Dénes Ida
Határépítés a határon - társadalmi mechanizmusok Borson Bevezetés Dolgozatom terepe Bors község központja, az azonos nevű település volt. 1 A falu a romániai Bihar megyében, Nagyváradtól 12 km távolságra nyugati irányban, közvetlenül a Romániát a Magyar Köztársaságtól elválasztó államhatár mellett fekszik, a határátkelő állomás további 1 km-re található tőle. 2 Lakossága a 2002-es népszámlálási adatok szerint 1160 fő, melyből 92% magyar, 7,32% román nemzetiségűnek vallotta magát (további 5 személy cigány, 2 pedig szlovák). Irányított interjús módszerrel gyűjtöttem adatokat a fent bemutatott településen, a magukat magyar etnikumúnak tekintett lakosoktól, annak érdekében, hogy kvalitatív jellegű, émikus szempontú vizsgálat készülhessen. A kapott válaszok elemzésével azt a mechanizmust állt szándékomban vizsgálni, mellyel a borsi magyarok határokat vonnak saját csoportjuk köré egyrészt a magyarországi magyarokkal szemben, másrészt az állami szinten többségi román etnikumúakkal szemben. A dolgozat témája első ránézésre nem kapcsolódik túl szorosan a civil szféra kutatásához, azonban véleményem szerint a csoportformálódás elengedhetetlen előfeltétele az intézményesült civil társadalom kialakulásának. Ugyanakkor ennek folyamata a politikai viszonyok befolyása alatt alakul, mind a politikai értelemben vett határral és annak vonzataival kapcsolatban, mind a politikai értelemben vett többségi etnikai csoporthoz tartozóakkal szemben. Az etnikailag másik csoportként felfogott romániai románok, és az azonos nemzethez tartozó, de a határ másik oldalán élő magyarokkal szembeni kategorizációk, illetve a saját csoportként perceptált borsi magyarok közt azokra a különbségekre koncentrál a vizsgálat, melyeket a megkérdezettek maguk is akként értelmeztek, tehát amelyek relevánsak egy folyamat eredményeként felfogott etnikai önmeghatározásban. Az irányított interjús kutatást összefoglaló dolgozat mind a saját, mind a másik csoportként tekintettekkel szembeni kulturális és társadalmi attitűdöt bemutatja, illetve elemzi borsi magyar interjúalanyok oldaláról. Az 1. táblázatból Bors település etnikai összetételéről alkothatunk képet az 1880 és 1992 közti időszakból. Varga E. Árpád statisztikája szerint a fenti intervallumban mindig élt román ajkú lakosság is Borson. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy az I. világháborút lezáró határmódosítás előtt, az Osztrák-Magyar Monarchia idején 26 és 35 fő körül mozgott a román lakosok száma 3, 1920 és 1941 között 63-71 román személyről tudósít a statisztika, ami az Bors község négy településből áll. A község központja Bors, melyhez Szentjános, Kisszántó és Nagyszántó falvai tartoznak. 2 A település földrajzi elhelyezkedését lásd az 1.számú mellékletben. 3 Az 1910-es adat valószínűleg csupán összesített, melyből már ki van vonva a trianoni békeszerződés előtt még a községhez tartozó Nagyzomlinpuszta lakosainak száma, és ezért nem jelez román etnikumú lakosokat. 1
1
előző adatok duplája, `41-ben viszont ez a szám drasztikusan csökken. Az 1966-os felmérés már 95 román nemzetiségű borsi lakost tart számon, a rendszerváltás után pedig megint némi apadás észlelhető. A fenti adatok azért érdekesek, mert szemléletesen példázzák azokat a történelmi eseményeket, melyek következményeként hol Bors mellett húzták meg a határvonalat, Romániához csatolva a települést, hol eltörölték azt, ezzel magyar fennhatóságúnak nyilvánítva a falu területét. 4 Az utóbbi esetben a román etnikumú lakosság jóval kisebb aránya tapasztalható, míg máskor érezhető a viszonylagos számbeli növekedés. 1. táblázat Bors (település) népszámlálási adatai etnikai megoszlás szerint 1880-1992 forrás: Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850-1992) (http://varga.adatbank.transindex.ro/) Év
Összesen Román Magyar Német Egyéb Zsidó, Cigány Szlovák összesen jiddis
1880a
981
27
915
1
1880b
981
28
952
1
1890a
1119
35
1082
2
1900a
1174
26
1148
(a
0+38
1910a
1014
1920n
1222
63
1151
1930a
1050
68
978
1930n
1050
71
972
1941a
975
3
971
1
1941n
975
1
973
1
1956
1115
1966a
1229
95
1129
5
1966n
1229
100
1122
1
6
1977n
1318
110
1205
1
2
2
1992n
1118
76
1041
1
1
1014 1 1
7 4
1
1
6
3
1
A Magyarországon maradt Nagyzomlinpuszta lélekszáma (275 fő) nélkül.
