124
HATODIK FEJEZET
AZ ÜRES SÍR
Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Salome illatszereket vásároltak, s elmentek, hogy bebalzsamozzák. Vasárnap kora reggel, napkeltekor kimentek a sírhoz. Egymás közt így beszélgettek: „Ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, jóllehet igen nagy volt. Amint bementek a sírba, jobbról egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült. Megrémültek. De az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített Názáretit keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt a hely, ahová tették! De siessetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába, ott majd látjátok, amint mondta nektek.” Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert remegtek a szörnyű félelemtől. Félelmükben senkinek sem szóltak semmiről.
Így ér véget a történet. Márk a genezissel kezdte, minden létező alapjánál. Azzal zárja a történetet, hogy három rémült nő menekül egy üres sírból. A végjáték mély titkokat rejt. Vasárnap hajnal van. Ezek a nők először messziről, majd egészen közelről figyelték – péntek este a két Mária elment a Koponyák hegyére, hogy megnézzék, hol van a sírja.1 A temetés után szünet következik, egynapos interregnum, amíg el nem múlik a
124
AZ
125
ÜRES SÍR
zsidók szent napja, a szombat, a szabbat. Mintha harminchat órára minden téli álomra vonult volna – a természet, az emberi test, az emberi lélek és a metafizikus dolgok. Vajon új hajnalt hoz húsvét vasárnapja? A Templom valóban elpusztult, ahogy megjövendölte – pénteken kettéhasadt a függöny, felülről egészen az aljáig. A dühöngő pneuma megtette, amit akart. Az asszonyok nemsokára megtudják, hogy ma, a harmadik napon, elment. Vajon három nap alatt valóban újjáépült a Templom, emberi kéz munkája nélkül, ahogy megjósolta? A nők illatszereket is hoztak, de nincs kit bebalzsamozni. És azt már a betániai asszony jótettéből tudjuk, hogy ezek hárman félreértettek valamit. Még mindig a régi vallás rendszerében teszik, amit tesznek, de most nem a halottak feltámadásáról van szó. Nem úgy figyeltek, hogy lássanak is. Hogy a tanító misztériumról szóló monológját idézzük, arról van szó, hogy „nézzenek, de ne lássanak”. A élő vagyok hordozta a misztériumot. A szövegből megérthetjük, hogy most már késő. Elment. Ezért remegnek a szörnyű félelemtől – mintha démontól megszállt, reszkető állapotukban torkukon akadna a szó. A köves talajra hullott férfi mag most női maggá vált egy sötét sziklabarlangban. Gyáván, mint a tizenkét tanítvány – egyet kivéve –, a félelemtől megnémultan elmenekülnek.2 Valamilyen hatalom elmozdította a követ. Pedig tudjuk, hogy nagy kő volt. Üresen tátong a sírja a kősziklába vájt barlangban. Felkelt, mint a béna ember, mint Jairus lánya, mint a fákhoz hasonlóan járkáló emberek. A felkelést jelentő görög szó – egeirõ – felébredést és őrködést is jelent. Ez a Getszemáni-kerti éjszakai megbicsaklás ellenpontja. Ráadásul, ha hihetünk a barlangban üldögélő fiatalembernek, a Mester előrement, Galileába. Ezt csak mi, az olvasók tudjuk, mert az asszonyok nem szólnak senkinek. A tizenegy tanítvány mit sem sejt. Az egyetlen néven nevezett, Péter, még mindig ott zokog, ahol a kakas megszólalt. A sírboltban egy fehér ruhába öltözött ifjút találnak. Ő nyugodt, igyekszik lecsillapítani az asszonyokat is. Halk felszólítása – „ne féljetek!” – a Mesternek a tengeren elhangzott parancsát
