Háttér Póni

Background Pony / Háttér Póni

----------------------------Történet: Háttér póni - http://www.fimfiction.net/story/19198/Background-Pony Fejezet: II – Bolondok álma - http://www.fimfiction.net/story/19198/2/Background-Pony/II--Lunatic%27s-Dream Eredeti író: shortskirtsandexplosions - http://www.fimfiction.net/user/shortskirtsandexplosions Fordította: Silence the Unicorn - http://silence-the-unicorn.deviantart.com/ -----------------------------

Kedves naplóm,

Mi történik velünk az alvás és az ébredés között? Minden este, amikor a Hold felkel, birkák módjára menetelünk a mély sötétségbe, nem tudva miféle igazság dolgozik a szívdobbanásaink közötti hosszú és nemesen csendben. Valóban ugyan azok a pónik maradunk, miután felébredünk? Vagy, ami reggel felkel, az alig több egy gondolkodó lény lenyomatánál, ami lefeküdt előző este? Milyen fura homunkulusz lenne az a lény, egy gólem, amit egy szunnyadó lény utolsó gondolatainak homályos tervei alapján alkottak, nem csoda hát, hogy minden ambíciónk, törekvésünk és reményünk csupán töredékekként folytatja útját a keserű végig. Az álmainkat akkor minek nevezhetnénk? A megbánás manifesztáció lennének? Ők lennének az alapjai a halandó félelmeinknek alárendelt perzselő tégelynek? Azért álmodunk, mert tudatában vagyunk a veszteségnek, minden színtelenségének, amelyeken keresztül akaratunk és vágyaink falhoz vágott tojáshéjként törnek szilánkokra? Szoktam hinni ezekben a dolgokban. Az éjszaka beköszöntét a halál úrnőjének látom. Az álmodás pedig egy kopott, tovasuhanó suttogás - mint a szürke szárnyak verdesése vagy egy a hátára borult lepke behajlított lábai, miután rövid és értelmetlen életében a tűz mögötti láthatatlan célt üldözte. Amikor egy póni egyedül van—és éber— az őt elfeledő világ nagy és fenyegető sötétsége mellett, az álmok nem jelentenek többet számára, mint eltérő nyitányokat a sikolyok színfóniájához. Ez egy nagyon őrült elképzelés volt, ugyanakkor, egyszer belebotlottam egy csodálatos felismerésbe: az álom leginkább olyan, mint egy dal. A pónik nagyon gyakran elfelejtik a művet. Máskor viszont a pónik hajlamosak elfelejteni az alkotóját. Ami viszont nem vész el az alvás és az ébredés közötti áthatolhatatlan szakadékban, az a dallam, a meghatározhatatlan hang, amely úgy játszik a füleinkkel, miként egy anya nyalogatja frissen születet csikóját. És amikor végre kinyitjuk szemeinket a hajnal aranyló fényére, valami több lesz az, ami a testünket megmozdítja, valami, ami megadja a szívünk számára a lendületet, valami, ami képessé tesz minket arra, hogy kimásszunk az ágyunkból, miként az újjászületett lélek kimászna a kriptájából. Az élet egy nagyon lehetetlen dolog, sivár, sötét és aljas lépten, nyomon. De valami az éjszaka üres sötétjében – valami, ami feketébb, hacsak nem feketébb a halálnál – becsempész egy dallamot húsos szívünkbe, miként egy kertész magot ültet a friss földbe. Ami az álmainkból kinő, az egy színfónia, néha egy orchestra, aminek nincs alkotója. És mint egy ilyen orchestra, kivirágzunk a semmibe, míg a kutatásunk – növekedésünk –maga nem lesz az élet, ami valami elképzelhetetlenné válik, mint például emlékezni arra a muzsikusra, akinek sose mutattak be, csak hogy végül megtudd, hogy az a zenész mindvégig te voltál.

Nagyon szeretek álmodni. Ez talán őrülté tesz? Inkább azt mondanám, hogy ez éltet.

A Nyári Nap ünnepély estéjén történt. Szerte Ponyville-ben, a pónik kis csoportokba verődtek és köröket alkottak a csodálatos jelzőtüzek körül, melyek borostyán tollakként fénylettek a fogyó nap karmazsinvörös fényében. A levegőt nevetés, duruzsolás és zene töltötte meg, mialatt a lakosok készültek, hogy együtt és vidámságban virrasszák át a bajtársiasság uralmának éjszakáját. Celestia hercegnő Baltimare-t látogatta meg ekkor, de ez nem tartotta vissza a Ponyville-ieket, hogy elhivatottan köszöntsék és hálát adjanak alicorn elöljárójuknak, amiért minden nap elhozza a fényt Equestria-ba. Egy lélek azonban mindent tett, csak nem örvendezett. Egy föld póni egyedül ült egy jelzőtűz mellett, elkülönülve a sűrű tömegtől. Mogorva árnyék borította be narancssárga szőrét és földszerűen barna sörényét aznap éjjel. Ez jól tükrözte a magányos csődör arckifejezését is, amivel a lángokba meredt. Füleit alig hegyezte a zenére, ami beesett mellkasán szállt keresztül. Miközben a nap lassan elhalt körülötte - lila tetőt alkotva a nyári mulatsággal teli város fölé – lehunyta szemét és egy hideg sóhajt engedett útjára. Ekkor, egy lelkes hang visszhangzott keresztül az előtte ropogó és lángoló máglyán. - Caramel! Üdv haver! Mi a helyzet?! Caramel hirtelen felnézett, majd vette egy könnyed lélegzetet. A begyakorolt vigyorral az arcán, mely olyan édes és ugyanakkor olyan málékony is volt, mint a neve. - Üdv Thunderlane... Blossomforth. Mit csináltok itt? A pegazus pár odacsoszogott a máglyához, ahol Caramel feküdt. - Mi is ezt akartuk kérdezni tőled haver. - Felelte Thunderlane. – Az egész banda a városháza mellett lóg. - A pletykák szerint a polgármester asszony keresztfia - egy Wonderbolt - benéz Cloudsdale-ből! – Tette hozzá Blossomforth egy vigyorral kísérve, amin felfénylettek a közeli lángnyelvekkel megvilágított szeplői. – Lehetséges, hogy bemutat majd néhány trükköt is mielőtt megkezdődne a tűzijáték a Hold feljövetele előtt. - Hmmm... Jól hangzik. – Felelte Caramel vigyorogva, habár a vigyora már határozottan omladozott. – De lássátok be srácok. A ti kis pegazus klikketek remek, én viszont mindig csak egy holt súlynak érzem magam mellettetek. - Szó se róla! – Esett le Blossomforth álla. – Hogy mondhatsz ilyet Caramel? Szeretünk veled lenni. - Így van és egyébként is... - Thunderlane megremegtette a szemöldökét. - Wind Whistler is ott lesz… - Shhh! - Blossomforth gyengéden oldalba bökte Thunderlane-t az egyik tejfehér szárnyával. Thunder! Miről beszéltünk korábban…? - Ó jaj! Elnézést! Én csak megpróbáltam… Caramel megköszörülte a torkát, rájuk nézett és így szólt: - Ti mindketten Napforduló Lelkek vagytok ma este, nemde? A két pegazus jobbra-balra nézelődött, majd szemérmetlenül rá mosolyogtak. Orcáik elvörösödtek, mialatt a patáikkal a földet kotorászták. - Nos, igen… - És akkor mi van, ha ez a második alkalom, hogy Napforduló Lelkek vagyunk? - Nincs igazán más választásunk, komolyan…