Határok térben és tudatban A határ fogalmát tisztázza Éger György abban a tanulmányában, melyben a térségi és etnikai elemzésekhez nyújt alapfogalmakat és értelmezési kereteket. Területi egységeket választ el egymástól a határ, melyek a „térbeli szerveződés hierarchiájának különböző lépcsőin” állhatnak, emellett „változó, történetileg meghatározott kategória”, „az >>ők<< és a A történelmi események, melyeket a statisztika is tükröz: 192O-tól, a Párizsi Békeszerződés értelmében a határ Bors mellett húzódik, vagyis a település Romániához tartozik egészen az 1940-es II. Bécsi Döntésig, amikor újra Magyarország része. Az utóbbi állapot 1944-ig tartott. ’44-től Bors Romániához tartozik. 4
2
>>mi<< elkülönítésének tudati eszköze” (Éger 2001, 28). A határmentiséget a szerző a periferiális helyzet minősített eseteként értelmezi (Éger 2001, 38). Pierre Bourdieu-t idézve Éger is hangsúlyozza: „a határ, a kijelölés jogi aktusának ez a terméke ugyanannyira létrehozója is a kulturális különbségeknek, mint amennyire maga is ilyen kulturális különbségek eredménye” (Éger 2001, 29). Ez utóbbi megállapítás a dolgozat hipotéziseit is alátámasztja, hiszen azt feltételeztem, hogy az adott államhatár befolyásolja a saját nemzethez tartozó, de Magyarországon élő magyarokkal szembeni látásmódot a különbségek észlelésében. A Kocsis Károly által bemutatott határértelmezések közül a nemzetközi politikai geográfia által használt két határfogalom megkülönböztetése a fontos: az egyik a már „történelmi tünemény” frontier, mely „a politikai egység (állam) integrált területe mögött fekszik, és elválasztja azt az egyéb, nem integrált, nem civilizált területektől” (Kocsis 2004, 23). „A másik a boundary szimbolikus jelentőségű, hiszen a „bound” szó nem csupán az elhatárolásra, korlátozásra, hanem az összekapcsoltságra, összekötöttségre is utalhat. Jóllehet a térképen az állam szuverenitását jelölő vonalként tűnik fel, a gyakorlatban azonban vertikális síkként fogható fel, mely átszeli a légteret, a talajt, kőzetet” (Kocsis 2004, 24). A szerző a politikai (állam)határok kijelölése, lehetséges kritériumai, funkciói, a határ morfológiai és jogi megközelítése mellett genetikai értelemben is tárgyalja őket, mely szerint a határ megszületésének ideje szerint az, amely „egy létező kulturális térszerkezetre utólag ráerőltetett” az ún. superimposed vagy rárakott kategóriájába sorolódik (Kocsis 2004, 25). A Bors mellett húzódó határ a fent ismertetett típusba tartozik. Feischmidt Margit „A határ és a román stigma” című tanulmányában áttekinti az antropológiai határkutatásban használt fogalmakat és irányzatokat. A felsorolt határfogalmak szerint geopolitikai értelemben vett határról és szimbolikus határról beszélhetünk Bors esetében. Az utóbbi fogalom a határ az embereket társadalmi kategóriákra osztja föl, „melyek egyfelől az azonosság, közös csoporttagság érzetét keltik, másfelől a különbség érzetét tartják fönn” (Feischmidt 2004, 43). A fenti tanulmány következő kijelentése a jelen dolgozat szempontjából releváns: „A határvidékek társadalma kulturális interferenciák helye, ahol sokféle transznacionális identitásforma alakul ki” (Feischmidt 2004, 46). Az általam végzett vizsgálat eredményei szerint a borsi interjúalanyok el is határolódnak a magyarországi nemzet-társaiktól, meg nem is. Hasonlónak is vélik és meg is különböztetik magukat velük szemben. Transznacionális identitásról beszélhetünk a szónak abban az értelmében, hogy nem tisztán nacionális, hanem annak egy sajátos változata is szerepet játszik az önmeghatározás folyamatában. Utz Jeggle a következőképpen ír a politikai határok funkciójáról: „Egyrészt védik a határon belüliek integritását, megakadályozzák a határon kívüliekkel történő kicserélődést. A határok kétoldali áteresztőképessége olyan modellnek felel meg, amely az elhatárolódás nélküli védelmet, a szabad lakóhelyváltoztatás jogát és egyidejűleg a másként való létezés zavartalan gyakorlásának a jogát tartalmazza. Minden különbség határt jelent; aki az egyiket 3
