HADTUDOMÁNY
HADNAGY TIBOR
HARCCSOPORTOK KIALAKULÁSA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN
Az első világháború idején a szárazföldi csapatok három fő fegyvernemből álltak. A gyalogságra, a tüzérségre és a lovasságra tagolt hadseregek tömegrohamai a jól kiépített védőállások ellenálló erején rendre összeomlottak. Míg a védő a természetes és mesterséges akadályok mögött biztonságban érezhette magát, addig a nyílt terepen vágtázó lovasságot és a szuronyrohamra vezényelt gyalogságot semmi nem védte az óriási méretű tűzhatással szemben. Nem volt véletlen, hogy a három fő fegyvernem közötti több évszázados szoros kapcsolat már a háború első éveiben megszakadt. A lovasság ugyanis alkalmatlanná vált arra, hogy biztosítsa a gyalogság támadásba való átmenetét, betörjön az ellenség védelmébe és az áttörés után kifejlessze a sikert. Sebezhetősége, gyenge ütőereje és részben helytelen alkalmazása miatt a háború végére, mint önálló fegyvernem lényegében elvesztette jelentőségét. A hadviselő felek kezdetben a tüzérség és a gyalogság tűzerejének megnövelésével igyekeztek pótolni a lovasság gyengéit, illetve későbbi hiányát. Többszörösére nőtt a gyalogságnál a sorozatlövő fegyverek, míg a tüzérségnél a lövegek száma. Ezeken túl újabb és újabb eszközök jelentek meg. A tüzérségnél egyre inkább a meredek röppályájú (tarackok és aknavetők) fegyverek kerültek előtérbe. Már 1915. április 22-én Ypern térségében megkezdődött a mérges (harci) gázok alkalmazása, később pedig a repülők bombázásra történő alkalmazása. A kísérletezések természetesen kiterjedtek a támadás módszereire is. Az erőfeszítések azonban nem hozták meg a kívánt sikert. Eredménytelennek bizonyultak a 10-15 napos tüzérségi előkészítések, a sokszoros erőfölénnyel indított támadások vagy éppen a meglepés érdekében hozott változatosnál változatosabb rendszabályok és megoldások. Nem volt véletlen, hogy a katonai szakemberek újabb technikai eszközöket és harceljárásokat kerestek. Míg a központi hatalmak — mindenekelőtt a németek — a gyalogsági harc korszerű rendszerét dolgozták ki, addig az angolok és a franciák a mechanikai erőre épülő, teljesen új fegyvernem létrehozásán fáradoztak. A németek új harceljárása az úgynevezett rohamharcászatban öltött testet. Ennek az volt a lényege, hogy a szakaszokat rajokra bontották, előtérbe helyezték ezen kisalegységek, illetve az egyes csatárok (katonák) kezdeményező szerepét. Az önálló harcra felkészített gyalogos alegységekből géppuskákból, kísérő lövegekből és műszaki katonákból álló rohamcsoportokat hoztak létre, melyek a harcban
egymást segítve, de önállóan a saját feladat végrehajtására koncentrálva tevékenykedtek. A rohamcsoportok a támadási sáv teljes szélességében, hol rejtve, hol tüzérségi fedezet mellett közelítették meg az ellenséges állásokat, és három hullámban támadtak. Az első az ellenálló támpontokat blokírozta, a második a réseken keresztül 3 kerülve a harcokat 3 „beszivárgott”, és igyekezett minél mélyebbre beékelődni, míg a harmadik hullám támogatta a másodikat és fedezte szárnyait. Ezt követően lendültek rohamra a főerők, hogy a kitapogatott gyenge pontokon befejezzék az áttörést. A beszivárgási harcászat 1917—18-ban igen eredményesnek bizonyult. Nem egy esetben sikerült az antant-erők védelmét áttörni, a teljes siker azonban mégsem következett be. Gyakran a tartalékok hiánya, de leginkább a gyalogság alacsony fokú manőverezőképessége akadályozta meg, hogy a harcászati sikert hadászati méretűvé fejlesszék ki. Sokkal nagyobb eredménnyel kecsegtettek az angol és a francia kísérletezések. Egyes angol tisztekben már 1914 végén felvetődött annak ötlete, hogy páncélozott járműveket kellene konstruálni és hadrendbe állítani. Sok vita és kudarc után 1916. február 2-án mutatták be a „MARK—I” típusú harcjárművet, amely nemsokára „Tank” (tartály) fedőnéven vált ismertté. 