KISEBBSÉGI IRODALOM — VILÁGIRODALOM ÚJ OLASZ REGÉNYÍRÓK Az Etdélyi Helikon számira Irta: LIONELLO F1UMI*

Helikon olvasói bizonyára ismerik a nagy Gábrielé D'Annunzio nevét, A z Erdélyi aki hatalmas alakjával az olasz irodalom egész utolsó negyven évén uralko­

dik. Mégis az olasz regény nem egészen az övé. Nagyszerű, de kissé dekoratív, kissé túlzottan e m b e r f e l e t t i („Supcruomo") művészetével azonban az ellenhatás már a háború előtt föllép olyan írók között is, akik a T ű z alkotójával egyidősek vagy alig néhány évvel fiatalabbak nála. Nem is beszélve Giovanni Vergáról (1840—1922), a hatalmaserejű Malavegliáról, akinek tekintélye halála óta csak nőtt, Grazia Deleddáról (szül. 1872-ben), aki szardíniái életképeit az emberi egyetemesség látókörébe tudja emelni s oly világsikert ért el, amelyet a Nobel-díj méltán koronázott meg, a többi regényírók is, az olasz regény „régi gárdája" is, azok, akik az olasz olvasó előtt a legnépszerűbbek, D'Annunziótól nagyon távoleső utat futottak meg s lénye­ gesen különböznek tőle, mint egyébként egymástól is. Köztük mindenekelőtt említenem kell Alfredo Panzini-t (szül. 1863), aki Carducci nyomán haladt, tehát a hősi-klasszikus eszmény híve volt, de később, ahogy a valóságot mindjobban megismerte, darabokra törte ideálját s ha szelídebb gúny­ nyal is, de a mindennapi életnek középszerű vagy nevetséges oldalait mutatja be. Regényei a X a n t i p p é - t ő l a K e r e s e m az a s s z o n y t-ig úgy a kritika, mint a közönség részéről nagy tetszéssel találkoztak. Panzinivel körülbelül egykorú, de még nem az új nemzedékhez tartozó regény­ írók: Adolfo Albertozzi, Fernando Paolieri, Luciano Zuccoli, Lucio D'Ambra, Antonio Beltramelli, Virgilio Brocchi. Nem egyszer regionális vagy szociális célzattal írnak, olykor határozottan művészi erővel is (különösen Beltramelli). Néhány regény­ írónő: Annié Vivanti, Dóra Mcleagari, Teresah, Sibilla Aleramo. Mindegyiknek meg­ van a maga olvasóközönsége. Évről-évre várják, elkapkodják köteteiket. Velük egy­ korú, de csak a legújabb idők felfedezettje Italo Svevo (szül. 1861), akit az olasz kritika, mint „olasz Proust"-ot, a legnagyobb elismeréssel fogadott. Ami Luigi Pirandellót illeti (szül. 1867), jóllehet számtalan novellát és három regényt is írt (A k i ­ t a s z í t o t t , A m e g b o l d o g u l t M a t h i a s P a r c a l és T e s s é k f o r d í t a n i ! ) , Vámevét mégis drámaival szerelte meg. Az újabb nemzedékből való Marino Moretti (szül. 1885), aki mint annyi sok társa, szintén a regionalízmusból indul ki, de utolsó regényeiben már európai táv­ lathoz ér s a T i s z t a s z i v ü e k - b e n például az alázatosakat és együgyűeket megkapóbban festi, mint régi regényeiben a romagnolai parasztokat. Nemzedékéből még ki kell emelnünk Salvator Gottá-t, a V é 1 a-ciklus szerzőjét, az olasz irodalom oly korán eltűnt nagyszerű ígéretét: Federigo Tozzi-t (r883—1920), Raffaello Calzimit, Gino Rocca-t, Alessandro Varaldo-t. A kimondott regényírók mellett meg kell emlékeznünk azokról a széppróza­ írókról, akik elvetik a regényformát s önéletrajzokat, vagy hol lírai, hol fantaszti­ kus, hol polemikus „töredékek"-et írnak. A legnevesebb köztük kétségtelenül a na­ gyon termékeny Giovanni Papini (szül. 1881), aki önéletrajzát a B e v é g z e t t ember-ben adja, képzeletét a B o l o n d s á g o k - b a n tornáztatja meg s egyéb mű­ veiben félelmetes vitatkozónak mutatkozik. Papini a futurizmussal való feltünéstkeltő szakítása s egy Krisztust-támadó vitairata után, visszatért a katolicizmushoz és megírta Krisztus életé-t, amely már a könyv szerzőjének neve miatt is nagy vissz­ hangot keltett. Papinivei egysorba kell helyezni Ardengo Soffici-t, aki L e m m o n i o * Ezt a tanulmányt, kivéve az utolsó két bekezdést, még Kuncz Aladár fordította le a folyóirat számára. A fordítás befejezésében betegsége akadályozta meg. 716

KISEBBSÉGI IRODALOM — VILÁGIRODALOM Boreo-jában s a nemrégen megjelent A z é r z é k e k p á r v i a d a l a c. műveiben kivételes elbeszélőmfivészetről tesz tanúbizonyságot. Ez a két író a La V o c e c. folyóirat élén áll. Munkatársaik közül említésre méltók: Giovanni Boine, inkább kritikusi, mint alkotó tehetség; Carlo Linati, ízes, üde lombardiai elbeszélések szerzője, aki előrehaladott modernségéből is vissza tudott hajtani a kristályos ManZoni-forrásokig-ScipioSIátaper, a M i o C a r s o írója; Fernando Agnoletti és mások. A háboruutáni idők Borgesé-ből, aki azelőtt a legjelentősebb kritikusok egyike volt, előhívják a regényírót. Két hatalmas műben ( R u b é ; É l ő k és h o l t a k ) rajzolja meg a bolsevizmustól fenyegetett Olaszország tragikus arcélét a háborút kö­ vető, vajúdó korszakban. Nem hallgathatjuk el két olasz regényírónak nevét, akik a háboruutáni erkölcsi káoszban sikamlós témákkal keresték a nagypéldányszámokban megnyilvánuló kö­ zönségsikert: Guido da Verona és Pitigrilli. Az olasz Decobrák. A kritika azonban teljes szigorúsággal lépett fel ellenük. Az ilyenféle hamis, üzleteskedő irodalom s a futuristák és avantgardisták túl­ zásai ellen alakult meg a La R o n d a c. római folyóirat körül a neo-klasszikus írók csoportja. Vincenzo Cardarelli U t a z á s az i d ő b e n , Riccardo Bacchelli a P o n t e l u n g ó i ö r d ö g , Lorenzo Montano V é g i g az i f j ú s á g o n c. mű­ veikkel a tiszta, zavartalan elbeszélő stílusnak kiváló példáit szolgáltatják. Témáikat a mítoszból vagy a történelemelőtti időkből veszik azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kompozícióikba több nemességet vigyenek be (jellemzők erre Cardarelli az E r e d e t m e s é i ) és stílusukat gyötrődő gondossággal ellenőrzik. De a töredékszerűségből ők sem lépnek ki. Köztük különösen Emilio Cccchinek eszébe sem jut, hogy némi mesevázlatot építsen fel. Egészen kénye-kedve szerint helyezkedik el egy eddig ismeretlen műfajban, amely a kritikából éppen annyit vesz át, mint a fantasztikumból. P i r o s h a l a k c. műve jellemző példája ennek az egészen magasabbrendfi, intellektuális művészi alkotásnak. Egyébként a korízlés Olaszországban is a tanulmányok, a korrajzok, a „látott dolgok" festései felé hajlik. Éppen L á t o t t d o l g o k a címe Ugo Ójetti hatalmas könyvsorozatának, amelyben a már elismert és sokat támadott műtörténész szel­ lemes, ízes és mindvégig művészi rajzokban örökíti meg a mai kor múlandó moz­ zanatait. Ugyancsak ilyen „látott dolgokat" ír meg a maga legszemélyibb formá­ jában Marco Ramperti, a pompás K r i s t á l y - k o r o n a szerzője, akit külömben ebben a tekintetben az egészen fiatalok is követnek Bruno Bariilitől Cesare Meanóig. De mielőtt még róluk beszélnénk, meg kell emlékeznünk két kimondott el­ beszélőről: Antonio Baldiniról (szül. 1889), A m i P u r g a t ó r i u m u n k szerző­ jéről (egyike a legerősebb háborús regényeknek) és Michelaccíóról, aki egyideig a La Ronda írói csoportjábn van, de amióta független, azóta is követi regényeiben a kimondottan klasszikus elbeszéléseket. Igazi novellista-tehetség Mario Puccini is, aki tartalmas novelláival és ideges, de kitűnően felépített regényeivel egyike a legbizto­ sabb irodalmi teremtőerőknek. A fiatalok között említésre méltók: Malaparte, Titta Rosa, Comisso, Giardini, Angioletti, Gadda, Gromo, néhány firenzei (Franchi, Carocci, Loria, Tecchi, Debenedetti), néhány egyedülálló (Cieonani, Pea, Viari, Cínelli, Perri, Moscardelli, Carli, Corra, Settimelli), a humoristák (Stacchini. a G á l á n s u t a z á s 12 n e m z e t e n á t című mű szerzője, aki ma a milánói G i o v e d i című irodalmi hetilapot szerkeszti, és a másik kitűnő humorista, Frattini, valamint Camoanile, Canuncoli és mások). Külön hely illeti meg Massimo Bontemoellit, ki a H é t b ö l c s könnyű humo­ rától indulva elérkezett az E r ő t e l j e s é l e t és a T e v é k e n y é l e t súlyosabb humoráig és végül egy egészen személyes műfajig, melyet n o v e c e n t i s m o - n a k nevezett el s amelvet következőképpen határoz meg: „mithoszok, mesék és hősök kitalálása a XX. század használatára". És hozzáteszi ehhez a meghatározáshoz: „líraellenesség, stílus-ellenesség, zene-ellenesség". A valóságnak és a fantasztikumnak ezzel 717

KISEBBSÉGI IRODALOM — VILÁGIRODALOM a különös vegyületével Bontempelli a feje lett a fiatal prózaírók egyik csoportjának, mely a „ 9 0 0 " című folyóirat körül csoportosul s amelynek tagjai közül Orio Vergani emelkedik ki eredeti Á l l o m á s o k a s z é d ü l e t ú t j á n című művével, valamint az én szerénységem és Antonio Aniante, Corrado Alvaro, Pietro Solari és mások. A fiataloknak e csoportjai felé, melyeknek tagjai már jelentős művekkel tűnnek ki, irányul ma a kritika és a közönség érdeklődése. Mert bizonyára innen fog ki­ emelkedni, ha erre sor kerül, a holnap nagy regényírója is. (Az Erdélyi Helikon fordítása)

A NÉMET IRODALOM 193 i-BEN Az Erdélyi Helikon számára Irta: RUDOLF KALTOFEN (Drezda)

A jelenkori német irodalom irányát, törekvéseit és stílusát szinte lehetetlen összefoglalni egy rövid tanulmány keretében. Legfennebb arról lehet szó, hogy megállapítsunk nehánv szembeszökő tényt. Mert a különböző irányok és törekvések összevisszaságában egyik sem formálhat ma igényt arra, hogy uralkodó iránynak tekintsük. A tradicionális és az újszerű gondolatok őrült fergetegben kergetik egymást, amiből egyedül azt a következtetést vonhatjuk le: hogy pusztulóban van egy régi világ és helyébe új világ születik. Az expresszionizmus lázas tevékenysége helyébe ma egy erősebben natura­ lista irány lépett: a N e u e S a c h l i c h k e i t , „az új dologszerűség iránya". Ez a reálista törekvés egyrészt a háborús könyvek, főleg Remarque és Renn könyvei nyomán szubjektív reálizmussá fejlődött és legerősebb képviselőit a proletár írók soraiban találja. Másrészt a leírás objektiv reálizmusa is tovább él, de mögötte legtöbbször misztikus és egyházi érzés érvényesül. Vannak más háborús könyvek is, mint a Schauweckeré és Jüngeré, melyeknek szintén nagy hatása van. A két irányzat között középúton haladnak Németország legismertebb írói: Heinrich és Thomas Mann, Döblin, Daubler, Zweig, Wassermann, Leonhardt Frank, Gerhart Hauptmann, Walter von Molo, hogy csak a legismertebbe­ ket említsük. Köztük néhányan — első sorban Heinrich Mann, — a modern realizmus megalapítói közé tartoznak. Hauptmann követőinek száma évrőlévre csökken. Ugyanez a helyzete a többi híres német írónak is. Mindannyian küzdenek a zavaros idők által fölvetett problémákkal. Döblin érezteti ezt leg­ jobban „Alexanderplatz" című regényében és még inkább „Wissen und Verándern" című legújabb könyvében. Döblin ugyanúgy, mint a föntemlített írók legtöbbje, szemben áll a materializmussal, másrészt viszont nem hajlandó elfogadni a vallásos világnézetet sem. És két malomkő közé szorulva, irányának jelzésére, mint végső mentséget, egy új szót talált: a naturizmust. Ilyen belső diszharmónia nem vált úrrá az ismertebb német írók minde­ nikének gondolkozásában, de a nyomait jól lehet érezni mindeniknél. Többen közülük ezért mind határozottabban a többé-kevésbbé rejtett miszticizmus és fideizmus felé haladnak, mint például Gottfried Benn. 718

\ KISEBBSÉGI IRODALOM — VILÁGIRODALOM A folyton súlyosbodó gazdasági válság a legtöbb művésznek és írónak megélhetési lehetőségeit támadja meg. Így jóval erősebben kényszeríti őket, mint az elmúlt időkben, hogy politikai és filozófiai kérdésekben határozott irányt válasszanak. A poéta nyugodt szemlélődése ma már a múlté. Napjaink jelszava a harc és ennek a jelszónak különösen a fiatal nemzedék engedelmes­ kedik. Kapitalizmus, vagy szocializmus — individualizmus, vagy kollektiviz­ mus, — ez a két arcvonal, melyek mögé csoportosulnak. Egyik részen a „ve­ zér" problémáját vitatják és az egyéniség szabadságának kiélezésével a magán­ gazdaság szabadságát is védik. Másik részen a munkástömegek teremtő hatalma áll a vitatkozások előterében. Az egyéniség szabad fejlődésének hívei erősen közelednek a fascizmushoz; a tömegek érvényesülésének védői a szovjet-oro­ szok és a kommunizmus irányába haladnak. De nincsen egyetlen olyan író sem ezekben a táborokban, aki különösen nagy reményekre jogosítana. A régi hírességek pedig erősen fonnyadnak, amint Gerhart Hauptmann pél­ dája is kétségtelenül mutatja. A szélső jobboldali írók számára — mint már említettük, — az indivi­ dualizmus kérdése áll előtérben. Leginkább olvasott és legértékesebb egyéni­ ségeknek közöttük Jüngert, Bronnent, Schauweckert, Falladát és Dwingert tekinthetjük. Gottfried Benn szintén erősen közeledik hozzájuk. Benn iránya a való világban gyökerezik ugyan, de művei kifejlesztésében valóságon túli miszti­ cizmusba menekül és mélyen megveti a tömeget. Jünger a harcos alakját fej­ leszti hérosszá és a héroszoktól várja, hogy a nemzetet vezessék. Az összeség számára azonban nem ad megoldási módot. Egy másik nagytehetségű fascista író, von-Salomon a szélső jobboldalról, ahol nagy szerepet játszott, az utóbbi időben átment a kommunistákhoz. A „Bauern, Bonzen, Bőmben" című könyv szerzőjének, Hans Falladának fejlődése kérdésében még nem lehet tisztán látni. A politikától távol álló írók közül néhányat szintén magával ragadott a politikai szenvedélyek vihara. Egyik nagy német háborús könyv szerzője, a volt tiszt és régi nemesi családból származó Ludwig Renn (igazi nevén: Vieth von Goldenau) szintén nyíltan belépett a forradalmi írók sorába. Ugyanezt tette az 1928-as Kleist-díj nyertese, Anna Seghers is. Ernst Glaser és a Frank­ furter Zeitung ismert irodalmi kritikusa, Bernhard von Brentano szintén ehhez az irányhoz közelednek. Ugyanezt teszi Bért Brecht, aki „Koldus ope­ rája" című művével lett híres. E polgári írókon kívül föl kell említenünk a munkások közül mind na­ gyobb számmal kinőtt írókat is. Különösen Plivier, Scharrer és Tureck vál­ nak ki közülük. Nagy reményekre jogosít Marschwitza is, akinek „Sturm auf Essen" című regénye aratott komoly sikert. Általában a mai német irodalom főjellemvonása az, hogy mind erőseb­ ben eluralkodik benne a politika. Ez a megállapítás áll különösen a fiatalokra, akik nemcsak írásaikban, hanem az életben is tevékeny részesei a politikai harcoknak. (Az Erdélyi Helikon fordítása)

719

KISEBBSÉGI IRODALOM —VILÁGIRODALOM

REGIONÁLISTA IRODALOM ÉS KISEBBSÉGEK IRODALMA Az Erdélyi Helikon síímira ina: BERNARD LECACHE

A szavaknak más és más értelme van a külömböző szélességi fokok alatt. Amit mi regionálizmusnak nevezünk Nyugateurópában, annak más a neve Középés Keleteurópában. Ezért könnyen félreértésbe eshetnek szomszédaink, amikor ná­ lunk Flandriától Provánszig, Elzásztól Bretányig, Pikárdiától a baszk Pireneusokig a regionálista könyvek dicsőségét zengik. Valóban nálunk az olyan törekvések, amelyek az „esprit local", egy vidéki kifejezésmód feltámasztását célozzák, sokszor gyerekes és mesterkélt jelleget ölte­ nek. Franciaországban nincs nemzeti kisebbségi kérdés. Minden faj, minden nép, amely ezer évig a francia nemzetet alkotta, egymáshoz hasonult s az 1789-iki for­ radalommal beolvadt a nagy demokratikus olvasztótégelybe. A Konvenciónak I. Napóleon által folytatott műve, amit maguk a regionálisták is elfogadtak és támogattak, mindannak feloldására irányult, ami megoszt­ hatta a szükséges egységet. Északi franciák és déli franciák önszántukból egyeztek meg, hogy lemondanak ethnikai külömbözéseikről. A bürokratikus, közigazgatási és nevelési központosítás elvégezte a hátralevőt. De nem sikerült volna nivellálnia az országot, ha az már előzőleg nem egyezett volna belé. Politika vezényelte másfélszázad óta a francia sorsot. A demokrácia iránti hajlam, szenvedély végezte el, hogy meghajoltak ez előtt a külső és belső egysége­ sítés előtt. Csakhogy megtartsák az „egy és oszthatatlan" köztársaság elvét, a regionálista töredékektől felosztott és felszaggatott anarchikus monarchia után, elhatározták Franciaországban a kisebbségek halálát. Hogy megakadályozzák a köz­ ponti hatalom ellen fellázadt Vendée visszatérését, megszüntették a belső határo­ kat. De ugyanakkor Franciaország elsőnek adott példát minden egyes ember jogá­ nak tiszteletére, s úgy a politikai, mint az etnikai és vallási kisebbségeket és több­ ségeket bevezette alkotmánya türelmet biztosító keretei közé. Ilyen körülmények közt megérthetjük, hogy a regionálizmus rendszeresítése, állandósítása, úgy ahogy azt máshol értik, itt bolondság lenne. Legönkényesebb, legmeggyőződésesebb hívei, mint amilyen a néhai jó Charles-Brun, a föderatív eszmé­ nek apostola volt, felismerték és hirdették is ezt. Valahányszor a köztársasági rezsim elleni harcból táplálkozó okokkal megpróbálták őket* ellentétbe hozni az egységesítés híveivel, vagyis a hatalmas francia többséggel, ők maguk figyelmez­ tették a közvéleményt e harc valódi szándékaikra. „Fel akarjuk újítani a szokásokat; megakadályozni, hogy feledésbe merüljön a regionálista irodalmak talajban oly gazdag folklor-ja, de francia keretben, s csak azért, hogy a megértést elősegítsük franciák között!" Tehát semmi félreértés. A 140 év óta megvalósított egység nem szenvedhe­ tett ezektől a kísérletektől. Ellenkezőleg, kormányok és intellektüelek még elő is se­ gítettek. S anélkül, hogy a köztársaság ellenségei kihasználhatták volna a politikai ellentéteket, megismerhettük a csodálatos provánszi irodalmat, mely Frédéri Mis-

7*9

V

KISEBBSÉGI IRODALOM —VILÁGIRODALOM tral-nak és a félibre-knek hála, újraéledt. S értékelhettük a breton, illetve kelta irodalom irányzatot, amiről Morik Brin nem rég számolt be a Helikon egyik számában. Így történt, hogy mindenütt megszülettek a francia kultúrát féltő regionálisták, akik a nagy haza mellett, amely nekünk Rabelais-t, Montaigne-t, a Diderot fajta enciklopédistákat, Voltaire-t, Victor Hugo-t, Balzac-ot, Michelet-t s annyi más homálytalan dicsőséget szerzett, őseiknek kis hazáját magasztalják. Legtöbben közülük, a kelták és provánsziakon kívül, franciául is írnak, s a francia nyelvet eszméik legbiztosabb hordozójának tekintik. Nagyban csodálkoznának, ha rá akarnák őket indítani valamely francia szellemmel ellenséges mozgalomra. Jean Ajalbert, Auvergne szerelmese, a Bourguignon-ok jellemzésében ügyes Ernest Pérochon, a Charantes-i parasztok és tengerészek megfigyelésére beállított Marc Elder, a Camargue-i bikaörzőket dédelgető Toussaint-Samat és ezer más, — való­ jában minden író kész helyet adni művében regionálista tendenciáknak. Egyik, mint André Chamson, megemlékezik, hogy a Cévennes-i Camisard-ok fia, vad protestánsoké, akik kegyetlenül harcoltak vallásuk védelméért és füg­ getlenségükért a katolikus csapatok ellen, s megírja Roux le Bandit-t. Másik mint Maurice Magre, fölfedezi a történelem által is megerősített legendáit a Toulouse-iaknak és Carcassonne-iaknak, akiket Simon de Montfort zsoldosai ostro­ moltak és azokat a harcokat magasztalja, melyek kétszáz éve egymás ellen keltettek délt és északot. Egy másik, Armand Lunel, rájön, hogy ősei közt a pápa zsidói, Avignon-ba menekült izraeliták is voltak s elmeséli azoknak szomorú és fényes kalandjait. Néhai Maurice Barrés, egyszerre Auvergne-i és Lotharingia-i, Lotharingiát választotta és megírta a Colline Inspirée-t, meg Colette Baudoche-t. S nem kell-e megemlékeznünk a francia nyelvnek ama nagy művészeiről, akik Francia­ országon kívül születtek, mint Camille Lemonnier, a flamandok regényírója, Emilé Verhaeren, a Villes Tentaculaires szerzője, aki életét Belgiumnak epikus ver­ sekben való ünneplésével töltötte, a ma általánosan ismert Maeterlinck és még közelebb hozzánk C. F. Ramuz, a Vaudoisbeli (Svájc), aki nem hagy fel a körötte élő parasztok életének leírásával? Néha ezekre a regionálista nevekre és művekre a legbüszkébb a francia iro­ dalom és méltán. * Most, hogy kellőképen szóltam a francia regionálizmusról, rá akarok mu­ tatni arra is, amit nálunk általában gondolnak a többi európai országok regionálista irodalmáról. Megvolt ugyanis a ritka kiváltságom, hogy néhány évig tanulmányozhattam a nemzeti kisebbségek fájdalmas tudományát. Azokat, akiknek része volt közülünk ebben a kiváltságban, az ujjainkon megszámlálhatjuk. Mivel a mi országunk meg­ szabadult ezektől az izgató kérdésektől, nagyon gyakran felejt el irántuk ér­ deklődni s le is becsüli őket. Néhányan magunkra vettük a franciák kinevelésének feladatát ebből a szempontból. Így jelent meg a Cri des Peuples, a világ nemzeti kisebbségeinek orgánuma. Pénz hiányában az újság megszűnt, de misszióját azért részben betöltötte. Ma már nem ismeretlen dolog nálunk, hogy szerte a világon 721

KISEBBSÉGI IRODALOM — VILÁGIRODALOM és közel Franciaországhoz is vannak szenvedő népek, emberek, akiknek nem áll módjukban szabadon választani kultúrájukat. Azokban az országokban, ahol az etnikai kisebbségek kérdése mindennap és égető módon fölmerül, a regionálista irodalom nemcsak hogy szükséges, hanem nélkülözhetetlen életkérdés. Halottak, vagy a halálra méltók azok a népek, ame­ lyeknek nincs kisebbségi regionálista irodalma, amikor őket kijátszák. Jó példa erre a zsidók, örmények, írek, lengyelek története. Ezredévek óta élnek Izrael fiai szétszórva a világban. Kétezer év óta nincs tűz­ helyük, nincs hazájuk. És minden üldözés ellenére megőrizték jellemüket, erköl­ cseiket, költészetüket, hitüket, nemcsak vallásuk betartása, hanem főleg íróik, köl­ tőik által, lettek légyen papi rendből valók. Az inkvizíció és az ukrajnai és len­ gyelországi borzalmas pogromok idején érte el a zsidó irodalom legszebb virág­ zását. Néha „szóbeli" volt, ami nemzedékről nemzedékre szállt, s egyszerre népi meg intim, burleszk és misztikus. Tüzelte az üldözöttek szívét és tartotta őket, hogy azok maradhassanak, akik voltak. Ugyanúgy a lengyelek, akik sokáig voltak „utódállamok" zsákmányai. Kabát alatt, kunyhók homályában. Rendőrkutatások és börtönveszély dacára a lengyel szellem megtartói, költők és prózaírók mesélgették a függetlenség szép elbeszélé­ seit, s titkon és törvény ellenére kinyomtatott könyvekből tanították a lengyel ábécét is a gyermekek számára. Az örmények, akik a zsidókkal együtt kegyetlen mészárlásnak voltak kitéve, vagy az írek, akiket oly sokáig kényszerítettek Nagy-Britannia szegény rokonának szerepére, ugyanezzel az ellenállással tudták nemzeti íróikon át önmagukat fel­ ismerni és így meg is őrizni. Ma, amikor a békeszerződések feldarabolták Európát és a világot, amikor né­ pek vérzenek, jó ha nem felejtjük el, mi biztosította fennmaradását a mai kisebb­ ségek elődeinek. Ha ismeri az ember az erdélyi, csehszlovákiai, jugoszláviai ma­ gyar írók erőfeszítéseit, elmondhatja magában, hogy eljön a nap, amikor egy ki­ művelt, felvilágosult közvélemény hatására a hibák jóvá lesznek téve, az igazság­ talan szenvedések meg lesznek szüntetve. Amikor látja az ember a jugoszláviai hor­ vátokat, vagy az olaszországi tiroliakat, az Alsókárpátok-beli szlovéneket, a mindenünnen való németeket, ,a lengyelországi zsidókat, a ruthéneket, macedoniaikat kitartani újságjaik, folyóirataik kiadásában; regényíróikat, filozófusaikat, drá­ maíróikat alkotásaikban, megerősödik ebben a gondolatban. A regionálizmus annyit ér, amennyit azok, akik szolgálják. A kisebbségi iroda­ lom anyit ér, amennyit azok, akik írják. A minden eszme számára nyitott szel­ lemű franciák, a látszat ellenére is, készek megvédeni az elnyomottat, embert és népet egyaránt. Kívánatos volna, ha a közeljövő megadná, hogy a franciák nyel­ vükön olvashassák a kisebbségi irodalom termékeit, hogy megindítsa őket egy-egy jó regény, néhány kristályos versszak és átérezzék a szükséges szolidaritást, ami háborús határozatok és diplomaták akarata felett minden népet jogaihoz emel. Kellenek a kisebbségi írók, hogy megszerettessék és megvédelmeztessék a ki­ sebbségeket. I (Az ERDÉLYI HELIKON fordltta)

722

K Ö N Y V E K É S

Í R Ó K

SZENTELEKY KORNÉL: ISOLA BELLA — Regény. Szépmíves Cíh kiadása, 1931. —

A z újjászülető erdélyi irodaimnak csaknem tízéves törekvése, hogy mentől •*• bensőségesebb kapcsolatokat találjon a többi utódállamokba szakadt ma­ gyarság íróival. A magunk munkája kiszélesítésének vágya ez, mely kimon­ datlanul és megformálatlanul is azt a célt óhajtja szolgálni, hogy a többi utódállamokban felbukkanó, de a miénknél is nehezebb viszonyokkal küzdő írótehetségek szélesebb befogadó közösséghez szólhassanak. Aztán a gyorsab­ ban lendületre kapott erdélyi irodalmi élet, mely a maga talaján az öncélú erdélyíség sokszázados tradícióira épül, középpontjába igyekszik kerülni a Jugoszláviába és Csehszlovákiába hagyományok nélkül átkapcsolt országrészek nehezebben megkapaszkodó új irodalmi törekvéseinek. Nagyon sok, és nem egykönnyen kielemezhető oka van annak, hogy ezek az erdélyi kísérletek mindmáig csak részben sikerültek. Annál nagyobb öröm, hogy az erdélyi írók Szépmíves Céhe eddig kizárólagosan erdélyi kiadványai sorába most vajda­ sági író regényét is beillesztette s ezzel ismét komoly lépést tehetett az utód­ államok magyar íróinak tömörítése felé. Csehszlovákiában van már ugyancsak társadalmi alapokra épített kiadóvállalata az ottani íróknak, a jugoszláviai Vajdaságban azonban négy-öt igen tehetséges ember magára hagyatva viasko­ dik a megnyilatkozás lehetőségeinek megteremtéséért. Ezért annak is külön jelentősége van, hogy a Szépmíves Céh első nemerdélyi kötetében éppen jugo­ szláviai írónak nyújt teret és alkalmat arra, hogy nevét és tehetségét szélesebb olvasóközönség is megismerhesse. Szenteleky Kornél mögött komoly és nemes törekvésekkel szegett iro­ dalmi múlt áll. Eddig inkább versei jutottak el hozzánk, melyekből egy nyu­ gati kultúrán izmosodott, nagy önkritikájú költőt ismertünk meg. Tudunk azokról a kísérleteiről is, amelyek szerb költők műveinek magyar nyelvre átültetése révén, a két nép közötti becsületes közeledés művét igyekeztek előbbrevinni. Most, hogy regénnyel lép elénk, nem kell sokat módosítanunk azon a képen, melyet eddig ismert munkássága alapján magunkban kirajzol­ tunk róla. Ebben a könyvében is a hangsúly a sokoldalúan művelt író út­ keresésén van s a mese és a cselekmény vonalvezetése inkább csak érdekes illusz­ trációja azoknak a gondolatoknak, melyeket a humanizmus fáklyafénye mel­ lett népe és embertársai javára magából kitermel. Szabó Szabolcs vidéki újságíró — nyilván maga az író, — Szicíliában tölti rövidre szabott nyári pihenőjét. Látni és tanulni akar. Nemzetközi vendé­ gekkel zsúfolt panzióba vetődik, ahol társtalan magyarsága kihangsúlyozatlanul is európai megvilágításba kerül. Franciák, angolok, amerikaiak, olasz tulajdonos és olasz személyzet, ő az egyedüli magyar. Még van egy magános vendége a panziónak, Inge, a dán leány. Szabolcs jó muzsikus és ezen a réven a francia család társaságába kerül, mert a család idősebbik lánytagja szépen énekel és ő elsőrangú kísérőnek bizonyul. A franciák, mint az énekesnő mondja, „ajándékozó" természetűek. Őmaga egész idegéletét a művészetnek ajándékozza, míg húga, Lucie, egész szerelmével a muzsikus magyar karjaiba veti magát. De Szabót az északi lány érdekli. Mentől titokzatosabbak a lány útjai, mentől többet hallja róla, hogy bizonyos földalatti politikai mozgalmak 723

.

KÖNYVEK ÉS 1R6K

1

szolgálatában áll, annál jobban. A kis Lucie mindinkább múló epizóddá halványul életében, hogy határozottabb körvonalakkal bontakozzék ki a dán leány iránti szerelme. E szerelemmel párhuzamosan titkos vágy is fűti a magyár fiút, hogy ezt a szép és okos lányt, ha valóban meggyőződéses kommunista, átkalauzolja a maga világnézeti síkjára. Ez a világnézet röviden meghatározva: humanista. Hisz az ember jóságában és hiszi, hogyha vezető poziciókba valóban jó és csak az emberszeretet önzetlen sugallataira hallgató férfiak kerülnének, a tömegek élete is megjavulna és megszépülne. A valóságban persze a tudományos precizitással megfogalmazott marxi dogmával keményebb harca volna a hites humanistának, de itt a meggyőzés fegyverei között a férfi személyi és nemi vonzóereje is akcióba lép és aránylag könnyen — min­ denesetre szépen és a romantikus környezetben regényes körülmények között — győz. Még csak egy tisztázatlan pont van hátra: a házasság kérdése, amely­ nek ellene szól a fiú józan meggondolása, hogy ezen is újra győzedelmesked­ jék a természet parancsa, a jelentkező gyermek. Harsányi Zsoltnak van hasonló környezetben játszódó s hasonló eszközökkel felépített, kellemesen érzelmes kis regénye, az Aranyholló. Abban azonban pusztán az érzelmi szálak szövődésén, a fürdőidillen van a hangsúly, ha a háttérben már véres látóhatár is feszül, a háború kitörésének néhány mo­ mentuma. Szenteleky amellett, hogy regényének meg vannak mindazok az erényei, melyek a Harsányi könyvét élvezetes olvasmánnyá avatják — előadásbeli könnyedség, színes változatosság, könnyen gördülő cselekmény s az ér­ zelmi elemek mindvégig feszült és érdekes beépítése — szemmelláthatólag töb­ bet akar adni a szirupos lektűrnél. Az alakok itt-ott elszórt megjegyzéseiben benne van az egész háborúutáni Európa s egy kicsit Amerika kritikája is. A folyton suttogva panaszkodó panziótulajdonos töredezett mondatai bevilágí­ tanak a fascista olasz rendszer erőszakosságaiba és tarthatatlanságába. Inge vallomásaiból viszont az európai kommunista mozgalom vezéreinek Moszkva felé állandóan nyitva tartott markát és egyéni megbízhatatlanságát látjuk nem gyűlölködő és nem mindenáron antimarxista megvilágításban. A nacionaliz­ musnak pedig csak annyi szerep jut, amennyi az anyanyelv és a nemzeti kul­ túra jussán mindenkiben jelen van anélkül, hogy kártékoy sovinizmussá fajul­ hatna s amennyi inkább kölcsönös rokonszenvek ébresztésére alkalmas. A kultúreurópaiság teszi a regény légkörét tisztává s ez adja legfőbb értékét is.

J 1 | J íj -I 1 jj 5

Lehet, hogy ez a szordinós és mindvégig gondosan leellenőrzött hang, a tárgyválasztásnak ez a módja és a meseváz ilyetén finom lécekre felhúzott épülete kevesebb a több fegyelmezetlenségnél, a szélesebbmedrű, bővebb vizű hömpölygésnél, a tehetség elemi eláradásánál, mely szétvet formákat és kere­ teket, hogy félelmetes alaktalanságában új formák és új hatások embriójával legyen terhes. De a temperáitságnak, a tárgybeli és előadásbeli gazdaságosság­ nak' is meg vannak a maga írói erényei és a hatásbeli fontosságai. S túl az eszté­ tizáló aprólékosságokon Szenteleky Kornél regényében jelen van egy nagy em­ beri és morális erő: a hit. Ma csupa hitetlenség kavarog körülöttünk s ezek mind a maguk nyeregbeültetésére és a többiek megnyergelésére törnek anél­ kül, hogy egynek is a mindnyájunk lehető legjobb boldogulása lebegne a szemei előtt. Hívő emberek elszánt és bátor kiállása, mellyel nem kívánnak tömjé­ nezni sem ennek sem amannak a politikai irányzatnak, de az író eredendő elhivatása sezrint a fáklyát hordozzák a sötétben tapogatózok előtt: olyan elemi 73-A

<•-

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK szükséglet ma, aminő csak valamikor az „idők teljességében" volt még. Hogy kinek milyen széles körre terjed ki aztán a hatósugara, ez a hit mellé párosult kisebb vagy nagyobb tehetség kérdése. Egy bizonyos: a hitnek minden tégla­ darabja templomot épít. A jobb jövendő, a jobb ember, az igazabb élet tem­ plomát. SZENTIMREI JENŐ

FELLEG A VÁROS FELETT — Kuncz Aladár hátrahagyott regénye. Erdélyi Szépmíves Céh kiadása, 1931. —

j^eserű öröm olvasni most ezt a könyvet, Kuncz Aladár hátrahagyott regényét. Édes-bús meleg önt el, a férfiszó kedves csorgása a hideg betűkön át is szivén talál. Meghatódottság ejt meddő nosztalgiába az elszakadt élet­ fonál, s az elszakadt mesefonál után, amelyen akkor kezdtünk tág szemmel gyö­ nyörködni, mikor megszakadt. Kuncz Aladár ragyogó mesélőkészsége hosszú éveken át bujkált. Akkor tárult elénk, amikor a halálkapú bezárult mögötte örökre. Hosszú, tevékeny, sok zajjal telített éveken át szerkesztett, irodalompoliti­ kát csinált; esztéta volt és publicista. Mosolyogva igazított el kényes ügyeket, ötleteket dobott az emberek fülébe. Teremtette kis dolgokból az életet. Az emberekhez mindig azon a kis ajtón nyitott be, ahol a kedvüket tartották. Ismerte őket. Tudott játszani velük; kedvesen, hasznosan. Formálta belőlük az élet mozgalmas regényeit. Kísérletezett képességeikkel. Fantáziája és megfigyelő­ ereje ebben a nemes játékban elégült ki. Valami lelki bezárkózásnak, befeléfordulásnak kellett jönnie a pompás tár­ sasági embernél, hogy ez az emberlátás és fantázia rávetődött végre az alkotó­ művészet síkjára. Folytatásos regényt kezdett írni az Erdélyi Helikon számára. Majd internáltsági visszaemlékezéseit írta meg a „Fekete kolostor"-ban. Csodá­ latosan készen állt, ömlött belőle a mese, mint Ősi forrásból, amelynek nyílása felszakadt. Most már jól lehet látni, visszanézve is, hogy iszületett mesélő volt. Zseniá­ lis emberlátó, a kívül hordott ember mögött az igazi, dugdosott embert kereső. Olyan elbeszélőképességekkel áldottan, amelyek — nemcsak a mi kis vilá­ gunkra gondolva, — a légritkábbak, s csak a legnagyobbakon láthatók. 2.

A műfajok között megvannak a határok, de inkább képzeletbeliek. Át­ szövődnek egymáson. Alkotásokban ritkán jelennek meg ideális tisztaságban. A regényíró a drámaíró szerepébe ugrik át, jeleneteket sorol fel, hogy néha csupán színpadra kellene áttenni ezeket. A drámaíró viszont mesét mond néha a színpadon, nem is szólva arról, hogy mennyi lírai költemény szóródik el drá­ mába és regénybe; és nem is gondolva arra, hogy az írómfivészet hányszor tévedett a képzőművészet és zene határain át. írói alkotásban a legritkább a tiszta anyag- és műfajszerűség. Ilyen tiszta műfajszerűség, a zavartalan elbeszélőművészet jelent meg Kuncz 7*í

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK

Aladár két nagy elbeszélőművében,' a Fekete kolostorban és könyvalakban , -jA most megjelent regényében. ;'S| Milyen az igazi, zavartalan elbeszélő stílus? Olyan, amelyik nem állít meg se - 8 gyönyörű mondással, a többiek közül kivillogó mondattal, se jelentőségnélküli, ' 9 harmóniátlan, kibotló szóval. Se rossz mondattal, se igen jóval. A mondat és -J9 szó csupán hűséges és alázatos. A beszéd olyan közvetlenséggel halad, mint a .-a| hétköznapi szó, nincs külön ambíciója arra, hogy önmagában szép legyen, de wm mesélő szerepéből se hull ki. Nem állít meg se különös szépségével, se ki- Sji fejezéstelenségével, vagy harmóniátlanságával. Nincs elkészülve, nem kifaraa gott. Nem fél attól, hogy kényelmesen kerülget látszólag mellékes momen- 'ja tumokat, és szétterül. Magától bomlik és halad a mese céljai szerint. Hirtelen I kigyújtott mondatok helyett kényelmes nyugalommal rendre jár be minden j szögletet. Teljesen belevisz lassú kényszerítéssel a maga világába, mintha maga1 nak szőné frissen, készületlenül a mese szövetét. Ebben a stílusban aztán szűk- M ségessé válik, jelentős lesz minden kis szó, anélkül, hogy külön figyelmet hívna ^ magára. A művész így belevitt egészen abba a világba, amely eddig nem volt J a miénk. Az elbeszélő tökéletesen a céljához ért. Ez a stílus, ilyen tisztán a -s világirodalomban is kevés írónál figyelhető meg, de ezek voltak az elbeszélés j művészetének nagy mesterei. Lehet, hogy ennek a stílusnak is van valamilyen j más műfaj felé vágyakozása, de ez az essay. Ahogy a Stendhal-i regény is néha í egészen az essaybe hajol á t . . . És még egy feltűnő képesség... De ez már a művész Kuncz Aladár emberi tulajdonsága is. Valóságosan, nem a reálisták programszerűségével, teljesen el tudott vonatkozni történetétől és története hőseitől. Nem a Flau­ bert! személytelenség és szenvelenség ez, hanem eredendő ösztönös eljutás és elhelyezkedés a mások világába. A szeretetnek, a szociális melegségnek, s a gyermek vidám, játékos kíváncsiságának útja ez a mély emberismerethez. Tüneményes gyorsasággal látott meg különbségeket emberek közt és külö­ nösségeket az emberekben. Azt a rejtett kis szögletet, ahol valóban „egyéni­ ség" bújt meg az emberben; ahol a tömegember eltűnik, s a szuverén, a magá­ nos emelkedik fel egyedül furcsa sebével, kis ferdeségével, lelke hálózatának egy szálával, amely csak az övé és sehova el nem osztályozható. Ezt az egyetlent és nem ismétlődőt a világ nem értheti meg soha. Ezt a minden emberben el­ bújt regényt amellett a másik ember mellett, aki mindnyájunkkal közös, látta vagy érezte meg Kuncz Aladár csodálatos képességgel. Azt felelhetné talán valaki: hiszen minden regényíró így rajzol különböző alakjaiban más és más e m b e r t . . . Pedig nem egészen így van. Amikor néha azt mondjuk: Dosztojevszki-i figura, Balzac-i alak, sőt Móricz Zsigmond-i figura, ezzel egy esztétikai érdekességet fejezünk ki önkéntelenül. Annak a jelenségnek adunk vele nevet, amikor megéreztük különböző emberekről, hogy ugyanabból az anyagból vannak gyúrva, csupán a vegyi összetételük más; amikor nagy író­ egyéniségek a maguk döntő élményétől, életük nagy lírájától pillanatra se szaba­ dulnak. Talán nincs is többről, csupán e g y emberről szó náluk, s csak a miliő kalandos, a lelki összetétel váltakozik. Viszont: majdnem láthatatlanná lehet tenni magunkat, hogy igazán más és más embereket lássunk. Kétféle irányú az emberismeret: vagy azokat az alapokat keresem és látom meg, ahova mindenki levezethető; vagy azokat a kis eltéréseket kutatom, amelyek csak egyben találhatók. Ez a megragadóbb képesség elbeszélőművész számára, 7z6

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK

mert ez a képesség tud sok embert hozni elénk. Életet és világot, amely mé­ lyebb, valóságosabb és rejtettebb annál, amit magunk körül ismerünk. Az így rajzolt figura örökre velünk marad, mert azzal a jegyével lépett be, amely tőlünk és mindenki mástól megkülömbözteti őt. A „Fekete kolostor" esetében az olvasó azt jegyezte meg: milyen sok furcsa nemzetközi figura gyűlt össze a francia internált táborban! Pedig bár­ melyik embercsoport ilyen furcsa és színes tábor lenne, ha ember-megkülömböztető zseni vizsgálná át. Annak a fogolytábornak a tagjai hiába voltak összezárva, tanulmányul kitéve egymásnak éveken át, még se látták meg magu­ kat és társaikat úgy, amint Kuncz Aladár látja őket feljegyzéseiben. Mert ugyanilyen színes, furcsa, egyéni embereket lát a háborúelőtti erdélyi vá­ rosban, „Felleg a város felett" című regényében is. Akár a kaszinói társaságra, a borozó kompániára, a tanári karra, vagy a főispán vacsora-vendégeire gon­ dolunk a regényében. Hogy élnek mind és egyszerre egymásmellett! És hogy ittmaradnak velünk, még akkor is, ha a történet, amely körül kavarognak, az emlékezetben elmosódik; ha a meseszál elszakad, amelyre művészi gyön­ gyökként felfűzte őket az emberlátó képzelet. Aki ennyi embert tudott nézni, így, rejtett egyéniségükben, annál mind­ egy volt, és nem is lehetett gond a mese. Minden ember egy regényt hordoz magában, csak középpontba kellett állítani. Aki Kuncz Aladár regényét ol­ vassa most a „Fekete kolostor" után, úgy érzi csalhatatlanul, hogy nagy mesetár ajtaját zárta be örökre a halál, röviddel azután, hogy kinyílt, s a bűvös ajtón szinte tolongva ömlött az ember, egyéni színes rongyaival, mesebatyújával a hátán.

A „Felleg a város felett" befejezett regény. Lezárt mese. De egy nagy regényterv első része lett volna mégis. Folytatása most már örökre meg­ íratlan marad. Még a mesenyom is nehezen látható, amelyen a regény má­ sodik részében tovább indult volna. De így is gazdag kóstoló az édes, férfias mesélő művészetéből, embereket ölelő, színes képzeletvilágából. A régi Kolozs­ vár. Patriarkális csendjével, a nyugalom idegesítő unalmával, s a viharelőtti nyugtalanság egy-egy sirálysikításával. A csend uniformisába öltözött életek mögött a költő képzelőerejével, a művész intuitív meglátásával felbuknak az elrejtett és elnyomott életregények. A Szentgyörgyi Tamás és Abáty Klára romantikus szerelme körül, mint pazar színpad, feltárul a háborúelőtti er­ délyi város. A művész varázsütésére újra élni kezd, ami örökre a múltba der­ medt, amit az élet és történelem nagy seprűje örökre félre, halálba sodort. Csodálatos mesélő ajkára szorította rá a szót a halál. Milyen jó mégis, hogy az életművészt olyan kedves hanyagsággal játszó, éveken át a társasági ember mögött bujkáló művész utolsó percben két komoly nagy művet ha­ gyott ránk. Most ezekből a betűkből sugárzik ránk kedves mosolyának vissz­ fénye, lelke játékossága, szive embereket ölelő, szociális vágyakozásának gyer­ meki őszintesége. Megriadunk arra a gondolatra, hogy ez máskép is történ­ hetett volna. Elmehetett volna közülünk úgy, hogy a benne élő gazdag mese­ világ ajtaját ki se nyitja. KOVÁCS

LÁSZLÓ

7*7

KÖNYVEK ÉS ÍROK

ILLYÉS GYULA: SARJÚRENDEK (Verseskönyv. Nyugat kiadása. Budapest. Év nélkül.)