figyelembe veszi, annak a másikat is tiszteletben kell tartania” (Jeggle 1994, 12). A nemzeti kisebbségeket, a nemzetiesítő államokat és az anyaországokat, mint politikai mezőket hárompólusú viszonyban értelmezi Rogers Brubaker (2006, 61-81). A szerző ambivalens hovatartozásként látja azt az esetet, amikor a csoport lakhely és állampolgárság szerint egyik államhoz tartozik, „vélelmezett etnonacionális affinitásuk által a másikhoz” (Brubaker 2006, 62). A nemzeti kisebbségek nem statikus állapotnak felelnek meg, hanem olyan „dinamikus politikai alapállást” jelent, melyben a különböző alapállások kapcsolódnak egymáshoz, versengenek egymással, ugyanakkor össze is tartoznak (Brubaker 2006, 66). A nemzetiesítő állam képviselői az államot „megvalósulatlan nemzetállamnak tekintik” (Brubaker 2006, 68). Az anyaország fogalma pedig arra az axiómára épül, hogy „az állam és az állampolgárság határain túlnyúlóan létezik egy közös nemzeti mivolt”, mely „az államot felelőssé teszi nemcsak saját polgárai, hanem a más államokban élő, más állampolgársággal rendelkező, etnikai értelemben azonos nemzetiségűek iránt” (Brubaker 2006, 71-72). Fredrik Barth az „Etnikai csoportok és határaik” című kötet bevezetőjében sérelmezi a címben is szereplő csoportok és a közöttük lévő határok nem megfelelő kutatását (Barth 1969, 9). A tanulmánykötet ezt a hiányt pótolja, és amint a szerkesztő írja, a szerzőkkel bizonyítottnak találták, hogy a kategorikus etnikai különbségek nem a mobilitás, kontaktus hiányától függnek, hanem a bekebelezés és kizárás társadalmi folyamatait indítják el, valamint hogy a kulturális különbségek az etnikum-közi kapcsolat és kölcsönös függőség ellenére is fennmaradhatnak (Barth 1969, 10). A szerzőcsoport empirikus kutatásainak fő elméleti kiindulópontja az, hogy az etnikai csoportok a résztvevő tagok identifikációs kategóriái, ezért nem magukat a csoportokat, hanem azokat a folyamatokat vizsgálták, melyek szerepet játszottak az említett csoportok létrehozásában és fenntartásában, így az etnikai határokra és azok megőrzésére összpontosítottak. 5 A bevezetőben Barth hangsúlyozza, hogy az etnikai kategóriák és a kulturális különbségek között nincs tökéletes megfelelés, hanem csak azok a különbségek számítanak, melyeket az aktorok (résztvevők) akként ítélnek meg. Az „etnikai dichotómiák” kulturális tartalmait Barth két kategóriába sorolja: nyílt jelek és alapvető érték orientációk (Barth 1969, 14). A fenti megállapítások jelentősek a dolgozat szempontjából, hiszen elméletileg megalapozzák az etnikai csoportok mentális határainak kutathatóságát. Az etnicitást a szociálantropológus Thomas Hylland Eriksen nyomán csoportok közötti viszonyfogalomnak tartom, mely csoportok tagjai egymástól különbözőnek tartják magukat 6 (Eriksen 2008, 22). „Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizáció és hatalom” című tanulmányában Richard Jenkins is megjegyzi Barth etnicitás-koncepciójával kapcsolatban, hogy „a résztvevők percepciójának és önmeghatározásának tulajdonított kiemelt jelentőséget” (Jenkins 2002). Ugyanakkor az etnicitás tranzakcionális természetét is hangsúlyozza, mely analitikus módon belső meghatározásra és külső meghatározásra irányuló 5
Uo. A szerző továbbá idézi Michael Moerman tömör meghatározását, miszerint az etnicitás „émikus askriptív kategória”. (Eriksen 2008, 28). Az etnicitás további megközelítéseit adja Brubaker is (2001)
6
4
folyamatokra osztható. Az első „által az alanyok jelzik a csoporthoz tartozóknak és a csoporton kívülieknek saját identitásuk önmeghatározását”, a második pedig „mások fele orientált folyamatok, melyek során egy személy vagy egy csoport másokat X-ként, vagy Yként határoz meg” (Jenkins 2002). Az etnicitás ennek értelmében a két meghatározási folyamat találkozási pontján keletkezik. A kategória és a csoport társadalomtudományi értelmezését hozza fel Jenkins analógiaként az identitásképzésben szerepet játszó tranzakcionális társadalmi folyamatokra. 7 Richard Jenkins kiemeli, hogy a kategorizációs sémák nem „tényszerű tudást” tesznek láthatóvá, hanem (a kategorizáltakon kívül, természetesen) a kategorizálókról is árulkodnak, ugyanakkor az internalizáció jelensége is felléphet, ha egy kategorizált csoport beépíti saját identitásába a külső meghatározásokat (Jenkins 2002). A csoport önazonosítása és mások kategorizálása, melyek egymást meghatározó eljárások a jelen dolgozat szempontjából is releváns szempontok, hiszen az interjúk kitérnek a saját csoport belső meghatározására és más csoportok (románok és magyarországi magyarok) szempontjaik szerinti kategorizálására is, más szóval az autosztereotípiák és a heterosztereotípiák is teret kaptak, ezáltal lehetővé téve azoknak a különbségeknek a vizsgálatát, melyet az interjúalanyok határképző erejűnek láttak (lásd