Háttér Póni

Background Pony / Háttér Póni

----------------------------Történet: Háttér póni - http://www.fimfiction.net/story/19198/Background-Pony Fejezet: V – Ipar - http://www.fimfiction.net/story/19198/5/Background-Pony/V---Industry Eredeti író: shortskirtsandexplosions - http://www.fimfiction.net/user/shortskirtsandexplosions Fordította: Silence the Unicorn - http://silence-the-unicorn.deviantart.com/ -----------------------------

Kedves naplóm, Mit jelent átkozottnak lenni? Mit jelent valójában? Azt jelentené, hogy kiraboltak? Azt jelentené, hogy még mindig birtokolok olyan dolgokat, amiket ellophatnak tőlem? Megtapasztaltam már a legrosszabbat, amit a sors felkínálhatott vagy csak fekszem és várom, hogy lesújtson rám a legsötétebb és legkegyetlenebb csapása az életnek? Annyira könnyű sajnálnom magamat. Ez olyasmi, amiről nem tehetek, de együtt kell élnem vele nap, mint nap. Egy ideje, félek, hogy ilyen dolgok jutnak az eszembe, amelyek olyan elkeseredett és szánalmas tettekre sarkallhatnak, amelyek ártanának a szellemszerű barátaimnak, akikről úgy érzem, mintha napi rendszerességgel körbe vennének. Majd megismertem lelkeket – elképesztő és inspiráló lelkeket – akik szintén a ragyogás esélyével születtek, akárcsak én. És habár őket nem fosztották meg mágikusan a naggyá válás képességétől, rá kellett jönnöm, hogy mégis elvesztették a lehetőségét, hogy rájuk találjon egy lehetőség, amellyel átléphetik saját korlátaikat. Különben is, mi az élet, ha nem egy olyan összetett játék, amelyben vannak győztesek, vesztesek és nem elegendő pont arra, hogy mindenkit boldogan kielégítsen? A tényt pedig, hogy egy jövőtlen póni vagyok, nem tagadhatom le. Amíg valahogy nem tudom feloldani az elégiák mágikus erejét – a láthatatlan börtönöm vastag, fekete falait – addig nem reménykedhetem semmiben sem, csak egy elfeledett, homályba vesző és üres jövőben. Mit mondhatnák akkor a körülöttem lévőkről? Igazság szerint a pónik már az idők kezdete óta átkozottak – nem a felejtés fagyos kupolájával, inkább az ignorancia változékony terével, ami folyamatosan fenyegeti az álmaikat és törekvéseiket a zseniális koncepcióiktól az elkeseredett megvalósulásukig. Én minden esetre reménykedem benne, hogy más póninak nincs ilyesmijük. Amint véget vetek ennek az átoknak, feltételezem, hogy azonnal elkezdek majd létezni. Ugyanakkor tapasztalom, hogy vannak kancák és csődörök – igaz lelkűek mind – akik talán sose léteznek majd, legalábbis nem olyan briliánsan, ahogy megérdemelnék bármilyen elhívatottan is küzdenek érte. Milyen megoldást kellene nekik előhúzniuk a kalapból? Miféle ezüst golyó fogja leölni a bestiát, amely oly könnyedén falja fel a művésziességüket, mint ahogy én fogom leölni a sajátomat? Nem. Nem, én nem vagyok átkozott. Én egyszerűen csak kevésbé vagyok áldott, csiszolt és fénylő, mint a körülöttem lévők. Hiszek benne, hogy idővel elűzhetem azt, ami halálra sújtotta az életemet. Visszahozom majd a fényt az unalmas létezésembe. És most, nem számít, hogy milyen eredményt érek, vagy nem érek el, nem hagyhatok fel a reménnyel – nem hagyhatok fel az álmodozással – mert a körülöttem élők is lehetnek ilyen szerencsések.

Egy függő csengő szólat meg, amikor beléptem. A divatüzlet túláradó belső kialakítása gyengéd dallamként csendült meg bennem. Hamarosan azonban egy elegáns hang még ezt a mennyei csengést is túlszárnyalta a saját csivitelő hangájával. - Légy üdvözölve a Carousel Butikban, ahol minden ruha csicsás, egyedi és rendkívüli. Ezen csak mosolyogtam. Na, ez volt aztán a pompás üdvözlés, ha valaha is hallottam egyet. - Elnézést... – Szólaltam meg olyan kedvesen és tisztelettudóan, ahogy csak tudtam. Majdnem egy hét telt már el, amióta előadtam a Gyászdalt. Amennyire tudtam, összeszedtem magam és örültem, hogy ismét társaságban lehetek. A szemet gyönyörködtető függönyök és a tiszta szövetek illata megnyugtatta lelkemet, amint beléptem a fényűző épületbe a piszkos nyeregtáskámmal és az igénytelen pulóveremben. – Mondták, hogy a Rarity nevű kanca itt dolgozik. Előfordulhat, hogy esetleg vele beszélek? Már régóta tartom magam egy szabályhoz, amit akkor alkalmazok, ha olyan pónikat „üdvözlök”, akiket már elég jól ismerek. Az egyszerűség kedvéért, egy jó módszernek tűnt, hogy tudatlanságot színleljek. Nem akarok megriasztani senkit sem az által, hogy azonnal a nevükön szólítom őket. Elég hosszú ideje nincs kétségem ennek a „szabály”-nak a hasznosságát illetően, ami szerint élek. - Oh, drágaságom, de bizony Rarity-vel beszélsz. Az eggyel és az egyetlennnnnel. – Javított ki, mint egy herceg a faragatlan szolgálóját. Ugyanakkor, a hangjában érezhető volt egy dallamosság, ami mintha csak ostorozta volna ez efféle gőgösséget. – Ó jaj, de ne is hallgass rám. – Kiáltotta elfojtva a kacagását. – Bocsássa meg nekem hölgyem. De esküszöm, hogy van abban valami, hogy akkor érdemes dolgozni egy pompás ruhán, ha jó érzésekkel vagyunk tele. Olyasmi ez, mint üres hassal vásárolni egy pékségben. Csupán felhívás a bajra, hmm? Hmm-hmm-hmm... Szép idő van odakint, ezt máris meg tudtam mondani a beszűrődő ragyogás alapján, ami a díszes ablakok és falak felöl érkezett. A kérdéses unikornis eközben egy báli öltözékkel bíbelődött, ami félúton volt afelé, hogy egy szatén mesterművé váljon. Rarity hanglejtése éppen passzolt a jelenlegi szeszélyes művészi munkájához. Már majdnem egy közönséges bűnözőnek éreztem magam, amiért megzavartam. - Nincs miért bocsánatot kérned. - Feleltem egy mosollyal, miközben mögötte álltam. A nyakamat nyújtogatva néztem át felette, mintha a munkája iránt kezdtem volna érdeklődni. Vannak olyan dolgok ezen a világon, amelyek rendkívül kimerítőek. A Carousel Butiknak varázslatos aurája volt; úgy éreztem magam, mintha a varázslatos dolgok szülőhelyén lennék. – Hallottam a tehetségedről és a mester póniságodról a városban! – Kiáltottam miután hosszú ideig küzdöttem a remegésekkel, hogy meg tudjak tartani egy normális hangszínt. – Kíváncsi lennék, hogy szeretnél-e keresni néhány extra bit-et? - Mit tegyek? Kérlek, mond. - Motyogta Rarity anélkül, hogy rám nézett volna. Egy újabb kék szalagot tűzött a kék öltözék lobogó szoknyarészéhez. Egy volt a munkájával; alig voltam

több mint egy a szent munkája körül köröző megfigyelő. – Viszont bármennyire is utálok elutasítónak hangzani az új és elképesztő lehetőségek hallatán, most éppen el vagyok havazva a sürgős megrendelések listájával. Amennyiben tényleg a városban hallottál felőlem, akkor nyilván tisztában vagy azzal is, hogy az utóbbi időben szigorú időbeosztásom van. Fáradj a pulthoz drágaságom és ott találsz egy részletes listát, ami tartalmazza, hogy milyen feltételek alapján vállalok megrendeléseket. - Ó én nem ruhát szeretnék készíttetni veled. – Feleltem egy ideges mosollyal. Annyira megszeppent ennek hallatán, hogy majdnem teljes hosszában letépte a frissen felvarrt szalagot. Szinte már éreztem, ahogy nagyokat pislog, pedig nem is láttam. - Oh? – Egy pillanatra elakadt a szava is. A szobára néma üresség ült egy pillanatra. – Ha nem ruhát, akkor mégis mit, ha szabad kérdeznem? Úgy döntöttem, hogy most az lesz a legjobb, ha azonnal a lényegre térek. - Hallottam, hogy különleges tehetséged van ékkőművességben is. – A szemeim egy pillanatra a zafírszerű cuki jegyére terelődtek, miközben a nyeregtáskámban matattam. – Pónik mesélték, hogy jó vagy drágakövek megtalálásában és teljesen hibátlan bűvölésében. - E-ezt mondták volna? – A hangja ellaposodott és közben rögzítette a ruha befejezetlen szalagjait. Állt egy helyben és mintha az üres térbe bámult volna maga előtt. – Nos, azok a pónik minden bizonnyal nagyon őszinték voltak. Mire is lenne szüksége...? - Lyra Heartstrings. És csupán némi bűvölésre lenne szükségem. - Mondtam. Éreztem egy az átkomhoz nem kötődő hideg szellőt is, így egy mosollyal is megtoldottam a végét. – És nem szeretnék más pónit megkérni a városban, ha nem muszáj. Úgy hallottam, te vagy a legjobb és miért adjam alább? - Hmmm... – Lassan megfordult, hogy szembe forduljon velem, majd ugyan ilyen könnyedséggel varázsolt mosolyt is az arcára is. – Azt mondták, hogy a legjobb vagyok? Nos, nyilvánvalóan okkal mondják ezt. - Azonban csak most tudatosult bennem, hogy valójába milyen elfoglalt vagy. – Feleltem fészkelődve egy kicsit. Már rég megtanultam, hogy mindig is egy szálka maradok ebben a városban. Nem számít, mit teszek vagy mondok, a helyzet soha nem lesz olyan békés, mint az előtt volt, hogy megérkeztem. – Látom, hogy valami gyönyörűn dolgozol. Kérlek, ne is zavartasd magad egy efféle aprósággal. - Ó drágaságom, ilyesmi meg se forduljon a fejedben! – Azonnal hozzám sietett, mintha csak egy szék tetején egyensúlyozó ifjú csikó lennék. Hirtelen én lettem a legfontosabb dolog számára. Egyáltalán nem ezt vártam és a lélegzetem is elakadt ettől. – Nem azért, hogy a szarvamat fényezzem, de álmomban is megbűvölök egy követ. Egyébként is, ez segít, hogy kitágítsam a koncentrációmat és így valójában szívességet is teszel nekem a munkámban! Na, akkor… ahem... – Mosolygott rám fejedelmien és egy soha ki nem hunyó szikra jelent meg a szemében. Hirtelen rájöttem, honnan van ilyen jó szeme a szépséghez. – Hány ékkőről is lenne szó Heartstrings kisasszony? Belenéztem a nyeregtáskámba. A négy hangkő, amit Zecora adott el nekem néhány nappal ez előtt, teljesen le volt merülve. Ha volt is bármi reményem, hogy előadjam ezt az új dalt a

fejemben - feltéve, hogy össze tudom szedni a bátorságom hozzá – semmire sem jutottam volna anélkül, hogy fel ne töltetném mind a négy követ mágikus energiával. Minél előbb kapják vissza a régi fényüket, annál hamarabb leszek ismét a pincében az elégiákat előadva és a lelkemet a pokol sötét és rejtélyes bugyrának mélyére dobva, a hidegben és a sötétben... - Csupán egy követ. – Mondtam neki. Kilebegtettem egy befeketedett kristályt a nyeregtáskámból a kanca felé. – Új zenén dolgozom és segít, hogy legyen egy mana tartalékom a közelbe, hogy... hogy... nos... - Hogy meglegyen az inspirációnak az az apró szikrája? - Rarity azonnal átvette a kristályt, mintha az övé lett volna az idők kezdete óta. Telekinetikusan körbefogatta több irányba is és alapos tekintettel vizsgálgatni kezdte. – Ne is mondj többet. Jól ismerem az érzést. Egy unikornis legtöbbször az őt körülvevő tárgyak összessége. Néha sajnálom azokat a pónikat, akik nincsenek megáldva azzal, hogy kapcsolatban legyenek a csodás világunk természetfeletti mágiájának fonalaival. Hallottál már Hoity Toity-ról? Egy igazi gyémánt ő a piszkos föld póni divattervezők között. A népszerű legenda szerint az első sikeres divatkollekcióját még akkor készítette, amikor Las Pegasus-ban dolgozott egy fa viskóban. Hah! El tudod ezt hinni? - Öööö... - Hmmm... Ó jaj jaj jaj… Látom már, miért kellett a legjobb ékkőbűvölőhöz jönnöd a városban. – Mondta miközben egy játékos kacsintást tett az irányomba. – Ez a kis szerencsétlen nagyon sok mindenen ment keresztül! Gyakorlatilag már csak egy ajtótámasz! Mégis mit tettél vele drágaságom? Windigo-t akartad megidézni az alvilágból? Az ajkamba haraptam. Átsiklottak rajtam az emlékek és mind faggyal és árnyakkal volt tele. – Maradjunk annyiban, hogy én nem egy átlagos zeneszerző vagyok. – Böktem ki végül. Megráztam a füleim, hogy elűzzem a dallamot a fejemből és visszanyerjem az eredeti hangszínem. – Néha nagyon mélyre kell mennem – messzebb, mint amit a történelem biztosít – hogy helyreállítsam az elveszett balladákat. Hiszem, hogy vannak dalok, amik többet jelentenek a póniságnak annál, hogy képesek lennénk rájuk emlékezni és a megtalálásuk többet kíván meg tőlem, mint puszta tehetséget. Sok... uhm... mágikus energiát is megkövetel. Ez... ez jelent számodra bármit is? – Fintorodtam el nyíltan. Máris azt tervezgettem, hogy lelépek a Carousel-ből és megkísérlem megismételni a találkozót holnap. De valami, ami elveszett volna, azonnal megmentett Rarity bája által és csakis az ő bája által. – Drágaságom, ami szembeötlő itt számomra, az a szépséget kereső művész és ezt feltétel nélkül tisztelem. – Mosolygott az üres kő mögül. – Mélyen tisztelem a klasszicizmust is. Ha tudnák építeni egy időgépet, ami visszavinne Starswirl the Bearded idejébe... – A homlokához emelte a lábát és forgó szemei a butik mennyezetére szegeződtek. - Ohhhh csillagok, annyi elképesztő alkotás veszett el a molyok éhes szájában és a korok keserű hanyatlásában! Ha csak egy egyszerű mintadarabot visszahozhatnák belőlük a jelenbe, újra bemutathatnám a modern Equestria-nak az igazi ízlést és eleganciát. De addig is... - Ismét a sötét kőre koncentrált és szeretetteljesen motyogott, mintha csak hízelegne a tükörképnek az ónix felszín alatt. – Minek vagyunk itt, ha nem azért, hogy feltaláljunk, inspiráljunk és feltárjunk?

Nyeltem egyet és kínosan mosolyogtam. – Nem mondhatnám, hogy akárcsak egy kicsit is vagyok olyan kreatív, mint Ön Rarity kisasszony. Én csak egy történész vagyok. - Szó se róla! Ne írd le magad ilyen könnyedén! – Mosolygott rám. – Egy póni sem csupán a múlt melléke. Mindannyiunknak meg van jövője, amit építhetünk – együtt – a saját egyedi és különleges módunkon, nem gondolod? Elfordítottam a tekintetem tőle. A falakat mindenfelé apró drága- és ékkövek tartkították. Láttam Rarity fehér szőrét és lila sörényét megcsillanni ebben a kaleidoszkópban. A saját színeimet viszont sehol nem láttam. - Nem tervezek túl sok mindent a jövőre. – Böktem ki végül, majd néztem vissza rá. – Netalánlán bűn a mában élni? - Tapasztalataim szerint a szentekben és a bűnözőkben gyakran van egy a közös vonás, akkor pedig miért aggódjak miatta, hmm? – Válaszolta sebtében majd megköszörülte a torkát. – És most drágaságom... leheljünk életet az egykor mesés kövedbe ... - Oh, uhm... – Szeppentem meg álltó helyemben. – Tudom, hogy most nem úgy néz ki, de ez egy… - Kos-csiszolta hangkő. Bizz bennem drágaságom, ismerem a köveimet. És ez kérlek szépen, egy figyelemre méltó darab. Habár a kosoknak vannak hiányosságaik az esztétikában, az anyagmegmunkálás terén valóban kitesznek magukért. Ha bármely másik Equestria-i kultúra készítette volna, veszett ügy lenne újrabűvölni. - És mennyibe kerülne nekem ez a szolgáltatás? - Hmmm... – Dünnyögött Rarity miközben a közeli ablakhoz ügetett, majd elhúzta telekinézissel a függönyt, beengedve a déli nap sugarait, amik így beszűrődhettek a butik közepére. – Most, hogy így belegondolok, hihetetlenül rég volt már, hogy utoljára bűvöléssel foglalkoztam. De ha felidézem a dijjaimat, amiket akkor alkalmaztam... – Néhány másodpercre elgondolkodott, én pedig már majdnem azt hittem, hogy csak úgy tesz, mintha gondolkodna. Nem sokkal később azonban egy békés pillantást vetett rám. – Három bit helyén valónak tűnik, nem gondolod drágaságom? Ledöbbentem. A tekintetem szó szerint megmerevedett miközben csak pislogtam és hebegtem-habogtam. - Izé... Igen. Ez... ez roppant nagylelkű a részedről. - Hmmm... Ezt gyakran hallom. – Akadt meg a hangja a mondata végén, mintha kacagva ébrendt volna aznap reggel és még akkor sem tudta volna abbahagyni. A levegő megtelt élettel, de nem csupán a ragyogó telekinézise miatt, amivel előlebegtetett egy fém álvánt egy szekrényből. Lefújta róla a port, felköhögött, majd a háromlábú szerkezetet pontosan az ablak elé helyezte. – Ó, míly szerencse, hogy ez még nem rozsdásodott be. Nagy veszteséget jelentene a családom számára, ha elveszne ez az erekje. - Ha nem bánod, hogy megkérdezem... uhm... – Ügettem oda a szerkezethez. – Mégis mi ez egészen pontosan? - Te neked bizony tényleg jó mélyen beleszorulhatott a szarvad a történelemkönyvekbe. – Mondta egy üres kacajt követően. – Mindig hullatok egy könnyet a lelkem mélyén, amikor

olyan unikornissal találkozom, aki nem foglalkozott egynél több mágikus ággal. - Köszürölte meg a torkát, majd beszélni kezdett, mialatt gyakorlottan egy üveg lapot lebegtetett az álványra. – Drágaságom, ez kérlek szépen egy égi nagyító. Ezen a világon minden bűvölhető dolognak van egy olyan mágikus eleme, ami képes visszaadni a ragyogását gyakorlatilag hiánytalanul. - Napfény? – Böktem ki nagyokat pislogva. - Mmmmhmmm… - Hümmögte Rarity miközben poziciónálta a lencséket a megfelelő szögben, hogy pont az álványra fókuszálják a fénysugarat. – Ő Nagysága, Celestia hercegnő, többet ad számunka a nap melegségénél és szépségénél. A saját legbelső lényét adja nekünk, valamit, ami oly mértékben szent, mint amit a Kozmikus Ősanya alkotott. Ha megfelelően fókuszáljuk a nap sugarait az olyan, mintha mágiát merítenénk a levegőből. – Megfeszültek az arcizmai miközben óvatosan, nagyon óvatosan belelebegtette az üres követ a polírozott fém lap gyűrűjének rögzítő bilincseibe. - Ééééééés... így! Áh... Mond, adtak a pónik valaha is bármit, ami nagylelkűbb volt, mint a hercegnőnk saját ragyogása? Odaügettem és kutakodó tekintettel néztem a követ, ami szinte már egy csikó csodálkozásával ért fel. És valóban, a szemem láttára kezdte levetkőzni a hangkő az ürességét, ahogy áthaladtak rajta a nap sugarai és láttam, ahogy újra életet lehelnek a belsejébe. Először még egyszínű volt, de hamarosan ismét kezdtek kirajzolódni az ismerős smaragdzöld erezetek az üveges felszíne alatt. - Ez... valóban csodálatos. – Jegyeztem meg. – Olyan ez, mintha palackba zárnád egy alikornis valódi lényét! - Nem, még nem! – Mondta vakmerően Rarity. Arrébb hesegetett és odalépett a kőhöz, mintha csak egy oltár lenne. - Ahem. Ez az a pont, ahol én lépek színre drágaságom. – Kacsintott és ekkor tudatosult bennem, hogy most keresi meg a bitjeit. Erősen koncentrálva Rarity fókuszálta a mágikus energiáit a szarvában. Egy második fényforrás is megtöltötte a Carousel-t és csillámok áradatával vette körbe a követ. Ekkor tudatosult bennem, hogy a tehetségét használva rögzítő varázslatot helyez a hangkőre. Ez olyasmi volt, amit sose tudtam volna elképzelni magamról. Egy éven át tanultam a hold mágiáról Twilight könyvtárában, megtanultam sok csodás dolog végrehajtását, de mégis ámulattal figyelem Rarity adományát. - Ez... Ez elképesztő. – Néztem fel rá mosolyogva a kőről. – Olyan könnyűnek látszik. - Mert az is drágaságom. Mmm... számomra legalábbis. – Motyogta az oldalamon állva, miközben koncentrált. – Nem akarok hencegőnek hangzani, de mindannyiunknak meg van a maga helye ebben a világban. Találkoztam olyan unikornisokkal, akik ezt feleennyi idő alatt megcsináljá és háromszor ennyit kérnek érte. Én eltökéltem, hogy nem leszek olyan, mint ők. Az igazi tehetség végső soron többről szól annál, hogy pusztán biteket szerezzünk vele. - Nos, az én hálámat kiérdemelte Rarity kisasszony. – Kuncogtam fel miközben három bit érmét lebegtettem elő a nyeregtáskámból. – Akárcsak a bitjeimet. – Miután nagylelkűen átvette a saját telekinézisével a biteket, folytattam. – Bár sose fogom tudom neked megfizetni azt, hogy így bearanyoztad a napomat.