- Tudom, hogy minden póni rólunk beszél a Szívecskepata nap óta, de... - Egads... hehehe... Ez tényleg ilyen nagy dolog? Caramel kedvesen rájuk mosolygott, ami egy nagyon őszinte dolog volt. - Örülök nektek. Biztos vagyok benne, hogy minden más póni is. Remélem a Nyári Nap ünnepélyetek fantasztikus és emlékezetes lesz. Ahogy nekem is... Én most tényleg csak szeretnék itt ülni és pihenni. Nagyon sok minden történt az elmúlt egy évben és ez az első lehetőségem, hogy... átgondoljam... értitek? - De ez nem jelenti azt, hogy egyedül kell gondolkodnod, ugye? – Kérdezte Blossomforth szimpátiával átitatott hanggal. – Ez egy különleges éjszaka Caramel. Vannak barátaid. És különben is, Windy valamelyik nap pont arról beszélt - oh... izé... – Bűntudattal harapott az ajkába és nézett Thunderlane-re. Thunderlane mosolygott, odadörgölőzött hozzá és még egyszer utoljára Caramel felé nézett. - Biztos vagy benne, hogy nem gondolod meg magad, tesó? - Menjetek csak Napforduló Lelkek. – Mondta Caramel elhalkuló hangon. Lehunyta a szemeit és ismét tovább relaxált a zenei hangokra, amelyek gyengéden daloltak a magányos füleinek az éjszaka beköszöntével. – Öleljétek együtt a napfelkeltét. Ne aggódjatok miattam. A két pegazus lassan és szomorkásan távozott. Patáik távoli neszelése vegyült a máglya pattogó parazsának hangjával. Amikor a barátai már csak emlékek voltak, Caramel sóhajtott. Kinyitotta szemeit és nyolcasokat kezdett rajzolni a földbe maga körül és a lángok, mintha csak megvilágították volna számára ezt az ünnepélyes örökkévalóságot. Pontosan ekkor történt, hogy a zene elhalt. - Ez leginkább olyan, mintha álmodnál, nemde? Caramel kínosan pislogott. Felkapta a fejét, körbe nézett, míg végül megakadt a tekintete rajtam. - Uhm... Mi olyan, mintha álmodnák? - Kérdezte. - Élni. - Feleltem. Néhány méterrel mögötte álltam, testemmel egy fa oszlopnak támaszkodva. A lantom előttem lebegett, mialatt én a két mellső lábammal hátravetettem a kapucnimat a szarvamról. - Napkelte és napnyugta: a napjaink elmúlnak az alvás és az ébredés között. Olyan, mint egy folyamatosan változó színpadi mű a legsötétebb függönnyel, amit el tudsz képzelni. – Kedvesen mosolyogtam és ismét elkezdtem mágikusan pengetni a lantom húrjait. A zene vezette a beszélgetést; a szavaim inkább csak a háttér kórusként voltak jelen. – Úgy nézel ki, mint egy színész, aki elvesztette a motivációját. Megkérdezhetem, miért? - Nézd, ez nem a te dolgod, de ha megbocsájtasz, szeretnék a gondolataiba mélyedve pihenni. – Mondta. – De… izé. A zenét játszhatod tovább. Jó hallgatni. - Hmmm... Legyen hát. – Tisztelet teljesen mosolyogtam és visszatértem a húrok pengetéséhez a gyengéd mágiámmal. – Legyen hát zene. De amint a dallam visszatért Caramel alig volt nyugodt. Mozgolódott, a tűzből kicsapongó parazsak pedig megvilágították a lábait, amelyek remegtek, mintha izgulna. Végre ismét megszólalt. - A barátaim nem értenék meg. - Hmm? – Feleltem onnan, ahol éppen tartottam a pengetésben. - Mit mondtál? - A barátaim. A két pegazus, akik korábban itt voltak. - Azok, akik vidáman ügettek el nélküled? Ki hibáztatná őket? Ez az ünneplés éjszakája, nem?