1915 nyarától — az angoloktól függetlenül — Franciaországban is folytattak kísérleteket drótvágó, illetve géppuskahordozó traktorok megalkotására. A hagyományos értelemben vett harckocsik gyártása csak azt követően került napirendre, miután megismerték az angol „Tank”-ot. A Schneider Művek által előállított harckocsik első csoportja 1916 végére készült el. Ezt a közel egyéves lemaradást a harckocsik első alkalmazásáig nem tudták behozni. Az olaszok csak 1918-ban készítették el egy 45 tonnás nehéz és egy-egy „Fiat 2000”, illetve „Fiat 3000” típusú, 5 tonnás, könnyű harckocsi prototípusát. A késés miatt ezek alkalmazására nem került sor. Az amerikaiak — bár folytattak kísérleteket — a háború során nem alkalmaztak saját gyártmányú harckocsikat. Az európai harcokban az angoloktól átvett Mark—VIII. típust használták. A központi hatalmak közül a németek elég későn ismerték fel a harckocsik szerepét. 1917-ben összesen 20 darab A—7V típusú harckocsit gyártottak le, de ezek nem váltak be. 1918-ban elkészültek ugyan az LK—Wagen könnyű és a K— Wagen, nehéz harckocsik korszerű mintapéldányai, azonban ezek alkalmazására a háború befejeződése miatt már nem került sor.
HARCKOCSIK ÉS ALKALMAZÁSUK AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN Mint az előzőekből is kiderült, a harckocsik kifejlesztésére és alkalmazásukra csak az angolok és a franciák fordítottak nagyobb figyelmet. 1916—1918 között viszonylag sok típus jelent meg, amelyeket eltérő szervezeti struktúrákba tagoltak, és számos eljárást próbáltak ki. Ebben a fejezetben az utóbbiakra igyekszem a választ megadni, illetve a főbb variánsokat bemutatni.
A harckocsik rendeltetése és fejlesztésük főbb szempontjai A páncélos eszközöket követelő brit tisztek már kezdetben megfogalmazták: ¨ olyan futóművel ellátott járműre van szükség, amely képes áthatolni a drótés egyéb gyalogság elleni akadályokon, a 2-3 méter széles lövészárkon, valamint a bombatölcséreken; ¨ páncélozott teste legyen, amely megvédi a kezelőszemélyzetet a géppuskák tüzétől, és védelmet nyújt a tüzérségi gránátok repeszeivel szemben; ¨ erős fegyverzetével pedig képes legyen megsemmisíteni a lövészárokban lévő élőerőt, azzal a céllal, hogy utat törjön a támadó gyalogság számára. Ez a nézet vált uralkodóvá, amelyet a franciák is átvettek azzal a különbséggel, hogy ők kezdettől fogva a tömeges bevetés mellett foglaltak állást. (A szakmai szempontokon túl ez a felfogás a két fél között mindvégig meglévő rivalizálást is hűen tükrözi.) Az angolok egészen 1918-ig a MARK nehéz harckocsikat favorizálták. A kezdeti technikai fogyatékosságok kiküszöbölése érdekében ennek a típusnak nyolc tökéletesített változata jelent meg. Mindezek ellenére csekély eredményt értek el. Nőtt ugyan a beépített motorok teljesítménye, terepjáró képességük, de a sebességük, hatótávolságuk és vezethetőségük alig változott. A sorozatokon belül gyártottak ún. férfi (löveges), női (géppuskás) és hermafrodita (görög; kétnemű, amelyben lövegeket és géppuskákat is elhelyeztek) típusokat is. Ez utóbbiak azonban nem terjedtek el, a későbbiek során az első két típust alkalmazták. 1918-ban a francia tapasztalatok hatására megkezdték a könnyű Whippet-típusú harckocsik gyártását. Az „A” és a „B” változatból a háború végéig csupán 200 db készült el. A franciák inkább a könnyű harckocsikat részesítették előnyben. Mivel a Schneider-féle harckocsik nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, már 1917-ben megjelentek a SaintChaummond típusok. Az 1918-as esztendő standard harckocsiját pedig már a Renault-gyártmányok jelentették. Kis súlyuk, vékony páncélzatuk ellenére a sebességük (7-8 km/h) és hatótávolságuk (60 km) alacsony maradt. Mindez annak volt köszönhető, hogy a beépített motorok teljesítménye csupán 40-80 lóerő között mozgott.
