"Nem is sejtve, mi ez az átok, A hölgy csak szőtte azt a hálót, Mással gondolni meg sem állott A hölgy, kié Shalott. "

1

"Nem is sejtve, mi ez az átok, A hölgy csak szőtte azt a hálót, Mással gondolni meg sem állott A hölgy, kié Shalott. " ALFRED LORD TENNYSON: SHALOTT ASSZONYA'

A könyvben szereplő további idézetek ugyanebből a költeményből valók.

Első fejezet "Felföld kimerült kaszása Holdnál kévét hord rakásba, Fülel és vált suttogásra, A Tündérhölgy, Shalott" - Annyira szerencsés vagy! Nancy, a legjobb barátnőm mást nem is mondhatott volna, Nancy, az örök optimista. Nem mintha én pesszimista lennék, szó sincs róla. Én inkább... gyakorlatias vagyok. Nancy szerint legalábbis. Meg persze, úgy látszik, szerencsés. - Szerencsés? - visszhangoztam a telefonba. – Ugyan miért lennék én szerencsés? - Hát, tudod - kezdte Nancy -, te újrakezdheted. Egy új suliban. Ahol senki sem ismer. Az lehetsz, aki csak akarsz, azzá válhatsz, akivé akarsz, és nem lesz ott senki, hogy beszóljon: "Ugyan, kit nézel madárnak, Ellie Harrison? Én emlékszem, amikor krétát ettél elsőben!" - Hát, ebbe még nem gondoltam bele - feleltem. Mert tényleg nem. Különben is, te ettél krétát, nem én. - Tudod, hogy értem - sóhajtott Nancy. - Na, mindegy. Sok sikert a suliban, meg egyébként is. - Kösz. - A köztünk lévő ezer mérföldes távolság ellenére is éreztem, hogy itt az ideje letenni. - Csáo. - Csáo - mondta ő is, aztán még hozzátette: - Annyira szerencsés vagy... Bennem viszont, egészen addig, amíg Nancy nem említette, föl sem merült, hogy bármiben is szerencsés lennék. Na jó, az igaz, hogy az új házunk kertjében van egy medence. És nekünk még soha nem volt saját medencénk. Régebben, ha Nancyvel fürödni akartunk, biciklire pattantunk, és öt mérföldet kerekeztünk - hegynek fölfelé - a Como Parkig. Bevallom, amikor a szüleim közölték velem az újabb kutatóév tényét, csak azért nem hánytam el magam, mert gyorsan hozzátették, hogy "és a házban, amit kibéreltünk, medence is van!" Ha professzorok lánya vagy, valószínűleg a

3

kutatóév a legocsmányabb szó a szótáradban. A legtöbb professzornak minden hetedik évben felajánlanak egyet - vagyis egy kábé egyéves szabadságot, hogy feltöltődjenek, megírjanak és kiadjanak egy könyvet. A professzorok imádják a kutatóévet. A csemeték meg gyűlölik. Mert ugyan ki akar kiszakadni otthonról és otthagyni a barátait, hogy mindent újra kezdjen egy teljesen új iskolában, hogy aztán egy évvel később megint kiszakadjon, pont akkor, amikor már azt mondaná magának: "Hé, hát ez nem is olyan rossz!" Hát nem. Ha normális vagy, akkor nem. Ez a kutatóév legalább nem olyan gáz, mint az előző, amikor Németországba mentünk. Nem mintha bajom lenne Németországgal: Anne-Katrinnal, aki a padtársam volt abban a fura német suliban, még mindig e-mailezünk. Na de most képzeljétek el! Meg kellett tanulnom egy teljesen másik nyelvet! Most legalább nem hagyjuk el az országot. Na jó, Washington DC-t igen, ami teljesen más tészta, de itt legalább mindenki angolul beszél. Eddig legalábbis. És medence is van. A saját medence viszont, mint kiderült, nagy felelősséggel jár. Úgy értem, minden reggel ellenőrizni kell a filtereket, hogy nem tömődtek-e el levelekkel vagy döglött lepkékkel, vagy más állatokkal. A miénkben például majdnem mindig ráakad ok pár békára. Ha korán 6rek oda, általában még életben találom őket. Akkor aztán muszáj végrehajtanom egy békamentő expedíciót. Aminek az a módja, hogy az ember benyúl a vízbe, hogy kiszedje a filteres kosarat, közben meg mindenféle Undorító dolog tapad a kezéhez: döglött bogarak meg "'rajos gőték, esetleg vízbe fulladt egerek. Egyszer egy kígyót is találtam. Még élt. És mivel általában nem fogdosok olyan állatokat, amik bénító mérget fecskendezhetnek a testembe, bekiabáltam az apámnak, hogy egy kígyó van a filteres kosárban. Apám visszaordított: - Na és? Mit akarsz, mit csináljak vele? - Szedd ki! Az, én őseim persze nem olyanok, mint más normális anya, és apa. A legtöbben például elmennek otthonról, amikor dolgozni indulnak. Azt mondják, egyesek hetente akár 45 órát is távol vannak!

Az enyémek bezzeg... Az enyémek egész nap otthon ülnek. Ki se teszik a lábukat a házból! A dolgozószobájukban kuksolnak, írnak vagy olvasnak. Gyakorlatilag csak azért jönnek elő, hogy megnézzék a tévében a Jeopardyt*, és odaordítsák egymásnak a válaszokat. .. A Legyen ön is milliomos!-hoz hasonló műveltségi vetélkedő Senki másnak az ősei nem tudják az összes választ a Jeopardy! kérdéseire, és nem is ordítják őket egymásnak. Tudom, voltam Nancyéknél, láttam a bizonyítékot: az ő szülei bezzeg az Entertainment Todayt- nézik vacsora után, mint más normális ember. Én bezzeg egyetlen választ sem tudok. Lehet, hogy ezért utálom annyira azt a műsort. Apám Bronxban nőtt fel, ahol egyetlen kígyó sincs. Tisztára utálja a természetet. A macskánkról, Tigrisről tudomást sem vesz. Éppen ezért Tigris tisztára odavan érte. Apám, ha meglát egy pókot, elkezd visítani, mint valami lány. Ekkor lép színre anyám, aki a gyerekkorát Montanában töltötte egy farmon, és nincs türelme sem a pókokhoz, sem apám sikolyaihoz, és végez a szerencsétlen állattal, pedig már ezerszer felvilágosítottam arról, hogy a pókok mennyire javára válnak a környezetnek. Így aztán eszembe sem jutott, hogy szóljak neki a kígyóról, mert még képes rá és kijön, hogy a szemem előtt tépje le a fejét. Végül találtam egy villás végű ágat, kihalásztam a medencéből, és szabadon engedtem a ház mögötti fás területen. Bár, miután összeszedtem magam, és megmentettem, a kígyó egyáltalán nem tűnt rémisztőnek. De azért remélem, hogy többé nem jut eszébe a mi medencénkben hűsölni. Ha valakinek saját medencéje van, nem csak a filteres kosarat kell tisztítani: ezer más dologra kell még figyelni. Például porszívózni a medence alját - ami elég szórakoztató -, és állandóan ellenőrizni a víz pH értékét és klorid tartalmát. Imádom ellenőrizni a víz minőségét. Naponta többször is megcsinálom. Először is vizet teszünk kis kémcsövekbe, aztán cseppentünk hozzá néhányat egy bizonyos anyagból, és ha a víz a kémcsövekben elszíneződik, a filteres kosárba szórunk az erre a célra szolgáló porból. Olyan, mint a kémia, vagyis jobb, mert amikor végzel, nincs olyan bűzös rendetlenség, mint amilyen az asztalomon volt tavaly a kémiaórák végén; az eredmény viszont csodálatos: égszínkék víz.

5

Miután Annapolisba költöztünk, a medencével marháskodtam szinte egész nyáron. Én azt mondom, marháskodtam. A bátyám, Geoff - augusztus második hetében utazott el, most kezdi a főiskolát - viszont máshogy fogalmazott. Szerinte úgy viselkedek, mint egy dilinyós. - Ellie, nyugi - ismételgette (annyiszor, hogy már nem számoltam). Semmi szükség erre a felhajtásra. Szerződésünk van egy céggel. Minden héten kijönnek. Hadd végezzék a munkájukat! A medencés fickókat viszont nem érdekli igazán a medence. Úgy értem, ők csak a pénzért csinálják, nem igaz? Nem érzik át a dolog szépségét. Biztos vagyok benne. Persze asszem, tudom, mire akart Geoff kilyukadni. Végül is a "medencézés" elég sok időmet elvette. Amikor éppen nem takarítottam, akkor a vízen lebegtem az egyik felfújható gumimatracon, amit anyámékkal vetettem meg egy Wawánál. Marylandben így hívják a benzinkutakat. Otthon, Minnesotában nincsenek Wawa kutak. Csak Mobil van meg Exxon, meg ilyenek. Szóval fel is fújtuk őket a kútnál - mármint a matracokat - azzal a pumpával, amivel a kocsik gumijait szokták, bár ilyenr pumpával nem szabadna gumimatracot fújni. Legalábbis a használati utasítás szerint. De amikor Geoff erre felhívta apám figyelmét, ő csak annyit mondott: Kit érdekel? - és szépen felfújta mindegyiket. És nem történt semmi végzetes. Egész nyáron megpróbáltam ugyanahhoz a napirendhez tartani magam. Reggel felkeltem, felvettem a bikinimet. Aztán fogtam egy müzli szeletet, kisétáltam a medencéhez, hogy ellenőrizzem a filteres kosarat, hogy "nincs-e benne béka vagy valami ilyesmi. Amikor már tiszta volt a víz, ráfeküdtem a matracra egy könyvvel a kezemben, és elkezdtem lebegni. Mire Geoff elkezdte a főiskolát, egész jól ment a lebegés. Még a hajam sem lett vizes. Egész délelőtt a vízen ringatóztam, amíg anyám vagy apám ki nem jött értem, és nem közölte, hogy kész az ebéd. Akkor aztán bementem, és ha aznap én főztem, mogyoróvajat ettünk meg lekvárt, ha meg anyáék voltak soron, akkor csirkét a közeli gyorsétteremből. Főzni ugyanis egyiküknek sem volt ideje a könyvírás miatt. Aztán visszaereszkedtem a medencébe, és ott időztem, amíg valamelyik ősöm ki nem jött értem, és nem közölte, hogy kész a vacsora. Szerintem nincs abban semmi rossz, ha valaki így tölti a nyár utolsó pár hetét. Anyám

szerint viszont igen. Persze, fogalmam sincs róla, miért izgatta annyira,hogy mivel ütöm el az időmet. Végül is ő volt az, aki belement, hogy apa idehozzon bennünket a könyve miatt, amin dolgozik. Anyám az övét - ami a druszámról, Astolati Elaine-ről, vagyis Shalott asszonyáról szól - otthon, St. Paulban is megírhatta volna. Ja, igen. Van még egy dolog, amivel számolni kell, ha az embernek professzorok a szülei: alig ismert írókról nevezik el a gyereküket - mint például szegény Geoffot Geoffrey Chaucerről - vagy irodalmi alakokról, például Shalott asszonyáról, más néven Astolati Elaine-ről, aki azért lett öngyilkos, mert Sir Lancelot jobban szerette Guinevra királynőt - tudod, akit Keira Knightley játszott az Arthur királyos filmben -, mint őt. Engem nem hat meg, hogy milyen gyönyörű a róla szóló vers. Szerintem ciki, ha olyan valaki után neveznek el, aki megölte magát valami fickó miatt. Ezt már számtalanszor kifejtettem a szüleimnek, de még mindig nem értik. És nem ez az egyetlen, amit nem bírnak felfogni. - Nincs kedved elmenni a plázába? - kérdezgette anyám minden egyes nap, mielőtt a medencébe menekülhettem volna. - Nincs kedved megnézni egy filmet? Most, hogy Geoff elment a főiskolára, nincs kivel mozi mennem, vagy éppen a plázába - nincs senki, csak a szüleim. Az pedig ki van zárva. Mert ugyan kinek van kedve moziba menni két olyan emberrel, akik darabokra szedik a film minden egyes pillanatát? Mégis mit várnak egy Vin Diesel-filmtől? - Úgyis nemsokára kezdődik a suli – mondogattam anyámnak. - Miért ne lebeghetnék addig nyugodtan? - Azért, mert nem normális, azért - válaszolta anyám, amikor feltettem a kérdést. Amire én azonnal visszavágtam: - Persze, te aztán tudod, hogy mi a normális! - Mert, valljuk be őszintén, az őseim igazi dilinyósok. De anyám nem kapta föl a vizet, csak megrázta a fejét, és így szólt: - Tudom, hogy mi a normális egy tininél. Senki nem lebeg egész nap egy medencében! Ami természetesen szükségtelen túlzás. Fogalmam sincs, mi a gond a lebegéssel. Szerintem tök jó. Csak fekszik ott az ember, és olvas, vagy ha megunta a könyvet vagy befejezte, de lusta bemenni egy újért, azt figyeli,

7

hogy a feje fölött a fák levelein hogyan tükröződik a vízről a napfény. Vagy a madarakat meg a tücsköket hallgatja, vagy a Haditengerészeti Akadémia lőgyakorlatának távoli ratatabumját. Néha láttuk is őket. A főiskolásokat, vagy ahogy ők hívatták magukat, a tiszteket. Akármikor mentünk be a belvárosba könyvet venni nekem, vagy kávét anyáméknak a Hard Bean and Coffee and Booksellersben, ott sétálgattak makulátlanul fehér egyenruhájukban, mindig párosával. Apám rájuk mutatott, és megszólalt: - Nézd, Ellie, tengerészek. Ami nem is annyira furcsa. De tényleg. Szerintem csak csevegni próbált velem. Mivel anyámmal, a pókgyilkossal ugye ilyesmi szóba sem jöhet. Biztos azt kellett volna gondolnom, hogy tisztek aranyosak, vagy valami ilyesmi. De nekem eszem ágában sem volt holmi aranyos fickókról cseverészni az apámmal. Persze meghatott az erőlködése, meg minden, de ha jobban belegondolok, ugyanolyan ciki volt, mint anyám "miért-nemmegyünk-el-együtt-a-plázába" próbálkozásai. Ráadásul nem mintha apám napjai olyan iszonyúan izgin telnének. A könyv, amit ír, még anyáménál is rosszabb helyezést érne el az unalomskálán. Mert az apám egy kardról ír könyvet. Egy kardról! Ami még csak nem is néz ki jól,. se ékkövek, se aranyak, se semmi. Csak rozsdafoltok vannak azon az ősrégi vacakon. Nem ér egy fityinget sem. Tudom, mert a Washingtoni Nemzeti Múzeum megengedte apámnak, hogy hazahozza, és testközelből tanulmányozhassa. Igazából ezért költöztünk ide...hogy apám a kardot nézegesse. Ott figyel a dolgozójában - vagyis annak a professzornak a dolgozójában, akitől kibéreltük a házat, amíg ő Angliában tölti az ő kutatóévét, és fogadok, hogy még apám kardjánál is vacakabb dolgot tanulmányoz. Mert a múzeumok kölcsönadják a professzoroknak a múzeumi tárgyakat, ha tudományos jelentőségű a dolog (vagyis, nem ér egy fityinget sem). Fogalmam sincs, anyámék miért éppen a középkort választották. Szerintem ez a legunalmasabb korszak, az őskort kivéve. Tudom, hogy kisebbségben vagyok a véleményemmel, de csak azért, mert a legtöbb embernek fogalma sincs, milyen volt az élet a középkorban. A legtöbben azt hiszik, minden olyan volt, mint a filmekben meg a tévében. Tudod, susogó, csúcsos kalapokban meg. gyönyörű ruhákban sikló hölgyek, meg hős megmentőként feltűnő lovagok.

De az ember, ha a szülei középkorkutatók, már csecsemő korában rájön, hogy ez az egész csak kamu. Az igazság az, hogy a középkorban mindenki bűzlött, senkinek nem volt foga, sokan húszéves korukban öregkori végelgyengülésben pusztultak el, a nőket olyanhoz kényszerítették feleségül, aki még csak nem is tetszett nekik, ráadásul mindenért állandóan őket hibáztatták. Itt van például Guinevra. Mindenki azt hiszi, hogy Camelot miatta bukott el. Pedig nem így volt, az tuti. A baj csak az, hogy már zsenge koromban kiderült, hogy a csipkerózsikás szülinapi bulikon nem nyerő az ilyen információkat hangoztatni. Vagy például egy középkori étteremben. Vagy egy Dungeons and Dragons" társasjáték közben. Na de mégis, mit várnak tőlem az őseim? Hogy fogjam be a számat? Azt aztán várhatják. Minden vágyam, hogy a képükbe vágjam: "Hát persze, akkoriban minden olyan nagyszerű volt! Néha azt kívánom, bárcsak találnék egy időgépet, ami visszaröpítene, mondjuk 900-ba, hogy begyűjtsek pár tetűt, és hogy kiszáradjon. a hajam vége, mert a hajkondicionálót ugye még nem találták fel, és, igen, most jut eszembe, hogy belehaljak egy tüdő- vagy torokgyulladásba, merthogy akkoriban még antibiotikumok sem léteztek. Vagy valami ilyesmit. De mindegy. Végül is hagytam, hogy anyám rábeszéljen. Na, nem a plázára. Hanem hogy elmenjek apámmal futni. Nem mintha annyira akartam volna. De ez legalább nem a mozi vagy a pláza. Úgy értem, a testgyakorlás elméletileg nagyon jót tesz a középkorú férfiaknak, és apám már egy ideje egyáltalán nem mozog. Én otthon, még májusban megnyertem a kerületi 200 méteres női síkfutást, de apám a tavalyi éves orvosi felülvizsgálat óta, amikor a doki közölte vele, hogy 5 kilót le kell adnia, egyáltalán nem edzett. Akkor anyámmal kétszer elmentek egy edzőterembe, aztán abbahagyták, mondván, apámat megőrjíti a tesztoszteron a teremben. Ezek után anyám a következővel jött elő: - Ha elviszed magaddal futni, Ellie, leszállok rólad, és nem piszkállak a lebegés miatt. És ez a kijelentés megtette a magáét. No meg az, hogy így apám szívét rendbe lehetne tenni egy kicsit - legalábbis ezt mondják a Today című műsorban, amikor arról esik szó, hogy az öregeknek mire van szükségük. Anyám, egy igazi tudóshoz méltón, előzetes terepszemlét végzett. A park, ahová küldött bennünket, a bérelt háztól kétmérföldnyire lehetett. Igazi menő park volt, tenisz- baseball- és lacrosse*- pályákkal, szép tiszta nyilvános vécékkel és kutyafuttatóval - egy a kis testűeknek, egy a nagyoknak - és

9

természetesen egy futóknak kialakított ösvénnyel. Uszoda nem volt, mint otthon a Como Parkban, de gondolom itt, ezen a menő környéken nincs szükség nyilvános uszodára. Itt mindenkinek van egy saját különbejáratú medencéje otthon, a kertben. Kiszálltam a kocsiból, és elkezdtem bemelegíteni. Közben kíváncsian figyeltem apámat, ahogy felkészül a futásra. Eltette a drótszemüvegét nélküle olyan vaksi, mint egy denevér. A középkorban szerintem háromnégyéves korára tuti, hogy elhalálozik: beleesett volna egy kútba, vagy valami ilyesmi; mivel én anyám tökéletes látását örököltem, valószínűleg egy kicsit tovább húztam volna. Szóval eltette a drótszemüveget, és feltett egy vastag műanyag kereteset, amit egy gumipánt segítségével a fejéhez rögzített, hogy futás közben ne essen le. Anyám dilinyós pántnak hívja. - Nagyon jó az ösvény - mondta apám, miközben beállította a dilinyós pántot. Velem ellentétben, aki órákat töltöttem a medencében, apámnak semmi színe nem volt. A lábai olyan fehérek voltak, mint egy füzetlap. No és persze szőrösek. - Egy kör pont egy mérföld. Egy kis erdőségen is keresztülmegy, egy kis arborétumon. Ott, látod? Nem kell végig a tűző napon futni. Lesz egy kis árnyék is. Felraktam a fülhallgatót. Zene nélkül képtelen vagyok futni, csak akkor, amikor verseny van, mert olyankor nem lehet. Szerintem a futáshoz a rap a legideálisabb. Minél mérgesebb a rapper, annál jobb. Eminem a legjobb, mert ő mindenkire haragszik. Csak a lányára nem. - Két kör? - kérdeztem apámat. - Oké - bólintott. Először nehezen ment. Marylandben sokkal párásabb a levegő, mint otthon, gondolom, a tenger miatt. Olyan, mintha levesben futna az ember. Aztán egy idő után úgy látszik, ellazultak az ízületeim. Lassan eszembe jutott, otthon mennyire szerettem futni. Ne értsetek félre, nehéz, meg minden. De én szeretem, hogy futás közben annyira erősnek, szinte hatalmasnak érzem a lábaimat... mintha bármire képes lennék. Mindenre. Az ösvényen alig volt valaki, csak a kutyájuk mellett lihegő öreg hölgyek, de én elvágtattam mellettük. Nem mosolyogtam senkire. Otthon mindenki rámosolyog az idegenekre. Itt viszont csak akkor mosolyognak rád, ha először te mosolyogsz. A szüleim elég hamar belejöttek. Így aztán nekem is vigyorognom kell mindenkire – sőt még integetnem is -, aki mellett

elmegyünk. Különösen a szomszédainkra, ha éppen kint vannak, és füvet nyírnak, vagy valami mással piszmognak. Benyomás, anyám így hívja. A jó benyomás nagyon fontos, állandóan azt szajkózza. Akkor nem hiszik azt rólunk, hogy sznobok vagyunk. Csak az a baj, hogy engem nem nagyon érdekel, mit gondolnak itt rólam. Az ösvény úgy kezdődött, mint egy normális futópálya, a két oldalán rövidre vágott fűvel. A baseball- meg a lacrosse-pálya között kígyózott, aztán megkerülte a kutyafuttatókat meg a parkolót. Aztán egyszer csak elhagyta a füves területet, és eltűnt egy meglepően sűrű erdőben. Egy igazi erdőben, ami a semmiből tűnt elő. Az ösvény szélén diszkrét, apró barna táblácskán ez állt: ÜDVÖZÖLJÜK AZ ANNE ARUNDEL MEGYEI ARBORÉTUMBAN. Egy kicsit meglepődtem, amikor a tábla mellett elhaladtam, hogy az ösvény két szélén mennyire hagyták megnőni az aljnövényzetet. Ahogy bevettem magam az arborétum árnyékába, észrevettem, hogy a levelek a fejem fölött olyan sűrűn nőnek, hogy alig engednek át egy kis napfényt. A növényzet az ösvény két oldalán mégis annyira dúsnak tűnt... és szúrósnak. Az tuti, hogy tonnaszámra nő ott a mérges szömörce... ami a középkorban, ha nem vigyáztál, a halálodat okozhatta, mivel akkoriban a Hydrocortyzonnak hírét sem hallották. Kétlábnyira sem lehetett ellátni az ösvényről, a földiszeder-bokrok és a fák annyira közel nőttek egymáshoz. De itt legalább 12 fokkal hűvösebb volt, mint a park más részein. A hűvösben az arcomról és nyakamról csöpögő, izzadság cseppek is felszáradtak. Itt, a sűrű erdőben szinte hihetetlennek tűnt, hogy a civilizáció ott van, tőlem nem messze. Ám amikor levettem a fejemről a fülhallgatót, hogy füleljek egy kicsit, hallottam az erdő mögötti útról az autók hangját. Amitől egyszeriben megkönnyebbültem. Hogy mégsem vesztem el véletlenül a Jurassic Parkban, vagy ilyesmi. Visszaraktam a fülhallgatót, és futottam tovább. Most már nehezen vettem a levegőt, de még mindig élveztem a mozgást. A lépteim zaját nem hallottam - csak a zene visszhangzott a fülemben. Úgy tűnt, teljesen egyedül vagyok az erdőben...talán az egész világon. Ami természetesen nevetséges, hiszen tudtam, hogy apám ott van mögöttem nem messze - biztos nem halad gyorsabban, mint a kutyasétáltató hölgyek, de akkor is ott van valahol. De azért... túl sok olyan tévéfilmet láttam, ahol a pszichopata kiugrik a sűrű erdőből, pont olyanból, mint ez itt, és rátámad az ártatlanul kocogó hősnőre. Nem akartam kockáztatni. Ki tudja, miféle őrültek kószálnak itt a környéken? Persze az igaz, hogy Annapolisban vagyunk, az Amerikai

11

Tengerészeti Akadémia székhelyén, Maryland fővárosában, meg minden - ez a környék nem éppen az erőszakos bűnözőkről híres. De azért sosem tudhatja az ember. Még szerencse, hogy olyan erős a lábam. Biztos vagyok benne, ha valaki rám támadna a fák közül, jól fejbe tudnám rúgni. Aztán addig ugrálnék rajta, amíg meg nem érkezne a felmentő sereg. Pont akkor láttam meg, amikor ez járt a fejemben.

Második fejezet "Fűzfa sápad, nyírfa rezdül, Szellőárny bőrzik keresztül A habon, mely örök enyhül Sziget mentén végtelen dűl, S ahová tart, Camelot." Vagy lehet, hogy csak azt hittem. De mégis. Biztos voltam benne, hogy van valami a fák között, ami se nem zöld, se nem barna, ami nem hasonlít a természet színeire. És ahogy átbámultam a sűrű levelek között, észrevettem, hogy az ösvény egyik oldalán, egy nagy sziklacsoport mellett, abban a szép, mély vízmosásban áll valaki. Elképzelni sem tudtam, hogyan jutott keresztül machete* nélkül a burjánzó aljnövényzeten. Lehet, hogy van ott egy másik ösvény, amit nem vettem észre? Márpedig ott állt. Hogy mit csinált, azt nem tudom, mert ahhoz túl gyorsan haladtam. Aztán kiértem az erdőbőj a ragyogó napsütésbe, és elhajráztam a parkoló mellett. Néhány asszonyság éppen akkor kászálódott ki egy kisbuszból, és a kutyafuttató felé indult a skótjuhászokkal. A közeli játszótéren aprócska gyerekek hintáztak és csúszdáztak. A szülők a közelben figyeltek, nehogy baleset érje őket. Én meg azon morfondíroztam, hogy tényleg azt láttam-e, amit láttam. Egy fickót a vízmosásban. Vagy csak a képzeletem játszott velem? A baseball pálya mellett a park egyik alkalmazottja állt egy szegélynyíróval. Nem köszöntem neki. Nem is mosolyogtam rá. Sőt, a vízmosásban álldogáló pasiról sem szóltam neki. Pedig lehet, hogy kellett volna. Mert ott vannak azok a gyerekek a játszótéren. Mi van, ha egy pedofillel van dolgunk? De egy szót sem szóltam a szegélynyírós manusnak. Még csak rá sem néztem. Ennyit a jó benyomásról. Észrevettem apámat a sárga pólójában, a futópálya másik oldalán. Minimum háromnegyed körrel lemaradt. Ami egyáltalán nem baj. Apám amolyan lassú víz partot mos típus. Anyám állandóan azt mondogatja, apám

13

nem gyors, de végül mindig célba ér. . Az persze csak egy dolog, amit anyám mond. Ő ugyanis ki nem állhatja a futást. Inkább aerobikozik a TV előtt. Ami talán nem is olyan rossz ötlet, főleg most, hogy úgy kiborultam az erdőben ácsorgó fickótól Amikor újra a fák közé értem, végigpásztáztam a pálya mindkét oldalát egy másik ösvény után kutatva, ami a vízmosásba vezet, de semmit sem találtam, amin lejuthatott volna oda úgy, hogy ne kaszabolja össze az aljnövényzet. Aztán amikor újra elhaladtam ott, ahol. Korábban észrevettem, kiderült, hogy a vízmosásban nincsen senki. Persze az sem biztos, hogy volt ott egyáltalán valaki. Lehet, hogy az egészet csak beképzelem? Lehet, hogy anyámnak van igaza: többet kellett volna plázáznom, és kevesebbet lebegni a medencében a nyáron? Itt az idegösszeomlás, gondoltam magamban, mégpedig a kortársakkal való kapcsolat hiánya miatt. Ekkor fordultam be, és a kanyarban majdnem elgázoltam. Rádöbbentem, hogy egyáltalán nem képzelődöm. Még ketten voltak vele. Legelőször az tűnt fel – úgy értem, a másik kettővel kapcsolatban -, hogy a korombéli srác és lány milyen szőke és milyen szép. Közrefogták a férfit a vízmosásból - akiről alaposabb vizsgálódás után kiderült, hogy nem is férfi, hanem fiú. Körülbelül annyi idős lehetett, mint én, talán pár évvel idősebb. Magas volt, a haja sötét, ugyanúgy, mint nekem. Velem ellentétben azonban nem fürdött a saját izzadságában, és levegőért sem kapkodott. Ráadásul iszonyúan helyes volt. Ahogy elfutottam mellettük, meglepődve felkapták a fejüket. A szőke hajú srác mondott valamit, mire a szőke hajú lány izgatott lett...lehet, hogy azért, mert kis híján elgázoltam őket. Szerencsére időben irányt váltottam, és nem ütköztünk össze. Csak a sötét hajú srác mosolygott rám. Egyenesen a szemembe nézett, és mondott valamit. Arról persze fogalmam sincs, hogy mit, mert a fülhallgató miatt egy szavát sem hallottam. Csak annyit tudok, hogy valamiért - fogalmam sincs, miért visszamosolyogtam rá. És egyáltalán nem a jó benyomás miatt. Fura volt. Rám mosolygott, én meg automatikusan viszonoztam - az agyamnak semmi köze nem volt a dologhoz. Semmi tudatosság nem volt benne. Egyszerűen csak megtettem. Mintha egész életemben ezt tettem volna. Mintha a mosolyára mindig mosollyal válaszoltam volna. Csakhogy a srácot még soha életemben nem láttam. Akkor meg ki tudja, miért vigyorogtam rá önkéntelenül?

Ezért sóhajtottam fel, amikor végre lehagytam őket. Mert megszabadultam attól a mosolytól, ami arra késztetett, hogy akaratom ellenére visszamosolyogjak. A megkönnyebbülés persze nem tartott sokáig. Mert amikor a kocsi csomagtartójának támaszkodva lihegtem, és az egyik palack vizet kortyolgattam, amit anya készített oda nekem meg apának, újra megláttam őket. Kiértek az erdőből - a két srác meg a lány -, és az autóik felé indultak. A két szőke sebesen beszélt a sötét hajú sráchoz. Azt nem hallottam, hogy mit, ahhoz nem álltam elég közel, de az arckifejezésükből ítélve valaminek nagyon nem örültek. Egyet biztosan tudtam: a srác már nem mosolygott. Végül aztán mondott valamit, ami úgy látszik, helyre tette a szőke párt, mert már nem tűntek olyan izgatottnak. Aztán a szőke srác bemászott egy dzsipbe, a sötét hajú meg egy fehér Land Cruiserbe...a szőke lánnyal együtt. Amin meglepődtem, mert nekem úgy tűnt, hogy a szőkével van együtt, nem a sötét hajúval. De hát mivel barátok terén alig van tapasztalatom, nem vagyok ebben a kérdésben szakértő. Felültem a csomagtartóra, és azon morfondíroztam, vajon mit láttam szerelmi konfliktust? vagy valami drogüzletet? -, amikor apám végre a kocsihoz támolygott. - Vizet - nyögte, én meg a kezébe nyomtam egy palackot. Csak akkor szólalt meg, amikor már a kocsiban ültünk, a maximálisra csavart légkondi mellett: - Na? Jól ment? - Aha - mondtam, magam is meglepődve a válaszon. - Akarsz jönni holnap is? - kérdezte. - Persze. - Azt a helyet bámultam, ahol ők hárman – a két srác meg a lány - álltak az előbb. Persze már rég nem volt ott senki. - Nagyszerű - bólintott apám a legcsekélyebb lelkesedés nélkül. Látszott, hogy abban reménykedik, nemet mondok. De nem tehettem. Nem azért, mert hirtelen eszembe jutott, mennyire szeretek futni, vagy mert annyira jól éreztem magam az apámmal. Hanem azért, mert - oké, beismerem - azt reméltem, hogy újra találkozom azzal a helyes sráccal - meg a mosolyával.

15

Harmadik fejezet "Négy szürke fal s annyi bástya Közében virágok ágya, Sziget, s esküdt némasága Hölgyéé is: Shalott. " De nem találkoztam. A parkban legalábbis nem. Azon a héten nem. Apámmal mindennap elmentünk futni, körülbelül ugyanabban az időben, mint először, de a vízmosásban többé senkit sem láttam. Márpedig jól körülnéztem. Nekem elhihetitek. Igen jól. Sokat gondoltam rájuk. Ők voltak az első korombeliek, akikkel Annapolisban találkoztam nem számítva persze a helyi közértben dolgozókat, ahol a szemeteszsákokat meg a kenyeret szoktuk venni, vagy a Red Hot and Blue-ban asztalra várókat. Lehet, hogy a vízmosás az itteni szerelmesek találka helye? Bár a sötét hajú srác senkivel sem smárolt. Vagy lehet, hogy ott drogoznak a helyiek? De a srác nem volt belőve. És sem ő, sem a barátai nem látszottak nehéz eseteknek. Normálisan öltözködtek, térd gatyát meg pólót viseltek. Semmi tetoválás vagy piercing. Úgy látszott, a közeli jövőben nem kapok választ a kérdéseimre. A futóedzések - meg a lebegés a medencében - amúgy is hamarosan befejeződtek. Elkezdődött a suli. Mindig is arról álmodoztam, hogy a gimis évemet egy távoli államban kezdhessem meg, ahol egy lelket sem ismerek. Hát persze. Az Avalon gimiben az első nap nem volt tanítás. Csak ismerkedés. Megkaptuk az órarendet, az öltözőszekrényt, meg ilyesmi. Semmi ünnepélyes dolog. Gondolom, azért csinálták így, hogy könnyebben belerázódjunk a tanévbe. Mindenesetre panaszra nem volt okom. Az Avalon ugyan kisebb suli, mint a régi gimim, de több pénzzel és jobb felszereltséggel. Még egy diák Ki kicsodát is kaptunk az első tanítási napon, az összes diák fényképével és rövid életrajzával. Az ismerkedési napon lefotóztak még vagy kétszáz másik vihogó újonccal együtt. Éljen. Aztán kitöltöttem egy formanyomtatványt az adataimról: név, e-mail cím (amennyiben publikus), hobbi, hogy összeállíthassák a Ki kicsodát. Azért, hogy jobban megismerhessük egymást.

Gondolom, a jó benyomás miatt. Anyámék iszonyúan izgultak az első tanítási napon. Korán felkeltek, hogy reggelit készítsenek, sőt ebédet is pakoltak. A reggeli okés volt - alig odaégett gofri -, az ebéd viszont hervasztó: mogyoróvajas-lekváros szendvics krumpli salátával. Persze ahhoz nem volt szívem, hogy felvilágosítsam őket, a saláta ebédidőre jól felmelegszik majd a szekrényemben. Az én középkorkutató szüleimnek ugyanis igen ritkán jár az eszük a hűtési technikákon. Úgyhogy elvettem az ebéd es táskát, amit olyan büszkén nyújtottak felém, és csak annyit mondtam: - Kösz, anya és apa. Az első nap elvittek kocsival, mert közöltem velük, hogy érzelmileg nem vagyok még elég erős a buszozáshoz. Persze mindannyian tudtuk, hogy ebből egy szósem igaz, de egyszerűen nem volt erőm azon problémázni, hogy nincs ki mellett ülnöm a buszon, vagy hogy senki sem akarja az ülését egy idegennel megosztani. Anyámékat nem zavarta a dolog. Útközben a vasút felé tettek ki, mivel úgy döntöttek, kihasználják az alkalmat, és bevonatoznak a városba, hogy konzultáljanak a könyveikről egypár másik középkorkutatóval - anyám Astolati Elaine-ről, apám meg a kardjáról. Mondtam nekik, hogy aztán jól viselkedjenek ám a többi professzorral, ők meg mondták nekem, hogy aztán jól viselkedjek ám a többi gyerekkel. Aztán beléptem a suliba. Tipikus első nap volt - az első fele legalábbis. Senki sem szólt hozzám, én sem szóltam senkihez. Egy-két tanár nagy ügyet csinált a jöttömből meg Minnesota egzotikus földjéből, és arra kért, hogy mondjak pár szót magamról meg az államról, ahonnan érkeztem. Megtettem. Senki sem figyelt. Vagy ha mégis, nem érdekelte őket. Amivel nem is volt semmi baj, mert engem sem érdekelt a dolog. Ha új vagy egy suliban, az ebédidő a legrémisztőbb. Én persze már hozzászoktam, a korábbi kutatóéveknek köszönhetően. A németországi tapasztalataim alapján tudtam például, hogy hatalmas lúzernek néznek, ha elvonulsz a könyvtárba egyedül az ebédeddel. Úgyhogy inkább vettem egy nagy levegőt, és kerestem egy olyan asztalt, ahol a hozzám hasonló, strébernek tűnő lányok ültek. Aztán odamentem hozzájuk, és bemutatkoztam. Mert tulajdonképpen ezt kell csinálni. Tisztára hülyén éreztem magam, amikor közöltem velük, hogy új vagyok itt, és megkérdeztem, odaülhetek-e melléjük. Hál' istennek összehúzódtak, és helyet csináltak. Még szerencse, hogy a nyakigláb, stréber kinézetű lányoknál világszerte ezt diktálja az illem.

17

Persze azt is közölhették volna velem, hogy tűnjek a fenébe. De nem tették. Lassan kezdtem azt hinni, hogy az AvaIon gimi mégsem annyira rossz hely. Ebéd után aztán teljesen biztos lettem benne. Akkor, amikor újra megpillantottam. Úgy értem, a srácot a vízmosásból. Az órarendemet tanulmányoztam, és megpróbáltam visszaemlékezni, vajon merre lehet a 209-es terem, amikor hirtelen bekanyarodott, és gyakorlatilag nekem jött. Azonnal felismertem - és nemcsak azért mert annyira magas (a legtöbb srác alacsonyabb nálam), hanem mert annyira különleges az arca. Azt nem mondanám, hogy jóképű, inkább vonzó. És kedves. Valahogy olyan erős. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy úgy tűnt, ő is felismer, pedig akkor a parkban nem láthatott, mondjuk, úgy öt másodpercnél tovább.

- Szia - mondta, és mosolygott, nemcsak a szájával, hanem azzal az égszínkék szemével is. Csak ennyi: szia. Semmi több. Szia. De ettől a sziától majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Na jó, tudom. Lehet, hogy inkább a szeme miatt, és nem a sziától. Vagy egyszerűen attól, hogy végre volt egy ismerős arc a tengernyi ismeretlen között. Kivéve persze... hogy a lány is ott állt mellette - ugyanaz a szőkeség, akivel a múltkor elhajtott -, és amikor őrá néztem, a szívem egyáltalán nem akart kiugrani a helyéből. Persze lehet, hogy azért, mert a srác ingének az ujját húzogatta, és így szólt: - De már megmondtam Lance-nek, hogy gyakorlás után találkozunk a Dairy Queenben! Mire ő átölelte a lányt, és így szólt: - Oké. Szuper lesz. . Aztán elmentek mellettem, és elnyelte őket a folyosót elöntő tömeg. Az egész nem tartott tovább két másodpercnél. Na jó, háromnál. Én mégis úgy éreztem magam, mint akit mellbevágtak. Ami egyáltalán nem jellemző rám. Én egyáltalán nem vagyok ilyen. Nem vagyok az az "Úristen, rám nézett, alig kapok levegőt"-típus. Nancy a romantikus optimista, én meg a gyakorlatias. Éppen ezért azt sem értettem, hogy miért kapartam ki a diák Ki kicsodát a táskámból abban a pillanatban, ahogy az osztályba értem, és miért forgattam addig türelmetlenül, amíg meg nem találtam a fényképét, ahelyett, hogy az új irodalomtanáromra figyeltem volna, aki a kötelező olvasmányokat próbálta

ismertetni az osztállyal. A srác végzős volt, egy évvel idősebb nálam. A. William Wagnernek hívták, de mindenki csak Willnek szólította. Arra gondoltam, hogy ez illik hozzá. Valahogy olyan Willesen nézett ki. Nem mintha tudnám, egy Willnek hogy kellene kinéznie. De mindegy. A Ki kicsoda szerint A. William Wagner igazi sztár volt. A végzősök osztályelnöke, a futballcsapat tagja, országos öttusadöntős. Hobbija az olvasás és vitorlázás. Arról persze egy szót sem írtak, hogy barátnő téren mi a helyezet, de már kétszer is láttam, ugyanazzal a megdöbbentően csinos szőkeséggeI. Másodszor ráadásul meg is ölelte, a lány meg arról beszélt, hogy gyakorlás után találkoznak valakivel a Dairy Queenben. Biztos, hogy ő a barátnője. Az olyan srácoknak, mint A. William Wagner, mindig van barátnőjük. Ezt valahogy tudja az ember, nem kell ehhez olyan gyakorlatiasnak lenni, mint amilyen én vagyok. Mivel más dolgom nem akadt - Mr. Morton, az irodalomtanár megpróbálta felkelteni az érdeklődésünket a kelta legendák iránt, ami az én esetemben talán sikerült volna, ha nem az anyatejjel szívom magamba az összes, kelta legendát, lévén a szüleim középkorkutatók -, a barátnőt is

kikerestem a könyvecskéből. Megtaláltam a fényképét. Az osztálytársam. Jennifer Gold. Hobbija a vásárlás és - meglepetés! - A. William Wagner. És pom-pom lány fakultációra jár. Jellemző. A szőke srácot, akit aznap Will-lel és Jenniferrel együtt láttam a parkban, szintén kikerestem: Lance Reynolds. .Egy másik végzős, Will osztályából. Hátvédként játszik a focicsapatban, és ő is szeret vitorlázni. A suli első napja ahhoz képest nem is voIt olyan rossz. Még barátokat is szereztem. Kiderült, hogy a lányok közül, akik mellé leültem ebédelni, páran az atlétikacsapat tagjai. Az egyikük - Liz - ugyanabban az utcában lakik, ahol én. Megegyeztünk, hogy másnap reggel találkozunk a buszon. Amikor suli után megláttam anyámat meg apámat a kocsiban üldögélni, egyáltalán nem olvadtam el a megkönnyebbüléstől. Semmi ilyesmi. Egyszerűen csak beszálltam a kocsiba, és viccesen közöltem:

- Irány haza, öregek! Hazafelé arról kérdezősködtek, milyen napom volt, én meg közöltem, jó. Aztán én is kikérdeztem őket. Anyám valami új szövegről mesélt, ami említést tesz Elaine-ről - nem rólam, az ő Elaine-jéről - az Arthur mondakörben, s aminek semmi köze a híres Tennyson-vershez. Ami, mint tudjuk, annyira izgalmas. Hát persze. Apám meg annyit papolt a kardjáról, hogy lassan kettéállt a fülem. De udvariasan hallgattam őket, mert úgy illik.

19

Aztán amikor hazaértünk, felmentem a szobámba, felvettem a bikinimet, újra lejöttem, és ráfeküdtem a gumimatracomra. Anyám kicsit később kijött a medencéhez, ahol lebegtem, és lenézett rám. - Ugye ezt nem gondolod komolyan? - kérdezte. - Azt hittem, ezen már túl vagyunk, most, hogy elkezdődött az iskola. - Ugyan, anya! - válaszoltam. - Nemsokára vége a nyárnak, és le kell fedni a medencét. Miért ne élvezhetném azt a kis időt, ami még hátravan? Anyám a fejét rázva bement. Visszafeküdtem a gumimatracra, és behunytam a szememet. Már öt után jártunk, de a nap még mindig melegen sütött. A házi feladat várhat vacsora utánig. Házi feladat, az első napon! Igazam lett Mr. Mortonnal, az irodalomtanárral kapcsolatban: igen rossz előadó, ráadásul egy zsarnok, aki rögtön az első nap esszéírást ad fel. Kaptam néhány e-mailt is otthonról, barátoktól, akik választ várnak. Nancy könyörgött, hadd látogasson meg. Még soha nem járt a keleti partvidéken, sőt saját uszodával rendelkező házban sem. Sietnie kell, mert hamarosan túl hűvös lesz a fürdőzéshez. Igen szigorú lebegési szabályokat állítottam fel. A hátamon lebegtem, a medence közepén. Ha a gumimatrac túl közel került a vese alakú medence széléhez, visszalöktem magamat a lábammal. A fickó, akié a ház, hatalmas szikladarabokat pakolt a medence köré, hogy az egész egy természetes tónak hasson, vagy mi (csak az a baj, hogy nem sok természetes tavat lát az ember klórral meg filterrel. De mindegy.). Na, szóval óvatosan kellett magamat visszalöknöm, mert az egyik nagy sziklán óriási pók tanyázott. Olyan nagy, mint a tenyerem. Párszor, amikor nem figyeltem, hogy hova rakom a lábamat, majdnem agyonnyomtam. Mivel nem akartam a medence érzékeny ökoszisztémáját megbolygatni, igyekeztem nem megölni a pókot, ugyanúgy, ahogy a kígyóra is vigyáztam. Na persze azt. sem akartam, hogy belém harapjon, és a sürgősségiben kössek ki. Úgyhogy amikor a gumimatrac a medence széléhez lebegett, mindig kinyitottam a szememet, hogy ne nyomjam agyon a pókot, amikor ellököm magam. Aznap délután - az iskola első hivatalos napján -, amikor a gumimatrac a medence széléhez ütközött, én meg kinyitottam a szememet, mielőtt visszalöktem volna magamat, úgy megrémültem, mint életemben addig még soha. Mert a PókszikIán A. William Wagner állt, és engem bámult.

Negyedik fejezet "A hős homlokát nap érte, Fényes patkón száll harci ménje, Sisak alól terül mögéje Fürtjei szénfeketesége, A célja Camelot. " Felsikoltottam, aztán majdnem leestem a matracróI. - Jaj, bocs - mentegetőzött Will. Először mosolygott. Aztán amikor elkezdtem sikoltozni, abbahagyta. - Nem akartalak megijeszteni. - Mi-mi mit csinálsz te itt? - dadogtam, és csak bámultam rá. Hihetetlen volt, hogy ott… nos, hogy ott áll. A medence szélén. A kertünkben. A Póksziklán. - Izé... - kezdte Will, most már egy kicsit zavarban. - Kopogtam. Apukád mondta, hogy itt vagy, és beengedett. Rosszkor jöttem? Visszajöhetek később, ha akarod. Én meg csak némán bámultam rá. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez velem történik. Tizenhat évig éltem úgy, hogy egyetlen srác sem vett észre, még egy picit sem, és akkor, mindenféle figyelmeztetés nélkül, felbukkan a házban a leghelyesebb fickó, akit egész életemben láttam. Méghozzá azért, hogy velem találkozzon. Különben minek lett volna itt, nem igaz? - Honnan... honnan tudtad, hol lakom? - kérdeztem. - Honnan tudod egyáltalán, hogy ki vagyok? - A diák Ki kicsodából - válaszolta. Aztán úgy látszik, rájött, hogy mennyire kiborultam, és hozzátette: - Figyelj, bocs, hogy így megijesztettelek. Nem akartam. Csak azt hittem... na, mindegy. Tudod, mit? Tévedtem. - Mivel kapcsolatban? - kérdeztem. A szívem még mindig hevesen dobogott a bikini alatt. A pók, amelyik a sziklán lakott, még egyszer sem ijesztett meg ennyire. Persze nemcsak amiatt vert úgy a szívem, mert megijedtem. Hanem azért is, mert annyira jól nézett ki, ott fent, a sziklán, ahogy a délutáni napfény visszaverődött arról a sötét hajáról. - Semmivel - rázta a fejét. - Vagyis... úgy mosolyogtál akkor rám, aznap, ott a parkban... - Hogyan? - Közömbösen hangzott, pedig belül több szinten is

21

kiakadtam. Először is, mert ő is emlékezett rám - tényleg emlékezett! -, másodszor meg, mert nemcsak én éreztem úgy. Mármint a mosollyal kapcsolatban. Hanem ő is. Vagy mégsem? - Figyelj, nem számít - rázta a fejét. - Tiszta hülyeség az egész. Amikor megláttalak - először a parkban, aztán tegnap -, úgy tűnt, mintha... nem is tudom. Mintha már találkoztunk volna valahol. Pedig nyilvánvalóan nem. Úgy értem, most már tudom. Különben Will vagyok. Will Wagner. Nem kotyogtam ki, hogy tudom, mert ugyanúgy kikerestem a Ki kicsodából, ahogy ő engem. Mert nem akatam, hogy azt higgye, beleestem. Ugyan hogy eshettem volna bele? Hiszen még csak kétszer láttam. Vagyis a mostanival együtt háromszor. És az ember nem esik bele valakibe, akit egész életében háromszor látott. Vagyis ha olyan, mint Nancy, akkor igen. De ha olyan, mint én - gyakorlatias -, akkor nem. - ElIie-nek hívnak - mondtam.- Ellie Harrisonnak. De gondolom, ezt már tudod. A kék szemek pillantása visszavándorolt rám, de ezúttal nem volt olyan intenzív. Aztán Will elmosolyodott. - Igen - válaszolta. Iszonyú jól nézett ki. Márpedig engem jóképű srácok igen ritkán vesznek észre, az otthoni látogatásokról nem is beszélve. Nem vagyok ronda, vagy ilyesmi, de nem vagyok egy Jennifer Gold sem. Úgy értem, ő az az "Ó, olyan kicsi vagyok és tehetetlen, kérlek, ments meg, te, nagy és erős férfi!" - típus. Tudjátok, akibe a suli összes menő fickója belezúg. Hozzám inkább öregasszonyok szoktak odajönni a boltban, azzal, hogy "Levenné azt a macskaeledelt arról a nagyon magas polcról, aranyoskám?" Ami gyakorlatilag mit jelent? Férfiak-Számára-Láthatatlan. . - Most költöztünk ide - folytattam. - St. Paulból. Még soha nem jártam a keleti parton, úgyhogy nem tudom, hol találkozhattunk volna... Hacsak... bizonytalanul méregettem. - Nem voltál még St. Paulban? Ami tiszta őrület, mert ha ott találkoztunk volna, arra emlékeznék. Az tuti. - Nem - húzta el a száját -, soha nem jártam ott. Figyelj, felejtsd el, amit mondtam. Komolyan. Mostanában minden annyira furcsa, én egyszerűen csak... Egy pillanatra elsötétedett az arca, mintha valami beárnyékolta volna. Ami persze lehetetlen. Mert semmi sem állt közte és a nap között. Aztán úgy tűnt, leráz magáról minden sötét gondolatot, ami eszébe jut, és vidáman megszólalt: - Komolyan, ne aggódj miatta. Akkor majd találkozunk a suliban. Megfordult, hogy leugorjon a Pókszikláról, és elmenjen. Szinte hallottam a legjobb barátnőm, Nancy hangját ordítani a fejemben: "Ne hagyd elmenni,

te idióta! Menő a srác! Vedd rá, hogy maradjon!" - Várj - szóltam utána. Aztán amikor kérdőn megfordult, azon kaptam magam, hogy kétségbeesve próbálok kitalálni valami iszonyú eszeset meg brilliánsat...hogy maradjon még. De mielőtt egy szót is szólhattam volna, hallottam, hogy nyílik a tolóajtó. Aztán egy másodperccel később anyám azt kérdezte: - Ellie, a barátod nem akar egyet fürödni? Biztos vagyok benne, hogy Geoff valamelyik fürdőnadrágja jó lesz neki. Uram atyám. A barátom. Micsoda égés! Még hogy fürödni! Ráadásul velem? Persze anyámnak fogalma sincs róla, hogy a gimi egyik legnépszerűbb srácáról beszél, aki ráadásul az egyik legszebb lány barátja. De akkor is. Erre nincs mentség! - Nem hiszem, anya - válaszoltam, s közben bocsánatkérő pillantást küldtem Will felé. - Jól vagyunk így is. - Nos - kezdte Will, és felnézett anyámra. Mennem kell. Biztos voltam benne, hogy ez következik. Mennem kell, vagy Bocsánat, az én hibám, vagy Bocs, tévedtem. Mert az olyan fickók, mint Will, nem találkozgatnak olyan lányokkal, mint én. Ilyen egyszerűen nincs. Will biztos összetévesztett valakivel, lehet, hogy arra a lányra hasonlítok, akibe, tegyük fel, nyolcéves korában belezúgott valami táborban -, és most, hogy rájött, tévedett, távozni készül. Mert egy rendezett világegyetemben ennek ez a rendje. De úgy látszik, az univerzum kifordult a sarkaiból, és erről nekem senki sem szólt, mert Will így folytatta: - Szívesen megmártóznék. Aztán alig három perc múlva, teljesen valószerűtlenül, Will kilépett a házból Geoff egyik buggyos fürdőnacijában, egy törülközővel a nyaka körül. A kezében két poharat tartott, limonádéval, amit anyám fogalmam sincs, honnan kerített elő. Aztán letérdelt a vízhez, és az egyiket a kezembe nyomta. - Ingyenes házhoz szállítás - mondta, és kacsintott egyet, amikor elvettem a poharat. Amint az ujjaink véletlenül súrolták egymást, mintha elektromosság szaladt volna végig a karomon. De ő, ha érezte is, nem mutatta. - Úristen - motyogtam a gyöngyöző poharat markolva, és csak bámultam. Hihetetlen teste volt - amin egyáltalán nem lepődtem meg. A bőre barnára sült - biztos vitorlázás közben -, az izmai kidolgozottak, de nem olyan idegesítő szteroid bikásan. És ez az isten az én medencémbe szállt alá. Az enyémbe.