- Nos, valóban... - És van valami oka, hogy te nem ünnepelsz? - Oh, nem fontos. – Mondta Caramel. - Nos, akkor hát. Ez esetben én csak zenélek itt tovább. – Feleltem alig rejtve el mosolyomat. Az állkapcsa megfeszült. Miután kifújta a levegőt az orrán, Caramel hangosan motyogott. - Szeretnem kellene ezt az éves eseményt. De idén, ez nem megy olyan könnyen. – Mondta nekem és ugyan akkor egy tökéletes idegennek. Valami a megviselt arcának szélén jelezte a kényszeres szükségét, hogy beszéljen, máskülönben már eddig sem foglalkoztam volna vele, hogy kihúzzam belőle az igazságot. – Ha másra nem is, arra emlékeztet a Nyári Nap ünnepély, hogy milyen sok idő telt már el… - Egy viharverten borzongó sóhajtást követően, a kék szemei visszatértek az előtte táncoló lángokhoz. - ...és milyen kevés jó sült ki belőle. - Értem. - Bólintottam, és megtöltöttem a levegőt egy keserűbb dallammal, ami illett a hangjához. – Szóval, valaki rosszul alszik – kevesebb álmodozás. Kicsit vigyorgott, majd rám hunyorgott. - Te nem vagy idevalósi, ugye? - Nem terveztem, hogy szörnyű pletykákat terjesszek rólad, amire az ismerőseid örökké emlékezni fognak, amennyiben erre voltál kíváncsi. - Ó, nem úgy értem. - Mondta, bár a felemelt hangszíne megkérdőjelezte az őszinteségét. – Úgy értem... ez a Nyári Nap ünnepély és minden póninak otthon kellene lennie, ahol boldog. – Nyelt egyet és hozzátette. – Azokkal kellene lenniük, akiket szeretnek. - Én... messze vagyok az otthonomtól. – Feleltem hideg lehelettel. Nagyon gyorsan történt és azonnal el tudtam kendőzni egy szívmelengető mosollyal. - De azok, akiket szeretek? Hehehe. Egy pillanatra sem hagynám el őket. És veled mi a helyzet jó Uram? - Én... – Caramel arca elfintorodott, mintha csak egy tőrt döftek volna rajta keresztül. – Bonyolult. - Mi lehet olyan bonyolult, ami képes megakadályozni egy olyan egyszerű dolgot, mint találni egy másik Napforduló Lelket. – Feleltem vigyorogva. Dúdoltam egy kicsit, hogy ráhangolódjak a lantom dallamaira, mielőtt folytattam. – Ez a hagyomány olyan ősi, mint maga az idő. Amikor Celestia hercegnő először emelte a magasba a napot, három póni párt talált – az őseit a mai unikornisoknak, pegazusoknak és föld póniknak – és megáldotta ezeket a Napforduló Lelkeket a fénnyel, ami kellett nekik, hogy megalapítsanak a dicsőség, becsület és szeretet civilizációját. A mai napig, minden póninak van egy kincset érő lelke, amit minden másnál többre tartanak. Biztos vagyok benne, hogy te sem vagy kivétel. - Hmmm... valóban... – Dünnyögte Caramel. – Lehet, hogy tényleg csak félek. - Mint mindenki más? - De ez nem kifogás. – Kiáltotta rosszindulatúan és haragosan, de alig felém irányozva. – Az életem nagyon nehéz lett mostanában. Elbírom egyedül is. De Windy... – Caramel rosszindulata feloldódott, utat engedve egy fintornak az arcán. Sóhajtott és leroskadt ismét a máglya előtt a földre. Én dúdoltam és elpengettem néhány hangot, mielőtt ránéztem volna. - Úgy feltételezem, hogy erről a „Wind Whistler”-ről beszélsz, akit a társaid említettek korábban. - Hmmph... Ő egy nagyon különleges kanca az életemben. – Mondta Caramel miközben a tekintet elmélyedt a lángokban. – Azt mondtad, hogy élni olyan, mint álmodozni, igaz? Amikor Windy a közelemben van, olyan, mint egy szép álom, amiből sose akarok felébredni. Ő olyan kedves, olyan lelkes, olyan őszinte és okos. Darabokra szed a nevetésével, mintha csak gyufaszálakból lennék és

pusztán a hangja elég ahhoz, hogy ismét összeálljak. - Hehehe... –Vigyorogtam és félbehagytam a lantom pengetését. – Úgy néz ki, idén egy William Flankspeare máglyát fogtam ki. Vigyorgott és a szeme sarkából nézett rajtam keresztül. - Wind Whistler maga mondta, hogy úgy beszélek, mint egy költő. Bár, amikor mellette vagyok, úgy érzem, hogy kavicsok vannak a számban. Sose tudom a helyénvaló dolgokat mondani. - A szavak ritkán működnek úgy, ahogy szeretnénk. - Mondtam. Becsülettel visszatértem a lantom pengetéséhez, kitöltve a lélegzetvételeim közötti üres teret. – Tehát, akkor Wind Whistler miért nincs itt veled? Fizetnék 100 bitet, csak hogy lássam, amint egy csődör kavicsokat köpköd ki a szájából. - Egy szempillantás alatt megkérném, hogy legyen a Napforduló Lelkem. De... - De mi? - Nem lenne helyes. – Válaszolta legyőzötten. - Oh? Caramel nyelt egyet és egy elcsuklott lélegzetvétel után, végre kimondta. – Az élet a családom farmján elérte a mélypontot. A zeller száraink pusztulnak és nem tudunk annyi takarmányt termelni, ami kellene az ez évi betakarításhoz. A szüleim rákényszerültek, hogy eladják az állatállományt, de még ez sem bizonyult elegendőnek a gondjaink megoldásához. Két különálló munkát is elvállaltam a városban, hogy annyi támogatást biztosítsak amennyit csak tudok, de attól félek, hogy már késő. A családom felvette a kapcsolatot a távoli Whinniepeg-i rokonainkkal. Komolyan azon gondolkodunk, hogy Az Otthon Melegének ünnepe előtt felássuk a farmot és eladjuk mindenestül. Én valószínűleg maradhatnák Ponyville-ben, de miféle élet lenne az? Legjobb esetben, egy lakótelepen élnék, ahol alig lenne időm aludni a kettő—vagy lehet, hogy három munkám mellett. - Ez határozottan szerencse kérdésének tűnik. – Feleltem és megfontoltam bólintottam. – Habár, meg kell, hogy kérdezzelek – mindennek mi köze van ahhoz a tényhez, hogy ebben a pillanatban nem Wind Whistler-rel töltöd az időd? - Az év jobb napjaiban egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz. - Mondta Caramel. – Nagyon keveset tud arról a szörnyűségről, amin keresztül megyek. Az életem dolgai egyre őrültebb és... és... – Összeszorította a szemeit és megborzongott egy pillanatra. – Olyan boldog és teljes életet él. Nincs rá szüksége, hogy lehúzza egy magamfajta koszos föld póni. Nincs szüksége arra, hogy a problémáim az ő kék egét és beborítsák. Én... Én szeretem őt. Őszintén és emiatt el kell engednem… Megpendítek egy magas hangot. Élesen visszhangozva táncol közöttünk, mialatt én kíváncsi tekintetten nézek felé. - Ó, valóban? - Ha megkérném, hogy legyen a Napforduló Lelkem, az rossz üzenetet hordozna. - Motyogta. – Ez a Nyári Nap ünnepély, ez az újév jele – legalábbis számomra. Ekkor határoztam el, hogy mit akarok kezdeni a jövőmmel... és az ő jövőjével. – Siralmasan tekintett a tűzbe, mintha élete színesebb részei mind a mindent felemésztő lángok közé kerültek volna. – Ideje, hogy egyszerűen csak... feladjam... feladjam Windy-t. Mindenkinek így lesz a legjobb. - Hmmm... - Bólogattam. – Mindig az a legjobb, ha hagyjuk meghalni az álmainkat, mielőtt bevégződhetnének. – Feleltem búgó hangon. – Különben is, ha hagyjuk, hogy az álmaink eljuttassanak minket a céljainkhoz, akkor már nem lesz értelme tovább álmodozni, nem de?

