Background Pony / Háttér Póni
----------------------------Történet: Háttér póni - http://www.fimfiction.net/story/19198/Background-Pony Fejezet: I – Dallamos - http://www.fimfiction.net/story/19198/1/Background-Pony/I---Melodious Eredeti író: shortskirtsandexplosions - http://www.fimfiction.net/user/shortskirtsandexplosions Fordította: Silence the Unicorn - http://silence-the-unicorn.deviantart.com/ -----------------------------
Kedves naplóm, Mikor kezdődött a zene? Egy kérdéssel kezdődött? Vagy egy kiáltással? Valaki nevetett? Vagy meghatódott? Az a póni egyedül volt? Vagy volt ott közönség is? Mikor először léptem be Celestia Tehetséges Unikornisoknak létrehozott iskolájába, úgy gondoltam, hogy megtalálhatok minden választ, hogy mikor és hol kezdődött a zene. Amire viszont rájöttem, hogy a legjobb részeinket—a művészi, a lélekkel teli és dallamos részeinket—örökre elvesztettük. Az Equestria-i civilizáció már több mint 10000 éves és abból a tíz évezredből csupán az utolsó 1500 évről maradtak fenn értékelhető zenei alkotások, megőrizve vagy szavalva a mai napig. Mivé válhatott a zene, ami mára ismeretlen marad örökre? Mennyi mestermű veszhetett oda a múlt homályában? Vajon miféle őstehetségek és zsenik létezhettek a múltban, és mennyi mesterművük maradt meg nem hallgatott? A tény, hogy zenéjük többé nem visszhangzik királyságunk termeiben, azt is jelentené, hogy elvesztek örökre? Évekkel ez előtt a zeneelmélet hallgatója lettem és úgy gondoltam, hogy megtalálom a válaszokat. Helyette viszont azt találtam, hogy a zene alkotása leginkább a szívünk által használt eszköz, hogy olyan kérdéseket fogalmazzunk meg, amelyre az elménk képtelen. Minden alkalommal, amikor dalolunk vagy eljátszunk egy művet, keresünk valamit. Minden alkalommal, amikor hangokkal, ritmusokkal és dallomokkal töltjük meg magunk körül a teret, arra törekszünk, hogy olyan részeinkkel teremtsünk kapcsolatot, amelyeket szavakkal nem tudunk leírni. Szeretném azt hinni, hogy a régi idők pónijai is kutattak valami után, amit mi is keresünk ebben a korban. Ez számomra azt jelentené, hogy habár a régi idők zenéje eltűnt, a mögötte meghúzódó hajtó erő és önmagunk megismerése továbbra is jelen van. Az egész társadalmunk gyönyörűen példázza, amikor egy szimfónia süket fülekre talál, de nem az érzéketlen lélekhúroknál. Míg a zenével érzünk— megtestesítve ugyan úgy őseink tudatosságát és elhivatottságát —addig nem lesz elfeledve semmi, ami fontos, mert elzártuk szívünk lüktetésébe. Ma zenélek. Teszem ezt, mert kutatok. Valakinek ezek a mágikus hangok, amelyek megalkotására törekszem lehet, hogy módot adnak másnak, hogy levegye rólam ezt az átkot, amit rám helyeztek. Ugyanakkor biztosítom ugyan azt a szívdobbanást, ami megőrzi a folyamatos ritmust az idők kezdete óta. Amióta a része vagyok, amióta dallamokat alkotok, amelyektől az Equestria-i lélek csak táncra perdülni tud, addig talán van még rá lehetőségem, hogy elérjek valakit. Talán mégsem leszek elfeledve.
Valamelyik nap éppen Ponyville főutcájának egyik sarkán álltam és a legutóbbi kísérleti számomat játszottam a lantomon. Eldöntöttem, hogy “7-es számú Hold Elégia”-nak fogom hívni. Ugyan az a dallam volt, amit már hetek óta próbálok felidézni. Tudod, az, amelyikről a legutóbbi levelemben írtam. Az a dallam, amelyre felébredtem azon a viharos éjszakán—amelyik majdnem rádöntött egy fát a répa kertemre. Mindig is tudtam, hogy az egy rossz előjel volt, és ha akkor találtam volna rá módot, hogy lejegyezzem ezt a dallamot, minden bizonnyal sokat segített volna küldetésem végén. Mindeddig azonban, nem tapasztaltam mágikus tartalmat a hangokban, de ez valószínűleg azért volt, mert még nem találkoztam Twilight-tal és nem játszottam el neki. Sparkle kisasszony mindig tudja mi a teendő. Ő tehetséges ilyen téren. Amennyiben képes lenne ezt a tehetségét zenealkotásban is kamatoztatni, biztos vagyok benne, hogy Celestia hercegnőt még büszkébbé tenné. A szénába! Mindig elkalandozok az ilyen gondolatokkal. Na mindegy, tehát ott álltam Ponyville Főutcájának a sarkán. Játszottam a lantomon és—nos—az utóbbi időben pénz szűkében voltam. Szóval magammal vittem az edényemet is. Nem tartott sokáig Ponyville polgárainak, hogy megmutassák a kegyes oldalukat. Kevesebb, mint két óra alatt gyűjtöttem 25 bitet. Annál persze többet szereztem. Számos mosoly és elismerő vigyor fogadott. Alig szóltam valamit, csak zenéltem tovább. Nagyon elmélyültnek tűnhettem. Nem nagyon tudtak róla a pónik, hogy én is ugyan annyi figyelemmel vagyok az irányukba, mint amennyivel ők megtisztelnek. Carrot Top volt az első adakozó természetesen. Már írtam róla korábban. Ő szokás szerint ébren van már korábban, mint más Ponyville-i lakos, és ő üget a legtöbbet oda s vissza, tekintettel a sok változatos munkájára, amivel zsonglőrködik a városban. Aznap bedobott egy bitet az edényembe és rám mosolygott. Ismertem már ezt az arcot, összekenve sárral és fű darabkákkal a nap végére, mikorra megtanította nekem, hogyan kell beültetni egy kertet. Sugárzott az örömtől, mintha az lett volna a legeslegelső alkalom—mivel neki az volt—és utána eltűnt. A polgármesterasszony ballagott oda következőnek. Aznap a sörénye kevésbé tűnt szürkének. Kíváncsi voltam, hogy lecserélte-e mostanában a festékét. A polgármesterünk egy fantasztikus póni. Ha Ponyville olyan város lenne, mint a többi, a választott vezető minden bizonnyal nem nézné jó szemmel egy olyan jött-mentre, mint én. A polgármesterasszony nyilván műveltebb körökből származik. Rám mosolygott, dicsérte a tehetségem és bedobott egy arany bitet az edényembe mielőtt tovább ügetett volna. Kíváncsi lennék, hogy volt-e valaha ereje hozzá, hogy beszéljen a lányával. Nagyon szórakozottá vált a kettőjük között kialakult érzelmi ék miatt az utóbbi időben. Sose mondaná el egy póninak sem, hogy valójában milyen szomorú volt, de nem akkor, amikor megvezettem és végül bevallotta nekem. Mindkettőnk részéről egy szívből jövő beszélgetés lett belőle egy tea mellett. Mindig emlékezni fogok rá, ha nem is az ő, de a saját érdekemben mindenképp.
Számos póni ügetett el mellettem, mialatt elmúlt ez a napos délelőtt. Mindeközben én a „7-es Hold Elégia”-t gyakoroltam. A tény, hogy a többi póni élvezte a zenémet vagy, hogy érméket dobtak nekem, csupán egy járulékos haszon volt. Mágikusan pengettem a lantom húrjait, gyakorlott pontossággal ismételve a dallamot újra meg újra. Egy póni sem panaszkodott az ismétlődésre, de soha nem is feltételeztem a részükről. Csupán a pulóverem miatt kaptam néhány furcsálló
pillantást—az egyetlen dolog, amit a városba tett kirándulásaim során viselek. Azt hittem, hogy hozzá szoktam már, ahogy hozzá szoktam a hideghez is, ami dallamokkal együtt érkezik, amikor felébredek. Mégsem panaszkodhatom. Egyszerűen csak tovább kell gyakorolnom az elégiát. Tudtam, hogy csak is Twilight Sparkle segíthet nekem megfejteni, hogy mit jelenthet, pont úgy, mint a korábbiak többségénél, de ez nem tartott vissza, hogy megpróbáljak én ráérezni, amíg meg tudom még finanszírozni. És akkor ott volt még Rarity. A pompás sörényének és sziporkázó szemeinek látványa majdnem megtörte a koncentrációmat mialatt megállt, hogy a zenémet hallgassa a vegyesboltba vezető útja során. - Oh, mily mennyei muzsika ez! - Mondta pontosan ezeket a szavakat használva. Három teljes bitet dobott az edényembe, többet mint bármely másik póni. Mindig rossz érzés tölt el, amikor ez történik, de egy részem viszont úgy gondolja, hogy Rarity-nek szüksége van rá, hogy nagylelkűbb legyen minden más póninál, hogy megtapasztalhassák a nagylelkűségét. Szóval játszottam a szerepemet, különösen, amikor felém hajolt az együtt érző szemeivel és a következőt mondta: - Drágaságom, határozottan úgy tűnik számomra, hogy fázol! Mond, beteg vagy? Az voltam. A fogaim vacogtak és—nem—nem játszottam meg. Amikor jön a hideg, nem túl sok mindent tehetek ellene. A kapucnis pulóverem jelentett számomra az elsőszámú védelmet az átok megmagyarázhatatlan mellékhatásával szemben. Nem mintha meg tudnám magyarázni a póniknak, akikkel találkozom. Ha összehúzom magam, mikor a testem nyöszörög a hidegrázástól, akkor még több póni áll meg Rarity-n kívül, hogy feltegye ugyan azokat a kérdéseket újra meg újra. - Oh, nincs semmi bajom hölgyem. - Emlékszem, mindig ezt ismételgettem neki. Általában nem válaszolok az előadásom közben, de én egy olyan unikornis vagyok, aki képes több dologra is koncentrálni egyszerre. - A testhőmérsékletem alacsonyabb, mint az átlag póninak. - Hazudtam. De gyakorlatilag minden, amit mondok az itt lakóknak hazugság. Egyébként, ha igaz is lenne, végeredményében ugyan az lenne. - Nos, nem nézhetem tétlenül, hogy egy magadfajta tehetséges zenész halálra fagyjon! - Mondta Rarity és utána olyat tett, amit előre megjósolhattam volna. Benyúlt a nyeregtáskájába és előhúzott egy sárga sálat. – Tessék Drágaságom. Tartsd meg, amíg jónak látod. - A mosolya szikrázott, mint a telekinézisének a ragyogása, amivel felém reptette az aranyló ruhadarabot. Akkor ott egyértelmű volt, hogy nincs választásom. Ez azonban semmivel nem tette könnyebbé az ajándéka elfogadását. - Oh, köszönöm, hölgyem. – Mosolyogtam és abba hagytam az elégiát, hogy a nyakam köré tekerjem a sálat. Az udvarias visszautasításra irányuló próbálkozásom most túl bonyolult lett volna. – Nagyon kedves tőled. - Oh, a butikomban több százat tudok még csinálni. A sárga egyébként sem az én színem—viszont csodásan illik a te szemedhez. – Mosolygott Rarity. Néhány gyönyörű arc örökké megmarad az emlékeink között. Rarity-é nem kivétel. –Majd nézz be valamikor. Tudok neked csinálni új pulóvert is. A tiéd is szép természetesen, de had mondjam el, hogy kezd már nagyon elnyűttnek tűnni. - Köszönöm. Gondolkodom rajta. – Mondtam kacagva és vigyorogva. - Tégy úgy. - Rarity elügetett, dúdolva a saját hóbortos verzióját a dallamnak, amit játszottam. Végül eltűnt a szemem elöl a szemközti vegyesboltban.