Csepeli- Örkény-Székelyi 2002). A „találkozások vizsgálata” révén kutatta az etnicitás témakörét a KAM intézetének köre, vagyis olyan mentális vagy fizikai helyzeteket és eseményeket elemeztek, melyekben a résztvevők különböző etnikumokhoz tartoztak (magyar-román-cigány), és melyekben a szereplők számára etnikai hovatartozásuk „oly mértékben fontos, hogy ez a kifejeződés befolyásolja, alakítja a találkozási helyzet viselkedésmintáit” 8 (Bíró 1996, 249). A határok képződésének a vizsgálata tehát a fenti kutatási modell is, csupán más úton közelíti meg a kérdést, mint ahogyan azt a dolgozatban érvényesíteni szándékozom. Mindazonáltal a jelen vizsgálat szempontjából is tökéletesen megfelelőnek tartom Bíró A. Zoltán alábbi állítását: „az etnicitás kutatása semmiképpen nem egy etnikum attribútumainak leírása, nem is egy nemzet, egy nép, egy népcsoport gondjait megoldó eszköz, hanem annak a társadalomkutatási gyakorlatnak a része, amely a szociális határok termelődésének elemzésére irányul” (Bíró 1996, 251). „Az etnikai hovatartozás első ténye szisztematikus megkülönböztetés alkalmazása a kívülállók és a beavatottak között; a Mi és az Ők között”. A megkülönböztetés hiányában nem létezne etnikai hovatartozás sem, mivel az utóbbi intézményes kapcsolatot feltételez körülhatárolt kategóriák közt, melyek tagjai egymást kulturálisan különbözőnek tekintik (Eriksen 2005, 148). A sztereotipizálás jelensége, mely a legtöbb soketnikumú társadalomban etnikai alapon létezik, egy bizonyos csoport kulturális „megkülönböztetettségének A csoport, melyet a tagjai között fennálló viszony határoz meg, mint belső meghatározási folyamat, a kategória, melynek jellegét a meghatározó személy adja meg, mint külső meghatározási folyamat tételeződik. Lásd. Jenkins 2002. 8 A találkozási esemény két fontos aspektusának: a találkozási helyzet megélésének és az utólagos el-, átbeszélésnek van szerepe az etnikai határ termelődésében a „találkozások vizsgálata” által. 7
5
sztenderdizált elképzelésének” létrehozását és következetes alkalmazását jelenti (Eriksen 2005, 152). A közlésben megfogalmazott sztereotípiák természetesen eltérhetnek a valóságos tettektől, erre a szerző is felhívja a figyelmet. A sztereotípiák „közrejátszanak a saját csoport meghatározásánál a többiekhez való viszonyában”, így „egy takaros >>térképet<< szolgáltatva a társadalmi világról, és igazolva a rendszerszerű különbségeket a forrásokhoz való hozzáférésben” (Eriksen 2005, 154). A nemzetiségi hovatartozás tehát egy kapcsolat aspektusát jelenti, a másik csoport kizárásának vagy befogadásának pedig számos fokozata lehetséges. A kulturális különbségek kölcsönös elismerését (az etnikumok közötti interakció folyamán) nevezi Eriksen „komplementarizáció”-nak. (Eriksen 2005, 156-157). A Mi-Ők dichotomikus megkülönböztetéssel szemben a komplementarizációnak a Mi-Ti jellegű folyamat felel meg, mely az „interetnikai diskurzus és interakció közös mezeje”. Dolgozatomban a dichotomikus, tehát a Mi-Ők típusú megkülönböztetésre helyezem a hangsúlyt, melyet az interjúalanyok szóbeli közlés útján nyilvánítottak ki. 9 Rogers Brubaker a csoportizmus kritikájában, melyet a „Csoportok nélküli etnicitás” című írásában fejt ki, a következőket állítja: „Az etnicitás, a faji és a nemzeti csak percepcióinkban, interpretációinkban, reprezentációinkban, kategorizálásainkban és identifikációinkban és ezeken keresztül létezik. Nem dolgok a világban, hanem látásmódjai a világnak. Ezeket a látásmódokat az észlelés (és az ignorálás), az elemzés (és a félreelemzés), a következtetés (és a félrekövetkeztetés), az emlékezés (és a felejtés) etnicizált módozatai alkotják” (Brubaker 2001) Az etnicitás tehát bizonyos látásmódként tételeződik, és nem a csoportként való létezés következménye. Másik tanulmányában Brubaker leszögezi, hogy nem szabad azt a kategorikus kódolást, amely a mindennapok nyelvén egymást kizáró etnonemzeti kategóriákra osztja a lakosságot a társadalmi viszonyok pontos leírásaként tekinteni, mivel csak konstituáló elemként lényegesek a fenti viszonyokban (Brubaker, R. 1996). Feltehetjük tehát a kérdést: milyen látásmód, milyen értelmező és kategorizációs folyamatok határozzák meg az adatközlők etnikai identitását, milyen határvonalakat építenek ezekkel ki, és egyáltalán csoportként tételeződik-e a borsi magyarság (az interjúalanyok szerint)? Röviden összefoglalva az előzőekben bemutatott elméleti alapvetést megállapítható, hogy a szerzők hangsúlyozzák a határok dinamikus jellegét, elválasztó és egyben összekapcsoló funkcióját. Az etnikai kategóriák és a kulturális különbségek szintjén azok a különbségek számítanak, melyeket a csoport tagjai akként ítélnek meg Határépítés Borson A román-magyar határ mentén élő borsi magyarok etnikai identitása két, egymással ütköző identifikációs kategóriából tevődik össze: a közös kulturális háttérre épülő nemzeti 9