Caramel nagyokat pislogott és értetlenkedó arckifejezéssel nézett fel rám. - Huh? Vigyorogtam. - Hehehe... Szerinted sincs túl sok értelme, igaz? – Visszatértem a pengetéshez, ez alkalommal lelkesítő dallamokat küldve felé. – Mond, hallottad már az Őrült póni történetét? - Uhmm... - Caramel vakargatta a fejét saját zavarában, majd végül rám vigyorgott. – Mi? Valamiféle bárdnak képzeld magad? - Láttam bugyutább dolgokat is már. Szeretnéd hallani? - Miről szól? – Nyelt egyet és ismét a lángok felé fordult. - Nem is tudom. Hosszú? Feltekintettem a nyugati horizontra. Még mindig látható volt egy vékony borostyán szegély a világ peremén. A Hold pedig még sehol nem volt látható. - Elég rövid, mint minden jó dolog a csodás világunkban. Ha neked úgy jobb, hagyom, hogy a lantom meséljen helyettem. Nem lenne túlzottan nagy a különbség… - Nekem megfelel. Nem igazán terveztem, hogy bárhova is menjek. – Sóhajtott és kitekintett a távoli jelző tüzekre, ahol a többi póni csoportokba verődve beszélgetéseket kezdeményezett és összefűzte őket a lelkesedés, ami neki fájó mód hiányzott. – Azt hiszem, mégis jót tenne egy jó kis történet most. Az élet az utóbbi időkben unalmas regényeket ír. Elmosolyodtam. Az ártatlan közönség a legjobb közönség. A kihívás pedig abban rejlik, hogy a közönséget megtartsuk ártatlannak a történet végéig. Habozás nélkül magasan a fejem fölé emeltem a lantom és hagytam, hogy a soron következő hangjegyek fejedelmien szálljanak a máglyák tüzével az ég felé. - Az Őrült póni története egy városkában kezdődött – egy hasonlóban, mint ez itt - a Nyári Nap ünnepély ideje alatt – pont egy olyan ünnepélyes és elegáns ünnepségen, mint amit mi is készülünk élvezni...

Ennek a városkának a lakói tele voltak örömmel és boldogsággal. Mint tudod, a Nyári Napfelkelte előestéje sokkal hosszabb és mérhetetlenül sötétebb, mint bármely másik az évben, így mikor a hercegnő végre felemeli a napot az égre, az sokkal fényesebb és éltetőbb lesz. Minden póni vidáman táncolt és énekelt az utcákon – mind, kivéve egy pónit, egy nem-ide-valósi póni, aki felismerte, hogy nincs semmi, amiért ünnepelhetne. Igazság szerint, idővel rájött arra is, hogy minden oka meg van az őrületre is. Először még alig volt észrevehető. A pónik, akik már másodszorra futottak össze vele, minden alkalommal ugyan azzal az arckifejezéssel tették. Ezek után pónik hullámai irányultak felé, akik minden alkalommal ugyan úgy köszöntötték, mintha első alkalom lett volna számukra. Végül voltak olyan lakosok, akiket jól ismert korábbi kapcsolataiból, azonban ők is úgy tekintettek rá, mintha egy tökéletes idegen lenne, aki csak most érkezett a városba. „ Nem értem. Nem beszéltünk már korábban?” Akarta tőlük kérdezni. „Nem te voltál ott ápolni a korházban, miután felébredtem a traumámból? És ti –nem ti voltatok azok, akik eszméletlenül találtatok a Városháza árnyékában ma reggel?” A póniktól alig kapott mást üres tekinteteken kívül. Megrázták a fejüket és haladtak tovább a pezsgő fergetegbe. Az egész város a Nyári Nap fesztiváljában tolongott és ott volt ez az egy póni, aki csak állt magában és kezdett ráeszmélni a tényre, hogy ő nem csupán magára maradt, hanem ő el lett átkozva. Természetesen tényleg átokról volt szó. Mi másnak neveznéd az ő aktuális helyzetét? Elkezdte mutogatni az arcát a többi póninak, ahogy kapkodta a levegőt lázas magasságokba emelkedett a hangszíne, mialatt kérdezett, könyörgött és követelte, hogy valaki emlékezzen rá. Minden egyes próbálkozással tovább nőtt és nőtt az elhivatottsága a lakosok irányába. Történt ez így, mivel minden, amit mondott, kiáltott vagy elzokogott azonnal a feledés feneketlen kútjába került. Az egy dolog, ha kiközösítik, elűzik, vagy kivégzik. De szörnyűbb dolog, ha nem figyelnek oda rá, mintha annyit érne és határozottan úgy kezelnék, mint a port még az előtt, hogy ez a sorsa utolérné. „Miért teszitek ezt velem?!” - Sikította, majd visította. „Ez valami gonosz tréfa?! Valaki! Bárki! Kérem, figyeljen rám!” De a könyörgése süket fülekre talált. Nem számított mennyirevoltak rémültek vagy sokkoltak tőle a lakosok, később mind elfeledtek mindent, amit tett. Azon kezdett már gondolkodni, hogy talán csak álmodik, mivel csak egy rémálmot lehet ilyen szívtelen színekkel megfesteni. Végső elkeseredésében, a póni drámába illő abszurd színpadi szerepbe bújt és elkezdett felrúgni mindent a patáival, ledöntve a hercegnő képmásait és szétzúzni a kirakodó árusok Celestia-s csecsebecséit. Amikor ezek a hisztérikus hőstettei sem bizonyultak elegendőnek, hogy felkeltse póni társai figyelmét, szembement a legjobb természetével – az erkölcs utolsó bástyáját is rombolva – bedobott egy égő Nyári Nap ünnepélyes fákját egy közeli virágágyásba, lángra lobbantva ez által a város bírósági épületét. Abban a pillanatban, a felhajtás hatására minden póni, aki látótávolságon belül volt azonnal vizes vödrökért szaladt és igyekezett megfékezni a lángokat. A póni csak ott állt a tűzvészének fényében, hangosan dicsekedve szörnyű tettével. És ahogy az várható volt, egy rendőrcsődör pár érkezett, hogy elhurcolja a város túlsó felében található fogdába.

