HAT TÖRTÉNÉSZ AMERIKÁRÓL „A nemzet állapota"-nak vigyázását az amerikaiak nem tekintik választott el nökük privilégiumának: történészeik, a társadalomtudományok művelői, a publi cisták szüntelenül foglalkoznak vele, a legilletékesebbről, a közemberről nem is szólva. Mi ez? „Nemzeti hipochondria" tünete? Nem. Közélet. Válogatásunk Amerika hat legismertebb jelenkori történészének egy-egy eszszéjére épül. Az esszéket — „történészi versenyben" — válaszképpen írták a N e w s w e e k című folyóirat felkérésére. Valóban felismerhetők a szellemiség válságtünetei az Egyesült Államokban? Ha nincs válságban a szellemiség, mi okozza azt a rossz közérzetet, amely mé giscsak olyasmit sugall, hogy „valami nem megy jól"? A jelenleg megnyilvánuló nyugtalanság az egészséges elégedetlenség, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, a ha nyatlás jele? Ezek az alapkérdések. Staughton Lynd, Eugene D. Genovese, Daniel J. Boorstin, Andrew Hacker, Arthur M. Schlesinger Jr. és Richard Hofstadter vallomásai nem megnyugtatók. Talán nem kenyerük a történelmi andalítás, s nem is hallgatnak „a kellő törté nelmi távlat" ürügyén: valóban élő történelmet írnak, minthogy azon frissiben még tévedni is hasznosabb. A vissza-visszatérő motívumok szextettben újszerűen hatnak: kihallani az „ős témát", amelyre — 1972-ben, a választási évben — a publicisták számtalan va riációt írnak. (Összeállításunk
a N e w s w e e k LXXVI/1.
STAUGHTON LYND
Egy szellemiség? Megtévesztő „amerikai szellemiségről" v a g y a szellemiség hanyatlásáról szólni egész Amerika, az egész amerikai n e m zet viszonylatában. Az amerikai társa dalomban különböző, egymással ellentét ben álló csoportok léteznek — és m i n dig is voltak. Bizony, ezek a csoportok
száma
alapján
készült.)
egyidejűleg, de különféleképpen élik é l e tüket. Az amerikai indián vagy az a m e rikai néger szellemi válságai az utóbbi 350 esztendő során sokkal mélyebbek és súlyosabbak voltak azoknál, amelyeket ugyanebben az időszakban az amerikai fehérek megértek. A történészek viszony lag keveset tudnak m é g a fehér m u n kásosztály életérzéséről is: a forradalom éveinek tengerészeiről és földbérlőiről, a bevándorolt ír munkásokról, akiknek tes tén — Thoreau mondásával élve — épül tek az amerikai vasutak, a Kelet-Európá ból bevándorolt acélgyári munkásokról, akik Pittsburghben és Garyben napi ti-
Technológia 1870-ben zenkét órát dolgoztak, s huszonnégyet m i n d e n második vasárnapon. [ . . . ] N e m állítom, hogy nincs válság az amerikai társadalomban. D e alapvetően gazdasági, n e m pedig szellemi jellegű; a lélek és a szellem birodalmában csak másodlagosan nyilvánul meg. Bizonyos általánosítások — például az „elidege nedés" — csupán elégtelen tükrözései azoknak az egymástól teljes mértékben különböző szellemiségi válságoknak, a m e lyeket a különféle társadalmi osztályok, fajok és korcsoportok egymástól eltérően élnek át. [ . . . ] Felületességre vall és hamis hangsú lyozásról tanúskodik az amerikai szel lem válságáról általánosságban szólni. Megtévesztő az az irányzat is, amely ki választja a jelen válság v a l a m e l y e g y e di vonatkozását, hogy aztán mechaniku san összemérje a múlt egy-egy ellenpél dányával. N e m vonható kétségbe, hogy a nemzet legalább olyan mélyen m e g oszlott volt a polgárháborút megelőző években, mint ma, s hogy a polgárhá ború után a gyilkosságoknak és a m u n kakonfliktusoknak egy, a második világ háborút követő faji konfliktusokéhoz ha sonló időszaka következett, s volt m é g példa történelmünk folyamán a fiatalság