- Oh? - Ha szabad ilyet mondanom, úgy tűnik számomra, hogy ragyogó hangulatban vagy. Bár minden póni képes lenne így ragyoni. - Van esetleg bármi okuk rá, hogy ne tegyék? – Tovább folytatta a kő bűvölését, miközben vetet rám egy pillantást oldalra tekintve. Felfelé hajlottak a szája sarkai, mintha csak azzal a mosollyal született volna. – Nos, lehet, hogy most csak én mondhatom ezt, mert véletlenül pont nagy szerencse ért az utóbbi időben. Kérlek, bocsásd meg nekem, ha ez egy kicsit faragatlanul hangzott. - Semmi gond Rarity kisasszony. Szabad megkérdeznem mi a nagy esemény? - Mond... – Rarity dallamos hanglejtése egy pillanatrasem szakad meg. – Hallottál már Silver Seams-ről? Tekintetem a butik gazdag dekorációjára terelődött és képtelen voltam összerakni magamban egy választ. - Nem mondhatnám. De ugyanakkor... heh... mi van vele? A reakciója enyhén szólva kicsattanó volt. - Na, de kérem Heartstrings kisasszony! - Egy pillanatig azt hittem, hogy le fogja fejelni az álványt, ami a bűvölés alatt álló követ tartotta. Visszanézett rám és a szemei olyan szigorúan merevek voltak, akár a gyémánt. – Ez az, ami meghatározza a pónit! A titulus, a hírnévhez és a létezéshez vezető út. Egy szót se szóltam, de szerencsére Rarity se fejezte még be. - És Silver Seams-et meghatározza a hírneve! Ő a legbefolyásosabb divattervező Manehattanben! Csúcs kategóriás öltözékeket csinált minden éves Fillydelphia-i és Trottingham-i bemutatóra az utóbbi évtizedben! Ő készítette a fényűző jelmezeket is a szokásos Canterlotban megrendezésre kerülő Otthon Melegének Estéje parádéra és ő tervezte a Wonderbolts-ok legújabb egyenruháit is! - Wáo, ez aztán szép karriernek hangzik. - Ez több annál. Silver Seams hatása az Equestrian-i kúltúrára legendás és már alig várom, hogy szemtől szembe beszélhessek vele! - Azt elhiszem. – Bólintottam, majd megakadtam, amikor belém nyilalt a felismerés. A butik távoli csillogó-villogó részére terelődött a tekintetem, ahol egy ruha volt kiállítva, ami valószínűleg Rarity legutóbbi munkája volt. – Na, álljunk csak meg egy pillanatra, tehát Silver Seams ide jön? - Squeee-heeheehee-igen! – Rarity egy helyben hunyorgott. Ezek után az sem lepett volna meg, ha pegaus szárnyakat növeszt és mennyezeten kezd el körözni. – Úgy néz ki, hogy Trottingham-be fog utazni és megáll Ponyville-ben is út közben. Hoity Toity-nak – akivel jó üzleti kapcsolataim vannak – volt lehetősége beszélni vele és ő személyesen említette neki, hogy látogasson meg a butikomban! Silver Seams! A divar fenséges királynője! Megáll itt! – Látszólag a szédülés határán állt. Egy mágikus fénysugár kezdett pulzálni a kő belsejében, kizökkentve őt a varázslatos boldogságából. – Ó, de ez csak az én kicsi életem. De olyan... olyan... felpezsdültnek érzem magam, ahogy Pinkie Pie mondaná. Kérlek, bocsásd meg

nekem, hogy nem tudtam magamba fojtani a lelkesedésem. - Ahogy hallom, minden okod meg van a lelkesedésre! – Feleltem mosolyogva. Felém lebegtette az újrabűvölt követ, én pedig elégedetten átvettem. – Egyértelműen jó szemed van a szépséghez. Nem kétséges, hogy Seams kisasszony örömmel veszi majd szemügyre a munkáidat. - Micsoda?! - Rarity levegő után kapkodva nézett rám, a hangja pedig hirtelen rekettes és sértődött lett. Tett egy legyintést a butik belső terében álló ruhák felé. – Úgy értek ezeket az értéktelen mindennapos göncöket? Végignéztem a sorbarendezett, csillogó ruhák sokaságán. - Nagyon bájosnak és jóknak tünnek nekem… - Éppen ez az! – Unottan elügetett mellettem, majd belekezdett szónoklatába, amelyet mintha az üres próbabábúknak intézne. – Ha le akarom nyűgözni Silver Seams-et, akkor többre lesz szüségem a bájosnál és a jónál! Az abszolút elképesztőre van szükségem! A szeszély természetfeletti tartalékait kell elérnem elmém kreatív idegszálaival! – Úgy éreztem magam, mintha egy egykancás előadás egyedüli nézője lehettem volna és ez minden arany bitet megért. – Egy héten belül itt lesz! Csupán néhány napom van rá, hogy ezt a butikot az ő kifonumltságához méltóvá tegyem! Készítenem kell egy ruhát, amitől elámul, ledöbben, és utána úgy hagyja itt ezt a várost, hogy a nevem beleég a tudatába olyan mélyen és olyan helyesen, akárcsak az ő neve az összes divattervező tudatába a Kék Völgyig! - Ahogy hallom már mindent alaposan elterveztél. - Mondtam. Beleejetettem a hangkövet a nyeregtáskámba majd becipzároztam és vigyorogtam rá. – Nincs kétségem afelöl, hogy találsz majd időt arra, hogy valami igazán elképesztőt alkoss neki. - Ez nem igazán idő kérdése drágaságom. Az inspiráció olyan spontán amennyire égi. A kifizetett munkáim listáit szoktam nézegetni annak reményében, hogy hátha a sok közönséges ötlet között egyszercsak kipattanna egy virágzó gondolat is. Bár, ettől sokat nem várhatok, mivel a vendégköröm... eh... legjobb esetben is csak közönségeset rendel. Celestia mentsen meg attól, hogy valamelyik póni valami látványosat rendeljen, még a végén igazán rá kellene állítanom az elmémet a munkára... - Azt hiszem, ezt meg tudom érteni. – Motyogtam legyőzötten. – Bár lenne bármi mód rá, hogy segítsek neked. - Hmmm. Máris sokat segítettél nekem drágaságom. Segítettél elkalandozni, amikor pont szükségem volt rá. – Fejezte be egy arisztokratikus kacajjal, majd végignézett rajtam. - Bár... – Dörzsölte meg az állát elgondolkodva. – Ez csak akkor lenne igazságos, ha én is segítenék neked. - Nem értem. – Pislogtam nagyokat. Lehet, hogy még mindig kába voltam a néhány nappal ezelőtti Gyászdal miatt. Máskülönben nem igazán tudtam volna megmagyarázni a feledékenységemet. – Már segítettél nekem a bűvöléssel. - Ne foglalkozz azzal a fényes kővel drágaságom. Nem tudom nem észrevenni a... melegnek tűnő öltözékedet. Áh. Hát persze. - Mi van vele? – Vetettem felé egy bátortalan pillantást. – Had találjam ki, „elnyűttnek”

tűnik? - Igen, egyszerűen fogalmazva. – Mosolygott és felém hajolt felém tartva a patáját néhány centire a mellső lábaimtól. - Uhm... Ha megengeded... - Persze... Piszkálgatta a sziklaszürke pulóverem ujjait, kapucniját és a teljes terjedelmét miközben körbejárt. - Mmm... Igen, igen, igen. Igen, határozottan kezd kikopni a hajlatoknál és… ó jaj… ezek a foltozások! Azon túl, hogy ramatyul néz ki, már a szálai is kezdenek foszladozni! Drágaságom, tudom, hogy csak próbálod melegen tartani magad, de ebben az állapotában nehezen tudom elképzelni, hogy képes lenne érdemben ellátni ezt a funkcióját! - Nekem bőven megfelel. – Vontam meg a vállam kissé. – Különben is, ha hideg van… izé… amikor nagyon hideg van, más módon is képes vagyok gondoskodni magamról. - Az egy dolog, hogy gondoskodsz magadról, de mi lesz a megjelenéseddel? - Ezt hogy érted? - A szőröd színe nagyon ritka, egy kifejezetten fantasztikus fajta Heartstrings kisasszony és még a sörényedet is szépen rendbe tartod. Tagadhatatlanul egy kifinomult ízlésű unikornis vagy. Micsoda szégyen, hogy egy ilyen csinos kis csomag eféle szakadt rongyokba van becsomagolva. – Tett egy lépést hátra és tekintélyt parancsolóan a mennyzet felé szegezte a szarvát. – Ragaszkodom hozzá, hogy meg kell engedd nekem, hogy készítsek neked valamit, ami ugyan ilyen jól el látja ezt a feladatot vagy még jobban! - Oh, Rarity kisasszony. – Ráztam meg a fejem. – Komolyan, jó ez... - Minden üres és közönséges dolog jó, mindaddig, amíg nem érezzük szükségét, hogy jobbá tegyük. Kérlek, ígérem, hogy jobban fogod érezni magad tőle! – Csillantak meg a fogai a mellettünk álló ablakon beszűrődő varázslatos napfényben. – Fizetned sem kell érte! Ha mást nem, nekem segítene kinyújtóztatni a mentális tervezői izmaimat, neked pedig ad valamit, amit mindig büszkén viselhetsz, ez pedig mindkettőnknek jó! Hogyan ünnepelhetném meg jobban Silver Seams érkezést, mint divat által és egy ilyen elegáns kanca társaságában, mint jómagad? - Kérlek... – Mély lélegzetet vettem és megigazítottam a sziklaszürke pulóverem ujjait, mintha csak úgy éreztem volna, hogy szent, hideg, de összességében mégis áldott magányosságom emlékeihez ragaszkodnák. – Bármennyire is sokra értékelem a nagylelkűséged és a szívességet, amit felajánlottál... – Borzongtam meg egy pillanatra. Már megvolt, amire éppen szükségem volt. Olyan sok minden van, amit megtehetnék Ponyville engem elfeledő, csodálatos és boldog lakosainak életéért. Rarity tettei sokat nyomtak a latba és nem éreztem tisztességesnek kihasználni a rendkívüli örömének mellékhatásait. Így hát úgy döntöttem, elmondom neki az igazat. – De akkor sem tudnák megválni ettől a pulóveremtől, ha Hoity Toity és Silver Seams közösen készítenének helyette nekem valami újat. Én… Én bizonyos tekintetben ragaszkodom hozzá. Ez egy ajándék volt egy pónitól, akitől akkor kaptam, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. - Hmmm... Rendben. – Meglepett, hogy ez milyen gyorsan célba juttatott. Igazság szerint egy kicsit csalódott is voltam. – Nem kényszeríthetlek rá, hogy csinálhassak neked valamit drágaságom. Különben is... – Kacsintott majd visszaballagott az öltözékhez, amin a

megérkezésemkor is dolgozott. – Jobb vagyok annál, hogy aláássam egy ajándék értékét. Az eszmei érték olyasmi, mint egy extra póni érzék. Nélküle kételkednék benne, hogy sokmindenre emlékeznénk abból, ami azzá a ponivá tesz minket, akik vagyunk. Nyeltem egyet és a terem árnyai felé bólintottam. - Ez olyasmi, amit én is elmondok magamnak minden napkeltekor. - De itt leszek Heartstrings kisasszony abban az esetben, ha mégis meggondolná magát és elfogadná az ajándékomat. – További szalagokat helyezett fel az öltözék szoknyájára, amin dolgozott, a hangja elnyúlt, akárcsak a gondolatai, ahogy ismét a munkájára koncentrált. – Arra készülök, hogy olyanokat kápráztassak el, mint Silver Streams, de gyűlölném magamat, ha elfeledkeznék a saját vevőimről, akárcsak egy pillanatra is. Minden erőmre szükségem volt, hogy fenntartsam a mosolyom, annak ellenére, hogy tudtam, úgy se látja. – Efelöl nincs kétségem Rarity kisasszony. T-További szép napot kívánok. Megfordultam, a patáim hangosak és zajosak voltak, ahogy a butik csempepadlóját érintették. Anélkül, hogy visszanéztem volna, egyenesen az ajtó felé vettem az utamat.

A csengő dallamos hangja végigfutott a butik teljes hosszában. - Elnézést. – Ügettem oda főpulthoz a nyeregtáskámmal. - Rarity kisasszony itt van? - Ó csillagaim! – Kiáltotta zihálva. Rarity mind négy lába összerezzent, ahogy hirtelenjében igyekezett letakarni egy egyszínű fekete lepellel a butik közepén elhelyezett próbabábút. Hevesen lihegett, mintha csak lefutotta volna a 15 kilométeres maratont a hangom hallatán. Miután ráakaszkodott a letakart bábúra, akkor vettem észre az őt körülvevő tűpárnák, mérőszalagok, varrótűk és sok fajta szanaszét heverő színes szövet által alkotott hadi állapotot. Már majdnem egy hete, hogy Rarity-t utoljára láttam és minden nap nehéz súlyomként akaszkodott az ábrázatára, megnyújtva a szemei alatti bőrt és összegubancolva a megkopott sörénye széleit. Egy pár szemüveg lencsén csillant meg a pislogó tükörképem, miközben ő meredten bámult rám. - Én... É-Én azt hittem, hogy bezártam az ajtót! - E... Elnézést! – Ez őszintén lesújtott. Mindig félek attól, hogy valami ilyesmi történhet az átkom természetéből kifolyólag. Vannak pillanatok, amikor elgondolkodom azon, hogy a láthatatlanon túl esetleg testetlen is vagyok-e? – Zárva kellene, hogy legyél? Én... Én nem láttam táblát vagy ilyesmit... - Óóóóó hova tettem az eszem?! – Rarity körbeforgatta a szemeit, miközben vett egy mély lélegzetet, ami mintha némi morgást is tartalmazott volna. – Biztosan elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót, miután visszatértem az ebédidőmből! Nnnngh... Annyira, annyira elfoglalt vagyok. Ahem. – Büszkén és biztosan állt, kifésült néhány gubancot a lila sörényéből, majd magára erőltetett egy kedves mosolyt. – Nagyon sajnálom kisasszony. - Heartstrings. - Bocsássa meg nekem Heartstrings kisasszony, de a butik - igazság szerint – most nincs nyitva a vásárlóknak. Már két nappal ez előtt befejeztem az utolsó kliensem rendelését is és nem vállalok további megrendeléseket a hét végéig. Most éppen... halaszthatatlan üzleti ügyeim adódtak. - Halaszthatatlan üzleti ügyek? – Pislogtam majd megvilágosodva mosolyogtam. – Oh, úgy érted az a ruha, amit Silver Seams számára terveztél? Rarity arca elsápadt, még ha ez nem is volt lehetséges. - Te... A... Ő... – Elkezdett remegni a bal alsó szemhéja. Egy pillanatig azt hittem, hogy hátra borul és teljesen összeomlik. – Honnan tudsz Silver Seams látogatásáról?! Azonnal végigfutott a hátamon a hideg. Hoppá. - Az… Az egyik barátnőm mesélt róla? – Pislogott, majd a tekintete olyan szúróssá vált, akár egy éles kard. - Pinkie Pie. Mindig valami rossz sül ki belőle, ha szóra nyitja a száját… - Uhm. Nem. Semmi ilyesmiről nincs szó! Én... uhm... – Elkeseredetten agyaltam valamiféle magyarázaton. Bár néha tényleg nem tudom, miért vesződök ilyesmivel. Nagyon komolyan kételkedem abban, hogy amit mondok – fikció vagy sem - képes lenne bármi nyomot hagyni a korábban tett látogatásomról. Akkor meg minek az alibi? Feltételezem azért, mert szeretnék minden ilyen találkozást a Ponyville-iekkel olyan szentnek megőrizni, amilyennek lenniük

kellene. - É-É-Én Las Pegasus-ból jövök és részt vettem egy divatbemutatón… - Las Pegasus? – A fenyegető tekintet azonnal eltűnt Rarity arcáról, amint a számon kiejtettem a „divat” szót. Egy kis időre még mosolygott is. – Akkor te ismered Hoity Toity-t! - Igen! Hoity Toity! És... uhm... feltételezhetően összefutott Silver Seams-el és ajánlotta neki, hogy nézzen be ide... - És ha képes voltál Las Pegasus-ból Ponyville-be érni ilyen rövid idő alatt... - Rarity levegő után kezdett kapkodni, ahogy a gondolat hatalmas sziklaként csapódott az elméjébe. – Akkor maga Silver Seams bármikor megérkezhet! Lehet, hogy éppen most jelentkezik be a belvárosi hotelbe, mialatt mi beszélgetünk! - Látványosan elfintorodott és pánikszerű köröket kezdett futni a ponyvával letakart ruha körül. – Ó áldott Celestia, még a közelében sem járok annak, hogy befejezzem! Máris egy csomó időt elvesztegettem! Ó, most mit tegyek? - Hé! Semmi gond! Csak... uhm... csak nyugi! – A vállaira tettem a patáim és kedvesen mosolyogtam. - Silver Seams egy gazdag és tehetős póni, igaz? - Oh, teljes mértékben! - Akkor biztosra veheted, hogy mint minden híres póni, ő sem fogja elsietni a dolgait. – Vigyorogtam és kihangsúlyozás céljából a ponyvára helyeztem a patámat. – Biztos vagyok benne, hogy minden lehetőséged meg lesz rá, hogy befejezd ezt a műalkotást… - Nem! – Homályos tekintettel rám nézett és erőteljesen lelökte a patámat az anyagról, ami a ruhát fedte. – Nem nézheted meg! – Förmedt rám. – Nem teheted! - Uhm... Nem akartam Rarity kisasszony. Hacsak te nem akarod megosztani velem… - Szó sem lehet róla! - Kiáltotta, már majdnem vicsorogva, mintha csak a haldokló kisállatát ölelgetné. – Equestria-ra mondom, nincs semmi, amiért hagynám, hogy bármelyik póni lássa! - Oh, rendben. – Nyeltem egyet és a lábammal beletúrtam a sörényembe egy ideges pillantást vetve rá. - Ööö... Megkérdezhetem, miért? - Hogy miért?! – A szemei hirtelen fényes kék üveglapokként kezdtek csillogni. – Hogy miért?! Azért drágaságom, mert a művészi munka mindig szánalmas és figyelemre egyáltalán nem méltó a kezdeti állapotában! Azonnal megelőlegezném a ruha káromlásokkal kísért bukását, ha megmutatnám bármely másik póninak, amikor még kilátszanak a durva építő kövei és nem érte el valódi ragyogását! Egy önmagára valamit is adó ruhatervező soha nem mutatja meg a munkáját az előtt, hogy elkészülne vele! - Oh. Nos, azt hiszem, ebben van valami. – Hagynom kellett volna, hogy itt véget érjen a beszélgetés, de valami Rarity idegességében és kócos külsejében rossz szájízzel töltött el. Miért barátkozom mindig olyan pónikkal, akiknek úgy sem élvezhetem majd a társaságát... De.. Én nem Silver Seams vagyok, igaz? - Erm... Mire akarsz célozni ezzel? Végig tekintettem a Carousel butikon. Fele annyi lámpa sem világított, mint múlt héten délután, amikor utoljára itt jártam, csupán egy fényforrás világított be és az is Rarity letakart munkáját emelte ki az azt övező ürességből. - Úgy tűnik, hogy elég hosszú ideje be vagy már ide zárkózva, hogy ezen dolgozhass... - Természetesen! Silver Seams látogatást tesz itt és nekem mindent el kell követnem, hogy legyen majd miről írnia! Különben is, ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben! - És ez idő alatt más kritikus szem mondott véleményt a folyamatban lévő munkádról a saját