A póni nem is lehetett volna boldogabb. Örömittas könnyekkel fogadta a tiszteket, gyakorlatilag átölelve őket, amennyiszer csak tudta, örömmel engedve nekik, hogy elvigyék egy rideg cellába – ha ez azt jelentené, hogy ő valóban létezik valahogy, valamerre. Képzeld csak el a csalódottságát, amikor a kapitányság előtt hirtelen megtorpantak s megálltak, zavartan pislogtak, mintha csak akkor ébredtek volna fel egy álom varázsból. Mélységes bocsánatkérések kíséretében végül szabadon engedték a pónit, aki dermedten botladozott végig az utcákon és próbálta összerakni, hogy amit az imént látott az valóban a keserű igazság, vagy valami hallucináció. És mikor visszatért a város bírósági épülete elé, majdnem elájult. Nem csak hogy az összes tüzet eloltották és az összes hibát kijavították, de ismét minden póni ünnepelt – a vétkes gyújtogató visszatérésének egyértelmű jele ellenére – mintha aznap semmi incidens nem történt volna. A póni hamarosan rájött, hogy lehet akár szent vagy akár bűnös, itt és most az erkölcs egyik ága sem jelentett már semmit. Csak annyira volt fontos, mint a leheletének az árnyéka és az is megkopottá vált. Azonban nem ez tette őrülté. Nem, a józanságának utolsó fátyol kötele még nem szakadt el. Keresztülvánszorgott a városon – a szíve oly nehéz volt, akár a patái – ahogy eljutott a városi könyvtárig. Az volt az a hely, ahol megtalálhatta azt a pónik, akit keresett – a kétség árnyéka által kísérve – és fog rá emlékezni fiatal éveiből. Ő volt az, aki egyáltalán elhozta a Nyári Nap ünnepélyre és ő minden bizonnyal képes lesz megtörni a gomolygó fekete fellegeket az átkozott élete felett. Amint kopogott az ajtón és a barátnője fénylő arca megjelent előtte, a póni azonnal levegő után kezdett kapkodni az örömtől. De ez a felszabadult megkönnyebbülés az utolsó is volt neki, mivel a póni a barátnője arcán ugyan azt az üres arckifejezést látta, amit a városban mindenhol. Egy barát szeretetének elvesztése olyan, mint meghalni temetés nélkül. Komplett galaxisok olvadtak egymásba az évmilliók alatt, de még azok sem érnek semmit. Egy élőlénynek sem szabadna szembe kerülnie a valóság egy ilyen formájával, ahol olyanná válik, mint egy tenger nélküli sziget - ahol csak az apátia örök sötétsége az, amely magában foglalja. A pónik nem magányra születtek. Ez egyszerűen nincs a vérükben. Foglalkozunk egymással. Egységesek vagyunk: mint a víz. Az űr üressége csak azért létezik, mert mi itt vagyunk a központjában és mutatunk kifelé mind arra, ami hiányzik, arra ami hidegebb és rémisztőbb a téli fagyoknál, arra aminek ránk fáj a foga, mert nem érti - ahogy mi értjük – hogy mit jelent a melegség, a boldogság és az együttlét. Az őrült póni reménye aznap meghalt, de lassan rájött, hogy ez nem csupán az egyetlen halála volt. A rémálma egy vaskos fekete börtön volt több rétegnyi függönnyel eltakarva. Minden alkalommal meghalt, amikor egy pónival beszélt, egy pónira tekintet vagy csupán egy légtérben volt vele. Elég szörnyű volt elfeledettnek lenni – de viszont az, hogy szüntelenül figyelmen kívül lett hagyva ugyan azok által újra meg újra? Részegesen inogva baktatott az utcákon, mintha csak egy hulla lenne és arra gondolt, hogy talán örökre az is lesz, siralmasan feszegetve elméje határait a megoldásra szomjazva, hogy felébredjen ebből a szörnyű alomból, aminek sosincsen vége Hogy ébredsz fel egy végtelen álomból? Többé ez már nem volt élet vagy halál kérdése. Szembe kellett mennie az álommal – a nyomorúság átkozott maskarájával – és akkor a fájdalom és a magány véget ér majd. Ami viszont a szendergése utolsó lehelete alatt terült el, az feketébb volt a feketénél, de a póni ekkor rádöbbent, hogy a feledés nem árthat egy olyan léleknek, amely nem rendelkezik már a látás képességével.