Folytattam a zenélést melegséggel átjárva Rarity őszinte nagylelkűségének és persze a vastag sálnak köszönhetően. A délután egyszerűen csak tovasiklott. A nyugati horizonton lenyugvó bíborvörös nap fénye fényes csillogást kölcsönzött a pónik szőrének. Vagy tízszer eljátszottam a Hold Elégiát, mikor láttam Rarity-t visszaügetni dugig megrakott nyeregtáskákkal. Nem hazudhatok. Összeszorult a szívem, mikor ismét felém ballagott és ismét bedobott 3 arany bitet az edényembe. - Oh, mily mennyei muzsika ez! - mondta, majd felém hajolt. – De drágaságom, határozottan úgy tűnik számomra, hogy fázol! Mond, beteg vagy? Ez alkalommal már egy kicsit nehezebb volt mosolyognom. Szó se róla, szelíden dünnyögtem neki a továbbra is játszott dallamom mellet - Oh, nincs semmi bajom, hölgyem. – Nem tehettem róla, de pislogtam neki – Mi több, egy nagyon kedves kanca adta nekem ezt a sálat egy pár órája. - Nos, nagyon kifinomult ízlése lehetett annak a póninak. – Mondta Rarity lelkes csodálattal. – Csodásan passzol a szemeidhez. Benézhetnél a butikomba valamikor. Tudnák neked csinálni egy új pulóvert. A tiéd is szép természetesen, de… - Elnyűttnek látszik? - Igen! Pont ezt akartam mondani. - Kiáltott fel Rarity zihálásba csapva át. – Gondolatokat is olvasol azon túl, hogy ilyen csodás zenét játszol? - Valami olyasmi. – Mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy valamelyik nap benézek majd a butikjába, hölgyem. - Tégy úgy. – És már el is tűnt, még egyszer hümmögve, még egyszer egy elegáns és gondtalan idegenként. Így hát elhatároztam, hogy aznapra végeztem. Eltettem a lantom és a bitekkel teli edényt a nyeregtáskámba. Kiszáradt a szám, így egyenesen a Kockacukor Sarok felé indultam. Ms. Cake dolgozott. Amint leültem az asztalhoz, ő odaballagott olyan fényes mosollyal az arcán, mint a köténye. - Jó napot kisasszony! Új a városban? - Hmmm... Igen is és nem is. – Mosolyogtam rá. – Mennyibe kerül a legjobb gyógyteájuk? - Egy bit. - Mit szólna három bithez egy csésze teáért és egy virág szendvicsért? - Megteszi aranyoskám! – Felelte lelkesen Ms. Cake. Kíváncsi lennék, hogy tudja-e, milyen kiegyensúlyozottak a szavai. Csak a hanghordozásáról képes lennék egy tanulmányt írni. Elsietett a Kockacukor Sarok hátsó részébe mialatt én benyúltam a nyeregzsákomba az aranyló bitekkel teli tálért. Ekkor, szipogó hangokat hallottam két asztallal távolabbról. Felpattantam, hogy megnézzem Ms. Hooves-t és a lányát Dinky-t. A kicsi unikornis csikó sírt— egy szomorú és zavarodott sírás. Sose hallottam róla, hogy Derpy gyermeke jelenetet rendezett volna nyilvánosan és ez az alkalom sem volt más. Dinky a patái mögé rejtette arcát mialatt anyja megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. Innen nem hallottam, hogy mit mondott neki, de látom az igaz mosolyt az arcán... és valahol fél utón a meggyőzése sikerrel járt. Dinky letörölte a könnyeit és igyekezett anyjával együtt mosolyogni. Körül belül ekkor Pinkie Pie tűnt fel—vadul cigánykerekezett a Kockacukor Sarok közepén, mint általában. Utána nekiállt szórakoztatni a fiatal csikókat az étkező közepén égbekiáltó viccekkel és
szójátékokkal. A gyerekek kacagtak és kopogtak a patáikkal Pinkie bohóckodásain. Derpy Pinkie Pie felé mutatott és megpaskolta Dinky fenekét, bátorítva a csikót, hogy érezze jól magát Pinkie-vel és a többiekkel. A fiatal unikornis mohón elrugaszkodott és a bánatot az arcán egy időre a gyermeki boldogság váltotta fel. Derpy figyelte Dinky-t a jó szemével, bár nem tudta elrejteni sóhaját, ami elhagyta ajkait vagy a depressziós tekintetet az arcán mialatt a fiatal anya az asztalra borult. Annyira elborzasztott a látvány, hogy alig vettem észre a szemem sarkából a mellettem álló Ms Cakeet. Ránéztem. A pék egyhelyben állt üres tekintettel vizslatva teljes hosszában a Kockacukor Sarok vendég seregét. Egy tálcát tartott rajta egy csésze gőzölgő teával és egy virágszendviccsel, de fogalma sem volt róla, hogy mit kezdjen vele. - Vicces... – Pislogott körbe a teremben és hosszasan időzött minden szava felett. – Esküdni mertem volna, hogy... – Megfordult és visszanézett a konyhába. – Hova tartottam ezzel? Biztosan kezdek szenilis lenni... Megköszörültem a torkom. Lenézett rám és azonnal udvariasan rám mosolygott. - Jó napot kisasszony! Új a városban? - Hm... – Kedvesen mosolyogtam. – Igen is, meg nem is. Szétszórtnak tűnik. Minden rendben? - Oh, teljes mértékben! Csak tudnám, hogy hova akartam vinni... ezt a... - Ms. Cake úgy bámulta a tálcát, mintha hangyák lepték volna el. - Jaj! Már a polgármesterasszony tortáját kellene sütnöm a holnapi bankettjére. Ránéztem a tálcára. – Ez gyógytea és virágszendvics? - Nos, igen. Igen, ez az. - Hmmm... – Leraktam néhány aranyló érmét az asztalra. – Három bit elég lenne értük. - Oh! Nos... Szeretné? - Jó rendelésnek tűnik. Teszek vele egy próbát. – Mondtam mosolyogva. - Nos, akkor! Legalább nem vesztek kárba! -Ms. Cake elégedetten lepakolta a csészét és a tányért az asztalomra, én pedig átcsúsztattam neki az érméket. Eltette az érméket és meghajolt. – Érezze jól magát nálunk a Kockacukor Sarokban! Csak kiálts, ha szeretnél még valamit drágaságom. - Úgy lesz. - Mondtam. Miután távozott, belekortyoltam a teámba, megmutatva melegségét, miközben elűzte a remegést. Pihennem kell, hogy elmélyedhessek, hogy a zenémen gondolkodhassak. Minden percemet a “7-es Hold Elégia” hiányzó záró szakaszának tervezésével kellett volna töltenem, de e helyett továbbra is Ms. Hooves asztala felé bámultam. Derpy egy bánatos póni. Nem sokan tudják ezt a városban. Sokan elkövetik azt a bűnt, hogy az arca alapján ítélik meg a Ponyville postás póniját. Magamat is beleértve ebbe a bűnös társaságba, de ez azért volt, mert mialatt próbáltam többet megtudni róla elvesztem a problémái forrásának keresésében. Habár, látván miként nyugtatgatta a zavarodott Dinky-t, volt egy tippem. Szóval, miután megittam a teám és nyugodtan megettem a virágszendvicsemet, összetűztem a nyeregtáskám és odamentem az asztalához. A „bemutatkozás”-nak sose találtam egyszerű módot, így az idők során megtanultam többnyire átugrani ezt a részt. - Miért ilyen rosszkedvű Ms. Hooves?