megítéléseden kívül? Rarity egy szót sem szólt. Inkább csak pislogott. Néztem a kifejezéstelen arcát. - Még a barátaid sem? Az ajkába harapott olyan erővel, hogy az már vérezni kezdett. Én kedvesen mosolyogtam. - Azt akarom mondani Rarity kisasszony, hogy talán nem árthat, ha kap valamiféle visszajelzést már ebben a korai fázisban is. – Mosolyogtam és oldalra fordultam, hogy láthassa a faromon a cuki jegyemet. – A zeneszerzésben szerzett tapasztalataim megtanították nekem, hogy a végső kompozíció sokkal inkább lesz kimagaslóan elképesztő, ha magamon kívül más póni is kritikusként részt vesz az alkotás folyamatában. - Mmmm... Igen. – Máris sokkal megkönnyebbültebb lett. Úgy tűnt, mintha a sörényében a gubancok is varázslatos módon elkezdtek volna kisimulni, ahogy magába szívta a szavaim. – Igen, azt hiszem ezt egy roppant... intelligens megfigyelés. - Akkor hát... – Visszafordultam, hogy ismét szembe álljak vele. - Mi baj lehetne abból, ha kimennél, látnál egy kis napfényt, felkeresnéd valamelyik közeli ismerősödet és megkérnéd, hogy mondjon véleményt? - Mmm. Nem. N-Nem, nem tehetjük ezt. - Nem tehetjük? – Pislogtam nagyokat. - A lányok – izé – a barátnőim, ők egy rendes bagázs, de túlságosan is hajlamosak arra, hogy inkább kiengeszteljenek engem. - Lépdelni kezdett lassan a butikban. – Van, amikor élvezem az elfogultságukat, de vannak pillantok, amikor nem. – Szóra kezdte nyitotni a száját, miközben tűz lángolt a szemeiben. – Ez pedig nem az a pillanat! – Egy kis szünet után ismét felkapta a fejét és sugárzó tekintettel nézett rám. - Heartstrings kisasszony… Jól emlékszem? - Err... Igen? - Elmondaná nekem, hogy mit gondol? – A szemei szó szerint ragyogtak, ahogy ezt kérdezte. Bár én is elmondhattam volna ezt a sajátjaimról. - Uhm... Eheheh... – Idegesen mozgolódtam és emeltem fel a lábamat, hogy jól láthassa az „elnyűtt” pulóverem ujján a foltozásokat. – Rarity kisasszony, tényleg úgy nézek én ki, amint aki kellő képen képzett ahhoz, hogy meg tudja ítélni, mi elfogadható és mi nem a divatban? - Egy tökéletes idegen vagy számomra és ez nekem bőven elég! – A remény egyre csak emelkedő leplével kísérve mosolygott, nekem pedig minden lélegzetvétellel egyre nehezebbé vált, hogy ellent mondjak neki. – Mi több, tagadhatatlanul egy kifinomult unikornis vagy, aki egyszerre tudatlan és kifinomult. Kérlek, megtennéd nekem ezt a szívességet? Bocsásd meg nekem, hogy ilyennel zaklatlak, de jelenleg már a képességeim határán járok! - De azt mondtad, hogy gyakorlatilag bűn ránézni egy ruhára, mielőtt az elkészülne! - Köszönhetően neked drágaságom, meg lettem győzve az ellenkezőjéről! - Ehh... igen... - Egyébként eredetileg miért jöttél, ha szabad megkérdeznem? - Uhm... – Felnyitottam a nyeregtáskámat és kivettem belőle a második sötét kristályt. – Van ez a kövem, ami bűvölésre szorulna…

- Á! Álmomban is megcsinálok egy bűvölést! Tekintsük ezt egy tisztességes cserének, mit szólsz? – Gyakorlatilag kikapta a követ a két patám közül és a következő mozdulattal a ruhához taszigált. - Kérlek. Légy oly kedves és vess egy pillantást arra, amit eddig csináltam. Örökké hálás leszek érte! – Mondta és máris a felé tartotta a szarvát, amellyel lerántotta a leplet a ruhaköltemények egyik tiltott darabjáról. Egy pillanatig azt hittem, hogy hirtelen az összes lámpát felkapcsolták az addig még sötét butikban. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy valójában a ruha volt ennyire ragyogó. Az alabástrom anyaga a selyem ruhának visszatükrözte és határozottan felerősítette azt a csekélyke fényt is, ami az ablakok felöl érkezett. Az öltözék felső gallérja egy sor csillogó elefánt csont gyöngy volt. A ruha közepén lévő öv szintén csillámló gyöngyökből volt kirakva. A szoknya szegélye – ami egyértelműen félkész volt – szó se róla, már ebben az állapotában is figyelemre méltó volt a több rétegnyi fűzővel, ami így kihangsúlyozta az anyag könnyedségét. Feltételezem, ahogy sok más csikó se, úgy én se foglalkoztam sokat a divattal. Akárcsak Twilight, úgy én is inkább a történelem könyvekbe temettem az orrom, mint a divatlapokba. Moondancer volt az, aki a kis hercegnő volt a hármasunkban és tagadhatatlanul magán kívül lenne, ha most itt állhatna egy ilyen öltözék előtt. Ugyanakkor, nekem egyszerűen csak elakadt a lélegzetem. Rarity ezen munkája csakis uralkodókhoz lenne méltó. Már attól féltem, hogy depressziós hangulatban fogok lefeküdni aznap este, ha még sokáig nézem, mert aznap délután már semmi olyan nem történhetett, ami annak a szépségével vetekedhetett volna, ami éppen előttem állt. Egy igazi kritikus minden bizonnyal egy kész tanulmányt tudott volna róla írni. Én viszont csak annyit tudtam mondani, hogy... - Ez gyönyörű! - Ennyi? – Mondta Rarity, akiről csak most vettem észre, hogy végig mellettem állt. Már majdnem riadtan ugrottam arrébb. – Egyszerűen „gyönyörű”? - Én... Uhm... - Alig néztél rá tíz másodpercig! Kérlek, könyörgöm neked! – Teljes testével a földre ereszkedett pont, ahogy egy divattervező könyörögne. – Szánd rá az időd! Nézd meg jól! Vedd alaposan szemügyre és mond el, mit gondolsz! Hát legyen... Mély lélegzetet vettem és tiszteletteljesen közelebb léptem hozzá, mintha csak egy tánc partner lenne. Hunyorogtam rá. Végignéztem a szoknyát teljes hosszában. Körbejártam. Megfigyeltem, mint ahogy egy oroszlán lesi a prédáját. Igyekeztem meggyőződni róla, hogy a szememmel az anyaga minden négyzetcentiméterét alaposan megnéztem és megjegyeztem. - Még mindig csodálatos. Egy pillanatig attól féltem, hogy Rarity fel fog robbanni. Ekkor azonban folytattam.

- Én… Én csak most veszem észre... – Mutattam a csillogó gyöngyökre a ruha középső részén. - Ezek... Ezek mind igazgyöngyök? - Mmmmhmmm. Igen. Természetesek akár a levegő. Egyenesen a Kék Völgyi folyó medréből! – Mosolygott széles vigyorral. Szinte már látom, ahogy megremeg a szeme, minden aggódó szívdobbanására. – Nem spóroltam a költségeken! Egy borúsabb napra tartogattam őket – eheheh – amilyen ez volt. Nem pompásak? - És ezek alkotják a gallért is. – Mutattam rá. - És... És-És-És… - Átbotorkált hozzám és a többrétegnyi szoknyára mutatott. – És van még több is, amit látnod kell! Ki kell hangsúlyoznom a további három réteget is, amik együtt alkotnak egy egészet! Ez így összesen ötrétegnyi igazgyöngyöt jelent! - Ez... Ez merész... – Bólintottam és megdörzsöltem az állam. - Extravagáns, igen. De... Szó szerint kiált róla az önbizalom és a szépség... a természetes szépség. - Igen! Igen! Heehee - Ahem. – Lenyugodott és kiegyensúlyozottabb hangon folytatta. – Emlékeztet bármelyik pónira? Pislogtam. Néztem rá, majd a ruhára. - Uhm... Nem kellett volna több kék drágakövet raknod rá, ha azt akartad volna, hogy…? - Hmmm? – Furcsán hunyorgott rám, majd körbeforgatta a szemeit. - Oh, bah! – Köhécselt halkan. – Eszembe sem jutna, hogy valaha is ilyen narcisztikus legyek! Izé, legalábbis nem ebben az esetben. Ahem. Gondolkozz jobban... - Uhm... – Vakargattam a koponyám a sörényem alatt. – Ezt maga Silver Seams kellene, hogy viselje? Én... Nem igazán vagyok tisztában a szőre színével. Passzolna hozzá? Rarity rám morgott, mintha valami égbekiáltó bűnt követtem volna el. - Te... Te azt akarod mondani, hogy nem látod? Nem látod, hogy mit alkottam? Bámultam a ruhára kétségbeesetten valamiféle nyomot keresve. Minden fehér volt, kiváló, szemet gyönyörködtető és pazar. Mi mást mondhattam volna rá? - Nem augusztus tizedike lesz mához két napra? – Adta ki végül Rarity a nyomot. Bámultam rá. Pörgött az agyam a kapcsolatot keresve. – Augusztus 10... Augusztus 10... Rarity körbejárt és tekintélyesen szónokolt nekem. - Nem csak ekkorra várom Seams kisasszonyt látogatóba, de ugyanakkor ez nem másnak a születésnapja, mint a legendás Platinum hercegnőé, Unicornia uralkodójáé! - Oh... - Pislogtam. - Oh! – Még erőteljesebben pislogtam és a ruha máris más megvilágításba került számomra. – Equestria három alapítójának az egyike! - Éééééés... – Hajolt felém büszke vigyorral. - ...az első uralkodói család tagja, aki képes volt egységbe kovácsolni az öt unikornis törzset! Csak bámultam rá meredten. Másodpercek teltek el a lélegzetvételeim között. A harsogó sóhaja ágyúgolyóként érte a mellkasom.

- Oh, drágaságom, emlékezz a gyökeredre! – Mondta, miközben visszaballagott a ruhához és a gyöngyökre mutatott. – Mi volt Platinum hercegnő ajándéka az öt törzs uralkodóinak? - Uhm... – Hangosan gondolkodtam és felkacagtam, amikor belém nyilallt a felismerés. – Hát persze! Gyöngyöket adott nekik a hosszú idő után feltárt Álom Völgy Zafír Tavából! Rarity vigyorgott rám, mint ahogy egy tanár gratulálna egy csikónak. – És azáltal, hogy nekik adta a gyöngyöket – a bájának és nagylelkűségének szimbólumát – az unikornisok új korát kiáltotta ki, ami után egyesítették a mágikus energiáikat és generációkon keresztül irányították a Nap és a Hold útját. – Mutatott a rétegek egyértelmű helyére, ahová a gyöngyök kerülnek. – Öt törzs, öt réteg, az egész együtt pedig a szépség, a báj és az ígéret. – Felállt egyenesen és határozottan. - Silver Seams egyike a Manehattan-i elit legkiválóbbjainak, és ahogy azt minden póni tudja, Manehattan, egykori Neigh Amsterdam, a régi Unicornia fővárosa volt! - És ő Platinum hercegnő születésnapja körül érkezik majd. Hány éves lenne akkor az uralkodó egyébként? – Kíváncsi vigyorral néztem felé. – Kétezer éves? A uralkodása majdnem ezer évvel Luna bukása előtt kezdődött. - Nem érted? - De, teljes mértékben Rarity kisasszony. Én csak... – Nyeltem egyet. – Azt hiszem a gondolataim máshol jártak. De Silver Seams? – Kacsintottam rá. – Úgy látom ismered a közönségedet. Ez mind... nos... ez mind határozottan káprázatos! - Valóban így gondolod?! - Rarity majdnem úgy kacagott, mint egy csikó, de ugyanakkor önuralmat is tanúsított. – Ahem… De nem azért kértem a figyelmedet, hogy áthárítsam rád a munkám. Mond, az üzenet elég egyértelmű így, hogy tisztában vagy a megfelelő nézőponttal? - Rarity, nekem úgy tűnik, hogy szívvel-lélekkel dolgoztál ezen a munkádon. Nem csak úgy gondolom, hogy az üzenet célba talál majd Silver Seams-nél, de azt is, hogy komolyan le lesz nyűgözve, hogy képes voltál kigondolni egy ilyen fantasztikus dolgot ilyen rövid idő alatt. - Igen, fura hogy ezt mondod. Csak egy hetem volt, hogy dolgozzak rajta. – Nyelt egyet és mélyen elgondolkodva nézett ismét a ruhára. – Mégis, ez még nem elég. Annyira kevés időm van hátra és olyan sok gyöngyöt kell még felvarrnom. Attól félek, hogy esetleg túl sokkal díszítem majd az elejét és nem tudom, mihez kezdenék magammal, ha kifogynák a gyöngyökből az utolsó réteg közepén. - Biztosan jól vetted le a méreteket... - Hmmm. Igen. De nem tudom, hogy mennyit tegyek fel rá, amíg nem viselik, hogy az anyag rendesen megfeszüljön a megfelelő becsléshez... – A szavai lassan elhalkultak, ahogy a gondolatai elkalandoztak megoldást keresve. - Felpróbáltad már? - Kérdeztem. – Magát a ruhát. - Hmmmph! Ne légy ilyen abszurd! Egy rendes ruhatervező sose lenne képes dolgozni rajta, ha maga viselné… - Megállt. Rám nézett. Én visszanéztem. - Uhm... Te mit...? – Úgy éreztem, mintha az ajkaim égnének. - Ó nem. Komolyan Rarity kisasszony. Én ezt egyszerűen nem tehetem meg.

Harminc perccel később megtettem. A hangkő a fém állványon pihent az ablak előtt, lassan ragyogva a bűvöléstől, míg Rarity egy másik „varázslatos” esetre koncentrált. Az emelvényen álltam, miközben Rarity körülöttem ügetett és lebegett, én pedig magamhoz szorítottam a lábaim, hogy kellő hozzáférést biztosítsak számára, hogy felvarrja az igazgyöngyöket. - Fogalmad sincs, milyen sokat jelent ez nekem... Heartstrings kisasszony, ha jól emlékszem? - Igen. - Izé… Igen. Elnézést. Egyszerűen szörnyű, ha rosszul mondják egy kanca nevét. - Nincs harag. – Próbáltam egyenletesen lélegezni. – Hidd el nekem. - Csupán annyira magamon kívül vagyok most! – Kacagott fel idegesen mielőtt nekilátott volna a feladatnak, szemivel pedig komolyan hunyorgott a szemüvege mögül. – Ha nem jöttél volna elő a kék – bezáratlan ajtó mögül – időszűkében lennék! Ó, köszönöm Celestia! Esküszöm, olyan vagy akár egy őrangyal! - Egy... angyal? – Néztem az ablak felé. Morning Dew-ra gondoltam. Langyos melegség járta át a testem és tette elviselhetőbbé a kínos szituációt. Elképzeltem, hogy ezt a csodálatos ruhát viselem egy másfajta eseményes és akaratlanul is mosolyogtam, majd sóhajtottam. – A nagylelkű pónik nagylelkűek maradnak. - Hmmm... - Rarity mosolygott miközben tűt és cérnát lebegtetett közénk, majd elkezdte egyenként felerősíteni a gyöngyöket a szoknyára. – Bizonyos dolgok, amiket mond Heartstrings kisasszony: roppant megrendítőek. Muszáj megkérdeznem, hogy többet is hallottál-e rólam a varrásban és bűvölésben mutatott tehetségemnél. - Oh. Uhm. Nem sokkal többet... ö... annál, amit a városban beszélnek. - Valóban? – Járkált körülöttem Rarity erőteljesen a munkájára hunyorogva. – És mégis mit beszélnek rólam a városban? Az ajkamba haraptam. Voltak pillanatok, amikor nem lett volna olyan rossz egy falnak támaszkodni. De nem feltételeztem volna, ha akkor egy törékeny és drága ruhát viselek majd. - Nos, a pónik azt mondják, hogy egy jó szabó vagy és elhivatottan végzed a munkádat. - Oh. – A hangja hírtelen lehangolttá vált. Hirtelen már nem ugyan olyan lelkesen vart a cérnával. - Ennyi? Vajon miért nem vagyok meglepve... - D-De én nem egészen ide valósi vagyok! – Próbáltam vigasztalni. - Las Pegasus-ból látogattál ide, igaz? Ezt mondtam volna? Drága Celestia, jobb is lehetnék ebben. - Biztos vagyok benne, hogy ha tovább maradnák, akkor jobb dolgokat is hallanák rólad. De őszintén szólva, igyekszem nem túl nagy figyelmet szentelni a pletykáknak. – Ez utóbbi legalább igaz volt. Lenyugodtam és egy mély lélegzetet követően több helyet hagytam neki ahol dolgozhat. – Egyébként is, a népszerűség sose volt az én kiváltságom. – Nyeltem egyet. – Különösen az utóbbi időben. - És mégis miért mondasz ilyesmiket drágaságom? – Rarity hangja ismét dallamossá vált és ez azonnal megragadta a figyelmemet. – Te egy szép, elegáns és intelligens fiatal kanca vagy – ha szabad megjegyeznem. Biztos vagyok benne, hogy a csődörök vágyának tárgya és a

csikók irigységének célpontja vagy bármerre jársz! - Azt hiszem a barátnői kiengesztelésének a mértéke már önt is megfertőzte Rarity kisasszony. – Mondtam kuncogva. - Ó kérlek! Egy dicséret pont olyan, mint minden más ajándék! Miért írjuk le ennyire? - Én... - Megborzongtam. – Sajnálom. - És erről ennyit! Tudok egyet, s mást a túlzott alázatról. De akárcsak jó barátnőm Fluttershy esetében, időnként komoly visszatartó erő lehet. - Elárasztod dicséretekkel ezt a „Fluttershy”-t is rendesen? - Mint minden kedves pónit, aki megérdemli. – Mondta mosolyra görbülő ajkakkal. - De én csupán ennél a ruhánál segédkezem neked. - Ó, többet teszel annál. - Például? - Hát azok az apróság gesztusok, drágaságom. Mint például amikor név szerint kerestél engem, amikor először betértél ide. - Te... Te tényleg méltányoltad azt? – Mondtam neki, miközben néztem le rá. - Oh, had ne kezdjek bele! – Egy pillanatra félbehagyta az öltéseket és körbeforgatta a pompás kék szemeit. – Ha minden alkalommal kapnák egy fényes, piros almát, amikor egy póni bejön ide és nem ismer fel engem vagy az életművemet, esküszöm neked, hogy csődbe juttatnám az Édes Alma Pagonyt se perc alatt! Hmph! – Mosolyodott el. – Ezért vagyok nagyon büszke arra, hogy te, mint egy vadidegen bejöttél ide és utánam kérdezősködtél még annak ellenére is, hogy... izé... n-nem igazán volt szívélyes a fogadtatásod. Eh heh heh... A terem sarkai felé meresztettem a tekintetem. Sose szeretek belegondolni, de most már több mint egy éve minden esetben én vagyok az, aki először mondja ki a nevem. Nem hinném, hogy egy évnyi naplóbejegyzés elég lenne, hogy leírjam ezt az érzést. Vannak idők, amikor – esküszöm – elfeledkezem arról is, hogy „Lyra”-nak hívnak. Gyászosan szürke reggelek azok, amikor a saját félelmemmel és megbánásommal ébredek a ködös átok melléktermékeként. - Nagyszerű dolog az, ha felismernek. – Mondom ezt ki akaratlanul. – De ez olyasmi, amiről legfeljebb csak álmodhatok. Szeretem a nevem, de mégsem szeretném, ha zászlókon lenne hirdetve. - Félsz a rivaldafénytől drágaságom? - A mitől? - A rivaldafénytől. – Mondta mosolyogva miközben néhány csillogó gombostű lebegett előtte. – Én hiszem, hogy sorsszerű egyszer vagy többször alá kerülni, ha akarjuk, ha nem. Én egész életemben arra törekedtem, hogy felkészüljek rá. - Ezt most úgy mondod, mintha a pónik a népszerűségre születtek volna. - Tévednék? - Én... – Szívogattam az ajkam egy kicsit. – Egykor talán így hittem. Manapság viszont... – Éreztem egy hideg fuvallatot, de igyekeztem nem remegni, amíg Rarity félkész mesterműve rajtam volt. – Én abban reménykedem, hogy amikor elérkezik majd az én időm, akkor úgy hagyhatom itt ezt a világot, hogy teljes mértékben elégedett lehetek majd magammal. - Jó ég! – Mordult rám majdnem. – Ez kifejezetten zord, nem gondolod? - É-én szeretem ezt egy elfogadóbb nézőpontnak nevezni. – Mosolyogtam rá vigasztalóan. –