Az a nap a végéhez közeledett, az ünnepély pedig jött és ment. A fesztivál díszeit leszedték már a város közepén. Késő este volt már, a lakosok mind lefekvéshez készülődtek. Készülődött ő is, hogy elaludjon. És ekkor hirtelen, két föld póni közül az egyik felnézett onnan, ahol éppen a szerszámaikat pakolták el és látta, hogy az őrült póni a városházának egyik negyedik emeleti párkányán áll. Abban a pillanatban elakadt a szava, tágra nyíltak zafír szemei a sokkoló látványtól, ugyan az a látvány volt ez, amit az őrült póni egész nap próbált elérni. Csakhogy ennek már késő volt. Minden mást félretéve, a föld póni kinyújtotta az egyik lábát és megbökte a társát. „Ó drága Celestia! Gyorsan hívj egy pegazust – vagy akármilyen más pónit, aki tud repülni!” – Mialatt a társa kétségbe esetten lihegve elvágtatott, ő vakmerően az épület széléhez ügetett és felnézett rá. „Hölgyem, nem tudom min megy keresztül és megakadályozni sem tudom, de kérem – ez nem lehet rá a válasz. Kell, hogy legyen más út.” De az őrölt pónira már nem hatott az érvelés. Ha a könnyei nem bizonyították volna elégnek, akkor a kócos sörénye és sáros szőre kellő mértékben választ nyújtottak a kétségbe esett csődörnek. – „Maradj ott! Ne beszélj!” Sikította. „A szavaid jelentéktelenek! Nem jelentenek semmit! Hamarosan nem is fogsz rám emlékezni! Olyan vagyok, mint egy halott. - És már halottnak kellene lennem!” „Ne! Ne mondj ilyet! Egy póni sem érdemli meg, hogy értelmetlenül meghaljon!” – A csődör kinyújtotta feléje az egyik patáját a távolból. „Megígérem, hogy nem foglak elfeledni! Csak menj el a párkánytól és beszéljük ezt meg.” „Nem tudsz nekem megígérni semmit sem, amit nem nyelne el az idő!” Mondta, csuklott egyet és küzdött minden lélegzetvételért. A lelke egy téglán ingott és úgy gondolta, hogy vele rántja a testét is. Azok a pónik, akik az álmaikba ugranak, sose lehet tudni, hogy földet érnek-e valaha. Ő pedig több mint kész volt rá, hogy letesztelje ezt az elméletet. „Ez a városka nem jelent számomra semmit! Ez egy börtön! Semmi több! Semmi!” “Nézd...” A föld póni odalent felemelte mindkét mellső lábát és nyugodtan folytatta, habár egy pillanatra ő is ugyan úgy megremegett. „Még ha minden olyan szörnyű és rossz is, amilyennek leírtad, ez akkor sem lehet a megoldás! Ez semmit nem tesz jobbá! Kell, hogy legyen hited és el kell lépned a párkánytól! Ne engedd magadnak, hogy az elrendelt időd előtt távozz!” Ekkor az őrült póninak végleg elege lett. „Miért?!” Nézett le rá dühösen. „Miért ne ugorjak inkább?! Miért ne vessek véget ennek a rémálomnak itt és most egyszer s mindenkorra?!” A felnézett rá, de ez most egy másik csődör volt valamiért vagy csak most vette észre először – mint ahogy a városlakok is először vették őt észre csak azért, hogy utána elfeledjék. De ez alkalommal, nem lenne feledés, mert megértette, hogy most ő az emlék, az erő, ami mindig is vele volt, azonban ez csak ekkor visszhangzott keresztül a büntető állapotának barlangján. Talán a lekonyuló fülei voltak, vagy a puha ajkai, vagy a zafír szemeinek tükröződése, ami célba juttatta a szavai jelentését. Bármi is váltotta ki, az őrült póni egy része, amiről azt hitte, hogy eltűnt az ép elméjével együtt, hirtelen felfogta az üzenet súlyát, mintha csak egy kis csikó ébredne a füleit csiklandozó lágy dallamokra, ami átöleli őt az aranyaló hajnal láthatatlan kórusával:

Mert olyan különleges és értékes vagy, hogy ez a világ kevésbé lenne élvezhető, ha most távoznál.

Az őrült póni elnémult. Nézett le a csődörre. Egy tökéletes idegen volt számára. Nem ismerte és csupán percek kérdése, hogy ismét ne emlékezzen, ugyanakkor ez mégsem tartotta vissza attól, hogy lelke legmélyén érintse meg, ott, ahogy még mindig volt melegség, hogy emlékeztesse, hogy az a melegség még mindig ott van. Csupán néhány másodperc alatt megalkotta őt... vagy újra alkotta a legegyszerűbb tény miatt vagy által vezérelve. Ő volt az, aki értékes volt, még ha nem is tudta, hogy néhány perc múlva el fog menni és nem lesz több, mint egy falba égetett árnyék az őrült póni romokban heverő elméjének falán. És ekkor rájött, hogy valójában milyen önző is volt a kínlódó és kétségbe esett állapotában. Nem ő volt az, aki többször is meghalt újra meg újra. Ezek a pónik – ezek a csodálatos lakosok voltak azok, akik meghaltak újra meg újra. Nem voltak mások, mint amnéziás alakjaik egykori önmaguknak, papír homlokzatai a léleknek, ami egykor meg lett áldva, hogy képes legyen magával vinni a gondolatokat, amelyek áthaladtak elméiken a jogos maradás igényével, de ezt nem tehették meg, mert ott volt az őrült póni és véget vetett az álmuknak. Az egész városka haldoklott, mert pónik hullottak jobbról, s balról a feledés szakadékába, miatta ő – az átkozott póni – szemérmetlen bátorsággal vágtatott végig az életükön és adta át nekik a fertőzését. És nagyon sokan voltak, számtalan póni, akik rá nevettek vagy rá mosolyogtak, akiknek nem lehet elég sírt kiásni, csupán egy dalt elszavalni. Mintha a vibráló élet dallama új életre kélne az elméje egyik hátsó sarkában a kórussal, ami önmagát ismételgette hangosabban és hangosabban minden szívdobbanásával, ami a csődörért dobogott, akinek a felbecsülhetetlen értékű szavai egy rakéta sebességével fognak a feledés homályába merülni gyorsabban, mint ahogy ő levethetné szánalmas önmagát. Ezeknek a póniknak az arcai fényképek lesznek, örömről és szépségről az idők végezetéig, mintha minden képessége meg lett volna, hogy csak ő legyen bátor, hogy csak ő legyen őrült - őrült volt, mert életet teremtett a rémálomból és felfedezte annak rejtett színeit. Mielőtt a felismeréstől még jobban megvilágosodhatott volna, mint bármely más napfelkeltétől, egy hidegrázás futott végig a testén és tudta, hogy valami, ami egy pillanattal korábban még ott volt, mostanra már örökre elveszett, mert a csődör máris kábultan pislogott felé, mint egy újszülött kiscsikó. De amikor a csődör álma véget ért és könnyei eltűntek, felismerte önmagát az őrült póni szemeiben, aki napok óta először mosolygott és ellépett az épület szélétől.