kiábrándultságára és lázongására is. Az ilyenszerű összehasonlítások implicite azt a tételt igyekszenek alátámasztani, amely szerint: ha állta a régi viharokat, az ál lam jő öreg hajója valahogy csak ki bírja napjaink nagy háborgásait is. V a n nak, akik akkor is rituálisan i s m é t e l getnék ezt a mélyértelmű igazságot, a m i kor már összecsapnak fejük felett a hul lámok. [ . . . ] A hazai felvevőpiac reklámok útján való bővítésére irányuló erőfeszítés leg alább olyan fontos, mint a tőkekivitel és az áruexport. A tizenkilencedik szá zad kapitalizmusáról talán elmondható, hogy nagyjából mindenfélét termelt, a m i re az embereknek szükségük volt (jól lehet termékeit n e m azok között osz totta szét, akik a legjobban rá voltak szorulva). Most viszont az a helyzet, hogy a szükségleteket gyártják hirdeté sek útján, majd „a kereslet fedezésére" előállítanak kétséges társadalmi hasznú termékeket. Példa: az autók karosszériá ja, a változó női divat, mindaz, amit a fiatalok az amerikai életforma „alakítha tó" elemeinek neveznek. Ez az „alakítás" a tévé és a tömegkultúra többi eszközé nek a szerepe. Akik „az amerikai szelle miség válságáról" szólnak, a tévét jel-
képesnek tekintik. Rámutatnak, milyen csomagolásban, hogyan bocsátják áruba az erőszakot a képernyőn: azonnali és intenzív hatású, ám ugyanakkor távoli nak is tűnő és mesterséges. Mi követ kezik ebből? Hogy az ilyen műsorokon nevelkedett nemzedék kész szemrebbe n é s nélkül gyilkolni, s — anélkül, hogy megborzadna és mindent elkövetne a háború befejezéséért — eltűri a háború behozatalát lakásába. Valamit azonban elmulasztanak kellőképpen hangsúlyozni: azt nevezetesen, hogy a tévé — mint művelődési jelenség — csupán szárma zéka a tévének m i n t hirdetési eszköz nek. A tévé kulturális műsora töltelék a tévéreklámok időközeiben. A tengerentúli Coca-Cola- és napalm imperializmussal „belső imperializmus" párosul, a m e l y arra törekszik, hogy olyas mik megvásárlására késztesse az e m b e reket, amire semmi szükségük. De s e m miféle kereslet-növelő terv n e m oldhat ja m e g a problémát. Az amerikai n e m zetgazdaság termelőkapacitása mellett e l törpül m i n d a belföldi, m i n d a külföldi lakosság fizetőképes kereslete. A legfon tosabb út, a m e l y e n az Egyesült Államok arra tör, hogy valamiképpen megbirkóz zék termelőkapacitásával: a háború. P o n tosabban: egyfajta permanens hadi k é szültség, a m e l y évről évre növeli a v a l ó színűségét annak, hogy a háborúk végül csak bekövetkeznek. Minthogy nemzetgazdaságunk fő hiva tása az igények alakíthatóságának, v a l a mint a halálosan veszélyes ócskavasnak (a fegyverzetnek) a termelése, az ameri kai fiúk és leányok úgy nőnek fel, h o g y e g y pillanatig sem hihetik komolyan: a felnőttek társadalma elvárja tőlük v a . . . é s száz év múlva
lamiféle hasznos munka végzését. Paul Goodman Felnőtté válni abszurdum cí m ű m ű v é b e n leírja, hogy Amerikában aztán nincs beavatás a felnőttkorba, a kamaszkor megszűnt inaskodás lenni a teljes értékű honpolgárrá v á l á s előtt; már nagyon kevés olyan felnőttkori fog lalkozás van, amelyet szégyenkezés nél kül vállalhat az ember. A bűnözés és a lázadozás m i n d e n formája a m u n k a nélküliségben gyökerezik; de a m u n k a nélküliség nemcsak a fizetett m u n k a hiá nyának, hanem a hasznos m u n k a - n é l k ü liségnek állapota is. Sok amerikai úgy munkanélküli, hogy közben eléggé sok pénzt keres. Jól keresnek, de pénzkereső munkájuk emberi képességeiknek csupán kis hányadát igényli. Sok amerikai a munkát n e m tekinti ugyan utálatosnak, csak unalmasnak, megalázónak és v a l a miképpen embertelennek. A fiatalok jog gal lázadoznak az olyan felnőttkor e l len, amely meggyalázza őket. A nevelés arra törekszik, hogy a fia talokat a felnőttkori embertelen m u n k á s életmódra szoktassa, s az ifjak éppen ezért magát a nevelést is célba veszik. A felsőoktatás második világháború után bekövetkezett gyors fejlődése az ipar technológiai változásainak tulajdonítható. Az automatizált és komputerizált iparnak mind több fiatal férfira és nőre v a n szüksége, olyanokra, akik a fehérgallé rosok tanultságával bírnak, de akik a kékzubbonyosoktól elvárt e n g e d e l m e s s é get tanúsítanak. A „multiversity"-k, a m e lyekben hétmillió college-diákból oly sok tanul, a magas képesítésűeket alkalmaz kodásra nevelik. A diák — akárcsak a munkás, amivé válnia kell — agyát is, kezét is használja, de n e m alkotóan,
