Gyarmati István nagykövet: Koszovó és az európai biztonságpolitika (Az előadás 2007. december 14-én hangzott el az MTA Nemzeti Stratégiai Tanulmányok Programbizottsága és az Európa Intézet Budapest által szervezett „Koszovó: konfliktus után, konfliktus előtt” c. konferencián) Jó reggelt kívánok mindenkinek! Néha az az érzésem, amikor Koszovó-konferencián vagyok, hogy már mindent elmondtunk Koszovóról, amit lehet. De talán mégis lehet, most, hogy éppen egy új szakasz vagy alszakasz kezdődik a válság kezelésében, érdemes előbb körülnézni, hogy mi történt, miért történt, és ebből levonni azokat a következtetéseket, hogy valószínűleg mi fog történni az elkövetkezendő hónapokban. Már csak azért is, mert Koszovó nemcsak a világpolitika egyik jelentős problémájává nőtte ki magát, nem utolsósorban azoknak a hibáknak az eredményeképpen, amikről beszélni szeretnék, de azért is, mert nekünk, Magyarországnak ez egy fontos kérdés: közel van, szomszédunk szomszédja lesz. Ebből adódóan persze közép-európai szabály szerint az ellenségem ellensége a barátom szabály az, hogy a szomszédom szomszédja a barátom, közösen utáljuk a köztünk lévőt. De valószínűleg ezen túlmenően is a Szerbiával való kapcsolataink igen fontosak számunkra, mint európai uniós tagnak, és mint Magyarországnak egyaránt, benne a szerbiai magyar kisebbség helyzete miatt. Ez egy nagyon fontos kérdés a magyar közvélemény, a kormányzat számára. Én leginkább két dologról szeretnék beszélni. Egyrészt Koszovóról magáról. Azt mondták, hogy nekem a koszovói demokráciáról kell beszélni. Ez elég nehéz feladat egyébként, hiszen legjobb esetben is csak egy alakuló demookrációról beszélhetünk. De ezen túlmenően arról is szeretnék néhány szót mondani, hogy a nemzetközi közösség hogyan kezelte, hogyan kezelte félre – ha szabad ezt mondanom – a koszovói válságot az elmúlt közel tíz évben most már. A koszovói válságnak van egy nagyon pozitív fejleménye vagy hatása, mellék szintere, ami nem Koszovóval kapcsolatos, hogy ugyanis a Balkán problémáit hosszú időn keresztül meghatározzó, és sok-sok konfliktushoz vezető horvát-szerb ellentét nagyjából csillapulni vagy megoldódni látszik. Ehelyett az albán-szerb ellentét lépett elő első számú konfliktussá. Pontosabban, úgy gondolom, hogy ez az albán nemzetté válás folyamatának a befejeződése, amelyik ezeket a konfliktusokat generálja, hiszen arról van szó, hogy van egy etnikai csoport, amelyik a nemzetté válásban lényegesen még ma is el van maradva a környezetétől. Ez nem azt jelenti persze, hogy más nemzetek nemzetté válása a Balkánon teljesen befejeződött, de az albán közösségé jobban el van maradva, és most az a helyezkedésmozgolódás folyik, hogy milyen keretek között alakul ki, és milyen albán nemzet vagy nemzetállam fog kialakulni. Tudjuk, hogy ez mindig egy nagyon problematikus folyamat volt Európában és máshol is. Gyakorlatilag majdnem mindig háborúkkal járt, úgyhogy nem kell csodálkoznunk, hogy ez a folyamat most a Balkánon is – ahol egyébként is szeretnek háborúzni az emberek vagy nem szeretnek, de rákényszerülnek – ilyen körülmények között megy végbe. És ebből adódóan azon sem kell csodálkozni, teljesen érthető, hogy amikor azt mondtam, hogy a
