A holttestre műanyag fóliát terítettem. Nem akartam elvinni onnan, hogyan is bírtam volna? Tekintélyes súlya van, legfeljebb egy kampóra tudnám ráakasztani. Az ablak elé egy régi krumpliszsákot akasztottam. A mennyezetről csupasz villanykörte lóg alá. A fiú a hátán fekszik, a karja maga mellett. Már nem olyan szép. Gyakran mondogattam, hogy a fizikai szépség tünékeny adomány. Nekem nincs sok vesztenivalóm. Tudom, hogy csúnya vagyok. Soha senki nem mondta ki, de látom az embereken, amikor elkapok egy-egy pillantást, látom a kifejezéstelen ábrázatukat, amely súlyos ütést mér rám. Miért nem tudod magad egy kicsit kifesteni, kérdezi Runi ingerülten. Elképeszti, hogy én nem küzdök. Hadd legyenek csak olyan simák a fiatalok, gondolom magamban. Amilyen Andreas, ő fiatal és sima. Hát, most már nem. Gondolatban vele vagyok. Nem mintha őt elfelejtenék vagy bármi. Őt sohasem felejtik majd el. Ami viszont engem illet, abban már nem vagyok ennyire biztos.
Andreas Cravent szívott, nem Prince-t vagy Marlborót, mint a többiek. Amikor elfogyott a cigije, bement a trafikba, előrehajolt, és csupán annyit mondott: Craven. A pult mögött álló bólintott, és keresgélni kezdett a polcokon. Ezt a márkát nem sokan vették. Akárhol fordult meg, magára vonta mindenki figyelmét, de amint megszerezte, el is dobta magától. Zipp tudta, hogy ő maga elég esetlegesen viselkedik, és semmilyen tekintetben nem elég kiforrott. És
44
hát nem is érezte a különbséget a Prince meg a Marlboro között, vagy a Coca és a Pepsi között. Csak a csomagolásról tudta, mi az. Sokszor gondolkodott rajta, hogy vajon mások hazudnak-e, vagy tényleg jobbak az érzékeik. Talán Andreas is hazudik. Nem lehetett benne teljesen megbízni. Volt még valami más is Andreasban, amit furcsállt. Ami a barátjából hiányzott. Sohasem mondott olyat, hogy „még tavaly”, „múlt szombaton”, vagy hogy „Bammeg, Zipp, tudod, mi volt tegnap?” Sohasem beszélt arról, ami már megtörtént. Csak arról, ami éppen zajlott, illetve ami még előtte állt. És nem arról volt szó, hogy a történtek túl kellemetlenek lettek volna ahhoz, hogy beszéljen róluk – nem. Ezt Zipp is tudta. Tizenegy éve lógtak együtt. De olyan, hogy Andreas valaha is azt mondta volna: „Emlékszel?”, még soha nem fordult elő. – 2019-ben – mondta Andreas – harminckilenc évesek leszünk. Belegondoltál már ebbe? Zipp a vállát vonogatta. Nem gondolt bele, és nem volt kedve utánaszámolni, de biztos stimmel. Majdnem negyven. – Na és? Andreas a túloldali járdát vizsgálta. – Akkorra az ember már több bolygót is gyarmatosítani fog. Minden állat kipusztul. A levegő halálos mértékben szennyeződik, és úgy élnek köztünk az első mesterséges emberek, hogy nem is tudunk majd róluk. – Túl sok videót nézel – felelte Zipp. – Pénzt kell szereznünk, ember!
45
Andreas felolvasta az egyik házfalon lévő plakát szövegét: – Saga Utazási Iroda. Tiszta levegő, kristálytiszta víz. – Rövid csend után újból megszólalt: – Tudom már. Indulj el Furulund felé! Az utasítást kedvesen adta ki, mintha Zipp gyerek lenne. Nem jutott eszébe, hogy ellentmondhatnak neki, legalábbis nem határozottan. – Furulund felé? Hogyhogy? – Arrafelé csönd van. – De hát a pénz, Andreas! – Pontosan – felelte higgadtan. Zipp nagy ívben megfordult, Andreas pedig egy fésűt húzott elő a zsebéből. Nekiállt átfésülni borzas haját. – Nőre vágysz? – évődött Zipp. – Esetleg most valami fiatalabbra? Andreas a fürtjeivel vesződött. – Fogd be, és vezess! Zipp kipréselte a Golfból, amire képes volt, elhajtott a dinamitgyár mellett, majd a fjord mentén haladt tovább. Andreas a szemét járatta. Öt perc elteltével megkérte Zippet, hogy lassítson. Egy kerékpáros jött szembe, negyven év körüli férfi versenybiciklin. Hátizsákot, sisakot és kerékpároskesztyűt viselt, és kíméletlen tempót diktált. Andreas figyelmen kívül hagyta a férfit, és nézett kifelé a szélvédőn. Egy nagy közparkhoz közeledtek, ahol egy jóféle strand, padok és asztalok voltak, valamint több tűzrakó hely, amelyeket nyáron derekasan ki is használtak. – Itt jobbra – adta ki a parancsot Andreas.