125
A
126
TÖRTÉNET
visszhangozza. És ahogy akkor, most is ellenkező hatást vált ki. Mit csinál itt? Ki ő és mi a szerepe? Nem angyal, ahogy néhányan hiszik; ha az lenne, Márk elmondta volna. Az elbeszélésben ismét megjelenik a vezérfonalnak is nevezhető kettősség, a beavatottaké és a kívülállóké. A nők megpróbálnak figyelni, szeretnék megérteni a misztériumot – de kívülállók. Zavarodottan és rémülten rohannak el. A Történet utolsó fontos szavait a fiatalember mondja ki. A jobb oldalon ül, a hatalom helyzetében – szavai kizárólagos tekintéllyel vannak felruházva. Kihez beszél? Csak az képzelhető el, hogy a sír belsejéből közvetlenül kifelé beszél – az olvasóhoz, hozzád és hozzám. Most már jól ismerjük Márk szokását: a legfontosabb szereplőket nem nevezi néven. Ez az ember egyszerűen a fehér ruhába öltözött ifjú. A névtelenség módszeréhez folyamodva Márk nem egyedi szereplőket, hanem típusokat, archetípusokat teremt. Az „ifjú” összetett figura – ahogy a típusok is azok. Eszünkbe juthat, hogy ez talán ugyanaz az „ifjú” (görögül: neaniszkosz), aki ugyanilyen egyszerűen öltözve, gyolcslepelben, majd meztelenül menekült a Getszemániból.3 Ha felgöngyölítjük a szubtextus logikáját, a két figura kiegészíti egymást. Az első ifjú megjelenése várakozást keltett, hogy valami történni fog. Együtt világosabbá, de korántsem teljessé teszik Márk rejtvényét. A Mester csak Légiót kérte meg, hogy menjen és hirdesse az eseményeket – míg másokat, akiket meggyógyított, hallgatásra kért. Lehetséges volna, hogy az „ifjú” Légió? Légió volt a beavatotti pozíció első jelöltje. Zavarodott állapotában, a metamorfózisa előtt, a sírok között élt, éjjel-nappal a hegyekben és a sírok között üvöltözött. A sírok mellett érezte otthon magát. Mintha ösztönösen tudta volna, hogy hol kell majd újra felbukkannia, hogy oda tartozik – az az ő kairoszi helye. Mivel a leírás szerint már nyugodtan és felöltözve üldögél, gyaníthatjuk, hogy őrülete alatt Légió meztelen volt. A Getszemániból meztelenül menekülő ifjú megtébolyodott a félelemtől. Sokasodnak az ilyen összefüggések. Ezúttal az ifjú ül nyugodtan és felöltözve a sírboltban. Belülről mondja a végső szavakat.
126
AZ
127
ÜRES SÍR
Ő fejezi be a Történetet. Amikor az emberek megpillantották az épelméjű, nyugodt és felöltözött Légiót, megijedtek. Ahogy a három nő is megijed az ifjú jelenlététől. Légiónak bámulatos az ereje – széttépte a láncokat, összetörte a bilincseket. Megszelídíthetetlen volt. Márk ügyelt ezekre a részletekre. Talán azért, mert előkészítette vele a történet későbbi fejleményét? Most, a történet végén, elülteti bennünk azt a talányos kérdést, hogy hogyan mozdult el a kő a sír bejárata elől. Hagyományosan azt feltételezik, hogy a bent eltemetett férfi hatalma mozdította el a hatalmas sziklát. Máté szerint „az Úr angyala leszállt az égből”, de ez nem vallana Márkra, aki szerint a hatalom az élők között keresendő. Ráadásul Légió betegesen vonzódott a kövekhez, különös szeretetet érzett irántuk – kövekkel dobálta magát. Most, a Ragyogás állapotában hegyeket is megmozgathat; tulajdonképpen ő az, aki beteljesíti a Mesternek ezt a kiszáradt fügefa árnyékában elhangzó, későn értelmet