n e m saját k e z d e m é n y e z é s é b ő l , h a n e m a f e n t r ő l lefelé t o v á b b í t o t t u t a s í t á s o k n a k megfelelően. Ilyen a m o d e r n t ő k é s i p a r , i l y e n n e k kell h á t l e n n i e a m o d e r n felső o k t a t á s n a k is. T ö k é l e t e s e n igazuk v a n a z o k n a k , a k i k azt állítják, h o g y A m e r i k a v á l s á g a — n e m t e k i n t é l y v á l s á g ; de m á s k é p p e n v a n igazuk, m i n t a h o g y a n ők képzelik. A m i k o r ú g y h a t á r o z o t t , hogy fegyverkezési k i a d á s o k k a l vet g á t a t a gazdasági p a n gás s ú l y o s b o d á s á n a k , az Egyesült Á l l a mok eldöntötte, hogy a változást erő s z a k k a l igyekszik gátolni. Ahelyett, hogy t á r s a d a l m u n k lépést t a r t a n a az élettel, m e r e v e n szembeszegül vele, m i n t egy r e n d ő r . A m e g t o r l á s és a t e k i n t é l y e l v ű ség h u l l á m a e m e l k e d ő b e n v a n A m e r i kában, mert a társadalom — legmaga s a b b szintjein — r a g a s z k o d i k ahhoz, h o g y a dolgok a h a g y o m á n y o s ú t o n h a l a d j a n a k , m e g s z o k o t t a k és ellenőrizhetők m a r a d j a n a k : ez a t á r s a d a l o m ú g y véli, jobb (másoknak) meghalni, mint meg v á l t o z n i . Így a z t á n m i n d e n i n t é z m é n y e n , m i n d e n k o r o s z t á l y o n belül, m i n d e n gyű lésben, ahol a t ö b b h a t a l o m m a l b í r ó k a kisebb hatalmúakkal összekerülnek, valóban válságos helyzetbe kerül a tör v é n y és a r e n d . E r r ő l a z o k s z ó n o k o l n a k a legtöbbet, a k i k n e k a k e z ü k b e n a h a t a l o m , t e h á t a t ö r v é n y és a r e n d , és s e m m i s z ü k s é g é t n e m érzik a v á l t o z á s
n a k . Az i l y e n e k készek i n k á b b t ö n k r e t e n ni a világot, s e m h o g y e l t ű r j é k , h o g y n e k i k n e m - t e t s z ő v é v á l j é k ; ez e s e t b e n n e m is G e o r g e W a l l a c e - r a u t a l o k [Wal lace volt elnökjelölt, k o r m á n y z ó ; r e a k ciós politikus. — A fordító megjegyzése], h a n e m az előkelő Ivy League-egyetemek végzettjeire a W a l l S t r e e t - e n é s a k o r mányzatban. Végső soron a szocializmustól t a r t a n a k : attól, h o g y a g a z d a s á g i é l e t e t t ö b bé n e m vállalati vezérigazgatók kine v e z t e igazgatók fogják i r á n y í t a n i , h a n e m a n é p által d e m o k r a t i k u s a n m e g v á lasztottak. A veszély — a h o g y a n a H a r v a r d r ó l v a g y a Yale-ről s ez u t ó b b i a k különböző egyetem-nyúlványairól érzé k e l i k — az, h o g y M o z a m b i k v a g y v a lamelyik amerikai kisváros illetéktelen népe még komolyan veheti a Független ségi N y i l a t k o z a t ékes szólamait, s m e g kísérelheti ő m a g a i r á n y í t a n i g a z d a s á g i életét. E n n e k m e g a k a d á l y o z á s á r a m i n den eszköz b e v e t é s é r e készek az u r a l kodó osztályok j ó l n e v e l t sarjai, a k i k e g y ilyenszerű kimenetelben n e m dédelgetett h a t a l m u k é s profitjuk, h a n e m a s z a b a d s á g , Isten, a z ország, a v i l á g v é g é t vélik felismerni. M a r x t a l á n n e m is t u d t a , m i l y e n n a g y igazságot f o g a l m a z o t t m e g , a m i k o r ki m o n d t a : a szocializmus és a b a r b á r s á g között kell v á l a s z t a n i .