író könyve. Néhány évvel ezelőtt a N e h é z f ö l d d e l mutatB aumgarten-díjas zott be, melyben a zselléréletet, a nép fiainak megrázó sorstragédiáját írta meg. A S a r j ú r e n d e k b e n is ezt csinálja. A téma maradt a régi, de a mondanivaló­ nak a formához való simulása sokkal művésziesebb. Az ifjú kor ide-oda kapkodását megedződött, szilárd életszemlélet váltotta fel. * Végignézek a magyar költészeten s keresem azt az írói arcot, melyben I l l y é s G y u l a elődjét, esetleg mesterét megláthatnám. Nincs sehol. így nem írt Balassa, Csokonai, Berzsenyi, Petőfi. Arany Jánosnál egy kicsit meg­ torpanok. A Toldi költője is ilyen egyszerű képeket rajzolt fajtájáról, mint I l l y é s G y u l a . De Arany képein valami felsőbbséges nagy nyugalom árad szét. I l l y é s nél ott van a tűz, sorait vad forradalmi erő viszi, hajtja előre, kutató tekintetével nem tud hosszasan, mélázva elmerengeni, mert körülötte folyton új alakok buk­ kannak fel s ezeket látni akarja. Soraiba életének mindig friss, eleven mozzanatait viszi. íme: Átkeltem hegyeken, meg-megálltam néha Űtmenti házaknál, — finom bablevessel Kínált a beszédes háziasszony s néma Férje pohár borral vagy egy nyaklevessel, Ha vacsora után a konyhaajtóban Hajadon leányát vígan átkaroltam. Szerelemillatú széna között háltam Egyedül vagy mással de hogy csipogással Háp-háppal s csengéssel a mély éjszakában Neszezett a hajnal s láttam, hogy szárnyal Fényes tollaival a kelő nap, keltem Ittam a friss kútból, füttyentettem s mentem. Ady Endre, aki költészetének bélyegét végzetesen rányomta az utánna követ­ kező generáció egyéniségére, — I l l y é s G y u l á n a k nem jelentett semmit. Ady szimbólumokba bújtatott mondanivalóját ez a költő keresetlen, nyers, paraszt­ ajkakról bugyogó szavakkal mondja el. Vallomása szerint a szimbolizmust ócska trükknek tartja. Kassák Lajos szavakon felépülő gép- és nyomorköltészetének nyomai a S a r j ú ­ r e n d e k b e n szintén nem találhatók meg. Mégis ismerős nékem I l l y é s G y u l a . Rokonait a népdalok primitivlelkfi költőiben látom. Azonban I l l y é s egyéni­ sége olyan kidomborodó, hogy minden további formálóerő, hozzátoldó és nyirbáló kezek nélkül maga is képes művészi alkotásokra. A népdalok egy egyéniség jel­ legzetes vonásait hordozzák, ahol az e g y e g y é n i s é g : a nép, amely t ö b b e l e m b ő l : népi költőkből tevődik össze. A S a r j ú r e n d e k b e n egy az egyéni­ ség, egy az elem is és magával I l l y é s G y u l á v a l azonos. I l l y é s azért nem maradhatott meg a nép ismeretlen nótaköltőjének, mert tehetséggel és őserővel átitatott egyénisége minden segítség nélkül versbe önti azt, amihez a népdalnál több primitív és csak együttvéve művészi lélek szükséges. I l l y é s azonban több, mint népi költő. 728

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK A paraszti képek, a zsellérminiatürök nem arra valók nála, hogy azért énekeljen róluk, mert az emberek figyelme ma erre irányul s a népi, a parasztprobléma mind tágabb helyet kap az irodalomban. Nem ír nemzeti zsánerű verseket. Az ő zsellér- és parasztköltészete tágabb és egyetemesebb érdekeket szolgál. Amit mond, amit leír, milliók nevében teszi, verseiből a világ minden dolgozójának szenvedése kiérzik. Pedig nem csinál pártköltészetet. Verseiben nem politikai jelszavak adják a forradalmiságot, hanem forradalmi maga az, amiről ír. Az elnyomottságot, a szen­ vedést a legkeresetlenebb szavakkal fejezi ki, amit durvának látott az életben, azt durva szavakkal írja le. A nyomort nem rejtegeti, minden piszkával tárja elénk. A szitkozódó paraszt, a napszámos nála nemcsak egy nép elnyomottait jellemzik; megtalálhatók a világ minden táján, a teleköpdösött járdával, fényes kastéllyal és a nép nevében beszélő kormányférfiakkal. Verseinek ezek a vonásai egyetemes je­ lenségek, problémák. Az élet apró mozanatait veszi észre s azokból építi fel írásait. Távol áll min­ den nagyotmondástól. Az elvont fogalmakkal való dobálózást nem ismeri, sorai­ ból Knut Hamsunhoz és Gorkijhoz mérhető nagy megfigyelőképesség árad ki: Nyalja majd a válu befagyott vizét a szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba. Megfigyelőképességén alapszik, hogy hasonlatai mesteriek: mint olvasó-szemet húzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszín tőgyeket mint ázott venyige maró füstje szállt belőlem az emlék Hozzátartozóiról: apjáról, anyjáról, nagyszüleiről nem zeng családi himnuszo­ kat. Egyszerű emberek ezek az ő szemében, „kiknek uruk előtt még nézésük is dadog". Sorsukat fájlalja, örül viszontlátásuknak. Nem röstelli bevallani, hogy egy elárvult nénike két melléből szívta századok szomját és sós panaszait s olyan nagy­ szerű fiú lett belőle, hogy csillapíthatatlan szívvel megy hegyeken, völgyeken át századokon hátra-előre és szomorúságával nem fér a világba. Egészen egyéni Illyés Gyula szerelmi költészete. Primitív örömmel vallja be, hogy amikor szerelme ezerkilencszáztizennégy őszén egy nagy kertben sétált, ő még akkor Ráczegres pusztán libákat őrizett. Szerelmem huszonegyéves c. verse egyik legszeb darabja szerelmi költészetünknek. I l l y é s n é l a forma nem probléma. Mondanivalóját legtöbbször hömpölygő erejű szabadversekben mondja el, de érezzük, hogy minden szavára szükségünk van, mert meggátolhatatlan erővel visznek költészetének földből sarjadzó és egye­ temes világába. * Az újjászülető magyar költészetnek bátor és merész dokumentuma a S a r j ú r e n d e k , írója minden tekintetben eredeti egyéniség, az Ady utáni generációnak kétségkívül legerősebb lírikusa. GUNDA BÉLA

47

7*9

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK

KÉT AMERIKAI MAGYAR KÖLTŐ SZABÓ LÁSZLÓ — TARNÓCZY ÁRPAD

Szabó László amerikai magyar refor­ mátus lelkész. A pozitív hit erejével igyekszik a mindenség magasztosságát — a ^.fenséges" jelentőségét, ahogy Kont mondja — belesűríteni egyszerű amerikai magyar szivekbe. Azonkívül, hogy lel­ kész, költő is. Magyar költő Amerikában. Most könnyű volna érzelegni és azt mon­ dani: bátorság, sőt hőstett. Nem az. Bármennyire kritikátlan az amerikai ma­ gyar szellemi élet, itt is, mint mindenütt, a költő a legnemesebb önzés szolgálatá­ ban áll, amikor énekel. Önmagát elé­ gíti ki, csupán szerencsés körülmények összejátszása, ha a szívnek és értelemnek ez az alkotó játéka másoknak is tetszik. Legutóbb két verseskötetében lapoz­ gattam. „ V á n d o r S i r á l y " című kö­ tete jórészt gondolattartalmat hangsú­ lyozó lírai költemények gyűjteménye; „ A H u n K i r á l y " című munkája pe­ dig rege tizenkét énekben. Szabó László komolyan veszi költői hivatását. Nem egy ízben a költői hivatás hangoztatása jobban érezhető nála, mint az alkotás költészetet hangsúlyozó értéke. Élete er­ kölcsi tartalma azonos magyarságával, minden hibája, mindén erénye is ezzel a sovén értelemben geocentrikus felfogás­ sal magyarázható meg. Amerikában él, de a magyar glóbuson; a világot csak magyar szemmel látja; felháborodása vagy mélabús fájdalma a magyar szenvedé­ lyesség és elmélázás kifejezése. Központi élménye a magyarság. Ez az eszménye, s a megtépázott eszmény a szomorúsága. És élménye olyan erős, hogy kimondott filozófiai tárgyú verseiben, vagy kötetének abban a csoportjában, amelyben a lírai tapasztalat elégikus só­ hajba simul, a hang úgyszólván kevésbbé természetesen hat. Magyar élményeit, bár­ milyen természetűek, hangfogó nélkül továbbítja; emberi élményeit hangfogó­ val. A közhelyes, sőt bombasztikus frá­ zisokat sem tudja kikerülni tisztára ma­ gyar sorsra utaló verseiben, ennek elle­ nére gyakran eredetiebbeknek hangzanak, mint az inkább csak a nyelv szempont­ jából közhelymentes versek, amelyekben 730

az őszről, télről, a Niagaráról, a kaszacsengésről, az alkonyról, vagy akár „leg­ szebb órái"-ról énekel. Viszont néha ezekben a verseiben egy tömör metafora, egy megvilágító erővél összefogó jelző, a szavalás ritmusát, a dobogó levegőjét ellensúlyozó kerek kép érzékelteti Szabó László költői hangját; olyannyira érzékelteti, hogy a. verset el­ feledjük skandálni s csak ösztönös al­ kotó erőből eredő szépségére figyelünk fel. Olykor, plasztikusak a leírásai — ez áll különösen „A Hun Király"-ra, — de a leírások élményszerű erejét csökkenti a sok nyelvbeli reminiszcencia és bizo­ nyos elkerülhetetlen régieskedés, amely a mai fülnek idegen. Virtuskodó, mell­ veregető mivolta néha annyira kirívó, hogy formai tökéletessége, verselő kész­ sége úgy hat, mint gyakorlott káromko­ dás, búslakodás, vagy sírás. Céltalan erőlködés lenne Szabó László­ tól azt kívánni, hogy más legyen, mint amilyen. Mindenesetre jellemző költői hang, amelynek az adja meg majdnem exotikus jelentőségét, hogy az Ady-nemzedék epigonjaihoz semmi köze, hanem atavisztikus sóhaj és kurjantás, amely érzéketlen a divat nyegleségeivel és modorosságaival szemben. És hogy Szabó László az amerikai keretek közepette énekel úgy, ahogy énekel s arról, amiről énekel, ez bizonyítja, hogy van eset, mi­ kor a faji géniusz varázsa ellenáll a kör­ nyezet felszívó mérgének vagy áldásának. * Míg Szabó László esetében a gondolati elem beleszól az érzelmek világába is, Tarnóczy Árpád költeményeiben majd­ nem kizárólag az érzelmi elem érvénye­ sül. Tarnóczy újságíró, de alkotó mun­ káját, akármennyire kis körre szorítko­ zik érzelmi érdeklődése, a nyüzsgő aktua­ litás alig érinti. A szó költői értelmében hold- és csillagszakértő, akárcsak Ernest Dowson, a mélyérzésű angol költő. A romantikusok túlzott érzékenységével kerüli a tapasztalati valóságot s a képze­ let valóságába menekül, amelynek világa a hold, a csillag, a múlt, persze a magyar

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK múlt. Don Quixote, aki nem harcol a szélmalmokkal, hanem megöleli őket. „ É n e k l ő h a j n a l o k " című kö­ tete a gyöngédlelkű ember dacos sóhaja. Az életet csak úgy tudja elviselni, hogy elmenekül előle, de nem felejti el. Nem fél az élettől, de nem szereti szürkeségét és aljasságát, mint ahogy a gyermek nem szereti a sötétséget; Idegei olyan érzéke­ nyek, hogy a lélek húrjaivá válnak, ami­ kor dalt követelnek. Ez az érzékenység néha erőtlenség; nem annyira a deka­ dencia gyöngesége, mint inkább a szentimentalizmust érintő érzésvilágé, amely nem tudja kellőképpen megkülömböztetni az érzést az érzelgŐsségtől. Talán nem is akarja. Ellágyulása úgy hat, mintha a szavak színes vánkosán pihen­ tetné. Lelki alkatában Falu Tamás köz­ vetlenségére emlékeztet (így megyek el, Estefelé), csak a Tarnóczy nyelve ma­ gyarabb. Olykor Juhász Gyula vallásos puhaságának visszhangját halljuk, például az Assziziről írt versben. És elvitathatat­ lan tehetsége ellenére időről-időre nem tud megszabadulni Ady Endre lenyűgöző hatása alól sem. Tarnóczy is birkózik a Disznófejű Nagyúrral — szerencsére sok­ szor a maga egyéni módján. Kár, hogy alkalmi verseit is belekap­ csolta kötetébe, amelynek emberséges hangja s egy-egy szép sora belesimul és beledöbben az olvasó szivébe. * Ügy Tarnóczy Árpád, mint Szabó László, nyilvánvalóan az amerikai élettől elzárt életet élnek. A két költő versei­ nek elszórt amerikai vonatkozásaiban sincs meg az amerikai talaj költészete. Ez nem hiba, csak érdekes megállapítani. Az egyéni hajlam törvénye nem törődik a ruganyossag hasznosítható kényelmével. Ugyanakkor jól esik megállapítani, hogy a két költő lényegesen kinő az amerikai magyar szellemi élet végzetesen tehetet­ len régionalizmusából. Költészetük eszté­ tikai szempontból töredék, mint ahogy az amerikai magyar élet is az szociális és intellektuális szempontból; ám költé­ szetük mégis kerekebb, gyökerében iga­ zabb, színvonalban külömb az amerikai magyar szellemi életnél. (ClevianJ.oi.io) Reményi József 47*

RÉDEY TIVADAR: KRITIKAI DOLGOZATOK ÉS VÁZLATOK Pfeifer Ferdinánd kiadása. Budapest, 1931.)

Kosztolányi szabadverseiről írja Rédey, hogy csattanóul „nem a meghökkentően újat, inkább a meghökkentően régit" ke­ resik s ugyanezt ismétli Odryról: „Ham­ letjében épp az hatott újnak, hogy több­ nyire a képzelhető legrégibbnek érez­ tük". Olyan fölismerés ez, amelyre ek­ kora világossággal csak a mi rohanó ko­ runk juthatott. Negyedszázada hajrázunk előre, nyomunkban Ady fekete ördöge, új horizonok, megálmodatlan álmok felé. Micsoda tájak nyíltak föl közben: tropikus buják s kísérteti kopárak! Mek­ kora fények gyúltak s milyen lidércek táncoltak előttünk; miféle szavak, kötet­ címek harsogtak ránk, milyen könyv­ fedelek színorgiája kábított, hogy most növő vonzalommal kapjunk minden egy­ szerű című, igénytelen borítékú kötet után. Nemzedékünk duplán is átélte az ízlésváltozást: — a meghökkentően régi meghökkentően újjá vált a számunkra; soha eddig így tetten nem érhette egyet* len kor sem az irodalomformáló erők munkáját. Rédey szerencsés, hogy meg­ várta az idők változtat, jókor állt elő nemesen egyszerű fedőlapú, címében oly akadémikus ízű kötetével, ma legmoder­ nebb részről is joggal várhatja s részben meg is kapta már az elismerést. Pedig „dolgozatai", e fölolvasások, könyvismertetések, színi kritikák kelet­ kezésük táján jórészt aligha remélték, hogy könyvbe kerüljenek valaha. Ná­ lunk az efajta műveket a folyóirathasá­ bok szokták eltemetni. Ezekért az esszé­ kért kár lett volna. Egy gazdag érdeklő­ désű, finom fogékonyságú lélek vallomá­ sai ezek a maga sokféle gyönyörűségéről. Előszavuk méltán idézi Péterfy Jenő szel­ lemét, akiről a kötet egyik darabja ezt mondja: „Artista-lelke az igazságban is mindenekfelett annak szépségét ragadja m e g . . . A tudós megnyilatkozási for­ mája: a könyv; Péterfy könyvet nem^ is írt, önmagára az essay műfajában talált, melynek alkati egyszempontúsága lehe731

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK tővé tette, hogy benne kedvére kifejt­ hesse az őt személyesen érintő szempont fölvetésének szaktudósra nézve ismeret­ len fényűzését." Ezek a sorok Rédeyre is jellemzők s mikor azt jegyzi meg Péterfyről: „ellentmondani annak sem tudnék, ki tudós voltát általán kétségbevonná", egyúttal önmagától is elhárítja a tudós nevet, amelyet szinte kompromittált a szellem emberei előtt a pozitivizmus szá­ raz szorgalma, hiszen már az is kétsé­ gessé vált, lehet-e még a szaktudósok lélektelen adattömegéből arányos: lelkes épületet emelni valamikor. Ilyen értelemben csakugyan nem volt tudós Péterfy s nem az Rédey sem. De újabban ez a fogalom kezdi visszavívni a becsületét: ismét épületet, alkotást vá­ runk a tudománytól, nem napszámos­ verejtékezést a fölhasználatlan vályog­ halmazokkal borított faluvégen. Rédey, mint nemzedékének legkiválóbbjai, ösz­ tönösen menekült a maga irodalmi haj­ lamával a líra felé s bár jórészt megma­ radt a kritika területén, azokhoz a keve­ sekhez tartozik, aki soha nem züllött a szó rossz értelmében „szaktudóssá". Nem tűrte a tények sivatagi porát, oázisról oázisra sietett s a tudomány agyonfegyel­ mezett világában nem ismert más fegyel­ met, mint az ízlését. Mert válogatni s kö­ tetében különösen; csak azt vallja kri­ tikusi múltjából maradandónak, ami lel­ kéhez szólt, ami szép. Vérbeli esszéíró: az egyszempontúság fényűzéséből soha nem enged. S ennek köszönheti, hogy míg tehetséges konzervatív pályatársai is nagyrészt beszürkültek a maguk adatai, színtelen általánosságai közé, az ő írásai frissek, a legmaibb érdekfiek akkor is, ha Gyulai történetírói eszményét, Péterfy metafizikáját, vagy Harsányi Kálmán, Kosztolányi, Babits költészetét elemzi, akkor is, ha Jászai Mariról egész könyvre való tömör vázlatot, Odryról pompás szereptanulmányokat ad, vagy pedig H e ­ vesi Bánk Bán-átdolgozásával száll pörbe. Hogy mennyire nem lehet kritikát írni másképp, mint esztétikai al-ipon, elég összehasonlítanunk Rédey dolgoza« tait az egyéniségével oly rokon Babitsról vagy Kosztolányiról a szokott konzerva­ tív tanulmányokkal. Amily határozottak 732

ezek világnézeti tekintetben, éppoly tá­ jékozatlanok a lényeget: a modern mű­ vészi megformálást illetően. Világnézet­ ben rokon velük Rédey, de hagyomány­ hűsége nem teszi vakká az újjal szemben, sőt hitvallása minden szépség mellett leg­ modernebb esztétikusaink közé emeli. Nemcsak az igazolja ezt, hogy egyik alaptételének, a művészet Öncélúságának kérdésében kritikánk legjelentősebb ifjú mesterének, Németh Lászlónak adhatja át a szót. Amit bevezető tanulmányaiban a pozitivizmusról megállapít, minden mai szellemtörténész helyeselheti s még ezek sorában is előkelő helyet ad neki ural­ kodó esztétikai érdeklődése, amely meg­ óvja tőle, hogy pusztán irodalmi szo­ ciológus legyen, amint Babits nemrégiben azokat a szellemkutatókat nevezte, akik még nem kapaszkodtak ki a múlt század abszolút tenykultuszából. Rédey nem a tényeket, hanem az értékeket tiszteli. Akiben értéket nem talál, arról hallgat. Ez az oka, hogy kötetében több az el­ ismerés, mint a kritika, bár a harci ele­ venségnek sincs híján. Akiket tárgyal, in­ kább méltatást érdemelnek, mint bírála­ tot. Még Harsányiról tett megállapítá­ sai legvitathatóbbak, itt azonban figye­ lembe kell vennünk azt az önkéntelen túlzást, mely mindenkit hatalmába kerít, ha félreismert művészekre hívja föl a figyelmet: ilyenkor a kritika óhatatlanul félrecsúszik a védőbeszéd felé. Rédeyt itt is igazolja, hogy védettje, aki igen je­ lentős szellem volt, ha nem bírt is ki­ vergődni a torzószerűségből, ez csak rendkívüli erőfeszítésének, túlméretezett becsvágyának tulajdonítható, s így is megrázóan szép és mély oldalakat ha­ gyott ránk. Az esszéíró nem szobrot mintáz, ha­ nem arcképeket fest: tárgyának cs'jpán egy oldalát ragadja meg. Ez a kiválasz­ tás, beállítás, megvilágítás teszi egyéni ízűvé s az ad neki érdekességet, hogyan tudja portréjából mégis csak a teljes em­ bert varázsolni elénk. Az esszé mindig: műalkotás. Rédey dicséri Gyulait, hogy „látszólag másodrendű kérdésből kiin­ dulva" rögtön lényegig tud hatolni. Maga is kitűnő példákat ad erre az eljárásra. S ehhez csakugyan nem elég a szaktudós

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK erénye: a megbízható alaposság, ehhez művésznek kell lenni. Rédey mintázó készségét stílusának tartózkodó szépsége is növeli. Hideg fényű előadása először könnyen megtéveszt, patinás kifejezései elriaszthatják a mázmoderneket, előkelő zárkózottsága a szenvtelenség látszatát keltheti a fölületesen ítélőkben. Aki azon­ ban megbarátkozik vele, sok gyönyörű­ séget fog találni finoman ötvözött ké­ peiben s szellemes, preciz fogalmazása tételeiben. A közönséget rá kellene ne­ velni az ilyen művek olvasására, ha kevés i,; a kritikusunk, akinek napi célú dol­ gozatai ily gazdag, egységes művé áll­ hatnának össze. Ezek teremthetnék meg s mélyíthetnék el az élő művészi ízlést. A többi — csak irodalom, sőt — tisz­ telet a kivételeknek — többnyire még annál is rosszabb: irodalomtörténet. Juhász

Géza

AZ IDŐ KATONAI — Szilágyi András könyve —

Általában nem szívesen írok kritikát. Nem a szerzők haragja miatt, se nem azért, mert a „hivatásos" kritikusok szégyenbe borították ezt a műfajt, ö n ­ magam miatt. Túlságosan lelkiismeretes vagyok s több időt és erőt emésztek el egy kritikával, mint egy novellával. Azonkívül még a magas bátorság s a mondanivaló és a tiszta művészet iránti igényeket is felütöm magam elé. Néha mégis megkísért egy-egy könyv, mint az ördög. Jobban mondva egy-egy író, akinek ördöge van. A Szilágyi András ördöge egészséges és kamasz. Tetszik nekem. A legőszin­ tébb, a legjobban fejlődött és a leggorombább ördög az újabb magyar iroda­ lomban. Inkább darabos, mint játszó. Vallása nincs, nemzetisége nincs, a lej­ től, a pengőtől és a cseh koronától egy­ formán dühbegurul. Annakidején, az „Űj pásztor"-ban, sok szép dolgot művelt ez az ördög. Kü­ lönösen a havason való tartózkodása idején. Úgy küzdött a farkasokkal, mint Kinizsi a törökökkel. Jutalmul aztán gyönyörködve végignézhette, hogy az

öreg pásztort micsoda jóétvággyal eszik meg a disznók. Azóta is minden írását figyelemmel kisértem Szilágyinak. Mostani könyvét, mely „Az Idő katonái" militarista címét viseli, kétszer olvastam át, hogy biztos ítéletet írhassak róla. Éppen írásra ren­ deztem a gondolataimat, amikor egy székely fiú állított be hozzám. Kiéhe­ zett, rongyos kamasz volt. Segítséget kért tőlem s én segítettem is őt. El­ mondta, hogy ezelőtt egy esztendővel még tánciskolába járt Vásárhelyen, de most napok telnek el táplálkozás nélkül. Az idő katonája volt ő is. A Szilágyi hét testvér alakjának nyolcadik testvére, de színesebb és nagyobb röptű, mint a Szi­ lágyi hét testver alakja. Egy, aki felér héttel, s akit, úgylátszik, nekem kell megírnom. Az „Új pásztor" művészetében és mondanivalójában is nagyobb volt „Az Idő katonái"-nál. Szilágyinak van egy csodaúszó alakja, Fülöp. S most ha az úszásnál maradok, olyan a két könyv, mintha az elsővel átúszta volna az író a haragos Tiszát, de a másodikkal már csak a Marost úszta volna által. Ez sem kicsi dolog. Sok más széplelkfl író bele­ fulladt volna, minden megszokott for­ makészség birtokában. Hét szegény román testvérnek sza­ kadozott története „Az Idő katonái". Hangjával, ízével és mesélni-tudásával engemet a „Kyra Kiraliná"-ra emlékez­ tet. Mindenesetre unokaöccse ennek. Ta­ pasztalatlanabb és kevésbbé időtálló. Nem olyan mély és nem olyan bölcs. Főleg nem olyan emberi. A hét testvért szétdúlja a háború. A nagyobbakat katonának viszik, csak Kor­ nél és Fülöp maradnak otthon, ö k gyermekek még, akik hadikenyéren, de felnőtt férfiak nehéz munkájával nőnek fel. Fülöp, hacsak a nagy hó, vagy a rászakadt munka vissza nem tartja, az iskolát járja. Egy öreg pap tanítja a sok paszulyevő gyermeket, akiknek némi örömük csak akkor van, ha valaki meg­ hal, mert ilyenkor néhány garas nekik is hull a pap mellett. Máskor kínozza őket a hideg és az örökös étvágy. És elsősor-

733

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK ban maga a pap, aki koftokul ér kegyet­ lenül veri őket. A gyermekek cukorral kenyerezik le, amit nap-nap után és fel­ váltva visznek neki. A pap sokat enyhül és idővel úgy megszokja a cukrot, mint a parasztoktól járandóságát. De végre is kimerül a gyermeki had minden pénz­ forrása és újult erővel dolgozik a bot. Ez az iskolás rész a könyv legszíne­ sebb és legemberibb része. (Talán csak a Kornél és a Fülöp későbbi molnárkodása mérhető hozzá.) Szépsége és egész­ séges derűje miatt idéznem kell Fülöp­ nek az egyszereggyel való hadiállapotát. „Hosszú, hosszú sorokban állnak fejé­ ben az egyszeregy oszlopai, tüzes vas­ oszlopok, hasonlók csak a kátránygyár­ ban lehetnek. Itt-ott fúj a szél közöt­ tük és lesepri mind a számsorokat, ami­ ket nádpálcával a fejébe vertek. Alig ágaskodik ki egy szám a romok közül. Nem jut eszébe semmi, csak a szél bor­ zalmas suhogását hallja, amint föl- és alájár az egyszeregy földöntött üres áll­ ványai között". A Szilágyi egészséges látása tiszta ké­ pet fest a tizennyolcas falusi forradalom­ ról és különösen az impériumváltozásról, amikor hazafiak kezdik kormá­ nyozni a népet: papok, tanítók, rendőr­ tisztek és detektívek. A kép igaz és tiszta. A rendszer egy és ugyanaz marad a falura nézve, a görnyedŐkre nézve, a hét szegény testvérre nézve. Beszéljenek, írjanak és mondjanak bár­ mit a széplelkű kritikusok, énelőttem súlyos érdem kimondani a hitet, vallo­ mást tenni valami mellett, amiért csuoán a lelkiismeret jutalmaz és talán a jövő. Súlyos érdem, amikor művész cselekszi ezt. Kár, hogy ezt az érdemet itt-ott oda­ dobott, kilógó mondatokkal, néha még egész részekkel is, szeplőkkel szórja tele Szilágyi András. Az a Szilágyi, aki erő­ nek erejével korszerű akar lenni. A korszerűség nem pótol művészi fo­ gyatkozásokat. Különösen az olyan kor­ szerűség, amely évszámok és egy-két ki­ rívó szociális tünet formátlan odavetésével éleződik ki. Erre az írónak semmi 734

szüksége nincs, aki ezt a kis fejezetet írta. Esik a hó a sűrű erdőben. A favágók kinn vannak régen. Gyújtják a tüzeket, mint a háború előtt. Sokan hiányoznak közülük. Elestek, mint a nagy fák. Sokat megcsonkítottak, sokan orosz fogságban maradtak. — Tizennégyben még itt voltunk a vágással — mondja Máté és mutatja a helyet. Végignéznek a beláthatatlan területen : — Ezt mind asszonyok vágták!

Ebben a néhány sorban az egész há­ ború, az egész kor benne van. És mégis kiütköző, művészileg bántó sorokkal zökkenti ki Szilágyi állandóan az em­ bert. A mesével is így van. Történet és mozaikrakás váltogatják egymást. Jobb lett volna összefüggő elbeszélé­ sekben írni meg ezt a könyvet, mely valójában nem is a hét testvér könyve, hanem csak kettőé: a Kornélé és a Fü­ löpé. És legfőképen egy íróé, aki nemcsak tehetséges, hanem művészileg könnyel­ mű is néha, mint egy kölyök. Tamási Áron. SZABÓ PÁL: EMBEREK Parasztember könyve. Regény. A be­ teg, tragikussá elfinomult és az erőtlen polgári kultúrát menteni akaró munkák után jól esik olvasni — mégis csalódot­ tan tesszük le. Fülünkbe dübörög a könyv tiszta, eleven erejű ritmusa, egy friss látású ember újszerű képei pattognak szemünk előtt, mindig látott, de soha észre nem vett jelenetek tömege elevenedik meg a lapokon. Forog a szélmalom, agyvelőcaf átok száradnak Isonzó szikláin, a postamesterné viselkedése bebizonyítja, hogy a mai értelemben vett házasságtól csak egy lépés a prostitúció, Barna Ber­ talan szánt és Anatole France-t olvassa... közben a falú: a. tüdőbaj, tiszteletes úr és az egyke, javasasszonyok halálbaűző orvossága, a gőgös földesúr (van a re­ gényben egy, de még Jókai Mór nívó­ ján mozog), éhbérért dolgozó zsellérek dadogása, az arzén és a kuckóban gug­ goló hülye gyerek értelmetlen tekintete elsikkadt valahol Mihály Rozál cuppanó csókja és az „Új földesúr" kétszeri elol­ vasása mögött.

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK A tömegek kiáltó szenvedéseit, a lá­ zadást vagy a tunyasággá fajúit nemtö­ rődömséget s azt a kultúrát, melyet év­ századok sanyargatása, latin misék és kálvinista istenmagyarázások között, az istálók gőzében vagy a rokka mellett kitermelt magából a nép, nem találjuk meg s éppen ezért ez a könyv, — hiába írta parasztember — nem a parasztság regénye, hanem csak Barna Bertalané, egy paraszté, akit másképen S z a b ó P á l n a k hívnak és félig-meddig kul­ túrember. Nem olyan, mint a többi; hi­ szen még a kocsmai mulatózok közül is kiválik: mindig észnél van, nem okádja végig a padlót, amit bizonyára Anatole Francé olvasásának köszönhet. S z a b ó P á l észrevette, „hogy új jel­ szavak alatt új lobogók bontakoznak ki négy sarkán e megtépett világnak, esz­ mék, osztályok viaskodásától hangos a levegő, de a falúról nincs szó sehol" (pedig van, nézte volna csak meg S z a b ó P á l az adókönyvét), ezért tollat fog és ír a falúja, a parasztság érdekében. Eb­ ből azonban nem lett semmi. Csak az életét mutatta be botlásokkal, szerelem­ mel és a Nagyváradi Naplóval. Emberek életét, a sorsközösséget nem volt képes egy fókuszba gyűjteni, nem látta, hogy a falú sivárságának okai elérnek a vá­ rosig, átnyúlnak egyik országból a má­ sikba. Ha csupán Barna Bertalan regényének tekintjük az E m b e r e k e t , akkor két­ ségkívül az alkotás igen jelentős fokán áll. Elhisszük róla, hogy egy kivételes képességű ősparaszt, de hát akkor nem­ csak megírni, hanem rá is kellett volna mutatni a problémák megoldására, amely egész bizonyosan ott lappang S z a b ó P á l és atyafiai között. * Elhibázott munka az E m b e r e k . A merész, sokatakaró kompozicióban elvesznek az alakok. Túl egyéniek és tájékozatlanok ahhoz, hogy az író súlyos mondanivalóját cipeljék. Képviselőerejük, jellegzetességük inkább falusi, mint egye­ temesen paraszt. Az egész regényből ki­ ütközik Barna Bertalan különállósága, nem lesz kompakt egésszé a többivel. A könyv legjobb alakja a postamesterné, az örök asszony. Él: ápolja az urát, bélye­

get pecsétel, pappal és parasztlegénnyel szűri össze a levet és még a háborút is érzékisége szolgálatába állítja. A két lányalakon túlsók a máz^ Vass Mihály bácsi sűrűn feltűnő alakja romantikába kezd fulladni és Komáromi Jánosra em­ lékeztet. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy S z a b ó P á l nem tud írni. Sőt! Nagyon is tud! Nyelve annyira egyéni és mentes min­ den , sallangtól, hogy hamarjában není is akadok rokonára. Pedig nagyon ismerős. Így beszél a vén halász, így kurjongat le a kazalrakó legény a pévában hancú­ rozó lányokra s ilyen volt a hangja a másik biharinak: Arany Jánosnak is. A legtisztább népi nyelv ez. (Anatole Francé gyakori olvasása egyáltalán nem rontott rajta.) A prózai sorok mö­ gül a népdalok megbonthatatlanul egygyé kovácsolt tömörsége villog elő. A mitológiai révedezésnek híre-hamva sin­ csen s ott, ahol egy gyorsan előbukkanó mozzanatra világít rá S z a b ó P á l , iga­ zán nagy is tud lenni. Váratlanok ezek a mozzanatok s úgy hatnak ránk, mint a falusi emberre: szemeit csudálkozasba mereszti s hétköznapi életét nagyon megbolygatja. Igen sokszor az elevensé­ gig nyers tud lenni, merész. Szavai, mint a tavaszi vadvizek, meggátolhatatlanul bugyborékolnak. S a könyv, hibái mel­ lett is, az elsikkasztott falú, a tömegek kultúrájának komoly üzenete. Gunda Béla ILYA EHRENBURG: 10 C. V. A M o s z k v a i S i k á t o r - b a n már meg­ volt adva a probléma és a lemondó intés is: érdemes-e,' kell-e ma még regényt írni, amely alakítja, újjáéli az életet, külön új egységet formál belőle. Nem jobb-e hagyni csak ma­ gunkon átfolyni a dolgokat és a maguk szét­ hulló sokszínűségükben bemutatni őket. De a mozgó, vonagló alakokon túl mindig be­ tolakodott az alkotó rezignált tekintete, kü­ lönös perspektívákat nyitva és a leglecsúszottabb alakban emelve magasra az igazság hitét. io C. V. már nem regény, hanem korunk képének kaleidoszkópszerű bemutatása. A mai élet nem hagy időt álmok építésére, gyorsababn változó, szakgatottabb törvény­ szerűségében fenyegetőbb, kikerülhetetlenebb 735

IRODALMI KRÓNIKA mint a regény. Az egyén élete epizódszerfi, el­ vész as egészben, nem kötheti le végkép az ér­ deklődést, mert nem magyarázza meg mind­ nyájunk sodródását: csak alkotó eleme lehet a műnek. Ilya Ehrenburg valami hét-nyolc képben mutatja be a modern élet rohanó zakatolá­ sát. Az autó első álomnak maradt tervétől az első kísérletekig ugrunk, Zola ül már az autóban, akit nem ijesztett meg a balesetek jajveszékeléssel kikürtölt híre. Zola hisz az autóban és vele az emberiség haladásában, boldogulásában. A Citroen- és Ford-üzemek küzdelme azonban rövidesen megmutatja az álmok összetiprását és a gépek könyörtelen tiránnizmusát. I. Ehrenburg nem szól sem­ mit hozzá, csak fanyarul mosolyog, amikor a Citroen, vagy Ford népboldogító, világbékét hirdető eszméiről ír. Hiába fokozzák a minka iramát, a munkás hiába tud esetleg autót venni, vagy nézi csak vágyakozással a mérnök pozícióját, aki maga is csak mun­ kája rabszolgája és családjával nem törődve, este kimerülten dől ágyába. A végtelen lánc­ nak egy szeme lesz az ember, akit vas­ marokkal fog és öszetipor, ha egy percet ké­ sik. Magának Citroennek pedig hiába vilá­ gít a neve az Eiflfeltoronyról, a nyugalmat mégse tudja megtalálni. Az autó életével együtt Ehrenburg tovább­ kíséri korunk mind gyorsabb ütemű gépies rohanását. Következik a „Kaucsukháború". Chur­ chill angol miniszter izgalomra hevülten ve­ zeti a harcot Amerika ellen. Amíg világhatal­ masságok küzdenek gazdasági célokért, embe­ riség boldogító elveket hirdetve, egy keleti gyarmaton a leszögezett farmer vágyakozó leveleit hiába írja haza és a malájiak lesik

IRODALMI

az új gummiüketvények megkezdésének pa­ rancsszavát. Ez a hajsza továbbfolytatódik a petróleu­ mért, megjelenik Deterding Hollandiában szinte nemzeti hősként ünnepelt, közelről megvilágított erőszakos alakja, ki az orosz Rakovszkival vívja ravasz harcát, hogy fel­ osszák egymás között a petróleum birtok­ lását. Hirtelen villannak fel s tűnnek el Mateotti római elrablásának,' a bankok küzdelmeinek, a tőzsdének állandóan izgalomban remegő képei. Az álmokban és költészetben élők elesnek itten, ha nem temetik el magukban idejében a lelket. Akinek idegei nem birják az önámítást, várást: az elpusztul. Az utolsó képben a nyárspolgár hivatal­ nokot kavarják föl a végtelenbe futó utak autói. Nem nyugszik addig, amíg ő maga is nem vesz egy autót. Első útja, amit a boldogság mámorában tesz, már a halálba viszi. A 10 C. V., a Citroeen-gyár büszkesége, legtökéletesebb gyártmánya így lesz végül korunk őrült rohanásának szimbóluma. Eh­ renburg nem fűz hozzá megjegyzést, csak egyszerűen egymás mellé teszi a nagyiparost, a pénzembert és a gépezet apró alkatrészeit; leplezés nélkül láttatja kíméletlen, vagy el­ fásult arcukat. Mégis keserű iróniával fut­ tatja be ezt az egész világot; mire való a nagy erőlködés, tülekedés? A kicsik a na­ gyokra nézve folytatják gépies munkájukat, de a nagyok? Már csak a géptől hajtva foly­ tatiák az iramot, melytől nem tudnak mene­ külni. Az Ilya Ehrenburg könyve érthetően nem kedves a hivatalos köröknek. A gép­ kultusz nem tűri a bírálatot. Vita

Zsigmond

KRÓNIKA

SCHNITZLER ARTHUR Cchnitzler halála idézte emlékezetembe, hogy műveivel tulajdonképen egy kolozs*-* vári gyógyszerészné ismertetett meg. Kinn lakott az Erzsébet úton, krónikus tüdő­ csúcshurutját ápolta, szeretett kiülni az erkélyre, könyyfi sálakba burkolózott. Jól átfontolt mozdulatai voltak, óvatos, temperált hangja, díszes, külomböző színű bőrbe kötött könyvei. Kedvencei Hesse és Hugó von Hofmansthal voltak, Bahr ellen már kifogást emelt: súlyos volt neki, „túlférfias". Altenberget viszont nagyon szerette és még most is hallom, amint behunyva a szemét — odabenn forrott a tea­ víz — mormolgatni kezdte: „a férfi szerelme a világ, a nő világa a szerelem". Idegen vojt neki a város, saját társadalmi osztálya is, nem értették meg a prob­ lémáit. A hétköznapi élet kis eseményeit némi öntetszelgéssel és kitenyésztett rézig736

IRODALMI KRÓNIKA nációval visszautasította, üvegbura alatt élt, „intellektüell" módjára, „artisztikusan". Persze, hogy ó ismertetett meg Schnitzlerrel is, noha úgy ahogy' ismertem már az­ előtt. Még gimnazista koromban olvastam a Guszti hadnagyot (nyilvánosan), a Reigent pedig a pad alatt. Láttam az Anatolt is a színpadon. De ezután még egy hosszú Schnitzler-korszak következett. A novellák: Berta Gallan asszony, A vak Geronimo és testvére, a Pásztorfurulya. A színdarabok: Ele­ ven órák, Az élet szava, a Szeretkezés. A nagy regény: Űt a szabadba, osztrákzsidó történet. Mennyi báj, dekadens szépség, finom mélabú és haldokló szerelem! Már akkor éreztük, hogy baj van nemcsak velünk, de Európával is.

* Bennünk, egészséges magyar kisváros olvasóiban talán volt némi betanult, mí­ melt szenvelgés, de e morbid líra természetes és helyénvaló volt ott, ahol megszü­ letett: Bécsben. A bécsi líráról itt nem geográfiai értelemben beszélünk, hiszen a bécsi Richárd Beér Hofmannon, Félix Saltenen, Stefan Zweigon kivül, akik osztrá­ kok, bizonyos mértékig ebbe az érzelmi szférába lehet számítani Stefan Georget és Paul Ernstet is. A f o r m a e l s ő r e n d f i s é g e m i n d e n e k f e l e t t — ebben találkoztak valamennyien, ezért veszi őket egy nevező alá az „esztétikai" kultúrán nevelődött olvasó és kritikus. De az osztrák császárvárosnak, az arisztokratikusán b a r o k k és mégis p o l g á r i Bécsnek igazi megszólaltatója Arthur Schnitzler volt, mert e megszólaltatáshoz a tipikus bécsi íróknál is sokoldalúbban, szuggesztívebben szolgáltatta az írói eszközöket. Amig Hofmannsthal előkelő elzárkózottságban szim­ bolikus álamlátások kulisszái mögé menekül és magánéletének szükségszerű forma­ keresésében a s z e r z e t e s i eszmény felé közeledik, amig Péter Altenberg az im­ presszió pillanatfelvételein csak megsejteti, de szerves egészbe nem illeszti a bécsi ember világképét, — Altenberg magánélete, leszámolva a polgári életkeretek céltalan­ ságával, a b o h é m -életforma ingoványaira kényszerül — addig Schnitzler küzdve minden deklasszálódás veszélyével, a regény és novella szilárd, zárt egységén ke­ resztül, a polgári élet keretén belül keres önmagának is életformát. Orvos is, akihez illik a reális gondolat, a biztos szem és a biztos kéz. Nem társadalomból kinőtt, vagy alákerült tipusokat rajzol meg, hanem a társadalmat a maga szociális gaz­ dasági helyén, elmozdíthatatlanul onnan. Ez a társadalom recseg-ropog, noha még kendőzi és egy olyan csodálatos, ezerszínű naplemente képét adja, amelyet Európa összes fővárosai között jóformán csak a történeti Bécs tud nyújtani. A bécsi polgárságot, éppen azért, mert valaha szilárd és gazdag .volt, — az ezer virágú ker­ ten mélyebb nyomot hagy az enyészet, mint a tarlón, — megcsapta a hervadás szele. Schnitzler tudta ezt, fájt is a szive érte, de azért még hűséggel rajzolta őket az őszi tájt kedvelő piktorok rajongásával. A problémák hirtelen megsokasodása, amit a bécsi Kari Kraus, a bécsi Freud, a bécsi Herzl Theodor kielemeznek, felszínre hoz­ nak és elkomplikálnak, mindez szemaforja a társadalmi fejlődés tiltott vágányrakerültének. De nincs kivezető út — az elindított vonatnak tehetetlenségi nyomatéka tör­ vényszerűségével végig kellett haladnia az egész úton, ha mindjárt az összeütközés elébe rohant is. Az elmúlással való kacérkodásnak, a szerelem és halál enyelgésének, a lámpafénybe hulló pille tragkus játékának költője Schnitzler Arthur és a végle­ teknek ez a lármanélküli keverődése, a konfliktusoknak szelid feloldása a szemlé­ letben, a lemondanitudásnak az a bölcsessége, mely az intellektüel-tipus ereje, de egyben gyengéje isj ez a romantikus vágy és nemes gúny ébresztik fel az olvasóban az édes-fájdalmas érzést, amely andalít, mint egy valcer, félig a múlté, mint az emlék

737

IRODALMI KRÓNIKA7 és mégis a jelené, mert mi voltunk a részesei, félig az álomé, mert szövetje onnan kerül ki, félig az életé, mert a selymek suttogása mögül szivek dobognak elő. * Alsó spielen wir Theater, spielen unsere eigenen Stücke, früh gereift und z á r t und t r a u r i g . Die K o m ö d i c unserer Seelc. — írta Hof mannsthal előszóként az Anatolhoz. A játék elemi érzése volt Schnitzlernél az az arany mag, melyből azután kivételes ábrázoló-művészete hajszálfinom szálakkal csipkeötvözeteket teremtett. Mert az örök játékos gyermeknek a színpad jelentette a legtöbb varázst. Minden színdarabíró alapjában véve bábjátékos, aki hol egyik térdére ülteti figuráit, hol a másikra. De Schnitzler következetesen és különös­ képen az, nem mert a t a p f e r e K a s s i a n t megírta, ezt a szabályos, drótra kí­ vánkozó marionettet, de mert mindig Kassianokat írt, a bábjátékos legmélyebbről fakadó, önmagát megvalósítani kényszerítő lírai érzésével. Színdarabjainak téma­ köre rég megkopott, problematikája elavult, mint az Ibsené, de Ibson mégis él, mert oeuvrejében egy egész ember valósult meg és így él Schnitzler is tovább a műveiben. Hiszen mondhatjuk azt is — ha a szemszögöt, amelyből nézzük, megcse­ réljük, •— hogy Schnitzler sokkal hamarább halt meg, mint ameddig fizikai élete tartott és tulajdonképen ő vele is a szerájevói Princip golyója végzett, mint Ferenc Ferdinánddal. A világháború első puskalövése kísérteties nappali fénybe hozta a Schnitzler-i színpadot és láthatóvá tette a mastixot és a bábjátékos drótjait. Meghalt Bécs, a „gemütlich" kedves város, Kraus véres szatírájának és a Schönherr-drámáknak kora következett, a kenyérjegyes korszak, az inflációs korszak, a Breitner korszaka; meghalt a monarchia, meghaltak az intellektüellek, esztéták, a díszkötésű könyvek, a tüdőbeteg gyógyszerészné is szonorikus hangjával; már-már arról beszélhetünk, hogy ki van terítve az egész európai polgárság is. De ha azt állítjuk, hogy Schnitzlert feleslegessé tette az idő, dadogóvá az élet új problémái, az csak felületesen annyit mond, hogy nem akartuk őt észrevenni többé, elkísérni fejlődésének további útján. Pedig Schnitzler Arthur háborúutáni alkotásai: a T r a u m n o v e l l e , a F r a u l e i n E 1 s e az európai írásművészetnek csúcsain járnak és végzetesen időszerűek is, ha egyáltalában időszerűek még olyan dolgok, mint például a lélekelemzés, mely az emberi léleknek soha nem sejtett titokzatosságú rejtekeit tárta fel. Sőt továbbmenve: Schnitzler időszerűsége maradandó is, mert nosztalgiája örök emberi és művészete értékálló. Ha elpusztul, akkor együtt pusztul a m e s é v e l , már pedig ez mindig túl fogja élni a pillanat valóságait. TWFTI FRNrt A FRANCIA FIATALOK A fiatal generáció kérdése nemcsak nálunk izgatja a közvéleményt. Minden­ felé ankéteket rendeznek annak földerí­ tésére, hogy milyen szellemben fejlődnek a fiatalok, miről álmodnak, mik a ter­ veik, a céljaik; mire készül irodalomban és művészetben az a generáció, mely erő­ sen várja, hogy átvegye a vezetést. Mert ma már minden jókritikájú ember érzi, hogy soha még két egymást követő nemzedéket olyan mély szakadék el nem választott egymástól, mint azt a kettőt,

738

mely közé a világháború emelt választó­ falat. Közéletben és magánéletben egy­ aránt érezni lehet, hogy a háborúutáni fiatal nemzedék gondolkozása és élete teljesen új irányban fejlődik. Hogy he­ lyes irányban-e, azt a fiatalok szerint az idősebb nemzedék képtelen megítélni, mert csak i jövő dönthet ebben a kér­ désben. Az idősebb nemzedék azonban, ha nem ís tartják jogosultnak az ítélke­ zésre, mindenesetre rendkívüli érdeklő­ déssel kíséri a fiatalok megnyilatkozá­ sait és alig van ma nagyobb érdeklődést

IRODALMI KRÓNIKA keltő olvasmány, mint az, mely a fiata­ lokkal foglalkozik. Németek, olaszok, angolok már sokat írtak róla, most a franciák foglalkoz­ nak szenvedélyesen a fiatal generáció kér­ désével. Nemrég Roland Alix tollából könyv jelent meg a fiatalokról, s az öreg, de még mindig magas-színvonalú R e v u e d e s D e u x M o n d e s , mi­ után százéves jubileumát megünnepelte, szintén ankéttal fordul a fiatalok felé. Ugyanezt teszik a haladó polgári és for­ radalmi szocialista folyóiratok és újsá­ gok is. Az ankétek eredményéből nem lehet egészen tiszta és egységes képet alkotni még a francia fiatalok- szelleméről. Egy dologban azonban egységesnek látszanak a francia fiatalok is: az előző generáció ideáljainak elutasításában. Jövő útjukat még nem látták egész világosan, de nagy önérzettel készülnek a pillanatra, mikor az ő idejük el fog érkezni. Mert abban, hogy ez az idő rövidesen elérkezik, a mai, egymást követő válságok korában pillanatig sem kételkednek. Az a fiatal ember, aki ideálképen emel­ kedik ki a körkérdésekre beérkezett vá­ laszok soraiból, mindenek előtt gyakor­ lati ember. Ellensége a ködös ideálizmus­ nak és kemény, szükség esetén kímélet­ len eréllyel akar érvényesülni az életben. Szereti a munkát, terveiben merész, de alkalmazkodik az élet adottságaihoz. Nem önzetlen és nem álmodozó. Nem válogat a munkában, mint elődei és azért dolgozik, hogy jól keressen. A szélső­ baloldali fiatalság a mai társadalmi rend fölforgatását tfizi célul maga elé, de en­ nek a célnak elérését is erősen földön­ járó, gyakorlati utakon keresi. A nagy intellektuális problémák iránt meglehe­ tősen közönyösek a mai fiatalok Fran­ ciaországban is. Elméleti tudomány, iro­ dalom, művészet kevésbbé érdekli őket, mint a sport. A politikával általában szintén nem sokat foglalkoznak, de mind­ annyian hangoztatják, hogy a nemze­ tek közti békét a politika főcéljának kell tekinteni. A fiatal generáció írói, akiket termé­ szetesen szintén megkérdeztek, már töb­ bet foglalkoznak a szellemi kérdésekkel.