nyerő mondatát. A dünamisz – jelentése „erő”, „energia”, „hatalom”, a mai „dinamikus” szó gyökere – fontos kategória. Utolsó vagyok monológjában a Mester azt mondja, hogy a hatalom jobbján ül majd. Amikor a vérző nő megérintette a ruháját, érezte, hogy elhagyja az ereje. Ez arra utal, hogy az erő most már Légióval van. A gyolcsból készült temetési lepelnek (görögül: szindona), amelyet az Arimateából való József vásárolt, nincs nyoma a sírban. Amikor az ifjú első alakjában megjelent a Getszemániban, gyolcsleplet viselt (Márk ugyanazt a görög szót, a szindonát használja); most fehér ruha van rajta (sztolè leukè). Ez a Történet az élőkről szól, nem a feltámadt halottakról. Lehet, hogy szinte véletlen, hogy a Mester felébredt – vagy csak elment?4 Légió neve, amely nem név, itt nyer mélyebb értelmet. Ő valóban sokan van. A név feltételezhető forrása a római légió, amely több ezer katonát számlált. Légió történetének kezdetén elveszíti démonait, pontosan kétezret – eredeti személyiségei „légióit” –, ezek ugyanis a disznók közvetítésével a Galileai-tengerben találnak otthonra. A tanító, aki egykor kísértetként táncolt át ugyan-
127
A
128
TÖRTÉNET
azon a tengeren, miközben a démonok a lába alatt rejtőzködtek, most átalakult formában tér vissza erre a vidékre, párhuzamos hazatérésként. Tudjuk, hogy nem azért ment előre Galileába, hogy a tanítványaival találkozzon, hiszen azok sötétben tapogatóznak. A tizenkettőről – egyet kivéve – az az utolsó képünk, hogy a három nőhöz hasonlóan örökre magukra maradnak rettegő menekülésükben – és végtelen álmukban. Amikor Légió először jelent meg, a Mester elé futott a Galileai-tengerhez, és hangosan üdvözölte. A megafon újabb rokon vonás: hasonló a teljesen összezavarodott démonhoz, amely a Koponyák hegyén lekiáltott a keresztről. Az újjászületett Légió is több személyiséget rejt – új személyiségeinek légióját. Saját magán kívül ő az ifjú (a neaniszkosz jelentése „az új”), aki kétszer is megjelenik. Azzal, hogy az ifjú elmenekült a kertből, megtagadta a félelmet, megkeresztelkedett benne. Tudjuk, hogy a tanító kezdetektől arra kényszerült, hogy megfélemlítéssel tanítson. A beavatás, amint természetéhez illik, meztelenre vetkőztette a frissen megtértet. Régi énjét hátrahagyta, mint levetett bőrét a gyík. Ez volt az ő megtébolyodása, pneumája megvadult és hontalanná vált, mint Légió démonjai. A fiatalember azonban nem Péter – ő viszszatér. Amikor visszatér, fehér ruhát visel. A fehér a színeváltozás színe, a hegyi tűzpróbáé, „olyan ragyogó hófehér, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni”. Márk az üres sír zavarbaejtően lebilincselő képével zárja elbeszélését. Isten nincs a sírban. Sem a közelben, sem távolabb nem utal semmi a jelenlétére. Antikeresztény befejezés ez – kiátkoznák az egyházak, amelyeket a tanító nevében alapítottak, és amelyek a hitet a mennyei Úr, az Isten, az Atya mindenhatóságára, az ember üdvözülését pedig a halottakból való feltámadásra építették. A sírban az élő Légiót látjuk – vagyokjában ragyogva –, így az olvasó megnyugodhat, hogy minden rendben van. Légiónak van egy negyedik személyisége is. Ha ő meséli el a történetet, ő Márk maga. Ennek megértésében Nietzsche segít:
128
AZ
129
ÜRES SÍR