EUGENE D. GENOVESE
borra szakadtak: az egyiknek bűntuda ta van a négerek miatt, a másik vi szont leplezetlenül gyűlöli a n é g e r t (a régi t í p u s ú f e h é r r a s s z i z m u s m e g n y i l v á n u l á s a m i n d k é t v a r i á n s , de a z é r t a k e t t ő közé egyenlőségi jel n e m t e h e t ő ) ; amikor a világtörténelem leggazdagabb n e m z e t e k é p t e l e n tiszta ivóvizét m e g őrizni és a levegő t i s z t a s á g á t biztosítani a maga számára, s még kevésbé képes felszámolni a szegénységet; a m i k o r n a g y v á r o s o k k a l t u d a t j á k , hogy immár kormányozhatatlanok, arról nem is szólva, h o g y l a k h a t a t l a n o k ; a m i k o r az országot félelem, rossz elő érzet és r e m é n y t e l e n s é g gyötri — a k k o r m á r jobb, h a a szellemiség v á l s á g á r ó l szólunk, hiszen h a n e m e r r ő l b e s z é l n é n k , ki k e l l e n e j e l e n t e n ü n k , h o g y az é s s z e r ű t lenség, a d e k a d e n c i a , a z ű r z a v a r a m i normális és kedvelt nemzeti állapotunk. [...] A h á b o r ú okozta k i á b r á n d u l t s á g ö n m a gában azonban csak n e m porlaszthatta v o l n a el ilyen g y o r s a n sokat h a n g o z t a tott n e m z e t i e r é n y e i n k e t és m i n d e n h a -
Hatalmas üzemzavar A m i k o r a n e m z e t i f j ú s á g á n a k egyre nagyobb h á n y a d a hangosan hirdeti, hogy immár hűtlenné vált mindenhez; amikor m á r a leghagyománytisztelőbb és l e g k o n z e r v a t í v a b b e g y e t e m e k e n is á l landósul a lázongás; a m i k o r k é t e g y m á s u t á n k ö v e t k e z ő el n ö k p a n a s z o l j a fel a „bizalmi v á l s á g " - o t ( a m i szépítő kifejezése a n n a k , hogy j e lentős számú amerikai tulajdonképpen h a z u g n a k hiszi E l n ö k é t ) ; a m i k o r a n é g e r e k ú g y érzik, h o g y k é t szék között a p a d a l á estek: a m e g ígért i n t e g r á c i ó csődbe j u t o t t , de a fe h é r e k ellenzik a n é g e r közösségek n é g e r e k á l t a l v a l ó ellenőrzését; amikor a fehérek nagyjából két tá
tóságunkat. Hatása bizonyára tompítottan és csak később jelentkezett volna, ha n e m kereszteződik a négerkérdés v á l ságával, városaink hanyatlásával, a hi vatalos és a népi erőszak emelkedő h u l lámával s más megnyilvánulásaival a n nak a ténynek, hogy olyan uralkodó osz tályunk van, a m e l y képtelen, de n e m is igen akar valóságosan uralkodni. (Van jobb elnevezés, mint az uralkodó osztály, annak a maréknyi embernek a jelölé
sére, aki kezében tartja a nemzet gaz daságát és a hatalom emeltyűit?) A m i kor szellemiségünkre gondolunk, először rendszerint ifjúságunk politikai és kul turális hitehagyottsága jut eszünkbe. Csakhogy ifjaink hátat fordítása szüleik, iskolájuk, közösségük értékrendszerének nem csupán a háborúra, h a n e m sokkal többre v a l ó reagálás, é s n e m nagyon hi hetünk abban, hogy a háború befejezése egyben hűtlenségük v é g é t is jelenti majd.
DANIEL D. BOORSTIN
lágot. N e m érzékeljük hosszú életű „nem zettestünk" valóságos állapotát. S így fel sem fedezhetjük, ha valóban van valami komolyabb bajunk. Egyszóval: elvesztettük történelmi ér zékünket. Iskoláinkban nemzetünk törté nelmét kiszorították a „társadalmi ta nulmányok", vagyis az, ami éppen most fáj nekünk. Templomainkban az embert sub specie aeternitatis láttatni törekvés helyét átvette a „társasági pletyka", vagyis a polemizálás napjaink feltéte lezett bajai körül. Könyvkiadóink é s fo lyóirataink már n e m az időn felül le begőt, a tartósat kutatják, hanem inkább hasztalan hajszolják az à la mode „tár sadalmi kommentárt", aztán imádkozhat nak, hogy el ne avuljon a két hét alatt, amíg a szám a nyomdába kerül, v a g y a hat hónap alatt, a m í g könyv lesz a kéziratból. Szorosan semmi s e m köt már a múlthoz: s e m az iskolai tananyag, s e m a prédikációk, sem a könyvek, s e m a dolgok, amelyek között, s e m a házak, amelyekben leéljük életünket. A „rövid lejárat nemzeté"-vé váltunk. [...]
