HAJDÚ-BIHAR MEGYEI MÚZEUMOK KÖZLEMÉNYEI 17. szám

HAJDÚ-BIHAR MEGYEI MÚZEUMOK KÖZLEMÉNYEI 17. szám

A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes

TÁJKUTATÁSI TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAI 1970. július 18.

DEBRECEN 1972

ÜLÉSÉNEK

HAJDÚ-BIHAR MEGYEI MÚZEUMOK KÖZLEMÉNYEI SZERKESZTI: DANKÓ IMRE 17. szám

A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes

TÁJKUTATÁSI TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAI 1970. július 18.

Debrecen 1972

ÜLÉSÉNEK

' Ujzeum Kutaloá. i omása

Dér't

BEVEZETÉS A különböző magyar tájak kultúrájának találkozása, valamint a m ú ­ zeumok tudományos tevékenysége kiterjesztése jegyében kezdeménye­ zésként rendezte meg 1970. július 18-án a Magyar Tudományos Akadé­ mia Dunántúli Tudományos Intézete és a debreceni Déri Múzeum közös tájkutatási tudományos ülését. A Déri Múzeum előadótermében élénk érdeklődés mellett lezajlott tudományos ülés előadásait kapja kézbe az olvasó a következő lapokon. A Dunántúl és az Alföld, Pécs és Debrecen azonosságai, különbözőségei fölött az egységes magyar kultúra gazdag­ ságára szeretnénk vállalkozásunkkal felhívni a figyelmet, valamint arra az igénynek m á r nem vehető szükségességre, hogy kultúránk táji voná­ sait az egységes magyar kultúra szempontjából kutassuk. A különböző­ ségek ne elválasztó, hanem kultúránk sokrétűségét, gazdagságát igazoló olyan tényezők legyenek, amelyekért érdemes kutatómunkát végezni, amelyek összefüggéseikben, továbbhullámzásaikban az egyetemes emberi kultúra részei is. Kezdeményezésünket folytatni kívánjuk. Reméljük, hogy idővel az általánosságokon, a feladatok körülhatárolásán túl, a konkrét kutatásokig is eljutunk.

A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete BABICS ANDRÁS

Örömmel csatlakoztunk ahhoz a gondolathoz, amely Debrecenben született meg, közelebbről az országos hírű Déri Múzeumban, avégből, hogy ezt a tájkutató tudományos ülést a két intézmény, a Déri Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete égisze alatt megrendezzük. A Déri Múzeum igazgatója, Dankó Imre megelőzően a pécsi Janus Pannonius Múzeumot vezette, és a Dunántúli Tudományos Intézet szék­ helye is Pécsett van. Együttműködésünk tehát a délkelet-dunántúli táj megkutatása terén adott volt. Mindkét intézmény, de a terület más ha­ sonló jellegű intézményét is beleértve, harmonikusan dolgozott a hatás­ körünkbe utalt tudományágak keretében. íme, most tanúi vagyunk a kooperáció továbbélésének, és most ezekben az első percekben szabad legyen annak a reményemnek kife­ jezést adni, hogy a következő ülésszakot — ebben a keretben — Pécsett rendezhetjük majd meg. Ahogy az ülésszak programjából látjuk, Dankó Imre igazgató a Déri Múzeum tájkutatói szerepéről beszél majd. Anélkül, hogy ismerném mondanivalóját, magából a címből is megállapíthatjuk, hogy rendkívül értékes és fontos ez a tény, .illetve program, mert lassacskán kialakít­ hatjuk az országban azt a regionális kutatóhálózatot, amely korszerű mederbe terelhetné az eddigi, általában szerteágazó regionális kuta­ tásokat. Az országnak jelenleg egyetlen akadémiai szervezetben működő tájkutató intézete van. Ez a Dunántúli Tudományos Intézet, amely ez ideig zömében dél-dunántúli vonatkozású kutatásokat végzett. Szolgáljon tanulságul ennek az intézetnek fejlődése, szervezete, programja, funk­ ciója. A rendezőség éppen evégből vette programjába az intézet rövid ismertetését. Intézetünk jelenlegi státusa elnyeréséig göröngyös úton járt, amiből arra is következtethetnénk, hogy körülbelül két évtizeddel korábban az ilyen típusú intézetben kevés fantáziát láttak. Természetesen, megala­ kulása idején, 1943-ban kellett hogy létjogosultsága legyen. Ez több volt mint a táj egyszerű megismerésének igénye. A háttérben akkor egy nemzetvédő tendencia állott, s ennek egy mikroorganizmusa volt, lent Dél-Dunántúlon a mi akkori kicsiny intézetünk. Vidékünket m á r az

1930-as évek közepétől kezdve végigpásztázták a hitleri Németország úgynevezett tudományos kutatói, nyílt titokként azzal a céllal, hogy a németség mindenfajta kisugárzását Délkelet-Európa felé is megállapít­ sák. Délkelet-Dunántúl gazdasági és szellemi kultúráját merész követ­ keztetésekkel vezették vissza a török kiűzése utáni évszázadban ezen a tájon letelepített németek tevékenységére. Területünket egyre gyakrab­ ban említették Schwäbische Türkei néven. Tudtuk, hogy ezeket a kuta­ tásokat nem a spontán tudományos érdeklődés diktálta, hanem a politi­ kai, nagyhatalmi tendencia, amelynek első állomásai m á r a harmincas évek végén megjelentek Európa történetében. Az egyik legkritikusabb időpontban, 1940/41 fordulóján, a Horthyrezsim kultuszkormányzata megszüntette a pécsi egyetem bölcsészet­ tudományi karát; oktató személyeit és intézeti berendezéseit Szegedre, Debrecenbe és Kolozsvárra telepítette át. Ezzel az amúgy is csonka egyetem elvesztette azt a karát, amelynek professzorai és tanszéki sze­ mélyzete a karon képviselt tudományágak területén a tudomány fegy­ vereivel felvehette volna a harcot a nagynémet explorátorokkal szem­ ben. A bölcsészeti kar eltüntetése eltüntette az utolsó jelentős szellemi akadályt is a hódítás útját előkészítő áltudományos tendenciák előtt. Területünk hazafias érzelmű intellektuális és közéleti elemei meg­ döbbenéssel álltak e kiszolgáltatottság előtt. Már 1941-ben felmerült annak a gondolata, hogy az elvesztett kar helyébe egy tudományos k u ­ tatóintézetet kell létesíteni. A terv csak 1943 tavaszán öltött testet. Né­ hány dunántúli megye és város részéről adományozott pénzen, a leg­ nyomorúságosabb körülmények között, megszületett a Dunántúli Tudo­ mányos Intézet. Alapító igazgatójának, Szabó Pál Zoltánnak, a neves geográfusnak emlékét mindenkor szeretettel és tisztelettel őrizzük meg. Az intézet a kultuszkormány, az akkori vallás- és közoktatásügyi minisztérium felügyele alá került, s innen kapta státushelyeit, valamint minimális javadalmát is. Az intézetet 1955. február 1-én vette át az újjá­ szervezett Magyar Tudományos Akadémia 7 tudományos kutatójával és 5 főnyi segédapparátusával, minthogy a profilírozott Művelődésügyi M i ­ nisztérium keretében az intézetet megfelelően elhelyezni nem lehetett. 1955-re intézetünk m á r rendelkezett olyan kutatási eredménnyel, amely ezt a megoldást lehetővé tette. A kutatás irányzata — természetesen — egészen más lett, mint amit 1943-ban megterveztünk. A nemzeti szo­ cialista nagynémet kutatók irodalmi munkáiban kifejezésre juttatott következtetéseket a második világháború kimenetele arra a szintre szál­ lította le, amelyet megérdemeltek. Olyan jellegű kutatásokat terveztünk ekkor, amelyeknek eredményeit az ország újjáépítésének szolgálatába lehetett állítani. Témáinkat igyekeztünk úgy meghatározni, hogy ezekkel ne csak a szaktudományi ágazatok fejlesztését szolgáljuk, hanem a gya­ korlati élet, a társadalom igényeit is. Abban az időben, amikor az el­ mélet és a gyakorlat kapcsolatait és egységét ritkábban, emlegették, mint ma, telj es, ero vei ennek megvalósítására törekedtünk. Ez a tény szintén az alapító igazgató, Szabó Pál Zoltán érdeme, aki páratlan jó érzékkel vette észre a gyakorlati élet részéről elénk adott problémákat, illetve a, tudományos eredményekben .rejlő gyakorlati lehetőségeket. 1

Intézetünk helye a legújabban a következő;

megszervezett

akadémiai

keretben

Az Akadémia I I I . főosztályának, a társadalomtudományi főosztály­ nak az intézete. A felügyeletet is ez a főosztály látja el és biztosítja működésének feltételeit. A főosztály élén az egyik főtitkárhelyettes áll, kiterjedt jogkörrel. Többek között felülvizsgálja az intézet középtávú kutatási tervét, véleményezi a távlati fejlesztési tervet. Testületi, tudo­ mányágazati viszonylatban az Akadémia I I . osztályához tartozunk. Ez az osztály a filozófiai és történettudományi osztály. Amikor az Akadé­ miához kerültünk, ez az osztály magában foglalta mindazokat a tudo­ mányágakat, amelyekkel ma foglalkozunk. Átszervezések folytán a nép­ rajz az I . osztályhoz, a geográfia a X. osztályhoz került, minthogy ez az utóbbi a föld- és bányatudományok osztálya. Ilyen értelemben ez az osztály is tudomást szerez az intézetünkben folyó földrajztudományi munkálatokról és tervekről. Geográfus munkatársaink ennek bizottsá­ gaiban fejthetnek k i tevékenységet. Az intézetét közvetlenül az igazgató irányítja. Tudományos tervét az intézet 3—3 esztendőre maga állítja össze az Akadémia egyetemes kutatási programja figyelembevételével. Segítik az intézetet: a tudomá­ nyos tanács, továbbá az intézet tudományos titkára, két osztályának, a történettudományi és a földrajztudományi osztályának vezetői. A tör­ ténettudományi osztály keretében 6, a földrajztudományiban 5 kutató dolgozik, vagyis az igazgatóval együtt 12 fő tudományos munkásságára számíthatunk. Disciplinák szerint van 3 természeti földrajzosunk, 2 gaz­ daságföldrajzosunk, 4 gazdaságtörténészünk, 1 művelődéstörténészünk és 1 néprajzosunk. A kutatást 9 főnyi apparátus támogatja. Látható, hogy státusszerű tudományági összetételünk alapján egy táj minden vonatkozású megkutatását nem tudjuk elvégezni. Ezért olyan intézeten kívüli kutatókat kell megnyernünk feladataink megol­ dása érdekében, akik hajlandók munkálatainkba bekapcsolódni, illetve már olyan témán dolgoznak, amely szervesen beilleszthető intézeti prog­ ramunkba. Az ilyen kutatók az úgynevezett intézeti külső munkatársak. A külső munkatársi viszony jellege és a munkatársak száma tekinteté­ ben eltérőek a nézetek. Az érvényes akadémiai elnöki utasítás értelmé­ ben számuk nem haladhatja meg a belső munkatársak egyharmadának számát, bár lehetővé teszi, hogy az illetékes akadémiai osztály ezt az arányt 50%-ra emelhesse. Intézetünk ezt az utóbbi megoldást kérte. A külső munkatársi viszony személy szerint nem állandó, csak addig tart, amíg a kitűzött feladatot meg nem oldották. Ennek az az előnye, hogy mások és mások követhetik egymást, s így területünkön elősegít­ hetjük a kutatói színvonal emelését, továbbá megkönnyíti tudományos káderutánpótlásunkat, s a tudományos kutatómunka szervezését. Inté­ zetünk jelenlegi belső munkatársai közül is 7 a külső munkatársi szintről került hozzánk. Egy éve lesz annak, hogy szerződéses, külső, ösztöndíjas munkatársi viszonyt is létesíthettünk kizárólag tanárokkal, akik pályázatban meg­ hirdetett téma kidolgozására irányításunkkal vállalkoztak és az alkal­ mazás mércéjét megütötték. Az ösztöndíj maximum évi 6000 Ft. A mun­ katársi viszonynak ez a rendszere a Művelődésügyi Minisztérium és az Akadémia megállapodása értelmében azt a célt szolgálja, hogy a legjobb

pedagógusok egynéhánya a tudományos kutatásban is otthonossá legyen, s ezt a gyakorlatot az oktatásban is hasznosíthassa. Ez a munkatársi viszony tehát nem azt a célt szolgálja, hogy tudományos intézmények káderutánpótlásaként használhassuk fel; az ösztöndíjas pedagógus meg­ marad az oktatás keretében. Az alapelv értelmében az ösztöndíjas peda­ gógus külső munkatársak 1—2 év.alatt váltják is egymást az akadémiai, intézetekben. . • ; . . -, ; \ . . ./. • . ; . Ilyen szervezet áll rendelkezésünkre, hogy területünkön tudomá­ nyos kutatásokat végezhessünk. A belső és a külső munkatársak együtt­ működése lehetővé teszi, hogy céltudatos, regionális, komplex kutató­ munkálatokat szervezzünk. Fokozatosan elhagyjuk azt a korábbi kény­ szergyakorlatot, hogy intézeti programunkat és munkánkat az egyéni munkák, egyéni akarások és tervek integrációja jellemezze. Ismerjük az ilyen jellegű munkák előnyeit és hátrányait. Értékeljük az egyéni lelkes hozzáállások produktivitását, színvonalát, de mindig szem előtt kell tar­ tani, hogy az intézmények céllétesítmények, ahol mindenekelőtt a tár­ sadalmi igényeket kell szolgálni és a korszerű tudományos haladás érde­ kében felmerült problémákat kell megoldani, A Magyar Tudományos Akadémiának, mint említettem, megvannak a maga tudományos célkitűzései, mégpedig olyanok, amelyek közép- és hosszú távúak. Intézményei általában ennek kimunkálásán dolgoznak. Minthogy azonban egy szűkebb táj szűkebb körű társadalmának lehet­ nek speciális igényei is a kutatási program meghatározása tekintetében, ennek megoldását sem zárja k i a centrális irányelv, hiszen a tématerv kidolgozása az egyes intézetek hatáskörébe tartozik. Régiónkban a komplex kutatást egyelőre úgy valósítjuk meg, hogy a tudományági szempontból szükséges vizsgálódásokat szűkebb földrajzi területre irányítjuk, olyan területre, ahol a legtöbb probléma jelentke­ zik. A legkevésbé sem állítjuk, hogy egyes területek egyes kérdéseivel egyedi kutatók nem foglalkoznak, vagy óhajtanánk, hogy ne foglalkozza­ nak. De elmondhatjuk, hogy amilyen összetettek és a legtöbbször összefonődottak a regionális problémák, a legiobb és a legeredményesebb, sőt a leggyorsabb megoldást a komplex kutatásban jelölhetjük meg. A táj­ nak és népének, gazdasági és társadalmi életének olyan szintézisét hoz­ hatjuk létre, amelyben a múlt ismeretére támaszkodva, a jelen problé­ máit feltárva, a közeljövő tevékenységének megtervezése érdekében is felhasználható útbaigazításokat adhatunk. A komplex kutatás a legnehezebb kutatási módszer: rendkívül erő­ teljes, széles horizontú irányításra, részletes, előzetes tematikára és nagy kutatói önmérsékletre van szükség. A komplex kutatást főképpen a szubjektív vonatkozások teszik göröngyössé. Ha az említett tényezők nem illeszkednek össze harmonikusan, akkor létrehozhatunk egy sok szerzős tanulmánykötetet, amelyből mindenekelőtt hiányzik az interdisciplináris mezőnyök áttekintése, annak ellenére, hogy i l y módon fino­ míthatnánk a szemléletet, s a tudományágazatokat is meglepően új ered­ ményekkel gazdagíthatnánk. A komplex kutatás nem új módszer: A természettudományok terü­ letén már régebbről alkalmazzák, mégpedig kitűnő sikerrel. Az össze­ függések törvényszerűsége i t t megkönnyíti az együttes munkáját. Komplikálódik a feladat, amikor természettudományok, műszaki vonat-

kozású tudományok, történeti és társadalomtudományok együttműkö­ déséről van szó. Elmondhatjuk, tisztelt ülés, hogy mindkét vonatkozásban rendel­ kezünk az első kísérletek némi tapasztalatával. Két témát tűztünk k i a befejezett 1966-^1968. évi tervidőszak komplex kutatásául. Mindkét témát igyekeztünk jól megoldani; esedékes a kézirat publikálása. Az egyik téma a Mecsek természeti földrajza. Ebben a kutatási kör­ ben a geológus, a talajkémikus, a karsztkutató, a morfológus, a hidrológus, a hidrogeográfus, a botanikus és a biológus munkáját vettük igény­ be. A sokirányú feladat megoldása a szaktudományok jelenlegi szintjén intézetünk kötelessége volt, mert a hegyvidéki települések érdeke fűző­ dött a kérdés megoldásához. A szintézis részben új kutatások, részben a korábbi kutatások eredményei gyümölcseként jelentkezik. Második komplex témánk momentán gazdasági és társadalmi folya­ matra kíván választ adni az előzőnél összetettebb kutatással. Az említett tudományágakon kívül megjelennek a társadalomtudományok is. A téma kijelölését az a körülmény okozta, amely az 1960-as évek első felében jelentkezett az ásványi tüzelőanyag kitermelése, azaz a bányászat terü­ letén. A háttérben a szén és a szénhidrogének versenye áll, továbbá a termelés rentabilitása a nemzetközi árucsere függvényében. Tanúi voltunk és leszünk nem rentábilisan termelő szénbányáink leállításának, az ilyen területek bányászai körében kialakult lehangoltságnak, új mun­ kalehetőség keresése izgalmának. Ilyen területté vált a keleti Mecsek északi lejtőjén egy és háromnegyed évszázadon át kialakult bányavidé­ künk is, ahol 1966-ig (egyetlen újonnan telepített akna kivételével) minden bányaüzemet leállítottak. Ezek az üzemek együttesen körülbelül 2500 főt kitevő munkásállományt foglalkoztattak, amelyből az említett új bánya kereken 800 bányászt tudott átvenni. A kérdés nem is abban gyökerezett, hogy m i lész a felszabadult munkaerőkkel, mert ezeket vagy más bányáknál, vagy ipari üzemeknél alkalmazzák, hanem az, hogy milyen gazdasági, természeti és társadalmi adottságokkal számol­ hatunk még a bányászat vonzáskörében élő 30 községben, melyek azok a termelési, foglalkozási formák, amelyek elfogadható jövedelem nyújtá­ sával a területen tartják a migrációra hajlamosakat. Ez a probléma nem­ csak sokoldalú szemléletet, hanem gyors megoldást is kíván. Meg kell mondanunk, hogy a kérdés megoldásával még jó néhány illetékes fórum is foglalkozott; a mi célunk csupán az volt, hogy a tudományos kutatá­ sok segítségével kapott válaszokkal is segítsük a nehézségek elhárítását. Az a meggyőződésünk, hogy tájaink számos olyan kérdést vetnek fel, amelyeket csak mélyreható, analitikus kutatással olyan intézmények munkatársai tudnak megoldani, amely intézmények a területen vannak és munkatársai együtt élnek és éreznek a régió minden lakójával. A t á j ­ kutatás szorgalmazása, tematikájának kialakítása, kutatási módszereinek finomítása tehát minden tekintetben legfontosabb feladataink egyike.