A lantom sajnálkozott a nap végére. És habár szomorkás hangokat adott ki, boldogság hálózta be, akárcsak az udvarias mosolyomat. Caramel-lel átellenben álltam, fejezve be a történetet a lassan mindent beborító éjszaka eljövetelének lila leple alatt. - Az őrült póni átka nem ért véget aznap. Éppen ellenkezőleg, az csupán a kezdet volt. De ez valami újnak a születése volt, egy mély és tiszteletteljes melegségé, ami végig kísérte az elkövetkező fagyos és félelmetes hónapokon. Az őrülete lett a hajtómotorja. Az adott neki bátorságot és kitartást, amire szüksége volt, hogy élje a bolondok álmát, hogy dalokat énekeljen azoknak, akik el fogják feledni az előadót, de egy csekélyke reményt mégis felmutatnak, hogy talán mégis értelmet találjanak az előadásában. Mert, amint látod, az emlék csupán egy árnyék, miután megélted, és az ízeit magadba szívtad. Ugyanakkor, a zene az, ami képes eljuttatni az őszinte lüktetést a másik lélekhúrjaiig, mint a dallam, ami felébreszt bennünket a legsötétebb álmainkból, vagy mint egy időtlen ének, ami áthatol a történelem örökségének minden halálán és veszteségén. A csődör ezt tanította az őrült póninak. Egy egyszerű lélegzetvétellel megmutatta neki, hogy nem számít milyen alattomos is az átka, az ereje megmarad – és a feladata – hogy megélje a pillanatot és az életet. Az élet csupán egy álom, amit mi irányítunk, és csupán akkor ér véget, ha minden sötét szegletét végignéztük a színekért és mindezt dalba foglaltuk.

A zeném véget ért és ekkor hirtelen egy éles sóhaj tört elő Caramel tüdejéből. Kedvesen rám nézett, majd rápislantott a mellettünk parázsló máglyára, ami már sokkal unalmasabb jelzőfény volt, mint az a ragyogás, amit én adtam neki itt és most. - Ez egy gyönyörű történet. - Motyogta. - Szomorú. De ugyanakkor... ugyanakkor... - Nem lehetsz bánatos boldogság nélkül. – Feleltem kedvesen, vigyorom azonban olyan törékeny volt, mint a következő szavaim. – Mi most itt vagyunk – boldogan, egészségesen és felszabadultan. De, akárcsak az emlékek, ez is el fog halványulni és utána az ürességgel fogom megosztani a dalaim. A veszteségnek és a szeretetnek is meg van a maga helye a világban. Elfogadhatjuk őket kétségbe esve vagy felszabadultan. Én az utóbbit választanám, mert ha az el is vesz valamit, azt csendesen és derűsen teszi, mert akkor már tudom, hogy kegyelemmel és méltósággal élveztem a létem meleg áramlatait. Az itt töltött napjaink túl könnyen válhatnak a fogdánkká, amit a félelmeink emelnek és a megbánásaink őriznek. Csak rajtunk múlik, hogy felhagyjuk-e azzal, hogy a tornyaink által biztosított védelem miatt aggódjunk. Ezeket felépíthetjük a jövőben is és most egyszerűen élvezhetjük a sistergő máglyákat, amik előttünk vannak. És – hehehe - biztosíthatlak, ez nem valami olyasmi, amit a magány akárcsak távolról is megközelíthetne. Caramel nyelt egyet és elkerekedtek a kék szemei. - Wind Whistler szeret engem és én szeretném őt viszont szeretni. De hogy szerethetném, ha nincs semmim, amit adhatnák neki? - Oda adhatod neki magadat. – Mondtam és ismét megpendítettem a lantomat, hogy a történet dallama eljuthasson a füléhez. – Adhatod neki magadat és élhetsz – élhetsz vele – így mindketten többek lesztek, mint emlékek és élvezhetitek majd a napfelkeltét úgy, hogy nem számít majd, milyen nyomasztónak tűnik a következő nap, mert sokkal többet megengedhetsz magadnak és ez a világ sokkal kevésbé lenne élvezhető, hogy ha feladnál egy ilyen drága kincset.