Nemzeti hipochondria Leleményes, a legeslegutolsó divat sze rinti, gazdag demokráciánk m i n d újabb megpróbáltatásoknak teszi ki az ember értelmét. A nevelésügy, a hírközlés, a „haladás" ezen eszközei napról napra n e hezítik helytállásunkat a nagyvilágban, a történelmi sodrásban, a múltjukkal szoros kapcsolatot tartó népek univer zumában. Az egyik új ár, amelyet a m e rikai életszínvonalunkért fizetnünk kell: bebörtönzöttségünk a jelenbe. Ez a bebörtönzöttség önmagunkkal v a ló beteges foglalkozásunk, vagyis hipochondriánk oka. A hipochondria — le xikális meghatározása szerint — az az abnormális állapot, amelyet a rossz k e dély és a betegségről való képzelgés jel lemez; az egészségi állapotunkkal való túlzott foglalatoskodás, a közérzetünkről való túl sok beszéd. Azt hisszük, v e l ü n k kezdődik és v e l ü n k végződik a világ. Aminek aztán az a következménye, hogy a képzelgés kiszorítja érdeklődésünk k ö réből a nemzetet és az életet, erőnk tu datát s minden valóságos bajunkat és bánatunkat. Országos méreteket öltött hipochondriánktól csak úgy szabadulhatunk, ha előbb elfogadjuk azt a divatjamúlt le hetőséget, hogy sok nemzeti bajunk l é nyegében képzelt, s ami valóságos, az sem olyan komoly, amilyennek hisszük. A m í g tudomásul n e m vesszük, hogy i g e nis megérjük a reggelt, n e m láthatunk hozzá az egészséges élet mindennapi t e endőinek intézéséhez. Elhatalmasodik rajtunk a pillanatnyi szenzáció, az, ami a reggeli újság sza lagcímében szerepel, amit éppen ebben az órában sugároznak az adók. Ettől n e m látjuk a körülöttünk levő valóságos v i
Megengedvén magunknak azt a fény űzést, hogy foglyul ejtsen a jelen, t u lajdonképpen alábecsüljük magunkat, le hetőségeinket. Azt képzeljük, hogy k é pességeinket megítélhetjük napjaink sa játos megpróbáltatásai alapján. [ . . . ] Történelmi érzékünk feltámasztása n e m panacea minden mai bajunkra. D e legalább csillapító szer. Annak a fel fedezésében is segítségünkre lehet, hogy m i az, ami gyógyítható; hozzájárulhat a lehetőségek menetrendjének megállapí tásához, s így talán azzá válhatunk, amik n e m vagyunk. A történelem n e m pa nacea ugyan, de a legjobb gyógymód a panaceák utáni vágyódásra. Az utópizmus egyetlen kipróbált ellenszere. Az irracionális szerepét cseppet s e m lebecsülő Freud mondotta 1928-ban: az értelem hangja suttogó, pedig hangosnak kellene lennie, amíg meghallgatják; de
végül — számtalan elutasítás után — csak figyelemre méltatják; azon k e v é s tények sorába számítható ez is, a m e l y e k indokolják a derűlátást az emberiség j ö vőjét illetően. A jelen fülhasogató hangja mögül
halljuk ki az értelem szűnni n e m akaró suttogását. Csak akkor halljuk, ha figyel m e s e n fülelünk. Nyelvezete szokatlan, gyakran egyenesen archaikus. Minden r é gi idők és helyek n y e l v é n — a törté n e l e m n y e l v é n szól hozzánk.