“A másik idegenként való dichotomizálása egy másik etnikai csoport tagjaként magába foglalja a korlátozások és közös megegyezések, az érték és teljesítmény megítélése különbségeinek, az interakciók korlátozása bizonyos közösen elfogadott területeken és a kölcsönös érdek elismerését (Lásd. Barth 1969, 15)
6
önazonosságból (magyar), és az államhatárok által megszabott állampolgárságból (román). Ennek a két komponensnek az együttes hatása érezhető ki a határ mellett lakó magyarok mentális határépítési mechanizmusaiból is.10 A fent már említett interakcionista megközelítések tükrében fontos lehet a borsi lakosság mentális határépítési mechanizmusai szempontjából az, hogy milyen szintű a kapcsolat a borsi magyarok, a magyarországi magyarok, illetve a romániai románok között, hisz ez segíthet megérteni az egyes csoportokkal szemben „épített határok” jellegét. A magyarországi magyarokkal egykor szorosabb volt a viszony, mely bár térben ma korlátozottabb, mégsem múlt, múlhatott el nyomtalanul, hiszen az azonos nemzethez tartozás tudata bizonyos szinten meghatározó tudott maradni. A romániai románokkal szemben nem látszik olyan szorosnak a kapcsolat, ezért ezt a viszonyt inkább érintkezésnek nevezném. Természetesen különféle célokkal és okokból (munkahelyi, családi, baráti kapcsolatok, egyéb) interakciók valósultak/nak meg, mégis (kicsit előrefutva a válaszokelemzésében) az tapasztalható, hogy az adatközlők közül többen is előre jelezték, hogy nem ismerik eléggé a románokat, nincs velük különösebb kapcsolata. Sőt a kategorizációk jellegéből is az a következtetés vonható le, hogy kevésbé van kialakult konkrét kép a román etnikumúakkal, mint a magyarországi magyarokkal szemben. 11 Az első kérdés, melyet az adatközlőkhöz intéztem, az volt, hogy „Ki a borsi? Kit tartanak borsinak? Ki az igazi borsi?”. A megkérdezettek egy része Borson született, a másik feléhez tartozók pedig az utóbbi évtizedek folyamán költöztek Borsra. Érdekes az a mechanizmus, amit a tősgyökeresek azonos etnikumú, de máshonnan érkezett „idegen”-ekkel szemben érvényesítenek, mindezt azzal ellentétben, amit a beköltözöttek érzékelnek és vallanak. Aki úgy érzi magát, hogy borsi; aki ezt a közösséget képviseli és próbálja összetartani - aki itt született és aki évek óta itt él; szeresse a faluját; nem csak az aki itt született, hanem aki otthon érzi magát Borson és tesz valamit a közösségért, akinek Borsra szól a személyi igazolványa - ilyen és ehhez hasonló válaszok hangzottak el a Borson születettek szájából, míg a beköltözöttek főleg azokat tartják borsinak, akik ott is születtek, mindenki más legfeljebb, ottani lakos, de nem igazi borsi. A fentiekkel kapcsolatban levonható az a következtetés, hogy míg a tősgyökeresek egy integratív álláspontot képviselnek (szóban legalábbis), addig a településre költözöttek nem, mondván, hogy minden próbálkozás ellenére 10
Az etnikai identitás két komponensének arányait mérték például egy 1997-es felmérésben (lásd CsepeliÖrkény-Székelyi 2002, 104). 11 Mint már a bevezetőben bemutattam, nem él különösen jelentős román lakosság Borson. A kutatás eredményei szerint a nem Borson élő román etnikumúakkal sem nevezhető intenzívnek a kapcsolat. A Magyarországon élő magyarokkal szemben több forrása is lehet a heterosztereotipizációnak: a kishatárforgalom, majd a stabilizálódott s végül szinte akadálytalan határfogalom, az azonos nemzethez tartozás tudata, és az ebből adódó általánosítások lehetőségei. Emellett nem lehet kizárni, hogy a határ romániai oldalán élők interiorizálták a magyarországi magyarok által közvetített heterosztereotípiákat és ezt a pozitív, nosztalgikus képet vetítik vissza tükrözve. Ezeken kívül nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a történelmi sérelmeket adott esetben súlyosabbnak ítélik a borsi magyarok a magyarországiakkal szemben, hiszen az egy nemzethez tartozásból, anyaállami pozícióból csak védelmező jellegű megnyilvánulást tartanának elfogadhatónak.