„koszovói demokrácia”, akkor ez némi derültséget váltott ki, hiszen a nemzetté válás folyamatában Albánia, az albán közösség az a feladat állíttatik –főleg külső elvárások által –, hogy egyszerre menjen végbe a nemzetté válás és a demokratizálódás folyamata. Ez rendszerint nem szokott sikerülni. Általában, ha körülnézünk, a nemzetté válás folyamata általában történelmileg nem nagyon demokratikus keretek között szokott lezajlani. Már csak azért sem, mert amikor ez általában lezajlott, akkor a demokrácia egészen mást jelentett, a jelenlegi formájában igazából nem is létezett Európában, ebből adódóan nem is voltak olyan elvárások, hogy ez a jelenlegi demokratikus formák között menjen végbe. Albánia, az albán közösség egy nagyon érdekes közösség itt Európában. Nemcsak azért, mert az egyetlen nagy muzulmán közösség – ha most Törökországot vagy a Németországba vagy Franciaországba települt muzulmán közösséget nem számítom –, hanem azért is, mert egy alapvetően még klán rendszerben élő közösségről van szó, amelyik nagyon erőteljesen magán hordozza az ottomán birodalomnak a hatásait, amiből adódóan szokássá váltak olyan bűnök, amiket mi bűnnek tartunk, a vérbosszú, a korrupció stb., benne van a társadalomban. Tehát nem feltétlenül a bűnöző csoportok által bevitt korrupcióról van szó például. És ebből adódóan nagyon sok olyan problémát vet fel, aminek a megoldását mi nagyon szeretnénk, de az albánok nem érzik ennyire égetőnek. Hadd meséljek el egy történetet Önöknek. Néhány hónappal ezelőtt jártam Koszovóban. Az ottani nemzetközi rendőrfőnökkel beszélgettem, aki elmesélte, hogy ők most beszüntetik a tanúvédelmi programot Koszovóban. Ez nagyon furcsán hangzott, mert a mi számunkra a tanúvédelmi program egy olyan országban, amely kicsi, és mindenki ismer mindenkit, elég nehezen megvalósítható. De elmondta, hogy az amerikaiak ragaszkodtak ahhoz, hogy legyen tanúvédelmi program a koszovói igazságügyi rendszer megvalósításában, és ennek az adta meg a kegyelemdöfést, amikor az amerikaiak is elhitték, hogy ez nem egy működőképes koncepció, amikor az első albánt tanúvédelmi programban akarták bevonni, és megjelent a rendőrségen, hogy új identitást és új lakóhelyet kapjon. A probléma csak az volt, hogy hozta magával harmincegy családtagját, amin a rendőrök kicsit csodálkoztak. Már nem az albánok, hanem a nemzetközi rendőrök. És ő elmondta, hogy azt a harmincegy férfitagját hozta el a családnak, akit, hogyha ő eltűnik, akkor a vérbosszú előírásai szerint megölnek. Tehát, hogyha őt tanúvédelmi program védelme alá helyezik, teljesen logikus, hogy a harmincegy embert is az alá kell helyezni. Erre még az amerikaiak is belátták, hogy ez nem egy működőképes koncepció. Tehát ilyen problémákkal kell szembenézni, amikor nemzetté válást és demokratizálást próbálunk meg elérni Koszovóban. Én úgy gondolom, hogy a nemzetközi közösség felelőssége óriási ennek a válságban, annak kezelésében. Nemcsak azért, mert mi kvázi önként jelentkeztünk, hogy mi kezeljük ezt a válságot, hanem azért is, mert az elmúlt tíz évben óriási mennyiségű hibát követtünk el a válság kezelésében. Többes szám, első személy. Ez most kivételesen nem a magyar kormányra vonatkozik – majd azt is kritizálom egy kicsit később –, hanem a nemzetközi közösségre, amely egy megfoghatatlan valami, de alapvetően mondjuk az Európai Uniót és az Amerikai Egyesült Államokat jelenti. Beleértve, ebben az összefüggésben Oroszországot is, amelyik