Szerintük az emberiség erkölcsi és esz­ tétikai ideáljai gyökeresen megváltoztak a háború óta és a modern gondolat vál­ sága abban áll, hogy „csődöt mondott a legtöbb abszolútum, melyre a régi tár­ sadalom épített". Irodalmi szempontból minden esetre csődöt mondott az az ideál, hogy az író a jövőnek, az örökké­ valóságnak dolgozik. Az új generáció írói minden gyökerükkel a jelenbe akar­ nak kapaszkodni, a mával törődnek, mű­ vüknek örök értéke nem érdekli őket. Írásaikkal tudatosan csak a mai ember­ hez fordulnak, vagy a jövőhöz való át­ menetet keresik, örök-értékfiségre nem pályáznak. Egyik fiatal francia író sze­ rint ez távolítja el őket Ándré Gide-től, akit különben szeretnek. Gíde ugyanis nemrég kijelentette, hogy írásai igazisi­ kerét nem a jelentől, hanem a jövőtől reméli. Csődöt mondott a fiatal írók szerint a formai tökéletességre való törekvés is. Nem keresik többé a gondolat és érzés lehető legtökéletesebb művészi kifejezé­ sét. Inkább az a forma kell a fiatal írók­ nak, mely a legtöbb emberre leggyorsab­ ban hat. Minthogy pedig a formai töké­ letesség körülbelül egybeesik azzal, amit eddig esztétikailag szépnek neveztek, az új írók a szép forma ideálját szintén elhárítják maguktól. , Megkapjuk az ankétben a választ arra is, hogy miért állanak a fiatal írók ilyen merev harci állásba mindennel szemben, amit elődeik megtámadhatatlan ideálnak tekintettek. „Ügy érezzük — mondja egyik fiatal író, — hogy börtönként vesz minket körül az előző nemzedék látköre; minden érzésük, gondolatuk olyan fal számunkra, melyet föltétlenül le kell dönteni... Annak a világképnek megalkotásában, mely akadályként áll előttünk, főszerepe volt az észnek és az okoskodásnak, ezek ellen irányul tehát az ellenszenvünk. Nem volt joguk arra, hogy a mai logikus formát adják min­ dennek, ami minket körülvesz..." Hadüzenet tehát a logikának is. Ter­ mészetesen nem az egész francia fiatal írói nemzedék áll e hadüzenet mögött, de igen jelentékeny részük többé nem ismeri el a régi írói kötelességet, mely 739

IRQDALMI KRÓNIKA elsősorban világosságot akart vetni a kháoszra és rendet igyekezett terem­ teni abban is, ami természeténél fogva zavaros. Ezek a fiatalok nem annyira megérteni, inkább m e g é r e z n i akarják az életet. „A mai író a külső világnak lel­ kére gyakorolt hatását figyeli és adja vissza anélkül, hogy osztályozni, vagy magyarázni akarná . . . " Egyszerűen viszszaadni a dolgokat könnyebb is, mint azokat megérteni. De talán bizonyos fokig tévednek is ezek a francia fiata­ lok abban, hogy érzéseik írói visszaadása nem intellektuális tevékenység. Mert ha hűen és teljes hatóerővel akarják érzé­ seiket irodalmilag visszaadni, kénytele­ nek az irodalmi munka intellektuális eszközeihez nyúlni. Az ész érvényesülé­ sének legnagyobb ellenfelei sem kerül­ hetik ezt el, ha csak nem tévednek a dadaisták idejétmúlt zavarossagaiba. De az intellektualitás gyűlölete, bármeny­ nyire is hangsúlyozzák, nem lényeges a fiatal francia írói nemzedék szellemében sem. Talán csak egy reakcióról van itt szó, arról a reakcióról, mely apák és fiuk világfelfogása között szükségkép­ pen mindig megnyilvánul, s amely re­ akció néha a kifejezés maradiságot és visszafelé fordulást jelentő értelmében is reakciót jelenthet az apák esetleges ra­ dikalizmusával szemben. A francia fia­ talságnál részben ez a helyzet, a fia­ talság másik részénél viszont az apák felfogása elleni reakció gyökeres szakí­ tást jelent a múlttal és a legszélsősége­ sebb forradalmi szellemet. Erről az utób­ biról azonban inkább a rendőri jelen­ tések számolnak be, mint a R e v u e d e s D e u x M o n d e s ankétje. L. KÉT ERDÉLYI IRÓ DARABJAINAK SIKERE BUDAPESTEN Két budapesti színházban erdélyi írók művét adják sorozatos előadásban, rend­ kívüli sikerrel. Egyik szerző: Hunyady Sándor, a Helikon tagja, akinek múlt évben előadott páratlan sikerű darabja, a „Feketeszárú cseresznye" az Erdélyi Szépmíves Céh könyvsorozatában je­ lent meg. Hunyady új darabjának „Pusztai szél" a címe és budapesti la740

pok szerint szintén diadalmas sikert ari- 1 tott. „A Feketeszárú cseresznye fája M másodszor is éppen olyan dúsan kivi- 3 rágzott, mint először" — írta egyik f nagy pesti lap kritikusa a bemutató .<• után. Es egyhangú volt a kritikusok vé- 5; leménye abban is, hogy Hunyady leg- " újabb darabjában megint „vérbeli, ízes magyarbeszédfi írónak mutatkozik, aki- 3 nek színpadán csupa hús- és vérember jár és olyan magyar levegő árad, ami ilyen bőséggel csak igazi író tolla alól buggyanhat k i . . . " A másik nagysikerű erdélyi szerző: Indig Ottó, akinek folyóiratunk hasáb­ jain is jelent meg novellája. Darabja, a „Torockói menyasszony" olyan sikert aratott, amilyenre kevés példa volt az utóbbi évek magyar színháztörténeté­ ben. Könnyed, behízelgő, derűs humor­ ral fogott meg komoly problémákat és mindjárt első darabjánál teljes vígjáték­ írói vértezettél jelent meg a közönség előtt. Sikere, a budapesti kritika egy­ hangú véleménye szerint, megérdemelten nagy volt. A „Torockói menyasszony" szerzője egy csapásra a legsikeresebb magyar színpadi szerzők sorába került. Az Erdélyi Helikon legnagyobb elég­ tétellel számol be Hunyady Sándor és Indig O t t ó sikeréről, mely íz erdélyi magyar irodalomnak is új és értékes si; kére. BÁTHORY ZSIGMOND ALAKJÁRÓL MINTAZTA-E CALDERON „AZ ÉLET ÁLOM" FŐHŐSÉT? Arturo Farinelli, a turini egyetem tudós tanára és az európai hispanológia nesztora, sok kellemetlen órát szer­ zett már a spanyoloknak. Egészen nagyszámú spanyol filológus-gárda fog­ lalkozik azzal, hogy Farinelli állításait kritika tárgyává "tegye, és ha a spanyol irodalom egy-egy jellemző figurájáról az olasz eredetet igyekszik kimutatni — ezt cselekedte többek között a Don Tuan-alakkal is — akkor a spanyol po­ lemikus irodalom megint hosszabb időre központosított támadásai célpontjává teszi. Néhány évvel ezelőtt Olmedo G. Fé-

IRODALMI KRÓNIKA lix spanyol jezsuita tartalmas könyvet* írt Farinelli L a v i t a é u n s o g n o c. tanulmánya ellen, amelyben Calderon A z é l e t á l o m c. drámája tárgyát kí­ sérte végig az egész világirodalomban. Olmedo is elismeri, hogy A z é l e t á l o m alapmotívuma nem sajátosan spa­ nyol, hanem általánosan emberi;** Calderonnak azonban mégsem kellett ok­ vetlenül ismernie az egész világiroda­ lom rokon alkotásait, hogy művét meg­ írhassa; tárgyát kora spanyol irodalmá­ ban már megtalálhatta, a prédikátorok és teológusok műveiben csakúgy, mint magán a színpadon. Van Olmedo művének egy érdekes fe­ jezete, amelyben felveti annak a lehető­ ségét, hogy a nagy spanyol drámaíró A z é l e t á l o m főhősét, Segismundot, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem alakjáról mintázta. Honnét ismerte Cal­ deron a tragikussorsú erdélyi fejedelem alakját? Olmedo egy egykorú spanyol munkára hivatkozik, Don Nicolas de Olivér y Fullana spanyol vitéz munká­ jára, amely 1687-ben jelent meg Köln­ ben, Recopilación historica de los R e y e s g u e r r a s , t u m u l t o s y r e b e l i o n e s d e V n g r i a cí­ men. Ennek a munkának a szerzője ti­ zenhat oldalt szentel Báthory Zsigmond­ nak; Olmedo feltevése szerint ez a könyv lehetett Calderon közvetlen forrása. „Üssük fel a magyar történelem könyveit — írja Olmedo. Mindenünnen a Zsigmond név ötlik a szemünkbe, akárcsak ,a spanyol történelem lapjairól az Alfonz név. Ezek között az országok és a miénk között igen szorosak voltak abban az időben a kapcsolatok. Calde­ ron gyermekkorában élénk visszhangot keltett Spanyolországban Segismundo Battori (sic) szerencsétlen életének his­ tóriája, aki Erdély fejedelme volt és Lobcovitz várában élt száműzetésben abban az i d ő b e n . . . " „Van valami eb* Las fuentes de „La vida es suefio". — La Idea. — El Cuento — El dráma. — Madrid, Editorial Voluntad, 1928. ** Az élet álom alapgondolatára utalt többek között Voinovich Géza is Madách, Ember Tragédiájáról irt alapvető tanulmá­ nyában.

ben a Segismundóban — írja valamivel alább Olmedo, — ami akaratlanul is a Calderon Segismundójára emlékeztet; nem akarom túlságosan erősítgetni ezt a hasonlóságot, nehogy olybá tűnjék mint­ ha ezzel akarnám támogatni az argumen­ tumokat. Döntse el az olvasó maga, hogy ez a kis hasonlóság valamely szellemi rokonságnak tudható-e be a két Zsig­ mond között, vagy pedig hogy — ép­ pen ellenkezőleg — semmiféle hasonló­ ság nem mutatható ki közöttük. Teljes megegyezést keresni azt jelentené, hogy félreismerjük a művészi alkotás törvé­ nyeit. A művésznek igen kevés már elegendő arra, hogy megvesse lábát a valóság világában, hogy onnét a művé­ szet magasabb légkörébe emelkedjék. A sas, amely egy nagy csata előestéjén az erdélyi fejedelem sátrára száll alá; a fe­ jedelem, aki elvesztve híveit, Sziléziába menekül, majd álruhában visszatér, hogy ismét fejére tegye Erdély koronáját, majd ismét legyőzetik és száműzetésbe kényszerül Csehország egy várába, — vájjon ki kételkedik benne, hogy mindez egy olyan nagy művésznek, mint ami­ lyen Calderon volt, nem adhatta-e A z é l e t á l o m ötletét és a hős nevét, vagy tán egyenesen többet is, mint csak a puszta nevét?" Vájjon hogyan vélekedjünk Olmedo szellemes hipotéziséről? A kiváló spa­ nyol jezsuita olyan óvatossággal fogal­ mazza meg állítását, olyan tartózkodó a hasonlóságok megállapításában, hogy a legszigorúbb kritikust is már jóelőre lefegyverzi. Ilyen óvatossággal megfogal­ mazva Olmedo feltevése mindenképpen hitelt érdemel; lehetséges, hogy Báthory Zsigmond alakja hatott Calderon képze­ letében Segismundo alakjára, amikor A z é l e t á l o m helyszínét egy távoli, a spanyol közönség számára meseszerű or­ szágba, Lengyelországba helyezte. Ha magyar szerző állította volna fel ezt a hipotézist, túlzó hazafisággal vádolnák és kétségbevonnák tárgyilagosságát; an­ nál örvendetesebb tehát, hogy spanyol szerző lelkében fogamzott meg először a történelmi és az irodalmi Zsigmond alakja között fennálló valószínű össze­ függés. Brachfeld Olivér (Barcelona) 741

IRODALMI KRÓNIKA

JELENTÉS AZ ERDÉLYI HELIKON 1931. ÉVI IFJÜSÁGI IRODALOMTÖRTÉNETI VERSENYÉRŐL Erdélyi Helikon ez idén harmadízben rendezte meg ifjúsági irodalomtörté­ A z neti versenyét a Kemény János báró által kitűzött díjakért. A verseny szept. 27-én délelőtt folyt le egyidejűleg három városban: Kolozsvárt, Marosvásárhelyt és Sepsiszentgyörgyön. Jelentkezett a versenyre összesen kilenc pályázó: Kolozsvárt öt, Marosvásárhelyt három és Sepsiszentgyörgyön egy. Hét diák és két diáklány. A középiskolát ez idén végzett pályázók névsora aszerint, hogy mely intézetben vé­ geztek, a következő: B a l o g h L á s z l ó (nagyenyedi reform, főgimn.), J a k a b G y ö r g y (kolozsvári unitárius főgimn.), J a k a b J e n ő (kolozsvári unitárius fő­ gimn.), K ó n y a I s t v á n (marosvásárhelyi ref. főgimn.), M a k k a i L á s z l ó (ko­ lozsvári ref. főgimn.), M o r v a y P á l (marosvásárhelyi ref. főgimn.), N a g y G a b ­ r i e l l a (székelyudvarhelyi ref. tanítónőképző), Ó s s J ó z s e f (kolozsvári ref. fő­ gimn.), T o r d a y A d é l (nagyszebeni szentferencrendi nővérek tanítónőképzője). A bírálóbizottság által kidolgozásra feladott tétel így hangzott: „A n e m z e t i ö n k r i t i k a n y o m a i ú j a b b l í r á n k b a n . ( 1 7 7 0 - t ő l n a p j a i n k i g . ) Magyarázó, illetve irányadó szempontok: 1. Mely lírikusaink mutatnak rá nemzetünk hibáira is? 2. Milyen módon fejezik ki ezt az önkritikát? 3. Van-e értelme és haszna az ilyen kritikának? A bizottság e tétel feladásával a ta­ valyihoz hasonló, nagy áttekintést, kiválasztást, csoportosítani-tudást kívánó, tág kör­ ben biztos irodalmi ismereteket feltételező kérdés elé akarta állítani a pályázókat. Ezen kívül még különös célja is volt a kérdésnek: látni óhajtottuk, hogy a törté­ nelmi realizmusnak, a revizióknak és átértékeléseknek ebben a mai korszakában, mikor oly nagyon el kell választanunk a csalfa illúziókat a valóban megtartó ideá­ loktól: mit érez mindebből az ifjúság, látja-e a múltban a megtartó kritikai szellem az önvizsgálat és önismeret nyomait? A lírát, mint műfajt azért választottuk, mert talán legközelebb áll az ifjúság lelkéhez: a lírán, az érzelmeken át keresni meg a kritikai gondolatot. A kérdés szokatlan volt, a feladat kétségtelenül nehéz, talán a tavalyinál is nehezebb. De éppen a tavalyi fényes eredmény még merészebb remé­ nyekre jogosított fel. A bírálóbizottság egyhangúlag és örömmel állapítja meg, hogy várakozásában általában nem csalódott, bár a tavalyihoz mérhető fényes eredményt az idei ver­ seny dolgozatai közül egyik sem tud felmutatni. Az idei verseny legmagasabb pontja nem közelíti meg a tavalyi verseny legmagasabb pontját, de a dolgozatok átlaga nem marad a tavalyi átlag színvonala alatt. A kérdés lényegét szinte valamennyi versenyző felfogta, egy dolgozat volt csupán, mely sajnálatos félreértéssel a költé­ szetet bíráló kritikusokról szólt, s nem a nemzetüket bíráló költőkről. Meg kell álla­ pítanunk azt, hogy a versenyzők irodalmi ismeretei általában kielégítők. A feladott témában szóbakerülhető költőket és jellemzőbb verseiket ismerik, elég biztos kéz­ zel tudták kiemelni, sorrendbe állítani, egymáshoz viszonyítani őket. Meglepően ismerik a legmodernebb irodalmat, s néha nagyobb lelki átéléssel írnak róla, mint a régebbiről. Ady szinte mindeniknél szerepel, egyiknél-másiknál a többiek rovására is. Tárgyi tévedés kevés van, fogalmazási hiba, pongyolaság, rossz magyarság már több akad, helyesírási hiba a tavalyi átlaghoz képest szinte semmi. Általános fogyatkozás­ képpen bizonyos elmélyedő nyugalom és gondos, részletező kidolgozás hiányát érez­ tük. Igaz, öt óra nem hosszú idő, de nem kell elfelejteni, hogy a tavalyi verseny győztese ugyanennyi idő alatt egész kis tanulmányt írt. Példáját most is buzdításul idézzük a jövőre. Mindezek alapján a bírálóbizottság úgy határozott, hogy a tízezer lejes nagy­ díjat az idén senkinek-sem adja ki. 742

ÉSZREVÉTELEK ö t e z e r l e j e s díjban részesíti, mint viszonylag legkiválóbbat M a k k a i L á s z l ó (kolozsvári ref. főgimn.) dolgozatát. Valamennyi dolgozat közül a leg­ egységesebb. Nem meríti ki ugyan az egész témakört, de amit felölel, az helyes ismeretről, biztos áttekintésről, tömör csoportosításról tanúskodik. Nagy érdeme a pályázók közt egyedülálló, lendületes, szép stílusa. H á r o m e z e r l e j e s díjban részesíti a bizottság B a l o g h L á s z l ó dolgo­ zatát (nagyenyedi ref. főgimn.). Valamennyi közt leggazdagabb ismeretekben, tár­ gyilagos, higgadt hangon ír, legbehatóbban és legmélyebben foglalkozik Petőfivel. Van egy súlyosabbnak látszó tárgyi tévedése, („Zrinyi második énekét" Kölcsey helyett Berzsenyinek tulajdonítja) a bírálóbizottság azonban tekintettel egyébként alapos tudására, hajlandó volt ezt véletlen elírásnak minősíteni. Az ötezer és háromzeer lejes első és második díj megállapítása után a bizottság egyforma minősítéssel f e j e n k é n t e g y e z e r l e j e s díjban részesítette még mint harmadik helyezetteket: J a k a b G y ö r g y ö t (kolozsvári unit. főgimn.), K ó n y a I s t v á n t (maros­ vásárhelyi ref. főgimn.), N a g y G a b r i e l l á t (székelyudvarhelyi ref. tanítónő­ képző) és Óss J ó z s e f e t (kolozsvári ref. főgimn.).

É S Z R E V É T E L E K ERDÉLYI MAGYAR MŰVÉSZEK KESERŰSÉGE Senki se csodálkozzék, ha keserű sza­ vak sorakoznak ebben az írásban: m i n ­ d e n n é l drágább nekünk a kultúránk; minden sérelemnél nagyobb magyar sé­ relem az, ami kultúránkat bántja és minden sebnél fájóbb seb, amit mi ma­ gunk ütünk a kultúránkon . . . Az elmúlt ezer esztendő változatos sorsában a nyugati kultúrának ez a sze­ gény keleti szegletecskéje, ha nem is al­ kotott a szerencsésebb nyugattal egyenlő súlyút és rangút képzőművészetében, de szerény eszközeivel, szerény műveibe bele tudta lehelni a maga élő lelkét, a „genius-loci"-t, mely már szinte-szinte stílus. Megmaradt emlékeink nem túl sűrű sorozata szegényes, de biztos fun­ damentum, melyen okos és céltudatos irányítás külön áldozatok nélkül is, a múlténál nem kisebb, és nem kevésbbé értékes termést tudhat kitermelni itt. És ma mégis a tehetetlenség keserű haragjával kell lázadoznia minden vala­ mirevaló képzőművészünknek, akit sorsa Erdély földjéhez kötött és szégyenkeznie kellene minden művelt magyar ember­ nek, ha képzőművészeti kultúránk mai helyzetével, lehetőségeivel és jövendő ki­

látásaival csak a legminimálisabban is törődnék. Hangsúlyozom: h a t ö r ő d n é k . És itt kezdődik el az erdélyi magyar mű­ vész keserűségének hosszú ok-sorozata. Mert nem törődik itt komolyan szinte legsúlyosabb kulturális életproblémánkkal nemcsak az úgynevezett művelt társada­ lom a maga egészében, vagy egységeiben, — egyes ritka, ritkuló és elszigetelt egyéniségektől eltekintve, — hanem gaz­ dasági és társadalmi intézményeink egyike sem próbálja foglalkoztatni az erdélyi képzőművészt akkor sem, ha kifejezet­ ten művészeti munkateljesítményre volna szüksége. Irodalmi kultúránkat egész sora a társadalmi, irodalmi, tudományos intézményeknek és szervezeteknek védi, szolgálja és táplálja, sőt irodalmi válla­ lataink is vannak; sajtónk az irodalom védelmében és propagálásában t e r m é ­ s z e t e s e n teljes erejét rendelkezésre adja, de még élő és erős kultúrintézmé­ nyeink, amelyeknek predesztinált hagyo­ mánya a képzőművészet köteles táplá­ lása: kisebbségi magyar egyházaink is mintha elfelejtették volna, hogy a kul­ túrának a zenével és irodalommal leg-

743

AZ ERDÉLYI HELIKON HÍREI alább is egyenlő fontosságú alkotó része a képzőművészetnek. Az alábbi két esetet, a tudomásomra jutott sok-sok eset közül csak úgy kapás­ ból és minden célzatosság nélkül emel­ tem ki. Informátoraim erdélyi magyar írók és képzőművészek voltak. A római katolikus templomok mű­ vészi kiképzésének egyik legfontosabb eszköze volt és maradt a mai napig a fal­ festés és a templomi képek. És ezért az átlagos műveltségű ember is meg kell hogy ütközzék akkor, amikor elmond­ juk, hogy a közelmúltban a csíki és gyergyói templomok jórészének, az ud­ varhelyi minorita templomnak, a gyergyószentmiklósi és szamosújvári örmény katholikus templomoknak falfestését i g e n j ó á r o n az illető egyházak H . F. marosvásárhelyi szobafestő vállalatá­ val készíttették el. Értsük meg: egy egyébként valószínűleg igen tiszteletre­ méltó mesteremberre bizták a katholikus egyházak a maguk templomainak festő­ művészeti kiképzését olyan árakon, ame­ lyeken azokat valószínűleg m ű v é s z is megfestette volna. És akkor, amikor vannak művészeink. A másik esethez kommentár sem szük­ séges. Nem nagyon régen jelent meg egy magas egyházi forumtói származó körle­ vél, igen előkelő szignummal, mely a

AZ

E R D É L Y I

restaulásra szoruló templomi festmé­ nyek dolgában az egyházközségek figyel­ mét H . A. képrestaurátorra hívja fel, akit a fenti célból az egyházközségek­ nek ajánl. Akinek sejtelme van arról, hogy mit jelent a restaurálás és tudja, hogy a rossz, szakszerűtlen munkával régi, értékes és pótolhatatlan műtárgya­ kat örökre tönkre lehet tenni, annak csupán azt kell megmondanunk, hogy H . A. úr szakfoglalkozása biztosítási hi­ vatalnok. * Ha egy regény rossz, ha egy színdarab csapnivaló, a sajtókritikának kötelessége ezt megállapítani az igazi irodalom és az igazi író erdekében. Ugyanez a köte­ lessége minden képzőművészeti termék­ kel szemben, de fokozottabban az, ha közös, művészi hagyatékunkról van szó, amibe beletartozik a fenti esetekben: a templom művészete, melyet nincsen joga megrontani, pusztítani, értékét csökken­ teni a fizikai tulajdonosnak sem, mert az mindnyájunk közös kultúrvagyona. Ha ez mégis megtörténik, nemcsak jogunk, de kötelességünk is ez ellen tiltakozni, ha lehet, ezt minden erővel megakadá­ lyozni és ha megakadályozni nem lehet már, legalább a jövőben való megtörténhetésüknek elébe vágni. És ezért hara­ gudni senkinek nincsen joga. Kós Károly

H E L I K O N

H Í R E I

Az E r d é l y i S z é p m í v e s C é h vezetősége örvendetes újítást tervez amatőrkönyvsorozatánál, amely a pártolótagok számára készült könyvek művészi külsejét és ki­ advány-értékét újra nagyban emelni fogja. Régi tervét fogja megvalósítani a Szépmíves Céh azzal, hogy a pártolótagok számára készüld amatőr-könyveit valódi antik pergament­ kötésben valódi arany nyomással és díszítéssel fogja elkészíteni a mostani bőrkötés helyett. De ezzel egyúttal tervezi azt is új nyomdai és kötési kalkulációi megejtésével, hogy a pár­ tolótagok számára készülő amatőr-sorozatának árát legalább 10—15%-al leszállítja. Erről a kétszeresen örvendetes újításról az Erdélyi Helikon következő száma fog részletes be­ jelentést adni. * Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában most jelent meg O l o s z L a j o s „Barlang­ homály" című verseskönyve, amely a kiváló erdélyi költő új verseit tartalmazza K ó s K á ­ r o l y tollrajzaival. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában legközelebb megjelenik T a m á s i Á r o n új könyve. Előkészületben van K o l o z s v á r i G . E m i l „Rosta" c. nagy erdélyi regénye. A fiatal erdélyi író első könyve a karácsonyi magyar könyvpiac meglepetése lesz. Az Erdélyi Szépmíves Céh karácsonyra elkészül i932.-es irodalmi kalendáriumával is, ame­ lyet az Erdélyi Szépmíves Céh pártolótagjai és az előfizetők kapnak újévi ajándékul. SZERKESZTÉSÉRT FELEL: KÓS KAROLY

744

T

A

R

T

A

L

LAKATOS IMRE: Honnan-hová? — — — REMÉNYIK SÁNDOR: A lehetetlenség kapujában TAMÁSI ÁRON: Okos szekér (novella) — — BÁNYAI KORNÉL: Versek — _ — _ _ SZENTIMREI JENŐ: A legjobb magyar színész I. SZEMLÉR FERENC: Európa (vers) — _ NÉMETH ANDOR: Fanny (novella) — _ — LAER JÓZSEF: Versek _ _ _ — _ — SPECTATQR: Kossuth az Ígéret földjén — — VARRÓ DEZSŐ: Versek — — _ — — DARKÓ ISTVÁN: Görögtűz (novella) _ — BALOGH ARTHUR: I. C. Brátianu — _ — MELIUS N. JÓZSEF: Versek — — _ _

O

M

_ _ — (vers) — — — — — _ — — — — — _ — — _ — _ _ _ — — — — _ — _ _ — — — _ — _ —

— — — _ _ _ _ — — _ _ — —

— _ — — — — _ — _ — _ _ — — _ _ — — _ — — _ — — — —

74J

750 7JI 7JJ 75J 7S9

762 77o 77* 78j 78j 79J

801

KISEBBSÉGI IRODALOM — VILÁGIRODALOM: ,VITA ZSIGMOND: A háború utáni francia irodalom törekvései — — —

802

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK: •*

DSIDA JENŐ: Olosz Lajos: Barlanghomály — —. — — — — KÓS KÁROLY: Jancsó Benedek: Erdély története — — — — — SPECTATOR: Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei — GUNDA BÉLA: Nagy Lajos: Bérház — — — — — — — — IFJ. GRANDPIERE EMIL: Marinetti: Festett ajkú novellák — — — LIGETI ERNŐ: Bálint Aladár: M. Ud. Dr. Darvas — — — — — JANCSÓ ELEMÉR: Weis István: Hová? — — — — — — — GUNDA BÉLA: Gergely Sándor: Valami készül — — — — — B. BANYAI LÁSZLÓ: Jancsó Elemér: Északafrika — — — — —

3

— " 805 — 808 — 812 — 815 — 816 — 818 — 819 — 821 — 822

IRODALMI KRÓNIKA: Erdélyi szász író Kuncz Aladárról — — _ _ _ _ _ _ Az Erdélyi Helikon hírei _ — _ — — — — — — _

— —

823 888

ELŐFIZETÉSI ÁR: Egy évre (10 füzet) 750 lej, 25 pengő, 150 Ke, 250 dinár, 7 dollár Egy szám — — — — — — — — 80 lej (2.50 pengő) Az Erdélyi Szépmíves Céh pártolótagjai, illetve előfizetői egy évre (10 füzet) 750 lej helyett 650 lejért kapják a folyóiratot.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: CLUJ-KOLOZSVAR, P. MIHAI VITEAZUL (SZÉCHENYI-TÉR) 40, II. E. COPYRIGHT BY „ERDÉLYI SZÉPMIVES CÉH" CLUJ, ROMÁNIA.

H O N N A N

- H O V Á ?

JEGYZETEK A GAZDASÁGI VILÁGVÁLSÁGHOZ

arminc millió munkanélküli, legalább hatvan millió lecsökkentett munka­ idővel és lecsökkentett munkabérrel dolgozó és az egész világon mint­ egy kilencszáz millió ember, aki hijján van a legfontosabb táplálékok­ nak és ipari cikkeknek — ez a rövid statisztikai összefoglalás, melyet egyik legnevesebb angol közgazdasági író nemrég a világhelyzetről adott. Az emberi­ ség fele nélkülöz, igen jelentős része a szó szoros értelmében éhezik. Elképzel­ hető-e, hogy az általános elégületlenség ilyen körülmények között ne sűrítse össze a változást kívánó energiákat veszedelmes robbanó erőkké. Nem csoda, ha mind erősebben érezzük, hogy megrendült az alapozás, inog minden felső­ építmény, falak repedeznek, oszlopok dűlnek össze, mozgásban van az egész világ. Halott természeti erők, gépek és vegyészeti találmányok térfoglalása, vagy forrongó belső vitalitás hajtja-e az embereket, de annyi bizonyos, hogy kezd folyékonnyá válni minden és keresi az új formákat, melyekben alakot ölthessen megint. Pusztító realitás győz le démonikus erővel minden javítási törekvést és a közeledő katasztrófa érzése (kiirthatatlanúl helyezkedik el az emberek gondolkozásában. Dantenak a pokol mélyén mondta az égből le­ taszított fekete angyal:

H

. . . Forse Tu non pensavi ch'io loico fossi! „Nem gondoltál arra, hogy engem is a logika vezet." Logikus következe­ tességgel visz a mai válság is a pusztulás felé. És az emberek nem tudják többé elejét venni a legbiztosabban várható bajoknak sem. Mintha pusztuló kor vívná görcsös vonaglások között reménytelen élet-halál harcát a sors­ szerű biztossággal közeledő új világgal szemben. VILÁGEGYSÉG A

NYOMORÚSÁGBAN

Az események rohamos gyorsasággal követik egymást. Ami tegnap még lehetetlennek.látszott, ma túlhaladott dolog. Ami tegnap még sötét pesszimiz­ mus volt, ma túlzó optimizmus. A gazdasági válság, melyben az emberek már a szó-szoros értelmében mindennapi száraz kenyerükért küzdenek, lassanként ellep minden területet, alig hagy átmenetileg egy-egy boldog szigetet szabadon. Mindenhol ugyanolyan okokból, ugyanolyan módon romlik a helyzet. Nemzeti ellentétek, melyek olyan vészesen mérgezték meg az utolsó évtizedek légkörét, itten már alig játszanak szerepet. A világ egysége, miután a népszövetségi tapo­ gatózással és erő nélküli utópisztikus tervekkel nem sikerűit létrehozni, így rövidesen megvalósulhat az általánossá váló nyomorúságban. Mert minden föl van dúlva, a földműves termőföldjétől a racionálisan termelő nagyüzemig. Egyformán elégületlen az ipari munkás, a földművelő paraszt, a kereskedő és minden más foglalkozás embere az egész világon. A válság szüntelenül emészti 48

745

LAKATOS IMRE: HONNAN — HOVA? az értékeket s az az érték, mely legellenállhatatlanabbúl pusztul, nem más mint a tőke, melyre az egész mai gazdasági rendszer felépül. A népek előtt csak két út maradt nyitva. Egyik a fenntartás nélküli nem­ zetközi együttműködés, mely a mai viszonyok között megvalósíthatatlannak látszik. Másik a bezárkózás gazdaságilag is a nemzeti határok közé. Elzár­ kózik ma minden ország, de ezzel nem oldja meg a válságot. Nem oldja meg pedig először azért, mert amit egyik állam gazdasági fejlődése érdekében tesz, azt a másik állam ellenrendszabályokkal azonnal lerontja. Minthogy pedig a háború előtti 8.000 kilométeres vámhatár helyett, ma 20.000 kilométeres vámhatár van Európában és a tizenhárom féle régi európai pénz helyett, huszon­ két féle pénz forog, a lerontásnak ez a lehetősége is megsokszorozódott. A nem­ zeti elzárkózás így hozzájárul a világgazdaság nagy anyagcsere-bántalmához, mely már a népek életéhez szükséges gazdasági vérkeringést is veszélyezteti. És nem oldja meg ez az elzárkózás a válságot azért sem, mert rendesen egyes rétegeket részesít előnyben s így hozzájárul ahhoz, hogy az országokon belül is erős szakadás, valóságos örvény válassza el egymástól a különböző érdek­ körökbe és politikai táborokba oszlott enbereket, kiélesítve ez által a szociális ellentéteket is. Nemzeti és szociális küzdelem a mai tömeglélek két hatalmas szenvedélye, amelyek nem is állanak nagyon messze egymástól. A nemzeti parázs élesztéséből szintén szociális tűzvész lángolhat ki az események mai fejlő­ dési útján. A GAZDASÁGI KÉRDÉSEK

PRIMÁTUSA

A filozófus Kayserling állapítja meg a mai gazdasági kérdések primátusát és sors-szerűségét minden más kérdéssel szemben. Az éhes testhez ugyan ezúttal különösen éhes lélek is tartozik. A legtöbb szakadást mégis anyagi válság okozza ma a népek szervezetében. És ennek a válságnak nem legkevésbbé érde­ kes oldala, hogy az összeomlás sok helyen ott is bekövetkezett, ahol leszegényedéssel ezt nem lehet megokolni. Amerikában villámcsapás-képen ütött be a katasztrófa a szinte példátlan jólétbe. Itten a háborús nyereségekből táplálkozó óriási tőke-összpontosítás a termelési eszközök olyan kifejlesztéséhez vezetett, a technikai tökéletesítés és a termelés racionalizálása olyan rohamlépésben követte és rövidesen el is hagyta a tőke által nyújtott lehetőségeket, hogy csak­ hamar beállott a túltermelés. Hogy piacokat teremtsenek a túltermelés szá­ mára, tőkét adtak kölcsön a külföldnek, amely közben szintén átvette az ame­ rikai racionalizálás és mechánizálás termelő módszereit és szintén kezdett szük­ ségletén felül termelni. Csakhamar kialakult így a legveszedelmesebb gazda­ sági circulus vitiosus, melynek katasztrofálisan sodró ereje egyik legfőbb gaz­ dasági oka lett a világválságnak. Teljesen lehetetlen azt is belátni, hogy milyen következményekkel járhat a közeljövőben az óriási technikai vívmányoknak további érvényesülése, melye­ ket az ember már fel tud használni, de még mindig nem uralkodik a követ­ kezmények irányítása felett. Az utolsó idők technikai tökéletesedése a munkanélküliség emeléséhez járult hozzá. A tervszerű és okos mechanizálást pedig a megélhetés könnyebbedésének és a munkaalkalmak szaporodásának kellene követnie. Az ember helyzete józan következtetés szerint annál könynyebbé válik, minél nagyobb a termelés és minél több munkát tud helyette el746

LAKATOS IMRE: HONNAN - HOVÁ? végezni a gép. A mai mechánizálódás megfordított következményekkel jár. Rövid föllendülés után, amely szintén csak egyes területekre szorítkozott, a fogyasztás, a munkabérek és a termelés egyaránt rohamosan zsugorodnak össze. Organikus hiba lehet itt valahol, mely megakadályozza a mai rendszert abban, hogy a változott körülményekhez alkalmazkodjék. És ezzel egyidejűleg föl­ merői a kérdés: fenntartható-e továbbra is a mai rend gazdasági és szociális egyensúlya, mikor a megélhetési viszonyok ilyen rohamosan és feltartóztathatlanul változnak az egész világon. Simán, könnyen helyrehozható megráz­ kódtatásokkal fog-e lefolyni a nagy átalakulás, melyet már a technika hala­ dása is elkerülhetetlenné tesz, vagy a mai rend összeomlásán és az anarchián át vezet hozzá az út? A kérdést csak föl lehet tenni, de a válasz annyi lehetőségtől függ, hogy ezen a téren minden biztos állítás lelkiismeretlenségnek látszik. A gazdasági szakértők mindenesetre felállíthatják a diagnózist: a termelés és a felvevő­ képesség közötti aránytalanság olyan „diszproporcionálítási" válságot hozott létre, melynél nagyobbat eddig a világ nem ismert. Ez a válság még nagyobb tömegben tette munkanélküliekké az embereket, akiket a termelési módszerek rendszertelen elgépiesítése és racionalizálása már megelőzőleg óriási tömegek­ ben fosztott meg kenyerüktől. A munkanélküliség pedig, ha tömeg-problé­ mává fajúi, elkerülhetetlenül politikai és szociális következményeket von maga után. A RENDSZER VÁLSÁGA, VAGY VÁLSÁG A RENDSZER KERETEIN BELÜL? Ugyanekkor a világ termelő képessége mezőgazdasági és ipari termékekben rohamosan emelkedik. Ma az emberiség legmagasabban megszabott szükségle­ teit minden nehézség nélkül képes volna kielégíteni. Mégis százmilliók nélkü­ lözik a legszükségesebbeket, sőt éheznek is. A legsúlyosabb válság ez, a kapita­ lista rendszer egyensúlyának felborulása, amely — nem mindennapi tragi­ kum — éppen akkor következett be, mikor a kapitalizmus technikai tökéletes­ ségének és termelő képességének csúcsára hágott. A régi termelési rendszer szilárd keretein belül föllépő válságnak, vagy egyenesen a rendszer gyökeres válságának kell tekintenünk ezt az egyensúlyi felborulást? A válasz nem olyan könnyű, amint azt a legnehezebb gazdasági kérdésekkel is könnyelműen labdázó kávéházi közgaszdászok képzelik. Azok a gazdasági rendszerek, melyekben ma sokan a jövő rendszereit látják, a kom­ munista szocializmus Oroszországban és a kooperatív fascizmus Olaszország­ ban majdnem olyan nehéz válságon mennek át, mint a teljes joggal sokat bírált kapitalizmus. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kapitalizmus mai válsága a legsú­ lyosabb mindazon válságok között, amelyeik valaha érték. A kapitalista terme­ lési rendszer elmélete azon a hiten alapul, hogy a gazdasági eletet majdnem természeti törvény erejű gazdasági törvények irányítják, automatikus módon. E hit szerint a termelési zavarok automatikus módon oldódnak meg. Ha túlnagy a termelés, az árak esnek és produktumaik csökkentésére kényszerítik a terme­ lőket. Ha viszont nem elégséges a termelés, az árak emelkedése hat termelést­ serkentő erő képpen. A termelésnek és piacának aránytalanságát a pénz vásárló48*

747

LAKATOS IMRE: HONNAN — HOVA? értékének ezzel összefüggő változása egyenlíti ki. Mindezek a szabályok azon­ ban, melyeik rendes körülmények között igazaknak is bizonyultak, a háború álul okozott egyensúlytalan helyzetben egyáltalán nem érvényesek többé. A kapitalista termelési rendszer által föltételezett automatizmus ma már nem funk­ cionál. Más szabályok irányítják ördögi logikával az eseményeket, ha ugyan még egyáltalán szabályokat lehet kiolvasni az események mai folyásából. AZ ARANY. Vitássá vált minden. Alapos kételyek merülnek föl az iránt, hogy az arany egyedüli értékmérő szerepét fönn lehet-e tovább is tartani, és az általános hitelválságban már fölmerül a kérdés, hogy a mai gazdasági krízisen egyáltalán lehet-e még segíteni pénzzel. Franciaország például valósággal megfullad az aranyban és mégis minden jel arra mutat, hogy az ő területét is menthetetlenül ellepik rövidesen a válság hullámai. A fölhalmozott francia arany nem dolgozik többé, nem aktív érték, nem hoz kamatokat. A francia kormánynak sokszoro­ san ugyanaz a nagy gondja, ami minden pénztulajdonosnak: a biztonság hiánya ahhoz, hogy felgyülemlett tőkéit elhelyezhesse. A biztonság kérdése nem hagyja többé nyugodni a franciákat sem gazdasági, sem — ami ma szinte egyértelmű — politikai téren. De hol van ma még biztonság a világon? Briand páneurópai terve ezt a biztonságot akarta megteremteni Európában a francia arany szá­ mára. Nem sikerűit. És ma az arany szintén a munkanélküliek közé sorakozik, feltartóztathatatlanul özönlik Paris felé, ahol mint Európa gazdasági vérkerin­ gésének kiszívott, megalvadt nedvanyaga, terméketlenül raktározódik el. Az „előbb biztonság, azután pénz" elvének circulus vitiosus-ából nincs menekvés. Sőt az a helyzet, hogy a pénz szerepének újra tevékennyé tételével is alig lehetne már a válságot megoldani. Mit segíthet még az újabb kölcsön, mikor a termelés már agyon van adósodva? Hogyan vegyen fel például a földművelő újabb pénzt túlterhelt földjére, mikor e földnek termékei nála rothadnak meg, mert nem tudja eladni. És a pénz szerepe mögött természetesen ott rejtőzik az arany szerepének kérdése is. Megmaradhat-e az arany továbbra is a pénznek és árúnak egyedüli értékmérője? És ha nem, mi jöjjön a helyére? Lehet-e a gazdasági élet teljes fölforgatása nélkül olyan más értékmérőt elfogadtatni, mely az aranyat minden tekintetben helyettesítse? Vagy el kell pusztulnia az olyan népek legegészsé­ gesebben megszervezett gazdasági életének is, amelyek külömböző okokból nem rendelkeznek elég arany fölött? A MEGMEREVEDETT

KAPITALIZMUS

Biztos választ ezekre a kérdésekre senki sem tud adni. Csak annyi bizonyos, hogy azok az eszközök, melyeket az ember a termelés és a szétosztás lebonyo­ lítására kigondolt, többé nem engedelmeskednek neki. önállóan végzik tovább boszorkánytáncukat és minden vonalon eddigi uruk fölé kerekedtek. A tőke sza­ bályozza a munkapiacot; ha kevesebb van belőle, kevesebb a munkaalkalom, mert csökken a fogyasztás és a munkabér egyaránt. De a tőke fölött többé a tőkések sem uralkodnak, önállósította magát és hideg kegyetlenséggel vonja maga után veszedelmeket nem látó gazdáit a legborzasztóbb örvények felé. 748

LAKATOS IMRE: HONNAN — HOVÁ? Elképzelhető-e például katasztrófálisabb elvakultság, mint a francia miniszter­ elnök legutóbbi kijelentése, aki Shylock módjára mutatja a kötelezvényt és ragaszkodik a jóvátételi font húshoz a német s ami ezzel ma már egyértelmű, az európai gazdasági organizmus szíve fölül. A megmerevedett kapitalizmus válsága sugárzik ki tragikus erővel ebből a kijelentésből, azé a kapitalizmusé, mely érelmeszesedő öregségében már csak a kötelezettségek behajtásával törődik, nem gondolva arra, hogy öngyilkosságot követ el, mikor megfojtja adósait.

HOVA? Meddig vezet a végzetes ót? Lassabbodni, vagy gyorsulni fog-e a rohanás, vagy talán megtorpan a végső katasztrófa előtt, ki tudná ezt megmondani? Az emberiséget ma ebből a szempontból egyáltalán nem kormányozzák s a kétségtelenül meglevő hozzáértés és jóakarat is szervezettség nélkül, tehetet­ lenül nézi az eseményeket. A súlyos következmények pedig napról-napra szapo­ rodnak. Rombol a nyugtalanság minden vonalon és sok lázadó egyéni hangulat­ ból lassan összegeződik az általános, nagy elégületlenség, melynek fenyegető morajlását az érzékenyebb fülek már tisztán hallhatják. Hova vezet ez a lázasan kavargó világerők közepette, mikor szinte minden atom feszül a benne rejlő változások helyzeti energiájától? A dolgok és erők tényleges viszonyát hidegen mérlegelő politikai megismerésből többnyire parancsolóan világos következteté­ seket vonhatunk le. Nem szabad visszariadni ezektől a következtetésektől, nem szabad bevárni, míg a dialektikai szükségszerűséggel végbemenő fejlődés lassan és nagy veszteségek árán vezet el hozzájuk. Ilyen parancsolóan világos következtetés például az is, hogy a mai élet dinamikus formái könnyen fel­ forgathatnak minden, tartós megmerevedésnek szánt keretet és játszi könnyed­ séggel változtatják meg az embereket, akik gyakran csak látszólag ragasz­ kodnak olyan érzésekhez, melyekről az élet parancsoló szükségességei előtt a legnagyobb könnyűséggel tudnak lemondani. A „hová?" kérdésre ezelőtt fél évszázaddal Jákob Burckhardt, a nagy svájci kultórtörténész azt felelte, hogy erre választ „csak az emberiség belső élete adhat. Továb fog-e élni a pénz­ szerzési és hatalmi érzékben kifejeződő optimizmus és meddig fog tovább élni? Vagy a pesszimizmus filozófusainak jóslásához híven, az emberiség gondol­ kozásának megváltozása következik be, amint az a harmadik és negyedik században történt? — ettől függ minden." Ettől függ, még a gazdasági determináltság előtt, végeredményben minden ma is. LAKATOS

IMRE.

749

REMÉNYIK SÁNDOR: A LEHETETLENSÉG KAPUJÁBAN

A LEHETETLENSÉG KAPUJÁBAN Nem akarom, — és minden versbe mégis A Te nevedet építem bele, Isten, holt szivem élő Istene — Mint faltörő kos a kőfalakon, A soraimon rést üt a neved, — Tán csak szokás, — hisz Tehozzád kiáltnak Nyomorúság idején mindenek, — Isten: üres szó, vagy végtelen teltség, Mondd meg nekem most: mért nem teheted, Hogy akik egymást oly igen szerették, Varázsütésre mind eltűnjenek? Mért van az a gyilkos: egyik előbb? És mért parancs, hogy a más végignézze Mindig, mindig a halálbamenőt? És mért kell tépnem magamat azon: Én menjek-e előbb, vagy menjen ő, S engem ne lásson a ravatalon? Mért nem egyszerre, egy harangütésre Ragadtatnak az egymást szeretők Megnyíló földbe, vagy megnyíló égbe? A lehetetlen kapujában állok, Tudod Uram, hiába zörgetek, S tudom, hogy őrület, amit kívánok, De hidd el, jobban dicsérnének Téged Az egy csapásra megszűnő világok, Az egy szélroham-eloltotta lángok, Az egy ütemre megállt szívverések! Kolozsvár, 1931. nov. 20. REMÉNYIK

SÁNDOR

O K O S

S Z E K É R

kaszárnya körül nyüzsög a föld. Otromba ládákkal, tarisznyákkal és zsákokkal újoncok jönnek. Tarkáik, rongyosak és ember létükre ágy ömlenek, mint a barmok. De a virág, amellyel telerakták a lányok, széppé teszi őket. És erőssé az, hogy sokan vannak. Ellepik az egész kaszárnyát és ülepedni kezdnek. A kiszolgált katonák helyére telepednek, akik fütyörészve készülődnek a hazavivő útra. A napos végigjárja a megdagadt termeket és neveket ordít. Négy kiszol­ gált katona nevét. Eléhalássza végre mind a négyet és közli velük a parancsot: — A századparancsnok úrnál rögtön megjelenni! Tisztogatják magukat a legények. Gombolkoznak, oldalfegyvert kötnek és megindulnak. Útjukban mindenünnen, mint a csigák, undok és szarvas okok másznak elé a félelemre. Szorongásukban párosan mennek, mintha testvérek volnának. Pedig mégcsak nem is egyazon nemzetbe valók, hanem négyen há­ romféle nyelven beszélnek. Aki elől megy és balról, az Dániel, a földim. Szakaszvezető. A másik három is az. Nem beszélnek, csak fogdossák és ölik a sok futkosó rossz gondolatot, és nézik a vékony cérnaszálat, amelynek végén úgy lóg a szabadsaguk, mint egy megijedt, kövér pók. A századparancsnok türelmetlenül várja az ügyeletes tiszti szobában őket. Sápadt arca van s az is frissen puderezve. Feszes, cicomás ruhája és csintalan fekete bajuszkája. Szép buta férfi. Mindegyre lesi az időt az órán, amit finoman bal csuklóján hord. Nyugtalanságában az ajtót is kinyitja és a küszöbön áll. Innét nézi a zajgó kaszárnyát és az új katonáikat, akik tétován és mégis félig szaladva járnak s mindegyre meg-megállnak, mint a likat nem lelő egerek. A századparancsnok ezt sem tudja élvezni, csak egy percig. Pedig szereti a sok katonát, mert sok katonának élvezet parancsolni. Az éjjel ivott és most selyemszemű nŐkre vágyik. Visszamegy az asztalhoz, csörgeti a kardját, ásít és leül. És akkor megérkeznek a legények. Egymásután jönnek bé a szobába és egymásután jelentkeznek le külön. Egyik sem vág a másik szavába, hanem megvárja, amig az előtteszóló végez. Egyvonalban állnak és feszesen. A századparancsnok beteszi az ajtót és barátságosan pihenj-t enged nekik. Aztán odaáll eléjük, néhány szóval megdicséri őket és arra biztatja, hogy legyenek zupások. — Holnap reggelig gondolkozhattok — úgymond. — Aki visszamarad, az őrmester lesz rögtön, jómegélhetésű és rendeséletű ember. A szakaszvezetők arcán öröm látszik. Zupások lesznek, mindenképpen olyanok a jelek. Mielőtt elhagynák a szobát, egy őrmester érkezik és altisztet kér a század-

A

751

TAMÁSI ÁRON: OKOS SZEKÉR parancsnoktól. Egy altisztet felügyelőnek a szekér mellé, mellyel a raktárból ruhát kell hozni az új katonáknak. A felügyelőséget Dániel kapja. Az udvaron már befogva állnak a lovak. Jóltartott, erős állatok. De a szekér is nagybelű, lajtorjás szekér. A hajcsár-katona is fent ül már egy átra­ kott deszkán. Türelmetlenül forgatja a fejét, mert nagyon várja, hogy futtat­ hassa a kinyugodott lovakat. Dániel felugrik és odaszól neki: — Eresztheted! A katona megmozgatja a gyeplőt és a szájával is bíztatja a lovakat, mint a makrancos gyermekeket. A két pej rágja a zabolát, dús farkával csapkod és egyhelyben kapál. Cifrázzák a dolgot, mint az emberek is, amíg fiatalok és erősek. Aztán röhögnek egy kicsit és elindulnak. Aprókat lépnek és szaporán, mert a katona nem akarja engedni, hogy mindjárt vágtassanak. Dániel pártját fogja a lovaknak és szól a gyeplősnek, hogy engedjen nekik kellő szabadságot. Röhint egyet a két pej és nekiugrik az útnak, amely romlott és éktelenül dobálja a zörgő szekeret. A kerekek ugrálnak, mint vakációra bocsátott kamasz diákok és a deszkák nyikorogva feszengnek. Dániel ott ül a jobbik lajtorja állán, ami cudarul vágja a tomporáját. Előbbre csúszik és hátrább csúszik, majd a két kezével próbálja emelni magát, de a lajtorja utánaharap, mint a felingerelt kutya. Gondolkozik, hogy mitévő legyen. Egyszerre, mintha ismerős, baráti szellemek húznák, feláll a szekérben és szétveti a lábát. Áll biztosan és egyenesen és dús örömmel telik meg az arca, mint a rózsabokor. A szekér is boldogan nevet. És nevetve hozza oda Dánielnek a falut, amelyben születet s amelynek utcáin és határában így egyenesre felállva és szétvetett lábakkal szokta hajtani örökké az otthoni lovakat. Csodamódon, halottaiból kelti fel a boldog, szelid és termékeny otthoni időket ez az okos, nevető szekér!... Odavarázsolja Dánielnek a falu házait sorba, a mezei munkáról megtérő daloló lányokat, a búzaföldeket és a virágos rétet, a templom őrtálló tornyát és a meleg, tiszta kenyeret. És amikor megállnak a raktár előtt a lovak, két meleg karját felnyújtja a legényért a falu, átöleli, hogy levegye és így szól: — Egy zupással kevesebb lesz, Dániel! Dániel körülnéz és nem messze embereket lát, akik összebújva, csendesen beszélgetnek. Egyszerű emberek, bajlátók és kopottak. Elindul feléjük, de az embereik elhallgatnak jöttére és katona volta miatt bizalmatlanul néznek reá. — N e féljetek, én vagyok — szól nekik Dániel, ahogy szólott volt Krisztus a tanítványoknak. Az emberek felismerik és maguk közé fogadják. Dániel együtt beszéli meg velük, hogy a szenvedők miképpen teremthetnének egy jobb világot. TAMÁSI ÁRON.