A sokirányú fejlesztések ellenére a harckocsi gyárak még az első világháború végén is viszonylag kezdetleges eszközöket tudtak gyártani, ugyanis nem sikerült jó összhangot teremteni a motorok teljesítménye, a páncélvédettség, a fegyverzet és a terepjáró képesség között. Még ettől is nagyobb problémát jelentett az a tény, hogy a harckocsik vezetéséhez nem voltak meg a szükséges eszközök, így a gyalogsággal való együttműködés a legtöbbször megbomlott, vagy egyáltalán nem valósult meg.
A harckocsik szervezeti struktúráinak változása Az angolok az első 150 db harckocsit 6 századba szervezték, egyenként 25 darabbal. Ebből három század ún. „férfi” század volt, amelyben a harckocsik két ágyúval voltak ellátva. A három „női” század harckocsijai csupán géppuskákkal rendelkeztek. 1917-ben a tömeggyártás beindulása után átszervezték a brit páncélos erőket. Létrehozták a „Tank Corps”-ot egy szűk törzzsel. A páncélos hadtest három dandárból állt, egyenként három zászlóaljjal. A zászlóaljak három századdal, a századok négy szakasszal rendelkeztek, szakaszonként négy harckocsival. Ezen kívül minden zászlóaljhoz mozgó javító műhelyt is szerveztek. A „Tank Corps” e szervezeti struktúra alapján elméletileg 1024 db harckocsival rendelkezett. Ennyi eszköz azonban egyszerre sosem állt rendelkezésre. Fontos megjegyezni azt is, hogy a felvázolt szervezetszerű kötelék csupán igazgatási, kiképzési és ellátási egységeket jelentett. A hadműveletekben már nem ezek alapján kerültek alkalmazásra, mint ahogy a hadtestparancsnokságot is kizárták a vezetésből. A franciák szervezeti koncepciója némileg eltért az angolokétól. Az első lényeges eltérés volt, hogy a francia páncélosokat a harci bevetésüknek megfelelően szervezték meg. A harckocsik legkisebb köteléke a 12-16 harckocsiból álló csoport volt. Több ilyen csoport — a feladatnak és a rendelkezésre álló harckocsik számának megfelelően — csoportosítást alkotott. A csoportok és csoportosítások parancsnokai a gyalogság törzseiben, mint összekötők tevékenykedtek, így a harckocsik vezetésében tevékenyen és közvetlenül ők sem vehettek részt. 1918ban, a harckocsik számának növekedésével összhangban átszervezték a páncélos csapatokat. A legnagyobb köteléket a dandár jelentette, amely három ezredből állt, ezek állományába váltakozó számú zászlóalj tartozott. Felállították a dandárok és az ezredek törzseit is.