Én legalább hiszek benne, hogy lehetséges a dolgokat jól befejezni. A népszerűég hogy tölti ki ezt a rést? - Nos, nem akarok most filozofálásba belemenni. - Rarity felvarrt egy újabb gyöngyöt, majd megállt és végignézett a félkész alabástrom munkáján. – De határozottan hiszem, hogy egy póni lényét nem csak a hírneve határozza meg – de tény, hogy jobbá teszi. Ez fele annyira sem sekélyes, mint sok póni gondolni hajlamos, de nem hibáztatom őket érte. Ez azzal jár, amik vagyunk és amiknek teremtve lettünk. Meg kell jegyeznem: ez határozottan felkeltette az figyelmemet. Érdeklődve néztem felé. - Ó, valóban? - Mmmhmm... – Ott ült előttem a hátsó lábain ülve és békésen vigyorgott. – A népszerűség többet jelent annál, hogy híres, gazdag és jó kiállású vagy a póni társadalomban. - Igazgatta meg a sörényét a patájával, mialatt az éppen bűvölés alatt álló hangkőre nézett. – A pónik végső soron szociális lények, csillogó ékkövei magának a Teremtésnek. Amikor egy idegen póni lép be az üzletembe és van olyan kegyes hozzám, hogy a nevemet is tudja, egy részem szó szerint újjászületik. Ez azt jelenti, hogy valami, amit tettem, valami, amiben részt vettem a világ megformálásban, felkeltette a figyelmét és ezáltal a lelkeink összekapcsolódtak. – Nézett vissza rám és az arca olyan ragyogóan fénylett, mint a festmény, amit meg kívánt jeleníteni lelki szemeim előtt. – Mélyen legbelül mind művészek vagyunk Heartstrings kisasszony, mi mindannyian és nyomot hagyunk magunk után a világban a szabad lelkünk ecsetvonásaival. Mindig azon voltam, hogy egy olyan mesterművet alkossak, ami más pónikat inspirálhat, mi másért léteznénk, ha nem azért, hogy maradandót alkossunk? Mialatt beszéltünk a nyolcadik elégia kísértő hangjegyei visszatértek az elmémbe. Viszont ahelyett, hogy kizárták volna őt, inkább kihangsúlyoztak minden szót, ami elhagyta ajkait, mintha csak kiválasztott lenne a hold művének hangjegyei által. Egy pillanatra ismét eszembe jutott, hogy mit is jelentett számomra a zeneszerzés az átkom előtt. A zene olyasmi volt, amit megosztottunk a létezés minden kifinomult formájával. Nem, sosem ítélhetem el Rarity-t, mert hatalmasabb akar lenni, mint az élet maga. Egy nagylelkű lélek megérdemli, hogy magasabb fokon nyugodhasson. Tehetségének áldása másként hogyan szállingózhatna alá az alatta elterülő világra? Akár csak az ajándék, amit most ad át nekem, az a legdrágább ajándék, amelyet sokkal korábban megkaptam, mint hittem volna, hogy szükségem lesz rá és csak a jó bölcsesség feltételezte volna. - Bár én is olyan jelentős lennék, mint Ön Rarity kisasszony. – Mondtam ünnepélyes mosollyal és örömmel kísérve. – De úgy gondolom, hogy egyesek ragyogásra, míg mások csak pislákolásra születtek. Nem tudom, hogy megértette, amit mondtam, de a visszafogott kacsintása utálat arra, hogy valamit nem vettem észre. – Ez a legnagyobb tévhit a népszerűségről drágaságom. Nem egy verseny. Sokkal inkább, olyan, mint egy maraton. – Visszaügetett és dolgozott tovább az öltözék szoknyáján. – Valamelyik nap Heartstrings kisasszony, teljes vágtába fogsz kezdeni és én őszintén irigyelem majd azt a pónit, aki ott lehet, amikor rád vetül a rivaldafény.

Rarity szavai megtöltötték az elmém és olyan félelmet generáltak, amely egyszerre volt bénító és befogadható a lelkemnek. Ez kifejezetten zavaró volt, amíg nem tudtam a nyolcadik elégiára koncentrálni. Igazság szerint elvesztettem az időérzékem, így nem számoltam, hány napja segítettem neki a ruhával, mielőtt visszamentem volna a Butikba a harmadik kővel. Csakis arra tudtam gondolni, hogy szebbé tegyem a napját, esetleg valamiféle gesztussal, mint legutóbb. Így, amikor átléptem a küszöböt és meghallottam az érkezésemet jelző csengőt, én azonnal átcsiviteltem az előttem tornyosuló anyagon és sziporkázni kezdtem. - Jó napot Rarity kisasszony! A nevem Lyra Heartstrings és már sokat hallottam rólad. Így, ha pillanatnyilag nem lennél semmivel sem elfoglalva, akkor érdeklődnék, hogy igénybe vehetném-e a hírhedt ékkő bűvölési tehetségedet ezen a… Megdermedtem egy álltó helyemben. Egy magas, barnaszőrű kanca szürke sörénnyel nézett le rám gőgösen a vékonykeretű és sötét lencsés szemüvegén keresztül. Egy fekete blúzt viselt hozzá illő nadrággal, amiből kilógott a lobogó farka. A hosszanti irányban fűzős öltözékében semmi nem volt, ami elrejtette volna a vékony és merev alkatát. - Huh... – Pislogtam nagyokat. - Hmmm... – Szólalt meg elsőként. A szemeivel egyenesen rám meredt. Amikor legközelebb megszólalt, nem voltam biztos benne, hogy kinek mondta, amíg meg nem hallottam a toporzékoló paták dobogást. – Egy a szokásosak közül, ha nem tévedek? - Oh! Uhm... Eheheh! – Rarity – aki egy rongyos és összeizzadt roncs volt - közém és eközé az egysíkú idegen közé vágtatott. – A nap felénél járunk! Én ragaszkodom hozzá, hogy a vevőm akkor keressenek fel, amikor nekik jól esik! - Meg mertem volna esküdi, hogy azt mondtad, bezártál a látogatásom idejére... - Ah! Igen! Hah! Fura, ezt mondtam, nem igaz?! – Pördült meg Rarity, hogy szembe álljon vele és már majdnem úgy hajolgatott a sápadt arcú kanca előtt, mintha a patáit akarná csókolgatni. – Heheheh – Lyukas fejű zsenim! A szavaink a helyükön vannak, de a patáink nem mindig követik őket! – Szembefordult velem. - Uhm... Segíthetek? Izé… ahogy mondani szokás… - Megrázta az elmosódott fejét, majd rám kiáltott. – Bármikor nagyon szívesen a segítségedre lennék, de ebben a szent pillanatban, most nem alkalmas. Viszont, ha hagysz nekem egy részletes leírást, hogy mire van szükséged, akkor én biztosan hagyok magam számára egy részletes emlékeztetőt, hogy holnap reggel első dolgom legyen foglalkozni vele, hogy gyors és szorgos lehessek a hűséges és jól fizető ügyfeleim felé! Eheheheh... - Uhm... – Egyenesen a mögötte álló kancára néztem, aki hatalmas fekete árnyékként tornyosult fölénk. – Nem… Nem is olyan fontos. – Motyogtam neki legyőzötten, miközben hátráltam a nyeregzsákommal és a remegéseimmel. - Komolyan. Tudok jönni máskor is. - Ó, de kérlek! Mond el, mit akartál, hogy holnap segíthessek neked! - Rarity könyörgő szemei egy pillanatra mély pánikkal a falra szegeződtek. – Igen, most zárva vagyok, de utálnám magamat, ha elküldenék egy segítségre szoruló pónit anélkül, hogy tudnám, hogy érhetem el... - Kétségtelenül egy új téli öltözékre lenne szüksége. – Mondta a kanca és a figyelmemet

megragadta az unott tekintete, amivel a pulóveremet nézte. – Vagy számos változtatásra. – Nézett letargikusan Rarity-re. – Abból, amit Toity úr mondott, azt feltételezem, hogy minden lakos a Canterlot-i kollekciódat viseli, amit múlt évben készítettél neki. Rarity nagyot nyelt és felém tekintett. - Nos, igen. Nekem úgy tűnik, hogy ... erm ... elég jól fogynak Canterlot-ban. Itt ugyanakkor... erm... – A patáit kezdte rágni egy pillanatra majd azt egy mosollyal palástolni. – Nos, ez itt egy mezőgazdasági terület Seams kisasszony és tudja milyenek a föld pónik. Sokkal inkább hagyatkoznak a megörökölt ruhákra… - És a vállalkozásod... - Silver Seams kezdett el körbe járkálni a butikban. – Itt van már jobbára öt éve? - Izé. Igen. Egy kis üzletben végeztem, az anyukám egy vállalkozó, és így… - Ez elég idő arra, hogy hatást gyakorolj a helyi divatra, nem gondolod? - Izé. Igen. Feltételezem ez… - Nos, én azért jöttem ide, hogy le legyek nyűgözve. – Az első dolog volt, ami egy mosolyra emlékeztetet Silver ajkain, de az is olyan erőltetett volt, mintha egy vékony, görbe vonalat próbálnánk karcolni fekete gránitba. – Szóval itt a lehetőség Rarity drágám. Nyűgözz le! Rarity egy teljesen más világban létezett és én határozottan nem voltam részese. - Ó! Természetesen! Pontosan itt van, és majd megöl a vágy, hogy megmutassam Önnek! – Hideg borzongás fut végig a hátamon és ebből már tudtam miért voltam láthatatlan. A fiatal unikornis mohón ügetett Silver Seams oldalára. Egy hosszas és drámai bemutatást követően Platinum hercegnő örökségéről Rarity megrántott egy kötelet és a két függöny elgördült felfedve a butik közepén álló öltözéket annak teljes pompájában. Rarity végigment minden apró részleten, kiemelve mind az öt sornyi gyöngyöt mágikus kék ragyogással és eközben áradozva Silver füleinek Unicornia alapításának időtlen történetéről, mielőtt csatlakozott volna az Equestria-i méneshez. – És ahogy ő átadta a gyöngyöket az öt övező unikornisoknak, és úgy szeretném ezt ajándékot adni az Ön szemeinek! Nem gondolja, hogy határozottan sugárzik belőle Platinum halhatatlan lelke? - Mmmm. Igen. Határozottan szép. Látom, hogy sok időt és energiát öltél bele. - Ó, természetesen! Bár, határozottan inspirált, az egész elkészítése jóformán a ködbe veszett számomra. Esküszöm, olyan, mintha az elmúlt öt nap az inspiráció szárnyain szállt volna tova…! - De, ha lehetne, akkor én inkább a Canterlot-i sorozatod alapmodelljét szeretném megnézni. - A... C-Canterlot-i sorozatomét? - Igen, azokat, amelyeket Hoity Toity pompás butikjának szállítottál. Ő a fő beszállító a felsőbb kerületben, ha jól értesültem. - Oh... Oh! Uhm... I-Igen! - Rarity nyelt egyet és eloldalazott a részlet gazdag munkájától, miközben én a távolból néztem. - Én... Én azt hiszem, talán van még azokból... erm... éven túli darabok elfekvőben. Kérek egy kis időt és megfelelően kiállítom őket… - Úgy érted, hogy nincs patanyújtásnyira készen egy bemutató sorozat? Én azt képzeltem, hogy az ügyfeleid napi szinten szeretnék látni a legjobb munkáidat. - Ó, azok aligha voltak a legjobb munkáim. Heheheh… Olyan sokat adtam már el belőlük, hogy szó szerint mindennapossá váltak Canterlot utcáin…

- Igen, igen. És Hoity Toity jövedelmező eladásaiból arra következtettem, hogy jelentenek valamit. Szóval hol vannak drágaságom? Az időm itt Ponyville-ben egyébként is rövidre szabott. - Uhm… E-Erre tessék Seams kisasszony! Ígérem. Eheheh…Nem lesz csalóóóóóódot! Mialatt mindketten kiügettek a látóteremből én ott maradtam egy árnyékként elfeledve, mint mindig. A Platinum hercegnő tiszteletére készített gyöngyház fényű ruha ott ragyogott a rivaldafényben, de az elmúlt egy évben először nem tudtam felidézni ennél magányosabb képet magam előtt. Még Rarity szavain csüngtem egy ideig, de bármi is suhant végig a butikon, mindent magába szívott Seams mindent elnyelő jelenléte. Lassan kiügettem a boltból. A csengő egy üres és szívtelen hang volt. Tettem valamelyik póninak egy szívességet azzal, hogy kifelé menet megfordítottam a táblát a „Zárva” feliratra.

Másnap reggel lassan léptem be egy szót sem szólva. A Butik korán kinyitott és minden mennyezetről lógó lámpa égett. Két dolog ragyogott a bolt közepén. Az egyik egy gyöngyökkel kirakott ruha volt, érintetlen és elmozdítatlan pont, ahogy legutóbb láttam. A másik Rarity hófehér bundája volt, ami úgy tükrözte vissza a napfényt akár egy gyémánt. A ragyogását ugyanakkor kiszívta az üresség és az érzelemmentesség, ami megszállta, miközben egy sállal szöszmötölt, amit telekinetikusan varrat. A szemei alatt megereszkedett a bőr és féltem megkérdezni mi lehetett az – az alváshiányt leszámítva – ami így kiragadta belőle a lelket. Bátran megköszörültem a torkom és megszólítottam. - Rarity kisasszony? Egy szempillantás alatt felcsillantak a szemi a neve hallatán, mintha csak egy fákját gyújtottak volna meg benne. Rarity megfordult, rám nézzen, és a tekintete sugárzott – de üres volt – akár egy érintetlen függöny. - Oh! Hát, szia. – Most rajta volt a sor, hogy megköszörülje a torkát. Kinyújtóztatta a lábait, miután már tovább nem görnyedt. - Légy üdvözölve a Carousel Butikban, ahol minden ruha csicsás, egyedi és rendkívüli. Kedvesen mosolyogtam reménykedve, hogy átragad rá. Nem jött be. Mindemellett folytattam. - Másik városból érkeztem… - Megálltam. Felé néztem – A nevem Lyra Heartstrings és amíg itt tartózkodom, szeretném megkérdezni, hogy igénybe vehetném-e néhány szolgáltatását Rarity kisasszony. - Hmm. Igen. Több, mint boldog lennék, ha segíthetnék. – Mondta, de a hangja aligha közelítette meg az a lelkesedést, amit a mondata hordozott. Mindig tragikus, amikor egy dalt erőltetetten húznak elő egy póni torkából. – Viszont már előre elnézést kell kérnem. Be kell fejeznem ezt a sálat egy másik ügyfelemnek, mert megígértem neki, hogy első dolgom lesz, miután kinyitom az üzletem. Néztem vissza az ajtóra, majd ismét rá. - Korábban kinyitottál, mint ahogy az a táblán fel van tüntetve. Nem tehetek róla, de észrevettem, miközben erre haladtam el a reggeli baktatásom során. - Nos, nem igazán tudtam aludni este és nem láttam értelmét, hogy még két órát várjak. - Ezt sajnálattal hallom Rarity kisasszony. – Nyeltem egyet és kissé hátraügettem. – Ha segít valamit, jöhetek másik nap… - Nem! Határozottan nem! Megtiltom! – Mondta egy enyhe morgással. Majd miután pislogott néhányat, sóhajtott egy mélyet és végighúzta a lábát a homlokán. – Ó, kérem bocsássa meg. Tudom, hogy ezt szörnyen hangzott tőlem. - Hallottam már pónitól rosszabbat. – Mondtam egy kedves mosollyal. - Sose küldtem még el pónit munka miatt. Nem akarom, hogy Ön legyen az első Heartstrings kisasszony. – Vett egy mély lélegzetet, a tekintete nem különösebben akard meg semmin a közeli ablakon. – „Heartstrings” - Mosolygott. – Na, ez egy nagyszerű név, ami érdemelné, hogy híres legyen.

Egy pillanatban megállt bennem az ütő. Először azt hittem, hogy ez miattam volt, mert azt hittem, hogy emlékszik rám. Később viszont rájöttem, hogy csupán a süllyedő érzelmek kerítettek hatalmukba, és amikor próbáltam racionálisan gondolkodni, csupán Silver Seams sötét, érzelemmentes tekintet jelent meg lelki szemeim előttem. Ilyen alkalmakkor én valami impulzív vagy elkeseredett cselekedetre szánom el magam kitörjek a kábulatból. Talán nem volt véletlen, hogy ilyesmit tettem Rarity jelenlétében is. - Hallottam volt tegnap egy látogatód. – Böktem ki. – Nem más, mint Silver Seams. – Majd ráébredtem, hogy amit teszek az nem kevesebb lesz, mint egy gyomron rúgás. – Ez egy ok, amiért idejöttem. – Próbáltam mutatni egy játékos vigyort. - Ha Silver Seams vásárol a Carousel Butikban, akkor ez minden bizonnyal egy felsőkategórás hely! Az én felettébb kínos dicséretem semmi hatással nem volt Rarity-re. Ezt tudhattam volna előre, de elkeseredetten próbáltam felvidítani. Bár attól féltem, hogy ő maga is majdnem ilyen elkeseredett volt. - Hmmm, attól félek, az ítélőszék még tárgyalja ezt. – Szólalt meg végül. - Miért... uhm... Miért mondasz ilyet? Én azt hittem, hogy egy ruhatervező belelkesül attól, ha látogatást tesz az üzletében egy olyan póni, mint Silver Seams. – Egy nagy nyelést követően. - Ha azt látogatásnak lehetett nevezni. – Motyogta hangosan, miközben frusztrált állapotában igyekezett rendbe hozni a sálat. - Nnngh... Á hagyjuk, melyik pónit akarom becsapni? – Ajkai enyhén meggörbültek. – Elbűvölő vendéglátó voltam. Igazán. Silver Seams egy elképesztő kanca és tagadhatatlanul egy ellenállhatatlan tárgyalópartner. Ezért hallgattam két órán át megbabonázva, hogy miként volt hasznos a tervezése a zord Stalliongrad-i utcákon. Egy póni az ő korával és nagyszerűségével csodálatra méltó. Valóban csodálatra méltó. - Rarity egy mélyet sóhajtott, miközben szemei elvesztek az általa megmunkált anyag végtelen tengerében. – Egy ilyen póni valóban megérdemli a hírnevét. Mocorogtam, ahogy mögötte álltam, akár egy árnyéka valaminek, ami egykor beragyogta ezt a helyet. Lelkes hangon és vakmerően rákérdeztem. - És mondtál el neki bármit is magadról? Úgy hallom Silver Seams sokat utazik erre. Biztos vagyok benne, hogy szeretne többet tudni a Ponyville-i helyzetről. - A beszélgetésünk sajnos idáig nem juthatott el. – Válaszolta Rarity serényen. – Távoznia kellett, hogy találkozzon valamelyik ügynökével. Most éppen az ágyában eheti a reggelijét és a délutáni vonatára várhat, ami elviszi Trottingham-ba egyenesen egy újabb tékozló divat szezonra. Hmmm. Mindig sokra fogom értékelni a gyors ütemüket és a dolgozó elit fáradhatatlan munkásságát. Bár ahogy elnézem, mindig csak a távolból. - É... Értem. – Csúszott ki a számon, miután semmilyen más ötletem nem volt, hogy több részletet szedjek ki belőle. - Mit értesz ezen? – Vágta rá ridegen, én pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy akar-e még velem majd beszélni. Hideg kattogást hallottam, ahogy a lebegtetett tű egymáshoz értek és közben majdnem elszakította a szálat, amivel rögzíteni akart egy kötést. – Hogy újabb zuhanásba taszítottam magam? Természetesen csakis magamat hibáztathatom, amiért túl nagy hangsúlyt fektettem egy pillanatra, egy pillantásra, egy átkozott lehetőségre, mintha egy póni egész életét egyetlen villanás döntené el. Nem is tudom, hogy mi a nagyobb ostobaság. Hogy