23

- És mondd - olyan sokkot kaptam, hogy semmi másra nem tudtam gondolni -, beszélgetett veled? - Kicsoda? - kérdezte Will, és rávetette magát Geoff matracára. Anyukád? Aha. Nagyon kedves. Mivel foglalkozik? Író, vagy valami efféle? - Professzor - sziszegtem összeszorított, szinte zsibbadt szájjal. Na persze nem az italomban lévő jégkockától zsibbadt el. Hanem attól a gondolattól, hogy Will Wagner egyedül volt a házban a szüleimmel, én meg a rémülettől bénán lebegtem a medencében, s képtelen voltam otthagyni a matracomat, hogy megmentsem. -Apám is az. - Aha. Akkor már értem - jegyezte meg Will könynyedén. Végigfutott a hideg a hátamon. Annyira hideg, mint a jég az italomban. Mit csináltak? Mit mondtak neki? A Jeopardyhoz még túl korán van. Valami más lehetett... - Mit értesz? - Anyukád valami versből idézett, amikor bemutatkoztam - válaszolta Will, aztán végigfeküdt a matracon, és a nap szemüvegén át az égre bámult. Bármit mondott is neki anyám, láthatóan nem izgatta magát miatta. - Valami hős homlokáról. Összeszorult a gyomrom. - "A hős homlokát nap érte"? - kérdeztem idegesen. - Igen - bólintott Will. - Ez az. Miről szól? - Semmiről - válaszoltam, és csendben arra gondoltam, mit vétettem, hogy ilyen anyám van. - Egy sor egy versből, amit szeret: a Shalott asszonyából. Tennyson. Alkotói szabadságon van, Astolati Elaine-ről ír könyvet. Amitől egy kicsit őrültebb, mint máskor. - Hát ez klassz - szólt Will. A matraca vészesen közeledett a Pókszikla felé. Neki persze fogalma sem volt a pókveszélyről. - Klassz lehet olyan szülőkkel élni, akik költészetről meg könyvekről, meg ilyenekről társalognak egész nap. - El sem hinnéd - válaszoltam olyan kifejezéstelenül, amennyire csak tudtam. - Hogy van tovább? - akarta tudni. - Micsoda? - Hát a vers. Anyámnak vége. Az tuti. - "A hős homlokát nap érte" - idéztem emlékezetből. Mintha ezen a héten nem hallottam volna legalább ezerszer. - "Fényes puhán száll harci ménje / Sisak alól terül mögéje / Fürtjei szénfeketesége / A célja Camelot." Igen ostoba vers. A végén a nő meghal, egy csónakban lebegve. Nem a Dairy Queenben kellett volna találkoznod valakikkel gyakorlás után? Will csak bámult, annyira meglepte a kérdés. Persze nem hibáztattam. Én

is meglepődtem. Fogalmam sincs róla, hogy szaladt ki a számon. Akkor is. Muszáj volt megkérdeznem. - De - válaszolta. - Honnan tudod? - A suliban hallottam, amikor összefutottunk a folyosón, hogy Jenniferrel erről beszélgettetek. - Nancy biztosan kiakadna, ha hallaná, hogy miket beszélek itt. Úristen! Ne áruld el neki, hogy tudsz Jenniferről! Mert akkor kitalálja, hogy kinézted a könyvecskéből, és még azt hiszi, azért, mert tetszik neked! De valahogy nem tűnt célszerűnek. Mármint az, hogy hallgassak Jenniferről. Nancynek a következő kérdésem sem tetszett volna. - Vele jársz, nem igaz? - Figyeltem, ahogy ellebegett mellettem. Nem nézett rám. Felemelkedett, hogy kortyoljon egyet a limonádéból, aztán visszadőlt a matracra. - Aha. Már két éve. Már nyitottam a számat, hogy feltegyem a következő, szerintem természetes kérdést - amit Nancy tuti, hogy megtiltana -, de mielőtt megszólaltam volna, Will felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett: -Ne. Pislantottam egyet a napszemüvegem mögött. - Mit ne? - kérdeztem, mert ugyan honnan kellett volna tudnom - akkor még -, hogy olvas a gondolataimban? - Ne kérdezd meg, hogy mit csinálok ebben a medencében az övé helyett. Mert őszintén bevallom, fogalmam sincs. Beszéljünk inkább valami másról. Nem hittem a fülemnek. Mit keres ez a hihetetlenül jó srác a medencémben? És honnan tudja, hogy mire gondolok? Ennek az egésznek nincs semmi értelme. De szerintem ő sem értette. Úgyhogy inkább valami mást kérdeztem meg, ami ugyancsak izgatott: hogy mit keresett a vízmosásban aznap, amikor először találkoztunk. - A vízmosásban? - Láthatóan meglepődött, hogy egyáltalán eszembe jutott. - Nem is tudom. Néha egyszerűen csak odakeveredek valahogy. Most már legalább világos, hogy miért velem találkozik, ahelyett, hogy a barátnőjével lenne: mentálisan instabil, annyi biztos. Csak az a baj, hogy egyébként teljesen normálisnak tűnt. A folyamatos, értelmes párbeszéd nem okozott neki gondot. Tudni akarta, miért költöztünk ide St. Paulból, és amikor meséltem neki az alkotói szabadságról meg a kutatóévekről, kijelentette, ismerős neki a dolog – már mint a sok költözés. Az apja ugyanis, mint kiderült, tengerésztiszt, és rengeteg helyen állomásozott. Will, amikor fiatalabb volt, majdnem minden évben új suliba

25

járt, mielőtt az apját végleg kinevezték volna tanárnak a Tengerészeti Akadémiára. Aztán a gimiről mesélt, és a tanárokról, akiket szeret, meg azokról, akiktől jobb, ha távol tartom magam. Mr. Mortont nagy meglepetésemre az előbbiek közé sorolta. Aztán Lance is szóba került. Elmondta, hogy Lance meg ő egy egész hónapig vitorláztak kettesben a part menti vizeken. Csak Jennifert nem említette. Egyetlenegyszer sem. Azt még én is gond nélkül kitaláltam, mit mondott volna erről Nancy: hogy ez a kapcsolat aztán nem feltétlenül boldog. Különben nem az én medencémben lebegett volna, hanem az övében. Az persze eszembe sem jutott, hogy romantikus érzelmeket táplálnia irántam. Mert ugyan ki akar hamburgert, amikor a minyon is rá vár? Ezzel persze egyáltalán nem becsülöm le magamat - hiába is mondaná azt Nancy. Egyszerűen csak reálisan nézem a dolgokat. Az olyan fickók, mint Will, a Jenniferhez hasonló lányokra buknak: a csintalan szőkeségekre, akik valahogy ösztönösen tudják, milyen színű szemfesték áll nekik a legjobban, és nem az olyanokra, mint én: a nyakigláb barnára, aki nem ijed meg, ha egy kígyót kell kihúzni a medence filteres kosarából. A nap lassan a ház mögé bukott, s a víz már nem napfényben, hanem inkább árnyékban fürdött, amikor anyám újra megjelent, és bejelentette, hogy thai kaját rendelt, aztán megkérdezte Willt, velünk vacsorázik-e. Amire Will közölte, hogy persze. Will tökéletes vendég volt: segített nekem megteríteni, vacsora után meg elpakolni. A tányérjáról minden elfogyott. Aztán amikor a szüleim meg én kijelentettük, hogy több már nem fér belénk, mindent eltüntetett a közös tálcáról - apám leplezetlen csodálatára. Tigrishez is kedves volt, amikor odajött hozzánk, és megszagolgatta a cipője talpát. Will lehajolt, és kinyújtotta a kezét, hogy Tigris megszagolhassa, mielőtt eldöntené,engedje-e magát megsimogatni, vagy sem. Csak azok tudják, hogy ez az elfogadott cica-etikett, akik foglalkoztak már macskákkal. Nem nevetett ki, amikor elárultam neki Tigris nevét. Zavarba ejtő úgy hívni egy háziállatot, ahogy az ember nyolcéves korában nevezte el. De hát akkoriban azt hittem, a Tigris a legeredetibb és legkreatívabb név, amit csak macskának adni lehet. Amikor ezt megemlítettem, Will elhúzta a száját, és közölte, hogy a Tigris közel sem olyan borzalmas név, mint amit ő adott a skótjuhászának nyolcéves korában: Cavalier. Ami, ha belegondolsz, tényleg elég Jura név egy kutyának. Különösen egy tengerész család kutyájának. Vacsora közben Cavalier-ről mesélt mulatságos történeteket, meg arról, hogy az Akadémián milyen tréfákkal húzzák egymást, meg néha a tanárokat

a hallgatók. Nem unatkozott, amikor apám a kardjáról áradozott, sőt akkor sem, amikor anyám - aki egy pohár bor után zavarba ejtően be szokott indulni - idézett még néhány versszakot a Shalott asszonyából. Sőt nevetett, amikor felidéztem a Nagy Kígyómentő Akciót. Nancynek persze soha nem tetszett, ha srácokkal viccelődtem. 'Szerinte a fiúkban nem ébred romantikus érzés az olyan lányok iránt, akik úgy hülyéskednek, mint valami humorista. Ugyan hogy szeressen beléd, kérdezgette mindig, ha egyfolytában röhög? Amiben persze lehet, hogy neki van igaza - mert az biztos, hogy belém még senki nem volt szerelmes, kivéve ötödikben Tommy Meadowst, aki, miután bevallotta sírig tartó érzelmeit, elköltözött Milwaukee-ba... s ha jobban belegondolok, talán pont ezért tett vallomást. Apám is azt mondja, hogy akkor szeretett bele anyámba, amikor a kari bulin meglátta a hátára tűzött bemutatkozó cetlit, amin az állt, hogy Astolat hölgye. Mindenki nevetett. Különben elég ostoba vicc, de hát mit várjon az ember a középkorkutatóktól? Persze nekem eszembe sem jutott, hogy A. William Wagnert elcsábítsam. Mert pontosan tudtam, hogy már foglalt. Egyszerűen csak felidéződött bennem az az árnyék, ami átfutott az arcán ott kint a medencénél, és arra gondoltam, talán jót tenne neki egy kis nevetés. Ennyi az egész. Will vacsora után ment el. Köszönetet mondott a szüleimnek, anyámat asszonyomnak szólította, apámat meg uramnak - amitől én magamban tisztára beflúgoltam -, nekem meg azt mondta: - Holnap találkozunk, Elle. Aztán eltűnt a félhomályban, ugyanolyan váratlanul, ahogy korábban a medence mellett megjelent. Mintha a semmiből lépett volna elő, és oda tért volna vissza. Persze, ha őszinte akarok lenni, megvártam kint, amíg becsapódik a kocsija ajtaja, aztán meg a hátsó lámpát figyeltem, ahogy az autó távolodott a hosszú kocsifelhajtón, hogy megbizonyosodjam róla, nem kísértettel vagy hogy is mondta Mr. Morton irodalomórán? Ja, igen, - bocannal, vagyis keltául szellemmel van dolgom. Látjátok? Mégiscsak figyeltem az órán. Legalábbis erre biztosan. Elle. így szólított. így rövidítette az ElIie-t. Még soha senki nem hívott engem Elle-nek. Senki. Mindenki csak Ellie-nek szólít - ami olyan gyerekes, ha már engem kérdeztek. Vagy Elaine-nek, ami meg öregasszonyos. De az Elle, az más. Az Elle-t még soha nem hallottam. És én annyira nem vagyok Elle-es. Kivéve persze A. William Wagnernek. A jelek szerint legalábbis.

27

- Hát - kezdte apám, miután kikísértem Willt, és visszatrappoltam a házba -, nagyon kedves fiúnak látszik. - Will Wagner - csatlakozott anyám is, és bekapcsolta a Jeopardyl-t. Tetszik ez a név. Valahogy olyan királyi a hangzása. Na tessék. Előre látom, mi lesz ennek a vége. Azt hiszik, tetszem Willnek. Azt hiszik, Will lesz az új barátom, vagy mi. Fogalmuk sincs róla - egy csepp sem -, hogy valójában mi folyik itt. Persze nekem sem. Úgy értem, ha valaki megkérne rá, hogy magyarázzam el, mi volt ez az egész - ahogy megjelent a medencénél, aztán itt maradt vacsorára -, egy szót sem bírnék kinyögni. Velem még egyetlen srác sem tett ilyesmit - sőt, a vicceimen sem nevettek soha. Úgyhogy próbáltam az egészet nem felfújni. Will kedves fiú, de van barátnője. Egy csinos pom-pom lány barátnője. Akiről a jelek szerint nem akar beszélni. Ami, ha jobban belegondol az ember, elég fura. De az egészben az volt a legkülönösebb, hogy közben egyáltalán nem volt fura. Úgy értem, miután hozzászoktam a gondolathoz, hogy egy ilyen menő srác velem lóg. Tisztára, mint Will mosolya ott a parkban, amire muszáj volt visszamosolyognom. Valahogy olyan magától értetődőnek tűnt, olyan természetesek, hogy visszamosolygok - igen, természetesnek és magától értetődőnek -, vagy az, hogy ott van velem, és terítés közben az ezüst étkészletet cikizzük, vagy hogy a Kígyómentő Akción vigyorog. És ez az, ami igazán fura. Hogy ez az egész nem is fura. De amikor Nancy később felhívott, és apám, mert ő vette fel a kagylót, bejelentette neki, hogy "Á, Nancy! Meglátod, most aztán lesz mit hallgatnod!", mégsem fogtam vissza magamat annyira, amennyire kellett volna. Mert tudtam, hogy Nancy mindenkinek elmondja majd. Hogy a suli legelső napján egy srác vacsorázott nálunk. Azt sem felejtettem el megemlíteni, hogy a focicsapat tagja, hogy vitorlázik, és hogy a végzős osztály elnöke. Ja, és hogy istenien néz ki fürdőnaciban. Nancy azonnal lepetézett a meglepetéstől. - Úristen! És magasabb nálad? - akarta tudni. No igen, ez általában problémás szokott lenni, mert a régi sulimban gyakorlatilag az összes srác alacsonyabb volt nálam, az egyetlen Tommy Meadowst kivéve. - 190 magas - szerénykedtem. Nancy elismerően füttyentett. Aztán kijelentette, így magas sarkúban is randizhatok vele, hiába vagyok 175 centi. - Shelley tisztára ki fog akadni! - lelkesedett. - Úristen, Ellie! Megcsináltad! Sikeresen kezdted az új sulit, tisztára megváltoztál! Meglátod, most már minden más lesz! Minden! És semmi nem kellett hozzá, csak egy

új állam és egy új suli! Na ja. Úgy tűnt, tényleg jól állnak a dolgaim. Komolyan azt hittem. Akkor még.

Ötödik fejezet "Nyergében, nyíllövésre éppen A lugastól, kazlak közében, Hol napfény tör át a levélen Lábszárpáncélra, kevélyen Vágtat Sir Lancelot. " Másnap busszal mentem suliba. Nem is volt olyan szörnyű, mint gondoltam. Liz, az a csaj az atlétika csapatból, aki a mi utcánkban lakik, már a megállóban várt, úgyhogy elkezdtünk beszélgetni. Aztán a buszon is egymás mellé ültünk. Liz magas ugró. És azonnal közölte velem,. hogy se barátja, se jogsija nincs. Azonnal tudtam, hogy e két utóbbi egy tartós barátság alapja lehet. Egy szóval sem említettem neki, hogy előző este meglátogatott A. William Wagner, sőt hogy vacsorára is maradt. Először is nem akartam dicsekedni. Másodszor meg úgy látszott, Liz igencsak szeret pletykálni, és szerintem egyáltalán nem jó ötlet terjeszteni. Mármint a hírt, hogy Will átjött hozzánk. Pár órával később, amikor bezártam a szekrényemet, az is kiderült, nem volt túl jó ötlet tőle. Mármint hogy nálunk töltötte az estét. Mert az ajtó másik oldalán Jennifer Gold állt, vészjósló arccal. - Hallom, Will nálatok vacsorázott tegnap este - jegyezte meg Jennifer, határozottan barátságtalanul. Mivel én senkinek sem fecsegtem, csak Will dumálhatott. Hacsak Jennifer nem bújtat pár kémet a környéken, vagy ilyesmi, bár ez nem valószínű. Úgyhogy csak annyit mondtam, igen, és közben azon járt az eszem, hogy miért az ilyen apró csaj oknak jutnak legmagasabb srácok, miközben a magamfajta zsiráfok kénytelenek beérni a törpékkel. Jennifer egyáltalán nem úgy reagált, ahogy vártam. Nem ordított velem, hogy "Öreg, ő az én barátom, el a kezekkel!" vagy "Ha még egyszer ránézel, kinyírlak!". Nem. Egyszerűen csak megkérdezte: - Mondott rólam valamit? Lenéztem rá, és azon filóztam, vajon ő is enyhe agylágyulásban szenved-e, mint a barátja.

29

Mindenesetre egész normálisnak látszott a világos rózsaszín pamut pulóverében meg a térdnadrágjában. Ami persze nem jelent semmit. A régi sulimban például a pom-pom lányok normálisan öltözködtek, párnak mégis a diliházban lett volna a helye. - Hát - kezdtem -, nem. - És Lance-ről? - szűkültek össze azok a tökéletesen kisminkelt szemek. Lance-ről mondott valamit? - Csak azt, hogya nyáron együtt vitorláztak - feleltem. - Miért? De nem válaszolt, csak annyit mondott megkönnyebbülten: - Jó. - Aztán elment. Ráadásul aznap nem csak Jennifer Gold kérdezősködött Willről. Mr. Morton, az irodalomtanár bejelentette, mi lesz az első kilenc hétre az otthoni feladat: mindenki kap egy verset, amiről tanulmányt és szóbeli beszámolót kell készíteni. A beszámoló adja majd a féléves jegy húsz százalékát. A beszámoló tartalmazzon kritikai, másodlagos és forrásjegyzéket. És mintha ez még nem lett volna elég, mindenki kapott egy párt. Nahát, köszi, Mr. Morton. Először a párok nevét osztotta ki. Amikor megláttam, ki az enyém, a magasba szaladt a szemöldököm. Mert a partneremet Lance Reynoldsnak hívták. Ami lehetetlennek tűnt, mert tegnap még biztos voltam benne, hogy a srác nem az osztály társam. Végül is egy évvl idősebb nálam, úgy, mint Will. De amikor körülnéztem, ott ült, az utolsó padban. A papírját nézte, amit Mr. Mortontól kapott, és összeráncolt, aranyló szemöldökkel próbálta kitalálni, ugyan kicsoda is az az Elaine Harrison. Amikor fel pillantott és észrevette, hogy őt bámulom, felemeltem a cetlimet, és alig hallhatóan azt suttogtam: Szerencsés fickó! Egyáltalán nem úgy reagált, ahogy az ember elvárná a palitól, akinek az osztály túlságosan magas új csajával kell együtt dolgozni. Nem vigyorgott, még csak oda sem biccentett, hanem egészen sötétté vörösödött az arca. Igencsak érdekes volt, komolyan. Aztán Mr. Morton kiosztotta a verseket. Mi a Beowulfot kaptuk. Teljesen lelombozódtam. Majdnem annyira utálom a Beowulfot, mint a Jeopardyt. - Nos, figyelem - szólalt meg Mr. Morton szigorú brit akcentussal. Mindenki keresse meg a párját, és beszéljétek meg, hogyan fogtok hozzá a témához. A vázlatokat péntekre kérem. Mivel úgy látszott, Lance nem hajlandó egyetlen lépést sem tenni, feltápászkodtam, aztán hátrasétáltam mellé. Úgy csinált, mintha észre sem

venne. A könyveivel szerencsétlenkedett, amikor becsusszantam az előtte lévő padba. - Üdv - köszöntöttem olyan mesterkélt hangon, mint egy reklámban. Ellie-nek hívnak, és ebben a félévben én leszek a partnered. Persze elszúrta. Próbált úgy tenni, mintha nem tudná, ki vagyok, de egy "Tudom" valahogy mégis kicsúszott a száján, amitől még jobban elvörösödött. Egyre érdekesebb lett a dolog. Miattam még egyetlen fickó sem pirult el. Vajon mit tudhatott rólam Lance, hogy így reagált? - Én... én láttalak aznap - magyarázta dadogva. Pedig nem látszott olyan dadogósnak. - Ott, a parkban. - Ja, igen - válaszoltam, mintha most jutna eszembe a dolog. - Tényleg. - Will tegnap este nálatok vacsorázott - folytatta óvatosan. Talán túl óvatosan, jutott eszembe. Mintha ki akarna szedni belőlem valamit. - Aha. - Kíváncsi voltam, vajon ő is tudni akarja-e, úgy, mint Jennifer, hogy miről beszélgettünk mi ketten. De nem szólt semmit. Inkább azt kérdezte: - Szóval a Beowulf, igaz? - Az - válaszoltam. - Utálom a Beowulfot. Lance ezen meglepődött. - Te már olvastad? Azonnal rájöttem, mekkora strébernek látszom. Már az is elég ciki volt, hogy világirodalomra járok. Ez egy fakultatív tárgy, bárki választhatja bármelyik évfolyamról, akit érdekel - vagy akinek plusz kreditre van szüksége egy humán tárgyból. Úgy, mint Lance-nek. Szerintem. De a legcikibb mégis az, hogy a tanmenetben szereplő legtöbb könyvet már olvastam. Magamtól. Mert ezek a könyvek ott csücsülnek a szüleim könyvespolcán, amióta csak az eszemet tudom, és mivel a társasági életem nem túl pörgős, ezért... Ezt persze nem akartam elismerni, így hát gyorsan megjegyeztem: - Hát, igen. A szüleim tanárok. Középkorkutatók. A Beowulf pont az ő műfajuk. Ekkor. vettem észre az előttünk ülő vékony nyakú, szemüveges srácot. Bennünket figyelt. Amikor észrevette, hogy ránézek, azonnal megszólalt: - Bocs... de jól hallottam, ti kaptátok a Beowulfot? - Aha - válaszoltam, aztán Lance-re pillantottam, aki összeszűkült szemmel méregette a srácot. Felismertem a nézést. Így figyelik a népszerűek a. népszerűtleneket - mintha Lance még mindig nem hinne a fülének, hogy a Vékony Nyakú meg merte szólítani. - És? Vékony Nyakú a párjára pislantott, egy hozzá hasonlóan gizda srácra. - Mi imádjuk a Beowulfot - jelentette ki, s az utolsó szótagnál a hangja egy

31

oktávval magasabbra szökött. - Igen - helyeselt a másik is. - Grendel* a frankó! Biztos voltam benne, hogy Grendel tényleg frankó az olyan fickóknak, akik a középkorban az ötödik évüket sem érték volna meg, mert az asztmapipát mondjuk még nem találták fel. (* Egy szörny a Beowulfból.) - Ti mit kaptatok? - kérdeztem a Vékony Nyakút. - Tennysont - válaszolta, és meg sem próbálta elrejteni az elégedetlenségét. Elborzadtam. - Csak nem a Shalott asszonyát? – kérdeztem szörnyülködve. - De - bólintott Vékony Nyakú. Arckifejezésemet látva hozzátette: Sokkal rövidebb, mint a Beowulf. - Bocsi - ráztam a fejem, mert tisztán láttam, mi lesz ennek a vége. - Ki van zárva. - Várjatok! - vágott közbe Lance. - Mi a gond a shalotti nővel? Rövide... - Az anyám könyvet ír róla - szakítottam félbe. Azt persze nem említettem, hogy engem meg a főszereplőről neveztek el. - Akkor sima menet lesz a dolgozat! - vidult fel Lance. - Csak kérdezd meg anyádat, mit kell írni! Rábámultam. Nem hittem a fülemnek. Közben meg tudtam, hogy nem álmodom. Úgy látszik, az Avalon gimiben így mennek a dolgok. Furcsán, de különös módon, mégsem szokatlanul. - Veled ellentétben én egyedül csinálom a házimat! Kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltam megúszni az elkerülhetetlent, pedig tudtam, hogy nincs menekvés. - Nekem nem segítenek a szüleim! - Ez rövidebb - jelentette ki Lance, és kihúzta a lapot a Vékony Nyakú ujjai közül. - Ezt csináljuk. Egyértelmű volt, hogy nincs több megbeszélés. Vita meg még úgyse. Lance beszélt. És amit Lance mond, az úgy van. Ez teljesen világos volt, még az újaknak is vagyis nekem. Beismerem, megsértődtem. Rosszul vagyok Shalott asszonyától. Tőle, meg a sajkaszegélyen libegő hófehér köntösétől. - Rendben - aztán kikaptam a kezéből a papírt. - Megírom. De te fogod előadni az osztály előtt. Lance önelégültsége elpárolgott. - De... - Te adod elő - jelentettem ki, ugyanolyan hangon, ahogy ő beszélt velem az előbb. - Ha nem, akár meg is húzhatnak minket. Lance megrémült. - Nem bukhatok meg. Az edző nem enged játszani! - Akkor csináld meg a

szóbelit - vágtam rá. Egy kicsit lejjebb csúszott a padban, aztán megszólalt: - Nekem mindegy motyogta, amit beleegyezésnek vettem, a gizdákkal egyetemben, akik megfordultak, és diadalmasan lekezeltek egymással. Miután kicsengettek, megvártam, amíg Lance eltűnik a teremből, hogy ne kelljen béna beszélgetésbe bonyolódnom vele a folyosón. Úgy alakult, hogy a gizdák mögött léptem ki az osztályból, így aztán a szemem előtt történt minden. Az osztály előtt ott állt Lance pár barátja a focicsapatból. Egyikük - vagy azért, mert unatkozott, vagy mert erőszakos volt, vagy mindkettő egyszerre abban a pillanatban, ahogy az egyik gizda kilépett az ajtón, kinyújtotta a kezét, és elszed te a srác füzetét. - Rick - szólalt meg a Vékony Nyakú felháborodva -, add vissza! - Rick! - utánozta Lance egy másik barátja fejhangon. - Add vissza! - Ne csináld! - szólt újra a Vékony Nyakú, és megpróbálta visszaszerezni a füzetet. De Rick a magasba emelte a kezét, hogy az alacsonyabb tulajdonos ne tudja elérni. - Ne csináld! - utánozta egy másik csapattag , ugyanolyan fejhangon. - Na nézd már, ki beszél! Úgy látszott, a gizda mindjárt sírva fakad. Aztán valaki, aki magasabb volt az összes pasinál, kinyújtotta a kezét, és kihúzta Rick ujjai közül a füzetet. - Tessék, Ted - nyújtotta oda Will a füzetet a Vékony Nyakúnak. Ted remegő ujjakkal megfogta, és imádattal nézett fel Willre. - Kösz, Will. - Nincs mit, Ted - válaszolta Will a gizdának. Egyetlen egyszer sem mosolyodott el. Most sem. - Kérj bocsánatot - fordult Rickhez. - Jaj, ne, Will - szólt közbe Lance, amolyan ugyan-neizélj-már hangon. Rick csak szórakozott a sráccaI. Nem.. . - Ezt már megbeszéltük - felelt Will hidegen. – Kérj tőle bocsánatot, Rick. Egyáltalán nem lepődtem, meg, amikor Rick odafordult a Vékony Nyakúhoz, és egészen őszinte hangon megszólalt: - Bocsánat. Mert Will hangjában volt valami könyörtelen. Amiből mindenki rájött még a százkilós balfedezet is -, hogy vele nem ajánlatos szórakozni. Vagy ellentmondani neki. Lehet, hogy ez amolyan hátvéd-dolog volt. Vagy valami más. - Nincs semmi gond - felelte Ted, aztán a barátjával együtt eltűnt a folyosót elözönlő tömegben. Követtem őket, bár kissé lassabban. Will nem vett észre a csődületben,

33

amit nem is bántam. Valószínűleg amúgy sem tudtam volna megszólalni, ha rám köszön. Mert tisztára kiborultam azon, hogy ráparancsolt arra a hatalmas palira. Az meg engedelmeskedett neki. Mármint ha kiborulásnak lehet nevezni azt, hogy rádöbbensz, tisztára beleestél valakibe. Hát ez beteges. Komolyan beteges. Miért .kellett bele esnem egy olyan srácba - aki véletlenszerűen a házunkban vacsorázik, és mellesleg a gizdák megmentője -, aki már foglalt? Akinek a suli legjobb csaja a barátnője? Ennek aztán tuti nem lesz jó vége. Még Nancy, a romantikus optimista sem találná biztatónak azt, hogy beleszerettem William A. Wagnerbe. Így aztán a nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam eltökélten nem gondolni rá. Mármint Willre. Nem mintha nem lett volna egyéb idegeskednivalóm. Természetesen ott volt a dolgozat Mr. Morton órájára. És ebéd közben azt is megtudtam Liztől, hogy jó pár elsőéves indul majd 200 méteren - az én számomban olyan időeredménnyel, ami egy felsőévestől is szép teljesítmény. És, hacsak le nem győzöm őket mind, lehet, hogy nem kerülök be a gimi atlétika csapatába. Mármint ha úgy döntök, hogy egyáltalán indulok. Nem akartam magam hiába fárasztani az indulással csak azért, hogy valami taknyos első éves - aki egész nyáron edzett, és nem a medencében lebegett - legyőzzön. Úgyhogy suli után, amint hazaértem, átvedlettem a futócuccomba. A futással két legyet ütök egy csapásra, gondoltam - újra formában leszek a válogatón, és elterelem a gondolataimat egy bizonyos hátvédről. De amikor anyámat kerestem, hogy vigyen el a parkba, kiderült, nincs a dolgozószobájában. Bekopogtattam apámhoz. Mormogott valamit, úgyhogy beléptem. - Ááá, Elle - szólalt meg. - Te vagy az? Szia. Nem is hallottam, amikor megjöttél. - Aztán észrevette az öltözékemet, és elsötétült az arca. - Ááá - mondta megint, ezúttal egészen más hangsúllyal. - Ma nem megy, Eme. Ki se látszom a munkából. Azt hiszem, igazi áttörést értem el! Látod itt ezt az ötvösmunkát? Ez egy... - Nem muszáj velem jönnöd - szakítottam félbe. Nem volt semmi kedvem egy újabb előadáshoz apám őrületes kardjáról. - Csak egy fuvar kell a parkba. Hol van anya? - Elvittem a vasútállomásra. Ma a városban kutat. - Nem gond. Akkor kérem a slusszkulcsot, és elmegyek egyedül. Erre megrémült. - Szó sem lehet róla, Eme. Még csak most tanulsz vezetni. Egy

jogosítvánnyal rendelkező embernek is veled kell menni. - Apa. Csak ide megyek, a parkba. Kétmérföldnyire innen. Útközben van egy kereszteződés, és egyetlen lámpa. Nem lesz semmi baj. De apám nem vette be. Persze, vezethetek. De csak úgy, ha ő ott ül az anyósülésen. Amikor odaértünk, már javában ment egy T-ball és egy lacrosse meccs. A parkolóban kisteherautók és Volvók sorakoztak. Apám szerint azért, mert Annapolisban sok az exkatona. Az exkatonák pedig a lehető legbiztonságosabb autókat vezetik. Azon tűnődtem, WiH apjának is Volvója van-e. Csak azért, mert Wil szerint ő is a haditengerészetnél szolgált. Hoppá. Willre nem gondolunk, nem igaz? Apám közölte velem, ha befejeztem a futást, hívjam fel a vécék melletti telefonfülkéből - Isten megtiltotta apáméknak, hogy vegyenek nekem egy mobilt -, és visszajön értem. Mondtam, hogy oké, aztán fogtam az iPodomat meg a vizemet, és kimásztam a kocsiból. A futópálya majdnem üres volt, csak páran sétáltatták a terrierjüket vagy skótjuhászukat. (Otthon a labrador a legnépszerűbb kutya. Itt a skót juhász. Apám szerint azért, mert az exkatonák a lehető legokosabb kutyát akarják. Az pedig a skót juhász.) Cavalier, Will kutyája is skót juhász. Csak úgy mondom. Késő délután volt már, de még mindig meleg. Alig kezdtem el kocogni, máris vékony, csillogó veríték borított. Valahogy mégis jólesett átmozgatni az izmaimat egy hosszú nap után, amit különböző padokba szorulva töltöttem. Elvitorláztam a kutyasétáltatók mellett. Arra külön ügyeltem, hogy a szemkontaktust elkerüljem (apám fel lett volna háborodva), és csak a zene ütemére figyeltem, amit hallgattam. Lefutottam egy kört - közben kicseleztem egy T -labdát, és majdnem elütöttem egy triciklis kisfiút. Csak a második és egyben utolsó kör alatt jutott eszembe, hogy lepillantsak a vízmosásba - inkább csak megszokásból, nem mintha azt vártam volna, hogy lesz ott valaki -, és majdnem megbotlottam a saját lábamban. Mert Will ott volt. Legalábbis szerintem Will volt az. Mert csak egy múló pillanatra láttam a nagy száguldásban. Aztán a második kör után nekiindultam a ráadásnak. Csak hogy biztos legyek magamban. Egyáltalán nem azért, hogy lemenjek vele beszélgetni. Egyáltalán nem. Tudom, hogy foglalt a srác. Én meg nem loholok más barátja után. Nem mintha ő vevő lenne a dologra. Az igazság az, hogy egyáltalán nem futok a fiúk után. Minek? Rám úgysem gondolnak úgy. Valahogy nem vagyok az a típus.

35

Viszont lehet, hogy baja esett. Mi van, ha azért van ott a vízmosás alján, mert megbotlott és odaesett? Egyáltalán nem lehetetlen! Az is lehet, hogy csak fekszik ott, ájultan, vérezve, az életadó csókra várva! Természetesen az én csókomra. Na jó. Mindegy. Beszélni akartam vele. És aztán? Hamarosan ott találtam magam, az ösvénynek azon a részén, ahonnan látni lehetett a vízmosást. És ott, mélyen lent ült valaki, aki nagyon hasonlított Willre. Fogalmam sincs, hogy juthatott oda le anélkül, hogy összekarcolták volna a tüskék, vagy megbotlott volna a vízmosás meredek oldalán. De arra gondoltam, én is megpróbálom. Csak hogy biztos legyek benne, nincs semmi baja, mondogattam magamnak. Aha. Persze hogy azért. Hogy biztos legyek benne, nincs semmi baja. Na mindegy.

Hatodik fejezet "Felhőtlen kékség, végtelen nagy, A nyereg ékkődfsze gazdag, A sisak s tolla sisaknak Mint a lángnyelv, magasra csapnak, A lovag célja Camelot. " Miután átverekedtem magam a növényfalon, már nem is volt olyan szörnyű. Itt, az erdő mélyén nem volt akkora hőség, mint a futópályán. Ami innen, a fák közül, a vízmosás fejé haladva nem is érződött. Sőt, az autókat sem lehetett hallani az útról. Tisztára, mint egy őserdő, ahol olyan sűrűn nőnek a fák, hogy az aljnövényzetet már nem is éri napfény, s az ember úgy érzi, a lába valami nyirkos, nyúlós ragacson tapos. Pont az ilyen helyeket kedvelik a szörnyek. Mint például Grendel. Vagy éppen Unabomber*. Én viszont WiIlt pillantottam meg, amikor a fák végre megritkultak, és elláttam a vízmosás aljáig. Persze nem volt eszméletlen. Egy, a patakmederből kibukkanó nagy sziklán üldögélt. Csak ült ott, és a patak csobogó vizét bámulta. Ha valaki ilyen isten háta mögötti, nehezen megközelíthető - a bokámat alaposan összekarcolták az eperindák - helyet választ az ücsörgésre, az tényleg nagyon egyedül akar lenni. És akkor lehet, hogy jobban tettem volna, ha nem zavarom meg. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha szépen megfordulok, és visszamegyek oda, ahonnan jöttem. De nem tettem. Mert én egy tuti mazohista vagyok. A csobogó kis patakból kiálló összes sziklán át kellett verekednem magam, hogy elérjem azt, amin Will pihizett. A víz nem volt mély, de én nem akartam, hogy a futócipőm nedves legyen. Amikor már csak pár lábnyira voltam tőle, megszólítottam, de még mindig nem vett észre. Én viszont rájöttem, hogy miért nem. A fülhallgatók miatt. Csak akkor rándult össze és nézett élesen le rám, amikor meglöktem a fölöttem lógó lábát. De amikor rájött, hogy én vagyok az, elmosolyodott, és kikapcsolta az

37

•

Xheodore John (Ted) Kaczynski (szül. május 22., ] 942). Unabornber becenéven is ismert amerikai terrorista. Közel 18 évig küldött levélbombákat híres professzoroknak. Három embert megölt, 29-et megsebesített.

iPodját. - Hé! Szia, Elle! Jót futottál? Elle. Elle-nek szólított. Már megint. Most mi a baj azzal, hogy a szívem újra ki akar ugrani a helyéről? Megvizsgáltam a szikladarabot, amin ücsörgött, rájöttem, hogy mászott fel rá, aztán én is csatlakoztam. Meg sem kérdeztem, hogy szabad-e. A mosolya elárulta, hogy igen. A mosolya, amitől szinte meg fáj dult a szívem. De úgy, hogy jólesett. - Aha, jót - feleltem, és letelepedtem mellé. Persze azért nem túl közel, mert arra tippeltem, hogy a futástól áporodott vagyok kissé. Arról nem is beszélve, hogy otthon legalább egy kiló szúnyogriasztót fújtam, magamra, mert a keleti parti szúnyogok, úgy tűnik, egyszerűen imádnak engem. A szúnyogriasztó meg nem éppen a "szerelem vize", ha értitek, mire gondolok. De úgy tűnt, Willt nem zavarja. - Figyelj - szólalt meg, és még az egyik kezét is felemelte, hogy ne beszéljek. Úgyhogy figyeltem. Először azt hittem, azért hallgattatott el, mert mondani akar valamit. Például azt, hogy mennyire szeret. Bár még csak párszor találkoztunk. És csak egyszer vacsoráztunk együtt. Persze ennél furább dolgok is történtek már velem. Tommy Meadows és köztem például a pókemberes képregények iránti rajongás volt az egyetlen közös pont. De kiderült, Will nem azért intett csendre, hogy szerelmet valljon nekem. Hanem azért, mert tényleg azt akarta, hogy figyeljek. Úgyhogy figyeltem. De nem hallottam mást, csak a víz csobogását, a madarak éneklését meg a tücskök cirpelését. Se autók, se repülők. Még a lacrosse-t játszók szüleinek szurkolása sem hallatszott. Pedig azok biztos kiabáltak. Mintha egy másik világban lettünk volna, mindentől távol, egy napsütötte oázisban. Pedig az országúti Dairy Queen ott volt, pár száz yardnyira tőlünk. Úgy egypercnyi hallgatás után, amikor már elég ostobán éreztem magam, megszólaltam: - Will? Én semmit sem hallok. Rám nézett, és aprócska mosolyt küldött felém. - Tudom - bólintott. - Hát nem nagyszerű? Itt a környéken ez az egyik olyan hely, amit még nem fedeztek fel az emberek. Tudod. Se elektromos

vezetékek, se GAP, se STARBUCKS. Azonnal észrevettem, hogy a szeme ugyanolyan kék, mint a medencénk vize, ha a klórt és a PH-értéket tökéletesen eltalálom. Persze a medence csak két méter mély, Will szeme pedig szinte feneketlennek tűnt... fogadok, ha belemerítkeznék, soha nem érnék az aljára. - Nagyon szép itt - néztem körül a vízmosásban, csak hogy ne kelljen őt bámulnom. Mert semmi értelme azon filózni, hogy mennyire kék egy srác szeme, ha már egyszer foglalt, pont úgy, mint Will. - Tényleg? - szólt Will, és körülnézett. Látszott, hogy ez még sosem jutott az eszébe. Mármint hogy szép itt. - Lehet. De leginkább... csendes. Ezzel csak egy a baj: nem azért ült itt, hogy a csendet hallgassa. - Milyen zenéd van? - kérdeztem tőle, és felemeltem az iPodot, amit kikapcsolt, és maga mellé fektetett, amikor felmásztam mellé ,a sziklára. - Hát... - kezdte kicsit aggodalmasan, amikor újra bekapcsoltam. - Semmi komoly. - Ugyan már! - húztam. - Én Eminemet hallgatok. Annál a tied sem lehet rosszabb... Pedig az volt. Mert kiderült, hogy Will szerelmes trubadúrballadákat hallgat. A középkorból. - Úristen! - törtem ki szörnyülködve, amikor megláttam a kijelzőn a szavakat. Aztán azonnal azt kívántam, bárcsak elsüllyednék a föld színe alá. De Will, ahelyett, hogy megsértődött volna, elkezdett hahotázni. Komolyan, hahotázni. Még a fejét is hátrahajtotta, úgy nevetett. - Bocs - motyogtam megsemmisülve. - Nem akartalak... Úgy értem, nem baj... Sokan szeretik a klasszikus... számokat. Aztán amikor végre levegőhöz jutott, ahelyett, hogy elküldött volna a fenébe, amiért ennyire megrémített a zenei ízlése, csak megrázta a fejét. - Jaj, istenem. Bárcsak láttad volna az arcodat! Fogadok, hogy pont így néztél ki, amikor kinyitottad azt a filteres kosarat, és megtaláltad a kígyót... Erre egy kicsit ingerülten - főleg azért, mert a nevetése eszembe juttatta Nancy figyelmeztetését, miszerint túl sokat viccelődök a fiúkkal - azt mondtam: - Bocs. De egyszerűen nem olyan típusnak látszol, aki magányosan ücsörög az erdőben, és - gyorsan lepillantottam az iPod kijelzőjére - mit is? Az Udvaroncok, királyok, és trubadúrok című lemezt hallgatja. - Hát igen - sóhajtott Will hirtelen kijózanodva, és óvatosan kivette a kezemből az iPodot. - Én sem gondoltam volna magamról. Újra, átsuhant az arcán az az árnyék, amit akkor, a medence partján egyszer már láttam. Rájöttem, hogy már megint pont azt mondtam, amit nem

39

kellett volna. Viszont fogalmam sem volt róla, hogy mit kéne mondanom - bár azt tudtam, hogy egy megjegyzés a középkorban mindenkit ellepő tetvekről meg a szájszagról nem tetszene neki -, így aztán csak ültem ott. Abban viszont biztos voltam, hogy Lance és Jennifer előadást tartott Willnek az ücsörgésről az erdőben, meg a középkori zenék hallgatásáról aznap, amikor az alborétumban láttam őket. Valahogy mégis úgy éreztem, hogy a borús arcnak nem sok köze van a béna zene miatti szemrehányásokhoz. Elvégre velem is előfordult, hogy amikor tisztára nihilben voltam, elcsórtam apám Bee Gees gyűjteményét. De Geoff egyetlen szívatás a sem tett olyan... olyan reménytelenné, mint amilyennek Will látszott. Amiből azonnal rájöttem, hogy a srác nem azért zuhant így magába, mert kiderült, mit hallgat. Itt valami sokkal, de sokkal rosszabbról van szó. Így aztán, miközben azon filóztam, mi lehet az (és közben abban reménykedtem, hogy a dolog nem teszi lehetetlenné, hogy bálba vigyen, persze csak akkor, ha már szakított Jenniferrel), vettem egy nagy levegőt, és belevágtam: - Figyelj! Tudom, hogy nem tartozik rám. De biztos, hogy nincs semmi baj? Addigra eltűnt az árnyék az arcáról. Úgy tűnt, meglepi a kérdés. - Persze hogy nincs. Miért? - Hááát... Nézzük csak. - Elkezdtem az ujjamon számolni. - Osztályelső. A focicsapat hátvédje. A búcsúztatót is te mondod? - Valószínűleg. - Elvigyorodott. A szívem meg újra lódult egy nagyot. - Szóval búcsúbeszéd - tettem hozzá. - Az iskola legszebb, legnépszerűbb lányával jár. Szeret egyedül üldögélni az erdőben, középkori szerelmes balladákat hallgat. Érted már, hogy valami nem stimmel itt? A vigyor még szélesebb lett az arcán. - Te aztán nem sokáig kerülgeted a forró kását, igaz? - kérdezte, s közben úgy csillogott az a kék szeme, hogy éreztem, ez már igazán nem tesz jót nekem. - Ez valami minnesotai dolog? Vagy amolyan Elle Harrison-os? Fogalmam sincs róla, mit válaszoltam. Valamit biztos mondtam, de hogy mit, arra már nem emlékszem. Végül is kit érdekel? Megint úgy szólított. Elle. Elle. Ez a komolytalan válasz valahogy megnyugtatott. Persze tulajdonképpen nem mondott semmit. De ha tud róla viccelni, akkor nem lesz miatta öngyilkos. Az is lehet, hogy az árnyék az arcán semmit sem jelent. Az is lehet, hogy szeret egyedül ücsörögni, középkori zenét hallgatva. Lehet, hogy nincs medencéjük, és csak így tud lebegni... mármint mentálisan.

Erre megjelenek én, és közbeavatkozom, amikor semmi szükség rá. Amikor senki sem kéri. Így aztán, kissé ostobán érezve magamat, megpróbáltam olyan gyorsan szabadulni a szituból, amennyire csak lehet. - Na jó - mondtam, és lassan felálltam. - Akkor én megyek is. De egy erős kéz kulcsolódott a csuklómra, és megállított. - Várj egy kicsit. Hová mész? - kérdezte Will kíváncsian. - Háát - kezdtem, és próbáltam tudomást sem venni arról a tényről, hogy megérintett. Megérintett. Engem eddig még egyetlen fiú sem érintett meg. Csak a bátyám és Tommy Meadows, aki azt akarta, hogy korcsolyázzak vele az osztálykiránduláson West Skatelandben. - Haza. - És mi ez a nagy sietség? - Háát... - kezdtem megint. Lehet, hogy rosszul hallok. Tényleg azt akarja, hogy maradjak? - Nem sietek. Csak, gondoltam, egyedül akarsz maradni. Apám meg várja a hívásomat. Hogy hazavigyen. - Majd én elviszlek - ezzel felállt, és engem is magával húzott... olyan váratlanul, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és megtántorodtam a szikla tetején... De Will a másik kezével átölelte a derekamat, hogy megtartson. Egy (vagy két) szívdobbanásnyi ideig álltunk így, egyik keze a derekamon, másik a csuklómon, az arcunk pár centire egymástól. Ha valaki figyelt volna bennünket, azt hihette, táncolunk. Két őrült kamasz táncol egy szikla tetején. Kíváncsi voltam, rájönne-e az a valaki, hogy egyikük - történetesen én - szívesen így maradt volna, akár az idők végezetéig, hogy a közeli arc minden egyes vonását az eszébe vésse, hogy kinyúljon és végigsimítsa azt a puha, sötét hajat; hogy megcsókolja azt a közeli ajkat. Vajon Willnek is ez járt az eszében? Fogalmam sincs. Ráadásul egyenesen azokba a mélykék szemekbe bámultam. Azt hiszem, történt valami köztünk. Valami leírhatatlan. De lehet, hogy tévedtem, mert egy másodperccel később Will megszólalt: - Jól vagy? - azzal elengedte a derekamat meg a csuklómat. - Jól - nevettem fel idegesen. - Bocs. Pedig nem is sajnáltam. Főleg azért, mert még mindig bizseregtem ott, ahol megérintett, mintha megperzselődtem volna... Lassan fel másztunk a vízmosásból. Will ment elöl, udvariasan elhajtotta az ágakat, és kezet nyújtott a meredekebb részeken, amiket a futócipőmben nehéz volt megmászni. Minden egyes alkalommal, amikor az ujja a kezemhez ért, mintha áramütés szaladt volna végig rajtam, de Will, ha észre is vette, egy szóval sem említette. Helyette inkább a szüleimről beszélt. Jól hallottátok. A szüleimről.