Derpy felnézett rám az asztaláról. A szemeivel ellentétes irányokba tekintettek. Szerencsére tudtam már, hogy hova kell állnom, hogy lásson. - Izé... Elnézést, ismerjük egymást? - A városban ki ne ismerné Ponyville legodaadóbb postását? – Feleltem mosolyogva. - Nos, ebben igazad lehet. - Derpy idegesen kuncogott, aztán végig simította a patáját a sörényén. – Én nem... izé... repültem neki a házad ablakának, ugye nem? - Hehehe... Semmi ilyesmi nem történt. - Huh.... Megnyugodtam. A memóriám nem olyan jó. - E tekintetben mind egy csónakban evezünk Ms. Hooves. Higgye el nekem. – Leültem mellé és abba az irányba mutattam, amerre a kislánya és a többi ifjonc kacagott Pinkie Pie-al. - Dinky elképesztően tehetséges a korához képest. Osztályelső a legutóbbi három dolgozata szerint. Tudtad ezt? - Igen… Tudtam. – Kiáltotta Derpy, felém meredve és közben bizarr irányokba tekintve. – Te ezt honnan tudod? Erre gondolok, amikor azt írom, hogy nem egyszerű. Gyorsan gondolkodtam és válaszoltam: - Én vagyok a zenetanár Canterlot-ból. Nem olyan rég óta, Cheerilee kisasszony kisegítésére küldtek, hogy ez által bővíthesse a tananyagát. Arra gondolt, hogy összeállít egy zenész társulatot fiataloknak. Hallott erről? - Nos, igen! Hallottam. – Felelte Derpy. Egy dologban tévedtem a korábban leírtakkal kapcsolatosan: Bizonyos dolgok, amiket mondok, igazak, de csupán azért, mert külön gondot fordítok rájuk. Az elmúlt egy hónapban Cheerilee tényleg megpróbált megalapítani egy iskolai bandát. Ez nem igazán tűnt egy örömforrásnak Ms. Hooves számára. - Az én kicsi muffinom nagyon lelkes érte. - Mondta. – Csak erről beszél minden reggel, amíg elviszem Cheerilee-hez. – Sóhajtott és lehangoltan nézett keresztül a Kockacukor Sarkon, ahol a gyermeke teljesen el volt veszve Pinkie Pie szeszélyes műsorában. – Őstehetsége van a zenéhez. Ha már ez szóba került, múlt héten elvittem a hangszer boltba. Volt egy furulyájuk, amit kipróbálhatott. Esküszöm, sose hallattam annál csodálatosabbat... és az én Muffinkám alig gyakorolt. Tehetséges... pont, mint az apja. – Az utolsó szavak törnek fel többnyire a legnehezebben, és láttam a szomorúságot ismét kiülni Derpy arcára. - Láttam őt sírni korábban. – Mondtam. Egyes dalokban nincsenek áthidalók. Néha, csupán a kórust kell hallanod, nem számít, mennyire fáj. – Gondolom, nem tud csatlakozni Cheerilee csoportjához. Derpy nyíltan elfintorodott, de tudtam, hogy még mondani akar valamit. Nagyon sok póninak van a városban mondanivalója és a pillanat, amikor beszélnek róla az akkor van, amikor rákérdezek. Lehet, hogy ez a célom? Sokat gondolkodom ezen. Az alapján, hogy mit jelent ez, talán csak nekem fontos. - Szeretném, ha tudna… - Mondta végül Miss Hooves. – De attól tartok, az anyukája nem segíthet neki ebben. - Oh? - Nem sok póninak mondom ez el és különösképpen nem fogom elmondani neki, de mostanában nehéz idők járnak. - Derpy lesütötte tekintetét az asztalra és lomha köröket kezdett rajzolni a patájával, mintha ezzel próbálná ellensúlyozni a szemeit. – A keresett pénzből alig jövünk ki. A postáskanca munkám nem fizet eleget egy egyedülálló anya számára. Ha Dinky apja még mindig itt lenne és dolgozna, akkor lenne annyi mellékjövedelmünk, hogy ne csak ételt tudjak az asztalra
tenni. De egy iskolai zenekar...? - Derpy ismét sóhajtott és az egyik patájával letörölte nedves szem héllyait. – Dinky egy kedves és csodálatos csikó. Olyan önzetlen és támogató az anyjával szemben. Csak egy furulyát szeretett volna magának. Van tehetsége és még mindig nem tudom elhinni, hogy milyen tehetséges az én kis muffinom… - A zenei érzék a legjobb tehetség Ms. Hooves. – Mondtam egy szelíd mosollyal. – Büszkének kellene lenned. A csikód úton van afelé, hogy megmozgassa más pónik lelkét pont úgy, ahogy azt teszi most a tiéddel pusztán az által, hogy él. - Sehova nem fog menni, ha nem tudom megadni neki, ami jár neki. – Dünnyögte Derpy remegő hangon. – Az én kicsi Muffinom olyan illedelmes mindenkihez—fiatalhoz és időshöz egyaránt. És az iskolában is a legjobbat hozza ki magában. Keményen tanul. Ő olyan... olyan kedves… - Szipogott és letörölt egy könnyet, mielőtt az a szürke arcához ért volna. – Az a szenvedélye, hogy zenéljen, és én nem tudok segíteni neki ebben. Az anyja nem olyan tehetséges, mint ő. Még jobb lakhelyet sem tudok neki biztosítani, nem hogy egy furulyát, hogy valóra válthassa az álmait. Miféle szeretet az ilyen? Odahajoltam hozzá és szelíden a patájára helyeztem az enyémet. – A szereteted az az őszinte dolog, amire a lányod örökké emlékezni fog és dédelgeti majd. Vannak szülők, akik azt hiszik, hogy pénzen bármit megvehetnek, de nem vehetik meg a gyermekeik figyelmét és tiszteletét. Te nem olyan szülő vagy, Ms. Hooves. Én hiszek benne, hogy így vagy úgy, de meg fogod találni a módját, hogy megadd Dinky-nek, amit szeretne. De valójában már most is megadod neki azt, amire szüksége van. Ha el is felejtesz minden szót, amit most mondtam neked, legalább emlékezz majd az érzésre, ami a könnyezés határára taszított, mialatt beszéltem. Mert mindaz igaz és nagyon is valós. Derpy ismét szipogott egyet. Csupán néhány röpke pillanatra, de megesküdtem volna, hogy egyenesen rám nézett. Rám mosolygott egy olyan arckifejezéssel, ami a mai napig elégedettséggel tölt el. - Hogyan is feledhetném el egy olyan póni szavait, aki olyan kedves és megértő, mint te? Ezen csupán mosolyogtam. – Légy a gyermeked mellett, Ms. Hooves, ahogy azt mindig is tetted. Valamikor, valahogyan valóra fognak válni az álmai. Ezt megígérem. Mielőtt Derpy-nek lett volna lehetősége válaszolni, Dinky szökdelt vissza és ugrált anyja körül, kacagva és ismételgetve azt a sok ostoba dolgot, amit Pinkie Pie mondott az ifjaknak korábban. Derpy alig tudta megtartani a lányát, így végül inkább szorosan átölelte, fogságba ejtve a kicsi ifjoncot a lábai között. Dinky kacagott és fészkelődött Derpy szorításában, miközben az anyja gyöngéden magához szorongatta. Körül belül ekkor történt, hogy az jól ismert hideg érzés futott végig a testemen. Megremegtem és megborzongtam a pulóverem ujjaiban. Egy pillanatra mintha még a párás ködöt is látni véltem volna mialatt elillant a pulóverem ujjaiból és ekkor már tudtam—ahogy mindig is tudtam—hogy mi veszett el. Derpy egyik szeme rám pislantott és egész meglepődött. - Oh, jó napot! Segíthetek valamiben kisasszony? Alaposan megköszörültem a torkom, mielőtt válaszoltam. - Elnézést. – Álltam fel közben. – Nem tudtam, hogy ez az asztal foglalt volt.