A helytörténetírás történelmi és módszertani problémái, különös tekintettel a délkelet-dunántúli mezőgazdaság-történeti kutatásokra T. MÉREY KLÁRA

A helytörténetírás nem új tudomány, hiszen X I X . sz. végi elődeink, amikor nagy igényű megyetörténeteiket, városmonográfiájukat díszes kötetekben megjelentették, helytörténetet, az ország területe egy kisebb részének történetét dolgozták fel tudományos igényességgel, és általá­ ban az akkori kor színvonalához képest alapos, átgondolt és sokoldalú elemzéssel. Ezeket a munkákat nagyrészt a szülőföld szeretete ihlette és az a vágy, hogy arról a földről, amelyen a kapitalizmus embere a maga új, gazdasági és társadalmi kapcsolatokban is más, újszerű világát k i ­ építeni törekszik, mindent megtudjon. E monográfiák éppen ezért álta­ lában komplex munkák, amelyek a kérdéses földterület történetén kívül foglalkoznak annak történeti és gazdasági-földrajzi adottságaival, köz­ gazdasági jelentőségével, de csupán leíróan, nem pedig előremutatóan. Ma, amikor ismét új rendszert építünk, egyre inkább előtérbe lép a hely történetírás fontossága. Ez iránt az igény először akkor jelentke­ zett, amikor marxista történetírásunk a történeti események rugóinak, a gazdaságtörténeti problémák kutatásának munkája közben egyre több feldolgozatlan, kimunkálatlan területre bukkant. A századforduló hatal­ mas anyagfeltáró munkáját nem követte hasonló mértékű feldolgozó és elemzőmunka és így azok a történeti fehér foltok, melyeknek eltünteté­ sére a századforduló egy-két nagy gazdaságtörténésze vállalkozott, de befejezni nem tudott, továbbra is feldolgozatlan maradt. Csepp volt a tengerben, bár jelentőségében nem lebecsülhető a Domanovszky iskola több gazdaságtörténeti feldolgozása vagy Szabó István, s még néhány gazdaságtörténész úttörő kezdeményezése. A mai modern történetírás, amely nem az eszmeáramlatokból, ha­ nem a konkrét gazdasági adottságokból és a gazdasági élet alakulásából vezeti le a történeti folyamatokat, igen sokat hiányolhatott és kérhetett számon elődeitől, nemcsak hazai, hanem nemzetközi vonatkozásban is. A gazdaság- és társadalomtörténet maradéktalan és a valóságnak megfelelő feldolgozása érdekében igen gyakran egészen a legkisebb gazdasági egységekig kell lehatolni. Helytörténet tehát egy-egy üzem története, éppen úgy, mint egy uradalomé, állami gazdaságé, termelő­ szövetkezeté vagy egy falu története. Minthogy én a helytörténetírás-

nak azt az ágát ismerem a legjobban, amely mezőgazdaság-történeti jel­ legű, engedjék meg, hogy az alábbiakban m á r csupán ezzel foglalkozzam, annál is inkább, mert az ipartörténeti kérdéseket külön előadás taglalja majd. Mezőgazdaság-történeti munkáknak tekinthetők azonban — véle­ ményem szerint — a megye és falu történetek is, hiszen hazánk termé­ szeti és sokáig politikai adottságai miatt is ezekben döntő súllyal szere­ pel gazdaságtörténetünknek ez az ága. Hazánkban az uradalomtörténeti feldolgozások mellett szép hagyo­ mánya van a megyetörténetnek. Felszabadulásunk előtt a megyetörténe­ tek jobbára a feudalizmus első időszakával foglalkoztak. (Gondolok Holub József kitűnő Zala megyéjére, Szabó István Ugocsájára, IIa Bálint Gömör megyéjére.) Ez természetes is. A megye ui. mint önálló egység, csak a feudalizmus idején játszik számottevő szerepet. Ekkor még az önellátó gazdálkodás, a közlekedés nehézkessége, majd később az áru­ szállítás előtt álló elháríthatatlan akadályok, külön országgá, zárt egy­ séggé tették a megyét, és így egy-egy megye gazdaság- és társadalom­ története több vonatkozásban gyakran elütött még a vele szomszédos megye fejlődésétől is. Ez a különbség később a kapitalizmus korában elmosódott, a vasút megszüntette a távolságokat, a távíró, a telefon lehe­ tővé tette a központi intézkedéseket, a kapitalista államrend érdekében az erők koncentrációját. Ezáltal a hajdani megyei kiskirályok helyébe már központi erők léptek és a megyehatárok többé m á r nem voltak kis országhatárok is. A feudalizmus utolsó évtizedeiben meg volt még hazánkban a me­ gyéknek említett elszigeteltsége. S ez a tény megkönnyíti a kisebb egy­ ségekre lebontható gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásokat. A D u ­ nántúli Tudományos Intézet kutatói mezőgazdaság-történeti feldolgozó munkájukban a megyét tették kutatásuk alapjává. Ennek során született kandidátusi disszertáció Ruzsás Lajos tollából, a baranyai parasztság életéről és küzdelmeiről, s így lett az én disszertációm témája is Somogy megye agrárproblémáinak vizsgálata. Mindkét munka a török kiűzésétől 1849-ig, illetve a kapitalizmus kezdetéig kísérte a mezőgazdasági techni­ ka és a parasztság történelmi útját. De megye volt a kerete Simonffy Emil Zala megyei kutatásai egy részének és ugyanígy Kanyar József kaposvári levéltár-igazgató számos mezőgazdaság- és parasztságtörténeti tanulmányának. A délkelet-dunántúli mezőgazdaság-történeti jellegű kutatások sok­ oldalúságát mutatja azonban, hogy nemcsak megyei, hanem falumonog­ ráfiák is születtek szép számban, sőt több olyan várostörténeti tanul­ mányunk is van, mely mezővárosi problematikával foglalkozva agrár­ történeti jelleggel is bír. • A mezőgazdasági vonatkozású helytörténetírás másik ága: az ura­ dalomtörténet is szerepel a délkelet-dunántúli történészek irodalomjegy­ zékén. Süle Sándor: A keszthelyi Georgicon története mellett egy kisebb tanulmány van kiadás alatt, amelyet én írtam a Hunyadiak somogyi ura­ dalmának történetéről, és most dolgozik Tóth Tibor a kaposvári levél­ tárban a mernyei uradalom történetén. - A Délkelet^Dunántúlon megjelent mezőgazdaság- és parasztságtör­ téneti munkájáról az idő rövidsége miatt nincs módomban részletesen beszámolni, pótolja ezt az előadás függelékeként mellékelt irodalom­ ig

jegyzék, melyben megyénként soroltam fel néhány ilyen jellegű munkát. Ez a jegyzék korántsem lép fel a teljesség igényével, erre nem is mertem vállalkozni, csupán szerény képet adhat a Délkelet-Dunántúlon folyó mezőgazdaság-történeti jellegű helytörténeti munkásságról — Debrecen, igen elmélyülten és kitűnően dolgozó történészeinek. I t t kell megjegyez­ nem, hogy a Somogy megyei irodalomjegyzéket legnagyobbrészt Kanyar József levéltár-igazgatónak, a Zala megyeit pedig teljesen Degré Alajos levéltár-igazgatónak köszönhetem. Nagyon hiányos Tolna megyei össze­ állításom, mert itt csupán a pécsi könyvtárakban folytatott kutatómun­ kámra támaszkodhattam. Az irodalomjegyzék azt mutatja, hogy ugyanabban az irányban és tematikailag is ugyanazon az úton haladunk Délkelet-Dunántúlon a me­ zőgazdaság- és parasztságtörténeti kutatásokban, mint kollégáink Deb­ recenben. A menet közben felmerülő konkrét történeti és módszertani problémák vázolásához azonban legyen szabad a továbbiakban a magam mezőgazdaság-történeti munkáiból kiindulnom. Néhány olyan kérdést szeretnék felvetni ui., amelyeket most is élőknek és részben megoldatla­ noknak érzek. Kérem, ne tekintsék szerénytelenségnek, hogy a magam munkájából indulok k i , de ennek problematikáját ismerem legjobban. Ügy hiszem, ezek a problémák nemcsak egyéni jellegűek, hanem általá­ ban fellépnek a helytörténeti munkákban és talán debreceni kollegáim nem azt az utat választják megoldásukra, amivel én kísérletezem, hanem jobbat és tökéletesebbet találtak, amellyel rnajd elősegíthetik e nyitott kérdések megoldását is. Elsőnek említem, hogy amikor Somogy megye mezőgazdaság- és pa­ rasztságtörténetét, mint feldolgozásra váró témát, feladatként megkap­ tam, először módszertani problémáim támadtak. Hazánkban a helytörté­ neti feldolgozásoknál általában két utat követnek a kutatók. Az egyik: a korszakra vonatkozó irodalomból megállapítható, s a nagy összefüg­ gésekből levont tételek helyi vetületeit keresi témája feldolgozása során. Ennek az útnak követése azzal a nagy előnnyel jár, hogy az így készült feldolgozások mindvégig könnyen áttekinthetőek, gondolatmenetük lo­ gikus, vonalvezetésük impozáns. Az eredmények m á r eleve egy nagyobb koncepcióba épülnek, s így a téma, még ha kisebb kört dolgoz is fel k u ­ tatója, azonnal a történettudomány általános megállapításaiban is helyet kap. A másik út: a kitűzött téma analitikus, aprólékos, minden oldalú feldolgozása, amely esetben a feltárásra váró történeti problémákat fő­ ként maga az anyag határozza meg. Ennek nagy előnye, hogy sokrétű és olykor igen mélyen gyökerező történelmi problémák maradéktalan feltá­ rását biztosítja és új szempontokkal gazdagíthatja a történeti irodalmat. A két követendő út ilyen szétválasztása csupán a kutatómunka kezdetére és nem a feldolgozás egészére vonatkozik. Mint ahogyan Marxnál a Tő­ kében az analitikus módszer alkalmazása csupán módszeres eljárása k i ­ indulópontját alkotta, de az egész munkában az analízis és a szintézis egységét teremtette meg, a hazai történészek is munkájukban mindig er­ re törekedtek. A kiindulópont azonban az eredmények és a feldolgozás mikéntje szempontjából döntő jelentőségű és ezért az, hogy a két feldol­ gozási mód közül a szerző melyiket választja, olykor sorsdöntőén fontos. Minthogy a magam kitűzött témája szerint nagyobb időszakban, a török kiűzésétől 1849-ig kellett megvizsgálnom egy meghatározott terü­

léten a mezőgazdaság fejlődésének és a parasztság osztályharca történe­ tének alakulását, úgy gondoltam, hogy kutatásaimbari ä második utat, az analitikus módszer kezdeti alkalmazását követem. Legcélszerűbbnek lát­ szott a munkát azonnal a levéltári anyag feltárásával* mégpedig a lehe­ tőség szerinti legmaradéktalanabb feltárásával kezdeni: összegyűjtve az országos, a megyei, az uradalmi összeírásoktól kezdve az úrbéri peres anyagon, illetve a törvényszéki anyagon keresztül az uradalmi levéltárak számadási, gazdaságvezetési és úriszéki peres anyagáig mindent. Az így rendelkezésre álló óriási anyaghalmazból alakult k i azután egy-egy kor­ szak és az abban dolgozó ember élete, küzdelme, problémái, amelyek végső fokon történeti problémákká sűrűsödtek. így maga az összegyűj­ tött anyag vetette fel és oldotta meg a problémák nagy részét, ami által a feldolgozás munkája mindvégig újszerű és lebilincselően izgalmas ma­ radt. Ez a munkamódszer természetszerűen vetett fel más problémákat is. Az anyag rendezéséhez és rendszerezéséhez, különösen a gazdaságtörté­ neti adatokhoz, nem elegendő csak történésznek lenni, ehhez agrárisme­ retekre is szükség volt. A társadalmi struktúra, a falukép, a művelési módok stb. tárgyalásánál pedig elengedhetetlen a néprajzi eredmények és helyenként a módszerek ismerete, a peres anyag rendszerezésénél pe­ dig a jogtörténeti jártasság. Ezekkel a problémákkal jobb szembenézni, mert megkerülésük vagy megalkuvó elhallgatásuk — széles körű anyag­ gyűjtésre támaszkodó feldolgozás esetén — a társtudományok számára veszteséget jelent. Ilyenkor —• véleményem szerint — az anyagfeltárás érdekében a történésznek vállalnia kell azt, hogy a társtudományok m ű ­ helytitkait is elsajátítsa, még akkor is, ha ez hosszú évek munkáját je­ lenti, fgy került például Holub József abba a helyzetbe* hogy a jogtudo­ mányi egyetemet — történész létére — elvégezze, amelynek később pro­ fesszora is lett. Sajnos, nekem is el kellett végeznem az agráregyetem közgazdász szakának két évét ahhoz, hogy az alapvető mezőgazdasági szaktudást elsajátítsam, s még így is akadtak néha komoly problémáim, amelyeket csak szaktanács után mertem eldönteni, bár néha az is elő­ fordult, hogy a problémát nyitvahagytam. A módszertani kérdések taglalása után rátérnék konkrétan és köz­ vetlenül Somogy megye mezőgazdaság-törtenetének kutatása során fel­ merült egyes történeti problémák ismertetésére. Azzal kezdeném, amit nem tudtam megoldani. A X V I I I . század történetének kutatása során a történészeket kezdettől fogva igen érdekelté a török utáni újrakezdés időszakában az ország lakosainak száma. Acsády neves munkája, amely­ ben Magyarország Pragmatica Sanctio korabeli népességének számát tag­ falta, hamarosan kétségeket ébresztett a történészekben, különösen azóta, amióta a történettudomány egyik legfontosabb segédtudománya: a sta­ tisztika is beleszólt a vitába. Képzett statisztikusok ugyanis teljesen le­ hetetlennek találták azt az óriási népességszám-növekedést, amely 1720tói 1780-ig, a I I . József korában tartott első magyarországi népszámlálásig bekövetkezett, s amelyet sem a természetes népszaporulattal, sem pedig a betelepítések nyomon követhető mértékével magyarázni nem lehet. Is-* 1

1. Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában (1720—21). Szerk.: Acsády Ignác. Bp. 1896. Magyar Statisztikai Közlemények. Űj Folyam, X X I I . köt.

méretes, hogy Acsády munkájának forrása az 1720. évi adóösszeírás volt, kézenfekvő tehát az a feltevés, hogy ez az összeírás nem tartalmazza a népesség egészét. Dávid Zoltán, aki Acsády munkáját elemző vizsgálat alá vette, az ország 1720. évi lélekszámát Acsády becslésénél lényege­ sen többre tette. Somogy megyei kutatásaim során nekem is erős kételyeim támad­ tak a rendelkezésre álló források alapján, konkrétan az 1720. évi össze­ írás kapcsán nemcsak a megye lélekszámát, de még az adózp népesség számát illetően is. Ezt a kételyt csak növelte Kováts Zoltán kutatómun­ kája, aki több somogyi községben az 1720-as évek második évtizedére vonatkozóan végzett anyakönyvi kutatásai és különböző összeírásokkal történő egybevetései során arra a meggyőződésre jutott, hogy nemcsak az országos, de még az annál pontosabb megyei összeírások sem tartal­ mazzák az akkor élő és aktívan dolgozó népesség egészét.SMíg Acsády 1720-ban 29 000-re becsülte a megye népességének számát, ő ezt a szá­ mot 48 000-re tette. E kutatásokkal egyidejűleg H . Veress Éva az ország északkeleti fe­ lén, Rákóczi György birtokain és Kosáry Domonkos Pest megyére vo­ natkozóan olyan adatokra bukkant, amelyek szerint a jobbágygazdáknak is voltak szolgái, akik az összeírásokban nem szerepeltek, de a konkrét gazdasági munkában részt vettek. A lappangó népességnek máris meg­ lenne tehát a magyarázata, csak éppen a számát megállapítani nehéz. S ezen a ponton jut igen nagy és fontos szerep a falukutatásnak olyan községekben, hol az anyakönyvek fennmaradtak. Ez a forrás ugyanis mind ez ideig a legfontosabb. Ha valaki veszi magának azt a fáradtságot, hogy több esztendő anyakönyvét név szerint is egybe vesse a megyei vagy országos összeírások, esetleg uradalmak név szerinti összeírásainak táblázataival, akkor bizonyosan igen érdekes történeti demográfiai ada­ tok birtokába juthat. Ez a rendkívül aprólékos kutatómunka pedig olyan értékes kis mozaikkockát eredményezhet, amely napjaink egyre terjedő népességkutatásában az egész kép pontos kialakítását nagyon elősegítené. Már eleve jeleztem, hogy én a X V I I I . század eleji népesség számának problémáját munkám során nem tudtam megnyugtatóan megoldani, mint­ hogy akkor még ehhez a részletes és aprólékos — a fent már vázolt — előmunkálatok hiányoztak. A gazdaságtörténész e problémát viszonylag könnyen megkerülheti azzal a kifogással — amit én is használtam —, hogy alapjában véve a gazdasági erő növekedését vagy csökkenését a megyei és az országos összeíró táblázatok jól és híven regisztrálják, s ez így igaz is. A népességkutatás, a nemzetiségi, szociográfiai, történetsta2