7
kizáró törekvésekkel szembesültek, ezért nem is feltétlen érzik magukat borsinak. Megfigyelhető az is, hogy nagyon általános képet festenek a tősgyökeresek a borsiakról, csupán egy későbbi kérdés folyamán derült fény arra, hogy ez jelentősen szűkíthető. 12 Az első kérdésre adott válaszok közül egyikben sem szerepel, hogy a borsinak magyarnak kell lennie, de amikor arra kérdeztem rá, hogy hogyan viszonyul ahhoz, ha román költözik a faluba, akkor zömmel (a közösség érdekeit szem előtt tartva) kifejezték, hogy nem örülnek neki, de elfogadják. A válaszok milyensége tehát szituációfüggő. A szituációfüggőséget még inkább aláhúzza a vizsgálat azon eredménye, miszerint bármilyen negatív hozzáállás jellemezze a magyarországi magyarokkal szembeni véleményt (a jóval pozitívabb románnal szemben), amennyiben az a tét, hogy ki költözzön a faluba, inkább a magyarországit preferálják, feltehetően a borsiakéval megegyeződnek tekintett nemzetiség okán. A társadalmi távolság a román etnikumúakkal szemben bizonyult nagyobbnak, hiszen azok a kérdések, melyek a szomszédsági viszonyokat firtatják, ezt tükrözik. Világos tehát, hogy ha csak „úgy általában” érdeklődünk, akkor nagyon széles skálájú a követelményrendszer, de amennyiben egy konkrét szituáció, egy román falutárs, vagy akár egy szomszéd beköltözése vetődik fel, jóval érzékelhetőbbé válnak azok a határok, melyet a faluban élők barthi értelemben vett szereplőkként építenek ki tulajdonítás révén. Ilyen módon kirajzolódik, hogy az identifikációs kategória, melyet az interjúalanyok kiépítettek s ez által etnikai csoportként funkcionálnak a borsi-beköltözött és a még élesebb borsi-román dichotómiájával írható le. Külön kérdésben fogalmaztam meg a borsi lakosok milyenségére vonatkozó jellemzőket, a borsi magyarok, a borsi románok, a románok általában és a magyarok általában jellegű eseteket. Az ingroup belső meghatározásában sok egyéni jellemző általánosított formájával találkozunk, melyek magyarázata nyilvánvalóan a személyes tapasztalat hatása. A kialakult kép egyébként egyáltalán nem olyan pozitív töltetű, mint amilyen lehetne, bár a tősgyökeres borsiak valamivel nagyvonalúbbak ilyen szempontból, mint a beköltözöttek. A következő jegyek voltak túlsúlyban a válaszokban: beképzeltek, önteltek, önzőek, törekvőek, szorgalmasak, céltudatosak, nem összetartóak, képmutatóak, segítőkészek, irigyek. Érdemes és érdekes ezek mellé a magyarországi magyarokról kialakított leggyakoribb kategóriákat is beidézni: büszkék, elégedetlenek, széthúzóak. A különbség mindössze annyi, hogy még kisebb a pozitív jellemzők aránya, és jelentős megkülönböztető jegyek a „lenéznek minket”, „nem vendégszeretőek”, „leoláhoznak minket” típusú meghatározások. 13 Tehát a magyarországiak által állított külső meghatározások belsővé tétele figyelhető meg, ami az önmeghatározás szintjét illeti. Szarka László a magyar nemzetközösség három legfőbb létformájában (a magyar államon belül maradtak, határon túli kisebbségi pozícióban élők és kivándoroltak) élő csoportjairól megállapítja, hogy „egymás közötti viszonyának, kapcsolatrendszerének alakulásában a történeti magyar állam 1918-ban bekövetkezett összeomlása óta olyan 12 13
A követelmények szigorodása egyébként a Borsra költözötteknél is jellemző ebben az esetben. A „lerománoznak minket” típusú stigmatizációval foglalkozik Feiscmidt Margit (lásd. Feischmidt 2004).