41

- Mulatságosak vagytok így együtt - jegyezte meg. - Tényleg? Ez még nekem is új volt. Úgy értem, tudom, hogy apám mulatságosan néz ki a dilinyós pántjával, meg minden. De amikor Will átjött hozzánk, nem is viselte. Anyám meg egyáltalán nem az a humorzsák-típus. Igazából nagyon is jól néz ki. Amíg ki nem nyitja a száját, hogy szénfekete fürtökről szónokoljon. - Tényleg - bólintott Will. - Ahogy azzal húztak, hogy milyen alaposan kitisztítod a filteres kosarat. Te meg hogy visszavágtál a kígyóval. Vicces volt. Én sosem tudtam apámmal így beszélni. Ő csak arról hajlandó társalogni, hogy melyik suliba megyek jövőre. - Aha - mondtam megkönnyebbülten, hogy végre ejtettük a szüleimet. Tényleg. Te végzel tavasszal. - Igen. Apám meg azt akarja, hogy az Akadémiára menjek. Amint arra már rájöttem, a helyiek így rövidítik a Haditengerészeti Akadémiát. A teljes nevén senki sem emlegeti, csak így, "Akadémia". Kíváncsi voltam, milyen lehet egy olyan apa, aki a haditengerészetnél szolgált. Fogadok, hogy Will apja még sosem pakolt ebédet a suliba, a krumpli salátáról nem is beszélve. Másrészről viszont fogadok, hogy Will apja nem hagyta volna figyelmen kívül azt a figyelmeztetést a felfújható gumimatracról a benzinkútnál. - Háát - szólaltam meg, és közben az járt az eszemben, vajon hogy nézne ki Will abban a fehér egyenruhában, amiben a katonatisztek parádéznak a városban. Egész jól, döntöttem el végül. Sőt, kifejezetten jól. - Kitűnő iskola. Az egész országban majdnem oda a legnehezebb bekerülni. - Tudom - rántotta meg Will a vállát, és megfogott egy tüskés ágat, hogy átbújjak alatta. - És nekem az összes jegyem meg teszteredményem megfelel. De én nem vagyok benne biztos, hogy be akarok lépni a hadseregbe. Hogy új helyeket ismerjek meg. Hogy új emberekkel találkozzak. És aztán megöljem őket. - Hát, igen - mondtam megint. - Ez tényleg szívás. És ezt már említetted neki? Az apádnak? - Persze. - És? Mit mondott? - kérdeztem, amikor Will nem szólt semmit. Erre megvonta a vállát. - Eléggé kiakadt. - Aha. - Eszembe jutott az apám. Ő meg anyám állandóan azt szajkózza Geoffnak és nekem, hogy legyünk tanárok, mert akkor szabad lesz a nyarunk, és félévenként csak egy vagy két kurzust kell tanítanunk. De én nem írok állandóan tanulmányokat, mint anyámék, inkább megeszem a kalapom. És ezt rendszeresen közlöm is velük.

De attól még nem akadnak ki. - És mihez lenne inkább kedved? - Nem tudom. Apám szerint eddig minden Wagner belépett a hadseregbe. Felemelte a kezét, idézőjelet rajzolt a levegőbe, és ironikusan megjegyezte: "Hogy megváltoztassák a világot." - Aztán leengedte a kezét. - És én meg is akarom változtatni a világot. Komolyan. De nem úgy, hogy közben embereket robbantok fel. Eszembe jutott az a jelenet, aminek a suliban a folyosón tanúja voltam, és ahogy Will elintézte Ricket. Nekem úgy tűnt, már most is a világ megváltoztatásán ügyködik. - Hát, ezt meg tudom érteni - jegyeztem meg. - Bocs - nevetett fel hirtelen Will, és hátrasimította sötét haját. - Igazán nem kéne panaszkodnom. Végül is apám azt akarja, hogy az ország egyik legjobb egyetemére menjek, hajlandó fizetni a sulit, és a jegyeim is elég jók ahhoz, hogy bekerüljek. Kár, hogy másnak nincsenek ilyen gondjai, nem igaz? - Hát, azért az gond, ha te pont abba a suliba nem akarsz menni, amit az apád hajlandó lenne fizetni... Főleg akkor, ha nem akarsz belépni a hadseregbe. Mert az Akadémián azért elég gyakran lövöldöznek. Mármint a tüzérségi zajból ítélve, ami naponta odahallatszik hozzánk. - Ja - bólintott Will. Addigra elértük a futóösvényt. Egy terriert sétáltató asszony sietett el mellettünk. Biztos kiakasztotta, hogy az erdőből jöttünk, ránk sem nézett, ahogy kikerült bennünket a rózsaszín melegítőjében. Odasandítottam Willre, vajon észrevette-e, és láttam, hogy vigyorog. - Biztos azt hiszi, hogya Sátánnak áldoztunk – jegyezte meg, amikor a nő már hallótávolságon kívülre került. - És a kutyája a következő áldozat - tettem hozzá. Will felnevetett. Kiértünk a fák közül, és a parkolóba igyekeztünk, Will kocsijához. Az erdő félhomálya után a lenyugvó nap sugarai különösen ragyogónak tűntek. Úgy látszott, a baseballpálya mindjárt kigyullad. A levegőben füstszag terjengett. Valaki biztos grillezett. A tücskök esti szerenádjukba kezdve trilláztak. - Figyu - törte meg Will a ránk telepedő, barátságos csendet. - Mit csinálsz szombat este? - Szombaton? - Rápillantottam. Az igaz, hogy a tücskök hangosak voltak. De annyira azért nem, hogy egy ilyen kérdést félreértsek. Mert tisztára úgy hallatszott, mintha. .. mintha Will randira hívott volna. - Lesz nálam egy buli - folytatta. Vagy lehet, hogy mégsem? - Egy buli? - ismételtem ostobán. - Aha. Szombat este. A meccs után. - Kifejezéstelen lehetett az arcom, mert elmosolyodott, és hozzátette. - A focimeccs után. Az Avalon játszik a

43

Broadneckkel. Jössz, nem? - Persze. - Én még életemben nem voltam focimeccsen. Emlékeztek a kalapomra? Inkább azt enném, mint hogy focimeccset nézzek. Kivéve, persze, ha William A. Wagner is játszik. - Persze hogy megyek - bólintottam, és közben kétségbeesetten azon járt az agyam, hogy egy focimeccsre mit kell felvenni. - Szuper. Szóval utána lesz nálunk egy buli. A házunkban. Olyan iskola köszöntő-féle. Eljössz? Csak bámultam rá. Engem még senki nem hívott meg egyetlen buliba sem. Fiú legalábbis még soha. Nancy néha szervezett egy-két bulit, de soha senki nem jött el, kivéve a barátnőinket, akik, ugye, lányok. Az is előfordult, hogy a régi sulimban a férfi atlétikacsapatból valaki partit szervezett, és a női csapatot is meghívta. De a végén csak álltunk ott összeverődve, a fiúk meg észre sem vettek minket, és egyfolytában a pom-pom lányokra vadásztak. Az járt az eszemben, hogy Will bulija is ilyen lesz-e, és ha igen, ugyan minek hívott meg engem. - Háát - szólaltam meg, és valami kifogás után kutattam. Arra viszont iszonyúan kíváncsi voltam, hol lakik. Mindent tudni akartam róla. Másrészről viszont volt egy olyan érzésem, hogy Jennifer Gold is ott lesz. És ki kíváncsi Willre, amint egy másik lánnyal sétálgat? Én ugyan nem. Will megérezhette a tétovázásomat - megérezte és félreértette, mert így folytatta: - Ne aggódj, nem lesz semmi vadulás, vagy ilyesmi. A szüleim is ott lesznek. Biztos, hogy tetszeni fog. Medencés buli lesz. Hozhatod a matracodat is. Ezen muszáj volt mosolyogni. Meg azon is, ahogy barátságosan oldalba bökött a könyökével. Ó, igen. Olyan messzire jutottam, hogy már a srác könyöke is izgatónak tűnik. - Na jó - hallottam a hangomat. - Ott leszek. De a matracom nélkül. Rá ugyanis kijárási tilalom vonatkozik. Este kilencre otthon kell lennie. Elvigyorodott. Aztán elnézett mellettem, és megszólalt: - Hé! Akarsz egy kis limonádét? Arra néztem, amerre mutatott. Néhány kiskölyök - aprócska, lerobbant házuk ott állt a park szélén - felállított egy összecsukható asztalt. Egy tábla lógott rajta, amire nagy, kézzel írott betűkkel ezt vésték: LIMONÁDÉ: 25 CENT - Na gyere - noszogatott Will. - Hadd vegyek neked egy limonádét. - Pfű, micsoda gavallér - gúnyolódtam. De ő csak vigyorgott az asztal felé menet,_amit fáradságot nem kímélve kockás terítővel fedtek, sőt""az elengedhetetlen műanyag kancsó és a

poharak mellé még egy vázát is állítottak, benne egy félig barnarózsával. Az asztal mögött álló három gyerek - a legidősebb sem lehetett több kilencnél a vásárlók láttán egyszerre felélénkült. - Kértek limonádét? - harsogták kórusban . - És legalább finom? - ugratta Will a srácokat. - Én csak a város legjobb limonádéjáért vagyok hajlandó kiadni egy negyeddollárost! - Nagyon finom! - süvítették - Ez a legjobb! Mi készítettük! - Hát, nem is tudom - mondta Will tamáskodva. Rám nézett. - Te mit gondolsz? Vállat vontam. - Miért nem kóstolod meg? - Kóstold meg! Kóstold meg! - visszhangozták a srácok. A legidősebb fontoskodva így szólt: - Figyelj. Kóstold meg, és ha ízlik, vehetsz egy pohárral. Will, úgy tűnt, megfontolja a dolgot, aztán bólintott. - Oké. Megegyeztünk. A legidősebb öntött egy kis limonádét az egyik pohárba, Willnek nyújtotta, aki nagy hűhóval először megszagolta, aztán öblögette egy kicsit a szájában, ahogy a borkóstolók teszik. A srácok persze bevették. Kuncogtak, élvezettel figyelték a mutatvány minden egyes részletét. Úgy, ahogy, bevallom, én is. Ugyan hogy is ne élveztem volna? - Nagyon jó a bukéja - jelentette ki Will, miután végre lenyelte. - Egy kicsit csípős, nem túl édes. Igazán kitűnő limonádé évjárat. Két pohárral kérünk. - Két pohárral! - örvendeztek a srácok, és mindegyik tölteni akart a poharakba. - Két pohárral vesznek! Amikor végre tele voltak a poharak, Will mély meghajlással átnyújtotta nekem az egyiket. - Ezer köszönet! - hajoltam meg felé. - Ugyan, semmiség - válaszolta, aztán a farmerja hátsó zsebéből előhúzott egy fekete bőr pénztárcát, és elővett egy ötdollárost. - Megtarthatjátok a visszajárót, ha azt a rózsát is megkapom - szólt, és az asztalra tette a bankjegyet. A srácok karikára nyílt szemekkel bámultak az ötösre. A legidősebb tért magához a leggyorsabban, kikapta a vázából a virágot, és Willnek nyújtotta. - Itt van. A tiéd. Will egy udvarias "köszönöm"-mel elvette. Aztán a limonádéjával együtt megfordult, a srácok meg megpróbálták visszafogni a kuncogásukat: - Öt dollár! Ez több, mint amennyit egész nap kerestünk! Mosolyogva Willhez igazítottam a lépteimet, ahogya kocsija felé

45

sétáltunk. - Azt tudod, ugye, hogy cukrot vesznek belőle, amitől elrohad a foguk világosítottam fel. - Tudom - felelte maga elé bámulva. Akkor is maga elé bámult, amikor megtette. Mármint amikor odanyújtotta nekem a rózsát. - Tessék. A tiéd. Meglepődve bámultam a virágot. Apró volt, barnás rózsaszín; egyszerűen tökéletes. - Ó - dadogtam hirtelen zavartan. - Nem lehet. Vagyis. . . Akkor aztán rám nézett, és láttam, hogy mosolyog. De csak a szája. A szeme, az nem. Szilárdan, erősen nézett. Olyan volt a tekintete, mint korábban a hangja, amikor Rickkel beszélt. Világos. A viccelődés ideje lejárt. - Elle - mondta. - A tiéd. Elvettem. Ez volt életem első virágja, amit fiútól kaptam. Ezért telt órákba, miután hazavitt, hogy a szívem újra normálisan dobogjon.

Hetedik fejezet "A hölgy nem sző, nem birja helyben, Tesz három lépést át a termen, Vizililjom nyit, soha szebben, Látja, s hogy sisak tolla lebben, Hát kémlel, merre Camelot. " Aznap este, miközben a jó öreg Arthur után kutattam a világirodalom esszé vázlatához - ami, be kell vallanom, cseppet sem volt könnyű, mivel a vázát, amibe Will rózsáját tettem, az ágyam mellé állítottam, és kábé másodpercenként azt bámultam -, kiderült pár érdekes dolog. Például az, ami a Camelot című musicalben is benne van (anyám imádja, milliószor hallottam már) Arthur király hősi cselekedeteiről, amelyekkel kiemelte népét a sötét középkorból, és megvédte őket a szászok ellen. Meg az érdekházassága a Guinevra nevű hercegnővel, aki jól megcsalta a kedvenc lovagjával, Lancelottal (aki viszont Astolati Elaine-t hagyta ott Guinevráért, aki ezért lett anyám új könyvének tárgya). Szóval mindez valószínűleg megtörtént. Kivéve persze, hogy Lancelot nem ölte meg Arthurt a nőért; erről Arthur féltestvére (más fordítások szerint a fia), Mordred gondoskodott. Mordred tisztára féltékeny volt Arthur tetteire, meg hogy mennyire népszerű király, meg minden, és kitervelte, hogy meggyilkolja, aztán elfoglalta a trónt - sőt, egyes források szerint később még Guinevra királynőt is elvette... A Pendragon zűrös család lehetett. Jerry Springer egyszerűen imádta volna őket! Ami azt illeti, elég menő ez az egész arthuros sztori. Ezt persze semmi pénzért be nem vallanám anyámnak. Azért készült róla annyi film, azért írtak róla annyi könyvet meg verset az Avalon nevű gimikről nem is beszélve, amiket arról a mitikus szigetről neveztek el, ahová a monda szerint Arthur holttestét vitték -, mert az egész mondakör kitűnően illusztrálja a történelemről vallott hőselméletet: azt, hogy egyetlen ember - nem egy hadsereg, nem egy isten, nem egy szuperhős milyen nagy hatással lehet a világeseményekre.

47

Anyám egy másik könyve szerint ezért jött létre egy egész társaság - és ez nem vicc -, amelyik abban hisz, hogy Arthur (akinek holttestét, ahogy az előbb már említettem, a Tó Hölgye a ma már nem létező szigetre, Avalonra küldte) tulajdonképpen nem is halt meg, csak mély álomba merült, és arra rendeltetett, hogy amikor a legnagyobb szükség van rá, újra életre keljen. Komolyan. És ez a béna gyülekezet A Medve Rendjének hívatja magát. Azért Medve, mivel ez volt Arthur király beceneve. Egyszóval a Medvék abban hisznek, hogy Arthur egy nap majd felébred, és kivezeti a modern világot a sötét középkorból a megvilágosodott újkorba, úgy, ahogy 1500 évvl ezelőtt is tette. A Medve Rendjének tagjai szerint csupán egyetlen dolog akadályozza a király ébredését: a, sötétség erői. Hát persze. Mindesetre a vázlatban, amit a Mr. Mortonnak készítendő beszámolóhoz írtam, a sötétség erőinek létezésével kapcsolatos kételyeimről egy sor sem szerepelt. Azt meg végképp nem említettem a szüleimnek, hogy Arthur királyról írok vázlatot. Mert biztos voltam benne, hogy a téma iránti lelkesedésük okán addig bombáznának a forrásanyagaikkal, amíg világgá nem megyek. Van néhány olyan dolog, amiről jobb, ha a szülők nem tudnak. Ilyen például az atlétika is. Egyáltalán nem említettem nekik, hogy attól félek, nem kerülök be az atlétikacsapatba. Még szerencse, mert kiderült, hogy az elsőévesek sebességéről szóló pletykák erősen túloznak. A másnapi válogatón ugyanis könnyedén bekerültem a csapatba. Amikor az edző felolvasta a nevemet, Liz tisztára feldobódott, és a tenyerembe csapott. Aztán később, amikor Stacyre, egy másik lányra vártunk a csapatból, akiről kiderült, hogy mifelénk lakik, és megígérte, hogy hazavisz minket, a beavatásra is figyelmeztetett. - Tiszta hülyeség. Cathy találta ki. - Cathy, akivel épp csak összefutottam, lehetett a csapatkapitány. - Megjelennek az éjszaka közepén, vagyis inkább ,olyan tíz körü1, elrabolnak, és a Storm Brothersbe visznek Rénszarvas Lábnyom-kelyhet enni. Mivel a beavatás egész élvezetesnek hangzott - szó sem esett macskaeledelről vagy nyers lóhúsról -, nem rémültem meg túlságosan. Csak akkor, amikor Liz azt is tudatta, hogy szombaton jönnének. - Az nem lesz jó - böktem ki. - A Broadneck meccs után Will Wagner medencés bulijára megyek. Liz szóhoz sem jutott. - Téged meghívtak Will Wagner medencés bulijára? -kérdezte döbbenten. Olyan döbbenten, hogy valamiért azonnal kényelmetlenül éreztem magam. - Hát, igen. Ő hívott meg. - Mikor? - folytatta Liz a kérdezősködést, még mindig döbbenten. . - Tegnap. Összefutottunk az Anne Arundel Parkban.

Vagyis én futottam, ő meg ott üldögélt a... - ...a sziklán? - Liz meg csóválta a fejét. - Úristen. A pletykákat persze én is hallottam. De nem gondoltam, hogy igazak. Rábámultam. - Milyen pletykákat? - Hát tudod. Willről. Hogy ki van borulva. - Will? - ismételtem csodálkozva. - Ugyan miért lenne kiborulva? - Hát azért, mert egész nyáron azon a sziklán ücsörgött a vízmosásban, abban az ostoba parkban. Ezen a héten már két edzést hagyott ki miatta. Azt mondják, szeret oda járni. Gondolkodni. Gondolkodni! Ugyan ki csinál ilyet? Abban a pillanatban tudtam, hogy Liz soha nem értené meg a lebegést. - De mindegy - folytatta. - Szóval van, aki azt mondja... - Mit? - kérdeztem, egy kicsit élesebben, mint akartam. - Szóval páran azt állítják, azért megy oda, hogy megszabaduljon az apjától. - Az apjától? - Tudatlanságot tettettem, nem akartam elárulni, hogy Will már beszélt nekem erről. - Aha. Azért, amit tett. Teljesen összezavarodva bámultam rá. - Miért, mit tett az apja? - Mi folyik itt? Will apja nem csinált semmit. Csak megpróbálja a fiát rávenni, hogy a Haditengerészeti Akadémiára menjen. Ami nem sikerült neki. Eddig. - Mit csinált az apja? - Megölte a legjobb barátját - közölte Liz közömbösen. - Valami fickót, akivel már az alapkiképzés óta ismerték egymást, vagy mi. Aztán kábé egy évvel ezelőtt Wagner admirális a tengerentúlra küldte egy katonai állásra, ahol a fickó helikoptere lezuhant. - De hát... - Pislogtam egyet. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, higgyek-e Liznek, vagy sem. Szeretett pletykálni. Nagyon. De nem látszott hazugnak. - Ez nem jelenti azt, hogy Will apja ölte meg - jelentettem ki. - Nem szándékosan tette. Biztos baleset volt. - Biztos. Mint ahogy az is, hogy fél évvel később Wagner admirális feleségül vette a halott barátja feleségét - tromfolt Liz. Hűha. Úgy látszik, ki is mondtam, bár nem emlékszem rá, mert Liz bólintott, aztán folytatta. - Abszolút. Szóval páran most azt mondják, hogy Will apja azért küldte szándékosan veszélyes helyre a barátját, mert már évek óta szerelmes volt a feleségébe, és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy megszabaduljon tőle. - A mindenit... - motyogtam megsemmisülve. Erről Will egy szót sem

49

szólt nekem. Nem mintha egy közös vacsora meg pár limonádé után testilelki jó barátok lennénk...annyi minden másról viszont beszélt. Például arról, hogy hallani sem akar az Akadémiáról. És ott a rózsa is. Igen, mi van a rózsával? - Szóval - folytatta Liz -, ezért nem szeret otthon lenni Will. A mostohaanyjával meg az apjával, aki ilyenekre képes. Marcóról nem is beszélve. - Ki az a Marco? - kérdeztem, most már teljesen összezavarodva. Stacy, aki a fuvart felajánlotta, ott kószált mögöttünk, mintha tengernyi ideje lenne. Persze, ő magas ugró. A magasugrók néha teljesen elszállnak. Nekik nem a sebesség számít, hanem a gravitáció legyőzése. - Uramisten - szólalt meg, amikor meghallotta a kérdést. Lizre nézett, aztán felnevetett. - Még nem hallott Marcóról? - Nem... Azért, mert még tényleg új itt - felelt a szemét forgatva Liz. - Micsoda? Ki az a Marco? - kérdeztem, egyikről a másikra bámulva. - Marco Campbell - felelte Liz. - Will új mostohabátyja. A halott fickó fia. - A város bolondja - tette hozzá Stacy. A halántékához nyomta az ujját, aztán párszor elforgatta. - Nem normális. Tudtam, hogy tátott szájjal bámulok rájuk, de nem tehettem róla. - Marco ott lakik Will-lel meg az apjával meg a mostohaanyjával? - Aha - bólintott Stacy. - Persze biztos szeretnének tőle szabadulni. - Miért? Mi a baj vele? - Stacy már mondta - vette át a szót Liz. - Tiszta dilinyós. Tavaly az Avalonból is kitiltották, egy hónappal az érettségi előtt, mert - és most figyelj - megpróbált megölni egy tanárt. A járdaszegélyen ültem a parkolóban, Liz mellett. De most felálltam, és szembefordultam velük. - Hazudtok - jelentettem ki határozottan. - Ez csak a... minek is nevezitek? Ja, igen. Beavatás. A beavatás része. Ez a Hogyan Szívassuk Meg Az Új Csajt Című fejezet? - Á-á-á, dehogy - hunyorgott rám Stacy, mert a késő délutáni nap pont a hátam mögül tűzött. - Bárcsak az lenne. De ez az igazság. Persze megpróbálták eltussolni - szerintem a vádemeléshez nem is volt elég bizonyíték. De a srácot kizárták. Az egész suli erről témázott. - Tényleg így történt - bizonygatta Liz is, felállva. - Persze Marco mindenkinek azt mondta, önvédelem volt, és a tanár - akárki is volt az akarta megölni őt, ő csak az életét próbálta menteni. De ugyan ki hiszi ezt el? Az idén kéne főiskolára mennie. Mármint ha fölveszik valahová. Amit kétlek, mert a jegyei iszonyú vacakok voltak. Nem mintha hülye lenne. Csak állandóan balhézik.

Alig bírtam elhinni, hogy Will erről semmit sem mondott nekem. Arról igen, hogy az apja a Haditengerészeti Akadémiára akarja küldeni. Azt persze említette. És mi van azzal, hogy az apja háborús övezetbe küldte a legjobb barátját, és miután a fickót megölték, elcsaklizta a feleségét? Vagy azzal, hogy a mostohabátyja, akit kirúgtak a suliból, majdnem megölt egy tanárt? Végül is lehet, hogy nem ilyesmikről mesél az ember egy idegennek, akivel összefut az erdőben. Még akkor sem, ha korábban az idegen házában vacsorázott. Biztos nem akart róla beszélni. Úgy értem, az ilyesmit a legszívesebben minden agyból kitörölné az ember. De azért... Ez megmagyarázza azt az árnyékot, ami párszor átsuhant az arcán. A szüleim is otthon lesznek. Ezt mondta Will a bulijáról. Hogy a szülei is otthon lesznek. Nem az apja és a mostohaanyja. Hanem a szülei. - Az anyjával mi történt? - kérdeztem Liztől, ahogy Stacy után ballagtunk a Miatája felé. - Úgy értem, az igazi anyjával. Liz megvonta a vállát. - Azt hiszem, meghalt. Szerintem már nagyon régen. Én még soha nem hallottam róla. Szóval Will anyukája meghalt. Nekem ezt sem említette, jöttem rá. Biztos azért szeret annyira az erdőben egyedül ücsörögni és középkori zenét hallgatni. Hat az én apám ölte volna meg a legjobb barátját, hogy aztán"megszerezze a feleségét, és közben azt akarná, hogy katonai iskolába menjek, hogy megváltsam a világot, én is úgy érezném, hogy gondolkodnom kell. Abban a pillanatban igencsak örültem neki, hogy Elaine Harrisonnak hívnak, és nem William A. Wagnernek. - Különben miért is beszélgetünk mi Will Wagnerről? -kíváncsiskodott Stacy, amikor bemásztunk a kocsijába. - Mert Harrison kapott egy meghívót a medencés bulijára szombat estére, a meccs utánra - kukorékolta Liz. - Apám! - tört ki Stacy. - Úgy látszik, az új csaj jól helyezkedik! Máris a menőkkel lóg együtt! - Nem vagyok menő! - tiltakoztam, mert úgy ejtették ki a menő szót, mintha az valami gyanús dolog lenne. - És egyáltalán nem... - Dehogynem - biztosított róla Liz; - Ha Will Wagner meghív a házába a bulijára, akkor te is a bennfentesek közé tartozol. - Ráadásul azt hallottam, hogy Morton óráján Lance Reynolds a társad tette hozzá Stacy. - Nem volt más választásom - védekeztem. - Mr. Morton jelölte ki a párokat.

51

- Figyeld, milyen dühös! - kuncogott Stacy. - Te nem is tudod, hány lány cserélne veled szíves-örömest, Ellie! Lance Reynolds a suli egyik legjobb sráca! És nincs barátnője.. . - Ti most vicceltek, ugye? - kérdeztem. -Az a fickó egy behemót! - Behemót? - visszhangozta Stacy. - Ez azért egy kicsit erős... - Szerintem is - helyeselt Liz. - Főleg attól, aki a legjobb barátja bulijára megy szombat este. - Nem bírom felfogni, hogy tarthatja valaki Lance-t jó pasinak! háborogtam. Tényleg nem bírtam felfogni. Willhez képest Lance olyan volt...mint a tortához képest a száraz kenyér. - Szerintem Lance rendben van - jelentette ki Liz. - Kicsit bamba ugyan, de kedves. Olyan, mint egy mackó. Csak egy baj van vele: egyfolytában szingli. De egy szerető női szív szerelmének hatására kiteljesedhetne. - Azt hiszem, ez a leírás pont Ellie-re illik. Nem igaz, Liz? - ugratott Stacy. - Abszolút. Aztán jót nevettek a sértődött arcomon. Tudtam, hogy csak ugratnak. De még mindig jobb, ha, azt hiszik, hogy Lance-be zúgtam bele...mint ha Willt pécéznék ki. Egész nap abban reménykedtem, hogy a szünetben meglátom a folyosón. Még azt is elpróbáltam, mit fogok neki mondani. Hallom, a Broadneck kettőbő/ kettőt már megnyert! Jobb lesz,- ha összeszeditek magatokat! Igen, mert amilyen buzgó vagyok, tegnap éjjel kikerestem a Broadnecket az interneten, és reggel a tükör előtt gyakoroltam a mondatot. Hogy úgy tűnjön, tudok valamit a fociról. Amiről a valóságban fogalmam sincs. De egyetlenegyszer sem láttam. És most rádöbbentem, hogy nemcsak a fociról nem tudok semmit. Hanem William A. Wagnerről sem. A srácról, akibe pedig a jelek szerint tetőtől talpig belezúgtam. Egyben viszont biztos voltam: ha valaki úgy tud viccelődni egy rakás kiskölyökkel, ahogy Will tette a limonádés asztalnál, vagy úgy véd meg egy gizdát, ahogy ő tette a minap Mr. Morton osztálya előtt, arról örökre jó lesz a véleményem. És ezen az sem változtat, hogy mit tett egyesek szerint az apja - vagy a mostohabátyja. És még valamiben biztos voltam: aki olyan zűrös családban él, mint Will, annak annyira szüksége van a nevetésre, mint egy falat kenyérre. Nem csoda, hogy állandóan velem lóg. És nem számít, hogy Nancy azt hiszi, a fickók nem szeretnek bele azokba a csajokba, akik megnevettetik őket. Én nem fogok megváltozni. Mert ha Willnek erre van szüksége, akkor ezt kapja tőlem. Még akkor is, ha közben millió darabra törik a szívem.

Nyolcadik fejezet "Különben sző csak nappal-éjjel Varázskelmét ezer szinével Suttogás érte a fülét el, Átok sujtja, hogyha kikémlel, Vajh merre Camelot. " Én sosem voltam amolyan lányos lány. Úgy értem, soha nem gyűjtöttem plüssállatokat, soha nem izgattak túlságosan a ruhák. Soha nem manikűröztettem, és a hajam mindenhol egyforma hosszú, mert túl lusta vagyok rendszeresen menetesre vágatni vagy göndöríttetni. A legtöbbször csak összefogom egy lófarokba. De akkor este, a meccs és Will partijának estéjén megpróbáltam a legtöbbet kihozni magamból. Fogalmam sincs róla, miért. Will még mindig nem tűnt szabadnak. És ha az lett volna, akkor sem mutatott semmi arra, hogy egyáltalán tetszem neki. Persze én voltam az, aki megnevettette - és aki ott ült mellette a sziklán, és meghallgatta, mi a gond az apjával. Ugyanakkor az apjával kapcsolatban nem volt teljesen őszinte. Az is igaz, hogy nem én vagyok a legfőbb bizalmasa. Csak egy jópofa lány, akivel összefutott. Az biztos, hogy kedvel: egy nappal azután, hogy a rózsát kaptam tőle - és amikor bekerültem az atlétikacsapatba -, mire hazaértem, már ott várt tőle egy e-mail. CAVALIER: Hahó! Remélem, minden jól ment, és repültél, mint a szél! Tuti, hogy bent vagy, ne aggódj. Emlékezett rá. Pedig csak futólag említettem, amikor egy nappal korábban hazavitt, hogy megpróbálok bejutni az atlétikacsapatba. És mégis emlékezett. A barátok már csak ilyenek. Nem felejtik el egymás dolgait. De ez egyáltalán nem jelent semmit, figyelmeztettem magam szigorúan. Mármint azon kívül, hogy barátok vagyunk. Persze azonnal válaszoltam. Csak hogy megosszam vele a jó híreket.

53

TIGRIS: Hahó neked is! Bejutottam. Köszi a jó kívánságokat! CAVALIER: Látod? Én megmondtam. Gratulálok. Veled végre van esélye a csapatnak! Na, így viselkedik egy barát. Támogatja a másikat. Köszön, amikor elmegy a másik mellett a folyosón (pont úgy, mint Will). Integet, ha meglát a parkolóban (lásd mint fent). Szóval ilyenek a barátok. És Willnek aztán sok barátja van. Úgy tűnt, az Avalonban mindenki szereti. Iszonyúan népszerű volt, nemcsak a focisták, hanem a kevésbé kidolgozott izomzatúak között is. Pénteken is kitört az ováció, amikor összegyűltünk a tornateremben egy kis lelkesítő dzsemborira a Broadneck elleni meccs előtt, és felolvasták Will nevét, ő meg kiszaladt a placcra. Az egész suli talpra ugrott, úgy ünnepelte - még azok is, akik utálták, hogy egyáltalán meg kellett jelenni, például a gördeszkások meg a rockerek. Úgy látszott, Will zavarban van, és amikor a taps csak nem akart megszűnni, a mikrofon után nyúlt, amit Mr. Morton tartott. Ő moderálta az eseményt (és úgy akart lelkesíteni minket, hogy a suli jelszavát, az "Excalibur!"-t gyakoroltatta velünk. Azt hiszem, ez a gimi történetének legostobább jelszava). Szóval Will a mikrofonért nyúlt: és csak ennyit mondott: - Mindenkinek köszönöm! Mind ott leszünk, és a legjobb tudásunk szerint fogunk játszani. Remélem, hogy ti is ott lesztek, és szurkoltok nekünk! Az üvöltés, ami ezt a nyilatkozatot követte, ezerszer hangosabb volt, mint Mr. Morton "Excalibur"-jai után. Aztán Will visszaadta a mikrofont, rám nézett - pont rám az egész lelátón kacsintott és elmosolyodott. Én meg azt bizonygattam magamnak, hogy így viselkednek a barátok. Bár Liz és Stacy, akik mindketten mellettem álltak, hamiskásan rám néztek, aztán rákezdték: - Jól látunk? - Csak barátok vagyunk - feleltem gyorsan. - Hát persze - mondta Liz ugyanolyan sebesen, mint én. - Persze. Csak azért, mert tudod, Will és Jennifer... - Ők az álompár - fejezte be helyette Stacy. - Tudom. Will és én csak barátok vagyunk - ismételtem. - Bárcsak nekem is lenne egy ilyen menő barátom sóhajtott Stacy. - Meg ilyen kedves. Meg okos. Meg humoros. Liz meglökte a kezét. - Hé, és rólam megfeledkezel? Én is menő vagyok, meg kedves, meg okos, meg humoros.

- Az igaz, de a te szádba nem akarom beledugni a nyelvemet – mutatott rá a különbségre Stacy. Liz felsóhajtott, aztán szemügyre vette Willt, aki odaült a csapatához. - A helyzet az, hogy ha Will az, én barátom volna, tennék róla, hogy ne sokáig maradjunk csak barátok. - Hát persze - szólt Stacy gúnyosan. -Sok szerencsét a versenyhez! Odafordultunk, ahová mutatott. Jennifer Gold What 1 Like About You felgyorsított változatának ütemére szaltózott-végig a tornatermen. Mélybarna combja úgy fénylett, mint az olló szára. Dús szőke haja minden földet érésnél tökéletes hullámokban hullott hátra. - Gyűlölöm - jelentette ki Liz minden indulat nélkül, és ezzel tökéletesen összefoglalta, amit abban a pillanatban éreztem. Persze tudtam, hogy amit érzek, az nem fair: Jennifer egyáltalán nem volt gonosz. Mindenki szerette. Nincs rá semmi jogom, hogy utáljam. Persze Will bízik bennem, és kaptam tőle egy rózsát is, sőt a bulijára is meghívott. De mi csak barátok vagyunk. De hiába ismételgettem ezt magamnak egyfolytában, a meccs előtt mégis a legrövidebb szoknyámat halásztam elő, sőt szem ceruzát meg hajhabot is használtam. Ennyi pont elegendő volt ahhoz, hogy apám, amikor meglátott, a katonatisztekre gondolva megjegyezze: - Csak annyit kérek tőled, hogy a belvárosba ne menj be... Aztán amikor kirohantam a házból, hogy beszálljak Stacy kocsijába - Liz és én vele mentünk a meccsre -, a csajok szinte elaléltak a csodálattól, és Liz tudni akarta, akkor is hajlandó vagyok-e melléjük ülni, ha éppen a szépségkirálynőt játszom. Nem zavart, hogy ugratnak, mert tudtam, ez azt jelenti, elfogadtak. És sokkal jobban is hangzott, mintha udvariasan csak annyit mondtak volna: "Jól nézel ki, Ellie." Még soha életemben nem voltam focimeccsen. Geoff, a bátyám kosarazott a suliban, úgyhogy jó pár kosármeccsen szurkoltam... persze nem testvéri szeretetből, hanem azért, mert Nancy állandóan bele volt zúgva Geoffbe, és minden meccsén ott akart lenni. Focistákba viszont egyszer sem esett bele, így focimeccsekre nem cipelt magával. Őszinte legyek? Nem mulasztottam valami sokat – már mint ha a Broadneck-Avalon meccsből indulok ki. Persze jópofa volt együtt lenni a lelátón a végtelen éjszakai ég alatt, meg pattogatott kukoricát falni. De maga a játék unalmas volt, és gyakorlatilag érthetetlen. A játékosokat meg úgy kitömték, hogy csak a nevükről lehetett felismerni őket, amit a pólójukra nyomtattak.

55

Valahogy mégis úgy tűnt, a lelátón egyedül én vélekedem így. A többiek.,még Stacy és Liz is - tisztára elmerültek a játékban, együtt énekeltek Jennifer Golddal meg a, többi pom-pom lánnyal, és hisztérikusan sikoltoztak, amikor a mieink kaptak egy pontot, vagy hogy is hívják. Liz megpróbálta elmagyarázni a legfontosabb szabályokat. Will, vagyis az irányító volt a csapat esze. A barátja, Lance hátvédet játszott. Neki kellett megvédeni Willt attól, hogy a földbe tapossák, amikor nála a labda - ami elég gyakran megtörtént. Úgy látszott, az Avalonnak erős csapata van - tavaly még az országos bajnokságba is bejutottak. Mindenki abban bízott, hogy ez az idén is így lesz, ha úgy játszanak, mint tavaly. De a Broadneck Bruins ellen mégsem alakultak olyan jól a dolgok, ahogy remélték. A félidőbe 14 ponttal vezetett a Broadneck, ami miatt sokan morogtak. Elismerem, engem cseppet sem érdekelt, nyerünk-e vagy éppen veszítünk. Én ugyanis egyáltalán nem a játékot figyeltem. Hanem Willt. Nos, muszáj beismernem, hogy nagyon aranyosan mutatott a szűk fehér nadrágjában játék közben, meg ahogy irányította a többieket. Azt hiszem, van valami magával ragadó a hatalommal rendelkező fickókban. .. legalábbis az olyan jó fenekűekben, mint Will. Liznek és Stacynek természetesen nem említettem, hogy beleestem Willbe. Először is iszonyú erőfeszítéseket tettem, hogy meggyőzzem őket arról, Will és én csak barátok vagyunk (ami egyébként igaz is). Másodszor, ha beismerem nekik, hogy én bizony a barátságnál valamivel többre vágyom, sajnálkozva néznének rám, amiért egy ilyen népszerű srácba estem bele - akinek ráadásul Jennifer Gold a barátnője. És végül úgy tűnt, azt hiszik, van valami, köztem és Lance között (mekkorát tévedtek!). Mármint erre következtettem abból, hogy állandóan oldalba böktek, amikor Mr. Morton kiejtette a nevét a mikrofonban. (Mr. Morton nemcsak lelkesítő dzsemborikat vezetett, hanem a meccset is ő kommentálta.) Nem szóltam nekik, hogy hagyják abba, vagy hogy nem is tetszik Lance. Könnyebbnek tűnt meghagyni őket a hitükben, mint az igazat bevallani. Szóval a félidőben már annyira untam magam, hogy önként vállaltam a hot dogok beszerzését. Éppen a büfé felé csörtettem, amikor meghallottam, hogy valaki szólít. Megfordultam. Fogalmam sem volt, ki lehet az, hiszen alig ismertem valakit az Avalonban. Komolyan meglepődtem, amikor észrevettem Mr. Mortont. A közvetítőpavilonból tartott kifelé, és megpróbált elkapni. - Jó estét, Mr. Morton - köszöntem, és közben azon filóztam, mit akarhat

tőlem. Végül is egy csomó tanítványa bolyong a közelben. Miért pont engem szúrt ki? - Elaine - szólított meg szigorúan. Brit akcentusa révén a nevem - sokkal öregesebben hangzott, mintha olyan átlagos amerikaiul mondta volna. Az ő szájából az "Excalibur" is valahogy sokkal jelentőségteljesebbnek hatott. A szigorú hangjából azonnal rájöttem, bajban vagyok. De hogy miért, azt nem tudtam. Végül is, az isten szerelmére, csak hot dogot akartam venni! - Olvastam a vázlatodat - folytatta. - Értem - feleltem. Abban reménykedtem, hogy talán mégsem vagyok, bajban. Nem örököltem ugyanis apám rossz szemét, vagy a lassú-víz-partotmos futási stílusát, örököltem viszont kitűnő kutatói képességét, és anyám megaszervezői tehetségét. Senki nem ír nálam jobb, kimerítőbb dolgozatot. Soha nem kaptam A-nál rosszabbat. Egyetlenegyszer sem. Mr. Morton valószínűleg gratulálni akar fantasztikusan kitűnő munkámhoz, amit a halott asszonyáról benyújtottam. Csakhogy, mint kiderült, nem ezért állított meg. Egyáltalán nem volt elégedett azzal, amit leadtam. Egy cseppet sem. - Én nem ezt a feladatot adtam neked - folytatta ugyanolyan szigorúan. Egy pillanatig nem értettem, miről beszél. Aztán rájöttem. - Ó, igen! Elnézést, Mr. Morton. Az én hibám. Én már olvastam a Beowulfot... - úgy gondoltam, jobb, ha ezt mondom, és nem az igazat, vagyis hogy utálom a Beowulfot - ... úgyhogy cseréltünk valakivel. Vagy ezt nem lehet? Úgy emlékszem, nem tiltotta meg. Erre összeráncolta a szemöldökét. Most aztán megfogtam. Mert soha egy szóval sem mondta, hogy nem lehet témát cserélni. De mégsem ezért neheztelt. - Konzultáltál egyáltalán a társaddal a vázlatról? - kérdezte. A társammal? Aztán eszembe jutott. Lance. Hát persze. - Természetesen - hazudtam. - Segített a forrásanyag összegyűjtésében.. . - Azt erősen kétlem. - Tisztára kiakadt. Az összeráncolt szemöldökéből láttam. Idősebb pasi volt - jóval túl a nyugdíjkorhatáron, ha engem kérdezel , szürke szemöldökkel és gondosan nyírt szakállal. - Okkal jelöltem ki párokat a feladatokra, Elaine - folytatta komolyan. - Sajnálom - visszakoztam. Velem nem szoktak kiabálni a tanárok. Igazából mintatanuló vagyok. És félek megszegni a szabályokat. Általában. Én... vagyis... mi... mi elosztottuk a feladatot. Én csináltam az írásbelit, ő meg a szóbelit fogja... De Mr. Morton nem vette be. - Ha párt jelölök ki mellétek, azt azért teszem, hogy EGYÜTT DOLGOZZATOK! Te és Lance összetartoztok. Nem fogadom el a vázlatodat

57

- jelentette ki. Felkiáltottam. A sokktól, mert még soha egyetlen tanár sem utasított el semmit, amit leadtam. De Mr. Morton, tekintet nélkül sokkos állapotomra, így folytatta: - Hétfő reggel mindkettőtökkel beszélni akarok. Gyertek az osztályomba még óra előtt. Majd add át az üzenetet Reynoldsnak, ha találkoztok. Megdöbbentem. Hát ez meg mi akar lenni? - Rendben. Azt mondtam, rendben, pedig semmi sem volt rendben. Egyenesen kiakadtam. Hogy tudta meg? Honnan tudta, hogy Lance meg én nem dolgoztunk együtt? Mire visszaértem a tribünre, lehiggadtam egy kicsit - de csak egy kicsit. - Hol vannak a hot dogok? - reklamált Liz, amikor leroskadtam mellé a székre. Én meg csak akkor jöttem rá, hogy annyira kiborultam a Mr. Mortonnal való beszélgetésen, hogy a hot dogokról teljesen megfeledkeztem. - Bocs. Ezt hallgassátok meg! - És előadtam nekik az egészet. .Hallottatok már ilyet? - kérdeztem, amikor végeztem. - Tényleg ilyen nehézkes, vén különc? Vagy csak velem viselkedik így? Persze költői kérdésnek szántam. Azt vártam tőlük, hogy kijelentsék: "Ó, persze, különc az öreg!". Ehelyett mi történt? Stacy így szólt: - Nem is tudom. Nekem úgy tűnik, mindenki nagyon ....szereti Mr. Mortont. - Igen - tette hozzá Liz. - Amióta az Avalonban dolgozik, minden évben őt választották az év legjobb tanárává. ' És attól is mindenki kifekszik, ahogy azt mondja, hogy "Excalibur!". - Komolyan? - alig hittem a fülemnek. - Nem értem, miért vagy ilyen dühös - folytatta Stacy. - Hiszen tulajdonképpen arra adott parancsot, hogy tölts több időt a szépfiúval. Hol itt a tragédia? Liz nevetve értett egyet. - Most komolyan! Én bizony fizetnék annak, aki arra kényszerítene, hogy több időt töltsek Lance Reynolds-szal. Hátravetettem magam a székemben. Mi értelme magyarázgatni, hogy a Lance iránti lelkesedésem hiányának oka az, hogy tisztára beleszerettem a legjobb barátjába? Úgyhogy inkább befogtam a számat, és a meccs hátralévő részében ki sem nyitottam. Egészen addig, amíg a negyedik negyedben, amikor 21 :21-nél döntetlen volt az állás, valami fura nem történt. Legalábbis szerintem. Persze, mivel ez volt életem első focimeccse, az is lehet, hogy mindennapos dolog volt.

Ugyan ki tudja? De pontosan láttam, hogy mi történt, mivel Will is ott volt, úgyhogy nagyon figyeltem. Will valami számokat kiabált, aztán valaki odadobta neki a labdát. Futott vele pár lábnyit, aztán keresett valakit, akinek odadobhatja. Aztán olyasmi történt, ami az egész meccs alatt egyetlenegyszer sem: Lance nem volt, a helyén, hogy megvédje Willt. Willt az ellenfél egyik tagja elgázolta, mégpedig keményen. Amikor ezt megláttam, felugrottam, és ,vádlón Lance után kutattam a szememmel. Rohanva jött vissza a pályára onnan, ahol Jennifer Gold állt az oldalvonal mellett. ' Jennifer Gold? Ugyan miért csacsog Lance Jennifer Golddal, amikor Willből még a lelket is kiverik? Nem csak én háborodtam fel. Az Avalon edzője, egy nagyot csapott Lance sisakjára, ahogy a srác Will mellé száguldott. Sok sípot megfújtak, aztán a fickó, aki leütötte Willt, lemászott róla. Lance térdre esett Will - uramisten! Ne engedd meghalni! - kinyúlt teste mellett, lekapta a sisakját, aztán Will fölé hajolva megragadta a barátja mezét, és a nevén szólongatta. A szívem a torkomban dobogott, úgy figyeltem. Észre sem vettem, hogy egészen addig visszatartottam a lélegzetem, amíg Will lassan és fájdalmasan föl nem tápászkodott. Akkor aztán egy nagy húhával kiengedtem a levegőt, és visszaroskadtam a székemre, mert a térdem felmondta a szolgálatot. Aztán szembetaláltam magam Stacy és Liz kérdő tekintetével. Elpirultam, de azt reméltem, a sötétben nem veszik észre. - Nem is gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas a foci - jegyeztem meg bénán. Egy másodperccel később, miután Will egy jószívű mosollyal elintézte Lance bocsánatkérését, a meccs tovább folytatódott. Ezután senki sem jutott még a közelébe sem annak, hogy Willt elüsse. Hogy a fickóval mi történt, aki Willt korábban a földre döntötte? Lance az első lehetséges alkalommal nekiment, méghozzá olyan keményen, hogy megint le kellett állítani a játékot. A fickót hordágyon vitték le a pályáról. Az aztán biztos, hogy senki nem bánthatja büntetlenül A. William Wagnert, ha a legjobb barátján, Lance-en múlik. Az Avalon hét ponttal győzött. A tömeg őrjöngött. Aztán megkezdődött Will bulija.

