Background Pony / Háttér Póni
----------------------------Történet: Háttér póni - http://www.fimfiction.net/story/19198/Background-Pony Fejezet: VI - Hősök és Bárdok - http://www.fimfiction.net/story/19198/6/Background-Pony/VI--Heroes-and-Bards Eredeti író: shortskirtsandexplosions - http://www.fimfiction.net/user/shortskirtsandexplosions Fordította: Silence the Unicorn - http://silence-the-unicorn.deviantart.com/ -----------------------------
Kedves naplóm A hősök csak azért léteznének, mert a történelem úgy döntött, hogy ír róluk? A legnagyobb pónik, akik valaha éltek csak azért váltak legendássá, mert kiérdemelték a címet, vagy azért, mert jó helyen voltak jó időben? Ha az epikus verseink pónijai képesek voltak túlélni a társadalmunk szeszélyes ismereteinek parittyáit és nyilait, akkor isteníthetünk akár bűnözőket is pusztán tévedésből ezen a napon és ebben a korban? Sosem törekedtem arra, hogy híres póni legyek. Tényleg nem. Bár egy kevéske népszerűséget persze én sem bánnák. Természetesen, amikor arra törekszem, hogy hullámokat keltsek a zene síkjában, boldog lennék, ha az a nevem is felcsendülésével is járna. Arra azonban sose számítottam, hogy valami olyan szinten drámait alkotok majd, ami a nevemet igazi magaslatokba emelné. Ma viszont már egyáltalán nem tudom ezt így gondolni. Vergődöm és forgolódok éjszaka a remegéseimmel küzdve és arról álmodozom, hogy egy nap, amikor bemegyek a városba, egy póni vagy bármelyik póni a nevemen szólít majd, még akkor is, ha csak egy vicc erejéig vagy egy ócska pletyka szintjén. Nem akarok bekerülni a történelemkönyvekbe. Nem akarom még kiemelve sem látni a nevem. Csak annak szeretnék tanúja lenni, hogy egy póni pozitív és örömteli dolgokat szól rólam. Már több mint egy éve küzdök az átokkal és megtanultam mi a különbség a racionális és a gyakorlatias gondolkodás között. Sokféle félelemmel találkoztam már és kivettem az engem megillető részem is a szenvedésből. Túl önző gondolat lenne a részemről azt feltételezni, hogy én is kaphatnék egy icipici elismerést? Nem. Ez nem önzőség a részemről. Viszont mégis ostobaság. És ennek a dalnoknak a tragédiáiról és diadalmairól vajon ki dalol majd végül? Ki fogja megörökíteni a tetteit és felfedezéseit egy epikus műben? Most kezdek csak rádöbbenni, hogy ez a krónikás én leszek. Nem egy bátor boszorkáról dalolok, aki félelem nélkül néz szembe a sötét éjszaka dermesztő homályával. Nem, én egy magányos tanoncról beszélek, aki a sötétséget járja és csak a saját patanyomai jelentenek számára társaságot. Ha megmenekül, azt a saját maga által történik, ami egy elég nagy dolog végső soron. Ha a rólam megmaradt tudás őrzése hőssé tesz, akkor teszem azt lényem minden porcikájával. Egyébként sem igazán lehetnék hős, ha nem menteném meg a közönségemet, még akkor is, ha a közönségem csak egyszemélyes.
Tíz kicsi hangjegy. Tíz kicsi hangjeggyel kezdődött el a 8-as Hold elégia a fejemben, ami messze nem volt elég. Többet kell fellelnem, ha akárcsak egy kicsivel is közelebb akarok jutni a teljes mű megkomponálásához. Bár ahhoz, hogy Twilight Sparkle felismerje, vélhetően kevesebb. Természetesen az első lépések a legnehezebb, amikor még csak feltérképezem az elégiát. Felébredek a dallammal a fejemben. Hagyom, hogy a dallam eljátssza magát újra, meg újra. A zene hangjegyekké formálódik, majd egy ősi művé alakul, amelynek utána küszködhetek az élők világába való átültetésével. Azonban vannak napok, amikor a szellem dallamok megalkotása egy örökké válóságig tart. Meg is fizeti az elmém az árát, ha fogalmazhatok így az épelméjűségemet illetően. Ezért, hogy megtámogassam az előrehaladásom folyamatát, általában elfoglalom magam valamilyen alantas, de mégis hasznosabb dologgal, hogy könnyebben átsuhanhasson az elmémen, ahelyett, hogy megrekedne benne. Éppen ezért guggolok a kertemben az ilyen napokon, szorgosan nevelgetve a répáimat és ültetve új zöldségeket immáron bő két órája, amikor is megláttam őt. Ekkor azonban valami robajt hallottam, ami az egész erdőn átsüvített, majd mögöttem koppant. - Áu! Felnéztem, majd megtöröltem a verejtékező homlokom a mellső lábammal. Ma korábban érkezett, mint szokott. Ezek az ütközések általában késő délután szoktak lenni. Felkeltem és lassan a kunyhóm oldalához ügettem, ahol a földön feküdt a vörösödő orrát szorongatva. - Elnézést. Segíthetek? - Nnngh... Talán, ha akad egy vastagabb koponya is a kertész szerszámaid között. – mondta Rainbow Dash összerezzenve, miközben az előtte tornyosuló építményt nézte. – Ez a nyavalyás kunyhó, meg honnan került ide? - Ez az esős évszak. – mondtam vigyorogva. – Dolgok csak úgy kinőnek a semmiből. - Hé! Én egy pegazus vagyok! – pattant fel Rainbow Dash a patáira, majd elkezdte leporolni magát. – Ha egy póni tud egyet, s mást az esős évszakról, akkor az én vagyok! Viszont még mindig kirúgott fogalmam sincs, hogy ez az épület honnan vette, hogy csak úgy a bevett repülési útvonalamra telepedhet! – Folytatta kissé fujtatva, majd felém nézett. – Egyébként jó reggelt. - dünnyögte. - Neked is. – feleltem bólintva. – A fejed jól van? - Úgy, ahogy. – Fogta közre Rainbow Dash a fejét a patáival, majd oldalra fordította. Néhány szertartás szerű roppanás volt hallható a gerince felső csigolyáiból. - Huh! Ha ez így megy tovább, nem marad elég agysejtem, hogy átmenjek a Wonderbolt-ok felvételi vizsgáján, feltéve, hogy hirdetnek meg végre új pozíciót szárnysegéd póninak. Heh. Hat éve várok arra, hogy végre felszabaduljon egy hely azt követően, hogy Fleetfoot Trottingham-ből csatlakozott a csapathoz. Ugh... Az a szerencsés, tollagyú… - Nos, a jelek szerint már eldöntötted, hogy merre tartson a jövőd! – mondtam kedvesen mosolyogva. Szép reggelünk volt és a színeknek ez a széles palettája csak még csodásabbá tette a reggeli szellőt. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy milyen hideg van. – Egyébként hova a sietsz? Ilyen figyelmetlenül száguldozva könnyedén összeszedhetsz egy agyrázkódást is. - Hmmph... – vigyorgott Rainbow Dash a szárnyait kitárva. – Másként nem lehetnék méltó a nevemre.
Á. Ez az. Megtegyem? Igen. Meg kell tennem. - És mégis mi lenne az? – Dobtam meg vigyorogva a kérdéssel előre tudva a válaszát. Már akkor is magam előtt látnám a reakcióját, ha becsuknám a szemem és befognám a fülem. Rainbow Dash rám nézett elképedve, majd felröppent a levegőbe, mintha alatta minden fűszál mérgezővé vált volna. - Ne már! Azt akarod mondani, hogy nem ismersz??! Rainbow Dash?! Ponyville főidőjárás póniját?! A Szónikus Hangrobbanás mesterét és a múlt évi Legjobb Ifjú Repülő korona bajnokát?! Elvigyorodtam. A legjobb előadások az életben ingyen vannak. - Nos, kérlek, nézd el nekem! Tényleg egy nagyon fontos póninak tűnsz! - Én több mint fontos vagyok! Én... Én radikális vagyok! Az olyan, mintha négy „fontosat” összeraknál egy király szendvicsben tubuláris kenyérszeletekkel! - Most istenítselek vagy megegyelek? - Egyiket se! Ö - Vagyis... nnngh... – Elkezdett körbe repülni és gyanakodva hunyorgott rám. – Ez valamiféle vicc? Tutira nem élhet egy póni sem egy ilyen hatalmas szikla alatt! - Hidd el nekem: néha örülnék neki, ha ez lehetne a kifogásom. – Vetettem egy pillantást a répa ültetvényemre, mialatt útjára engedtem egy sajnálkozó sóhajt. Amilyen imádnivaló volt ez a látogatóm, olyannyira távolodtam el miatta attól, hogy megalkossam a Nyolcadik Elégiát. Minden alkalommal arra emlékeztetett, hogy miként lett az életem egy tükrökkel teli szoba, amelyben még a legszínesebb színárnyalat is csak puszta tükörképe a tegnap és a holnap lépcsőfokainak, amelyek az unalmas végtelenbe vezetnek. - Nézze el nekem Dash kisasszony. Valószínűleg feltűnhetett Önnek is, hogy még új vagyok a városban. Viszont felszabadító érzés tudni, hogy egy ilyen kanca, mint Ön, tudatában van annak, hogy milyen híres is valójában. - Úgy biza! – mondta Rainbow Dash büszkén verdeső szárnyakkal mosolyogva és a kunyhóm és körülöttem „úszkálva” a levegőben. – A megvadult állatok jelzésén át a füstölgő sárkányok kiiktatásáig mindenben Ponyville és lakosai rendelkezésére állok! Ráadásul még Celestia hercegnő varázsló tanoncának is puszipajtása vagyok. - Hmmmm... – Visszaguggoltam a répa ágyásomba és tovább vizsgálgattam. – Nem mondod, hogy...? - Mmmmhmm! - Rainbow Dash összecsukta a szárnyait, miután leszállt a kunyhóm teraszán. – És pontosan ezért vagyok most itt. Gyakorolok! - Gyakorolsz? – néztem át felé a vállam felett. – Mire gyakorolsz? - Ponyville ügyeletes okos tojása, Twilight Sparkle, segít valamiféle híres-neves tudományos professzornak Trottingham-ből egy teleportációs kísérletben és egy gyors pegazus segítségére volt szükségük, hogy nyomon kövesse a... uhm... a kísérleti tárgyat, vagy mit. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy Twilight megígérte, hogy lesznek lézerek és a lézerek jó cuccok! Felvontam a szemöldököm és ismét ránéztem. - Azt mondtad, hogy... egy teleportációs kísérletben? - I-Igen! – vigyorgott nagyban Rainbow. – Nem hallottad? Ja, tényleg, mondtad, hogy új vagy a városban. Hmmm... Nos, belekezdeni se tudok abba a töménytelen mennyiségű számba és ábrába, ami a magyarázathoz tartozik, de az a csődör — „Dr. Hay”... „Dr. House”... „Dr. Horse”, vagy mi — megpróbálja palackba zárni az unikornisok erejét. Nem mintha ti nem lennétek képesek már most is nagy távolságokat megtenni a villanásotokkal, de ő szeretné ezt lehetővé tenni nem-mágikus pónik számára is. Feltételezhetően jelentős hatással lenne a
közlekedésre, a gazdaságra és más dolgokra, amiktől én inkább csak bealszok. - Komolyan? – A minket körülvevő fák törzsei felé fordítottam tekintetem. Nem számítottam rá, hogy ilyen kimenetele lesz a beszélgetésünknek. Órák óta először borzongok meg ismét. Ez... Ez valóban figyelemre méltó. - Pff... Ha te mondod. De, ha engem kérdezel: már több ezer éve, hogy Equestria megalapult és más pónik csak próbálkoznak olyan menők lenni, mint a pegazusok. – Kacsintott és elmosolyodott. - Heh, mintha a teleportálás tényleg annyit segítene nekik, mint mi! De nem ez lényegtelen. A kísérlet lehetőséget biztosít számomra, hogy együtt lógjak Twilight-tal és Twilight jó fej, amíg dolgokat robbant fel a laborjában a könyvekbe mélyedés helyett. – vigyorgott Rainbow Dash, majd a fénylő ég felé nézett. – Na, mindegy, van néhány szétrúgandó felhőm és utána már megyek is Twilight-nak segíteni, hogy „történelmet írhassanak”, ahogy ők fogalmaztak. Én meg „Jah, persze.” Ha csak egy kevéske mana por vagy valami más felrobbanna, az már tutira feldobná a napomat. - Lenne mit mesélnem a rövid bejegyzésekről és robbanásokról.1 – motyogtam szórakozottan. - Na, nézzenek oda! Tetszik a stílusod! – kuncogott Rainbow Dash, majd mögém ugrott. – Legközelebb, ha összefutunk, emlékeztess majd rá, hogy meséljem el, hogy ment! Biztos vagyok benne, hogy teszek majd valamit, amivel eldicsekedhetek, ha eljön az ideje. Ő tovaszállt, én pedig tisztelegtem neki és belemotyogtam a szeles fuvallatba, ami követte. - A nagyszerűségnek csak önmagára kell emlékeznie. – Nem vagyok bánatos Rainbow Dash távozása miatt. Már olyan sokszor estem át a monoton bemutatkozásokon, hogy a keserédes belekezdések már elvesztették az émelyítő hatásukat. Sok esetben én kényszerítem rá magamat, hogy elfogadjam az ilyen fájdalmasan rövid találkozásokkal együtt járó szükséges apátiát. Ellenkező esetben a könnyeimbe fulladnák. Viszont nem tudtam kiverni a fejemből Rainbow Dash szavait. Valami eget rengetően nagy tudományos áttörésnek kell lennie, ha Twilight Sparkle belevetette magát. Twilight Sparkle és egy professzor Trottingham-ből egy unikornisokat nélkülöző teleportáláson dolgozik? Valamiféle helyhez kötött varázslatra épülhet? Mágiafonal manipuláció lenne? Vagy esetleg valamiféle gép? Megrántottam a kapucnim megkötőit, mialatt a remegések egy újabb hullámával dacoltam néhány régi emlék felszínre törése közben. Eszembe jutott számos korábbi beszélgetésem Twilight-tal. Eszembe jutottak a próbálkozásaink, amikkel Celestia hercegnőhöz próbáltuk eljutni a létezésem bizonyítékát. Az írott levelek nem működtek. Az én szavaim is és a tekercsek is hamuvá lettek Spike mágikus zöld tüzében, miután átértek. Ekkor vetődött fel a teleportálás lehetősége. Hosszas meditálást és koncentrálást követően Twilight Sparkle elteleportált bennünket olyan messzire, amennyire csak a mágikus képességei engedték. Négy kilométerrel Ponyville határain túl jelentünk meg. Twilight terve az volt, hogy ott megpihen, majd újabb koncentrálást követően több további teleportálással juttat el minket a távoli Canterlot keleti kapujába. Ez azonban kudarcba fulladt az első villanást követően két okból is. Először is Twilight elfeledkezett rólam az első teleportálást követően, mintha pusztán az alapvető mágia használat utat engedett volna az átoknak, hogy kifejtse rá a hatását. Másrészről a négy kilométeres távolság Ponyville központjától jeges 1
Ez egy szójáték, ami a történet eredeti írójának a nevére utal.