itt görnyedek az elkeseredettség súlya alatt vagy, hogy nem ez volt az első eset, hogy ez történt. Nagyot nyeltem és válaszoltam neki. - Ahogy én látom, nem sokat tanulhatunk az életünk során elkövetett hibákból, csupán javíthatjuk az esélyeinket, hogy elkerüljük őket a jövőben. - Talán maguk a hibák jelentik a problémát! – Morogta felém Rarity, majd földhöz csapta a munkaanyagát és egy haragos pillantást vetett a terem közepén fénylő ruhára. – A zseniknél nincs helye ostoba hibáknak vagy valójában nem is zsenik! A terem elcsendesült, teret engedve a haragosan lüktető tüdeje sípolásának. Lassan az elegáns unikornis lenyugtatta magát. A következő hang, ami előtört belőle még mindig fortyogó volt, de már összeszedett. - Heartstrings kisasszony, bárki és légy, feltételezem, hogy zenész vagy és egy tehetséges fajta. Jól gondolom? - Igen. Legalábbis hajlamos vagyok én is ezt gondolni. A tehetség azonban relatív… – Feleltem neki magamba mélyedve egy bólintást követően. - De igazi. – Mondta, miközben fortyogó szemeivel mögém nézett. – Máskülönben miért használnád ezt a nevet? - Öö... Én ezzel a névvel születtem. - Tényleg? – Kérdezte éles hangon. - Nos, igen, hogy tájékoztassalak. – Pislogtam rá meglepetten - És meghatároz téged? Tudatja más pónikkal hogy ki és mi vagy, ha hangosan kimondják? A neved élvezettel és boldogsággal tölti el őket, ha csak rágondolnak, mert biztosan tudják, hogy mit jelentesz számukra és mit adsz a mi gyönyörű világunknak? Vettem egy mély lélegzetet és tekintetemet lesütöttem a patáim közé. - Én... Én nem mondhatnám... - Nos, akkor had bátorkodjam azt mondani, hogy ha meghallom a neved és meglátom a cuki jegyed, én máris büszke vagyok rád, anélkül hogy bármit is tudnák rólad. - Mondta. Az arca túl merev és büszke volt, hogy mosolyogjon, vagy akárcsak elfintorodjon. Folytatta. – Mert, ha van valami, amiben hiszek, akkor az az, hogy céllal vagyunk itt. Azért születtünk ebbe a világba, hogy ragyogjuk. Némelyikünk jobban, mint mások, de nem erre akarok kilyukadni. Ahhoz Heartstrings kisasszony, hogy sikeres és közismert legyen, hogy nyomot hagyjon a társadalomban, két dolog kell. Bíznunk kell önmagunkban és a tehetségünkben, amit kaptunk. Másodszor, találkoznunk kell olyanokkal, akik osszák a nézeteinket, így megfelelően támogathatják, hogy hozzájárulhassunk a kifejezés világához. – Sóhajtott és ismét a csodálatos ruhára nézett. – Minden egyes nappal egyre inkább úgy érzem, hogy egyre kevesebb póni létezik, aki tudja, hogyan kell megfelelő támogatást biztosítani. Az önteltség átvette a kreativitás helyét. Legalábbis remélem, hogy ez a helyzet, bármennyire is szörnyen hangzik. Mert ha tévedek, és csupán én vagyok az... – Rarity lélegzete itt elakadt. Arca elé emelte egyik patáját ezzel zárva le megszólalását. – Akkor drága Celestia, milyen mélyre zuhantam...?

Igyekeztem követni a tekintetét, csak hogy legyen okom megemlíteni a mesterművet a boltja közepén. - El kell, hogy mondjam. Nem tudom levenni a szemem arról az öltözékről, amióta belépem. Meg tudtad mutatni Silver Seams-nek, amíg itt volt? Egy pillanatig Rarity nem talált szavakat. Így hát folytattam. - Én úgy gondolom, hogy teljes mértékben pazar. Viszont ez több ennél. – Szóra nyitottam a számat, hogy folytassam, de egy részem vonakodott. Túl képlékeny volt a pillanat. Egy halk erőlködést követően mégis kimondtam. – Fura, hogy pont a gyöngy mintázatot választottad, annak tudatában, hogy egy napja volt a legendás Platinum hercegnő születésnapja. Rarity azonnal felém villantotta fagyos tekintetét néhány elhúzódó másodpercre. Az addigi arckifejezése darabjaira hullott helyet engedve valaminek, ami félúton volt a kacagás és zokogás között. Egy pillanatra megrémültem a szipogását hallva. Hamarosan azonban összeszedte magát, mosolygott és motyogni kezdett. - Ön tényleg méltó a nevére Heartstrings kisasszony. Csak tudnám, hol volt ez az érzés tegnap, amikor Unicornia öröksége teljes mértékben cserbenhagyott. Az ajkamba haraptam. - Erre én is kíváncsi lennék. - Ha belegondolok, úgy viseli a „Silver”, mintha csak egy védjegy lenne, és mégis feketébe merészel öltözni. - Miről beszélsz? - Nem lehetséges, hogy valamelyik barátnőm vagy valamelyik magas rangú Ponyville-i küldött ide? Hmmm? - Mondta Rarity, miután felém nézett. - Én… Én csupán egy szolgáltatás miatt jöttem! Ígérem. – Ez volt az igazság. A többsége legalábbis. – Azt hiszem, hogy Ön sokkal híresebb a városban, mint azt hinné Rarity kisasszony. - Pontosítok drágaságom. Én egy hasznosság vagyok. - Hogy mi vagy? - Egy márkanév. – Mondta mosolyogva, amin átszűrődött a csalódottsága, ami a szemében látszott. – Egy köznév. Én vagyok a helyi varrókanca, akihez a póni elküldi a barátját, ha egy szétfeslett varrást rendbe kell hozni, öltést kell javítani vagy egy gombot kell visszavarrni. Kétségtelen, hogy legalább annyiszor emlegetik a nevem, mint azt Equestria-ban, hogy „Silver Seams”. De komolyan belegondolnak ebbe? Van elképzelésük – ösztönös késztetésük – hogy mélyebbre nézzenek, feltételezve hogy vannak pónik, akik képesek mélyebbre ásni, hogy kincset találjanak? Tudatnám veled továbbá, hogy én nem ezzel a néven születtem, amin a városlakók szólítanak. Én nem voltam mindig Rarity. - Nem? – Feleltem nagyokat pislogva. Erre komolyan nem számítottam. - Nem, drágaságom. – Rázta meg a fejét lassan. – Az igazság az, hogy én „Sapphire Sight” néven születtem. Ékkő művesek és bűvölők nagy múltú családjából származom. Csakis azt

tűnt helyén valónak, ha én is beállok a sorba, ahová biológiailag tartozom. Persze, aznap, mikor megszereztem a cuki jegyem, egy csodálatos drágakő lelőhelyre bukkantam, de míg a sorsomat látszólag már eldöntötte az élet, én nem szándékoztam hagyni, hogy ez az egész életemet meghatározza. A szarvam tehetsége a drágakövekhez kötődött, de a szívem az álmaimhoz és hogy mit tartogathat még a jövő. Pontosan ezért – már nagyon fiatalon, még az előtt, hogy elvégeztem volna az általános iskolát – „Rarity”-re változtattam a nevem. - Miért? – Kérdeztem tőle. - Miért „Rarity”? Határozott tekintettel nézett felém és folytatta. - Mert olyan nevet akartam, amire méltóvá válhatok. – Nézett szomorúan a ruhára. – Illetve – idővel és kitartással - túlszárnyalhatom. Különleges akartam lenni. Híres akartam lenni. Az a póni akartam lenni, akit minden póni ismer, de nem csak azért, mert az a nevével jár, hanem azért mert mélyebb és rejtettebb jelentést is hordoz, mint egy többrétegű gyémánt. Az értékes köveket nem csupán bányászni kell. Azért léteznek, hogy láttassák magukat és megtöltsék a világot csodás csillogással, mert – végső soron – vannak olyan dolgok ezen a világon, amik rendelkeznek azzal az adománnyal, hogy meglássák a minket körülvevő világot. Már rég felhagytam azzal, hogy „Sapphire Sight” legyek és inkább a „Rarity”-t választottam. Másképp hogyan vágyakozhatnák a nagyságra? Mi más lehetőségem lenne? Követnem kellett volna az ő nyomdokaikat és megmaradnom az ő árnyékukban? A legtöbb, amit elérhettem volna, hogy egy csipetnyi só lehettem volna a családi hagyomány feneketlen kútjában, vagy egy csupasz fogaskerék a fantáziátlan iparban. - Iparban? – Jegyeztem meg felvonva a szemöldökömet. - Sajnálatos módon ez az, amivé minden válik. - Motyogta Rarity. – Adj neki elég időt. Adj neki elég szervezettséget. És keresztülmész egy folyamaton, aminek a végén te leszel a folyamat és tökéletes gépiességen túl mi lesz az életed? Tegnap, volt rá egy egész délutánom, hogy Silver Seams szemébe nézhessek, hogy a hangját hallhassam, hogy érezhessem a jelenlétét. És miután az egész találkozót letudtuk és lehetőségem nyílt átrágni magam a valamilyen formán még érdemi íz világgal rendelkező szavain, rájöttem, hogy tisztább képet nem is kaphattam volna a gépezetről. És tudod, hogy miért? Mert Silver Seams az ipar részévé vált. A művészetből született, de már vakká vált feléje. Egykor ő volt Manehattan feltörekvő couture-ja. Ma viszont már csak egy öreg és megfáradt kanca, aki a patáival tervez, de a műveiben már nincs jelen a lelke. Csupán a folyamat mögött álló nyereség számít, valami, amit pénzben és nem varázslatban mérnek. Már majdnem megsajnáltam... ha nem lett volna az az egy dolog... - Valóban? – Hajoltam közelebb hozzá kíváncsian. – Mi volt az? Rarity nagyot nyelt. Úgy tűnt, hogy a saját borzongásait is le kellett küzdenie, hogy végül válaszolni tudjon. - Az, hogy ő egy kanca Equestria-ban, aki jól csinálta. Mert manapság már minden csak ipar és nem elég, hogy az átlagos elfogadott, még nagyban istenítik is, mert minden póni fél a gondolkodástól, hogy szembeszálljon vele, és hogy olyan dolgokat mutasson fel, amik újak... amik különlegesek... amik ritkák. – Kiáltotta ki hosszasan és határozottan. – És mindeközben, én itt vesztegetem az időmet, hogy kitűnjek; összerakosgatom az igazgyöngyeimet, hogy készítsek belőlük egy csodálatos ruhakölteményt, amikor készíthetnék helyette tucatnyi

másikat, hogy ezáltal nyerjem el a méltó helyem, még akkor is, ha az csak egy újabb része lenne egy nagy és olajozottan működő gépezetnek. Hallgattam őt, de egy másik póni szavai törtek bennem felszínre és az a póni én voltam. A naplóbejegyzéseimre gondoltam – arra sok hasonlóra, ami olyan, mint amilyet most is írok. Ha nem magamnak írnák, mégis milyen hatás elérésben reménykedhetnék, feltéve, hogy volna olyan póni, aki képes lenne olvasni az írásaimat? Egy mély és átgondolt kritika lenne, vagy netalántán csak egy gyors átlapozás, mielőtt ugyan azok a paták a tegnap poros tragédiái közé söpörnék a szövegeimet? Még egy dal is csak addig képes a lelket egy irányba vezetni, amíg nem téríti el egy másik, akárcsak a hajókat egy orkán erejű szél. Így miként tervezhetne a póni megfelelő útvonalat a szétzilált világunk tengerén? - Talán... – Kezdtem bele. - Talán... lehetséges, hogy még mindig csak a megfelelő hatásra vársz. – Néztem fel rá. – Persze ez egy hosszadalmas várakozás, de biztos vagyok benne, hogy egyszer Önt is megtalálja Rarity kisasszony. Lehet, hogy a nap akkor érzek el, amikor feltörsz – akár csak Silver Seams – csak te nem fogsz megállni az átlagnál. Te nem fogod elkövetni ugyan azokat a hibákat, mint ő. - Hmmm... Hibákat? – Mosolygott Rarity. - Seams kisasszony elért mindent, amire én valaha is vágytam és ezt hibákon keresztül tette volna? Ha ez igaz, akkor nekem is el kellene követnem hasonló bűnöket. – Vett egy mély lélegzetet. – De én soha, soha nem dolgoztam úgy. Nem mintha akarnák. - Úgy vélem az élet kegyetlen a maximalistákhoz. – Feleltem. - Én sose hibáztattam az életet a világ kegyetlenségéért. – Motyogta Rarity. – Csakis az érzéketlenségéért. – Mosolygott kínkeservesen felém. - És nem szeretnék ilyesmiben vétkes lenni, különösen nem egy ilyen megértően türelmes és bájos kanca előtt, mint jómagad. Kérlek, bocsássa meg nekem az önmarcangoló megnyilvánulásomat Heartstrings kisasszony, és mondja el, miben lehetek a szolgálatára? Ebben a pillanatban azonnal a torkomban éreztem a szívem. - Oh. Oh... Uhm... – A nyeregtáskám úgy nyomta a hátam, mintha sírkövekkel lenne tele. – Tudod mit? Beszélgettünk egy kellemeset. Azt hiszem pontosan meg is kaptam, amire szükségem volt… - Na, ne ijesszen el a szenvedélyes érzelmi kirohanásom. – Felelte lágy hangon. – A legjobb barátnőim néha „dráma királynőnek” bélyegeznek és néha talán igazuk is van. De kérlek, mond el miért jöttél. Tiéd az osztatlan figyelmem. Kiérdemelted. Nagyot nyeltem és bűntudatosan mocorogtam, akár egy fiatal kiscsikó, aki megölt egy madarat a csúzlijával. Telekinetikusan matatni kezdtem a táskámban, kerülve vele a szemkontaktust és dadogva feleltem. - Azért jöttem... A-Azért jöttem, mert... uhm... hallottam, hogy jó vagy drágakövek bűvölésében. – Oda kellett volna adnom neki az utolsó két követ. Ehelyett, valami őszinte belső erő csak egyet vett elő. – És nagyon fontos lenne számomra, hogy ismét fel legyen töltve. Én... uhm... Mondták, hogy te vagy a legjobb a városban. Nem akarom kevesebbel beérni.

Rarity válasza egy őszinte sóhajtás volt és egy bólintás. - Egy póni sem szabadna, hogy kevesebbel érje be drágaságom. - De. De elfoglalt vagy a sállal és biztos van még más ruha is, amit el kell készítened és… Mondtam neki fintorogva. - Heartstrings kisasszony. - Megértem, ha nem akarod megcsinálni… - Heartstrings kisasszony. – Megragadta a követ egy erőteljes telekinetikus szorítással. Felállt és egy büszke mosollyal az arcán az ablakhoz ment vele a nélkülözhetetlen eszközökért. – A drágakövek bűvölése csak az egyik módja annak, ahogy a megélhetésemről gondoskodom. Amióta csak megérkeztem Ponyville-be más sem teszek - megélek. De ezt nem jelenti azt, hogy nem tudom tisztelettel és büszkeséggel tenni. Kérlek, had legyek a szolgálatodra. Kinyújtottam a patámat felé, de olyan volt, mintha eltávolodna tőlem. De valójában akkor megszakadt a szívem, amikor rájöttem, hogy neki nincs hová mennie innen. Ez annyira volt az otthona, akárcsak az enyém. Ugyan úgy rab volt, de átok nélkül. Vagy talán mégse? Melyik póni nem átkozott, ha jól belegondolok? Ennyi filozofikus gondolatot nem áldoztam rá, amíg nem láttam, ahogy Rarity végigmegy a folyamaton, amelyben újjászületik, mint „Sapphire Sight” és elhelyezi a lencséket az ablak előtt álló állványon és teszi ezt úgy, ahogy egy dugattyút hajt meg egy gőzgép. A folyamat végén adni fogok neki három arany bitet és ő ad majd nekem egy mosolyt, de hirtelen nem tudom már melyik volt elcsigázottabb. Amint kilépek Rarity jelenlétéből a puszta létezésemet is el fogja felejteni. De nem fogja elfelejteni a gondjait. Az aggodalmai valósak voltak, akár az levegő és keservesen függött tőlük. Mégis miféle helyzetben voltam én, hogy megpróbáljam meggyőzni az ellenkezőjéről, ha egyáltalán megtehettem volna? A hírnév semmit nem jelent nekem, de ez egyszerűen az átkom velejárója. Mennyivel rosszabb, ha ott lebeg előttünk egy lehetőség, ami sosem valósul meg, annak ellenére, hogy a lehetőség mindig ott van rá? Hegyet épít vakondtúrásból? A társadalom úgy gondolna rá csupán, mint a gépezet egy újabb egységére, függetlenül attól, mit gondol magáról? Kíváncsi voltam, hogy van-e olyan póni, aki képes lenne egy alapos, előítélet-mentes vizsgálatot végezni valamely lélek megítélésén, végül aztán rájöttem, hogy az a póni én vagyok.

„Rarity? Igen, ismerem őt. Ő az, aki kezeli azt a körhintát Ponyville vásárterén, igaz? Várj— Mi? Azt akarod nekem mondani, hogy az nem egy igazi körhinta? Iiigen. Akkor mégis mi van azokkal a nyamvadt sátrakkal a városnak azon a felén?”

„Hmmm... Rarity kisasszony... Rarity kisasszony... Oh! Emlékszem rá! Fehér szőr? Kékes sörény? Hallgattam az előadását a városházában rendezett táncmulatságon, A Nyári Napünnepélyen. Mi is volt a művész neve? „DJ-P0N3”?”

„Ő egy szabó, nem igaz? Ő varr ruhákat megy ilyesmiket? Vagy az az unikornis, akinek egy csík van a sörényében? Mindegy is. Valamelyikük egy fában lakik. Mehetek végre? Lekésem az ebédidőmet a belvárosban.”

„Homályosan emlékszem egy unikornisra, aki majdnem meghalt a Legjobb Ifjú Repülő Bajnokságon Cloudsdale-ben. Hé, hallottad, hogy a szomszédos időjárás kezelőnk, Rainbow Dash, mit tett aznap? Létrehozott egy tökéletes szónikus színrobbanást – pont Celestia hercegnő orra előtt! Swooosh! Kablaam! Yeah! Megmentette – talán – három tagját is a Wonderbolts-oknak egy azon időben! Ha már egy tizenöt perces csodáról beszélünk! Heh!”

„Ő nem az a kanca, akinek olyan hangja, mint egy vámpírnak és hetente kétszer látogatja Aloe és Lotus Gyógyfürdőjét?”

„Hát én a Carousel Butikba járok rendszeresen! Azt akarod nekem mondani, hogy övé a hely? Ó istennőm, én mindig azt hittem, hogy ő csak egy gyakornok. Úgy értem, melyik unikornis nem örököl az ő korában egy olyan üzletet, mint az? Érted, mire gondolok?”

„Tudom, hogy van egy fehér unikornis, aki egy a Harmónia Elemei körül. Tudod – me' feltételezhetően az Elemek többé már nem szent tárgyak, mint régen, hanem összeolvadtak egy élő póni lelkével. Azt tudom, hogy az egyikük a Hűség és ő egy fehér unikornis. Vagy az a Szépség Eleme lett volna. Hmmm... Miért is kérdezed te ezt tőlem?”

„Hess innen hölgyem. Szeretném enni a szendvicsem.”

„Most, hogy így belegondolok, egyszer szervezett egy divatbemutatót itt Ponyville-ben. Már majdnem egy éve volt. Volt ott még valami csilli-villi Canterlot-i művészet kritikus is az eseményen. Tudtál róla? De csupán egy rosszul megtervezett tréfa volt az egész. Annak kellett lennie! A kiállított ruhák egyszerre voltak mulatságosak és kiábrándítóak! Esküszöm, soha nem láttam még egy flancos mindent-tudót úgy dühöngeni. Heh—Várjunk csak! Miért is jutott ez eszembe? Talán me’ ez az ízléstelen tréfa „Rarity” ötlete volt, nem de? Úgy értem, ezért kérdezősködsz utána, nem? Ideje lenne már, hogy utolérje a rosszkarma hatása.”

