Hasonlítsa össze a céh a manufaktúra és a gyár termelésének alapvető jellemzőit az alábbi szempontok szerint! − Munkamegosztás, technikai eszközök, az ott dolgozók képzettsége − Tulajdonviszonyok, verseny, értékesítés − A termelés mennyisége és minősége Céh A 11.sz végén és a 12. században megjelentek a kézművesek testületei, amelyek eleinte főleg jótékonysági, vallásos jellegű csoportulások voltak, majd általánossá lett a céh elnevezés (latinul: officium). A céhek alakulását a 12. sz.-ban a városi hatóságok is szorgalmazták, mert fontos volt, városban piacra kerülő élelmiszerek és iparcikkek minőségének, árának ellenőrzése, szabályozása. Erre iparűzők szakmai szervezetei voltak a legalkalmasabbak. A céhek igyekeztek szabadulni a városi hatóság gyámkodásától, és a 13. századtól már követelték, hogy tanácskozhassanak érdekeikről, saját pecsétjük és harangjuk legyen, sőt a városi kormányzatban – amely a gazdag kereskedők, a patríciusok kezében volt – is szavuk legyen. A legtöbb városban a 14. századra elérték, hogy maguk válasszák a dékánokat és az esküdteket akik a céh ügyeit vezetik és hogy politikai testületként ismerjék el őket, s részesedjenek a város vezetéséből. Ipari szakmát csak a céh tagjai űzhettek. Tehát így − megszabadultak a kontároktól, a céhen-kívüliektől, − a kézművest megvédték a saját szaktársai versenye ellen, − a céhszabályok egyenlő feltételeket teremtettek a tagoknak és megakadályozták egyes tagok meggazdagodását mások kárára, − szigorúan meghatározták a technikai eljárásokat, meghatározták a munkaidőt, megszabták az árakat és béreket, − megszabták műhelyekben dolgozók és a szerszámok számát, és megtiltottak minden hírverést.
Elfojtottak − technikai újításokat, − olyan eljárások alkalmazását, melyek révén a céhek gyorsabban és olcsóbban termelhettek volna, mint a többiek. Gondoskodtak a céhszabályok a fogyasztó védelméről. Szigorúan büntették a − hamisítást, − csalást 1
− szakmai hanyagságot. A városi felügyelők bármikor ellenőrizhették a kézművest. Erre lehetőségük volt a lakosoknak is, mert a mestereknek mindenki szeme láttára, szinte a kirakatban kellett dolgozniuk. A céhek önálló tagjai a mesterek voltak, ők voltak a tulajdonosai a − műhelynek, − szerszámoknak, − nyersanyagnak, − a gyártott termék értékesítéséből származó bevételnek is. Minden műhely egyben bolt is volt, ahol a vásárló közvetlenül érintkezhetett a termelővel. A mester általában 2-3 legénnyel dolgozott, aki már a szakmát kitanulta, de nem érte el a mesteri rangot. A mesterek száma korlátozva volt és az önállósulásnak szigorú feltételei voltak. Az inasokat a mesterek irányították meghatározott ideig (kb. 7 évig) s a szülő és mester közötti megállapodás – sokszor írott szerződés – által meghatározott feltételek szerint. A tanulás szerves része a vándorlás, melynek célja más városok hasonló céheiben való tapasztalatszerzés volt. A szakma sikeres elsajátítását „remekmű” elkészítésével kellett bizonyítani. A céhes mesterek a helyi piacra – tehát a városi és annak környékén élő fogyasztók kielégítésére – termeltek. A középkorban hamar kialakultak olyan központok, amelyek a távoli piacokra, exportra dolgoztak. Ilyen volt a textilipar: a flandriai angol gyapjút feldolgozó posztógyártás. A nyers posztót Itáliában (Firenzében) finomították, színezték és itáliai kereskedők exportálták a világ minden tájára. Az exportipar nem céhes alapon szerveződött. A posztókészítés folyamata során a nyersanyag sok szakmunkás kezén ment át. A folyamatot a nagykereskedő szervezte meg: − importálta a nyers gyapjút Angliából, − kiadta a nyersanyagot, − kiadta a félkész terméket a kézműveseknek, akik visszaadták neki később a készterméket, − értékesítette a készterméket. Az exportiparban különválik a tőke és a munka. A mesternek bár saját műhelye és szerszámai vannak, lényegében vállalkozó, de a nagykereskedő alkalmazottja. Ez a kihelyezéses vagy kiadási rendszer, mert a vállalkozó kiadja a nyersanyagot vagy a félkész terméket feldolgozásra a mestereknek, de nevezhetjük tőkés háziiparnak is, mert a mester a saját 2