46
– Arra csak egy nyamvadt bódé van, és őszre bezár – tiltakozott Zipp. – Járnak erre emberek – felelte Andreas. – Kirándulóhely. Ha szerencsénk van, jön egy nyanya retiküllel. Zipp óvatosan vezette a kocsit a tenger felé. – Lassan menj! Idegenek vagyunk, és keresünk valamit. – Mit keresünk? Andreas elégedetlenül ingatta a fejét. – Megállunk, és útbaigazítást kérünk. – Kitől? – Attól, aki erre jön – sóhajtotta. Barátja együgyűségét nehéz volt elviselnie. – A franc essen bele, hogy olyan társadalomban kell élnünk, ahol negyven koronát kérnek egy pofa sörért. Ha este be akarunk tankolni, kellene egy ezres – vélte Zipp. A tenger hullámai nagy erővel csapkodták a partot. A szürkészöld, jéghideg víz tajtékokat vetett. Az összeomlófélben levő régi klubház előtt rozoga kerti bútorok egymásba rakott halmai sorakoztak, meg egy szentivánéjre felhalmozott farakás, amely sohasem gyúlhatott fel. Idén száraz volt a nyár. Bekanyarodtak a parkolóba, és leselkedtek. Jóval távolabb megláttak egy part felé igyekvő alakot. Andreas kinyitotta a kesztyűtartót, és baseballsapkát vett elő. Szemébe húzta, fürtjeit pedig alágyűrögette. Zipp jót derült, amikor elolvasta a kék szöveten álló feliratot. – Holy Riders – Úton Jézus felé. A rohadt életbe, de randa vagy ebben, Andreas!
47
Csípős szél fújt. Andreas fél lábbal kilépett az autóból. – Egy csaj babakocsival – jelentette ki tömören. – Remek. – Miért? – A csajok rettentő szerencsétlenekké válnak, amikor babakocsit tologatnak. – Megfordult, és Zipp szemébe nézett. – Képzeld csak el, mi lehet a kocsiban. – Igazából mit akarsz csinálni? Zipp ideges lett. Nem tiltakozhatott, összetartoztak, együtt intézték a dolgaikat, ám gyakran megfordult a fejében, hogy egyszer átlépik azt a bizonyos határt, amely egyébként rémisztően rugalmas volt. Andreas kése az övén lógott, az inge alá rejtve. – Először azt nézzük meg, van-e nála táska. Ha itt lakik a közelben, akkor otthon hagyta, de a csajoknál egyébként mindig van táska. Vártak, amíg az alak lassanként közelebb ért. A part vonala mentén tolta a kocsit, a kerekek belesüppedtek a laza homokba. Nagyon magas volt, haját kendővel kötötte meg, és világos kabátot viselt, amely lobogott a szélben. – Van vagy két méter – bukott ki Zippből, aki csak egy méter hetven magas volt. – Az nem számít. A lányok nem valami izmosak. A nő megpillantotta az autót. Lehajolt, hogy megigazítson valamit a babakocsi belsejében. Zippék kék takarót véltek látni. Andreas meresztgette a szemét. – Látom a táskát – suttogta. – Ott van a takarón. Tökéletes!