A harckocsik és a gyalogság együttes alkalmazásának alakulása 1916—1918-ban Az új eszközök alkalmazásáról még a páncélosok szakértőinek számító tiszteknek is csak igen nagyvonalú és homályos elképzeléseik voltak. Kezdetben csupán abban értettek egyet, hogy a harckocsikat a gyalogság alárendeltségében kell alkalmazni, és biztosítani kell tömeges bevetésüket. Az első bevetések során még ezek a minimális feltételek sem, vagy csak részben teljesültek. Az angolok a Somme-i csatában óriási veszteségeket szenvedtek, de jelentős eredményeket nem értek el. A katonai felső vezetés tekintélyének helyreállítása érdekében követelte a harckocsik azonnali bevetését. Ennek a türelmetlenségnek lett a következménye, hogy nem várták meg, míg a franciák behozzák lemaradásukat, sőt még azt sem, hogy a már legyártott 150 darab „tankjuk” mindegyike kiérkezzen a harctérre. 1916. szeptember 19-én az angolok a Somme mentén felújították a támadást, pedig csupán két század harckocsi állt rendelkezésükre. A 15 kilométer széles támadó sávban a 32 darab harckocsit elosztották az első lépcsőben rohamozó hadtestek között. A harckocsizók azt a feladatot kapták, hogy a gyalogság előtt haladva tapossák le a drótakadályokat, semmisítsék meg az ellenálló támpontok géppuskáit, és biztosítsák a gyalogság előrenyomulását. Annak ellenére, hogy a harckocsikat elaprózták, és nem szervezték meg az együttműködésüket a gyalogsággal, alkalmazásuk meghozta az addigi legnagyobb angol sikert. Egyes harckocsik a mögöttük csoportosuló gyalogsággal mélyen betörtek a védelembe. A német gyalogság fegyverei hatástalanok voltak, így kénytelenek voltak pozícióikat feladni. Több helyen pánik tört ki a hatalmas monstrumok látványától. Az áttörés mégsem sikerült. Ennek okait a már említetteken túl a következőkben lehet keresni. Ezek a harckocsik még igen kezdetlegesek voltak. Közülük több műszaki hiba miatt esett ki, jó pár elakadt a 2-4 méter széles lövészárkokban, illetve a mély bombatölcsérekben. Továbbá nagyban gátolta a sikert, hogy a gyalogság az esetek többségében lemaradt mögöttük. Az új eszközök így csak múló sikereket hozhattak, mert kénytelenek voltak visszavonulni saját gyalogságuk mögé. Az angol vezetést annyira meglepte a gyors siker, hogy nem intézkedett friss gyalogos erők bevetésére. A gyalogos rohamokban bízó brit tábornokok nem okultak a hibákból, és az év hátralévő részében továbbra is kis csoportokban és hasonló módon vetették be a harckocsikat. A francia harckocsizók 1917. április 16-án Aisne-nél estek át a tűzkeresztségen. A rendelkezésre álló 128 Schneider-harckocsit a következőképpen osztották el: öt csoportból álló csoportosítást a XXXII., míg három csoportból álló csoportosítást az V. hadtestnek rendelték alá. A 80, illetve a 48 harckocsiból egy-egy oszlopot képeztek, melyek a gyalogság mögött sorakoztak fel. Mindegyik csoportot egy gyalogszázaddal erősítették meg, az oszlopot karbantartó és vontató alegységek követték.
A páncélosok azt a feladatot kapták, hogy a gyalogság mögött oszlopban vonuljanak előre, s mikor a gyalogság elfoglalta az első és a második védővonalat, egy óra alatt rendeződjenek vonalba. A harckocsik közötti térközt 40-50 méterben határozták meg. Utasításba kapták, hogy a harckocsik a harmadik és a negyedik védővonal leküzdésének időszakában maradjanak szoros kapcsolatban a gyalogsággal. Ugyanakkor, ha bármelyikük képes előrenyomulni, az ne várja be a másikat. Ha viszont elakadnak, várják be a másikat, amely minden eszközével segíti az előretörést, egészen a védelem hátsó határáig. Ez lényegében azt jelentette, hogy a harckocsik és a gyalogság váltakozva támogatják egymást a végső cél elérésig. Ez azonban nem azt jelentette, hogy egymástól függetlenül kellett tevékenykedniük és a harckocsik önállósága került volna előtérbe. Ugyanis egy újabb utasítás egyértelműen