3

4

2. Dávid Zoltán: Az 1715—1720. évi összeírás. Bp., 1957. A történeti statisztika forrá­ sai. Szerk.: Kovacsics József (145—199. p.), 3. Kováts Zoltán tanulmányainak bibliográfiai adatait lásd a mellékelt irodalom­ jegyzékben. 4. Veress Éva: Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásá­ nak korszakában. Bp., 1966. Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában. Szerk.: Makkai László (287—426. p.). U. ö.: Vita a jobbágyháztartások vizsgálatának módszertani kérdéseiről. Történelmi Szemle, 1961. 3. sz. (364—368. p.). Kosáry Domonkos: A paraszti „família ' kérdéséhez a X V I I I . század elején. Agrár­ történeti Szemle 1968. 1—2. sz. (120—132. p.). -

tisztikai és egyéb, napjainkban világszerte egyre növekvő jelentőséghez jutó tudományágak azonban idővel egyre sürgetőbben vetik majd fel az ilyen irányú kutatás szükségességét, amelytől nem szabad visszariadnunk, noha ennek maradéktalan és jó lebonyolításához egy kicsit néprajzosnak, mindenesetre pedig néprajzi szemlélettel rendelkezőnek is kell lennünk. A kutatás során felmerült több egyéb probléma közül egyet emelek ki, amelynek az ad érdekességet, hogy úgy tűnik, a somogyi fejlődés el­ tér az országos fejlődés irányától, bár az is lehet, hogy a tulajdonképeni fejlődési irány megoldásának kulcsa rejlik a somogyi anyagban. A job­ bágybirtok alakulásának kérdéséről van szó a X I X . század első felében. Ha az úrbéri peres iratokban vagy az adózási ívekben a telekszámok ala­ kulását vizsgáljuk, azonnal feltűnik az a nagymértékű telekszám-növe­ kedés, ami a megyében 1767 és 1812, majd 1846-ig bekövetkezett. (1812ben községenkénti dézsmaösszeírás, 1846-ban pedig a megyei telekszám­ összeírás, illetve egy közmunka céljaira készült községenkénti telekszám­ összeírás adatait volt alkalmam egybevetni az 1767. évi úrbéri tabel­ lákkal.) Az összeállított táblázatokból kiderült, hogy míg 1767-ben 5520 jobbágytelek volt a megyében, 1812-ben 7084 5/16 „regulázott jobbágy­ helyet" és 415 „contractuális dézsmát adó helyet" tartottak nyilván. 1846-ban pedig 7486 4/8 úrbéri telek volt a megye területén. Ezt a telek­ szám-emelkedést csakis az úrbéri reguláció, a földek pontos, telek sze­ rinti felmérése okozhatta. Érdekes módon azonban mindenütt, ahol a föl­ deket felmérték, a jobbágyok nyíltan vagy titokban szervezkedtek, ellen­ állást fejtettek k i , vagy elszöktek, tehát ahelyett, hogy örömmel vették volna a telekszám-gyarapítást, lázadoztak ellene. Miként magyarázhat­ juk meg ezt a hihetetlennek látszó ellentmondást? Hiszen úgy tűnik, hogy a telekszám-emelkedés jobbágy birtok-növekedést is jelent, legalább­ is a földesúr mindenütt önmagát dicsérve jelenti a megyének, hogy az adóalapot emelte. Ugyanakkor a jobbágyság ellenállása az úrbéri rende­ zésekkel kapcsolatosan esetenként olyan heves, hogy több falu lakossága a halált is vállalni kész igazáért és nem egy jobbágyot utol is ér közülük a halál: kiküldött katonai karhatalomnak esnek áldozatául, puska vagy szurony sebzi halálra őket, vagy pedig Kaposváron, a piactéren megyei ítélet alapján verik agyon, vagy örökös nyomorékká egy-egy vezérüket. Így még ha nem is a gazdasági adottságokból indulunk k i , hanem csak az akkori gondolkodásmódba, a megmerevedett tekintélytisztelet világába képzeljük magunkat, akkor is logikusan következik, hogy a jobbágyok­ nak „nagyon igazuknak" kellett lennie, ha ilyen heves ellenállást fej­ tettek k i . S ha a rejtély megoldásának kulcsát keressük, azonnal kiderül az ellentmondás látszólagossága. A megyéhez küldött földesúri jelenté­ sekkel ellentétben, az uradalmi levéltárakban található ügyvédi levele­ zésekben a gazdaság vezetői mindig azzal érvelve ajánlják a földesúrnak a reguláció elrendelését, hogy ezáltal az uradalmi föld növekedni fog. A jobbágyok eddig a pontosan k i nem mért határokban sokkal több föl­ det bírtak, mint amennyit az urbárium számukra előírt. Így a földek fel­ mérése azt jelentette, hogy az addig általuk használt úrbéri földeken több telek alakult, vagyis emelkedett a szolgáltatás, sőt gyakran az azelőtti jobbágyföldekből a földesúr is kikanyarított magának egy majorságra való birtokrészt. Ez történt több somogyi községben, ahol az ún. pusztá­ kon gyakran telki földek is voltak, amelyeket a földesúr — a rendezés

során — magánbirtoknak nyilvánított. (Sári pusztán pl. 63 jobbágyház és 14 jobbágytelek jutott gróf Hunyady birtokába, Karádon pedig több telkes jobbágy zselléri sorba süllyedt, amikor két pusztát a födesúr ma­ jorsági birtoknak nyilvánított. I t t ez a tény olyan heves ellenállást vál­ tott k i , hogy a községben éveken át foirt az elégedetlenség, amely az elköltözéstől a fegyveres ellenállásig a jobbágyság minden fegyverét felvonultatta.) Másutt a jobbágy nem kapott kevesebb földet, sőt — a holdakat 1500—1600 négyszögöllel számítva — még meg is toldották a jobbágyföldeket, ugyanakkor azonban az addigi jó, száraz és községhez közeli földek helyett nedves szántóföldeket juttattak nekik. Ez történt például a Széchenyi-uradalom egyes községeiben, amint ezt az egyik ügyvédi levél elárulja. A jobbágykézen levő szántóföldek minősége és mennyisége az egész megyében a megyei adóösszeírási ívekből kitetszően jelentékenyen csökkent, illetve romlott. így, miközben a telekszám és utána szolgáltatott robot jelentékenyen emelkedett, a szántóföld területe 1780—1828-ig 163 000 m. holdról 130 000 m. holdra, a rét 74 000 kaszás­ ról (1 kaszás a föld minősége szerint 800—1200 négyszögöl volt) 58 000 kaszásra csökkent. S ha valakit még ezután is kétség gyötört, csak az 1828. évi országos összeírásnak egy, a megye alispánjának levéltárában fent maradt kimutatását kell megnéznie, amely községenként sorolja fel az úrbéri földbirtok csökkenésének mennyiségét 1767-től 1828-ig. További kutatás feladata volt annak megállapítása, mikor kezdődött egyes községekben a jobbágyok ellenállása. Volt, ahol közvetlenül az ú r ­ béri birtokrendezés után még nem mutatkozott elégedetlenség, mert a jobbágyokat leszerelte a több föld, de utóbb, a közös legelő elkülönítése vagy az erdéhasználat kérdésében mégis összeütközésre került sor, s az akkor meginduló per folyamán sok egyéb régi igazságtalanság is fel­ színre került. Mindenesetre az tény, hogy a telekszám gyarapítása 1846ban a földesuraknak kerek számban 205 800 gyalog, vagy 102 900 igával végzendő robotnappal jelentett többet mint 1767-ben, noha az úrbéri föld mennyisége lényegileg kevesebb lett, mint amennyit a jobbágyok 1767-ben használtak. Ez a kép némileg ellentmond a ma történettudományunkban kép­ viselt és kirajzolt országos képnek, s még nem ismerjük az eltérés okát. Meggyőződésem azonban, hogy a parasztság keserves és mély elkesere­ dettsége mögött az ő történeti igazságuk ereje lappangott. Legyen szabad még egy harmadik kérdéscsoportot is kiemelnem a két forradalmi esztendő, 1848 és 1849 gazdaságtörténeti eseményei kap­ csán. E két esztendő eseményeiről m á r sokat írtak, mégis maradt egy fontos gazdaságtörténeti probléma. Somogy megyével kapcsolatosan m á r az 1869. évi ún. földosztó mozgalom tanulmányozása során feltűnt ne­ kem, hogy milyen rendkívül mély gyökerei voltak ott a szabadságharc­ nak és Kossuth kultuszának. Megvizsgáltam statisztikailag, hogy mit adott a forradalom Somogy megye parasztjainak. S ez a felmérés igen érdekes eredményeket hozott. Mindenekelőtt kiderült, hogy az 1848. évi felszabadító törvényeknek az a felemás intézkedése, amellyel — többek között — a robotterhet és a telkek és házak utáni szolgáltatást válság nélkül eltörölte, az úrbéri jobbágynépességre vonatkozólag — de válto­ zatlanul hagyta a szerződéses zsellérekre nézve — megyénkben az egész jobbágynépességnek közül 1/9-ed részét érintette (szám szerint 1351 há-

zas és 1333 hazátlan szerződéses zsellérről tudunk, akiket az 1845. évi megyei közmunkára összeírtak). Ezeknek „keserves sóhajokkal" teli le­ veleit még 100 év múltán is megrendüléssel kell olvasnunk. A felszaba­ dult úrbéres lakosság sem volt azonban elégedett, mert különböző, nagy­ részt előző úrbéri perekben gyökerező sérelmeik voltak. Statisztikai k i ­ mutatásunk szerint a megye területén az úrbéri rendezés alá tartozó helységeknek több mint 1/3-a részint panaszaival hívta fel a figyelmet az úrbéri kérdés megoldatlanságára, részint a vitás kérdések megoldását peres úton vagy nyílt foglalásokkal szorgalmazta. Ennek a történeti háttérnek ismeretében szinte csodálatot kelt, hogy Somogy megye népe mégis milyen egységesen állott 1849 tavaszán Noszlopy Gáspár kormánybiztos mellé, úgy, hogy annak szinte napok alatt sikerült felszámolnia ott a császári uralmat. Igaz, ezt nagyban elősegí­ tette az is, hogy a Habsburg tábornok védőszárnyai alatt működő királyi biztos, Czindery László, aki még a 30-as években Somogy megye ellen­ zéki követe volt, most leplezetlenül arról írt Windischgrätznek, hogy az adóterheket fontos lenne minél nagyobb mértékben a nem nemesekre át­ hárítani és azt ajánlja, hogy főként azokra a vagyoni eszközökre vesse­ nek k i több adót, amelyekkel a parasztok rendelkeznek, pl. a lakóházak­ ra. A nemesek aulikus része, amely még a szabadságharc hevében is sa­ ját kis pecsenyéjét akarta megsütni — mérhetetlenül távol volt azoktól a somogyi parasztoktól, akik még a világosi fegyverletétel után is —, aho­ gyan Madarász József megrázó szavakkal írja — lefeküdtek a földre és azt állították, hogy ők még dörögni hallják a szabadságharc ágyúit. 5

6

A világosi fegyverletételt követő időszakban a mezőgazdaság- és a parasztságtörténet számára egyaránt az volt a döntő probléma: miként sikerül megoldani a parasztságnak a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenetelét, mennyi föld kerül paraszti kézre és milyen feltéte­ lekkel. E kérdés részletezésébe nem kívánok belemenni, csupán közölni szeretném, hogy az Országos Levéltár és a Somogy megyei levéltár úr­ béri peres iratai alapján a megye községeinek 95 százalékában sikerült számszerűen megállapítani a paraszti kézre került úrbéri jobbágy- és zsellértelkek számát, továbbá a közös legelőből, illetve erdőből számukra ítélt és átadott terület holdszámát. Meg kell említenem, hogy a rendezés alapját a községekben levő telkek száma képezte, melyeknek pontos meg­ állapítása körül több helyen nagy csaták dúltak. A megyei adóösszeírások megbízhatatlanok, s ennek ellenére többször előfordult, hogy ezeknek adataira hivatkozva rövidítették meg a jobbágyokat. Volt olyan község, ahol a paraszti használatban levő földnek mindössze a felét ítélték úrbéri földként a parasztoknak, a másik felét maradványföldnek nyilvánították, amelyet holdanként — a minőségtől függően — 10—14—18 forinttal kel­ lett a parasztoknak megváltania, rendszerint 1848. május 1-től számított 5 százalék kamattal. E problémakör részletezése már nem közérdekű, h i ­ szen ennek módszere és történeti forrása minden megyére vonatkozóan f'. Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848—49-ben. Iratok. I I . k. Bp., 1952. 288. sz. 455—461. p. (Országos Levéltár. Windischgräz-iratok. 684. Politischadministrative Section.) 6. Madarász József: Emlékirataim. 1831—1881. Bp., 1883. 271. p.

megegyezik, noha az e forrásokból kirajzolódó kép nyilvánvalóan más és más. Befejezésül a magam részéről még csupán azt szeretném hozzátenni az előbb elmondottakhoz, hogy meggyőződésem: noha a parasztság tör­ téneti útjának két évszázados megyei szinten történő elemző vizsgálata és nyilvánvalóan a falvak és családok történetének tanulmányozása is nem éppen könnyű feladat, mégis ez, a gazdasági és társadalmi jelensé­ gek ilyen mélységű tanulmányozása legalább annyi érdekességet rejt ma­ gában, mint egy politikai esemény rejtett rugóinak feltárása. Mert azok­ nak mozgató ereje is ide nyúlik a hétköznapok történetébe, s azokat sem ismerhetjük meg soha teljes mélységükben, ha nem vergődünk át előbb a gazdaságtörténet komor számadatain, rejtett és titkos buktatóin. Ezeken a forrásanyagokon és olykor buktatókon is különböző mód­ szerekkel és más-más koncepcióval, de mindig a történeti igazság útját keresik hazánk két távoli pólusán dolgozó történészek. Milyen jó lenne, ha a tér itt nem jelentene távolságot és egymás segítő kezét és -készségét messziről is érezni és éreztetni tudnánk!

FÜGGELÉK

Válogatott irodalom a délkelet-dunántúli agrár- és parasztságtörténeti kutatásokról 1945-től 1969-ig Baranya megye Állam-

és Jogtudományi

Egyetem

Csizmadia Andor: Az egyházi mezővárosok jogi helyzete és küzdelmük a felsza­ badulásért a X V I I I . században. Bp., 1962. Baranya megyei

Levéltár

Kopasz Gábor: Az 1945. évi földreform végrehajtása Pécsett és Baranya megyében. Pécs, 1961. Kopasz Gábor: Pécs és a baranyai mezővárosok rendészete a feudalizmus korában A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1964. Szinkovich Márta: A Tanácsköztársaság földrendeletének végrehajtása Baranyá­ ban. Baranyai helytörténetírás, 1969. Janus Pannonius

Múzeum

Dankó Imre: Az 1906. évi baranyai aratósztrájkok. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1966. Magyar Tudományos

Akadémia

Dunántúli

Tudományos

Intézete

Andrásfalvy Bertalan: Viehhaltung in einem Überschwmmungsgebiet der Donau im 18—19. Jahrhundert. (Sárköz, Ungarn) „Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa. Red. Földes László. Bp., 1961. Akadémiai Kiadó, 581—608. p. A Duna menti gyümölcsöskertek. Adatok a magyarországi déli Duna-szakasz népi gyümölcskultúrájának ismertetéséhez. MTA Dunántúli Tudományos Intézet: Értekezések 1963. c. köt., Bp. 1964. A mohácsiak állattartása 1686—1848-ig. Bp. 1968. MTA Dunántúli Tudo­ mányos Intézet: Értekezések 1967—68 és Értekezések 1969. c. kötetekben. Babies András: Pécs és földesura viszonya a X V I I I . sz. első felében. Pécs, 1931. 1.9

Király István: A parasztság felbomlásának néhány kérdése a X X . sz. elején, Századok, 1952. 2. sz. 437—468. p. Fejezetek a Somogy megyei szarvasmarha-tenyésztés történetéből (1848— 1945). Somogyi almanach 7. Kaposvár, 1962. A szarvasmarha-tenyésztés átalakulása Somogy megyében (1848—1945). Agrártörténeti Szemle 1963. 1. sz. 177—207. p. Nagyatádi Szabó István és pártja az első világháború előtt. MTA Dunántúli Tudományos Intézet: Értekezések 1964—65, 363—431. p. A bonyhádi tájfajta szarvasmarha kialakulása. Agrártörténeti Szemle, 1965. 4. sz. 550—567. p. A szarvasmarha-tenyésztés fejlődése Tolna megyében (1848—1944). Agrár­ történeti Szemle, 1968. 3—4. sz. 486—513. p. Áchim András parasztpártjának fő történeti problémái. Agrártörténeti Szemle, 1969. 3—4. sz. T. Mérey Klára: Agrárszocialista mozgalmak Dél-Dunántúlon 1905-ben. Száza­ dok, 1953. 565—604. p. Dunántúli arató- és cséplősztrájkok 1905-ben. Magyar történészkongreszszus, 1953. június 6—13. c. kötetben. Bp., 1954. 419—425. p. A mezőgazdasági munkásság mozgalmai a Dunántúlon 1905—1907-ben. Bp., 1956. Adatok a dualizmus kori parasztmozgalmak történetéhez (Somogy, 1869). Pécs, 1956. Adatok a dél-dunántúli uradalmak gazdasági cselédségének életviszonyaihoz a századforduló idején. Pécs, 1957. A feudalizmus válságának megnyilvánulása a somogyi mezőgazdaság és a jobbágyság helyzetében (1815—1836). Pécs, 1959. Két somogyi község antifeudális küzdelme a X I X . sz. első felében (Karád, .. Sand). Bp., 1959. A földmívelési rendszer alakulása Somogy megyében (1720—1848). Agrár­ történeti Szemle 1962. 1—2. sz. 193—200. p. Somogy megye mezőgazdasága (1690—1848). Kaposvár, 1962. Az erdőgazdálkodás Somogy megyében (1700—1879). Agrártörténeti Szemle 1963. 1—2. sz. 133—152. p. Az agrárproletárok élete Somogyban (1929—1933). Bp., 1963. Somogy megye parasztsága és a földkérdés (1690—1848). MTA Dunántúli . ' -, -Tudományos Intézet: Értekezések 1963. Bp., 1964. "À somogyi parasztság útja a feudalizmusból a kapitalizmusba. Bp., 1965. A termelőerők helyzete Somogy megyében a X V I I I . században. Bp., 1966. Egy középnemesi uradalom gazdasági felmérése 1839-ben Somogy megyében. Agrártörténeti Szemle 1966. 3. sz. 332—362. p. A'. x V l i l . századi határperek néprajzi és történeti forrásértéke. Ethnographia 1967. 4. sz. 533—546. p. Rúzsás Lajos: A baranyai parasztság mezei (szántóföldi, rét, legelő) gazdálkodása • - a feudalizmus végén (1790—1848). Bp., 1958. Á szőlőművelés átalakulása Baranyában a X I X . században. Bp., 1961. A városi fejlődés a Dunántúlon a X V I I I — X I X . században. 1—2. rész. MTA Dunántúli Tudományos Intézet: Értekezések 1961—62. 1963. évi kötetekben. A baranyai parasztság élete és küzdelme a nagybirtokkal (1711—1848). • • " • Bp.; 1964. :

: :

Tanárképző

Főiskola

. . .

.

Fehér István: A haladás és a reakció harca a Dél-Dunántúlon az 1945. évi föld­ reform idején. Pécsi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei, 1968. Politikai küzdelmek Dél-Dunántúlon az 1945. évi földreform idején. Agrár­ történeti Közlemények 1970. 1-^-2. sz. Somogy megye Balázs Árpád: Egy somogyi falu: Rácegres története (1945—1960). Kaposvár, 1960. (Somogyi Almanach 5.)

Benke József: A somogyi példa. A barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezet tör­ ténete. 1—3. r. Jelenkor, 1965. 3., 4., 5. számaiban. Földreform és telepítés Barcson. Agrártörténeti Szemle 1967. 1—2. sz. A barcsi Vörös Csillag Tsz húsz éve. Bp., 1968. Kanyar József: Somogyi parasztság, somogyi nagybirtok. Kaposvár, 1957. Földosztó szervek és működésük Somogy megyében. Levéltári Közlemények, 1960. 1. sz. 37—70. p. Elsikkasztott földreform, megvalósult földosztás Somogyban (1920, 1945). Bp., 1964. Kováts Zoltán: Somogy megye népesedéstörténetének néhány kérdése a X V I I I században. Kaposvár, 1962. (Emlékkönyv a Kaposvári Állami Közgazdasági Technikum jubileumáról.) Somogy megyei községek népesedési viszonyai 1748-ban. Szeged, 1964. Somogy megye népessége a X V I I — X V I I I . sz. fordulóján. Kaposvár, 1969. Orbán Sándor: A mezőgazdasági népesség rétegeződése a földreform után Somogy megyében (1945—1949). Agrártörténeti Szemle, 1965. 1. sz. 1—59. p. Tóth Tibor: Adatok a századforduló mernyei uradalmának történetéhez. Tolna megye Horváth Árpád: Szakcs története. Szakcs, 1969. Puskás Attila szerk.: Tanulmányok Tolna megye történetéből. 1—2. köt. Szek­ szárd, 1968, 1969. Zala megye Barabás Jenő: Füstösház Zalában. Klny. Ethnographia, 1969. Béli József: Az 1945-ös földreform végrehajtása a nagykanizsai járásban. Tanul­ mányok Zala megyéről. Zalaegerszeg, 1970. 87—112. old. Degré Alajos: A keszthelyi polgárság úrbérellenes mozgalma a X V I I I . században. Veszprém megyei Múzeumok Közleményei (VMK) 2. köt. Farkas Gábor: Földosztás és házhely viták Sümegcsehin 1945. VMK 3. köt. 191—204. p. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén. Néprajzi Közlemények, 1969. 270. p. Kisvarga Lajos: Sármellék gazdasági fejlődése. VMK 3. köt. 43—68. p. Pais Sándor: Becsvölgye gazdálkodása. Néprajzi Közlemények. Sági Károly: Adalék Festetics György és munkássága értékeléséhez. VMK 6. köt. 329—367. p. Sándor Pál: A jobbágybirtok statisztikai vizsgálatához. Történelmi statisztikai kötetek. Bp. 1961. Süle Sándor: A keszthelyi Georgikon. Bp. 1967. Simonffy Emil: Úrbéri birtokmegoszlás Zalában a jobbágyfelszabadítás után. Agrártörténeti Tanulmányok. Bp., 1960. Szántó Imre: A parasztság kisajátítása és mozgalmai a gróf Festeticsek keszthelyi ágának birtokain. Bp., 1954. Egy dunántúli falu (Alsópáhok története). Bp., 1960.