- Semmiség. – Derpy hasonlóan kacagó hangon válaszolt, mint a lánya. Ha valami biztos volt, akkor az az ő boldogsága. – Ez a Kockacukor Sarok. Minden póni szabadon oda ülhet, ahova szeretne. Nem így van Muffinkám? Dinky csak vigyorgott. Mindig irigyeltem Pinkie Pie-t a gyerekekre gyakorolt hatásáért. Az ápoló dallamokat és altatókat még mindig nem fejlesztettem tökélyre. - Valóban, de úgy is mennem kell. – Mondtam és ez igaz is volt. Már kezdett lenyugodni a nap odakint és nekem még találkoznom kellett Twilight-tal. Hamarosan este lesz és nem lesz módom beszélni más pónikkal. – Jó éjt mindkettőtöknek. -Hehehe... Nem tudom pontosan miért... – Mondta Derpy. – de számomra már az. Lassan tovább álltam a Kockacukor Sarokból és útba ejtettem Twilight Sparkle könyvtárát. Az éj eljövetelekor mély lila színű lepedőként terül rá a szarvamra. Körülöttem minden, pónik testei baktattak gyorsan haza otthonaikba. Sose tudtam megérteni, hogy sok póni miért siet haza miután lenyugodott a nap, különösen Ponyville-ben. Néha elgondolkodom, hogy én vagyok-e az egyetlen póni, aki időt hagy rá, hogy a közelgő este hűvös és fogvacogtató morajlása elmélyedjen és alámerüljön benne. Halk hümmögéssel átadtam magam a pillanatnak és felidéztem egy zongora darabot, amit még anyukám tanított nekem ifjú csikó koromban. A családomnak jobb sora volt, mint Derpy-nek és Dinky-nek. Nem hiszem, hogy valaha is eszembe jutott, hogy mindezt elveszíthetem— érzelmileg és fizikailag egyaránt. Néha még manapság is elgondolkodom azon, hogy mit csinálhat most a családom, de próbálok inkább nem gondolni rá. A zongora dallam, amely a melegséggel átitatott múlt emlékeit hordozza. Bár csak elmondhatnám, hogy a jelenem semmivel sem hidegebb. Ponyville utcáin már feloltották a lámpákat is, mire elértem Twilight könyvtárához. Nyitva volt; Twilight segédje pedig cipelt befelé valamit. Amint beléptem, meggyőződhettem róla, hogy igazam volt. Spike számos régi könyvet tartalmazó csomagot pakolt be, amiket Canterlot-ból küldtek. Felém nézett és vidám arccal köszöntött. - Szia! – Mondta és vitte tovább a csomagokat a szoba másik végébe. - Érezd magad otthon kapucnis! - Köszi. - Mondtam. - Sparkle kisasszony itt van? - Miért, van időpontod? - Spiiiiike! –És ekkor a már korábban említett levendula színű unikornis lépett be az előcsarnok folyosójáról. – Kibontottad már a csomagot, ami az Equestria Hősei az irodalomban mind a nyolc kötetét tartalmazza... – Megállt és egy halk zihálás kíséretében nézett rám. - Oh! Elnézést. Nem tudtam, hogy más póni is van itt. – Nagyot pislogott és mosolygott megmutatva arca apró gödröcskéit. – Segíthetek? Említettem már, hogy Twilight Sparkle hihetetlenül aranyos. - Igazság szerint igen. - Értem. Nos... uh... megteszem, ami tőlem telik, de el kell mondanom, hogy a könyvtár hamarosan bezár és meg kell még írnom egy fontos levelet... - Celestia hercegnőnek. – Bólintottam. – Tudom. - Szia! - Spike sétált be ismét. - Érezd magad otthon kapucnis! - Igen, úgy lesz. – Ismét Twilight felé fordultam mosolyogva. – Higgye el Sparkle kisasszony. Úgy gondolom, hogy nagyon... hm... kíváncsi lesz arra, amit meg fogok osztani Önnel és utána egy
dologban kérem majd a segítségét. - Oh? - Megígérhetem neked, hogy nem válsz lustává, ha nem küldöd el azonnal a levelet a hercegnőnek. - Lusta? - Twilight Sparkle vicsorgatta a fogait, miközben próbált nevetni. – K-Ki fél attól, hogy lusta lesz? - Hehehe... Pontosan. – Átbaktattam egy fa székhez, leültem és benyúltam a nyeregtáskámba. Visszanéztem felé. – Sparkle kisasszony, történt már veled olyan, hogy megragadt egy dallam a fejedben, de nem tudod honnan vagy, hogy mit jelenthet, csak természetesnek érzed, hogy folyamatosan dúdold? Twilight Sparkle kíváncsian hunyorgott rám. Meresztgette rám a szemeit, ez a zavarodottságának tagadhatatlan jele. Könyvet írhatnák erről az arckifejezésről a pónik alapján, akikkel találkoztam. Ugyan akkor pont ezt teszem most, nem de? Kacagva előhúztam a lantomat a táskámból és magam elé tartottam. Szelíden Twilight-ra néztem. - A nevem Lyra Heartstrings és nem fogsz rám emlékezni. Erre a beszélgetésre sem fogsz emlékezni. Pont úgy, ahogy semelyik másik póni sem, minden, amit teszek, vagy mondok feledésbe merül. Minden levél, amit írok, üres lappá válik; létezésem minden bizonyítéka, amit hátra hagyok elvész. Itt ragadtam Ponyville-ben ugyan az az átok miatt, ami elfeledtet. Viszont még ez sem tarthat vissza attól, hogy azt tegyem, amit szeretek csinálni: zenélek. Ha a dallamaim utat találnak a szívedbe, akkor van még remény számomra. Ha nem tudom bizonyítani a létezésem, akkor legalább a szeretetemet tudom igazolni a létezők számára. Kérlek, hallgasd meg a történetem, a szimfóniám, mert az én vagyok. - Én... - Twilight Sparkle sebesen pislogott. Ráhelyezte a patáját a homlokára és megrázta a fejét, mielőtt belekezdett volna a kimerevedett arckifejezése utáni szavaiba. – Ezt hogy érted? Nem értem. Ez valami...? - Shhhh. – Csak mosolyogtam és magam elé lebegtettem a lantomat. – Csak hallgasd. Lehunytam a szemem és koncentráltam, telekinetikusan pengettem a húrokat egymás után. Minden előadásom Ponyville belvárosának szívében aznap délután csak próba volt. Itt, Twilight előtt, a fa házának akusztikus szívében, előadtam a “7-es Hold Elégia”-t olyan édesen és ékesen, ahogy csak tudtam. Bár nem tudtam a végét, mégis ugyan olyan magabiztosan táncoltam végig a hangjegyeken. Mikor az előadásnak vége lett, ismét kinyitottam a szemem és láttam, hogy Twilight Sparkle ül előttem, ő pedig sugárzott a tehetséges fejében visszhangzó muzsikától. - Ez... - Twilight Sparkle elkezdett motyogni valamit. - Ez a... a... - Mond el! – Mondtam határozottan, a tekintetem majdnem felnyársalta egy pillanatig. – Ismerős? - Ez... Ez a! - Kiáltotta. – Úgy érzem, hogy... hogy hallottam már... Előre hajoltam. A szívem sebesebben kezdett verni, de meg tettem mindent, hogy higgadt maradjak. Végre megszólalt Twilight Sparkle. – A-A Hold archívumok! Igen! Igen, az hiszem ez egy szimfónia a korai Neo-Klasszikus korszakból! - Kivirult, amint az információ kivirágzott az elméjében, mintha csak elméje egy eddig átfésületlen szegletéből ásta volna elő. - Celestia hercegnő megmutatta nekem egyszer még Nightmare Moon visszatérése előtt. Elmondta nekem, hogy ez azon néhány dolog egyike
volt... ami a húgára emlékeztette, Luna hercegnőre mielőtt még megfertőzte volna az a lélek, amely rosszindulatúvá tette. - Mondja el Sparkle kisasszony. – Mondtam izgatottan. – Tudja, hogyan végződik? - A zene, amit előadtál? - Igen. - Ez... Ez nem volt befejezve? - Nem. De biztosan hallottad már korábban. Tudod, hogy végződik? - Én... Én nem értem, hogy mi ez az egész. - Twilight elnézett mellettem és a szemöldökét ráncolta a sörénye alatt. – Igen, biztosan hallottam korábban. De csupán azért, mert Celestia hercegnő személyesen elővette a Hold archívumokból és megosztotta velem! Te honnan tudsz róla? - Mert hallom... – Mondtam halkan. – Amikor alszom. Amikor ébren vagyok. Ha lehunyom a szemem. Amikor kinyitom. Ezt a dallamot hallom — és sok hasonlót — pattognak ide-oda az elmém falán és vibrálnak végig a lelkem fonalán egészen a tudatomig... olyan, mintha a szarvam érzékelne valamit az élők frekvenciáján felül, hogy csak is velem ossza meg. - De... D-de hogy? És miért? - Feltételezem azért, amiért te nem hallod. – Vettem egy mély lélegzetet és folytattam. – Ugyan abból az okból, amiért egy póni sem emlékszik, hogy valaha is beszélt volna velem. Számukra a dallam ugyan olyan feledhető, mint én. - Huh? - Twilight Sparkle hátra esetett a farára és nagyokat pislogott. – Heartstrings kisasszony, nem értem. Hogy érted, hogy feledhető vagy? Mosolyogtam. És odafütyültem Spike-nak. - Üdv! Zöld Gerinc uraság. - Szia! – Mondta az utolsó csomag előtt állva. –Érezd magad otthon... - Igen, tudjuk Spike! –Ripakodott rá Twilight Sparkle. – Nem mondtad már elégszer a vendégünknek? - A vendégünknek? – Spike ledöbbent, értetlenkedő tekintete ingázott Twilight és köztem. -Sajnálom, Twilight. Nem voltam itt, a csomagokat pakoltam? Most látom őt először. Mielőtt még Twilight is tudott volna mondani valamit az elképedt arckifejezésén túl, én szólaltam meg. - Spike, megtennél nekem egy szívességet, ha nem gond? Szeretném megnézni a Zebrahara állatvilága című könyvet Jockey Goodall-tól. Megkeresnéd nekem, amíg csevegek Twilighttal? - Semmi akadálya! Egy Zebrahara állatvilága már jön is! – A lelkes és ifjú asszisztens elcammogott a terem egy távoli végébe. - Uhm... - Twilight megvakarta a fejét az egyik szabad patájával. – Honnan a hirtelen érdeklődés Goodall műve iránt? - A legkevésbé sem érdekel maga a könyv. – Mondtam. – Véletlenül pont tudom, hogy a könyvtárad legtávolabbi pontján van hozzánk képest. - És ezt honnan tudod? Most vagy itt először a könyvtáramban—legalábbis, amióta én vagyok itt a fő könyvtáros. - Hmmm... Igazság szerint, látogatom ezt a könyvtárat. Elég gyakran. – Magabiztosan vigyorogtam. – És a látogatásaim mind azután voltak, hogy te ideérkeztél Ponyville-be. - De én nem… - Igazság szerint, nem sokkal utánad érkeztem ide Ponyville-be Sparkle kisasszony. – A következő
szakasz nehéz volt. Mindig nehéz volt számomra nyugodtnak maradni itt, de azt hiszem, egyre jobb leszek benne. – Canterlot-ban éltem, akárcsak te. A szüleim és én az Alabástrom kerület felsőbb részében, a Starswirl utcán laktunk. - Starswirl utca?! – Twilight fülei megmerevedtek, mialatt a szemei felcsillantak. - De hiszen az csak kétutcányira volt tőlünk! - 484, Nebula sugárút. - Mondtam, a szemeim tükröződtek az övéiben. - A lakásotok pont Moondancer-éké felett volt.