ANDREW HACKER
a z az idő, a m e l y b e n az egocentrikus foglalatosságok a népesség figyelmét el terelik közösségi kötelezettségeiről, s már n e m is olyan nyilvánvaló, vajon akar ják-e m é g a z emberek, hogy kormányoz zák őket. A mi esetünkben elkövetkezett ez az idő. Az ázsiai elkötelezettséggel kapcsolatos nyugtalanságok tünetiek. De m é g így is sokat elárulnak nemzeti karakterünkről. Mi n e m szeretjük a katonai szerep lést, pedig számos nemzet katonai h ó dításokkal vált naggyá. Persze, az ilyen sikerek eléréséhez olyan állampolgárok kellenek, akik készek a halálba menni anélkül, hogy megkérdeznék: miért so rozták be őket katonai szolgálatra. I m már csupán az amerikaiak — főként a fiatal amerikaiak — egyre elenyészőbb kisebbségénél tapasztalható a hazafiság nak az az elvakultsága, a m e l y a katonát hősi tettekre vezérli. Persze Vietnam nagy amerikai értékek tanúsága is volt. Rendszeresen átnéztem a kitüntetettek névsorát, amelyben mindig több a k i s városból való katona, holott lakosságunk döntő többsége nagyvárosban él. Jól jegyezzük meg, hogy az átlag v i e t nami szabadságharcos (a vietkong) v i t é z harcos, aki kész az általa szentnek v é l t ügyért helytállni. S a vietkong m e g más, hozzá hasonlók lesznek a mi ellenségeink számos k ö vetkező esztendőben.
Rossz közérzet A z amerikai szellemiség rossz közérze téért n e m okolható a téveszméihez csö könyösen ragaszkodó politika v a g y az adminisztráció ostobasága, m é g csak nap jaink elégedetlenségei megértésének hiá nya s e m . Az okok sokkal mélyebben rejlők, mondhatnám történelmiek; annak az emberfajtának a sajátjai, a m i v é v á l tunk. Korunkat azért neveztem „az a m e rikai korszak végé"-nek, mert — mint egyedek — többé már n e m rendelkezünk azokkal az adottságokkal, a m e l y e k p e dig a honpolgári minőség előfeltételei. A mi esetünkre vonatkoztatva: képtele nek vagyunk rászánni magunkat a ha zai rend és a világpolitikai tekintély megkövetelte személyes áldozatok válla lására. Rövidre fogva: olyan magánszemélyek laza halmazává váltunk, akik a közös ségi törekvésekkel szemben mindenkor e l ő n y b e n részesítjük egyéni javunkat. Az amerikaiak többé már nem fitogtathat ják azt a szellemiséget, a m e l y a népet állampolgári öntudatra emeli és a föld rajzi területet nemzeti területté változ tatja. Ilyenkor óhatatlanul elkövetkezik
ARTHUR M. SCHLESINGER JR.
Száguldó történelem Amerika kétségtelenül rendkívüli bi zalmi válságot él át. Az s e m kétséges, hogy ez n e m képzelt krízis, m é g akkor s e m , ha bőséggel, társadalmi gyarapodás sal és tudományos csodákkal egyidejű. Több forrásból fakad, de okai közül — v é l e m é n y e m szerint — semmi s e m fonto-
sabb a társadalmi változás ü t e m é n e k szüntelen és visszafordíthatatlan gyor sulásánál. Henry A d a m s volt az első amerikai történész, aki felfigyelt a történelem szüntelenül gyorsuló száguldásának m i n dent lehengerlő fontosságára. „A törté nelem 1800-tól 1900-ig nem m e g k é t s z e rezte vagy megháromszorozta menetgyor saságát, h a n e m — a tudomány b á r m e l y szabványa szerint mérnők is, lóerőben, kalóriában, voltban, az anyag tömegének akármely egységében — a társadalmi feszültség, a társadalom vibrációja é s
úgynevezett haladása 1900-ban jó ezer szerese lehetett az 1800. évinek." A t u domány é s a technológia növekvő i m pulzusától hajtva a társadalom feszült sége és vibrálása manapság összehason líthatatlanul nagyobb, mint A d a m s ide jén volt. Hacsak gyökeresen nem m ó dosulnak az emberi értékek és képes ségek, a belátható jövőben n e m is vár hatjuk a változás ütemének mérséklő dését. A történelmi fejlődés sebességének n ö vekedése rányomja bélyegét a jelenkori élet m i n d e n aspektusára. Mindenekfelett ez okolható világunk soha n e m tapasz talt instabilitásáért. A tudomány és a technológia hétről hétre alakítja, oldja, újraépíti és tágítja környezetünket: egy évtized alatt többet változik a világ, mint régebben egy évszázad alatt. Fel szívódtak a megszokások, azok az irá