59

Kilencedik fejezet "Nem is sejtve, mi ez,az átok, A hölgy csak szőtte azt a hálót, Mással gondolni meg sem állott A hölgy, kié Shalott. " Lizt és Stacyt is meghívtam. Nem megyek úgy buliba, hogy a házigazdán kívül, aki tutira túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy velem törődjön, senkit sem ismerek. Különben is megkérdeztem Willt aznap este, amikor visszaírtam neki, hogy vihetek-e magammal pár barátot, amire ő igennel felelt. Stacy hűvösen fogadta a meghívást, de Liz tisztára lelkesedett. Bevallotta, hogy még soha nem járt egyetlen népszerű ember házibuliján sem - a végzős osztály elnökéről nem is beszélve -, és majd meghal a kíváncsiságtól. Nem sokáig kellett várnia. Ha a bulit egyetlen szóval kellene jellemezni, azt mondanám: zsúfolt. Will. Nagyon szép házban lakott a Severn híd mellett - valójában egy kis dombon, amely egy öbölre nézett. A kocsit a domb alján parkoltuk le, mert annyi autó állt már a ház előtt, hogy a kocsifelhajtó közelébe jutni is lehetetlennek tűnt. - Uramisten... - szaladt' ki Liz száján, mire végre felértünk a dombtetőre, aztán az előcsarnokba. A ház komolyan szép volt, mindenütt márványpadló meg hatalmas, aranykeretes tükrök. Erről aztán az jutott az ember eszébe, vajon hogy engedhette meg Will apja mindezt a haditengerészeti fizetéséből. Valószínűleg Liznek is ugyanez járt a fejében, mert tudálékos hangon odasúgta nekem meg Stacynek: - Családi pénzből van... Amint beléptünk az ajtón, azonnal megláttam Wagner admirálist. A nappaliban állva üdvözölte az érkezőket, egyik kezében itallal, a másikban egy vonzó szőkeség kezével. Gondolom, ő lehetett a halott barát özvegye, Will mostohaanyja. - Nagyszerű meccs volt, nem igaz? - ismételgette Will apja mindenkinek, aki hajlandó volt odafigyelni. - Igyanak egy pohárral. Nagyszerűen

játszottak, ugye? Egyáltalán nem látszott szörnyetegnek, aki szándékosan megöleti a legjobb barátját, aztán feleségül veszi az özvegyét, és, ja igen, olyan karrierre kényszeríti a fiát, amit az nem akar. Magas volt, mint Will, őszes-fekete hajjal. Nem viselt egyenruhát, semmi ilyesmi, bár a nadrágján az él túl egyenesnek tűnt egy civiléhez képest. Persze lehet, hogy csak én véltem így, mivel még egyetlen férfit sem láttam vasalt nadrágban. Apám soha életében nem viselt vasalt cuccokat. Egyenesen hozzáléptem, bemutatkoztam, aztán a lányokat is bemutattam, mert így látszott illendőnek. Azt is elismerem, hogy mindazok után, amit Wagner admirálisról hallottam, igencsak kíváncsi voltam, milyen lehet valójában. De nagyon kedves volt, energikusan megrázta a kezemet, és láthatóan alig fért a bőrébe az örömtől, hogy a fiának ennyi barátja van. - Örülök, hogy megismerkedtünk, lányok. Menjetek, igyatok egyet. A medence mellett vannak az üdítők - mondta lelkesen. A feleségét is jól megnéztem, és megpróbáltam kitalálni, vajon mennyi köze lehet ahhoz, amit Will csak úgy említett, hogy: "mostanában egy kicsit furcsán alakulnak a dolgok". De egyáltalán nem látszott gonosznak. Gyönyörű volt, vékony és szőke... tulajdonképpen Jennifer Goldra hasonlított. Ugyanakkor valamiért szomorúnak tűnt. Lehet, hogy hiányzott neki a halott férje, vagy valami ilyesmi. Vagy egyszerűen csak nem akart részt venni egy ostoba gimis bulin. Néha nehéz eldönteni. Azt tettük, amit az admirális tanácsolt, és megkerestük a medencét. Mivel mi kicsit késve érkeztünk, mert nehezen találtuk meg a házat, Will és Lance meg a csapattársaik - az Avalon pom-pom lányairól nem is beszélve - már mind ott voltak, összeütötték a magasban a tenyerüket, aztán a milliónyi papírlámpás csillogó fényében a fűtött medencébe ugráltak. Mi is odamentünk, töltöttünk üdítőt, aztán az avokádó krém majszolása közben figyeltük a többieket. A magas lányok valahogy minden partin az avokádó krémnél kötnek ki. Senki sem törődött velünk. Senki, csak egy skót juhász. Hozzánk sétált, és a tenyerembe dugta az orrát. - Hát szevasz - mondtam a kutyának. Gyönyörű volt, hosszú, selymes fehér bundáját csupán néhány fekete folt tarkította. Ráadásul az illemet is ismerte. Nem ugrott fel rám, és csak egyszer nyalta meg a kezemet. Biztos voltam benne, hogy Cavalier az, Will kutyája. És amikor végre Will megszabadult a hódoló tömegtől, hozzám sietett, és felkiáltott, hogy: - Hát mégis eljöttél! -, az is kiderült, igazam van. Liz és Stacy hátrafordult, hogy megnézze, vajon kihez beszél, én meg

61

közben a fülem tövéig pirultam. Mert én tudtam, hogy hozzám. -Igen - válaszoltam, amikor megállt előttem. Úszónadrágot viselt, meg egy kigombolt hawaii inget. Alig bírtam megállni, hogy ne azokat a szuper bordás hasizmait bámuljam. Megpróbáltam tudomást sem venni róluk, úgy folytattam: - Köszi, hogy meghívtál. Ők a barátaim, Stacy és Liz. A két lány még mindig döbbenten bámult, amikor Will üdvözölte őket, aztán újra hozzám fordult. - Látom, Cavalier megtalált. Úgy látszik, kedvel téged. Igaza volt. A kutya teljesen nekem támaszkodott, ahogy a puha fülét simogattam. Legalábbis addig, amíg Will oda nem jött hozzánk. A figyelme abban a pillanatban a gazdájáé volt. - Jól nevelt állat - nyögtem ki bénán, mert más nem jutott az eszembe. Azonkívül, hogy szeretlek!, szeretlek! Ami nem éppen társasági téma. De Will csak mosolygott, aztán megkérdezte, nem fürdünk-e egyet. - Nem hoztunk fürdőruhát - füllentette Liz, és egy gyors pillantást vetett a tökéletesen angyali Jennifer Goldra, aki egy háromrészesben pompázott. - Ó, az nem gond, tudunk kölcsönözni - felelte Will. - Ott, a kisházban. Nyugodtan szolgáljátok ki magatokat. A lányok csak bámultak rá, avokádó krémmel megkent chipsszel a kezükben. Annak a valószínűsége, hogy mi, hárman bikiniben parádézzunk a pom-pom lányok előtt, kábé annyi volt, mint annak, hogy egy hatalmas meteorit zuhan rájuk az égből, és szénné égeti őket. Nem mintha azt kívántam volna, hogy megtörténjen. Csak egy kicsit. - Érezzétek jól magatokat - mondta Will mosolyogva, ezúttal nekem, a zavarunkat férfiakhoz illőn észre sem véve. - Sajnos mennem kell. Én vagyok a házigazda. - Persze, menj csak - feleltem, és tovább figyeltem, ahogy Cavalier-vel a sarkában odasétál egy magas, jóképű sráchoz, akit még életemben nem láttam. Sötét hajú volt, mint Will, és valahogy olyan ismerős. Azt tudtam, hogy nem az Avalonba jár. Liz persze boldogan oszlatta el a személyét fedő homályt. - Ő Marco - jelentette be, avokádó krémmel teli szájjal. - Will mostohabátyja. Jól megnéztem. Marco barátságosan csevegett Will-lel meg a többi csapattaggal. Nem látszott feldúltnak amiatt, ahogy az élete alakult - mármint hogy annak a férfinak a házában lakik, aki a halálba küldte az apját, aztán elvette az anyját. Végül is ezek a dolgok azért megzavarhatják az embert. Nem tűnt olyan szörnyetegnek sem, amilyennek elmondták. Nem gondoltam volna róla, hogy megpróbált megölni egy tanárt. Az igaz, hogy

fülbevaló volt mindkét fülében. És egy törzsi tetoválás az egyik bicepszén. De manapság ez már teljesen normálisnak számít. Figyeltem, ahogy Marco körbesétálja a medencét, hátba veregetéssel üdvözölve a srácokat lehajolva, puszival a lányokat. Kíváncsi voltam, én hogy érezném magam, ha azzal a férfival kellene egy fedél alatt élnem, aki - közvetve bár, de - az apám haláláért felelős. Mindenesetre most már egyértelműen úgy tűnt, Annapolis sokkal érdekesebb hely, mint amire számítottam, amikor anyámék bejelentették, hogy ideköltözünk egy évre. Nem sok időbe telt, és Liz rájött, nem vesztett sokat azzal, hogy eddig nem járt a népszerűek bulijaira. Hamarosan Stacy is unni kezdte magát. Amikor aztán kijelentették, hogy menni akarnak - az avokádó krém mind elfogyott, és úgy tűnt, nem hoznak többet -, bólintottam, mert addigra én is indulni akartam. Azt már láttam, amit akartam: Will apját, aki annak ellenére, amit elhitettek róla, nagyon kedvesnek tűnt; meg a mostohaanyját, aki nagyon szép volt. Azt is láttam, hogyan viselkedik Will Jenniferrel... Hát úgy, ahogy egy barát a barátnőjével. Nem bújtak egymásba, de sokat fogták egymás kezét, és egyszer azt is észrevettem, hogy Will lehajolt és megcsókolta: Hogy irigység szúrt-e a szívembe a látványra? Hát persze. Hogy azt hittem-e, jobb barátnője lennék Willnek, mint Jennifer? Talált. De igazából azt akartam a legjobban, hogy ő boldog legyen. Furának tűnik, pedig igaz. És ha Jennifer teszi boldoggá, akkor legyen ő a barátnője. Kivéve...Hogy ott az a rózsa. Amelyik ott virágzott a vázában az éjjeli szekrényemen. Reggelente, amikor felébredtem, azt láttam először, és esténként, amikor lekapcsoltam a lámpát, arra esett utoljára a tekintetem. Már éppen kifelé mentünk, amikor eszembe jutott, meg kell mondanom Lance-nek, hogy hétfőn reggel Mr. Morton irodájában van jelenésünk. Megkértem a lányokat, hogy várjanak a kocsiban, aztán visszamentem, hogy közöljem Lance-szel a hírt. De nem találtam a medencénél, ahol korábban láttam. Sem a házban, az első emeleten. Aztán a másodikon valaki odaszólt a mosdó előtti sorból, hogy az előbb látták bemenni az egyik vendégszobába. Megköszöntem nekik, odaléptem az ajtóhoz, és bekopogtam. De a földszinten túl hangos volt a zene, és nem hallottam, vajon Lance mondta-e, hogy szabad, vagy nem. Hangosabban kopogtam. Még mindig semmi. Aztán rájöttem, ha a zene miatt nem hallom őt, akkor ő sem hallja a kopogást. Résnyire nyitottam az ajtót, és bekukkantottam. Hát persze hogy ott volt. Jenniferrel együtt, az ágyon. Jenniferrel, a legjobb barátja barátnőjével. Annyira összefonódtak, hogy észre sem vették az ajtónyitást. Gyorsan behúztam az ajtót, aztán a szemközti falnak dőltem. Azt hittem, a

63

szívem mindjárt kiugrik a helyéről. De mielőtt felfogtam volna, mit láttam - arról nem is beszélve, hogy mindez mit jelent -, valami sokkal szörnyűbb közeledett felém. Will lépkedett a lépcsőn fölfelé, és egyenesen a vendégszoba ajtaja felé tartott.

Tizedik fejezet "Bíbor éjszakákon habár Mikor foltos a csillag ár, Elleng is meteor-szakáll Ott, hol hallgat Shalott. " - Ó, szia, Elle - szólalt meg Will, amikor meglátott. Úgy szólított, Elle, és a szívem bele sem remegett. Ez is csak azt mutatja, hogy mennyire megőrjített az, amit láttam. - Szia - nyögtem elhalóan. - Nem láttad Jent? - akarta tudni. - Valaki azt mondta, ide jött fel. - Jen? - visszhangoztam. A tekintetem, hiába próbáltam parancsolni neki, a vendégszoba csukott ajtajára tévedt. - Hát... Most mit mondjak neki? De komolyan. Mondjam azt, hogy de igen, aztán engedjem, hogy besétáljon az ajtón, és megtalálja Lance-t meg Jennifert az ágyon? Vagy inkább hazudjak, valahogy így? "Jent? Nem, nem láttam", és hagyjam teljes tudatlanságban? Hogy ne tudja meg, a barátnője és a legjobb barátja hazug dögök? Ugyan ki tudna egy ilyen helyzetben dönteni? Miért pont nekem kellett azt az ajtót kinyitnom? Hát persze, azt akartam, hogy Will szakítson Jenniferrel, hogy szabad legyen, és összejöjjünk - mármint ha a feje tetejére állna a világ, és randizni hívna. De nem akartam én felfedni előtte a barátnője igazi arcát. Nem akartam, hogy bármennyire közvetetten is, de miattam szakítson. Mert a szappanoperákban, ha ez történik, a csaj sosem szerzi meg végül a srácot... Mielőtt határoztam volna, Will közelebbről is megnézett, aztán így szólt: - Minden rendben, Elle? Olyan... sápadtnak látszol. Sápadtnak is éreztem magam. Azt hittem, nyomban kihányom az összes avokádó krémet. - Rendben vagyok - nyögtem, de még én is hamisnak hallottam a hangomat. - Dehogy vagy rendben - jelentette ki Will határozottan. - Gyerünk. Itt az

ideje egy kis friss levegőt szívni. Aztán valami elképesztő történt. Megfogta a kezemet, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és egy ajtó felé kormányzott, amit eddig nem vettem észre. Aztán keskeny, meredek lépcsőkön húzott maga után, ki, egy tető körül futó teraszra. Itt minden csendes volt, pedig lent teljes erőből tombolt a buli. Csendes és sötét. Fantasztikus kilátás nyílt a csillagokra meg az előttünk elterülő öbölre, amiben úgy tükröződött a hold, mint valami csillogó fényszalag. Hűvös fuvallat fésülte ki a hajamat az arcomból, és én azonnal magamhoz tértem egy kicsit. Nekitámaszkodtam a terasz mentén végigfutó, gazdagon díszített korlátnak, és az öblöt figyeltem, meg a rajta átívelő hidat és a ritkán áthaladó autók néha-néha felvillanó fényszóróját. - Jobban vagy? - kérdezte Will. Szégyenkezve bólintottam. Nem akartam, hogy közelebbről is szemügyre vegyen - szerintem még mindig zöld voltam a rosszulléttől -, ezért vidáman megszólaltam: - Egyébként mi ez itt? - A keskeny teraszra utaltam, amin álltunk. - Hát te aztán tényleg nem idevalósi vagy, igaz? - szólt Will mosolyogva. Odalépett mellém a korláthoz, úgy folytatta. - Ez az özvegyek kilátója. A környéken minden régi házra építettek egyet. Azt mondják, a tengerészfeleségeknek. Innen figyelték, hogy mikor térnek vissza a férjeik hajói. - Milyen bájos - jegyeztem meg gúnyosan. Hát persze. Mert ha a férj nem jött vissza, akkor a hajó elsüllyedt, az asszony meg özveggyé vált. Az őrhely pedig az özvegyek kilátójává. - Hát igen - felelte Will mosolyogva. - Persze, igazából nem ezért építették őket. Ide másztak fel tüzet oltani, ha a tető kigyulladt. Mert akkor még kéményen keresztül főztek, fűtöttek, meg minden. - Bájos - válaszoltam még gúnyosabban. De Will csak mosolygott. - Aha. Más nevet kéne neki adni. - Vállat vont. - De a kilátás ugyanaz, akármi is a név. Bólintottam, és a hold fényét csodáltam, ahogy a vízen tükröződött. - Szép itt. Nagyon megnyugtató. - Megnyugtató, főleg annak a lánynak, aki majdnem elfelejtette, miért került ide. Mit csináljak Lance-szel meg Jenniferrel? - Az - helyeselt Will, mit sem tudva az én belső küzdelmemről. - Soha nem lehet megunni. Ez is egy olyan dolog, ami soha nem változik. Mármint a víz. A színe, az igen. Meg a felszíne is. Néha sima. Máskor haragos. De mindig

65

ott van. Számíthatsz rá. Nem úgy, mint a barátnődre meg a legjobb barátodra. Ezt persze csak magamban mondtam. Nem tehetek róla, de eszembe jutott, vajon az új Mrs. Wagner gyakran feljön-e ide. Mondjuk a reggeli kávéját meginni. Vajon az özvegyek kilátójának iróniája feltűnt-e Willnek? Mármint az, hogy a mostohaanyja is özvegy? - Nem hiányzik? - kérdeztem tőle hirtelen. Túl hirtelen, jöttem rá, amikor úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs róla, hogy miről beszélek. - Ki? - kérdezte. - Az édesanyád. Úgy értem, az igazi. - Úgy tippeltem, nem érdemes úgy tenni, mint ha nem tudnám, mi történt az apjával. - Az anyám? - A vizet bámulta. - Nem. Egyáltalán nem. Nem ismertem. Meghalt, amikor megszülettem. - Aha - válaszoltam. Mert nem:tudtam mást mondani. - Nincs semmi baj - szólt Will mosolyogva. Gondolom, meg akart nyugtatni, mert érezte a sajnálkozásomat. - Nem hiányozhat az, akit nem is ismersz. - Gondolom, nem. És... - Haboztam, egy percig nem tudtam, hogy szólítsam a mostohaanyját. - És Marco anyukáját kedveled? - Jeant? :..- Bólintott. - Igen. Nagyon szeretem. - Az jó. És Marcót? - Őt is. - Szélesen elvigyorodott. - Honnan tudsz Marcóról meg Jeanről? Csak nem kérdezősködtél rólam? - Még az is lehet - válaszoltam, és éreztem, hogy elpirulok. Abban reménykedtem, hogy a félhomályban nem tűnik fel neki. Ha észrevette is, nem mutatta. - Marco jó fej - vonta meg a vállát Will. - Alig volt neki... - megállt, mintha nem tudná, hogyan folytassa. - Gyerekkorában alig volt neki valamije. Aztán bajba került. De azt hiszem, mára lehiggadt egy kicsit. - Jól kijön az apáddal? - kérdeztem közömbösen, pedig igazán kíváncsi voltam. Én vajon kijönnék azzal, az emberrel, akinek a parancsa miatt apám meghal, és aki később feleségül veszi az anyámat? Valószínűleg nem. Elmélázott. Nem szomorúan, vagy ilyesmi. Hanem mintha komolyan belegondolt volna abba, amit kérdeztem. - Tudod mit? Szerintem igen - felelte végül. – Marcóval máshogy viselkedik. Úgy értem, ő nem rokona apámnak. Köztük nincs olyan... olyan feszültség, mint köztem és apám között. - Szóval, gondolom, erről beszéltél, amikor azt említetted, hogy mostanában olyan furcsán alakulnak a dolgok - jegyeztem meg. - Marcóra

értetted, meg apádra, meg a mostohaanyádra. .. meg ami velük történt, igaz? Én legalábbis ezt szerettem volna. Mármint azt, hogy Will azért legyen szomorú, ami a szüleivel történt, és nem azért, ami... nos, ami a barátnőjével. Vajon gyanít valamit? Lance-ről és Jenniferről? Biztosan. A meccs alatt is mi történt? Lance nem volt ott, hogy megvédje, mert a partvonalnál beszélgetett Jennel... most meg együtt tűnnek el... Biztosan erre gondolt, amikor azt említette, milyen fura mostanában minden. És ez magyarázza azt a sötét árnyékot is, ami néha átsuhan az arcán.. Vagy nem? Úgy értem... vagy nem? - Gondolom, ez is hozzá tartozik - felelte a vizet figyelve. - De ez nem magyaráz meg mindent. Ez nem magyarázza meg... - Elfordította a tekintetét az öbölről, és lenézett rám. Tudtam - egyszerűen tudtam -, mi következik most. Még a szememet is becsuktam, és úgy vártam a csapást. Meg fogja kérdezni, gondoltam. Meg fogja kérdezni, mit tudok Lance-ről meg Jenniferről. Mit mondjak neki? Nem nekem kellene közölnöm vele. Nem nekem. Nekik kellene bevallani! Lance-nek és Jennifernek. Az ő hibájuk, nem az enyém. Nekik kellene bevallani az igazat! Nem tisztességes, hogy pont nekem kell! De a legnagyobb megdöbbenésemre Will így fejezte be a mondatot: - Ez nem magyarázza meg, ami közted és köztem történik. Azt hiszem, jobban meglepődtem azon, amit Will mondott, mint ha az a meteorit, amiről korábban fantáziáltam, tényleg rázuhant volna az égből a pom-pom lányokra. A meglepetéstől szólni sem bírtam, a szemem kitágult, csak bámultam rá, s közben az agyamban két szó visszhangzott: Közted és köztem... közted és köztem. Közted és köztem. A baj csak az, hogy nem volt itt semmiféle közted és köztem. Az én számomra talán. De nem Willnek. Vagy mégis? De mielőtt válaszolhattam volna erre, a különös kijelentésre, újra a víz felé fordult, és megkérdezte: - Te nem érzed néha úgy, hogy ez nem elég? Meglódult az agyam. Megpróbáltam felfogni a kérdést. De ez már nekem is túl sok volt, mert végül csak annyit mondtam: - Öö.,.; hogy mi? - Más nem jutott eszembe. - Hát tudod - magyarázta Will némi sürgetéssel mélyhangjában, és újra a szemembe nézett. - Nem jut néha eszedbe, hogy nem kell-e valami mást... valami mást tennünk? - Hát... - Nyugi. Csak nyugi, remélhetőleg oda lyukad majd ki megint, amit az előbb mondott. Közted és köztem. Addig meg poénkodok egyet. - De igen. És ez így van rendjén, nem? Különben soha nem lépnénk tovább. És a

67

szüleink nyakán lógnánk, amíg meg nem halunk. Ezen nevetett egy kicsit. Imádom, ahogy nevet. Majdnem elfelejtette velem, amit... amit korábban láttam. - Nem egészen erre gondoltam - felelte. - Nem jutott még eszedbe, hogy nem most élsz először? - Az a kék szeme csak úgy ragyogott a holdfényben. - Hogy mindez már megtörtént veled korábban - csak egy másik személyként? - Hát. .. - A szemébe néztem, és azon filóztam, vajon mit szólna, ha átölelném, magamhoz húznám és megcsókolnám. - Nem igazán. - Soha? - Hátrafésülte sűrű, sötét haját. Rájöttem, hogy ezt mindig akkor csinálja, ha frusztrálja valami. - Még soha nem érezted, hogy már jártál valahol, pedig tudod, hogy nem? Vagy olvasol valamit, ami ismerős, pedig közben tudod, hogy a szöveget abban a pillanatban látod először? Vagy meghallasz valamilyen zenét, és megesküdnél rá, hogy már hallottad valamikor a múltban, pedig tudod, hogy lehetetlen? - Nos... - kezdtem. Nem lenne helyes, ha megcsókolnám. Megijedne. A fiúk nem szeretik, ha a lányok teszik meg az első lépést. Nancy szerint legalábbis. De ugyan mit tud Nancy? Még soha nem volt barátja. - Persze. Ezt úgy hívják, hogy déja vu. Teljesen természetes... - Én nem a déja vu-ről beszélek - vágott közbe. - Hanem arról, hogy tudod, hogy találkoztál már egy bizonyos személlyel - mint például én veled - még akkor is, ha egyszerűen lehetetlen, hogy korábban ismerted volna. Ilyesmire gondolok. Te nem érzed? Hogy van köztünk... hogy van köztünk valami? Hát persze hogy éreztem, hogy van köztünk valami. Én csak. .. csak abban nem voltam biztos, hogy Will mit érez. Úgy értem, én nem hittem, hogy korábban már találkoztunk. Mert ha találkoztunk volna, arra biztosan emlékeznék. Bár... elég fura volt, amit iránta éreztem. És az érzéseim erőssége is. Hogy mennyire szerettem volna, hogy az enyém legyen, ugyanakkor mindent megtettem volna, hogy megvédjem attól a fájdalomtól, amit akkor érez majd, amikor minden kiderül Lance-ről és Jenniferről. Mert tudtam, hogy ki fog derülni. Az ember nem érez így egy srác iránt csak azért, mert kedves, mert vesz egy pohár limonádét, és ad egy szál rózsát. Ennél sokkal, de sokkal többről van itt szó. Lehet, hogy van valami abban, amit Will mond? Lehet, hogy találkoztunk már? Ha nem ebben az életben... akkor egy másikban? De mielőtt beismerhettem volna, hogy tudom, mire akar kilyukadni, Will neki dőlt a kis terasz korlátjának, és megrázta a fejét. - Figyelj. Lehet, hogy Lance-nek és Jennek van igaza, és tényleg megbuggyantam - mondta némi öniróniával.

Amint meghallottam, hogyan vélekedik Lance és Jennifer, azonnal az ellenkező oldalra álltam. Lehet, hogy Lancenek tényleg számít, mi történik Will-lel - annak ellenére, hogy a háta mögött titkos viszonyt folytat a barátnőjével. Végül is bizonyított, amikor hazavágta azt a fickót, aki korábban lerohanta Willt. Ez is azt mutatja, hogy legalább egy kicsit rosszul érzi magát amiatt, ahogy viselkedik. De Jennifernél semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Sőt, ha arra gondolok, ahogy kikérdezett a szekrényemnél arról a vacsoráról nálunk, amikor Will is ott volt, inkább az ellenkezője lehet az igaz. Most már világos, hogy csak azért nyomult, mert tudni akarta, gyanakszik-e Will. - Nem buggyantál meg - mondtam együttérzőn. - Velem is... velem is történtek az utóbbi időben furcsa dolgok. De én azt hittem... szóval arra gondoltam, hogy ez a kamaszkorral jár együtt. - Nem is tudom. - Határozatlannak látszott. - Szerintem a kamaszok pont azt hiszik, hogy mindent pontosan tudnak. Én viszont még soha életemben nem voltam ilyen biztos abban, hogy egyáltalán semmit sem tudok. - Hát, akkor ez valószínűleg annak a hatalmas daganatnak a tünete lesz, ami az agyadban nődögél, csak eddig még senki sem szólt róla. Aztán majdnem felpofoztam magamat. Mi a fene bajom van nekem? Miért kell nekem mindig poénkodni, amikor végre komolyra fordulnának a dolgok? Nancynek igaza van. Ha így haladok, soha nem lesz barátom. . De Will ahelyett, hogy elintézett volna - ahogy megérdemeltem volna - egy megjegyzéssel, hogy: "Ne szórakozz, te dilis", csak bámult rám egy percig. Aztán. hátradobta a fejét, és elkezdett nevetni. És nem bírta abbahagyni. Nekem meg nem volt más választásom, mint vele nevetni. Legalábbis addig, amíg egy hirtelen fuvallat bele nem fújta a hajhabos hajamat a szemembe. Aztán meglepődtem, mert mielőtt hátralökhettem volna, Will kinyújtotta a kezét, és hátrasimította az ujjaival. Kővé meredtem. Mert megérintett. Megérintett. Megérintett. - Igazad van, Elle Harrison - mondta lágyan, a szemembe nézve, megremegő hangon. - De tudod, azt hiszem, akkor is kedvelnélek, ha nem lennék benne biztos, hogy ismertelek és kedveltelek korábban is, egy előző életben. Senki sem tudja, mi történhetett volna eztán. Persze átfutott az agyamon, hogy alkarjába vesz és megcsókol, pont úgy, ahogy Lance csókolta Jennifert odalent a vendégszobában. Ki tudja. Lehet, hogy megtette volna. Ha nem akadályozza meg benne két dolog is...

69

Tizenegyedik fejezet "De hálójáért csupa hála, Tükör látványát szövi rája, S gyakran, ha az éj csöndje járja, Gyászmenet, sisak tolla, fáklya, Zene vonul, s vár Camelot. " Először is a hold elé úszott egy felhő, eltakarva a fényt, ami eddig világított nekünk. Másodszor pedig hirtelen kivágódott a feljáró ajtaja, és a felénk rohanó Cavalier után egy emberféle is megjelent. Ha az ajtónyílásból kiszűrődő fény nem világítja meg, fogalmam sem lett volna róla, ki lehet az. - Szóval itt vagy - szólalt meg Marco, amint meglátta Willt. Biztosan észrevette a mozdulatot, ahogy Will visszarántotta a kezét a hajamtól, és a kutyáját simogatta vele inkább. - Már mindenütt kerestelek. Ha nincs az az átkozott kutya, biztos hogy nem talállak meg. Nem hallottad az ugatását? Will még egyszer megpaskolta Cavalier-t, aztán felegyenesedett. - Nem - felelte. A hangja, ami egy perccel korábban még érzelmektől remegett, most teljesen normálisnak hangzott Képtelen voltam megmondani, hogy őt is ugyanannyira bosszantja-e Marco felbukkanása, mint engem. Miérf? Mi történt? - Jent keresem - válaszolta Marco. - A kocsija a szomszéd kocsi feljáróján áll. Will megrázta a fejét, mint aki most bukkan a felszínre a mélyből. Megpróbáltam nem kitalálni, hogy mit jelenthet ez... nos, velem kapcsolatban. - Tessék? - pislogott párat. - Jent? -Aha - Marco rám nézett. Nem vádlón. Úgy méregetett, mintha azon gondolkodna, vajon ki lehetek én, és mit tettem, amitől a tesója hirtelen ilyen bamba lett. Két szóval közölhettem volna vele. Senki és semmi. Vagy ez három volt? - Azt hittem, Jen veled van - mondta viszont most vádlón. - Már vagy fél órája nem láttam, azóta, hogy elment megigazítani a

sminkjét - felelte Will, de egyáltalán nem úgy, mint akit ez különösebben izgat. - Hát, el kell neki állni a kocsijával. Mrs. Hewlitt nem tud elindulni, és azt mondja, kihívja a zsarukat. Will morgott valami káromkodásra emlékeztetőt a bajsza alatt, és hozzám fordult: - Bocsáss meg, Elle. Muszáj megkeresnem. - Nem gond - feleltem sietve. Reméltem, hogy nem látszik rajtam a csalódottság, amiért megzavartak bennünket. - Amúgy is mennem kell. Liz meg Stacy már biztos nem tudják, mi van velem. Egy pillanatra úgy tűnt, fogalma sincs, miről beszélek. Aztán bólintott: - Akkor jó. Gyere, kikísérlek. Megindult a lépcsőn, Cavalier-vel a sarkában. Követtem, a sort Marco zárta. A második emelet felé tartottunk, amikor megkérdezte: - Nem mutatsz be a barátnődnek? - Valamiért nem tetszett a hangja, de hogy miért, azt nem tudtam volna megmondani. - Ó. Ne haragudj. Elaine Harrison. Bemutatom a mostohabátyámat. Marco Campbell. Marco, ő Ellie. - Szia - szóltam hátra a vállam fölött Marcónak, ahogy a folyosóra értünk. Marco elvigyorodott - pár könyvben, azt hiszem, az ilyet úgy jellemzik, hogy farkasvigyor. - Örülök, hogy találkoztunk, Elaine - mondta. Aztán Willhez fordult. Mintha valaki azt mondta volna, hogy Jen oda ment be - és az ajtó felé mutatott, ami mögött Jennifer és Lance smacizott. - Szuper.. - felelte Will. És már nyúlt is a kilincs felé. - Ne, várj! - kiáltottam, még mielőtt tudtam volna, hogy mit beszélek. Will kérdőn nézett rám. Ami azt illeti, a kutya is. Marco viszont nem. Ő inkább meglepettnek tűnt. Abban a pillanatban rájöttem. És megint elfogott a hányinger. Csakhogy most nem jutott idő a rosszullétre. Will - Azt hiszem, őt láttam az előbb - dadogtam. A kezét még mindig a kilincs fölött tartotta. -Hol? - Nem téged szólongat? - Majdnem felbuktam a saját lábamban, ahogy a lépcsőfordulóhoz siettem, és lenéztem az első emeletre. - Mindjárt jön! kiáltottam le. A lépcsőaljánál állók úgy bámultak rám, mint egy őrültre. De egy cseppet sem érdekelt, mert Will nem látta meg őket. -Ott van a földszinten - hallottam a saját hangomat. Will keze elmozdult a kilincstől. Felsóhajtottam. - Remek. Hát akkor. .. még találkozunk. Ekkor történt. Az, amit később magamnak sem bírtam megmagyarázni.

71

Csak azt tudom, hogy Will ,megindult a lépcsőn, én meg Marcóra pillantottam, vajon követi-e... De ő engem figyelt, olyan elképedt kifejezéssel az arcán, mintha egy macska lennék, amelyik váratlanul elkezdi olvasni az álláshirdetéseket. Hangosan.. - Will! - szólalt meg, de közben le sem vette rólam a szemét, amely olyan sötét volt, mint amennyire a mostohatestvéréé világos. - Nem hívod el Elaine-t vitorlázni velünk holnap? - Hé, nem is rossz ötlet!- Will megállt a lépcső tetején, és visszanézett rám. - Szeretsz vitorlázni, Elle? Elle. Nyeltem egy nagyot. - Hát... - kezdtem. Mi folyik itt? Bár örültem neki, hogy Will meghív, nem értettem, miért akarja Marco, hogy én is menjek. Hiszen nem is ismer És abból, ahogy rám nézett, abban sem voltam biztos, hogy kedvel-e egyáltalán. Főleg azután, amit tettem. Mindketten tudtuk, hogy mit. - .. .nem is tudom - folytattam bizonytalanul. – Még sosem voltam. Minnesotában ritkán vitorláznak. - Imádni fogod. Nem igaz, Will? - kérdezte Marco. - Abszolút! - lelkesedett Will. - Légy holnap délben az Alex Haley szobornál, a városi kikötőben. Tudod, hol van? - Bólintottam. - Szuper. Akkor holnap! Aztán lesietett a lépcsőn. Engem meg otthagyott Marcóval....de nekem nem akaródzott cseverészni. - Akkor holnap találkozunk - szóltam oda neki, és én is elindultam a lépcsőn. Tűnés innen, mintha a szívem minden dobbanása erre ösztökélt volna. De nem voltam elég gyors. Marco hangja utánam kígyózott, mint valami kar, s szinte fizikailag visszahúzott, amikor azt kérdezte határozott célzatossággal: - Nem is hallottad az előbb Jent, igaz-e, Minnesotai Elaine? Egyik lábam már a lépcsőn, a másik még az emeleten volt. Megdermedtem. Aztán valamiért olyan... hűvössé váltam. - Bocs. Hogy érted ezt? - Szerintem tudod - kacsintott egyet Marco. Aztán csak néztem, ahogy az ajtóhoz lép, amit Will majdnem kinyitott, és megdöngeti az öklével. - Jen, bent vagy? Egy pillanatig senki sem válaszolt, aztán az ajtó mögül vékony hang hallatszott. - Öööö... igen! Jövök már! Marco visszanézett rám, és meg csóválta a fejét. - Nem rossz. De előbb-utóbb úgyis megtudja.

Vagyis jól sejtettem. Tudja. Végig tudta. És azt akarta, hogy Will kinyissa azt az ajtót, és megtalálja őket. Ugyan milyen beteges gondolkodású ember csinál ilyet? Will mostahatesója, a jelek szerint. - Hát... - Megpróbáltam az ostobát játszani. Tudta. De nem ez volt a legfurább. Hanem az, hogy tudtam, hogy tudja. - Nekem mennem kell... De Marco nem vette be. Nemcsak hogy folytatta, amit elkezdett, hanem két hosszú lépéssel mellettem termett, és megragadta a karomat. Az ujjai jéghidegek voltak, mégis szinte perzseltek. Vasmarokkal fogott. Nem bírtam leszaladni a lépcsőn, ahogy terveztem. - Különben is, mit akartál csinálni? - kérdezte gúnyos mosollyal. Megvédeni? - Engedd el a kezem! - parancsoltam rá remegő hangon. Volt valami az érintésében, amitől kirázott a hideg. Úgy látszott, nem csak engem zavart a dolog. A lábam mellől halk hangot hallottam. Lepillantottam. Will kutyája, Cavalier - aki nem követte a gazdáját - a fehér szőnyegen kuporgott a lábamnál, és Marcóra morgott. Nem viccelek. Morgott. Marcóra. Ez neki is feltűnt. Undorodó hangon rászólt: - Hagyjál már, hülye állat! Aztán ellökött magától, de olyan erővel, hogy térdre estem, és a korlátba kellett kapaszkodnom, hogy ne guruljak le a lépcsőn. Cavalier abbahagyta a morgást. Odaszaladt hozzám, és megnyalta a karomat, ott, ahol Marco megszorította. - Jaj, ne... - szólt gunyorosan Marco, amikor meglátta. Aztán még egyszer jól megnézett - a kifehéredett bütykeimet, ahogy a korlátot szorítom, meg ahogy levegő után kapkodok -, és újra megrázta a fejét. - Neked nem is mellette kéne állnod. A másikat kéne szeretned. Hát miféle Liliomos Hölgy vagy te? Én meg csak bámultam. Hogyhogy Liliomos Hölgy? Ja, igen. Shalott asszonyát - akiről én a nevemet kaptam - Astolati Liliomos Hölgyként is emlegetik. Vicces. Vagy mégsem? Egy tetovált fickótó1 inkább meglepő. - Fogalmam sincs, miről beszélsz - mondtam remegő hangon. Cavalier-vel magam mellett egy kicsit azért bátrabbnak éreztem magam. - Szerintem jobban tennéd, ha békén hagynád Willt! Marco ezen valamiért igen jól szórakozott. - Szóval hagyjam békén Willt? - kérdezte gúnytól csöpögő hangon. Szóval erről van szó? Jézusom, hogy Morton mekkorát tévedett! Morton? Mr. Morton? Mi az ördögről beszél ez?

73

- Szerinted szörnyű, ami most történik Will-lel? - Megrázta a fejét, még szélesebb farkasvigyorral, mint korábban. - Úgy látom, vár még rád pár meglepetés... Végre kinyílt a vendégszoba ajtaja, és a haját igazgatva megjelent Jennifer. - Sziasztok! - köszönt könnyedén. Kicsit túl könnyedén. - Bocs, de anyukámmal beszéltem telefonon. Keres valaki? Én meg csak bámultam. Nem bírtam felfogni, hogy nézhet ki valaki ilyen jól, és mégis ilyen... .nos, hűvösen. Amikor Marco egy szót sem szólt, Jennifer kérdőn rám nézett, én meg azt dadogtam: - El kell vinned a kocsidat. - Még mindig hányingerem volt, de próbáltam nem mutatni. - A szomszéd nem tud kijönni. Jennifer értetlenül bámult. - De hát Wagnerék kocsifelhajtója előtt parkoltam! Marcóra bámultam, mire ő rám kacsintott. - Király lesz a holnapi vitorlázás. Szerinted nem, Elaine?

Tizenkettedik fejezet ,,S tükör kék lapját néha rója Vitéz raj, párban lovagolva, S neki nincs igaz hódolója, Hölgymagányt hord Shalott. " A lányok nem voltak elragadtatva, amiért annyit kellett várniuk. - Jézusom, mit csináltál eddig? - kérdezte Stacy, amikor végre letántorogtam hozzájuk a dombról. - Megkerülted a fél világot? - Sajnálom - mondtam, és komolyan is gondoltam. Tényleg sajnáltam. Csak nem azt, amire ők gondoltak. Egy szót sem szóltam hazáig. Liz meg is kérdezte: - Minden rendben, Ellie? Mondtam; hogy persze. Csak az a baj, hogy hazudtam. Ugyan hogy lehetnék jól mindazok után, ami ,történt? Persze, éppen ez a gond. Legalábbis annak egy része. Mert mi is történt valójában? Hiszen én sem tudom. Rájöttem, hogy Jennifer megcsalja Willt. A srác legjobb barátjával. Na és? Semmi közöm hozzá. Miért baj az, hogy megismerkedtem Will mostohatesójával, és volt egy fura beszélgetésünk? Nagy ügy. Minden hapsi dilinyós. Azok meg különösen, akiknek az apját az anyukájuk új férje ölte meg. Mi mást várhattam volna? De ez a dolog Marcóval... nem is tudom. Valahogy sokkal különösebbnek tűnt, mint minden más aznap este. Ahogy a kutya morgott, amikor megragadta a karomat... meg ahogy beszélt hozzám... mintha egy korábban félbehagyott párbeszédet folytatott volna - pedig csak akkor ismertük meg egymást! Na és amit Shalott asszonyával kapcsolatban mondott? Meg az az utalás Mr. Mortonra! Mi köze lehet Mr. Mortonnak ehhez az egészhez? Várjunk csak... - Figyu! Ki volt az a tanár, akit Marco Campbell megtámadott? - kérdeztem

75

előrehajolva Stacy kocsijában.Liz a CD-lejátszóval babrált, valami olyan számot keresett, amit szeret: - Azt mondják, Mr. Morton - szólt hátra. - Uramatyám, Liz - tört ki a nevetés Stacyből. - Micsoda pletykafészek vagy! - Most miért? - védekezett Liz. ..:. Anyukám Chloe Hartwell anyukájától hallotta, akinek az unokatesója mondta, aki az annapolisi rendőrségen dolgozik. - Aha! Akkor biztos igaz - válaszolt Stacy még mindig mosolyogva. - És miért próbálta megölni? - kérdeztem. Liz megvonta a vállát. -Ki tudja? Marco nem teljesen tiszta, ha érted, mire gondolok. Naná, hogy értettem. Stacy megállt a házunk előtt. -Ne felejtsd el a beavatást, jó? Majd mondd meg, mikor, jöhetünk. - Oké. És kösz, csajok. Kösz, hogy eljöttetek velem. - Ez volt az első bulim a bennfentesekkel – sóhajtott egy nagyot Liz. - És az utolsó is - tette hozzá Stacy szárazon, aztán intett még egyet, és elhajtott. Apám és anyám még nem feküdtek le, a híreket nézték. - Szia, kicsim – köszönt anyám. - Milyen volt? Jól érezted magad? - Aha. Szuperül!. Győztünk. Holnap vitorlázni megyek Will-lel. - Jól hangzik - válaszolt anyám. - És Will tapasztalt vitorlázó? - Az - bólintottam, bár igazából fogalmam sem volt róla, hogy ez igaz-e csak annyit tudtam, hogy a nyáron a part mentén hajóztak Lance-szel. - Azért remélem, a hajókázáshoz nem ezt a szoknyát veszed fel! - szólt utánam apám, ahogy felrohantam a lépcsőn a szobámba. - Persze hogy nem! - kiáltottam vissza. - Jóéjt! Egy csepp kedvem sem volt cseverészni mindazok után, ami történt. Arra volt szükségem, hogy... hogy... Fogalmam sem volt, mire van szükségem. Lezuhanyoztam, pizsamába bújtam, és lefeküdtem. Aztán a rózsára pillantottam, amit Willtől kaptam. Teljesen kivirágzott, a szirmai csak úgy ragyogtak az éjjeli lámpa fényében. Majdnem leragadt a szemem, de tudtam, hiába kapcsolom le a lámpát, úgysem tudnék elaludni. Túl izgatott voltam. Egyre csak Marco járt az eszemben. Honnan tudta, hogy Elaine, a Liliomos Hölgy után kaptam a nevemet? A hasonló korú fickók általában nem is hallottak róla. Shalott asszonya nem olyan ismert irodalmi személyiség. És mit jelenthet az a megjegyzés, hogy a rossz fickó tetszik? Csak nem Lance-be kellene beleszeretnem? Mert Elaine Lancelotot szerette? Uram atyám, micsoda ostobaság. Még csak nem is vicces. Persze szeretem a szüleimet, de ugyan miért egy ilyen szenvelgő nőről neveztek el? Az

egyetlen aprócska kapcsolat közöttünk az, hogy mind a ketten szeretünk lebegni. Csakhogy én a gumimatracomon a medencében, ő meg a halál felé egy csónakban... Gondolom, Marco úgy okoskodik, hogy ha én vagyok Elaine, Lance meg Lancelot, akkor Jennifer Guinevra. Ami mulatságos, mert a Jennifer név a Guinevere-ből származik. .. Még egy apróság, amit két középkorkutató lányának illik tudni. És ha ezt a gondolatmenetet követjük - mármint hogy Lance egyenlő Lancelot, én egyenlő Elaine, Jennifer egyenlő Guinevra - akkor Will nem lehet más, mint Arthur király. Marco meg Mordred, aki végül megöli a királyt, és tönkreteszi Camelotot. Csak az a különbség, hogy aszerint, amit én olvastam, Mordred Arthur féltestvére, és nem a mostohafivére. Na igen. Ráadásul az iskolát, ahová járunk, Avalonnak hívják, a suli jelszava meg "Excalibur!". Félelmetes. Lehet, hogy Marco nem viccelt. Hanem komolyan beszélt. Naná. Apám pedig holnap kölcsön adja a kocsit, és megengedi, hogy egyedül vezessem. Különben meg ugyan mit érdekel engem, hogy Will mostohatesója egy olyan nőcihez hasonlítgat, aki egy cameloti, mondabeli lovag miatt ölte meg magát? Nem is olyan nagy sértés. Ahhoz képest, hogy nem tudja, menynyire nem szívlelem a középkort. Ami még ostobábbá teszi ezt az egész dolgot. Csak egy baj van..... .hogy mindez nem magyarázza meg az ujjai hidegségét. És Cavalier viselkedését. Vagy azt, hogy miért említette Marco Mr. Mortont. Vagy hogy miért akarta, hogy Will ilyen szörnyű módon tudja meg az igazat Jenniferről és Lanceről... Még mindig émelyegve megfordultam, és lekapcsoltam a lámpát. Ahogy ott feküdtem a félhomályban, huppanást hallottam. Egy másodperccel később Tigris bújt oda hozzám. De ma, éjjel valamiért nem találta a helyét. Állandóan azt a kezemet szaglászta, amit Cavalier megnyalt - és amit Marco megszorított. Pedig zuhanyozáskor alaposan megmostam. Rásandítottam a holdfényben. Kibújt a takaró alól, olyan kifejezéssel, amit Geoff csak Macskapofának hív - félig nyitva volt a szája, mintha valami büdöset szagolt volna. Aztán még egyszer utoljára megszaglászta a karomat, rám nézett, amiből világosan látszott, hogy árulónak tart, és lesétált az ágyról, hogy más helyet keressen magának. Ami azt jelenti, hogy teljesen kiakadt. Én meg csak feküdtem ott, és arra gondoltam, hogy jól nézünk ki, ha már a saját macskám is utál. Mi a fene történt ezen a bulin? És én mi a fenét csináljak? Ugyan mit tehetnék? Persze, beszélhetnék Lance-szel - amúgyis

77

beszélnem kell vele az irodalom esszéről. Lehet, hogy közben meg kellene győznöm, hogy vallja be az igazat a barátjának. Jobb lenne, ha Will így tudná meg, és nem úgy, ahogy Marco tervezte... Arra gondoltam, bárcsak ne egyeztem volna bele a vitorlázásba. Semmi kedvem nem volt Willt és Jennifert figyelni, kéz a kézben, bármilyen édesek is együtt, és közben tudni, hogy az egész dolog - legalábbis Jen részéről - egy nagy átverés. És abban is biztos voltam, hogy Marco majd mindenkit kiakaszt leginkább persze Willre fájt a foga - mert ma este nem járt sikerrel. És mégis... énem egy része vitorlázni akart Will-lel. Az, amelyik bármire képes lett volna, csak hogy vele lehessen. Az, amelyik szerelmes volt belé, a barátnője ellenére. Az, amelyiknek a rózsáról azonnal Will jutott az eszébe. Uram atyám, én aztán jól benne vagyok. Sajnálatos módon ez az énem erősebb lehetett, mint a többi, mert másnap, amikor felébredtem, semmi kétségem nem volt afelől, hogy vitorlázni megyek William A. Wagnerrel és társaságával. És nem csak azért, hogy Will-lel legyek. Úgy éreztem, ez a kötelességem. Azért, hogy szemmel tarthassam Marcót. Legalábbis ezt mondtam magamnak. Azért lesz ott, hogy a tesójának bajt okozzon. Tuti. De... miért? Miért akarja így megbántani Willt? Elképzelni sem tudtam, hogy Will korábban így megsértette volna. Lehet, hogy az apáik miatt teszi? Lehet, hogy Marcónak ennyire nem tetszik, hogy Will apja elvette az édesanyját? Ezt megérteném, főleg akkor, ha igaz, hogy Wagner admirális olyan posztra küldte Marco apját, ahol biztos lehetett benne, hogy meghal. De akkor miért Willt bünteti? Inkább az admirálist kellene. Will az Alex Haley szobornál várt, ahogy ígérte. A szobor a helyiek által csak Kifutónak becézett városi kikötőben állt, Annapolis belvárosában, a Fő utca végén. Ahogy a szüleim leparkoltak, azonnal megértettem, miért hívják így: a jachtok miatt. Ahhoz, hogy kihajózzanak, végig kell vitorlázni az összes kávézó- meg bárterasz előtt, ahol egész nap emberek ücsörögnek, és a hajókat figyelik. Az egész olyan, mint valami divatbemutató egy plázában, csak jachtokkal. Alex Haley, a Gyökerek című regény szerzője biztosan Annapolisban lakott, mert az egész kikötőt neki szentelték. Ott volt az a nagy szobor, ami körül kisebb szobor gyerekek feküdtek a földön, mintha hallgatnák, ahogy egy könyvből olvasnak nekik. Will az egyik gyereknek támaszkodott, úgy várt rám. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, a szívem megint dobbant egy nagyot. Mert egy percre azt hittem, egyedül jött... hogy valami csoda folytán kettesben megyünk vitorlázni. De aztán felbukkant Jennifer aranyló feje. Ő,

Lance meg Marco egy gumicsónakban ültek a móló mellett. Azzal megyünk majd ki Will hajójához, ami egy kicsit távolabb horgonyzott. A szívem szépen lecsendesedett. Aztán szinte elnémult, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy kiszállnak a kocsiból, és beszélgetnek egy kicsit Will-lel, akit, gondolom, jó barátjuknak tartottak, mert megengedték neki, hogy felvegye a tesóm fürdőnaciját, meg hogy belapátolja a maradék kaját.. - Szia! - köszöntötte apám, Alex Haley vállára támaszkodva. – Vitorlázáshoz való nap! - Az, uram - egyenesedett fel Will, és ránk mosolygott. Napszemüveget viselt, hogy ne tűzzön a szemébe a nap. Sötét, göndör haját és kék ingét meglebbentette a meleg szellő. - Örülök, hogy el tudtál jönni - mondta nekem. Mielőtt válaszolhattam volna, anyám előjött az aggódó kérdéseivel, például hogy mióta vitorlázik Will, meg hogy van-e a hajón elég mentőmellény... ilyesmikkel. Tudod, pont olyanokkal, amilyenekre akkor vágysz, ha szíved szerelme éppen elhívott magával vitorlázni. Ha-ha. De Will válaszai kielégíthették anyámat, mert végül rám mosolygott, és csak annyit mondott: - Hát akkor érezd jól magad, Ellie. - Apám még hozzátette: - Akkor majd később találkozunk, kicsim. - Aztán visszaültek a kocsiba, és elindultak ebédelni. - Ne haragudj - mentegetőztem. - Semmi gond - felelte mosolyogva. - Aggódnak érted, ennyi az egész. Aranyosak. - Jobb lesz, ha most azonnal lelősz – könyörögtem neki, mire felnevetett. - Mehetünk végre? - kiáltott Jennifer a csónakból. - Mindjárt lemegy a nap, és nem tudok napozni! -És az kizárt, hogy a negyedév legnépszerűbb lánya tészta fehér maradjon... - jegyezte meg Marco, mire Jennifer játékosan meglegyintette. Lance csak vigyorgott rajtuk, a kormánylapátot tartva. Az ujjatlan pólójában, ami láttatni engedte a grépfrút nagyságú bicepszeit, úgy nézett ki, mint valami isten. - Én Jennel vagyok - jelentette ki. Szerencsétlen szóválasztás, a beavatottaknak legalábbis. - Rosszul vagyok ezektől a bámészkodó turistáktól. Az igaz, hogy jó páran megkérdezték már Willt, hol kell sorba állni a Woodwindhez, vagyis a turistahajóhoz, amivel az öblöt lehetett körülhajózni. Will megmutatta nekik, aztán fölvett valamit a csónak aljáról, és átnyújtotta nekem. Egy mentőmellény volt - szerencsére nem olyan rémes narancssárga,

79

amiben úgy néz ki az ember, mint egy felfújt hólyag, hanem egy lapos, stílusos tengerészkék. Éppen magamra erősítettem a cuccot, amikor a Haley szobor mellett megjelent egy csoport magunk korabeli srác aztán elkezdtek bemászni egy motorcsónakba, ami a miénk mellett állt. Egy nagy gumibelsőt cipeltek magukkal, és ahogy bedobták a csónakba, nekiütődött a másik oldalon mellettük ringatózó hajónak, ami sokkal díszesebb volt,. mint a miénk. Egy idősebb pár ült benne. Indulófélben voltak, a jachtjuk felé. - Sajnálom - szólt az egyik srác, és behúzta a gumibelsőt a motorcsónakba. - Még hogy te sajnálod? - mondta felháborodva a férfi. És mérgesen. - Én sajnálom! Hogy a hozzád hasonló alakoknak egyáltalán megengedik, hogy betegyék ide a lábukat! Abbahagytam a babrálást a mentőmellénnyel. Csak álltam és bámultam. Otthon, Minnesotában senki nem beszélne így. - Figyelj, öreg, nem csináltunk semmi rosszat... - kezdte az egyik srác a motorcsónakban. - Miért nem mentek vissza oda, ahonnan jöttetek? - akarta tudni az öreg. A felesége összeszorított szájjal és térddel bámulta őket. - Miért nem megy vissza maga oda, ahonnan jött? - A kérdés nem a motorcsónakból jött. Hanem Willtől. Az öreg ugyanúgy megdöbbent, ahogy én. Kis kapitánysapkája alól vetett egy meglepett pillantást Willre, aztán helytelenítő hangon visszavágott: - Már elnézést, de én ebben az országban születtem - ; ugyanúgy, ahogy a szüleim is! - És az ő szüleik? - kérdezte Will. - Nem hiszem, hogy joga lenne ahhoz, hogy ilyesmiket mondjon. Hacsak nem indiánnak született! Az öreg feleségének tátva maradt a szája. Aztán oldalba bökte a férjét, mire az dühösen beindította a motort. - Valamikor ez egy rendes hely volt! - mondta az öreg csípősen, ahogy elpöfögtek mellettünk. Figyeltük őket, ahogy végigúsznak a Kifutón... aztán egymásra néztünk. - Egyeseknek több a pénzük, mint az eszük – jegyezte meg Will szelíden. Felsóhajtottam. - Hogy mennyire igazad van... Aztán lesegített a csónakba.