Az Alföld agrárnéprajzi kutatásának néhány kérdése VARGA GYULA

Előadásomban az alföldi agrárkutatás komplex témaköréből csupán néhány gondolatot szeretnék kiemelni. Nem kerülhetem el, hogy előbb egy kutatásmódszertani kérdést fel ne vessek, amely tudományunk határterületeit napjainkban erősen fesze­ geti. A kérdés a néprajz és a történelem, pontosabban a néprajz és az agrártörténet kérdése az alföldi gazdálkodás kutatása szempontjából. A múlt század végén kibontakozó magyar néprajzi szakirodalomban az alföldi gazdálkodás ismertetése kiemelt súllyal jelentkezett. Azonban e néprajzi szakirodalom Alföld-szemlélete — akár a X V I I I . századi előz­ ményekre (Bél Mátyás, Kállay Ferenc, Csaplovics János stb.), akár kül­ földi utazók leírásaira (Dietz Henrik stb.) vagy levéltári, esetleg terep­ munkára alapozódott, meglehetősen egyoldalú volt. E szemléletmód lé­ nyeges jegyei a nomád pásztorkodás és településmód, az ,,ázsiai gazdál­ kodás", a kelettel való kapcsolataink lázas keresése, amelyek áthatották a legalapvetőbb néprajzi munkákat is. Kétségtelen, hogy ez a törekvés romantikus túlzásai ellenére is hatalmas leíró és összehasonlító anyagot produkált, bár az is kétségtelen, hogy ugyanakkor az Alföldnek meglehe­ tősen egyoldalú képét mutatta meg. A hatalmas puszták félnomád állat­ tenyésztése, a nagy kertes városok extenzív gazdálkodása elterelte a f i ­ gyelmet a kisebb faluk változatosabb, de az elterjedt teóriákba nehezeb­ ben illeszthető gazdálkodási formáiról. Ma a néprajzkutatók egész sora vallja, hogy e romantikus szemlé­ letből a néprajztudománynak egy erősen gazdaság-, sőt agrártörténeti be­ állítottságú aspektusa vezethet csak k i . A historizmus maga már a néprajz úttörőire is jellemző volt nálunk. Györffy István valóságos iskolát teremt ezen a téren. Maga a „gazdasági néprajz" fogalma azonban Tálasi István megfogalmazásában jut el a köztudatba. Ugyancsak ő hívja fel a figyel­ met m á r 1946-ban a gazdaságtörténet jelentőségére a néprajzi kutatá­ sokban. Az agrártörténet azonban maga sem régi tudomány. Hazánkban csak a múlt század végének nagy pozitivista feltárásai adták meg a lehetőségét annak, hogy a X X . században, főként azonban a felszabadulás után a gazdaságtörténet különböző részstúdiumai kibontakozzanak. A különböző parasztságtörténeti, helytörténeti, agrártörténeti, településtörténeti, tör­ ténetstatisztikai, demográfiatörténeti, technikatörténeti, üzemtörténeti, kartográfiai irányzatok amellett, hogy egyre elmélyültebben dolgozzák

fel egy-egy ismert forráscsoport adatait (összeírások, dézsmajegyzékek, urbáriumok stb.), egyre gyakrabban hangoztatják a néprajztudománnyal való együttműködés fontosságát is. Ez a közeledés nyilvánvalóan hatást gyakorol a néprajztudományra is. s ma a legtöbb néprajzkutató munkás­ ságában többé vagy kevésbé jelentkezik e modern történeti stúdiumok hatása. Ezt a keveredést segíti az újabbkori kutatások komplex szem­ lélete is. A modern tudományos gondolkodás komplex szemlélete nem jelent­ heti azonban a részstúdiumok összemosódását, hanem ellenkezőleg, az lenne törvényszerű, hogy a kutatások módszerekben, aspektusokban egy­ re inkább differenciálódnának. A néprajzosoknál azonban napjainkban mutatkozik bizonyos módszertani elbizonytalanodás. (Erre Barabás Jenő már 1961-ben rámutatott. Ethn. L X X I I . 1961. 135—146. lap.) A gazda­ sági néprajz művelésének kétségtelenül nehézsége, hogy forrásokban, módszerekben elkerülhetetlenül érintkezik a gazdaságtörténet különböző részterületeivel. Éppen ezért egyre nagyobb szükség lenne egyrészről a néprajzi kutatási módszerek elméleti vitájára, másrészről a periferikusan folyó kutatások mind módszeresebb összefogására. (Erre elsősorban a Ma­ gyar Tudományos Akadémia hivatott, de szükség lenne a tájegységen­ ként természetszerűen jelentkező kutatási centrumok szervezettebb és koncentráltabb támogatására.) A továbbiakban szeretnék foglalkozni a paraszti földtulajdon és föld­ használat néhány kérdésével. Az agrár jellegű kutatások alapja, bármely tudományág felől köze­ lítjük is meg, maga a föld, amelyen az emberek megtelepedtek, élnek és gazdálkodnak. A föld elsősorban mint geográfiai tényező ragadta meg a kutatók figyelmét. A részkutatások, forrásegyüttesek feldolgozásai terü­ letünkre vonatkozóan az utóbbi évtizedekben részleteiben tisztázták, de néprajzos aspektusból még nem összegezték az Alföld táji sajátosságait. Az alföldi táj geográfiai meghatározói, a síkság, az agyagos, szikes, ho­ mokos föld, a folyóvizek, vadvizek, mocsarak, a föld természetes flórája és faunája azonban csak a történelmi ismereteink tükrében magyarázzák a jellegzetes legelő-, rét-, mocsári, szántóföldi gazdálkodás formáit éppen úgy, mint — a táj végső meghódításával — a különböző kerti, szőlő-, gyümölcs-, zöldség- és öntözési kultúrákat. Éppen ezért hiányosak azok a néprajzi munkák, melyek a tájat statikusan szemlélik, hiszen éppen az utolsó száz esztendő alatt — amely korra a néprajz alapvetően épít — olyan döntő változások történtek, melyek a táj kultúráját alapvetően megváltoztatták. Elég i t t a múlt században lezajlott nagy eszközváltási folyamatra utalnunk, vagy a mocsárlecsapolás, szikjavítás, homokmegkö­ tés, öntözéses gazdálkodás megteremtésének hősi munkájára. Persze, a dinamikus szemlélet arról sem feledkezhetik meg, hogy az átalakulással kapcsolatosan korábbi kultúrák sorvadtak el (a mocsári gazdálkodás el­ tűnése mellett érdemes lenne felfigyelni egyes községek szőlő-, gyümölcs-, zöldségkultúrájának elpusztulására). Ez az átalakulási folyamat napjaink­ ban az életformák teljességére vonatkozik s maga ez a folyamat rend­ kívül tanulságos problémákat vet fel. Bennünket azonban most elsősorban a föld mint a gazdálkodás alap­ ja, mint tulajdont képező tárgy, mint termelési eszköz érdekel. Ennek

megismerése terén az utóbbi évtized agrárkutatása igen fontos eredmé­ nyeket produkált. A föld mint gazdasági tényező, hazánkban a honfoglalás óta többször átrendeződött. A X V . században nálunk is az európai mederbe terelődött volna a fejlődés, de ezt a X V I . század nagy történelmi viharai teljesen felkavarták s ettől kezdve hazánk területén egységes fejlődésről évszáza­ dokig nem beszélhetünk. A három részre szakadt ország lényegében több­ féle gazdasági elrendeződést tett lehetővé. E specialitások különösen terü­ letünkön érdekesek. Egyrészről az erdélyi fejedelemség török hűbéres érdekhatárai mélyen benyúltak az Alföldre. A folyton kelet felé terjesz­ kedő hódoltsági területek a maguk különböző jogállású helységeivel, de a folyton mozgó hódoltsági sávba eső kisebb-nagyobb községek önfenntartási ösztöne is növekvő önállósággal s a módszerekben való önálló le­ leményességgel párosult. E tényezők lényegében csak a helytörténeti k u ­ tatások apró részletekig összegyűjtött forrásaiból deríthetők fel. A nép­ rajz szempontjából a felmerülő kérdéssorozatból az a legfontosabb, hogy a parasztok hogyan, milyen módon és milyen mértékben juthattak hozzá a létfenntartásukat jelentő földhöz? Nos, a törökidők képe meglehetősen összemosódik tudatunkban. Kér­ dés, valaha is lesz-e hiteles, átfogó képünk a viharos X V I — X V I I . század földbirtok — tulajdon — használati viszonyairól. Az azonban ma már szinte bizonyos, hogy a X V I I I . század eleje merőben új állapotokat te­ remt az Alföld gazdálkodásában. Nemcsak maga a pusztulás, hanem a paraszti fluktuáció, a sorozatos földesúrcserék, a betelepítések, majd a fo­ kozatosan kiépülő és megerősödő földesúri hatalom — melynek egyik kí­ sérő jelensége a majorsági gazdálkodás kiszélesedése — miatt merőben átalakul a táj korábbi etnográfiai képe és gazdasági struktúrája. A török alól felszabaduló területek visszaszállingózó vagy újratele­ pülő községeinek közös jellemzője az volt, hogy az első években lénye­ gében még földesúr nélkül, saját belső önkormányzatuk szerint szervez­ hették meg a maguk gazdálkodását. A pillanatnyilag földesúr nélkül ma­ radt, sok helyen pusztává változott faluhatárok területünkön a X V I I I . század elején felmérhetetlen földbőséget teremtettek, fgy vált lehetővé, hogy a X V I I I . század elején visszaszálló parasztok legtöbb helyen szinte korlátlan mennyiségben foghattak maguknak földet. Természetes, hogy a szabad foglalás e kezdeti korszakában itt a gazdálkodásnak olyan kez­ detleges formái is felbukkanhattak, melyek a korábbi századokban már alig éltek. (Pl. a minden kötöttség nélküli szabad, ugaroló rendszerek, a későbbi tanyák alapjait képező ún. szálláskertek vagy az extenzív állat­ tartás nomadizmusra emlékeztető formái stb.) Vö.: Mezősi K á r o l y i Ma­ gyar Gazdák Szemléje X X X I X . 1934. 62—74. lap; Balogh István: Ethn. L X V I . 1955. 99—124. lap; Wellmann Imre: Agrártörténeti Szemle I I I . 1961. 344—370. lap: uő.: At. Sz. I X . 1967. 346—409. lap.) A szabad földek eme eldorádójának igen hamar gátját szabta a meg­ szilárduló földesúri hatalom éppen úgy, mint a természetes szaporodás és a tömeges betelepítések. így a X V I I I . sz. húszas-harmincas éveitől egyre inkább találkozunk a különböző megkötöttségekkel. A szabad fog­ lalás helyére lép a periódusos osztás különböző rendszere, a szabad gaz­ dálkodás helyett a különböző kötöttségekkel járó nyomásos gazdálkodás.

A szabadon maradt földekért megindul a harc. A föld lényegében csak azokban a helységekben maradhat művelőiknek magántulajdonában, amely helységek erre jogosító privilégiummal rendelkeztek. Területün­ kön bőségesen voltak ilyen közösségek. Persze, kiváltságukért ezeknek is külön-külön meg kellett harcolni s a harc nem mindig járt számukra k i ­ elégítő eredménnyel. (Vö. többek közt Szendrey István: A bihari hajdúk pere a hajdúszabadságért. Debrecen, é. n. [1958].) Részben megmaradtak a hajdúkiváltságok, de csak a „nagyobb" hajdúvárosokban. A bihari haj­ dúközségek kénytelenek voltak elismerni valamelyik földesúr — több­ nyire a váradi káptalan vagy a herceg Eszterházyak — földesúri fenn­ hatóságát. A jászok, kunok szintén csak fél évszázad múlva tudták viszszaváltani a földhöz való tulajdonjogukat. (Halász Géza—Janó Ákos: Kiskunhalas története a felszabadulásig. Kiskunhalas. Helytörténeti mo­ nográfia. Szerk.: Janó Ákos. Kiskunhalas. 1965. 50—62. 1.; Nagy Szeder István: Kiskunhalas gazdaságtörténete. Kiskunhalas, 1935.) Szép számmal voltak azonban olyan városok vagy kisebb községek, amelyek nem hajdú­ szabadsággal rendelkeztek. Ezek közül több egészen 1848-ig s azután ter­ mészetszerűleg megtarthatta a földhöz való jogát. A különböző partiku­ láris nemesi jogokkal vagy más kiváltsággal rendelkező parasztok töme­ ge szinte behálózta területünket. Alig volt község, amelyben legalább n é ­ hány ne lett volna belőlük. így hát a parasztok tulajdonában levő földek, vagyis a parasztbirtokok a tulajdonviszonyt illetően változatos képet mu­ tattak. E kép vázlatszerűen a következőképpen nézhetett k i : 1. Voltak olyan szabad földek, amelyek az első foglalástól kezdve mindvégig az első tulajdonosok és örököseik kezén maradtak, 2. Bizonyos földeket maguk a községek mint testületek tartottak a kezükben. E földek eredete különböző lehetett: egykori földesúri ajándék, mint pl. Kismarján, lehet, hogy az ősi szabad foglalásból maradt a község kezén, az is lehet, hogy a községek később vásá­ rolták. E földeket végső soron parasztok művelik meg, haszonbér, feles vagy más formában. 3. A földesúri földekhez a paraszt szintén többféleképpen hozzájut­ hatott : a) Mint úrbéres telki földet (sessio) kaphatta (vö.: Szabó István: A középkori magyar falu. Bp. 1969. 7—42. lap. Varga János, S. Sándor Pál és Makkai László újabb kutatásait). b) Bérlet formájában (contractualisták, taxások). c) Vásárlás útján. A paraszti föld adás-vevésről még viszonylag ke­ veset tudunk. Csak példaként említem, hogy a Bihar megyei De­ recskén a X V I I I . sz. második felétől 1848-ig nemcsak több ház, hanem ezzel együtt több mint háromszáz kisebb-nagyobb föld­ darab, főként hagymáskert, szőlőskert is gazdát cserélt. (HajdúBihar megyei Levéltár. Tiszti perek. IV/'A + 30 csomó. Az iratra Szendrey István professzor hívta fel figyelmemet, melyért kö­ szönetemet fejezem ki.) d) Használhatták a földet a parasztok közösen a földesúrral. Ez a forma a kezdeti időszakban jellemző volt, később a X V I I I . szá-

zad közepétől előbb a szántó, majd a X I X . század második felé­ ben a legelők elkülönítésére is sor került. e) A paraszti kézre jutó földesúri földek tekintélyes részét nyilván­ valóan a különböző telkesítésekből adódó területek jelentették. Míg erdő-: és hegyvidékeken ebből a szempontból elsősorban az irtás jöhetett számba, nálunk a vadvizektől, mocsaraktól megsza­ badított, termővé tett földeket említhetjük elsősorban. Ez különö­ sen a X I X . század második felétől növelte meg egy-egy vidék pa­ rasztgazdáinak földállományát. f) Végül a paraszti földhasználat átmeneti, időleges formáját képez­ ték a vákáncsos, erdőtelepítés során nyert földek. A tulajdonviszonyok alakulása részben kapcsolatban van a művelési, gazdálkodási rendszerekkel is. A nagyhatárú falvak, mezővárosok szabadfoglalású földjeiből alakult k i az első tanyarendszer (a későbbi ta­ nyák a tagosítások során keletkeztek). Ugyancsak ilyen helyeken alakul­ hatott k i a jól ismert extenzív állattartással kapcsolódó kertes, külső-belső legelős, tanyás gazdálkodás. A kisebb határú falukat a szükség m á r igen korán a kötött, nyomásos rendszerre s a határ minden talpalatnyi föld­ jét kihasználó, intenzívebb gazdálkodási rendszerre kényszerítette. Az alföldi nyomásrendszerek változatosságára Balogh István, Wellmann Imre hívták fel a figyelmet, de a részletes helytörténeti kutatás még sok ér­ dekes variációra deríthet fényt. (Vö. : Molnár Ambrus At. Sz. X . 1968. 514—561. lap, aki a „négyes nyomás"-ra hívta fel a figyelmet. Ezt a for­ mát szerző is megtalálta a Bihar megyei Derecskén.) A kérdést különö­ sen az bonyolítja, hogy ugyanabban a helységben mind a földtulajdon­ nak, mind a gazdálkodási rendszernek egyszerre, egy időben különböző változatai élhetnek. Ugyanabban a községben, amelyikben van úrbéres jobbágytelki földállomány, lehet közösségi tulajdont képező erdő, legelő, sőt szántóföld, a lakosok kezén lehet saját, szabad föld. A művelési rend­ szert tekintve a határ egyik részén lehet nyomás-, másik részén szabad­ gazdálkodás, harmadik részen megmaradhattak az osztatlan közös le­ gelők, lehet terület, amelyeket évenként nyilas osztással újraosztanak, le­ hetnek zárt kerítéssel ellátott zöldséges-, gyümölcsös-, szőlőskertek, sőt lehetnek a határnak olyan zugai, vízzel körülvett parányi szigetek, mo­ csaras, vad területek, amelyeket tulajdonviszony szempontjából jó ideig számon se tartanak, de amely családok egész sorának nyújt valamiféle megélhetést (az ismert réti mesterségeken túl gondoljunk csak a vessző­ fonók, gyékénykötők, méhészek stb. számottevő táborára). A legújabb agrártörténeti irodalom rámutat, hogy ezek nem csupán léteztek, hanem ezek a tulajdonjogi, gazdálkodási variációk jelentős tényezőt képvisel­ nek. Sokszor az életnek olyan változatosságát tükrözik, melyek az első pillanatra szinte áttekinthetetlenek. Csak példaként hadd említsem azt a kismarjai (Bihar m.) polgárt, aki a X I X . század elején, mint a „nemes város" egy tagja nemes volt (pl. a vásárokon nem fizetett vámot). Mivel a város ,,collective", vagy ahogy mondták, „in corpore" nemes volt, a közösségi földek után szintén nem fizettek adót, de ugyanez a személy magánszemélye után mint városi polgár (cives) már állami adót (contributio, portio) köteles volt fizetni. A városnak azonban nem lévén földes­ ura, a földesúri szolgáltatások alól (pl. nona) mentes maradt. A város

azonban a X I X . század elején valami módon megszerzett egy olyan föld­ területet, amelynek volt földesura (Beöthy László), s akik ebből a földből valamilyen területet kaptak, kénytelenek voltak a földesúri szolgáltatá­ sokkal is megismerkedni. Kismarjában létezett tehát olyan polgár, aki egyszemélyben volt nemes, polgár és jobbágy. (Vö.: Varga Gyula: Kis­ marja. Egy szabad parasztközség a feudalizmus bomlásának korszakában. In. Szabó István: Agrártörténeti Tanulmányok. Bp. 1960. 71—137. 1.) Mindezek a tényezők a hagyományok megteremtésében, továbbadá­ sában, az emberi együttélés bonyolult szociológiai s főként kulturális szö­ vevényét hozták létre. E jelenségek összessége fejezi k i a táj kultúráját, melynek vizsgálatára a néprajz hivatott. Előadásommal azt szerettem volna bizonyítani, hogy a néprajz ilyen értelemben a történelemben, elsősorban a gazdaságtörténetben gyökere­ zik. S ha vizsgálódásai során — természetszerűleg — túl is mutat e konkrétan rögzíthető tényeken, ha rámutat is a kultúrák egymásra épü­ lésére, kölcsönös kapcsolataira, a materiális tények és rítusok szöve­ vényére, addig nem érezheti magát feljogosítva távolabbi analógiák le­ vonására, míg a vele kapcsolatos jelenségek történelmi előzményei nem tisztázottak. Ezért egymás kutatási módszereinek a jobb megismerése mellett a különböző szakterületek kutatóinak mind szervezettebb együtt­ működése szükséges mind a központokban, mind a regionális kutató­ intézetekben.