„Ew… hát…mégis miért vásárolnák egy túlárazott lyukban a város keleti felében? Én mindig – hangsúlyozom – mindig a Rich Szövetben vásárolok. Különben is, minden népszerű csikó odajár. Hagyjuk meg a Carousel Butikot a nagyképű sznoboknak, akik üzemeltetik!” „Hogy merészeled!” Felkaptam a fejem ott, ahol a Kockacukor Sarokban álltam és éppen két fiatal csikóval beszéltem, akiknek festett és dauerolt sörényük volt. Ők is a hang irányába néztek és egy minden mértéket meghaladóan unott arckifejezést vágtak. A legutóbbi kiáltás küldőjének tekintete azonnal lehervadt, amit szembe találkozott a tekinteteinkkel. - Uhm... Nem mintha bármi bajom lenne veletek... de... - Fluttershy mély lélegzetet vett és ismét magára erőltette azt a rosszalló arckifejezést, ami korábban erőt adott neki. – De Rarity nem egy nagyképű sznob! Ő egy tehetséges póni, aki nagyszerű ruhákat tud készíteni és határozottan állíthatom, hogy nem húzza le a vásárlóit! Mi több, a barátnőm és sokkal több tiszteletet érdemelne ennél!” - Heh... Schyeaaah... – Az egyik csikó körbeforgatta a szemeit. – Szóval… hát…. ha ez így is lenne, akkor miért nem hallottam a nevét eddig? - Igen... – Vágta rá a másik, vicsorogva Fluttershy felé. – Ha olyan nagyszerű, akkor nem Trottingham-ben kellene lennie Tahófalvának központja helyett?

- Szerintem csak azért véded, mert a barátnője vagy. – Szólt oda gúnyosan az előző. – Heh – Had találjam ki. Tutira kedvezményeket ad neked, hogy jó dolgokat mond róla. - Én... Én... – Fluttershy kék szemei elkezdtek könnybe lábadni. - Ez nem igaz! Rarity… Nagyot nyelt. – Ő csak… - Heh. Ahogy gondoltam. – A két csikó elsétált, fényes farkaik egész végig szinkronban himbálóztak. – Gyere, szívassuk meg azokat a balgákat. Ez a hely már úgyis bűzlik. - Uh – ó istennőm – én is pont ezt akartam mondani! - Ne már! Ezt tutira le kell jegyeznünk valahová! Mindketten távoztak a parfüm felhőjükkel együtt. A szemem sarkából néztem, ahogy eltűnnek, majd megköszörültem a torkom és lassan szembe fordultam Fluttershy-al. - Szóval... Te azt mondod, hogy Rarity egy tehetséges póni, aki tiszteletet érdemelne? - Mmmm... - Fluttershy egyértelműn a szívtelen duó szavain csüngött még. A szövetszerű sörénye mögött bujkált és megfordult, hogy az étkező másik fele vegye az irányt. Hagyjuk. Felejtsd el, amit mondtam. Illetlen dolog volt a részem, hogy közbeavatkoztam. - De mi van akkor, ha többet akarok hallani arról, amit mondtál? Lassú léptekkel távolodott tőlem, mint ahogy egy esőcsepp csordogálna le a hegyoldalról. Megborzongtam és megigazítottam a pulóverem ujjait. - Hát legyen. Úgy tűnik mindent megtudtam a Carousel Butik nagyképű és sznob vezetőjéről. - Nnnnngh… - Észrevettem a jeleit annak, ahogy éppen a fogait csikorgatja és nem sokkal később máris rám meredt az angyalian rosszindulatú tekintetével. – Ezt most azonnal vond vissza! – Pislantott, megrebegtette a szempilláit, majd elvörösödött. - Izé... persze csak, ha nem bánod... - Szóval most pedig ismét védeni akarod? – Mondtam feléje mosolyogva. - Én... – Megborzongott és letörölt néhány csillogó cseppet a szemei sarkaiból. – Sose fordult meg a fejemben, hogy meg kell majd tennem. Rarity-nek mindig jó híre volt. Legalábbis eddig a pillanatig ezt hittem. - Felnézett rám és az arcán egy lágy és kedves mosolyt láttam, ami pontosan olyan volt, mint a hangja csak kétszer olyan őszinte. – Mint minden más póni esetében, őt is meg kell ismerned, hogy megérthesd. Ő a legnagylelkűbb, legelegánsabb, leggondoskodóbb és legodaadóbb kanca, akit ismerek. - Egy kérdés fogant meg a fejemben... - Az üvegborítású pult felé hajoltam, majd Fluttershyra néztem. - Így van vagy sem, Rarity elégedett ezzel? - Uhm... Mivel lenne elégedett? - Azzal, hogy egy póninak meg kell őt ismernie, hogy megérthesse. Rarity egy művész, igaz? - Oh. A leghatározottabban... - Ezt csak azért mondod, mert a barátnője vagy…? - N-nem! – Kiáltotta Fluttershy a szárnyait is kitárva. – A munkái önmagukért beszélnek! Több száz ruhát tervezett már mindenféle póninak a helyi hírességektől kezdve az ide látogató diplomaták közeli ismerőseiig! - Akkor hát... – A kijárat felé tekintettem, amerre a két korábbi társalgó partnerünk távozott. – Hogy lehetséges az, hogy a legtöbb póni, akivel beszéltem nem is hallott róla?

Fluttershy az alsó ajkát kezdte harapdálni szégyenteljesen. Kíváncsiskodva néztem felé. - Rátapintottam a rossz billentyűre? Zenész vagyok. Légy velem őszinte, mert utálok ilyet tenni. - Miért... ilyen sok mindent megtudni róla? – Nyelt egyet Fluttershy. – A drága barátnőmról, Rarity-ről? Megvakartam a nyakam és megvártam, míg végigfut rajtam egy remegési hullám. - Mi a neved? – Kérdeztem, csak hogy ő mondja ki. - Um... Fl-Fluttershy. - Tudod anyukád nevét? - Izé. Igen. Miért fontos ez? - Tréfálkozz velem, ha akarsz. - Az anyukám neve Windflicker. Stratopolis-ban született. - És a mamád neve. Az övé mi volt? - Fluttersky. Engem... t-többé kevésbé utána neveztek el. - Az ő anyukájának is volt neve, igaz? Mi volt a nagymamád neve? - Uhm...” Fluttershy-nak gondolkodnia kellett ezen néhány másodpercet. - Silvercloud... azt hiszem. Ó, jaj, olyan rosszul érzem most magam, hogy nem jutott eszembe azonnal... - És... – Kicsit közelebb hajoltam hozzá. – És mi volt az ük-nagymamád neve? Az ő nevét tudod? Fluttershy elsápadt. Az orcái elpirosodtak és matatni kezdett a váratlan vallatás közepette. - Ha tudni szeretnéd, én nem tudnák emlékezni a nagymamám nevére sem. - Dünnyögtem. Majd nyeltem egyet. – Csak a nagymamámat tudnám felidézni. Szóval egy fokkal máris felettem áll Fluttershy kisasszony, ha jelent ez bármit is. - Mit... uhm... Mit akartál ezzel bizonyítani? - Rarity itt van. A te és az én őseimmel ellentétben ő életben van. Közöttünk él és alig néhány fal válassza el a többi póni otthonától. Miként lehetséges az, hogy csak alig néhányuk tudja a nevét, annak ellenére, hogy olyan sokat tesz azért, hogy megalapozza a hírét? – Megigazítottam a pulóverem gallérját és a fal felé kezdtem motyogni. – És hány generációnak kell eltelnie ahhoz, hogy azt is elfeledjék, hogy valaha neve is volt? - Hogy őszinte legyek veled, még sose gondoltam bele ennyire részletekbe menően. Lassan bólintottan. - Ahogy én se. Egészen mostanáig. Regén volt már... hogy ilyen dolgokat biztosnak vettem. Ma viszont már nem tehetek semmit anélkül, hogy ne kísértene meg. Csak hogy én úgy gondolom, hogy Rarity kisasszony erre tette fel az egész életét és mit ért el vele? - Minden bizonnyal nagyon törődsz vele, ha ilyen mélyen kielemezted. – Mondta Fluttershy siralmasan. – Bár én is ennyire figyeltem volna rá. - Javíts ki, ha tévednék, de te nem a barátnője vagy? Mi késztethet mégis arra, hogy ilyet gondolj magadról? – Mondtam érdeklődő tekintettel nézve rá.

- Mert... - Fluttershy küszködött, hogy előhúzza magából a szavakat. – Mert amikor mellette kellett volna lennem a múltban, akkor én cserbenhagytam. És nem én voltam az egyetlen. Minden póni, akire számított cserbenhagyta. - Nem értem, hogy történhetett ilyesmi. - Pedig így történt. – Dünnyögte az orra alatt Fluttershy. – Az ez évi Nagy Vágta Gálán, Rarity-t, engem és még ötünket meghívtak az ünnepélyre. Az esemény tiszteletére Rarity saját erején felül teljesítve ruhákat készített nekünk, ráadásul teljesen ingyen. Sem előtte és utána nem láttam egy pónitól sem hasonlónak nagylelkű gesztust. De mindazok után, hogy annyi időt és energiát ölt az öltözékeinkbe, mi... uhm... mi semmi hálát nem mutattunk. - Nem? - Mmmm... nem. – Rázta a fejét bűntudatosan. – Legalábbis nem azonnal. Megvoltak a saját ötleteink arra, hogy hogyan kellene a ruháinknak kinézni. Minden más ruhatervező ott azonnal felhagyott volna az egésszel. De nem Rarity. A vágya, hogy minket boldoggá tegyen túlszárnyalta az önkifejezési vágyát, amihez minden joga meg lett volna. Megvarrta a ruhákat, amiket megálmodtunk, de egyszerűen szörnyűek voltak. Mi pedig túl önzőek és vakok voltunk, hogy ezt észrevegyük. És ezt követően... mmnngh... – Összerezzent, mintha merő undor futott volna végig a törékeny testén. – Volt az a divatbemutató is és ezek a ruhák szemlére lettek bocsájtva a Canterlot-i Hoity Toity előtt. Ez volt Rarity egyik esélye, hogy a rivaldafénybe kerüljön, a pillanat, amiről mindig is álmodott, de mi tönkretettük neki. - Ez... – Az ajkamba haraptam és menthetetlenül bólogattam. - Szörnyen hangzik. - Az volt. Összeomlott. De megpróbáltuk kárpótolni érte. Befejeztük neki azt a ruhát, amit maga számára tervezett a Gálára. Majd miután kivívtuk Hoity Toity figyelmét, képesek voltunk szervezni egy második bemutatót – egy magánjellegűt – és ekkor láthatta Rarity bámulatos ruhakölteményeit először. Le volt nyűgözve és kötött vele egy jó üzletet, aminek a keretein belül a Canterlot-i butikjában értékesítette a kollekcióját. - Huh... – Melegséggel telve mosolyogtam. – Nos, ez az. Barátnők a végsőkig. Nekem úgy hangzik, hogy megfelelően kárpótolva lett. - Kárpótolva lett? - Fluttershy szomorú és hervatag arccal nézett rám. - Oh, bár igaz lenne. Nem látod? A baj már megtörtént. Még ha Hoity Toity le is lett nyűgözve, számított ez bármit is Rarity divatkarrierje szempontjából? – Nyelt egyet és szégyenteljesen lehunyta a szemeit. – Igen, egy csomó bitet keresett a magán műsorral, de az, ami a városban történt, az romba döntötte minden esélyét, hogy a nyilvánosság elé lépjen Equestria-nak ebben a szegletében. Sok száz általa tervezett ruhát adott el Canterlot-szerte, de itt - az otthonában – ahol a hírneve a legtöbbet számít, a lehetősége, hogy rivaldafénybe kerüljön... elveszett. Elveszett örökre. Végig tekintettem a Kockacukor Sarok teljes hosszán gondolatokkal körbebástyázva. Végül nem tudtam megállni és megkérdeztem. - Akkor miért marad itt, ha a lehetőség máshol megtalálhatná? - Bár tudnám. Minden esetre én boldog vagyok, hogy a közelemben van, mert a barátnőm és mindig örömmel tölt el a jelenléte. - Mosolygott Fluttershy keservesen. – Különösen azok után, hogy nem az volt az utolsó alkalom, hogy... izé, hogy keresztbe tettem az álmainak. - Mégis... Mégis hogy? - Valami hasonló történt. - Fluttershy még egyszer kerülte velem a szemkontaktust. – Egy

híres fotós érkezett a városba, akit Photo Finish-nek hívtak. Rarity lehetősége nyílt, hogy megmutassa a ruháit, de szüksége volt egy modellre. Engem választott. Nagyon megtisztelő volt, de utána valami váratlan történt. Photo Finish csak velem foglalkozott. Rarity csodálatos ruháira egy csepp figyelmet sem fordított. Rarity-nek volt köszönhető, hogy egyáltalán bármi figyelem vetült rám. Nem voltam odáig érte és nem is tartott sokáig, de mégis híres lettem a modellkedésben. - És mindez idő alatt Rarity egy fikarcnyi hírnévre sem tett szert... Fluttershy hangja megborzongott, miközben folytatta. - Ez a kedves kanca pedig más sem kíván az élettől, csak hogy a neve ismert legyen. Csodás dolgokat akar alkotni és ezt más pónikkal megosztani. És már legalább kétszer kerülte el a hírnév. De mondhatod akár azt is, hogy már három alkalommal, ha beleszámolod a kapcsolatát Celestia hercegnő sztár tanítványával. - Twilight Sparkle... - Az egy név, aminek már meg van a helye a történelemben. – Jegyezte meg Fluttershy. – És ismerem Twilight-ot. Akár csak nekem, a hírnév neki se fontos, de Rarity-nek – a közös barátnőnknek – a mindene. És ő odaad érte mindent újra megy újra, egy nagylelkű lélekkel, ami nap, mint nap lenyűgöz. Vettem egy mély lélegzetet és Fluttershy vállára helyeztem a patám. - Irigyellek e tekintetben. - Engem? - Fluttershy pislogott zavarodottan. - Miért? - Mert egy közeli barátnője vagy Rarity-nek, aki az áldás élő szökőkútja. – Mondtam neki mosolyogva. - Ezt tudom. De mégis van egy dolog, amit nem értek. – Könyörgött nekem a kedves szemeivel, mintha választ várna tőlem egy lehetetlen kérdésre. – Miért olyan átkozottnak az áldás szökőkútja ebben a világban? Én sem tudom.

De már majdnem magától Rarity-től akartam megkérdezni. - Helló! – Szólaltam meg a Carousel Butik bejárati csengőjének rezonálása alatt másnap. – A nevem Lyra Heartstrings és érdeklődnék... – Ott helyben megdermedtem és csak pislogtam, miközben megannyi suhogó szövetdarabka repült el mellettem selyem üstökösök módjára. Uhm... Valami baj van? - Oh, mégis mi baj lenne?! – Morogta Rarity. Egy lilatetejű vulkán volt kitörésre készen, ha nem tört volna még ki az elmúlt órákban. Hangja fortyogott a dühtől, akárcsak a vérben forgó szemei, ahogy hevesen kotorászott az alapanyagok rendetlen tengerében, ami a Butik közepén tornyosult. – Esetleg baj, hogy nem találom azt a csipkét, ami ahhoz kellene, hogy befejezzem a ruhát, amit már egy hete dolgozom?! Esetleg baj, hogy a triviális kis problémáimat minden elé helyezem az életemben, még az ügyfeleim megrendelési elé is? Esetleg baj, hogy megesküdnék rá, hogy vettem három nappal ez előtt sárga csipkét, de most meg mintha patája nőtt volna és elvágtatott volna?! - Eh... – Idegesen nyeltem egyet és masszívan álltam akár egy jéghegy, miközben ő körülöttem puffogott. - Elfogadnál... Elfogadnál némi segítséget…? - Mégis miben?! Én hoztam magam ebbe a helyzetbe! Így nekem is kell kihúznom magam belőle! Mintha nem zavarnám magám már most is eléggé. – Megállt egy pillanatra, térdig állva a szövethegyben, majd felém sóhajtott és morgott. - Hölgyem, mélységesen sajnálom, hogy végig kell néznie ezt az éretlen parádét, de attól félek, hogy a legrosszabb pillanatomban kapott el. Több munkámmal is elmaradásban vagyok és bár szeretnék felvenni rendeléseket erősen kételkedem benne, hogy képes lennék a rendelkezésére állni a közeljövőben. - És én ezt t-teljesen mértékben meg tudom értem! – Mondtam neki mosolyogva a didergéseim ellenére annak reményében, hogy vigaszt nyújthatok neki. – Én csupán hallottam a munkádról a városban és látni szerettem volna… - Oh! Meglepetésként ér, hogy a helyi pletykákból rám is jut valamennyi! – Keserűen mosolygott, mialatt keresztülásta magát a szövethegy egy eddig még felderítetlen szegletén. – Úgy tűnt számomra, hogy végtelenül le voltak nyűgözve minden négyzetcentiméterrel, amit Silver Seams patái érintettek! - Silver Seams? – Bizonytalanul odahajoltam be hozzá a peremről több válasszal is készülve, mielőtt még boldog nemtörődömséget színleltem volna. – Úgy érted, hogy itt volt? Ponyvilleben? El is felejtettem, hogy Rarity mennyire nem szereti, ha nem foglalkoznak vele. - Hah! Még szép, hogy nincs már itt! De ez nem elég ahhoz, hogy elhallgattassa a nevét a levegőben! Legalábbis arra nem elég, hogy elkendőzze a tényt, hogy nem üres patákkal távozik Trottingham-be! - Ő... – Pislogtam zavaromban. Egyértelmű volt Rarity haragja irányította az egész beszélgetést. Alig voltam több egy kormánylapátnál. – Nem? - Miért? Nem hallottad? - Rarity megpördült, hogy szembe álljon velem, a padlóhoz csapva a patáit, mint előfutárát az ezt követő kiáltásának. - Egy egész wardrobera való őszi ruhát vett a Rich Szövetnél mielőtt felszállt volna a keletre tartó vonatra! Még egy nagylelkű ajánlatot is tett a bolt tulajdonosának! – A szemei úgy lángoltak fel, mint két gyilkos erejű kék meteor. – És itt van valami, amit egy póni sem hall szívesen! Látogatást tett a Carousel Butikban is! És

mit hagyott hátra nekem? Egy tárcát tele ásításokkal és egy két órás önfényező anekdotát, amiről valószínűleg könyvet is írhatnék! Alig vetett némi pillantást a munkáimra, még arra a ruhára sem, amiről feltételeztem, hogy felkelti majd az érdeklődését! És most tovább állt Trottingham-ba a csomagjai felét Rich Szövetének ruháival megpakolva! Bah! Esküszöm, minden, ami szent és megbecsült volt ezen a világon a sírba szállt Starswirl the Bearded-del! - Én... uhm... – Mozgolódtam idegesen. – Ez roppant... furán hangzik. – Megköszörültem a torkom és bátorkodtam egy pillantást intézni felé. – Én sose voltam még a Rich Szövetben. Fel tud mutatni valamit a divat szakmában, amiért már érdemes megpiszkálni? - Divat szakmában? Snkkt— - Öltötte ki Rarity a nyelvét undorában. - Divat szakmában?! – Felém ügetett félútig majd határozott mozdulattal felém mutatott a patájával - Drágaságom, had mondjak el neked valamit arról a csődörről, aki azt az üzletet vezeti. Filthy Rich és az egész családja almák eladásából gazdagodott meg – almákéból, amiken nem is ők termesztettek! Ő egy könyvelő leöntve egy hordó sörényzselével – habár egy jó fajtával, ha más nem! Annyit tud az aktuális divatról, mint egy minotaurusz a dobozos szárított virág illatosítókról! Hamarabb alakította át az üzletét divatcikkek árusításához, mint tette azt az almákkal vagy a medve csapdákkal vagy... vagy... Celestia-tudja-mikkel! Rarity fortyogott és megfojtott egy láthatatlan nyakat, miközben a fogait csikorgatta. - És... Silver... Seams... Nnnngh... – Összeszorította a szemeit és hangosan kiáltotta. – Nem kétséges, hogy ő már levetkőzte minden nőiességét, hogy felmarkolhass a gigászi vagyonokat Trottingham felé, az által, hogy szétszedi a ruhákat alapanyagnak, majd az eszközeivel összecsapja őket valamiféle minden inspirációt nélkülöző, tarka, de összességében sikeres flintes-flancos őszi kollekciónak! Mert hát ez a ruhatervezés művészete ma már! A szemét egyhangú választéka, amiből póni feletti hatalmunknál fogva csenünk, és újra bemutatjuk a világnak, mintha valami újdonság lenne, annak ellenére, hogy a tegnap hulladékának hányadék színeivel vannak festve! Egy ilyen beszéd után tényleg úgy nézett ki, mint aki öklendezés kerít hatalmába, így inkább leült a színpad mögött az ismerős fehér ruha alatt és levegő után kezdett kapkodni. - Nnnngh... Ez annyira megőrjít! – Kecses patamozgásokkal legyezte magát, miközben motyogott. – Már minden csak egy folyamat, gyárilag előírt világi arányok. Bennünk van, hogy jobbak legyünk... hogy jobbak legyünk. Mi értelme van az önkifejezésnek, ha az önkifejezés képtelenség a népszerű? – Nagyot nyelt és a padlóra szegezte a tekintetét, a sörénye keretbe foglalta arca két oldalát, mint két lila fodros mellékfolyó. – Mindig különb akartam lenni. Ezzel az üzlettel, azzal, ahogy kereskedem, meg akartam osztani az elképzeléseimet egész Equestria-val. És ekkor jön egy olyan póni, mint Silver Seams és szembetalálom magam azzal a pónival, aki mindent elért, amire én valaha is vágytam, de mégis hogy érte el? Mit kellene még tennem, hogy olyan lehessek? – Lehunyta a szemét és az arcára helyezte mellső lábait. - Mmmmmmfff... Esküszöm, nem is tudom, hogy van-e még értelme próbálkozni vele. Mindezzel... az ízzel. Már a halálba kerget ez az íz... Állam a csendben és féltem megtörni, mintha a széttörése olyasmi lett volna, amit egyikünk