8
mélyreható változások zajlottak le, amelyek immár a teljes nemzeti közösség kohézióját, működésének módját, az összmagyarsághoz, Magyarországhoz, a szülőföldhöz való tartozás funkcióját is meghatározzák” (Szarka 2004, 214). A fenti változások vizsgálatát szorgalmazza a szerző a 21. század körülményei között. Korszakonként hol megerősödő, hol gyengülő tendenciának tartja Szarka László a szétfejlődés és az együvé tartozás jelenségeit, a történelmi hatásoktól függően (Szarka 2004, 215). A nemzeti szolidaritás mértéke a kutatás elvégzésekor ellentmondásosnak tűnik: az elhatárolódás egyértelműnek látszik (már csak a magyarországiak által állított mentális határok miatt is), ugyanakkor valamilyen szinten érzékelhető a közösségvállalás jelensége is, egyrészt azért mert bevallottan hasonló jellemzőkkel illették magukat az önmeghatározás folyamán, mint amilyenekkel az „ők” kategóriájaként a magyarországiakat leírták, ugyanakkor a román etnikumúakkal szemben inkább a saját etnikumhoz tartozóakat preferálják szomszédnak, vagy falutársnak. Mikor a különbségekre kérdeztem rá (tehát azokra a jegyekre, amelyeket az interjúalanyok is határképzőként jelöltek meg a már felsorolt jellemzőkön belül, vagy azon kívül), többen nem is találtak semmi említésre méltót, inkább csak szintbeli eltérésekre figyelhetünk fel, az olyan állításokban, mint: nagyobb a tűrőképességünk, nem panaszkodunk annyit, annyira nem vagyunk büszkék mint a magyarországiak, jobb a közösségi élet nálunk, kevésbé önzőek, vendégszeretőbbek vagyunk. A románokkal szembeni határok általánosabb és személytelenebb kategóriák mentén épülnek, mint a magyarországi magyarok esetében. A románok: összetartóak, segítőkészek, megbízhatóak, általában jó emberek, hírből veszik, hogy nem megbízhatóak, nem ismerik őket, nincs velük különösebb kapcsolata. A borsi magyarok velük ellentétben: szorgalmasabbak, önteltebbek, mint a románok, nem olyan barátságosak, és büszkébbek. A románok a borsiakkal ellentétben: igénytelenebbek, de boldogabbak, elégedettebbek, összetartóbbak, mint a magyarok, vallásosabbak, jobban odafigyelnek egymásra, nem annyira egoisták. A fentiek tükrében több következtetést is levonhatunk a borsi adatközlők románokkal szembeni mentális határépítésével kapcsolatban. A válaszok azt tükrözik, hogy mivel nem fűzi a román etnikumúakhoz szorosabb viszony őket, aránylag kevés kapcsolatot tartanak fenn velük (a Borson régebb óta élő románok szinte mind beszélnek magyarul, és törekednek a jó viszony fenntartására, az újabban beköltözöttekkel nem mélyült el a reláció) ezért pozitívabban viszonyulnak hozzájuk, mint a magyarországi magyarokhoz, akiktől másfajta viselkedést várnának el, ezért élesebb, kritikaszerű kategóriákkal illették őket. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül annak a lehetősége sem, hogy az interjúkban megfogalmazottak nem feltétlenül tükrözik a találkozásokban megnyilvánuló valóságot. 14Ennek a valószínűségét az is alátámasztja, amit a románok értékelése folyamán Bíró A. Zoltán és Gagyi József az ehhez hasonló jelenséget strukturális őszintétlenségnek” nevezik egyik tanulmányukban. (lásd Bíró & Gagyi 1996, 98-100). Az általuk ekként jelölt magatartásforma szerint a magyarromán találkozáshelyzetekben a magyar viselkedése „megkettőződik”, vagyis más a találkozáskor és más az utólagos átbeszélésekben. A modell a saját határ védelmét és a mentális határok építését és karbantartását szolgálja. 14
9
észlelhettem, hogy nem feltétlen látják szívesen a román beköltözötteket borsi interjúalanyaim valamint, hogy segítségért is csak ha már (nem magyarországi) magyartól nem kaphatnak, szükségesetben és hivatalos ügyekben kérnének. Ez utóbbi ugyanakkor azt a helyzetet is tükrözi, mely az államhatárok által meghatározott, vagyis, hogy a román és magyar etnikumúak Romániában egy adminisztratív rendszerbe tartoznak, vagyis az ilyen jellegű ügyek intézésében a magyarországi magyaroktól nem látszik indokoltnak a segítségkérés. Emellett a már fennebb említett: a magyarországiak önzőbben, a románok segítőkészebbek kategorizáció is újra megtalálhatónak tűnik ebben a kérdésben. Következtetések Dolgozatomban borsi interjúalanyaimtól kapott válaszokat elemeztem annak érdekében, hogy kimutassam a magyarországi magyarokkal és a románokkal szembeni mentális határépítés mechanizmusát. Következtetésképpen megállapítható, hogy a magyarországi magyarokkal szemben meghatározva saját identitásukat, sok közös jellemzőt választottak, ugyanakkor a magyarországiak felől érkező kategorizáció hatására el is határolják magukat tőlük, és fokozatbeli különbségeket állítanak. Ez utóbbi természetes folyamatként is tekinthető, a Magyarországon élő magyar etnikumúak által (borsi magyarok szerint állítólag) közvetített heterosztereotípiák