Twilight nem tudott mit szólni. Hagyta, hogy ismét kitörjön belőle az a kínos kacagás, amit már százszor hallottam. - Ez fura! Úgy érted, hogy ismerted Moondancer-t is? - Igen. Jó csikó pajtások voltunk. - Ti ketten? Hogy lehet, hogy sose mondta? - Nem Twilight. – Mondtam. –Mi hárman. Te, Moondancer és én. Együtt jártunk a Varázs Óvodába, és a többi már ismert... legalábbis az volt. Rám meredt, a szemei rám szegeződtek, a szája pedig tátva maradt. - De erre... – Nyelt egyet és megrázta a fejét. – Én… Én erre emlékeznék. Moondancer és én… - Együtt mentünk a Nyári Varázs Táborba évekig. Egyik nyáron, amikor még csak hét voltál, kipróbáltad a helyváltoztató varázslatot és fenn ragadtál a Királyi Őrség tornyának tetején. Az egész délutánunk ráment, hogy találjunk egy pegazust, aki segített téged visszahozni az utcára. Annyira elszégyellted magad, hogy sírtál. Így Moondancer és én elvittünk a helyi fánkos kávézóba és ott vigasztaltunk. Ekkor mondtad el végre, hogy felvettek Celestia Tehetséges Unikornisoknak létrehozott iskolájába. Nagyon sokáig titkoltad előlünk, mert féltél, hogy irigyek leszünk, és nem akarunk többé a barátnőid lenni. Ez nem is állhatott volna távolabb az igazságtól. Szerettünk és kedveltünk minden percet, amit veled tölthettünk. Évekkel később, mikor Moondancer-t és engem is felvettek az iskolába, te vezettél minket körbe. Bukás nélkül teljesítettük az első évet—nem úgy, mint sok más új hallgató—és ezt mind neked köszönhettük. Twilight végig hallgatta minden szavamat. Mikor befejeztem, a terem egyik távoli pontja felé tekintett és magában dünnyögött. - Én... mind erre emlékszem. De, csak Moondancer-re és magamra minden alkalommal. Én... egyáltalán nem emlékszem rád Heartstrings kisasszony. – Visszanézett rám egy pillanatnyi rosszindulattal a tekintetében. – Honnan tudhatom, hogy ez nem csak valami ostoba tréfa. Rainbow Dash kért meg erre? - Úgy, mint, amikor ő és Pinkie Pie kicserélték a tintás tégelyed tartalmát láthatatlan tintára? – Mondtam, vigyorogva. – Vagy, amikor Rainbow Dash összekente a sörényed egy rejtett vödör ketchuppal, te pedig utána a mosdóba vágtattál... csak, hogy szembetaláld magad egy teli kád mélyhűtött hullámos krumplis zsákkal? – Kuncogtam egy kicsit és mély levegőt vettem. – Vagy, amikor elhitette veled, hogy le fog esni a szarvad, és mint egy igazi képzelt beteg, az egész éjszakát a könyvtárban töltötted unikornis betegségeket tanulmányozva és elaludtál a könyvtár közepén? Emlékszem, utána meghívott egy ebédre a Kockacukor Sarokba, hogy ezzel engeszteljen ki ezért az utolsóért… - Honnan… honnan tudsz te mindezekről? - Mert elmondtad nekem.
- Úgy érted, hogy beszéltünk már korábban is? - Rengetegszer. – Mondtam, bár ez már elég gépiesen jött elő belőlem. Nehéz egy olyan szó ragozásával próbálkozni, amit már számtalanszor mondtál. Igyekeztem közvetlen és kellemes társaság maradni. – Te egy nagyon intelligens unikornis vagy Twilight. Csikó korunk óta tudom. Elégedettséggel tölt el, hogy egy ékes tagja lettél Ponyville közösségének. De, akárcsak a többi beszélgetésünkre, ezekre sem emlékszel, pont úgy, mint minden más póni, akivel beszéltem. - Ez... Ez túl nagy őrültségnek hangzik, hogy elhiggyem… Egy fiatal hang szólt felénk oldalról. - Izé... Twilight? Twilight feléje fordult. Spike állt előtte nagyokat pislogva, üres tekintettel az arcán. Egy könyvet tartott a kezeiben, de a terem közepén megállt miután visszaindult a túlsó végéből. – Megkértél valamire és én... én... – Hunyorgott a könyvre. – A Zebrahara állatvilága? Huh, ez a könyv már rég lejárt. Rossz nevekkel illetik benne a zebrákat. Egyáltalán miért tartjuk ezt még raktáron? - Spike, ez az a könyv, amit Lyra Heartstrings kért tőled nemrég. - Lyra kicsoda? - Szia! – Villantottam neki egy mosolyt. - Oh! – Rám pislogott. - Szia! Érezd magad otthon kapucnis! - Azt akarod mondani, hogy nem emlékszel rá? – Twilight hangja zavarodottságba és frusztrációba csapott át. – Már percek óta itt ül és velem beszél! Már vagy… három alkalommal mentél el mellettünk. - Iiigen! Sajnálom Twilight! Nem is tudom! Egyébként is, nem kellene hamarosan bezárnunk a könyvtárat? Egy kicsit későre jár már a fura látogatókhoz, nem gondolod? - Spike… - Twilight és én csak csevegünk egy kicsit kölyök… - Mondtam és lengettem biztatóan a patámat. – Ne zavartasd magad. - Ugh... Nekem mindegy. – Nyöszörögve elcsoszogott, gyakorlatilag maga után húzva a könyvet. – Én egy varázsló asszisztens vagyok, nem portás… Miután elment, visszanéztem a ledöbbent Twilight-ra. - Látod? Elsétált tőlem. A távolság az egyik tényező, ami elfeledtet másokkal. - És... uhm... m-mi a másik dolog? A legközelebbi ablak felé néztem. A naplemente vörös csókja már teljesen eltűnt. Az éjszaka feketesége száll ránk és vele érkezik majd a hold fakó ragyogása is. - Az idő. – Mondtam végül, az orromban forróságot érezve. – Percek kérdése. Néha egy óra. Még ritkábban több, de nem fogsz tudni a létezésemről. Ez teszi olyan nehézzé ennek az elmagyarázását —minden alkalommal—mert alig jutok el addig a pontig, ahol rákérdezhetnék arra, amire szükségem van. - Kérlek, bocsásd meg nekem, de szükségem van magyarázatra! – Kiáltotta Twilight, a hangja olyan éles és elhivatott volt, mint az izomrángásos tekintete. – Ez a dolog példátlan. Még ha igaz is, hogy képes bármely póni egyáltalán túlélni egy ilyen állapotban? - Megoldom. Nem könnyű, de kiteszek magamért.
- Még mindig elég nehezen hihető számomra Heartstrings kisasszony. Azt hiszem, többet kell mutatnod ahhoz, hogy tényleg elhiggyem neked, hogy amit mondasz az nem… - Az első heted a királyi palotában, mint Celestia hercegnő tanítványa... - Kezdtem bele. – Őfelsége mutatott neked egy galériát, ami sok nagy tiszteletben álló unikornis portréját tartalmazta Equestria történelméből. Nagyon büszke voltál magadra, mert azonnal felismerted Starswirl the Bearded festett portréját. Utána a tanítód félrehívott és elmagyarázott neked valamit. Azt mondta, hogy az összes portréban van egy közös dolog. Mind a tanítványai voltak, akiket ő oktatott az elmúlt korszakokban, pont úgy, ahogy most téged. Twilight szemei továbbra is rám szegeződtek, gyengéd és sebezhető volt mialatt felé hajoltam és lágyan folytattam. - Az volt az első alkalom, amikor tényleg megértetted a halál jelentését. Egy ifjú csikó voltál, tele energiával és élettel. Celestia hercegnő hihetetlenül szerencsés tanulójaként találtad magad és előzetes elképzelésed sem volt a dolgok végkimenetelével kapcsolatosan. Ahogy a portrékat nézted, Lejátszódott a fejedben Equestria teljes történelme és rájöttél, hogy a jövőnek is meglesz a saját történelme és te is csak egy darabja leszel — de legrosszabb esetben csak, mint egy halhatatlan portré. Ekkor hirtelen sírásba törtél ki és nem tudtad miért. Celestia hercegnő egész éjszaka veled maradt. Nem távozott, amíg fel nem száradt minden könnyed. Még a napfelkeltét is késleltette, hogy biztosan veled maradhasson, amíg megvigasztal. A mai napig, nagyon kevés póni tudja, hogy az a reggel miért volt olyan sötét. Mosolyogtam és a patájára helyeztem az enyémet, éreztem a testén hirtelen végigfutó remegést és megtettem minden tőlem telhetőt, hogy elűzzem, ahogy azt egykor egy bölcs uralkodó tette. - Te mesélted nekem korábban Twilight, egy nagyon mély beszélgetésünk során néhány héttel ez előtt, hogy miért olvasol annyit, hogy miért fontosabbak számodra a könyvek, mint a napfény, hogy miért nem hagyod abba az információgyűjtést egy magányos pillanat erejéig sem; mert annyi tudást akarsz magadba tölteni, amennyit csak lehetséges, mivel a történelem okkal van itt. Számtalan generáció élt és halt meg előttünk, hogy biztosítsák a tudást, amit alkalmazhatunk a létezésünk során, és hogy a világot egy jobb hellyé tehessük. Pusztán az intellektusunk gyakorlása az előttünk élt pónik örökségének az elvesztegetése. Celestia hercegnő— te mondtad — több mint egy tanító számodra. Ő maga Equestria szíve. És a központi szikra, ami együtt tartja a Harmónia elemeit, azt akarod tenni, ami a legjobb Equestria-nak és azt akarod, ami a legjobb a hercegnőnek. Ettől a pillanattól kezdve, minden nap arra törekedtél, hogy több legyél majd egy puszta festménynél a falon. Mosolyogtam, az arcom visszatükröződött az egyre növekvő üveges szemeiben, ahogy áradtak belőlem a szavak. - Számtalanszor kérdezték a barátnőid, hogy miért nem szakítasz időt arra, hogy egy kicsit romantikázz egy csődörrel. Te folyamatosan elhessegetted a jóindulatú kutakodásaikat, hogy az egész feltételezés butaság, de a szíved mélyén tudod, hogy nem engedheted meg magad számára, hogy egy hosszú távú társaság eltérítsen a kitűzött célodtól, hogy valami változást jelents a világ számára. De ez több egy egyszerű bemagyarázásnál, nemde? Egy nap Twilight, írni akarsz egy könyvet - egy átfogó kódexet, ami tartalmazza a legfontosabb és időtlen tudás szegmenseit a mágiának, amivel kapcsolatosan csak remélheted, hogy az életed során összeáll. És a könyv címe, te