leszögezte, hogy a harckocsiknak alkalmazkodniuk kell a gyalogsági harc követelményeihez. Bebizonyosodott, hogy a jól kiépített védővonalak ellen a harckocsik csak a gyalogsággal együtt lehetnek eredményesek. Ez utóbbi felfogásuk a későbbiek során sem változott meg. Az előbb felsorolt francia értékelés valós tényeket tárt fel, de nem tért ki a katonai vezetés hibáira. Ugyanis a harckocsikat későn, már jóval a német tüzérség lőtávolságán belül bontakoztatták szét. Nem gondoskodtak az előrevonási útvonalak műszaki biztosításáról, nem gyakoroltatták be kellően a harckocsik és a gyalogság együttes tevékenységét, és nem gondoskodtak kellő összeköttetésről. 1917 őszén az angolok úgy értékelték a korábbi tapasztalatokat, hogy a kísérletezések kora lejárt, és elérkezett az idő a harckocsik tömeges alkalmazására. Ennek az érvnek a standard harckocsi típusa a MARK—IV. volt. Ez a típus megőrizte ugyan az előző típusok formáját, de sokat javult terepjáró képessége, erősebb motort kapott és növelték páncélzatának vastagságát. A közben felállított páncélos hadtest 378 darab MARK—IV-gyel, valamint 91 darab korábbi típusokkal rendelkezett. Ez utóbbiakat a veszteségek pótlására kívánták felhasználni. Alapelvként rögzítették, hogy a harckocsik sikeres alkalmazásának három lényeges feltétele van, mégpedig az alkalmas terep, a tömeges bevetés és a meglepés. A támadásra a 3. angol hadsereget jelölték ki, amely 2 gyaloghadtesttel (9 hadosztály), 1 lovashadtesttel (5 hadosztály), 1000 löveggel, kb. 400 repülőgéppel és a páncélos hadtesttel rendelkezett. A hadsereg feladat volt, hogy Gonnelieu és Havrincourt között a gyalogság harckocsik támogatásával törjék át a Hindenburgvonalat, hogy a lovasság kifejleszthesse a sikert Cambrai irányába. Az angolok igyekeztek a hármas alapelvnek minél jobban megfelelni. A támadás helyét igen gondosan választották ki. Cambrai és környéke nem tartozott a nagy csaták színterei közé. A felek a nyugati arcvonalnak azt a szakaszát arra használták, hogy az elfáradt és legyengült csapataikat itt pihentessék. Mivel a Hindenburgvonal a legjobban kiépített védőállás volt a nyugati hadszíntéren, a németek viszonylag kis erőket tartottak benne. A támadók számára kedvező volt az is, hogy arcvonaluk mögötti erdőkben az előkészületeket leplezni lehetett. A támadási sávban — leszámítva a mesterséges akadályokat — a terep jól járható volt a harckocsik számára.
A meglepés érdekében igen nagy gondot fordítottak az álcázásra és a titoktartásra. A támadás tényét még a saját csapataik előtt is titkolták. A harckocsik és a gyalogság közös gyakorlatait mélyen az arcvonal mögött hajtották végre. Az átcsoportosításokat úgy állították be, hogy Albert körzetébe fognak vonulni téli gyakorlatra. A szokásoktól eltérően rövid tüzérségi előkészítést terveztek, a fő hangsúlyt a támadó hullámok tűzhengerrel történő támogatására fektették. Bizonyos szempontból a tömeges bevetés elve is megvalósult, mivel mind a 378 darab harckocsit betagolták a harcrendbe. Elosztásuk azonban nem a legszerencsésebb volt, és ez eleve megkérdőjelezte a tömeges alkalmazás elvének érvényesülését. Ugyanis a hadsereg és a hadtest egy lépcsőben, míg a gyaloghadosztályok kettőben támadtak. Csupán a 3. hadsereg parancsnoka tartott meg egy gyaloghadosztályt és 14 harckocsit tartalékként, azzal a céllal, hogy az áttörés után a hadosztály Mashieres-nél jusson ki a Schelde-csatornáig, majd a harckocsik által szállított hidakon keljen át, és biztosítsa a lovasság előretörését. A fennmaradó harckocsikat a következőképpen osztották el: ¨ a gyaloghadosztályok első lépcsőihez 210 db-ot; ¨ a gyaloghadosztályok második lépcsőihez 120 db-ot; míg ¨ a hadosztály tartalékokhoz 34 db-ot. Így a harckocsik szétaprózódtak a 15 kilométer széles arcvonalon, valamint a hadműveleti lépcsők között. A mélységi tagolás