guillotine pengeként hasított a gerincembe. Soha az megelőzően nem éreztem még olyan hideget és valószínűleg nem is fogok. Egyenesen az elhagyatott istállóhoz vágtattam, ahol akkoriban laktam és a póni történelem addigi legnagyobb máglya rakását gyújtottam meg. És még így is két kemény hétig tartott, mire ismét érezni kezdtem a végtagjaimat. Most azonban tudomásomra jutott egy kísérlet, amely képes lehet túllépni az unikornisok határain. Látván, hogy milyen beláthatatlan távolságban vagyok attól, hogy olyan szinten legyek képes a térbeli villanásra, mint Twilight, mekkora esélyem volt arra, hogy valahogy az előnyömre tudjam fordítani ezt a fantasztikus tudományos áttörést? Nem tudta miért, de úgy éreztem, hogy a vérem a halálos remegéssel szemben kezd lüktetni. Többet kell megtudnom erről. Meg kellett— A gondolatmenetemet azonban félbeszakította egy újabb koppanás a kunyhóm oldalán. Először azt hittem, hogy megint szegény Rainbow Dash az az átkozott amnéziás állapotában. De kicsivel később egy cincogó hang ütötte meg a fülemet. - Áui! Ki rakta ide ezt a kunyhót? – Túl vékony volt a hang, hogy egy csikónál idősebb pónié legyen. - Uhm...? – Megfordultam és visszaügettem a csűr oldalához. - Segíthetek? A kicsi, narancssárga csikó a földön ült, ahová a farán landolt. Egy feldőlt roller – a kerekei még mindig forogtak – hevert mellette, miközben levette a lila sisakját, kiengedte rózsaszín sörényét, majd megdörzsölte a homlokán éktelenkedő puklit. - Ugh. Igen. Meg tudod nekem mondani, hogy merre van a föld? - Pont ott, ahol hagytad. Fű és levéltetvek borítják. - Ja, köszi. – pislogott felém a lila szemeivel. – Hé, te egy unikornis vagy! Ezen csak kuncogni tudtam. A megnyilvánulása egyszerre volt aranyos és kiszámíthatatlan, két olyan fogalom, amivel máris le tudom írni ezt a kölyköt. - Legutóbb még az voltam. Miért, van valami probléma? - Eh… nem. Nem igazán. – Felállt, majd a rollert is visszaállította a kerekeire. – Csak… Nos. Az erdő közepén vagyunk. Sose találkoztam még sportos unikornissal. Megvontam a vállam. A késztetés, hogy hagyjam a fogaimat vacogni komolyan megviselt, de nem akartam utat engedni neki az ifjú csikó jelenlétében. - Egy unikornis kapacitása a mágiára egyenlő a kapacitásával a változtatásra. Már rég megismertem a városi életet, de úgy találtam, hogy sokkal inkább fejlődő képes vagyok kellemes falusi környezetben. Csak meredt rám és pislogott. - Oké. Elnézés, de én már a „Kapacitás” szónál elvesztettem a fonalat. - Nos, igen, ha olyan gyakran futsz bele szótárakba is, mint házakba, akkor nagyon sok közös beszédtémánk lesz. – feleltem neki egy sóhajtást követően. - Szótárak? Pff! – Felállt és játékosan egyensúlyozni kezdett az imbolygó rollerén. – Arra van egy legjobb barátom. - És az ok, amiért nem vele vagy most egy ilyen gyönyörű napon az, hogy... - Hmmmm... – Az arca lassan makacs morcosságba váltott át. Pislogtam, majd a lombkoronákra néztem. A többségüket még mindig harmat borította. - Várjunk csak. Ma nem tanítási nap van—? - Nagyon klassz helyen laksz... – Lökte meg magát a kerekes szerkezeten és lassan gördülve
haladt el a kunyhóm előtt, majd füttyentett egyet. – Magad építetted? - Uhm... – pislogtam rá kínos zavaromban. - Igen. Igazság szerint én építettem. - Király... - Honnan tudtad? Elvörösödött. - Szerencsés tipp? – húzta végig a patáját a lakás elülső falát alkotó gerendáin. – Meglátszik, ha valamit patával építettek. Egy nap szeretnék majd a sajátomban élni és én akarom majd megmondani, hogy hol és hogyan. Ennek a legjobb módja, ha magunk építjük a házunkat. - Ez nem olyan könnyi, mint amilyennek látszik. – mondtam a kölyöknek, ahogy lassan utána ügettem. – Sok időt, törzset és verejtéket kíván. De végül mégis megéri. – A mosolyom addig tartott ki, amíg a jó modorom. - Ahem. Szóval, izé, a szüleid sose mondták, hogy ne állj szóba idegenekkel—? Hirtelen közbevágott. - Borzasztóan ijesztő lehet egyedül élni egy olyan helyen, amit magad építettél. – motyogta a csikó. Hirtelen a sugárzó arca megfáradtba csapott át, mintha több év súlya nehezedett volna rá, árnyékokat vetve a narancssárga szőre minden szegletére. – De jó értelemben találom ijesztőnek, amit érdemes átélni. Beletúrtam a sörényembe, miközben elgondolkodva néztem rá. Furcsálltam, hogy eddig miért nem futottam össze eddig ezzel a kis csikóval. Nagyra becsült szokásomnak tartottam, hogy ismertem minden pónit a városban, legyen öreg vagy fiatal. Az elmúlt hónapok alatt, amíg a Hold Elégiákra koncentráltam, eltűnődtem azon, hogy belefeledkeztem-e már a háttér-be, amelybe kárhoztatva lettem. - Mi a neved kölyök? – böktem ki. Felnézett rám. - Hmmm? – pislogott rám, mintha csak akkor ébredt volna fel egy az enyémhez hasonló kábulatból. - Oh. A többi póni „Scootaloo”-nak szólít. - „Scootaloo” – ismételtem el bólintva. Vetettem egy pillantást a farára és láttam, hogy nincs még meg a cuki jegye, majd ismét rá mosolyogtam. – Minden bizonnyal az elegáns balerinamozgásod után neveztek el így, ehhez nem fér kétség. A szurkálódó megjegyzésem bevált. Rosszallóan nézett rám, majd kiöltötte a nyelvét. - Hahaha. Nagyon vicces. Inkább ragadjon el a halál, minthogy az legyen a különleges tehetségem! - Vajon miért nem lep ez meg? – jegyeztem meg neki. - Komolyan mondom! - ugrált egy helyben a patáival a roller vázán kopogva. – Egy nap megszerzem majd a cuki jegyem valami igazán menő dologért! Mondjuk tüzes karikákon átugrásért! Vagy bázis ugrásért! Vagy lehet, hogy rock'n roll énekes leszek! Vagy olyan póni, aki mutatványokat mutat be, mint Rainbow Dash! - Nem mondod! Pont egy pár perce volt itt— - Itt volt?! – csattant ki Scootaloo, mialatt én meglepetten vettem észre a két oldalra kitáruló feszes szárnyát. Őszintén szólva észre sem vettem, hogy ő egy pegazus, amíg meg nem csillantak a lila szemei az említett név hallatán. - Tudtam! Valamilyen állati felhőszabdaló mutatványt hajtott végre, igaz?! Csak pislogtam rá. Milyen idős lehet ez a csikó? Hogy lehet, hogy nem tud még repülni? A
szemeim az apró szárnyairól a rollere kerekeire, onnan pedig a homlokán éktelenkedő dudorra vándoroltak, amit akkor szerzett, amikor összeütközött a kunyhómmal. Ekkor értettem meg, hogy ugyan az az izgatottság és lendület, amivel Rainbow Dash lövedékként csapódott a kunyhómnak, egy másik pónit is erre az útra csábított. Mély nyugalommal bólintottam és feleltem neki. - Nos, nekem azt mondta, hogy egy tudományos kísérletre gyakorol, amellyel a barátjának, Twilight Sparkle-nek segít majd— - Oh! Oh! – szökdécselt egy helyben Scootaloo, sugárzó és ragyogó arccal, ami olyan volt, akár egy második napkelte ezen a csípős reggelen. – Elmesélt róla nekem is mindent! Lesznek ott robbanások, meg lézerek, meg hasonló cuccok! Maga Rainbow Dash mondta nekem azt is, hogy szerencsés lesz, ha úgy lesz túl a kísérleten, hogy nem ég le a sörénye és a farka! Erre már hunyorogtam egy kicsit, de utána rámosolyogtam. - Tényleg ezt mondta? - Uh huh! - Ahogy hallom, nagyon bátor barátod van. - Igen! Hát nem—? - Scootaloo elhallgatott a mondandója közepén. Magába mélyedve nézett le a földre és a patájával a földet kezdte kotorászni. - Izé. Nos. Heh. Nem mondhatnám, hogy a barátai közé tartozom... - Miért nem? - De egy nap olyan bátor akarok lenni, mint ő. – Folytatta, majd ismét felnézett, de a mosolya ez alkalommal már sokkal lágyabb, kedvesebb és békésebb volt. – És akkor majd én is csinálhatok olyan menő dolgokat, mint ő! És akkor talán én is megtudhatom majd, hogy milyen érzés menőnek lenni. Visszamosolyogtam rá. - Scootaloo... – Leguggoltam, hogy szemmagasságba kerüljek vele. – Mond meg nekem, mi a jó abban, ha egy olyan életet élsz, amit egy másik póni már előtted megélt? - Én... – pislogott rám zavarodottan, de a szeme mozgásából mégis láttam, hogy ez izgatja a kíváncsiságát. – Ezt nem értem. Miért ne akarna egyes póni olyan lenni, mint Rainbow Dash? - Nem mondtam, hogy bármi baj lenne vele. Végülis elég nagy hírnévre tett szert Ponyvilleben, nem igaz? - És még hogy! Kuncogtam és mélyen a szemébe néztem, hogy megragadjam a figyelmét. - De Rainbow Dash akkor is csak egyféleképpen lehet egy póni. Szép is meg jó is az, de legalább egy millió más módja van még annak, hogy más póni legyél és azok is lehetnek ugyan olyan izgalmasak és menők, nem gondolod? Scootaloo csak nézett rám és egy pillanatra úgy nézett ki, mintha egy szakadékba bámulna. Belegondolni sem merek, hogy mi lett volna a cuki jegye, ha az ekkor jelenik meg. Még ha vissza is mennék az időben és bekötött szemmel kellene újra felépítenem a kunyhómat, még az sem közelítené meg azt az érzést, amikor egy csikó megismeri a lehetőség dicső, de ugyanakkor keserédes ízét. Egy hang szólította a kanyarból, mielőtt érdemben válaszolhatott volna. - Scootaloo?! – Egy fehérszőrű és sárga sörényű kanca közeledett a földúton mérgesen és a patáival a földön dobogva. – Scootaloo—Celestia szerelmére—te vagy az?! Gyere ide, de rögtön!
- Ugh... - Scootaloo körbeforgatta a szemeit. - Milky White. Te sose pihensz? – Egy sóhajtást követően ismét felvette a sisakját és betűrte alá a rózsaszín sörényét. – Jövök már! – kiáltotta neki a válla felett. A távoli kanca felé néztem. - Idősebb nővéred? - Pffft. Ugyan már. - Vigyorgott Scootaloo ördögien – Mintha lehetnék olyan szerencsés. Viszlát, hölgyem! – Megrezegtette pelyhes szárnyait, én pedig puszta csodálattal néztem, ahogy előre hajtotta magát a rollerrel az utón a kanca mellé. - Milky! Már mindenütt kerestelek— - Ezt tartogasd egy hiszékenyebb póninak! – Ripakodott rá Milky White, aki fele annyira sem volt mérges, mint amennyire mélyen érintette a dolog. Továbbá észrevettem azt is, hogy egy föld póni, ami miatt egy kicsit hosszasabban is néztem utána, ahogy Ponyville központja felé kísérte a duzzogó csikót a fasorok között. – Miért nem vagy már az iskolában? Cheerilee órája fél órán belül kezdődik! - Awwww, ne már Milky! Csak tettem egy kis kitérőt! Rainbow Dash erre felé repkedett és— - Nem érdekelnek a kifogásaid! És hacsak Rainbow Dash nem Cheerilee egyik kísérője, nem akarom, hogy utána vagy más felnőtt póni után mászkálj felügyelet nélkül! Megértetted?! - Ughhh... Igen Milky... - És ne nézz így rám! Én csak próbálok vigyázni rád Scootaloo. Emlékszel még, hogy miről beszéltünk...? Hamarosan hallótávon kívülre kerültek, én pedig visszaültem a répaágyásom mellé a gondolataimba mélyedve. Azon gondolkodtam, hogy sok póni élete - legyen átkozott vagy sem – üres marad, mert félünk próbára tenni a határainkat, különösen akkor, ha ezeket a határokat olyan pónik állították fel, aki korábban már belebuktak vagy sikerrel vették őket. Még egyszer a fák felé néztem és a sötét éjszakára gondoltam, amikor felébredtem – ruha nélkül és sikoltozva – a Gyászdal fagyos rejtélyével átáztatva. Valami megmagyarázhatatlan és ijesztő volt, de túléltem. Viszont tudtam, hogy több volt, mint szerencse, hogy túléltem ezt a megpróbáltatást. Mennyi minden volt még az életemben, amivel kísérletezhettem volna és vajon ezek közül mennyi volt elbarikádozva a félelem által a sors helyett?
- Nagyon szépen köszönöm Sparkle kisasszony, hogy támogat ebben a kutatásban. - Enyém a megtiszteltetés Dr. Whooves. – felelte mosolyogva, miközben telekinetikusan a helyére lebegtette az utolsót is a nyolc kristályból. Hamarosan egyforma kristályok vették körbe a városi könyvtár közepén álló állványzatra helyezett fém dobozt. Ez azonban nem egy közönséges doboz volt, hanem egy összetett, üreges kocka, aminek az ezüstös felszínét belemart rúnák díszítették. A kocka legtetején egy henger alakú palló állt, amely tompa, mágikus fénnyel izzott. – Remélem ez nem fog túl ostobán hangzani… – motyogta Twilight miközben beállította az utolsó kristályt is a réz bilincsébe a rögtönzött laboratóriumban. – De én mindig is nagy rajongója voltam a tudományos munkásságának és ennek a kísérletnek az ötletét több mint lenyűgözőnek találom. Én személy szerint azt vallom, hogy minden póninak meg kellene tapasztalni a mágia előnyeit, függetlenül attól, hogy minek született. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldoggá tesz, hogy egy magadfajta tehetséges unikornis mondja ezt. – válaszolta Dr. Whooves. Az oceánkék szemei felcsillantak, ahogy behajolt a bonyolult gépezetbe és beállított egy fém lapot a kocka mellett egy fogóval, amit a fogai között tartott. Leejtette az eszközt a tálcára, majd folytatta a mondandóját. – Ha a föld pónik csak feleannyira képesek lennének, mint az unikornisok, az lehetővé tenné számukra, hogy jelentősebb eredménnyel lássák el a feladataikat, mint az előttük élt öt generációjuk együtt véve. Remélem megérted, hogy nem kihasználni akarom a mágiát, hanem csak megtalálni a módját, hogy biztonságosan és használhatóan tudjuk alkalmazni. - Szerintem nagy dolognak számít, hogy az Equestria-i Tudományos Bizottság újratárgyalta a lehetőségét a mágikus csatornák közösségi hasznosításának kérdését – mondta Twilight mialatt a szoba közepén álló gépsor körül ügetett támogatva a Doktort az utolsó, alapos ellenőrzésekben. – Különben is már vagy ezer év eltelt a Polgárháború és a pokoli fegyverek óta. Luna hercegnő visszatértét és Nightmare Moon fertőzésének elűzését követően kétlem, hogy a világ ismét fontolóra venné a mágia gonosz célú alkalmazását. - Az ilyen dolgoknak a gondolatába is beleborzongok! - Dr. Whooves vett egy mély levegőt, majd a fiatalabb tudományos társára nézett. – Hónapokat töltöttem a patámon állva és térdepelve a Canterlot-i Bizottság előtt, azon fáradozva, hogy meggyőzzem őket, hogy a teleportáló szerkezet csak jó célokra használható... hogy támogassa a mezőgazdaságot és az ipart. Ha ezen a héten, minden a tervek szerint halad, akkor minden bizonnyal elnyerhetem az anyagi támogatásukat! - Csak egy mód van rá, hogy megtudjuk, megérte-e a sok időt és verejtéket, igaz Doktor? Twilight Sparkle vetett egy utolsó pillantást a beállításokra, majd büszkén elmosolyodott. – Készen áll, hogy nekikezdjünk? - Csak Ön után hölgyem. – Hajolt meg egy fanyar mosollyal a Doktor. – Végülis az Ön szikrája kell hozzá. - Csak mindent sorjában. – jegyezte meg Twilight, majd a sarok felé fordult. - Hé, Rainbow Dash! Rainbow Dash a könyvtár második emeletére vezető lépcsőre rogyva ült és hangosan horkolt. - Rainbow! – förmedt rá Twilight. - Snkkkt—Nnghh... Nyup...Naaugh—Huh? Mi van? - Rainbow Dash felnézett és álmosan pislogott. – Készen állunk már? Eljött már a robbanások ideje? - Utoljára mondom, nem lesznek semmiféle robbanások! - Awww... - Nem, ha minden rendben zajlik majd. – Tette hozzá kicsit idegeskedve Dr. Whooves. - Oh! – Mosolyodott el Rainbow Dash kitárva a szárnyait. – Akkor van még remény! – kiáltotta, miközben egy szemüveg ütődött a mellkasának. - Vedd fel és készülj a repülésre! – mondta Twilight Sparkle bosszankodva. Ezt követően egy
kedvesebb ábrázattal fordult a Doktorhoz. – Min próbáljuk ki a gépet? - Izé... Jó ég, ezen gondolkodhattam volna többet is, nem de? - Doktor Whooves nyelt egyet, majd körül nézett a szobában. – Értelem szerűen valami élettelen dolognak kell lennie. Talán egy vas nehezék vagy egy tartály vagy... vagy... akár egy üres könyv! - Jah, persze, azt felejtsétek el! – duruzsolta Rainbow Dash, mialatt feltette a szemüveget. – Nem azért jelentkeztem, hogy zuhanó könyveket hajkurásszak nektek! Azt megtehetem Twilight-nak a hét bármely napján! - Nos... – forgatta körbe a szemeit Twilight, de meglepő mód mosolyogva. – Ebben van valami. Esetleg... – Átfutotta a könyvtár ismerős körvonalait, majd felderült. - Áh! Már tudom is, hogy mi legyen az! – Lelebegtetett egy fából kifaragott unikornis szobrot a polcról a Doktor elé. – Gondot jelentene, ha szerves anyagból lenne? - Mindaddig, amíg nem élő, tökéletesen megfelel! – vigyorgott Doktor Whooves. Megragadta a fafaragás „szarvát”, odavitte a géphez és a kocka tetején található hengeres talapzatra helyezte. Ezt követően biztos távolságra ment a géptől és megállt Twilight mellett. - Rendben Sparkle kisasszony. Minden készen áll. Hoppá! – Megremegett, mielőtt felvett volna egy kapcsolót, amiből egy vezeték húzódott a húzódott a kockáig. - Áh, na így. Nem igazán tudnánk elindítani, ha nem férnénk hozzá a gyújtáshoz, igaz? Twilight kuncogott. Rainbow ásított. - Jaj, nem kell ide a pompa meg a komolyság. Belekezdhetnénk már végre? - Itt jön... - Twilight Sparkle vett egy mély lélegzetet. Lila szemeivel rámeredt, majd a szarvával célba vette a legközelebbi kristályt. Egy percnyi koncentrálást követően egy fényes lila fénysugarat lőtt a kristályra. Az erős fényű lézer keresztülhatolt rajta, majd visszatükröződve végig haladt a másik hét kristályon is. Miután a fénysugár megtett három teljes kört, mind a nyolc kristály a középpontban álló kockára irányította fénysugár egy részét. Hamarosan az üreges tartály belülről kezdett fényleni, ahogy Twilight fénysugara elkezdte energiával feltölteni a szerkezet ezüstös testébe épített mágia fonalakat. Az éles zúgás megtöltötte a termet és a könyvtár ablakai a keretükben kezdtek rezegni. - Hé, a fogaim úgy rezegnek, mint a gitárhúrok! – kiabálta Rainbow Dash a növekvő zajban. – Ez mind szép és jó, de ez nem azt jelenti, hogy mi leszünk azok, akik felrobbannak?! - Rainbow Dash... – szisszent feléje Twilight. - Már majdnem elérte a maximális töltöttséget! – kiáltotta Dr. Whooves, miközben egy rejtélyes szél kezdett feltámadni. – Celestia-ra, minden a tervek szerint megy! - Honnan fogjuk tudni, hogy meg kell elfordítanunk a kapcsolót?! - felelte Twilight. Ekkor a faszobor is irányíthatatlan remegésbe kezdett a szerkezet tetején. - Uhm... Srácok...? – Mutatott Rainbow Dash a bizarr látványra. - Doktor—?! - Rendben! Had menjen! – és elcsavarta a kapcsolót a patájával. Egy szikra futott végig a vezetéken egyenesen a gépbe. Még egy rövid villanást lehetett látni, amikor a kristályok még egy utolsó lézer sugarat lőttek a kockába. Elsötétült a szoba közepe, majd a sötétség köd módjára oszladozni kezdett. A fafaragás eltűnt. - Sikerült! – Kiáltotta Doktor Whooves, akinek határozottan energikus vigyor ült ki az arcára. Twilight azonnal a professzor felé fordította a fejét.