lényeges szerepet játszik mostanában a válság kezelésében, pontosabban a válságnak a nem kezelésében, a helyzet romlásában, de ezen nem csodálkozok. Amikor Szerbiát – helyesen - rákényszerítettük arra, hogy kivonuljon Koszovóból, és megszületett a vonatkozó ENSZ-határozat 1999-ben, akkor ennek az volt az alapkoncepciója, hogy ugyan mindenki tudta, hogy Koszovó nem lehet Szerbia része – ezt ki is nyilvánítja a Biztonsági Tanács határozata –, de úgy csináltunk, mintha elhinnénk azt, hogy ez csak egy átmeneti állapot, és valamikor Koszovó majd visszaintegrálódik Szerbiába. Ez egy
közmegegyezés volt, mert a szerbek is úgy csináltak, mintha elhinnék, hogy ezt mi komolyan gondoljuk. Az egyetlenek, akik ezt nem hitték el, az albánok voltak, és hát egy kicsit az amerikaiak sem, és ez egy elég erős párosnak bizonyult itt Koszovóban, hogy a dolgok ne e felé menjenek. De nem is akartuk, hogy e felé menjenek. Beleértve egyébként a szerbeket is, akik nagyon jól tudták, nem Milosevics, de az utána jövők, hadd nevezzem őket demokratikus erőknek, hogy Koszovó igazából nem egy olyan probléma, amit úgy lehet megoldani, hogy az ismét Szerbia része lesz. De mi 1999-től egészen 2004-ig hagytuk a dolgokat öt évig befagyasztva, és az időhózás érdekében mindenféle butaságokat találtunk ki. Kitaláltuk azt ü ez a standards before status –, hogy előbb legyenek demokratikusak, utána lehet majd a státuszról beszélni. Még nagyobb hiba volt, hogy meg is fogalmaztuk ezeket a sztenderdeket, amire Karl Bildt, aki akkor még nem volt külügyminiszter, azt mondta, hogy Svédországnak kb. ötven évre lenne szüksége ahhoz, hogy elérje ezeket a sztenderdeket, amiket Koszovó számára egy ilyen egy-két éves perspektívában előírtunk. Igaza is volt egyébként. S sikerült egy-két kivételtől eltekintve kiválasztani a legtragikusabb politikusokat és diplomatákat arra, hogy vezető képviselők, teljhatalommal felruházott képviselők legyenek a nemzetközi közösség képviselői Koszovóban. Integráltuk a nemzetközi jelenlétet a nemzetközi bűnözésbe, ebből a szempontból teljes volt az egyetértés a szerb bűnözők, az albán bűnözők és a nemzetközi bűnözők között. Egyszer beszélgettem az éppen akkor regnáló, egyébként tragikus minőségű főképviselővel, aki a komoly beszélgetés után megkérdezte, hogy mit fogok csinálni a beszélgetés után. És mondtam, hogy elmegyek CD-t venni a gyerekeimnek, mert itt olcsó. Hol veszi nagykövet úr a CD-t? – kérdezte. Mondtam, hogy melyik boltban. Ne ott vegye, sokkal olcsóbban lehet egy másik boltban hamisított CD-ket venni, én is ott szoktam vásárolni – mondta. A másik főképviselő, aki minden este részegen randalírozott, és elgázolt embereket a páncélozott autójával, vagy ha végigmentek Koszovó fővárosának, Pristinának a főutcáján, nem volt parkolóhely a főutcán, mert mindkét oldalon fehér ENSZautók parkoltak, több százan. Ezt abban a Pristinában, ahol 70%-os a munkanélküliség, és az emberek nem élnek igazán jól. Hihetetlen módon diszkreditáltuk minden szempontból a nemzetközi jelenlétet, különösen azzal, hogy azt hazudtuk, hogy Koszovó Szerbia része, de jure, de facto nem az, holott mindenki tudta, az albánokkal az élen, hogy nem ezt gondoljuk. Aztán eljött 2004. márciusa, amikor az albánok úgy gondolták, hogy akkor valamit tenni kell, és ez felrázta a nemzetközi közösséget. Szokás