48
– Hogyhogy? – Rosszabb, ha a vállukon hordják. – Andreas egy darabig hunyorgott a napellenző alól. Gondolatban végigfutott a támadási terven. A terv nem fenyegetésen és nem is erőszakon nyugodott, hanem puszta kedvességen. – Te itt maradsz. Ne állítsd le a motort! Keresgélj a kesztyűtartóban. Játszd azt, hogy térképet böngészel vagy ilyesmi. Én odamegyek, és megkérdezem, hogy merre van… akármi. A sportpálya. Megfújom a táskáját, és tépek vissza, mint az őrült. – És ha felírja a rendszámot? – Általában nem teszik. Annyira betojnak. Andreas kiszállt, és a nő felé indult. Az észrevette, lassított, s bizonytalanul nézett az autó felé. Banyek, furcsák a nők, gondolta Andreas, megérzik, ha valami készül. Vagy a dolgokat máshogy szemlélik, mint a férfiak. Talán mert több ellenségük van. Nőnek lenni, folyton résen lenni – kicseszett fárasztó lehet! A nő tulajdonképpen már a parkoló felé vette az irányt, de úgy az autó mellett kellett elhaladnia. Hirtelen megfordult a babakocsival, és a másik irányba indult el. A csel szánalmasan átlátszóra sikeredett. Érdekes lenne tudni, hogyan ötlött fel benne. Vajon a tenger háborgó moraja ébresztette rá, hogy az útja azon az oldalon el van zárva, esetleg a gyerek juttatta eszébe, hogy magán kívül is felelős valakiért? Vagy azért váltott útirányt, mert a felbukkanó alakok férfiak voltak? Egyfajta váratlan, felfoghatatlan félelem fogta el? Ráadásul a szél is fenyegetően süvített, a tenger
49
pedig dühösen ostromolta a partot, így ha kiáltana, senki sem hallaná meg. Andreas megállt, oldalra döntötte a fejét, és tekintetével követte a nőt. A nő tétován visszanézett. Andreas hamar közelebb ért, és a kezével bizonytalan mozdulatot tett. A fehér, éles fény megcsillant az arcán. A nő elindult egy ösvényen, amely meredeken vezetett a tenger feletti szirtre. Alkalmasint kiút lehet. Zipp a kocsiban ült, és várt. Szemével Andreast követte, Andreas pedig a nőt, aki megszaporázta a lépteit, de aztán meghallotta a hangot. Kényszeredetten hátrafordult. Végtére is a legtöbbünknek nehezére esik semmibe venni olyasvalakit, aki barátságosan szólít meg bennünket. És hát a férfi igazán nem volt veszélyes, micsoda képtelen ötlet! A nő csupán óvintézkedéseket tett, egy esetleges veszélyt próbált elkerülni. A babakocsiban fekvő csecsemő már egyértelműen tudatosította benne, milyen veszélyes a világ. Éjszakánként szinte alig aludt, mikor aludt, tudatából kitörlődött a gyermek, és ezt nem tudta elviselni. – Ne haragudjon! Andreas barátságos hangon kiáltott utána. Sárga inge lobogott karcsú dereka körül. Jobb kezével eltakarta a kést. Egy nagyobbacska konfirmáló fiúra emlékeztetett. Zipp idegesen várakozott az autóban, látta, hogy a nő végre megállt. Úgy érezte, nem volt helyes éppen őt választani a kisgyerekkel. Megijedt attól, ahogy a nő a babakocsiba kapaszkodott. A fogantyút markoló fehér keze már önmagában is kétségbeesésre utalt. Nem a
50
táska miatt, hanem a kék takaró alatt fekvő kis vakarcs miatt. Felötlött benne, hogy történhet valami, hogy a nő a gyerek miatt kiszámíthatatlan. Behúzta a kéziféket, és kiszállt az autóból. Annak ellenére tett így, hogy Andreas arra kérte, maradjon nyugton. Andreas már csaknem odaért a nőhöz. Kissé távolabb állt meg tőle, hogy ne keltsen benne félelmet. És hát ellenállhatatlan természete volt. Zipp látta, hogy a nő a sapkán lévő feliratot böngészi, és hogy meglátja a kis fehér keresztet meg az alatta álló szöveget. A vállát leeresztette. Még a fején lévő kendőt is megérintette, szinte kacéran, és Andreasra mosolygott. Andreas kinyitotta a száját, és mondott valamit. A nő felelt neki, és mutogatni kezdett a parkolón túl az országút irányába. Zipp közelebb lépkedett. A babakocsit figyelte, és megpillantotta a táskát. Nejlonszatyor volt, fekete és piros. Andreas tett még néhány lépést, miközben a másik utat nézte, voltaképpen háttal közelített a táskához. Zipp nem állt meg, ekkor Andreas hirtelen megpillantotta, és egy másodpercre megzavarodott. Jócskán feljebb értek már az ösvényen. Föveny már nem volt, csak meredek domboldal, amely a tengernél egy rakás éles kőben végződött. Andreas hirtelen rajtaütött. Odapattant, elkapta a szatyrot, majd rohant az autó felé, mint a szélvész. A nő felsikoltott. Kétségbeesetten próbált kiigazodni az új helyzetben, hogy mégiscsak rászedték, éppen amikor már eltökélte, hogy ezek jó szándékú, rendes srácok. Elfogta valami mérhetetlen düh vagy talán inkább tehetetlenség.
51