- Rainbow Dash! Mehetsz! - Rajta vagyok! – mondta tisztelegve, majd kinyitotta az ablakot és egy rakéta módjára lövellt ki az ég felé. Kísérteties csend töltötte meg a szobát, mialatt a két tudós a kék pegazusra várt. - Milyen messzire mehetett? – kérdezte Twilight idegesen. Dr. Whooves nagyot nyelt és láthatóan egész testében remegett az izgatottságtól. - Legalább 120 méterre. Féltem messzebbre célozni vele. Nem voltam biztos benne, hogy mennyi energia bevitelt képes a gép kezelni. - Doktor, néha a kis lépések a legbiztonságosabbak. Örülök neki, hogy óvatosan áll hozzá. - Ohhhh... – Idegesen fészkelődött, mialatt a szemei az ablakra meredtek. – A világ összes tervezése sem érne semmit, ha ez most nem működik. És igazából belegondolni is félek, hogy milyen sorsra ítélhettem a bájos alkotásodat, ha rossz vége lett. - Bájos alkotás? – pislogott rá Twilight, majd felkacagott. – Drága Doktorom. Ha valahogy a tudomány hasznára lenne az által, hogy ezt a cifraságot egy radioaktív hidrává táplálja, egy szempillantás alatt megtenném. - Heh. E felöl nincs kétségem. Ez majdnem olyan, mintha… - Megállt, ahogy a szemei felcsillantak. – Jó ég! Már vissza is értél? – Twilight is arra fordult. - Rainbow Dash? – Nyelt egyet Twilight. - Nos? Beröppent az ablakon keresztbe tartott mellső lábakkal. Drámai szünetet tartott, majd bájosan elmosolyodva széttárta a mellső lábait megmutatva a közöttük szorongatott tejesen sértetlen állapotú fa unikornis szobrot. - Tá-dááá! - Igen! Működött! - Twilight kitartotta a patáját mielőtt ragyogóan mosolyogva megbökte volna a Doktort. - Doktor Whooves! Én nagyon, nagyon büszke vagyok magára! A Doktor csak állt ott és az arcára eufórikus sokk és hitetlenség ült ki. - 120 méter... – Nyelt egyet, majd üveges tekintettel elvigyorodott. – Közel a város hosszának felét kitevő elmozdulás a levegőben és egy darabka sem hiányzik a kísérleti tárgyból! - Jaja és ezt kapd ki! – vigyorodott el Rainbow Dash majd felemelte a fafaragást a levegőben lebegve akár csak egy trófeát. – Még mindig az ég felé tartott, amikor elkaptam! Szerintem te építettél magadnak egy bolondos teleportáló ágyú szerűséget! - Izééé... – fintorodott el a Doktor. Twilight körbeforgatta a szemeit és rámosolygott. - Ne foglalkozzon vele Doktor. Biztos vagyok benne, hogy a felfedezésével be fog kerülni a történelemkönyvekbe. - Hé! – ripakodott rájuk Rainbow Dash sértődötten. – Nem véssük bele az én nevemet is valamilyen tudományos szoborba?! Miért csak ti hárman kaptok elismerést…? – A mondata közepén megállt és gondolkodóba esett. Gyorsan feltolta a szemüvegét a homlokára és rám hunyorgott. - Uhm... Te meg ki a széna vagy? - Én? – mosolyogtam széles vigyorral tapsolva egy padról. – Én nagyon le vagyok nyűgözve. - Gah! - Twilight Sparkle felmordult és felém fordult. Doktor Whooves is hasonló mértékben ijedt meg és szökkent fel. - Ki... Mi...?! – dadogta Twilight, mialatt dadogva nézett rám. – Te meg, hogy jutottál be ide? Hagytam, hogy az arcomat elöntse a „sokk” és a „zavarodottság”
- Uhm... csak beügettem ide. Elnézést. Ma zárva volt a könyvtár? - Nem látod, hogy éppen egy tudományos kísérletet hajtunk végre? – kiáltotta Twilight magából kikelve. – A könyvtár zárva tart, hogy egy ideiglenes laboratóriumként működhessen! Az asszisztensem Spike felhívásokat rakott ki mindenfelé a városban! - Uhm... – Éreztem, ahogy a füleim lekonyulnak, mialatt ártatlanul mosolyogtam. – Ebbe az oldalsó ajtó is beletartozott? – mutattam a nyeregtáskám felé. – Tárva nyitva volt, amikor visszahoztam a könyveket. Twilight pislogott, majd rosszallóan meredt Rainbow Dash-re. - Rainbow... már megint nyitva hagytad az oldalsó ajtót? - Mi? – pislogott, mialatt a fafaragvánnyal pepecselt. - Nem! Még szép, hogy nem! Izé... – az ajkába harapott, majd akadozó hangon a plafont kezdte bámulni. – Legalábbis azt hiszem. – Nyelt egyet. - Hehe... Bár előfordulhat, hogy mégsem... - Unnngh... - Twilight végig húzta a patáját az arcán. – Sajnálom hölgyem… - nézett felém megfáradt tekintettel. – De Önnek nem szabadna itt lennie. Ki tudja, hogy egy kósza póni, mint te, milyen veszélyt jelenthet…? - Láttad, hogy milyen sikeresek voltunk?! - Doktor Whooves vigyorgó arca hirtelen kitakarta előlem Twilight-ot. A tudós extázisa elképesztő volt. – Sikeresen teleportáltuk egy egynemű tárgyat 120 méter távolságra! El tudod képzelni, hogy mire lehetnének a pónik képesek, ha valahogy képesek lennénk ezt a technológiát közhasználatra is elérhetővé tenni?! - Uhm... Doktor? – hajolt át felette Twilight idegesen mosolyogva. – Tudom, hogy nagyon lelkes, de nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom arra, hogy… - Szerintem ez fantasztikus! – szólaltam meg. – Ha jól értem... – mutattam a kockát körülvevő kristályokra. – Akkor a drágakövek felerősítik egy képzett unikornis fénysugarát, amit utána a gépbe továbbítanak. Ezt követően a kocka egy összetett, több rétegből álló mesterségesen felírt rúna hálózatot használ, hogy imitálja a természetes mágia fonalak természetét és ezt követően a mágikus energia áramlatok létrehozhassanak egy kontrolálatlan mágikus magot, amit utána egy előre kidolgozott varázslatba lehet összpontosítani? Mindhárom póni üres tekintettel meredt rám, míg Rainbow Dash meg nem rázta a fejét és el nem kezdte a homlokát dörzsölni. - Oké. Ki hívta ide ezt a kapucnis enciklopédiát? - Ez egy... roppant figyelemre méltó megfigyelés volt. - mondta Doktor Whooves egy az egész arcán elterülő mosollyal. - Te is egy rajongója vagy a Doktornak? – kérdezte Twilight felém hajolva. – Ismerek minden unikornist Ponyville-ben és—ha mondhatok ilyet—roppant kevés büszkélkedhet magas fokozatú tudományos karrierrel. Kedvesem mosolyogtam a csikókori barátomra. - Fogalmazzunk úgy, hogy... egy időben a legjobbtól tanulhattam. - Nos, a körülmények ellenére… - nyújtotta ki a lábát Dr. Whooves. – Örömmel tölt el kisasszony, hogy megoszthatom ezt a felfedezést egy ilyen mértékben iskolázott unikornissal. - Lyra. – válaszoltam és patát ráztam vele. - Lyra Heartstrings. – majd a csoportra néztem. – És egyáltalán nem állt szándékomban megzavarni ezt a csodálatos eseményt. - Semmi baj Heartstrings kisasszony. – vigyorgott Dr. Whooves a két társára. – Ha az elkövetkező napokban a további kísérletek is sikeresek lesznek, akkor néhány éven belül minden háztartás rendelkezhet majd egy ehhez hasonló teleportáló eszközzel! Már a puszta tény, hogy nem-mágikus pónik is használhatják majd ezt a technológiát, agyeldurrantó! - Igen, nos... - Rainbow Dash nemes egyszerűséggel Twilight hátára helyezte a szobrot. – Ennek a pegazusnak viszont most el kell teleportálni a hólyagját, ha értitek a célzást. –
Ásított, majd elsuhant. – Próbáljatok meg nem felrobbantani semmit sem, amíg nem vagyok itt, hogy láthassam. - Izé... semmi esetre sem Dash kisasszony. – jegyezte meg idegesen a Doktor. Twilight körbeforgatta a szemeit, majd elügetett. - El kell végeznem hány strukturális állapot tesztet ezen a... um... alkotáson, hogy biztosak lehessünk benne, hogy tényleg annyira egységes, mint amilyennek látszik. Doktor, ha megbocsájt... izé... és Ön is Heartstrings kisasszony. Amint Twilight elballagott, a Doktor felé fordultam. - Úgy hallom, hogy ezzel a géppel az a célja, hogy a teleportálást elérhetővé tegye nemmágikus pónik számára is, de mégis szüksége van egy Twilight-hoz hasonló unikornis varázserejére, hogy energiával lássa el a gépet… Doktor Whooves egy kicsit elpirult. - Igen, nos, ez még alig több egy prototípusnál és nem számított, hogy milyen tervvel álltam elő, minden esetben szüksége volt a teleportálónak egy unikornisra, hogy energiával lássa el. Viszont ha képes lennék beépíteni egy önfenntartó mana akkumulátort, akkor úgy gondolom, hogy képes lenne több száz ugrásra is csupán egyetlen feltöltéssel. - Szóval ez inkább csak egy mágikus szállító eszköz, mintsem egy önfenntartó generátor. - Természetesen. Még csak most kezdjük felfedezni a mágiát, ami a semmiből jön. – kuncogott Doktor Whooves elégedetten. – Bizonyos dolgoknak, amik csak a tudományos fantasztikumban léteznek, ott is kell, hogy maradjanak. Kuncogtam én is és csodáltam a gépet a távolból. - Nem tudtam nem észrevenni, de a hengerlap a gép tetején arkániumból van? - Teljes mértékben. - Az arkániumot gyakran használják mágikus szigetelésnek. A talapzatnak kettős szerepe van? - Igazság szerint igen Heartstrings kisasszony. Ahhoz, hogy a gép összpontosítani tudja a varázslatot, szüksége van egy elkülönült semleges pontra, ahol összefuthatnak a mágikus fonalak. Egy ilyen mana kiáramlási pont található a gépben pontosan a talapzat alatt. - Szóval, ha nem lenne ott az az arkánium réteg... - A varázslat irányíthatatlan nyers energia formájában törne elő a gépből. - Dr. Whooves az ajkába harapott, ahogy idegesen a gép felé nézett. – Az a palló fontosabb célt szolgál, mint egy egyszerű teleportáló állvány. - Oh, szóval előfordulhatnának lézerek is. – Vigyorodtam el. – Még robbanások is. - Nem, ha tehetünk ellenük! – mondta Dr. Whooves vigyorogva. - Szerencsére Sparkle kisasszony nem csak katasztrófa állóvá tételében volt segítségemre, de segített biztosítani a kísérlet belső folyamatait is. - Nagyon önzetlen. – motyogtam magamban, mialatt a könyvtár egy távoli pontja felé néztem. – Sok tekintetben. – Vettem egy mély lélegzetet. Twilight és Rainbow Dash hamarosan vissza kellene, hogy érjen és a távolság kétségtelenül újjá élesztette már a feledékenységüket és a haragjukat is. Ha el akartam kerülni a kellemetlen helyzetet, akkor távoznom kellett, csak az után, hogy feltettem Dr. Whooves-nak a kérdést, ami egész eddig furdalta az oldalamat. –Jól látom, hogy az az arkánium lap nem biztosít túl sok helyet a kísérleti tárgyaknak? - Igen. Reménykedünk benne, hogy több tesztet is végre tudunk majd még hajtani napnyugtáig. Sparkle kisasszony engedélyével szeretnék majd nagyobb és sűrűbb tárgyakkal is dolgozni. Örömmel vennénk, ha azoknak is tanúja lenne Heartstrings kisasszony. Kedvesen mosolyogtam rá.
- Bár mennyire is élvezem a társaságát meg kell kérdeznem… - Nagy levegőt vettem. Innen már nem volt visszaút. – Mi lenne, ha a követező prototípusnak nagyobb pallója lenne? - Nem értem, miért lenne szükségünk nagyobb pallóra? - Hogy teleportáljanak élő alanyokat. – néztem rá egyenesen. Pislogott rám Dr. Whooves. Már előre láttam, ahogy összerezzen a kijelentésem hallatán. Mindettől függetlenül hallgattam, mialatt elkezdett fel s alá járkálni és válaszolni. - Ez... kifejezetten bonyolult Heartstrings kisasszony. Nem mernék ilyesmivel kísérletezni semmilyen körülmények között sem, sem most, sem a jövőben. - Megkérdezhetem miért nem? – kérdeztem a szemöldökömet felvonva. - Azon túl, hogy jobb ilyen korlátokat korán felállítani, biztonságosnak sem gondolom. - Hogy hogy? - Az unikornisok—akárcsak jómaga Heartstrings kisasszony—sokkal inkább képesek túlélni a teleportálási folyamatot, amennyiben maguk végzik. Ugyanakkor... – intett a doboz felé a nyolc kristály között - Bár a szerkezet a természeténél fogva egy unikornis varázslatát használja fel, a mágikus kisülés, ami távozik a rúnákkal borított rétegeken át, már korán sem természetes. Amikor egy unikornis teleportálja magát egyik helyről a másikra, a lény, ami megjelenik a folyamat végén az ugyan az a lény. Ez azért van, mert ő csakis azokon a mágikus áramlatokban utazik, amelyeket az ő lénye is tartalmaz. Ez igaz minden más pónira is—unikornis vagy sem—akit magával visz. A lénye—a lelki lénye, ami volt—megőrzi a lénye természetét és azokét is, akik vele együtt utaznak ugyan abban a mágia áramlatban, amiben a fizikai lénye halad át. - És... – hangosan gondolkodva a köztünk lévő baljós gépezetre szegeztem a tekintetem. - ...ha a gép egy élőlényt teleportálna, akkor az, amikor megjelenne a folyamat végén... elszakadna a mágiafonalaitól, igaz? - Legalábbis az elmélet szerint. – mondta Doktor Whooves bólogatva. – A teleportálás nem ölné meg az élő alanyt. – Majd nyelt egyet és idegesen mosolygott. – Nem elsőre. - Ezt hogy érti...? - Nos, az alany, aki előlép a teleportálásból teljes mértékben tudatánál lenne. Ennek ellenére a kötelék megszakadása idővel végleges és elkerülhetetlen elválást okozna a póni fizikai és szellemi lénye között. - Ez olyasmi lenne, mintha kitépnék a szellemet a húsból. - Ha már szóba került. – bólintott komoran. - Tudja Heartstrings kisasszony, sose volt célom pónikat szállítani ezzel az eszközzel, egyszerűen csak lehetővé akartam tenni nem-mágikus pónik számára is, hogy tárgyakat küldhessenek egymásnak. Hosszú időbe tellene még—talán még engem is meghaladóba—hogy egy ehhez hasonló gép mesterségesen élőlényeket tudjon szállítani. Éreztem, ahogy a farkam megremegett ennek hallatán. Felnéztem rá. - Szóval... Ön szerint lehetséges? Elkacagta magát, mialatt a sörényébe túrt és oldalra nézett. - Csakis abban az esetben, ha meg tudnánk akadályozni az alany testen kívüli szétválását. Az egyetlen tényleges megoldást egy másik, a varázslásban szakértő és legalább haladó tudással rendelkező tehetséges unikornis jelentené, aki a teleportálást követően azonnal manuális módon helyreállítaná a kísérleti alanyban a kapcsolatot. De belegondolni sem merek, hogy valami ilyesmi mennyi koncentrációt és mágikus energiát emésztene fel. A jelenlegi meglátás szerint—legalábbis egyelőre így határoztunk róla—túl veszélyes a gyakorlati alkalmazásra.