Regionális ipartörténeti problémák SZITA LÁSZLÓ

Rövid előadásom célja egyrészt a területünkön — a Délkelet-Dunán­ túlon — a címben megjelölt téma eddig elért eredményeinek és irodal­ mának rövid méltatása, különösen pedig a kutatások során felmerült gon­ dok, elképzelések, módszertani problémák, tematikai variációk felvetése. Intézetünk ipartörténeti, közelebbről üzemtörténeti feldolgozások te­ rén elért produktumát a közelmúltban nagy elismeréssel méltatta a szá­ zadok hasábjain Hanák Péter. Áttekintve a magyarországi üzemtörté­ net-írás és -kutatás problémáit és eredményeit leszögezte, hogy a hazai üzemtörténet-írás „első és igen eredményes műhelye Pécsett a Dunán­ túli Tudományos Intézetben alakult k i " . Az ipartörténet terén végzett feldolgozó munka, egyes üzemek történetének monografikus elemzése, igen sok történeti, elvi és módszertani kérdést tisztázott, amelyeket re­ gionális keretű feldolgozásnál is nagy haszonnal alkalmazhatunk, általá­ nosíthatunk. 1

2

A területünkön jelentkezett legfontosabb téma, mind a regionális gazdaságtörténeti alapvetés, mind az újabb ipartörténeti kutatás szem­ pontjából a liászkori kőszénmedencében kialakult bányászat részletes fel­ dolgozása volt. Indokolta ezt a témafeldolgozást mindenekelőtt az, hogy a medence liászkori kőszene jelentékeny szerepet töltött be a hazai hő­ energia gazdálkodásában, nélkülözhetetlen volt a magyarországi folyami gőzhajózás kifejlesztésében m á r a X I X . század 30-as éveiben, az 1860-as évektől pedig a DGT és egyéb hajózási társaságok üzemeinél is fontos szerepet játszőtt. Továbbá erre épült számos ipartelep az 1840—50-es években. A X I X . század utolsó harmadában, majd a századfordulón a r é ­ gióban nagyipari üzemmé vált és hamarosan országos jelentőségűvé nőtt sör-, bőr-, cukor-, építőalapanyag- (tégla, cement, mész), dohány- stb. :i

1. Hanák Péter: Az üzemtörténet kutatásának problémái. Századok, 1968. 5—6. sz. 915—939. p. 2. Az idevágó részletes irodalmat lásd Babies András: A Magyar Tudományos Aka­ démia Dunántúli Tudományos Intézetének huszonöt éve, 1943—1968 + Bibliográ­ fia. Szerk.: Cziffra Józsefné, 86—90. p. (Klny. MTA I I . oszt. Közi. 17. 1968. 55— 95. p.) 3. Jankó Béla: A magyar dunai gőzhajózás története. 1817—1947. Bp., 1968. Gép­ ipari Tudományos Egyesület. 135. p. Babies András: A Pécs vidéki kőszénbányá­ szat története. Bp., 1952. Közoktatásügyi K. 257. p.

ipari nagyüzemek a liászszén felhasználását fontos ipartelepítési tényező­ ként vették számba. A liászkőszén szerepe a második világháborút köve­ tően tovább növekedett. A kohászati koksz legfontosabb alapanyaga volt. A bányászat társadalmi, politikai és szociális mozgalmakra gyakorolt ha­ tása túlnőtt a területünkön is. A szénmedence történetének sokoldalú vizsgálatát analitikus módon kisebb dolgozatok és nagyobb tanulmányok formájában napjainkig terje­ dően Babies András dolgozta fel. A részeredményeket a szénvidék há­ rom fő vonulatán: Pécs környékén, Komlón, észak-mecseki területeken monografikus méretű és terjedelmű szintézisben foglalta végül össze. Milyen elvi és metodológiai eredményeket hozott a regionális ipar­ történeti feldolgozás számára egy későbbi területi szintézis kereteinek megtöltéséhez? Továbbá milyen módszereket tisztázott és adott a terület ipartörténetének összefoglalásához a táj döntő, jellegzetes és meghatározó jellegű ipari objektumainak a szénbányászat történetének feltárása? Mindenekelőtt azt, hogy gazdaságilag és nem utolsósorban társadal­ mi szempontból nagy kihatású iparág a régióban fokozatosan kifejlődő valamennyi ipari tevékenységre döntő, sokrétű hatással volt. A terület ipari struktúrájának kialakulásában, elrendeződésében ugyancsak domi­ náns szerepet játszott. A három bányatörténeti monográfia, továbbá Rúzsás Lajosnak a Zsolnay-gyárról készített monográfiája a különböző gazdasági, technikai, szociológiai tényezők együtthatását, szoros összefüggésének vizsgálatát reprezentálták. Az intézet kutatói már korán felismerték, hogy egy-egy nagyüzem komplex gazdasági, technikai, társadalmi jelenség, amelyben a technikai, gazdasági és szociológiai tényezők egymást kölcsönösen fel­ tételezik. A technikai, gazdasági és társadalmi tényezők helyes aránya, együttes elemzése tehát az a fontos egyik eredmény, amely ezekből az ipartörténeti munkákból a regionális keretű ipartörténeti feldolgozás módszerénél is hasznosíthatók. Más szóval a komplexitás az a fontos elv, amelyet az eddigi ipartörténeti kutatás aláhúzott, s amelyet a terület iparfejlődésének vizsgálatánál is szem előtt kell tartani. A területen mind gazdaságtörténeti, mind az előbb említett elvi­ módszertani szempontból jelentős monográfiák mellett a komplexitást szűkebben, terjedelem stb. miatt kevésbé tudatosan .megvalósító ipari üzemtörténeti munkák is elkészültek. így a pécsi bőrgyár, a vasöntöde és gépgyár, a X I X . század 60-as évéig működő papírmanufaktúrák, illetve papírgyár, az állami dohány­ 4

5

6

7

8

ul. Babies András: A Pécs vidéki kőszénbányászat története. Bp., 1952. Közoktatás­ ügyi K. 256. p. Babies András: A komlói kőszénbányászat története. Pécs, 1958. Komló város Ta­ nácsa, MTA Dunántúli Tudományos Intézet kiadása, 317. p. Babies András: Az észak-mecseki kőszénbányászat története. Bp., 1967. Akadé­ miai K. 203. p, 5. Rúzsás Lajos: A pécsi Zsolnay-gyár története. Bp., 1954. Művelt Nép, 257. p. 6. A 200 éves pécsi bőrgyár. Gulyás József, Vörös Márton. Bp., 1962. Kossuth ny. 210. p. 7. A pécsi Sopiana gépgyár. 1865—1965. Szerk.: Kopasz Gábor. Pécs, 1965. Szikra ny. 123. p, 8. Szita László: A papírkészítés és a papírgyártás Pécsett. (1764—1860). Pécs, 1967. Szikra ny. 74. p. (Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 79.)

9

10

11

gyár, építő-alapanyag és építőipari vállalat, cukorgyár története. K i ­ adás alatt, vagy a feldolgozás végső stádiumában van a tolnai textilipari objektum és a szekszárdi selyemfeldolgozás története. Kiadásra kész a 100 éves pécsi gázmű története, a feldolgozás stádiumában van az euró­ pai hírű pécsi Hamerli-féle kesztyűgyár története. Nem lebecsülhető eredmények ezek, de ennek ellenére még határo­ zottabban intenek a terület ipari fejlődését reprezentáló nagyüzemek to­ vábbi történeti feldolgozására, hogy csak az 1894-ben alapított kaposvári cukorgyárat, a pécsi és kanizsai sörgyárakat, a beremendi cement- és mészművet, a bonyhádi vas-, edénygyárat, a bonyhádi és szigetvári ci­ pőgyárat említsem. 12

Miért szükséges regionális ipartörténeti szintézisnél kitűzni, első hal­ lásra talán maximálisnak tűnő, nehezen megvalósítható és nehezen k i ­ várható feladatokat? Véleményem szerint két szempontból mindenkép­ pen fontos: 1. Egy régió ipartörténete a terület sajátos és általános jelenségeit van hivatva szintetizálni. Ehhez „mélyfúrásokra" van szükség, különö­ sen ami a sajátosságokat illeti. Ezt egyes, fontos, meghatározó jelentőségű üzemek története nélkül aligha lehet színvonalasan elvégezni. 2. Az ipartörténet forrásainak sokrétűsége, a különböző iparágakban megvalósult technikai és technológiai bázis feldolgozására, meghatározá­ sára aligha vállalkozhat egy kutató. A gazdaságtörténeti, ipartörténeti kutatót nemcsak a történeti fej­ lődés, a hitelpénzviszonyok vagy a terület ipari struktúrájának még oly fontos kimutatása, a szállítás és piac kifejtése vagy az iparpolitika terü­ leti hatása állítja nehézségek elé, hanem a technikai és technológiai fo­ lyamatok fejlődésének, ezek gazdasági és szociológiai kölcsönhatásának lemérése. Mindez lényegesen szakszerűbbé válhat, ha a területen egyes vezető fontosságú ipari üzemek szintjén m á r tisztázódik. Példával élve a saját területünkön települt. 3—4 sörgyárban eltérő technológiai helyzet figyelhető meg. A századfordulón működő 210 gőzerővel meghajtott ma­ lom nyolcféle technikai változatot mutat. Lényeges eltérések jellemzik a 3 bőrgyárat. Az 1906. évi iparfelügyelői jelentés alapján a terület 163 építő-alapanyag (tégla) üzemében 6-féle technikai rendszer működött. A technológiai eltérések, a megvalósított technikai szint nem csupán a befektetett alaptőke arányában létrehozott modernizálást, hanem saját üzemen belüli korszerűsítést, újítást stb. is rejthet magában. Vagy éppen a régihez való csökönyös ragaszkodást, elavult technikai bázist mutat. 1:5

9. Szita László: A pécsi dohánygyár kapitalizmus kori fejlődésének néhány vonása. 1912—1944. Megjelent. Branyai helytörténetírás 1971. 10. Szita László: Adatok a pécsi és baranyai építőipar történetéhez, különös tekin­ tettel a Baranya megyei Építőipari Vállalatra. 1945—1959. (Tanulmányok Baranya és Pécs történetéhez.) 11. Kopasz Gábor: A répacukorgyártás kezdete a Dél-Dunántúlon. Baranyai helytör­ ténetírás. 1968. 35—74. p. 12. Deák Bertalan—Szita László: A 100 éves péc3i gázmű története. (Kézirat) 1844— 1960. 397—444. p. 13. Lásd erre vonatkozóan: Hazai ipar beszerzési források. Bp., 1900—1914. köteteit Továbbá Ol. Ker. Min. lt. 38 201/1906. sz. A pécsi ker. és iparfelügyelő jelentése.

A problémák rövid vázolásából úgy tűnhet, hogy a megoldandó re­ gionális ipartörténeti problémákat egyoldalúan technikatörténeti oldalról vetem fel. Mindez abból adódik, hogy a gazdaságtörténeti problémákat könnyebben megoldhatónak vélem. Ezen alapállást több fontosnak tartott tényezővel kívánom alátámasz­ tani. A kapitalizmus kori és a szocialista fejlődés szakaszának vizsgálata a kutató figyelmét fokozottan a műszaki-technikai és technológiai fejlő­ dés felé irányítják, szem előtt tartva a komplexitást. Két okból is fon­ tos ez: 1. Egy régióban, ahol esetleg több iparág összehasonlítására van le­ hetőség 10, sőt 100 üzem — hol szegényes, máskor bővebb — adataival dolgozhatunk, lehetségessé válik az egyik igen fontos probléma nyomon követése: az ipari forradalom területi jelentkezésének problémája. Kül­ földi, de hazai ipartörténeti irodalmunk az utolsó évtizedben, különösen pedig az elmúlt 2—3 évben különös figyelmet és fontosságot szentelt e kérdésnek. Nyilvánvalóan modern szemléletű regionális ipartörténeti k u ­ tatásnál ez, mint fő szempont ugyancsak elvárható. 14

2. A másik ok, amely ezt az alapállást indokolja, s a Dunántúli Tu­ dományos Intézet ipartörténeti kutatótevékenységében nem mellőzött, hanem nagyon is tudatos és fontos szempontként nyomon követhető az, hogy az ipartörténeti publikáció a gyakorlatban hasznosítható eredmé­ nyekre törekedett. Ennek eredményeként könyvelhető el, hogy például a bányászati nyersanyagkutatás eredményeire, a nyersanyag kiaknázásá­ nak mértékére, régi bányászatok pontos megjelölésére, bányákat fenye­ gető veszélyekre fokozottan figyeltek fel. A gázgyártás akut problémái­ ra, eddig ismeretlen vagy régebben feledésbe ment technológiai részered­ mények esetleges módosított felhasználására. Dohánygyári megbetege­ dések elhárításához, a belső üzemszervezésben felhasználható, korábban kitűnően bevált módszerekre ipartörténeti munkáink hasznosítható szem­ pontokat adnak. 15

1,5

17

Regionális ipartörténeti kutatásunk anélkül, hogy a prakticizmus rossz értelemben felfogott vádját vonná magára, nem mondhat le ezen gyakorlati céljáról sem. Nem lehet kétséges tehát a szemlélő előtt, hogy például a kapitaliz­ mus kori gyáripar kialakulásának, különböző fejlődési szakaszainak vizs­ gálata a dél-dunántúli régióban olyan fontos szempontokat exponál, mint az egykorú ipartelepítésekben megnyilatkozó ésszerűség, természeti geográfiai, közlekedési adottságok, értékesítési és a munkaerővel kapcso14. Lásd erre: Berend T. Iván—Ránki György: Az ipari forradalom kérdéséhez Kelet-, Délkelet-Európában. Századok, 1968. 1—2. sz. 35—78. p. 15. Babies András: A Pécs vidéki szén piacproblémái. Pécs, 1947. Rákóczi ny. 9. p. Babies András: A barnakőszén kutatásának és bányászatának története a Mecsek­ hegységben és környékén. Bp., 1959. Akadémia Kiadó, 50. p. (DTGY 22.) Babies András: A bányászati nyersanyagkutatás és bányaművelés története a Kelet-Mecsek északnyugati (Magyaregregy—Kárász—Vékény-i) területén. Bp., 1961. Akadémia Kiadó, 50. p. (DTGY 29.) 16. L. 12. sz. jegyzet alatti munkát. 17. L. 9. sz. jegyzet alatti munkát.

latos tényezők vizsgálata. Ezek elemzése nemcsak a történettudomány­ nak, közelebbről az ipartörténetnek, hanem a decentralizációs koncep­ ciójú iparpolitikának is hasznára válhatnak. Adott termelési ágazatban üzemi telepítéseknél vagy fejlesztéseknél Léhát hasznosítható a termelési ágazat regionális szintű bemutatása, át­ tekintése. Különösen akkor, ha ez az áttekintés napjainkig terjed, továb­ bá ha a regionális szintézist hazai összehasonlítással is módunk van be­ mutatni. Az eddigiekben az egyes üzemek történetének feldolgozásánál, de a regionális keretekben előfordulható különböző iparágak fejlődésénél is a komplexitást hangsúlyoztam. A technológiai és technikai összefüggése­ ket a komplexitáson belüli fontosság hangsúlyozása végett emeltem k i . Hasonló céllal a komplexitást nem tévesztve szem elől, végezetül még egy összefüggésre kívánnék rámutatni. Az indusztriális fejlődés egy-két szo­ ciológiai szempontját kívánom megemlíteni. Pontosabban: regionális szin­ ten, melyek azok a társadalmi problémák, amelyeknek vizsgálatát az ipar­ fejlődésével szorosan együtt szükséges vizsgálni. Ezek a következők: 1. Az ipari népesség számarányának, a gyári munkásság létszámának alakulása területi, iparágazati megoszlásban. 2. Az ipari népesség, a gyári munkásság strukturális változása. A nagyipari típusú munkásság kialakulása és fejlődése a területen. 3. Az ipari népesség, a gyáripari munkásság származása. (Falusi, kis­ ipari, külföldi, nemzetiségi stb. szempontból.) 4. Végezetül a gyáripari munkásság helyzetének alakulása. Az adott gazdasági, technikai tényezők szoros együtthatásában a munkásság élet­ színvonalának alakulását tartom fontosnak vizsgálni. Mellőzve a tapasz­ talható sematikus és illuzórikus felfogást. A munkásság helyzetének meg­ rajzolásánál egzaktabb módot tartok szükségesnek alkalmazni. Az elmondottak a következőkben summázhatok: adott terület ipar­ történeti összefoglalásánál alapvető feladatnak tartom, hogy a táj ipari fejlődését jellemző nagyipari üzemek történetét (esetünkben jelentős részben megtörtént) „üzemtörténeti mélységben" szükséges tisztázni. Ez­ zel a jelenlevő iparágakban az ezekhez rendeződő objektumok legfőbb technikai, technológiai és szociológiai kérdései tisztázhatók, s a terület gazdasági fejlődésébe az iparfejlődés szervcsen beépíthető. Az iparfejlődés a terület kapitalizmus kori és szocialista fejlődésének egyik legközpontibb tényezője. Az általános ipari fejlődés mellett a te­ rület népességének strukturális átrendeződését is magába foglalja. Ezért ennek területi szinten a korábban elmondott szempontok figyelembevé­ telével igen fontos szerep jut ipartörténeti kutatásunkban. Fontos probléma, hogy a feldolgozó munka során a történeti képbe beépüljenek azok a jelenségek, amelyek a gyakorlati élet számára figye­ lembe vehetők.

A piac- és a magyarországi városfejlődés RÜZSÄS LAJOS

A városok a gazdasági élet irányítását és vezetését Európa történe­ tében, Közép-Kelet-Európában is a X I I I — X V I . században kezdték át­ venni. A város ekkor kerekedett a falu fölé. A X V I I . század második fe­ lében azonban az Elba folyótól keletre eső Európában a városfejlődés megtorpant. A városok gazdasági ereje megtört és visszahanyatlott a föl­ desúri hatalommal szemben. A X V I I . századtól Kelet-Európát a kevés lakosságú, kis tőkeerejű városok jellemzik. Ez az állapot addig tartott, amíg a X V I I I . század végén a Nyugat-Európában kibontakozó kapitaliz­ mus fejlődésüknek újra lökést nem adott, és meg nem indította KeletEurópában a városfejlődés második hullámát. Ettől az időponttól kezdve a városok az első városodás hullámában megindult jogi formák között újra nekilendültek. Magyarországon a feu­ dalizmus végén kétféle várost különböztetünk meg: a szab. kir. városo­ kat és a mezővárosokat. A szab. kir. városok Magyarországon kereskedelmi, ipari és agrár­ funkciót töltöttek be. Lebonyolították a textil-, a vas- és a gyarmatáruk importját. Lebonyolították továbbá az állat, a gyapjú, a bor, a gabona, a viasz és a méz, tehát az agrártermékek kivitelét. Tehát a bel- és a kül­ kereskedelemben egyaránt szerepet játszottak. Ezenkívül különböző m é r ­ tékű mezőgazdasági termelést is folytattak. A szab. kir. városok külön csoportját alkották a bányavárosok, ame­ lyek a középkor első felében, Mohács előtt, bányászattal foglalkoztak. Ekkor, a városodás második hulláma idején, azonban bányászatunk je­ lentőségének hanyatlása folytán többnek a szerepe megváltozott és ha­ sonlított a szab. kir. városokéhoz. A városok második csoportját alkották a mezővárosok. Szerepük ke­ reskedelmi tekintetben, szerényebb keretek közt, azonos volt a szab. kir. városokéval. Kézműves és iparos jellegük azonban azok mögött jóval el­ maradt. Annál nagyobb volt agrártermelésük. A két várostípus között jogilag az volt a lényeges különbség, hogy a szab. kir. városok, mint nevük is mutatja, királyi főhatóság alatt álltak, autonómok voltak. A mezővárosok viszont földesúri joghatóság alatt ál­ lottak és ennek következtében igen különböző mértékű önkormányzattal rendelkeztek. Általában az jellemezte őket, hogy szerettek volna a föl­ desúri hatalomtól megszabadulni. A mezővárosok képezték tulajdonkép­ pen a városfejlődésnek a tartalékát.