Tizenharmadik fejezet "Folyam örvényébe kavarva A falvaknak számos parasztja S rőfruhás lánya jár piacra, S elmarad már Shalott. " Ami nem is ment olyan könnyen, mivel igencsak szűken voltunk. Leültem, és ott találtam magam Marco meg Lance közé szorulva. Jennifer is kényelmetlenül - mondjuk így: irigylésre méltóan kényelmetlenül szorongott Lance és Will között. Nem mintha őt zavarta volna. - Hát ez meg mi volt? - akarta tudni. - Will már csak ilyen - szólalt meg Mrco unott hangon. - Már megint a Fehér Lovagot játssza. - Felkészültetek? - Will nem zavartatta magát. - Ha valami kell a partról, itt az utolsó alkalom! Mostantól egy ideig nem leszünk földközelben! Mivel senki sem tiltakozott, Will beindította a motort, és odapöfögtünk, ahol a hajója, a Pride Winn horgonyzott. Azonnal tudtam, hogy a Kifutón lezajlott kellemetlen jelenet ellenére jól döntöttem. Nem mintha olyan kellemes lett volna Willt meg, Jennifert bámulni, amint olyan közel ülnek egymáshoz, hogy a válluk is összeér (a másik oldalon meg Lance válla érintette Jenét). Vagy Marcót, amint bemutat a bennünket a teraszokról figyelő turistáknak (tuti, hogy Marcónak senki sem beszélt a jó benyomásról) . Egyszerűen annyira jólesett érezni a hajamon a sós vízpermetet, az arcomon az öböl hűs szellőjét. Hallgatni a víz suhanását alattunk, figyelni a kacsákat meg kicsinyeiket, amint kitérnek a csónak útjából. Aztán amikor végül Will hajójához értünk, úgy éreztem, megérte a veszekedés a mólónál. Hosszan elterülve, csillogón ringatózott, ragyogó fehéren, fakeretesen, magas, karcsú árboccal, belül fakárpitozással. Mint utóbb kiderült, indulás előtt sok dolog akad egy vitorlás hajón. Ott tüsténkedtünk, és azt tettük, amit Will és ritkábban Lance parancsolt.

81

Legalábbis Jennifer meg én. Úgy látszott, Marco azt csinál, amit akar, bár néhány mozdulatának volt némi köze a hajó felkészítéséhez. A legtöbbször persze csak rám vigyorgott, valahányszor Jennifer a nagy munkában beleütközött Lance-be, és udvariasan ennyit szólt: "Bocs". Kettesben tuti, hogy nem így beszél vele. Mire végül vitorlát bontottunk, már rosszul voltam Marco mindentudó mosolyától. Abban reménykedtem, hogy még kihajózás előtt beszélhetek Lance-szel négyszemközt, hogy átadjam neki Mr. Morton üzenetét. Közben megemlítettem volna, hogy tudok róla és Jenniferről... sőt, ami még rosszabb, Marco is. Aztán megkértem volna, hogy tegyen valamit. Például vallja be az igazat a barátjának. De egyáltalán nem könnyű kettesben maradni még egy olyan viszonylag nagy hajón sem, mint a Pride Winn. Egy percig sem bírtam Lance-szel úgy beszélni, hogy ne rettegtem volna attól, valaki meghall bennünket. Amikor aztán hirtelen megdagadt a vitorla, mi pedig elindultunk, és sebesen siklottunk a vízen, amikor a hűvös óceáni szél miatt nem is éreztem, milyen forrón tűz a nap, nehéz lett volna azon aggódni, ami korábban a szárazföldön történt. Mindenki érezte a pillanat vidámságát, még az örökké gúnyos Marco is. A szemembe nézett és elmosolyodott: - Ez aztán az élet, igaz? - Komolyan mondom, iszonyú szerencsés vagy - válaszoltam, és az járt az eszemben, lehet, hogy félreismertem. Lehet, hogy mégsem olyan rossz, mint gondoltam. - Szerencsés? - kérdezte kíváncsian. - Ugyan miért? - Mert van egy hajód. Nekünk csak egy kombink van. Őszintének tűnő mosollyal válaszolt: - Nem én vagyok a szerencsés, hanem Will. Ez az ő hajója. Amíg anyám hozzá nem ment az apjához... nos, fogalmazzunk úgy, hogy még egy kombira sem telt. Ám a melegség abban a pillanatban elpárolgott közülünk, mint a vízpermet, amikor Marco olyan pillantást vetett Willre, amit mindennek lehet nevezni, de kedvesnek aztán nem. Kedvesnek egyáltalán nem. Aztán Will, aki semmit sem vett észre, megkérdezte: - Na, mit gondolsz, Elle? Faragunk belőled tengerészt? És Will annyira elragadó volt ott a kormánynál állva, ahogy a haját hátrafújta a szél és engem megint Elle-nek szólított, hogy mindent elfelejtettem, amit Marco az előbb mondott. - Mi az hogy - válaszoltam komolyan. Rá fogom beszélni a szüleimet, hogy vegyenek egy vitorlást. Nem lesz könnyű menet, mert kábé annyit tudnak a tengerről, amennyit a medencékről. De ez egyszerűen túl jó ahhoz, hogy az ember ne űzze rendszeresen. Talán még a lebegésnél is jobb. Mert lebegés:közben nem lehet ebédelni. Vagyis lehet, csak túl nagy rumlival jár.

Marco anyukája mindenféle finomságokat pakolt egy nagy kosárba, például ráktekercset meg házi krumplisalátát, ami még a Red Hot és Blue'sénál is jobb volt. Van valami a vízben, amitől az ember farkaséhes lesz. Evés közben a tegnap esti buliról beszélgettünk, hogy ki kivel jött össze (észrevettem, hogy erről Jennifer beszél a legtöbbet - talán hogy senkinek ne legyen alkalma megkérdezni, ugyan merre járt a parti alatt), meg hogy ki miben volt. Magamban feljegyeztem: elmesélni Liznek, miről fecsegnek a népszerűek (legalábbis a nőneműek) buli után: mindenkit, aki megjelent, kipletykálnak a háta mögött. Csak ebéd után tudtam megkérdezni Willt arról, ami egész addig izgatott. A hajója nevéről. Marco meghallotta a kérdést, és hangosan felnevetett. - Úgy van, öregem fordult Willhez. - Mondd meg neki, mit jelent a Pride Winn. Will sötét pillantást vetett Marcóra, aztán kissé zavartan megszólalt. -Igazából nem jelent semmit.. Csak úgy eszembe jutott, amikor apámmal először beszéltünk arról, hogy vesz egy hajót. Aztán nem bírtam kiverni a fejemből. - Olyan, mint valami zöldségesnek a neve – jegyezte meg, Lance egy ráktekerccsel a szájában. Jennifer játékosan megrúgta a lábát. - Az a Winn Dixie, te. - Akkor is ostoba név egy hajónak - erősködött Lance. Mr. Morton csak akkor jutott eszembe, amikor a diákokról a tanárokra terelődött a szó, és a négyszemközti megbeszélés ötletét ejtve Lance-hez fordultam: - Igaz is, Lance, majdnem elfelejtettem. Mr. Morton elkapott a meccs alatt, és közölte, hogy holnap reggel tanítás előtt jelenjünk meg az osztályában. Lance felnézett a chipszes zacskóból, amit majdnem kiürített. - Ez komoly? - kérdezte fájdalmas kifejezéssel az arcán; - Minek? - Hát... - motyogtam zavartan, mert rájöttem, hogy mindenki minket figyel. - Azt viszem, a vázlattal kapcsolatban. - Nem adtad le? - kérdezte Lance rémülten. - Dehogyisnem. Csak... nem is tudom. Valahogy kitalálta, hogy egyedül írtam. - Mert nem volt tele nyelvtani hibával meg elmaszatolt mondatokkal? ugratta Will a barátját. - Tudod, hogy ebben nem vagyok valami jó – morgott Lance. - Pfú, öregem. Ez szívás. - Bocs - folytattam. - Azt hiszem, teljesen rá van állva erre a tessék-a-

83

pároddal-együtt-dolgozni dologra. - Vajon miért? - jegyezte meg Marco úgy, mintha ő pontosan tudná az okot. De amikor feléje fordultam, hogy megkérdezzem, mire céloz - pedig nem voltam benne biztos, hogy tényleg tudni akarom -, rájöttem, Marco már egyáltalán nem figyel ránk. Egy ősrégi, aprócska motorcsónakot bámult a vízen, amint elhaladt mellettünk. Egy pillanat alatt felismertem. Azoké a srácoké volt, akiket a kikötőben láttunk azzal a gumibelsővel. Annyira. tele volt, hogy pár kövérebb fiúnak - ami azt illeti, egyik sem volt túl sovány már csak a csónak legvégén jutott hely. Annyira kilógtak, hogy a hátuk vizes lett a hullámoktól. - Nahát!;- jegyezte meg vidáman. - Nézzétek a háj fejűeket! Senki sem nevetett. - Marco, hagyd őket! - szólt rá Will fáradtan, mintha már huszadszor mondaná ugyanazt. De Marco meg sem hallotta. - Ezt figyeljétek! Azzal a kormányért nyúlt, amit Will otthagyott, amikor ebédelni jött. - Marco! - szólt megint Will, amint a tesója megfordította a hajót. - Hagyd őket békén! De Marco csak nevetett, és - legalábbis szerintem - úgy irányította a vitorlást, hogy összeütközzünk az aprócsónakkal. - Nem hiszem, hogy az a népség tengerre termett, Will. Csak biztos akarok benne lenni, hogy rájönnek, mekkorát hibáztak. De nekem úgy tűnt, sokkal többről van szó... főleg akkor, amikor a motorcsónak vezetője észrevette, hogy Marcónak esze ágában sincs kitérni, és hirtelen jobbra rántotta a kormányt, amitől a csónak a másik irányba lódult. .. .és a hátul lógó srácok közül az egyik - a legpufókabb - a vízbe zuhant. - Láttátok ezt? - kiáltott fel Marco nevetve. - Úristen, de nevetséges! - Tényleg mulatságos, Marco - mondta Will szárazon, ahogy a habokban vergődő fiút figyeltük. - Nézzétek! - szólalt meg Jennifer. - A srácon nincs mentőmellény! Aztán a motorcsónakos fiúk megpróbálták kihúzni a pufók srácot a vízből. Láttuk, ahogy a kefehajú feje felbukkan egyszer... kétszer... aztán eltűnik a habokban. - Remek! - szólt Will mérgesen, a cipőjét lehúzva. - Köszi, Marco! Aztán, mielőtt bármit mondhattunk volna, Will a vízbe vetette magát a Pride Winn fedélzetéről, és hosszú, karcsú teste eltűnt az összezáruló hullámok mélyén.

Tizennegyedik fejezet "Feírva a tiszta tükörre, Mely egész évben függ előtte, Árnyékvilág, s látszik belőle, Országút kanyarog előre, S végpontja Camelot." Ez, itt nem a medence tiszta, nyugodt vize volt. Hanem a mély, hullámok szabdalta, opálos tenger. Lehet, hogy cápák is vannak a mélyben. Meg örvények. Visszatartottam a levegőt, ahogy Will feje eltűnt a vízben, és azon gondolkodtam, vajon felbukkan-e valaha. Úgy látszott, nem csak engem aggaszt a dolog. Lance, Will után kutatva a szemével, ugyanúgy morgott Marcóra, mint Cavalier tegnap este. - Ha valami történik vele, neked véged - vicsorgott rá. - Ha valami történik vele, az életed sokkal egyszerűbbé válik - válaszolt közönyösen Marco. - Vagy nem? Lance elvörösödött, aztán váltott egy pillantást Jenniferrel. A lány szép arcán leplezetlen félelem futott át. De vajon Willért aggódott? Vagy inkább saját magáért Marco megjegyzése miatt? Egy másodperccel később Will feje felbukkant. Aztán hosszú, kemény karcsapásokkal elkezdett arra úszni, ahol, a kefehajú srác eltűnt. - Fordítsd meg a hajót! - parancsolt rá Jennifer éles hangon Marcóra. Csodáltam érte. Ő aztán nem dőlt be az üres dumának. - Oké - válaszolt Marco összeszorított szájjal, és elfordította a Pride Winn kormányát. Aztán észrevette, hogy őt bámulom, és rám vigyorgott: - Nem értem, mi ez a nagy hűhó. Csak egypár turistáról van szó. De én csak bámultam tovább, mire ő így folytatta: - Ugyan már! Csak vicceltem! Látszik, hogy itt senki sem érti a tréfát. Ezt ne feledd, kislány. - Lehet, hogy az a baj, hogy a vicceidben nincs semmi mulatságos válaszoltam. A motorcsónak vezetője leállította a motort, és az utasokkal együtt ő is a vizet kémlelte az eltűnt srác után kutatva. Aztán Will odaért, ahol a kefehajú

85

elmerült, és az ő feje is eltűnt. - Hol vannak? - Jennifer mellettem állt, a kezemet szorongatva. Egyre csak a vizet kémlelte. -. Hova tűnt Will? Abban a pillanatban megbántam minden vele kapcsolatos rossz gondolatomat. Mert komolyan aggódott. Az ilyesmit nem lehet színlelni. Igen, szerelmes lett Lancebe. De valahogy úgy éreztem, hogy egy része Willt is szereti... nem is kicsit. Sőt, mindig szeretni fogja, mindegy, hogy végződik a kapcsolatuk......vagy ez a mai nap. Jennifert figyeltem - az aggodalomtól görcsbe rándult arcát, vizet pásztázó szemét. Aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése. Elmosolyodott és megkönnyebbülten felsóhajtott. A vízre pillantottam. Will a motorcsónak felé úszott a vizet köpködő kefehajúval. - Hála istennek! - sóhajtotta Jennifer, és szinte rám dőlt. Lance napsütötte arca láthatóan elsápadt. Marco meg ásított egyet, és kinyitott magának egy újabb doboz kólát. Feszült csendben vártuk, hogy Will visszatérjen. Legalábbis Jennifer meg én. Lance folyamatosan kommentálta a gumicsónakban történő eseményeket: - Oké, behúzták a srácot a hajóra... Egy csomó vizet felköhögött, de úgy látszik, jól van... Will visszaúszik hozzánk... Már itt is van... Marco lenyomott még egy ráktekercset, aztán a rádióval babrált. Olyan adót keresett, ami nem csak régi számokat játszik. Amikor Jennifer mérges pillantást vetett rá, ártatlanul kérdezte, mintha fogalma sem lenne, mi baja a lánynak: - Most mi van? Will feszült arckifejezéssel ért a Pride Winnhez. - Nem hívják a kikötői rendőrséget - szólalt meg, miután Lance felsegítette a fedélzetre. Marco gúnyosan felhorkant: - Ugyan mért hívnák? - akarta tudni. - Akkor kiderülne, hogy botrányosan áthágtak minden hajófedélzeti előírást, annyi embert zsúfoltak össze azon a csónakon! Ráadásul az az ostoba gyerek csak magának köszönheti. Nem kellett volna annyira kiülni a csó... - Az az ostoba gyerek majdnem megfulladt! - vágott közbe Will jegesen csillogó kék szemmel. - Ugyan már, Marco! Mire számítottál? . Pfú, nem is tudom - válaszolt Marco az egyik szemöldökét a magasba húzva. - Lehet, hogy az agyamra ment a feszültség. - Milyen feszültség? - kérdezte Will kimerülten. - A szexuális - felelte Marco. Aztán sötét tekintete a hajóorrban álló Jenniferre vándorolt. A lány Willnek

hozott éppen egy törülközőt, de megdermedt; a törülköző megremegett a kezében, ahogy óvatosan figyelte Marcót. - Csak azt ne mondjátok, hogy ti nem érzitek! - folytatta Marco. Willre bámult, aztán rám, aztán Lance-re és Jenniferre, aztán újra Willre. - Engem az őrületbe kerget! - Szerintem jobb lesz, ha most visszamegyünk - szólaltam meg hangosan. Biztos voltam benne, hogy mi következik, és mindenáron el akartam kerülni. - Mit szólsz hozzá, Jennifer? Jennifer nem vette le a szemét Marcóról. Mintha egy... egy kígyót figyelne, azon gondolkodva, hogy ártalmatlan-e, olyan, amilyet a medencében találtam, vagy halálos, amitől, ha megmarja, kómába esik. - Szerintem is - szólalt meg végül. - Egyetértek Ellievel. Menjünk vissza, Lance már majdnem megszólalt, de aztán véletlenül Jenniferre nézett. Aki biztosan vetett rá egy figyelmeztető pillantást - bár én nem láttam -, mert elhallgatott. Will,. aki odalépett, hogy elvegye a lánytól a törülközőt, és most a vállára vetette, nem vette észre, mi folyik itt valójában. - Ha a lányok menni akarnak, akkor menjünk. Lance, engedjük le a vitorlát. Szerintem indítsuk be a.. . - Hát persze! - tört ki Marco, amint Lance meglazította a vitorlát rögzítő csomókat. - Húzd csak le a vitorlát, Lance! Jobb is, ha nem gondolkodsz önállóan, Lance! Lance valami olyasmit vetett oda Marcónak, amit szerintem fizikailag lehetetlen kivitelezni. Will veszélyesen összeszűkült szemmel meredt Marcóra. - Mi a fene bajod van neked? - kérdezte ugyanazon a hangon, amilyet Mr. Morton osztálya előtt használt aznap azzal a fickóval. Annyira hideg volt ez a hang, mintha a tenger fenekéről jött volna, onnan, ahonnan Will az előbb kihúzta azt a srácot. Egy kicsit meg is ijedtem tőle. - Hogy nekem mi bajom? - Marco keserűen felnevetett. - Miért nem Lancet kérded, hogy neki mi baja? - Mert nekem nincs semmi gondom, Campbell! - válaszolt Lance. - Csak veled! De Marco egyre csak nevetett. - Hát persze hogy nincs! Majdnem kiment a fejemből! Hiszen te Will ölebe vagy, ugrasz minden szavára! Lance elvörösödött. - Nem vagyok... - De igen, az vagy, öregem! - Aztán Will hangját utánozva folytatta: Engedd le a vitorlát, Lance! Állítsd meg azt a védő játékost, Lance! A hátvédet meg kell védeni, Lance! - Majd ismét a saját hangján: - Nem csoda, hogy nem bírtad tovább. Egyáltalán nem hibáztatlak. A szívem hangosan

87

dobogott. Lancere pillantottam, s magamban könyörögtem neki: "Ne mondj semmit, ne mondj semmit...” De elkéstem. - Fogalmam sincs róla, miről beszélsz - kezdte Lance, és a nyakán kidagadt egy izom. - De... - Ne is végy róla tudomást, Lance - szólt közbe Jennifer gyorsan. Állandóan csak bajt kever. - Én keverek bajt? - kérdezte Marco hitetlenkedő hangon, Jennifer felé fordulva. - Még hogy én vagyok bajkeverő! Hát akkor te mi vagy? Will! Miért nem kérdezed meg drága barátodat, Lance-t, hogy mit csinált ,tegnap éjjel a bulidon? Hm? Kérdezd csak meg! Jennifer elsápadt, Lance pedig még vörösebb lett. De sikerült kinyögnie: - Azt se. tudod, mit beszélsz, Campbell! - Igaza van, Marco - folytatta Jennifer kellemetlenül éles hangon. - Csak azért, mert neked nincs egy barátod sem... - Hát, az biztos, hogy jobban jártam, mint a jó öreg Will, igaz-e? Ilyen barátokkal mint ti; nem is... - Marco! - szóltam közbe. A szívem a torkomban dobogott. - Ne... - Te aztán jól belekeveredtél, igaz-e, Liliomos Hölgy? - vetette oda Marco sajnálkozva. - De úgy látszik, még mindig nem jöttél rá, hogya másikba estél bele... Aztán felhúzta a szemöldökét. - Vagy Lance-t próbálod védeni? Nem Willt? Abban a pillanatban Lance megindult. Szerintem fel sem fogta, miről beszél Marco. A hátvédet támadás érte, és a védelem az ő feladata volt - még akkor is, ha a bajt ő okozta. Lance előrevetette magát - 90 kiló kemény izom, Marcóra irányozva. Ki tudja, mi történt volna, ha összeütköznek? Amilyen sebességgel Lance haladt, valószínűleg átestek volna a korláton, bele az öböl hideg vizébe. De nem ütköztek össze. Mert az utolsó pillanatban Will elkapta a barátját, és hátraszorította a kezét. Közben egy vékony, napbarnított alak ugrott Marco elé. - Hagyjátok abba! Mind a ketten! Elég volt! - kiáltotta, aztán sírásba fulladt a hangja. - Campbell kezdte - lihegte Lance, csak úgy a semmibe. Will még mindig küzdött, hogy vissza tudja tartani. - Szerintem mindannyian tudjuk, ki kezdte – válaszolt Marco célzatosan. - Megőrültetek ti? - kérdezte Will. - Ne hallgass rá, Will! - sírta Jennifer. - Minden szava hazugság! - Hát, ez aztán szép, Jen! Pont tőled - vágta rá Marco. - Miért nem mondod meg neki, hol voltál tegnap éjjel, amikor az egész házat felforgatta érted,

hogy meg találjon? Na? Miért nem mondod meg neki? Will elengedte Lance-t. Nem azért, mert a barátja már nem erőlködött, hogy kiszabaduljon. Hanem azért, mert egyszerűen megfeledkezett arról, hogy lefogta. - Mi folyik itt? - kérdezte Jenniferről Lance-re pillantva, csodálkozó arccal. Aztán amikor egyik sem válaszolt azonnal, újra megszólalt: Várjatok csak... Miért vágtok ilyen ar... - Azért, mert szerelmesek - szólt közbe Marco nyilvánvaló élvezettel. Már hónapok óta találkozgatnak a hátad mögött, te meg csak...

89

Tizenötödik fejezet ,,S jött, mikor fenn sütött a hold, Egy ifjú pár s összehajolt, S szólt, »Árnyak betege vagyok«, A hölgy, kié Shalott. " De nem tudta befejezni a mondatot. Mert Lance, akit Will már nem tartott vissza, hirtelen Marcóra vetette magát. A fedélzetre zuhantak, olyan erővel, hogy a Pride Winn megrázkódott. Bele kellett kapaszkodnom egy kötélbe, nehogy a vízbe essek. Mire felegyenesedtem, Lance már végzett is. Úgy látszik, egyetlen ökölcsapás elég volt. Marco kiterülve feküdt és siránkozott. Egyáltalán nem sajnáltam. Willt viszont igen. Vérzett a szívem érte. Leroskadt az egyik kipárnázott székre, mintha a lába felmondta volna a szolgálatot. Napbarnított arca fehér volt, akár a fejünk fölött csapkodó vitorla. - Hazudik - szólalt meg Jennifer. Sírva kapaszkodott Will vállába. Tényleg sírt. Nem olyan "csinoskán", ahogy a régi sulimban a pom-pom lányok szoktak, ha kikapott a csapat. Még az orra is folyt. - Minden szava hazugság! - ismételte szenvedélyesen. - Soha nem csinálnánk veled ilyet. Nem igaz, Lance? De Lance nem válaszolt. Jennifer ideges pillantást vetett rá. - Igaz, Lance? - kérdezte újra. - Lance? De a srác még mindig nem szólt semmit. Csak állt ott, a hajó közepén, leeresztett ököllel, valahová Will lába elé bámulva. Aztán lassan felemelte a fejét, mintha valami súlyos teherrel küzdene, és Will szemébe nézett. Végül megszólalt. Tudtam, hogy attól kezdve semmi sem lesz ugyanolyan többé. - Nem hazudott. Jennifer a szája elé kapta a kezét. Megdöbbenve cikázott a tekintete a két fiú között - akik egy tapodtat sem mozdultak. Néma csend volt. Még egy lélegzetvétel sem hallat szott. Csak az óceáni szél csapkodta a fejünk felett a vitorlát. .. és a rádió szólt halkan, amivel Marco babrált korábban.

Aztán Jennifer elvette a kezét a szája elől, és megszólalt, hangjában olyan őszinte megbánással, amit soha nem fogok elfelejteni: - Will. Will, annyira sajnálom! De Will rá se nézett. Egyre csak Lance-t bámulta. - Nem tehetünk róla - szólalt meg Lance is, megrántva hatalmas vállát. Hiába küzdöttünk ellene. Komolyan, Will. Jennifer arcán csak úgy patakzottak a könnyek. - Pedig megpróbáltuk. És el akartuk mondani. De annyi minden történt... az apukáddal... és... és... valahogy soha nem találtunk megfelelő időpontot... - Van az ilyesmire egyáltalán megfelelő idő? - kérdezte Marco orrhangon a fedélzetről, ahol még mindig feküdt. A kezét a szája elé tartotta. - Mármint arra, hogy bevalld a barátodnak, hogy a háta a mögött a barátnőjével kamatyolsz? - Fogd be, Marco! - szóltam,közbe. Elvette a kezét az arca elől, és félszeg mosollyal nézett rám. A szája egyik sarka már most bedagadt. De engem egyáltalán nem érdekelt a mondanivalója. Csak az előttem zajló jelenetre bírtam figyelni. - Will! - Lance még mindig ugyanott állt, le nem véve tekintetét a barátja arcáról. - Mondj valamit, öregem. Bármit. Vagy üss meg. Megérdemlem. Csak... csinálj már valamit! Will fordította. el a fejét először. A meztelen lábára pillantott. Még föl sem vette a cipőjét, amit akkor vetett le amikor a kefehajú után vetette magát. Aztán megszólalt, teljesen érzelemmentesen. A hangja metszően hideg volt, akár a tenger. - Menjünk vissza. Aztán felállt, hogy leeressze a vitorlát. Szörnyű volt a visszaút. Szörnyű, és csendes. Csak Marco panaszkodott keserűen a feldagadt szájára. Végül előhalásztam a táskából egy jégakkut, és odanyújtottam neki, hogy elhallgasson végre. Kiderült, hogy vitorlázás után ugyanannyi dolga van az embernek, mint kihajózás előtt. Teljes csendben hajtogattunk, kötöztünk, takarítottunk, pakoltunk - csak Will kért meg bennünket néha erre vagy arra... na és persze Marco siránkozott a szája miatt, meg azt hajtogatta, hogy mindenki a hírvivőt utálja. Végül aztán a Pride Winnt biztonságosan lehorgonyoztuk,és Will kiadta a parancsot: - Irány a part! Mindannyian a motorcsónakba másztunk, és elindultunk a kikötő felé. A Kifutón szerintem még soha nem hajókázott ennyi szomorú ember. A mólón, a kikötői bárokhoz tartozó székeken egyre több ember üldögélt, ahogy

91

közeledett az este. Szinte éreztem a turisták irigykedő tekintetét, ahogy elpöfögtünk előttük. Csak ültek ott, fehér ruhában, sört meg diétás üdítőt kortyolva, és eszükbe sem jutott, hogy a csónakban - amire annyira irigykedtek - éppen három szív szakad meg. A sajátomat nem számoltam közéjük, bár valahányszor Will megviselt arcára pillantottam, egyre jobban fájt az én szívem is. Marco meg is jegyezte, amikor a csónakból a partra segített: - Ne légy annyira megdöbbenve, Liliomos Hölgy! Nekünk ehhez semmi közünk. - Pont azért kellett volna kimaradnod belőle! - Miért? Te is kaptál rá lehetőséget, hogy megszerezd Lancelotot! Te hagytad ki! Most mit mondjon erre az ember? A hátunk mögött Will kikötötte a csónakot. Jennifer megérintette a vállát. - Will... - szólalt meg olyan hangon, ami szerintem még a legkeményebb szívet is meglágyította volna. De Will egyszerűen elfordult tőle, és megindult a kocsija felé. Úgy látszott, Marco meg ő egy autóval jöttek, mert Marco felém fordult, és udvarias meghajlással így szólt: - Örömömre szolgált, hogy találkoztunk, Lady Elaine! - azzal Will távolodó alakja után indult. Így aztán egyedül maradtam Jenniferrel meg Lanceszel... akik nem bírtak sem rám, sem egymásra nézni. - Akkor hát... - Megszólaltam, mivel senki más nem akart. - Jobb lesz, ha én megyek. Sziasztok. Fel sem fogták, hogy mondtam valamit. Otthagytam őket, az Alex Haley szobor mellett. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy teljesen kicsúszott a lábuk alól a talaj. A sarki telefonfülkéből felhívtam a szüleimet, és megkértem őket, hogy jöjjenek el értem. Meglepődtek, hogy ilyen hamar jelentkezem... még csak pár órája indultunk el, és azt mondtam nekik, hogy csak vacsorára jövünk vissza. De amikor beszálltam a kocsiba, és megkérdezték, mi történt, csak megráztam a fejemet. Nem akartam róla beszélni. Nem tudtam róla beszélni. Nem erőltették a dolgot... még akkor sem, amikor alig öt perccel azután, hogy hazaértünk, lejöttem a szobámból bikiniben, és a matracom felé indultam. Egyetlen megjegyzést sem tettek, semmi olyasmit, hogy: "Jaj ne, már megint? Azt hittem, egyszer s mindenkorra elfelejtetted ezt a lebegést!"

Anyám csak annyit mondott: - Pizza lesz vacsorára, oké, Ellie? Beleegyezően bólintottam. Aztán kimentem. A nap már eltűnt a szürkén tornyosuló felhők mögött, de engem nem érdekelt. Felmásztam a matracomra, és a leveleket bámultam a fejem fölött. Még mindig nem bírtam felfogni, mi történt. Komolyan. Velem egyszerűen nem történnek ilyenek. Persze nekem az egészhez nincs semmi közöm ebben Marcónak igaza van. Maga a tény, hogy én is ott voltam... hogy a szemem láttára történt minden... az volt egészen hihetetlen. Tudtam, hogy Marco miért tette. És igazából nem is hibáztattam érte. De nem így kellett volna közölni - Lance és Jennifer…meg énelőttem. Nem így kellett volna. De Marco valószínűleg az apja halálával kapcsolatban ugyanígy érzett. Azt reméltem, hogy Will hamar rendbe jön. De ugyan hogyan segíthetnék neki pont én? Sehogy. Szerintem. Csak úgy, hogy a barátja maradok. Hogy mindig számíthat rám. Hogy...hogy megkeresem a vízmosásban - biztos voltam benne, hogy a történtek után odament -, és megkérdezem, tehetnék-e érte valamit. Igen. Ez az. Odamegyek a parkba. Most azonnal. Alig futott át az agyamon a gondolat, felpillantottam. És megláttam Willt. A Pókszikla tetején üldögélt, és engem .bámult.

93

Tizenhatodik fejezet "Keresztes térdepelt örökre Hölgyének; címerére öltve, Ragyogásban, sárga mezőre, S kietlen volt Shalott. " Most nem kiáltottam fel. Azt sem mondhatnám, hogy meglepődtem. Szinte megmagyarázhatatlanul természetesnek tűnt, hogy ott van. Levetette a vizes ruháit, amiket a hajón viselt, és átöltözött. Farmert és egy másik inget vett fel. De az arcán még mindig ugyanaz a kifejezés ült... az az üres kifejezéstelenség. A szemét napszemüveg takarta, bár a nap már eltűnt a felhők mögött. Valahogy mégis úgy éreztem, hogy a szeméből sem tudnék többet kiolvasni, mint az arcából. A hangja is semlegesen csengett, amikor észrevette, hogy kinyitottam a szememet, és végre megszólalt. - Te tudtad? - kérdezte hangsúlytalanul. Semmi köszönés. Semmi Hogyvagy-Elle. Nem mintha megérdemelném. Hiszen tudtam, és nem mondtam el az igazat. De azért sem fogok hazudni neki. Azt már épp elegen megtették. Úgyhogy egyszerűen csak annyit mondtam: -Igen. Nem reagált. Én legalábbis semmit sem vettem észre. - Azért viselkedtél tegnap este olyan furcsán? - kérdezte. - A buliban. A vendégszoba előtt. Tudtad, hogy bent vannak? - Igen - válaszoltam, és közben úgy éreztem, összeomlik a világ. De nem tehettem mást. Ez volt az igazság. Felkönyököltem, úgy vártam a vádakat. Felkészültem. Megérdemlem őket. Hiszen barátok vagyunk. És a barátok nem hagyják, hogy a barát... ne tudja meg, hogy a barátnő megcsalja a legjobb haverjáva1. De nagy meglepetésemre semmi ilyesmi nem hangzott e1. Semmi "Miért nem mondtad el? Milyen barát vagy te?"_ Persze tudhattam volna. Hiszen Will senkihez sem hasonlít. Egyáltalán senkihez. Közömbösen csak annyit mondott:

- Annyira fura. Olyan, mintha valahogy tudtam volna. Pislantottam egyet. Nem ezt vártam tőle. - Várjunk csak - mondtam megütközve. - Hogyhogy? - Úgy, ahogy mondom. Közben végig az volt bennem, hogy, " Hát persze! Tényleg... " Az igazat megvallva, valahogy... megkönnyebbültem. ...,. Levette a szemüvegét, és rám nézett. A szemembe. És akkor megértettem, hogy nem érzett sem szomorúságot, sem kétségbeesést. Hogy nem bántották meg. Inkább olyan...elgondolkodónak tűnt. - Ez aztán gáz, nem igaz? Mármint hogy megkönnyebbültem. A barátnőm megcsal a legjobb barátommal hátam mögött. Ugyan ki könnyebbülne meg egy ilyen hír hallatán? Nem tudtam, mit mondjak. De azt pontosan tudtam, hogy miről beszél. Csak azt nem tudtam, hogy... nos, hogy honnan vagyok mindebben olyan biztos. - Lehetséges, hogy... - kezdtem lassan, magam is tapogatózva. - Talán azért érzel így, mert valahol mélyen magadban mindig is tudtad, hogy őket egymásnak teremtették? Hogy ők egy pár. Mármint Lance és Jen. Nehogy félre érts: Jen igazán szeret téged. És Lance is. Mindennél jobban. Ez világosan látszik. De az is lehet, hogy pont ezért... tartoznak össze. Rápillantottam, hogy vajon egyetért-e mindezzel - és hogy felfogta-e egyáltalán, amit mondtam. - Nem mintha te és Jen nem lettetek volna jók együtt - tettem hozzá, mivel egy szót sem szólt. Azt hiszem, csak fecsegtem, de hát mit tehettem volna? Hiszen hozzám fordult. Nem máshoz. A szükség órájában pont hozzám jött. Muszáj volt valamit mondanom. - Jen nagyon aranyos lány, meg minden... Csak... - Sosem tudtam vele igazán beszélgetni - vágott közbe. - Semmi olyasmiről, ami igazán számít. Mintha hallani sem akart volna róla. Csak a pletyka meg a ruhák. Azzal sosem volt gond. De ha az került szóba, hogy mit érzek a... az... tudod, amiről mi is beszélgettünk... apámmal, az erdővel vagy éppen az özvegyek Kilátójával kapcsolatban... A focin, az iskolán vagy a plázán kívül nem értett semmit. Azt nem tette hozzá, hogy "nem úgy, mint te, Elle". Ami nem is baj. Hiszen itt van, igaz? Itt ül mellettem. A mi kertünkben. A medence mellett. A Póksziklán. Na jó. Lehet, hogy azért jött hozzám, mert engem nem ismer, és néha könnyebb az ilyesmiről idegenekkel beszélgetni. Valószínűleg csak egy havernak tart - aki történetesen megnevetteti. Nem úgy gondol rám, ahogy én őrá - mint arra a férfira, akivel később szívesen

95

leélném az életemet. Ami nem is baj. Komolyan nem. Mert én bármit elfogadok, amit adhat nekem. Ha csak barátságot, akkor azt. És amikor minden önsajnálat nélkül megkérdezte, hogy mit csinálok ma este, meglepődve feleltem: - Még nem tudom. Anyukám pizzát rendel. - Szerinted nem bánják, ha elviszlek vacsorázni? Tudok egy helyet, ahol fantasztikus a rákmártás - válaszolta erre. - Hát... nem. Nem hiszem - Bár az sem érdekelt volna, ha bánják. Persze hogy elengedtek. így vacsoráztam megint együtt A. William Wagnerrel. Így nevettettem meg újra egy tál gőzölgő rákmártás felett a belvárosban a Riordan nevű étteremben, amikor szerintem elképesztően hatásosan utánoztam Ms. Schulert, az edzőnket. így nyelte félre a nevetéstől a fagyit a Storm Brothersben, amikor elmeséltem neki, hogy még csak négyéves voltam, amikor erős paprikát dugtam az orromba. Aztán, hogy még egyszer nevetni halljam, arról is meséltem neki, amikor elhatároztam, hogy magam vágom le a hajamat, és a végén úgy néztem ki, mint Russel Crowe a Gladiátorban. Később - mivel nekem mértan házim volt, neki meg fizika visszamentünk hozzánk, és az ebédlőasztal mellé telepedtünk dolgozni. Mert annak semmi jelét nem adta, hogy haza akarna menni. Persze nem hibáztattam. Ugyan minek ment volna haza? Az apjához, aki olyasmire akarja kényszeríteni, amit nem akar? Vagy a mostohatestvéréhez? Aki látható örömmel fedte fel azt, aminek... nos, aminek előbb- utóbb ki kellett derülnie... csak nem úgy, ahogy Marcónak köszönhetően megtörtént. Egy idő után apám jött oda hozzánk, és megkért, hogy húzzak ki egy rajzszöget a hüvelykujjából. Anyám ugyanis pont zuhanyozott. Csak egy mini rajzszög volt, olyan, amit a gyerekek használnak, úgyhogy nem vérzett nagyon. Mi csak ilyet tartunk itthon, mert nálunk állandóan történik valami baleset. Kihúztam, apám kiment. A házi feladatom fölé hajoltam, aztán rájöttem, hogy Will abbahagyta az írást. Felnéztem. Engem bámult. - Mi az? - kérdeztem, és az orromhoz emeltem a kezem. - Talán van valami az arcomon? - Nem - válaszolta Will mosolyogva. - Csak azt figyeltem, ahogy a szüleiddel bánsz. Mi sosem voltunk így az apámmal. - Azért, mert apád biztos képes arra, hogy úgy használjon egy rajzszöget, ahogy kell - mutattam rá szárazon. - Nem erről van szó. Hanem ahogy egymással beszéltek. Mintha komolyan törődnétek a másikkal. - Az apád törődik veled, - nyugtattam meg, közben meg szerettem volna Wagner admirálist elkapni, és jól megrázni párszor. - Persze lehet, hogy nem

egészen úgy, ahogy te akarod. Végül is azért akarja, hogy lépj be a hadseregbe. Mert törődik veled. És azt hiszi, hogy az lesz neked a legjobb. - De nem hinné azt, ha venné a fáradságot, és jobban megismerne mondta csökönyösen Will. - Ha ismerne ha a milliónyi megbeszélése között rám is szakított volna egy kis időt -, akkor tudná, hogy szerintem az ellenfél katonai erővel való kényszerítése a legutolsó eszköz, amit egy nemzet problémamegoldásként alkalmazhat. Még soha nem csodáltam úgy Willt, mint abban a pillanatban. Az ellenfél katonai erővel való kényszerítése? Problémamegoldás? Olyan dolgokat említett, ami a korombelieknek meg sem fordul az agyában. Geoff meg a haverjai szinte kizárólag arról dumáltak, hogy a suliban melyik lány hordta a legrövidebb szoknyát, meg hogy ki nyerte az Xboxot. - És ezt említetted neki? Hogy így gondolod? Mert tudod, ő is okozhat még meglepetéseket. Megrázta a fejét. - Te nem ismered őt - mondta határozottan. - És a mostohaanyád? - kérdeztem. - Jól kijöttök egymással? - Jeannel? - Vállat vont. - Persze. - Akkor miért nem mondod el neki, amit nekem most? És ha sikerül a te oldaladra állítanod, majd ő megpuhítja apádat. Lehet, hogy rád nem hallgat, de a feleségére valószínűleg igen. Igaz? Will szeme még sosem villant ilyen kéken, ahogy rám pillantott. - Nem is rossz ötlet! - mondta, én meg elpirultam, és lehajtottam a fejem. Abban reménykedtem, hogy a hajam eltakarja az arcomat. - Nem is értem, hogy nem jutott ez eddig az eszembe. - Mert nem szoktál hozzá ahhoz, hogy két szülőd van. Ha egy anyával és egy apával együtt nősz fel, megtanulod, hogy lehet őket kijátszani egymás ellen. Kész művészet. - El sem tudom képzelni, hogy apád nemet mond neked - mosolygott rám. - Hát, Ő nem nagyon - értettem egyet. – Bezzeg anyám... ő sokkal keményebb. Akkor valami meleg és nehéz borult az ujjaimra. Felnéztem. Will keze feküdt a kezemen. - Mint te. - Én nem vagyok kemény. - Ha tudná, hogy egyetlen érintésére kihagy a szívverésem, mindjárt nem hinné, hogy kemény vagyok, gondoltam. Még mindig nem engedte el a kezemet. - Egyáltalán nem baj. Igazából ez tetszik benned majdnem a legjobban. Valahogy nem szeretnék az ellenséged lenni. Ugyan hogy lehetnél az, akartam kérdezni. De nem tudtam, annyira

97

meglepődtem. Nemcsak azon, amit mondott - tetszem neki! -, hanem azon is, amit akkor éreztem, amikor hozzám ért. Pont annak a hidegségnek az ellentétét, ami Marco kezétől futott végig rajtam. Most bezzeg mintha áramütés ért volna... Fogalmam sem volt, miféle kapcsolat lehet köztünk, már ha van valami egyáltalán - hogy miért gondolja, hogy ismer, amikor még az életben nem találkoztunk, miért érzi úgy, hogy elmondhatja nekem, amit senki másnak... vagy hogy miért szerettem belé annyira, hogy úgy érezzem, képes vagyok bármitől megvédeni, még saját magától is. De nem volt bennem semmi kétség. Különösen most, hogy szabaddá vált. Igaz, hogy nem vagyok egy pom-pom lányalkat. Nem vagyok szőke és csintalan, és csak azért fordulnak meg utánam, mert általában mindenhol én vagyok a legmagasabb lány. De Will hozzám jött el, pedig annyi embert ismer. Mindegy, hogy érzi-e az áramütést, amikor megfogja a kezemet, vagy nem - hogy csak barátként gondol-e rám, vagy máshogy. Azt a tényt senki nem változtathatja meg, hogy hozzám fordult, amikor szüksége volt valakire. Elengedte a kezemet, úgy tartotta a ceruzáját, mintha szivar volna, és rémesen rosszul utánozni kezdte Humphrey Bogartot a Casablancából: - Elle, azt hiszem, ez egy csodálatos kapcsolat kezdete! Barátság javítottam ki. Azt reméltem, nem veszi észre, mennyire megérintettek a szavai. - Úgy van, hogy... - Mindegy - jelentette ki, még mindig Humphrey Bogartot utánozva. Ugyanolyan rémesen. - Gyerünk, munkára! - És megkopogtatta a házimat a ceruza-szivarjával. Vigyorogva hajoltam a logaritmusaim fölé. Még soha életemben nem voltam ilyen boldog. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire nincs igaza. Hiszen már a közepénél jártunk valaminek, ami réges-régen elkezdődött... és ami egyáltalán nem volt csodálatos. Hanem annyira ronda, amennyire csak lehetséges. És ami hamarosan minden ellenőrzés alól kiszabadul.

Tizenhetedik fejezet "Háló kiszállt s szétvettetett, A tükör szanaszét repedt, »Lesújt az átok!«, sírta ezt A hölgy, kié Shalott. " Másnap reggel én érkeztem először. Még Mr. Morton sem volt ott. Leültem az első padba, és az órára bámultam. Öt perc múlva háromnegyed nyolc. Az első óra nyolckor kezdődik. Hol a fenében lehet Lance? Háromnegyed nyolckor, amikor Mr. Morton befutott, még mindig nem volt sehol. A csokornyakkendős, halszálkás zakós Mr. Morton - Annapolisban ilyenkor túl meleg van az ilyen viselethez, gondoltam - kihúzta él székét, aztán lepakolta a gőzölgő kávéscsészét, az újságot meg az aktatáskáját. Aztán csak ült. Nem kortyolgatta a kávéját, és az újságot sem nyitotta ki. Ő is az órát bámulta, ugyanúgy, mint én. Bár neki biztosan máson járt az agya. Én a tegnap este kellemes emlékeit idéztem fel... ahogy Will maga elé húzta a házimat, és befejezte a logaritmusaimat, miután a sajátjával végzett. Ahogy elmosolyodott, amikor apám megjelent az ebédlőben, és megszólalt: - Fiam. Már tizenegy óra. Most aztán indulás haza, oké? Vagy ahogy odaszólt apámnak: - Viszontlátásra holnap, uram! - Ami csak azt jelenthette, hogy újra meg akar látogatni. Hét ötven. - Szóltál Reynoldsnak, ugye? - kérdezte Mr. Morton. - Természetesen szóltam. Nemsokára itt lesz. De magamban azt gondoltam, lehet, hogy mégsem jön. Lehet, hogy elfelejtette. Hiszen tegnap annyi minden történt... nemcsak velem, vele is. Talán nyert egy barátnőt, de lehet, hogy elvesztette a legjobb barátját... Biztos ezt hitte, mert szerintem Will még nem hívta fel, hogy közölje vele, semmi gond, haver. Tegnap este tizenegykor legalábbis még nem. Pedig azt tervezte. Tegnap este logaritmus-számolás közben meg is említette. Úgy érezte, nem haragudhat rájuk, ha csak megkönnyebbülést érzett, amikor megtudta, hogy ők ketten összejöttek. Mire én megjegyeztem, hogy ezzel iszonyú csalódást

99

okoz majd a suli rémhírterjesztőinek - különösen Liznek, bár őt nem említettem név szerint -, akik biztos valami drámai jelenetre számítanak a büfében. Mire ő csak nevetett, és kijelentette, soha nem fosztaná meg a szórakozástól az Avalon tanulóit, úgyhogy vár még pár napot, mielőtt nyilvánosan megbocsát a párnak. Lance persze semmit .sem tudott erről. Tudtam, hogy szereti Willt, és bántja a lelkiismeret. Vagyis biztos elfelejtette a megbeszélést Mr. Mortonnal, annyi minden más foglalkoztatja most. - Talán fel kellett volna hívnom, hogy még egyszer figyelmeztessem. Mostanában annyi gondja van... - mondtam bocsánatkérően Mr. Mortonnak. - Eggyel több lesz neki, ha idén is ugyanolyan rossz jegyet kap, mint tavaly - válaszolt erre szigorúan az irodalom tanár. - Jaj, kérem ne! - kiáltottam fel. - Most nagyon nehéz neki ... - Nem hatnak meg az Avalon sztárfocistájának a gondjai - jelentette ki Mr. Morton fáradtan. - Biztosan nagyon bántja, ami Wagnerrel történt a meccs alatt, de ez nem tartozik rám. - Nem erről van szó. Hanem arról, hogy összeveszett a legjobb barátja és a barátnője... - Nem hiszem, hogy ez Reynoldsra tartozna. - Magasba emelte az egyik szürke szemöldökét. - És semmi esetre sem magyarázza a távolmaradását. - Hiszen éppen ez az! - Ostobaságnak tartottam, hogy pont egy tanárnak magyarázzam azt, ami igazából nem is rám tartozik. Ugyanakkor úgy éreztem, Lance-nek igenis jó oka van rá, hogy megfeledkezzék a megbeszélésről. - Lance miatt történt az egész! Persze nem az ő hibája volt... na jó, egy kicsit talán igen. De szerintem Jenhez hasonlóan ő sem tehet róla. - Rájöttem, hogy mellébeszélek, mert Mr. Morton hitetlenkedve bámult rám. - Nézze, tanár úr, tudom, hogy zavaros egy kicsit. Lance biztos egyszerűen csak elfelejtette. Nem lehetne a megbeszélést áttenni holnapra? Esküszöm, hogy... Elhallgattam, mert Mr. Morton arca hirtelen ugyanolyan szürke lett, mint a szakálla. Azt hittem, mindjárt rosszul lesz. - Tanár úr! - Riadtan felálltam a padból. - Rosszul van? Hozzak egy pohár vizet? Felemelkedett. Az asztalba kapaszkodott, úgy motyogott valamit. Amikor odasiettem, és közelebb hajoltam hozzá - azt hittem, azt akarja, hogy hívjam a mentőket - meglepve hallottam a következő szavakat. - Már túl késő... annyira hamar... elkezdődött. Nem tudtam. Elkéstünk. Végleg elkéstünk. Az órára pillantottam. - Nem késtünk el, tanár úr! - szóltam összezavarodva. - Csengetésig még van öt perc...