Túl veszélyes, de mégis hihetetlenül csábító... Csak Doktor Whooves szavaira tudtam gondolni, mialatt a kunyhóm verandáján ültem a gondolataimba mélyedve. A lantom mellettem hevert használatlanul. A Nyolcadik Hold Elégiát kellett volna gyakorolnom, de nem tudtam megállni, hogy ne a mágikus dobozon töprengjek, ami láthatatlanul lőtte ki a faszobrot az ég felé Twilight könyvtárának mennyezetén át. Egész eddig csak a Hold Elégiáknak voltam megszállottja. Miért ne lettem volna? Értelem szerűen azért voltak itt, hogy foglalkozzak velük. Olyan volt, mintha okkal vésték volna őket az agyamba. Az első nap óta, amikor felébredtem ebben a hideggel és szellemekkel teli világban, Luna hercegnő szimfóniájának felderítése lett a feladatom. De mi lenne, ha mégsem hajtanám végre a feladatot? Mi lenne, ha lenne egy másik út, még ha csalás útján is? Itt ragadtam Ponyville-ben. Ezt tudom. Megélem. De mi lenne, ha erőszakkal eltávolítanám magamat innen? És mi lenne a vége? A szívem szárnyal a lehetőségektől. Ismét láthatnám a szüleimet. Elérhetném Canterlot ősi mágikus könyvtárait. Egy csodálatos villanást követően megjelenhetnék a királyi nővérek palotájának küszöbe előtt és felkelthetném a figyelmüket annyi időre, hogy elmondjam nekik a bajomat és levehessék rólam ezt a kellemetlen átkot. De ha mindezt meg is tudnám tenni, hogy lenne tovább? Doktor Whooves egyértelművé tette: valami élő, mint én, nem élheti túl a teleportálási folyamatot, legalábbis nem sokáig. A folyamat végén egy szánalmas gólemként jelennék meg, ami azt hinné, hogy én vagyok. Ezek után az egyetlen reményem egy Twilight-hoz hasonló unikornis vagy Luna hercegnőhöz hasonló alikornis lenne, hogy valahogy... „újrakössék” a lelkemet a testemhez, mielőtt egyáltalán megkísérelhetnék segítségek kérni egy külvilágitól az átkom kezelésében. És még ha le is küzdeném ezeket a gonosz akadályokat, mennyi időm maradna, hogy minden mást megtegyek mielőtt a tökéletes hideg és a feledékenység felemésztene távol az új és meleg „otthonomtól”. Sóhajtottam, majd behúztam a patáimat a kabátom ujjai alá, mielőtt átöleltem volna magamat. És amikor azt hinném, hogy ez az egész helyzet nem lehet már lelombozóbb, rá kell jönnöm, hogy ez a szívfájdító kísérlet pont az orrom előtt zajlik, és ez egyszerűen felemészt. Van valami hátborzongatóan ijesztő az Elégiák előadásában, és nem számít, milyen alaposan derítem fel ezeket a földöntúli műveknek, mert úgy érzem, mintha egyre messzebb és messzebb sodródnák a célomtól. A gondolat, hogy oda teleportálhatnám magamat, ahol meglelhetném a válaszokat felettébb szívet melengető érzés volt, de kevésbé lenne ijesztő is? Csak azért, mert más, még nem feltétlenül biztonságosabb is, és bármennyiszer is járom körbe a kérdést, végső soron ugyan akkora bátorság szükségem mindkettőhöz. Valójában sose voltam egy bátor póni. Nem tudom, hogy az olyan pónik, mint Rainbow Dash vagy Applejack vagy Twilight Sparkle honnan képesek annyi bátorságot meríteni. Erősnek lenni egy elátkozott világban olyan, mintha jégcsapokkal akarnánk tüzet gyújtani. Vannak napok, amikor azt sem tudom, hogy hogyan tudok kilépni a kunyhómból. Számtalan esetben éreztem magam magányosnak, de ez eltörpül amellett, hogy hányszor voltam teljesen halálra rémülve.
Nem volt értelme hiú ábrándokat szőnöm a teleportáló géppel kapcsolatban. Egy ilyen élet mellett, amilyet én élek, könnyű ragaszkodni olyan dolgokhoz, amik a remény ígéretével kecsegtetnek. Zenész voltam és zenész is leszek. Jobb a hősiességet a hősökre hagyni— Hevesen zihálni kezdtem, amikor egy sikítás hallottam, amihez bukdácsoló végtagok kellemetlen hangja is párosult. Kinéztem a kunyhóm elejéről és láttam, hogy egy aprócska póni esett össze a földút közepén. Több kerék is forgott még a rolleren, nekem pedig a szívem is összeszorult. Abban a pillanatban a patáimra pattantam és odavágtattam. A porfelhő még csak éppen kezdett elülni, amikor odaértem hozzá. A fülemet egy sziszegő hang ütötte meg, ami elkeseredetten igyekezett elfojtani egy fájdalommal teli bőgést. - Uhm... Hogy s mint kölyök? – Hajoltam le hozzá aggódó tekintettel. – Jól vagy? - Nnnngh... – Scootaloo összeszorította a szemeit és hangosan sziszegett. – Jól vagyok! - Ez volt aztán a borulás. – Mögé néztem és láttam, hogy egy éles kő állt ki az út közepéből. Mély keréknyom árulkodott arról, hogy hol ért földet a roller, miután ütközött az akadállyal. – Jobb vigyáznod, amikor áthaladsz azon a kanyaron. Ez az út nagyon rég épült és nem sok póni nézett rá azóta. – A szemem megakadt a mellső lábain, amivel a bal hátsó lábát fogta. Felé nyúltam – Na, had nézzem meg— - Azt mondtam, hogy jól vagyok! – szisszent fel és egyszerűen félre ütötte a lábam. – Én egy erős póni vagyok! Volt ennél már komolyabb is kor—Áú! Áúúúúú... – Már könnycseppeket véltem felfedezni a szempillái végén, ahogy a kicserepesedett ajkain át sziszeg. Kedvesen mosolyogva ismét felé nyúltam. Ez alkalommal már túl gyenge volt, hogy ellenálljon és így el tudtam emelni a mellső lábait a vöröslő horzsolásról, ami a narancssága szőre alatt izzott. Nem volt olyan súlyos, hogy orvoshoz kellejen mennie vele, de Celestia-ra mondom, úgy nézett ki, mint egy csípés. - Hűha! Ez egy szép ki karambolsérülés lett! – mondtam neki. Próbáltam kacagni, mintha az elűzné a fájdalmat. Nem tette. Két patával megsimogattam az állát, hogy eltereljem a figyelmét. – Erre, kövess. Azt hiszem pont van nálam az, ami neked kell.. - Nekem... nem kell... segítség... – morogta még mindig a fájdalommal küszködve, mintha egy másik póni verné a fejét egy téglafalba. - Nem hinném, hogy a lábad egy véleményen van veled. – Felálltam, majd ezt követően zöld ragyogás járta át a szarvam körüli levegőt. – Ne aggódj, pár perc lesz az egész.. Scootaloo motyogott valamit. Az arcán a feszültség és a zavarodottság keverékét láttam, miközben nehézkesen, de felállt. Óvatosan csillámló mágikus párafelhővel vontam körbe a sérült lábát. Nem ellenkezett, mialatt levettem némi terhelést a sérült lábáról és elsántikált velem a kunyhóm verandájáig. Sietve beléptem az ajtón és egy percen belül már vissza is értem egy elsősegély dobozzal, aminek a tartalmát a Ponyville-ben töltött egy évem alatt szedegettem össze. Megtanultam már rég, hogy ha valaha is komolyabban megsérülnék, akkor csak magamra számíthatnák. Örömmel töltött el, hogy egyszer nem csak magamon segíthettem vele. - Itt várj és hozok egy sebtapaszt. Első lépésként kitisztítottam a sebét. Ezt követően gyógyszeres kenőccsel kezeltem, mielőtt
körbe tekertem volna a lábát. Mindeközben Scootaloo feltűnően nyugodt maradt. Alig rezzent össze, mialatt én elláttam. De hébe-hóba egy két szisszenés elhagyta az ajkait. Lassan megértettem, hogy ő elég bátor—egy kicsit túl bátor is. Az egész teste remegni kezdett, mintha csak egy bőr lufi lenne, ami arra vár, hogy kipukkanjon. - Már előre elnézést a szag miatt. – mondtam neki, miközben nyugodtan előkészítettem egy újabb kötést. Scootaloo csak nézett rám.. - Sz-szag? Én nem érzek semmit... – mondta feszülten nyögdécselő hangon. - Nos, az egy dolog... – mosolyogtam kedvesen, miközben mögé mentem. – Ez egy nagyon ritka gyógykenőcs. Ez a kenőcs megóvja a sebedet az elfertőződéstől, de van neki mellékhatása, ami minden póninál más. Egyes pónik szörnyűnek találják a szagát. Mások— nos—ők nem éreznek belőle semmit, de ettől még hat rájuk. Nagyot nyelt. A feje és a nyaka már majdnem kitört a remegéstől. - Hogy hat rájuk...? - Egy enyhe reakciót vált ki belőlük. - Motyogtam. – Folyni kezd az orruk és könnyeznek. - Ú... Úgy érted, hogy ez normális? – kérdezte, én pedig észrevettem egy apró szipogást. - Igen kicsikém. Normális. – feleltem neki mosolyogva és bólintva. A szipogásai először megduplázódtak, majd megnégyszereződtek és végül teljes testében megnyugodott. Egyáltalán nem foglalkoztam a könnyáztatta arcával, mialatt leguggoltam. - Emeld fel a lábad még egyszer. Már majdnem végeztem vele. Úgy is tett. Még egy réteg kötszert tekertem rá és szorosra húztam. Mialatt felálltam a csikó szárnyaira is vettem egy pillantást. Akaratlanul is hunyorogni kezdtem rájuk. Valamit csak most vettem észre: Scootaloo hosszú tolla rendellenesen rövidnek tűntek, mintha csak fele akkorák lettek volna, mint más póniknak az ő korában. Megköszörültem a torkom, majd mellé mentem és én is leültem a verandám szélén. - Szóval... el fogod nekem mondani, hogy miért? Scootaloo még egyet szipogott, majd megtörölte az arcát a mellső lábával. - Mit miért? - Miért száguldozol a rollereddel a földúton, mint egy Tartaruszból szabadult denevér? A homlokát ráncolva meredve a távoli a délutáni horizont felé mellső lábait összekulcsolva. - Hmmph... Gyakorolok. - Mire? – Kacagtam fel. – A Romboló Olimpiára? - Pffft! Nem! – nézett rám egy pillanatra. - Nézze hölgyem, köszönöm, hogy bekötözte a lábam, de ne gúnyolódjon rajtam! - Hé... Nem rossz szándékkal mondtam! – feleltem neki kedvesen mosolyogva. – Csak úgy gondolom, hogy a csikóknak a te korodban jobb dolgok is van, mint öngyilkossággal kísérletezni. - Nem öngyilkossággal próbálkoztam. – felelte felsóhajtva, miközben beletúrt a rózsaszín sörényébe. – Ez egy pegazus dolog. Nem várhatom el, hogy megértsd... Megvontam a vállam. - A te korodban én is többször is „átrendeztem” a szobámat puszta véletlenségből, miközben a mágikus adományomat próbálgattam. Heh. Ahogy láthatod, a fiatal unikornisok is okozhatnak
maguk számára galibát alkalomadtán. - De nekem nem szabadna elszúrnom! Már nem is szabadna ezen a nyamvadt földön lennem! - Scootaloo hosszan és mélyen sóhajtott, majd átölelte magát és magába mélyedve az ég felé tekintett. – A rolleremen gyakorolok, mert az olyan érzés, mintha azt tenném. - Mi olyan érzés? - A sebesség. A szél. A szárnyalás. - A repülés? – vontam fel a szemöldökömet. Fujtatott az orrán, majd legyőzötten a veranda előtti földre szegezte a tekintetét. - Sose tudok rájönni, miért olyan könnyű számára... Á. Hát persze. - És mégis ki „ő”, ha szabad megkérdeznem? - Ugh. Nézd... - Scootaloo felállt és elkezdett elbicegni. – Bárki is vagy, köszönöm. Tényleg. De... nem akarlak feltartani vagy ilyesmi. Nekem... Nekem máshol kellene lennem. Nekem most házit kellene csinálnom, vagy valami más hasonlóan unalmas dolgot. Mialatt elügetett én a kapucnimmal kezdtem bíbelődni és belemotyogtam a szélbe. - Tudod, már vagy nyolc hónapja nem volt egy szörnyű viharunk sem. - Tudom. - Scootaloo hangja kifejezetten védekezőnek hangzott, ahogy távolodott. - Ponyville Időjárás irányítója az egyetlen pegazus Equestria-ban, aki ilyen rekorddal büszkélkedhet. - És te azt hiszed, hogy úgy lett ilyen tökéletes, hogy egyszer sem csapta meg egy villám? Scootaloo megtorpant és visszanézett felém. Belenéztem a lila szemeibe, mialatt folytattam. - A bátorságnál sokkal több teszi a pónit azzá, ami. – A friss kötésére mutattam. – Néha, ami tökéletesnek tűnik, az valójában számtalan zúzódás és sérülés eredménye. Az arca feltűnően sápadtnak tűnt, mialatt sietve válaszolt. - Nekem már volt elég zúzódásom és sérülésem az életemben kisasszony. – Ekkor az arca egy pillanatra elfintorodott, mintha valami ijesztő dolgot kellene beismernie. Volt valami távolba tekintő a gyermeki tekintetében, miközben felállította a rollerét és megrándultak a zömök kis szárnyai. - Én... Én csak szeretnék már végre menő lenni. Ő elérte. Én miért nem tudom? – Még egyet szipogott; nem kellett már rejtegetnie. Azonban, mindez szertefoszlott egy pimasz homlokráncolást követően, mialatt felpattant a rollerére és kifakult a távoli úton, ahogy tette azt ismét az életemből is. Továbbra is ott ültem egyedül a lantommal és a dobogó szívemmel. Lassan lecsuktam az elsősegély dobozomat és sóhajtottam. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok az életben; talán itt volt már az ideje, hogy felhagyjak azzal, hogy azt higgyem, vigyázhatok másokra is. Egyesek csak álmodozhatnak arról, hogy hősökké válnak. Mások kiérdemlik a címet anélkül, hogy valaha is remélték volna. Én örökre megmaradok egy bárdnak az ilyen pónik öröksége számára.