nyítóoszlopok, a m e l y e k előző n e m z e d é kek életét stabillá tették. Miután már tudják, hogy életük m á s m i l y e n lesz, a gyermekek nem tekinthetik többé szü leiket modellnek és tekintélynek. A v á l tozásban mindig van valami riasztó: fel térképezetlenül, ellenőrizetlenül m é l y s é gesen demoralizáló lehet. N e m csoda, hogy mi, mai emberek úgy érezzük, már soha s e m fogunk tudni kiigazodni, egyensúlyba kerülni; elbizonytalanod tunk eszményeinket és intézményeinket illetően, bizonytalanok vagyunk e m b e r társainkhoz, a társadalomhoz és a tör ténelemhez fűződő viszonyunkban, cél jainkban é s — önnön azonosságunkban. A tudomány és a technika haladásá nak további következményei is vannak. Az egyik például abból a paradoxonból fakad, hogy pontosan az a gépi civili záció, amely a tömegek jóléte megterem tésének irányában fejlődött, egyben az e g y é n szorongásának okává vált. A m a
RICHARD HOFSTADTER
Az ostobaság kora? A krízis egyik fontos e l e m e a fiatalok hivatástudatának a válsága. Ez életbe vágóan fontos a jelenlegi helyzetben, s jelentősége az idő haladtával egyre nyil vánvalóbb. [ . . . ] A fiatalok előtt nincs semmi, a m i b e n kedvük volna részt venni. Az eddigiek
gas technológiájú társadalom mindenek fölött az alapos szervezés társadalma. A fejlett nemzetek esetében a nagy szer vezetek — a kormányzati, az ipari, az oktatási, a hírközlési, a szállítási, a szak szervezeti, a kereskedelmi szervezetek — válnak a társadalmi energia egységeivé. Miként Galbraith hangsúlyozta, ezek a szervezetek önálló életet kezdenek, kiala kítják saját világukat és a maguk igaz ságát; az egykor szuverén fogyasztó m i n den területen behódolni kényszerül a termelő szuverenitásának, s ezen e g y másra épülő struktúrák árnyékában a m a e m b e r e töpörödöttnek és gyámolta lannak érzi magát. Valóban, a személyi hatalomvesztettségnél, szorongatottságnál é s a körülzárt ságnál, valamint az üldözöttségnél erő sebb társadalmi érzet m a n i n c s is. Egy további követelmény magából a technológiai folyamatból következik. A tudomány és a technológia belső logi kája a gépi korszakból az elektronikaiba hajt bennünket, az elektronikus hírközlő rendszerek és elektronikus ellenőrzési m e chanizmusok — a televízió és a számí tógép előrevetítette — új korszakába. Nem föltétlenül kell meggyőződéses mcluhanistának lennünk, hogy elismer jük Marshall McLuhan érvelését, a m e l y szerint a történelem menetét jelentősen befolyásolják a hírközlés eszközeiben b e következett változások. N e m nagyon k é telkedhetünk abban, hogy e z elektroni kus korszaknak mély hatásai lesznek nemcsak a társadalmi szerkezetekre és folyamatokra, hanem magára az egyéni felfogás reflexeire is. Kollektív jellegével és egyidejűségével a televízió máris fel erősítette a politikai önkifejezés és a ma gamutogatás vágyát, s széleskörűvé tette az egyidejű reagálás állapotát és az azon nali eredmény elérhetőségének remélését.
től eltérően, kultúránk képtelen volt át örökíteni egyik nemzedékről a másikra a vágyat v a l a m i n e k a véghezvitelére; úgy v é l e m , ebben kell keresnünk a fő iskolákon megnyilvánuló elégedetlenke dés g y ö k e r e i t A diákok n e m győzik e l e get hangoztatni, hogy tulajdonképpen n e m is tudják, mi keresnivalójuk a col lege-okban. Részben azért is k e v é s b é hajlandók szabályszerűen viselkedni, mert már n e m az az érzésük, hogy értel m e s életet élnek. Azt hiszik, hogy „át ejtették" őket, hogy saját életvitelükbe semmi beleszólásuk. D e az az igazság,