Akkor felnézett. Hátratántorodtam. Mert még egyetlen szempárban sem láttam korábban ennyi kétségbeesést - és félelmet -, mint az övében. - Megtörtént, ugye? - kérdezte érdes hangon. - Jennifer együtt van vele, ugye? Reynoldssal. Nyeltem egyet. Azt tudtam, hogy pletykálnak majd. Reggel, amikor felszálltam a buszra, hallottam, hogy páran azt suttogják, a gimi álompárja szakított, bár azt senki sem tudta, miért - mármint Liz nyílt kérdéséből erre következtettem. De hogy egy tanár ennyire érdeklődjöna diákok szerelmi ügyei iránt? Különös. Mr. Morton úgy festett, mint aki az öngyilkosság határán van. Meredeken emelkedő szemöldöke alól olyan megverten nézett rám halványszürke szemével, hogy azt hittem, menten megszakad a szívem. - Jennifer Gold? Igen, Lance és ő... együtt járnak. - Aztán hozzátettem. És Will egyáltalán nem bánja. De ezzel nem értem el a kívánt hatást, mert Mr. Morton ,még jobban elsápadt. - Tehát tudja? Tud róluk? - Hát... - Még mindig nem jöttem rá, mi folyik itt. Ugyan mikor érdekelte a tanárokat egy fikarcnyit is, hogy az iskola álompárja szakított-e, vagy sem? Az igaz, hogy most Mr. Mortonról van szó, a suli legnépszerűbb tanáráról - legalábbis egyesek szerint. Azok szerint, akik nem akarták megölni. Marcóval ellentétben. - Hát... igen. Will tudja. Tegnap derült ki. De egyáltalán nem bánja - tettem hozzá gyorsan, amikor Mr. Morton arca szinte összeaszott. Lassan visszaroskadt a székébe. Csak ült, rettenetes reménytelenséggel az arcán. - Végünk van - suttogta a falnak. Nem tudtam, mitévő legyek. Úgy tűnt, Mr. Morton teljesen összeomlik. De miért? Miért érdekli annyira, hogy kivel randizik Jennifer Gold? Aztán eszembe jutott, hol láttam utoljára. Hát a meccsen. Ennek már volt értelme. Persze nem sokkal több. - Ugyan, tanár úr, szerintem túlreagálja a dolgot. Will és Lance jó barátok. Ez csak még erősebbé teszi a barátságukat. Ne aggódjon. Erre felemelte a fejét, és rám nézett. Mozgott az ajka, de egy hang sem jött ki a torkán. Aztán lassan megtalálta a hangját. - Én megpróbáltam - nyögte. Az arca krétafehér volt, mint a mögötte lévő táblán az írás. - Nem mondhatják, hogy nem próbálkoztam. Mindent megtettem, hogy összehozzalak benneteket. Egyszerűen elkéstünk... elkéstünk.. . Még soha nem láttam ilyen kilátástalan tekintetet.

101

- Ők győztek - tette hozzá. - Már megint ők győztek. - Tanár úr - szólaltam meg, reményeim szerint megnyugtató hangon. - Szerintem túl nagy ügyet csinál ebből az egészből. Az Avalonnak még mindig igen jó esélye van rá, hogy bejusson a kerületi focidöntőbe. Will és Lance pedig megoldja. Majd meglátja. Melegen rámosolyogtam....aztán elkomolyodtam, ahogy hidegen visszanézett. - Tanár úr, ugye a fociról van szó? - kérdeztem tőle. - A fociról? - kérdezett vissza elfulladt hangon. – Még hogy a futballról! Hát persze hogy nem arról, te ostoba lány! Hanem a jó és a rossz közötti véget nem érő harcról! Egy emberről, aki azzal a képességgel született, hogy megmentse ezt a világot az önpusztítástól, és a sötétség erőiről, akik megpróbálják ebben megakadályozni! Nem tudtam, erre mit válaszoljak. Mr. Morton előrehajolt. Szinte mozdulatlanná merevedtem szürke tekintetének, súlya alatt. Mozdulni sem bírtam. Sem megszólalni. Levegőt is alig vettem. - Arról, hogy újra a sötét középkorba süllyedünk! - folytatta ugyanolyan érdes hangon. - Csakhogy most nem lesz fény, ami kivezethetne minket onnan. Hogy miről beszélek? Arról, hogy a sötétségbe kényszerülünk, amíg egy másik meg nem születik, fel nem nő, át nem veszi a helyét... de ő is csak akkor diadalmaskodhat, ha időben, előttük odaérünk! A kudarcról beszélek, Elaine! Az, én kudarcomról. Ami miatt mindenki szenvedni fog ezen a bolygón, amíg csak él. Erről van szó, Elaine! Nem a fociról. Pislantottam egyet. - Aha - szólaltam meg. Mi mást lehet erre felelni? Mr. Morton magába roskadtan ült. Az arcát eltakarta a kezével. - Kifelé, Elaine - szólt az ujjai közül. - Kérlek, menj innen. Felvettem a hátizsákom. Mi mást tehettem volna? Nem volt rám szüksége. Nem rám tartozik, bármi történjen is vele. Bármiről beszélt is. Senkire sem tartozik... egyedül csak Mr. Mortonra. Mert az biztos, hogy szegény ember meghibbant. Mert aki eszénél van, az nem emlegeti a sötétség erőit, meg azt, hogy elfoglalják a bolygót. Az bizony nem. Viszont.. viszont egészen eddig olyan normálisnak tűnt. Aztán, már az ajtónál, eszembe jutott valami, amit említett - s amiről fura módon egy másik ember szavai jutottak az eszembe...Megfordultam, és visszanéztem rá. - Tanár úr! - Szembenézett velem, még mindig teljes reménytelenséggel az arcán. - Van ennek bármi köze az... az Astolati Liliomos Hölgyhöz? Soha nem fogom elfelejteni azt a kifejezést az arcán. Soha életemben. - Hát erről... erről hol hallottál? - suttogta, olyan érdesen, hogy tudtam,

iszonyú erőfeszítésébe kerülhet a beszéd. - Ki beszélt neked erről? - Hát dolgozatot írok róla. Vagy elfelejtette? A feszültsége láthatóan felengedett. De csak addig, amíg hozzá nem tettem: - És Will mostohatesója, Marco is említett valamit... Kifutott az arcából a vér. - A mostohafivér... - megrázta a fejét. - Hát persze...Bárcsak. .. bárcsak... Aztán megesküdtem volna rá, hogy a következő szavakat hallottam: - Bárcsak megállítottam volna, amikor itt volt a lehetőség.. . - Kit akart megállítani, tanár úr? - Természetesen tudtam. Vagy legalábbis azt hittem. Marcót. Nem beszélhet másról. Kivéve... Hogy én azt hittem, már megállította. Hiszen megakadályozta, hogy megölje. A pletyka szerint legalábbis. Mert azt beszélték, hogy Marco megpróbálta megölni Mr. Mortont, de nem sikerült neki. - Tanár úr... - Tétován álltam az ajtóban. Mi folyik itt? Az igaz, hogy arról fantáziáltam az éjjel, hogy Jennifer Guinevra, Lance Lancelot, Will Arthur, Marco meg Mordred..... de csak azért, mert Marco azt mondta, hogy én vagyok Astolati Elaine. Meg azért, mert az Avalonba járunk, az Excaliburok otthonába. Az eszembe sem jutott, hogy egy szó is igaz lehet belőle. Mert nem is lehet. Ez az egész több száz évvl ezelőtt történt. Mármint ha megtörtént egyáltalán. Mivel két történész lánya vagyok, nagyon jól tudom, hogy a történelem gyakran ismétli önmagát. Csak nem így. Ebben egyetlen normális ember sem hihet. Kivéve.. . Kivéve a Medve Rendjének tagjait. Akikről azt olvastam, hogy hitük szerint Arthur király egy nap újjászületik, hogy kivezesse a világot a sötét középkorból... Csakhogy Mr. Morton biztos nem tagja egy ilyen nevetséges gyülekezetnek. Hiszen ő tanár. Méghozzá a hírek szerint jó tanár. És a tanárok nem hisznek az olyan butaságokban, hogy egy középkori király újjászületik, hogy megmentse a világot. Elragadott a képzeletem, Mr. Morton még mindig ott szenvedett az asztalnál. Valamit tennem kell érte. A szerencsétlennek nyilvánvalóan szüksége van. .. valamire. - Tanár úr... Szólhatok az ápolónőnek? Nem néz ki valami jól. Szerintem... szerintem rosszul van. Akkor Mr. Morton valami egészen furcsát tett. Felemelte a fejét, és rám mosolygott. Szomorúan ugyan, és nehezen. De mégiscsak egy mosoly volt. - Nem vagyok rosszul, Elaine - válaszolta. - Csak a szívem fáj. A hátizsákom pántját húzogattam.

103

- Nem árulja el, hogy miért? Tudja, lehet, hogy segíthetek. - Persze fogalmam sem volt, hogyan. De muszáj volt megkérdeznem. De úgy tűnt, a tanár úr tudta, mi jár a fejemben, mert még soha nem beszélt velem ilyen kedvesen. - Már túl késő, Elaine - válaszolt ugyanolyan megtört hangon, mint korábban. - De azért köszönöm. Sajnos elkéstünk. És jobb, ha te nem tudsz semmiről. Ezúttal a te szereped már azelőtt véget ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. - Hogyhogy "ezúttal"? - Megráztam a fejemet. - Hogyhogy az én szerepem? Hirtelen megszólalt a csengő. Mr. Morton fáradtan felsóhajtott. -Jobb, ha indulsz, Elaine. - És mi lesz Lance-szel? Ne beszéljünk meg egy újabb... - Ne. - Felemelte az újságot az asztaláról, és olvasatlanul a kukába dobta. Aztán újra megszólalt, valami végzetszerűséggel a hangjában. - Most már nem számít. Tudtam, hogy ezzel el vagyok bocsátva.

Tizennyolcadik fejezet ,,S folyóvíz homályába menten, Ajzott látnok, rettenthetetlen, Bár végzete kísérti ebben, S szemén él nem holtabb üveg sem, Néz, merre Came/ot. " Őrült vagy, mondogattam magamnak. Nevetséges vagy. Sok mindent mondogattam. Mégis megtettem. Mindig ezt teszem, amikor nem tudom, mihez kezdjek. Ahelyett, hogy Lizzel meg Stacyvel ebédeltem volna, akik közölték, hogy a "beavatásomat" most hétvégére tervezik, felhívtam anyámat. Pedig nem akartam. De az után a különös megbeszélés után Mr. Mortonnal valamiféle ködben ültem végig a délelőtti órákat, és ahogy múltak a percek, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Ezúttal a te szereped már azelőtt véget ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna - visszhangzott a fejemben. Az én szerepem? Ezúttal? Bárcsak megállítottam volna, amikor itt volt a lehetőség… Kit akart megállítani? Marcót? És miért? Nem volt semmi értelme. Úgy hangzott, mint egy őrült halandzsája. Csakhogy Mr. Morton szemében az őrület egyetlen szikráját sem láttam. Csak kétségbeesést. Meg félelmet. Hülyeség. És lehetetlen. De amikor kicsengettek, azonnal a legközelebbi telefonfülkénél termettem. - A Medve Rendjéről? - ismételte anyám csodálkozva. - De hát honnan... - Ugyan, anya! Tudom, hogy ismered őket! Az egyik könyvedben olvastam! - Hát persze hogy ismerem. - Úgy tűnt, anyám jól mulat. - Csak azon lepődtem meg, hogy egyáltalán a kezedbe vetted az egyik könyvemet. Azt hittem, utálod a középkort. - Alig hallottam, amit mond, akkora tömeg volt a folyosón. Majd csend lesz, ha beérnek végre az ebédlőbe. - Már mondtam, ahhoz a vázlathoz kell, amit írok! Csak pár dologról van szó.

105

- Ellie, kicsim, szerintem egyáltalán nem fair, hogy egy középkorkutató segít megírni a vázlatodat. És mi van azokkal a diákokkal, akik otthon nem tudnak történésszel konzultálni? - Anya! - majdnem kiabáltam. - Csak válaszolj arra, amit kérdeztem! - A Medve Rendjéről? Nos, ez a csoportosulás abban hisz, hogy Arthur király egy szép napon újjászületik... - .. .és kivezet minket a középkorból - fejeztem be helyette. - Tudom. Ez nem olyan, mintha valaki az ufókban hinne? Csak egy rakás félbolond, akik... - A Medve Rendje nem félbolond okból áll, Ellie. Hanem nagyra becsült, magas iskolai végzettségű férfiakból és nőkből. Ez egy elit szervezet, ahová igen nehéz bejutni. Arra ráadásul van bizonyíték, hogy Arthur létezett. Arthur családfáját ismerjük. Az apja Uther Pendragon, az anyja Igraine, Cornwall hercegének felesége. Ami okozott bizonyos nehézségeket, hiszen az asszony házastársa nem a fiának az apja volt. De Uther egy csatában megölte a herceget, így elvehette Igraint, Arthurt pedig törvényes örökösévé tette... Egy pillanatra kihagyott a lélegzetem, annyira ismerősnek tűnt a sztori. Megölni a fickót a háborúban, aztán elvenni a feleségét. A különbség csak az, hogy Jean Will mostohaanyja, és nem az igazi. - És... és Mordred? - kérdeztem. - Meg az Arthurt körülvevő misztikus alakok? Például Merlin, meg a Tó Hölgye? Az biztos nem igaz. - A nagy része az. Mordred a végén valóban megölte Arthurt a trónért. Merlin valószínűleg egy vallási vezető volt, talán egy bölcs. Természetesen nem varázsló. Ami a Tó Hölgyét illeti, az ő alakja valóban kissé homályba vész... - És Lancelot? Meg Guinevra? Ők is léteztek? - Természetesen, drágám. Bár őket sokkal később említik a források, mint más, Arthurhoz köthető alakokat, például a kutyáját, Cavallt... Majdnem kiesett a kezemből a kagyló. - A... kutyáj át? - Igen, Arthur király legendás vadászkutyáját, Cavallt. - Anyám kezdett belemelegedni. Kész kiselőadást vágott le. A tanárok már csak ilyenek, és végül is ez volt a kedvenc témája. - Cavall egyesek szerint emberi tulajdonságokkal bírt, képes volt például embereket és helyzeteket megítélni.. . Cavall. Cavalier. Nem. Lehetetlen. Nem lehet igaz. Kiszáradt a torkom. Alig sikerült kinyögnöm: - Arthurnak volt hajója? - Persze, minden nagy hősnek volt hajója. Arthurét Prydwynnek hívták.

Sokat kalandozott a tengeren... - Úgy látszik, hirtelen eszébe jutott, hogy a saját lányával beszél és nem valamelyik végzős hallgatójával, mert félbeszakította magát, és megkérdezte: - Ellie, biztos, hogy jól vagy? Még soha nem kérdeztél ennyit a középkorról! Mit forgatsz a fejedben? Azt akarod, hogy elmenjek érted a suliba? Tudod, hogy apáddal a városba megyünk ma este, ugye? Dr. Montrose-zal meg a feleségével vacsorázunk. Az időjárás-jelentés szerint vihar lesz este. Tudod, hol van az elemlámpa, ugye? Arra az esetre, ha elmenne a villany. Prydwyn. Pride Winn. Eszembe jutott, mekkorát nyelt Will tegnap, amikor elmesélte, miért adott ilyen fura nevet a hajójának. Csak úgy eszébe jutott. Aztán ott is ragadt. Mint a kutyája neve, a Cavalier. Aztán ott van az a tény, hogy szereti a középkori zenét. Meg hogy azt hitte, ismer engem. Egy másik életből. - Mennem kell, anya - szóltam, és letettem a kagylót. Meg sem vártam, hogy a mondatot befejezze. - Egyébként milyen vázlat ez, Elaine? Ahhoz képest, hogy gimnazista dolgozat, nagyon részlet gazdag... Mert észrevettem, hogy a fülkében ott lóg egy ütöttkopott helyi telefonkönyv. Felemeltem. Arra nem számítottam, hogy találok is benne valamit. Azért csináltam, hogy bebizonyítsam magamnak, mekkora idióta vagyok. Azért csináltam, mert tudtam, hogy nem lehet igaz. És be akartam bizonyítani. Azért csináltam, hogy elfelejtsem Mr. Morton arcát - azt a rémületet, ami elöntötte, amikor megtudta az igazat Lance-ről és Jenniferről. Azért csináltam, hogy fölitassam a kezemről az izzadságot. A W-hez lapoztam. Mert az A betű William Wagner neve előtt biztosan jelent valamit. Eddig eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, de most tudni akartam. A srácok általában akkor használják a második nevüket ha az első megegyezik az apjukéval. Will apját valószínűleg Anthonynak hívják. Vagy Andrewnak. Will biztos hogy nem akarta, hogy Andrewnak szólítsák. Két Andrewt egy családban állandóan összekevernének... Szinte azonnal megtaláltam. Wagner, Arthur, admirális, címe azonos, Willével. Hitetlenkedve bámultam a kinyitott telefonkönyvre. Arthur. Will igazi neve Arthur. A kutyáját Cavalier-nek, a hajóját Pride Winn-nek hívják. A legjobb barátját meg Lancelotnak. És a barátnőjét - most már csak ex Jennifernek, ami a Guinevere-ből származik. Az apja egy olyan nőt vett el, akinek meghalt az első férje. Egyesek szerint Wagner admirális miatt... Kicsúszott a kezemből a könyv. Össze kell magamat szegnem. Nevetséges vagyok. Ez az egész csak véletlen. A hasonlóság Will élete meg a királyé

107

között, akiről apám mesélt. Mert Jean - Will azt mondta, így hívják a mostohaanyját - nem Will anyukája. Az ő anyukája meghalt, amikor a fia megszületett, évekkel ezelőtt. Will és Marco mostohatestvérek, nem vérrokonok. Mindebből az következik, Mr. Mortonnak nincs igaza. Nem lehet igaza. Nem is volt. Felvettem a hátizsákomat, és a WC felé indultam. Amikor végre odaértem, megnyitottam a csapot, és hideg vízzel megmosakodtam. Aztán csak bámultam a tükörben a víztől csöpögő arcomat. Hogy mik eszembe nem jutnak! Komolyan azt hiszem, hogy Arthur Anglia ősi királya, a kerekasztal alapítója - újjászületett, és Annapolisban él? Komolyan elhiszem, hogy én, Elaine Harrison Shalott asszonya vagyok, aki öngyilkos lett Lance miatt? Ez a gondolat hidegzuhanyként érte az agyamat. Először is tuti, hogy nem vagyok annak a bamba Elaine-nek a reinkarnációja. Másodszor, senki sem születik újjá. Még a legendás angol királyok sem. Ilyesmi egyszerűen nem történik meg. Hiszen rendezett világban élünk, egy felvilágosult, tanult korban. Nem kell mítoszokat meg meséket kitalálnunk, ahogy a régiek tették, hogy megmagyarázzuk, amit nem értünk, mert ma már tudjuk, hogy van tudományos magyarázat. Will Wagner nem egy modernkori, újjászületett Arthur. De...Mi van, ha mégis igaz? Belekapaszkodtam a mosdóba, és a tükörképemet bámultam. Mi történik velem? Komolyan elkezdek hinni egy ilyen tökéletesen hihetetlen sztoriban? Hogy lehet ez? Hiszen én gyakorlatias vagyok. Nancy a romantikus, nem én. Én tudósok lánya vagyok. Nem hihetek ilyesmiben... És mégis... Másodpercekkel később fölkaptam a hátizsákomat, és visszasiettem az osztályba, ahol pár órával ezelőtt vártam. Muszáj beszélnem Mr. Mortonnal, hogy kiderítsem, tényleg azt hiszi-e, amit gondolok, s hogy ez azt jelenti-e, hogy megőrült. S vele együtt én is. Azt nem tudtam, mit mondok majd neki. Hogy tudom? De mit tudok? Semmit. Csak azt, hogy ki kell űznöm a fejemből ezt a zümmögő hangot. De amikor odaértem, nem Mr. Morton állt a tábla előtt. Hanem az igazgatóhelyettes, Ms. Pavarti. - Igen? - kérdezte, amikor meglátott. Minden fej felém fordult - mindenki, akinek az ötödik órában volt ebédszünete, és nem a negyedikben, mint nekem -, minden szem engem bámult, ahogy csak állok ott az ajtóban, hatalmasra nyílt szemmel, a hátizsákomat szorongatva, mint egy nagyra nőtt gizda, akinek még mindig vizes az inge, és félig kibomlott a lófarka. - Segíthetek? - kérdezte udvariasan Ms. Pavarti.

- Én... Én Mr. Mortont keresem - nyögtem. - Mr. Morton hazament. Nem érezte jól magát - válaszolta Ms. Pavarti. Neked nem kellene órán lenned? Vagy az ebédlőben? Hol az igazolásod? Némán megfordultam. Mr. Morton hazament. Mr. Morton nem érzi jól magát. Nem rossz, haver. De tőlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen. - Bocsánat, kisasszony - Ms. Pavarti utánam sietett a folyosóra. Kérdeztem valamit. Hol az igazolásod? Milyen órád lenne most? Meg sem fordultam. A kijárat felé tartottam. - Állj meg! - Ms. Pavarti hangja hangosan visszhangzott az üres folyosón. Láttam, hogy az irodából kíváncsian bámulnak bennünket. - Hogy hívnak? Kislány! Itt ne merj hagyni! De akkorra már nem sétáltam. Hanem futottam. És addig meg sem álltam, amíg a suliból ki nem jutottam. Ms. Pavartinak persze esélye sem volt rá, hogy utolérjen. Egyszerűen csak nem bírtam lassítani. Úgy éreztem, ha elég gyorsan futok, kiderül, hogy ez az egész hazugság. Hogy kitisztul a fejem, és rájövök, hogy mekkora idióta vagyok, és minden visszatér a normális kerékvágásba. De amikor lelassítottam, semmi sem történt. Semmi sem tért vissza a normális kerékvágásba. A helyzet egyre csak romlott. Mert már - életemben először - az iskolából is lógok. Engedély nélkül elhagyom a suli területét. Lógós lettem. Kötelességmulasztó. És még csak nem is érdekelt.

109

Tizenkilencedik fejezet "A partra ment, ki kötve sajka Várt rá, sehol sem volt a gazda, S ő nevét feltüntette rajta: A hölgy, kié Shalott. " Még akkor sem, amikor fél órával később kiszálltam a taxiból, és odaadtam a sofőrnek a fele pénzem - nyolc dollárt, ami azt jelenti, hogy ennyim maradt a visszaútra. Az sem érdekelt, hogy Annapolisnak ezen a részén még soha nem jártam. Nem érdekelt, hogy fogalmam sem volt, hogy jutok haza, hogy nem maradt elég pénzem. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy megtaláltam - a tudakozó meg egy telefonfülke segítségével-, és hogy végre értelmes válaszokat kapok. Legalábbis azt reméltem. Tudtam, hogy otthon van. Hallottam a tévét, amikor bekopogtam az ajtón. Ő viszont lehet, hogy nem hallott, mert annyira felhangosította. Biztos azért nem nyitott ajtót olyan sokáig. Amikor végre megjelent, azonnal tudtam, hogy hallotta a kopogást. Nem azért nem nyitott ajtót, mert nem hallotta, hanem azért, mert először ellenőrizte a kukucskálón, hogy ki az. A kezében egy óriási serpenyőt szorongatott. Veszély esetére. De engem ártalmatlannak tartott. Legalábbis erre következtettem abból, hogy leengedte a serpenyőt, amint kiderült, hogy egyedül vagyok. - Ó - szólalt meg. - Te vagy az? Nem látszott meglepettnek. Inkább közönyösnek. - Menj el. Most nem érek rá. - Azzal becsapta az ajtót. De én gyorsabb voltam nála. Mielőtt teljesen becsukta volna, becsúsztattam a lábamat az ajtónyílásba, és a Nike cipőm vastag, gumírozott oldala megtartotta az ajtót. Nem tudom, mi ütött belém. Még soha életemben nem csináltam ilyesmit lógok a suliból, engedély nélkül elhagyom az iskola területét, meglátogatok

egy tanárt a lakásán, a lábammal megakadályozom, hogy az orromra csapja az ajtót. Ez egyszerűen nem én vagyok. Távolról sem; Vadul dobogott a szívem, a tenyerem síkos lett az izzadságtól. Azt hittem, menten rosszul leszek. De nem azért jöttem el idáig, hogy csak úgy hazaküldjenek. Muszáj volt megtennem. Csak azt nem tudom, hogy miért. Lehet, hogy azért, mert olyan házban nőttem fel, ahol mindig mindenki tudta az összes választ a Jeopardy! kérdéseire. Én is válaszokat akartam. Mr. Morton a lábamat bámulta. Egy kicsit mintha meglepődött volna. Mintha meglepte volna a találékonyságom. De meg sem próbált küzdeni. Vállat vont, és így szólt: - Helyezd magad kényelembe. Aztán tovább folytatta, amiben megzavartam, amikor kopogtattam. Pakolt. A ruhái szanaszét hevertek. De nem a ruhákat pakolta a földön heverő bőröndökbe. Hanem könyveket. Még hozzá vastagokat. Olyanokat, amilyeneket apám szokott hazacipelni az egyetemi könyvtárból. A legtöbb iszonyú léginek látszott. Fogalmam sem volt róla, hogy akarja majd felemelni a bőröndöket, ha egyáltalán sikerül őket bezárni. A bőröndöket bámultam. Aztán meg Mr. Mortont, aki a kezében tartott könyveket válogatta. Párat bepakolt a bőröndbe, a többit a földre dobta. Világos volt, mint a nap, hogy egyáltalán nem érdekli, mi lesz azokkal a cuccokkal, amiket nem visz magával. - No, mit akarsz?- kérdezte válogatás közben. – Nincs sok időm. Mindjárt indul a gépem. - Azt látom - válaszoltam. Felemeltem a kezem ügyében lévő könyvet. Nem is angolul volt, de felismertem a címét, mert otthon, St. Paulban apámnak is megvolt. Le Morte d'Arthur. Arthur halála. Nagyszerű. – Kicsit hirtelen jött ez az utazás, nem? - Nem egyszerű utazás - válaszolt Mr. Morton kurtán. – Itt hagyom a várost. Végleg. - Tényleg? - Körülnéztem a szobában. A bútorzat viszonylag újnak tűnt, bár nem túl drágának. - Miért? Vetett rám egy kutató pillantást, aztán folytatta a válogatást. - Ha a jegyed miatt jöttél, akkor ne aggódj - mondta, engedve a kérdést a füle mellett. - Bárki is helyettesít majd, biztos, hogy A-t kapsz. Kiváló vázlatot adtál le. Értelmesen össze tudsz kapcsolni két mondatot, amire az iskola legtöbb kis kreténje egyszerűen képtelen. Nem lesz semmi baj. Most pedig kérlek, indulj. Sok dolgom van még, és kevés időm. - Hová megy? - Tahitira. - Egy könyv gerincét tanulmányozta, aztán beledobta az előtte fekvő bőröndbe.

111

- Tahitira? - ismételtem. - Az jó messze van. Nem válaszolt. Mögém lépett, hogy becsukja az ajtót, amit nyitva hagytam. - Már megmondtam neked - szólalt meg, miután az ajtót gondosan becsukta. Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam a tévétől, ami még mindig ment a másik szobában. - A te szerepednek vége. Semmit sem tehetsz... és nem is várja tőled senki. Most pedig légy jó kislány, Elaine, és menj szépen vissza az iskolába. - Nem megyek. - Arrébb toltam egy kupac könyvet, hogy helyet csináljak magamnak a kanapén. Még saját magamat is megleptem. Belül persze úgy remegtem, mint valami kocsonya. Még soha nem mondtam ellent egyetlen tanárnak - sőt egyetlen felnőttnek - sem. Fogalmam sem volt, mitől lettem egyszerre ilyen bátor, de igencsak örültem neki. - Addig nem, amíg, el nem mondja, mi folyik itt. A szerepem, pontosan miben? És miért akar ilyen gyorsan eltűnni innen? Mitől fél, mi történik majd? Mr. Morton felsóhajtott, aztán fáradt hangon megszólalt. - Kérlek, Elaine. Nincs erre időm. Mindjárt indul a gépem. - A könyvekért nyúlt, amiket arrébb toltam. Most először vettem észre, hogy remeg a keze. Komolyan meglepődve bámultam rá. - Tanár Úr, miről van szó? Mitől fél ennyire? Mi elől menekül? - Elaine. - Mélyet sóhajtott. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, így szólt. - A szüleid tanulmányi szabadságon vannak, ugye? Biztosan félbe tudják szakítania kutatásaikat egy időre. Miért nem beszéled rá őket, hogy utazzatok el valahová? Valahová messze, távol a keleti parttól. Az lenne a legjobb, ha minél hamarabb indulnátok. - A tekintete az ablakot pásztázta. Észrevettem, hogy felhők sötétítik el a ragyogó délutáni napot. - Minél hamarabb, annál jobb. Aztán elfordult, és bepakolt még néhány könyvet a bőröndbe. - Tanár.,Úr - szólaltam meg óvatosan. - Ne haragudjon, de azt hiszem, segítségre lenne szüksége. Egy pszichiáterre. Rám pillantott a szemüvege fölött. - Szóval azt gondolod? - kérdezte némi megbántottsággal a hangjában. A helyében én is megsértődtem volna. Végül is nem az én dolgom, hogy ilyesmiket közöljek vele. De valakinek muszáj megtenni. Hiszen a szerencsétlen tisztára becsavarodott. Nem mintha nem lenne rá jó oka. De mégis. - Tudom, hogy a Will-lel, Lance-szel és Jenniferrel kapcsolatos dolgokban valahogy túl sok a véletlen - folytattam -, de maga tanár. Oktató. Az eszét és az intelligenciáját használja. Nem hihet egy olyan nevetséges dologban, mint Arthur király újjászületése!

- Szóval ezért jöttél ide. Hogy közöld velem, hogy amiben hiszek, az nevetséges. Gondolom, aggódsz miattam. Azt hiszed megőrültem, igaz? - Hát... - Nem esett túl jól, de tudtam, hogy meg kell mondanom az igazat. Ami azt illeti, igen. Azt megértem, hogy egy olyan ember, aki nem tagja annak a szektának, aminek maga igen... Alig lepődött meg azon, hogy tudok a kis gyülekezetéről. - Elaine, a Medve Rendje nem szekta. Hanem egy testvéri rend. - Mindegy -legyintettem. - Szóval azt megértem, hogy ha egy hozzám hasonló valaki rájön ezekre az egyezésekre - Will nevére, meg a kutyára meg a hajóra; hogy mi történt a szüleivel; hogy mi történt Lance-szel meg Jenniferrel -, azt mondja magában: "Nahát, Arthur király újjászületett!" De, tudja, vannak azért fontos különbségek is. Willnek nem Jean az igazi anyukája. Ő már régen meghalt. Marco a mostohafivére, nem a féltestvére. Én meg távolról sem vagyok az Astolati Liliomos Hölgy. Akkor sem tudnék Lance-be szeretni, ha akarnék. Maga tanár, Mr. Morton. Aki racionálisan gondolkodik. Hogyan hihet egy olyan ember, mint maga, abban, hogy Arthur király újjászületik? Majd én megmondom. Csak úgy, ha megőrült. Pislantott. De csak egyszer. Aztán megszólalt. - Nem hiszem, Elaine. Hanem tudom. Arthur vissza fog térni. Visszatért. Csak... - Elsötétült az arca. Úgy tűnt, újra magába zárkózik. - Nem. Semmi értelme. Jobb, ha nem tudsz róla - rázta meg a fejét. - A tudás... néha veszélyessé válhat. Néha én magam is azt kívánom, bárcsak ne tudnék róla. - Tegyen egy próbát - mondtam neki, a karomat a mellkasom előtt összefogva. Egy percig csak bámult rám. Aztán megszólalt. - Rendben van. Okos lány vagy - eddig legalábbis annak látszottál. Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy a rendem - a Medve Rendje - egy titkos társaság, amelynek egyetlen feladata van: hogy legyőzze a sötétség erőit, amelyek megakadályozzák, hogy Arthur király újra uralkodjon? - Azt, hogy ezt már tudom. Meg azt is, hogy a paranoid képzelgésekre már kapható gyógyszer. Keserűvé vált az arca. - Nem azt várjuk, hogy Arthur csak úgy kiugrik majd a sírjálból, az Excaliburral a kezében. Nem vagyunk gyengeelméjűek, Elaine. A tibeti szerzetesekhez hasonlóan, akik az egész világot átkutatják a következő Dalai Láma reinkarnációja után, a Medve Rendjének tagjai a potenciális Arthurt keresik nemzedékről nemzedékre. - Levette a, szemüvegét, és tisztogatni kezdte egy zsebkendővel, amit a zsebéből vett elő. - Ha rábukkanunk egy olyanra, akiről azt hisszük, komoly esélye van, küldünk egy rendtagot a szülővárosába, aki felügyeli a fiút. Általában tanárként. Úgy, mint én. A fiúk

113

általában csalódást okoznak. De nagyon ritkán - például Will esetében - a rend elkezd reménykedni... Visszatette a szemüvegét, és a most már tisztán ragyogó lencsék mögül nézett rám. - És akkor már csak azt kell megakadályozni, hogy sötét erők meggátolják a fiú kiteljesedését. - Na, innen már nem tudom követni - válaszoltam. - Sötét erők? Tanár úr, ne vicceljen. Miről beszél? Darth Vaderről? Vagy Voldemortról? Ugyan már... - Azt hiszed, hogy ami Lancelottal és a királynővel történt, véletlen volt? kérdezte Mr. Morton, meghökkenve a naivitásomon. - Ennél sokkal többről van szó! A történteket nem kettejük jellemgyengesége okozta, hanem az Arthur ellen összeesküvő sötét erők, akik el akarták pusztítani. Nem csupán az önmagába vetett hitét, hanem az emberek őbelé vetett hitét is. Ekkor tűnt fel Mordred - aki mindig is a sötét erők eszköze volt -, hogy meggyilkolja. - Hűha - szólaltam meg nagyra nyílt szemekkel. Kicsit nehezen emésztettem meg pár dolgot. Vagyis az összeset. - Na jó... Mr. Morton felbátorodott. Úgy látszik, elég érdeklődőnek tűntem. - Azt tudod, ugye, hogy először tulajdonképpen elkésett. Mármint Mordred. Minden gonosz erőfeszítés ellenére a középkor véget ért, mert Arthur elég hosszú ideig ült a trónon. És most nem Mordred él jó és igazságos királyként az emberek emlékezetében, hanem Arthur. De Mordred tanult a hibájából - folytatta Mr. Morton. - És azóta, hiába próbált Arthur bármikor felemelkedni, Mordred mindig ott volt, hogy megállítsa, egyre korábban és korábban, hogy a Fény soha ne diadalmaskodhasson. És ez így folytatódik majd, Elaine, az idők végezetéig... vagy amíg a jó egyszer s mindenkorra le nem győzi a sötétséget, s Mordred nyugodni nem kényszerül. Megköszörültem a torkomat. Mr. Morton teljesen normálisnak tűnt. Legalább annyira, mint... nos, mint az apám. De amit mondott - amiben ő meg az ő rendje hitt... Hát az eszement dolog volt. Egyetlen épeszű ember sem hinné el, hogy Will Wagner Arthur király reinkarnációja. A neveken kívül.. az egésznek nem volt semmi értelme. És nem csak annak. - Nem értem - szólaltam meg szárazon. - Ha tényleg azt hiszi, hogy Will maga Arthur - és. itt egy elég tekintélyes "ha"-ról van szó -, akkor miért menekül el? Nem kéne itt maradni segíteni? Javítson ki, ha rosszul tudom, de nem magát küldte ide a rend, hogy Willt megvédje? Úgy látszott, Mr. Morton őszintén sajnálja, hogy el kell mennie. - Most már nem érdemes - magyarázta. - Miután Guinevra elhagyja, Arthur sebezhetővé válik, bármit tervez is Mordred. Ugyanaz játszódott le

újra és újra a szemünk előtt, akárhogy próbáltunk is segíteni. Mordred természetesen a sötét erők segítségével - hatalomhoz jut, ugyanúgy, ahogy a múltban is. Gondolj csak él történelem leggonoszabb politikai vezetőire, s megérted, miről beszélek. Mordred volt az összes. Arthur pedig... nos hát-... - Mi történik vele? - kérdeztem kíváncsian. - Nos... - mondta Mr. Morton kelletlenül -, meg fog halni.

115

Huszadik fejezet "S mikor már leszállt az este, Beléfeküdt, láncát eresztve, S a széles folyam vitte messze, Hölgy telen lett Shalott. " - Meg fog halni? - hitetlenkedve bámultam rá. - Nos, igen. - Volt benne legalább annyi könyörület, hogy egy icipicit zavartnak látszott. - De hát... - Csak ültem ott, és azt ismételgettem, amit az előbb hallottam. Meghal? - Természetesen - válaszolta Mr. Morton kimerülten. - Mit hittél, mi történik majd, Elaine? Szerinted miért megyek el? Csak nem gondolod, hogy itt maradok és végignézem? - De... - Még mindig csak bámultam. Ma már hallottam egy csomó őrültséget, de ez viszi el a pálmát. - Úgy érti, hogy Will? Azt hiszi, Will meg fog halni? - Muszáj neki - válaszolt bocsánatkérően. - Ahhoz, hogy Marco - vagyis esetünkben Mordred - elérhesse a céljait.. . - Maga azt hiszi, Marco megtámadja Willt? - Nemcsak hiszem, Elaine. Tudom - érkezett a hűvös válasz. - Maga Marco ismerte be nekem tavaly az osztályomban, amikor bolond módon megpróbáltam észérvekkel hatni rá - megjegyzem, a parancsok ellenére. Valamikor nekem is nehezemre esett elfogadni, ahogy nyilvánvalóan neked is, hogy léteznek velejükig romlott emberek. Azt gondoltam, ha valahogy sikerül hatnom a fiatalemberre, átáll hozzánk. Bebizonyosodott, hogy nincs igazam - méghozzá elég fájdalmasan. - Akkor támadta meg magát Marco - jegyeztem meg, összerakva a kirakós darabjait. Hogy valami még nagyobb őrültség derüljön ki. - És aztán kirúgták a suliból. - Pontosan - bólintott Mr. Morton. - Most már belátom, hogy végzetes hibát követtem el. Beavattam a rend létezésébe, elmondtam neki, hogy mi az ő szerepe Arthur sorsában. De a figyelmeztetésem hiábavaló volt. Nem vértezte föl magát a gonosz ellen. Hanem immár okot talált rá, hogy a

kebelére ölelje, mondván: "Ha úgyis ez a végzetem, ugyan miért küzdenék ellene?". Nagyokat pislogtam. -Maga elmondta Marcónak, hogy ő Mordred reinkarnációja? - El sem tudtam képzelni, hogyan reagált Marco a hírre. Gúnyos kacagással, gondolom. No és természetesen némi erőszakkal. A hírhozó ellen. Aki talán megérdemelte, amit kapott. - Szinte szégyellem bevallani, amit tettem - folytatta Mr. Morton. - Bár akkoriban nem voltam benne biztos, hogy hitt nekem. Viszont az a tény, hogy rájött, te vagy Astolati Elaine, arra utal, hogy mégiscsak elfogadta a tényeket. - Nem én vagyok Astolati Elaine - jelentettem ki mérgesen, szinte szótagolva, hogy végre megértse. Mr. Morton szomorúan elmosolyodott. - Mulatságos. Marco is pontosan ezt mondta. Csak ő ahhoz ragaszkodott, hogy ő nem Mordred. - Mert nem is az! - Tomboltam a dühtől. Ez már több a soknál! - Vissza kellene vonni a diplomáját, amiért azzal bombázza a befolyásolható diákokat, hogy mondabeli alakok reinkarnációi! Mr. Morton megrázta a fejét. - Nagyon, jól tudod, Elaine, hogy ők nem mondabeli alakok! Azt hittem, hozzávágok valamit. El sem akartam hinni, hogy egy ilyen párbeszédet folytatok. - Rendben van. Nem mitikus alakok. Hanem valódiak. Voltak. Arthur tényleg létezett. Tegyük fel, csak a vita kedvéért, hogy ez az egész reinkarnációs cucc megtörténhet. Marcót figyelmeztette rá. És Willt? Neki mondott bármit is? - Nem lenne semmi értelme, Elaine - válaszolt Mr. Morton szomorúan. És, ahogy korábban is említettem, már túl késő. A múltban a Rend tagjai számtalanszor megpróbálták tudatni a Medvével, hogy mi vár rá - ugyanúgy, ahogy én próbáltam Marcót sikertelenül a Fény felé fordítani -, és egyetlen alkalommal sem jártak sikerrel. A legtöbbször nem is hitt nekik. És a Sötétség elkerülhetetlenül felülemelkedett és győzedelmeskedett felettünk... és felette. Megint pislantottam egyet. - De ha mindez igaz, és ha mindaz, amiben maga meg a rendje hisz, valóban megtörténik - mármint hogy Marco meg fogja ölni Willt -, akkor maga szerint nem kellene legalább figyelmeztetni a veszélyre? - Már túl késő, Elaine - válaszolt Mr. Morton a fejét rázva.- Már elveszítette Guinevrát. Nincs több ereje az élethez.. : - De hát pont ezt próbáltam magának elmagyarázni ma reggel! - kiáltottam rá. Persze egy szót sem hittem el ebből a zagyvaságból. De nem akartam

117

annyiban hagyni a dolgot. - Will egyáltalán nem bánja, hogy Jen otthagyta Lance miatt! Azt mondta nekem, hogy megkönnyebbült, amikor kiderült! Mr. Morton szomorúan mosolygott rám. - És ha megmondanánk neki, Elaine, szerinted hinne nekünk? Tenne valamit azért, hogy megvédje magát – mellesleg reménytelenül? Gondolod, hogy ezzel megváltoztatnánk bármit is? Fogalmad sincs, mivel állunk szemben. A Fény és a Sötétség már évszázadok óta harcol Arthurért. A Gonosz nem tűrheti a Fény beavatkozását. Megkerülhetetlen akadályokat állít elénk - halálos akadályokat. Mordred a sötét oldal segítségével megtalálja a módját annak, ,hogy megölje a testvérét: Nem számít, hogy milye... - Marco nem akarja megölni Willt! - kiáltottam rá. Még mindig nem fogtam fel, hogy részt veszek ebben a párbeszédben. - Ugyan miért ölné meg? - Azonkívül, hogy a saját kapzsisága és önzése mellett a sötét erők is keblükre ölelték? - ráncolta össze Mr. Morton a homlokát. - Gondolkozz csak, Elaine! Marcora gondoltam, a fülbevalójára meg az undok modorára. Hát persze, gázos volt, sőt, hátborzongató, azzal a jéghideg kezével. Dehogy gyilkos lenne? Persze Mr. Mortont megpróbálta megölni - de hát a fickó azt közölte vele, hogy ő a történelem egyik leggyűlöltebb alakjának a reinkarnációja. Ugyan miért akarná megölni Willt? Hiszen ő maga ismerte el, hogy amióta Willékkel lakik, sokkal jobban él. Még egy hajója is lett. Vagyis használhatja. Mit is mondott tegnap? Nem én vagyok a szerencsés. Hanem Wil/. Lehet, hogy erről van szó? - Maga szerint Marco azért akarja megölni Willt, mert féltékeny rá? És dühös azért, amit Will apja tett az övével? Azért? - kérdeztem. Mr. Morton bólintott. - Természetesen jóval többről van szó, mint amit fel bírsz fogni, de úgy gondolom, ez is része a dolognak. - Miért? Minden alkalommal más az ok? - Hát ezért annyira nehéz elhinni, hogy paranoiás képzelgésről van szó. Mert ha az egészet nézzük, a sztori annyira jól van felépítve, hogy szinte már hihető. - Variációk több témára - bólintott a tanár. – Mordred gyűlölte Arthurt, mert a trónra vágyott. Hátat fordított a saját népének, nem törődött velük egy fikarcnyit sem, csak önmaga megdicsőülésére gondolt. Ekkor kebelezte be a Sötétség, ekkor vált a... - Hagyja abba! - Befogtam a fülemet. Elegem volt. - Nem akarok többet a sötét oldalról hallani, világos? Csak azt akarom tudni, hogy képzeli mármint ha annyira biztos abban, hogy mi fog történni -, hogy maga

elmenekül, és hagyja, hogy Willt megöljék! Azt értem, hogy fél a... a sötétségtől. - Én is ugyanolyan gyagyás lettem, mint ő, de nem érdekelt. - De az isten szerelmére, még a rendőrséget sem hívja fel? - És mit mondjak nekik, Elaine? - mosolygott bánatosan Mr. Morton. Hogy egy ősrégi, prófécia szerint, ami mellesleg időről időre igaznak bizonyul, ez a fiatalember egy szép napon meggyilkolja a mostohatestvérét, és romlást hoz a világra? Ezt nem tehetem. Tudod, hogy nem hinnének nekem. Nem, tényleg nem hinnének. Én sem akarok hinni neki. Mert ez az egész tiszta őrület. - De ha hinnének, akkor sem tehetnének semmit - folytatta. - Mert a gumibotok meg a pisztolyok nem sokat érnek a sötét oldal erejével szemben. Én pedig bűnös lennék, ha ártatlan lelkeket kockáztatnék egy olyan háborúban, amit soha nem nyerhetnek meg. Egyébként is az az általános vélemény - bár még nem bizonyosodott be-, hogy csak az Arthurhoz legközelebb állók akadályozhatják meg a sötét oldal uralomra jutását. - Például ki? - Kisimítottam a hajamat a szememből. - Lance? Vagy Jennifer? - Természetesen - válaszolta. - Bármelyikük szóba jöhet. Te viszont... nem. Vetettem rá egy sötét pillantást. - Mert Astolati Elaine még csak nem is találkozott Arthurral, igaz? - Mondtam neked, hogy jobb, ha nem tudsz semmiről - emlékeztetett Mr. Morton szomorú hangon. - Én meg hülye lennék, ha mindezt elhinném - biztosítottam róla. - Elaine - szólalt meg gyengéden -, miért nem mész haza? Beszéld rá a szüleidet, hogy vigyenek el valahová messze. Mi lenne, ha visszamennétek Minnesotába? Talán jót tenne, ha... visszamennél... haza. Ekkor akadtam ki. Volt valami furcsa abban, ahogy azt mondta, „haza”. Elvesztettem a fejemet. Eddig mindent kibírtam. A fecsegését a sötétség erőiről, meg az ellene való küzdelem veszélyéről. Azt, hogy Will csak Jenniferért él. Még Tahitit is. De ezt már nem bírtam elviselni. - Haza? - ismételtem. - Mit tud maga az otthonról? Tudja, az otthon, az nemcsak egy hely. Az emberek teszik azzá... Az emberek, akik törődnek a másikkal. Vagyis csak törődnének! De nem teszik, hanem Tahitira utaznak valami ostoba prófécia miatt! Én nem tudom, hogy ez a Sötétség- meg Fénydolog igaz-e. De egyben biztos vagyok: ha maga meg az a bizonyos Rend tényleg Will oldalán állna, akkor nem hagynák magára segítség nélkül! Ő sosem tenne ilyet! Ő soha nem mondaná, hogy: "Hát, mindig így történt, jobb is, ha nem akarjuk megváltoztatni a dolgokat, mert egyszer már

119

megpróbáltuk, és nem sikerült, és a sötét oldal amúgy is mindig győz!" Elcsuklott a hangom, de nem érdekelt. Tovább ordítottam. - Mert ettől lett a maga drága Arthurja olyan népszerű, vagy nem? Ő volt az a kiváló, találékony gondolkodó, aki nem tette azt, amit mások mondtak neki, csak azért mert úgy szokás. Ha Will tényleg Arthur - és én nem mondom, hogy az, mert szerintem ez az egész egy nagy átverés -, akkor maga szerint kényelmesen hátradől ne a székében, mondván: "Hát, nem tehetek semmit, ez mindig így szokott történni", és hagyná, hogy maga meghaljon? Hát persze hogy nem. És tudja mit, tanár úr? Én sem teszek így! Azzal megfordultam, és magasra tartott fejjel, kiegyenesített vállal, egy szó nélkül kimasíroztam a lakásból, mintha én lettem volna királynő a múltban, és nem Jennifer Gold.