sem tudott volna elviselni. Ekkor azonban megértettem, hogy most nekem kell mondanom valamit, amikor semelyik másik póni sem mondana semmit. A hangom olyasmi volt, amit úgyis csak elfelednek. Csak a saját visszhangomra számítottam, viszont egy makulátlanra. - Nem lehet, hogy ami igazán számít az az Ön saját ízlése Rarity kisasszony? – Mondtam miközben odamentem és végigsimítottam a gyöngyházfényű ruhát teljes hosszában. Mosolyogtam és könnyed hangon folytattam. – Egy egysíkúvilágban, valamelyik pónit le kell, hogy nyűgözze az érzékiséged. - Hmmm... szép álom. – Dünnyögte, majd leengedte a lábait. Rosszalló tekintettel nézett fel ugyan arra a ruhára, amire én. – De meddig kell még álmodoznom róla, hogy féljek belőle felébredni? – Rám nézett. – Talán öreg kancaként fogom magamat viszont látni, mire az elhivatottságom kifizetődik? A gondolatába is beleborzongok, hogy a zsenimet, az ambiciózus lelkemet kiszipolyoznák belőlem és utána olyanok árnyékában járnák, mint Silver Seams vagy Hoity Toity, mert én is túl érzékennyé váltam a ragyogásra. - Én... Én ezt nem tudhatom... - Ahogy én sem jósolhatom meg. – Felállt és elutasítóan lézett le a ruhára, mint csak egy szürke sörényű valami, aminek én is láttam egykor. – Elmondom neked én magam is, hogy gondolni a jövőre nem ugyan az, mint álmodozni róla. Nincs már olyan sok év hátra az ifjúságomból. Itt az ideje, hogy a legjobbat hozzam ki belőlük. Mert túl sokáig üldöztem egy elvarázsolt csikó léha vágyálmait. Az olyanok, mint Hoity Toity vagy Filthy Rich megtalálták a sikerüket az iparban. – Nyelt egyet a döntése hatására. – Ideje lenne, hogy én is megtaláljam az enyémet. - De Rarity... – Néztem rá. – Ez a ruha! Ez... Ez gyönyörű! - És minden bizonnyal meg is fogja találni a helyét valamelyik póni emlékei közt. - Rarity mélyet sóhajtott. – A megfelelő árért. Végülis, ez a dolgok menete. – Felém fordult, egy hullasápadt arcú póni, aki egykor úgy kuncogott, akár egy dalos pacsirta. – Esetleg meginvitálhatnálak egy ilyen vásárlásra ma? Biztosíthatlak róla drágaságom, hogy talán egy kicsit temperamentumos személyiség vagyok, de a vevőimmel szemben mindig maximalista maradok. - Én... Én... – Néztem rá, a ruhára, majd a nyeregtáskámra. Mintha valami megakadt volna a torkomban egy pillanatra, de ezt követően dünnyögve belekezdtem. – Valójában én nem akartam venni semmit sem... - Oh? - Uhm... Igazság szerint... – Ránéztem a ruhára. Valami kezdett alakot ölteni bennem, valami, ami – esetenként – erőteljesen arra késztet, hogy olyan képet vágjak, mintha csak a tűzhelyem ropogó tüze előtt melegednék. Tudnom kellett, hogy vannak olyasmik ezen a világon, amik képesek újjá éledi a hamvaikból. Az egyetlen valódi része a „vereség”-nek az azt alkotó betűk összessége. - Engem... Engem azért küldtek, hogy átadjak egy üzenetet. - Egy üzenetet? - Igen. – Nagyot nyeltem és beleborzongtam a gondolatába is, hogy mit terveltem ki. - Egy pegazustól, akit a Kockacukor Sarokban ismertem meg, egy nagyon kedves kanca pillangó cuki jeggyel. - Fluttershy? – Rarity arcának egy része máris sugárzott. Pislogott a szemeivel. – Mi lehet olyan fontos, hogy nem képes szemtől szembe tájékoztatni róla?

- Azt mondta, hogy ő... Hogy neki szüksége lenne egy meleg pulóverre a kis sünijének, aki most a háza mögött van... uhm... mert beteg a szegény kis pára. - A kis sünije...? - Rarity ráncolta a homlokát. Megdörzsölte az állát és mélyen elgondolkodott. - Fura. Nem tudtam róla, hogy ennyire odáig van a sündisznóktól. - Uhm. Azt mondta ma reggel találta. Szegény pára minden bizonnyal beleeshetett a patakba és úgy gondolja, hogy tüdőgyulladást kaphatott. Ha nem kap egy pulcsit vagy egy lepedőt hamarosan… - Ne is mondj többet. - Rarity feltartotta a patáját, sóhajtott és fáradtan mosolygott. – Szegény kis drágaságom már biztos betegre aggódta magát. Sokkal jobban aggódom miatta, mint a kis állatkájáért igazság szerint. Minden más várhat, amíg érintett vagyok az ügyben. Köszönöm, hogy elhozta nekem az üzenetet kisasszony. - Heartstrings. És... uhm... örömmel. – Nyeltem egyet és idegesen mosolyogtam rá. – Nem feltételezem, hogy egy ekkora kupiban meg lennének az eszközeid egy pulcsi kötéséhez? - Ugh! - Rarity felkapta a fejét a terem másik fele felé indult el. – Ne is emlékeztess rá! Így is küszködök egy megrendeléssel, amihez sok szatén és csipke kell. Ha lenyugszom, és nyitva tartom a szemem, akkor biztos megtalálom, amit keresek. Nem kétséges, hogy az önzetlen hallgatóságod sokat segített ebben. – Teljesen elhagyta a látóteremet és a hangja egy mély szekrényből szűrődött ki az előtér mellett. - Most... kérlek, Celestia, mond, hogy nem hagytam el a kötőtűimet is! Bah! Én mondom, emiatt a Silver Seams ügy miatt minden felett elsiklok! Mialatt ő kotorászott, én az ajkamba haraptam és a gyöngyökkel kirakott ruha felé araszoltam. Csak amikor biztosan meggyőződtem róla, hogy nem üget vissza egyhamar, akkor nyitottam fel a nyeregtáskám fedelét...

Aznap délután feltételeztem, hogy Rarity arca dühvel lesz átitatva az első pillanattól kezdve, hogy meglátom. Ehelyett csak sokkot kapott – hatalmas, bénító sokkot. Innen tudtam, hogy elértem, amit akartam. Először még nehezen láttam az arcát, semmi rendkívüli, csak messze volt és minden más érzékszervem a zsonglőrködésemmel volt elfoglalva. Ahogy Ponyville belvárosa felé ügetett egyenesen felém, elvontam a tekintetem tompa nézése elől a karmazsinvörös naplemente felé, amely rivaldafényt adott nekem, messze a tücskök kórusától, akik kísérik a pengetésem az éjszaka peremén és végül messze a megannyi elképedt póni arcától, akik egy gyűrű formájában vettek körbe. Telekinetikusan pengettem tökéletes pontossággal a lantom húrjait, így ragadva meg a múlt boldog dallamait és újrafestve velük az élő jelent annak érdekében, hogy megalkossak valamit, ami kétszer olyan inspiráló volt, mint elegáns. A hangjegyek között hallottam a közönségem és élveztem a hangjukat – mivel ők Rarity közönsége is voltak. - Hallottál már valaha ennél szebbet? - „Platinum Ódája Union-hoz” című darabját adja elő. Azt hiszem, de sosem hallottam még ilyen csodálatosan előadva! - Mikor hallhattál ilyet utoljára Ponyville-ben? - Shhh—Kérlek! Hallgatni akarom! - Alig hallom! Engem túlságosan rabul ejt a ruha, amit visel! Hol találhatott ilyen öltözéket? - Azok igazi igazgyöngyök? Olyan bámulatosak! - Oh, milyen alkalomhoz illő! Platinum hercegnő királyi születésnapja csak pár napja volt... - És én azt hittem, hogy ilyet csak Canterlot-ban láthat a póni! - Kiváló. Egyszerűen kiváló, én mondom neked. - És a ruha! Vajon szabatta? - Ne légy abszurd! Az a ruha biztos a nemesség tulajdona! - Ki ez a kanca? - Fogalmam sincs! Csak beügetett ide a szabad térre és játszani kezdett! - Muszáj lesz megkérdeznem, honnan szerezte ezt a pompás ruhát! Esküszöm, feldobta az egész estémet... A szemem sarkából láthattam Rarity lila sörényének ringatózását, ahogy jobbra, balra kapkodta a tekintetét, az álla pedig egyre közelebb és közelebb került a földhöz, ahogy a háttér-duruzsolásokat és ámulásokat hallgatta. Ahogy próbált valamiféle magyarázatot lelni bódult állapotában, egy sárga formába ügetett oda hozzá és állt meg mellette. - Oh, istennőm, Rarity! Az nem…? - Igen Fluttershy. Az... Az a ruha, ami néhány órája eltűnt a butikomból! Éppen útban voltam a rendőrségre, hogy jelentsem a lopást, de most... – Nyelt egyet. - Csillagaim... - Úgy gondolod, hogy ez az unikornis lopta el…? - Shh! Fluttershy drágám! Hallasd ezt? - Huh? Oh. Ez egy nagyon szép zene. „Platinum Ódája Union-hoz”, azt hiszem...

- Nem nem nem – a pónikat! – Szisszent rá Rarity. – Hallod őket? Mindkét barátnő behajolt a tömegbe füleiket hegyezve a sugdolózásokra, amik továbbra is hátteréül szolgált a megállíthatatlan szimfóniának. - Esküszöm, mintha csak a Kék Völgy partjának habjaiból készítették volna ezt a ruhát! - Lehet, hogy tengeri póni import? - Ne légy bolond? Ők csak legendák! - Ez az öltözék túl gyönyörű ahhoz, hogy igazi legyen, ha engem kérdezel. - Nagyon jól illik az előadáshoz. Mintha előre hozták volna Az Otthon melegének Ünnepét. - Heeheehee... - Mond, fogad el biteket ez az unikornis? - Vagy a ruhakészítője ilyen alapon...? Magamba szívtam minden szót. Ott álltam lehunyt szemmel, meditatív állapotban mosolyogva, ahogy elpengettem az utolsó néhány hangot. Csak az után nyitottam ki ismét a szemem, hogy befejeztem az előadást és ekkor a tekintetem Rarity-re szegeződött. Neki szenteltem a teljes figyelmemet, miközben a közönség dobogásának zaja elvegyült az éjszaka ropogó tüzével. Hagytam, hogy kivillanjanak a fogaim a mosolygós ajkaim között, mielőtt kecsesen meghajoltam és a lantomat a nyeregtáskámra helyeztem volna. - Brávó! Brávó! - Hihetetlen előadás ifjú hölgyem! - Nagyon, nagyon rég volt már, hogy hallottam az „Óda Unionhoz"-t annak teljességében és ez idáig ez volt a legjobb szóló előadás, amit hallottam! - Kérlek, mond, Canterlot-ból jöttél? Valamelyik nemesi házat képviseled? - Mielőtt válaszolnál, kérlek, mond el – honnan van ez a pompás ruhaköltemény? A közönség nevetett és a puszta örömük teljesen felvillanyozta a minket körülvevő levegőt. Kacajommal csatlakoztam a kórushoz, majd lehajtottam a fejem. - Lehet, hogy az öltözékem királyi pompát mutat, de csak azért, mert királyokhoz méltó figyelmet kapott a készítőjétől. – Keresztülnéztem a tömegen és egy irányba mutattam a patámmal. - Mert... ott van a tervezője! Nem más, mint a Carousel Butik tulajdonosa, Rarity! Ő készítette ezt az öltözéket. De volt efelől bármikor is kétség? Az egész tömeg két félre oszlott, majd rájuk bámultak, mintha csak kettéválasztottam volna az intésem. Rarity majdnem hátra esett, lebénulva az őt övező ragyogó szemek láttán. Fluttershy azonnal elvörösödött és arrébb poroszkált, ahogy az eksztázisban lévő tömeg körbevette a fashionista barátnőjét. - Rarity! Tudhattam volna! - Egy póni a te ízléseddel nem is adná alább! - Jó tudni, hogy még mindig szíved, lelked beleadod a munkáidba.

- Igen, több hasonló is kellene Ponyville-ben – vagy ennyi erővel egész Equestria-ban. - Oh, kérlek! Kérlek, mond, hogy maradt még gyöngyöd a boltodban! - Nekünk határozottan kellenek ehhez hasonló a Trottingham-i Kerti Partihoz illő ruhák! - Oh! És a Rémálmok Éjszakája! Mindig is szerettem volna Platinum hercegnőnek öltözni! Biztos megfordult benned, hogy csinálj valami ugyan ilyen csodálatos együttest! - Milyen helyén való volt, hogy az „Óda Unionhoz”-zal mutattad be a művedet. Úgy érzem magam tőle, mintha visszamentünk volna az időben. - Igen. Milyen csodálatos zene egy csodálatos ruhakölteménnyel! - Kérlek – mond el nekünk – fogadsz el megrendeléseket? - Te és ez a zenész együtt dolgoztok Rarity? Az ajkába harapott, majd lassan megfordult, hogy megnézhesse az elragadtatott arcokat. A teste észrevehetően remegett, de ott volt egy tagadhatatlan ragyogás a szemiben. - Én... izé... Eheh... Hogy is mondjam... uhm... – Végigtekintett a megannyi arcon és sörényen, míg végül megakadt rajtam a szeme. - Én... is annyira meglepődtem ezen, mint ti mind. - Nyelt egyet. - Fura... hogy a spontán inspiráció mikre nem képes, igaz? A tömeg kuncogott. Fluttershy büszkén mosolygott. És én... Én éltem.

- Komolyan! Fogalmam sem volt róla, hogy ez az öltözék lopott! - Kiáltottam. Eltelt egy óra és a Butikja felé ügettünk magunkban. A világ az ablakokon túl egy homályosabb és lilább lett. Tudtam, hogy nagyon kevés időm maradt, hogy „felgöngyölítsem a dolgokat”, de meg voltam róla győződve, hogy mindent megtettem, amit meg kellett tennem. – Bocsássa meg a naivitásomat Rarity kisasszony. – Lassan kibújtam a ruhából, óvatosan, hogy ne gyűrjem meg a hibátlan ujjait. – Néha elkallódom, amikor vakációzom, akárcsak most. Amikor egy póni felkínál nekem ez ilyen pompás ruhát egy ilyen nagylelkű áron, akkor általában kétszer is átgondolom a dolgot. Sajnálatos módon messze kerültem Canterlot-tól és azt hiszem a jobbik eszemet ott felejtettem. Heeheehee! - Oh, én maximálisan meg tudom érteni, hogy érez kisasszony... Heartstrings, ha jól emlékszem? - Mmmhmmm. - Az első utamon Appleloosa-ba, majdnem befaltam egy vegyesbolt kaktusznektár karamell készletét. Ez olyasmi, amire sem én, sem a barátnőim nem emlékszünk vissza szívesen. - Heeheehee—Jah! – Elegánsan kihámoztam magam a ruhából és átnyújtottam neki – El tudom képzelni. Óvatosan átvette a ruhát, fellebegtetve az azt körülölelő telekinézisével. Az arca nyugodt volt és érzelemmentes, miközben hümmögött, majd felém intézte a kérdésé. - Le tudnád írni az a csődört még egyszer? Az útonállót, aki állításod szerint rád sózta ezt a ruhát a város határain kívül. - Mmmmm... – Úgy tettem, mintha erősen gondolkodnék és a plafont bámultam. – Alacsony volt és zömök. Egy pegazus azt hiszem. Az egyik szárnyáról foszladoztak a tollak. Sárga szőr, ha jól emlékszem. Egy sápadt árnyalat. - Alkalomadtán előfordul. – Munkálkodott Rarity. Óvatosan felaggatta a ruhát az egyik közeli próbababára, majd szembefordult velem. – És mennyi bitet szedett így el tőled? - Oh, ezt nem fogod elhinni, de – csak háromszáz bitet! Őrület, mi? – Körbeforgattam a szemem és igyekeztem drámaian hatást kelteni. - Drága Luna, ha a szüleim megtudják, megölnek! Ahem. Én csupán azt sajnálom, hogy pont egy ilyen szánalmas rablásnak lettem áldozata. A csődör azt mondta, hogy ezt a ruhát Rarity Kisasszony Butikjában vette, a város keleti felében. Nem is vesződött vele, hogy elmondja az igazat: hogy ellopta! - Egy kifejezetten kényes betörő lehetett. – Mondta Rarity. - Mindketten tartozunk neki azért, hogy ilyen jó állapotban tartotta a ruhát, ha másért nem is. – Végre felém nézett. – Viszont nem kétlem, hogy vissza szeretnéd kapni a bitjeidet, ha már ezt visszaadod. - Eh... – Lengettem a patámat és arcokat vágtam. – A szüleim ennél kétszer nagyobb összegért sem hullajtanának könnyeket, nem hogy háromszáz bitért. Teehee – Szerinted, hogy tudtam végi járni a Canterlot-i zeneiskolát? - És határozottan pompás tehetsége is van Heartstrings kisasszony. - Eh, csak egy hobbi. – Néztem felé széles vigyorral. – De hát! Végül mindkettőnknek jól jött, nem? - Attól félek ennél sokkal egyértelműbben kell fogalmaznod drágaságom. - Hát az a tömeg, amit odavonzottam! - Biccentettem a fejemmel bohókásan az ajtó felé. – Hogy őszinte legyek, én csak meg akartam mutatni a ruhát, amit... - Most mégis miről beszélsz...?