752

BÁNYAI

KORNÉL:

VERSEK

HAZATÉRÉS Erdőkbe bújok, talpig homályban vonulok feléd ragyogó földem. Villanyos áramod arcomba csap s részegként szédülök egyre közelebb növekvő rettegésben és gyönyörben. Félvilágot bolyongtam keresztül, határokon át osontam, embert kerülve, éjjel. .Most már itt volnék, itt, hol annyi csillogó reményem zöldült s régen sírba fordult napjaimat újra érzem. Rejtett ösvény vezet, sorakoznak a dombok, feltolja tört homlokát a várrom. Mélyből szivárgó könnyeimen át csak ködnek nézem távoli hegyeim, ahol mint pillangó örökre tovaröpült ifjúságom. Beljebb ösmerős fák küldöttsége fogad, élükön egy csupaezüst nyírfa szalad felém forradt szerelmes sebekkel, miket én vágtam húsába rég és reszkető barátként hull vállaimra. Kihalt szőllők alján futok tovább, magányos hajiokok előtt s vad gyötrelemben vizsgálom a tájat: sehol senki — most már talán hazaérek. Nincs olyan törvény, sem ember, aki visszatartson! Ó szép hazatérés! Házunk küszöbén át mosolyogva lépek. Megjöttem. Itt vagyok. Anyám karomba hull s gyógyító édes tejként Ízlelem könnyeivel omló csókjában a békességet. DOMBTETŐN Földeket róttam naphosszat tüzes arccal, most ezen a dombon, síró sötétben egyedül pihenek s lelkem pásztortüzét kibontom. Alant utak csikorogtak, dal virágzott, falvak fényesedtek. Magam maradtam: győzelem! hullámos temetőkön s a szerelemnek

753

BÁNYAI KORNÉL: VERSEK gőzölgő fészkein túl, ég templomában kövekre zuhanva s úgy gondolok a Földre mint egy rég porba hullt elhervadt édes arcra. Pihenj vad földi sürgés, mardosó homlok! Erdők és vetések mennyezetes nyoszolyám szárnyába dugta éhes csőrét az élet. Mégis csak ez a csönd, ez a mély csillogás utam legszebb tája, bölcsőm, sírhalmom — Istenem lelkemmel rokon tündöklő mosolygása. Ide jutottam, itt virrasztok a dombon túl minden határon, mint egy régi pásztor: tűzbe merült arccal s ódon dalokkal a számon. APÁM ÉS AZ ERDŐ Csodára szomjasan ragyognak szemeim lombok zöld fényében s túl fákon ormokon túlvilági fényességgel tünedeznek mosolyognak rám a felhők. Felzeng a vízmosás fehéren mint a csont, ahol regen porladó apámmal jártam. Háborgó gondjait feledve itt merült velem a tájba boldogan. Gyűrt homlokára csönd, szivébe a fás táj derűje szállott s most is agyamban reszket arcának fénye, midőn titokban hízó gombákat lelt a fű mögött. örökre nyugszik ő, elmosta rég a víz! Maró robotban végre ő maradt alul. Csodálatos világ! mégis úgy érzem én: nem halt meg, itt bolyong velem. Itt leng tán valahol a növő homályban, fák mögül vidáman néz öreg fiára: mint itatja forrás gyöngyeivel tündér s legyezi a hűvös páfrány. S hogyha este gyúl és csillagos a fenyves, ő ül mellettem mint régen ágyam szélén — mesékkel altat, lágyan simítja arcom s vele csobognak álmaim.

A LEGJOBB MAGYAR SZÍNÉSZ feladat nem könnyű, de nem is háládatlan. Kiemelni és egységes képbe foglalni mindazt, ami Szentgyörgyi Istvánból az átlagnál több embert és művészt tette, egyhijján kilencven esztendőn keresztül. Csak végig kell gondolni: ez a nagyszerű öreg a szabadságharc idejében már hatéves gyermek s az abszolutizmusnak nem is az utolsó éveiben már szí­ nész. Átéli és végigkomédiázza a közösügyes Magyarország öt decenniumát s még a román uralom alá jutott Erdély első évtizedét is. Micsoda skála! Egyet­ len ember életében egész század története. Több mint nyolcezer színházi estét kellett végig ágálnia, mialatt kinn a világban olyan nevezetes dolgok történ­ nek, mint az olasz egység megteremtése, az osztrák-porosz és a német-francia, majd a balkáni, az orosz-japán és egész Európa háborúja, melyet már csak Amerika közbelépése tudott eldönteni. Csak kissé fiatalabb szemmel olvassa a berlini kongresszus híreit, mint a páriskörnyéki békeszerződések előkészíté­ séről szólókat. Két forradalmat él át es két kommünt ér meg. A Szuezi-csatornát, meg a Panama-csatornát az ő élete derekán teremti meg a tengeri közle­ kedést egyszerűbbé és gyorsabbá tenni akaró emberi vállalkozás, de megéri azt is, hogy az olasz Balbo egész légi rajjal tesz látogatást Amerikában. Látja még saját szemeivel Kolozsvár felett ugyanazt a Zeppelint, mely egy hét alatt repülte körül a földgolyót. A koppantó korából indult el Szentgyörgyi István és a Jupiterlámpák világába érkezett. A kassai nagyvendégíő szálájában kezdte, párszáz főnyi közönség előtt s élete utolsóelőtti évében rádió mikro­ fonjába kiálthatta be Tiborc nagy monológját százezrek, talán milliók füle hallatára. És mindezek csak a legnagyobb végleteket jelzik a kilencven esz­ tendő történetében. Hány ezer és ezer, hány millió és millió élmény, esemény, gondolat, vágy, szenvedély és szenvedés, az élet minden lehetőségének micsoda gazdag változatossága játszódott le egyetlenegy ember életének klaviatúráján. Olyan emberén, akinek minden ösztöne, tehetsége és elhivatottsága egyetlen parancsot lobogtatott szüntelenül a szemei előtt: csak átélni, mentől mélyebben, teljesebben, fenékig átélni mindent, mert csak így lehet az átélés illúzióját árasz­ tani a színpadról és a közönségben is átéléssé gyúrni azt, ami valójában csak játék, de valóságfelfokozó játék.

A

A változások e tengernyi áradatában Szentgyörgyi István tudott ugyanaz maradni. A pálya emelkedésének tetőpontján túl, ami alatt nem a külső sike­ rek zenitjét, hanem a belső fejlődés általa elérhető legmagasabb fokát kell érteni, egy és ugyanazon síkban, egy és ugyanazon városban folytatódott az élete színpadon és színpadon kívül. Nem „kavillált". Nem akart többnek lát­ szani önmagánál, nem szédítették meg a tapsok, az elismerések múló és nagyon szeszélyes megnyilatkozásai. A sokatlátott, sokatélt és sokatátélt embert bölcs emberré formálta nagyszerű józansága. „Erőmön felüli dolgot sohasem szeret­ tem magamra vállalni — írja emlékeiben — nehogy gyengének láttassam. Épp ezért vendégszereplésekbe sohasem fogtam. Fiatal színész koromban vidéken sokszor volt alkalmam okulni vendégszereplő nagyjainkon. Szomorúan tapasz­ taltam, hogy az a szerepkör, melyre én készülök s melyet tehetségem felölelhet, vidéki közönség előtt nem ver nagy port." Rendező korában, a legnagyobb

755

SZENTIMREI JENÓ: A LEGJOBB MAGYAR SZÍNÉSZ színpadi munka lázában is azon panaszkodott, ha valaki kívülről ázottan érkezett a színpadra: „az én szénámat most odaki bezzeg veri az eső!" Mert a művészt sohasem tudta, nem is akarta éles határvonallal elválasztani magában az embertől. Művész volt az egykori Bodóné híres Széchenyi-téri korcsmájábn, lateinerek és kispolgárok ivókompániájában és ember volt a színpadon is. Ugyanaz a Tiborc panaszkodott ki belőle a rivalda fényében, aki elhagyatott­ ságát és elhanyagoltságát keseregte élete alkonyán a jóemberei előtt. A színjátszó divatoknak micsoda tömege tűnt fel és morzsolódott le sze­ mei előtt a hetvenesztendei színpadi pályafutása során! E. Kovács Gyula mennydörgő páthosza harsogta tele inaséveit. Aztán jött a realista emberábrá­ zolás kora, Ujházyval, Nádaival. Utánuk a „modern" beszélőművészek követ­ keztek, a Hegedűs Gyulák, Góth Sándorok, majd nyomukban a mai legfiata­ labb generáció az expresszionista lestilizálás eszközeivel. Szentgyörgyi egyik iskolához sem tartozott, de mindegyikből ösztönösen hozta magával a színpadi jellemformálás legértékesebb eszközeit. Beöthy László 1900-ban a „legjobb magyar színész" rangjával tüntette ki és talán legközelebb járt az igazsághoz, mikor az Ermete Novellivel, fénykorát élő olasz színpadi verismos előfutárá­ nak nevezte Szentgyörgyit. „Néhány éve diadalmaskodik Európában minde­ nütt az új olasz iskola: a versimo, az igazság és egyszerűség kultusza, amely­ nek Szentgyörgyi István utolérhetetlen magasságú képviselője — csakhogy harminc esztendeje már." És ugyanennek a verizmusnak volt utolérhetetlen képviselője további harminc esztendőn át, egészen halála napjáig. Magyar színésznagyságok közül nem is hasonlíthatnám senkihez. Talán a piktor Nagy István művészete congeniális a Szentgyörgyiével. Azé a Nagy Istváné, aki a. papír fehérjével és a szén feketéjével a természetben jelenlevő valamennyi színt érzékeltetni tudja. A szerepkör, melyről tudta, hogy vidéki közönség előtt nem ver port, a jellemszínész szerepköre volt. Pontosabban s még ellenszenvesebben: az intrikus szerepköre, Lucifertől a Süt a nap fösvény aranyparasztjáig. A Cornevillei harangok Gáspár apójában, amint őrülten turkált a pénzek garmadájában: ott volt megrendítően nagy és csak önmagához mérhető. Futó számvetést csináltam emlékkönyvének adatai alapján, ahol pontosan feltünteti, hogy kolozsvári színészkedéséiiek első negyven esztendejében 122.874 korona 94 fillért keresett a színpadon. Ez évi átlagban mindössze 3071 korona 80 fillért jelent, ami meg­ felelt a békevilágban a IX. fizetési osztályba sorozott állami tisztviselők évi fixfizetésének — lakbér nélkül. H a jól emlékszem, a járásbírák fizetési osztálya volt ez, holott Szentgyörgyi Istvánt a művészete után legalább is államtitkári, de miniszteri fizetés is méltán megillette volna. A nagy művész, aki minden lépten garasoskodni kénytelen, akinek életében a takarékkönyvre összegyűjtött első háromezer forint a legboldogabb és legnagyobb esemény, bizony joggal megkeseredhetett belül. Mások, jóval kisebbek nála, tucat operettprimadonnák, bonvivánok, mindig jóval bőségesebb anyagi elismerésben részesültek. Ezért vált Szentgyörgyi István az idők során magánéletében szinte betegesen fukarrá s ezért lett a színpadon is legtökéletesebb ábrázolója a fösvényeknek. Hogy elveszettnek hitt Pali fia a Cigányban aranyórával tért vissza: az elgyönyörödésnek ez szinte mennyei örömét váltja ki a Szentgyörgyi Zsiga cigányából. A kincskereső vén bakancsos csakúgy duzzad az élettől az ő alakításában s gonosz jókedv bujkált vonásai közt a Csizmadia mint kisértetében, hogy 756

SZENTIMREI JENÓ: A LEGJOBB MAGYAR SZÍNÉSZ megtréfálhatta az örökségre áhítozó atyafiságot. így vált életének és művé­ szetének centrális mozgatóereiévé a pénz, de nem az önmagáértvaló, a láda­ fiában élire rakható arany, hanem az, amin házat, kertet, földecskét lehet venni. Valamit, ahol megvetheti lábát Öreg napjaira, mintha előre tudta volna, hogy milyen öregség napjai szakadnak rá. Akit dicsősége és sikerei csúcsán, mikor minden fellépése tele kasszákat hozott a színháznak, évi átlagban csak 3000 koronával tudott honorálni a mások fukarsága, mit várhatott az attól a jövendőtől, mikor már nem lesz vonzóerő többé, mikor már nem lesz jártányi ereje. És neki volt igaza, mert hatvan évi munka után nem is egészen három­ ezer lejnyi nyugdíj jutott osztályrészéül, ami az aktív kardalosok létminimu­ mának felel meg. Ha minden magától elvonható garast összegyűjtve kis gyü­ mölcsöst nem szerez magának, sokszor betevő falatja sem lett volna vénségére az állami, nemzeti és színházi hála jóvoltából. Mindez szorosan a jellemzéshez tartozik Szentgyörgyi Istvánnak, ha nem is tartozik az esztetizálás eszközei közé az anyagiak szerepe a művész életében. Mondottam, hogy az ő élete és művészete nem volt éles határvonal­ lal megosztható kettőség, hiszen éppen ebben volt a legnagyobb művészi ereje. Ezért tudta úgy elragadni Kolozsvár kispolgárait, a mészárosokat, a pékeket, hogy egy-egy jubileuma alkalmából kiflivel, kalácsokkal és jóféle hentesárúk­ kal valósággal elárasztották a házatáját, de ugyanezzel 'késztette hódolatra valamennyi pályatársát és valamennyi kritikusát, akik csak egyetlen egyszer is láthatták őt a színpadon. „Élte a természetet és élte a művészetet*' — mondta a diákok szószólója, aki a legfiatalabb nemzedék nevében köszönte meg neki halóporaiban, hogy nekik is juttatott még páratlan művészetéből. Ügy kapált a Donát-uti kertjében, mint akármelyik falusi kisgazda és úgy játszott a szín­ padon, mint Ermete Novelli. Ez a kapás színész élte a Tiborcok sorsát a saját sorsában, azért tudott századok jobbágykeservének igaz hangot adni. Olyan igaz hangot, hogy nincs az az agrárszocialista agitátor, aki jobban tudna lází­ tani, mint ő lázított, talán akaratlanul, a színpadról. Nem színpadi paraszt volt, aminőt minden közepes színész megformál öreg sablonok után. Paraszt paraszt volt, mikor a szerep megkívánta tőle, a paraszti karakter minden alkotóelemével. Az ő parasztalakjai tartották életben a kolozsvári színpadon a népszínművet, még húsz esztendővel e pakfong-műfaj halála után is. Móricz Zsigmond egyik kis egyfelvonásosában a falú kovácsát játszotta, akinek el­ csábítja leányát a tanító. Egy vonalnyit sem maszkírozta el magát. Még másik ruhát sem húzott, csak az öregebbik bekecsét vette fel. Ügy ment a színpadra az uccáról és pontosan beleillett a szerzőábrázolta környezetbe. Egyetlen félel­ metes ordítással rávetette magát a tanítóra és megfojtotta. Aztán ugyanabban a ruhában elment „Grezinához" és kihozatta a maga kétdeci borát. Nem „kunsztot" csinált a színpadon: elvégezte a dolgát, ahogy a kapás elvégzi oda­ kinn a mezőn. Abban volt nagy, hogy úgy tudta csinálni, mintha semmi külö­ nös, semmi rendkívüli nem volna abban, amit csinál. Egyedülálló jellemszínész lehetett, mert egyedülálló jellem volt szín­ padon és magánéletben egyaránt. Olyan, amilyen. De nem is akart másmilyen lenni, nem akart hazudni. Csak azt adta, ami magából lényeges s ami rajta keresztül éppenezért úgy tűnt fel, hogy ez lényeges csak az általa ábrázolt alak életéből. Minden más mellékes. Ez a csak az a megnevezhetetlen valami, amit

757

SZENTIMREI JENŐ: A LEGJOBB MAGYAR SZÍNÉSZ csak a legnagyobbak tudnak utánacsinálni, akik belső adottságukból kifolyólag felismerik, hogy művésznek lenni csupán ezért és csak így érdemes. Most, hogy a földi lét kapuja döngve becsapódott Szentgyörgyi István után, el kell még mondani róla, hogy a fiatal erdélyi irodalom kialakulásában is tevékeny része volt. A nyolcvanesztendős színész velünk járt városról­ városra 1920-ban, mikor a kolozsvári Napkelet első, közönségverbuváló iro­ dalmi körútjára néhányan elindultunk. Még színpadi szerzőink se voltak, regényíróink se voltak, csak lírikusaink és novellistáink. Hogy estélyeinket vál­ tozatossá tegyük, Móricz Zsigmond „Magyarosan" című kis darabját játszotta műsorunk befejezéséül a kolozsvári színház kis együttese, élén az agg Szent­ györgyi Istvánnal. Neki bőven volt közönsége mindenütt, adhatott belőle nekünk is, névteleneknek. Tudtuk s ma még jobban tudjuk: ő volt akkor a vonzóerő, nem mi. Úgy lendített fel minket hatalmas szárnyai alatt, mint a mesebeli sas a pacsirtát. Tartozunk emlékének azzal, hogy érdemeinek kifogy­ hatatlan lajstromába ezt is feljegyezzük róla azok számára, akik utánunk jönnek. SZENTIMREI

758

JENŐ.

. SZEMLER

FERENC:

VERSEK

EURÓPA I. „EPIGRAMM' Jönnek az esték már és egyre több a lehullott arcú férfi a szűk uccaközök közepén. Sodródnak hol előre, hol át, hol vissza a rángó ritmusú lét mozgó járdáján. Szeretet lépteiket nem védi, leánykar át nem ölelné rozzant mellkasukat, kékkarikás szemükön eltöredez a vidám fény, arcuk sárga lemezzét nem pirosítja se bor, nem pirosítja se csók. Dobhártyájuk a hang zörrentésére sem indul, bár körülöttük a gép bömböl s báli zene zeng fel a pállott városok ingó füstgomolyából. Ámde ők süketen, bénán, árva vakon állnak a hidak, az utak, az uccák sokszögű lapján, ajkukon szürke penész, arcukon rémület ül. II. Csak panaszok, csak panaszok!... Csak szörnyűbb, egyre szörnyűbb rettenetek!... Az ember elkeserűl s az égre kiált: Te komoly s nagygondolatú Isten, így tervezted Te ezt, így akarod Te e z t ? . . . Valaha oly szépen kacagtam, valaha oly gyöngyözőn sírtam, de most már nem maradt egyéb: torkomban szűkölő kiáltás s számban epe-ízű szavak. Hazudik, ki szépen beszél ma, csal, aki énekel és gyilkos iróniajú minden mosoly . . . temetőkben járunk és minden léptünk új s új sírban botorkál. Jaj! és ezer szörnyű kiáltás jaj! és ezer visongó sírás sehogyanse hat fel az égig, könyörtelen csillagok alatt szitkozódva és keserülve botorkálunk a rettenetes örvény felé.

I. SZEMLÉR FERENC: EURÓPA III. „EURÓPA PUSZTUL Városokon, földön, falvakon fekete pernye remeg, felhő jön, kékszínű rém és benne apokaliptikus szörnyetegek. Holt. ismeretlen rémület mint sűrű bilincs karol, lépteket dönget a föld, iszonyú gép indult meg valahol. Hová menekülnél? . . . minden testvér szemében ugyanaz a kétségbeesés, res: ket bennük a tudattalan tudás, mint gyilkolt szívében a kés. Házakba bújsz, emeletre szaladsz, de érzed, remeg a házak gerince, alul morog, döbörögve ásít, feketül a pince. Hegyre menekülsz, repülőgépbe ragadsz, de ott is elér ez a hang: már mélyen a ködben Európa, Európa földje pusztul alant. IV. „UTOLSÓ BIZAKODÁS' Hó hull, hűs, vértelen vattáját őrzi a talaj, hűl, elcsitul rajta a lépés, szó és kocsizaj. Én hallgatok és hallgat körül a világ, elkomolyúl és együtt reszket velem, aki lát. A völgyeken a tél virága nő, fehér kecses virág, de benn a városok lámpája csupa vér. Országokon láz reszket s készülnek iszonyú tusák, a félelem tenyészti sokra szörnyű bacillusát. Jaj, orvosak! mentség van-e? . . . vonaglik a beteg . . . minden sarok: szakadék s minden fa: szörnyeteg.

I. SZEMLÉR FERENC: EURÓPA Romlik a föld, riadtan hördül a szédült Európa, mint aki ölt s nyugalma nincsen azóta. Mi mégis szólunk: rommá romolhat ez az emberöltő, de megmarad a hit a szó a költő. V. „MÉGEGYSZER, EURÓPA!" Mégegyszer, Európa! mégegyszer reszketegen emelem hozzád szavam, szivem feléd szegem. Utoljára talán az ébensugaru éj ragyogtatja meleg csillagaid, a mély ködökben városok, dús vizeken hajóid, földeiden vetések ringatják lobogóid. S nőid meleg ölét és ajkuk csöppke rúzsát, henye mázuk alatt az alvó Csipkerózsát hadd énekeljem egyszer! mégegyszer! hátha holnap csodáidon a vak vész lovai lovagolnak. Zenék, könyvtárak, költők, gyáraik és repülőgép, mindnyája arca holtszín, a halál szürke gőzét látom homályosulni bús szemeik előtt, még!... énekelni!... egyszer!... a pusztulás előtt!... Holnap a szörnyűségek holnapja lesz, a dal elhallgat, hull a vén s hull a fiatal, dal! utoljára sikolts! szó! mégegyszer kiabálj! fáj minden ami elhagy, szép minden ami fáj.

49

761

F A N N Y

Á

mult század nyolcvanas éveinek közepe táján lilaszínű tintával írott hir­ detményt kínálgatott a színlaposztó az úriházak ablakán kikandikáló fehérnépeknek. A hirdetményen ez állt: EGERESEN ELŐSZÖR szombaton, 1881. szeptember 2-án HIDASSY KORNÉL JUTALOMJÁTÉKA gyanánt A FALUROSSZA népszínmű énekkel és táncokkal.

Fanny elkapta a feléje nyújtott színlapot s addig könyörgött szüleinek, amig az öreg Somhegyi átizent a fogadóba, hogy tartsák a helyet, mert szombat este egész családjával megjelenik az előadáson. Fanny csillogó szemekkel tap­ solt a szereplőknek. Először volt életében színházban. Vasárnap délben Hidassy Kornél tiszteletét tette a Somhegyi családnál. Férfias jelenség volt, kellemes társalgó. Búcsúzáskor ajkához emelte Fannyka kezét és mélyen a szemébe tekintett. Fanny tizenhétesztendős volt. Másnap Hidassy illedelmesen megszólította az uccán Fannykát. „Engedje meg, hogy az oldalán haladjak, kisasszony", mondta. Alakításáról beszélt s jövendő terveiről; időnként selyemzsebkendőjét szája elé tartva, halkan köhé­ cselt. Fanny szive ilyenkor összeszorult. Három nappal később Fanny benyitott édesapja irószobájába s kertelés nélkül bejelentette, hogy szereti Hidassy Kornélt és Hidassy Kornél viszont­ szereti. Az apa röviden csirkeeszűnek nevezte a lányt s a fogadóba sietett, hogy a szemtelen komédiásnak ellássa baját. De a szeladon helyett ziháló tüdejű haldoklót talált a szegényes szobában, akinek homlokára szikár, szőke teremtés rakta a borogatásokat. Az apa egy darabig elnézte, mint dobálja a szí­ nészt a gyilkos köhögés, majd dolgavégezetlenül hazadohogott. Fannykát lakat alá tették. De mikor pár nap múlva megszólalt a lélekharang s a cselédlány odasúgta neki, hogy a fiatal komédiás urat temetik, a kerten keresztül kiszökött s a temetőbe szaladt. A fogadóson s néhány jó lelken kívül egy szikár, szőke hölgy állt a sírgödör mellett s nézett égő szemekkel a lefelé ereszkedő koporsó után. Fanny hol a gödörre bámult, hol az asszonyra, aztán megfordult és haza­ sietett. A szülők előtt elhallgatták Fanny engedélynélküli kiruccanását, Istvándy Miklós sem tudta meg, akivel félévvel a temetés után Fannyka házasságra lépett. Istvándy Miklós talpig ember volt. Reggel és délben illedelmesen kezet­ csókolt Fannykának, lefekvés előtt homlokon csókolta, néha megsimogatta, máskor rákiáltott s minden tekintetben úgy intézte vele való dolgait, ahogy magyar uriházaknál kívánatos és szokásos. Jártak a papákhoz, az orvoshoz és az állatorvoshoz, időnként nagyobb társaságot fogadtak. A készülődés kellemes 762

NÉMETH ANDOR: FANNY izgalommal töltötte el Fannykát s vidáman pirult, mikor asszonybarátai szemtől-szembe dicsérték húsételeit és tortáit. Még nem töltötte be huszadik esztendejét s már voltak meggyőződései: a jó háziasszony maga néz a dolog után, a cselédet nem szabad elkapatni s Istvándynak szüksége van némi szabad­ ságra. Gyakran elmaradozott, pityizált, kártyázott, de Fanny meg volt elé­ gedve férjével. Derék ember és romlatlan lélek, állapította meg róla magában. A színészre, akivel mindössze háromszor beszélt s aki meghalt, mielőtt Kolozsvárra szöktette volna, Fanny csak kivételes alkalmakkor gondolt. Pél­ dául amikor férje fennhangon olvasott az újságból s megnyomott minden szót — ilyenkor gondolatai elkalandoztak. Egy-egy villanásnyira eszébe jutott a színész s az a szőke nő is, akinek keble lihegett a visszafojtott sírástól. Biztosan a kedvese volt, gondolta szórakozottan s kissé megvető mosollyal melléje gon­ dolta: egyik a sok közül. Mit végzett eközben a színész? Néhány napig mozdulatlanul feküdt a sáros agyagban, de mikor a sejtek hozzákezdtek osztódásukhoz, eltűnt a márványkeresztek és hervadó koszorúk világából. Átengedte magát az erőknek, szél sodorta tova, felhőkkel vitette magát. Mint akit rohanó folyó buktat alá, néhány hónap alatt megjárta a természet minden változatát, de minden alakulásában megőrizte a maga külö­ nös voltát. Végül az anyag kilökte magából — hosszú ideig nem volt sehol — hosszú ideig vágyódott s mivel fenn vagy lenn (ahogy az olvasónak tetszik) az idő fogalma illuzórikus, eközben Fanny mindössze hét esztendővel haladt előre az életben. Vájjon megtudjuk-e valaha, mit jelent a bútorok roppanása, mindenféle zörej s miért kiált ránk néha a csönd? Az emberi szellem kezdettől fogva szíve­ sen foglalkozik e titkos közlések értelmezésével s a maga mivoltával rokon érzelmek rezdüléseit olvassa ki belőlük. Akárhogyan is van, bizonyos, hogy a hetedik évben Istvándy már reggelig elmaradozott s Fannyval gyalkran meg­ esett, hogy álmatlanul virrasztott miatta. Ilyenkor a mécsvilágba bámult s egy ilyen alkalommal történt, hogy gomolygást vett észre az imbolygó lángnyelv körül, ködös és bizonytalan hullámzást, mely szétomlik és megújul, mintha kétségbeesett erőfeszítéssel iparkodnék alakot ölteni. Most a falra pillantott, ahol a mécsvilág árnyéka szétterült. Az árnyék hánykolódott s Fanny képze­ lete lassanként vonalakat rajzolt megújuló kontúrjai köré. Lobogó felöltőhöz hasonlított, mint mikor valaki háttal áll és tomboló viharban haragosan távozni készül. Igen, Fanny tisztán látta a hánykolódó árnyékban a hát hajlását és a távozás gondolatát. Félt és egyben tenni szeretett volna valamit. Felült az ágyban, de most a láng sercent és kilobbant. Elsőtétült körülötte a szoba. Lehunyta szemét, elgondolkozott. A lobogó kabátszárny a színész felöltő­ jére emlékeztette, mikor a hidon álltak és a szél beléje kapott. De hiszen akkor nem volt távozásról szó. „Kabátom alá rejtelek", mondta a színész a szélben, „elrejtelek a világ elől, hogy el ne raboljanak tőlem." Ez akkor volt, amikor megfogadta, hogy másnap hajnalban együtt mennek parasztszekéren Kolozs­ várra. Minden máshogy történt, cserbenhagyta a színészt. De most bosszantotta a kabát mozdulata s haragudott, hogy mintegy búcsút int feléje, amikor éppen olyan egyedül érzi magát. Az óra ezüstös hangon ütött. Hajnalra járt s az ura még mindig dorbézolt. Az árnyék csakugyan Hidassy volt, azaz hogy inkább annak a nagy ho49*

763

NÉMETH ANDOR: FANNY málynak vetülete, amelyet a halott színész ezen az éjszakán igyekezett először levetni magáról. Már derengett a szoba jobbsarkában, a többi része homályban maradt. Fanny a falra pillantott. Az árnyék eltűnt, de most visszaemlékezve úgy gondolt rája, mintha nem is haragosan lobogott volna, hanem két könyörgő kar regényes mozdulatával intett volna elérhetetlen kedvese felé. Mintha a mécs kialvása és a derengés órája közben az árnyék, ki háttal állt feléje, a sötétben megfordult v o l n a . . . Vájjon megismert-e, tűnődött Fanny. Kulcscsikorgás hal­ latszott, ajtók nyiltak, nyögött a padló, Istvándy jött haza. Fanny lehunyta a szemét, pihegett, úgy tett, mintha aludna. Másnap megtörtént. Istvándyék távoztak hazulról, a cseléd kimenőt kapott, s a színész egyedül maradt a lakásban. Mint a pille, elhagyta burkát s hangtalanul ide-oda suhant a lakásban. Megnézegette a képeket, leült az író­ asztal elé, helyetfoglalt a dohányzóasztalka mellett álló régi karosszékben. Az­ tán ezt is megunta, lesiklott a szőnyegre, elnyúlt a kályháig s a tűz előtt kuporgott. Valami nyugtalanság volt a szobában, de mit tesz az? Aki belép, úgyis azt hiszi, hogy az élénken pattogó lángok vetik idomtalan árnyékukat a szőnyegre, az asztalteritőre, a falakra. Az uriszoba sötét volt, de meleg; a cselédlány alaposan megrakta a porcellán kályhát, mielőtt eltávozott. A tűz lobogott, pattogva fordult be a parázsba egy-egy faszilánk. Aki belép, azt hiszi, hogy a tűz sziszeg, a nedves fa muzsikál. Pedig dehogy is így van. A bol­ dogtalan Hidassy énje panaszkodott. — Jaj nem jó — dúdolta a kandalló kürtőjét feszengető szél hangján. — Nem jó a bizonytalanban. Erők üldöznek, ide-oda nyomnak s csak néha sikerül odatalálnom, ahova szeretnék. Itt jól érzem magam. Itt nyugalom van, meleg — ó elhibázott életem s kegyetlen korai halálom! Talán ha máshogy történik, én ülök a karosszékben, én járatom a Pesti Hírlapot s én pihenek a hálószobá­ ban Fannykám mellett. * A máskor is imbolygó mécsláng, a bútorok roppanása, kivált pedig sejtel­ mei kellőképpen előkészítették Fannyt a színésszel való találkozásra. Ez egy téli délután történt, ugyanabban az uriszobában, ahová a szellem befészkelte magát. Fannynak rossz napja volt. Ballábbal kelt fel, reggel a takarításnál el­ tört egy vázát, a szakácsnő odaégette az ételt, férje az asztalra csapta a szalvé­ tát és elrohant hazulról. Fanny most az uriszobában ült és kisírt szemmel nézett maga elé. És ekkor történt, hogy a szemben lévő karosszékben megpil­ lantotta Hidassyt. Ijedtében leejtette zsebkendőjét. A színész felemelte. —• Parancsoljon, édes — mondta udvariasan, két ujjal fogva a csipke­ zsebkendőt. — Köszönöm — suttogta Fanny, aztán egyszerre megijedt. — Jóságos Isten, a férjem! — sikoltotta. — Minden pillanatban haza­ jöhet. — Nem ismer meg aranyom — mondta a színész. — Elfelejti, hogy halott vagyok? Fanny nem akart hinni a szemének. Mit beszél ez az ember? Hiszen duz­ zad az élettől. Az arca kicsattan az egészségtől. Nyomban megállapította, hogy semmit sem változott. Ám a színész bólintott a fejével, mintha meg akarná erősíteni szavait. A teljesen összezavarodott Fannyka kénytelen volt bánatos arcot ölteni.

764

NÉMETH ANDOR: FANNY — Igazán, úgy sajnálom. Higyje el — mondta részvétteljes hangon. — Elhiszem, asszonyom — felelte a színész. — Nekem is rosszul esett éppen amikor... — Kezével tétova mozdulatot tett. — Igaz — mondta mélán az asszony, majd élénkebben, mintha vigasz­ talni akarná, hozzátette: — De amúgy sem lehettünk volna soha boldogok... Nem voltam elég erős... Elárultam a szüleimnek. — Tudom, tudom — bólintott a színész. Majd hirtelen felkapta a fejét. — Dekát magaraért nem sajnál, Fannyka? Hiszen meghaltam, keservesen meg­ haltam, értse meg. Fanny hallgatott. Aztán megszólalt: — Az a nő megsiratta... — mondta ellenségesen. — Az a nő, az a nő! Az a nő nem érdekel. Magáról van szó, Fanny, ki­ zárólag magáról. Eljönne velem? Fanny halálsápadt lett a rémülettől. — Hova? —• Igaz — mondta bánatosan a színész. — Igaz, hova vinném? Akkor sem volt otthonom, most sincs. Beválljam-e magának? Én akkor sem gondol­ tam komolyan a szökésre. Menjünk Kolozsvárra... Mintha az olyan egyszerű volna. S mit kezdtem volna magával Kolozsvárott? — Űgy-e, úgy-e — bólintott szemrehányóan Fanny. — Szüleimnek tehát igazuk volt. — Igazuk hát — felelte érdesen a színész. — De mit értek el az igaz­ ságukkal? Maga sem boldog, Fannyka. Fanny tiltakozni próbált. — Boldog vagyok. — Maga nem boldog, Fannyka — mondta szelíden, de határozottan a színész. — Hetek óta figyelem az életét. Kedvetlenül ébred, napközben szóra­ kozott, Istvándy is, sokszor megütközik a viselkedésén és megkérdi magától: ugyan mondja már, mi jár a fejében Fannyka?!... Ha vázáit törölgeti, elmé­ lázik és kiejti kezéből a vázát; ha a konyhában időz, odaégeti a pecsenyét... — Nem igaz, a szakácsnő égette oda, — védekezett Fanny. — Nem máról beszélek, — mondta a színész. — Lássa be, hogy a kedélye zavart. Semmiben sem szenved hiányt, a legteljesebb jómódban él, férje ha el is hanyagolja néha... — Kérem, ne kritizálja a férjemet, —szólt rá a színészre most már éle­ sebben Fanny. — Nem, nem — védekezett a színész. Aztán félszegen, nyakát behúzva megkérdezte Fannytól: — Szereti? — Ne kérdezze, nem tudom... — tört ki a zokogás Fannyból s szinte fuldokolva tette hozzá: — Minek is jött ide, minek zavarta meg a nyugal­ mamat? # Fanny maga sem tudta, mit beszél. Tagadhatatlanul igaz, hogy Istvándy elhanyagolta őt s nem először történt, hogy Fannyban tétova gondolatok ébre­ deztek, amiknek a szinész felbukkanása most már némi tárgyi alapot adott. Azaz, hogy alapot... Nem tudta, mit gondoljon a délutánról, amelyeta színésszel töltött az uriszobában. Még azt sem, mennyi ideig tartott a jelenés — órákig, vagy csak másodpercekig? Mindössze arra emlékezett, hogy mélységes 765

NÉMETH ANDOR: FANNY felindulással, sírva hagyta ott a szellemet; valamivel később beszólította a mindenest, és elrendelte, hogy az uriszobát ezentúl nem kell fűteni, amúgy is sok szén és fa fogy. De másnap nem állta meg, benyitott a hideg szobába, meg­ állt a küszöbön, az ajtót nyitva hagyta maga mögött, kissé előrehajolva belesel­ kedett, majd, amikor odabenn semmi sem mozdult, bemerészkedett a szobába és magára húzta az ajtót. Kis ideig várt, de a színész nem jelentkezett. Már távozni készült, de aztán mást gondolt és visszatért a szoba közepére. Halkan, suttogva kérdezte: Itt van? — De a hideg szoba mélységesen hallgatott. Istvándy különben semmiféle változást nem észlelt feleségén, ő maga ugyanazzal a józan, kissé faragatlan szelídséggel bánt vele, mint eddig. Tréfásan megveregette a hátát, ha örömét találta benne, kezénél fogva cipelte magával oda, ahol nézete szerint hibázott, úgy bánt vele, mint gyakori dorgálásra szo­ ruló, de alapjában véve szeretetreméltó gyermekkel. Fanny hiába kémlelte arcát, most is, mint mindig, öntelt elégedettséggel nézett a világba, szinte ki­ kiabálta a boldogságát. Pedig néhány hete különös dolgok történtek körülötte, azaz hogy Fannyka körül. A színész, aki néhány napig elmaradt — ki tudja hol kódorog? — gondolta már-már az asszonyka, — újra jelentkezett s azóta egyre gyakrabban adott életjelt magáról. Eleinte szerény volt, csak olyankor mutatkozott, amikor Fanny akár mint vendéget fogadhatta volna; csakhogy amint szavaiból kiderült, olyankor is a házban időzött, amikor nem mutatko­ zott s Fanny kezdte terhesnek érezni a kijátszott vetélytárs nyugtalanító jelen­ létét. Isten tudja mit lát és miket jegyez meg magának — gondolta fülig pirulva. — Most már állandóan úgy járt-kelt és viselkedett, mintha örökké magán érezné a színész tekintetét s ez nagyjából előnyére vált. Gondosabban öltözködött, választékosabban fejezte ki magát. Csak férjével szemben való viselkedése vált érthetetlenné. Kivonta magát a karjaiból, ha az át akarta ölelni, lefekvéskor elfújta a gyertyát, mikor vetköződött, az ágy szélére húzó­ dott s kérő mozdulattal tolta el magától férjét, mikor az közeledni próbált feléje. Igaz, hogy ez csak egyetlen egyszer történt meg, mert Istvándy sokkal büszkébb volt, semhogy mégegy visszautasításnak kitegye magát. Node hát élet volt ez így?. Fanny kezdte mélységesen gyűlölni a szellemet. * Egy izben, amikor ismét egyedül volt otthon s a szellem szokott mélabús módján lógatta a fejét, Fanny nem tudta türtőztetni magát. — Nézze Hidassy — kezdte — ne gyötörjön tovább. Lássa be, hogy ennek semmi értelme sincs. Ami elmúlt, elmúlt. Én szeretem az uramat és nincs olyan kisértet a világon, akinek a kedvéért megcsaljam. Nem, nem. Jobb, ha nem mutatkozik. — Ne lássam többé? — kérdezte búsan a szellem. — Menjen el, nagyon szépen kérem, hagyja el a házunkat. Megmondom őszintén, én felháborítónak tartom, hogy állandóan itt lábatlankodik a szok­ nyám körül. Igazán okosabb dologgal tölthetné az idejét. — Kiűz innen? A semmibe? — H á t mit tegyek egyebet? — tördelte kétségbeesetten a kezét Fannyka. — Ne értsen félre, én nem akarok rosszat magának, én sajnálom magát. Sze­ gény fiú — folytatta ellágyulva és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná simogatni Hidassy homlokát.

766

NÉMETH ANDOR: FANNY — Fannyka — zokogott fel a szellem. Fanny ijedten hátrahőkölt. — Nem, nem, az Istenért! — Fanny, kivel beszélsz? Elment az eszed? Istvándy állt az ajtó küszöbén. Fannyka felsikoltott, majd ájultan összeesett. Esztendők multak el. Jöttek idők, különösen mióta Istvándy egy kaszírnővel adta össze magát s egyéb tekintetben is gyalázatosan viselkedett, hogy Fannynak sokszor eszébe jutott a megboldogult Hidassy és sokszor kívánta, bárha kiönthetné a lelkét előtte. Ám úgy látszik a szellem megijedt, vagy meg­ neheztelt Fannykára, vagy talán más történt vele, elég az hozzá, hogy negy­ ven hosszú éven át nem mutatkozott. Csak sokkal később, öt évvel a szegény Istvándy halála után mutatkozott újból. Fannykát megtörte férje halála. Az évek sem repültek el nyomtalanul a feje felett. Szőke haja fehérre fakult, hajdani szép vonásait fölismerhetelenné torzították a redők arabeszkjei. Alakja összetöpörödött, csak a tekintete ma­ radt tiszta és sugaras, sőt mélyebb és áthatóbb lett, világos és tüzelő, mint a baglyoké, akik a sötétben repülnek és olyan jelenségeket látnak, amelyekről mi nem tudunk. De félek, hogy a szemgolyónak e tündöklő tisztasága, amely imitt-amott úgy hat ránk, mintha az élemedettek a földi korlátoltságból ki­ emelkedve immár a dolgok lényegére szegeznék tekintetüket, félek, hogy a látásnak ez a látszólagos tisztulása és elmélyülése nem egyéb a szemhártya élet­ tani elváltozásánál s ahol mi távolba látó tekintetről beszélünk, ott a szem­ orvos aggkori messzelátást állapítana meg. A valóság az, hogy a természetes élethatár felé közeledve még az emléke is kivész belőlünk annak a csodálatos szédületnek, amellyel a fiatal élet, a kozmosz minden remegésére rezonál. A szomorú valóság az, hogy minél jobban közeledünk a természetes élethatár­ hoz, annál görcsösebben kapaszkodunk a matériákba s minden sejtelmektől viszolyogva csak a hús és a bor, a meleg és a kényelem jelenti rozoga testünk­ nek a kívánnivalót. Férfiember között még akad kivétel: az asszony, mire megvénül, vég­ képpen anyagias lesz. Ilyen öregasszony lett Fanny is, kemény és szikár, ki az ábrándnak és szerelemnek ízére sem emlékezett s csak a tejnek, a langyos kávénak, omlós kalácsnak élt. Mint egy szarvasbogár, ki minden mozdulatá­ val koppan, csetlett-botlott a tágassá vált szobákban s mégis tapogatózott fura kis csápjaival az ismeretlen fele. Csakhogy amint minden sejtünk és porcunk veszít rugékonyságából idővel, úgy kővült meg Fannyban is a titok ostoba babonává. Nem a szél zúgására fülelt már, — hanem a kávésibriket rázogatta, hogy vájjon milyen vonalakban fut össze fenekén a maszatos lé. Túlvilági látomások helyett otromba csodákra várt; nem tartotta lehetetlennek, hogy a postás ismeretlen feladótól érkező, sokpecsétes, bankjegyekkel bélelt pénzes­ levelet kézbesít ki neki. így történt, hogy mikor a színész újra jelentkezett s körüllebegte Fanny­ kát, az a tűz előtt kuksolva gémberedett tagjaira gondolt s eszébe sem jutott, hogy régi ismerőse az a meleg ölelés, amely a kályha felől jön és körülhizelgi, miközben dévajkodó lángok hörögnek és sziszegnek feléje. Nem látott semmit, mikor a türelmetlen színész felment a falra és ismerősen lengette feléje kabát767

NÉMETH ANDOR: FANNY ját. Nem, Fanny nem nézett fel, hanem csak arra gondolt, hogy a tűz ki­ alszik, ha nyitva hagyja a kályha ajtaját. Ekkor valami roppant a szobában. Fanny ijedten hátra fordult és átható hangon sikoltott. — Jóságos Isten! Betörő! Szegényesen öltözött paraszt ült a karosszékben, darócposztóba bujtatott sáros lábait messzire kinyújtva maga elé. Őszes haja vállát verdeste, térdei között pásztorbotot szorongatott, fogatlan szájában kihűlt, rövid pipa fitye­ gett. Némán, mozdulatlanul szegezte tekintetét a remegő Fannyra. — Ki maga? Mit akar? — motyogta ijedten Fanny. A jelenség nem válaszolt. — A kulcsaim! — villant át Fanny fején s a kis asztal felé támolygott, ahol értékeit őrizte. A jelenség átható, bánatos tekintetet vetett a töpörödött öregasszonyra s aztán csodálatosan zengő szellemhangon megszólalt: — Nem ismer rám, Fanny? Kornél vagyok. Hidassy Kornél. S látva, hogy az asszony tátott szájjal mered rá, hozzátette: — A maga leánykori udvarlója, Fanny. Az öregasszony kételkedő tekintettel nézte a jelenséget, aztán lassan, öre­ gesen rázta a fejét. — Nem szabad, hogy a külsőm megtévessze, Fannyka... — szólalt meg újból. Az ember megváltozik. Fanny még mindig hallgatott. Ijedtsége most már elmúlt. Az idegen hangja barátságos. Ez megnyugtatta némileg. — Maga is megváltozott, Fannyka, — folytatta csendesen a színész. Fannyka szíve összeszorult. — Ügy. ú g y . . . megváltoztam, — motyogta s lassan a karosszékbe rogyott. — Onnan kérdezte sértődve: — Ki maga? Üveges, vagy drótostót? — Hidassy vagyok — ismételte a színész. — Maga azt állítja, hogy Hidassy Kornél? —kérdezte gyanakodva Fanny és rászegezte tekintetét a parasztra. — Hazugság! — csattant fel aztán. A paraszt a fejét csóválta. — Ragaszkodik az alakomhoz... ó milyen önző maga, Fannyka. Mit szólna hozzá, ha én is ragaszkodnék a maga alakjához? — Azért öltözködtem parasztnak, — folytatta a szellem— azért vagyok öreg, mert nem akarom fájdítani a szívét... Mi halottak nem öregedünk... Csak akarnom kellene . . . Elhallgatott. — Hisz nekem? — kérdezte újra. Fanny hitetlen szívvel bólintott. — Hiszek — motyogta. — Lássa, lássa — suttogta a színész. Emlékszik, mikor utoljára beszél­ tünk, Fannyka? Fanny bólintott. —. Akkoriban sokat viaskodtam magammal... Bizonytalanul imbo­ lyogtam . . . Fanny bólintott. — Most hogy megy a sora? — kérdezte melegebben. — Köszönöm, megvagyok — mondta a színész. 768

NÉMETH ANDOR: FANNY — Ügy, úgy, — bólogatott Fanny. S mit csinál mindig? — kérdezte kí­ váncsian. — Nézem a világot, látom mi van, mi k é s z ü l . . . Fanny előrehajolt. — Az a foglalkozása? A vendég mosolygott. — Az bizony. — örülhet — dünnyögte Fanny irigyen. — Ül és nézi a világot. Nekem bezzeg reggeltől estig sürögnöm-forognom kell. Mind a két kezem tele dologgal. A színész előrehajolt. —• Lássa Fannyka, lássa, — suttogta méla szellemhangon. — Fannyka el­ sírta magát. — özvegysorra j u t o t t a m . . . Még ha legalább hagyott volna rám vala­ mit . . . Mindenét elkártyázta, elitta. — Lássa Fannyka, l á s s a . . . — mondta a színész. — Én nem felejtettem el magát. Én sohasem tudnám magát elfelejteni... — Elhallgatott, a tűzbe bámult, majd szorongó, bizonytalan hangon megkérdezte: — Szeret? Fanny abbahagyta a sírást és megbotránkozva nézett fel látogatójára. — Azt kérdeztem, szeret-e Fannyka. Fanny elpirult. Szemérmes mozdulattal eltakarta arcát. — Menjen, vén b o l o n d . . . Nem nekünk való már az ilyesmi. A színész lehajtotta a fejét. Az utolsó lángok lobbanva kúsztak végig az átizzott hasábokon. Fanny is hallgatott, összeráncolta homlokát és gondol­ kodott. — A jövőt is látja? — szólalt fel hirtelenében. A színész összerezzent. — Tessék? — kérdezte. — Azt kérdeztem, hogy a jövendőt látja-e? — ismételte Fanny hangosabban, mintha nagyothallóhoz beszélne. A színész legyintett. — Nem é r d e k e l . . . Nem találkozunk mi már többé sem a múltban, sem a jövőben . . . Hogy akkor nem vittem magammal Kolozsvárra!... Minél vénebb lesz, annál konokabb . . . Fanny oda sem figyelt. — Kínáltak vételre egy sorsjegyet — motyogta. — Megvenném, ha tud­ nám, hogy nyerek v e l e . . . De csak úgy a bizonytalanra minek vegyem meg? A színész nem válaszolt. Fanny elölről kezdte. — Minek dobnám ki a pénzt az a b l a k o n ? . . . Átjöhetne velem a tra­ fikba, megnézhetné, nyerő szám van-e rajta . . . Magának tudni k e l l . . . Koppant a szék. A paraszt felállt és egész hosszában kinyúlt. — Nem érdemes magával beszélni, F a n n y k a . . . A 026813-as sorsjegy üti meg a főnyereményt... Hanem maga azzal ne törődjék, mert úgysem éri meg . . . Isten megáldja. — Elmegy? — dadogta Fenny s tágrameredt szemmel nézte, mint oszlik füstté s tűnik tova látogatója. Füle zúgott, szédült, halántékához kapott, félrebillent a széken, lezuhant a padlóra, néhányszor megvonaglott s aztán csendesen elnyúlt a hideg szőnyegen. NÉMETH ANDOR.