Minden, ami mély, szívesen ölt maszkot… Minden mély szellemnek szüksége van maszkra: sőt minden mély szellem köré szakadatlanul egy maszk nő, minden szava, minden lépése, minden életjele szüntelenül hamis, tudniillik lapos értelmezésének köszönhetően.5
Márk mély és ravasz. Homályos, inkognitó jelenlétében is követi azt az elvét, hogy a stratégiai fontosságú szereplőket nem nevezi meg. Több segítséget is elrejt a szövegben. A történet első része, a történet alapja, a magvetőről szóló példabeszéden fordul meg.6 A példabeszéd csúcspontja a misztériumról szóló monológ – a tanító itt beszél először a beavatottak és a kívülállók közti különbségről. Márk hangsúlyozza, hogy a tizenkettőn kívül mások is hallották a beszédet. A Getszemániban megtudjuk, hogy az ifjú végig követte a tanítót; ez csak azt jelentheti, hogy a távolból figyelte a dicsőséges jeruzsálemi bevonulás óta történt események többségét. Az utolsó vacsorán is részt vett – másképp honnan tudja, hogy hová menjen és mikor? A sírbolt belsejében, ahol jobb oldalt ül, fehér ruhába öltözve és ép elmével, két fontos dolgot vehetünk észre. Ez a legfontosabb tanítás, és az ifjú immár egészen pontosan tisztában van azzal, hogy ki is ő.7 Az elbeszélő kilétéről csak egy szövevényesen rejtjelezett vázlatot kapunk. Márk azt dolgozta fel, amit a saját szemével látott. Ott helyben felmérhette a tapasztaltakból fakadó érzést. Ezt kiegészítette azokkal a töredékekkel és epizódokkal, amelyeket mások személyesen meséltek el neki. A történetet nagy valószínűséggel csak később öntötte formába, sokáig emésztette, amit tudott – ha hihetünk a modern tudományos konszenzusnak, három évtized is eltelhetett.8 Írásában azóta is páratlan virtuozitás csillan meg. A Figyeljetek! Figyeljetek! Figyeljetek! – az apokalipszis kantátája – a sírboltban éri el tetőfokát, azzal, akinek van szeme a látásra. Márk az igazi tanítvány: ő menekült el utoljára, és túljutott sanyargató megaláztatásán. Azután visszatért. A három nő, aki Galileában szegődött a tanító nyomába, és messziről nézte végig
129
A
130
TÖRTÉNET
a keresztre feszítést, szintén ott volt, de ők nem ismerték a figyelés titkát. Márk számára az „imádkozás” azt jelenti, hogy belép a történetbe, hogy elmesélhesse azt. Az „imádat”-nak nincs más jelentése. Márk története a beavatottak által ismert misztérium motorja. Ugyanakkor enigma is – egyetlen hosszú és teljes homályos kifejezés. Arra figyelmeztet, hogy óvakodjunk az egyértelműségtől és az objektivitástól. Márk enigmatikus, elliptikus jelenléte odáig megy, hogy az elbeszélő az univerzális létezéssel azonosítja magát. Ez önteltségnek tűnhet; valójában azonban a hódolat egy formája, tanítási módszer. A beavatáson, saját Passióján keresztül Márk a tipikus, archetipikus beavatottá vált. Márk beavatottai, a Mestert leszámítva, névtelen, több személyiségből álló emberek. Az olvasónak meg kell tanulnia, hogy ő maga is névtelen és sok személyiségből áll. Az én Légió – sokan vannak. Alapvetően névtelen. Az egyes ember összekeveredik azokkal az archetípusokkal, akiknek a létezésébe beolvad, a pneuma különböző formáit is beleértve. A fontos archetípusokat a Történet mutatja be, a beavatottakból és a kívülállókból kiindulva. Valamennyien a Mester körül keringenek. A nyugodt, fehérbe öltözött ifjú, aki napfelkeltekor őrzi a sötét sírt, mintha