- De fogalmam sem volt róla, hogy közel három tucat póni akarja majd hallgatni az előadásom! Tudja mit Rarity kisasszony, a ruhája valami egészen más! Soha nem irányult még ennyi figyelem rám korábban! - Igazán? - Igen. Olyan volt, mintha már csalnák. Komolyan! Tartozom Önnek és ennek a ruhának is. - Hmm-hmm-hmm... – Kacagta el magát egy pillanatra, majd odaügetett velem szembe és a patáit a vállaimra helyezte. – Drága Heartstrings kisasszony, üljön le egy kicsit, ha nem bánja. Pislogtam rá és elakadt a szavam a válaszadás felénél. Éreztem, ahogy a szívem furán kezd verni, mintha aznap este először nem találnák egy hangjegyet. Idegességemben azt tettem, amit mondott. Úgy éreztem magam, mintha elbeszélgetne velem az anyukám. Amikor Rarity beszélni kezdett rájöttem, hogy nem is jártam olyan messze az igazságtól. - Drágaságom, minden magára valamit is adó betörő, aki ellopna tőlem egy műalkotást, nem adná tovább kétezer bitnél kevesebbért. Nagyot nyeltem és képlékenyen tovább mosolyogtam, mint korábban. - Nos, uhm, talán ő... uh... e-elkeseredett volt! Igen! Ez a fő oka, hogy vannak bűnözők, nem? Egyes pónik olyan pénzszűkében vannak, hogy szinte bármit hajlandóak eladni! - Egy ilyen zsiványnak sokkal egyszerűbb lett volna betörni egy élelmiszerbolt ablakát és onnan elemelni valami harapnivalót. – Kitekintett az ablakon. – És igazság szerint Ponyville egy mezőgazdasági terület. Barátnőm Applejack meséli, hogy a gyümölcsösét rendszeresen megdézsmálják. - De... Talán... – Harapdáltam az alsó ajkam. Kezdtem elveszíteni az irányítást a helyzet rémisztő nyomása alatt; az elmém viszont még nem volt hajlandó ezt elfogadni. – Lehet, hogy ő nem volt olyan agyafúrt… - Elég komoly mentális erőpróbát jelenthetett valamelyik póninak, hogy figyelmen kívül hagyj azt a megannyi igazgyöngyöt a birtokában. Ha az a póni elég képzett volt ahhoz, hogy elemelje ezt a ruhát az üzletemből, akkor ez a csődör... vagy ez a kanca egy egész évnyi nyereségre tehetett volna szert az által, hogy eladja a Manehattan-i feketepiacon. Próbáltam volna mondani valami mást, de a szám már teljesen kiszáradt. Órák teltek el azóta, hogy megtettem ezt a meggondolatlanságot, de csak akkor kezdtem el szörnyű bűntudatot érezni miatta. Szerencsére Rarity szelíd hangja csendesen csörgedező patakká szelídítette lüktető pulzusom. - Számomra Ön egy kifejezetten leleményes és intelligens unikornisnak tűnik Heartstrings kisasszony. Ma délután, ma délután bejöttem ebbe a szobába, hogy megkeressek valamit. Hogy mit kerestem, azt már nem tudnám felidézni. Annyit tudok csak, hogy a legújabb ruhám egyszer csak eltűnt és nem tudtam megfelelő magyarázatot adni rá, hogy hová tűnhetett vagy ki vihette el... egészen mostanáig. Lesütöttem a tekintetemet. Mozgatni kezdtem a patáim a csempén, ahogy az éjszaka első hidegrázásai rám találtak.

- Rarity kisasszony, nem ítélem el semmiért sem, amit most tenni kíván. De álljon meg egy pillanatra. Álljon meg egy pillanatra és gondolja végig, mi történt a város központjában. Anélkül, hogy felnéztem volna, tudtam, hogy furcsa arcot vág. - Mi van a város központjával? Ismét a szemébe néztem. Nem tudtam megmondani, hogy az ő szemei voltak üvegesek vagy csak az én tükörképem. - A pónik, akik között élsz Rarity! Ők imádják a ruhádat! Imádják a minőségét! A mögötte meghúzódó jelentést! A szakszerű munkát, amit beleadtál! - Pontosítanák drágaságom. – Mosolygott fájdalmasan. – Ők a te előadásodat imádták. Puszta véletlen volt, hogy pont azokban a színekben pompáztál, amiket én festettem. - De... De ez egy és ugyan az! - Nem. – Rázta meg a fejét, majd hosszasan sóhajtott. – Nem, nem az. - Neked... Neked csak kellett egy mód, hogy elnyerd a figyelmüket! - Kiáltottam, a lélegzetem egyenetlenné vált, ahogy tanújává váltam a saját elkeseredettségemnek. – A ruhád fantasztikus Rarity! Csupán arra volt szüksége, hogy megkapja a saját rivaldafényét és... és... - Shhh... – Gyengéden megsimogatta a vállam a patájával és határozott tekintettel a lelkem mélyéig tekintett, mialatt beszélt. – Nem tudom kicsoda Ön Heartstrings kisasszony. Nem tudom, hogy honnan hallottál rólam vagy, hogy mit feltételezel a művészetemről. Azt tudom, hogy egy vadidegen vagy számomra. Azonban azt hiszem, hogy mindezek ellenére mégis van bennünk valami közös és ez az, hogy mindketten tudjuk, hogy számomra már semmi nem maradt abban a ruhában, amiben hihetnék, kivéve a leckét hogy miként vezessem le a tehetségemet a fényesebb és szélesebb utakról. - De... – Igyekeztem nem nyafogni. Kiscsikónak éreztem magam vele szemben. Elfordítottam a tekintetem és elvesztem a ruha látványában, mintha a könnyeimmel akarnám a gyöngyeit kimerni. – De te megérdemled, hogy emlékezzenek rád Rarity kisasszony. Te egy tehetséges és keményen dolgozó unikornis vagy. Megérdemled a figyelmet… - Sose számított, hogy mit érdemelnénk, drágaságom. – Hajolt felém elragadva a tekintetem. – Az számít, hogy mit kapunk. Mondta neked valaha is bármelyik póni, hogy én a Harmónia Elemeinek egyik élő eleme vagyok? – Visszaült és megfontoltan folytatta. – A Sors valamiért engem a Nagylelkűség Elemévé tett. Részt vettem Nightmare Moon fertőzésének kiűzésében Luna hercegnőből. Azóta, nekem is kijár az a kiváltság és áldás, ami Twilight Sparkle-nek, az egyetlen unikornisnak, aki öt hosszú évszázada után Celestia hercegnő személyes tanítványává válhatott. Nem gondolod, hogy ha kihasználtam, volna a kapcsolataim nyújtotta előnyöket – biztosítva magam számára egy helyet a Canterlot-i divatvilág nagyjai között akkor ezt megtehettem volna már meg könnyedén? Csendesen elgondolkodtam, miközben egy keserű csomó kezdett kialakulni a torkomban. - Hmmm... – Szívet melengetően mosolygott. – Hazudnák, ha azt mondanám, hogy nem kísértett a múltban, hogy valami hasonlóan szánalmas és sekélyes dolgot tegyek, de szeretem azt hinni, hogy azóta egy jobb kanca lettem. – A szem sarkából rám nézett. A tekintete szelíd volt, de szúrós. – Sok minden van ezen a világon, amit szeretnék. A hírnév egy közülük – ezt

még a legközelebbi barátnőim is elmondhatják neked. Amit viszont nem tudnak, bár egyértelmű lehetne bármely póni számára, hogy egy olyan léleknek, mint az enyém is, sokkal fontosabb hogy fejlessze magát hölgyként és művészként, mint bármilyen más álmomat, amit én előbbre valónak gondolnák. Amint látja Heartstrings kisasszony, ha nem nyerem el a helyem ebben a világban, akkor nem leszek több mint az üres győzelmek királynője. Egy efféle közönséges úrnő semmiféle fejdíszt sem érdemelne meg - heeheehee – bármilyen csillogó is. Beleborzongva nagy levegőt veszek és kinézek az ablakon a közelgő éjszaka sötétjébe. - Nekem is ez a vágyam Rarity. De... De már régen megtanultam, hogy nem vívhatom ki őket olyan könnyedén. – Szipogtam egyet és magamra erőltettem egy bátor, de hullasápadt arckifejezést. - Én csak szeretnék segíteni a körülöttem élőknek, hogy ragyogjanak ott, ahol én már nem tudok. - Mi mind a ragyogás képességével születtünk Heartstrings kisasszony. De nem erőltethetjük rá egymásra a rivaldafényt. Máskülönben csak egy régi és unalmas dallamra táncolnánk, ami egyszer megfogant, de sose borulhatott virágba magától. És ha van valami, amit ki nem állhatok, az egy olyan előadás, ami nem vívta ki, hogy visszatapsolják. Még egy utolsó, magányos tekintetet vetek a ruhára. Egy kacaj hagyta el az ajkaimat, zokogás helyett, de hasonlóan fájdalmas, ahogy elengedtem. - A jelek szerint vannak dolgok az életben, amiket nem lehet újrabűvölni. - Ezért élek én, hogy újabb és szebb dolgokat alkossak. – Mosolygott Rarity. – És így kell tenned neked is. – Néztem, ahogy fölém magasodott elindult vissza. – Utálok ajándékokat visszautasítani, főleg olyanokat, amelyeket őszintén és szenvedéllyel adnak. – Telekinetikusan felkapott egy fekete ponyvát és visszament vele oda, ahol a gyöngyös ruha állt, hogy letakarja vele. – Amit ma tettél... amit tenni próbáltál ma, az merész és pimasz dolog volt, de összességében mégis nagylelkű. Ezért nem teszek feljelentést a lopás ügyében, ami egyébként feldobta ezt az egyébként unalmasnak ígérkező délutánt. - Ráborította a ruhára a ponyvát. A szoba elsötétült, miután az addigi megjelenése hirtelen már csak csiszolt elefántcsontra emlékeztetett. – Nagyon irigyelem a tehetségedet drágaságom. Egy ruha egy estére vagy kettőre káprázatos. De a zene... a pompás zene... Az örökké tart. Oh, bárcsak újrakezdhetném, és olyan művészetbe kezdhetnék inkább, ami... sokkal halhatatlanabb. Nagyot nyeltem és elfordítottam a fejem, hogy láthassa az arcom bal oldalán legördülő könnycseppet. A fejemben pónik mosolygós arcait láttam, amint a zenémet hallgatják és a kunyhóm tűzhelyének haldokló hamuját utánozzák. - Ne irigykedjen annyira Rarity kisasszony, különben csak azon fogja találni magát, hogy ismét csak elölről kezdi... - Hmmm... – Lágyan mosolygott felém. – Erre emlékezni fogok. - Valamiért, biztos vagyok benne, hogy fogsz... – Megtöröltem az arcom és bólintottam. Beszéltünk néhány dologról, amíg beesteledett. Beszélgettünk a pletykáról, népszerű hírességekről. Elsorolta nekem a híres zenészek neveit, akikkel már találkozott és még egyszer átkoztam az eget, amiért még mindig nem találkozhattam a legendás Octavia-val

személyesen. Amint a csillagok elkezdtek felragyogni úgy döntöttem, hogy távozom, máskülönben a hold megnyirbálta volna ezt a szívélyes látogatásomat. - Nincs semmi baj. Úgy is munkához kell látnom. – Mondta Rarity. Éppen végzett a rumli eltakarításával, amit az egykori dühös doppelganger énje hagyott hátra a butik közepén néhány órával korábban. – Ez a ruha, amin dolgozom, úgysem fogja befejezni magát, nem igaz? Figyeltem, ahogy odaüget az említett ruhadarabhoz. A Butik kijáratának ajtókeretének támaszkodva, ajkaim között kileheltem az első párafoszlányokat. - Végez valaha is a munkájával Rarity kisasszony? Befejezi valaha is? - Ezt az iparnak kell eldöntenie. - Mondta. A hangja megviselt volt, mint a megannyi porosodó szövet a terem túlsó sarkában. Lehet, hogy egy pónihoz sem beszélt egész idő alatt. - Hmmm... Mi kellene ehhez? – A hangja egyenesen a ruha felé csengett. – Van csipkéje. Van benne smaragd. – A jel ott araszolt végig a termen a Hold sápadt csókjával színezve. – Még több szalag…

Az ajtó feletti csengő fülsiketítő volt. Már három hete volt. Úgy éreztem magam, mint egy régész, aki egy korszakok óta elhagyatott szent templomba lép be. A szívem valójában összeszorult – ahelyett, hogy táncra perdült volna – amikor a dalolászós hangja átröppent a reggeli fényen, hogy köszöntsön. - Légy üdvözölve a Carousel Butikban, ahol minden ruha csicsás, egyedi és rendkívüli. - Szia, én... – Az ajkamba haraptam, hezitáltam egy sort, majd sóhajtottam. – Csak látogatóban vagyok a városban. Nem keresek semmi különlegességet. De... – Határozott léptekkel a bolt közepére vonultam és a nyeregtáskámban kezdtem áskálódni. Elővettem az utolsó követ és felemeltem az üres tárgyat, mintha csak valamiféle kóbor szösz lenne. A fejem folyamatosan fáj a nyolcadik elégiától, de aznap reggel túl fáradt voltam, hogy sírjak. – Afelől érdeklődnék, hogy képzett vagy-e a drágakő bűvölés művészetében. Amint látod... uhm... ezzel sok munka lenne. - Had vessek rá egy pillantást drágaságom. - Rarity átsasszézott hozzám a pulóvertől, amin éppen dolgozott és szemügyre vette a követ, amit szorongattam. Megigazította szemüvegét és magában hümmögött. - Hmmm... Igen, olybá tűnik számomra, hogy sok mindenen ment már keresztül. Elég szokatlan, hogy régi kövek újrabűvölésére kérnek, de majd ha eljön az a nap, amikor már nem tudom visszaadni egy régi ékkő csillogást, aznap lesz a visszavonulásom is. Eh-heheheh... - Én... uhm... biztos vagyok benne, hogy ezernyi más dolgod is akadna. - Á, szó se róla! Ez egy könnyű hét. – Forgatta körbe a szemeit. – Nincs sok dolgom, csupán elbabrálok néhány szövettel és megnézem, hogy képes leszek-e túlszárnyalni a legújabb Canterlot-i őrületet. Ahem. Őszintén. – A legkedvesebb mosolyát mutatta nekem, ami nem kevésbé volt elegáns is. – Te vagy az abszolút fénypontja a reggelemnek. Szeretnél helyet foglalni, amíg dolgozom? - Attól függ. Mennyit kellene rááldoznom? - Nos, ha így állsz hozzá drágaságom, akkor az elsőszülötted sörénytincséért! Eh-heh-hehheh-Ehhhhh Nem tudom Pinkie, hogy csinálja. – Megköszörülte a torkát és az ablak előtt álló állványhoz baktatott. – Komolyra fordítva a szót, három bit megteszi. Csak egy pillanat műve lesz. - Nagyra értékelem... - Bár meg kell mondjam, örülnék, ha több időt szánhatnék rád. – Nézett fel onnan, ahol éppen a helyére rögzíti a követ és átengedi rajta a nap fókuszált sugarait a rögzítő lapon. A szemöldökei csatáztak egymással akárcsak a mesebeli csikók, mialatt ő tovább csivitelt. – Nagyon hasznos öltözéked van drágaságom. De el kell, hogy mondjam, nagyon elnyűttnek tűnik! Éppen jó elmeállapotban vagyok, hogy csináljak neked egy új pulóvert, egy olyat, ami melegséget lop azok szemébe, akik néznek és téged is melegen tartana... ha érted, mire gondolok. - Köszönöm, de nem. Nagyon nagylelkű vagy de én... – Azonnal megtorpantam. A torkom szárassága azonnal tovaszállt, amikor megláttam a pulóvert, amin Rarity dolgozott. Láttam a finom varratok hálózatát, amelyek bonyolult virágminta formájában kúsztak keresztül a zsebeken. Több rétegnyi szövetet láttam, amelyek boldogító színek hálózatának kavalkádjává álltak össze egymáson. Ekkor jutott eszembe – mint az inspiráció spontán szikrája – hogy egy

póninak, akinek nincs mit vesztenie, az bármit adhat. Talán nem az én elrendelt időm volt a rivaldafényben, de nem voltam hajlandó meghátrálni egy olyan ötlettől, ami azonnal kiérdemelte a visszatapsolást. – Igen, kérlek. - Hmm? - Rarity rám nézett – kissé meglepődve – az alantas munkából, amit csinált nekem. – Mit mondtál? Feléje néztem és kedvesen mosolyogtam. - Igen. Szeretném, ha csinálnál nekem valami újat, amit viselhetek. Valami meleget... és meséset. Rarity pislogott. Amikor pedig ismét kinyitotta őket nem csak ragyogtak, hanem egyendesen szikráztak. - Oh. Oh, igen! Természetesen! – Minden lélegzetvétele felért egy kozmikus kitöréssel, ami hajtotta előre – csikószerűen araszolgatva felém. – Oh, már szinte egy örökké valóság óta nem csináltam semmit zöld szőrű kancának, különöse ilyen fényes és ragyogó szőrűnek, mint amilyen neked van! Hmmm… Mit szólnál egy új pulóverhez, ez alkalommal azonban aranyszálakkal az oldalain? Vagy talán egy bohókás sárga sálat… Ooh! Hát persze! Egy gyönyörű piros pulóvert sárga sávokkal, ami illene a szemedhez! Ez határozottan „Otthon melegének Ünnepe”-t kiált! Heeheehee… - Hirtelen azonban a szájához kapta a patáit. Oh! Jó ég, nem ismerek magamra! Neked... uhm... bizonyára meg van a saját elképzelésed, természetesen. - Nem... – Levegőt vettem és lassan megráztam a fejem. – Biztosan nem tudnák olyan meséset kitalálni, mint te. Tervezz, amit csak jól esik. Élesen zihált és az egész lénye úgy fénylett, akár a nap. - Valóban? Ezt komolyan, tényleg komolyan gondolod? Széles mosollyal vigyorogtam rá. - Nyűgözz le!

- … így hát folytattam tovább és tovább egészen melodramatikusan, ragaszkodva ahhoz, hogy az arcátlan kutyafajzat megkísérelt egy öszvérhez hasonlítani. Nem kis műsort csaptam, ha mondhatok ilyet. Ha nem az általam felvázolt szörnyű borzalmak hatása volt, akkor talán a hangos nyafogásom váltotta ki, hogy végül engedtek a durva elhatározásukból. Felhagytak azzal a kísérletükkel, hogy drágakő kereső rabszolgát csináljanak belőlem, és a köztes időben, amíg a barátnőim a megmentésemre siettek, én kiszabadítottam magam azoknak a földalatti banditáknak a karmai közül. Ahem - hogy érzed az ujjait? Túl szorosak? - Nem Rarity kisasszony. – Feleltem az emelvényen állva, miközben ő körülöttem járkált. Varró eszközök egész tengere lebegett a legújabb művészi alkotása körül, A türkiz lábaimat pedig egy ragyogó és színes pulóver díszítette. – Pont jók. Jól mérted le őket. - Biztos vagy ebben drágaságom? – Hajlítgatta a mellső lábaimat fel és le, közelről nézve, hogy mikor és hol feszül meg az anyag. – Megállás nélkül remegsz, amióta csak nekifogtam. Nem szigetel elég jól a pulóver? Ha igen, akkor azt még most rendbe hoznám, mielőtt rátérnék az esztétikai részletekre… - Hidd el nekem. – Rámosolyogtam, amint az arca a periférikus látóterembe került. – Tökéletesen rendben leszek. Már most is nagyon tetszik az új pulóverem. - Hmm... Nos, ez igaz mindkettőnkre! – Visszatartott egy apró visítást, majd elkezdte szorosra húzni a pulóverem ujjainak a végét. - Nem is tudom, mikor volt utoljára lehetőségem, hogy ilyen szabadon alkossak a tehetségemmel! És kérlek bocsásd meg nekem, hogy ilyen sokáig tart. A maximalizmus és a zsenialitás ritkán tangózik együtt, ha helyette keringőzhetnek is. - Szánjon rá annyi időt Rarity kisasszony, amennyit csak jónak lát. - Feleltem. - Éppen a Gyémánt Kutyákról meséltél. - Oh! Igen. Szeretnél tudni egy titkot? - Persze. Miért ne? - Heeheehee – A barátnőimnek azt mondtam, hogy én csupán egy úri hölgy kifinomult tehetségeire támaszkodva hárítottam el azoknak a barmoknak a követeléseit. Az igazság az, hogy ez csak részben volt igaz. Történt ugyanis, hogy a családomnak már volt dolga a Gyémánt Kutyákkal és így már jó előre tudtam, hogy miként fordíthatom a hasznomra a - oh, hogy is mondjam – á, igen, a szánalmas együgyűségüket. - Nem mondod! - Kacagtam. - Ó, de bizony! – Matatott és dolgozott, miközben egy keresztszálas vásznat festett körülöttem. – Igazság szerint, az ük-üknagymamám szerencsétlensége volt, egy Ruby Joy nevű arisztokrata kanca, egy egész falkányiba ezekből az áskálódó ebekből! Ugyan akkor ő egy nagyon türelmes és intelligens hölgy volt és hamarosan elérte, hogy az összes kutya az ő patáiból egyen és szerezzenek neki egy hatalmas gyémánt tömböt is, amit egészen az őseim Chicacolt-i birtokáig vontattak. Hmm-hmm-hmmm... szerinted mégis honnan máshonnan származna a családom vonzalma a ritka kövek iránt? Heeheehee... Mosolyogtam. Hallgattam őt. Modellt álltam neki. És ezen az örömteli délutánon egy cseppet sem gondoltam a jövőre. Különben is, egy átokra van szükség, hogy a nagylelkűséget tényleg és igazán élvezni lehessen. Azok a dolgok, amikért a leghálásabb vagyok az életben, azok mind meglepetésként értek, mint például egy reflektorfény a semmiből.

Ki tudja mennyi lehetőségünk lesz az életünk során, hogy valóban ragyogjunk? De mindaddig, amíg teszünk értük, nem üresedünk ki.

Háttér Póni V - “Ipar”

Külön köszönet: Spotlight A fedő képet készítette: Spotlight