- Rendben... – Lépett hátra Doktor Whooves a kockától, miután elhelyezte a fekete hengert az arkánium talapzaton. – 15 kilogramm kosműves vas ötvözet. Ez lesz az eddigi legnehezebb kísérleti alanyunk. - Ez alakalommal milyen messzire küldjük Doki? – kérdezte Rainbow Dash. Doktor Whooves Twilight Sparkle-ra nézett, bátran nyelt egyet, majd vigyorogva válaszolt. - 275 méter. Dash kisasszony, félek, hogy mire ezt elkapja túlságosan felgyorsul majd. - Veszélyesnek hangzik. – mondta Rainbow Dash felcsillanó rubint szemekkel. – Készen állok, ha Ön is! - Te... izé... Te kaptál már el valamit korábban, ami ilyen nehéz volt? Rainbow felkacagott, majd oldalra nézett. - Hé Twi! Emlékszel, amikor Big Mac melléképülete egy kicsit túl közel került a domb széléhez és én úgy csináltam egy felhőfutást vele, mintha csak egy—?! - Ahem. - Twilight Sparkle idegesen mosolygott a csődörre. – El fogja bírni Doktor. Készen állunk a kezdésre? - Most tizenkét kristályt fogunk használni. Ez több mint elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy elegendő energiát jutassunk a rúna mátrixba. - Akkor jó. - Twilight óvatosan megközelítette a legközelebbi kristályt az emelvényen és felé tartotta a szarvát. – Szükségem van egy kis időre, hogy koncentráljak, majd megadom a jelet. Doktor Whooves a farán ült, mialatt a kapcsolót tartotta. - Izgatottan várom. Rainbow Dash a levegőben lebegve nézte őket. A könyvtár közepe sötétlila fényben kezdett úszni, miközben Twilight fény varázslatot fókuszált a szerkezetbe a szabván át. A sörénye lobogott a mágikus szélben, az arcán pedig egy izzadság csepp gördült le. - Mindjárt... Mindjárt... – Összeszorította a fogait, nagy levegőt vett, majd felkiáltott. - Most! Egy erőteljes villanás ragyogta be a termet. A következő villanást követően a tizenkét kristályt vastag, kesze-kusza lilás háló kapcsolta össze. Twilight Sparkle egy pillanatra meg is botlott Doktor Whooves figyelő tekintetének súlya alatt. - Jól vagy, drágám? - Ne foglalkozzon velem! – kiáltotta Twilight. Az szoba hangos zümmögéstől visszhangzott, mialatt a kristályok felvillantak a kocka körül. – Eltároltuk az energiát? - Éppen hogy! – ordította vissza neki a Doktor a patái között szorongatva a kapcsolót. – Megnöveltem a bevitelt, így a mesterséges mágia fonalak 35%-kal gyorsabb szívják majd magukba a mágikus energiát! - Ön szerinted ez elég, hogy kompenzálja a megnövekedett energia igényt? - Ha nem, akkor a gépnek biztonságosan le kellene vezetnie a felgyülemlett energiát az elnyelő cellákba! - Ez felettébb nyugtalanítóan hangzik! - Nem, amíg én szemmel tartom! – mondta Doktor Whooves széles mosollyal, mialatt a szoba éteri homályban kavargott. – Készen áll Dash kisasszony? - Vágjunk bele Doki! - Akkor had menjen! 275 méter vagy bukás! – Majd meghúzta kart. A fénynyalábok azonnal a kocka felé lövelltek a tizenkét kristályból. Ami azonban nem volt azonnali, az a doboz szívéből előtörő fény mennyisége. Ahelyett, hogy elkezdte volna
részecskéire bontani a fekete tömböt az emelvényen, halk vijjogó hang kezdett kiszűrődni a kocka közepéből. - Uhh... - Rainbow Dash elsápadt és a szárnyai is lekonyultak a levegőben. – Ez nem hangzik túl jól. – Nyelt egy nagyot. – Én vagyok az egyetlen póni, aki szerint ez nem jelenet jót? - Doktor? – tekintett aggódva feléje Twilight Sparkle. - Én... - Doktor Whooves szája tátva maradt, ahogy a teleportáló gépre meredt. – Én ezt nem értem! Már látnunk kellett volna a kisülést! - Lehet, hogy tovább tart, mert az anyag nehezebb. – találgatott vaktában Rainbow Dash. - Nem, nem jelenthetne semmit sem a teszt alany eltérő tömege. – kiáltotta Twilight. – Olyan, mintha minden mana eltűnt volna. De az nem lehetséges! A doboz— - Te jó ég. – akadt el a Doktor lélegzete. A két kanca rémült tekintettel nézett felé. Nem kevésbé rémült arckifejezéssel nézett vissza rájuk. - Hát persze, a mágikus töltés nem tűnt el. Valószínűleg azért nem látjuk, mert a varázslat azonnal áttörte a külső mesterséges mágiafonalakat. - Úgy érti, hogy a sugár elég erős volt ahhoz, hogy betörjön a szerkezet belsejébe? – kiáltotta lihegve Twilight Sparkle. - Uhm... - Rainbow Dash lejjebb lebegett. – Ez baj? - A kocka központi rúnakamrái nem ekkora mágikus terhelésre lettek tervezve! – sikította Twilight Sparkle mialatt az egész terem rezonálni kezdett az idegen hangzavarban. –Nagy valószínűséggel bármelyik pillanatban túltöltődhet, mialatt mi itt beszélünk— - Megszakítom! - kiáltotta Doktor Whooves. Már a saját hangját is alig hallotta. – Az egészet lekapcsolom! – nekiállt babrált a gépen, majd dühösen püfölni kezdte. - Nnnngh! - Rainbow Dash ekkor már befogta a sajgó füleit. Lámpások és más világító testek imbolyogtak felettük, a könyvtár ablakai pedig recsegni kezdtek. - Ughhh—D-Doki?! - Biztonsági hiba! – üvöltötte, azonban hangja csak suttogásnak hatott, ahogy megremegett a föld. – Az oldalsó cellák kiégtek! - Akkor ez azt jelenti, hogy—! – kezdett bele Twilight. Rainbow Dash máris a föld felé kezdett szárnyalni és megragadta Twilight-ot és a Doktor-t a mellső lábaival. Miközben a kocka erős lila fénnyel villant fel, a fém héja pedig behorpadt. - Fedezékbe—! A kocka megrepedt. A fekete henger kivágódott és 60 centi mélyen a fa falba fúródott, míg a tizenkét kristály pedig szilánkokra tört. A repedések további repedéseket szültek és a remegés hamarosan alább hagyott, hogy utat engedjen egy mélyebb zümmögő hangnak, mialatt mindent por lepett el. Árnyak kezdtek táncolni az üreges faház belsejében. Könyvek és rongyos lapok repkedtek varázslatos módon körbe-körbe, az életbe csak visszarázódott és nyögdécselő Doktor Whooves felett. - Nnnngh... Nagy Starswirl... A fejem... – rezzent össze jól láthatóan, mialatt az orrából és a füléből patakokban folyt a vér. Felnézett és a szava is elállt attól, amit látott. Egy hatalmas repedés keletkezett a kocka oldalán, amin keresztül láthatóvá vált a fénylő lilás belsejét. A katasztrofális robbanás ellenére a teleportáló gép még mindig egyben volt, egy dolgot leszámítva. Az arkánium talapzat teljes mértékben levált. Mi több, a kocka leesett és az oldalára dőlt. A mesterséges mágia fonalak rétegei szabaddá váltak és így a gépezet egyetlen
nyitott része pontosan felé irányult— - Dash kisasszony! – köhécselte Doktor Whooves. - Ughhh... - Rainbow Dash alig mozdult és szinte már lebénultan hevert az oldalán. A nyers mágikus energiák gomolygó hullámai felülkerekedtek rajta. A kocka repedésszerű szája pontosan felé nézett és a pegazusnak egyáltalán nem volt ereje hozzá, hogy felkeljen, vagy csak arrébb vonszolja magát a veszély útjából. Doktor Whooves próbálta feléje vonszolni magát, de azonnal összerezzent, majd a hátsó lábára nézett. Üvegszilánkok teljes áradata fúródott alattomos módon a térdébe az egyik felrobbant kristályból és csinált egy kisebb vértócsát alatta. Riadtan ismét Rainbow Dash felé vetett egy pillantást, majd ezt követően Twilight Sparkle-re, aki alig fél méterre feküdt a pegazustól. - Sparkle kisasszony! Hckk... – összerezzent a fájdalom egy újabb hullámától és ugyanakkor, hogy hiábavalóan próbálja a két kanca felé vonszolni magát. – Tud mozogni? - Alig... kapok... levegőt... – nyögdécselte Twilight. A padlóhoz volt szegezve, de egy teljesen más okból, mint a másik két póni. Twilight szarva gyenge fénnyel villogott, mialatt az oldalára dőlt teleportálóból lüktetve törtek elő a mana hullámok. - Túl... sok energia. Úgy érzem, hogy az idegeim... meg fognak bénulni... - Dash kisasszony rosszabb helyzetben lesz, ha nem csinálunk gyorsan valamit— - kezdett bele Doktor Whooves, de közben erőteljesen felnyögött a fájdalomtól. Felnézett és ekkor meglátta, hogy egy könyvekkel teli súlyos könyvespolc billegni kezd a legutóbbi energia kisüléstől. – Te jó ég... – Összehúzta magát és patáival próbálta óvni a fejét. A következő pillanatban a testes polc rá is dőlt. A hangos reccsenés megtöltötte a szobát, de Doktor Whooves sértetlen maradt. Csak ekkor vette észre, hogy az utolsó pillanatban kirántották a polc alól. Megszeppenve nézett fel rám. - Celestia-ra, te meg ki vagy?! - Szívesen. – morogtam izzadva. Éppen csak sikerült biztos távolságba húznom a Doktor-t a katasztrófa helyszínétől, amikor felmértem Twilight és Rainbow helyzetét. Én is erőteljesen a kocka hatása alatt voltam. Még több méterre a kockától is nehezemre esett megállni a saját lábamon. Tény, hogy ha nem a szemben lévő folyosóról néztem volna a kísérletet, akkor minden bizonnyal én is hasonló állapotban lennék, mint a többiek. – A bemutatkozások még várhatnak Doktor! – préseltem ki magamból a szavakat, mialatt a széthasadt kockából továbbra is hullámokban tölt elő a nyers mana. – Van rá mód, hogy lekapcsoljuk? - Én... Én... – rázta le magáról Doktor Whooves a zavarát, majd az elszabadult gép felé nézett. – Minden póni tehetetlen, csak a királyi alikornis nővérek tudnák leállítani ezen a ponton! Nem tehetünk mást, mint hogy megvárjuk, amíg a felgyülemlett energia a maga módján távozik a gépezetből! - Ez mennyi ideig tarthat?! – kiabáltam neki a hangos zúgásban. Közben Twilight és Rainbow felé néztem a patámmal óvva a szemeimet. Alig hallottam bármi mást a saját szívdobogásom és a kocka mana lüktetésén kívül. – Néhány óráig? - Inkább néhány percig hölgyem! – kiáltotta a Doktor. – Túl sok mana van benne ahhoz, hogy sokáig elzárva maradjon. Attól félek, hogy az első kisülés csak egy előjel volt. - Ez meg, hogy érti?! - Még ebben a széttört állapotában is, a teleporter végre fogja hajtani, amire tervezték! – intett a Doktor miközben segítettem neki felülni. – Egy nyers energia nyalábot fog kilövellni egy áthelyező varázslat formájában! De a gép felügyelet nélküli szája viszont pont rá irányul—
- Rainbow Dash... - Motyogtam. – Elviszem onnan— Egy erőteljes patarántással visszatartott. - Ne! Ha a mag közelébe mész, te is ugyan olyan rosszul járhatsz, mint ők. - De el kell vinnem őket onnan! Mindkettőjüket! – Éreztem, hogy a fogaim vacognak és most nem a hideg miatt. Vetettem még egy pillantást a dübörgő, lüktető látványra. – Más ötlet? Úgy nézett fel rám, mintha most látna először. - Luna-nak hála, te egy unikornis vagy! – Mutatott az összeszakadt könyvespolc szálkás falapjaira. – Esetleg megtámogathatnád az egyiküket—! - Vettem! – kiáltottam neki. Próbáltam visszatartani a lélegzetemet és a lábaimmal a padlónak támaszkodva erőteljesen koncentrálni a szarvammal. A legnagyobb mennyiségű varázserővel, amit eddigi élete során segítségül hívtam és átlebegtettem a falapot az örvénylő mana kupolán. - Nnnngh... – feszülten és verejtékezve igyekeztem a mozdulatlanul nyögdécselő Rainbow Dash felé tolni. Olyan volt, mintha műanyag kenőkéssel kellene nedves cementet faragnom. -A... A-Azt hiszem, nem érek el odáig! - Akkor ne tedd! – kiáltott Doktor Whooves. A gép mélyen búgú zúgása tovább erősödött. Mindketten megéreztük az újabb energia kisülést, ami megtépáz teleportálóból tört elő. – Sparkle kisasszony közelebb van! Próbáld meg őt kihúzni előbb! – mutatott rá. – Ketten lehet, hogy képesek lesztek kihúzni Rainbow Dash-t is! - Twilight! – kiáltottam neki, miközben felé fordítottam a deszkát. – Hallottad a Doktort? Kapaszkodj bele! - Én... Én... - Twilight vaktában felemelte a patáját és csodával határos módon megtalálta a fa tárgyat. - Ki... Ki az...? - Játszunk kitalálósdit később! - kiáltottam. Az ablakok ismét zörögni kezdtek. A korábban már megrepedt üvegek kitörtek, miközben én kirángattam a falapot. – Csak tartsd erősen! Szükségem lesz a segítségedre, hogy— - Rainbow Dash! – siránkozott Twilight. Nézte elborzadva Rainbow ernyedt testét, miközben magam felé rángattam. – Tarts ki! – Miközben zokogott vetett egy pillantást a széthasadt kockára, ami a pegazus felé irányult. – Ó kérlek Celestia, ne... - Nnngh... Tw-Twilight... – fordult felé nehézkesen Rainbow Dash, akinek már gyakorlatilag hullani kezdtek a tollai a gép közelében. - Hallasz engem?! – dadogta Twilight mialatt a Doktorhoz és magamhoz húztam. A mellső lábaim közé rogyott levegő után kapkodva. - Csak... Csak lélegezz könnyedén és téged is kihozunk onnan— A gép lüktetni kezdett és a nyers mágikus hullám mindhármunkat a hátunkra döntött. Én véletlenül megbotlottam Doktor Whooves vérző lábában, amitől ő fájdalmasan felsikoltott. Miközben ismét a lábaimra álltam, hirtelen erős napsütés vakított el. Néhány másodpercbe beletelt, mire ráébredtem, hogy a könyvtár főbejáratának ajtaja nyílt ki. - Mégis mi a fészkes széna folyik itt?! Minden póni rendben—? – kezdett bele egy vékonyka hang, ami a megszeppenése után sikoltásban tört ki. - Rainbow Dash! Ezt követően Twilight ziháló motyogása ütötte meg a fülem. - Jaj, ne... Állj! Menj ki! Ne menj a közelébe! A könyvtár bejárata felé néztem és az első dolog, amit megláttam, egy feldőlt roller négy pörgő kereke volt. A szívem is összeszorult, amikor tétovázó tekintetem megakadt a kicsi narancssárga testecskén, ami szó szerint szemben úszott a hányingert keltő manaáramlatokkal.
- Figyelj rám Scootaloo! – sikoltotta neki Twilight. Kábultan lábra segítettem, miközben ő próbálta túlkiabálni a zajt és a káoszt. – Menj vissza! Ne érj hozzá! A gép fel fog robbanni— - De ő... ő megsérült! - Scootaloo belevisított a gomolygó energia folyamokba. A vicsorgó fogain megvillant a pusztító lila fény, miközben Rainbow Dash felé araszolt. Akár hallotta Twilight figyelmeztető szavait, akár nem, nem számított. Tehetetlenül néztük a szörnyű végünket a könyvtárban. - Nekünk... N... K-ki kell mentenem onnan Rainbow-t! - Mmmf... M-Mi...? – Mintha a neve hallatán ismét pislákolni kezdett volna benne az élet Rainbow Dash hunyorogva kinyitotta a szemeit és meglátta Scootaloo-t. Látta a fájdalmat az arcán. Majd meglátta a teleporter összeomlás határán álló kozmikus fényét. Megszeppenését követően Scootaloo felé fordult és minden erejét összeszedve kitartotta felé lebénult mellső lábát. - Kölyök! Tűnj innen! Komolyan mondom— Egy pillanatra Scootaloo a térdeire rogyott és ekkor megpillantotta a bekötözött lábát, ami stabilan állt a padlón. Talán ez lobbantotta lángra ismét a belső tüzét. A szemei fellángoltak, mintha csak egy állati üvöltést hívott volna életre, verdesni kezdett az apró szárnyaival és Rainbow Dash oldalának hajtotta magát. - Ne! Ne tedd— - ordította neki Doktor Whooves. De már késő volt. Utolsó alkalommal robbant fel a gép ismét. Egy lila energiafolyam pattant ki a kocka hasadt szájából, majd gomolygott tovább a földön. Rainbow Dash megszeppent, míg mozdulatlan teste helyére Scootaloo nem került, akinek a helyét viszont már senki nem vette át. A csikó eltűnt egy fényes villanásban és a helyén csak egy lila köd maradt. Miután a katasztrófa zaja és tombolása elcsendesült, az ürességet azonnal Rainbow Dash üvöltése töltötte ki. - A szénába! A szénába, a szénába, a szénába, a szénába! – a kótyagosságát lassan felváltotta a sokk és a harag, miközben feltápászkodott. A könyvtárban csak könyvespolcokba és összetört laboratóriumi felszerelésekbe botlott. - Nnnnngh—Raaaugh! - rúgta meg a fa táblát újra meg újra vadul feldöntve azt, majd köpve egyet a levegőbe. - Idióta! Mégis mi a szénára gondolt, amikor ezt tette?! Az a... nnngh... ostoba... ostoba... A kocka halotti némaságban feküdt. A mana hullámok kötelékétől megszabadulva, kábán botladoztam oda hozzá, hogy felsegítsem a lábaira. - Ő... Ő... – motyogtam majd, nagyot nyeltem és az elszenesedett koromgyűrűre néztem, ami Scootaloo utolsó helyét jelezte. - Ő... elteleportálódott. El kellett volna neki mennie! Dash kisasszony, ha meg tudtuk volna— - Hmmmph! – szólalt meg dühtől fortyogva, majd félrelökött, miközben átmasírozott a könyvtáron. - Twi! Mond el! Hol van?! Hová küldte ez a hülye gép?! Twilight Sparkle tátott szájjal és könnyekkel áztatott szemekkel meredt bele a könyvtár ürességébe.. - Twilight! – ragadta meg a vállainál Rainbow Dash, majd rázni kezdte. – Nézz rám! Twilight nagyot nyelt, majd Rainbow Dash-re nézett lekonyult ajkakkal. - N... Nem tudom Rainbow. Ha tudtam, volna, hogy ilyesmi történhet... - De megtörtént! – mordult fel Rainbow Dash. – Ez az ostoba masina kacatokat teleportál
egyik helyről a másikra. Szóval hol a kölyök? Elküldte 275 méterre a városba vagy mi? - Nem lehet megmondani. – bökte ki Doktor Whooves. Rainbow Dash szembe fordult vele. - Rossz válasz! – ráncolta a homlokát. - Körülnézek! – tárta ki a szárnyait repülésre készen— - Ne! Várj! – nyögdécselte a Doktor a vérző fájdalma közepette, miközben próbálta őt ott tartani. – Komolyan mondom! A gép Sparkle kisasszony varázslatát a tízszeresére növelve bocsájtotta ki! Továbbá a gépet ért sérülés miatt biztosan nem lehet pontosan meghatározni, hogy merre küldte a gyermeket! - Csak mondja, meg merre keressem Doki! – kiáltotta Rainbow Dash, majd ismét a homlokát ráncolva türtőztette magát, hogy elkerülje az azonnali zihálást. – Nem hinném, hogy ez a teleporter túl csikóbarát lenne! - Azt hiszem, a Doktor azt akarja mondani, hogy a gép valóban elküldte Scootaloo-t valahová, de nem tudni, hogy pontosan hová! – mondta imbolyogva Twilight Sparkle még mindig próbálva visszanyerni az egyensúlyát. - B... Bármerre lehet. - Ez sem segít Twi! - Adj egy percet... – sántikált át Twilight a termen. Eközben min nyugtalankodva néztük, ahogy felkapja a ledőlt táblát, odalebegtet egy krétát, majd bonyolult matematikai egyenletek egész sorát írta fel rá szédítő sebességgel. Mindeközben érthetetlenül motyogott és a homlokát ráncolta a gondolataiba mélyedve. - Egy ilyen erejű kisüléssel. – mondta Doktor Whooves fájdalommal teli lélegzetvételei közepette. – Egy ilyen kis testet, akár ötszörös távolságra is küldhetett, mint ahogy azt eredetileg terveztük. - Igen? És akkor mi van? – verdesett kétségbeesetten a szárnyaival Rainbow Dash a két tudós között. – Mit jelent ez? Mondjatok valamit, amin elindulhatok? - Had koncentráljak! – ripakodott rá Twilight a fogait csikorgatva, miközben átfutott néhány egyenleten. Összeszorította a szemeit, motyogott magában valamit, majd megkapta a végső számot. Megfordult és tágra nyílt szemű Rainbow Dash szemébe nézett, majd szó szerint beleborzongott. – Egy 21 kilométer sugarú körön belül bárhol lehet. - Ezzel a hellyel—a teleporter helyével—a középpontjában. – tette hozzá a Doktor egy kimerült lélegzetvétel közben. Rainbow Dash ide-oda kapkodta a fejét, majd a megtépázott sörényéhez emelte a lábát. - És ezzel én mégis mit kezdjek? - Lehet három kilométerre északra, három kilométerre délre tőlünk, vagy akár délnyugatra vagy délkeletre is—Nem igazán lehet pontosan megmondani! – mondta Twilight Sparkle, majd felült és nyelt egyet. Rainbow Dash vett egy mély levegőt és megacélozta rubintvörös szemeit. - Nos, akkor mire várunk még? – repült oda a legközelebbi kitört ablakhoz. - Twilight, szólj a polgármesterasszonynak, hogy összeszedek minden mozgósítható pegazust Ponyville-ben. Átfésüljük a környéket! Keressük majd éjjel nappal és akár egész héten is! - Itt nem az a kérdés, hogy megtalálja-e Dash kisasszony! – kiáltotta utána a Doktor. – Inkább az, hogy milyen hamar. - Miért? – nézett felé Rainbow Dash szúrós tekintettel. – Mi van még? Az ajkaiba harapva osztozott Twilight aggodalmában, majd ismét Rainbow felé nézett. - Korábban még soha nem teleportáltak élőlényt ilyen géppel. - rezzent össze, majd a sebesült lábát kezdte szorongatni. – Minden elmélet azt támasztja alá, hogy egy póni túlélheti a térbeli áthelyezést, de nem sokáig.