769

R J Ó Z S E F :

V E R S E K

MINDENNAPI TÖRTÉNET. A gazdasági helyzet tarthatatlanságáról az áldozati taxáról a haza megmentéséről a krízis tetőfokáról az intellektüellek kötelező szolidaritásáról és evvel kapcsolatban a munkabér redukciójáról Szabó Szép István semmit nem tudott Szabó Szép István csak a fát tudta vágni hajnaltól mely egyesek szerint rózsás de ő csak hidegnek érezte egészen estig amikor megnyugodott egyformán egy gép mozdulataival melyet évek idegzettek belé mélyen vágta a fát és minden új méternél arra gondolt ez kenyér aztán tovább vágott és azt gondolta ez hagyma megtörülte a homlokát és kezébe vette a fejszét ez só húsra nem is gondolt soha Szabó Szép Istvánnak azt mondtuk „Szabó Szép István mivel hogy miszerint és tehát maga mehet" 246 leit nyomott tenyerébe egy szőrös, gömbölyű kéz „ez jár magának". A következő Szabó Szép István most mihez kezdesz asszonyod van otthon gyereket nemzettél a világra mi lesz veled? mi lesz velük? iszol Szabó Szép István igyál talán a bor a 246 lei árú mámor jó útra vezet

LAER JÓZSEF: VERSEK VADKACSÁK A DUNÁN. Hova mentek ti fekete pontok míg nyomotokban a szél ezüst gyűrüjű hullámokat kerget hova mentek ti furcsa kedves vándorok vadkacsák a Dunán? „Messze, messze." Hisz én is mennék milyen egyszerű dolog ez és nem is értem hogy mire várok? hát kell-e egyébb mint egy-két marasztó köteléket átvágni és aztán: fekete pont eltűnni messze vadkacsa a Dunán. SÉTA EGY TAVASZI DÉLUTÁN. Játék mint minden a sapsugarak ostorként suhognak a légben egy gőzmalom igent dudál és emberlelkek a nagy árok mentén felfigyelnek a pitypang nyilasára mikor virággá pattan a kerítés, az út és a saláta-föld között titokterhesen harapja be lécfogait a földbe porban játszik egy gyermek ujjaival sárpogácsát gyúrva de már időtlen idők óta megépítette a kacsalábon forgó kastélyt egy ember meztelenül sétál napernyőt forgatva ujjain aztán eltűnik hirtelen nem tudni hová többen vágyakat néznek az egymás szemébe ismét mások éhesek és egy kis kutya nem törődve a megunttá ismételt gyéreidével szent extázisban őrjöng a napon

KOSSUTH AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN z emberi szellemet felruházták a lehetőséggel, hogy önmagát felülmúlni próbálja és a saját korlátaiból kilépjen. Ez nem elszigetelt jelenség. A fémarany jellemzésében olvassuk, hogy rendkivül nyújható; ügyes ková­ csolás egy kis darabját -végetérhetetlen sodronnyá terjesztheti. De a természet nem éri be a puha és holt anyag dicsőségével, habár az ásványország trónusán szerzi is meg. Az élő szellemet még végetérhetetlenebbé teszi, és nem csupán a fényűzés szolgálatában. Végzetes hatások alatt a szellem rendes magasságát és ismert mélységeit áthaladja és messzebre jut a vizszíntes irányban is. Az aranyszellemnek ilyen megnőtt lehetőségein szinte elkáprázunk. Csak tudjuk szemmel kisérni a gyönyörű kicsapongás műveletét, érdemes, összetett gyö­ nyörben részesülünk. Megpillanthatjuk a szellem meglevő nagyszerűségét, majd a képességek hirtelen kitágulását és. végül a rendkívüli körülményeket, melyek a csodát létrehozták. Mert a szellemet szokatlan teljesítményekre valami pöröly kényszeríti, mint a nemesfémet; éreznünk kell a szikrajátékát, az ütés és az anyag találkozásának ezt a tanúját. A nagyot még nagyobbá az érzés, a gon­ dolat páthosza teszi. A rendkívüli felülmúló rendkívüli fölhevűlés. A sors kovácsműhelyéből kicsapó tűz. A személyes érzület óriási mértéke, valamely történeti katasztrófa, egy borzasztó nagy feladat, új és kiváló környezet, mely mágneses mezőként bír hatni rá. Mikor szent kalandor annyira „szerelmese" egy dicső boldogságnak, hogy kevesebbel nem elégedhetik meg". Mikor joga van csodálkozni önmagán és a jelent a múlttal meglepően összevetni: mily páratlan értékű gyöngyöket talált a mélységben, mily felséges gondolatképeket pillantott meg a magasból és a tények mily reális hasznát szedte föl a horizon­ tális kiránduláson! Ez a meglepetés boldoggá teszi az emberi nagyság önzet­ len és büszke csodálok. De nem szabad elfeledniök, hogy az önmaga fölé való szárnyalás dicsőségéhez a lángész is csak akkor juthat, ha még friss és termékeny, ha az alkotás verejtékében tud még gyönyörködni.

A

Kossuth zivataros élete és vesződségekkel tele dicsősége szolgál nagyszerű példával erre, különösen mióta ismerjük félesztendős amerikai diadalútjának történetét, a kitűnő könyvet,* melynek különös késedelmén joggal csodálkoz­ hatunk. Ennek a tündöklő, tengerszerű életnek legcsodálatosabb, szinte rejtel­ mes különössége, hogy az egyéni bukás, a külső sikertelenség napjaiban felfo­ kozza nagyságának terjedelmét, a legmagasabb fokra hevíti képességeit és dicsőségét s ami ennél még több, az emberi közösség újabb céljait birja meg­ találni, hogy ilykép az egyetemes emberi kincstár nagy értékei közé vonuljon. Nem külsőségek műve volt ez, amit a felületes hajlandó megállapítani; a maradandónak bent, a nagyság és jelentőség középpontjából kell áramlania és derekas hullámokat vetni a világ hideg víztükrén. A legragyogóbb romantika, bármily bőségben is, nem bírja tartósan megvakítani még a legnagyobb lel­ kesültség legkitágultabb szemét sem. A nagy igazán csak saját eszközeivel tudja nagyságát elfogadtatni. A katasztrófa ilyenkor a választóvíz szerepét * Kossuth Amerikában, 1851—52. Irta Dr. Balassa József (Budapest, 1931.)

772

SPECTATOR: KOSSUTH AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN tölti be, hogy az értéket meglehessen hamar külömböztetni az ötvözés silány mellékletétől. Kossuth külföldi hírnevét bizonyára külsőségek is költötték. Izgatása rábír egy kis népet fegyverfogásra egy nagyhatalom és a leghíresebb uralkodó család ellen. És a lázas forradalmi esztendőben utolsónak dől ki egy másik és sötét nagyhatalom csapásaitól; a divatos szabadság-elv és a demokrácia bukását ebben az esetben megszépíti az árulás legendája és a győztes vak bosszúállása is, mely nem akar kielégülni és az elmenekült vezéreket a török oltalom alatt is állandóan veszedelemmel fenyegeti, míg magas erkölcsű hatalmak be nem avatkoznak és az amerikai flotta Missisipi nevű egysége fedélzetére nem veszi a hazátlanokat. Ez meglepő és izgató. Igaz, megbecsülhetetlen anyag is a romantika kezében, hogy nagyító műveletét korlátok nélkül egy ekzotikus tárgy és festői jelenség közül gyakorolja! Csakhogy ez felesleges is. Hamarosan kiderül, hogy a regényesség alig pislákol a hős belső fénye mellett. Kossuth megjelent Angliában és Amerikában és mentől közelebb lépett a külföldhöz, annál nagyobbnak látszott, mint a hegy, ha tövébe állunk. A szellem fénye különös játékokban csillogott e csúcson; meglepő poézis hangjai hullámoztak erdőségeiből; a kor legszebb és legerősebb visszhangját verte vissza; érezni lehetett, amint misztikus szakadékaiból egész új elemek lépnek elő. Csodás tünemény, mert e hegynek varázslói és szellemei vannak, akik elfelejtik, hogy lampionok akartak fényt vetni reá. Csakhamar meg­ állapították, hogy itt nem balkáni szabadsághősről van szó, ki törzsének szo­ kásos verekedését nemes emberi céllal javította föl, hanem a korszerű igazság európai hérosza lépett világnyilvánosság elé; nem, még több, örök értékek szó­ szólója, öncélú és öntudatos lángész, kit a végzet mindenkinek érdekében, az egész emberiség szolgálatában használ fel. Akinek olyan eszközt adott a sors útravalóul, mely a tömegeket megbűvöli, a választottakat meggyőzi: a szónoki ékesszólás egész szokatlan erejű és jellemű hatalmát. És ez az eruptív jelenség már független a közvetlen haszontól, a saját egyéni célját, amely elérhetetlen, csak látszólag szolgálja, nagyobb hivatás betöltésére választották; meg kell mozdítani nyugvó erőket, amelyek majd csak évtizedek után kezdenek lát­ hatóan dolgozni. így tekintet nélküli nagyság, abszolútum lesz belőle. Ez ugy-e aligha szokásos és törvényszerű fejlemény? Bukás után még a legnagyobb politikus sorsa se más, ha közvetlen és reális hasznot nem tud többé hajtani saját célja érdekében, minthogy a katasztrófa érzelmes dicsőségének elhasználásával békésen átadja magát a történetírás bebalzsamozóinak és meg­ elégedjék az erkölcsi hatással, melyet az élő emigráns, majd dicső halott gya­ korol az új erők és új vezérek alá rendelt emberiségre. Egészen mindegy, hogy a bukást ő, vagy a történelem okozta. De Kossuth kivétel. Pozitív hatalom nélkül, az időszerű és gyakorlati haszon megközelítése nélkül, újabb hivatást kapott: időhöz nem kötött szükségletek, elvek, eszméik, törvények magyarázója lehetett. A XIX. század tanára, az új század egyik vezére. Szelleme tégelyében összefolyt harcos korának minden értéke, amjelybe önmagából új elemeket vegyített; kristályosodni kezdett benne — elég, ha a dunai konfederáció gon­ dolatára hivatkozunk — a messze jövendőnek egy-egy vegyülete. Ez a nagy­ ság tűz és időálló volt: a közönséges törvényeken átlépve válogathatott új fel­ adatok között, olykor mintha a végzet ellenére is. Magyar sablon szerint Kossuth tevékeny szerepe, függetlenül a külső diszí-

773

SPECTATOR: KOSSUTH AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN tés keresésétől már 49-ben véget érhetett volna. (Ne gondoljunk most vele, hogy jeles emberek véleménye szerint jobb lett volna, ha előbb szorítják le a küzdőtérről, mert a forradalmat és minden következményét az ő személyes művének tulajdonítják. Azonban úgy látszik, hogy a történelmet a végzet sza­ bályozza, a héroszt és kalandját ő rendeli el, ő intézkedik, hogy parancsokat hajtson végre és személyes hajlamait csupán a teljesítés alakításában elégítse ki.) Kossuth pályája 49-ben művészi, emberi és történelmi szempontból töké­ letesen lezáródhatott volna, mint ahogy komoly vélemények, geometriai formák között gondolkozók Ítélete szerint lényegében teljesen le is zárult. Emigráció­ jának nem volt történelmi értéke. De mi a többséghez csatlakozunk, amely úgy érzi, hogy pozitív hatalom és korán látható hatások nélkül is van törté­ nelmi szerep; ellenkező esetben halálra kellene ítélni minden ellenzéket, minden kezdeményező szellemet, leütni az órákat a falakról és kioltani a laboratóriumi tüzet. Az kétségtelen, hogy Kossuth a világosi fegyverletételig a magyar láng­ észt megillető otthoni lehetőségeit felélte. Széchenyivel egyidőben a kiegyezési korszakban — egy bölcsőbe nem fért volna el, mint ahogy Deák se fért el benne. Viszont az is kétségtelen, hogy 49-ig a haladás, a fejlődés üteme sem lehetett más a forradalmi Európa zúgó és torrens áradatában, mint ami Kossuth vezetésével létrejött. Képzeljük el Deák, klasszikus méltóságba öltöző meg­ alkuvásra hivatott bölcességét és Kossuth izzó szenvedélyekbe kitörő, hirtelen erőket rángató és formaképző lángját egymás helyén, vagy akár Széchenyit, mikor a kettő közül választónak szerepére vállalkozik. A történelmi tudomány egyik érdeme, hogy az ilyen elgondolások abszur­ dumával nem enged játszani. A X I X . század azért nagy század, mert világos, nagy és éles tanait megfelelő, tisztafejű, nagy és izmos személyek képviselték, ellentétben a nagy forradalommal és a mostani forradalommal, melyben súlyos feladatok hordozói nem azonosodhatnak teljesen az eszmék és feladatok bor­ zasztó nagyságával. A magyar élet, a reform a kiegyezés pillanatában azért Kossuthnak is öntudatosan szilárd eredmény. Tevékeny, feltartóztathatlan és egyenes vonalú, mert minden készület megtalálja méltó „kalandorát", aki habozás nélkül, minden lehetőség kihasználásával, tiszta ösztönösséggel és még tisztább öntudattal tör előre célja felé. Nagy kor. Azért oly világos, mert nincs homály embereiben és nincs árnyék eszméikben. Kossuth jellemének, szel­ lemének és művészetének értékelése körül jogosult az éles polémia, de nem lehet tagadni, hogy a habozás nélküli, liberális demokráciának és republikánus államfárfinek, mely 48 körül tetőzik, minden gyöngeség és tétova nélkül, min­ den öntési hiba nélkül valódi, nálunk egyedül hivatott képviselője, hogy újság­ írói és szónoki tehetsége, agitatorikus és szervezési tevékenysége ép azért birt akkora lendületre kapni, mert akkor minden történeti és személyi tényező a végletekig feszülve összekapcsolódott egymással. Lehet vitázni, hogy ha vég­ zetszerűen a Széchenyi vágányából egyenesen a Deák vezetésébe hajol át a politika, ragyogó és önérzetes áldozatok nélkül, a fejlődés menetében jobb hely­ zetre találtunk volna. De az 1848-as fordulat igazi, európai hullám volt és ezen csak a Kossuth forradalmi hajója ringhatott, mely nem éppen méltatlanul felelt meg elhivatásának. Magyarországi szerepe, mely Széchenyi legyűrésével illeszkedett a nagy liberális-demokrácia sodrába, sors-szerű volt és majdnem egész fényét, tüzét, hitelét lángeszéből merítette. A nemzeti bukás zord tragé­ diája nem oldott ki dicsőségéből semmit. Ez még súlyos bűneit is igazolja.

774

SPECTATOR: KOSSUTH AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN Ámde csillagába volt jegyezve, hogy újabb szerepet kell erőszakolnia, nemcsak hivta ezt, de nyerte is. Ha ellenségei nem üldözik és nyugton marad­ hat Kisázsiában, talán a pókhálós emigrációban senyved el. De a kopók vesze­ delmes ugatása újabb lendületet ébresztett benne. A nemzetére és őrá terült brutalitás jelentősége kiújult. Az erkölcsi törvény, amely azért törvény, hogy a kellő időben kötelességét teljesítse, hatni kezdett. Az epopeiát és hősét nem lehetett elemészteni. Az államok, melyek győztes forradalomnak köszönhették virágzásukat, rokonszenvvel néztek vissza a bukott forradalomra és megtalál­ ták szivüket két förtelmes reakció folytatólagos galádságával szemben. A demokrácia kitartó hivei egyre jobban bámultak föl a demokráciának e töké­ letes képviselőjére, aki életveszedelmes internáltságban szenved. Elvégre Kossuth a természetes jogoknak új földet hódított és új milliókat szabadított föl a jobbágyság méltatlan helyzetéből. Ahol a liberális eszmények erős gyökeret haj­ tottak, szükség volt mindig jelentőségük újabb megvilágítására. így történt, hogy Kossuth hathatós szerepe nem fejeződött be és vakító, új fejezetet kezd­ hetett, mely páratlan, mert kizárólag a saját nagyságából táplálkozott idegen klímában is. Tárgyi hatalom nélkül személyi hatalom lett. Az egyéni képes­ ségek független, szabad és spontán képviselete. Kilép az égitestek füzéréből és különálló világ lesz. Joggal mondta neki üdvözlő beszédében a tökéletes életű Emerson: „megtanulta, hogyan kell átváltoztatni a bajt hatalommá, a szám­ űzetést hadjárattá, a jelenlegi vereséget örökké tartó győzelemmé". Azt nem tudta, hogy átváltoztatta Magyarország szerencsétlen kezű, egyes cseleke­ deteiben súlyos tévedéseket leplező forradalmiságát is az általános emberi esz­ mék csodálatos harcosává. Pedig fénye így lobbant át most is néha hihetetlen vakítással. * Rövid, de hatásos körutat csinált Angliában és új hírneve mind maga­ sabbra építette lépcsőjét. Legnagyobb bámulattal konstatálta, hogy Shakes­ peare nyelvén kitartó, gazdag és tündöklő ékesszólást tud kifejteni, ha kell a pillanat sugallatára is. Ez a hirnév előre ment az amerikai partokra és már fogadta őt, mikor I 8 J I december 5-ikén Statén Island városában kikötött. Balassa József könyve pontos hűséggel rajzolja meg az amerikai diadalút emlé­ két 1852 július 11-éig, amikor álnéven száll ismét hajóra, hogy az orosz-osztrák cselszövényeket kijátsza. A könyv adatai éles fénnyel világítják be a külsősé­ geket minden fontos részletükben. Az elmondott beszédek és beszélgetések ön­ magukban végzik feladatukat; nyomukon pontról-pontra követhetjük Kossuth belső fejlődésének lépéseit, amint a magyar ügy propagálása mellett, elsőnek ébreszti föl az Uniót jövendő hivatásának tudatára és a világszabadság repub­ likánus formáját dicsőíti. Bennünket ez éredekel; a végnéliküli ünneplések, tisz­ telgések, csapatszemlék, fáklyásmenetek kevésbbé. Pedig ritka kitüntetésekről értesülünk: a köztársaság elnöke ünnepélyesen fogadta Kossuthot; a kongresszus két háza meghívta üléstermébe, amivel eddig csak Lafayette-et tisztelték meg, és a két ház együttes díszebédet adott tiszte­ letére, melyen a külügyi államtitkár beszéde fényes behódolás volt Kossuth lángesze előtt; újév napján nemcsak a Fehérházban, hanem a Browns-hotelben is kézfogás volt; néha háromezer ember hallgatta szónoklatát; könyveket és verseket írtak róla. Tudjuk, hogy a mai napig bevéste nevét és jelentőségét az Egyesült-Államok népének emlékébe. Hitelesen tudjuk, milyen óriási be775

SPECTATOR: KOSSUTH AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN folyással volt az „amerikai nemzet vendége", ez „az igazi királyi természet" vendéglátóira. Egy ellentétes politikai hitvallást követő konzervatív vezérnek, Winstrop-nak leírásából olvassuk: „egy vándor száműzött eljön a Duna part­ járól Amerikába. Hosszú és kegyetlen fogság után jön, hogy megköszönje kormányunknalk és népünknek a szimpátiát és segítséget, melynek szabadulását köszöni. Shakespeare és Johnson szótára elég volt neki egy régebbi fogsága alatt, hogy külömb angol tudást szerezzen, mint amilyennel azok többsége rendelkezik, akiknek az angol anyanyelvük. És eljön ide, hogy a mi nyelvün­ kön tárja elénk keserű gondjait és erős elhatározásait, amelyek rógóta kínozzák fájó szivét. Eljön, hogy egy nagy és hatalmas néptől kérjen segítséget letiport hazája számára. Kiköt a mi partunkon. Beszél. És már az első héten, amikor első szavait kimondotta, felizgatta és meghatotta egy nagyszámú nemzet szivét, elméjét. A belső harcok elcsendesednek, félreteszik a kereskedelem, a kompro­ misszum, az elnöki kandidáció kérdését. Uj gondolatok kötik le elméinket. Uj szavak vannak szájunkon. Komolyan vitatkoznak országunknak egy új hivatásáról. Tűrik, hogy Washington nagy neve, nagy elvei vita tárgyává tétessenek, sőt kigúnyolják, mint ideigleneseket. És egy percig úgy látszik, mintha az állam hajója is inogna a szélrohamtól és remegne végzetes elmerüléstől való félelmében egy megmérhetetlen örvény szélén... Kossuth az igazi lángész . . . , akiben bámulatos ékesszólás, fékezhetetlen energia lakik, aki remél a remény ellen, nem esik kétségbe a kétségbeesés körülményei között, küzd a végzet ellen egy szent ügyért. De az ő látogatásának nagy erkölcsi tanulsága, a nagy lecke, amire minket tanított és amit soha sem fogunk elfelejteni, az, hogy egy egyénnek, egy komoly és hőslelkű embernek is meglehet az a hatalma, hogy egyedül, csak a szó és tett erejével megtudja mozdítani egy egész nemzet szilárd elméjét, fölizgassa egy nagy világrésznek hatalmas szivét, sőt hatni tud az egész világ közvéleményére és közügyeire és meg is tudja azokat változtatni." Ez a szemelvény összegezi Kossuth hatásának tündöklő elemeit és fényes titkait. Azonban ennél is többre vágyódunk, meg akarjuk tudni, hogy micsoda konkrét feladatot szegzett maga elé a magyar kérdésben, mivel akarta szolgálni az ifjú Amerika és az emberiség érdekeit? De mindenek felett érdekel, hogyan szárnyalt önmaga fölé. Nincs nehézség. Minden várakozásunk beteljesedik. A magyarázat nyitva áll. * Kossuth meggyőződése szerint a magyar szabadságharc nem ért véget; sikerülni fog megint föllobbantani és helyreállítani a magyar köztársaságot. Biztosítani akarta erre az időre az Unió erkölcsi beavatkozását különösen Oroszországgal szemben. Ezt angol nyelven az intervention for non intervention, „beavatkozás a be nem avatkozás érdekében" kifejezéssel jelölte meg. Közvetlen célja pedig egy anyagi alap, a Hungárián Fond megalkotása volt és e célból kibocsátott „Kossuth dollárokat" mint kölcsönről szóló elismervényeket Magyarország barátainak egyesülete útján elhelyezni. Mint „a letiport Magyarország vándorló vezére" összekapcsolta egymással az amerikai Declaration of Independence-t és a magyar függetlenségi nyilatkozatot: úgy tűntet­ vén fel a dolgot, hogy a régebbinek kötelezettségei vannak az újabbal szemben. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy a tartózkodás elve, amit Clay, a nagynevű publicista és többségben levő hivei hirdettek, nem áll helyt az adott

776

SPECTATOR: KOSSUTH AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN helyzetben, sőt ellenkezik az Unió erkölcsi alapjával is. Sőt magát Clay-t halá­ los ágyán bírta rá arra, hogy rokonszenvi nyilatkozatot tegyen. Beszédei során ismét azt igyekezett bebizonyítani, hogy Washington soha nem követelte népétől azt, hogy ne érdeklődjék, vagy közömbösen viselkedjék más országokkal szemben. Semlegesség alatt nem értette azt, hogy érzéketlen maradjanak akkor is, ha megsértik egy másik nemzet önrendelkezési jogát. Washington különben — mondta Kossuth — a semlegesség elvét is csak rövid időre írta elő. Fillmore köztársasági elnök előtt pedig így fogalmazta meg politikáját: „Ugy állok itt, mint élő tiltakozás az idegen beavatkozás erőszaka ellen, mellyel el akarják nyomni nemzeteknek azt a szuverén jogát, hogy maguk intézzék saját belső ügyeiket; úgy állok itt, mint élő tiltakozás az állam önkormányzatát elnyomó centralizáció ellen." Az önrendelkezés és önkormány­ zat elvével szakadatlanul méri a csapásokat ellenfeleire és egyik napról a másikra tökéletesebben fogalmazza meg álláspontját, Newyork város bankett— itt mondta első gigantikus beszédjét — azt kívánta, jelentse ki az Unió, {'én logy az orosz beavatkozás az önrendelkezési jog megtörése volt; hogy ennek megismétlődését nem nézheti közömbösen, sőt csatlakozásra szólítja föl Angliát is; hogy fenntartja kereskedelmi érintkezését európai népeivel akkor is, ha ezek forradalmi állapotban vannak kormányaikkal szemben; hogy jogosnak és érvé­ nyesnek ismeri el Magyarország függetlenségi nyilatkozatát. Ehhez fűzte azután később az anyagi segítségre irányuló kérését. E pontokat Harisburgban a népgyűlés határozatra emelte és ezek alapján tevékenykedtek „Magyarország barátai". Hivatalos határozatot persze Kossuth sem tudott kicsikarni. A felelős tényezők csak rendkívüli messzemenő szimpátiájukat fejezték ki a tények el­ ítélésével együtt, félhivatalos formában. A kongresszus tagjai által adott dísz­ ebéden a szenátus elnöke így fogalmazta meg a törvényhozás magánvélemé­ nyét: „Magyarország, miután fiainak erénye és hősiessége által méltónak bizo­ nyult arra, hogy szabad legyen, a nemzetek törvénye és az igazság parancsa megköveteli, hogy szabad kezet nyerjen a függetlenségért bekövetkező harcában is." Ehhez Webster külügyi államtitkár hozzáfűzte: „Bárhol van a keresztény és civilizált világon nemzeti jelleg, bárhol van a világon egy nemzet, melynek van elég műveltsége, gazdagsága és elég nagy népessége, hogy kormányt szer­ vezhet, annál a nemzeti kormányzat szükségszerű és természetes következ­ ménye a nemzeti jellegnek. Mi örülni fogunk, ha az amerikai mintát látjuk az alsó Dunánál is Magyarország helyein." Gyakorlati eredménye annyi volt e propaganda-útnak, hogy a magyar kivándorlók számára jó helyzet nyilt meg, a Hungarian-fond-ra 100.000 dollár gyűl össze és Ausztria követe bosszúsan vonul vissza Washingtonból. * Sokkal jelentősebb és bámulatba ejtőbb egy másik tény. Kossuth zsenije páratlanul kitágul Amerikában. Néha szinte csodálkozunk azon, hogy nem pattant el. Először nyújtott példát az emberfeletti fokozásra és arra, hogy a propagandakörút szellemi és fizikai tekintetben milyen túlfeszítő. Megtaní­ totta amerikai hallgatóit, hogy szakadatlan úton, szakadatlan áradatú beszé­ dekben mindig új eszméket lehet fölvetni és a régieket megfiatalítani. Kétség­ telenül ritka hódolattal és szeretettel fogadták. Amint észrevette, milyen kivá­ lónak tartják, igyekszik lépésről-lépésre fokozni ezt a hatásos körülményt; a 50

777

§PÉÖTÁfOft: KOSSUTH AZ ÍGÉRET FÖLDJÉÍN külső hatás eszközei helyett egyre nagyobb erőfeszítésekkel belső eszközeit szaporította. Szelleme kitűnőségét bizonyítja, hogy lépést tud tartani akaratával. Segítségére volt a katasztrófa, melyet átélt, egyre nagyobb önérzete, az Unió demokráciájának varázsa és a kitűnő emberekkel való naponkénti viták villanyos hatása. Egy kis ország jogász államférfiából és lirikus szónokából itt. kibontakozik a világpolgár-apóstól, akinek lángoló magyarázatában tökéletes fénnyel és tűzzel jelennek meg a demokrácia, liberalizmus, önrendelkezés, önkormányzat, köztársaság viziói és valóságai. Aztán ragyogó igéretképben csillógnak, vagy rejtelmesen ködlenek az egyetemes érdekek utópiái és kívánalmai: hősiesség, szolidaritás, közös intervenció, gyengék, elnyomottak, támadottak javára, az utolsó háború és az örök béke, sőt még az európai koncentráció is, mellyel ép most birkózik az emberiség tehetetlenül. íme néhány rendszertelen idézet — virág az erők hömpölygő áradatán — beszédeiből. „Védem az emberi jogok szolidaritásának ügyét... Vallásosán ragaszkodom a nagy emberek tanításaihoz... a be nem avatkozás elve csak ifjú, kezdő országnak v a l ó . . . Más a helyzet, ha megsértik az emberi önrendelkezés jogát, mert ez az embe­ riség közös törvénye... A demokráciának harcba kell állani a legközelebbi küzdelemben a zsarnokság ellen... Az igazságért való háború legnagyobb áldása, hogy az utolsó háború volna... Védelmet kérek nemcsak hazám ügye, hanem a szabadság elve számára az európai kontinensen. Boldog az Dnök országa, mert arra választotta ki az Úr áldása, hogy bebizonyítsa sok függet­ len állam szövetséges egységének lehetőségét; mindegyik csillag a saját fényével ragyog, de együtt mégis az emberiség közös égboltját alkotják. A szövetséges köztársaság Európa politikai fejlődésének végcélja... A mi korunk szelleme a demokrácia: mindent a népért és a nép által, semmit a népről a nép nélkül... A demokrácia elv, a szocializmus rendszer. Én föltétlenül az előbbihez csatla­ kozom. A szociális filozófia kérdéseit különbözőkép kell megoldani a külön­ böző nemzetek sajátságos viszonyai szerint..." Az emelkedésnek és kiterjedésnek feszültségében Kossuth meglátó szelleme fölismerte az Unió jövendő jelentőségét. A próféta szólal meg benne. Nemcsak az udvariasság, hála, megrészegültség az ünneplés kábító szenvedélyétől, ha­ nem a tárgyak józan lemérése és eíőérzése a jövendőbe birta rá Kossuthot, hogy minden eddiginél jobban és erőteljesebben figyelmeztesse az EgyesültÁllamok népét erejére és feladataira, ö az első, aki Washington semlegességi és Monroe be nem avatkozási elvét hatalmasan megrázza és az egész korszak kizárólagos hitébe a kételkedés szellemét szállásolja. Lassan bár, de később még is csak kikelő magvakat vetett a fiatal állam lelkébe: az imperializmus és a beavatkozás célzatát. Bizonyos tekintetben megfertőzte az amerikaiakat, csak­ hogy kedvezően hangolja a magyar szabadságharc ügyével szemben. Még a déli rabszolgatartó és konzervatív államokat is, melyektől pedig óva intették őt. Mégis behatolt rettenetes barlangjaikba és ha nem is tudta meghódítani, de bámulatra és tiszteletre szorította őket. Merésznek látszik amit mondunk, de merjük vitatni jogosultságát: Kossuth készítette föl az Uniót a világháborúba való belépésre, ő fogalmazta először azokat a tételeket, amiket a wilson-i politika folyton emlegetett. Az önrendel­ kezés, a nemzetiségi elv, a zsarnokság elleni beavatkozás, a nemzetközi szolida­ ritás, a sikeres forradalom jogszerűsége, az utolsó és a végleges béke gondolata, mind csak az Unió döntő közbelépése nyert korai, tudatos és mesteri megfogal778

j

jj 1 1 | i f i

SPECTATOR: KOSSUTH ÁZ ÍGÉRET FÖLDJÉN mazást beszédeiben. Amerika jelentőségét kiemelő néhány mondata idáig üldöz bennünket. Ilyeneket mond Amerikában Kossuth: „Elmúlt korok történetét és jövő századok történetét is össze lehet fogni néhány s z ó b a n . . . Az önök sza­ bad országa óriási hatalommá növekedet. Az önök elvei meg fogják hódítani a világot... Az Egyesült-Államok az elnyomott európai nemzetek reménysége s megtisztelésében a jövő korok története rejlik. Szükség volt, hogy Amerika csillagos lobogója fölemelkedjék egy új Sinai-hegyre, a minden nemzet szá­ mára szóló törvény hegyére... mint egy Mózes kiáltása: halljátok, halljátok meg világ zsarnokai, ezentúl ez lesz a törvény a ti istenetek és a mi Istenünk nevében: Ne öli meg nemzeteket! Ne lopjál szabadságokat! N e kivánd meg azt ami a szomszédodé!... A hatalmassá lett amerikai nemzetnek más értékei vannak m a . . . A jövőben is az elnyomott emberek úgy gondolnak majd önökre, mint isteni j e l r e . . . ö n ö k elég hatalmasak, hogy szembeszálljanak a föld bármely h a t a l m á v a l . . . " Ez a világháborúba lépett Amerika meglátása. * Kossuth retorikája "Washington — a rossz szónok — hazájában ért a mág­ neses sarokra. Művészete, páthosza több mint kossuthi. Tapasztaltabban és tragikusabban beszél, mint otthon. Az új eszmék új szárnyakká lettek. De ki­ tűnő hatással volt a demagógia és lirizmus fölé sülyedő vérmérsékletére és elfogult bölcseletére az angolszász józansággal és méltósággal való találko­ zás, a kényszer, hogy angolul kellett beszélnie és pedig sokszor kitűnőségekkel és kitűnőségek előtt. A nyelv pedig, amelyet megtanult Shakespeare nyelve volt és a nagy hattyú lelki világából indult ki mai napig szinte minden, ami igazán elsőrangú az angolszász világban. Shakespeare-szerű angolos, sőt csakhamar amerikai vegyült Kossuth eredeti lélek-stílusába. Mint mikor az angol paripa vérébe ömlik az arabé. A Kossuth eredetiségébe keveredett más szellem ki­ tűnő gyümölcsöket hajtott. Nem csodálkozhatunk, ha rajongásra kész közön­ ségét felforralta, megbolondította, amint divatosan mondták akkor — messmerizálta. E gyümölcsök ízét még ma sem felejtették el. Szónoki szintézise: a tűz és a józanság, kép és magyarázat, költészet és tudomány, eredetiség és tanultság, valamint a magyar ügy képviselete, a világpolgárérddk, az amerikai providenciálitás, a mai korba látás. Minden, amin föl­ emelkedett a kossuthi „Ubermensch", mely még egy erőfeszítéssel, még egy ma­ gasabb lépcsőfokot ért az Unió klasszikus földjén, ahol a Mayflower utasai, a zarándok apák, a „pilgrim fathers" partraszállottak, hogy megalapítsák új Angliát. Ahol az amerikai szabadságharc első vérpatakjai fakadtak, hogy hatal­ mas erővel hajtsák a mai nagyság gépezetét, Connecticut és Massachusets államok­ ban. A történelmi levegő izgatóan hatott Kossuthra, mint mindig és itt, a győztes szabadság bölcsőjében különöskép. Visszaszáló lelke megtelt a hetven év előtti puskapor, diadalordítás, alkotmányozó szavak érzetével. Az amerikai nagyok árnyai sugallták. Ügy beszélt, mint a magyar forradalom leglázasabb napjaiban és az amerikai nagyok gyülekezeteik komoly termeiben. E szóbőség elragadó volt. Szinte a sors helyeslése volt, hogy Concord városában a leg­ nagyobb amerikai szellem üdvözölte, aki kedvéért elhagyta a magányát. Párat­ lan jelenet volt, amikor Emerson és Kossuth váltottak szavakat, a világ bölcse és a világ szabadsághőse, Shakespeare mint gondolkozó és Shakespeare mint 50*

779

SPECTATOR: KOSSUTH AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN forradalmár. És ha Emerson talán kitűnőbbnek bizonyult is a versenyben, mint „a nemzet vendége", egyik sem volt méltatlan a másik kivételes nagy­ ságához. Emerson így szólt: „Az ö n sok, szakadatlan nyilvános látogatásának fára­ dalma, amely valóságos hadjárat vesződségéhez hasonlítható, megtiltja, hogy sokáig tartóztassuk. E város lakossága osztozik honfitársaival a bátorság és kitartás bámulatában; ők is, mint honfitársaik, vágytak látni azt a férfiút, akinek rendkívüli ékesszólása, tetteinek nagyszerűségével és szilárdságával páro­ sul. De mivel e város lakosságának az a kiváltsága, hogy egy darab megszentelt föld tartozik hozzá... tudtuk, hogy nem fog elkerülni bennünket, nem fejez­ heti be zarándoklásait az amerikai szabadság földjén, amíg nem látta saját szemével annak a kis hidnak romjait, ahol egy maroknyi farmer megkezdte a forradalmat... Mi, mint ön, nem sokat adunk az üdvözlő lármára. De azt hisszük, hogy a hősök sírjai itt körülöttünk megremegnek egy láb lépéseire, amely olyan, mint az övék. „ A hatalmas lépés a porból is kihozza a szabad­ ság hangját..." A mi egyik köztársasági tanításunk, hogy a vélemények nagy külömbsége csak haszon. Én mondhatom önnek, hogy a mi országunk népének szimpátiája értékesebb, mert átment a pártok ítéletén... minden kifejezését meghányták-vetették... Amint láthatja, a szeretet amit ö n elnyer, értékes, mert megvitatták, alapjait kikutatták; egészségesnek, egésznek bizonyult; nyiltan meg lehet vallani és tartós lesz; minden véleményt magához fog vonzani... Nagy örömmel láttuk, hogy semmi sem véletlen az ö n magatartásában. Lát­ tuk, hogy az ügy, amelyet véd, szervesen összefügg önnel. A szabadság embere egyúttal a végzet embere, ö n nem választott, önt Isten és az ö n lángesze választotta ki erre a feladatra... Nem akarjuk megköszönni önnek. Mi is azt látjuk önben: a szabadság angyalát, aki jár a tengeren és vízen; keresztül megy pártokon, nemzetiségeken, magánérdekeken és önbecsülésen; megosztja a lakos­ ságot, ahol jár és csak a jókat vonja a maga pártjára. És minden országban, minden pártban csak a szív embereit nyerte meg. De ne feledje el Uram, hogy minden a mi nagy és kitűnő, kisebbségben van a világon. Távol van tőlünk a bátorítás hangja; inkább öntől kellene ezt kérnünk. Mi ismerjük a szabad­ ságnak azt a szigorú követelményét, hogy újra meg újra meg kell hódítani; igenis napról-napra; mert hadiállapotban, van; tudjuk, hogy kicsúszik azok kezéből, akik dicsekszenek vele, azokhoz akik küzdenek érte. És nekünk kell kérnünk az ö n ítéletét, az önét, aki korunkban a szabadság első katonája. Kik vagyunk mi, hogy önnek diktálhassunk? ö n megnyerte az ö n saját íté­ letét. Mi csak hozzájárulhatunk. A munkásoknak ez az állama üdvözli önben a munkást. Ez a köztársaság üdvözli őriben a republikánust, mi csak azt mond­ hatjuk: „Amit tett, helyes volt, jó és hűséges." Kiérdemelte a maga nemességét otthon hazájában. Mi megadjuk önnek ad eunden, ahogy az egyetemen mond­ ják. Megadjuk önnek ugyanazt a fokot, újabb vizsgálat nélkül; felfüggesz­ tünk minden szabályt ilyen kiváló érdem előtt, ö n doktor lehetne a szabad­ ság egyetemén; ö n megszerezte a jogot, hogy magyarázza Washingtont... Uram, bármilyen ellenkezéssel találkozik ö n önzésből, közömböségből, vagy a jobbmóduak részéről, mi üdvözöljük ö n t . . . , mert ez az új kereszteshad­ járat, melyet ö n fogékony és nem fogékony füleknek hirdetett itt Amerikában, mag, melyből fegyveres katonák kelhetnek ki. ö n elmondta történetét minde­ nütt, kunyhókban és tanyákon az egész országban. És mivel Európa és Amerika 780

SPECTATOR; KOSSUTH AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN partjai hónapról-hónapra közelebb jutnak egymáshoz és mivel politikájuk vala­ mikor össze fog kapcsolódni, ha a döntés bekövetkezik, mi már előre tájékozva leszünk Magyarország jogai és sérelmei felől és hivei vagyunk az ő szabad­ ságának." És Kossuth így válaszolt: „Valóban igaz, hogy minden ami jó kisebbség­ ben van, és az emberiség mégis haladt és haladni fog végzete f e l é . . . amikor minden, ami j ó nem lesz kisebbség, hanem uralkodni fog az egész emberiség k ö r é b e n . . . Üdvözöllek Concord megszentelt földje, te szent keresztelő kápolna, ahol Amerika népe először keresztelte magát a nemzet névre a saját és ellenségei vérével! A vezetők megesküdtek, hogy sohasem adják meg ma­ gukat . . . És az esküt megtartották. Légy örökre áldott Concord szent földje! És ti, az eLköltözettek lelkei, vegyétek angyali szárnyatokra a szegény vándor száműzött imádságát, aki Concord megszentelt földjén idézi az Üj Világ fiatal szellemét, hogy teremtse újjá az Óvilágot... Concord volt az előhangja Ame­ rika szabadságának, hogy ezután Amerika lehessen az előhang az egész világ szabadságához... Vagy Amerika átalakítja az Óvilág helyzetét, vagy meg fog romlani az Óvilág helyzete által... (Emersonhoz) Uram, adja nekem segít­ ségül az ö n bölcseleti analízisét, hogy beolthassam azt a meggyőződést nemze­ tének közfelfogásába, hogy a forradalomnak egy magasabb feladata van — olyan nagy feladata, mint a világ, mint az emberiség... Adja oda az ö n íté­ lete tekintélyét annak az igazságnak, hogy az amerikai forradalom feladata még nincs befejezve, munkája még nem tökéletes; hogy megállani félúton rosszabb, mint meg sem indulni; ismételje azokat a szavakat, amelyeket egykor leírt a szörnyetegekről, melyek hátrafelé néztek, és a, hátrafelé néző szemmel járásról; pedig a Mindenható szava azt mondja: felfelé és előre; és az ö n népének ösztöne, amely, mindig eltalálja a helyeset, megértette a végzet hivatását, midőn ezt a jeligét választotta: e l ő r e ! . . . A zsarnokság ajtait és ablaktábláit szuronyokkal kell fölnyitni, hogy az ö n ö k intézményeinek napsugarai behatolhas­ sanak az elnyomott emberiség sötét lakóházaiba. Az ö n népe, virágzásának örülve, szereti a békét. De ki ne szeretné a békét? Azonban engedje meg, Uram, hogy a lehető nyomatékkal ismételjem a nagy szavakat, amiket ö n mondott: Semmi más nem hozhat békét, csak az elvek győzelme." Amerika népeinek ösztöne az én kérésem mellett van. És mellettem vannak az ö n szavai is: „Amit az ember szíve nagynak tart, az nagy." A lélek enfazisának mindig igaza van. Ebben bizom, és kérem önöket, gondoljanak arra, hogy Concord földjében az ö n ö k vértanúinak hamvai békességben összekeverdtek ellenségeik hamvaival és ebből a kettőből nőtt ki a szabadság. Legyen ez elő­ jele a jövőnek. A jövőt ne a múlt kellemetlenségei, hanem a jelen szükségletei szabályozzák; ne az elmúlt idők visszaemlékezései, hanem a jelen természetes szimpátiái, legyen a szó „Concord" jóslata a nemzetek testvériessé gének, amely szabaddá fogja tenni a világot és az önök nemzetét elsővé és legnagyobbá a szabad nemzetek

között."

* Az óriások ily szerető, humanista, testvéri párbaja valóban elragadó. A fogékony lélek csodálkozva kérdezheti saját idejének sötétségéből, milyen bámulatos kor és a végzetnek mekkora terve lehetett, hogy ilyen férfiakra kel­ lett bizni az előírt feladatok végrehajtását? Szívük és elméjük kitűnőségét bizo­ nyára legszilárdabban fejezi ki cselekedetük, hogy a messze jövendő problé781

SPEGTATOR: KOSSUTH AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN máit szinte játékosan emelték mind a kettőnek kivételes izmai. Rajtunk, akik már tudjuk, hogy Európa és Amerika politikája csakugyan összekapcsolódott és ha Amerika most nem alakítja át az Óvilág helyzetét, úgy maga is elromlik Európa miatt, éjféli borzongás fut át, ahogy két Röntgen-agy ezt a korunkig érő látását megállapítjuk. Ilyenkor megerősödik bennünk a remény, hogy a nagy emberek szokása még nem érte meg végét s az esedékes nagy feladatok szá­ mára pontosan meg fognak jelenni magasabb intésre a szükségelt nagy és ki­ tűnő „kalandorok". Érdemes-e elolvasni Balassa könyvét és tanulmányozni adatait? Megelőztük egy hosszú válasszal. Csak adatok? Talán éppen az a könyv rokonszenves vonása, hogy tulajdonképpen csak adattár, melyben az elrendezés és az össze­ kötő szálak szövése, az áthidaló magyarázat, a keret kivételével minden egyéb zsenik puszta jelentése önmagukról és hivatásukról. Nincs nagyobb gyönyörűség, mint lépten-nyomon a lángész szárnycsapásaival találkozni. SPECTATOR.

782

V A R R Ó

DEZSŐ:

V E R S E K

KÖNNYEZŐ HOLD Egy drága asztalkára küldöm, — hol csendesen az 5 parfümje száll. Ne vond el dermedt kis kezed, hogy hull a Hold nagy omló szálon, mint egy aranyos pókcsoda most szél leszek és meghimbálom. A na?y kerten hogy átoson sok fénytestű sugárpöttöm, ne sírj, ha árny ül lelkeden, elkergetem. Most fényben tántorog a rét, holdszálat sző a pléh-csatorna érzed? milyen bánat osont a holdra? PÁVASZEM SZÜLETÉSE Hét rózsaágon aludt fogant anyja a Napra jött lilomlevelen. Tüzet ivott, illatot ivott a Napra jött liliomlevelen. Magán hozta hét rózsaág szagát, nefelejts álmát, pitypang könnyűséget, páva aludt, mikor anyja hozta s szárnyára hullt két pompás pávaszem. És jött a Nap, bíbor tüzet sepert rá, burokbölcsőjét szárnnyal födte anyja. Ahogy az alvó patakra ért, a friss kavics kis lábát csókolgatta. Óvta hímes hímporát darázstól, portulákon óvta bíbora. Remegett liliom mámorától, első csodája: liliomcsoda. 783

VARRÓ DEZSŐ: VERSEK CSIGAHÁZ Nem akarok, csak csiga lenni, ne hirdessenek oszlopok, jobb kicsi ezüstúton menni, a nagy világon csak csiga lenni.

Mezők álmát beezüstözni, csiganyálból pókhálót szőni, csigamámorral vágyni társra, ketten lakni egy csigaházba.

Nem lakni fényes palotákban, csak kicsi boltos csigaházban, lassacskán jutni fel a tetőre, .csigamódra álmokat szőve.

Nem találnának sose holtan, zengne zúgna kis csigaházam s nem is tudnák, hogy csiga voltam.

JENŐKÉ Dr. Lörincz Nadrágod kékje, távoli hegyek kékje. Blúzocskád hó, nyakkendőd pávaszem, ha virág lendülne, hiszed, hogy felrepülne? Szemed kerek huncut fiúszemek. Orrod: csipkerózsák márvány hídacskáj-, fülecskédbe angyalcsengő harsan s lánc-lánc-arany-lánc a legszebb dallam. Szájacskádon könnyek a szavak, ebédnél oly jóízű a falat. Arcocskádon áll minden vonás, nem indult el az első vágy jele, huncutkásan csak Nap égette le. Kis örömök, szent örömök fehérje nem írt rá mást, csak béke. Előtted nem sírnak az őszi fák, szivecskédben még puhák az imák, karocskádra ha sűrű láz omol, nem okozza, csak karikás ostor. Szemed vágyón Holdba nem tekint fehéren, minden csak fehéren int.

784

Ferinek.