szerint arra reagáltunk, amikor valaki fegyverhez nyúl, nem arra, amíg békésen próbálja meg elérni a céljait. És akkor úgy gondoltuk, hogy ebben a helyzetben persze nem szabad döntést hozni. Tudtuk, hogy mi döntés, de nem szabad döntést hozni, hanem tárgyalásokat kell kezdeményezni a szerbek és az albánok között. Ez is egy hihetetlen képmutató dolog volt, hiszen mindenki tudta, hogy teljesen felesleges tárgyalni, mert abszolút lehetetlen elérni bármilyen kompromisszumot. Már csak azért is egyébként, mert akkor nemcsak az albán politikusok mondták azt, még akkor szegény Rugovával az élen, hogy el kéne már dönteni, hogy mit akarunk, hanem a szerb vezető politikusok is könyörögtek magánemberként, hogy kényszerítsetek már ránk valami megoldást, olyat, hogy Koszovó önálló legyen. Adjatok nekünk egy hetet, hogy kielégitsük a szerb nacionalizmust, és aztán megyünk tovább Európa felé. Nem, nem. Mi elkezdtük a „tárgyalásokat” folytatni. E közben olyan kitűnő dolgokat engedtünk meg magunknak, hogy bűnös nemzetnek nyilvánítottuk a szerb nemzetet, már hogy a fő tárgyaló bűnösnek nyilvánította a szerb nemzetet. Ennek Szerbiában az volt az üzenete, hogy erre még a nürnbergi bíróság sem volt képes a német nemzettel kapcsolatban, és azért a szerb nemzet, ha történtek is komoly bűnök, azért a második világháború és a balkáni háború a kilencvenes években mégsem összehasonlítható. Rengeteg ilyen dolog történt.
Azután ennek a tettetett tárgyalásnak, több dolog lett az eredménye. Egyrészt: megkaptuk Putyint a maga valójában. Három évvel ezelőtt még a kontakt csoportban, amibe egyébként nem tudom, miért kellett bevonni Oroszországot, de valamiért bevontuk, mert akkor éppen a szemébe néztünk Putyinnak, és megláttuk, hogy jó ember, az oroszok mondták, természetesen megszavazzák a Biztonsági Tanácsi határozatot Kosovo függetlenségéről. Hát ezt ma nem fogják megtenni. Szerbiában a politikusok könyörögtek nekünk, hogy csináljunk már valamit, de tegyük túl magunkat meg őket ezen a válságon. A szerb közvéleménykutatások szerint Koszovó hetedik legfontosabb kérdés volt a szerb közvélemény számára. Ma az első. És hát ezek a tárgyalásoknak nyilván az volt az eredménye, hogy ahogy tárgyaltak, egyre keményedett keményedett a szerb álláspont, saját magukat egyre jobban, nyilvánvalóan a tárgyalás logikáját követve belelovalták a saját nacionalista retorikájukba. Miután húzódott a tárgyalás, és mi megpróbáltuk a kompromisszuot keresni - mert Nyugat-Európának a tárgyalás azt jelenti, hogy akárkinek is van igaza, kompromisszumot kell keresni. Az is keressen kompromisszumot, akinek igaza van, az is engedjen a tárgyalásokon. Elkezdtünk mesterséges, elfogadhatatlan kompromisszumokat ajánlgatni a szerb félnek, és akkor ők felbátorodtak, hogy akkor lehet, hogy ebből tényleg lehet valamit majd elérni. Többen elkezdtek beszélni arról, hogy a függetlenségnek milyen korlátai lesznek, nemcsak a nemzetközi ellenőrzés, hanem hogy hát, lehet, hogy valami konföderáció lesz, meg hogy majd Koszovó csak egy pillanatig lesz független, abban a pillanatban, mielőtt belép az Európai Unióba. Hát, köszönöm szépen, a koszovóiaknak nem egy túlságosan közeli perspektíva. Ahelyett, hogy megmondtuk volna a szerbeknek és a koszovóiaknak is az igazságot – mármint hogy Kosovo független lesz, de demokratikus rendet