Fájdalmasan mosolygott. Valami fény ragyogott fel a szeme sarkában. Fel tudnám ismerni ezt a fényt, ezt a csupasz gömböt az álmomban és tudom, mert már ezt teszem egy teljes kemény éve. Átküzdöttem magam egy hirtelen jött hidegrázáson mialatt Caramel-re néztem. - Ez az átkozott póni véget tudott vetni valaha is az átkának? – Kérdezte. Nagyot nyeltem és feleltem. - Nem. Sose sikerült neki. - Mondtam. – De nem tudta letagadni annak tényét, hogy ez olyan lehetőségeket adott neki, amiket más pónik nem élvezhetnek, lehetőségeket, hogy dalokat daloljon olyan dolgokról, amikről ő maga is azt hitte, hogy már elfeledte. Mégis... – Vettem egy mély lélegzetet és egy pillanatra belepillantottam a tűzbe. – Mindezt feladná, a tehetséget és tudást – akár egy egész napra is - ha megtalálhatná azt a csődört, aki megváltoztatta az életét... – Lassan felnéztem és mélyen a zafír szemeibe néztem, a szavaimat párafüggöny takarta be, elválasztva minket olyan távolra, mint a világ sarkai. – És hogy elmondhassa, mennyire hálás. Elmondaná a csődörnek, hogy sose hagyott fel az álmodozással és mindig emlékezni fog rá. Szikrák pattogtak és haltak el a máglyában, mint a pillanatnyi szín, ami ott pislákolt Caramel szemeiben. Pislantott és észrevette, hogy besötétedett és egyedül van. Egy szörnyű didergés futott végig a testén. Bármerre is nézett, egyre sűrűbb és sűrűbb árnyékok fedték el a látóterét. Így hát felhagyott azzal, hogy a látására hagyatkozzon és inkább a hallására bízta magát. Egy gyönyörű dallam ütötte meg a füleit, mintha csak a reggeli napsütés keltene fel egy kis csikót. Megfordult és néhány méterrel odébb meglátott egy másik máglyát, amit nevető és ünneplő pegazusok álltak körbe. Caramel szó szerint felpattant a patáira és oda vágtatott, mint egy megszállott póni. Egy kanca égkék szárnyakkal és szőke sörénnyel éppen egy csevej közepén volt egy barátaival a lángoló farakás mellett. A kacagó hangja leginkább harangokéra emlékeztetett. Caramel majdnem elájult a dallamos hangtól, miközben igyekezett megállni pont mögötte. Bátran megköszörülte a torkát és motyogni kezdett. - Windy? Wind Whistler megfordult. A látványától megremegtek a szárnyai és tágra nyíltak a szemei. - Caramel! Én... – Levegőt sem tudott venni hirtelen, így hát nyelt egy nagyot, majd folytatta. – Én azt hittem, hogy azt mondtad, hogy nem ünnepelsz idén. - Tudom mit mondtam. De én csak... – Kezdett bele, de szavai hasztalanul siklottak félre. A zavarodottság szakadékának szélén állt, a szemei a tűzbe tekintettek mintha a választ keresnének, hogy miért ügetett ide hozzá. Lassan, a fülei megremegtek az időtlen dallam hallatán, ami lassan beszédre sarkallta ajkait. – Zenét hallgattam. Nagyon édes és gyönyörű zenét. - Mondta, vigyorgott, majd a tekintete megcsuklott, hogy ismét ihasson a látványából. – De az nem volt elég, mert te nem voltál ott, hogy velem hallgasd. Megremegtek Wind Whistler tollainak végei, és az aranyló farka kétszer is megcsavarodott, mialatt melegséggel teli tekintettel rámosolygott. – Ó édeském... – Mosolya törékeny volt akár a hirtelen a szemei köré épült gát. A közeli barátai arrébb somfordáltak, hatalmas helyet hagyva neki és Caramelnek, mintha valami palotai báltánc venné kezdetét. – Nagyon hiányoztál. - Windy, én... izé... - Caramel beleharapott az ajkába, a didergése visszatért mialatt érdemtelenné vált az isteni tekintetére. - Azon gondolkodtam, hogy... ha csak nem csinálsz semmi különlegeset ezen az Ünnepélyen…

- Igen, Caramel. – Széles mosoly terült el az arcán, fogait is megcsillantva, akár a Hold felettük. – Örömmel lennék Napforduló Lélek veled. Caramel pislogott. A máglyán keresztül pedig megpillantotta Thunderlane and Blossomforth vigyorgását és pislogását. Egy kényszeredett vigyorral, leguggolt Wind Whistler mellé. – És egyébként honnan tudtad, hogy ezt akarom kérdezni tőled? - Mmmm... – Közelebb hajolt és odadörgölőzött hozzá, majd finoman beleduruzsolta a fülébe. Bizonyítsd be, hogy tévedek. Élesen sóhajtott és ő is közelebb bújt hozzá. A hangja olyan volt, mint egy kiscsikóé. - Soha. – Szipogta. - Caramel? M… Minden rendben? – Nézett a szemébe Wind Whistler aggodva. Könnyes szemei csillogtak a közeli tűztől. A bánatát eltakarta a meleg mosolya, amivel felelt. - Én csak nagyon boldog vagyok, hogy élek, hogy veled élek. Olyan vagy számomra Windy, mint egy szép álom, ami sosem ér véget. Sajnálom, ha nem mondtam ezt elégszer. Visszamosolygott rá. - Most mondod, nemde? Mindketten vigyorogtak és egymásnak dőltek, az Ünnepély melegében sütkérezve. Én a máglya sárgás fény mögött álltam és játszottam a lantomon ott, ahova átügettem, miután a Hold közém és Caramel közé hasított. Még most is pontosan emlékszem arra, hogy mennyi idő telt el, miután abbahagytam a zenélést. Amint észrevettem, hogy már nincsen dallam, lenéztem és észrevettem, hogy a mellkasomhoz ölelem a hangszeremet. Egy sóhaj hagyta el ajkaimat, szomorú, de ugyanakkor mégis felszabadult. A hangszer csupán a dallam kezdete. Hallgatókra is szükség van, hogy be lehessen fejezni a művet, még ha nincs is vége. A pillanat nyugalmát egy hatalmas villanás szakította félbe. Caramel, Wind Whistler és a többiek felnéztek és éljeneztek, amikor meglátták a lilás árnyalatú éjszaka első tűzijátékát a megannyi azt követőből. Ponyville ekkor sárgás és szivárványszínű lángok táncoló lüktetéséve vált. Pónik táncoltak az utcákon – csikók, kancák és csődörök egyaránt – napforduló lelkek, akik kölcsönösen megígérték ujjongó örvendezésükben, hogy ébren maradnak másnap reggelig, amikor is az elöljáró hercegnőjük elhozza a fényesen ragyogó fényt, ami tükrözi a szívükben repdeső örömöt. Olyan elfoglaltak voltak a fesztivállal, hogy a lakosok alig vették észre, amikor egy magányos póni baktatott végük az ünnepség szívén, egy póni akit nem világítottak meg a máglyák, egy póni akire a máglyák nem vetettek árnyékot. A város központjából kifelé ügetve fél úton megálltam és átnéztem a hátam felett. Egy pillanatra láttam, vagy azt hittem, hogy láttam – amint a patanyomaim kísérteties ütemben eltünedeznek mögöttem a Hold fényében. Egy ilyen álomszerű látvány után azt tettem, amit csak egy őrült póni tenne. Mosolyogtam.

Ha csak azzal foglalkozom, hogy nyomot hagyjak magam után a világban, akkor a legtöbb, amit hátra fogok hagyni egy sír lesz.

Háttér Póni II - “Bolondok álma”