G

Ö

R

Ö

G

T

Ű

Z

I. három teherkocsit az apró mozdony könnyen vitte az elsárgult mezők között. Amikor kis kaptatóhoz ért velük, meglassúdott a futásában és reménykedve, nehézzé vált lélegzettel, szuszogósan szótagolta ki tölcsé­ res kéményen: Is-ten se-gíts, Is-ten se-gíts. Ilyképpen mégis felért a tetőre, ott megkönnyebbült sóhajjal nagy tömeg füstöt és gőzt huhogott ki magából és nekiszaladt a túlsó lejtőnek. Vígan kerepeltek lefelé a kerekei és felszabadult melléből feledékenyen tört elő: Akár segítsz, akár nem, akár segítsz, akár nem. Az első teherkocsiban, egymásradobált egyszerű bútorok között, rendesen összeállított ágyban apró öregasszony feküdt. Mellette, régi öblös karosszék­ ben, pipával a szájában kiégett szemű öregember. Meg-megpöffentette a pipá­ ját, de az izét nem érezte. Aggodalmasan nézte az öregasszonyt, aki mozdulat­ lanul feküdt az ágyban s csak néha kérdezte meg: — Hol járunk most, Gáspár? Az öregember ilyenkor megigazgatta a beteg feje alatt a párnát, reszkető térddel lépegetett a kocsi ablaka felé, a széthúzott ajtóra pillantott és duru­ zsolva hajolt a beteg fölé: — Most elhagytuk a hegyeket, édes öregem. Most már síkabb vidéken megyünk. Az öregasszony nehezen sóhajtott: — A hegyeket nem mi hagytuk el, Gáspár, hanem ők minket. Milyen borzasztó lesz nélkülük. Az öregember nem tudott mit mondani. A középen elhelyezett kis vas­ kályhához lépegetett, megigazgatta a kocsi apró ablaka felé nyúlt vékony vascsövét, a tevékenység kedvéért kinyitotta a kályha ajtaját és fadarabot dobott apró tüzes ölébe. Az ajtó nyilasánál, kifelé fordult arccal a két öreg felnőtt fia állott. Az öregember bizakodón, megnyugvó pillantással megjártatta a tekintetét rajta és a nagy nyomorúságban szinte el is mosolyodott. A beteg megint megszólalt az ágyban: — Gáspár, hallod-e? • — Igen, igen édes öregem, mit parancsolsz? — Jenő mit csinál, Gáspár? A fiú erre megmozdult az ajtóban és odalépett az anyjához: — Itt vagyok édesanyám. A vidéket néztem. Az öregasszony apró arcán meleg mosoly suhant át. A szemét nem vette le a kocsi bordázott famennyezetéről, de kis ráncos kezével oldalt tapogatott a fia felé és megfogta a kezét: — Milyen a vidék erre, Jenő? — Egészen szép, édesanyám. Sárga már ugyan minden, de nem is csoda, mert jól benn járunk az őszben. Sok, sok kukoricát és dinnyét termelnek erre, azt mondhatom. Amerre a szem ellát, kukoricaföldek mellett mentünk vagy egy negyedóráig, aztán dinnyeföldek jöttek és azoknak se volt se vége, se hossza. A dinnye indája elszáradt már, nem is sárga, hanem sötétbarna, az

A

785

DARKÓ ISTVÁN: GÖRÖGTŰZ csőben lassan el fog rothadni és azt hiszem, nagyszerű trágya lesz a jövő évi dinnyepalánták alá. Az öregasszony világosan elmosolyodott: — Hát ezt meg mar honnan tudod ilyen jól, Jenőkém? A fiú végigsimította a halántékát: — Csak úgy gondolom, édesanyám. Az öregember ijedten intett neki: Beszélj, beszélj tovább. A fiú meg­ erősítette a hangját és megsimogatta a beteg kezét: — Az alispán úr a vidéket nézegette, kilátszott az orra az ajtajuk nyila­ sán. Nem gondolom, hogy valami melegük lehet, nincs kályha a kocsijukban. Idefujta a szél a hangját, akkor azt hallottam, hogy valami ananászdinnyéről mesélt. Az öregember is a beteg fölé hajolt. Élvezettel suttogta: — A méltóságos asszony az ura nagy vadászbundájában ül egy ládán, a fűtő mondta az előbb. Egészen jól lehet vele és a masinisztával beszélgetni. Gyerekkoromban mindig masiniszta szerettem volna lenni. Érdekes az, amikor kihajol a mozdony ablakán, előre bámul, bele akármilyen szélbe, esőbe, hóba és viszi maga után a vonatot. — Nagy felelősség az, — mondta felélénkülve az öregasszony, — annyi temérdek ember sorsa van rábízva. Az öregember nevetett: — No, most csak a mi hármunk sorsát, meg az alispánét sorsát bizták rájuk. Hat embernek szól ez az egész vonat... A fűtő jókat nevet rajtuk. Az öregasszony felfigyelt: — Mért nevet a fűtő rajtuk, Gáspár? Mit mondasz? — Azon nevet, hogy az alispán a lányával és a páva-feleségével a fűtet­ len marhavaggonban kuporog, mint akármelyik közönséges szegény ember. — Azon nincs mit nevetni, Gáspár. Az öregember elszégyelte magát és megint a kályhával kezdett foglala­ toskodni. Az öregasszony a fiához szólt: — Jenőkém, mondanék neked valamit, ha nem haragszol meg. — Tessék, édesanyám, tessék, már hogy haragudnék, bármit mond is. — Ha megállunk valahol, a legközelebbi állomáson, szállj le, menj oda az alispán urékhoz és mondd meg nekik, hogy ha nagyon fáznak, jöjjenek át hozzánk. Egészen mindegy, hogy ebben a marhavaggonban utaznak, vagy amabban. A fiú a tenyerébe fogta a homlokát és megint a halántékát dörzsölte. Ijedt, fekete szemmel nézett az anyjára és kínnal akart szólni, mert a beteg­ gel nem szabad ellenkezni s ebben a helyzetben különösképpen teljesíteni akarta az édesanyja kívánságát: — Ha kívánod, édesanyám, átmehetek... Az öregember, jóságtól gyötrötten, megint az ágy mellett termett: — Amálí, ez igazán szép gondolat. Ez igazán rád v a l l . . . Én fogok átmenni a méltóságos urékhoz és én hívom át őket, hadd lássák, hogy mi átérezzűk a közös sorsot, Amáli. Mi igenis átérezzűk azt, hogy velüík ugyanaz történt, mint velünk . . . majdnem. Szinte végszóra a vonat lassítani kezdett és váltón zökkent. Az öreg lel­ kesülten az ajtóhoz topogott, csikorgó kerekeken járó ajtaját félrehúzta és kilesett a nyilason: 786

DARKÓ ISTVÁN: GÖRÖGTŰZ — No lám, éppen egy kis állomás. Most átmegyek és meginvitálom őket. Háttal fordult a kitárt ajtónak és leereszkedő gyerek módjára két kezét a padlóra támasztva, lekecmergétt a kocsiból. Az öregasszony egészen fel­ élénkült a gondolattól. Félig felült az ágyban, a fia a nagy párnával feltá­ masztotta a hátát. — Rakj a tűzre még, Jenőkém, ne fázzanak a kedves vendégek. Igaz, hogy nem fogadjuk őket valami díszesen, dehát ők sokkal nagyobbat zuhan­ tak, mint mi, szegények. Be fogják látni... Közös sorsban vagyunk... A fiú megváltozott mozdulatokkal teljesítette anyja parancsát. Megtömte az apró kályhát, a kocsi két oldalán zsúfoltan álló bútorok tetejéről székeket szedett le és a kályha köré, a szűkös férőhelyre rakta félkörbe. Az öregember feje megjelent a kocsi ajtajában: — Jönnek, édes öregem, jönnek. Nagyon szívesen fogadták a meghívást. A csepp öregasszony felélénkülve bólintott feléje. Feljebb dobta törődött testét az ágyon s így, félig ülő helyzetben lesett az ajtó felé. Fiának is intett s jókedvű mosoly kíséretében a füléhez kapta a kezét. Hátramutogatott, a vonat másik két kocsija felé, ahonnan közeledő hangok igyekeztek feléjük. A teherkocsi ajtajában az öregember bólogató feje hívogatta szívesen a hangok tulajdonosait. II. Az alispán nehezen kapaszkodott fel az ajtóhoz támasztott falépcsőn. Köhögve nevetett és lenyúlt a felesége után. Mindketten fent voltak már, a keszeg, kecskeszakállas, cvikkeres férfi és nagynövésfi, molett felesége, amikor megfordultak és megpillantották az ágy csíkos dunnái között a kicsi beteget. A kocsi félhomályában hunyorgó szemmel bámultak rá. A férfi leszegett fejjel nézett ki a cvikkere mögül és segítő mozdulattal még mindig karjánál fogva tartotta a feleségét. A fiú előlépett a butortorlasz mögül: — Kezeit csókolom, Isten hozta, méltóságos uram. Különös fogadtatás, ugyebár... édesanyám betegen fekszik. Az izgalmak ágyba döntötték, de egyébként is beteges szegényke. Szüleim azt gondolták, hogy áthívjuk önöket, mert nekünk mégis van kályhánk, amicsodás, önök pedig fagyoskodásra vol­ nának kényszerítve egész éjszakán át. A nagy szőke asszony érdeklődéssel nézett szét: — Mikor is érkezünk meg, Tibor? A férje szolgálatkészen felelte: —• Reggel hatkor, kérlek szépen. Addig még teljes tizennégy órát utazunk, helyesebben ácsorgunk. Ez a mi express vonatunk elragadó jelenség. Odafordult az ágyban fekvőhöz: — Hja, hja, asszonyom, üdvözlöm önt és köszönettel vettük szives meg­ hívásukat. Ki hitte volna, hogy a körülmények folytán így kerülünk össze!... Barátságosan kezet fogtak az öregasszonnyal, akit ez a közvetlenség vég­ képpen felvillanyozott. Könnyes szeme megcsillant és feltámaszkodva, jólélekkel, melegen integetett az alispánéknak: — Ne vessék meg szerény... Az jött a szájára, hogy: hajlékunkat. Aprót nevetett és gyerekesen rán­ gatta meg keskeny vállát: 787

DARKÓ ISTVÁN: GÖRÖGTŰZ — Most majdnem azt mondtam, hogy ne vessék meg szerény hajlékun­ kat. Istenem, hajlék!... Az embernek bizony elfacsarodik a szive... De az Isten korbácsa alól senki sem térhet k i . . . Méltóztassanak helyet foglalni a kályha mellett, ott jó meleg lesz. Jenőkém, édes fiam, készíts székeket. A puhább ebédlőszékeket tedd oda az uraságoknak. A fiú zavartan szedte össze az összedobált bútorok közül a régimódi, pár­ nás ülésű, fahátú székeket. A vendégek megotthonosodva ültek le a pattogó apró kályha mellé. Az öregember is megérkezett, öreges udvariassággal kisérte fel az ajtóba az alispánék magas növésű, karcsú lányát. Ez testhez álló szürke sportruhában ugrott be az ajtón és csengő hangon köszönt: — Jó estét kívánok. A bácsiék nagyon kedvesek. Ugye milyen kedvesek, mama? Már majdnem megfagytam abban a mozgó istállóban. Ez itt valóságos szoba a mi kocsinkhoz képest. Milyen jó meleg van. Apa, te is betétethettél volna kályhát. Az alispán nevetett: — Az én ügyem túlságos gyorsan nyert elintézést. A lány élénken, gyorsan beszélt: — No, itt mégis melegebb lesz. Itt nagyon j ó . . . Szivesen fordult az öregasszony felé, aki csodálkozó szemmel itta be a szép fiatal teremtés beszédét. — Kedves néni, én Jenőt már ismerem. Mi tulajdonképpen együtt jár­ tunk a gimnáziumba Vágbányán. Kezet fogott a fiúval és jókedvűen rázogatta a kezét. Szembefordulva néztek egymásra. A fiú hirtelen a székeket kezdte rendezgetni a kályha mellett és helyet mutatott a lánynak. Mindnyájan a nekivörösödött kiskályha mellett ültek már. Az alispán és a puha, nagy szőke asszony egészen közei a meleget ontó alkalmatossághoz, az öregember kicsit hátrább. Egyik oldalon utat hagy­ tak az ágyban fekvő felé. A lány is leült széles mozdulattal és összedörzsölt kézzel melegedett. Lehúzta finom keztyűit, fehér, vékony és mégis erőt mutató ujjait a tüz felé zongoráztatta. A fiú hátrább ült le tőlük, a felraktározott bútorok szélén álló ládára. Az öregember meggyújtotta a mennyezetről dróton lefüggő lámpát és behúzta a kocsi csikorgó ajtaját. — önök itt egészen berendezkedtek, — mondta az alispánná szerény hangon. Az öregember készségesen magyarázta: — Kénytelenek voltunk vele, méltóságos asszony. Már napok óta várjuk az indulást, mi már öt napja lakunk a vaggonban. Az alispán vigasztaló hangsúllyal kezdett beszélni. Kissé olyan módon tár­ salgott, mintha szónokolna és olyan jelentőséggel, mint aki ahhoz van szokva, hogy sokan és figyelemmel hallgassák. — Kérem, én már mindezeken a dolgokon, amelyek mostanában esőstől rohantak meg bennünket, nem csodálkozom. Egyébként én is ismerem önöket otthonról... Az öregasszony felé fordult, aki az ágyból kihajolva élvezettel hallgatta a beszélgetést. — Kedves férjét ismerem, noha csak abból a távolságból, amelyben élni kénytelenek voltunk. Az adónál volt alkalmazva, ha nem tévedek. Az öregember sóhajtva felelte: 788

DARKÓ ISTVÁN: GÖRÖGTŰZ — Húsz évig, igenis. AdÓtiszt voltam Vágbányán. — Igen, hiszen az uccáról köszönő viszonyban voltunk. Hát kérem, most eljöttünk onnan... Szomorú, de így van. Az ember az évek hosszú során át lassan megszokik egy környezetet, ott jóban és rosszban becsületesen végzi a mindennapi dolgát, ismer minden követ a járdán, minden embert a városban, megszereti a környező hegyeket és kirándulóhelyeket, már már azt hiszi, hogy a Kálvária túlsó oldalába viszik majd ki egyszer, ha vége mindennek. Ügy él ott, mint a beplántált növény, gyökeret eresztve és beerősödve a talajba, s akkor jön egy vihar, kitépi és messzire dobja. Az öregasszony felsírt a csíkos párnák között: — Én ott is születtem, kérem szépen, az édesapám bányatiszt volt az államnál. — Ügy van asszonyom, még súlyosbító körülményt is bőven találhatunk. Csakhogy az ember büszkén él és egy kicsit szerényebben végzi. Néha még meg is gyorsítják a szerénysége eljövetelét... Lehajolt a kályha elé, ahová apróra vágott fa volt gyűjtve tüzelésre, felmarkolt néhány darabot közülük, kinyitotta a kályha rosszul záró pléhajtaját és a tűzre dobta a marék fát. Az öregember a válla fölött hozzá hajolt és puhán suttogó bizalommal kérdezte: — Hogy hogy ilyen gyorsan kellett eljönnie, alispán úr? — Annak rövid a sora, kedves barátom. Engem, nem tudom miért, nem akartak kiutasítani olyan egyszerűen, mint másokat, mint például magukat is. De engem megviselt ez a helyzet. Felmentem a Tátrába üdülni, négy hét alatt összeszedtem magamat és akkor egy napon, még a kúrám befejezése előtt, hazautaztam. Felmentem az utódomhoz és bejelentettem, hogy el akarok menni. Két vaggont tudtam csak kapni, abba berakattam a holminkat. A két vaggon egy hétig állt a mellékvágányon, mi meg az ismerőseinknél laktunk. Akkor bementem a vasúti elöljárósághoz és kértem, hogy azonnal vigyenek ki. Csak kiutasításra, mondta ez az ember. Megszereztem a kiutasítást, akkor várni kellett volna, amig összeáll egy egész vonat a kikoltözőkből. Megint utána kellett járnom, hogy ezt ne kelljen mevárnom. Magukat vettük be a karavánba aztán egyedül, kaptunk egy kávédarálót s most döcögünk az ismeretlenségbe. — Az embernek lassan elapadnak a könnyei, — mondta az öregember. — Igen és akkor egyeszerre tisztábban kezd l á t n i . . . Sok dolog tisztá­ zódik aztán, mert az ember csak a bajban, a szenvedések között látja magát és embertársait egészen olyanoknak, amilyenek azok a valóságban. — Apácskám, magának igaza van, — szólt közbe a karcsú lány és a fiúra nézett. Ez szemben ült vele, a hallgató háttérben és szorongva figyelt és hallgatott. Az alispán felélénkült és még bátrabban lépett előre gondolatai útján: — No persze, hát ha ez a nagy baj nem szakad ránk, megismerkedtünk volna-e valaha is magukkal, asszonyom? Kedves férjétől engem egy világ választott el azelőtt, elmosódott körvonalú, az emlékek távlatába tolt régi világ. Bizonyára nem mondhattam volna neki azelőtt azt, hogy semmi lénye­ ges különbség nincs közöttünk, hogy mindnyájan egyforma emberek vagyunk, csak éppen én szerencsésebb életkörülmények között, mint t e . . . Mondhattam volna én azt az én kedves barátomnak azelőtt, hogy szervusz?!... 789

DARKÓ ISTVÁN: GÖRÖGTŰZ Körülnézett a kályha körül ülőkön és az öregember vállára tette a kezét. Meghatódva nézett hol a feleségére, hol az öregemberre. Hirtelen a lányához

fordult: — Most megértem az egyetemi hóbortjaidat is, E s z t e r . . . Az élet, igen, az egészen más, mint a róla alkotott fogalmaink. Ezeknek a fogalmaknak a leple néha, nagy bajokban, csapásokban lehull és akkor az ember meglátja alatta a mezítlen valóságot. Megmarkolta az öregember kezét és táncoló szájjal feléje suttogott. Mind­ nyájan meghatódva figyelték, öklével aztán megdörzsölte a szemét és buzdítóan fordult hallgató feleségéhez: — N e búsuljon kedves. Áthozzuk a nyugágyat, azt szerencsére elől hagy­ tuk és itt, ebben a jó melegben, Gáspár barátoméknál fogunk éccakázni. Maga szaladt le és a fiú segítségével áthozta a nyugágyat, a takarókat és néhány szükséges holmit. Kabátokat hármuk számára, párnát a felesége feje alá, nagybundát, amelyet a nyugágyra terített. A nagy szőke asszony fáradtan hevert végig a kinyitott ágyon, közel a beteg ágya mellett. Egy darabig forgott és sóhajtozott, a férfiak beszélgetését, a cammogó vonat ütemeit hallgatta, aztán tagjait és belsejét jótékony meleg járta át, a csöndesen pihegő öregasszony felé fordult és halkan megszólította. Élénk beszélgetésbe merültek, suttogva, hogy a férfiakat ne zavarjak. Fontoskodva tekintgettek a gyerekeik felé, mint két édesanya, aki gyerekeikben közös beszédtárgyat talált. Az alispán hangja néha áttört a kerekek zaján: — Azt mondom én neked, Gáspár, hogy megérdemeltük a sorsunkat. Én mondom n e k e d . . . — Igazad van, méltóságos uram, tökéletesen igazad van. Az öregember boldog hangon bizalmaskodott vissza: Az éjszaka gyorsabb iramban szaladt szembe a vonatnak. A beszélgetők elcsendesedtek és a tűz táncoló sugarait nézték a kocsi deszkafalain. Az alispán a vadászbundáját a karosszékbe tette, azon pihent hátraejtett fejjel és éjfél felé elszenderedtek. III. A lány egy percig se hunyta be a szemét. Széket tett az ajtó keskeny réséhez és azon lesett ki a hűvös őszi éjszakába. A csöpp mozdony köhögését hallgatta, röpködő szikráit nézegette s az egyszerű utazás a mozgalmak nélküli éjben, a kaotikus nappalok után, megejtette őt. A fiú a ládák tetejére kapaszkodott, poros tetejű szekrényre támasztotta a könyökét és a másik oldalon, a magasan lévő csepp ablakon át szintén az eltünedező sötétséget leste. Ennek a szekrénynek a tetején gyerekkorában apró játékait tartotta. Most poros szélén, a felső párkánya alá félig becsúszva kemény papirból kivágott színes katonafigurát talált, vagy öt darabot. Apró emberke volt, amikor ezekkel a papirkatonákkal játszadozott. Most a váratlan találkozásnak felszisszenve megörült. A katonákat az ablak párkányára rakta, aztán elfacsarodott szívvel egyenkint kiengedte őket az ablakon. — Jenő! — szólt feléje a lány hangja a másik oldalról. — Mi tetszik, Eszter? — Jöjjön ide egy kicsit. Beszélgessünk. Még egy szót sem szóltunk egy­ máshoz. 790

fiARKÓ ISTVÁN: GÖRÖGTŰZ A fiú lelépett a ládákról, az ócska bútorok kopottas társaságából és a leányhoz közeledett. A himbálózó petróleumlámpából éppen kifogyott a láng tápláléka. Szürke sötétség terjengett a porszagú levegőben. Állott, meleg szövetébe az ajtó nyilasán át behasíott az éjszaka hideg kése. Leültek egymás mellé és egymás fehéren világító arcát kutatták. A lány kerekded arca közel került a fiúéhoz: — Mikor beszéltem én magával utoljára, Jenő? — Még a háború alatt egyszer, Eszter. Emlékszik? A lány hangja bátortalanul csengett: — Ne haragudjon, de bizony nem emlékszem. — Látja, hát így vagyunk... Egyszer menetszázadot kisért ki az állo­ másra, én őrmester voltam abban a menetszázadban. Maga virágot osztott a katonáknak és nekem is adott egy szallagot és két szál szekfüt. Akkor azt mondta, hogy viszontlátásra. Most már emlékszik? Hallgattak és egymás száját figyelték. A lány azt szerette volna felelni, hogy már emlékszik, de nem tudta hazugságra kényszeríteni magát. , — Nem. Hiába!... Nem emlékszem. A fiú huzakodva nevetett: — Mekkora szenvedéssel mondja ezt. Hát ebben, én úgy találom, semmi sincs. Nem emlékszik, nem is emlékezhetik. A többi megyei úrihölggyel együtt virágot osztott a katonáknak és most igazán nem köteles mindazoknak az arcára emlékezni, akiknek adott a virágjából. — Ebben igaza van. De magát már az iskolából is ismertem, most ahogy megláttam, rögtön emlékeztem magára. Csodálom. Mindig azzal hencegtem, hogy milyen jól emlékszem az arcokra. Akit egyszer megláttam az életben, másodszor holtbizonyosan felismerem. — Igen, de egy szürke katona a sok között... — Az lehet az oka, tényleg... És mért volt őrmester? Egyszerű őrmester volt? A fiú megint a homlokához tapogatott. — Igen, mert mi a gimnáziumba csak a hatodik osztályig jártunk együtt. Akkor én ipariskolába kerültem. Mégis jól emlékszik, hogy együtt jártunk. Persze, én azóta köszönni sem mertem magának. A leány bátorítóan nevetett: — Ugyan! Ezt nem is gondolhatja komolyan. A fiú mélyet lélegzett és közelebb hajolt a leányhoz. Ruhája és haja erős, üde illata megütötte az orrát. Beszívta, mint a cigaretta füstjét. Kábultan bámult a sötét körvonalú, karcsú leányra. Kezével a homlokát tapogatta és gyorsan folytatta: — Csak most mondja azt, hogy ezt nem gondolhatom komolyan. Ennek a furcsa, váratlan helyzetnek az igézete alatt, amelyben most vagyunk. Az édesapja is így beszélgetett az apámmal, látta? Neki igaza volt, a vihar fel­ kapott minket, különböző értékű növényeit a vágbányai vegetációnak és egy tölcsérben egymáshoz csapva röpített fel az ismeretlen magasba. Most így van, ezt nem tagadom. Azért ülünk itt egymás mellett, ebben a lehetetlen vasúti kocsiban, amelyben azelőtt, ne haragudjon, csak mészárszékre szánt katonákat és barmokat hordtak. Gondolja el azonban azt, hogy akárcsak az uccán is szóba állhatott volna-e velem azelőtt, amig mindez nem történt?! . . . 791

DARKÓ ISTVÁN: GÖRÖGTŰZ A lány fölizgatott hangon tiltakozott: — Miért ne?! Ezt nagyon is el tudom képzelni. Azért, mert a valóságban erre tényleg nem volt alkalmunk, nem hiheti, hogy ennek valami komolyabb akadálya lehetett volna. — Nagyon is elképzelem. Mást ne mondjak, társadalmi akadálya. Kedves magától, hogy így tiltakozik, de ezt megint csak a helyzet szülte. Maga, Eszter, velem igenis nem társaloghatott azelőtt, mert maga az alispán úr lánya volt, aki nem állhatott szóba egy ilyen elektrotechnikussal, mint én vagyok. Nem tudom, mit szóltak volna ahhoz a tiszt urak, akik magát kisérgették. Vagy az édesapja hivatalából való tisztviselők. Én, mivel nem tanulhattam végig a gimnáziumban, szerelőládikával a nyakamban kerestem a kenyeremet. A lány keze megmozdult és megfogta a fiú kezét. Gyöngéden megszorí­ totta és közelebb hajolt hozzá: — Lehet, hogy maga csak elektrotechnikus, ládikóval a v á l l á n . . . — Igen s ez a leglényegesebb az életemben. Ez is olyan lepel, mint ami­ lyenről az édesapja beszélt. A lány hangja felujjongott: — Igen, de az apám azt is mondta, hogy ez a lepel néha, nagy szenve­ dések és emberi bajok idején leszakad az emberről és alatta meglátszik mezitlenül olyannak és annak, amilyen és aki. A fiú higgadt mosollyal próbált még ellenkezni: — N o igen, de nálam éppen ez a baj. Az én leplem alatt nincs semmi lényegesen elütő attól, ami a lepellel együtt vagyok. Nem mondom, talán egy kis sértődöttség az élettel szemben, hogy nem tanulhattam végig és nem lehet­ tem okleveles, elfogadott úriember... de más már alig! A leány hirtelen felállt. Kézen rántotta maga után a fiút, együtt odaálttak az ajtóhoz, szélesebb résre nyitották és kibámultak a sötét világba. A mozdony­ fűtő kinyitotta a kazánt és szenet lapátolt a tűzre. Vastag kévében sötétvörös fény lobbant ki a sötétbe és elöntötte a kettejük arcát. A leány reszkető szájjal fordult a fiú felé: — Az édesapám nagyon gőgös ember volt, tudja azt, Jenő? — Igen, gyakran mondták ezt róla. — Ma, amikor ide átjöttünk magukhoz, mégis meg tudott szégyeníteni engem az okoskodásával. Meglátta a hiú és álszínes lepel alatt a valóságot, összebarátkozott a maga édesapjával, hallotta, hogy beszélgettek egész este? — Igen, halottam. De ne haragudjon, (kedves Eszter, azt hiszem hogy mindez hangulat dolga. A leány hátra fordult és egymás mellé tette a két széket. Maga mellé húzta a fiút és belehajolt a fülébe. Forró szájjal suttogott neki: — Sokszor egy nap, egy pillanat is elég, hogy minden megváltozzék az ember körül, sőt magában az emberben is. Meg vagyok győződve, hogy apám­ mal is, velem is ilyesvalami, ilyen nagy változás történt az elmúlt napokban, méginkább az elmúlt ó r á k b a n . . . O t t ültünk a hideg bútorok, az összedobáltságukban komikussá vált, díszes faragott lim-lom között, amely alig fért el a két vaggonban. Apám az egyiket felnyíttatta, kidobáltatott néhány konyha­ bútort, hogy beülhessünk a helyükbe. Mert ő is úgy akart eltávozni, mint a többiek. — Mint mi, ugye? 793

DARKÓ ISTVÁN: GÖRÖGTŰZ — Igen. Ott kuporogtunk és amikor a vonat elindult, nyomorultul bőgni kezdtünk... Nemsokára maguk áthivattak és akkor kezdődött... Elhallgatott és előremeredve várt. A fiú átfogta a vállát és a hajába hajolt: — Mondja tovább. Mondja! Mi kezdődött? — Nehéz elmondanom. Amikor felkapaszkodtunk ide magukhoz, és meg­ láttam az ágyban a beteg nénit és magát, aztán hallottam apám beszédét és jobban megnéztem a maga drága édesapját, egyszerre megfordult bennem a szív és a lélek, vagy ahogy belső gondolkozását és érzését az ember tökéletlenül nevezni szokta. Egész este a sírás fojtogatott és néha már majdnem a nyakába borultam... — Kinek? Nekem? — Mért kérdi?... Amig még beszélni tudok, megmondom hogy lepel nélkül, két őszinte, mezítlen ember mindig megértheti egymást... akármilyen különbség volt is köztük, amig felöltözve jártak . . . Egymásra hajoltak és megcsókolták egymást. Az apró mozdony kemé­ nyen kezdett küzdeni egy kaptatóval. Heves szikrákat szórt ki pöfékelő torkán. — Jajj> — mondta a leány, — egy szikra repült a szemembe. A fiú aggodalmasan hajolt hozzá és csókjaival borogatta a szemét. Átka­ rolták egymást és nevető, éneklő bensejük ritmikusan kisérte a vonat katto­ gását. Felálltak, kibámultak a derengő reggelbe, megint leültek egymás mellé, e gy gyalulatlan ládára és megértően suttogtak egymással. — Mit csinálunk aztán, ha megérkezünk? — kérdezte megint aggodal­ masan a fiú. — Egymás kezét fogjuk mindig, — biztatta a lány. Lágyan simogatta a fiú haját és behunyt szemmel, boldogan csodálkozott magán. Ilyen hevesen kitörő, átmelegítő érzést még nem érzett senki iránt. — Nem baj, hogy egyszerű mesterember vagyok? — kérdezte mosolyogva a fiú. — Hogy volna, kis csacsi? Majd csak megleszünk valahogy... Nagyobb meszaliánsz is előfordult már a világon. A fiút a boldog, meleg hullámok egészen elborították. Semmi akadályt sem látott már, hogy ezt a szép, magas, igézetes leányt egész életével szerethesse. Felugrott és bolondul kezdett járkálni a kocsi szűk belsejében. Kint a reggel derengett, a szendergők a szemüket dörzsölték, ö még mindig talált alkalmat, hogy a leány fülébe súgja: — Enyim vagy mindenem, enyim vagy? A leány fáradtan mosolygott és bólintott feléje. Az öregek felébredtek, rosszkedvűen hallgatott a nagy szőke asszony a hevenyészett ágyon s a beteg a tollas párnák között még behunyt szemmel feküdt. — Ejnye, — -ugrott talpra az alispán, — hol járunk? Kitekintett a félrehúzott ajtón s a közelben magastornyú várost pillan­ tott meg. — Nézzétek már, hiszen itt vagyunk, mindjárt megérkezünk. A mozdony, végső erejét megfeszítve, beszaladt az állomásra. A beteg kivételével mindnyájan leszálltak és átsegítették az alispánék holmiját a kocsi­ jukba. A fiú fénylő szemmel leste a leányt és elkapni igyekezett a tekintetét. 51

793

DÁRKÓ ISTVÁN: GÖROGTtfó öves sportkabátját Eszter összehúzta magán és fázósan álldogált a vonat mel­ lett. Egyszer nézett csak a fiúra, távolban úszó tekintettel. A fiú arra magya­ rázta azt, hogy ügyesen tartja magát ahhoz a megállapodáshoz, hogy a fölös­ leges nehézségek elkerülése végett egyelőre eltitkolják az érzéseiket. Az alispán bent járt az állomásépületben, most nevetgélve jött ki, két oldalán két hajlongó, aranygalléros hivatalnokkal. — Az urak már tudták, hogy jövünk, — fordult a felesége felé, — Pityuék is mindjárt itt lesznek. A hideg perron felől most nagy csapat fiatalember rohant feléjük. Két katonatiszt is volt köztük, ezek körülfogták Esztert és hajbókolva kérdezős­ ködtek tőle. — Parancsoljatok, édes bátyám, itt vár a kocsi az állomás előtt, bevi­ szünk titeket melegedni hozzánk, — hajlongott egy jóképű, vadászkalapos ember az alispán előtt. Megindultak a perron felé. Az alispán előreintette őket és hátrálépett a vonat felé. Két kezét nyújtotta az öregembernek és szónoklós hangján, jelentő­ ségteljesen mondta: — Igazán leköteleztek önök... kimondhatatlanul köszönöm . . . Kedves nejének adja át üdvözletemet és egészségi állapotának javulását célzó jókíván­ ságainkat. Nem akarjuk zavarni őt. Megfogta a fiú kezét is és ezt monta neki: — Alászolgája. A leány tétován állt a tisztek és a vadászruhások között. Egy pillanatig elvörösödve nézte a gallérnélküli, kopott munkásruhában álldogáló fiút. Bi­ zonytalanul inteni próbált a társaságnak, hogy bemutassa nekik, de azok, hogy az alispán elvégezte a bucsuzkodást, elragadták magukkal. A fiú még látta, hogy az állomás előtt kocsira ülnek és két fekete jó ló elröpíti a fiatalemberek között szorongó karcsú alakot. Olyan zajjal vitték, hogy talán akkor sem nézhetett volna vissza, ha akart volna. A fiú feltámolygott a vasúti kocsiba. Az apró mozdony elvitte előlük az alispánék két kocsiját, aztán visszajött értük és messzire szaladt velük, az állomáson túl, ahol barakkokból álló városrész kezdődött. Itt már hosszú sor lakott teherkocsi piroslott a mellékvágányon. Az öregember odalépett a fiúhoz: — Mi bajod van, Jenő? Mi történt? Maga felé fordította a fiú fejét és haragosan mondta ezt: — Jegyezd meg, édes fiam, hogy reggel az ember felöltözik, fölszedi magára azt a bizonyos leplet és akkor egészen másként kell viselkednie, mint enélkül a lepel... vagy micsoda nélkül, éjszaka. A fiú rászakadt az apja vállára és megrázkódó vállal, elfojtott sírással bólogatott. Apja a feje fölött megnyugtatóan intett riadt édesanyjának, aki tágranyiit szemmel ült fel az ágyban és apró kezeit tördelte. A fiú, mint aki föllobanó, szép nagy piros és színes görögtűzi láng kápráztatott el, hiába nyi­ togatta a szemét, nem látott semmit. DARKÓ

794

ISTVÁN.

L C

BRÁTÍANU (1864—1927)

ánescu kolozsvári egyetemi tanár testes könyvet írt az új Románia leg­ nevezetesebb államférf iáról, akinek neve kétségkívül elválaszthatatlanul össze van forrva Románia -újabb történetével. Aminthogy össze van forrva ezzel a Brátíanu név egyáltalán. A családnak mindkét tagja: az idősebb és az ifjabb Ion Brátíanu nevezetes tettekkel írták be nevűket az ország történetébe. Az idősebb Brátíanu nevéhez fűződik a Hohenzollern dinasztiának az ország trónjára ültetése és Románia függetlenségének elismertetése a berlini kongreszszuson. Az ifjabb vezeti az országot a világháború forgatagában, beavatkozik abba a kedvező alkalom elérkeztével és miután a béketárgyaláson makacs eréllyel képviselte az ország érdekeit, megvalósítja a régi területi reményeket. Majd lerakja a háború utáni új Románia alapjait az új alkotmánnyal, az álta­ lános választójoggal és a földreformmal. Mindenesetre olyan teljesítmények, amelyeknél nagyobbat egyetlen román államférfi sem vitt véghez. Brátíanu Ion, az idősebb, negyven éven át, 1848-tól 1888-ig, küzdött nemzete felvirágoztatásáért. Cuza és Károly alatt több ízben volt miniszter, ö volt a pártvezér, ha nem is volt miniszterelnök, míg aztán 1876. évi minisz­ terelnöksége, amely tízenkét évig tartott, a liberális párt elismert vezérévé tette. 1891-ben bekövetkezett halála után Sturdza lesz a párt elnöke, aki három ízben miniszterelnök. Második kormányában (1897—1899) már ott van a fiatal Brátíanu is, mint a közmunkák minisztere, hogy azután három évtizeden át le ne tűnjön az első sorban szereplő román politikusok pódiumáról. Ez a férfiú, aki harminchárom éves korában már a miniszteri székben ül, hogy aztán ismételten mint kormányelnök és állandóan mint egy nagy párt feje tizennyolc éven át úgyszólván állandóan kezében tartsa a politikai hatal­ mat, nem mindennapi jelenség. Nagy nevet vett át örökségül, de tehetségei birtokában nem nehéz örökség ez neki. Nem úgy indult, hogy politikus legyen. De alighogy hazatér 1889-ben, huszonöt éves korában Parisból és mérnöki diplomájával a román államvasutak szolgálatába lép, már érdeklik az ország problémái. 1895-ben képviselőnek választják meg és három év múlva miniszter a Sturdza-kormányban. Ebben az időben történt, hogy a Sturdza-kormányt egyenesen hazaárulással vádolták meg amiatt, hogy Károly király és Erzsébet királynénak 1897. évi budapesti látogatása alkalmával azok közt, akik román kitüntetést kaptak, ott volt a Memorandum-perben közvádlóként szerepelt Jeszenszky is, aki akkor a Bánffy Dezső által létesített nemzetiségi osztály­ nak volt a vezetője a miniszterelnökségen. De támadták a Sturdza-kormányt amiatt a magatartása miatt is, melyet a brassói román iskoláknak a román kormány által való segélyezése kérdésében tanúsított. Brátíanu a liberális párt­ nak egy bukaresti gyűlésén erélyes hangon ítélte el az ellenzéket, amely a belső pártharcokat nemzetközi térre akarja átvinni. A következő Cantacuzino-féle konzervatív kormány alatt Brátíanu mint liberális harmadmagával kerül a kamarába és nagyon élénk ellenzéki tevékeny­ séget fejt ki. Kikel az ellen, hogy a Vaskapu ügyében Ausztria-Magyarország

B

51*

795

BALOGH ARTHÜR: I. C. BRATIANÜ szerepe sérti a román nemzet presztízsét. Ismét szőnyegre kerül a brassói román iskolák ügye is. Brátianu ismét megvédi a Sturdza-kormánynak ebbeli maga­ tartását. Kikel az. ellen, hogy míg a Sturdza-kormány az ezen iskoláknak adott évi segélyt a nagyszebeni görögkeleti metropolita kezéhez kívánta jut­ tatni, a Cantacuzino-kormány javaslata szerint ez az évi segély a budapesti központi állampénztárba fizettetnék. Hogy akkor ez a kérdés egyáltalán fel­ merülhetett és azt nyilt parlamenti üléseken lehetett tárgyalni, eléggé mutatja, milyen másként fogták fsl akkor a nemzetiségi kérdést. Erős ellenzéki szerepét folytatja a konzervatív Carp következő kormánya alatt is, amely azonban hét és fél hónap után ismét egy liberális Sturdza-kabinetnek ad helyet. Ebben Brátianu ismét a közmunkaügyi tárcát veszi át és a kormánynak 1902 júliusá­ ban bekövetkezett átalakításakor a külügyek vezetője lesz. Ismét konzervatív kormány következik s a liberális párt új útra lép. Fel­ karolja a paraszt kérdést. Ezt az új orientációt Brátianu 1905 januárjában nagy beszédben fejti ki. Éles szeme a jövőbe látott, mert a következő év tava­ szán Moldova északi részében lángot vet a parasztság elégedetlensége a birto­ kosokkal szemben és csakhamar az ország egyéb részeire is elterjed. A paraszt­ mozgalom megbuktatja a Cantacuzino-kormányt. Ismét Sturdza-féle liberális kormány alakul, ebben Brátianu a belügyi tárcát veszi át. Tizenhárom éve szerepelt akkor már a politikában. De, bár tehetségét elismerték, meg kellett elégednie a szakminiszterséggel és a pártelnökséget sem érhette el. De Sturdza visszavonul és 1908 december 27-én Brátínu lesz a kormány elnöké. Csak­ hamar a liberális párt bukaresti kongresszusa megválasztja a párt elnökének is. Annak az új programmnak megvalósításával azonban, melyet a párt 1911 januárjában tett közzé, várnia kellett, mert két évi kormányzás után Brátianu 1910 decemberében visszavonul, a konzervativ-junimista Carpnak adva át helyét. Az új liberális programm a belügyi reformok egész sorozatát foglalja magában. Közbe jön a Balkán-háború. Ennek befejeztével Brátianu a párt 1913 október 20-iki kongresszusán fejti ki a sürgősen megvalósítandó refor­ mokat. A román paraszt megtette kötelességét a háborúban. Fel kell őt emelni és megteremteni mennél szélesebb körű szolidaritását az állammal. Tehát agrár­ reform és egyetlen választó kollégium. 1914 január 2-án már ismét Brátianu van kormányon. Június 5-én összeül az alkotmányozó parlament és júliusban kitör a világháború. Most Brátianu politikai pályájának egészen új időszaka kezdődik, amelyben — mint alább megmutatjuk — valóságos diplomáciai mesterművet produkál és abba az ő sajátos politikai egyéniségének összes vonásait beleviszi. 1918-ban lemond a bukaresti béke miatt, de ugyanazon év szeptemberében már ismét kormányon van. A következő évben ismét lemond a békekonferencia miatt és 1922 január­ jában ismét kormányra kerül, hogy még négy évig vezesse az államügyeket. 1926-ban ismét lemond, de 1927 júniusában még egyszer hatalomra kerül, ezúttal utoljára, mert a következő év november 24-én rövid betegség hirtelen véget vet nagy eseményekben részes életének. Hogy Brátianu négy izben volt miniszter és öt izben a kormány elnöke, ez csak külső kerete annak a jelentős tevékenységnek, amelyet kifejtett s amelyet bírálni lehet nemcsak az ellentétes pártállás, politikai elgondolás, ha­ nem az államférfi abszolút követelményeinek szemszögéből is, de amely két­ ségtelen fogyatkozásai mellett is nem mindennapi kiválóságról tett tanúságot. 796

BALOGH ARTHUR: I. C. BRATIANU Habozás nélkül el kell ismerni, még legnagyobb politikai ellenfeleinek is, hogy az államférfinak nem egy lényeges kellékével teljes mértékben rendelke­ zett. Meg volt benne első sorban az, hogy határozott célokat tudott kitűzni magának, programmot alkotni. Azt is bizonyos alappal mondották a Brátianu által vezetett liberálisok, hogy határozott programmjuk csak nekik van. Meg­ volt benne az államférfinak az a másik fontos kelléke is, hogy kitűzött céljait vasakarattal igyekezett és tudta is keresztülvinni. Lustának mondották. Ez a látszólagos lustaság azonban valójában csak az alkalomnak, időszerűségnek várása volt. Szívós akaratát éreztette mindenkivel, minden irányban. Ahol lehetett egészen a diktátori allűrökig. Azt a megítélést, melyet politikai pályá­ jának kezdetén formáltak róla, hogy tartózkodik minden erőszakosságtól, pá­ lyája későbbi folyamán bajos volna róla fenntartani. A szívós akarás az abszo­ lút államférfiúi jellemnek feltétlen deziderátuma. A makacsság azonban leg­ alább is nem minden körülmények között. Brátianunál pedig az akarat szívós­ sága a makacsságig ment. A béketárgyalásokon tanúsított makacsságával azon­ ban mit sem használt országának. A Bánság ügyét nem fordította kedvezőbbre. Tételét, hogy az állam és polgárai közti viszonyban nem lehet elfogadni idegen állam ellenőrzését, a nagyhatalmak visszautasították. Az ő kedvéért nem vol­ tak hajlandók megváltoztatni azt, amit már jóelőre nemcsak Romániára, ha­ nem az államok egész sorára elfogadtak. A kisebbségi szerződést az állam presztízsének sérelme miatt nem akarta aláírni. De az nem érintette-e az állam presztízsét, hogy a szerződést a nagyhatalmak ultimátumára kellett mégis

aláírni? Szívós célkövetési tehetségéhez magába zárkózottsága, némasága járult, ami a rejtélyesség színezetét adja egész alakjának. Ilyennek mutatkozik saját pártja előtt is. Csak néhány benfentes embere van, de azokkal is alig beszéli meg előre terveit. Tudta, hogy úgyis helyeselni fogják, amit akar és követik. Azok közé a hadvezérek közé tartozott, akik nem, vagy csak nagy ritkán tartanak haditanácsokat. Politikai egyéniségének ez a vonása leginkább kitűnt a világháború idején tanúsított magatartásában. Megőrizni Románia semleges­ ségét addig az időpontig, amig a siker kilátásával avatkozhat bele a háborúba és közben biztosítani területi igényeit az antant győzelme esetére, amit megtesz az 1916 augusztusában létrejött egyezménnyel, ezek politikájának vezérelvei. Kockáztatni mit sem akar, csak a biztosra menni. Ezért utasít vissza minden ajánlatot, nem hederít Clemenceau sürgetéseire és szemrehányásaira. Igaz, hogy egy hónappal a döntő koronatanács előtt már nyíltan megmondotta Czerninnek, a monarchia bukaresti követének, hogy Ausztria-Magyarország felbomlása esetén Románia feltétlenül számít Erdélyre, de addig hallgatag és titokzatos befelé és kifelé egyformán. Ekkor kapta a román szfinx elnevezést. Ebben az időben jegyezte meg róla egy külföldi diplomata, hogy órákig el lehetett vele beszélni a kivánt tárgyról anélkül, hogy valamit mondott volna. Diktatórikus hajlamának természetszerű folyománya volt, hogy szuverén felsőbbséggel, tökéletes semmibevevéssel tette túl magát a jogon és a jogi for­ mákon. A tételt, hogy ami jogilag megengedett, az politikailag olykor lehetet­ len, egyszerűen úgy fordította meg, hogy ami politikailag szükséges, azt meg kell csinálni akkor is, ha a jog más magatartást írna elő. A semlegességet a világ­ háború folyamán úgy magyarázta, hogy a központi hatalmaknak Törökország 797

BALOGH ARTHUR: I. C. BRÁTIANU számára szánt hadiszereit nem engedheti át, ellenben semmi kifogása sem volt az ellen, hogy Oroszország Szerbia számára hajószámra küldje a hadifelszere­ léseket. 1923. évi alkotmánya, amely a földreformot és az általános választó­ jogot mondja ki, az alkotmánymódosításra előírt forma teljes negligálásával jött létre. Prémiumos választójogi törvényénél se kutatta, vájjon az nincs-e ellentétben az alkotmánnyal. Az annyit emlegetett 1926 január 4-iki aktus hasonlóképen súlyos alkotmányjogi kifogást provokál. Az ilyen politikai gon­ dolkozás még azt a jogot is hajlandó csak papíron levőnek tekinteni,, amit 6 maga hozott létre. A liberális programmok folyton ömlengenek az önkor­ mányzatról és a decentralizációról. Az általuk csinált új alkotmány alapelv­ ként mondja 'ki. De amikor a közigazgatási törvényben megvalósítani kellett volna, akkor azt mondta Brátianu, hogy majd később, előbb az állam konszoli­ dációját kell megteremteni. Az ilyen tág jogi lelkiismeret természetesen destruálólag kell, hogy hasson az egész államéletre, amelynek, ha nyíltan nem akar abszolutisztikus lenni, a jogon kell alapulnia. A jogi skrupulusoktól való mentességgel kapcsolatos az az egészen külö­ nös, „liberális" törvényszövegezési mód, aminek párját alig találjuk a világon. Ezt a törvényszövegezést elsősorban bizonyos jogi kétszínűség, azután a több­ féle magyarázat lehetőségére törekvés, a tiszta jogi színvallás, a világos, hatá­ rozott rendelkezések szándékos kerülése jellemzi. Ez természetes. A jogtól irtózó hatalom, amit egyik kezével adni látszik, azt a másikkal visszaveszi, amint a liberálisak által készített alkotmány is a szabadságjogoknál mindig a majd alkotandó külön törvényekre utalva teljesen illuzóriussá teszi az alkotmányi biztosításokat. Azután az ilyen hatalom, ha már engedi is kezét megköttetni a törvénnyel, igyekszik magának mennél nagyobb latitüdöt biztosítani, hogy különféle módon járhasson el. Ezért kell számára a törvények homályos szöve­ gezése. Egyáltalában párját ritkítja az a jogi kétarcúság, amely a liberális törvényeket jellemzi. Állami iskolák, amelyeket azonban nem az állam, hanem a községek, a polgárok tartanak fenn. Kisebbségi iskolák, amennyiben álla­ miak, egészen, amennyiben pedig a kisebbségeké, felében nem kisebbségi tan­ nyelvvel. Számtalan ilyen példát lehetne még felhozni. A vezér csak úgy szánhatja rá magát nagy akciókra, ha tudja, hogy serege szó nélkül követi. Meg kell adni, hogy Brátianu, mint pártvezér ideális volt abban az értelemben, hogy a legnagyobb mértékben rendelkezett a pártját szilárd egységben, fegyelemben összetartó képességgel. Szava mindig a had­ vezér szava volt, ellentmondást nem tűrő, de nem is mertek volna neki ellen­ mondani. A párt összetartásának természetesen minden lehető eszközét igénybe­ vette. Követték is vakon. Erre jellemző pártjának magatartása azon az érte­ kezleten, amelyet a világháború alatt, 1915, októben 23-án a Brátianu lakásán tartottak a semlegesség kérdésében. Kijelentették, hogy „a kormányt követni fogják, akár jobbra megy, akár balra". Hogy merre megy, az nekik mindegy volt. Mentek, amerre Brátianu ment. És ez az ország legéletbevágóbb kérdé­ sében történt. El lehet képzelni, hogy a kisebb kérdésekben mennyire nem gondolkoztak, csak szavaztak. Az ő nagy tekintélye, imponáló összetartó aka­ rata és képessége mellett nem lehetett szó a párt kettészakadásáról, ami a halála után elsősorba kerültek kisebb tekintélye mellett rövidesen bekövetkezett. Ebben a pártban kétségkívül Brátianu volt az első minden tekintetben, de elég számban volt tehetséges tagja a pártnak rajta kívül is. Különben nem

798

BALOGH ARTHUR: I. C. BRATIANU lehet mondani, hogy valami nagyon megrostálta volna az embereket. Aki haj­ landó volt hiven utánna menni, elfogadta. Elfogadott még magyarokat is, bár nyilvánvaló volt, hogy ezek csak konjunktúra politikusok. Brátianunak magá­ nak a politikai hatalom nem volt a gazdagodás eszköze. De pártjától nem követelte meg annak a római mondásnak követését, hogy akik a politikai fóru­ mon szerepelnek, vagy tanuljanak meg, ha kell, szerényen élni, vagy tűnjenek el a közszereplés színpadáról. Erre a vasfegyelmezettségű pártra támaszkodva, saját megfelelő tulajdon­ ságai birtokában aztán Brátianu úgy bent, mint kint azt a hitet tudta kelteni a döntő helyeken, hogy csak ő és pártja képesek az ország kormányzatára, ők az egyetlen reális tényező, amellyel számolni lehet és kell. Tény, hogy az egyéb kormányok csak aféle pihenési időszakok voltak Brátianu és pártja számára. A hatalmat, melyet kezéből kiengedett, bármikor visszavehette, csak jelentkeznie kellett érte. Erre nézve nagyon jellemző Averescunak egy nyilat­ kozata. Három izben nyert megbízatást kormányalakításra és minden egyes alkalommal felszólították a legfelsőbb helyen, hogy lépjen érintkezésbe a libe­ rális párt vezérével. Vagyis más kormány csak olyan marsrutával indulhatott, aminőt Brátianu megengedett. Viszont más kormányoknak neki nem tetsző törvényalkotásaira legott sietett, a külföldnek adresszálva, kijelenteni, hogy a liberális párt azokat nem ismeri el és uralomra jutva tabuía rasat fog csinálni. Ilyen körülmények közt természetes, hogy a külföld csak egy ilyen pártban láthatott garanciát, amely hol nyilt, hol látens hatalom, de hatalom minden időben, akár van, akár nincsen kormányon. Egy ilyen ellentmondást nem tűrő, diktáláshoz szokott, a vezéri szerepet letenni sehol sem hajlandó politikai alaknak természetesen minden ellenzék a legkényelmetlenebb. Aki ellenmondásra másutt sehol sem talál, nehezen képes elfogadni néhány ember akadékoskodását a parlamentben. Brátianu a világ­ háborúnak Romániára nézve szerencsés befejezése után az ország konszolidá­ cióját, az új állam különböző részeinek, különösen Erdélynek a régi királysággal való összekovácsolását tűzte ki főcélul és tökéletesen egy politikai gondolko­ zásra akarta hozni az erdélyi politikusokat a régi királyságbeliekkel. Ennek a célnak azonban semmiképen nem felelt meg a módszer, amellyel az erdélyi nem liberális politikusokat kezelni jónak látta. H a Brátianu antiliberális és a végsőkig kíméletlen volt a kisebbségekkel, különösen a magyar kisebbséggel szemben, ezt meg tudjuk érteni az ő szempont­ jából, aki minden kisebbségiben szükségképeni elkeseredett ellenségét látta az új államnak. Az erdélyi nem liberális politikusok azonban csak a Brátianukormánynak és a Brátianu-féle politikai rendszernek voltak ellenségei, őket nem vádolhatta azzal, hogy a román államnak ellenségei. Brátianu nem tudta megérteni — és itt különben éles elméje, dolgokat felismerő képessége cserben hagyta, — hogy embereknek, a végső célokban való egyetértés mellett is lehet­ nek más politikai neveltségüknél fogva más politikai elgondolásaik, tehát más politikai módszerekhez szokottságuknál fogva más politikai ízlésük. Miután pedig az ilyen gondolkozásban kormány és állam, párt és ország egyek, kész volt minden nem liberális politikai gondolkozást, a liberális módszereknek nem vállalását az állam ellen irányuló merényletnek tekinteni és a legsúlyosabben megbélyegezni. Annak hangoztatását, hogy alkotmányát el nem ismerik (bár hatalomra jutva természetesen elismerték), hogy nem jelentek meg a koro-

799

BALOGH ARTHUR: I. C. BRÁTIANU názáson, amikért olyan súlyos leckéket adott az általuk „felszabadítottak"-nak, az illetők a Brátianu politikája elleni és nem az állam elleni tüntetéseknek szán­ ták. De ő ilyennek tüntette fel. Pedig a román pártok szenvedélyességét, egy­ mással szembeni kíméletlenségét ismerhette a régebbi időkből már. Nem lett volna szabad, hogy a pártellentétet, bármily nagy volt is az, az egész világ előtt bomlasztó jelenségként állítsa oda az új állam életében. Igaz, hogy egyik részen sem tartották meg a kellő határokat és mindkét fél elmondhatta volna azt, amit az egykori girondeista képviselő mondott a konventben a hegypárt­ nak: — Jól tudom, hogy ez a szó gazember vagy áruló a mostani időkben csak annyit jelent, hogy nem vagyunk egy véleményen a túlsó oldallal. Min­ dent összevéve azonban az erdélyi nem liberális román politikusokkal szemben tanúsított magatartása semmi esetre se tompította az Erdély és a régi király­ ság közti ellentétet. Ellenkezőleg azt még kiélesítette és nem állott összhangban a háború alatt nekik tett kijelentésével, hogy neki nem kell Erdély az erdélyiek — az erdélyi románok — nélkül. Az erdélyi román politikusokra vonatkozó mentalitásával kapcsolatos a gyulafehérvári határozatókkal szembeni állás­ foglalása is. Ezektől minden államalkotó jelentőséget megtagadott. Az új román állam alapja szerinte egyedül az antanttal kötött szerződés és a román katona volt és marad. Brátianunak többnyire sikerült terveit keresztül vinni. A sikertelenséget nem tudta tűrni és annak ódiuma elől menekült. Hogy a kisebbségi szerződés miatt lemondott, érthető, hiszen ezt mindig ellenezte. De az 1918. évi buka­ resti béke ódiumát is másnak, Marghilomannak, etígedte át, pedig a korona­ tanácson ki erőltette jobban nála Románia 1916-iki beavatkozását? Legna­ gyobb kudarcot a „lezárt kérdés"-ben vallotta, de ezt már nem érhette meg. A Brátianu-féle politika mindenesetre nemzeti volt, de liberális semmi­ esetre. Hogy az új Románia megteremtése körül Brátianunak igen nagy érdemei vannak, hogy nevezetes államférfiúi tulajdonságokkal rendelkezett, azt senki se tagadhatja. Ez azonban nem változtat annak igazságán, hogy egy országot, amely a nyugati civilizációhoz számítja magát, amely új szerzeményei révén a nyugathoz közelebb is került, csak a nyugati szabadságfogalmak és kormány­ zati elvek szerint, csak nyugati eljárásokkal és nem keleti politikai metódu­ sokkal lehet kormányozni. Brátianu politikai módszere pedig határozottan keleti volt. * Akik Bánescu könyvét azzal a várakozással veszik kézbe, hogy teljes képet nyerhetnek belőle Brátianu Jonel egyéniségéről, a könyv elolvasása után csaló­ dottan fogják azt letenni. A 196 nagy, de ritka nyomású oldalra terjedő könyv elénk idézi Brátianu életének külső körülményeit, megtudjuk, hogy mikor volt miniszter és miniszterelnök, mikor minő programmot csinált, mikor minő nagyobb beszédet mondott. De ezentúl aztán semmit. Az író csak elbeszélni, történeteket leszögezni akart, nem méltatni, bírálni, értékelni. Már pedig az országok sorsát intéző emberről — és Brátianu ilyen volt kétségkívül — csak ú?y alkothatunk kellő képet magunknak, ha azt történetírói tárgyilagosság állítja be a kor, az események keretébe, elemző bírálat állapítja meg működé­ sének jelentőségét, értékét, nem hunyva szemet erényeinek elismerése mellett

800

MELIUS N. JÓZSEF: VERSEK fogyatkozásai, hibái előtt sem, az emberi gyarlóságtól való mentesség az államférfiunak sem lévén privilégiuma. Nevezetes államférfiak ritkán és rendszerint jó későn találnak megfelelő méltatókra. Sorsukban Brátianu is osztozik. A román politikai irodalomnak ez a hézaga mielőbbi betöltésre vár, de ezt a hézagot természetesen nem pro vagy contra pártpolitikai írással, hanem csak minden pártpolitikától mentes, a teljes elfogulatlanság magaslatára emelkedett méltatással lehet betölteni. Balogh Arthur.