mondtad, „Út a Harmóniába” lesz. Minden reggel úgy ébredsz fel, hogy erre a könyvre gondolsz és Celestia hercegnőre, amint minden reggel ezt olvassa, mialatt felemeli a napot az égre, még sokkal az után is, hogy te már nem leszel, örök elismerésként az életed munkájáért. Ha van valami, amitől a halálnál is jobban félsz, Twilight—ahogy minden más póni is— az az, hogy feledésbe merülsz. Miután befejeztem, Twilight már nem nézett rám, de tudtam, hogy még fülel. Borzongás futott végig a testén és egy könnycsepp futott végig az orcáján. Megtörölte az arcát a patájával, megborzongott, és motyogott valamit, ami saját érdekében túl zavaros volt, hogy érteni lehessen. - Hogy... H-Hogy történhetett meg veled mindez? Tudtam, hogy egyszer ismét a hallgatóságom lesz. Egy pillanatra megállt a szívem, de már közeledett az éjszaka. Kinéztem az ablakon. Még nem kelt fel a hold. Mégis, sóhajtottam és válaszoltam: - Annyit tudok, hogy mindez akkor történt, amikor a városba jöttem, hogy részt vegyek a Nyári Nap ünnepélyen. - Múlt évben? - Twilight szipogott egyet és nagyokat pislogott. – Úgy érted aznap, amikor Nightmare Moon visszatért? - Igen. - Valami történhetett veled, ami okozta ezt az... az... - Átkot. – Motyogtam. – Legalábbis határozottan biztos vagyok benne, hogy ez egy átok. Heh... Nem tudom, mi másnak nevezhetném. - De... hogyan? Hogyan működik? Mi köze van Luna hercegnőhöz — Úgy értem Nightmare Moonhoz? - Már most is túl sok időt pazaroltam erre... – Mondtam halkan. – Ezen a ponton már lehetetlen lenne elmagyarázni. Már a magyarázatom felénél elvesztenéd a fonalat, mert elfelejtenéd, amit már korábban mondtam. - Akkor írd le! – Kiáltotta Twilight, a szemei cikáztak minden felé, hogy találjon papírt és tollat. – Foglald szavakba és el tudjuk majd olvasni... - A lapok üresek lesznek számodra, ahogy minden más póni számára is. – Mondtam egy gyengéd és keserédes mosollyal. - Hidd el, számos szót írtam már le... számtalan felületre... Ponyville több pontján is. Egy póni sem látja, amit én írtam. - Ugyanúgy az idő és távolság miatt?! – Jegyezte meg Twilight Sparkle. A lihegés határán, megvilágosodott. – Tudom már! Küldünk egy levelet Celestia hercegnőnek! Most azonnal! A zöld láng ereje azonnal hírt vihetne neki a létezésedről! Biztosan el tudná intézni ezt az „átkot”! Spiiiike...! Felemeltem a patámat félbeszakítva őt. - Próbáltuk már. - Valóban? - Mmmhmm. Három alkalommal, különféle okokkal, hónapokkal ez előtt. Mindaz, amit a hercegnő meg fog kapni, egy zöld füst és fekete hamu lesz. Mindaddig, amíg a rövidtávú memóriád által vezérelve írsz le valamit, az nem fog átjutni a teleportálási folyamaton. - Akkor... Akkor... - Twilight ekkor ötletek után matatott. Teljes testében reszketett. Mindig csodáltam az aggodalmát és őszinteségét, amikor eljut eddig a pontig, hogy „tudja”, de ugyanakkor nem bírom nézni a zavarodottságát. Az egyetlen mentségem, hogy nem tart már soká és utána csupán idő kérdése, hogy elmúljon. - Oh! Egy fénykép! – Átügetett a könyváron egy szekrényhez, ahol a fényképező gépét tárolta. – Lefotózunk és akkor...
- Már van rólam egy képed. – Mondtam. Felkeltem és odamentem az ablakpárkányhoz és egy széles képre mutattam, ami két színes pónit ábrázolt Canterlot utcáin. – Hogy is mondjam... Ez lenne egy kép rólam, hogy is mondjam... nos. Inkább nézd meg magad. Twilight megnézte a képet, amin ő és Moondancer pózol egy fotós póninak. Hunyorgott, mialatt először nézte meg alaposan a képet. - Fura... A fotós bizonyára nagyon rosszul lehetett. Rengeteg hely van a kép bal oldalán. - Elég hely esetleg egy harmadik póni számára? Twilight beleharapott az alsóajkába. Visszarakta a képet, nyelt egyet és rám nézett. - Neked... Neked el kell hagynod a várost, menj Canterlot-ba és kérj meghallgatást... Celestia hercegnőtől... – A szavai már önmagukat zárták le, miután meglátta az arckifejezésem. Lassan megráztam a fejem és így feleltem: - Ugyan az az átok, ami kizár a többi póni emlékeiből, bezár Ponyville határain belülre. – Visszasétáltam a lantomhoz és a nyeregtáskámhoz. - Azt feltételezem, hogy ez azért van így, mert Nightmare Moon és én is a városban voltunk, amikor az átok megfogant. Bármikor is próbálom elhagyni Ponyville-t, egy szörnyű hőmérséklet csökkenésnek esek áldozatul, mintha a jéghideg légüres térbe lépnék ki. – A fogam is belevacogott a gondolatába, mialatt megráztam a kapucnimat, ezzel is kihangsúlyozva a pulóverem. – Ezért viselem ezt és a sálat. Néha a varázslat hidege betör és az elviselhetetlen. - Én... - Twilight megborzongott és lerogyott a könyvtár közepén. A hangja leginkább egy esetlen, nyöszörgő csikóéra emlékeztetett. – Bárcsak lenne rá módom, hogy segítsek neked Lyra, amíg még eleget tudok, hogy tehessek valamit... - Akkor ezt az egy dolgot tedd meg nekem. – Mondtam, miközben felemeltem a lantomat telekinézissel. Vettem egy mély lélegzetet és megacélozva magam folytattam. – Megtetted korábban is és nagyon sokat segített. Tudom, hogy meg tudod tenni ismét. - Mindenképpen! – Állt fel ismét Twilight fénylő szemekkel. – Mond el, mit kell tennem. - Segíts nekem befejezni ezt a dalt. - Amit korábban játszottál? – Nagyot nyelt. – Heartstrings kisasszony, egy valamiben igaza van: Valóban arra törekszem, hogy a tudás élő tárháza legyek, de attól félek, a zene nem az én asztalom. - Nem a tudásodnak kell előhívnia ezt a zenét. – Mondtam gyengéden és vigyorogva. – Hanem a szívednek, Twilight. Ismered ezt a dallamot. Hallottad már korábban. Nincs szükségem egy profi leírásra, csak azt kell tudnom, miként kellene végződnie. - Én... – Beleharapott az ajkába és közelebb lépett hozzám, ahol leült. – Azt hiszem, ismét hallanom kellene. Bólintottam. Gyengéden eljátszottam a dallamot ismét. A tempó egy kicsit gyorsabb volt ez alkalommal, mivel közelgett az éj és kezdtem érezni a idő nyomását magamon. Még időben, befejeztem a darabot és azt, amit addig a pontig „7-es Hold Elégia”-nak neveztem, amikor is hirtelen... -„Az Éjszaka gyászdala” – Motyogta Twilight. - Oh, ez ennek a neve? - Igen. Legalábbis azt hiszem. – Mondta egy kicsit ideges mosollyal. – Celestia hercegnő szerint, ez valami olyasmi volt, amit Luna maga írt évtizedekkel a száműzetése előtt. Luna keresztülment egy gyászos művészi kifejező életszakaszon... legalábbis mielőtt a rosszindulat és az irigység összeolvadt a
keserű romlottsággal, ami végül Nightmare Moon-ná tette.” - Tudod, hogy hangzik az utolsó néhány hangjegye? - Én... - Twilight Sparkle mozgolódott. – Mondom Lyra. Nem vagyok jó zenei hangjegyek írásában. Egyébként is, üres lappá válna, ha elkezdeném leírni, mialatt veled beszélek, nem de? - Akkor dúdolt el. – Mondtam. – Eddig is mindig ezt tettük. Ígérem. - Pislogtam. - Emlékezni fogok rá. - Én... én csak dúdoljam el? -Mmmhmmm. - Rendben. Huh... Na, hajrá. A hangot eltompították a könyvtár berendezései, mialatt az angyali hang láthatatlan hangjegyek sorozatát vezérelte az üreges fa közepén. Nagyon figyeltem, a szívem dobogása pedig biztosította az ütemet a Twilight lelkéből áradó dallamnak. A dal hamarabb véget ért, mint vártam. Könnyet csalt volna a szemembe, ha nem kötött volna le jobban a kuncogásom. - Hát persze. Hehe... milyen sivár. - Esküszöm, így végződik! – Mondta Twilight. – Most már úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. A gyászdal hirtelen vége tér. Kérdőre vontam a hercegnőt is miatta. Ekkor hallottam először nevetni Celestia-t. „Luna sose tudta, hogyan kell valamit elegánsan befejezni.” Mesélte nekem. Huh... – Megrázta a fejét egy ostoba vigyorral az arcán. – Fura, hogy elfeledkeztem erről eddig a pillanatig… - Először mindig fura. - Motyogtam, mialatt koncentráltam és mágikus hullámokkal itattam át a lantomat, hogy elismételjem rajta az utolsó néhány hangot, amit Twilight dúdolt el nekem. A dallam kísérteties vibrálással visszhangozva járta át a faházat. Most már tudom a végét a gyászdalnak. Egy újabb hét, egy újabb elégia. Olyan egyszerű, hogy már fáj. – És ennyi lenne. - Nem fogod eljátszani az egészet? - Nem. – Válaszoltam gyorsan. – Nem, nem itt. – Csendesen becsúsztattam a lantomat a nyeregzsákomba. – Nem lenne... biztonságos. Twilight Sparkle hunyorgott. - A Gyászdal… mágikus tartalma van, nem de? - A többségének igen, de csak azután, hogy összegyűjtöttem a dallamokat, amiket a fejemben hallok és egységesítem őket a hangszereimmel. Leginkább egy nagy kirakós játék darabkái, amiket nap, mint nap próbálok összerakni, bár hazugság lenne a részemről, ha azt állítanám, hogy egyedül csinálom. Ismét köszönetet kell mondanom neked Twilight, hogy segítettél befejezni egy újabb elégiát. – Rámosolyogtam. – Valamiért sose hagysz cserben. - Bár többet tehetnék érted. - Nos... – Elléptem a nyeregtáskámtól és szembe fordultam vele. A tekintetem elkerülte az övét, mégis. - Bizonyos szempontból hazudtam, amikor azt mondtam korábban, hogy csak egy dolgot szeretnék kérni tőled. Igazság szerint, lenne még egy dolog… - Oh? - Ez... – Nem tudtam egyenesen ránézni. Még most is nehéz elhinnem, hogy mit mondtam ekkor — hogy egy ilyen kérést fogalmaztam meg. Az elmúlt hónapokban, mondogattam magamnak, hogy erősnek kell lennem. Már megkaptam, amit valójában akartam Twilight-tól aznap este, ami tényleg segít nekem a küldetésemben, hogy megértsem. Nem volt okom mást kérni. De úgy sejtem, gyengébb lehettem, mint gondoltam és ez az igazi oka, hogy most leírom ezt, a történethez nem kötődő részt. – Ez valami, ami nagyon furán fog hangzani és mondhatsz „nem”-et is, ha