kell teremtenie, mindenek előtt a szerb és máés kisebbségek vonatkozásában és felajánlottunk volna Szerbiának és a kosyovói szerbeknek számos kedvezményt és támogatást. Tehát elkezdtünk kompromisszumokat ajánlgatni, az albánok persze nem fogadták el, az amerikaiak a háttérben mondták, hogy ne is tegyék. Nem is tették. De a szerbek elkezdték hinni, hogy hat a retorikájuk, ráadásul olyan okokból, amiknek köze nincsen Koszovóhoz, az oroszok mellé álltak a szerbeknek. Aztán persze felfedezték, hogy hogyan lehet a saját érdekeiket érvényesíteni Koszovó kapcsán. De hát úgy gondolom, hogy ez elsősorban világpolitikai kérdés volt a számukra. Meg egy nagyon fontos kérdés, az oroszokat ismerve az ember tudja, hogy elégtételt venni azért a megaláztatásért, amit 1999-ben elszenvedtek, ez Putyin számára és az orosz nép pszichológiai felépülésének aztán már egy rendkívül fontos. De hát aztán olyan dolgok is történtek, hogy Primakov elvtársat elküldték Szerbiába, utána eljött Magyarországra, de itt nem azt mondta, amit Szerbiában, és elmondta, hogy mi az orosz politika elvárása. És hát az utóbbi húsz évben, amit Primakov elvtárs mondott, az úgy szokott lenni. Azt mondta, hogy NATO-tagságról szó nem lehet Szerbia számára. Ez pár nappal azután volt, hogy bevezettük őket a békepartnerségbe. Tessék megnézni Kostunica retorikáját a Primakov látogatás után. Megváltozott, és ma már katonai semlegességről beszél. Azt mondta, hogy az EU-tagságról most tíz évig ne beszéljünk, aztán majd mi szerbek és oroszok – mondta ő – eldöntjük, hogy lehet-e Szerbia EU-tag. Tessék megnézni Kostunica retorikáját az európai elkötelezettségnek még a gyenge támogatása is nagymértékben csökken. És azt mondta, hát ráadásul privatizálni szeretnék néhány stratégiai iparágat meg ágazatot Szerbiában. Ezután néhány nappal megjelent néhány orosz ember a belgrádi repülőtéren meg a JAL-központban - érdekes módon szeretnek légitársaságot felvásárolni az oroszok, úgy tűnik, ebben a térségben. Meg hát megígérték nekik azt a gáztározót, amit nekünk is mindig meg szoktak ígérni. Azt hiszem, hogy nagyobb realitása van a szerb opciónak: én, ha orosz lennék, lehet, hogy nagyobb kedvvel választanám ezt, mint Magyarországot. Szóval, csomó dolgot mondott Primakov elvtárs. És ezeket látjuk, hogy ami gyorsan teljesíthető, az teljesül
is, ami meg kevésbé gyorsan, az majd fog. Például féláron megvették a szerb nemzeti olajtársaságot. Reméljük, nem lesznek mindenben ilyen sikeresek. Tehát felbátorodtak a nacionalisták, megerősödtek a nacionalisták. Sajnos a demokratikus koalíción belül Kostunicának sikerült lehengerelni Tadicsot mindenféle személyes meg politikai okokból. Azért, mert mi is segítettünk neki, akarva-akaratlanul. Meg azért is, mert úgy gondolom, hogy Tadics elkalkulálta magát, és azt gondolta, ahogy az lenni szokott, amikor integrálunk egy szélsőséges nézetrendszert a saját mérsékeltünkbe, hogy akkor majd mi fogjuk őket pacifikálni – ez rendszerint fordítva szokott lenni. Látjuk a német jobboldal és Hitlerrel a szociáldemokraták és a kommunisták vonatkozásában, hogy ez nem úgy szokott lenni. Jugoszláviában vagy Szerbiában sem így történik. Ma már Kosovóról Tadics pontosan ugyanazt mondja, amit Kostunica, és a legnagyobb baj, hogy ha az ember négyszemközt beszél vele, akkor sem azt mondja már, amit három