Huszonegyedik fejezet "Hevert hófehér köntösében, Az libbent a sajkaszegélyen, S levél hullt rá még könnyedébben, Sodródott neszező sötétben, Vonzotta Camelot. " A bátyám szerint, aki gyakorlott iskolakerülő, az adminisztrációnak általában egy egész napba telik, mire a delikvenst utoléri. Úgyhogy tudtam, hogy legkorábban másnap kapom csak meg az értesítést, miszerint meg kell jelennem az igazgatóhelyettes, Ms. Pavarti irodájában, hogy beszámoljak arról, hol töltöttem az ötödik és hatodik órát. Mégis úgy döntöttem, hogy jobban teszem, ha a lányvécében várom ki a következő csengetést. Nem akartam, hogy megtaláljanak a folyosón bóklászva. Úgyhogy bevettem magam a legközelebbi lányvécébe. Először is meg kell találnom Willt, döntöttem el. Fogalmam sem volt, milyen órái lesznek még, de muszáj megtalálnom. Aztán közlöm vele, hogy az Avalon gimiben minimum egy tanár arra gyanakszik, hogy egy középkori király reinkarnációja, és hogy a mostohabátyja szörnyű, halálos veszélyt jelent számára. Az biztos, hogy Mr. Mortonnak igaza volt: Will egy szavamat sem hiszi majd. Senki sem hinne nekem. De ez nem jelenti azt, hogy nincs joga tudni róla. A lófarkamat igazgattam a tükör előtt, amikor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. A legtávolabbi vécéajtó mögül, ami zárva volt, szipogást hallottam. Lehajoltam. Az ajtó és a padló közötti résen keresztül egy pár fehér aerobik cipőt pillantottam meg, amire az Avalon összetéveszthetetlen kék-arany pom-pomjait erősítették. Egy pom-pom lány sírdogált a vécében. Egy ilyen nap után azt is tudtam, melyik az. - Jennifer! - kopogtam be az ajtón. - Ellie vagyok! Minden rendben? Igencsak szörcsögő szippantást hallottam. Aztán torokhangon Jennifer is megszólalt. - Hagyj békén! - Ugyan, Jennifer! Nyisd ki, és beszéljük meg! Nem lehet ennyire szörnyű! Egy pillanatig néma csönd volt. Aztán kattant a retesz, és Jennifer - még

121

vörös szemmel is gyönyörűen - kilépett az ajtón. A hosszú ujjú vezérszurkolói pulcsijába törölte a szemét. - Ne-ne mondd el senkinek... - hatalmasra nyílt, aggódó kék szemekkel nézett rám. - Ne mondd el senkinek, hogy itt találtál bőgve. Főleg azoknak a pletykás csajoknak ne az atlétikacsapatból, akikkel együtt lógsz. Rendben? Már úgyis épp eléggé utálnak, és akkor csak még rosszabb lenne. - Nem szólok nekik. - Letekertem egy csomó papírtörlőt a falon lévő tartóból, és megnedvesítettem, mielőtt odanyújtottam neki. - És egyáltalán nem utálnak. - Most viccelsz? - Óvatosan megnyomkodta a szemét a vizes törlővel. Mindenki utál. Azért, amit Will-lel tettem. - Dehogy utál mindenki. Én például nem utállak. És Will sem. Megrémültem, mert Jennifer újra bőgni kezdett. Pedig már azt hittem, abbahagyja. - Tudom! - kiáltotta könnyesen. - Ez a legrosszabb az egészben! Will odajött hozzám ma reggel, és annyira édes volt! Azt mondta, tudja, hogy Lance meg én nem akartuk megbántani, és hogy egyáltalán nem bánja, hogy együtt vagyunk. És még azt is hozzátette, hogy szerinte jók vagyunk együtt! Lance és én! Úristen! Azt hittem, elsüllyedek! - Miért? - Megveregettem a vállát, amúgy vigasztalásként. - Nem hiszel neki? - Dehogyisnem! - nevetett fel hitetlenkedőn. - Hát pont ez az! Will sohasem hazudik. Még azért se, hogy ne bántson meg. Na jó, ha beteg lennék, lehet, hogy azt mondaná, jól nézek ki, vagy mit tudom én. De a fontos dolgokban soha. Úgyhogy tudom, hogy igazat mondott. Pont az a baj. Hogy nem bántja, hogy összejöttem Lanceszel. Annyira. ... kedves. Valamiért összeszorult a szívem. Azt mondogattam magamnak, hogy buta vagyok. Meg önző. - Miért, vissza akarsz menni hozzá? - kérdeztem, sokkal könnyedébben, mint ahogy éreztem magam. Mert hirtelen rádöbbentem, abban reménykedem, talán Will, most, hogy szabad, már nem csak barátként gondol kettőnkre, hanem... mindegy. De ha ő meg Jennifer újra elkezdenek járni, akkor ez soha nem következik be. - Nem tudom - válaszolta szerencsétlenül. - Azt hiszem, egy részem mindig szeretni fogja. De a másik... Szerinted lehet egyszerre két fiút szeretni? Tehetetlenül vállat vontam. - Nem tudom. Én még csak egyet szerettem... - WiIlt, ugye? - kérdezte, a szemét törölgetve. Megdöbbenve bámultam rá.

- Mi-micsoda? Dehogyis! Egyáltalán nem! Másra gondoltam! Tommynak hívják... - Ne izgulj! - Abbahagyta a sírást, aztán előhúzta a sminkes tatyóját a táskájából, és megpróbálta rendbe hozni az arcát. - Úgy értem, nem hibáztatlak. Annyira édesek lennétek együtt! Mindketten olyan magasak vagytok, meg sötét hajúak. Majdnem félrenyeltem. - Én... én semmi ilyesmit nem érzek iránta. - Nem? - Letörölte a száját, aztán felvitt egy kis szájfényt. - Pedig te tetszel neki. Az első pillanattól kezdve, amikor meglátott ott, a parkban. Emlékszel? Mintha már egy másik életben is ismert volna. Bánatosan mosolyogtam. Mert ha igaz, amit Mr. Morton gondolt, akkor nem engem ismert Will az előző életében, hanem Jennifert. Jennifert illeti a megtiszteltetés. - Mi csak barátok vagyunk - jelentettem ki, aznap már legalább ezredszer. - Én nem lennék ebben olyan biztos - mondta Jennifer kissé komorabban. Végül is meghívott vitorlázni. És nem visz akárkit arra a hajóra. Azt mondja, az az ostoba kutyája is szeret téged. Ráadásul veled tud beszélgetni. Will az utóbbi időben állandóan csak beszélgetni akar. Tudod, annyira ... megváltozott - jelentőségteljesen pillantott rám. Nem tudtam, mire gondol. - Megváltozott? Hogyan? - Hát amióta elkezdtünk járni - vonta meg a vállát. - Régebben csak a vitorlázás meg a foci érdekelte. Aztán belépett a diáktanácsba. Néha az is előfordul, hogy politikáról akar beszélgetni! Elszörnyedve nézett rám. - Politikáról! A nyáron azt mondta, nem is akar focizni, mert akkor több ideje lenne készülni a vitaversenyre. El tudod ezt képzelni? Hála istennek Lance lebeszélte róla. Az az igazság, hogy lassan úgy éreztem, már nem is ismerem... - Pont ezt szeretem annyira Lance-ben folytatta, és összecsukta a sminkes táskát. - Hogy nem akar állandóan beszélgetni, úgy, ahogy Will tette az utóbbi időben. Esküszöm, néha úgy éreztem, hogy inkább beszélget, és nem... tudod, mire gondolok. Tudtam. Bele is vörösödtem a gondolatba. - Szuper lenne, ha te meg Will összejönnétek – tette hozzá felragyogó szemmel. - Akkor legalább leszállnának rólam a többiek. Mert tudod, annak ellenére, hogy az utóbbi időben olyan furcsa lett ezzel a szeretek-az-erdőbenüldögélni,-otthagyom-a-focit dologgal, azért még mindig iszonyúan népszerű. Csak gondolkozz rajta, jó? Hátradobta a szőke fürtjeit, aztán szembenézett velem a tükörben. - Na, mit szólsz? Észrevennéd, hogy egy perccel ezelőtt még halálra bőgtem

123

magamat? Ránéztem. És minden reményem elveszett. Mert fantasztikusan nézett ki. Még azután is, miután halálra bőgte magát. Ezzel a lánnyal aztán lehetetlen versenyezni, mondjon bármit is. És nem csak azért, mert olyan szép. Ha csak erről lett volna szó, bűntudat nélkül tudtam volna utálni. De nem tudtam. Mert egyáltalán nem játszotta meg magát. Lelkesen ecsetelte, hogy a srácnak, akibe egy kicsit még mindig szerelmes volt, mennyire tetszem, aztán a legkisebb hátsó szándék nélkül arra biztatott, hogy járjak vele, mert akkor neki könnyebb lenne a suliban. Hogy lehet az ilyen embert utálni? - Nagyszerűen nézel ki - mondtam, és úgy is gondoltam. - Kösz. - Aztán felnézett rám. - Tényleg nem mondod el senkinek? - Tényleg nem. - Olyan fura. Valahogy hiszek neked - válaszolta, és az ajtó felé indult. Pedig alig ismerlek. Te is olyan vagy, mint azok, akikről úgy érzi az ember, hogy ismeri őket, pedig akkor látja őket először... - vidáman hozzátette, ahogy kiléptünk a folyosóra. - Pont, mint Will. - Hát, nem egészen - akartam mondani. De a torkomon akadt a szó. Mert abban a percben megesküdtem volna rá, hogy Mr. Morton hangját hallom mögöttünk.

Huszonkettedik fejezet "Szent ének kezdett szólni érte, Oly súlyos, oly jámbor zenéje, Míg lassan megdermedt a vére, S homályt bocsátva két szemére Tornyosult Camelot. " Megpördültem, még időben ahhoz, hogy észrevegyem Mr. Mortont. A tanácsadó iroda felé fordult be, egyik kezével védelmezőn takarva egy karcsú nő hátát. Hátulról nehéz volt felismerni, de Will anyukájára hasonlított. Aztán amikor meghallottam Mr. Morton szigorú brit akcentusát: - Erre tessék, Mrs. Wagner -, már tudtam, hogy ő az. Mi a fenét csinál Mr. Morton a suliban? Nem a Tahitiba tartó gépen kellene ülnie? És miért találkozik pont Mrs. Wagnerrel? Tudtam, hogy ez csak bajt jelenthet. - Majd később találkozunk! - köszöntem el Jennifertől, aki továbbment a folyosón, észre sem véve, hogy mi fo1yik a hátunk mögött. - Oké, rendben! - válaszolta hátrapillantva. Mr. Morton után rohantam. Éppen a tanácsadó iroda üveg ajtaját nyitotta ki Mrs. Wagner előtt. - Erre parancsoljon - mondta. - Megnézem, hogy a konferenciaterem szabad-e... - Mr. Morton! - lihegtem mögöttük. Mrs. Wagner hátrafordult, és rám pillantott. - Szervusz! - Elképedtem, mert úgy látszik, emlékezett rám, pedig Will partiján több tucat embernek mutatták be. - Hát újra találkozunk? De azt hiszem, a nevedre nem emlékszem. - Ellie Harrison - válaszoltam gyorsan. - Válthatnék önnel pár szót itt a folyosón? - Nem, Ellie - mondta határozottan Mr. Morton. - Sajnos nem. Látod, hogy nem érek rá, dolgom van Mrs. Wagnerrel. Mrs. Wagner, kérem, fáradjon be a terembe, és foglaljon helyet. Mrs. Klopper - a tanácsadó-iroda recepciósa engedelmesen felállt - bizonyára hoz önnek kávét, amíg a mostohafiára várunk.

125

- Várjon egy percet! - Mr. Mortonra bámultam, aki Mrs. Wagner háta mögött nem túlságosan finoman azt mutogatta, hogy tűnjek el. - Will is idejön? - Igen, Elaine, mármint ha te is beleegyezel. Néhány fontos dolgot kell közölnünk Will-lel. Neked nincs most órád? Fontos dolgot kell közölnünk Will-lel? Hát ezt semmiképpen nem hagyhatom ki. Belesüllyedtem az egyik kék kanapéba a külső irodában, felkaptam egy National Geographicot, és közöltem: - Éppen megbeszélésre várok a tanácsadómmal. Mrs. Klopper visszatért a kávéfőzőtől, kezében két bögre kávéval. Kíváncsian nézett rám. - Nem írtalak be mára, és Ms. Enright jelenleg nincs itt. - De nekem tanácsra van szükségem! – Megpróbáltam kétségbeesettnek látszani. - Személyes ügyről van szó! Nagyon fontos! Az arca azonnal komollyá változott. - Nos, megnézem, hátha találok valakit, akivel tudsz beszélni, kedvesem. Átnyújtotta Mr. Mortonnak a kávét, és visszasietett az íróasztalához, hogy keressen egy tanácsadót, aki ráér. Amíg telefonált, Mr. Morton odasúgta nekem: - Nem lennék itt, ha nem keltettél volna bennem lelkiismeret-furdalást! Legalább ne tedd nehezebbé a dolgomat! - Ugyan hogy nehezítem én meg a dolgát? – suttogtam vissza. De abban a pillanatban megjelent Will az ajtóban, kíváncsi arccal, a kezében egy hivatalos igazolással. - Valaki találkozni akar velem? - Elhalkult a hangja, amint észrevette a mostohaanyját a konferenciaterem üveg ajtaja mögött. - Jean? Mr. Morton? Miről van szó? - Semmi komolyról, fiatalember - szólalt meg Mr. Morton. Esküszöm, ez volt az év legsemmitmondóbb állítása. - Gyere velem, jó? Csak tisztázni szeretnék pár dolgot veled és az... szóval Mrs. Wagnerrel. Will lassan elsétált a kanapém mellett, a konferenciaterem nyitott ajtaja felé. Felém nézett, és felemelte a szemöldökét, mintha azt kérdezné: Mi folyik itt? Fogalmam sincs, tátogtam neki a magazinom mögül, amit az arcom elé tartottam, hogy Mr. Morton ne lásson. Mert tényleg nem tudtam. Azt legalábbis nem, hogy mit keres itt Will mostohaanyja. Will félszegen rám mosolygott, aztán belépett a konferenciaterembe. Mr. Morton egy utolsó figyelmeztető pillantást vetett rám, majd becsukta az ajtót. Nem engedte le a rolókat, úgyhogy láttam, hogy kihúz egy széket Willnek, majd ő is leül. Aztán összekulcsolta a kezét az asztalon, és elkezdett beszélni.

Egy szót sem hallottam. Csak Mrs. Wagner arcát láttam (Willét nem, mivel háttal ült nekem). Az udvarias figyelem őszinte meglepetésnek, aztán védekező kifejezésnek adta át a helyét alig két perc alatt. Ugyan mi az ördögöt mondhat Mr. Morton? - Khm... - szólalt meg Mrs. Klopper, megpróbálva elvonni a figyelmemet az üvegajtó mögött kibontakozó jelenetről. - Ellie, ugye? Sajnos jelenleg senki nem tud veled beszélni, de Ms. Enright már úton van. Tizenöt perc múlva megérkezik. Tudsz addig várni, ugye? - Persze - mondtam, és a magazin mögé bújtam, mintha teljesen magával ragadott volna a tartalma. Pedig igazából azt próbáltam kitalálni, mit mondhat Mr. Morton. Miért is választottam az abszolút hasznavehetetlen németet meg biológiát; ahelyett, hogy szájról olvasást tanultam volna? . Ahhoz viszont, hogy megértsem, amit a következő pillanatban láttam, nem volt szükség szájról olvasásra. Mrs. Wagner hirtelen a szájához emelte a kezét, annyira megdöbbent azon, amit hallott. Aztán könnyekben tört ki. Aztán csak annyit láttam, hogy bólint, és Will felé nyújtja a kezét. Will kitért, felugrott a székről, és elhátrált az asztaltól. Az arcát még mindig nem láttam, de azt igen, hogy rázza a fejét. Mi történik itt? Csak nem mondta el Mr. Morton Willnek, hogy ő Arthur király reinkarnációja? Á, Will ettől nem ugrana fel, nem rázná a fejét. Inkább nevetne rajta, annyira mulatságos ez az egész. Mit mondhatott neki Mr. Morton, amitől annyira izgatott lett, a mostohaanyja meg elkezdett sírni? - Neked semmi keresnivalód itt! Mrs. Klopper rémült hangja volt az egyetlen, ami képes volt arra, hogy elvonja a figyelmemet az üvegfal mögött kibontakozó jelenetről. És az is csak azért, mert azt hittem, nekem szól. Pedig dehogy. Egy fiúhoz beszélt, aki úgy lépett be az irodába, hogy én nem is hallottam, s most csak állt ott, és úgy bámult a konferenciateremben lévő trióra, mintha rajta kívül senki más nem lenne az épületben. - Marco! - kiáltottam fel, és felugrottam a kanapéról. De meg sem hallott. Lihegett, az egyik kezében a kocsi kulcsait lóbálta, s csak bámulta az anyját meg a mostohafivérét, sötét szemében valami olyan kifejezéssel, ami egyáltalán nem tetszett nekem. Azt nem tudtam pontosan, hogy miért, de azt igen, hogy semmi jó nem származhat belőle. - Neked be sem szabadna lépned az iskolába, Marco! - mondta Mrs. Klopper félelemtől remegő hangon, miközben felemelte a kagylót, és beütött néhány számot. - Azok után, ami történt! Hívom a rendőrséget. Jobb lesz, ha most elmész! De Marco maradt. És megindult a konferencia terem ajtaja felé. Nem tudom, miért csináltam. Tulajdonképpen nem vagyok valami bátor... talán csak a

127

kígyókkal. És Marco egyetlen kígyóra sem hasonlított abban a pillanatban. Vagyis... talán mégis, de nem olyanra, amit az ember a medence filterében talál összetekeredve, félig holtan, hanem inkább egy nagyon is élőre, ami harapásra készen, tele méregfogakkal várakozik a lábadnál. De ez nem akadályozott meg abban, hogy Marco és a terem ajtaja közé vessem magam... pont abban a pillanatban, amikor Mr. Morton felnézett, és észrevette a fiút. - Szia, Marco! - szólaltam meg. Észrevettem, hogy furcsa mód én is ugyanúgy lihegek, mint Ő. - Mi újság? Rám sem nézett. Egyre csak Willt bámulta. - Ellie. Állj el az útból. - Nincs itt semmi keresnivalód - közöltem vele, és idegesen hátrapillantottam. Mrs. Wagner észrevette Marcót, és megpróbálta felszárítani a könnyeit. Will döbbentnek tűnt. - Mrs. Klopper kihívta a rendőröket. Jobb lenne, ha elmennél. - Nem. - Még mindig az anyját bámulta. - Amíg ki nem derítem, mi folyik itt. - Azt hiszem, bármiről beszélnek is, az magánügy. Csak anyádra és Will re tartozik. - És Mortonra? - Végre rám nézett. A szája egyik sarka gúnyos mosolyba görbült. - Neki ugyan mi mondanivalója lehet? - Akármi legyen is az - kezdtem, s közben lázasan reméltem, hogy nem az, amire mindketten gyanakszunk: hogy Mr. Morton azt hiszi, Will Arthur király reinkarnációja -, nem ránk tartozik... - Egy fenét nem - válaszolt Marco. - Mozgás. Gyerünk. Vagy én mozdítalak meg. - Ha hozzá mersz nyúlni Ellie-hez, Marco Campbell, nagyon megbánod! szólalt meg Mrs. Klopper élesen. - Semmi keresnivalód itt... Amire Marco - gondolom, mert belefáradt abba, hogy állandóan ezt vágják a fejéhez - kinyújtotta a kezét, és félrelökött, mintha egy pihe volnék az útjában. A kanapéra estem. Nem ütöttem meg magam. De ez nem akadályozta meg Mrs. Kloppert abban, hogy sikoltozva odarohanjon hozzám. Sem Willt - aki, úgy látszik,. mindent látott - abban; hogy feltépje az ajtót, és Marcora ordítson: - Marco! Mit művelsz? - Mulatságos - válaszolt Marco hűvösen. - Én is ugyanezt akartam tőled kérdezni. Aztán belépett a terembe, és becsapta maga mögött az ajtót, de olyan erővel, hogy az egész szoba beleremegett.

- Úristen! - kiáltotta Mrs. Klopper, és megpróbált felhúzni a kanapéról. Bántott? - Nem, jól vagyok - mondtam gyorsan. Semmit sem hallottam - látni meg végképp nem láttam semmit, mert előttem sertepertélt. Oldalra hajoltam, hogy kilássak Mrs. Klopper széles válla mögül. Mr. Morton megpróbált nyugodtan beszélni a nagyon izgatott Marcóval. Mrs. Wagner abbahagyta a sírást, és ő is mondott valamit Marconak - amitől emez egyáltalán nem nyugodott meg. Egyfolytában Willt bámulta, aki, úgy látszott, zűrzavaros érzelmekkel küzd, mármint az arcából ítélve: dühvel, hitetlenséggel és végül türelmetlenséggel, láthatóan amiatt, amit Marco mondott. Amit Mrs. Klopper meg én is tisztán hallottunk, mert olyan hangosan ordította, hogy még a vastag üvegfalakon át is. hallani lehetett. - Nem igaz! A zsaruk abban a pillanatban törtek be az irodába, és Mrs. Klopper, még mindig védelmezőn előttem állva felkiáltott, és Marcóra mutatott. - Itt van! Megtámadta ezt a szegény lányt! Már azzal is megszegte az eltiltását, hogy az iskola területére lépett! Az egyik zsaru a legnagyobb rémületemre a gumibotjáért nyúlt, aztán így szólt a társához: ' - Ismerem a srácot. Hívj erősítést. A társa a walkie talkie-ért nyúlt, a másik meg kinyitotta a konferenciaterem ajtaját.Így aztán tisztán hallottuk, amint Marco hangosan azt kiáltja: - Nem vagy az anyja! Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy hazugság! Amire Mrs. Wagner, szívére szorított kézzel azt suttogta: - Nem tehetem, drágám, mert igaz. Annyira sajnálom! De ez az igazság. Ekkor a zsaru is megszólalt: - Nem akarok beleavatkozni, hölgyem és uraim, de érkezett egy panasz. . . Nem bírta befejezni. Mert Marco megpördült, és végre rájött, hogy bajban van. Átvetette magát a konferenciaterem asztalán egy olyan ugrással, amitől a magasugró Stacy elzöldült volna az irigységtől, és máris a terem egyetlen ablaka előtt állt ... aminek nekivágta az egyik széket. Az üveg milliónyi darabra tört. Aztán Marco kiugrott az ablakon.

129

Huszonharmadik fejezet "Mert mire elvitte az ár Az első házig is akár, Dallal lesújt már a halál, Hölgye-vesztett Shalott. " - Itt forduljon be - mondtam a rendőrnek, aki hazafuvarozott. Az befordult a bérelt házunkhoz vezető hosszú kocsifelhajtóra. A fényszóró megriasztott egy út mellett legelésző őzet. Bár még csak késő délután volt, az öböl felől érkező hatalmas szürke felhők eltakarták a napot. Olyan gyorsan mozogtak, mint a szellő fújta cigarettafüst. Tehát nem puskaropogást hallottam a lőpályáról, hanem mennydörgést. Vihar készülődött. - Nem égnek a lámpák - jegyezte meg Jenkins tizedes, amikor feltűnt a ház. - A szüleid nincsenek itthon? - Nincsenek. - Hirtelen feltámadt a szél, s megcibálta a fák leveleit. Vacsorázni mentek a városba. - Bekísérjelek? - kérdezte a tizedes. - Nem, köszönöm. Nem lesz semmi baj. Azt hiszem, egész délután ezt hajtogattam minden. kinek - attól kezdve, hogy a zsaruk megérkeztek, egészen addig, amíg végre felvették a vallomásomat, és elengedtek. Vagyis amíg rá nem jöttem, hogy nem tudok hazamenni, és meg nem kértem őket, hogy hozzanak el. Mrs. Wagner teljesen kikészült, mire a lovagias Mr. Morton felajánlotta, hogy hazaviszi, Will meg Marco után ugrott ugyanazon az ablakon keresztül, ahol a srác elmenekült, így hát csak Mrs. Klopper meg én mesélhettük el a történteket. És még mi is alig hittük el, amit láttunk. - Ami azt illeti, nem szeretek a diákokról pletykálni - mondta Mrs. Klopper Jenkins tizedesnek, miután Mr. Morton óvatosan elvezette Mrs. Wagnert, minket meg megkértek, hogy tegyünk vallomást. - De miután megkérdezte:.. nos, úgy tűnik - hacsak nem értettem félre valamit -, Mrs. Wagner tulajdonképpen Will igazi édesanyja... És erről sem ő, sem a féltestvére nem tudott. Amikor a rendőrtiszt kérdőn rám nézett, csak vállat vontam: - Igazat mond... vagyis, én is erre következtettem. Csak azt nem értem; hogy miért csinálta Mr. Morton. Miért jött vissza?

Tényleg azért, amit mondott? Mert lelkiismeret-furdalásra késztettem? Azzal, hogy a fejéhez vágtam, Will soha nem hagyná magára, ha neki lenne szüksége segítségre? De ugyan hogyan segít az, hogy Mrs. Wagner beismerte, ő Will igazi édesanyja? - Amint beérsz, keress egy elemlámpát - tanácsolta Jenkins tizedes -, hogy ne akkor kelljen utána kutatnod, ha véletlenül elmegy az áram. Viharok idején a Severn folyónak ezen az oldalán gyakori az áramkimaradást. - Köszönöm." - Campbell miatt meg ne aggódj - nyugtatott meg. - Nem hinném, hogy idejön. Újra megköszöntem neki. Azt nem említettem, hogy a legkevésbé sem aggódom amiatt, hogy Marco Campbell felbukkan a házunkban. Aztán kiszálltam a kocsiból, és a bejárati ajtóhoz rohantam, majd a kulcs után kotorásztam a táskámban. Jenkins megvárta, amíg megtalálom, és kinyitom az ajtót, aztán, elhajtott, magamra hagyva a hatalmas sötét házzal, a közeledő viharral, meg a halott király végzete miatt küzdő jó és rossz erőivel. Na persze. Beléptem a házba, és minden villanyt felkapcsoltam a mosóonyhába menet. A professzor, akitől a házat béreltük, tartott itt egy VESZÉLY ESETÉN felirattal ellátott műanyag dobozt. Kinyitottam, és magamhoz vettem a zseblámpát, meg vagy egy tucat gyertyát, amit találtam. Aztán a konyhába mentem, és bekapcsoltam a tévét. A helyi hírekben az egész Anne Arundel megyét érintő hatalmas viharra figyelmeztettek. Veszélyes villámcsapásokról, szélviharokról és jégesőről is beszámoltak. Nagyszerű. A hűtőn egy üzenetet találtam: "Szia, kicsim. Maradék csirkemell a hűtőben. Csak meg kell melegíteni a mikróban. 11-re itthon leszünk. Hívj, ha szükséged van valamire. Anya. " Kinyitottam a hűtőt, hogy megkeressem a kaját. De a szemem előtt Marco dühtől eltorzult arca lebegett, amikor az. anyja közölte vele a szívszorító igazságot. Meg Will, ahogy Marco után vetette magát, amitől a szívem a torkomban dobogott. Persze kiderült, hogy csak egy első emeleti ablak volt. És amikor odarohantunk, azt láttuk, hogy mindkét srác a parkoló felé rohan, Marco elöl, Will meg utána. Úgy látszott, mindketten túlélték a mutatványt. És abban a pillanatban véletlenül Mr. Morton arcára pillantottam. Félelmet láttam az arcán. Akár őrült volt, akár nem, Mr. Morton Willért aggódott. És az aggodalma ragadós volt. Becsuktam a hűtőt. Micsoda ostobaság. Nem ülhetek itt tétlenül, miközben Will egy totál dilis pasival próbál szót érteni, akit esz a méreg, mert az anyja hűtlen volt az apjához. Vettem egy nagy levegőt, és felemeltem

131

a kagylót. - Egy próbát azért megér - mondtam Tigrisnek, aki a konyha közepén ülve mosakodott. Will mobilját hívtam. Egy géphang közölte velem, hogy minden vonal foglalt. Letettem a kagylót. Hát, erről ennyit. Kinyitottam a hűtőt, és kivettem a csirkét. Nem voltam éhes, de muszáj volt valamit csinálnom, különben, úgy éreztem, megőrülök. Beraktam a mikróba - aztán felugrottam, mert a mosogató feletti konyhaablakon át is láttam, hogy vakítóan fényes villámlás világítja meg az udvart. A villany elment, aztán megint visszajött. Tigris meglepve abbahagyta a mosakodást. Számoltam, mint az a kissrác az Ördögűzőben. Ezeregy. Ezerkettő. Ezerhárom. Dörrent egyet az ég. Most nem puskalövésre emlékeztetett a hang... hanem inkább hangrobbanásra, amit akkor hallunk, ha egy vadászgép átlépi a hangsebességet. Tigris kihúzott a konyhából, olyan sebesen, akár egy kő, amit csúzliból lőnek ki, és eltűnt valahol a házban. Három mérföldnyire volt a vihar. Megint megpróbáltam Will mobilját. Még mindig foglalt volt az összes vonal. Letettem a telefont, és arra gondoltam, talán a mi készülékünkben van a hiba. Még az is lehet, hogy épp ebben a pillanatban ő próbál engem hívni. Mindazok után, ami ma történt, azt gondolná az ember, hogy beszélni akar valakivel - valaki olyannal, aki nem a rokona. Igazából csodálkoztam, hogy eddig még nem jelentkezett. De a rögzítőn egyetlen üzenet sem volt. Persze az is lehet, hogy inkább Lance-hez vagy Jenniferhez ment, és nem hozzám. Végül is őket sokkal régebben ismeri, mint engem. Miért ne hívná inkább őket először? Egy részem mindig szeretni fogja, mondta Jennifer a vécében. Lehet, hogy éppen neki telefonál, mindent megbeszélnek, és újra összejönnek. Lehet, hogy... Megráztam a fejemet. Mi a fene van velem? Tisztára kiakadtam. Komolyan. Leültem a tévé elé, és megettem a csirkét meg egy tál krumpli salátát - az ízét persze egyiknek sem éreztem. Közben a hírekben közölték, hogy milyen eseményeket mondtak le vagy töröltek: főiskolai futballmeccseket; lacrosse-viadalokat; a megyei vásárt; egy regattát. Baltimorban - ahol a szinte semmiből feltűnő vihar már lecsapott - egy riporter egy autó mellett állt, amire egy villámcsapás következtében rázuhant egy fa, és a zord időjárásban való vezetés veszélyeire figyelmeztetett. Aztán egy másik riporter bejelentette, hogy lezárták a körgyűrűt - a szüleim a körgyűrűn terveztek hazajönni aznap éjszaka - egy megsérült elektromos

vezeték miatt, ami villamossággal töltötte fel a védőkorlátot. A következő újságíró arról számolt be, hogy ez a váratlan vihar az évtized égiháborúja, aztán képeket játszottak be egy dühöngő áradatról, ami az árokba söpört egy nyitott tetejű sportkocsit, benne egy négy tagú családdal… Hirtelen nem hibáztattam annyira Mr. Mortont azért, mert Tahitiba akart menni. Ostobaságokon jár az agyam, hát persze. Nem a sötétség erői okozzák ezt a vihart. Megjelent egy meteorológus, és hideg- meg melegfrontok összeütközéséről, viharkészültségről meg hatalmas hullámokról beszélt. Aztán amikor áttért arra, hogy áramkimaradás esetén mi a leendő, olyan vakító villámlás világította meg az eget, mint korábban még sosem. De az ég nem fehérré vált, ahogy általában szokott. Hanem vérvörössé, csak egy villanásnyi időre, aztán újra leszállt a szürkeség. Utána azt hittem, csak álmodtam az egészet. Aztán elment az áram. Elnémult a tévé. Kikapcsolt a légkondicionáló. A mikrón meg a tűzhelyen elsötétült a digitális óra. A hűtő zümmögése is megszűnt. Teljes volt a csend... Aztán megcsörrent a telefon. Én meg felsikoltottam. Nevetséges voltam, tudom. Csak a telefon szólalt meg. Hát persze hogy működik a telefon áramszünet idején - a vezeték nélküliek legalábbis. A szívem mégis olyan hangosan dobogott, ahogy korábban a poharak csörrentek, az ujjaim meg remegtek, amikor felvettem a kagylót. - H-halló? - ElIie? - Anyám hangja annyira megnyugtató volt, mint egy puha takaró. A pulzusom máris lelassult. - Éppen most hallottuk, hogy Anne Arundelben tombol a legjobban a vihar. Jól vagy, kicsim? - Nincs villany - közöltem, és próbáltam kevésbé rémültnek hangzani, mint amennyire az voltam. - Igen, ez gyakran megtörténik - felelte anyám. - Keresd ki a telefonkönyvből az áramszolgáltatót, és kérdezd meg, hogy az egész körzetben nincs-e, vagy csak nálunk. Aztán keress egy kényelmes helyet, és ülj le. Apád meg én lemondtuk a vacsorát, már úton vagyunk. - Azt nem hiszem - válaszoltam feszülten. - Lezárták a körgyűrűt. Egy sérült elektromos vezeték villamossággal töltötte fel a védőkorlátot. Hallottam, hogy anyám közli a hírt apámmal. Apám káromkodott egyet. Aztán anyám újra megszólalt: - Hát akkor... figyelj, kicsim. Van nálad zseblámpa? Fölvettem a lámpát a konyhapultról. Még nem volt rá szükségem - elég

133

fény jött be kintről. - Igen. - Nagyon jó. Akkor keress egy jó könyvet, és kezdd el olvasni. Sietünk, ahogy csak tudunk. - Oké - mondtam. - Szia, anya. Kint megint villámlott. Lecsaptam a kagylót, és az ablakhoz rohantam, hogy megnézzem, megint olyan vérvörös re változik-e az ég. Most nem. Ezúttal szép mára színeződött. Felvettem a kagylót. Willék házát tárcsáztam. Foglalt volt. Aztán eszembe jutott, hogy fel kell hívnom az áramszolgáltatót, úgyhogy fogtam a telefonkönyvet, és kikerestem a számot. Aztán azon szórakoztam, hogy legalább öt percig sorolták a választási lehetőségeimet: nyomja meg az egyes gombot, ha vibráló fényt észlel; a kettest, ha égett szagot érez; a hármast, ha részleges áramkimaradást; és a négyest, ha teljes áramkimaradást. Megnyomtam a négyest. Egy géphang közölte velem, hogy észlelték a problémát, és már kiküldték az embereiket. Örültem, hogy nem az áramszolgáltatónál dolgozom. Gyűlölném, ha ilyen időben "küldenének ki". Aztán, éppen akkor, amikor bekapcsoltam az elemlámpát, és hozzáláttam a mértan házimhoz, a telefon újra megcsörrent. Ezúttal azonban nem ismertem fel a vonal túlsó végén megszólaló hangot. - Halló? - mondta egy nő. - Ellie Harrisonnal beszélek? - Én vagyok az válaszoltam udvariasan; ahogy anyám belém verte. - Ó, Ellie, szia! - sóhajtott fel az asszony megkönnyebbülten. - Itt Jean Wagner beszél, Will... ö... mostohaanyja. Hirtelen erősebben szorítottam a kagylót. Mégis megpróbáltam nyugodt maradni. - Jó napot, Mrs. Wagner. Én... igazán sajnálom. Ami az iskolában történt. - Én is - válaszolta Mrs. Wagner. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire. Igazából pont emiatt hívlak. Nincs ott véletlenül nálad Will? Most már olyan erővel szorítottam a kagylót, hogy azt hittem, kettétörik. - Nincs. - Úgy éreztem, a szívem kiugrik a helyéből, úgy dobogott. - Azt hittem, talán ön hallott felőle. - Nem, azóta nem - Mrs. Wagner köhögött -, amióta az a dolog történt,az iskolában. Azt reméltem... egyszerűen nem tudom, hová tűntek, és nem is zavarnálak, de úgy hallottam, hogy Will az utóbbi időben elég sokat volt nálatok, és azt reméltem, talán most is ott van... Miközben Mrs. Wagner beszélt, átvágtam a szobán az elhúzható üvegajtóhoz, ami a deszkaburkolatra nyílt. Rá sem néztem a medencére, amióta hazajöttem, csak a közelgő vihar foglalkoztatott. Most viszont elhúztam a függönyt, és azzal biztattam magam, hogy nem

lesz semmi baj. Mindjárt meglátom Willt, a Póksziklán ücsörögve. Aztán kinyitom az ajtót, és rákiáltok. Mi van, te bolond! Mit ücsörögsz ott? Mindjárt esik! Gyere be! Persze senki sem volt ott. A kedvenc matracom viszont nem a vízen lebegett, hanem a bokorban csücsült. Odafújta egy nagy szélroham. A víz pezsgett, pedig a filter nem is működött az áramkimaradás miatt. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas boszorkány forrni feltett üstje. Gyorsan visszaengedtem a függönyt a helyére. - ... vagy esetleg tudod, hová mehetett - folytatta Mrs. Wagner. - A kikötőt már ellenőriztük, ott nincs... nem mintha ilyen időben kivinné a hajót. Beszéltem már a barátjával, Lance-szel, meg a kis Jenny Golddal is, de ők sem hallottak róla. - Ugatást hallottam, aztán Mrs. Wagner hangját. ... Cavalier! Cavalier, hagyd abba! - Aztán egy másodperccel később: "- Ne haragudj, de Will kutyája... nem tudom, mi lehet vele. Általában annyira jól nevelt. Úgy látszik, felizgatta a vihar. Az a helyzet, hogy Marco... Nos attól félek, hogy Will... hogy Will veszélyben van. - Veszélyben? ... A kagylót szorító kezem elkezdett izzadni. Majdnem kicsúszott belőle a telefon. - Miféle veszélyben, Mrs. Wagner? Add, hogy ne a sötétség erőit mondja, fohászkodtam. Ne mondd azt, hogy a sötétség erői! Vagy Mr. Morton őt is meggyőzte? Elcsuklott a hangja. - Jaj... jaj istenem, sajnálom... Nem akartam... megesküdtem, hogy nem fogok sírni. Tudod, Marcóról van szó. - Most már hangosan sírt, a háttérben Cavalier egyre csak ugatott. - Arthur - a férjem - azt mondja, ne aggódjak, de szerintem nincs igaza... Feltörték a fegyvertárát. Arthur fegyvertárát. És eltűnt az egyik pisztolya. Szerintem Marco vitte el. Azt hiszem, tervez valamit. .. De azt már nem hallottam, hogy Mrs. Wagner szerint mi lehet az. Mert vakítóan villámlott egyet, aztán a kagylóból statikus zörej hallatszott, és valami szikrázott a fülemben. Felkiáltottam, és elejtettem a kagylót, de mire újra a fülemhez szorítottam, néma lett a készülék.

135

Huszonnegyedik fejezet "Tépázott keletről az orkán A fáknak fakósárga lombján, A folyam két part közt jajongván, Alacsony ég vizét csatornán Ihatja Camelot. " Nem mintha érdekelt volna. Mármint az, hogy megszakadt a vonal, és hogy Mrs. Wagner nem tudta befejezni a mondatát. Nem kellett többet hallanom. Úgyis tudtam, mit fog mondani. És azt is tudtam, mit kell tennem. Mert rájöttem, hová ment Will. Ha nincs otthon, sem a hajóján, sem Lanceszel és Jenniferrel vagy velem... Akkor csak egyetlen helyre mehetett. Csak egy baj volt. Senki sem tudott odavinni. Még nem esett, de az égbolt egyre sötétebbé vált. Nem percek, hanem pillanatok múlva kitör a vihar. Egyfolytában villámlott. Szinte megállás nélkül. A menny dörgés állandó morajjá vált. A vihar már csak egymérföldnyire volt. Na és akkor? - mondogattam magamban, amikor felhúztam a futócipőmet. - Nem vagy te cukorból, Harrison. Nem fogsz elolvadni. Wagner admirális fegyvertárát feltörték. A park kétmérföldnyire van. Mindennap két mérföldet futok - legtöbbször többet is. Az igaz, hogy nem az úttest közepén vacsora után, és nem egy rekordokat döntögető viharban. De mi mást tehettem volna? Lekaptam a kezem ügyébe eső első kabátot a fogasról - az apám vízhatlan széldzsekijét. Tökéletes. Pisztolya van. Pisztoly van nála.Már félig kiléptem az ajtón, amikor újra lecsapott. A villámcsapás úgy szaladt végig az égbolton, mint egy repedés egy hatalmas mennyei tányéron. Olyan közel villant, hogy azt hittem, belecsapott a szomszéd házába. Aztán az ég vérvörössé vált, ugyanúgy, ahogy az előbb is. De csak egyetlen pillantás erejéig. Majd újra, ólomszürkévé sötétedett az ég. Ez csak villámlás - mondogattam magamnak. - Nem a gonosz erők esküdtek össze ellened. Mégis remegett a hangom. Vajon mennyi az esélye annak, hogy Marco

Will után indul ilyen időben? Szerintem ő is kétszer meggondolja, hogy kidugja-e az orrát ilyen tomboló viharban. Aztán eszembe jutott a pisztoly. Ha Marco annyira őrült, hogy ellopja a mostohaapja egyik fegyverét, akkor egy olyan apróság, mint az évtized égiháborúja, nem fogja megállítani. Szuper. Az időjárás ellen nem tehettem semmit. De a fegyver ellen igen. Marco fegyvere... A pisztolyok meg a gumibotok semmit sem érnek a sötét oldallal szemben. Ezt mondta Mr. Morton. Hirtelen megfordultam, és fölrohantam a második emeletre. - Remélem, nem vitte magával - lihegtem, ahogy végig szaladtam a folyosón, apám irodája felé. - Bárcsak ne vitte volna magával... Szerencsére ott volt. Ott feküdt, ahol hagyta, csak úgy, az asztalra dobva, mint valami ceruza. Megragadtam a markolatot, és fölemeltem. Sokkal nehezebb volt, mint amire emlékeztem. De nem számított. Becsomagoltam apám széldzsekijébe. Eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam, a kardokat nem érheti nedvesség. Persze lehet, hogy az egy tegez volt - amiből nyilakat lehet kilőni. De akkor sem rohangászhatok az utcán, kezemben egy karddal. Mit szólnának a szomszédok? A jó benyomásnak azonnal annyi lenne. Magamhoz szorítottam a széldzsekibe burkolt kardot, és lesiettem a lépcsőn. Fogalmam sem volt, hogy mit teszek majd apám kardjával. Megfenyegetem vele Marcót? Karddal egy pisztoly ellen? Ráadásul egy középkori, rozsdás, használhatatlan vacakkal? Hát igen. Biztos hatásos lesz. Abban a pillanatban megadja majd magát. Ha-ha-ha. De tennem kellett valamit. És valahogy úgy éreztem, hogy az a kard nagyon felizgatott ott fent valakit - mármint ha elhiszem, hogy az Annapolist sújtó vihar a sötét oldal mesterkedése, és nem két időjárási front összeütközéséé, ahogy a meteorológus mondta, - mert abban a pillanatban, hogy az ajtón kiléptem, az eget szinte kettészelte egy minden addiginál közelibb villámcsapás... Olyan közel volt, hogy egy pillanatra azt hittem, belém csap, mert felállt a szőr a hátamon. Felsikoltottam. Azt sem néztem meg, milyenné színeződött az ég. Hanem elkezdtem rohanni. Végig a kocsi feljárón, aztán az utcán. A lábam szinte anélkül vitt előre, hogy ráparancsoltam volna.

137

Már a betonúton rohantam, lihegve, a kardot magamhoz szorítva. Azt tudtam, hogy a páradús marylandi szeptemberben iszonyúan rossz dolog futni. De az semmiség ahhoz képest, ha az embernek az elektromossággal feltöltött viharban kell előrejutnia, kezében egy középkori karddal. Amikor a főútra értem, megdöbbentem. A szél ágakat tört le és szórt szét; a letört ágak futógátakhoz hasonlóan tarkították az utat. Nem is. Inkább kígyókra hasonlítottak. A levelek visszájukra fordulva lógtak a gallyakról, és szürkén derengtek a fent gyülekező, fekete felhők mögül kiszűrődő fényben. Vettem egy nagy levegőt, és tétovázás nélkül futottam tovább, az akadályokat kerülgetve. Közben nagyon is tudatában voltam annak, hogy olyan úton járok, amit nem gyalogosoknak szántak. Nem volt járda, sem bicikli út. A főúton futottam, ágakat kerülgetve, kezemben egy hatalmas karddal, és közben azon imádkoztam, hogy ha felbukkan egy autó, vegyen észre és térjen ki. Nem volt szerencsém. Jött egy autó. Méghozzá olyan gyorsan, hogy a sofőrnek - egy sietős anyukának, aki azon izgult, hogy még az eső előtt fel tudja venni a gyerekeit - nem volt ideje kitérni. Egyenesen felém jött. Csak az utolsó pil1anatban vett észre, akkor lépett rá a fékre, akkor kezdett el dudálni... A Gonosz nem tűrheti, hogy a Fény közbeavatkozzék. Kikerülhetetlen akadályokat állít az utunkba - halálos akadályokat. . .. én meg leszökkentem az útról, olyan gyorsan, ahogy az az őz, amit a kocsi feljáró szélén láttam, és inkább az előkertek gyepén futottam tovább, nem az úton. Ez sokkal könnyebbnek bizonyult, mint az ágakat meg az autókat kerülgetni. A fű ráadásul a sípcsontomat is jobban kímélte, mint az aszfalt... A sötétség erőinek - mármint ha léteznek egyáltalán ez nem nagyon tetszett. Mint ahogy az sem, hogy magammal vittem a kardot. Vagy egyszerűen csak eljött az ideje annak, hogy megnyíljon az ég. Mert pontosan ekkor történt, hogy hirtelen hideg, csípős esőcseppek áradata indult meg az égből. A pólóm meg a nadrágom egy pillanat alatt átázott, a hajam a nyakamhoz tapadt. Tovább rohantam. A kardot még szorosabban öleltem magamhoz. Megpróbáltam tudomást sem venni róla, hogy annyira sűrűn esik, hogy alig látok, meg hogy a fű sártengerré változik a lábam alatt. Már biztos a benzinkútnál járok, mondogattam magamnak, az pedig félúton van a park felé. Már csak egy mérföld van hátra. És ennél rosszabb már nem jöhet. Nem állított meg a villámlás. Nem állított meg autó. Az eső sem állított meg. Sőt, a félelem sem. Semmi sem állíthat meg. Oda fogok érni. Oda fogok... Ekkor kezdődött a

jégeső. Először azt hittem, hogy egy kavicsra léptem. Aztán egy másik csapódott hozzám. Aztán még egy. Hamarosan apró jégdarabok verdesték a fejemet, a vállamat, a combomat, a lábszáramat. De nem álltam meg. A fejem fölé emeltem a kardot - amit apám széldzsekije védett a jégtől -, mint valami pajzsot. Aztán a fák alatt futottam tovább, pedig a meteorológusok mindig azt mondják, vihar idején ott a legveszélyesebb. És a hosszú vas tárgy a kezemben biztosan nem javított a helyzeten... De nem érdekelt. Nem hiába voltam a női kétszáz kerületi bajnoka otthon legalábbis. Nem tudtak utolérni - sem az eget kettéhasító villámlás, ami most beteges kékeszöldre festett mindent, nem vérvörösre. Sem a süketítő dörrenés, ami alig egy másodperc múlva hangzott fel. Legyőztem az esőt. Legyőztem az autókat. Legyőztem a jeget... A vihar a fejem fölött tombolt. Iszonyúan dühöngött. Most megint eső esett, nem jég, de csak úgy zuhogott. De addigra már olyan vizes voltam, hogy nem érdekelt. Főleg akkor nem, amikor az eső szürke függönyén át megpillantottam az Anne Arundel Park köszöntő tábláját (Kérem, ne szemeteljenek!). Megérkeztem. Megcsináltam. A tábla felé támolyogtam, és csak akkor döbbentem rá, hogy sírok, valószínűleg a jégeső óta. Én. Aki soha nem bőgök. Aztán elállt az eső. Egyszerűen csak abbahagyta. Mintha elzártak volna egy csapot. Csak annyi időre álltam meg, hogy kitöröljem a vizet a szememből. Aztán újra futni kezdtem - úgy is mondhatnám, sprinteltem - az arborétum felé. A fejem fölött úgy morgott az ég, mintha óriások beszélgettek volna egymással. Ahogy elhaladtam a nedves teniszpályák és az elárasztott lacrosse-pályák mellett, még egy száraz törülközőnél is melengetőbb látvány fogadott: Will autója, az egyedüli, a parkolóban. Itt van. Biztonságban van... De nem az autójában. Ellenőriztem. Zárva volt. És üres. Biztos nem az arborétumban várta ki a jégesőt. Amikor beülhetett volna a jó kis biztonságos kocsijába. Elkéstem. Biztos, hogy elkéstem. Marco már járt itt, és elvégezte a dolgát. Ott találom majd Willt, kinyúlva, a szikláján. Tudtam. De ha már meghalt, akkor a sötét oldal biztosan nem vetett volna be mindent ellenem... Csak az a baj, hogy elállt. Elállt az eső. Aztán magamhoz tértem. Ugyan, mi nem jár az agyamban? Sötét oldal? Csak egy vihar volt. Csak egy vihar! Ami a semmiből érkezett. Ami fákat döntött ki, villamossággal töltött fel egy főutat, és bujkálásra kényszerítette a

139

macskámat. Meg hisztérikus ugatásra egy kutyát. A telefonba. Biztos nekem ugatott. Teljes erőből futottam, a kardot a markolatánál szorítva. Az arborétumban semmi sem változott. Pedig káoszra számítottam, letört ágakra, kitört fákra. Érezni lehetett az eső illatát, de az látszott, hogy itt nem esett. A futópálya olyan száraz volt, hogy a lépteim nyomán apró porfelhők szálltak a magasba. Fogalmam sem volt, ez hogy lehetséges, de idő hiányában nem is nagyon gondolkodtam rajta. Mert végre megérkeztem a vízmosás elé, és átkoztam magam, amiért nem hoztam elemlámpát, mert sötét volt a fák között, a viharfelhőkkel a fejünk felett. Átvágtam a sűrű páfrányerdőn, s megpróbáltam lepillantani a patakmederbe. Mintha láttam volna valakit, de nem voltam biztos benne... Aztán már igen. Will volt az. De nem ücsörgött a kedvenc szikláján. Sőt nem is ácsorgott. Hanem hevert rajta. A hátán feküdt, mint egy... mint egy halott.