MELIUS

N. J Ó Z S E F :

VERSEK

ECCE HOMO. Fonnyadjon kalász! Pusztuljon virág! Aki él, én vagyok. Aki meghal, én vagyok. Zengjen hegy! Üvöltsön tenger! Mert él az ember és meghal! AMERRE JÁROK a kökény bokrok fehér ornátusban őrzik az utakat, a széles rétek hajnali életet lehelnek reám és vágyam a párás földnek dús illatával illan és indul ezernyi jóság felé, szemem ámultán áll meg a dombok oldalán, hol a magvetők széles mozgása élesen rajzolódik az égnek hajlásába és a járomba dűlő, feszülő fekete bivalyok sötét, kék árnyékai elomlón borulnak a zsiros barázdákba, estefelé fáradtan nyúlok el valamely dombtetőn, a temetőszélen, vagy a virágozó körtefák alatt, fogaim között új hajtású, kesernyés fűszálat morzsolgatok és a völgyeket lesem, hol a dombok istenei a csendet mint szent csodát titkolják és rejtik. 801

KISEBBSÉGI IRODALOM — VILÁGIRODALOM

A HÁBORÚ UTÁNI FRANCIA IRODALOM TÖREKVÉSEI z idők fordulópontján, válságos időkben régen az irodalmi világ sze­ mei többnyire Parisra szegeződtek, onnan várták az új eszmék kinyílá­ sát. A XVIIL, X I X . század minden nagyobb szellemi mozgalma Francia­ országban indult el, vagy onnan kapta az elhatározó lökéseket. A romanticiz­ mus-, hogyha Németországban csírázott is, Franciaországban bontakozott ki és hatott ránk elhatározóan, a realizmus és szimbolizmus Parisban nőtt nagyra és onnan alakította át az egész társadalom hangulatát. A X X . század keres­ gélései azonban már mind kisebb hullámgyürűket vetettek, ma már azt hisszük, hogy Paris a régi világba gyökerezve, nem érzi meg eléggé az új idők követtelményeit és nyugat helyet a kelet szólott bele váratlan erővel a szellemi élet irányításába is. A végletekig menő individualista irodalom ma már nem elégíti ki a közönséget, az egyént analizáló pszichológiai regény sokszor elavultnak lát­ szik, ezért jutottunk mind nagyobb távolságba a francia irodalom hatókörétől. Franciaországban nem szaporodott el az annyira aktuális háborús regény és azok az írók, akik csak az embert keresték, távolmaradtak a mi (kérdéseinktől. A francia irodalom mégsem alszik, nem is kergett ábrándképeket és nem zár­ kózott be elefántcsonttoronyba. A háború utáni évtized nem haladt el nyom nélkül felette, hanem érzékenyen reagált a változásokra. Az új törekvéseknek ma már — talán inkább, mint máshol — megvan a határozott irányuk és eredményeik, annyira, hogy ezeket az eredményeket egy fiatal író, Benjámin Crémieux, már össze is tudta foglalni. Benjámin Crémieux a Nouvelle Revue Frangaise mögé sorakozó újabb kritikus gárda egyik legtehetségesebb tagja. Ezelőtt pár évvel az újabb olasz irodalomról írt összefoglaló tanulmánya keltett feltűnést, azóta kritikákban figyeli állandóan az irodalom hullámzását és ma Inquiétude et Rsconstruction című könyvében számol be az eddigi eredményekről. Ez a könyv érdekes világításba helyezi a mai francia irodalmat és olyan színeket mutat meg benne, amelyek érdemesek arra, hogy mi is meglássuk őket. Mint a könyv címe is jelzi, B. Crémieux nemcsak nyugtalanságot, kétke­ dést, lázadást lát a francia szellemi életben, hanem újjáépítést is. És első kér­ dése az, hogy vájjon a történelem egy új „mai du siécle" korszakának fogja-e nevezni a mi időnket, vagy pedig a felfedezés és újjáépítés idejének? A törté­ nelem sok mindent máskép lát, más szempontból csoportosítja az eseményeket, mint ahogyan egykorú megfigyelők teszik. Érdekes például, hogy az 1870 utáni francia ifjúságnak sejtelme sem volt arról: micsoda gazdag, termékeny korszakot teremtett. Mégis ma az 1870 utáni húsz évet a politikában, filozó­ fiában, az irodalomban és művészetben, — nem is beszélve a kísérleti tudomá­ nyokról — különösen teremtő korszaknak tartjuk. Lényegében az amerikai szellem ellen intézett mai támadások meglehetősen azonosak az annak idején Taine ellen intézettekkel és talán épen úgy fölfedezhetjük a mai korban is a pozitív alkotó munkát. Mégis, mint legáltalánosabb tulajdonságot, a nyugtalanságot tárgyalja

A

802

KISEBBSÉGI IRODALOM — VILÁGIRODALOM először B. Crémieux a háború utáni irodalomról adott beszámolójában. „A háború előtti szilárd világ helyébe az állhatatlanság általános képe lépett." A valóság tagadása és lerombolása, és az abszolút keresése vezetett a dadaizmus­ tól a szürrealizmushoz. A külső világ összeomlásához hozzájárult a belső világ összeomlása is és úgy látszik, hogy az általános tagadásnak szelleme tölti be az 1918 utáni francia irodalmat, mégis — teszi hozzá Crémieux — e mögött is megtalálhatjuk az újjáértékelésre, az abszolútra, a tisztaságra való vágyat. A rombolás után ismét feltevődött a kérdés: Miért élünk? Mi az ember? és új választ követeltek rá. „Ez a vállalkozás, amely tökéletesen újjá akar mindent értékelni, amely újra akar alkalmazkodni az élethez, új rendet meghatározni, a társadalom és az ember lényegének új értelmet akar adni, óriásinak, elrettentőnek látszhatik." Crémieux mégis új klasszicizmus megszületését várja tőle, mert mindig ez szokta követni a világnak újólag való felfedezését. Az újjáépítés szellemének első, legláthatóbb megjelenése Crémieux szerint az intellektuális és tqmista alapon való katdiolikus újjászületés, aminek Jacques Markain a legfőbb mozgatója. A katholicizmusnak újjászervező, rendet csináló hatását minden válságos francia korszakban láthatjuk, mondja Crémieux, és felhozza Chateaubriand példáját. Most azonban nem a miszticizmushoz mene­ külnek a lelkek, hanem a rendhez és ebben az életnek hangsúlyozásához. A katholikus gondolat így a francia rend eszméjéhez járul és nemzeti célok szolgálatában áll. Nem is annyira Szent Tamás vonza ezeket a fiatal írókat, hanem a korlátoknak a szigorú fegyelemnek szükségérzete. Ezek a katholikusok nem mondanak le a földről, szeretik a földi életet, mint a humanisták, de kitágítják perspektíváit az ég felé. Azokban pedig, akik a kommunizmushoz fordultak, szintén a rendnek, a szervezettségnek hiveit látja Crémieux. Ezek az irányok azonban háború előtti tanokhoz csatlakoznak, a háború utáni kereséseknek más eredményeik is vannak. Miben állanak ezek az ered­ mények? Jacqus Riviére már 1920-ban az íróktól az „igazság szenvedélyét", a „valóság visszaadására való törekvést" követelte, ami szerinte annyit jelent, hogy az életről és az emberről való minden ismeretünket revideálnunk kell. Gide és Proust után azért lettek Valéry és Alain az ifjúság vezetői, mert ők kezdették el először az újjáértékelés roppant munkáját. Gide és Proust meg­ tisztították a terepet, Valéry és Alain pedig nem a megoldásokat, hanem a módszereket adták meg. Mindkettőjüknek alapelve az elemihez való vissza­ térés, a legegyszerűbbnek keresése és kiinduló ponttá tétele. Ezek a problémák vezettek azután az ember testi és lelki mechanizmusá­ nak kutatásához. „Az embernek a testéhez való viszonyát tanulmányozzák 1918 óta a legnagyobb igyekezettel." Innen ered a sok morfológiai tanulmány és orvosi tudományon alapuló irodalom. Ehhez járul az ember különböző meg­ jelenési formájának tanulmányozása, amiből a gazdag utazási és történelmi irodalom fejlődött ki. Ez a tudományra való építés, a fizikumhoz való folyamodás, a lelkiek megmagyarázása érdekében, az ember fejlődésének ez a kutatása nem fognak-e ismét visszavezetni ahhoz a determinizmushoz és evoluciónizmushoz, amely hatvan éve volt divatban? Egyáltalán nem, — válaszol Crémieux, — mert ezeknek a tudományos felismeréseknek metafizikai és morális hatása útját szegi a materializmusnak és az alkotásnak, az építésnek a szabadságáért küzd." 803

KISEBBSÉGI IRODALOM — VILÁGIRODALOM A fizikai tudományoknak az utóbbi időben történt nagy megújhodása szintén megerősíti az újjáértékelés szellemét. Míg egyrészt az ember fogalmát akarják kiszélesíteni az írók és a tudat alattit tanulmányozzák, másrészt mene­ külni akarnak minden emberitől, hogy közvetlenül jussanak érintkezésbe a világ többi részével. így jutnak el, a pozitívumot elhagyva, az intuiciónak és a kozmikusnak birodalmába. A költők között Léon-Paul Fargue, Jules Supervielle határozottan a valóság fölötti kozmikus világba emelkednek. Az eleminek, az abszolutumnak a keresése természetesen az individualiz­ musnak és túlzott formájának, a befelénézésndk visszahúzódását hozta magá­ val. Az egyénnek nincs többé súlya, amikor az embert, a társadalmat kell új alapra helyezni. Az örök értékek keresését találjuk meg az életrajzokban is, ahol a romanticizmus „couleur locale"-ja helyébe az állandónak, a maradandó­ nak kidomborítása lépett. Mindezekből láthtó, hogy milyen széles körben és különféle módon mozoguak azok a szellemi törekvések, melyek az újjáépítést keresik. Benjámin Crémieux vissza is utasítja azt a vádat, hogy a franciák 1918 óta nem alkottak nagyobb szintetikus rendszereket, mint például a német Spengler és Keyserling. Az ilyen elvont rendszernél sokkal többet ér szerinte a háború utáni embernek és életnek pontos analizise. Különben ideiglenes rendszereket is többen alkottak, így első sorban Julién Benda a Trahison des Clercs és a Fin de l'Eternel-ben, hol a tiszta eszmét védelmezte, André Malraux, akinek Conquérants és Vo'w. Royale című regényei a forradalomban keresnek megoldást. Mindezeknek a rendszereknek célja: hasznosítani a mai életből szerzett ismereteiket. Az érdek­ telen ismeret ma nem kell. „Ismerni, hogy cselekedjünk, hogy az élet értelmét találjuk meg, hogy az életnek értelmét adjuk, ez lehetne a mai humánizmus jelszava." Ez a humanizmus nem ismer határt, mindig tovább akar jutni. „Mindent meg akar hódítani. A parancsszava: alkotás." így végzi Benjámin Crémieux tanulmányát, miután szintetikus képben elénk állította a háború utáni francia szellem legfőbb törekvéseit. Nem egyes műveket akar analizálni, hogy beskatulyázhassa őket, hanem az irodalmi törekvések célját kutatja és azokban látja meg a lelki nyugtalanságnak és új alapvetésnek egységét. Olyan képet nyer így, amely gazdag és érdekes s amely bizonyító erővel mutatja nekünk, hogy a francia szellem ma sem csúszik a földön, nem akar a jelen napi kérdéseit tárgyalva, csak aktuális irodalmat alkotni, de nem is marad mozdulatlanul a múltban. Gyakran idegeneknek érezzük a francia írókat, a mai problémáktól távolállóknak, de vájjon mond­ hatjuk-e róluk, hogy nem nyugtalanítják őket az európai problémák? Crémieux szerint csak arról lehet szó, hogy ezeket a problémákat nem provinciális kis körben, hanem az ember és az élet általános nagy vonatkozásaiban látja a mai francia író. A humánum eszmei magaslatára emeli mindennapi kérdésein­ ket és a megoldást az embernek keresi, nem a franciának, vagy a németnek. De örökérvényű megoldások és rendszerek most sem alkalmazhatók azonnal helyi viszonyokra. Az eszme repül a háborgó valóság fölött, a francia író nem politikát és nem tendenciát ad és ma sem francia földről jönnek az elvek praktikus alkalmazásai. Az eszme repül és az örök igazságok kapuján dörömböl. Ma még talán nincs elég erős hangja, de ez nem ok rá, hogy becsukjuk előle füleinket. VITA 2SIGMOND.

804

K Ö N Y V E K O L O S Z LAJOS:

ÉS

Í R Ó K

BARLANGHOMÁLY

— Versek. Erdélyi Szépmíves Céh kiadása, 1931. —

hes emberek csontja zörög. Péküzletek bezúzott kirakatüvegei csörömpöl­ nek. Kalmárok egymás hajába tépnek. Ezerféle lobogók lobognak és ezer­ féle emberek lépte alatt döng a föld. Bitófák tövén sírt ásnak a hóhér­ legények. Lármafák gyúlnak s a csikorgó világ-hidegben farkasok settenked­ nek a házak körül. Sohasem sejtett világvégek apokaliptikus jelei lobbannak fel az égen, hull a vakolat, városok füstölögnek, az emberi jajveszékelés egyet­ len végtelenbe nyúló, fülsiketítő tengermoraj. Mit tegyen a poéta, aki nem elég ostoba ahhoz, hogy felüljön az újfajta világboldogítások torz cipőkrém-reklámjainak? Akinek riem elég hosszú a sza­ kálla ahhoz, hogy cégjegyző próféta legyen? Aki nem elég agyafúrt és becs­ telen arra, hogy lélek nélkül lelkesítsen és napi zsoldért riadót trombitáljon? Aki­ nek nincs elég ereje hozzá, hogy felgyűrt ingujjal porondra álljon és részeg matrózokkal dulakodjék? Mit tegyen a poéta, aki nem szabadalmazott világ­ nézetek röpcédula-osztogatója, nem kétes szólamok hangtölcsére, nem társa­ dalmi hadvezérek adjutánsa, hanem csak poéta? Kicsit gyermek, kicsit szóra­ kozott, de hatványozottan ember: elysiumi harmóniára éhes s a görög istenek italára szomjas? — Tud-e széklábat faragni? Nem? Pusztuljon el! — hangzik a falanszter ítélete. S a poéta eloldalog. Utána kiáltják, hogy önző. Pedig, amíg kinyújtott kézzel esdekelt, mindenki számára könyörgött. Megbélyegzik, mondván, hogy önmagáról beszél és túlértékeli egyéni fontosságát. Pedig ő a benne elrejtett emberről beszélt és mindenki képmása előtt hajtott fejet önmagában. Egyedül marad a társtalan éjszakában, mert nem tud többé falkában üvölteni a csontért, hanem megtanult emberül beszélni és rájött egy szó csodálatos, mindenkit illető igézetére: Én! Egyedül marad, menekül a hörgéstől és csatazajtól, nyelvét nem értik, elzüllik a nyájtól, nem kell senkinek. Mihasznává cégérezi a divat, gépemberek röheje zuhan utána. Erők feszülnek benne, de mire használja erejét, ha arra nem használhatja, amire tudja? Lelki munkanélküli lesz, aki az ég mannáján növekedve tétlenül, a maga gyönyörűségére csavarogja be élete kalandos tájait. Lassanként csakugyan önzőnek és csakugyan felfuvalkodottnak kell látszania. A társtalanság és többetérés gőgje nyomába húzódik, mint fekete árnyék. Tisz­ tások füve simogatja, sziklák mohája dédelgeti. Estére kihunyó tűznél üldögél magában, míg fölötte odvas, vén barlang boltozódik. Magánya teljes a világ közepén, a horizont bármely pontjáról egyenlő messzeségben. Nincs út semerre: Barlanghomály.

E

805

ÍÍÖNYVEK ÉS IRÓk 2.

Olosz Lajos verseskötete: az „individualista" költő magánbeszélgetése. A szomorú, de rendületlen fölényű, valóban nemes arisztokrata hanyag es elegáns búcsúlegyintése, amint a guillotine dobogójára lép. A haldokló utolsó bölény tántorgása, amelytől feldübörög a föld és megrázkódik a rengeteg... . . . Hívogat a barlang: a költő intim világa. Az első lépések bizonytalanok még, szemünkkel is hunyorgunk, mert sötét van. A barlanghomályhoz szoknia kell a szemnek. Az Olosz-versek jellegzetes sajátja, hogy különváltan, darabonkint kiragadva alig hatnak. Hidegek és idegenek. Rövidségükben, kovácsolt tömörségünkben nincs meg az a bűvölő erő, mely hangulatok ikülön világába, zenés elragadtatások légkörébe röpít. Az Olosz-versek kincseiért nem elég meg­ állni a barlang torkában, de kapaszkodva, talán fejethajtva és csúszva is, egészen a mélybe kell behatolnunk. S akkor konszisztens, következetes, bezárt világra bukkanunk, teljes hangulati harmóniára, a tompán csillogó sötét színek egymásbafolyó tökéletes egységére. De még így is: nehezen írható le, nehezen fogható meg ez az egység. Aki megpróbálná felsorolni Olosz Lajos „témáit", úgy járna, mint aki vizet akar markába szorítani: mire szétnyitja, semmi sem marad ujjai között. Lassú, meg­ fontolt szónokot találunk benne, aki a világ személytelen dolgairól beszél dübörgő, keményen összekötött mondatokban, de szavának egy-egy szokatlan fordulatában, szemének egy-egy alig észrevett rezzenetében titkos szomorúsá­ gok sírnak. Festő, aki tájakat fest, kemény ecsettel vastagon keni fel a napfény arany pászmáit, az árnyak sötétlila sávjait s amikor kész a kép, olyan, mint valami mélyről jött vallomás: lássátok, ilyen vagyok én. Ilyen fényes és ilyen sötét, ilyen napos és ilyen árnyékbaomló. A kép csak félig tájkép, — félig önarckép. Szemérmes, zárkózott, szinte titkolódzó líra. Sohasem kitáruló, sohasem eláradó, sohasem fecsegő. Akiknek füleik vannak a hallásra, hallják! — Nem tudjuk meg ezekből a versekből, hogy hol született a költő és hol járt iskolába. Nem tudjuk meg, hogy kit szeret, ki a barátja, ki az ellensége, kedvese szőke, vagy barna-e. Nem tudjuk meg, hogy mi a politikai nézete s kemény vagy puha gallért szeret-e hordani inkább. Általában nem tudunk meg semmit, ami nem „közérdekű", ami nem az embernek, vagy az ember nemesebb típusának mozdulatlanságába kristályosodott, örökkévaló gesztusa. Minden vers: emberi izmok szoborba fagyott játéka, izgató, mert bármely pillanatban újra meg­ mozdulhat. Emberi hangok levegőbe meredt foszlányai, melyek az örök ember szavait tartalmazzák örökké, anélkül, hogy az emberek általánosan maguké­ nak tudnák és vallanak tartalmukat. A szavak között űrök vannak, melyek fontosabbak, mint a szavak. A kimondás művészeténél is nagyobb talán az elhallgatás művészete. Ha azt mondom, hogy az Olosz-versek tartalmisága: panasz a történések igazságtalansága miatt, az emberi életvágy és szépségigenlés szemrehányó búcsúja az elfordult és eltorzult világtól, a pogány humanista hitvallása életről, halál­ ról és azok értékeiről, a telített egyéniség fejfölemelése a csillagokig, a világba hullott ember révedezése és csodálkozása, a gyermek játszadozása szó-szirmok­ kal és gondolat-kavicsokkal, — mindez csak határozatlan lebegés- az Olosz-

806

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK versek értelme körül, félénk és sikertelen körbedadogása annak, amit megha­ tározni nem lehet. Színes fátylakba burkolt gondolati líra. Bölcs és szomorú, zárkózott és keserű. Lucifer mosolya Ádám mögött. — De „kollektív", mert mindenki számára követel. Követeli a sorstól az emberi élet minden lehtőségét, beomlott tárnák füstjében és fojtó gázai közt a szabadulást és friss levegőt. Követeli a humánum teljességét. 3-

Az amúgy is kevés sikerrel kecsegtető kísérlet — hogy az Olosz-költészet lényegét megközelítsük, — végérvényesen csődöt mondana, ha elfelejtenénk szólani ezeknek a verseknek technikai veretéről. Ha sejtjük már, kit ábrázol a pénz, nem érdektelen beszélni az érem anyagáról és kiviteléről sem. A kötetbe foglalt ötven versnek csaknem mindegyike miniatűr-remeklés, Haeckel-féle embrió, mely sorról-sorra való fejlődésében az egész Olosz-köl­ tészet evolúcióját magában példázza. Mikroszkopikus architektúra, ahol minden a maga helyén áll. Minden szónak súlya van, egyetlen jelző, vagy kötőszó sem fölösleges. A képzőművészetek kellékeivel: vonalakkal, színekkel, plasztikával telített versei sorozatos és hiánytalan látásokat ébresztenek. Alig van magyar költő, aki olyan tudatosan, biztosan és tömören tudna rajzolni, építeni, mint Olosz Lajos. Minden vers elején megkapjuk a hangulati téma exponálását, amelyre félrebillenő bizonytalanság nélkül épül a vers egyedül lehetséges épü­ lete, egészen az utolsó sor tetőzetéig. Csaknem minden versnek megvan a maga artisztlkus, halk point-je, amely azonban határozott: eddig a vers, idáig akar­ tam jutni és nem tovább. Ezekről az utolsó sorokról, melyekből az egész versre visszasugárzó fény fakad, külön tanulmányt lehetne írni. Az olvasó kalandja tulajdonképen csak ezeknél az utolsó soroknál kezdődik: trambulin mindegyik, amelyről végtelen vizekbe kell ugrania az olvasónak. Robbanó szerkezet, mely hold-rakétát hajít az űrbe. Képeil hasonlatai élesek és kívánatosak, mint cukor az érett gyümölcsben. Egyik tavaszi versét így fejezi be: . . . és reggel, ha a kuszált sugarakat félresimítom a Tavasz homlokán és szeme közé nézek, őszi lelkemmel fel fogok derülni piruló és boldog zavarán. Néha-néha már szinte túlérett a gyümölcs és alkoholra emlékeztető aro­ mája van. — A sziklábavésett szatirarc belebámul a kertbe: Lila ruhában végigmegy a kerten barnára leégve egy fiatal leány. A fenyőfák némán köszönnek neki, de a szatír kedvtelve nevet és mosolya kusza szálait gáncsul a bokái köré veti. 807

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK Kínálkozó a kísérlet, hogy összehasonlítsuk Olosz új verseit a régebbiek­ kel. Űj kötete kétségtelenül a legválogatottabb. De verseinek annyira jellegzetes keménysége, szavainak pöröly-ütéshez hasonló lezuhanása sokat lágyult ebben a könyvben. A versek hangja is lágyabb, mélázóbb, fáradtabb. Nem is egészen a költő előnyére. Ahol kilép remete-zárkózottságából és vallani kezd, szinte naivvá válik és hajszál választja el, hogy közhelyeikhez nem közeledik. (Félig élt élet, Találkozás, Drümoxa.) De lehet, hogy ezek az apró látszólagos viszszahullások csak áldozatok, melyeket a költő új útkeresések és eddig még nem látható eredmények érdekében hoz. — Mind sűrűbben kísérletezik a rímmel is. Rímeinek ügyetlen disszonanciája, esetlen súlyossága néha külön hangsúlyozza a versek zord keménységét. De néha bánt s nem a nagy mester művészi, raffinált nemtörődömsége, hanem a nemtudás bizonytalansága érzik benne. Hogy Olosz Lajos formában is, mégis, az elsők között van, az plasztikája tapintható domborúságának, színei diadalmas ragyogásának, biztos szótudásának és szavai fukar ökonómiájának köszönhető. 4Olosz Lajos barlanghomálya katakombák homályává szélesedik és szentelődik. Talán csakugyan igazuk van a hiób-hírek terjesztőinek: meghalt a Líra. De holtan is szép. Kibomlott; aranyhaja ragyog a mécsvilágnál, homloka fehér és domború. Tisztább és csodálatosabb, mint valaha volt, mert most már való­ ban csak a katakombák papjaié: kihűlt ajakát nem meri megcsókolni akárki. A napfényben csak a rikkancsok maradnak s a pártgyűlési meghívók pla­ kátragasztói. Sokan vannak és zajosak: hisznek nekik. A humánum és poézis igaz vallása eltöröltetett, talán, mert saját papjai között is voltak csalók és bűnösök. De mindig születnek új papok, új szentek és új mártírok. A tanulságok tisztítanak. Nem lehet tudni, mi lesz holnap. Csodákkal vajúdik a katakombák barlanghomálya. S az aranyhajú halott szűz hátha csak — tetszhalott? S holnap felül majd koporsójában, megújhodott szépsége százszoros, vakító szépségében . . . DSIDA JENŐ.

J A N C S Ó BENEDEK: ERDÉLY TÖRTÉNETE (Kolozsvár, Minerva kiadása, 1931.)

trianoni békekötés okmányának aláírása és megpecsételése pillana­ tában készen kellett volna lennie Erdély története magyar könyvének. Mert baj és gondatlanul rossz politika volt, hogy azelőtt már nem lehe­ tett kezünkben, nem lehetett a tudatunkban. Mint ahogyan hazug és magunkat csaló politika volt az, mely a magyar impérium utolsó, a milenium utáni mámo­ ros idejében kitöröltette történelmi és földrajzi tankönyveinkből Erdély nevét, megtiltotta a professzoroknak, hogy előadásukban ennek az 1000 esztendős történelmi valóságnak beidegzett nevét meg is említsék, s elrendelte, hogy Erdély ezentúl földrajzilag: Délkeleti felföld, politikailag: Királyhágón túli kerület legyen.

A

808

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK Tizenhárom esztendeje, hogy az erdélyi magyarságot a sors félebbezhetetlen ítélete — nagykorúsította és tizenhárom éve sok magyar könyv jelent meg Erdélyben. Szép és jó könyvek is, szükségünk volt mindre, de a legnélkülözhetetlenebb erdélyi könyv nem tudott megszületni. Könyvkiadóinknak vagy nem jutott eszébe, vagy nem tudták nyélbeütni más okokból, de bizonyos, hogy jó üzletet szalasztottak el, mikor nem adhatták ki Erdély történetét az erdélyi nagyközönség, a nép, az erdélyi fiatalság számára. Tudom azt, hogy amikor az „Erdélyi Szépmíves Céh" megalakult azzal a céllal, hogy erdélyi magyar könyveket adjon ki, kiadói programmjanak élére az erdélyi múlt és az erdélyi jelen könyvének kitermelését is tűzte. E két könyvnek záros határ­ időn belül való megírásával meg is bízta azt a két publicista írótagját, akiket akkoriban erre a legalkalmasabbaknak és legképesebbeknek tartott. Sajnos, a két író egyike sem teljesítette vállalt feladatát mai napig. És az E. Szépmíves Céh is csupán vázlatos és monografia-szerű, illetőleg essay-szerű írások kiadásával tudta azóta valahogy pótolni ezt a mulasztást, amikor ki­ adta Makkai Sándor „Bethlen Gábor lelki arca" és „Magunk Revíziója" című írásait, Tabéry Géza „Emlékkönyvé"-t és az én „Erdély" című vázlatomat. És bár ezek a kiadványok a tulajdonképeni hiányt sehogy sem pótolták, mindenikük nemcsak a kiadónak jelentett sikert, de a komoly kritika vissz­ hangjaiból ítélve, az egész magyarság, különösen az erdélyi fiatalság számára talán minden erdélyi magyar könyv közül a legtöbbet, mert súlyosan józanító, multunk szemléletét tisztázó, a jelen ítéletét az igazság és valóság értelmében korrigáló hatást jelentett. Ezek a reálisan komoly, sőt keserű könyvek — nép­ szerű olvasmányoknak bizonyultak, melyek máról-holnapra elfogytak. Talán nyolc-kilenc éve, hogy egyik legokosabban gondolkodó főurunk pályadíjat tűzött ki Erdély magyarsága történetének a közönség számára való megírására. A pályázat csak részben volt sikeres, mert a díjnyertes pályázó meghalt, mielőtt sikerült vázlatából könyvét meg tudta volna írni. És ime most, 1931-ben előttem fekszik a könyv, melynek címe: Erdély története. Szerzője pedig a tőlünk elszármazott, de törzsökösen erdélyi Jancsó Benedek, akiről, mint politikai publicistáról, régen tudjuk, hogy Erdélynek, különösen pedig az erdélyi románságnak talán legalaposabb ismerője. A könyv előszavában olvasom: „ . . . Az erdélyi magyarság mai nemzedékének nem volt alkalma úgy ismerni meg saját történetét, mint Erdély történetét. Az iskolákban az egész magyar állam és magyar nemzet történetét tanulta, amelybe saját külön erdélyi története, minden jellemző és megkülönböztető sajátosságát elveszítve, teljesen beleolvadt. Az erdélyi magyarság történetének egyes nevezetesebb változását és eseményeit... a magyar történeti irodalom munkásai igen kitűnő... mun­ kákban dolgozták fel, de ezekben is az egységes magyar állami és nemzeti szempont éppen úgy kizárólagosan uralkodó volt, mint az iskolai tanításban..." „ . . . . E könyv megírására az a szükség is ösztönzött, amelyet az erdélyi magyarság értelmisége, amely saját történetéről legalább egy összefoglaló át­ tekintést szeretne nyerni, általánosan érez . . . " „ . . . A könyvet... a nagyközönség és ifjúság számára írtam . . . " A szerző előszavából idéztem ezt a két főokot, mely őt a könyv megírására ösztönözte és nincsen is hozzátenni valóm. Mert ez a két ok az, amiért Erdély 52

809

i

H Í

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK történetének könyvére szükségünk van és ami e könyvnek formáját, terjedelmét, előadási módját is szerintünk a leghelyesebben határozta meg. Ügy, hogy most már csak azt kötelességünk sok más könyvnél alaposabban megvizsgálni, hogy miképen sikerült a szerzőnek kitűzött feladatát megvalósítania. És itt rögtön bevallom őszintén, hogy bár mohó várakozással, türelmetlen, sőt boldog kíváncsisággal fogtam elolvasásához, amikor utolsó lapját is elolvasva becsuktam a könyvet: elégedetlen, kielégítetlen voltam vele. Próbál­ tam elemezni ezt a közvetlen érzésem, újra meg újra átgondoltam a könyvet. És most nyugodt lélekkel, de nem örömmel mondom: Jancsó Benedek „Erdély története" nem az a könyv, amire nekünk erdélyi magyar közönségnek és az erdélyi magyar ifjúságnak szükségünk van, amelyet vártunk, amelyet akar­ tunk és kívántunk immár tizenhárom esztendeje. A könyvnek megvannak a maga súlyosan nagy értékei, melyeket senki, legkevésbbé éppen mi erdélyiek, nem akarhatunk elvitatni, s amelyekért őszinte hálával kell az immár megboldogult Jancsó Benedekre gondolnunk. Legnagyobb értéke az, hogy — megírta. Megírta nem konjukturából, de mert tudta, hogy szükségünk van reá, megírta jó szándékkal, hittel és kétségtelenül sok tudással, alaposságra, helyes látásra és látattásra való komoly törekvéssel. De! Jancsó Benedek hiába akarta könyvét a mának megírni, hiába igye­ kezett, — mert igyekezett, — a háború utáni, sőt az impérium változás utáni Erdélynek írni, könyve típusa a tizenkilencedik századvég históriaírásának, történelemszemléletének, ami hibás volt, sőt bűnös volt s aminek rontását mai história-íróink annyi fáradsággal próbálják jóvá tenni. Sajnos, Jancsó Benedek az u. n. liberális-kor Magyarországának volt poli­ tikai publicistája és Erdély történetét, ha akarta is, nem tudta másképen látni, mint a maga kora belenevelt, belerögzített politikai történelem-látásnak priz­ máján keresztül. Az ő „Erdély történetében" nem látjuk, vagy alig látjuk a népi tömegerők akcióinak belső indítóokait: a gazdasági erőokokat, nem látjuk a társadalmi nagy változások, átalakulások, evolúciók másik nagy fundamen­ tális okát: a kulturális erő-okokat sem. A kétségtelenül működött osztály­ harcoknak és kulturális áramlatoknak csupán az eredményeit kapjuk, de magát a harcot, magát a nagy belső mozgást, munkát, építést vagy rombolást, az állandó embériségformaló tevékenységet nem látjuk. Külső és szinte kizáróla­ gosan vezetőszemélyiségekhez fűződő politikai történést ád a könyv, ami ter­ mészetesen ma már nem hat reánk a valóság meggyőző erejével, nem gondolkoztat meg, nem ad tanulságokat, tehát nem is elégíthet ki. Könyvét a régi módszer: az egyes uralkodó családok szerint aprózza fel fejezetekre, amelyeken belül, egymástól elkülönítve, egyes uralkodók szerinti még apróbb skatulyákban veszi sorba az eseményeket. Teszi ezt ahelyett, hogy az egyes kulturális, gazdasági és a velük parallel társadalmi történésfolyamato­ kat venné felosztása alapjául, ami világossá, indokolttá és logikussá tenné az e nélkül sokszor érthetetlen és megfoghatatlan eredményeket. E mellett néhol az is megtörténik, hogy saját maga állításait cáfolja meg, ami legalább is ^ kellemetlen. "* Mindjárt a honfoglalással kapcsolatosan előadott erdélyi foglalásról, ille­ tőleg Erdély betelepítéséről, tejesen hamis és zavaros képet kapunk. Elmondja például, hogy a honfoglaló magyarok Gyula-nemzetsége megszállja 'Erdélyben Gyulafehérvár környékét (X. század eleje). Később — külön — azt mondja el, 810

/ Ém

4 a i i '•

5

i \

\ >

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK hogy az addig Biharban tanyázó (határőrző) székelységet Szent László telepíti a Küküllők forrásvidéke tájára (XII. század közepén). És ebből végeredmény­ nek megállapítja: „Tehát Erdély első megszállói és így legrégibb lakosai széke­ lyek voltak (!)..." Erdély honfoglaláskori népességi viszonyairól szólva megállapítja, hogy gyér szláv alaplakossága volt, melyet a honfoglaló magyarok egyszerűen és teljességében magyarrá olvasztottak be. Tehát Jancsó Benedek szerint Erdély­ nek a szászok betelepítéséig (XII. század közepe) tiszta magyar és székely lakossága volt. Ugyancsak szerinte nem Szent István támadja meg az Erdélyt birtokló Gyulát, de Gyula támadja meg Szent Istvánt (?). Ennek a háborúnak pedig szerinte egyetlen oka az volt, hogy Gyula nem akarta felvenni és felvétetni erdélyi alattvalóival a keresztény vallást (!). Az itt idézett történeti megállapítások nemcsak ma, de már régen hami­ saknak és elégteleneknek bizonyultak, sőt már rektifikáltattak is és kiegészít­ tettek. Ma az erdélyi településről, az akkor itt talált lakosságról, a Gyula és Árpád nemzetsége közötti, illetve Erdély és Magyarország első századi törté­ netéről és egymáshoz való viszonyáról, a közöttük való súlyos és csak háború­ val elintézhető ellentétekről meglehetősen tiszta és biztos képünk van. Ugyan­ csak a székely kérdés is már meglehetősen tisztázott valami. De egészen más, sokkal reálisabb, valószínűbb, emberibb és okmányokkal is alátámasztottabb módon, mint Jancsó Benedek históriai megállapításai. A XV. század első harmadában, a nyugateurópai hasonló kulturális és szociális okokból fel-fellobbanó népmozgolódásokkal párhuzamosan (huszitiz­ mus, jobbágylázadások), Erdélyben is lángralobbanó néplázadások és forradal­ mak igazi, belső mozdító okairól semmit sem tudunk meg a könyvből, a XVI. századbeli Dózsa-lázadásról csupán annyit, hogy azt Szapolyai János, az erdélyi vajda szerencsésen leverte. így aztán természetes, hogy a hitújítás „deus ex machina" módjára, máról-holnapra, a szászok által behozott Luther-féle iratok okán, egyszerre csak ellepi Erdélyt. Hogy mennyire nem tulajdonít történeti fontosságot Jancsó Benedek a gazdasági és kulturális erőknek, azt bizonyítja, hogy a gazdasági és kulturális események egészen felületes és rövid foglalatát az egyes uralkodóházi kor­ szakok végére, néhány semmitmondó, megjegyzés-szerű sorban függeszti oda. De például a Hunyadiak koránál még ezt azt összefoglaló frázist is felesleges­ nek tartja odatüzni. Nem lehet célom hibákat bogarászni. De „Erdély történetének" könyve nagy dolog és Jancsó Benedek komolysága, súlyos egyénisége és sokat meglátó tudása nemcsak elbírják, de megkövetelik a lehető szigorú kritikát és méltatlan is volna irányában a gyengéknek és jelentékteleneknek kijáró elnéző, üres, semmitmondó ismertetés. Ezért kötelességemnek tartom, — nem mint szakember, aki nem vagyok, de mint egyszerű, a tárgy iránt érdeklődő erdélyi olvasó és egy kicsit, mint író, — a könyvnek, szerintem, különösen két generális hibájára, egy külsőre és egy belsőre, reámutatni. A külső hiba: igen nagy a könyv terjedelme (szinte négyszáz sűrűn nyo­ mott oldal), ha a nagyközönség és ifjúság számára íródott, összefoglaló áttekin52*

811

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK tés céljából, (mint azt az előszó mondja), viszont igen kis terjedelmű arra, hogy szakember számára használható legyen. Nagyobb hibája ennél az, hogy Jancsó Benedekben hiányzott a modern és vérbeli (tehát nem a professzió szerint való) historikusnak nagy összefoglaló látása és íróművészeti előadó képessége. Tehát nem tud összefoglalóan láttatni sem. Detailokból rakja össze az egészet úgy, hogy ezeket a detailokat egymás­ mellé sorakoztatja anélkül, hogy azoknak egymással való szerves összefüggé­ sét, együttvaló, egységes életét adni tudná. Csak a komponenseket látjuk, az eredőt sehol; pedig a komponensek önmagukban egészen mást jelentenek, vagy jelenthetnek, mint a komponensek által alkotott eredő. Halott krónika, élő történelem helyett. Jancsó Benedek, amikor könyvét megírta, nagyot akart, helyeset akart és jól akarta megcselekedni azt. A legnéÜkülözhetetlenebb, a legszükségesebb erdélyi könyvet akarta nekünk ajándékozni és ebben a könyvében az objektív történeti igazságot akarta adni, mert tudta, hogy csak annak lehet meg a maga komoly és tartós nemzetépítő kultúrértéke. De a régi magyar világban és főleg a román nemzetiségű problémával foglalkozó politikusnak és publicis­ tának ez nem sikerülhetett. Látása egy hosszú • életen át egyetlen szemszögre volt beállítva, nem ő tehet róla, ha az a szemszög korlátolt és hamis volt. És bár meglátszik, hogy akarta és próbálta, de azt a régi hamis látását jó részben nem tudta megváltoztatni, illetőleg új, szabad, elfogulatlan látással pótolni. Hogy könyvét, — utolsó nagy munkáját, — szinte szimbolumos hagya­ tékaképpen nekünk megírta, őszinte és igaz hálával tartozunk az Erdélyből elszármazott Jancsó Benedeknek. A mi hálánk és könyvének értéke nem lett kisebb, ha a fennti sorokban reámutattunk azokra a feltűnő hibákra, melyek­ nek jó részben nem is Jancsó Benedek, de korának és a háború előtti Magyar­ országnak világszemlélete volt az oka. Erdély története, ma nélkülözhetetlenül szükséges könyv és nagy nyere­ ségünk, hogy ime: van. Ezt a könyvet olvasnunk kell, ismernünk kell, mert, — nincsen helyettesítője. És most már türelmesen meg tudjuk várni, amíg a mai Erdély magyar közönsége és ifjúsága számára való, mai szemmel meglátott, a dolgok mélyét feltáró és szélesen összefogott, művészileg megírott „Erdély története" meg­ születik. KÓS KÁROLY.

A MAGYAR IRODALMI MŰVELTSÉG KEZDETEI Horváth János könyve. A Magyar Szemle Társaság kiadása. Budapest, 1931.