megfosztotta az egyes lépcsőket attól, hogy egymást támogassák, illetve valóban döntő súlyt képezzenek. Ennek alapvetően az volt az oka, hogy a „szuronyrohamok” elméletén nevelkedett — különösen az idősebb — tisztek a harckocsikat csupán kisegítő harci eszközöknek tekintették. A felkészülés során a harckocsik és a gyalogság közötti együttműködést a következők szerint gyakoroltatták be. A gyalogság védelmi állásaiból biztosított, és átjárókat készített saját vonalain a mögötte gyülekező harckocsik számára. A harckocsik — általában szakasz- vagy századkötelékben, a hozzájuk rendelt rohamjárőrökkel — egy előre meghatározott időben megkezdték előrevonulásukat a megindulási állásaikból. Áthaladva a saját vonalaikon és a „senki földjén”, megkezdték az ellenség biztosítási övének és akadályrendszereinek letiprását, illetve felszámolását. Az élen a „férfi” harckocsik haladtak, amelyek lövegeikkel tűz alatt tartották a peremvonalban lévő ellenséget, mindenekelőtt a páncéltörő eszközöket és a géppuskafészkeket. Ez alatt a „női” harckocsik a rohamjárőrök segítségével rőzsekötegeket dobtak be a védekezők 2-4 méter széles és kb. 2 méter mély árkába, amelyen az egész harckocsi-gyalogos csoport átkelt. Az első árkon való átkelés után mindaddig tűz alatt tartották azt, amíg a gyalogság fő erőinek első lépcsője be nem érkezett. A harckocsik irányok és tájékozódási pontok alapján nyomultak előre, a tüzérségi tűzhenger áthelyezésének ütemében. A gyalogság támadása pedig a harckocsik sikerének függvényében bontakozott ki. Ez a módszer a következő állások leküzdésével ugyanígy ismétlődött, egészen a védelem áttörésének befejezéséig. A gondos előkészítés meghozta a „gyümölcsét”. 1917. november 20-án reggel 6 órakor az angol tüzérség rövid zárótüzet lőtt, majd elcsitult. 7 óra 15 perckor 1000 lövegből igen erős tűzcsapás kezdődött. A német figyelők mire jelezhették volna, a
reggeli ködből, a füst- és porfelhőből egyszerre sötét monstrumok tömege tárult eléjük, amelyek óriási pusztító tüzet zúdítottak rájuk. A németek 19-én megsejtettek ugyan valamit a készülő támadásról, riadókészültségbe is helyezték alakulataikat, de lényegében nem volt komoly páncélelhárításuk. Ellenintézkedéseik semmit sem értek, 11 órára a legjobban kiépített Hindenburgvonalat áttörték az angolok. Ez kész csoda, ilyen a nagy háború során még nem fordult elő! Olyannyira nem, hogy az angolok maguk sem hiszik el. A lovashadosztályok előrevonása a siker kifejlesztéshez nincs előkészítve. A németek rettegnek, ha a mély betörés még 20-án bekövetkezik, akkor az egész nyugati védelmi rendszerük felszámolható. De nem kell félniük. Az öt lovashadosztályból álló lovashadtestnek estig csupán két százada jelenik meg, amit pár gyalogossal és géppuskával szó szerint lekaszabolnak. November 21-én pedig már minden késő. Az angol lovasság nem ellenfél, a gyalogság kimerült, tartalékok nincsenek, a harckocsikat pedig visszarendelik a saját védővonaluk mögé. Az angol vezetés hibái ellenére beigazolódott, hogy a harckocsi-gyalogos harccsoportoké a jövő, és alkalmazásuk az egyetlen pillanatnyi módszer az állásháború következtében megmerevedett védelmi arcvonalak áttörésére. Mindezt az adatok bizonyítják. Az angolok 15 kilométer szélességben alig 4-5 óra alatt áttörték a németek legjobban kiépített védelmét. Megdöbbentő volt az is, hogy a támadók „csupán” 4000 főt és 49 harckocsit veszítettek, miközben 8000 foglyot ejtettek és 100 löveget zsákmányoltak. 