akarsz. Tökéletesen érthető lenne, és nem hibáztatnálak érte… - Lyra… -Twilight közelebb baktatott hozzám. – Mi az? Mi kell még neked? Szeretem azt hinni, hogy elég jó vagyok mosolygásban. Ez a legjobb arckifejezés bármilyen szituációban. Ezt alkalmazom, mert boldognak akarom látni a pónikat magam körül. Egyébként is ez az, amit a világ megérdemel. És itt állva, a Twilight tekintete által keltett szakadékkal, a mosolyom stabil volt, mint mindig. A szemeim viszont már közel sem. Kezdtem tisztábban látni, ahogy felnéztem rá. - Kérhetek tőled egy ölelést? Beszéltem már Twilight Sparkle-lel nem kevesebb, mint 15 alkalommal, amióta elátkoztak. Már vagy egy tucatszor folytattam le vele ugyan azt a beszélgetést. Ez alakommal viszont, először kértem tőle ezt. Sejtésem sincs róla, hogy pontosan miért. Lehet, hogy az a délután hidegebb volt a szokásosnál. Lehet, hogy Derpy édes gyermekére gondoltam. Lehet, hogy csak a gyászdal hatása — szörnyen gyors volt a befejezése, olyan üresnek éreztem magam, mint amilyennek Luna alkotását tervezték. A gondolataim beszűkültek, mivel a fogadó oldalára kerültem Twilight ölelésének, és ettől elakadt a lélegzetem is... hogy hirtelen egy meleg helyen vagyok ismét. Hagytam, hogy tartson, a mellső lábaimmal átnyúltam a hátán, miközben lehunytam a szemem és átkaroltam a csikókori barátnőmet. Ha a feledékenység bűn, akkor alig vagyok szent, mert mialatt a karjaiban tartott rájöttem, hogy valójában teljesen elfeledkeztem róla, hogy valójában mit is keresek. A zene egy csodás dolog, de még így is csupán egy mesterséges változata annak a ritmusnak, ami az ereinkben lüktet és a szívünk fűt. Oh, mily törékenyek vagyunk mi pónik, olyan elkülönült, mégis különleges lények — szükségünk van a nevetés felszabadult hangjára és húrokra, hogy áthidaljuk a jegyes szakadékot egymás közt, ami egyébként porral és könnyekkel van tele. Hirtelen rengeteg dolgot szerettem volna elmondani Twilight-nak, de tudtam, hogy a szavak mindkettőnket cserbenhagynának. Egyébként is, a szavak feledésbe merülnek. A szeretetre épülő barátságunk hallhatatlan és a legjobb eszköz az ilyen igazságok felszínre hozásához az, amit mi tettünk. Ha az az ölelés örökké tartott volna, elfogadtam volna azt is, ha a nevem örökre jelentését veszti. - Köszönöm, Twilight. - Mondtam, még egyszer átölelve a minket körülvevő hideget. Csak egyszer szipogtam, aztán a mosolyom visszatért, hogy kitöltse a keletkezett űrt, ami elnyelte az arckifejezésem. – Ez többet jelent számomra, mint az el tudnád képzelni. - Én csak azt remélem, hogy elég volt. – Dünnyögte szomorúan. Egy pillanatig nézett a semmibe, majd hirtelen felvillanyozódott vidám zihálással egybekötve. – Tudom már! Az Emlék varázslat! – Eliramodott egy a távolban kirajzolódó könyvespolc felé a terem másik végében. – Ha el tudok varázsolni egy elég erős ráolvasást, akkor talán kiiktathatjuk az átkot, bármi is legyen az és így megakadályozhatjuk, hogy elfeledjenek, amíg én és a hercegnő megtaláljuk a megoldást. - Twilight, ne fáradj. – Mondtam egy sóhajtással kísérve. – Már legutóbb sem működött, ahogy korábban sem, amikor próbáltad. – Én egyhelyben álltam, mialatt ő fel s alá vágtatott, összegyűjtve sok-sok könyvet a polcokról. – Jobban teszed, ha nem húzod fel magad rajta… - Nem, most komolyan! Ezt a varázslatot Starswirl the Bearded alkotta.
- Úgy érted a Koncentrált Erősítőt? – Motyogtam, mialatt kinéztem az ablakon. Megláttam a hold első sugarait és ettől összeszorult a szívem. - Igen! Honnan tudod? Mindegy, ha megtalálnám a formulát és elvarázsolnám egy csipetnyi varázspor reagenssel, akkor talán képes lennék… - A szavai elhallgattak, akár csak a pata kopogásai. Végig futott a fagy a testemen. Pára szökött ki az ajkaim között. Nem akartam megfordulni. Sose akarok megfordulni, amikor ez történik egy pónival. De mégis minden alkalommal megteszem. Így hát most is megtettem. Twilight Sparkle a szoba közepén állt fénylő szarvval halálos merevségben. Számos könyv hevert körülötte. Kíváncsian szemezett velük, mintha csak egy idegesítő lepkeraj lennének. - Mi... Mit akartam...? - Pislogott, ráncolta a szemöldökét, és visszalebegtette a könyveket az azokat megillető helyeikre a polcokon. – Most nincs idő mellék projektekre! Ki kell csomagolnom az Equestria Hősei az irodalomban könyveket. – Végzett a könyvek elpakolásával, megfordult, és azonnal felkiáltott, amint meglátott. - Eeep! Wáo... uhm... Ü-üdv! Ön, meg honnan került ide kisasszony...? - Elnézést. - Mondtam. Már csatoltam fel a nyeregtáskámat. – Nem akartalak megijeszteni. Éppen végeztem a... saját projektemmel. - Értem. Nos, nem akarok tiszteletlen lenni, vagy ilyesmi… - Mondta Twilight egy félénk mosollyal. De a könyvtár be fog zárni… - Felpillantott az órára és csak ekkor vette észre. - Oh! Már elmúlt hét! Izé, már zárva vagyunk! Már be kellett volna zárnunk... atyaég, negyed órája már? - Értem. Akkor én megyek is. – Meghajoltam és az ajtó felé vettem az irányt. – Viszlát, hölgyem, és jó éjt! - Hehehe... Önnek is kisasszony. – Ahogy elügettem, hallottam az üreges fa egy távoli szegletéből: - Spiiiiike? Hol a szénában vagy? Ezek a csomagok nem bontják ki magukat! Majd vacsorázhatunk, miután végeztünk!
Ma, egy pár órával az előtt, hogy ezt írtam volna, ismét Ponyville napos Fő utcájának sarkán álltam. Tisztában vagyok vele, hogy nem adhatom elő nyilvánosan a teljes „Éjszaka Gyászdal”-át, így csak apró morzsákat adok belőle elő, ezáltal tanulva meg szívből előadni, hogy tökéletes legyen, amikor egyedül játszom majd el. Sok póni megállt és jó néhány dobot biteket a fém tálamba, amit magam elé helyeztem ki. Láttam Dr. Whooves-t, Granny Smith-et, Carrot Top-ot és számos további kellemes arcot. Ennek ellenére mégsem tört meg a koncentrációm, amíg egy bizonyos póni oda nem jött. Mielőtt még túl közel ért volna, nem feltűnően elbökdöstem a bal hátsó patámmal a bitekkel teli dobozt a mögöttem meghúzódó zöld bokrokon túlra, hogy ne legyen szem előtt. - Ó, mily mennyei muzsika ez! – Mondta Rarity, a zafír szemei fénylettek és ragyogtak a délelőtti napsütésben, miközben előttem állt a nyeregtáskájával. - De drágaságom, határozottan úgy tűnik számomra, hogy fázol! Mond, beteg vagy? - Én... uhm... Jól vagyok. – Mondtam mosolyogva, egyszer sem rontva el a telekinetikus húrpengetést. - Nem vagyok beteg. Csak fázósabb vagyok, mint a többi póni. De ezért van ez a csodás pulóverem és ez az imádnivaló sálam, látod? - Ez is egy jó darab. – Mondta Rarity, miközben körbenézett. – Nem tudnám nézni, hogy egy magadfajta tehetséges zenész halálra fagyjon! A sál egyébként jó választás volt, drágaságom. Csodásan illik a szemed színéhez. - A póni, akitől kaptam, is ezt mondta. - Feleltem. - Nos, ha engem kérdezel, szerintem megérdemelted. A zenéd ténylegesen még csodálatosabbá teszi a sétát a mi csodás városunkban. Had mondjam el, erős kísértést érzek, hogy adjak neked néhány bitet, csak hogy kifejezzem elismerésem irányodba. - Hehehe... - Megköszörültem a torkom és igyekeztem fenntartani a dallamot. – Higgye el nekem, ez nem szükséges. Én... Én-Én nem is gondoltam erre… - Mondtam, bár a tüdőm már szégyenteljesen összeszorult. - Ez hallatlan! - Rarity rám szegezte a patáját és folytatta. – Nem hallottál drágaságom? A nagylelkűség a szív tükre. Másképp hogyan láthatnánk meg, hogy valójában mennyire szerencsések vagyunk, hogy élünk? – Felbiccentette a fejét. – De, ha így gondolod, magadra hagylak az elképesztő muzsikáddal. Találkozhatnánk még esetleg? Most már megkönnyebbülten lélegeztem. Mosolyogva felnéztem rá. - Igen. Ebben biztos vagyok. - Pompás. Ta-Da, madame maestro! Hihihi... - És elment.