A Nyugat-Európában meginduló kapitalista fejlődés és az ipari for­ radalom 1790 és 1848 közt megnövelte a városok termelését, megnövelte a városok lakosságának számát. A kereskedelmi tőke i t t ugyanis kezdett lassan átmenni az iparba. A megnövekedett városok élelmiszerekkel ma­ gukat ellátni már nem tudták. Tágítani kellett azt a kört, amely a váro­ soknak élelmiszereket és nyersanyagokat szolgáltatott. Ahogy az ipari kapitalizmus szélesítette ellátó területét, Közép-Kelet-Európát, mint agrár és ipari nyersanyagszállítót lassan belevonta a piacba. Ettől kezdve igényelte a Lajtán túli, i l l . az Elbán túli Európa Ma­ gyarország, Lengyelország, végül pedig Románia gabonáját. A magyar külkereskedelemnek a képe ezzel a X V I I I . sz. végén megváltozott. Eddig az állat, majd a bor állott kivitelünkben az első helyen, most erre a hely­ re a gabona és a gyapjú tört fel. Középkelet-Európa gazdasági jelentősé­ gét még fokozta az a körülmény, hogy a Napóleontól elrendelt szárazföldi zárlat következtében ideiglenesen és átmenetileg a gyarmatáruk is Középkelet-Európán keresztül jutottak el Nyugat-Európába. A kapitalizmus fejlődésének második fokozata megteremtette Kelet-Európában a kapi­ talizmus fejlődésének első fokozatát: a nyugati ipari kapitalizmus a kö­ zépkelet-európai kereskedelmi kapitalizmust. A kereskedelem terjeszkedéséhez elsősorban a vízi utakat használta fel. Ekkor ütött a dunai hajózás órája. „Az aranyember" „Szent Borbálá"-jához hasonlóan hajók százai hordták felfelé a Dunán Komáromba, Győrbe, Mosonyba, Pozsonyba és Bécsbe a Nyugatnak szánt középkelet­ európai gabonát. Ugyanígy úsztak felfelé a Visztulán Danzignak tartva a lengyel gabonaszállítmányok, hogy elérjék a Keleti-tengert, amelynek gabonakereskedelmét Thomas Mann Buddenbrook háza tette ismertté. A Dunához hasonlóan megélénkült a Dráva és a Száva hajóforgalma is. A vízi utak mellett nagy jelentőséghez jutottak a szárazföldi útvo­ nalak, különösen pedig az, amely Bécsből Sopronon, Kőszegen, Varasdon és Zágrábon át az Adria felé tartott. A piacnak a terjeszkedése kiha­ tott a magyar városok fejlődésére is. A magyarországi szab. kir. városok ennek hatása következtében a X V I I I . sz. végétől 3 csoportra oszlottak: 1

1. Az első csoportba tartoznak azok a városok, amelyeknek kereske­ delmi szerepe volt. E városok összjövedelmének 20-nál több százalékát a kereskedelem hozta. Természetesen — ahogy említettük — a kereskede­ lem mellett szerepet játszott gazdasági életünkben, de sokkal kisebb mér­ tékben a mezőgazdaság is. E városok közé tartoztak: Győr, Komárom, Pest, Arad, Temesvár, továbbá Trencsén és Lőcse. Ugyan e városok közé tartozott, de már jelentősebb, kiterjedtebb agrártermeléssel (szőlőműve­ lés, i l l . pálinkaégetés) Buda. Esztergom, Sopron, Kismarton, Kőszeg és Eperjes. 2. A városok második csoportját azok a szab. kir. városok képezik, amelyekben a lakosság bevételének fő forrása az agrártermelés, volt. Ter­ mészetesen e városoknak is volt kereskedelmük, de az agrártermelés mel­ lett az összbevételüknek 20, vagy még ennél is kevesebb százalékát adta. 1. Hausherr Hans: Wirtschaftsgeschichte der Neuzeit. Weimar, 1955. Böhlaus Nachf. 421. p.

Ide sorolhatjuk: Szabadkát, Zombort, Debrecent, Kassát, Bártfát, vala­ mint Kisszebent. De ezek közé a városok közé tartozott még Pozsony, Pozsonyszentgyörgy, Modor és Ruszt is. A kereskedelmi funkciójú szab. kir. városok csoportja 17, az agrár­ funkció júaké szintén 17 városból állott. 3. A szab. kir. városok harmadik csoportját a bányavárosok alkotják. Egykori funkciójuk bányászatból állott. Ahol azonban a bányászat meg­ gyöngült, ott helyébe kereskedelmi funkció alakult k i . Ilyen városok vol­ tak: Besztercebánya, Selmecbánya, Zólyom, Körmöcbánya, Breznóbánya és Felsőbánya. A városokat nemcsak jövedelmeik alapján tudjuk így csoportosítani, hanem a lakosság száma alapján is, illetve annak a nagy változásnak alapján, amelyet e városok lakosságának számában a napóleoni háború­ kat követő gazdasági válság előidézett. A kereskedőszerepet betöltő városok lakossága a gabonakonjunktúra elmúltával visszaesett. Még jobban visszahanyatlott azonban az agrár­ termeléssel foglalkozó városok lakóinak száma. Csak azoknál nem kö­ vetkezett e visszaesés be, ahol a termelés fő ága a szőlőművelés volt. A borkivitel ugyanis tartotta magát. Ezekben a városokban a válság ha­ tása ennek révén, a bortermelés révén, mérséklődött. Ugyanígy mérsé­ kelte a gabonadekonjunktúra hatását az, ha egy agrárváros gyapjúter­ meléssel foglalkozott. A gabonakonjunktúrát ugyanis gyapjúkonjunktúra váltotta fel és ebből sokat lehetett a piacon elhelyezni. A bányavárosokban szintén megfigyelhetjük a lakosság számának hanyatlását. Ez a jelenség azonban nem akkor következett be, amikor a gabonakivitel visszaesett, hanem már előbb. Ezeket a városokat is érte tehát válság. Ez a válság azonban korábbi keletű volt és nem a gabona­ kivitellel függött össze. Ha a népesedés dinamikájában, az évi népesedés százalékában hul­ lámzásokat és eltéréseket is veszünk észre a városok közt, azt k i kell emelni, hogy a városok lakossága a népesedés ütemét tekintve a kor­ szakban 1790—1848 között emelkedett. A városokat a falvaktól az k ü ­ lönbözteti meg, hogy nem a természetes, hanem a tényleges szaporodásuk környezetük fölé ugrik. Mennél nagyobb a városok lakosságbeli gyara­ podása a falvakhoz viszonyítva, annál nagyobb, annál erősebb a kapi­ talista fejlődés. Nálunk a két szaporodás közt a különbség m á r megvolt, de még csak halványan és gyöngén. A görbe 1848 előtt azt mutatja, hogy a kapitalista fejlődés nálunk éppen csak megindult. A kapitalizmus bontakozása azonban nemcsak abban jelentkezik, hogy a városok lakossága elkezd nőni, hanem abban is, hogy kiszélesedik a kereskedelmi hálózat és erősödni kezd a kereskedelmi tőke. Magyarország területén a szab. kir. városokban élt az 1830-as évek­ ben a kereskedők 33,47 százaléka. A megyékben, tehát jórészt mezővá­ rosokban, a kereskedők 66,52 százaléka. A szab. kir. városokban tevé­ kenykedő kereskedők m á r nemigen járták a vidéket, hanem csak üzle­ tükben, a városban árultak. A mezővárosi kereskedők viszont jöttekmentek az üzlet után. Mindenütt találkozhatott velük az ember: ország-

utakon, kocsmákban és vásárokban. Ez idők emlékét idézi, a téli vásá­ rokét a következő vers: „Fújja körmét, topog a kalmár, Nem bánja, csak menjen a vásár." Bright Richárd, a bécsi kongresszuson részt vevő angol delegáció or­ vosa és természettudós 1814-ben utazást tett Magyarországon. Könyvé­ ben leírja, hogy Vácott, amikor leszállt a postakocsiról, egy csomó ember rohanta meg. Kereskedők, akik azt hitték, hogy ő is az, és mivel még nem tájékozódhatott a piaci árak felől, azonnal üzletet akartak kötni vele, nyilván hogy becsapják. A kocsmáros egy helyen nem tudott neki szobát adni. Végül mégis kerített egyet. Mikor Bright nyugtalan szemmel vizs­ gálta az ágyat, a kocsmáros megvigasztalta, hogy még nem sok kereskedő aludt benne. Az 1820-as években az ország kereskedelmi jövedelméből 48,63 százalék folyt a szab. kir. városokban élő kereskedők kezébe. 51,36 százalék viszont a mezővárosokban működő kereskedők és kalmárok lá­ dájába vándorolt. Ebből az tűnik k i , hogy a mezővárosok a kereskedelmi forgalom lebonyolításában kb. ugyanolyan szerepet játszottak, mint a szab. kir. városok. Ez a megállapítás a lebonyolított forgalomra vonat­ kozik. Ebből feltehető, hogy a mezővárosi kereskedők tőkéje sem sokkal maradt el a szab. kir. városok kereskedőinek tőkéje mögött. Ha most azt vizsgáljuk, hogy az egész országban gyűlő kereskedelmi tőke területileg a megyék, illetve országrészek között hogyan oszlott meg, akkor arra a megállapításra jutunk, hogy ez korántsem volt egyenletes. A kereskedelmi tőke legnagyobb mértékben Budán és Pesten halmozó­ dott fel, továbbá Magyarország nyugati felében. Különösen pedig a Duna melletti városokban, tehát Baján, Budán, Pesten, Komáromban, Győrben és Pozsonyban. Mindezekből a következő megállapításokat tehetjük: 1. A városok és vele együtt a nemzeti piac fejlődése, a kereskedelmi tőke növekedése 1800 és 1848 közt Magyarországon a gabona- és ter­ ménykereskedelemmel van összefüggésben. 2. Amennyiben szó lehet arról, hogy kereskedelmi tőkések megpró­ bálkoztak behatolni az iparba, manufaktúrákat próbáltak alapítani, akkor erre a legnagyobb lehetőség ott volt, ahol a legtöbb tőke halmozódott fel, tehát Budán, Pesten és az ország nyugati részében, azaz ÉszaknyugatMagyarországon és a Dunántúlon. 3. Ez a fejlődés, azaz a városok növekedése és a kereskedelmi tőke felhalmozódása nem figyelhető meg egész Magyarország területén. Ennek határa kevéssel lépte át a Tiszát, magába foglalta már Horvátországot, de Erdélyt vagy Romániát még nem. Azaz a kapitalizmus fejlődése ebben az időszakban, 1970 és 1848 közt, nem ölelte még fel egész Magyaror­ szágot. 4. Ahhoz, hogy ezeket a területeket a kereskedelem belevonja a piac­ ba arra volt szükség, hogy a piac erősödjék és a kereskedelem e vízi utakat nélkülöző területekhez valami más módon férjen hozzá. Ez akkor történt meg, amikor 1857-ben a vasút elérte Aradot, Debrecent és ezzel az alföldi régiót a kapitalizmus számára feltárta. 2

2. Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815. A szemelvényeket válogatta, fordí­ totta és a bevezetést írta Szerecz Imre. H. n. 1970. Veszprém megyei Múzeumok Igazgatósága, 22. p.

Az alföldi városfejlődés MÓDY GYÖRGY

A jövő esztendőben éppen száz esztendeje, hogy az egyik legjelentő­ sebb alföldi városunknak, Debrecennek az első és sajnálatosan azóta is egyetlen történeti monográfiája megjelent Szűcs István tollából. Köz­ tudott, hogy az 1860-as évek derekától az ország politikai, társadalmi helyzete és a magyar történetírás pozitivista irányzatának a részletek megvilágítása iránti igénye egyaránt kedvezően hatottak a helytörténet­ írásra. A kiegyezés után a közvetlen pátria, a város és vármegye törté­ neti múltja megismerésének és megismertetésének lelkes érdeklődése sorra hozta létre a különböző vidéki régészeti és történelmi társulatokat. Múzeumi egyesületek alakultak, kiadvány- és közleménysorozatok i n ­ dultak s a millenniumi évtizedre több nagymúltú városunk történeti mo­ nográfiája is napvilágot látott. Sajnálatos, hogy ezeknek a munkáknak csak egy része támaszkodott alaposabb feltártságú forrásanyagra és csak kisebb része került k i avatott történetíró tollából. Ez utóbbi, még ma­ napság is sok haszonnal forgatott kötetek szerzői is önmagában zárt mód­ szertani, felfogásbeli keretben írták meg egy-egy város történetét. Kite­ kintéseik az országos egészre csak egy-egy korszak politikai története kapcsán adódtak. A pozitivista szemléletű és módszerű feldolgozók mun­ kájának eredménye egy-egy város jól vagy kevésbé jól sikerült fejlődés­ rajza, de nem várostörténet. Felvethetnénk azt, hogy a múlt század végi magyar történetírás szem­ léletét hátráltatóan befolyásolta a várostörténet általánosabb érvényű kutatásának elindításában az, hogy egyfajta hamis politikai kép a ma­ gyarországi városok középkori, de újkori történetében is a német pol­ gárság történetét látta. Sőt a még hamisabb nemzeties romantika a tör­ téneti kategóriájú magyarságtól idegennek, de legalább is távolesőnek tartotta az ipari-kereskedelmi tevékenységet. Mályusz Elemér több mint negyedszázada rávilágított erre az általá­ nosságban valóban sajnálatosan érvényesült szemléletre „A magyarság és a városi élet a középkorban" című jelentőségében megjelenése idején felbecsülhetetlen tanulmányában. Természetesen több olyan városunk monográfiája is megjelent, melyeket történetiségükben mindig magyar­ nak éreztünk, például a m á r említett Szűcs István-féle Debrecen törté­ netén kívül Kolozsváré, Szegedé, Miskolcé. Tényleges fázis-eltolódásban maradtunk viszont a századforduló nyu­ gat-európai, elsősorban német, belga, francia történeníráshoz viszonyítva.

Ott ugyanis ekkor m á r megszületett az a fajta várostörténeti kutatás, melynek ösztönzője lehet csak egy város történelme iránti érdeklődés, de ennek ellenére vagy jobban mondva emellett, általában a város mint települési, jogi, de döntően gazdasági funkciókban vizsgálandó egységes egész történetét kívánja feltárni és a történelmi folyamat egészébe el­ helyezni. Természetesen az ilyen értelemben vett európai várostörténeti kutatás felett m á r ekkor a történettudomány különböző ágai, elsősorban a gazdaság- és társadalomtörténet, a településtörténet és több társtudo­ mány, a régészet, művészettörténet, településföldrajz stb. együttesen bá­ báskodtak. Azok a korábbi magyar történeti munkák, melyek megkísérelték az általános vonatkozások vizsgálatát és az egész magyarországi városi élet­ re, városi polgárságra vonatkoztatható következtetések levonását tűzték célul maguk elé, szinte kizárólagosan városaink kezdeti korszakával, vá­ rosi lakosságunk eredetével foglalkoztak, említsük ezek közül Szalay Jó­ zsef 1878-ban megjelent könyvét: Városaink a X I I I . században. A lassan kialakuló magyarországi várostörténet szemléletére és módszerére pedig a jogtörténet, illetve később a művelődéstörténet nyomta rá a bélyeget. Századunk első éveiben Kováts Ferenc, a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle szerkesztője volt az egyetlen, aki a középkori magyar várostör­ ténet kérdését a történettudomány akkori legkorszerűbb színvonalán ve­ tette fel, vizsgálatait a középkori város gazdálkodásaira irányítva. A két világháború között a várostörténet, a magyar történetírás egé­ szében periférikus helyzetbe jutott, a korábbi évtizedekhez képest a pub­ likációk száma is csökkent. Néhány, elsősorban a magyarországi városok kialakulására és középkori történetére vonatkozó tanulmány szemléleté­ ben és módszerében is újat hozott. Szerzőik olyan alapvetést végeztek, melyre az 1950-es évek derekán új életre kelt várostörténet-kutatásunk biztosan támaszkodhatott. Referátumunk időben megszabott keret között is említenünk kell Mályusz Elemér 1928-ban német nyelven megjelent tanulmányát a magyarországi városi polgárság középkori történetéről. A korábbi, a várost elsősorban jogi alakzatnak felfogó szemlélettel sza­ kítva a polgárságot társadalmi fejlődésében ragadta meg és vizsgálta. Az 1920-as, 30-as évekre esik a magyarországi városi élet kezdeteiről a n é ­ met történettudománnyal, folytatott vita. A német várostörténészek úgy­ nevezett kolonizációs elmélete szerint nemcsak hogy a Dunántúl és a Felvidék Árpád-kori városai német eredetűek, hanem az összes váro­ sunkat, olyanokat is mint Debrecen vagy Nyíregyháza, német telepesek alapították. Ennek az alapjában véve tudománytalan teóriának a cáfolata azért is nehéz volt, mert a magyar történettudomány, ha le is küzdötte a bevezetőnkben említett hamis szemléletet a magyarság, mint nem jel­ lemzően városfejlesztő nép voltáról, elsősorban azokat a városokat vizs­ gálta, ahol a középkor során ténylegesen kimutatható volt a nyugati ere­ detű bevándorlás. Magunk is a Dunántúl és a Felvidék városaival foglal­ koztunk s legtöbbet a középkori városaink eredete tekintetében kifejlő­ dött vita során fordult a figyelem a tiszta magyar településű Alföld felé. Az országos történetírás szintjén Mályusz mutatott rá m á r idézett 1944. évi tanulmányában, hogy a középkorban az Alföldön igen komoly városi élet és polgárság volt s ez magyar eredetű. így érkezett el várostörténet-írásunk a kettős kérdés feltevéséhez,