Huszonötödik fejezet "Torony tövén, mellvéd alatt, Kertfalnál, karzatnál halad Lebegő, tündöklő alak, Néma holtra magaslanak A falak, Camelot." Nem sikítottam. Egy hangot sem bírtam kinyögni. Először is azért, mert annyira lihegtem a futástól. Másodszor meg a ért, mert az a hideg félelem, ami azóta tartotta fogva, a szívemet, hogy meghallottam Cavalier csaholását s amit magam előtt is tagadtam, hirtelen elöntött. 'Nem tudom, hogy jutottam le a vízmosásba. Valahogy bebotorkáltam. Csak arra emlékszem, hogy mire Will sziklájához értem, lábam tele volt váladékozó karcolásokkal, amiket addig észre sem vettem. Fölnéztem a sziklára. Csukott szemmel feküdt,. úgy látszott, nem lélegzik. Ugyanakkor vérfoltokat sem láttam sehol. Hallania kellett volna a lépteimet Mégsem mozdult. A lábam vadul remegett – az előbbi rohanástól meg az érzelmektől -, amikor megkerültem a sziklát, és leraktam a még mindig becsomagolt kardot. Aztán megpróbáltam ugyanott felmászni, ahol a múltkor… Amikor az arca hirtelen megjelent fölöttem. - Elle! - Kihúzta a fülhallgatót a füléből. - Hát eljöttél? Tudtam! Azzal megragadta a kezemet, és felhúzott maga mellé a sziklára......én meg nem bírtam tovább. Minden tagom remegett. A vérem szinte felforrt az érintésére, pedig az előbb még hideg félelem szorította össze a szívemet. Úgy éreztem, állni sincs erőm. Will alighanem rájött, mert amikor már szinte kicsúszott a lábam alól a talaj, megszólalt: - Hé... - aztán elengedte a kezemet, és inkább átölelte a derekamat. Aztán amikor még jobban meginogtam, nevetve szorosan magához ölelt; de abban a pillanatban, ahogy a testünk összeért, s a kezem a mellkasán feküdt, hirtelen elhallgatott. Aztán újra megszólalt, ezúttal sokkal lágyabban: - Hé... Medence-kék szemébe merültem alig pár centi re az én egyszerű barna szememtől, és végre megtaláltam a hangomat.

141

-Azt hittem, meghaltál... – suttogtam. - Távolról sem... - suttogott vissza. Aztán megcsókolt. És a remegés megszűnt. Mintha villám csapott volna belém... Vagy még annál is erősebb valami. Sokkal, sokkal erősebb. Mert a villámot nem lehet átölelni. Vagy a szíved alatt a szívverését érezni. Vagy a kávé ízét érezni a szájában, amit az előbb ivott, vagy az inge tiszta illatát. .. Olyan szorosan simultam hozzá, amennyire csak tudtam. És nemcsak azért, mert annyira fáztam. Hanem azért, hogy bebizonyítsam, él. Életben van. És engem csókol. Ráadásul úgy tűnt, élvezi. Méghozzá nagyon. - Lássuk csak, miért nem tettük meg ezt már korábban? - akarta tudni, amikor végül abbahagyta, és a homlokomhoz támasztotta a fejét. - Talán azért, mert már volt barátnőd - emlékeztettem rá. Meglepődtem, hogy egyáltalán képes vagyok beszélni. Egy ilyen csók után, mint ez, némának kellett volna maradnom. Mert kellemesen bizsergett az ajkam. - Tényleg - mondta, még mindig nekem támaszkodva. Aztán felemelte a fejét. - Hé, te reszketsz! - Megdörzsölte a karomat azokkal a nagy, meleg kezeivel. - Nem csoda. Tiszta víz vagy. Hol lettél ilyen vizes? - Az esőtől. - Mintegy megerősítésként, megdörrent az ég. - Itt egy csepp sem esett. - Azt látom. - Hogy lehet ez? - Elengedett, de csak egy percre, amíg lehajolt, hogy felvegye a farmerdzsekijét, ami ott hevert az iPodja mellett. A vállamra terítette a dzsekit, aztán újra magához húzott. - Figyelj, bocs a suli miatt. Meg Marco miatt. Elég szörnyű lehetett. -Igen. - Annyira jólesett, ahogy átölelt! - Az volt. Én... én is sajnálom. - Neked nincs miért sajnálkoznod. Te nem csináltál semmit. Majdnem megöltem, amikor ellökött. - Tényleg? Figyelj, Will! Marcóval kapcsolatban... - Nyeltem egyet, aztán a vállára tettem a kezem, és egy kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. Sűrű fekete szempillák keretezte, ragyogóan kék szemébe. - Mi van vele? - kérdezte rám bámulva. - Nem volt... nem hallottál róla, ugye? A suli előtt elveszítettem - tettem egy kört a kocsival, de nem találtam sehol. Haza meg... nem akartam menni. - Elkapta a tekintetét. Megpróbáltalak hívni néhányszor, de a géphang állandóan csak azt ismételgette, hogy minden vonal foglalt. Aztán majdnem odamentem, de a történtek után nem voltam benne biztos... Két kezem közé szorítottam az arcát, és magam felé fordítottam, hogy a

szemembe nézzen. - Ugye csak viccelsz? - kérdeztem. - Azt hitted, nem akarlak többé látni? Amiatt, ami az iskolában történt? Az árnyék, amit már olyan jól ismertem, elsötétítette az arcát, de a szorítása nem enyhült. Csak ennyit mondott: - Már biztos az egész város erről beszél.. - Will, anyukád telefonált. Nagyon aggódik... Akkor aztán elengedett. Elengedett és hátat fordított, aztán beletúrt a hajába. - Nézd, muszáj egy kis időt távol töltenem tőle. Meg apámtól - mondta, nem is annyira nekem, hanem inkább a fáknak. - Hogy átgondoljam a dolgokat. - Visszanézett rám, és elfintorodott. - Nem derül ki mindennap, hogy az ember anyja nem is halt meg. - Tudom. De nem ezért hívott. Megint elfintorodott. - Tudom, miért hívott. Marco miatt, igaz? Bólintottam. Megint megdörrent az ég. Will felsóhajtott. - Mit csinált már megint? - Mosolygott, de nem úgy, mint aki annyira mulatságosnak tartja a történetet. - Összetörte a Land Cruisert? Kiürítette apám italos szekrényét? Mert ezt már mind megtette. És én egyiket sem bánom, pedig ő mindenért engem hibáztat. Várj, tudom már. Kihajózott a Pride Winn-nel, és tönkretette. - Nem erről van szó. – Nyeltem egyet. - Ellopta apád egyik pisztolyát. Meg akar ölni.

143

Huszonhatodik fejezet "Amig a sajka kanyarog, S füzes domb, rét még fogyva fogy, Hattyúdalát hallhatta sok, Hölgyét, kié Shalott. " - Lehetetlen - jelentette ki Will határozottan. - Will... Szörnyen éreztem magam. Magamhoz tértem az álomból, amelyben a csókja után ringatóztam. Úgy éreztem, meg sem történt. Csak álmodtam. Álmodtam az egészet... a vihart... a csókot… mindent. - Egyáltalán nem lehetetlen - mondtam. - Az apád fegyvertárát feltörték, Marco meg eltűnt. Tudom, hogy nem te vitted el a pisztolyt. Más nem tehette. - Hát, azt elhiszem, hogy Marco tört be - válaszolt. - De hogy meg akarna ölni? Jean - vagyis anya - túlreagálja a dolgot. Marco nem gyilkos. Én is pont ezt mondtam Mr. Mortonnak. Mielőtt kiderültek a dolgok. - Hát... lehet, hogy egy kicsit bonyolultabb ez az egész, mint hinnéd. - Bonyolultabb, mint az, hogy az igazi anyám akkor szült meg, amikor a férje a tengerentúlon szolgált, aztán apámnak adott, hogy felneveljen, és hogy a férje ne tudja meg, hűtlen volt hozzá? Bonyolultabb, mint az, hogy egész életembe úgy tudtam, anyám halott, ma pedig közlik velem, hogy él, sőt apám elvette feleségül, miután elég magasra emelkedett ahhoz, hogy a legjobb barátját - anyám férjét - a halálba küldje? - Felnevetett, minden vidámság nélkül. - Hidd el, Elle, tudom, miről beszélsz. - Igen. De van itt valami más is, ami lehet, hogy elsőre egy kicsit furcsán hangzik majd. Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy néha úgy érzed, már jártál itt korábban? Nos, van egy csoport, akik. azt gondolják, hogy te igazából… - Ugyan miért akarna megölni? - vágott közbe Will.. Fel s alá járkált a szikla tetején. A fejünk fölött hangos mennydörgés válaszolt a kérdésére. Apám tehet róla. Nem én. Nekem semmi közöm az egészhez. - Tudom - bólintottam. - De emlékszel, amikor Marco rátámadt Mr. Mortonra tavaly? Kiderült, hogy... - Nem mintha apám szándékosan tette volna - folytatta Will. - Hát igen, harctérre küldte a hapsit. De azt a helikoptert nem ő lőtte le! Ellenséges tűz alatt voltak! Bárkivel megtörténhetett volna! - Will! - Rátettem a kezemet a vállára, hogy megállítsam. - Mindegy, miért

történt. Az a lényeg, hogy Marco meg akar ölni! Szerinted nem kéne innen eltűnnünk, mielőtt felbukkan? - Itt? - Összevonta sötét szemöldökét. - De nem is tud erről a helyről. Soha nem hoztam ide. És nem is beszéltem neki róla. - És mi van a mai találkozóval Mr. Mortonnal meg anyáddal? Arról ki beszélt neki? Csak úgy egyszerűen megjelent, igaz? - Senki sem mondta neki... - Az arcán a dühöt zavarodottság váltotta fel, ahogy rám nézett. - Honnan tudhatott a találkozóról? Hacsak... Biztos a másik vonalon hallgatózott, amikor Mr. Morton telefonált. - Biztos - hagytam rá. - Persze más magyarázat is lehet. - Ugyan mi? Az érzékszerven kívüli észlelés? – kérdezte gúnyosan. - Aha. Vagy az, hogy ő a sötét erők ügynöke - vágtam rá gyorsan, mielőtt meggondolhattam volna magam. Mert még mindig nem hittem el. Legalábbis nem egészen. De tudtam, hogy figyelmeztetnem kell, ha már egyszer Mr. Morton nem tette meg. -A sötétség... - Will hangja elhalt, ahogy rám nézett. De ahelyett, hogy kinevetett vagy bármilyen más módon elutasított volna, még intenzívebben bámult rám. - Hogy értetted azt az előbb, amikor arra utaltál, hogy úgy érzem, már jártam itt korábban, meg hogy van egy csoport, amelyik tud... valamit? - Figyelj ide! - Még erősebben szorítottam a vállát. - Hosszú történet, sőt lehet, hogy a fele sem igaz. De akár igaz, akár nem, szerintem menjünk innen - ha nem Marco miatt, akkor azért, hogy ne ázzunk meg. Will fölnézett a fejünk fölött sötétedő felhőkre. Mulatságos, hogy mindenhol esett, csak itt nem. De én mégsem nevettem. - Na jó - mondta, és utánam mászott, le a szikláról. - De hová akarsz menni? És akkor megszólalt egy mély hang, mintha a sem miből jött volna: - Mit szólnál Tahitihoz? Megdermedtem. Megint elöntött a félelem, pedig az előbb még forrt a vérem Will csókjától. Mert felismertem a hangot. Már akkor tudtam, hogy ki az, mielőtt megfordultam és megpillantottam volna a patakmederben. Őt, meg azt a rémes fekete fegyvert. Amivel Will mellkasára célzott. - Úgy hallottam, a polinéz szigetvilág gyönyörű ebben az évszakban közölte Marco csak úgy mellékesen. A két fivér - Marco lent a patakmederben és Will fönt a sziklán - csak bámulta egymást. Néma csendben. Még a lélegzetüket is hallottam. Amíg a következő villámcsapásra fel nem ugrottam - még azelőtt, mielőtt ragyogó bíborvörösre változott volna az ég.

145

Aztán egy hatalmas dörgés után a vörös ugyanolyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent. - Elle - szólt Will az égi tűzijáték után. A tekintetét egy pillanatra sem vette le Marcóról. - Menj haza. - Menj csak, Elaine - tette hozzá Marco gúnytól csöpögő hangon. - Menj, lebegj még egy kicsit! Itt nincs semmi tennivalód! Megborzongtam. Tudtam, hogy érti Marco. Úgy, hogy Astolati Elaine-nek nincs itt semmi keresnivalója. Ami rendben is van, mert én nem vagyok Astolati Elaine, gondoljon akármit. Elaine Harrison viszont igenis sokat tehet! - Nem megyek sehová - jelentettem ki. Marco úgy tett, mint aki elérzékenyül. - Jaj, de édes! Itt marad, hogy megvédje az emberét! De Will egyáltalán nem találta édesnek. - Elle! - Ugyanazon a hangon beszélt, mint aznap Rickkel, Mr. Morton osztálya előtt. Mint egy felháborodott király, akinek nem teljesítették a parancsát. - Menj haza! Majd később találkozunk. - Dehogy találkoztok, Will - szólt közbe megint Marco. - Azért nem megy sehová. Mert tudja, ugyanúgy, ahogy én is, hogy senkivel sem találkozol később! Még egy villámcsapás. Az ég megint vörössé vált. Aztán a mennydörgés után megint elszürkült. - Marco, ez ostobaság - mondta Will. - Ne csináld ezt. - De igen. Már hosszú ideje csak erre vágyom – válaszolta Marco. - Azt hiszed, nem volt elegem belőle, hogy állandóan csak ezt hallgattam: Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint Will? Will bezzeg nem bukott meg! Will bezzeg nem törte össze a kocsit! Will bezzeg nem mulaszt órát, hogy belője magát a Dairy Queen mögött! Will, az aranyifjú! Will, a csapatkapitány! Will, a gólkirály! Én meg soha nem értettem, tudod? Nem bírtam felfogni, miért lovagol állandóan rajtad anyám. Egészen máig. - Kibiztosította a fegyvert. - Aztán egyszer csak hozzámegy az apádhoz - folytatta Marco, de úgy, mintha éppen most futottunk volna össze a Storm Borthersben, és békésen csevegnénk. - Micsoda szerencse! Veletek élhetek! Most aztán közelről nézhetem, mivé válhattam volna, ha jól viselkedek. És mintha ez nem lenne elég, mi történik? Kiderül, hogy testvérek vagyunk! Bizony ám! Testvérek! Mintha korábban nem éreztem volna teljesen alkalmatlannak magam! Most meg kiderül, hogy a DNS-ünk nagy része megegyezik. Az már csak ráadás, hogy apád az én apám háta mögött anyámat gyömöszölte. - Marco. A szüleink eltolták, oké? Azért nekünk még nem kell

legyilkolnunk egymást - válaszolt Will mély, egyenletes hangon. - Tényleg nem? - nevetett fel Marco keserűen. - Jesszusom, ez aztán óriási, Will. Mármint ha arra gondolok, hogy az én apám nem ölte meg a tiédet, úgy, ahogy a tiéd az enyémet. Szerintem csak egyféleképpen lehet megtorolni a sértést. Szemet szemért! - Ha bosszút akarsz, Marco, akkor öld meg Will apját! Ne őt! - szóltam közbe remegő hangon. Will vetett rám egy "maradj-ki-ebből" pillantást. De nem érdekelt. - Már én is gondoltam rá - válaszolta Marco. - De az a helyzet, hogy azt akarom, szenvedjen a fickó. És ugyan mi fájna jobban, mint az a tudat, hogy az értékes fiacskája miatta halt meg? Ezzel a tudattal kell majd leélnie az életét. Mint ahogy nekem is apám nélkül kell élnem. Ezt nevezem én bosszúnak! - De mi értelme lenne, Marco? - kérdezte Will. - Apádat ezzel nem hozod vissza. - Nem. Az igaz - fogadta el Marco az érvelést. - Én viszont ezerszer jobban érzem majd magam. - Még a börtönben is? - kérdezte Will higgadtan. Ha félt is, egyáltalán nem látszott rajta. Egyenesen állt, kihúzva magát, a hangja egy cseppet sem remegett. Az embert szinte... szinte egy királyra emlékeztette. És úgy látszik, nem csak én voltam ezzel így. Marco le sem bírta venni róla a tekintetét. Még szerencse. Mert így észrevétlenül le tudtam csúszni a szikla hátsó részén, hogy felvegyem a kardot, amit odalent hagytam. - Csak akkor megyek börtönbe, ha elkapnak - jelentette ki Marco. - Az pedig nem szerepel a terveim között. - Hát persze hogy nem - nevetett fel Will. - Mit csinálsz, olajra lépsz majd? Nincs egy vasad sem! Az egészet arra a hülye Corvettedre költötted. Ja, igen, remélem, nem azzal akarsz menekülni. A Bay Bridge-ig sem jutsz vele, és már le is meszelnek a zsaruk. Már most is keresnek a mutatványod után, amit a suliban adtál elő. Nem láttam Marco arcát, mert éppen apám kardját csomagoltam ki az esőkabátból. De a hangja még soha nem volt ennyire közönyös. - Akkor majd a te kocsiddal megyek. Pénzt meg majd szerzek a pénztárcádból, ha kinyúltál. Na gyerünk, mássz le onnan. Beleáll a görcs a nyakamba. - Gondjaid vannak, Marco - válaszolt Will szinte természetfeletti nyugalommal. - Tedd le azt a fegyvert, és beszéljük meg. - Késő van már a beszélgetéshez - Marco kezdte elveszíteni a türelmét. Egyre hangosabban beszélt, és nem csak a mennydörgés miatt, ami egyre

147

erősebb és fenyegetőbb lett. - Mássz már le onnan, Will, vagy szétlövöm a csaj fejét! Különben is, mit csinálsz ott lent? Hé! Liliomos Hölgy! Gyere elő! Nem viccelek! Vagy szétlövöm Willt, esküszöm! Visszamásztam a sziklára, apám kardját magammal cipelve. Egyikük sem vette észre. - Marco, ne hülyéskedj. - Will kitárta a karját, mintha Marco jobbik énjére akarna hatni... Már ha volt ilyen neki. - Testvérek vagyunk! - Aj-jaj! Ezt vajon miért juttattad az eszembe?- Őszinte csalódottság volt a hangjában. - Most már le kell, hogy lőjelek. Pedig először a barátnődet akartam, hogy végignézd a halálát. - Felemelte a pisztolyt, behunyt szemmel célzott. - Na, mindegy. - Will! Fogd! - kiáltottam fel. Azzal odadobtam neki a kardot.

Huszonhetedik fejezet ,,S a rakpartra kirajzanak, Nemesúr s hölgy, polgár, lovag, S a sajka orrán név fogad: A hölgy, kié Shalott. " A fegyver elsült. Olyan tompán pukkant a vízmosás alján, ,hogy Will alig vette észre. A golyó ártalmatlanul zúgott el a füle mellett, mert pont előrehajolt, hogy a kardot elkapja. Aztán amikor megnézte, hogy mit kapott tőlem, megzavarodott. - Egy kard? - Felfelé tartotta a pengét, és egyre csak bámulta, zavarodottan, mintha azt kérdezné: Hát ez hogy segít majd rajtam? És igaza is volt. Ugyan mire jó egy kard egy pisztoly ellen? Jó kérdés. De amikor Will ujjai a markolatra fonódtak, valami... megváltozott. Azt nem tudnám megmondani, hogy mi. Talán azért nem, mert minden más lett. Mintha valaki megnyomta volna a világ fénytelítettségének gombját. Mert hirtelen valahogy minden fényesebbnek, élesebbnek, színesebbnek tűnt. A fák gyökereit körülvevő, a szikla talapzatát ölelő sötét árnyak valahogy... nos, sötétebbnek látszottak. A fejünk fölött csüngő levelek... zöldebbnek. Will kezében szinte ragyogott a kard. A rozsdafoltokat, amik másodpercekkel korábban még jól látszottak, most alig lehetett észrevenni. Az ég a fejünk fölött lassan kitisztult. A vastag fekete felhők szétoszlottak, helyükön feltűntek az őszi naplemente piszkos-rózsaszínjei és világoskékjei... Szóval ezért. Szóval ezért látszott minden fényesebbnek, amikor Will ujjai a markolatra fonódtak. Arra viszont továbbra sem tudtam a magyarázatot, hogy miért tűnt Will magasabbnak, a haja sötétebbnek és fényesebbnek. A válla szélesebbnek, kék szeme csillogóbbnak. Mintha valami belső... fény sugárzott volna belőle. Máshogy nem lehet leírni. Megráztam a fejem. Lehetetlen. Az nem lehet. Azén látom így, mert elmúlt a vihar. Vagy azért, mert szeretem, és egy szerelmes mindent máshogy lát... De ez nem magyarázza Marco viselkedését, amikor Will szembefordult vele, kezében a karddal, amelyet olyan természetesen tartott, mintha mindennap karddal a kezében járkálna. - Tedd le a fegyvert, Marco - szólalt meg Will újra. A hangja is megváltozott egy kicsit, ugyanúgy, ahogy körülöttünk minden - mélyebb,

149

magabiztosabb lett. Sokkal... fenségesebb, mint előtte bármikor. Bár ezt nehezemre esett elismerni. Ekkor esett Marco térdre, olyan fehér arccal, mint a pólója, mintha a lába felmondta volna a szolgálatot. Vagy mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy kire emelt valójában fegyvert. - Ne-nem - hallatszott lentről, ahol térdelt. Én Will mögött álltam. Amikor Marco végre felemelte a fejét, egyenesen rám nézett. És a szemében most már nemcsak rosszindulatot láttam, mint korábban, hanem valami olyat is, amit eddig még soha... Félelmet. - Te nem Shalott asszonya vagy - lehelte. Megráztam a fejemet. Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Csak az a baj, hogy valami fura módon mégis volt. - Soha nem mondtam, hogy az vagyok - emlékeztettem rá. - Leteszem a kardot, ha te is leteszed a pisztolyt, Marco - szólalt meg Will ugyanazon a parancsoló hangon. - Akkor mindent megbeszélhetünk. Ahogy testvérekhez illik. - Testvérek! - ismételte Marco keserűen. Aztán felém fordította a fegyvert meg a tekintetét is. - Miért kellett neki pont egy kardot adnod? - kiáltotta. Csak egyvalaki adhat neki kardot! És az nem te vagy! Lehetetlen, hogy te legyél az! Csak az Arthurhoz legközelebb állók vethetnek véget a Sötétoldal uralmának. - Dobd el a fegyvert, Marco! - szólalt meg újra Will. Most! Még mielőtt valaki megsérül! Észrevettem, hogy Marco szorítása lazul a pisztolyon. Mintha muszáj lett volna azt tennie, amit Will mond. Működött a dolog! Marco már azon volt, hogy feladja! Ekkor történt, hogy a háta mögül, a sűrű erdőből egy farmernadrágos villám tört ki. Egy másodperccel később Marco a hátán feküdt a patakmederben, Lance Reynolds meg rajta terpeszkedett. Lance megszorította a pisztolyt tartó kezet... de azt már azelőtt elengedték, mielőtt a tulajdonosa a földre zuhant volna. - Azt mondták, dobd le a..: - Lance ki akarta venni a pisztolyt Marco kezéből, de amikor észrevette, hogy az ártalmatlanul hever a bokrok között, zavarba jött. - Ja? Hát akkor... Jó. Egy másodperccel később Jennifer vágott át óvatosan az aljnövényzeten. Először Lance-t meg Marcót, aztán Willt meg engem vett szemügyre. - Jaj de jó! - szólalt meg csilingelő hangján elégedetten. - Pont időben jöttünk. Látod, Lance? Mondtam, hogy itt lesznek! Will lassan leeresztette a kardot. Úgy bámulta, mintha most jött volna rá,

hogy mit tart a kezében. Majd rám emelte azt a fénylő tekintetét, és észrevettem, hogy úgy emelkedik és süllyed a mellkasa, mintha most futott volna...két mérföldet egy dühöngő jégviharban. Aztán átölelte a nyakamat, és magához húzott. - Köszönöm - suttogta a nedves hajamba. - Nem csináltam semmit - súgtam vissza. - De igen - mondta, és még jobban magához húzott. Jennifer felkiáltott: - Nézd, Lance! Hát nem megmondtam, hogy olyan édesek lennének együtt? Hirtelen megváltozott a hangja. - Várjunk csak. Hát ö meg mit keres itt? Odanéztem. A vízmosás szélén Mr. Morton küzdötte le magát, néhány rendőrtiszttel a nyomában.

151

Huszonnyolcadik fejezet "Ki ö? Itt vajon mi esett meg? A palotában híre terjedt. Elhalt zaja az éljeneknek. Riadtan keresztet vetettek, Mind a lovag, nagy Camelot." - Azt hittem, Tahitira megy! - mondtam vádlón. - Ellie! - szólt rám anyám figyelmeztetően. - De hát ha egyszer azt mondta! - Mr. Mortont bámultam a kanapéról, ahol egy takaróba burkolózva ültem, pedig már levetettem a csuromvizes ruháimat, és a legrégibb flanelpizsamámba bújtam, és legalább egy liter forró csokit magamba döntöttem. Valahogy mégsem bírtam felmelegedni, pedig a vihar már elmúlt, és az éjszaka is, kellemesen meleg volt, kábé 25 fok. Mr. Morton bocsánatkérően nézett apámra. - Tényleg azt mondtam, hogy Tahitira megyek. - Annyira fura volt, hogy ott ücsörög a nappalinkban. Szerintem soha nem fogok hozzászokni a tanárok látványához a sulin kívül. - Hihetetlenül önző módon viselkedtem. Tudja, még a legvadabb álmaimban sem gondoltam... - Mi a csudára nem gondolt? Mire számított, amikor rákényszerítette Will mamáját, hogy elmondja az igazságot a fiának? - akartam tudni. - Ellie! - szólt rám anyám megint. De én tudomást sem vettem róla. Minden csak még rosszabb lett. Arra nem gondolt, hogy Marco is megtudja majd? - De, természetesen, hát persze! - válaszolta Mr. Morton. A csészéje érintetlenül állt előtte. Pedig hálásan elfogadta a teát, amit anyám ajánlott fel neki, amikor megjelent a házunkban, nem sokkal azután, hogy hazaértünk a rendőrségről. Miután végre kikeveredtek a rémes forgalomból a körgyűrűn, és hazaértek, a szüleimet nem én, hanem egy üzenet várta a rögzítőn merthogy közben visszajött az áram, és a telefonvonalak is újra működtek, hogy jöjjenek értem a rendőrségre. Amitől nem is ijedtek meg... annyira. A várószobában találkoztunk. Ott ültem, a csuromvíz ruháimban remegve az iroda előtt, ahol a vallomásomat tettem. Will még mindig bent volt. Szerintem valahogy mégsem a vizes ruhák, hanem Wagner admirális fagyos, engesztelhetetlen tekintete miatt remegtem annyira. Ő és a felesége azután jelentek meg, hogy Marco az engedélyezett egyetlen telefonhívással őket értesítette. Amit némileg ironikusnak találtam, hiszen fél órával ezelőtt még azon

mesterkedett, hogy tönkre tegye az életüket. De a lényeg az, hogy úgy látszik, a tea, amit anyám főzött, nem felelt meg Mr. Morton elvárásainak, mivel egy kortyot sem ivott belőle. - Nos, miután ma délután otthagytál, egyfolytában csak arra gondoltam, amit mondtál, Elaine - szólalt meg Mr. Morton. - Arról, hogy Arthur nem hagyna engem úgy meghalni, ahogy én akartam őt otthagyni. Elképzelni sem tudod, hogyan hatottak rám a szavaid. Egész életemben megpróbáltam azokhoz az elvekhez tartani magamat, amire a Medve tanított minket, és most tessék, olyan gyáván viselkedem, mint... mint Mordred. Arra gondoltam, ha tisztázni tudnám a dolgokat Arthur családjában, talán kiegyeznek egymással és a helyzettel is, és... - .. .és megtörik a kör - szólt közbe anyám buzgón. Én meg hitetlenkedve felsóhajtottam. Anyámnak olyan ez az egész, mint valami megvalósult álom: egyszer csak felbukkan a házunkban Mr. Morton, a rejtélyes Medve Rendjének a tagja. Amióta megjelent és bemutatkozott, csak úgy csügg minden szaván. - Persze, tudhattam volna, hogy a sötét oldal ezt soha nem engedné folytatta Mr. Morton. - Valahogy jelezhették Marcónak, hogy valami készül az iskolában. És pont ott jelent meg, ahol a legkevésbé sem számítottam rá, hiszen tudom, mennyire ellenszenves neki az a hely. .. az eltiltásról nem is beszélve. - És azt honnan tudta, hogy az arborétumban vagyunk? - kérdeztem. - Hát az könnyen ment. A villámlás miatt. - A villámlás miatt? - kérdeztem bámulva. - Ezt meg hogy érti? - Te valószínűleg észre sem vetted, de a villámlás hihetetlenül kis területre koncentrálódott... hogy pontosan fogalmazzak, a házatok és a park közötti területre. Egyszerűen csak követnem kellett a villámokat, és tudtam, hogy hamarosan megtalálom a Medvét. A villámcsapás természetesen a sötét oldal fegyvere. Majdnem megakadt a torkomon a negyedik bögre forró csoki. A szüleimre bámultam, ők vajon beveszik-e ezt a halandzsát. Anyám teljesen el volt ragadtatva. Alig várta, hogy az irodájába mehessen, és lejegyezhesse mindezt a könyvéhez. És apám sem tűnt túl hitetlenkedőnek. Pedig nekik van doktorijuk, nem nekem. Na, ez hogy lehet? - Csak azt nem értem - szólalt meg apám -, hogy miért hatott így a kard Marcóra. Sőt, Willre is, ha mindaz igaz, amit elmeséltél, EIlie. Az a kard még csak nem is abból a századból való, mint az Excalibur. Talán egyedül Oroszlánszívű Richardé lehetett, de... - Nos, igazából nem a kard számított - vágott közbe Mr. Morton büszkén. A hatás annak köszönhető, aki a kardot adta.

153

Mindhárom felnőtt felém fordult. Visszapislogtam rájuk. - Mi van? - kérdeztem bambán. - Nem mondjuk azt,.hogy "mi van", EIlie -- figyelmeztetett anyám. Hanem azt, hogy "Tessék?". - Anya, most nem érdekel a jó benyomás! Miért bámul rám mindenki? - Teljesen félreismertelek, Ellie - szólalt meg Mr. Morton mély, zengő hangján. - Egyáltalán nem hibáztatlak, amiért dühös vagy rám. Amikor a nevedet megtudtam, és amikor rájöttem, hogy kapcsolatban vagy a Medvével, arra a következtetésre jutottam, teljesen helytelenül, hogy Astolati Elaine vagy:Pedig te soha nem voltál Shalott asszonya. - Tudom. De ezt már az elején megmondtam magának - feleltem egy kicsit türelmetlenül. - Észre kellett volna vennem, hogy te valaki sokkal, de sokkal fontosabb vagy - folytatta Mr. Morton. - És hatalmasabb. Mindenesetre fel kell hoznom a védelmemre, hogy a Rend történetében még soha nem jegyezték fel, hogy a Tó Hölgye megjelent volna... Kissé riadtan néztem rá. - Várjunk csak egy kicsit - szakítottam félbe. - A Tó mije? - A Tó Hölgye - ismételte Mr. Morton. - De úgy hiszem, megbocsátható hibát követtem el, hiszen a Hölgy - már megbocsáss, Elaine - az Arthur mondakör leghomályosabb alakja. - Ez valóban így van - értett egyet vele anyám. – Egyes kutatók szerint nem is létezett; mások szerint kelta istenség lehetett. De abban szinte mindenki egyetért, hogy valószínűleg hatalmas főpapnő volt... - Csak az vigasztal, hogy a Sötétség is a Liliomos Hölgynek gondolta a lányát - folytatta Mr. Morton. - Ha tudták volna, hogy olyan hatalmassággal állnak szemben, minta Tó Hölgye, már sokkal korábban megpróbáltak volna végezni vele. Úgy hallottam, hogy még Marco is azt hitte... amikor megtudta a nevét és Elaine kitörő lelkesedését a... - ... lebegés iránt. - Nyeltem egyet. - Anya! Apa! Ugye nem hisztek ebben a sok... marhaságban? De ők csak bámultak rám, amolyan Most viccelsz? kifejezéssel az arcukon. Bevették. Talált, süllyedt. Ami persze egyáltalán nem meglepő, ha arra gondolok, hogy a házból is alig lépnek ki. - Kétség sem férhet hozzá, Ellie - mosolygott rám Mr. Morton. - Tudom, hogy egy ideig eltart majd, amíg hozzászoksz a gondolathoz. De kétség sem férhet hozzá, hogy te a Tó Hölgyének reinkarnációja vagy. Arthur tőle kapta a fegyvert, amellyel megvédte önmagát és a birodalmát. Csak ő menthette volna meg Arthur barátságát Lancelottal és Guinevrával, hogy a király, ne váljon sebezhetővé, amikor halálos ellensége rátámad.

- De én semmi ilyesmit nem csináltam! - tiltakoztam. - Csak azt tanácsoltam Willnek, hogy mondja meg Jennifernek, őt nem zavarja a dolog, így legalább senki nem hiszi majd, hogy fáj neki, amikor igazából nem is... - Mondtam, hogy a lányuk egészen lenyűgöző, Harrison professzor és professzorasszony -, mosolygott Mr. Morton a szüleimre. Anyám szerényen visszamosolygott. - Mindig hittem benne, hogy nagyra hivatott. Szerintem eljött az ideje, hogy témát váltsunk, úgyhogy megkérdeztem, csak úgy bele a levegőbe: - És most mi lesz Marcóval? - Természetesen börtönbe megy - jelentette ki anyám keményen. Látszott, hogy míg az Arthurral kapcsolatos dolgok igazán felvillanyozták,a fegyverrel kapcsolatban már korántsem volt olyan derűs. - Remélem, egy életre. - Nos, azt hiszem, olyan hosszú időre azért nem szólalt meg Mr. Morton is. - Hiszen végül is senki sem sérült meg. De amikor szabadlábra helyezik, mégpedig hamarosan, nem árt majd a légynek sem. A sötétség erői elhagyták, amikor Will diadalmaskodott. Öregem! Megint forgattam egy kicsit a szememet. - Szegény kölyök! - sóhajtott apám. - Nehéz élete volt. - Le akarta lőni a lányunkat - figyelmeztette anyám. - Bocs, ha nem ejtek érte könnyeket. - Megfelelő kezelés és rehabilitáció után egykettőre normálisan funkcionáló állampolgár válik belőle - jelentette ki Mr. Morton határozottan. - És... - Már előre utáltam a kérdést, mert tudtam, hogy megint előhozzák majd a Tó Hölgyét. De muszáj volt feltennem. Azóta nem láttam, amióta elválasztottak bennünket a rendőrségi vallomástételkor. Fogalmam sem volt, mi történt vele azóta. - ...Will? - A Medve? - Mr. Morton elgondolkodott. - Nos, Arthur e pillanatban válaszút előtt áll. Elárulta a bátyja, sőt a szülei is. Kíváncsian várom, hogy... - Will már korábban sem jött ki az apjával – szóltam közbe. - Wagner admirális azt akarta, hogy a Haditengerészeti Akadémiára menjen, de Will nem akart. És most, hogy megtudta, az apja egész végig hazudott neki az anyjáról, szerintem mégúgy se akar neki engedelmeskedni. Tisztára hátborzongató ez az egész. - Igen, igen, természetesen. Ennyit nekem is elmondott, mármint az apjáról, amikor a rendőrségen beszélgettünk.. . - Maga beszélt vele? - majdnem kiabáltam. – Maga elmondta neki? Az arthuros dolgot? - Hát persze, Elaine - mondta Mr. Morton egy kissé ingerülten, ahhoz képest, hogy az előbb még azzal jött, valami főpapnő vagyok. - Meg kell tudnia, hogy születésénél fogva miféle jogok illetik meg.

155

- Uramisten. - A kezembe temettem az arcomat. – És mit mondott? - Hát ami azt illeti, nem sokat. Ami egyáltalán nem meglepő. Az ember nem szembesül mindennap azzal, hogy ő minden idők egyik legnagyszerűbb vezetőjének a reinkarnációja. A tenyeremet a szám elé kaptam. - Természetesen Annapolisban maradok - folytatta Mr. Morton -, hogy a következő lépteit segítsem. A Rend más tagjai is idegyűlnek majd, hogy a szükségleteit a legjobban kielégíthessük. - Anyám alig bírta megállni, hogy össze ne csapja a kezét örömében a gondolatra, hogy a Medve Rendjének tagjai Annapolisba jönnek... és ő mindegyiket kikérdezheti. - Nyilvánvalóan az egyetem a következő lépés. De a legmegfelelőbb egyetemet kell választania. Arthur... bocsáss meg, Elaine, úgy értem... Will a jegyeivel bárhová bejuthat. A kérdés csak az, melyik egyetem a legalkalmasabb egy olyan ember elméjének formálására, aki egy napon talán a modern világ egyik legbefolyásosabb vezetője lesz. És akkor szerencsére megszólalt a csengő. Ledobtam a takarómat, és megszólaltam. - Majd én kinyitom! - Aztán az ajtóhoz siettem, s közben azt morogtam: Remélem, nem valami gonosz erő... - Mire Mr. Morton vidáman utánam szólt: - Ne aggódj. Azoknak már mind végük, hála neked. - Szuper - morogtam gúnyosan.Aztán kinyitottam az ajtót. És megláttam Willt, egyik kezében egy sporttáskával, a másikban meg Cavalier pórázával.

Huszonkilencedik fejezet

"De eltűnődött Lancelot, »Szép arc ez«, s így fohászkodott, »Urunk, ne legyen kárhozott A hölgy, kié Shalott.«" - Szia - köszönt csendesen. A szeme még sosem látszott olyan kéknek, mint a terasz lámpájának fényében ...: annyira kéknek, hogy még azelőtt megmártóztam benne, mielőtt üdvözöltem volna. - Szia - krákogtam. Molylepkék csapódtak az ajtónak, ahogy kinyitottam. Will mögött az éj sötét, eső mosta udvaron tücskök és kabócák zenekara cirpelt. - Bocs, hogy ilyen későn jöttem, de Cavnek meg nekem szállásra lenne szükségünk. Szerinted megengedik a szüleid, hogy itt tanyázzak pár napig? Csak amíg találok magamnak lakást. Otthon egy kicsit... - erősebben szorította a sporttáskája fülét - .. .zűrös a helyzet. Szívesen átadtam volna neki akár a saját ágyamat is. Nekem a padló is megfelel. Ezt persze nem vallottam be neki. Meg azt sem, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy még Annapolisban van. Én az ő helyében lehet, hogy összepakolok és elhúzok a városból, hogy soha többé ne lássam azokat, akiknek részük volt életem alighanem legfájdalmasabb pillanataiban. Helyette csak azt mondtam, olyan közömbösen, amennyire csak tudtam: - Gyere be, majd megkérdezem. Belépett, Cavalier-vel a sarkában. - Ki az, Ellie? - kiáltotta anyám a nappaliból. Az előcsarnok félhomályában felnéztem Willre. - Itt van Mr. Morton - suttogtam. A szája egyik sarka egy kicsit fölhúzódott. Nem tudtam, hogy ez az elégedettség jele-e, vagy épp ellenkezőleg. - Nem lep meg. - Ha akarod, megpróbálhatunk felosonni az emeletre - ajánlottam fel. - Nem - rázta meg a fejét. Aztán a szája másik sarka is felhúzódott, ezúttal mosolyra. - A királyok nem osonnak. Tátva maradt a szám. - Csak nem azt akarod mondani, hogy elhiszed... - Mozgás, Harrison - mondta, és a karomnál fogva a nappali felé kormányzott. - Anya, apa, megjött Will! Egy pillanatra mindannyian úgy bámultak Willre, mintha valami szellem volna. Aztán Mr. Mortonnak végül sikerült kinyitnia a száját, és azt suttogta, szinte csak magának:

157

- Hát persze. Hát persze hogy, idejött... Tudomást sem vettem róla. Anyámékhoz fordultam. - Will szeretne itt maradni pár napig. Megkaphatja Geoff szobáját? Anyám aggódva Willre nézett. - Jaj, istenem - mondta. Végül apám tette fel a kérdést: - Ennyire rosszul alakultak otthon a dolgok? Will, még mindig a sporttáskával a kezében, bólintott. Cavalier, még mindig mellette, Tigrist szemlélte, aki felemelkedett a kandalló tetején, farkát a normális méret ötszörösére nyújtva. De egyetlen hangot sem adtak ki. Csak figyelték egymást. - Nem kérném meg rá, uram, ha minden rendben lenne - mondta Will apámnak. - Jea... vagyis anyámmal nincs gond. Csak apámmal. Én... - Mr. Mortonra pillantott. - Az a helyzet, uram, hogy megmondtam neki, nem fogok az Akadémiára jelentkezni jövőre, ő meg robbant. Azt hiszem, nem a legmegfelelőbb időpontot választottam, most, hogy Marco... szóval most, hogy ott van, ahol van. De úgy éreztem, itt az ideje - a legfőbb ideje -, hogy mindannyian őszinték legyünk egymással. És... szóval apám kidobott otthonról. És azt reméltem, hogy itt maradhatok, amíg találok magamnak valami helyet. De ha gondot jelent... - Hát persze hogy itt maradhatsz - szólalt meg apám a legnagyobb megkönnyebbülésemre. - Ameddig csak szükséged lesz rá. - Biztosan kimerültél - áradozott anyám, és felugrott. - Én például fáradt vagyok, pedig velem feleannyi dolog sem történt, mint veled. Ellie, mutasd meg neki Geoff szobáját. Vacsoráztál már, Will? Melegítsek egy kis csirkét? Ugye éhes vagy? Will mosolya akár az egész körgyűrűt újra felvillanyozta volna. - Igen, asszonyom. Állandóan. - Akkor csinálok neked valamit - válaszolta anyám, és a konyhába sietett, apámmal a nyomában, aki teljesen érthetően azt mormogta: - Ez a gyerek kiesz majd bennünket a vagyonunkból. -Apa! - szóltam rá szörnyülködve. - Halljuk, amit mondasz! - Tudom - szólt vissza. Will köszönt Mr. Mortonnak, aki egy kicsit távolabb álldogált, félszegen, hódolatteljesen. - Jó napot, uram. - Felség... - válaszolt Mr. Morton... és félszegen meghajolt. Azt hittem, menten kipukkad belőlem a nevetés, de Will még időben megragadta a karomat, és kivonszolt az előtérbe. - Úristen - suttogtam, és megpróbáltam visszafojtani a kuncogásomat. -

Ezután mindig így szólít majd, amikor csak meglát? A suliban, meg mindenhol? - Remélem, nem. Gyere, mutasd meg, hova dobhatom le a cuccomat. Úgyhogy felvittem Geoff szobájába - meg az udvariasan kíváncsiskodó Cavalier-t is -, ami igazából most vendégszoba, mert a tesóm az egyetemen van. A lépcsőn felfelé menet csak egyetlen dolog járt a fejemben: Itt alszik nálunk. És lehet, hogy nemcsak egyszer. Hanem többször is. Alvás előtt őt látom majd utoljára. És felkelés után először. Úgy, mint a rózsát, amit tőle kaptam.Nancy kifekszik majd, ha megtudja. Will egyszerűen csak ledobta a táskáját az ágyra, körül sem nézett, hogy tetszik-e neki a szoba, vagy sem. Aztán felém fordult. Én meg hirtelen a tudatára ébredtem, hogy ismét kettesben vagyunk. Mármint Cavalier meg Tigris kivételével, aki, úgy látszik, utánunk sompolygott a lépcsőn. A két állat óvatosan összeérintette az orrát, aztán visszahúzódtak, két különböző sarokba, és onnan ismerkedtek tovább egymással. - A szomszédban van a fürdő - mondtam. - Anyámék a sajátjukat használják, én meg azt, amelyik az én szobámból nyílik, úgyhogy ez itt egyedül a tiéd. Még tiszta törülközők is vannak. - Mellébeszéltem. Tudtam, hogy mellébeszélek, de nem bírtam abbahagyni. - Általában müzlit reggelizünk, de anyám a különleges alkalmakkor palacsintát süt, és hát ez egy kicsit különleges, úgyhogy lehet, hogy holnap is süt, ha... - Elle - szólalt meg Will lágyan. Pislogtam egyet. Ugyan mi mást tehettem volna? Minden alkalommal, amikor így hív, a kétszeresére duzzad a szívem. - Tessék. - Nem érdekel a palacsinta. Pislogtam még egyet. - Nem. Gondoltam, hogy nem. Bocs. Én csak... És akkor magához húzott, és elkezdett csókolni. És valamire rádöbbentem, amíg csókolóztunk. Valami furcsára. Arra, hogy boldog vagyok. Tényleg boldog. Először, nagyon hosszú idő után. És szerintem ez az érzés nem fog egyhamar elmúlni. - Hé! - szólaltam meg egy perccel később, amikor végre levegőhöz jutottam. - Hát így viselkedik egy király? Erre mondott valami egyáltalán nem arisztokratikusat a királyokról, és még egyszer megcsókolt. - Egyébként ugye nem hiszed el, amit Mr. Morton mondott, igaz? kérdezte, miután a csókjai végre véget vetettek a remegésemnek.

159

- Egyáltalán nem - horkantam fel. Mert Will karjában, fejemet a vállán nyugtatva könnyű volt nem hinni a sötétség erőiben. . - Én sem - válaszolta. Imádtam, ahogy a hangja végigrezgett a testén. Hihetetlen, hogy egész szervezet várt Arthur újjászületésére, nem? - Az. Bár rosszabb dolog is történhet az emberrel annál, mint hogy félistenként imádják, és ráadásul arra is hajlandóak, hogy az egyetemi tandíját fizessék. - Ez igaz - bólintott Will elgondolkodva. - Csak azt nem értem... szerinted nem... . Felemeltem a fejemet. -Mit nem? - Semmit. Csak... Szóval olyan fura volt ott, a parkban. Amikor odadobtad nekem azt a kardot... - Az egésznek semmi köze a kardhoz. - Újra ráhajtottam a fejem a vállára. És nem azért, amit Mr. Morton mondott. Egyszerűen... a körülmények miatt történt. Hogy pont akkor nyújtottam feléd, amikor kitisztult az ég, meg hogy bármelyik pillanatban lelőhettek volna bennünket. Holnap, amikor a rendőrség visszahozza a kardot apámnak, majd megnézheted. Csak egy átlagos, rozsdás régi kard. - Tudom. És pont ettől lesz még furább ez az egész. Nem azt mondom, hogy hiszek benne. Mármint abban, amit Morton mond. Legalábbis nem mindenben. De néhány dologban igen. Például abban, hogy ismertelek. Már a legelső napon, a vízmosásnál, amikor rám mosolyogtál. Még sosem találkoztunk, és én mégis... ismertelek. - Csak ismerni akartál - szorítottam meg a karját. - Mert annyira aranyos vagyok, meg minden. Megrázta a fejét, és csak úgy ragyogott az a kék szeme. - Azt hiszed, mindenre tudod a választ, igaz? - kérdezte. - Na, akkor ezt fejtsd meg, te mindentudó. Hogy lehet, hogy a nevek is egyeznek? Lance és Lancelot. Jennifer és Guinevra. Morton és Merlin... Erre elakadt a lélegzetem. - Lehetetlen! Csak nem hiszed, hogy... Merlin nem lehet! - Miért nem? Egyáltalán nem őrültebb ötlet, mint hogy én vagyok Arthur, te meg a Tó Hölgye. - Én nem vagyok a Tó Hölgye - jelentettem ki határozottan. - Tényleg nem? - vigyorgott. - Akkor sem, ha annyi időt töltesz a vízben, amennyit? - Az csak egy medence - mutattam rá. - Nem tó. Még az úszócsapatban sem vagyok benne. És különben is, mi van, ha tényleg igaz? Ha te komolyan Arthur vagy, én meg komolyan a Tó Hölgye... akkor a történetnek nem így

kellene befejeződnie. Mármint velünk. Ahogy most vagyunk. Együtt. - Márpedig ez a vége - mosolygott megint. Azután újra megcsókolt. És abban a pillanatban eszembe jutott valami, amit elfelejtettem - valami, amire Mr. Morton is rájött a földszinten. Amiről, úgy döntöttem, nem beszélek Willnek. Az jutott eszembe, hogy Camelot legendájában a Tó Hölgye nem csak a kardot adta Arthurnak. Más szolgálatot is tett neki. Amikor mindennek vége lett, hazavitte. Avalonba.

161

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft. az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1133 Budapest, Pozsonyi út 61. Telefon és fax: 239-0180, 329-0879 e-mail: [email protected] internet: www.cicerokonyvstudio.hu

Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Till Katalin Művészeti vezető: Vaisz György A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel.: 239-9141

Tördelés: (VaGy) / Nyomdai előállítás: Sylvester János Nyomda Kft., Szombathely, 2006 Felelős vezető: Varró Attila ügyvezető igazgató