1918-ban a franciák elvben a Cambrai modellt alkalmazták. A meglepésre, a terep helyes kiválasztására és a tömeges bevetésre épülő támadásnak azonban voltak eltérő vonásai is. Az előkészületeket sikerült titokban tartani, a harckocsikat a gyülekezési körzetig vasúton szállították. A megindulási állásokat csak a támadást megelőző éjszaka foglalták el, amit a július 17-én késő este elkezdődött heves zivatar is kedvezően befolyásolt. Az Ourcq térségből indítandó támadáshoz a terepviszonyok igen kedvezőek voltak. Újításnak számított, hogy a lovashadosztályok mellé rendelt 6 gyalogzászlóaljat és az utászokat gépkocsikon szállították. A hadműveleti mélységbe történő behatolást pedig kb. 1000 repülőgéppel támogatták. A támadást végrehajtó 6. és 10. hadsereg 590 harckocsit kapott, így a tömeges alkalmazás eleve is érvényesült. Bár a július 18-án, 5 óra 35 perckor indított támadás megrendítette a német védelmet, és döntő kihatással volt a későbbi eseményekre, az áttörés mégsem következett be. Ennek okait a következőkben lehet összefoglalni: ¨ a harckocsikat ismét szétosztották a több hullámban támadó gyaloghadosztályok között; ¨ 180 harckocsit tartalékban hagytak, ezeket a harcok során nem vetettek be; ¨ a harckocsikat a gyalogsághoz, a gyalogságot pedig a tüzérségi tűzhengerhez kötötték. Az egyes terepszakaszok elérése után a harccsoportoknak esetenként 4-5 órát várniuk kellett a támadás felújításáig, mert a fogatolt tüzérség igen lassan váltott állást;
¨ a harckocsi-gyalogos csoportok csak elvben működtek, ugyanis mindkét rész spontán tevékenykedett, az együttműködés nem volt begyakorolva, a harckocsik önállóan pedig nem mertek előrenyomulni; ¨ a második lépcső és a tartalékok a mögöttes területeken összetorlódtak a forgalomszabályozás teljes hiánya miatt; ¨ a harckocsi-kötelékek parancsnokait kizárták a vezetésből, a gyalogsági parancsnokok pedig képtelenek voltak irányítani a harckocsikat, illetve a két „fegyvernem” együttműködését megvalósítani; ¨ a módszeres (terepszakaszról terepszakaszra történő) előretörés lassúsága miatt a védők elegendő időt kaptak arra, hogy tartalékaikat az áttörés terepszakaszára csoportosítsák át, illetve új védelmi vonalakat építsenek ki. Az első világháború alatt közel 10 000 harckocsit gyártottak. Az 1918-as megrendelések pedig arra utalnak, hogy az antant hatalmak 1919 nyarára kb. 17 000 harckocsival rendelkeztek volna. Mindez azt bizonyítja, hogy az angolok és a franciák felismerték a harckocsik jelentőségét. Ugyanakkor az új technikai eszköz gyermekbetegségei és alkalmazásbeli problémák miatt a harckocsi-gyalogos szakcsoportok csak részben tudták feladataikat teljesíteni. Az áttörés ritkán következett be, de a siker kihasználása akkor is elmaradt. Az igazsághoz tartozott, hogy az antant katonai vezetői az anyag-, technikai- és emberfölényükben bízva az ellenség erejének megtörésére, elpusztítására törekedtek, és kevés figyelmet szenteltek a siker kifejlesztésére, új módszerek kidolgozására. Ennek tudható be, hogy a lassú és sebezhető gyalogsághoz kötötték a harckocsikat.
FELHASZNÁLT IRODALOM ADONYI (NAREDI) FERENC: Gyorsan mozgók, mint a hadászat eszközei. Magyar Katonai Szemle, 1938. I. kötet, 2. füzet. Az egyetemes és magyar hadművészet fejlődése az ókortól napjainkig. Szerk.: Dr. FÜZI IMRE. Zrínyi Katonai Kiadó, 1986. GALÁNTAI JÓZSEF: Az első világháború. Gondolat, 1980. GERBERT KÁROLY: Harckocsik összműködése a többi fegyvernemekkel. Magyar Katonai Szem le, 1931. II. kötet, 4. füzet. Hadművészet a nyugati világban. IV. kötet. Harckocsik és páncélozott járművek típuskönyve. PÓR ISTVÁN mk. alezredes vezetésével szerkesztett. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1980. HEINZ GUDERIÁN: Riadó! Páncélosok. Kossuth Kiadó, 1999. HORVÁTH LÁSZLÓ: A harckocsik alkalmazása és a jövő harcászata. Magyar Katonai Szemle, 1931. I. kötet, 1. füzet. KUTI GYÖRGY: Páncélosok korunk háborúiban. Zrínyi Katonai Kiadó, 1987. ÖLVEDI IGNÁC3SZABÓ LÁSZLÓ: A hadművészet története. I. kötet. Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, 1971. PILCH JENŐ: A világháború története. Franklin-társulat. Budapest, é. n. SZÁNTÓ MIHÁLY: Harckocsik az első világháborúban. Akadémiai Közlemények, 1992/182. sz.