hogy van-e sajátosan magyar jellegű várostípus, illetve hogy ez milyen történeti összefüggésben van a sajátosan alföldi várostípussal, melyre Györffy István egy 1927-ben közreadott munkájában rámutatott. Györffy településtörténeti és településföldrajzi módszerrel bontakoztatta k i a sze­ rinte különlegesen alföldi és magyar településformát, a kertes várost. Ilyenek a nagy lélekszámú, nagyhatárú alföldi városok, melyeket a török hódoltság teremtett meg. Gazdálkodásuk főleg az állattartáson alapult, a földművelés épp úgy kiegészítő jellegű, mint az ipar-kereskedelem. Az alföldi kertes városok első típusait Györffy István a hajdúvárosokban lelte fel. Az alföldi kertes városok a X V I — X V I I . században kialakult formájukban maradtak fenn a földközösség megszűnéséig. A jószágtar­ tás és a mezőgazdasági munkák jórészt ekkor kerültek a határbeli ta­ nyákra a városok belterületén levő ólas és szérűs kertekről. Az addig kis területre összeszorított lakott város ekkor terül szét az eredeti rendelte­ tését elveszített kertségre. Részben Györffy, részben több, az ő nyomán járó kutató ezt az alföldi kertes városi településformát visszavetítette az előző századokra is és ugyanakkor ezt tartja az ősi, sajátosan magyar települési formának. Nézzük most meg, hogy megújult várostörténet-írásunk módszerével és igényével mérve hogyan is állunk a sajátos alföldi városfejlődés kér­ désével. Tudjuk most már, hogy a Györffy István által különlegesen ma­ gyar várostípusnak kimutatott kertes város megtalálható nemcsak az A l ­ földön, hanem az ország más vidékein, így a Dunántúlon is. Major Jenő városalaprajzi kutatásai szerint Győr, sőt valószínűleg Nagyszombat is ilyen település. Szerinte különben egy másik alföldi-dunántúli kapcso­ latot a tizedes rendszer szerinti beosztásban kell keresni, ez Debrecenben és Sopronban egyformán megtalálható, de Kolozsvárt is. Bizonyos az is, hogy a többségükben az első világháború előtti Ma­ gyarország szélei felé elhelyezkedő német jellegű városokhoz hasonlóan nagy szerepet játszottak a középkorban a magyar városok, Székesfehér­ vár, Győr, Esztergom, Szeged, Debrecen. Alföldi jelleg és eredendő ma­ gyar etnikum sem köthetők tehát össze, hiszen lakosságuk összetételé­ ben, történeti kialakulásában az alföldi Szeged és Debrecen kerül egy sorba Székesfehérvárral, Győrrel, Esztergommal. Ugyanúgy nem köthe­ tők össze, mint a kertes város települési formája az Alfölddel. Az vitathatatlan, hogy az alföldi nagyhatárú városok virágkora va­ lóban a X V I — X V I I . század, de az is bizonyos, hogy a magyarországi városfejlődés egészében a nyugat-európaitól való elkanyarodásnak a X V . század végi gazdasági visszaesésnél is döntőbb oka a török hódoltság volt. A korábban legvárosiasabb, legnagyobb lélekszámú, legfejlettebb városaink, Buda és Pest pronciális török várossá süllyedtek jónéhány régi városunkkal és mezővárosunkkal együtt, mint Székesfehérvár, Pécs, Esztergom, és bár nem lett török lakosságú, Szeged. Bizonyos az is, hogy a kertes város típusa akár századokkal ősibb mint a hódoltság kora — ahogyan Györffy István gondolta —, akár va­ lóban jobban jellemző az Alföldre, ha fel is található a dunántúli magyar városoknál, ezek a nagyhatárú, főként az állattartáson alapuló gazdálko­ dású alföldi, később úgynevezett cívisvárosok, a magyarországi városok történetének egy feltétlenül hanyatló formáját képviselik. Még pedig

azért, mert a valódi városi fejlődésnek mindenkori gazdasági-társadalmi alapja a differenciált ipari-kereskedelmi tevékenység volt. Debrecen ebben a vonatkozásban jelentős mértékben elválik a többi alföldi várostól. Nagy határa részben m á r a X V I . század előtt kialakult, a pusztásodott hortobágyi falvak földjein kifejlődött extenzív állattartás döntően — a már a X V I . század első felében is jelentős bőripar -— nyers­ anyagául szolgált. A X V I — X V I I . század szinte törés nélküli előrelépést mutat az ipar és kereskedelem fejlődésében. A mezőgazdasági jellegű cí­ visvárossá alakulás çsak a X V I I I . században indul meg, amint azt a város történetének egyik legalaposabb kutatója, Zoltai Lajos m á r az 1920-as években megjelent résztanulmányaiban megvilágította. Úgy gondoljuk, hogy a török hódoltság kora előtt a természetesen meglevő gazdaságföldrajzi és ebből adódó gazdálkodási regionális külön­ bözőségen túl kizárólagosan sajátos alföldi város vagy mezőváros típus­ ról ugyanúgy nem beszélhetünk, mint valamilyen csak a magyar etni­ kumra jellemző várostípusról sem. De természetesen beszélhetünk arról, hogy már a középkori városfejlődésünkben sok közös vonás volt az al­ földi városok, mezővárosok mindegyike között. Ezeknek egyike éppen az, hogy az Alföld a középkorban tiszta magyar etnikumú. Ez természete­ sen nem jelenti azt, hogy a várostörténet számára bármiféle választó­ vonalat jelentene a városok középkori etnikai összetétele. Jeleztük előbb, hogy sajátosan alföldi város, illetve mezőváros típus­ ról inkább csak a török hódoltság korában beszélhetünk, abban a kor­ szakban, amikor a magyarországi városfejlődés szinte egy időben kezdte felvenni agrárfejlődésünkkel a kelet-európai jelleget. Még ez e korban eddig bizonyított közös alföldi jegyek határozottabbá tételéhez is szám­ talan részkutatást kell elvégezni az alábbi területeken: az ipar helyzete és aránya a városok belső gazdasági szerkezetében, a városi pire for­ galma, a kereskedelmi tevékenység vonzásterülete, a népességszám ala­ kulása, a lakosság társadalmi tagozódása, munkaeszközök és folyamatok vizsgálata, a város ipari fejlődésének az egész település és építéstörténeti folyamatba való elhelyezése. Majd csak az így nyert részeredmények teszik lehetővé, hogy az eddig ismerteknél több közös jegyet állapítsunk meg az alföldi városok, mezővárosok e korbeli fejlődésére. Részben ezek az újabb ismereteink lesznek alkalmasak arra is, hogy a X V I — X V I I . századnál jóval forrásszegényebb középkori fejlődés esetlegesen már szintén közös alföldi jellemzőire visszavilágítsanak.

Dunántúli pásztorkodás — alföldi pásztorkodás ANDRÁSFALVY BERTALAN

Mindenekelőtt felvetődik az a jogos kérdés, hogy vajon a címben jelzett összehasonlításhoz, párhuzamba állításhoz elegendő anyaggal ren­ delkezik-e a magyar néprajztudomány? A Dunántúl területéhez és n é ­ pességéhez viszonyítva az állattartásra vonatkozó adat megdöbbentően kevés. De hézagos az Alföld állattartásának kutatása is, térképre vetítve több a fehér folt mint az ismert. „A néprajzi kutatók eddig túlnyomó­ részt a füves puszták pásztorkodását vizsgálták, állattartásunk külterjes jegyeit nagyrészt az ott szerzett tanulságokból szűrték le és erre építet­ ték őstörténeti következtetéseiket is." E szavakkal utalt Tálasi István e kutatások egyoldalúságára (Tálasi, 1955, 19.). Kétségtelen, hogy a Duna­ medencében az alföldi mezővárosok és nagyközségek pusztai állattartása sajátos szint jelent, de ez az állattartási mód korántsem jellemezte az egész Alföldet és viszonylag késői kialakulásának története is egyre v i ­ lágosabbá válik. E pusztai állattartás mellett az alföldi nagy árterületek, mocsárvidékek (Kis- és Nagy-Sárrét, Ecsedi-láp, Rétköz) legeltetéséről vannak még részletesebb ismereteink. Az Alföld állattartás-kutatásának ez az egyoldalúsága nem választ­ ható el az Alföld kutatásának egészétől, a magyar műveltség történeté­ nek, múltszemléletének sajátos alakulásától. Az Alföldről alkotott kép pedig valójában a magyarság önmagáról alkotott képének, öntudatának irracionális, lélektani meghatározói közé tartozik. Nem feladatom most, hogy nemzeti öntudatunk e fontos, érzelmi szálakkal átszőtt összetevőjé­ vel foglalkozzam, m á r csak azért sem, mert határozottan soha meg sem fogalmaztuk (talán nem is lehet), de annál inkább féltettük öntudatlanul és öntudatosan. Ez irányította végső soron őstörténeti és néprajzi kuta­ tásainkat is. Gyökerét a hun—magyar mondakörben kereshetjük. Már krónikaíróink történeti öntudattá formálták, majd Arany János költészete emelte magasra. Az Attilára és a hun birodalomra visszatekintő lovas­ nomád magyarság eszményéből következik többek között a finnugor kap­ csolatok szenvedélyes tagadása, a törökös műveltség hangsúlyozása stb. Ide tartozik az is, hogy a Kárpát-medence közepén a lovas nomád n é ­ pekre jellemző környezetet, a fátlan sztyeppét, annak életét, Ázsiának ideszakadt kis darabját keressük. A puszta, a sztyeppe aztán Petőfi, Lenau költészetében délibábos fénnyel ragyogott fel és az egész magyar m ű ­ veltség éke lett. A vérbe fojtott 48-as forradalom után ez lett a szabadság

szimbóluma, a rajta élő ember a pásztor, a betyár, a szabad ember min­ tája. A Petőfi-dalokat fordító és megzenésítő Nietsche emberideálja, az Übermensch, „alig valamivel több, mint Petőfi regényes alföldi betyárja klasszikus kultúrmezben". (Rapaics, 1918. 18. p.) Ettől kezdve a külföld egyre inkább lelkesedett Európa e kis ázsiai darabjáért és a hun—ma­ gyar őstörténetet valló magyar közvélemény is könnyen magáévá tette ezt a rajongást. A puszta és világa (most nem beszélve ennek ízléstelen idegenforgalmi propagandájáról) hozzánk tapadt, nemzeti jellemünk ré­ sze, büszkeségünk magyarázója lett, bár m á r sokan és régóta érezzük, hogy ez a cirkuszban mutogatott indiánus dicsőségéhez hasonló. Elgon­ dolkoztató, hogy a török után elpusztult táj újratelepítésének, paraszti meghódításának, a futóhomok megkötésének eposzokba illő hősiessége alig hagyott nyomot a magyar szép- és történeti irodalomban, míg a pusz­ ták „ősi állapotának", műveltségének kutatása és képe mindkettőben bő­ ven kapott helyet. Ebben látom Kállay Ferenc, Csaplovics János, majd Györffy István a magyarság gazdálkodásának kettőségéről vallott felfo­ gásának alapját, bevallott vagy beváltatlan indítékát. Az alföldi gazdál­ kodási módot Csaplovics és Kállay is ázsiainak nevezi, bár ebben az ázsiai jelzőben még annyi az elmarasztalás is, mint amennyi a kétes dicsőség. „Ma már tudjuk, hogy a Kállaytól jellemzett alföldi mezőgazdaság öszszetevőiben egy hódoltság utáni, konzerválódott, m á r Csaplovicstól is kor­ szerűtlennek tartott gazdálkodási típus, melynek ilyenné formálódása tör­ ténetileg elemezhető, de melyről még ezután is folyik vita." (Tálasi, 1964. 5. p.) Ahogy már bebizonyosodott az, hogy a „nomád mezőgazdaság" nem honfoglalás kori, ugyanúgy nem vallhatjuk a pusztai állattartást sem hon­ foglalás kori nomadizmus utódjának semmilyen formában sem. A X I X . század rideg pásztorai nem a magyarság „ősfoglalkozásának" és egykori műveltségének letéteményesei. Társadalmuk, sajátos életmódjuk igen k é ­ sőn alakult k i és csak meghatározott történeti-társadalmi és földrajzi v i ­ szonyok között. Soraik a parasztság legszegényebb rétegéből, és hozzá­ tehetjük, sajátos lelki alkataiból verbuválódtak, szélsőséges és nem töme­ geket jellemző típus képviselői. Ezzel nem akarom vitatni azt, hogy a magyar állattartásban nem lelhetők fel honfoglalás előtti török elemek, terminológiában és eljárásokban egyaránt. Ez azonban messze nem je­ lenti azt, hogy az állattartás maga szükségképpen nomád is' volt, sem az átvevő, sem az átadó részéről. A széna nélkül, árterületeken való felel­ tetés előfordulása se mutat okvetlenül nomád hagyományra. A külterjes tartás, a lehetőségek egyetlen ésszerű felhasználásának módjáról van csak i t t szó. Az Alföld sztyeppéi, nomád jellegének mítoszát először a növény­ földrajzi kutatások törték meg. Bebizonyosodott, hogy az Alföld fátlan foltjait sem a klíma, sem a talaj nem indokolja. A történeti, növényföld­ rajzi kutatások azóta igazolták az Alföld egykori erdőségeit, fában való gazdagságát. A X V I I I . század előtt az Alföldön sem homok, sem szikes puszták nem voltak. Homoki erdők feltámadását az ember akadályozta meg és a szikes puszták pedig az egyoldalú vízrendezés nyomában ala­ kultak k i . „Az Alföld növény földrajzi jellegének megállapításában sok­ kal nagyobb utat hagyhattunk magunk mögött, mint bármi egyéb szem­ pontból vett jellemzésének kutatásában, még a néprajzit sem véve k i " — állapította meg Rapaics 1918-ban.

Van-e tehát az alföldi pásztorkodásnak mégis modellje? Van, de az elmondottakból világosan látszik, hogy az nem az egész Alföldet jelle­ mezte, hanem csak annak egy részét és egy meghatározott időben. Az alföldi pásztorkodásnak, állattartásnak elnevezett modell helyes értelme­ zéséhez ismételten hangsúlyoznunk kell vonásainak történetiségét. 1. Az Alföld erdős, ligetes területekhez tartozott, a fátlan, puszta fe­ lületek a X V I I — X V I I I . században kezdtek kiterjedni. 2. A településhálózat sűrűsége sem tehette ezelőtt lehetővé azt a nagy nyájas pusztai pásztorkodást, melyet pl. a Hortobágyról, a Kunsá­ gokról és Kecskemét környékéről ismerünk. 3. A pusztai, nagy nyájas legeltetés és a pásztorság kialakulása nagy fokú társadalmi rétegződésre mutat. A kapitalizálódó, árutermelővé váló paraszti közösségekben helyet kapnak az állatőrzés specialistái, a pász­ torok. Ez a folyamat a falusi, hagyományos, önellátó, paraszti közösség és nagycsaládi munkaszervezeti forma felbomlását tételezi fel. Az A l ­ föld, különösen a Szolnoktól keletre és délre eső terület 100—200 évvel járt előbbre ebben a gazdasági, társadalmi átalakulásban. Ezt az átalaku­ lást döntő módon éppen az Alföld egészének újratelepülése indította el. Így jött létre az egyedeiben polgárosodó, kapitalizálódó vagy agrárpro­ letárrá váló, de mindenképpen árutermelő paraszti társadalom, mely kö­ zösen fogadott pásztor kezére bízta állatvagyonát, hogy munkaerejét, te­ vékenységét a termelés más területén is kamatoztathassa és ugyanakkor a birtokában vagy rendelkezésére álló távoli, m á r gabonatermelésre - al­ kalmatlan területeket legeltetéssel hasznosíthassa. Amikor ezzel szemben a dunántúli pásztorkodás bizonyos mértékig fiktív modelljét megalkotjuk, tulajdonképpen továbbra is az alföldi mo­ dell körvonalait mélyítjük el. 1. A Dunántúlt is az alföldihez hasonló sors érte: a törökdúlás és a pusztásodás, bár az nem tett akkora területeket tönkre, mint az Alföldön. Az éghajlat és a talaj jobban kedvezett az újraerdősödésnek. A pusztult falu helye nem maradt fátlan, hanem ha legeltettek is, cserjéssé, bozótossá fejlődött. A települési hálózatot ez a pusztásodás nem változtatta meg gyökeresen. A törökdúlás után főként Baranyában és Zalában újraéled­ nek a kis lélekszámú falvak, a nemzetségi falvak utódai. 2. A paraszti gazdálkodás később lépett az árutermelés, a gabona­ termelés útjára. Később bomlott fel •— a sok esetben törökidőket hely­ ben átvészelt — a faluközösség és a családi, nagycsaládi munkaszervezet. Az erdősödésnek köszönhető, hogy a jószágállomány nem szorult a más művelésre alkalmatlan, fátlan területekre, hanem az tovább folyhatott az erdők haszonvételével együtt, a családi munkaszervezet keretében. A tár­ sadalmi és természeti feltételek lehetővé tették az egyéni legeltetés fenn­ tartását, több helyen egészen a századfordulóig is. Amíg az úrbéri viszo­ nyok lehetővé tették az erdők, vizek és nádasok összetett haszonvételét, a jobbágyság nem tér az egyoldalú gabona-árutermelés útjára, az állat­ tartás a családi keretek közt marad és nincsen szükség a családtagokat tehermentesítő közös pásztorokra. Az állatok őrzői, felügyelői a serdülő legények s a család legöregebb férfitagjai.

3. Ebben az erdős környezetben és a határ Összetettebb haszonvételi lehetőségei közt, az állat és ember viszonya más volt. Egy család vagy rokon családok egy vérből származó jószágai többé-kevésbé természetes egységeket, falkákat alkottak, melyeket egy-egy idősebb állat, kanca, mén, tehén, anyadisznó vezetett. E természetes falkák alföldi meglétét bizonyítja a nagyiváni ünöm szó is, melyet Tálasi István 1938-ban talált meg, jelentése: „Állatok egy leszármazási csoportja, mintegy nagy csa­ ládja — mint mondják — az egy ünömből való jószág összetart" (Tálasi 1964. 14. p.). Az egy vérből származó, de kor, nem és haszonvétel szem­ pontjából heterogén kis falkák nem kaphattak helyet a kor, nem és ha­ szonvétel alapján különválasztott nagy, közös pusztai falkákban. E kis falkákat különösen fás, tagolt erdős terepen nem is hajtották, terelték, inkább csak hívták, szoktatták, irányították. A pusztai nagy nyájakhoz képest őrizetlenek voltak. Gondozóik, a felügyeletükkel megbízott család­ tagok, időnként felkeresték ezeket, mintegy kapcsolatot tartottak fenn állataikkal, melyek önállóan védekeztek mindenfajta veszedelemmel szemben. A szoros őrzés, pásztorolás, a vonuló vagy éjszaka pihenő nyáj szoros közrefogása csak a közös, mindenhonnan összevert, a pusztákon minden természetes védelemtől megfosztott, körülhatárolt legelőterüle­ tekre szorított nagy nyájaknál található fel. A természetes falkákat nem lehetett kutyával sem hajtani, a terelő pulik az Alföldön is elég későn jelennek meg, éppen e pusztai, nagynyájas állattartással kapcsolatosan, ezt nevük is elárulja. A sárközi kanász 50—60 évvel ezelőtt sem használt kutyát, s ha egy falubeli gazda meg akart szabadulni rossz kutyájától, azt a disznók közé dobta. 4. Az erdei vagy egyéni legeltetésben nagy szerepe volt a lombtakar­ mány felhasználásának, ez szorosan összefüggött egy célszerű és össze­ tett paraszti erdőgazdálkodással. Ennek módja, formái igen szoros középés észak-európai párhuzamokra utalnak. Az árutermelés alföldi, gyorsabb kifejlődésével és az ezzel kapcsola­ tos társadalmi átalakulással a közös nyájak felállítására az Alföldön előbb került sor. A Dunántúlon zömmel csak az elkülönülés után alakultak k i a csak legelésre használható fátlan legelőterületek, melyeken az állato­ kat szoros felügyelet alatt, közös nyájakban, hivatásos pásztorok őrizték meg. Az állattartás módja nem szakítható el a gazdálkodás egészétől. A Dunántúl is elkésve, de terjedt a kaszás aratás, nyomtatással való szemnyerés, a gabonavermelés, korábban kézi cséplős, pajtás területeken. Nyilvánvalóan voltak ennek klimatikus feltételei is, de alapjában véve e alföldi gazdálkodási módot a munkaerőhiánnyal küzdő gabona-árutermelő parasztgazdálkodás hozza létre, ha egyes elemeiben talán korábbi tech­ nikák, tapasztalatok őrződtek is meg benne. Ugyanígy a dunántúlinak és alföldinek, meglehetős önkénnyel elnevezett állattartási modellek, két egymást követő történeti fázis jellemzői és a Dunántúl—Alföld fázisel­ tolódása tette lehetővé többé-kevésbé együttes megfigyelésüket és le­ írásukat, párhuzamba állításukat. Más szavakkal, azt hiszem, hogy az A l ­ föld természeti és társadalmi, településszerkezeti átalakulása előtt a du­ nántúli modell, több-kevesebb helyi és történeti eltéréssel, jellemezhette az egész magyar nyelvterületet. E helyi és tényleges állattartási formák feltárása a jövő néprajzi, gazdaságtörténeti és helytörténeti kutatásának feladata.