házában, műhelyében dolgozik, de a tőkés vállalkozó, a nagykereskedő megbízásából. Gentben a 14. sz. közepén több mint 4000 takács és több mint 1200 ványoló dolgozott. Az építőiparban egy-egy nagy katedrális építkezésén 2-300 fős csapat is dolgozott: kőfaragók, ácsok, üveg- és fémművesek, festők, segédmunkások. Manufaktura A 15. sz. közepe táján Európa népessége növekedni kezdett, melynek okai − az előnyös klímaváltozás, − a nagy járványok ritkulása, − korábbi népességcsökkenés miatti javuló termőföld és lakosság aránya. A falvakból egyre többen költöztek be a városokba, akiknek nem volt meg a mesterségek gyakorlásához szükséges képzettségük, ezért a szűk keretek közt működő céhes ipar nem tudta befogadni őket. Ezért emelkedett a városokban a lumpen elemek száma, akik alkalmi munkából, vagy koldulásból, tolvajlásból éltek. A 16. századra a Németalföldön a lakosság 2/3-a a mezőgazdaságban dolgozott, ahol az emberi munka volt az alapja a termelő munkának. Az Elbát szokták határvonalként emlegetni, ettől nyugatra a középkor végére már csökkentek a parasztok személyi kötöttségei, mert a földesurakból földbirtokosok lettek, akik a földbért természetben, vagy pénzben szedték be. Egyre többen ruházzák át a birtokjogukat, vagyis szabadon adják-veszik a földet, ezzel megnőtt a kisbirtokos parasztok és a szabad bérlők száma is. (A földbérlet egyik formája franciául a fermage, amiből elterjedt a mi farm szavunk is.) Az Elbától keletre a feudális kötöttségek megerősödése, a jobbágyok függésének szorosabbra húzására került sor. A földesurak egyre nagyobb birtokaikat saját kezelésükbe vették, és ezekben az ún. majorságokban robotoltatták a jobbágyaikat. Nyugaton teljesen eltűnt az ingyen munka, míg keleten paraszti kötelesség lett. Az árforradalom hatására a mezőgazdasági terményeket nagy haszonnal lehetett piacra dobni, ami a legkézenfekvőbb megoldás volt a földbirtokosoknak, hogy a jobbágyokat még szorosabb függőségbe vonják és robotra kényszerítsék. Azokon a területeken, ahol kedvezőtlenebbek voltak a mezőgazdasági adottságok, ott új szervezeti formákkal kísérleteztek, hogy csökkentsék az előállítási költségeket. A felvásárlási és kiadási rendszer a falusi dolgozókkal végeztetett munka volt, melyhez megkapták a nyersanyagot. Manufaktúra volt a műhelyekben munkafázisokra bontott folyamat, (mely korábban egységes volt,) és egy-egy mozzanatot szakképzetlen, tehát olcsóbb munkásokra bízták. (manu facere = kézzel csinálni.) A felvásárlási és kiadási rendszer és a manufaktúra megnövelte azokat a költségeket, melyeket az ipari termelésbe már be kellett fektetni, hogy később nagyobb haszon legyen. 3
Megnőtt a műhelyek mérete, több nyersanyagot vásároltak, biztosítani kellett a szerszámokat és a munkások bérét. Ezért ezt a termelési formát csak a gazdagabb kereskedők és céhmesterek alkalmazhatták. A szegényebb iparosok és a már városokban lakó falusiak pedig bérmunkásokká lettek. Ezen változások következtében a 16. században Európa keleti és nyugati részének gazdasági és társadalmi fejlődése végleges kettévált. A 18. században a nagy újításokat nem a tudósok, hanem a mesteremberek, technikusok próbálkozásai hozták létre. A feltaláló a maga munkájának megkönnyítésére vezethette be újítását a gyakorlatban. A manufaktúrák munkaszervezése – a munkafolyamat apró mozzanatokra bontása – következtében könnyen „gépesíthető” lépésbe készültek a termékek. A gyár 16. sz.