hatását figyelmen kívül hagyva is. A borsiak önmeghatározása, és a magyarországi magyarok kategorizálása szempontjából két további hasonlóság fedezhető fel: a jellemzők főleg individuálisak általánossá kiterjesztve (tehát személyes tapasztalatokon alapulnak), és zömmel önkritikus illetve kritikus hangvételűek. A román etnikummal szembeni kategorizáció pozitívabb képet fest az outgrupról, mint saját ingroupjukról. Ugyanakkor a határok itt is megragadhatóak, hiszen például vallásosabbnak, összetartóbbnak vagy igénytelenebbnek titulálták interjúalanyaim a román etnikumúakat. Emellett sokan nem tartanak fenn különösebb kapcsolatot a többségi nemzethez tartozókkal, vagy nem volt alkalma „eléggé megismerni” őket, ez pedig látszik a megkülönböztető jegyeken is, hiszen azok általánosabb, átfogóbb jellegűek. Magukhoz közelebb a borsi adatközlők a fentiek ellenére és azokkal együtt is a magyarországiakat tekintik, hiszen bár diszkriminatívnak tekintik a romániaiakra vonatkoztatott kategóriákat és bár több történelmi tényt sem tudnak feltétlen „megbocsátani”, mégiscsak ugyanannak a tágabb értelemben vett kulturális nemzetnek a tagjainak érzik magukat. Az intézményesült civil szféra kialakulásának előfeltételeként tekintett csoportformálódás bizonyos mechanizmusaival foglalkoztunk a fentiekben, nevezetesen a barthi értelemben vett határépítés folyamatával. A magyar etnikumú, borsi interjúalanyokról megállapítható, hogy a csoportformálódás tendenciái egyértelműen követik a nemzeti önmeghatározás vonalát (ezen belül is előbbre helyezve az azonos státusú magyarokat, majd a magyarországiakat), és (bár lehet, hogy a megkülönböztető erejű jellemzők alapján nem világlik ki egyből, de a szomszédság kérdésekor nyilvánvalóvá válik) a romániai románokat csak ezután tekintik lehetséges partnereknek. 10
Felhasznált irodalom Barth, Fredrik ed. (1969): Ethnic Groups and Boundaries. The social organization of Culture Difference. Bergen-Oslo-London Bíró A. Zoltán (1996): A megmutatkozás kényszere és módszertana. Az etnicitás vizsgálatának szempontjai és esélyei egy kelet-európai mikrorégióban. In: Gagyi József (szerk.): Egy más mellett élés. A magyar-román, magyar-cigány kapcsolatokról. Csíkszereda. 247-283. Bíró A. Zoltán- Gagyi József: (1996): Román-magyar interetnikus kapcsolatok Csíkszeredában: az előzmények és a mai helyzet. In. Gagyi József (szerk.): Egy más mellett élés. A magyar-román, magyar-cigány kapcsolatokról. Csíkszereda. 45-111. Brubaker, Rogers (1996): Ártalmas állítások. Mítoszok és tévképzetek a nacionalimuskutatásban. Beszélő, 1996, 7 sz. 26-41. (www.adatbank.transindex.ro) Brubaker, Rogers (2001): Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő, 2001 7-8 sz. 60-66. (www.adatbank.transindex.ro) Brubaker, Rogers (2006): Nacionalizmus új keretek között. Budapest Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária (2002): Nemzetek egymás tükrében. Interetnikus viszonyok a Kárpát-medencében. Budapest Eriksen, Thomas Hylland (2005): Etnikai osztályozás: mi és ők. In: Kántor Zoltán- Majtényi Balázs (szerk.) Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, 148-157 Eriksen, Thomas Hylland (2008): Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai megközelítések. Budapest Éger György (2001): Térségi és etnikai elemzések: alapfogalmak, értelmezési keretek. In. Éger György – Josef Langer: Határ, régió, etnikumok Közép-Európában. Budapest. 19-51 Feischmidt Margit (2004): A határ és a román stigma In. Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.) Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, 43-58. (http://www.mtaki.hu/docs/ter_es_terep_03/t_e_t_feischmidt_margit_a_hatar_es_a_roman_sti gma.pdf ) Keszeg Vilmos (2004): Határ, határmódosítás, határátlépés. Történetek a kisebbségi sorsról. Néprajzi Látóhatár, XIII. 3–4, 41–86. (www.adatbank.transindex.ro) Kocsis Károly (2004): A politikai és az etnikai földrajz határértelmezései. In. Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.) Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, 23-28. Jeggle, Utz (1994): Határ és identitás. Regio. Kisebbség, politika, társadalom. 2. sz, 3-18. Jenkins, Richard (2002): Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizáció és hatalom. Magyar kisebbség 2002, 4 sz., 243-268 (www.adatbank.transindex.ro) 11
Szarka László (2004): Elemzési szempontok a 20. század végi magyar nemzetfogalomhoz. In. Uő (szerk.): Kisebbségi léthelyzetek - közösségi alternatívák, Budapest, 213-227. Ujvári Zoltán (1996): Az interetnikus kapcsolatok kérdései a Kárpát-medencében. In. Katona Judit- Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 25-29. 1. Melléklet Bihar megye Romániában (balra fenn) és Bihar megye térképe Forrás: http://harta.infoturism.ro/Romania/Bihor/harta/harta_Bihor.jpg
12