IRODALOM Rapaics Raymund: 1918. Az Alföld növényföldrajzi jelleme. Klny. Erdészeti kiskönyvtár 20. 1—164. p. Tálasi István 1955. Az anyagi kultúra vizsgálatának tíz éve (1945—1955). Ethnographia, L X V I . 1—4. sz. 5—56. 1964. A magyar nép anyagi kultúrája Európában (a folyamatos kutatások tükrében). A MTA Nyelv- és Irodalomtudományi osztályának közleményei X X I . kötet 1—4. sz. 3—32.

A debreceni Déri Múzeum, mint tájkutató intézet DANKÓ IMRE

Napjainkban egyre fokozódó, erőteljes érdeklődés nyilvánul meg a múzeumok, a múzeumi munka iránt. Ez az érdeklődés felvetette a m ú ­ zeumi tevékenység meghatározásának az igényét is. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a múzeum, illetve a múzeumi munka fogal­ ma alatt majd mindenki mást ért. Ez a fogalmi tisztázatlanság híven tükrözi azt a szerencsétlen, időnként zavart is keltő helyzetet, ami leg­ rövidebben abban foglalható össze, hogy múzeumaink funkciója b i ­ zonytalan, nem tisztázott. Anélkül, hogy erre a nagy feladatra vállalkoznánk, sőt, hogy ilyes­ mire gondolnánk is, arról szeretnénk beszélni, hogy a magyar vidéki múzeumoknak van egy sajátos, a magyar művelődési élet egyéni fejlő­ déséből eredő feladata is. Ez pedig az, hogy vidéki múzeumaink több­ kevesebb eredménnyel pótolják a nálunk majd teljesen hiányzó regioná­ lis kutatóintézeteket. Az a sajátosság, hogy múzeumaink ezt a munkát úgy végzik, hogy különösebben számon sem tartják, hogy ilyen jellegű „profiljukra" alig gondolnak, azt bizonyítja, hogy a tájkutatási tudo­ mányos kutatóintézeti funkció nem áll távol a vidéki múzeumoktól. Nem akarván azonban általánosságban beszélni, legalkalmasabb, ha egy konk­ rét múzeum, a debreceni Déri Múzeum esetében vizsgáljuk meg ezt a kérdést. A debreceni Déri Múzeum elég későn alakult. Az alapintézmény, a volt debreceni Városi Múzeum is csak 1902-ben létesült. Előzőleg m ú ­ zeumi jellegű munka csak az iskolák keretében folyt. Debrecenben kissé más volt ezen a téren a helyzet, mint másutt vidéken, mert a Református Kollégium hatalmas gyűjteményei ha nem is minden téren, de jelentős mértékben pótolták a múzeumot. Ezzel magyarázható az a sajnálatos tény, hogy Debrecenben sem a reformkorban, sem az abszolutizmus idején — a nemzeti ellenállás egy bizonyos fajtájaként —, sem pedig a kiegyezést közvetlenül követő idők mindent pótolni akaró napjaiban sem alakult múzeum. Egyébként a magyar múzeumok a nemzeti ébredés idején, a társa­ dalmi haladás szolgálatában, a reformkorban kezdték meg működésü­ ket. A művelődés fegyverével kívánták szolgálni a nemzeti független­ ségnek és a társadalmi haladásnak ügyét. Bizonytalan, nagyon is esetle­ ges kezdeményezésekként, jobbára megalapozatlan igények alapján jöt-

tek létre. így aztán nem csoda, ha múzeumaink területi eloszlása, külső és belső arányaik fejlettsége, múlt, anyag stb. tekintetében nem meg­ felelőek. Múzeumaink szervezetlen, átgondolás, központi, egységes szem­ pontok nélküli keletkezése, élete talán érthetővé teszi előttünk, de sem­ miképpen sem indokolja azt a sajnálatos tényt, hogy nálunk külön táj­ kutató intézetek nem fejlődtek k i , nem alakultak. Ellentétben számos más országgal, ahol régi és újabb keletű tájkutatási intézetek működnek, nálunk maga a tájkutatás sem formálódott meg. A honismereti mozga­ lomban, a helytörténet kutatásában csak napjainkban kezd ez az igény realizálódni, de még nagyon messze van attól, hogy megteremtse a ma­ ga egységes, korszerű szervezetét, intézményeit. Ma a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet hazánk egyetlen tájkutatási intézete. A Dunántúli Tudományos Intézet létrejötte óta eltelt több mint negyedszázad alatt a kezdeményezésnek nem lett folytatása, néhány szűkkörű, számot nem tevő próbálkozás, mint amilyen a Szeged székhellyel működni kívánt A l ­ földi Tudományos Intézet is volt, igazán csak kezdeményezés maradt. Nem szólva most napjaink egységesítő szándékú, színvonalat biztosítani kívánó honismereti, helytörténeti mozgalmairól, amelyek m á r létre is hoztak bizonyos szerveket, bizottságokat stb., azt kell mondanunk, hogy a tájkutatás terén ma is ott tartunk, ahol huszonöt évvel ezelőtt, azaz a kezdetek kezdetén. Különösen könnyű ezt belátni akkor, ha r á m u t a ­ tunk arra is, hogy a honismereti mozgalom, a helytörténeti kutatások szinte kizárólagosan társadalomtudományi jellegűek és jóformán semmi teret sem kap bennük például a természettudomány, illetőleg annak egyegy táj élete szempontjából fontos résztudománya, mint például a föld­ rajz, az emberföldrajz, a gazdasági földrajz, meteorológia stb. A magyar múzeumok sajátos fejlődése, hazánk fejletlen gazdasági és társadalmi viszonyai magyarázzák meg, hogy múzeumaink feladatait nagyon is sokféleképpen, olykor ellentmondásosan is, nemegyszer a p i l ­ lanatnyi helyzetnek megfelelően határozták meg. Jelenleg azt tartjuk, ezt fogalmazza meg a múzeumi törvény is, hogy a múzeumok kettős munkát végző, kettős feladatot ellátó művelődési intézmények: egyrészt tudományos feltáró és feldolgozó, másrészt a tudományos eredményeket közzétevő népszerűsítő, ismereteket közlő népművelési, ismeretterjesztési munkát végeznek. A széles közvélemény előtt nagyobbára csak a m ú ­ zeumok népművelési, ismeretterjesztési munkája ismeretes, csak a ki­ állításokon keresztül vesznek sokan tudomást a múzeumról, a m ú ­ zeumokban folyó munkáról. Nem is gondolnak arra, hogy a kiállításokon bemutatott tárgyak, jelenségek mögött több-kevesebb tudományos kuta­ tómunka rejtőzik. Pedig, ha egy-egy kiállítást az összegyűjtött és meg­ felelően értelmezett anyag, adatok feldolgozásának fogunk fel, mint ahogy végső soron azok is, akkor világosan állhat mindenki előtt, hogy a múzeumok a kiállításokban konkretizálódó népművelési, ismeretter­ jesztési tevékenységen kívül másféle munkát is végeznek; aktív részesei a tudományos kutató-, feltáró és feldolgozó munkának. A muzeológus, a tudomány, az egyes tudományágak számára ez a kifelé kevésbé lát­ ható múzeumi munka a lényegesebb. A múzeumokat tudományos inté­ zeteknek tekintik, amelyekben egy-egy városra vagy vidékre vonatkozó többféle, szerteágazó kutatómunkát folytatnak. A múzeumok mindig helyhez, egy-egy városhoz, de adottságaik és a magyar múzeumok fejlő-

dése következtében inkább egy-egy vidékhez, területhez kötöttek. Nem mindenben mondható ez el a fővárosi múzeumokról, amelyek az egész or­ szágra vonatkoztatva végeznek és végeztek a múltban is kutató-, feltáró és feldolgozó munkát. A múzeumi szervezetek közigazgatási egységhez való kötése nem jelent komolyabb akadályt a múzeumok tájkutatási munkája számára, bár meg kell állapítani, hogy a közigazgatási határok általában nem esnek egybe a tájbeli, a történelmi, a gazdasági, földrajzi, etnikai stb. tagolódás határaival, és így azok merev alkalmazása gátló tényező lehet a tudományos kutatás számára. A magyar kultúrélet, a magyar tudományosság sajátos fejlődése magyarázza azt, hogy a nálunk kialakulni nem tudott tájkutatási intéze­ teket a múzeumok pótolják. Múzeumaink tudományos munkája jelleg­ zetesen tájkutatási jellegű. Különösen azzá teszi komplex jellege, hiszen a jelentősebb, a tájkutatási intézeteknek minősülhetés szempontjából számba jöhető múzeumokban minden, a tájkutatásban jelentős tudo­ mányágat művelünk, mind a természettudományaikat, mind pedig a társadalmiakat. Az ásványtan és növénytan mellett foglalkozunk az embertannal, állattannal, a geológiával, sőt esetenként a meteorológiával is. Nem is beszélve a földrajzról, beleértve különféle ágait is: a telepü­ lésföldrajzot, az ember- és állatföldrajzot, a gazdasági földrajzot stb. De ott találjuk a múzeumokban a régészet és néprajz mellett a helytörté­ netet, a legújabb kori történetet, a képző- és iparművészetet, a nyelv­ tudományt, az irodalomtudományt és még sok minden mást is, az adott­ ságóknak és a lehetőségeknek megfelelően. A múzeumokban folytatott legkülönfélébb tudományos kutató- és feldolgozó munkát a módszer fogja össze, egységesíti; a történeti aspektusú kutatás. Még azokban a ritka esetekben is, amikor úgynevezett récens tudományos kutatásokat folytatnak a múzeumokban. Abban sem különböznek a múzeumok, illetve a bennük folyó tudományos kutatások a tájkutató intézetek mun­ kájától, hogy sok esetben a bennük folyó tudományos tevékenység pro­ filírozott. A profilírozást ugyanis a múzeum működésének helye, a táj adottságai indokolják és amennyiben volnának tájkutatási intézeteink, úgy azok is profilírozódnának. Ilyen bevezető után arról szeretnénk néhány szót szólni, hogy a debreceni Déri Múzeum mennyiben és hogyan lett tájkutató tudomá­ nyos intézet. Alapjait tekintve úgy, hogy Debrecen városa egy óriási kiterjedésű földrajzi táj központja, hogy gazdaságilag, társadalmilag, történelmileg jól körülhatárolható terület vezető, jellegzetes települése. A város múzeuma ennek megfelelően egy nagy táj múzeuma is. Kutatóés feldolgozó munkájában komplex módon, több tudományág művelésé­ vel kívánja a tájat mindinkább megismerni és megismertetni. A debre­ ceni múzeumnak, amely csak a Déri-gyűjteménnyel való bővülés után kapta a Déri nevet; kezdettől fogva hangsúlyos kutatási területe volt a helytörténet. Ezt Debrecen sajátos városfejlődése indokolta, valamint a városnak a magyar történelemben elfoglalt előkelő helye. A város­ történethez kapcsolódóan ugyancsak kezdettől figyelemre méltó volt a múzeum irodalomtörténeti, művészettörténeti és iparművészettörténeti kutató- és feldolgozó munkája. A szigorúbban vett tájkutatási munkát elsősorban a néprajztudomány, valamint a középkori régészet intenzív művelése által folytatta múzeumunk. Ezen a téren jelentkeztek Zoltai

Lajos és Ecsedi István személyében múzeumunk kimagasló tudósai is. Annak ellenére, hogy a vidéki múzeumokra jellemzően a természettudo­ mányos kutatómunka múzeumunknak sem erős oldala, Diószegi Sámueh Fazekas Mihály, Hatvani István városa, Földi János szomszédsága nem lehet természettudományi tudományos tevékenység nélkül sem. Jelenleg antropológus is dolgozik a múzeumban, aki ráadásul nem paleoantropológiával, hanem élő anyaggal foglalkozik és tevékenységével jelentősen megközelíti a szociológia, a statisztika múzeumi feladatkörét. Amennyi­ ben még ezen túlmenően profilozni kellene múzeumunk tudományos tevékenységét, az agrártörténetet kellene hagyományainknak megfele­ lően előtérbe állítani. A tudományos kutató-, de különösen a feldolgozó munka nem nél­ külözheti a publikálás lehetőségét, ö r ö m m e l mondhatjuk el, hogy erre is jó, alkalmas lehetőségeink vannak. A Déri Múzeum két kiadvány­ sorozatot ad k i , az egyik az évkönyvsor, a másik a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei című sorozat. Ez utóbbi úgynevezett kis monog­ ráfiák közlésére szolgál. Kiadványainkban még jobban tükröződik m ú ­ zeumunk tájkutató jellege. Az egyes évkönyvek a maguk komplex, a város, sőt a megye határain túl mutató közleményeikkel nagyszerűen dokumentálják azt, hogy a Déri Múzeum eredményesen tölti be, mond­ juk egy alföldi tudományos intézet szerepét. Azt most ne firtassuk, hogy jól, helyesen van-e ez így vagy sem, hogy a múzeum végered­ ményben alapvetően gyűjtő-, konzerváló és megőrző munkáján kívül tudományos kutatóintézet is, hanem inkább azt állapítsuk meg, hogy mind muzeológiai munkánk, mind pedig tájkutatási tevékenységünk gaz­ dagabb, eredményesebb, mélyebbre ható lenne, ha a múzeum mellett külön tájkutató intézetünk is volna. Egy külön tájkutató intézet semmi­ ben sem veszélyeztetné a múzeum munkáját, még a szorosan vett táj ku­ tatási jellegű kutatómunkáját sem, mint ahogy erre jó példa lehet a pécsi Janus Pannonius Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia Dunán­ túli Tudományos Intézete együtt, egymás mellett élése, munkálkodása, másrészt pedig az a célkitűzés, hogy ebben az esetben a múzeumi tudo­ mányos munka múzeológiaibb lehetne, tárgyszerűbb, az intézeti pedig elvibb, általánosítóbb. A kétféle, de egy célt szolgáló tudományos munka szerencsésen egészítené k i egymást.

Zusammenfassung A m 18. Juli 1970 haben das Transdanubische Wissenschaftliche Institut der Ungarischen Akademie der Wissenschaften (Pécs) und das M u seum Déri (Debrecen) eine Sitzung über Heimatforschung i n Debrecen, im Vortragssaal des Museums Déri veranstaltet. Die wissenschaftliche Sitzung, die im Zeichen des Zusammentreffens der Kulturen von verschiedenen ungarischen Gegenden und der Ausdehnung der wissenschaftlichen Tätigkeit von den Museen stattgefunden ist, hat ein allgemeines Interesse erregt. Zuerst las der Direktor des T W I der UAdW Kandidat Dr. Andras« Babies vor. Er hat die Organisation und Tätigkeit der T W I bekanntgegeben. Sein Vortrag wurde von der wissenschaftlicher Mitarbeiterin des TWI der UAdW Kandidaten Dr. Klára T. Mérey ergänzt. Der Titel des Vortrages war: „Geschichtliche und methodische Probleme der Lokalgeschichtsschreibung, vorwiegend auf Transdanubiens Agrarverhältnisse bezogen." Eine ausgezeichnete lokale Bibliographie gebend, hat er einen Teil der Aufgaben und Tätigkeit des T W I konkretisiert. Der dritte Vortrag wurde von einem Debrecener Forscher, vom wissenschaftlichen Mitarbeiter des Museums Déri Dr. Gyula Vargia gehalten. Er schloss sich an den Vortrag von Dr. Klára T. Mérey an. Der Titel des Vortrages war: „Agrarverhältnisse i n der Ungarischen Tiefebene." Der Vortrag gab die Unterschiede an, die i n der Entwicklung der Landwirtschaft zwischen Transdanubien und der Tiefebene bestehen. Den vierten Vortrag hat der wissenschaftliche Mitarbeiter des T W I Dr. László Szita, unter dem Titel: „Probleme der regionalen Industriegeschichte" gehalten. Der Vortrag stand demselben nahe, der die Unterschiede i n den Agrarverhältnissen und Produktionsweisen zwischen Transdanubien und der Tiefebene vorgestellt hatte. Aus dem Vortrag wurde klar, dass einen der bedeutenden Arbeitskreise des T W I die betriebsgeschichtlichen Forschungen bilden. Nach der daran folgenden Pause hat der Abteilungsleiter des T W I Kandidat Dr. Lajos Rúzsás unter dem Titel: „Der Markt und die Entwicklung der Städte i n Ungarn" einen Vortrag gehalten. Er hat i m Vortrag die Kraftlinien veranschaulicht, die die Entwicklung unserer Städte bestimmt, gleich-, bzw. verschiedenartig geformt hatten. Er hat die Entwicklung unserer Städte i n die allgemeine Stadtentwicklung eingegliedert. Der nächste Vortrag, vom wissenschaftlichen Mitarbeiter des M u seums Déri György Módy unter dem Titel „Die Entwicklung der Städte in der Ungarischen Tiefebene" gehalten, hat den von Dr. Lajos Rúzsás'

teils ergänzt, teils illustriert. György Módy hat sich hauptsächlich auf die Entwicklung der Städte jenseits der Theiss berufen und ausführlich mit der Entwicklung der Flecken beschäftigt. Der siebente Vortrag wurde vom wissenschaftlichen Mitarbeiter des T W I Dr. Bertalan Andrásfalvy unter dem Titel: „Hirtenwesen i n Transdanubien-Hirtenwesen i n der Ungarischen Tiefebene" gehalten. Der Vortrag hat die verschiedenen Züge im Hirtenwesen der zwei Gegenden hervorgehoben und das ungarische Hirtenwesen im Ganzen des osteuropäischen, näher mitteleuropäischen Hirtenwesens behandelt. Den letzten, achten Vortrag hat der Direktor des Museums Déri Kandidat Dr. Imre Dankó mit dem Titel „Das Debrecener Museum Déri, als Institut für Heimatforschung" gehalten. Er hat einerseits die wissenschaftliche Tätigkeit des Museums Déri vorgestellt, anderseits betont, wie die ungarischen Museen, näher das Museum Déri auf Grund der eigenartigen Entwicklung des ungarischen kulturellen Lebens der Arbeit eines wissenschaftlichen Instituts für Heimatforschung auch bisher nachgegangen sind und nachgehen. Eine wichtige Feststllung des Vortrages war, dass die wichtigeren Museen Ungarns bzw. das Museum Déri, über die eigenartige Museologentätigkeit hinaus auch wissenschaftliche Institute für Heimatforschung sind.

Felelős k i a d ó : D a n k ó I m r e megyei m ú z e u m i g a z g a t ó Készült 1000 p é l d á n y b a n 4,75 A/5 í v terjedelemben 72-7122 S z a b a d s á g Lapnyomda, Debrecen Felelős vezető : R e m é n y i S á n d o r