- Hogy érti, hogy „nem sokáig”? – kérdezte Dash rettegésbe átcsapó hangon. - Úgy érti, Rainbow, hogy Scootaloo—bárhol is legyen most—hamarosan elveszti majd az eszméletét és ezt követően gyorsan meg is bénul amiatt, hogy szellemi lénye el lett választva a testétől. – próbálta Twilight nyugodtan elmagyarázni a rettenetes helyzetet. – A gép teljes elszakította a lélekfonalaitól, amik összhangban tartották a lelki és a fizikai énjét. Csupán idő kérdése és a teste felmondja majd a szolgálatot, mintha mágikusan megfulladt volna. - Akkor... Akkor... - mocorgott Rainbow Dash a levegőben az ajkába harapva. – Akkor meg kell találnunk és el kell vinnünk egy okos, varázstudó unikornishoz, mint amilyen te is vagy és akkor te... te helyre tudod hozni a lélekfonalait és a sérüléseit, igaz? - Én... - fészkelődött egyhelyben Twilight Sparkle. – Én még sose próbálkoztam korábban ilyesmivel— - De lehetséges? - Nos. persze! De— - Ennyi elég, hogy belevágjunk! – bökött felé Rainbow Dash. – Vidd a Dokit a korházba! Nekem össze kell szednem a mentő alakulatot! - Sparkle kisasszony... Dash kisasszony... – rezzent össze Doktor Whooves, mialatt Twilight segített neki felállni. – Bocsánatot kell kérnem ezért a katasztrofális eseménysorozatért— - A bocsánatkérések várhatnak Doki! Scoots-nak szüksége van ránk! - De... Minden póni álljon meg egy pillanatra! - suhant végig a hangom a könyvtáron, ahogy beugrottam a közepébe a patámat lengetve. – Nem ugorhatunk neki vaktában! Kell, hogy legyen—nem is tudom—valami módja annak, hogy megtudjuk, hol van a kölyök! Mindhárman felszökkentek, majd rám néztek. - Izé... Ki...? - Te meg honnan kerültél ide? – pislogott rám Twilight Sparkle. Megremegtek a szemeim. Csak ámultam azon, hogy milyen gyorsan elfelejtettem a szerencsétlenséget a szerencsétlenségben. - Izé... Én... csak... - Egész idő alatt itt voltál? - Nézd, kit érdekel?! Komolyan? – mordultam rá Doktor Whooves-ra szúrós tekintettel és a patáimmal dobogva a földön. – Egy fény alapú varázslat kell a gép aktiválásához, igaz? - Honnan... – sandított rám feszült tekintettel. – Honnan tudod te—? - Igen vagy nem? Válaszolj? - Igen. – válaszolt helyette Twilight óvatoskodva nézve rám. – Egy nagy intenzitású fény varázslatot alkalmaztam a kristályon, amit utána elnyelt a gép. A gépbe épített rúnák a teleport varázslattá alakítást elvégzik maguktól. - Tehát, ha fényalapú, akkor... – dörzsöltem meg az állam mélyet sóhajtva. – Lehet, hogy egy megvilágosító varázslat megmutathatná, hogy merre küldte a gép! - Én... - Twilight a rángatózó Rainbow Dash-re és a sebesült Doktorra nézett. Már láttam rajta, hogy a képességei határán áll. - Már nagyon rég használtam fény mágiát. Ha meg is tudnám... Miközben Twilight hangosan beszélt, az elmém olyan köröket futott le, hogy még Rainbow Dash is büszke lett volna rá. A világító lámpásra gondoltam a sötét pincémben, ahol előadom az elégiákat. Elképzeltem a körülöttem hullámzó földalatti világot, miközben a tiltott dalok kesztyűjébe vetem magam. Fénylő alakok kezdtek táncolni előttem, amikor is megcsillant előttem az ihlet szikrája. - Ne aggódj! – vigyorodtam el, majd a szemközti folyosó felé vágtattam oly sebesen, mint a szívverésem. Meg is találtam a nyeregtáskám ott, ahol hagytam, hogy a kísérletet nézzem. –
Azt hiszem elraktam! – A mélyére nyúltam és előhúztam a lantom. – Tudok egy dalt, aminek a mellékhatása felerősíti a halovány fényt az árnyékokban és— Felállt a hátamon a szőr, amikor egy hideg fuvallat suhant át rajtam. Dideregve botorkáltam egy helyben. - Izé... skacok? – fordultam vissza feléjük összeszorult szívvel. Twilight Sparkle és Doktor Whooves elbicegett. A törött ablakokon túl hallottam Rainbow Dash-t kiabálni, miközben összehívta az összes pegazust hallótávon belül. Vettem egy mély lélegzetet. Így, vagy úgy, de végül mindig egyedül maradok. De Scootaloo? Hirtelen mindennél fontosabb lett számomra az ő megtalálása. Nem minden nap tudatosul bennem, hogy nem én vagyok az egyetlen póni, aki nem repülhet el innen. A ránéztem a lantomra. Az aranyló test és a feszes húrok érintése olyan dermesztő volt, akár csak az, amit tenni készültem. Csupaszon és kínosan éreztem magam a törmelékekkel teli könyvtár közepén. Lenyűgözött, hogy milyen ismerős lett számomra az sötét, ősi, földalatti pincém. De szó se róla, odaügettem a kockához, felálltam rá, elővettem a hangszerem és nagy levegőt vettem. Talán... De csak talán... ezeket az elégiákat okkal adták nekem. Ami nekem fájdalmas, az lehet, hogy más póniknak örömteli feloldozást jelenthet. Már rég felismertem, hogy a zenémnek vagy egy olyan része is, amit nem tudok szavakkal átadni. Luna művei már túlléptek a múlt homályán, hogy a feledés síkjának részévé válva a patáim között varázslatos formában csendüljenek fel újra. Én magamra vállaltam, hogy ezeknek az elfeledett daloknak a hírnöke leszek. Van más hálátlan munka, amit csinálhatnák? Én lettem volna a lelkek elfeledett hírnöke is? Lehet, hogy nem vagyok egy bátor póni, de szeretem magam intelligensnek tekinteni. Luna hercegnő dalai rejtélyes célt szolgáltak korszakokkal korábban. Bár az eredeti funkciójuk már feledésbe merült, de ez engem nem tarthat vissza attól, hogy új hasznosítási formát találjak számukra. Ha nem azért lennék itt, hogy ötletgazdag és kreatív legyek, akkor mi más célból létezne egy olyan fantom, mint én? Egyáltalán nem hősnek születtem, de egy életre megutálnám magam, ha bárdként is kudarcot vallanák. Miután összeszedtem magam a romos szoba közepén, munkába állítottam a telekinézisemet és elkezdtem az első hold elégiát pengetni. A “Bevezető az Árnyakhoz” pengő húrjai lassan megtöltötték a könyvtárat. Ironikus, hogy pont a szimfónia első részére volt szükségem. Nem is állt szándékomban eljátszani bármelyiket az ezt követőkből. Egy percbe sem tellett és az előadás alatt könyörtelenül lesújtott rám az elégia mellékhatása. Mindenem remegni kezdett, ahogy a mélységes paranoia megszállta a testem és a lelkem. Nem szoktam előadni azt az elégiákat fényes nappal, így hirtelen úgy éreztem, mintha az engem körülvevő világ életre kelt. Szerettem volna összeszorítani a szeme, de e helyett nyitva tartottam minden szörnyű hallucináció számára, hogy megláthassam a feltáruló igazságot is. A hátborzongató dallam táncoló árnyain és hullámzó alakjain túl végre megtaláltam, amit kerestem. Fénysugarak rajzolódtak ki előttem és titokzatos lelki szemeim által láthattam olyan spektrumaikat is, amelyek más halandók számára láthatatlanok maradtak. Lassan elkülönültek
a fények és egymástól és felragyogott egy, amely a teleporter szívéből ívelt ki. Ez egy friss sugár volt, amely egyszerre volt ifjú és mesterséges is. Abbahagytam a lantom pengetését és előre dőlve belélegeztem azt. Vanília és csont íze volt. A szörnyű folyam vezetett engem— sántikálva—egyenesen ki a könyvtárból, míg végül majdnem összerogytam a hideg hullámok miatt, amiket a mágikus elégia félbehagyott előadása hívott életre. A szívem lüktetett és zakatolt a rám tört félelemtől. Virágokkal és fűszálakkal viaskodtam, amelyek tengernyi kígyó módjára kavarogtak körülöttem. Felemelve a fejem, láttam, hogy a fénysugár egyenesen északnyugatnak tart, túl a város és az Édes Alma Pagonyon egyenesen egy ködös hegy lábáig, ami – szinte biztos – hogy több mint négy kilométerre volt. Most már tudtam, hogy hol volt Scootaloo. Nagy levegőt vettem egy megkönnyebbült nyögés kíséretében. A hideg és a kifáradt idegeim úgy lesújtottak, hogy legszívesebb ott helyben estem volna össze. De nem tehettem. A Ponyville feletti délutáni égbolt kirajzó pegazusok szárnyaitól volt hangos. Az utcák dübörgő patáktól és morajlástól lett hangos. Az egész várost felbolygatta a pánik hangulat. A város egyik drága csikója rejtélyes körülmények között eltűnt és meg kellett találniuk. Nyögdécselés kíséretében ismét négy lábra álltam. - Nnngh... Twi... Tw-Twilight... – motyogtam, miközben csoszogva és betegesen dülöngélve haladtam előre. A Bevezető rosszabb hatással volt rám, mint a felrobbant teleporter. Zombi módjára sántikáltam át a városon. Összeadtam kettőt meg kettőt a fejemben és gondolkodtam, hogy hova vihette a Doktort Twilight. Mérhetetlenül kótyagos voltam, amikor is a Ponyville-i kórház bejáratába botlottam és—ráadásul—őt is megtaláltam. Nem volt egyedül. Míg Redheart nővér és néhány másik póni Doktor Whooves-t támogattak, Twilight össze-vissza hadovált a gondterhelt polgármesternek. Az őrült jelenetet figyelő pónik között egy ismerős alakra lettem figyelmes... - Kérlek! Meg kell találnotok! – szipogta Milky White. Carrot Top és Colgate a szipogó kanca mellett álltak és hozzádörgölőzve igyekeztek állva tartani. – Az a szegény csikó már olyan sok mindenen ment keresztül! Idehoztam Ponyville-be, hogy új életet kezdjen és elfeledje, ami vele történt! Ez lett volna a legutolsó dolog, amire számítottam volna ! - Megígérem White kisasszony. – helyezte patáit a kanca vállaira Twilight Sparkle. A törékeny kétségbeesése rejtve volt minden póni elől, de nem előlem, a csikókori barátnőjétől. - Megtaláljuk Scootaloo-t! Rainbow Dash már keresi! Szeretném, ha megnyugodnál és hagynád, hogy folytassuk a keresést— - Északnyugatra van! – morogtam, köhögtem meg minden és végül összerogytam. Hallottam Caramel duruzsoló lélegzetét, miközben segített felkelni. – Scootaloo északnyugatra van innen! Ne vesztegessétek az időt más felé... Twilight és a többi póni erőteljesen hunyorogtak rám. - Honnan... Honnan tudhatod ezt? - A teleporter egy fényvarázslattal volt feltöltve, igaz? - Uhm... Igen. – nézett rám Twilight furcsán. – Mire akarsz kilyukadni? Egyáltalán ki vagy te? Éppenséggel van itt kis gondunk— - Igen—Persze—és én pedig próbálom elmondani, hogy hol van Scootaloo! – mordultam rá, miközben a zavarodott tekintetek száma megduplázódott, majd megtriplázódott. – Használtam egy varázslatot, ami felfedte nekem a nyomvonalát a fénysugárnak, ami áthelyezte Scootaloot! Minden pónit körül belül négy kilométerre, északnyugatra kell küldened-!
- Twilight! – lebegett le elé Rainbow Dash a mögötte lebegő Cloudkicker-rel és Raindropsszal. – Máris van egy tizenöt pónis csapatom! Elküldtem Candy Mane-t és Blossomforth-ot, hogy szedjenek össze még többet. Hogy kezdjünk neki? Twilight azonnal felé fordult válaszolt neki. - Nem szabad értékes pegazusokat pazarolnunk közeli helyekre. A teleporter hatósugarának határaira kell, hogy repüljetek, míg a föld pónik és az unikornisok átnézik a város környékét. - Igen! – mondta a polgármester. – Minden póni figyeljen! Hármas csapatokban nézzétek át a környéket! Carrot Top! Szólj Applejack-nek és Big Macintosh-nak és dolgozzatok ki egy tervet, hogy átnézzétek a közeli erdőket a többi farmer családdal— - Hé! – ordítottam felé, miközben egy hideg hullám szaladt végig rajtam a zavaros tömegben. – Nem hallottad?! Az előbb mondtam, hogy hol van— - Nnngh... – dörzsölte meg a homlokát Twilight, majd az undor és a rosszullét keverékével az arcán nézett felém. - Huh? Mi a— Ki kiáltott? Nekünk most… - Figyelj már!! – Hajoltam felé lihegve. – Scootaloo északnyugatra van innen! – Aggódva néztem végig a környező pónikon, miközben éreztem a dolgok kezdenek kicsúszni a patáim közül. – Csak nyugodj meg, maradj mellettem és figyelj! Ígérem, segíthetek megtalálni— - Minek ácsorgunk itt?! – kiáltotta Rainbow Dash hat méterrel felettünk. Bár tőlem akár négy galaxisnyi távolságra is lehetett. – Meg kell találnunk és visszahoznunk Twilight-hoz, hogy ő—tudom is én—agyfoltozza vagy mi! - Jobb lesz, ha siet Dash kisasszony! – kiáltotta Doktor Whooves nyögdécselve, miközben Redheart nővér ápolta. – Minden elvesztegetett perccel nő az esélye, hogy Scootaloo-t örökre elveszítjük! - Mi... Ezt hogy érti? – kérdezte szipogva Milky White. - Nyugodj meg! Kérlek! - kiáltottam. – Tudom, hol van— - Most nincs időnk ostoba tréfákra. – förmedt rám Carrot Top. – Hacsak nem tudsz segíteni— - Az előbb mondtam, hogy végrehajtottam egy varázslatot, ami segíthet nekünk— - Jobb lesz, ha felkészülök a visszatértére. – mondta Twilight Sparkle a homlokát dörzsölve, miközben Doktor Whooves-hoz bukdácsolt. – Ha nem meditálok, amíg visszatér, akkor lehet, hogy nem leszek képes helyrehozni a lélekfonalait. - Minden póni, előre! – mondta Rainbow Dash elreppenve, mialatt a többi pegazus szétröppent a szélrózsa minden irányába. – Balfordulós formáció! - Előkerítem az Apple családot! –ügetett el Carrot Top. - Ne… Ne, várjatok! Könyörgöm! – Nyúltam ki feléjük a fenekemre huppanva és lihegve. Minden póni elindult valamerre, csak felém nem. A kétségbeesés és a pánik által vezérelve úgy távolodtak tőlem, mint egy elszakadni készülő rojtosodó fonál. Ha ez bármelyik másik nap lett volna vagy bármelyik másik helyzet, akkor könnyedén kiragadhattam volna egy nyitottabb személyiséget Ponyville keserűen fagyos amnézia tengeréből. De ebből... Megborzongtam és magamat átölelve néztem, ahogy megkezdődik a sikertelen keresés a lenyugvó nap árnyékában... ami nagy valószínűséggel egy csikó utolsó napja is lehet.
Zsibbadtan estem be a kunyhómba. A nyeregtáskámat az ágyra dobtam, a testemet pedig hagytam, hogy elterüljön az üres kandalló előtt. Nem gyújtottam be. Csak meredten bámultam az előttem heverő száraz, fénytelen rönkre. Megannyi hamu, megannyi halott és élettelen fadarabka volt már benne, de én mégsem éreztem magamat melegebbnek, mint az első nap reggelén, amikor megismerkedtem az átkommal. A füleimet hegyeztem. Nem tehettem róla, de bennem élő veterán zenész meghallotta a leghalkabb kiáltó hangot is az ablakon túlról. A keresés egész Ponyville-re kiterjedt. Több tucat póni reménytelenül fésült át több négyzetkilométernyi területet, mind vakok voltak. Én tudtam, hol volt Scootaloo. Tudtam, hogy szenved és haldoklik. Azt is tudtam, hogy bárhol is volt, rosszabb passzban volt, mint én. Négy kilométer—talán öt—Ponyville központjától: még véletlenül sem távolodtam el ennyire az átkom szülőhelyétől, még akkor sem, amikor Twilight személyesen teleportált el engemet. A legtávolabbi pont, amíg el mertem menni az Zecora kunyhója volt az Örökszabad Rengetegben, de az sem volt távolabb három kilométernél. De minden alkalommal, amikor hazatérek a hangkövek vásárlásából, jó egy napig tart, amíg fel tudom melegíteni a testem annyira, hogy ismét érezzek. Még több pegazus kiáltást hallottam odakintről. Akaratlanul is összeszorítottam a szemem és a patámmal beletúrtam a sörényembe. Canterlot utcáinak egyik gazdag családjába születtem. Az első és egyetlen alkalom, amikor megsérültem az volt, amikor a család macskáját üldöztem lefelé a lépcsőn és megrándult a bokám. Csupán másfél hónapig viseltem gipszet a lábamon, de mégis azt hittem, hogy az a legkínzóbb fájdalom, amit egy póni érezhet. Ezt követően tovább éltem az életem napról napra, könyvről könyvre, kottáról kottára az egyetemi élet luxusában és egy alikornis hercegnő fényében, aki vigyázott és figyelt ránk. Mit is tudok a kínról? Mit is tudok a küszködésről? Még ez az átok is—minden fagyos borzalmával—barátságos arcok rózsás színeivel van kifestve, akik bármikor készek segíteni, beszélni vagy megölelni egy idegent. Nem vagyok hős alapanyag. Ha valami hajtja is a lelkem az inkább a türelem, mint a bátorság. Egy fikarcnyi hajtóerővel sem büszkélkedhetek. Aznap a begyújtatlan tűzhely előtt dideregtem a bűntudat miatt, mert tudtam, hogy minden, ami rendelkezésemre állt az tudás volt, egy emlék. Tudtam, hol volt Scootaloo. Tudtam rá emlékezni, amikor más póni nem tudott. Tudtam, hogy ha egy póni meghal aznap, akkor egy másik nem tud majd együtt élni önmagával. Ha Nightmare Moon ez jelentette nekem, akkor olyannyira tisztelem értem, mint amennyire megvetem. A patáimra pattantam, mielőtt még az agyam ellenkezhetett volna. Az első dolog, amit a kapucnimra dobtam, az Rarity pompás pulóvere volt. Ezt követte a köpeny—amit szinte alig használtam és még mindig úgy bűzlött, mint kilenc hónappal ez előtt, amikor kikaptam a kukából. Ezt követte a sál, a zokni és a harisnya és mindezt betakarta a gyapjú sapka és a
köpeny együttese. És ha mindez nem lett volna még elég nehéz, magamhoz vettem a nyeregtáskámat is és teletömtem lepedőkkel. Nem vettem észre azonnal, de szipogva mentem az ajtó felé. Egy póni sem járul a kaszás elé száraz arccal. Bebugyolálva, mint egy gyapjú tank, kiélveztem még az utolsó izzadság cseppjeimet, majd északnyugat felé vágtattam a félrevezetett pegazusok árnyékában.