A

y

magyar középkor egész irodalmának ismeretét szomjazzuk sejtelem és igéret alapján, mikor nekilátunk e vaskos kötetnek, amelyet kiváló hírű tudós írt. De sok teli korsó közt se csillapodunk le. Sőt a hiány érzésé­ hez még a fáradság kínja is társul. Mert Horváth János így formulázza meg alaptételeit: irodalom nincs irott szövegek nélkül; pogánykori magyar irodalomról nem beszélhetünk; irodal­ munk története csak a kereszténység fölvételével, a XI. században kezdődik 812

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK s azért már ott, mert a latin nyelvű emlékek is a mieink; nem az ősi pogány hanem az új, idegen, keresztény műveltség hozta létre a magyar irodalmat; a magyaf nyelvnek irodalmivá emelkedése csak az új műveltséggel való megtelése után volt várható. Ez az elviség s az ilyen szemlélet bizonyára vitatható, bár jogosnak látszik; sajnos a továbbiak folyamán még messzebbre fejlik: orthodoxiává fajul. Horváth nemcsak a pogánykori magyar irodalom proble­ matikáját, majd a további szóhagyományát veti el, hanem a későbbi középkor leírt világi, vagy személyes érdekű, főleg költői szellemű termelését is mellőzi, vagy csak mint adatot mellékesen érinti. íme, a pozitivista és szellemtörténész ez a különös keveréke, mikor ilyen szigorú, szinte aszkéta szellemű kizárást alkalmaz, eldob minden hagyományt, minthogy pozitivista, és csak említ néhány fontos pozitívumot, mert szellemtörténeti korképével s irodalmi építé­ szetével nem vág össze. A befejező „kitenkintésben" megindokolja ezt az erő­ szakot: a nemzeti nyelvű világi költészet még alig közelítette meg az irodalmi jelleg színvonalát; a közönség számára írt, olvasmányrendeltetésű profán magyar prózai szövegünk egyáltalában nincs a középkorból. Ez mindenesetre új, érdekes, azonban erőszakos álláspont. Egy hihetetlen apparátus vasszorga­ lommal kovácsolt, ötvözött, cizellált, fényezett láncából egy csomó sodrony­ kapocs hiányzik: virágének, feddő dal, viadal elbeszélés. A hiányérzet így érthetően nyomasztó. Nem kárpótol, hogy az egész itt, magyar földön termett latin litteraturát, Szent-Gellért és Mórtól kezdve Verböczy Istvánig bekebelezi a magyar irodalomban, ami föltétlenül helyes, mert megindokolja s erőszak nélkül bírja következetesen elhelyezni : a magjává teszi a rendszeres fejlődés­ ről alkotott felfogásának. E szerint a tulajdonkép Szt.-László és Kálmán kori, franciás bölcsőből indult latinságból jött az életbe igazi írásbeliségünk, irodalmi szellemünk, irodalmunk s a „deáki" fejlődés annál tökéletesebbé válik, minél nagyobb tömeg lép a latin műveltség kebelébe. Szóval a XV. század folyamán. Űj magyar paradoxon tehát. Vájjon igaz-e véges végig? S önkéntelen eszünkbe jut, hogy a közelmúlt történetírását a középkorral szemben elfogultsággal vádolták meg. Nem új elfogultság reagál most is? Ez a tanulság azonban csak nagy fáradsággal szerezhető meg. Horváth János drágán adja értékeit s balpénzét. Meg kell szenvednünk értük. Ha ő bámulatos szorgalommal, alapos figyelemmel, az egymásrautalás éberségével átrágta magát a kásahegyen — n kötetnyi anyagmaradványon s a róla szóló tudományos irodalmon — nekünk is át kell törnünk magunkat egy alig-alig ritkított bozóton, ahol minden bokron a magyarázó s utaló táblák sokasága leng, mialatt hallanunk kell még a magyarázottak újabb magyarázatát. Nem tudjuk elfelejteni Petőfi-könyvét, a germán alaposság és megbízhatóság ezt a kimerítő áradat. Ebből á könyvből époly kitűnő tanulmány lehetett volna, mint a mostaniból. A „termékeny" fárasztást még fokozza egy másik elem. A találé­ kony, új megállapításokra, új értékelésekre, új csoportosításokra fölvillanyo­ zott elme nem elégszik meg a természetes úton megtalált újszerűségekkel, ha­ nem szinte vadászik reájuk. A szenvedély izzadtságát érezni néha, különösen mikor — öntudatlanul bár — meghökkenteni látszik fölfedezéseivel. Azonban igazságtalanság volna elvitatni jóhiszeműségét és nem szólani az érvelés nagy felkészültségéről, sőt makacs teljességéről. Az ilyen ideges kutatónak természe­ tesen a stílusa is szokatlan. Több mint szép, mert szépelgő. Mindent pontosan és különösen megmondani törekvő stílje agyonterhelt, negélyes: kimerít és 813

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK megzavar. Bizonyára már csak utólagos bosszúság orvén végül megütődünk a könyv címén is. Különösnek tetszik, többet is, kevesebbet is mond a kelleténél; többet, hogy a koncepciónak újszerűségére figyelmeztessen, kevesebbet, hogy kizárási célzatosságát eleve indokolja. Mindez sajnálatos, aligha nyeri meg a nagy közönség érdeklődését. Pedig ez a könyv a Magyar Szemle társaság a művelt közönség elzárt sáncait rohamozó szellem történészeinek kiadványa; „szintetikus mű"; kisérő levele más igényeken kívül „olvasmányt" is igér kez­ dőnek és laikusnak. A sajnálatosabb, hogy a tudós író szenvedélye miatt nem rajzolódik föl benne irodalmi középkorunk egész igazi képe, nem elevenedik meg a fejlődés valódi szövevénye. E fogyatékosságoktól eltekintve, melyek inkább túlhajtott erények, mint eredendő bűnök, sok érdemes zsákmányra tehetünk szert. E mű anyagkészlete talán tökéletes; szövése pedánsan gondos. Aki jegyzeteket szokott készíteni olvasmányaiból, folyton ceruzához nyúlhat. Sajnos, e kimért helyen csak néhány példával bizonyíthatjuk ezt. Az első, tisztára latin réteget elemezve, megállapítja, hogy a magyarság itteni két első százada az általános irás-reakcióval azonos. A legendák és gesták jelentik az olvasmányszámba menő és kö­ zönséget feltételező új hazai szövegeket s ezeket a közéletben szereplő, udvari papok írták. Anonymus büszke önérzettel vall az írás, a scriptura fölényéről az élőszó felett s hozzáfog egy új történeti tudat kialakításához; Kézai pedig egy morált, szinte keresztényellenes új történeti koncepciót teremt, az elbeszélő szerkezet jeles fölépítésével, amiből gazdag irodalom lesz. A „scripturának ily mérvű átáramlása egy íratlan műveltség birodalmába párját ritkító irodalmi tünemény." A folytatólagos történetírásban tünedezik föl szinte az irodalmi tudat és a magyar író fogalma, sőt a szerzetesek rendi krónikáiban az iroda­ lomtörténet kezdete. A latin réteg a korszak vége felé a Temesvári Pelbártokban gyűrődik föl oly magasra, hogy a kódexek formájában szétterülhet rajta, végül az igazi magyar szerzetesi litteratura. Mikor átfordul a magyar nyelvű irodalom eleven temetőjébe, megállapítja: a magyar írásbeliség első nyomai néhány magyar szó és kifejezés a latin szövegekben, majd a „vendégszöveg" (nyelvemlék) jelentkezik a latin könyvekben, végűi föltfinedeznek egész, ön­ álló magyar könyvek (a kódexek). Érdekesen magyarázza, hogy a Halotti Beszéd és a Könyörgés két embertől és különböző időből származik, hogy a második tulajdonkép monitio s a szigorú fordítás az irodalom első fecskéje. Még éredekesebb, amit az első versről, a Löweni Mária-siralomról mond. Ügy találja, hogy a latin eredeti átköltése, az első olvasmányszerű szöveg, irodalmi mű, a magyar mfiköltészet kezdete, melynek könnyűsége gyakorlatra-vall. De igazi elemében akkor van, mikor az jo kódexhez érkezik. Ezek az igazi tudós gyönyörűség szavai. Tárgyilagosságra törekvő szeme most teljesen kitágul; meg kell bocsátanunk olykori káprázatait. Természetesen az egész tárgykör másként fest kezében, mint eddig s nem csoda, hogy könyve több mint kétharmad részét neki szenteli. Messziről, a szójegyzékeken, a tankönyv­ irodalmon át, mely a műnyelv kiképzését kezdte meg, közeledik feléje. Az indítás a Ferencz-legenda: önálló, saját érdekű elbeszélés, öncélú olvasmány, mely közönséget tételez föl (az apáca-közönséget s ezzel a kódexek irodalom­ politikái fontosságát rendkívül eltúlozza). Az irodalmisághoz való felemel­ kedés folyamatában ez a latinizmustól hemzsegő, primitív fordítás az első lépcső. Hovatovább fejlődik az irodalmi magaslat és tisztul a nyelv, az 1500. 814

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK évvel hirtelen feliendűl a kódexirodalom — a ferencz- és domokos-rendben lefolyt fegyelemszigorítás, a humanizmus, könyvnyomtatás, néhány személyi­ ség hatása — végűi a karthauzi névtelen (Érdy-kodex) grandiózus művében, 1527-ben éri el csúcspontját. Ezt nem valamely szerzet vagy kolostor céljaira írták; „egy kiváló tudós egyéniség szabad elhatározásának, mondhatnók iro­ dalmi ihletének szülöttje, aki az egész magyar szerzetesek írója óhajt l e n n i . . . latin élőbeszéde az első tanúságtétel... a nemzeti nyelv hasznos és szükséges volta mellett;... nem öntudatos stiliszta, de . . . egy középkori Pázmány arc­ vonalát tükrözteti elénk." A Chartreuse leírásában az első regényes tájképet, a magyar szentek legendáiban a magyar történelmi stílus alapját leljük meg. De amíg ide jut, Horváth János a kodex-irodalom összes csinját-binját ki­ bogozza. Talán véglegesen le is zárta ezt a fejezetet s utána senki sem tud már újat mondani, a valódi szellem képén kívül. Mert hiába ismertet meg a kolos­ tor-irodalom típus jellegével és életformáival, műfajaival, szövegtípusaival, a kodex-egységekkel, a szerzetesirodalom nyelvével, versformáival, hiába ismer­ kedünk meg tehát anyaggal, világnézettel, íróval, ,stilisztikával, másolóval, közönséggel, e rengeteg magyarázatok, karcolatok és képrajzok után sem lá­ tunk a bőrön, izmokon, zsigereken túl az egésznek végső fészkéig, a szellemig, az életig. Elismerjük a nagyratörő tudós érdemeit. És szívesen elismerjük, hogy ki­ tűnően látta meg a dolgok értelmét, mikor ezt a következtetést fogalmazta meg: egész kolostorirodalmunk műformaival egyetemben nem egy idegen műveltség nyers átvétele, hanem két műveltségi tényező egyeztetése és össze­ olvasztása; egyik a világi magyarság gazdag, spontánszerű nyelv és forma­ hagyománya, másik az egyházi latinság szelleme, évezredes irodalmi gyakor­ lattal megszabályozott nyelv és gondolatformái. De vájjon ez a dolgok szel­ leme is? A hang ebben a tételben is a doctus és doctor hangja. Mert hol marad a milliók lélekzetvételének kihallgatása. Néhány apátkolostor és benigna ház nem jelenti az akkori világot. Ami hiányzik, csakugyan a zseni hangjának kellett volna lenni. Olyan szintézisben, aminőre Horváth vállalkozott s olyan indítás után, ami meglepett, nagyobb és tágasabb koncepcióval szerettünk volna találkozni. De ne felejtsük el, hogy Horváth János maradék nélkül megcsele­ kedte, amire törekedett erői teljes megfeszítésével. Ezért a teljesítményért nagy elismerést érdemel. SPECTATOR. NAGY LAJOS: BÉRHÁZ. (Novellák, Budapest, 1931). Nagy Lajos gyilkoló erejű író. Szúr, vág, arculcsapja az embert, kizökkenti hétköznapi nyugaímából, megmutatja éle­ tének torz vonásait, azt a kétségbeejtő nyugalmat, amely eltompítja az ember agyát és érzéketlenné teszi minden iránt. A dolgok mélyére lát. Észreveszi a lé­ nyeget és a legteljesebb mértékben kiana­ lizálja az emberek ferdeségét, elég néki

egy felvillanó kép, hogy abból következ­ tetéseket tudjon levonni. A fény sohasem vakítja el, meglátja a mögötte meghúzódó zűrzavaros és igen sokak részére kelle­ metlen jelenségeket is. — Nem egy előre elképzelt igazság van a kezében és ahhoz keres megfelelő életformákat, alakokat, hanem a meglévő események váltják ki belőle az igazság keresését, illetve konstatálását. Bérház c. kötetében tizenegy novellá­ ját gyűjtötte össze. Mindegyikben meg815

_____ nyilatkozik nagy írásművészete, de a leg­ több csak karcolat jellegű, az ember­ ismerő Nagy Lajos mondja el benyomá­ sait, a kompozíciót, a mese nagyvonalú­ ságát, a tág, de mégis összefogó látkört nem érezzük. — Sok ezekben a novellák­ ban a lira, érzések viszik a főszerepet kellő tárgyi alátámasztás és a tények (jelen esetben a mese) felsorakoztatása nélkül. Gondoljunk csak az Anya c. novellára. Mondanivalói itt minden különösebb okozati és szükségszerű összefüggés nél­ kül következnek egymás után. Az anya képét különböző vélemények és hiresztelések alapján görbetükrön keresztül tárja elénk. Nagyon egyéni, a mások részére való elhitető erő hiányzik belőle. Farkas és bárány, A nő, Az elszabadult oroszlán c. novelláiban fölösleges dolog volt álla­ tokat szerepeltetni. Hiszen nem is álla­ tok ezek, hanem különös élőlények, em­ beri értelemmel felruházva, de emberré az író mondanivalójának súlya miatt nem vedlettek. A farkas és bárány helyett az ezeknek megfelelő embertípusokkal kel­ lett volna dokumentálni az írónak mon­ danivalóját. Az állatok közti párbeszéd patakpart helyett az őrszobán is leját­ szódhatott volna, természetesen az ala­ kok művészi ábrázolásával. Százlábú úr­ nak és asszonyságnak nevezett csodaszü­ löttek is emberként jelenhettek volna meg. A kötet legszebb darabjai a Bűn, Tor­ názok, Prof. Csizmadia és a Bérház. Ezekben a novellákban igazán művész Nagy Lajos. A Bűn címűben még túlsók a líra, de az író mondanivalója egészen széles síkokra terelődik. Áll a járda szé­ lén, nézi a rohanó autókat és vigyáz, hogy valamelyik el ne üsse, közben gon­ dolkozik és átvillan agyában az egész társadalom képe. Ott van előttünk a volán mellett ülő Nagyságos Asszony, akinek gyárigazgató férje képes a munka­ béreket leszállítani, csakhogy minden ál­ dozatot meghozzon Őnagyságáért. Dol­ goznak a kövező munkások, akikkel egy­ nek: elítéltnek érzi magát. Elítélte őket a társadalom, noha még tárgyalás sem volt ellenük. A Tornázókban és a Prof. Csizmadiában a mai diákélet megdöb­ bentő reálizmussal rajzolódik elénk. Az elhibázott iskolai és családi nevelés me-

816

KÖNYVEK ÉS IRŐK,

rész boncolását látjuk. Előttünk áll a felsőbbrendű szülő, aki nevelési mód­ szerével épen olyan szerencsétlenné akarja tenni a fiát, mint amilyen szerencsétlenné nevelték őt, anélkül, hogy tudatában volna annak, amit csinál. Megdöbbentő hű és elgondolásban kü­ lönösen merész a Bérház. Nagy Lajos itt egyidőben, keresztmetszetben mutat be egy bérházat. Lebontja előttünk az utcai falat és megjelenik a lakók nyüzsgő élete. Az albérleti szobában meghúzódó prosti­ tuálttól kezdve a kopott polgáremberig, amint áhítattal hallgatja a rádiót: „Fize­ tésem tíz forint húsz krajcár, megél abból egy bojtár." Még a tetőn mászkáló sze­ relmes kandúr nyávogását is halljuk. Az író éles emberismerete ebben a novellá­ ban bontakozik ki legjobban. Filmsze­ rűen, apró felvillanásokban jelennek meg előttünk a képek, de ezek oly jellegzete­ sek, hogy elmoshatatlan nyomot hagvnak bennünk. Több ez a novella egyszerű le­ írásnál, seregszemléje egy világváros mé­ lyen vergődő szerencsétlenéinek, akikről lélektani tanulmányokat lehetne írni, e helyett Nagy Lajos egy mondattal dön­ tően világít rá egyéniségükre s anélkül, hogy egy pillanatig is agitálna, tisztán és elevenen bukkannak elő írásából a tár­ sadalmi igazságtalanságok is. Néhány kisebb jelentőségű novellán kí­ vül friss és eleven ez a könyv, nem egy­ szer egészen ismeretlen világ bontakozik elő, új alakok elevenednek még a könyv lapjain, érezzük az író nagy emberfor­ máló erejét, mellyel irodalmunk jelentős darabjává tette a Bérházat. Gttnda BélaF E S T E T T AJKÚ, N O V E L L Á K (Marinetti: Novelle colle labbra tinte, Mondadori, Milano.) Szimultánista novellák. A z előszó­ ban temperamentumos értekezés az irodalmi szimultanizmusról. A z élet kellemetlenül rövid az étvágyakhoz viszonyítva. A rövidség ellen csak a gyorsaság használ. A rohanásban elfoszlanak a dolgok közti távolságok

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK s a világ gazdagságai szimultán jelen­ nek meg. A futurizmust és a belőle fa­ kadó szimultánizmust megelőző költé­ szet, művészet, irodalom tökéletesen belefér abba a kifejezésbe, hogy volt egyszer. A jövő művészete a szágul­ dásban szimultán föltűnő jelenségeké. A múltnak, ahogy ezt a futurista ma­ nifesztumban mondta, legyen elég egy nap az évből: a halottak napja. Ezt a koncepciót természetesen nem sza­ bad a művészetre korlátozni: életün­ ket kell megtermékenyíteni vele. Az igazi futurista trükköket eszel ki, hogy elérhesse a szomjazott szimultanéitást. Napóleon például egyszerre több levelet diktált. Arno professzor az öltözködés és a vetkőzés mozdula­ taiból tornagyakorlatokat f o r m á l t . , . De mindez semmi. A jövőben alvás alatt fogják borotválni, átöltöztetni... s a kívánt helyre elszállitani az embe­ reket. Hisz nem lehet pocsékolni az időt, mivelhogy az élet szerfölött rö­ vid, így néz ki a teória. S ezt a szimultánéitást próbálja Marinetti festett ajkú novellákba gyúrni. Nehezen megy. A festett ajkak si­ kerülnek, mert valóban olyanok ezek a novellák a többiek között, mint fes­ tett ajkú nők jámbor ténsasszonyok körében. Egyébként azonban van fan­ tázia, perverzitás, szószátyárkodás, költészet, szín ezekben a novellákban, csak épen szimultánéitás nincs. Pedig Marinetti annyira előzékeny, hogy itt ott figyelmezteti is az olvasót: itt a szimultánéitás! Csakhogy nincs ott. Nem is lehet s ez kitűnik bármelyik novella témájából. Tizenegy csók Rosa di Belgradonak: a hős megismerke­ dik a szép Rosával, meglátja száját, amelyet a nő „fogaival és álmaival" pirosít, megtetszik neki a gyönyörű száj s mivel Rosa elutazik, tizenegy levélben tizenegy csókot küld utána. Rosa di Belgrado fölolvastatja magá­ nak a tizenegy levelet s megbetegszik.

Szegény, szimultán érzi a tizenegy csókot s kellemetlenül ég tőlük a szá­ ja. Itt nyoma sincs a beígért szimultánéitásnak. Van helyette egy másik: az a tehetetlen vágy, amelyet poligám hajlamú egyének éreznek, amikor va­ lamely, számos tagú, társaságban, egyszerre több személy tetszik meg nekik túlságosan intenziven... Ez azonban nagyon régi formája a szi­ multánizmusnak . . . És így van ez mindenhol, ahol Ma­ rinetti szimultán akarja kifejezni a világot. Messze a sorok között való­ ban érezni lehet, hogy a szerző fan­ táziája szimultán, hogy mértéktelen sok kép, illat, vonal, mozdulat, arc torlódik benne, egymás hegyén-hátán. Érezzük a gazdagságot, a bőséget, de mintegy kiszorítva a formából. Kaoti­ kusan, megformálatlanul. S a formába szorított mondanivaló elrontja ezt a formán kivül maradt szimultán vilá­ got. A hiba ugyanis az, hogy e novel­ lák formájába nem fér bele a szimul­ tánizmus. Végeredményben így lehet a dolog. Marinettit akaratos, fegyel­ mezetlen fantázia taszítja a szokatlan formák felé. Érzi a neki szükséges formákat, szétrombolja a meglevőket, de nem tud elérkezni a kívánt szinté­ zishez. A szintézist az előszavakban adja meg. Magukban a munkákban nem. Ezért Marinetti oeuvre-jének ere­ detisége a meglevő formák szétbontá­ sának egyéni voltában van. Érvényes ez a megállapítás futurista költemé­ nyeire is. Az energia, a bátorság, a gyorsaság, az erőszak, a futurista köl­ tészet anyaga, nagyobbrészt régi for­ mákba kényszerítve jelenik meg. Gyorsaság helyett Marinetti legtöbb helyt a gyorsaság retorikus dicséretét adja igen kényelmesen döcögő tem­ póban. A bátorság perverz és szemér­ metlen leirásokban nyilatkozik meg nála. Az erőszak, hosszadalmas pofoz­ kodásokban. Kevés olyan darab van, 817

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK amelyben valóban rohan a világ, len ember nem szívesen verekedik. amelyekből kilüktet az energia, az Különben is nincs hova tennie a fegy­ erőszakosság. Általában Marinetti ola­ vert . . . Valamennyi hasonló ötletét halá­ szos hévvel dicséri azt, amit szeretne, de lusta megcsinálni. Vagy lusta, vagy losan komolyan veszi. Apostoli atti­ tűdben ír. Ahol megmenekül térítői nem tudja. Az anyag, amelyet összehordott no­ tónusaitól, ott mindig hamisítatlanul velláiban, a festett ajkuakban, bámu­ művész. Ilyenkor a retorikától is latos fantáziára vall. Itt-ott csodála­ megszabadul. A Tanácsok egy szkep­ tosan szép képek csilannak meg: „Ki­ tikus asszonynak és a Kéjes borotva csiny hullámok lázadoztak egy ki­ a kötet legsikerültebb darabjai. Mind­ emelkedő szikla körül, szinte kicsapva kettőben rohan a mese. Energikusan, a mederből, mint liliputi fogorvosok, erőszakosan. Szimultánéitás, az igaz, egy óriás hatalmas fogán" . . . Vagy: hogy nincs egyikben sem, de legalább „A hidroplán bágyadó körrel hullott jó futurista novellák. Nem botlanak a rózsaszínű tengerre s a víz piros le­ meg minduntalan a gyorsaság, a me­ retorikus és cseppet gyezőkben csapott föl k é t o l d a l t . . . részség stb „Máshol perverz összefüggéseket lát­ sem futurisztikus apotéozisában. Mert tat . . . " az imák és a litániák meg­ Marinetti legzavaróbb hibája, hogy süketítik, megvakítják, eltompítják az ép úgy szeret értekezni és ép úgy sze­ öntudatot a szeretkező férfi ritmusá­ reti részletezni a leírásokat, mint Balval . . . " „A gyertyák lángja, mintha sac. Pedig a mi századunk találta föl ügyes nyelvcsapások volnának a sze­ a gyorsaságot, pedig az élet igen igen retett him h á t á n . . . " A perverz ötle­ rövid... tek díszfelvonulása. Egy helyt a sze­ Marinetti sok mindent talált föl: a relmes nő meztelenül szeretné csókol­ futurizmust, a szimultánizmust. Föl­ ni szerelmesét. Értsd: nyúzva. A kék találta őket. Mégis, a szimultánizmus­ ereket, a síkos, fehér inakat, az izmok ból még semmit sem tud, a futuriz­ vörös kötegeit, a kikandikáló csonto­ must pedig csak most kezdi megta­ kat akarja csókolni s mikor a férfit nulni. egy verekedésben megsebzik az arcán, Kolozsvári-Grandpierre Emil. kigyúlt szemmel karol bele s viszi ha­ za „meggyógyítani" . . . Megdöbbentő BÁLINT ALADÁR: az a katona, aki halott kedvesét ma­ M. UD. DR. DARVAS! gával cipeli hátizsákjában s ha éhes, (Regény, Kazinczy könyvtár, 1931). fogyaszt belőle. Közben az utolsó sze­ Darvas Miklós fiatal orvos Budapesten retkezés alkalmával suttogott szava­ kat idézi: szeress, harapj meg a csók­ született, a numerus clausus kiüldözte jaiddal, falj föl a csókjaiddal, te aka­ hazájából, a prágai egyetemen tanult és Kassán — e város Várad néven szerepel rok lenni, te, te, falj föl a csókjaid­ a regényben — működik az állam szol­ d a l . . . S ő hiven teljesíti utolsó kí­ gálatában, átruccan Szlovenszkó más vá­ vánságát, szép szorgalmasan megeszi rosaiba, néha kicsit Budapestre is; sze­ a lány fejét, karját, félig lábait is. relmei zajlanak le, amelyek egyikére ko­ Többet, legmélyebb sajnálatára, sem mor árnyék borul, és csalódva szerelem­ tud elfogyasztani. Elesik. A Nagyon ben, egy kissé pályájában is, önmagában meleg van címűben az örökbéke ki­ és Európában egyaránt^ Amerikába készül vívása érdekében, meztelenre akarja azzal, hogy „elmegyen önmagától". Ez vetkőztetni az emberiséget. A mezte­ a regény a rendőri hírek dióhéj stílusá­ ban. f,s ha elmegy Amerikába Darvas

818

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK Miklós? Sok reményünk nincs hozzá, hogy önmagát megtalálja, mert dezilluziónált kornak a gyermeke, csírázó esz­ ményekkel ugyan, de az eszmények meg­ valósulásának minden reménye nélkül. Lehet, hogy mégis meg fog v á l t o z n i . . . Betegsége talán a mindenkori fiatalság­ nak a betegsége, amikor a vágyak nincse­ nek arányban az elért eredményekkel, a test feszülő energiái nem találnak szabad kifutást és a csalódott szerelmek tükré­ ben torzói, verődik vissza a világ. A kér­ dés mindenesetre nyitva áll — tippelhe­ tünk erre és arra a lehetőségre is. De ebben a regényben nem ez a fontos. Nem „útkereső" írás, inkább konstatál. A regény céljaihoz elég ez is. Megmutatni az életet, úgy ahogy van — a tanulsá­ got vonjak le az olvasók, vagy fejezzék ki a vezércikkírók. Mint élettörténetet megrögzítő írásmű kétségtelenfii vonzó olvasmány, közvetlen és igaz, a megéltség frisseségével, már-már önéletrajz és amint félfüllel halljuk, egy orvos műve, első belletrisztikai kísérlete, nem profeszszionistának keresetlen, elsősorban a tárgy­ hoz hozzászólani akarása, mentesen iro­ dalmi griffektől, kikerekítettségektől, hely­ zetek kiaknázásra váró szembenállásától, itt-ott érződik is ez a munka mondat­ fűzésein. A jellemek — ha még fontos egy műben a jellem, mert az új „világnézeti" eszté­ tikusok ezt az esztétikai követelményt kétségbevonják — nem egyforma éles­ séggel árulják el lényeges tulajdonságai­ kat a vizsgáló górcsöve alatt. Darvas Miklós nyilvánvalóan él, érezzük, hogy a szerző állott neki modellt. Pompás fi­ gura a Magdáé, akibe Miklós szerelmes, ezé az egyik viszonyból másikba eső gazdag zsidó leányé, aki mintegy a korját szavanként azt vallja: inkább szerelem házasság, mint házasság szerelem nélkül. Szeretem a fura szlovák tanárt, Ma­ likot is, van benne valami Márai Sándor Bébijének professzorából, de analizise nincs keresztűlvive, alakja törésekkel teli. Félre ne értsenek: nem azt hibáztatom benne, hogy szerelmében, fobiájában, élet­ vonal vezetésében klinikus, de hiányzik belőle a démoniának az a szuggesztivi­ tása, amely annyira emberivé teszi pél­

dául a hasonszabású orosz abnormális regényhősöket. Néhány vonással közvet­ len közelünkbe kerül az öngyilkos Bözsi, ennek az egyszerű lénynek kitapintható lelke van. Legérdekesebb a regény környezetrajza, amely alatt nem az egyes városok leve­ gőjét, hanem a történések szellemi klí­ máját értem! A prágai egyetemre került magyar deákok életét, egy fiatal orvos próbálkozásait, hogy elhelyezkedjék egy merőben ellentétes környezetben, behato­ lását családi életekbe, amelyek létformája oly áthidalhatatlanúl eltér az övétől, és ugyanennek az orvosnak visszakerültét hosszú idő után Budapestre, amikor eszméleti síkján minden az otthoniasság és idegenség érzéseivel vegyül el. E könyv szellemi égtáját főként a faji probléma impregnálja olyanná, amilyen. A magyar­ zsidó probléma, cseh, sőt szlovák alászíneződéssel. A regény hősének nyilván­ valóan nagy problémája, hogy miként mentse át és tisztázza a maga, hogy úgy­ mondjam, fedélközi utas mivoltát a faj­ ták között. Ez mint lelki rugó épen olyan döntő szerepet játszhatott a szerzőnél, mint a szerelem kérdése. A könyv mindent összevetve, eredeti, értékes alkotás és ha nem is jelenne meg olyan kevés eredeti magyar regény, mint ahogyan az mostanában történik, akkor is kihívná az érdeklődést. Talán nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy Bálint Aladár startja sikeresen indult és neve értékálló lesz a szépen kibontakozó szlovenszkói magyar irodalomban. Ligeti Ernő. WEIS ISTVÁN: HOVÁ? Budapest, 1931. Károlyi Imre ismert röpirata után gaz­ dasági válságról és annak megoldási le­ hetőségeiről írni divatossá lett. A ma­ gyar közélet és publicisztika számos te­ kintélye próbál egymásután véleményt nyilvánítani ezekben az égető kérdések­ ben. Alig múlik el hét, hogy valamilyen röpirat, vagy tanulmány ne látna nap­ világot és ne vindikálná magának a bölcs tanácsadás jogát. Weis István könyve is most a kirobbant világválság

819

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK izgató eseményei közben jelent meg, de, mint a szerző előszavában jelzi, már fél­ éve be van fejezve. Ezt azért szükséges megjegyezni, mert ma minden könyv, mely a „hová?" nagy kérdését veti fel, többé-kevésbé veszít aktualitásából már egy félév alatt is. A rohanó események oly gyors és váratlan fordulatot vesznek szinte hetenként, hogy ítéleteinket a ki­ bontakozást illetőleg újra és újra kell megformuláznunk. Weis könyve a múlt tél optimistább, és kevésbé izgatott lég­ körében íródott meg és ez a tény rá­ nyomja bélyegét. „A mai magyar társa­ dalom" helyzetanalizist adott, a „Hová?" ennek az analizisnek a konzekvenciáit próbálja levonni. Rá akar mutatni azokra az „eszközökre és módszerekre", amelyek segítségével a káros társadalmi jelenségek és bajok megszüntethetők vol­ nának. Nehéz és hálátlan feladat. Hálát­ lan még annak is, aki mint szerző maga is a mai magyar társadalom összetételét oly jól ismeri és bár felfogásában mind­ végig konzervatív, számos részletreform­ felvetésével igyekezett eddig is hazája bajain segíteni. A „Hová?" szerzője szerint legelső fel­ adatok közé „a hiányzó egységes nem­ zeti közvélemény kiformálása" tartozik. Magyarország problémáinak megoldásá­ nál nem téveszthető szem elől, hogy az ország „lakosainak túlnyomó többsége éhes, tehát a nézetek. erdőjében mostani szegénységünkben és elhagyatottságunk­ ban az ő nézetüknek kell erősebben érvé­ nyesülnie." Weis István a bajokat nemcsak Tria­ nonban, hanem a mai magyar állami és gazdasági élet hibáiban is keresi. Rámu­ tat a némelyek által kivánt Habsburg­ restaurációval járó veszélyekre is. A visszahozott uralkodó szerinte bizonyára „a nagybirtokos osztályra, főpapságra és a nagytőkére támaszkodna". Magyar­ ország helyes államformáját Weis István a köztársaságban látja, olyan köztársa­ ságban, mely egy öntudatos magyar pol­ gárságra támaszkodna. Támadja, bár enyhe és burkolt formában, az „abszolút magánjog elvét" is. „Éppen a jó és okos emberek szemében — írja — nehezen el­ fogadható jelenség a nagy földbirtokok

820

érdemnélküli átörökítése az utódokra." E reformok szelíd hangoztatása mellett Weis egész sereg ötletszerű megoldási gondolattal is szolgál. Ilyen „fontos" fel­ adat például szerinte, hogy mindenki üd­ vözölje a nemzeti zászlót és a kivonuló csapatokat." „Átvehetnénk az angolok­ tól azt a szokást, hogy a színi és egyéb előadások a himnusszal kezdődjenek, vagy végződjenek." Ilyen és ehhez ha­ sonló megállapítások, enyhén szólva, kissé időszerűtlenek a ma tragikus prob­ lémáival szemben. Mert az olvasók kü­ lönben sem ötleteket várnak Weis Ist­ vántól, hanem határozott és céltudatos megoldást és programmadást legmaibb problémáikra. De ha ettől eltekintünk és Weis tanulmányaiban nem az egészet, hanem a részleteket nézzük, akkor ítéle­ tünk kedvezőbbre változik. Megállapítá­ sai legtöbbször igazak és találóak. Helye­ sen mutat rá például arra is, hogy a vármegye „osztályszempontokat is érvé­ nyesít" és „a társadalom egyes rétegei­ nek kedvez"; ugyanakkor azonban nem lát a szociális bajok mélyére, megelégszik nyugodt és csendes filozofálással gyöke­ res reformok helyett. Nem „apróbb" engedményekre van már szükség ma, amint Weis ajánlja, hanem komoly reformokra, amelyek a gazdasági élet alapvető hibáin segítenek. A „mindenható állam" c. fejezetben azt fejti ki, „hogy a magyar állam úgy a szocialista, mint az individualista állam­ eszméből csak a kedvezőtlen tüneteket, a hátrányokat vette át." Ajánlja a nyugati parlamentarizmushoz való visszatérést és a pártabszolútizmus letörését, önkormány­ zatra van szükség és kis számú, de jól fizetett tisztviselői karra, mondja később. A „hazug társadalom" c. fejezet eszméi Makkai „Magunk revíziójára" emlékez­ tetnek. A magyar nagyzolás, az állami és magánélet túlméretezése káros és kikerü­ lendő. „A tőke szerepének erős ellenőrzés alá vonását" javasolja, bár ez — állapítja meg maga a szerző is, — voltakép „a terv­ gazdaság felé jelent erős lépést." „Rá kell mutatnunk arra, hogy valami ilyesminek kell bekövetkezni nemcsak nálunk, ha­ nem világszerte", mert „ha a kapitaliz­ mus nem tudja megszűntetni termelési

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK anarhiáját és az ezzel természetesen öszszefüggŐ fogyasztási zavarokat, akkor a lehető legrövidebb iaőn belül megbukik és valamennyi lakott földrészt a még for­ rásban levő, ki nem aludt társadalmi gaz­ dasági rendszer martalékául dobja oda!" A gazdasági bajokon kívül az irodalmi, tudományos és erkölcsi élet fonáksá­ gaira is rá próbál világítani Weis. Kár­ hoztatja „az öregek kíméletlen önzését" a magyar tudományos élet vezetésében és egy reálisabb, az ország valódi szükség­ leteit tűi nem haladó kultúrpolitika be­ vezetését kivánja. Hibáztatja az egyházak túltengő szerepét is és rámutat a kato­ likus és világi nagybirtokok szociális hát­ rányaira, ami elégületlenséget szít s ez úgy terjed, „mint hamu alatt a parázs, csak egy kis szél kell hozzá és az elkeseredés könnyen lángra lobbanhat." Weis István főproblémája a birtokkérdés, de erre is csak határozatlan megoldásokat ajánl. Nem látjuk tisztán, vájjon a teljesen sze­ gény és földnélküli magyar milliók ke­ nyérhez juttatása-e a fontosabb szerinte, vagy pedig az „eladósodott" és „esetle­ ges tulajdonságokkal rendelkező ariszto­ krácia" megmentése? Mindent összevéve Weis munkája le­ het némely esetben hasznos breviáriuma a jó tanácsnak, de nyitva hagyja az ál­ tala is címűi adott megoldatlan kérdést: Jancsó Elemér. GERGELY SÁNDOR: VALAMI KÉSZÜL. (Regény, Budapest, 1931). Kínnal olvastam végig ezt a regényt s igazán nem tartanám ismertetésre ér­ demesnek, ha írója a köztudatban nem úgy szerepelne, mint a magyar osztály­ harcos, marxista vagy proletárlrodalom képviselője. Valami készül, ez a regény címe. Ebben a tekintetben igaza van Gergely Sándor­ nak. Valami készül: a tömegek új élet­ formájáról van szó, a bennük lévő érté­ kek merész megnyilatkozása következik, ami a művészetben jelentős nyomot hagy: új mondanivalóval és tartalommal gaz­ dagodik, meglepő formák születnek, a

képszerűség eddig még ismeretlen síkokra terelődik. De mit ad ebből Gergely Sándor könyve, az új, a szociális íróé? Semmit! Ostoba dadogás ez a regény a forron­ gani készülő proletárságról, élettelen ala­ kokkal, kiket semmi egyébb, csak az a kommunista gőz fűt, amit az író beléjük préselt. Rossz a stílus, bárgyú a mese, tökéletlen a kompozíció. Vájjon egy igazi író megelégszik-e azzal, hogy 146 oldalon keresztül a szocdemeket szidja s a kommunista pártot úgy állítja elénk, amely maga a mennyország egy vörös istennel, akit a jelen esetben Dorner elv­ társnak hivnak. Szó van a regényben keszeg, viharkabátos lányokról, akik ré­ szére a Mozgalom csak arra való, hogy leple alatt szabad szexuális életet élje­ nek. Felbukkannak előttünk Patrulmagas Nagy János, Csöke Petru és Sóvágó La­ jos műparasztok, (pardon: itt csak műproletárok, helyesebben műkommunisták), akik a Japán-kávéház mélyén pattantak ki egy nemgondolkozó agyból és meglepő rokonságot mutatnak Csathó Kálmán alakjaival. Rettenetes izommunkával ön­ tik a vasat, pattog a szikra, csempészik a röpiratokat, „hekusok" és „zsaruk" akasztják meg az elvtársak munkáját, már-már sikerül minden, de természete­ sen árulónak kell közbelépni. Követke­ zik a leleplezés. Drámai jelenet. Az olva­ sónak égfelé áll a haja, a regény hatása alatt az Embernyuzó R.-T. igazgatói a proletárság javára lemondanak egyhavi fizetésükről. Mint az Ember tragédiájá­ ban az Úr szava (természetesen, ha Jó torkú színész áll a kulisszák mögött) úgy hat ránk Dorner elvtárs figyelmeztetése: Elvtársak spicli van közöttünk! Felszólí­ tom Sipos György spiclit, azonnal távoz­ zon! — Sipos György távozik és a nap „vörös" tűzgolyója mérgesen ugrott a Duna föléJ „De senki se figyelt a lát­ ványra." Disznóság! pedig „vörös" volt a tűzgolyó. Még agitáció szempontjából is rossz a könyv. Hisz a benne lévő tendenciózus mondatok sokkal jobban és világosabban megvannak bármelyik szakmunkában. Fölösleges sejtmozgalmat odacsempészni, ahol nincs sejtmozgalom, ahol nem is

821

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK tudják mi az. Tudatlanság és rosszakarat a parasztság közé olyan agitátorokat küldeni, akik csak a marxizmust isme­ rik (esetleg azt sem), de a parasztság helyzetével nincsenek tisztába. Hol ma­ radtak a regényből azok az intellektüellek, akik részére a szocializmus nem passzió és vitatárgy, hanem tervszerű konkrét munka alapja, amelyre építenek? Miért csak a gödi strandon mozognak a proletárok? Kíváncsiak vagyunk Külső­ ferencváros és Angyalföld nyomorgóira is. Vagy azt gondolja Gergely Sándor csak az a proletár, aki részt vesz a tú­ rákon, röpiratot osztogat és megbotozzák a rendőrségen? Ebben a könyvben hiába keressük a szociális írót. Dilettáns munka ez. Sok helyen annyira rossz, hogy érthetetlen. Igazán nem tudom, hogy miért kellett a regénybe csempészni pl. Csöke Petru vagy Világnyövő Kocsis Mihály alakját. Az emberábrázolás terén még csak kopirozni sem tud, az emberek külső meg­ jelenítése hézagos, (lásd a regényben lévő összes nőalakokat) egyoldalú, lélektani módszerekkel egyáltalán nem dolgozik, fogalma sincs mi a tömegösztön és az individuálpszichológia, csak egy kész keret van a kezében, abba helyezi alakjait, akár belevalók, akár nem. Nem a kere­ tet tágítja, hanem a kép tetejéből vagy aljából vág le egy darabot. Stílusa fara­ gatlan, zeneiség nincs benne, (v. ö. pl. Tamási, Nyirő, Szántó munkáival), úgy hat ránk, mint egy negyedikes gimna­ zista Goethe fordítása, puska nélkül. . Azt hiszem a proletárság tiltakozik legjobban az ellen, hogy kezébe ilyen papírízű munkák kerüljeneke, amikor Szilágyi András, Kodolányi János, Nagy Lajos, Ernst Glaeser, Upton Sinclair és Wsevolod Ivanow írásait olvashatja, akikkel Gergely Sándort összehasonlítani igazán naivitás. Budapest. Gunda Béla. JANCSÓ ELEMÉR: ÉSZAKAFRIKA. Úti jegyzetek az arabok, világából, Kolozsvár Marokkó, Algéria, Tunisz. Kaleidoszkopszerűen tűnik fel előttem egy naple­ mentén látott, félig homokbatűnt római

822

város, az Algér-i Kasbah ezeregyéjszakája s Bou-Saada, az első oázis a Szahara felé. Bennszülött arabok, zsidók, Középafrika fekete előőrsei, a városokban spanyol, olasz, máltai csőcselék és szívós piros­ képű franciák: katonák és hivatalnokok. Kevés az a föld, amely régi kultúráknak annyi változatát s a mai zűrzavarnak annyi arcát tárná elénk s ugyanakkor fia­ talosan tehetetlen és kihasználható legyen. A tovasiető utazót érő impressziók raja még sem fáraszt ezen a tájon. Az alap­ motívum: a tengerpart elnyúló vonala s a Szaharáig hullámzó vörösbarna homok­ dombok monoton méltósága mintha az élet legbensőbb ütemét rejtenék s ez kelti az emberben a legmélyebb nosztal­ giát érte. Az emberiség tehetős ínyenceit azonban az u. n. exoticum csalja ide, meg a narancsültetvények illata, az Atlasz hegység csúcsain a nap megnemszűnő fé­ nyében rózsaszínű hó, a fölötte terebélye­ sedő cédrusok, s a Riviérával vetekvő partvidék. Mindenütt valami ellágyító, megnyugtató narkózis, mintha a tágas muzulmán mecsetek lehelnék ki maguk­ ból. Jancsó Elemért ezen a készszerűségen túl a forrongó emberanyag érdekli s he­ lyes szociális érzékkel látja meg a nehe­ zen mozgó arab nemzeti eszme s a Föld­ közi tenger partvidékéről odatelepült szó­ vivő maroknyi népség, hol egymással el­ lenkező, hol összefonódó törekvéseit a franciák szorgos és hajlékony uralmával szemben. Művészi érzékeltetés, vagy riportszerű leleplezések helyett az általa látott és hal­ lott dolgok között higgadt, megbízható kalauzunk. Könyve könnyű, tanulságos, kerek egészet adó, olvasmány. Előszavá­ ban azt írja, csak részletmunka a Föld­ közi tenger körüli népekről írandó össze­ foglaló művéből. Mindnyájunkat érdekel a téma, mikor kultúrnák hajdani fókusza az egész emberiségre kiható fontosságá­ nak új periódusához közeledik. B. Bányai László. I

IRODALMI

KRÓNIKA

ERDÉLYI SZÁSZ IRÓ KUNCZ ALADÁRRÓL Ernst Jekelius, a kitűnő erdélyi szász író Kuncz Aladár „Fekete Kolostorá"-ból részleteket fordított németre a Klingsornak. Ehhez a fordításhoz írta előszóképen az alábbi meleg, mélyenérző sorokat: — Az erdélyi költő szenvedéssel telített öt esztendőt töltött elképzelhetetlenül nyomasztó viszonyok között, mint francia polgári fogoly a háború alatt, melynek kitörése őt az imádott Franciaországban, nyári szabadsága idején érte. A tüzes, nagyszívü ember testében ez a fogság a halál csiráját vetette el. De ragyogó lelkét beárnyé­ kolni nem tudta, ellenkezőleg: a kazamaták sötétségében kezdett ez a lélek a maga teljes fényével világítani. Még látom a barátot — hiszen első találkozásunkkor már barátság kötött össze, — aki a bor mellett olyan meleg szívű pajtás volt, ahogy tréfáinak hallatára víg neve­ téssel vetette hátra magát; látom karcsú termetét, ahogy ruganyosan lépdel az enyedi erdő tisztásán, ahová minket Áprily Lajos gyűjtött össze; látom, ahogy a tökéletes gavallér Berde Mária számára plédet térit a gyepre, ahogy a fiatal Kemény Jánosnak baráti mentorként tanácsokat ád, ahogy örvendezett nagyszerű fiatalságunkon; még hallom — mint szomszédomat a tábortűz mellett, ahol rablópecsenyét sütöttünk. Sötét haja finom homlokába hullott és barna arcát felvetette — amint lelkesülten beszélt az erdélyi költészetről, amelynek ősi ereje őt úgy megfogta; hallom vidám nevetését a tréfás megjegyzéseken, amelyekkel tapasztalatai nyomán az írói hiúságot illusztrálta, és érzem megilletődését, amikor Ady Endre haláláról beszélt; meleg szívű örömét, testvéresülésünk igaz ünnepén a gyűlölködő időben. — De fülembe cseng — búcsúzóul — a dal is, melyet barátaival együtt énekelt, amikor mi, kis autónkon elindulva, őket otthagytuk. — „Post jucundam juventutem... nos habebit humus." — Az utolsó szavak voltak, amiket tőle hallottam. Milyen szimbólummá nőttek előttem, mikor utolsó könyvének, a „Fekete kolostor"-nak szellemerejétől megragadva éppen arra készültem, hogy köszönő levelet írok neki ragyogó művéért, és az újság­ ból váratlan haláláról értesültem. — Most már nincs többé az élők között. — De nagy lelke, amely itt a földön művében otthont talált, megmarad nekünk továbbra is. Ernst Jekelius.

AZ ERDÉLYI HELIKON HÍREI Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában most jelent meg Tamási Áron „Helytelen világ" című novellás kötete. A kiváló író ízes és sokszínű tehetségét az Erdélyi Heli­ kon olvasói jól ismerik. Ez a novellás kötete is előreláthatólag a magyar könyvpiac ese­ ménye lesz. A Szépmíves Céh könyvsorozatában legközelebb ifj. Grandpiere Emil „Rosta" című regénye fog megjelenni.

823

A2 ERDÉLYI HELIKON HÍREI Ottó Folbertnek az Erdélyi Helikon májusi számában megjelent „Három áttörés" című cikke, amint olvasóink talán emlékeznek, a cikkben szereplő erdő nevével kap­ csolatban ezen a helyen már vitára adott alkalmat. Folyóiratunk egyik olvasója annak idején közölte velünk, hogy az erdő, melyet a fordításban is „Geisterwald"-nak nevez­ tünk, nem más, mint az „Apácai-erdő". Egy másik olvasónk ezt kétségbe vonta és az erdő elnevezését azzal magyarázta, hogy hosszú ideig rablók garázdálkodtak a kér­ déses erdőben, mely nem is annyira Apáca mellett, hanem inkább Szászmagyarostól Kőhalomig húzódik. A rablók sok embert megöltek s a környező falvak lakosai babo­ nás félelemmel vették körűi az erdőt, mert azt hitték, hogy a meggyilkoltak szelle­ mei laknak benne. Ezért, a német „Geis" szóból származna a „Geisterwald" elnevezés. Erre a magyarázatra kaptuk ez elnevezés értelmére figyelmeztető olvasónktól, ki a „Geisterwald"-ot továbbra is „Apáczai erdőnek" tartja, az alábbi helyreigazítást, melyet szintén a legnagyobb készséggel közlünk: — Állításomat, hogy Apácza = Geist, és hogy a Geisterwald az Apáczai erdő — fenntartom! — A „Geisterwald" nem Szászmagyarostól—Kőhalomig terjed, hanem Ágostohfalvától a Brassó—Fogarasi vasútvonal és országút Vledény—Persányi szakaszáig — ill. a Homorod és Sinca-patakok völgyéig, melyeken a vonal vezetve van. Tény, hogy az erdőn átvezető Brassó—segesvári állami út hosszú és sok helyt szép szerpentinek­ ben vezet — amint azt személyes tapasztalatból is tudom. De mindéhez kevés köze van a brassói olvasó omantikus legendájának, mikor azt, hogy Apácza-Geist eléggé bizonyítja a régi katonai térkép (Generalkarte) brassói lapja, ahol a község neve „Apácza-Geist" alakban szerepel. Bizonyára így van ez a „Specialkarte"-ban is, sőt nem tartom kizártnak, hogy a helységnevekről szóló magyar törvény életbe lépte előtt a „Geist" volt az első, mert a katonai térképtervezők előszeretettel használták a német neveket és Kolozsvár is „Klausenburg" névvel szerepelt, míg azóta lett például Nagyszeben a régi Hermannstadtból: „Nagyszeben, Hermannstadt, Sibiu". De, hogy a brassói olvasó azon állítását megcáfoljam, hogy „semmi! nyom nem található arra, hogy valaha! a. falú nevében a „Geist" szó előfordult volna", és erre nézve szász infor­ mátorokra hivatkozik, hát én is ezt teszem: G. Müller „Siebenbürgens Stühle Distrikte u. Komitate" című térképe, ugyancsak „Apácza-Geist" nevet használja, már pedig ő csak tudhatja, hiszen történelmi emléket akart térképében állítani a szász települési viszonyoknak. — Az tény, hogy Apácza nem volt szász szék községe, hanem az 1876-ban feJr oszlott „Felsőfehér vármegyé"-é, és mint királyi időből származó donatio volt Brassó város földesúri tulajdona, amint azt a fent említett G. Müller-féle térkép is feltünteti — és ebből is eredhet, hogy a megyéhez való tartozás és magyar többségű lakossága dacára — igenis volt német illetve szász neve. — Kénytelen lévén a kérdéssel, igazam megvédése céljából, ennyire foglalkozni, eszembe jut az is, hogy bizonyára valamely magyar térképészeti munkában, úgy em­ lékszem, hogy ezen területre a „Persányi hegység" nevet olvastam, ami nem változtat azon, hogy a Folbert „Geisterwald"-jával azonos megjelölés az „Apáczai-erdő". — Azt azonban semmikép sem állítom, (amint az Erdélyi Helikon X. számában olvasom) hogy a „Geist" és „Apácza" szavak között én valamelyes rokon (?) értelmet véltem volna fennforogni.

A SZERKESZTÉSÉRT FELEL: KÓS KÁROLY. '

824