hogy sok esetben életcéljukat ők maguk s e m képesek megfogalmazni. V é l e m é n y e m szerint a hivatásválság éppen a tevékenységre hajlamos e g y e dek, tehát azok esetében, akik n e m paszszívak, akik a n a g y megoldást n e m a kábítószerben keresik, abban a vágyban tetőzik, hogy a politikában leljék fel az egzisztenciális értékmércét. V é l e m é n y e m szerint ez n a g y o n veszélyes. Veszélyes a politikai jobboldal esetében. Megfi gyelhető ez azoknál, akik néhány esz tendővel ezelőtt még csak egész egysze rűen szó szerint értelmezték a bibliát, de manapság már hajlamosak világméretű keresztes hadjáratot követelni az „ateista kommunizmus" ellen. D e baloldalon* is megfigyelhető — s ez most feltűnőbb —, hogy bizonyos fiatalok egzisztenciális okfejtéssel magyarázzák a polgári e n gedetlenséget, a violenciát, az erőszakot. Szerintük fölösleges magyarázgatni a cé lokat, a programot, ha egyáltalán v a n ilyen. A cselekvés önmagában elegendő, hiszen következményei úgyis kiszámít hatatlanok. [ . . . ] Azt hiszem, mindig is voltak, akiknek ugyanolyan bizonytalanságérzetük lehe tett, amilyenről manapság panaszkodnak egyesek. Henry A d a m s és a múlt szá zad kilencvenes évei értelmiségének a fele, ha n e m több, nagyon aggódott az ország akkori állapota miatt. Ez az or szág az önmagát ki n e m é l t elit hazája: legalább a tizenkilencedik század elejé től gyűrűzik történelmünkben az effajta csalódottság. De n e m hinném, hogy volt m é g kor, a m e l y b e n oly általános lett volna az értelmiség egyetértése saját e l idegenedettsége tekintetében, m i n t m a napság. Tanúi lehettünk az „ellen-kultú ra" kialakulásának (Lionel Trilling), m a j d n e m minden értelmiségi ide sorol ható. Jobb értelmiségi körökben a tár sadalomtól elidegenedettek már n e m is vitatkoznak azokkal, akik hajlandók v o l nának a társadalom védelmére kelni. Mondhatni: az egész értelmiségi közös ség elégedetlen. A radikalizmus e l l e n állhatatlanul divatos. [ . . . ] A fiatal „cselekvők" olyan elit-felté telek alapján fejthetik ki tevékenységü ket, amelyeknek ők maguk nincsenek is tudatában, amelyeket azonban a dolgozók n a g y o n világosan felismernek. Ezek a srácok két heti szabadságot kérhetnek * A s z e r z ő f e l t e h e t ő e n az a n a r c h i z á l ó b a l o l d a l i e l e m e k r e u t a l . — A fordító megjegyzése.
az egyetemtől, hogy idejüket a politikai tevékenységnek szentelhessék. Vagy vizs gahalasztást kaphatnak, mert n e m volt idejük felkészülni. D e akik az irodákban dolgoznak v a g y a futószalag mellett, azok nem alkudozhatnak ilyesmiről, s ha mégis megtehetnék, megérzi a zsebük. Ezek az egyetemista srácok olyan enge dékenység haszonélvezői, a m e l y mások nak n e m osztályrésze ebben a társada lomban. Ezeknek a fiataloknak cseppet s e m tetszik ugyan az a gondolat, hogy elit módjára gondolkodnak é s cseleksze nek, de a valóságban ez a helyzet. Elitségük erkölcsi felháborodásra épül, mindenkivel szemben, aki n e m közülük való. Mit látnak? Demokráciát hirdető, de — ahogyan ők nevezik — rasszizmust gyakorló országot. Látják a háború bor zalmait; ezek azok a tények, amelyek alapján eldöntik, hogy mi is ez az or szág. Azt viszont n e m nagyon érzéke lik, hogy mindennek előzményei v a n nak, v a g y hogy párhuzamos hiányossá gok más országok történelmében is fel ismerhetők. S n e m érzékelik megfelelően, hogy azért ebben az országban valami pozitív is csak megvalósult. Ezek a fia tal „cselekvők" tulajdonképpen nem tartják valóban rossznak elődjeiket, c s u pán úgy vélik, hogy anyagi jólétük v a lamiképpen korrumpálta és felületessé tette őket. Bizonyos mértékig igazuk is van. N e m akarnak olyanná válni, a m i lyenek szüleik és oktatóik. Á m rokon szenves alternatív modellre n e m lelnek, s ezt sínyli m e g hivatástudatuk. A kul túrában van v a l a m e l y e s alternatívájuk. Dzsessz helyett a rockot imádják, alko hol helyet kábítószert fogyasztanak. [...] Amerika egyik kiemelkedő jellegzetes sége a következő: ahhoz képest, hogy olyan társadalom, amelyben annyi a baj, s amelyben annyi ok van az elégedet lenkedésre a háború és a faji problé mák miatt, viszonylag kicsiny az erő szak-szervezet, és az ország n a g y m é r tékben nyitott a békés jellegű egyet nem értés előtt. Akik elnyomást hangoz tatva ordítoznak, s azt mondogatják, hogy Amerika már fasiszta ország, azok nak fogalmuk sincs arról, mit beszél nek. Az aztán m á s lapra tartozik, hogy végső soron súlyosbodhat és valóban ko mollyá válhat az elnyomás. Lantos
László
fordítása