Ez nem az Örökszabad Rengeteg volt, de azt kívántam, bár az lenne. Tíz perce sem haladtam az erdőben, amikor rá kellett jönnöm, hogy milyen lejtős is valójában. Minden második lépésem egy éles vagy kiálló kőre tévedt. Komoly kihívás volt újra feltápászkodnom. A ruháktól, amikbe bebugyoláltam magam megmerevedtek a lábaim és úgy éreztem, mintha egy lepedő tengeren gázolnák át. Nem számított, hogy mennyire szerettem volna kiszabadítani a lábaimat, mert egy szabad felületet sem engedhettem meg magamnak. Kirázott volna tőle a hideg, de utána egy óra múlva már igazi sarkvidéki viszonyokkal néztem volna szembe.. Húsz perce vagyok úton. Már nem érzem a lábaim végeit. Először azt hittem, hogy azért, mert máris utolért a hideg, de később rájöttem, hogy kezd kikopni, mert túl sok kavicson és sziklán haladtam át a patáimmal. Ostobamód azt hittem, hogy a hegyoldal messze északon kezdődik majd a célomon túl. Ami azt illeti, a hegy minden lépésemet követően egy inkább tárta fel magát előttem. Már több alkalommal is kocogtam az életemben, de az mindig egyenletes talajon volt és nem hegynek fel. Az se sokat segített, hogy nap kezdett lenyugodni. Már így is ritkás volt a fény a lombkoronák sűrű tengerében. Legnagyobb döbbenetemre az erdő csak sűrűbb és sűrűbb lett, ahogy haladtam észak felé. Elkeseredett küzdelmet folytatva igyekeztem eljutni Scootaloo-hoz és egy ilyen apróság még nem tántorított el a célomtól. Mintha rendbe jöttek volna az ízületeim, most vagy soha... mielőtt még minden érzés kihuny belőlem a jeges faltól, amit át akarok törni. Megálltam, leültem és elővettem a lantomat a nyeregtáskámból. Elég sokáig tartott, hogy koncentrálni tudjam a telekinetikus erőmet. Arra pedig, hogy rávegyem magam a „Bevezető az Árnyakhoz” eljátszására egy ilyen elhagyatott hely közepén, még. Az egész testem megdermedt, ahogy előtörtek az elégia varázslatos dallamai a felzendülő hangszeremből. Nem sokkal később ismét megláttam a Scootaloo teleportálási útvonalát mutató fénysugarat. Fagyos villámcsapásként suhant át rajtam és vezetett a hegyoldal nyaka felé. Egy kisebb megkönnyebbülésként ért, hogy a Bevezető normális paranoia hullámai most nem hatottak rám. Ekkor azonban rájöttem, hogy már most is olyan feszült és rémült vagyok, hogy az elégia mellékhatását már észre sem vettem. Nem vesztegetve tovább az időt, gyorsan elraktam a lantom és a fénycsík nyomába eredtem. Úgy ragyogott felettem, mintha csak egy platinum tűzcsóva lett volna. A sűrű rengetegben már a leheletemet is ki tudtam venni. A mágikus fénysugár fénye egyre csak erősödött és innen tudtam, hogy esteledik. Ha haladtak is el pegazusok a fejem felett, már biztos nem tudtam volna észrevenni őket. Csak a lépéseimre tudtam koncentrálni, ahogy araszoltam felfelé a hegyen, mert hamarosan már másra sem tudok majd koncentrálni. Lesújtott rám a hideg első hulláma. Elképzeltem, hogy már vagy másfél méterre vagyok. Minden alkalommal, amikor kinyitottam a számat, úgy éreztem, hogy megfagy a nyálam, de mást nem is tehettem, hogy elkerüljem a fulladást. Bebugyolálva úgy éreztem, mintha egy kisebb házat cipelnék fel a hegyre. Viszont tudtam, hogy ha akárcsak a sálam is lehullana, azonnal halálra fagynák és ugyanakkor, minden átgondolás értékes másodperceket rabol el Scootaloo életéből. Nehéz úgy beleélni magunkat egy másik póni helyzetébe, ha közben minden lépésnél jeges tűk szurkálnak. Tovább vánszorogtam előre és próbáltam meggyőzni magam, hogy ennél rosszabb helyzetben is voltam már, illetve ezt követően igyekeztem el is hitetni magammal, hogy a korábbi megállapításom nem csak egy nagy hazugság volt. Lesújtott rám a hideg második hulláma is, de ezt már inkább egy láthatatlan hó falnak
éreztem, mint hullámnak. Már nem éreztem, hogy gyalogolnák; fúrtam magam előre. A patáim mélyen süppedtek a porózus hideg dombjaiba. Azt is éreztem, mintha szúrnák a szemeimet, de később rájöttem, hogy a könnyeim is kezdenek megfagyni. Egy szánalmas nyöszörgő hang zúgott a fülemben. Megszeppentem és azt hittem, hogy megtaláltam Scootaloo-t, de utána rájöttem, hogy ezek a hangok hozzám tartoznak. Már majdnem azon kezdtem gondolkodni, hogy mi lett volna, ha engem talál el a teleporter helyette, mert a lelkem már úgy érezte, mintha elszakadt volna azoktól a báb lábaktól, amelyek lomhán dobálják előre. És így ismertem meg a fájdalmat. Úgy értem, hogy az igazi fájdalmat, amit a testnek nem kell elviselnie, csak álmodnia róla, játszania vele a rémálmokban, hogy visszatartson bennünket attól, hogy ébren ostoba, önpusztító dolgokat műveljünk. Ez az a fajta fájdalom, ami az utolsó kétségbeesett szikraként ijeszti meg a lelket és repíti vissza—sikoltva—egyenesen a testbe, ahová tartozik, mint utolsó lehetőség a halál elkerülésére. Én pedig egyenesen ennek a jól ismert feledésnek a torkába meneteltem, de miért is? Még, ha elég szerencsés is lennék, ahhoz hogy időben Scootaloo-hoz érjek, mennyi esélyem lenne arra, hogy még időben visszavigyem Twilight-hoz, a csikókori barátnőmhöz, hogy talán megmenthesse a fiatal csikó életét? Az viszont tény volt, hogy—holtan vagy sem—de nekem sose lesz sírkövem. De Scootaloo... Könnyek hullottak érte ebben a világban és mind összehasonlíthatatlanul melegebb volt, mint az enyéim. A hegyre meredtem. Felé sikoltottam, felé karmoltam és felegyenesedtem. Nagyon intenzívnek hatott ott hirtelen, de biztosan tudtam, hogy a kiabálásom halovány kisbolygóra nyivákoló kismacskáéval volt egyenértékű. A fák szürke sörényszálakként vettek körül, én pedig éhező bolhaként szökkentem fel egy lüktető artériáról. Átsiklottam a kék jégből álló és borzalmakkal kikövezett tájon, amelyről eddig legfeljebb csak olvastam vagy költőien fantáziáltam, míg végül a pislákoló csillagok hirtelen sikolya le nem omlasztotta körülöttem, hogy felfigyeljek valamire, ami felkeltett a három órás didergéssel teli, öngyilkos mászásom fagyos kábulatából. - Nnngh—Gah! - néztem fel tágra nyílt szemekkel, mint egy temetői lepel gombolyag. Koporsó helyett viszont gránit és fa vett körül. Ez volt a hegyoldal gerincének a teteje. A nap vérvörös színbe burkolózva készült lenyugodni a homályos Ponyville délnyugati szegletében. Először azt hittem, hogy keselyűk sikolyait hallom a fejem felett, de ezek lassan keserves zokogásba csaptak át. Felnéztem és ekkor megláttam őt. Scootaloo fejjel lefelé és lebénulva lógott egy halott fán, amelynek ágai közé beakadt a farka. Zokogtam. Tudtam róla. A világ hol elhomályosult, hol kitisztult, én pedig felnyúltam érte, hogy leszedjem És ekkor elestem. Ziháltam. Nem érzem a testemet. Egy héj voltam, mely halottabb volt, mint az engem körül vevő kövek. Féltem a patáimra nézne, mert a gyér hajnali fényben lehet, hogy csak foszladozó kék bőrt láttam volna a zöld szőröm alatt. Próbáltam felállni, de csupán a hátamra fordulni tudtam. Ekkor hirtelen éles és szúró fájdalom nyilallt belém ott, ahol a kavicsok értek. A puszta tény, hogy az idegeim még jelezték a gyötrelmet, roppant ijesztően hatott rám. Erőt vettem magamon és felálltam, majd két idegen patát a fejem fölé emelve elkeseredetten próbáltam elérni őt.
Tagadhatatlan tény volt, hogy Scootaloo alig fél méterre volt tőlem, de megérinteni mégsem tudtam. Ha egy felnőttet mentettem volna, akkor irdatlan mód káromkodtam volna. Ehelyett viszont koncentráltam egy dalra a csikókoromból—hogy valamire összpontosíthassak—és ezt az energiát a szarvamba tereltem. Egy pillanatnyi zöld szikra villant fel, ahogy telekinézisem a csillagok felé nyúlt. Szerencsére az ág, ami Scootaloo-t tartotta pont eltört és így Scootaloo narancssárga üstökösként zuhanhatott felém. Elkaptam a csikót a testem valamelyik pontjával, ami kevésbé volt fájdalmas neki. - Ooof! – sikoltottam fel, ismét meglátva lélegzetem keltette ködöt, miközben megremegtem alatta. A leszakadt ág, ami eddig tartotta eseménytelenül pattogott el az éjszaka sötétjébe. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy talán én is eltörök. - Nngh... Hol...? – mondta Scootaloo csapkodva és rángatózva. Olyan volt, mint egy újszülött, aki a zavaros és hányingert keltő árnyak hullámaival sodródott. Szemei pedig minden kósza pillanatban fennakadni igyekeztek. - Ki... K-Ki...? - A-a j-j-jegyed ki i-i-innen. – válaszolta egy hang elborzasztva engem a fagyos dadogásával. - N... Nem... - Scootaloo zokogott. Scootaloo émelygett. Scootaloo dadogott. – N-Nem... nem érzem... - Se te se é-é-én k-kölyök. – Valami a hátamra helyezte és a világ 180 fokot fordult velem. Magam mellett álltam a rettenettel. A szemeim előtt lepergett, hogy megyek le a hegyoldalon és ez hirtelen valósággá vált. – Cs-cs-csak tarts k-k-ki. Bármi is t-t-t-történjen, n-n-ne engedj el. H-h-haza viszlek. - A szárnyaim... – remegett meg rajtam. Valami, ami hidegebb volt egy gleccsernél, szurkálta a hátamat. Scootaloo könnyei tengernyi tőrként sújtottak le rám. - N... nem érzem a szárnyaimat... Ha egy erősebb póni lettem volna, akkor nem válaszoltam volna erre. - T-tudom, hogy k-k-képes vagy rá Scootaloo. - De... De én— - H-haza viszlek. Ennyit tehetek— - Ezeket a szavakat követően ettem észre, hogy a sötét föld az arcom felé kezd zuhanni. - Unngh! – Megcsúsztam egy kövön és a elvakulva lecsúsztam egy kavicshegyről. Az éjszakai égbolt homályos volt és már nem éreztem a szúró fájdalmat a hátamon. - Sc-Scootaloo! Ziháltam, szuszogtam és kinyújtottam a patámat a narancssárga forma felé és a mellső lábaim közé szorítottam, mielőtt még ő is akkorát eshetett volna, mint én. Csak ez számított, majd ezt követte a tüdőmből kiszökő levegő, ahogy másfél métert zuhantam a fenyegető ágak és levelek alkotta ágyban. - Nnnngh! – vészeltem át a testemen átsikló fájdalomhullámot. Egy hosszan elnyúló fagyos pillanatot követően kitártam a karjaimat és ekkor láttam meg, hogy ő is ugyan úgy didereg. – M-mondj valamit. Nagyot nyelt és még szorosabban kezdett ölelni. - Owie... - Megteszi. – Emeltem fel ismét. Emeltem fel magamat ismét. Elgondolkodtam azon is, hogy neki adományozom az egyik lepedőmet, de akkor észrevettem, hogy nagyon izzad. Az éjszaka olyan kaotikus és gyötrelmes volt, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy én voltam az egyetlen fagyjárta lélek Equestria-ban. Melasz cseppként navigáltam lefelé a hegyoldalon, Scootaloo rémült zokogásával kísérve. – Találnunk... kell... El kell jutnunk valahová... – mondtam nagyot nyelve és imbolyogva. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a jó irányba
haladunk, de a nap hiányában nem tudtam meghatározni a keleti és a nyugati irányt. Ha lett volna még erőm eljátszani a Bevezetőt, akkor sokkal inkább gyújtottam volna lángra az erdőt, hogy megragadjam valamelyik pegazus figyelmét. – Valamelyik póni meg kell, hogy lásson minket... akkor idehívhatják Twilight-ot és... és... - Olyan... Olyan fáradt... - hallottam Scootaloo-t beszélni. Minden szó puskalövésként nyilallt hegyezett füleimbe. - Csak... azt akarom, hogy elcsendesüljenek— - Ne! Ne! - kiáltottam. Vicsorogtam. A rémálomszerű hidegen át éreztem a törött szárnyait, ahogy a remegő hátamon verdesnek. Mindketten rabok voltunk ebben az árnyas világban, de csak az egyikünk szabadulhatott belőle. – Maradj ébren Scootaloo! Maradj velem! - Nem megy... Csak... Csak el akarok— - Beszélj valamiről! Mesélj a csalá... - A nyelvem fele annyira se volt zsibbadt, mint a lábaim. Nyeltem egyet és kiszáradt ajkakkal beszéltem bele az arcomba csapó csípős hóviharban. – Mond el, kire akarsz minden más póninál jobban hasonlítani! – Araszoltam tovább előre, de minden sikeres ügetéssel a lábaim csak gyengébbek és gyengébbek lettek. Meg mertem volna esküdni, hogy az abszolút nulla fokot is megtapasztaltam. A szívdobbanásaim között hatalmas űr tátongott. – Jobb lesz, hogy most azonnal elmondod! - Ő... Ő nem fél semmitől... – Scootaloo hangjai szelíd cseppek voltak a csuklásai között. Ez volt az utolsó csepp melegség, ami rendelkezésemre állt. Minden magamra aggatott ruhát vékony papírszalvétának éreztem köztem és közte. – Mindent maga csinál, de mégis hűséges minden pónihoz... Ekkor botladozni, dülöngélni és rogyadozni kezdtem. A kikopott térdeimen vonszoltam előre magam, míg remegő szemeim egy előttünk álló szürke ködfoltra meredtek: egy tisztás. Ha ki tudnánk jutni és tüzet raknánk... - V-valóban? – A hangom ektoplazmikus húrokon táncolva könyörgött neki, míg szánalmasan süppedtem bele a földbe, elzárva magam teljesen. – Mi más? - Ő-ő bátor. - Scootaloo az utolsó érző darabkáimat szorongatta, míg hangja fénysebességgel suhant tova tőlem. Megrészegülten elképzeltem, mint a csikó első repülését. - Ő... Ő olyan, mint én. – A szipogás, egy zihálás, majd egy nyögés után: És én utálok egyedül lenni... - Nem vagy... – Lihegtem és rángattam a fejem előre, de a lábaim nem engedelmeskedtek. A jég végig kúszott a gerincemen. A tisztás egy kontinensnyi távolságra volt tőlünk és egyedül már csak a hangom nem hagyott cserben, mint a lelkem utolsó morzsája. – Nem vagy egyedül... – Görcsös elkeseredettséggel kaparásztam a feledés felszínét próbálva legalább egy karcolást hagyni, ami emlékezhetne rám. – Te s-soha nem vagy egyedül... – mondtam, míg végül az állam el nem érte a földet. Amikor a fény kihunyt a szememből, nem gondoltam a szüleimre. Nem gondoltam Twilight Sparkle-re vagy Moondancer-re. Nem gondoltam a tűzhelyre, Applejack vidékies akcentusára vagy Rarity csodás pulóverére. Nem gondoltam Luna felderítetlen elégiáira vagy megíratlan műveire. Még Morning Dew hangjára sem és arra, amit szívverésemmel tett. Csak Scootaloo-ra gondoltam, a szárnyaira és hogy nem lesz egy póni sem, aki emlékezzen az utolsó szavaira, mert az én lábaim között hunyt el és nem az övékben. Nem, nem hősként haltam meg, de valaki igen. Ez egy nemes gondolat volt önmagában is. Gyengéden nyújtottam át magamnak, miközben átöleltem a végtelen éjszakát.