kísértet lenne. Nem csoda, hogy a nők remegnek a félelemtől. Két nappal azelőtt a Getszemániban, ahol először egyszerű, fehér gyolcslepelbe öltözve cikázott az események szélén, mint valami kobold, elkapták, de ő meztelenül bemenekült az olajfaliget árnyas félhomályába. Az a jelenet vad, különös és nyugtalanító volt. A történet, a szentivánéji álom vagy éppen téli rémálom sejtetésével, kísérteties, varázslatos dimenzióval egészíti ki a vagyokot. Így érkezhetett meg Légió, az ifjú szombaton késő este, vasárnap kora reggel, hogy döbbenetes erejével elhengerítse a hatalmas követ. A továbbiakról semmit nem tudunk – nem tudjuk, ki vagy mi jött elő a megnyitott sírból. Tudjuk viszont, hogy mi ment be – vagy legalábbis azt, hogy ki ül most bent a pirkadat-
130
AZ
131
ÜRES SÍR
ban. Ebben a köztes, démoni órában, amely már nem éjjel, de még nem is nappal, a szeszélyes, fehérbe öltözött, éberen őrködő férfi a pneuma előidézte jelenés is lehet. Most már megérthetjük a kezdősorokat: „Kezdetben volt a Történet”. E szavakból kihallhattuk: „ahogy én elmesélem”. A ciklus végén személyesen is megjelenik az elbeszélő, a sírból közvetlenül szólítja meg az olvasót. Elmesélte a Történetet.9 Ezzel megerősíti azt a benyomást, hogy a tanítás az első pillanatoktól kezdve az olvasónak szólt, nem pedig a tizenkettőnek. Ezért beszél az ifjú olyan bensőségesen. Az archetipikus beavatott üdvözli ezzel a beavatásra készülőt.10 „Ne féljetek” – biztat. Nyugodtan ül, fehérbe öltözve, és a jövőnek int: „előttetek megy.” Az elbeszélő éppen olyan fontos, mint a Mester, noha természetesen más a szerepe. A fizikai helyszín bármi lehetne. Jeruzsálem pusztán a bűnös város. Galilea véletlenül az a derűsen szép hely, ahol a Mester letelepedik. Nincs szent hely. Nincs olyan hely, amelyet a zarándokok felkereshetnének, ahol megérezhetnék, hogy milyen lehetett akkor. Nincs oltár, ahol letérdelhetnénk; nincs szent kehely, amelyet előáshatnánk. Csak Márk van, az ember és homályos kifejezése. A homályos kifejezés a Színeváltozásról szól – arról, amit a magvető elvet. A hétköznapi, mindennapi én mindenki számára egy metamorfózisra vágyó tébolyult fiú. Ez annak az énnek a legmélyebb vágya, ez készteti az igazság ügyetlen keresésére. A fiú dühöngő démonja megpróbálja tűzbe és vízbe, a beavatás közegeibe vetni – megsemmisülést, újjászületést keresve. Énje egészen addig tébolyult marad, amíg föl nem néz, és meg nem látja a Ragyogást. A közönséges én ezen a ponton egyesül a mitikus formával, és több lesz, mint ami valaha volt. Ahogy átváltozik Ragyogássá, megsemmisül a hétköznapi idő. A kronosz kairoszba olvad, az egyén csenevész élete pedig kirobban a megszokott létezésből, naggyá és időtlenné alakul.11 Az elszáradt fügefa, a halálos szenvedés az éjszakai kertben és a keresztről felharsanó kiáltás irányt mutató kísértetalakként
131
A
132
TÖRTÉNET
árnyékolja be a történetet. Annak a hétköznapi embernek az életét itt és most hatalmába kerítette a Történet – és így, pneumába burkolva, maga is kísértetként jelenik meg. Lejött a hegyről, most az éjszaka közepén átkel a háborgó, sötét vízen, hogy megkezdje hosszú útját a gonosz város felé. A Történet az ő egzisztenciális utazása. De amikor az olvasó szemében Ragyogássá válik, finom illat tölti be a szobát.
132