Egy órával később, bent ültem a Kockacukor Sarokban egy csésze teát tartva a patáim között. Egy kortyot sem ittam belőle. Csupán bámultam a csészéből felszálló kavargó gőzre, azon merengve, hogy milyen hideg volt a hónapok óta első ölelés emléke. A bitekkel teli tálam ott hevert az asztalon. Miután négy napon keresztül folyamatosan előadtam Ponyville központjában, végre össze tudtam gyűjteni annyi bitet, hogy megvehessem az alapanyagokat a kis kísérletemhez. Birtokomban volt a teljes „Éjszaka Gyászdala”, de nem volt elég teljes egészében eljátszanom a darabot. Meg kellett vennem a szükséges mágikus összetevőket is arra az esetre, ha valami rosszul sülne el. Különben is, végig jártam már ezt az utat egyszer – és a világ teljes sál és pulóver készlete sem menthetne meg attól a fagytól, amit a lantjátékom utolsó néhány hangjegyénél tapasztaltam. Ha nem folytatom ezt a projektemet, akkor lehet, hogy elveszítek egy lehetőséget, hogy kijussak ebből az átkozott gödörből, ahol vagyok. Ha ez így van, akkor viszont miért érzem úgy, hogy bűnt követek el azzal, ha ezeket a biteket erre pazarolom? Kihasználtam a „helyzetemet” korábban, elkövettem olyan dolgokat, amelyekre nem vagyok túl büszke annak ellenére sem, hogy végül a kényszer indokolta őket. De hirtelen, azok után, hogy meddig eljutottam—az ölelés után—kíváncsi voltam, hogy tényleg meg tudnák-e békélni magammal... miután megtalálom magamat. - Oh, wáo! Egy lant. Mond, te egy zenész vagy? - Hmm? - Felnéztem. Elismerem – észrevettem. - Oh, izé. Jah. Valami olyasmi. Twilight Sparkle mosolygott rám a kávézó közepéről, ahol állt. - Mindig csodáltam a zenészeket, mert sok unikornis barátom ment zenét tanulni, miközben én Canterlot más területein maradtam. Bárcsak szántam volna időt rá, hogy megértsem a zeneelméletet. Egyszerre lenyűgöző és csodálatos. Halkan sóhajtottam. - Elképesztő, hogy mennyi dolog lehet az életben egyszerre ez a két dolog egyszerre, nem de? - Oh! Uhm... elnézést, hogy hallgatnod kellett, hogy csak beszélek, beszélek és beszélek… - Motyogta Twilight, körbenézve a szemeivel és ostobán vigyorogva. - Ahem. Az én nevem Twilight Sparkle. Én vezetem Ponyville könyvtárát a keleti kerületben. - Egyúttal Celestia hercegnő tanítványa, a Mágia élő eleme is vagy, aki felelős Nightmare Moon szennyezett lelkének száműzéséért. - Oh... - Twilight szelíden mosolygott, levendula színű fülei pedig lekonyultak. – Szóval azokról a dolgokról is hallottál, nem de? - Nehéz elhinni? – Végre ittam egy kortyot a teámból. Talán mégsem volt az annyira hideg. – Valamelyikünk többet tesz azért, hogy emlékezzenek rá. Én zenélek – te megmented Equestria-t. – Megemeltem a csészét, mintha „koccintani” akarnák vele. – Valahol talán van bennünk valami közös. Hmmm? Pislogott rám, majd elvigyorodott. -Eheheh... Jah. Mindenki a maga módján, nem de? - Leghasznosabb szabály a könyvemben. - Nos, valamikor eljöhetnél a könyvtárba. Több mint boldog lennék, ha megmutathatnám neked a zeneelméleti köteteinket. Legalább 12 könyvem van, ami csupán az Ősi Equestria-i lant játékról ír. Biztos vagyok benne, hogy ott azonnal kiolvasnád mindet.
- Hihihi... – Nem volt szívem elmondani neki, hogy már megtettem. Kétszer. – Ha a szükség valaha is úgy hozza Sparkle kisasszony, minden bizonnyal élni fogok az ajánlattal. - Remélem úgy lesz. – Mondta Twilight egy kedves mosollyal. – Mindkettőnknek megvan a maga tehetsége. Megosztani őket olyan... mintha jobban megismernénk egymást. És mi lehetne jobb, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, mint hogy megosszuk a többi pónival azt, amiben a legjobbak vagyunk? Ez az alapvető kulcs a harmóniához, legalábbis szerintem. Hallgattam őt és ösztönösen az aranyló biteket tartalmazó tálamra siklott a tekintetem. Hirtelen megértettem. - Azt hiszem egy bölcs póni volt az, aki azt mondta, hogy „A nagylelkűség a szív tükre. Másképp hogyan láthatnánk meg, hogy valójában mennyire szerencsések vagyunk, hogy élünk?” - Hmmm... Bárki is mondta, biztos nagyon ékesszóló volt. Bólintottam. - Mesésen így van. - Nos, élvezd tovább a teád. Én megyek, hogy találkozzak a barátnőimmel. Később még találkozunk. Twilight Sparkle megfordult és elment. Szembefordultam az étkezővel, amikor is hirtelen hallottam valamit. Oldalra döntöttem a fejem és a füleimbe nyilallt egy kísértetiesen ismerős gyászdal. Twilight dúdolta a legutóbbi elégiám utolsó néhány hangját, és egy mosoly ült az arcán, mint általában. Már majdnem kíváncsivá tett, hogy érti-e, de utána rájöttem, hogy ez most nem fontos. Boldogan lélegeztem és felkapkodtam a dolgaim, kezdve a tál aranyló bittel. Most már tudtam, hogy mit kezdjek a délutánommal. A kísérletem várhat. Mit számít, hogy kútba dobok-e még egy heti semmisséget?
Aznap este, egy hosszú és kecses csomag lebegett egy belvárosban élő Ponyville-i lakos ajtaja elé. Neki ütközött az ajtó csengőnek. Én a távolból erőlködtem, hogy megnyomjam a csengőt, míg végül sikerrel jártam. Miután a csengő dallamosan felcsendült, majd elhallgatott, leengedtem a csomagot majd egy fa mögött hunyorogva figyeltem. Néhány másodperccel később, az ajtó kinyílt. Derpy Hooves nézett ki és kutakodott a fáradt és zavaros szemeivel az egész napos Ponyville-i csomag- és levélkihordás után. Nézett balra és jobbra, és egy pillanatig azt hittem, hogy nem fogja észrevenni a csomagot, amit az előtt vettem, hogy ide jöttem volna. Végre az egyik borostyán szeme lefelé fordult — és megakadt a csomagon. Fenn akadt a szemöldöke. Letérdelt és megbökte, mintha attól félne, hogy a csomag életre kel és rávetné magát. A tapasztalt postás kanca megvizsgálta a csomagot valamilyen címkét vagy azonosítót keresve, ami a küldőre utalhat. Egy hóbortos mozdulattal ráharapott a sarkára és felnyitotta. Abban a pillanatban leesett az álla. Csendben figyeltem az ajkamba harapva. Derpy a farára esett. Egy borzongó lehelet hagyta el ajkait, amikor levette a karcsú fedelet és egy aranyló furulyát tartott a patái között. A szemei a hangszerre szegeződtek—mindkettő—és lassan megteltek könnyekkel. Halk nyöszörgés kíséretében Derpy mosolygott és ismét felállt a négy lábára. - Dinky! Muffinkám! – Visszaviharzott a házba. - Nézd! Nézd anyu mit talált neked! - Az ajtó egy lassú nyikorgás kíséretébe becsukódott mögötte, de nem anélkül, hogy ne engedte volna ki a vidám csikó kiáltását. Aznap másodszor éreztem Twilight Sparkle ölelését, de nem volt hozzá szükségem egy másik pónira. Egyedül voltam, mint mindig és bár így számos bittel megrövidültem, hogy végre tudjam hajtani a kísérletem következő lépését, de ez egy olyan dolog volt, amire hajlandó voltam várni. Talán... De csak talán, a legjobb dolgok, amik az életünkben történnek, azok, amiket nem jegyez a történelem. Egy mosollyal az arcomon, felhúztam a kapucnimat a fejemre, hátat fordítottam és elügettem a lenyugvó karmazsinvörös naplemente csókja által kísérve. Ponyville nem szűnt meg pompásnak lenni, egy másodpercre sem.
Történt már veled olyan, hogy egy gyönyörű dallam megragadt a fejedben, de nem tudod honnan?
Az a dallam én vagyok.
Háttér Póni I - “Dallamos”