A mellső lábaim közötti üresség volt az, ami felébresztett, nem a lángok. Tágra nyíltak a szemeim. Egy tábortűz égett mellettem. Olyan közel volt, hogy a nyelvemet kiöltve meg is kóstolhattam volna a pattogó szikrákat. Így is tettem és megégette a nyelvemet, innen is tudva, hogy életben vagyok. Rángatóztam – először hevesen. Ezt követően megpróbáltam felülni és ekkor éreztem, hogy még mindig jéghideg vagyok és őrülten remegek, mint egy újjáélesztett holttest. Hunyorogva felnéztem és megláttam egy fakó színezetű pegazust az aprócska lángon túl, aki a tűz mellett guggolt és az utolsó lépesként két kovakővel igyekezett tüzet csiholni. - Rajta... Rajta... Na, ez az. Ez éppen megteszi— - Cloudkicker! – ugatta néhány méter távolságból egy reszelős, de ismerős hang. – Mi a jó eget csinálsz?! Most nincs időnk mályvacukrot pirítgatni! - De... Rainbow Dash! – mutatott rám a pegazus. – Ez az unikornis majd meg fagy— - Mi a szénáról beszélsz?! Milyen unikornis?! Meg van, amiért kijöttünk! - Én... De... Te nem látod őt? - Az egyetlen unikornis, akivel most foglalkoznunk kellene, az Twilight és ő ránk vár. Szóval ne húzd itt tovább az időt, hanem gyere! Cloudkicker pislantott egyet, majd halvány ragyogás csillant át a szemein. Felkelt a hold és egy kicsit megtántorodott kábult állapotában. - Huh... I-Igazad van. Mit... Mit is gondoltam? - Néztem, ahogy elsötétült alakja felém lépdel és szárnyaival szélvihart kavarva tovaszáll. Miután elment, megpillantottam két másik alakot is néhány méterre tőlem. Rainbow Dash volt az a reszkető Scootaloo-t átkarolva. - Shhhh... Minden rendben kölyök. Hallasz engem? - R-Rainbow Dash?! – szeppent meg Scootaloo. - Rainbow Dash! Megtaláltál! Tudtam, hogy eljössz majd és megmentesz! - Nyugi törpe. Még nem vagyunk kint az erdőből. Elviszlek Twilight-hoz, van neki egy trükkje, ami újjá varázsol. - Rainbow Dash... – kezdett bele zokogva a csikó. – F-Féltem... - Nos, igen. Minden póni szerencséjére az az ostoba gép ennek a tisztásnak a közepén dobott le. De most kapaszkodj erősen! - Rainbow Dash felkapta Scootaloo-t a mellső lábaiba, majd néhány zafír szárnycsapással el is suhant a hold fényével kísérve. Egyenesen Ponyville felé suhant, hátrahagyva engem a didergéseimmel és a tábortüzemmel. Jó néhány zihálós lélegzetvételbe került, de végül a hasamra tudtam fordulni és a fogaimat használva kinyitottam a nyeregtáskám. Végre hasznát vehettem annak a sok lepedőnek. Celestia-nak hála, Cloudkicker gyújtott nekem egy tábortüzet, mielőtt az átok elcsapott volna rá és Rainbow Dash-re. Miközben a tábortűz melege mellett kuporogtam, kezdtem ismét erőt érezni magamban, hogy felüljek. Így is tettem, de ekkor elakadt a lélegzetem. Tényleg a tisztás közepén voltam. A talaj szilárd volt alattam, gránit foltokkal tarkítva. A hold fényében Scootaloo és én minden bizonnyal olyan feltűnővé váltunk, mint két tintapaca egy alabástrom lepedőn. Egy alapfokú légi megfigyelési képesség is elég lehetett bármelyik pegazusnak, hogy kiszúrjon minket.
De... Celestia-ra, hogy...? Összeestem az erdő közepén. De akkor... mégis, hogy kerültünk ki oda...? Ösztönösen megfordultam és a hegyoldalban elterülő erdő szélét kezdtem vizsgálni. És ekkor megláttam: egy levelekkel tarkított csík húzódott a földben az erdőtől egészen tábortűzig, ahol ülve kuporogtam. Az arcomhoz emeltem a patámat és egy leheletnyi érzés szökött vissza az idegeimbe, amikor elöntött az örömteli hitetlenkedés. Ő... Ő vonszolt ki. Scootaloo... Motyogtam valamit. Az ajkaim már kicserepesedtek, de mégis boldogan mosolyogtam a fájdalom ellenre is. Bebugyoláltam magam a lepedőkbe. Ez nem a kunyhóm volt és nem is tűzhelyem. Legjobb esetben is kilométerekre lehettem a várostól és minden porcikám beleborzongott a hidegbe. De mégsem éreztem magam soha ennél nagyobb kényelemben.
- Az arkánium lemez volt az. – magyarázta jó néhány délutánnal később Doktor Whooves Twilight Sparkle mellett bicegve Ponyville központjában. – Azért építettem be gépbe, hogy elszigetelje egymástól a gép szívét és a teleportálandó alanyt. Viszont, amit nem vettem számításba, az maga az anyag volt, ami egy tükörhöz hasonló módon visszatérítette a manát a kockába. - Ez lehetett az oka, hogy elbomlottak a mesterséges mágia fonalak. – gondolkodott hangosan és bólogatva Twilight, miközben lassan haladt előre, hogy ne fárassza ki a fájó léptekkel haladó csődört. – Minden ezt követő teszten átment a gép, amikor kívülről vizsgáltuk, viszont nem tudhattuk, hogy milyen mértékű rongálódás ment végbe a gépben belülről kifelé haladva a folyamatosan visszavert mágia hullámok miatt. - A város majdnem elveszített valami értékeset az én tévedésem miatt. – sóhajtott csüggedő fejjel. – Lehet, hogy ez mégsem a megfelelő idő, hogy áttörést érjünk el a mesterséges teleportálásban. Feltételezhetően, hogy a Tudományos Közösség nem fogja visszavonni a kutatási engedélyemet, mivel már félúton voltam a kísérletben, de minden bizonnyal évtizedekig a polcon fog porosodni. - Mindketten hibáztunk Doktor. – bökte oldalba gyengéden és mosolyogva. – Ön mindent megtett, hogy segítsen megtalálni Scootaloo-t. A Tudományos Közösség pedig határozottan kétlem, hogy bármiért is felelősségre vonná, viszont bűn lenne felhagynia ezzel a áttörést jelentő kísérlettel, ha már ilyen messzire jutott vele. Szemérmesen elmosolyodott. - Most már látom, hogy a Hercegnő miért téged választott sztár tanítványának. Ön a remény kimeríthetetlen kútja Sparkle kisasszony. - Hehe... de az elméleteket félre téve, néha még a tudósok is reménykedhetnek Doktor. A hangjuk egyre csak távolodott, de át is vette a helyét Rainbow Dash és Pinkie Pie-é. - Így hát Cloudkicker és én a hegyoldal fölé siklottunk és ekkor mondtam, hogy „Hé, nézzük meg még egyszer!” – mesélte Rainbow Dash máris a levegőben teremve és egy alábukást imitálva. – És ekkor én—SWOOSH—majd a sasszemem sarkából megpillantottam Scootaloot. A kis vakarcs ott remegett és a szemét is csak alig tudta kinyitni. Tudtam, hogy különösen óvatosan kell megfognom. Valószínűleg egy apróbb rezdülés vagy koccanás is kilökhette a lelkét a testéből vagy valami ilyesmi, ahogy Twilight magyarázta a gép hatását. - Azta, Dashie! – pattogott fénylő szemekkel és vidáman Pinkie Pie Rainbow Dash drámaian hosszú farkát nézte. – Tudtam én, hogy te szipi-szupi hősies tudsz lenni! De jó tudni, hogy szipi-szupi gyengéd is! - Jah! Úgy tartottam, mint egy újszülöttet! Azok után, hogy talán kétszer tarthattam kisbabát a karjaimban. Nos, talán háromszor, ha beleszámolod azt, amikor elvittem Apple Bloom egy körre az Édes Alma Pagony felett. - Apple Bloom egy kisbaba? - Hát, minden esetre hányni úgy hányt! - Hehehe! Nos, én minden esetre örülök annak, hogy te és Twilight sikeresen elmulasztottátok Scootaloo hányását! – pattant vissza Pinkie Pie. – Ó, és meghalását! - Heh... Jah. Tényleg nem sokon múlott. - Rainbow Dash verdesett a szárnyaival, míg vett egy mély lélegzetet. - Tudod Pinkie, pónikat mentek meg minden nap. De Twilight? Nem minden nap kerül fel ő a „Szuper póni listára”. - Jaja! Tutira adnunk kellene neki egy trófeát vagy valamit! - Heh! Jó ötlet. Beszéljünk Rarity-vel, hogy csináljon neki egyet, mert ha van valami, amit mindennél jobban utálok, az az, ha egy király tettet nem ismernek el. Mialatt ők tovább haladtak, én befejeztem a Nyolcadik elégia tíz hangjegyének ismételgetett
pengetését, amit folyamatosan variáltam, hogy egy dalnak tűnjön. Vettem egy mély lélegzetet és megráztam a bal patámat magam előtt. Már fél hete volt, de még most is csak alig érzem a lábaimat. Hála Celestia-nak a telekinézisért. Ha nem tudnák bármikor zenélni, amikor kedvem tartja, biztosan megőrülnék, ahogy az átok is akarja. Mert az átok ezt kellene, hogy tegye velem, nem? Megfertőzi a póni ép elméjét és az a édes és felszabadító halál után vágyakozik. Minden bizonnyal nem ad neki mágikus lehetőségeket, hogy a nap hőse legyen. Vagy mégis? Régóta rettegek a nyolcadik elégia feltárásától, de most már valamiért nem kecsegtet olyan vészjósló kilátásokkal, mint ahogy azt először gondoltam. A műhöz egy rakás rémisztő körülmény is társul. De vajon milyen hasznos mellékhatása lehet Luna elfeledett dallamának? Feltételezhetően minden más póninak hasznos lesz, csak nekem nem. Ez tartja meg továbbra is átokként és így maradhat a újra-felfedése egy merész... vagy talán bátor vállalkozás. Sóhajtottam, majd valami narancssárgát pillantottam meg a szemem sarkában. A lélegzetem is elakadt, mert most láttam őt órák óta először. Odanéztem és már nem is volt időpazarlás. Elraktam a lantomat a nyeregtáskámba és odébbálltam. Nem nézett rám. A tekintete félig az égre szegeződött. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam, Rainbow Dash-t figyeli. - Ahem. Pislogott Scootaloo, majd felnézett rám. - Oh... Uhm... Szia. – A nyeregtáskámra mutatott. – Jó volt zene egyébként. Felvontam a szemöldököm. - Idáig engem hallgattál? - Igen. – monda egy hosszan elnyújtott sóhajtás kíséretében. – Ez a város tele van hangokkal. Az időm felében észre sem veszem, mert nem töltök túl sok időt egy helyben, azt hiszem. Miközben ezt hallottam, kíváncsian kezdtem hunyorogni rá. - Egyébként hol van a rollered? A csikó körbeforgatta a szemit, majd mérgesen arrébb fújt egy rózsaszín tincset. - Milky White elvette tőlem erre a hétre. - Hajaj. Valamelyik póni bajba került? - Á. Most nem. – dörzsölgette a hátsó patáját a földhöz. - Heh. Mondott valami olyat, hogy „Rendbe kell jönniük az ízületeimnek.” Pfft! Jól vagyok! Amióta Twilight megrázott a mágikus szarvával, egy pillanatra sem éreztem magam kábának! – Amint Scootaloo kimondta ezt, imbolyogni kezdett üveges tekintettel, majd elpirult. - Nos, majdnem. Elmosolyodtam. - Szerintem Milky White csak szemmel akar tartani. - Heh. Sokkal többet idegeskedik miattam, mint a többi kanca előtte. - Scootaloo nagy levegőt vett, majd leguggolt a földre a mellső lábait összekulcsolva és magába roskadva nézett végig a városon. – Azt hiszem, ezt azt jelenti, hogy itt ragadtam. - Az egy jó dolog, nem? Scootaloo az ajkába harapott. - Hmmm... Lehetne rosszabb is. – A zömök kis szárnyai hasztalan rángatóztak. – Sokkal
rosszabb. Erre nem feleltem semmit. Amikor észrevette, hogy nem tágítok mellőle, körbeforgatta a szemeit, majd felnyögött: - Jól van. Csak legyünk végre túl rajta... - Ezt hogy érted? Min akarsz túl lenni? A kicsi csikó fanyar mosollyal nézett rám, ami nála kétszer idősebbekre jellemző. - Te is arról fogsz áradozni, hogy milyen csodálatos módon menekültem meg ebből a szörnyű balesetből és elhalmozol majd ajándékokkal. Kérlek, bármennyire is szeretem a feltűnést, ma már háromszor rángattak el a Kockacukor Sarokba. Már eléggé fáj a hasam. - Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. – mondtam kuncogva. – Különben is, számomra... számomra sokkal „idősebbnek” tűnsz, mint a többi csikó a városban. Egy pillanatra keresztbe álltak a szemei, majd hangos vihogásba tört ki. - Ez a legostobább dolog, amit életemben hallottam. - Valóban? - Valóban. – sóhajtotta, majd ismét végignézett a városon szomorú szemekkel. – Mert nem érzem magam elég menőnek, hogy idősebb legyek. Ha felnövök, olyan akar majd lenni, mint Rainbow Dash! Nagyszerű dolgokat akarok csinálni és egyedül, hogy egy póni se vehesse el a mennydörgésem! Lenéztem a földre, és egyhelyben megfordultam. - Igen, nos, vannak pónik, akik utálnak egyedül lenni. Scootaloo rám nézett. Az aprócska szárnyai megrezegtek, majd nyelt egyet és válaszolt. - Egyszer egyedül voltam. De akkor Rainbow Dash leszállt és megmentett. Kimentett a hegyoldalról, ahol halálra fagytam volna a gép miatt, ami eltalált. – Ami ez után következett, az egy diadalittas mosoly volt, némi csüggedéssel a szélein. – Ha ő nem lett volna... akkor csak egy ostoba holttest lennék a semmi közepén. Sóhajtottam és elmosolyodtam. - Scootaloo... Kínosan pislogott rám. - Te... Uhm... Te tudod a nevem? Leguggoltam elé és mélyen a szemébe néztem, amire nem volt lehetőségem a rémisztő árnyakkal teli éjszakában. - Amit tudok, vagy bármely másik póni ennyi erővel, hogy Rainbow Dash a legnagyobb hős, akit Equestria valaha is ismert. - Úgy biza, ő bizony! – csattat ki Scootaloo. – Ő elképesztő… - De nem kell, hogy meggyőzzelek róla, hogy ilyen dolgokat Rainbow Dash álmából felkeltve is simán megcsinálnál. – böktem a mellkasára. – A legbátrabb póni aznap este mégis te voltál. - Én? – Kérdezte a homlokát ráncolva. - Igen. - Bólintottam. – Mert olyan ijesztő dolgokon mentél keresztül, amikre nem voltál felkészülve. Olyan dolgokat viseltél el, amiket egy póninak sem kell a te korodban, vagy bármilyen más korban, elviselnie. Az ismeretlennel való szembenézés és a lehetetlen végrehajtása az igazi bátorság fokmérője. Te Scootaloo—Te egy bátor póni vagy. Én... Én
csak remélni tudom—hogy ha idősebb leszel és még Rainbow Dash-en is túlteszel—akkor emlékezni fogsz rá, hogy azt az éjszakát magad miatt élted túl a saját erődből. – Vettem egy nagy levegőt és kedvesen mosolyogtam rá. – Mert, ha egyszer felismered a benned rejlő erőt, akkor már bármire képes lehetsz... áldás lehetsz a többi póni számára magad körül, te magad is hőssé válhatsz, ami dalra és mosolyra méltó. Scootaloo pislogott rám. Nem lehetett tudni, hogy a holdfény átkozott csillogása mikor súlyt le azokra a fénylő, lila szemekre, de ahogy meredt rám a sugárzó mosolyával és az apró szárnyacskái úgy verdestek, mintha első alkalommal emelnék a magasba, többé már nem érdekeltek az élet függönyei, helyette inkább rászántam az időt, hogy megéljek egy csodás dolgot, ami előttem borult virágba. - Hé! Scoots! - Scoot-Scoot-Scootalooooo! Mindketten oldalra néztünk. Két fiatal csikó integetett neki a távolból. - Heh... igaz is... majdnem el is feledkeztem róla... – vigyorgott Scootaloo, ahogy elárasztották a mézédes emlékek. Uhm... – közelebb hajolt és pajkosan súgta oda nekem. – Meg ígéred, hogy nem mondod el Milky White-nak, ha összefutsz vele? Vigyorogva felálltam. - Menj és legyél a barátnőiddel. – terelgettem előre a patámmal. – Sok éved van még hátra, hogy bátor legyél... Végszóra eliramodott és hátrahagyott dallamos kacagása kíséretében, amelyhez dal nem volt méltó. Én pedig néztem, ahogy elszalad a barátnőivel a város határában tovatűnő délutánba. Onnan, ahol álltam, tisztán láthattam, hogy hol ér véget az egyszínű szőrzetük és hogy a naplemente veszi kezdetét.
Bátor dolog egyedül lenni. Mindaddig, amíg dalt alkotok róla, megmentek belőle valamit. Különben is, sose késő hősnek lenni.
Háttér Póni VI - “Hősök és bárdok”
Külön köszönet: theworstwriter, Props, TheBrianJ, Daredevil Fedőkép: Spotlight