-ban megkezdődött a mezőgazdaság átalakulása − bekerítették a földeket − áttértek a tőkés gazdálkodásra − kialakultak a farmergazdaságok − uralkodóvá vált a szabad polgári földtulajdon − a kisebb gazdaságok tartós bérletekké váltak (ritkán paraszti magántulajdonok) Új eljárásokkal kísérleteztek a termelékenység érdekében, ilyen volt a vetésforgó Mindezek hatására csökkent a mezőgazdaságban dolgozók száma. A 17. században átalakult a jogi és intézményi környezet. 1624-ben megszületett a szabadalmi törvény, mely 14 évre védelmet biztosított egy találmánynak, mellyel haszonhoz is lehetett így jutni. (Az oltalom után a találmány közkincs lett és szabadon lehetett alkalmazni.) 1694-ben megalapították a Bank f England-et. Az agresszív adórendszer kedvezett a tőkefelhalmozásnak. A 18. sz.-ban Angliában a mezőgazdaság átalakult, fokozódott a termelékenysége. Az ipari forradalom szót a francia szakírók használták az 1820-as években, akik az 1789-es forradalomhoz hasonlították a normandiai pamutipar gépesítését. Az ipari forradalom egy olyan folyamat, melynek gazdasági, társadalmi, szellemi és politikai feltételei a messzi múltba nyúlnak vissza. A változás nem volt gyors, de mindenképpen mélyreható, az emberi élet minden területére kiterjedt. − gépi meghajtású berendezések széles körű alkalmazása, − új energiaforrások (ásványi eredetű fűtőanyagok), 4
− nagyvállalatok kialakulása, − a gépi szerszámokat mozgató mechanizmus, a gépekkel felszerel t üzem a gyár. Az ipari forradalom lényege az volt, hogy a gépek használatával felszabadultak az „emberi kezek”. Az iparosítás következményeképpen: − növekedett a születések száma, − nőtt az átlagos életkor, − csökkent a gyermekhalandóság, − nőtt az élelmiszer-kínálat, egészségesebb lett a táplálkozás, − fejlődött a személyi higiénia, − fejlődött az orvostudomány (1798-tól Edward Jenner himlő elleni védőoltása). A migráció (a népesség mozgása) − a feleslegessé vált mezőgazdasági munkaerő városokba áramlása − Észak-Amerikai erőszakos vagy önkéntes kiáramlás,(később Ausztráliába) A jómódúak elegáns negyedeiben csatornázás és közvilágítás. A nagyvárosok peremén alakultak ki az ipari negyedek, ahol nem volt folyóvíz, csatornázás, mellékhelyiség. Gyakori volt a járvány, a csecsemőhalandóság, sokan megrokkantak gyári balesetekben. A gépi nagyipar a – bányászatban, gépgyártásban és textiliparban – nagy munkáskoncentrációt eredményezett. Több ezer ember munkáját hangolták össze a gyárakban. Sok helyen női, vagy gyermekmunkát alkalmaztak (pl. bányákban). Bérük jóval kevesebb volt mint a férfiaké. A munkaidő 12-14 óra volt naponta. Nem volt szabadság, betegség, rokkantság, vagy öregség esetén megélhetés – mert akkor még nem volt társadalombiztosítás. A bérek alacsonyak voltak és csak nagyon hosszú ledolgozott év után emelkedtek. A munkások bére nem volt elég arra, hogy tartalékot képezzenek, így amikor válság súlytotta a gazdaságot, rendkívül nehéz helyzetbe jutottak. A munkák többsége nem igényelt szakértelmet, a munkást könnyen lehetett pótolni a kapunál ácsorgó munkanélküliekkel. Tehát, ha valakinek nem tetszett a bére, vagy a munkakörülmény, gyorsan az utcán találhatta magát. Az elmagányosodott városi ember kiszakadt a falusi közösségből, ami gyakran vezetett a alkoholizmus, a szexuális szabadosság, a prostitúció, vagy nagyvárosi bűnözés felé. A 19. sz. közepe felé a munkások életszínvonala valamelyest emelkedett, de számos csoport ezzel egy időben lecsúszott. Nagy mértékben növekedett a járadékból, részvényekből, vállalkozói profitból (haszonból) származó jövedelmek, így az anyagi egyenlőtlenségek már akkor el kezdtek növekedni.
5