évvel ezelőtt. Tehát elkezdte elhinni azt a retorikát, ami volt. Ebben a helyzetben mi várható szerintem Koszovóban? Én úgy gondolom, hogy Koszovó függetlensége elkerülhetetlen. A szerbek meg fognak akadályozni mindent, amit tudnak, tehát valószínűleg nem lesz ENSZ-tag, nem lesz EBESZ-tag stb. De Koszovó függetlensége elkerülhetetlen. Másik kérdés: ez egy államkudarc lesz-e vagy sem? Ezt nem tudom megmondani, mindenki azt mondja, hogy az lesz. Én azért azt annak adok nagyobb esélyt, hogy nem lesz. Két évvel ezelőtt Montenegróról is mindenki azt mondta, hogy az lesz. Nem az lett, sőt. Nem biztos, hogy Koszovó is egy sikertörténet lesz. De egyáltalán nem biztos, hogy egy államkudarc lesz. Attól is függ, hogy mi hogyan kezeljük. És ebből is látszik a szerb politikának és az orosz politikának a kétszínűsége, hogy az a politika, amit folytatnak, aminek az az eredménye, hogy például az EBESZ-missziót kiutálják Koszovóból, hogy az Ahtissariterv egyelőre nem kötelező az albánok számára. Tehát amit mondanak, hogy védeni akarják a szerb kisebbséget, na annak pont az ellenkezőjét érik el. De hát őket nem is érdekli igazából a szerb kisebbség Koszovóban természetesen, nem az az elődleges problémájuk. Lesz-e tömeges szerb exodus? Azt hiszem, ez is attól függ, hogy mi mit csinálunk, és hogyan sikerül ezt az albánokkal elfogadtatni. Nyilvánvalóan lesz szerb exodus. Hát azt nem lehet mondani, hogy egyetlen szerb sem fog eljönni Koszovóból akkor, amikor Koszovó függetlenné válik. És azt sem lehet mondani, hogy az albánoknak nem is az az annyira titkolt kívánságuk, hogy lehetőleg minden szerb menjen a pokolba. Az igazán veszélyeztetettek a szerb enklávékban élők, Észak-Mitrovicán kívül élők. Ez a szerbségnek kb. a fele Koszovóban. Azért is, mert úgy gondolom, hogy Észak-Mitrovica kb. hasonló státuszt fog „élvezni” Koszovón belül, mint amilyet Koszovó élvez most Szerbián belül, azaz de facto nem fog odatartozni Koszovóhoz, hanem de facto Szerbiához fog tartozni. Ezt Szerbián kívül nem nagyon fogják elismerni, de majd néhány év alatt megszokjuk, és el fogjuk ismerni, ahogy ezt már szoktuk csinálni a fait a compli-kal. Hogy a másik ötvenezer szerbbel mi lesz, nem tudom. Más sem tudja. Több szcenárió van. Az egyik szcenárió egy tömeges exodus. Én nem gondolom azt, hogy ez tömegével a Vajdaságba irányul, bár kizárni a lehetőséget nem lehet. De a koszovói szerbek mostanában Dél-Szerbiába szoktak menni, ott vesznek házat, ott vannak a rokonok, ott vannak a menekülttáborok is, tehát valószínűleg oda. Nekünk ez egy picit jó hír, de úgy általában a szerbeknek nem annyira. Azt sem lehet kizárni, hogy nagy részük ott marad, hogyha ezt megfelelően tudjuk kezelni. Azt hiszem, hogy a forgatókönyvek közül nagyjából egyforma valószínűsége van mindegyiknek, mert nem tudjuk, hogy végül is mi lesz a megoldás.
Befejezésül hadd mondjak néhány percet arról, hogy szerintem Magyarország mit tett vagy mit kellett volna vagy mit kellene tennie. Úgy gondolom, hogy nagyon erőteljes érdekeink vannak ebben a válságban, és ebből egy jó ideig helytelen következtetést vontunk le. Tehát amikor nagyon sokáig azt mondtuk, amit az EU is mondott, de sosem gondolt, és aztán egyre kevésbé mondott, hogy csak Biztonsági Tanács-határozattal lehet megoldani a problémát, akkor egyrészt lehetetlent próbáltunk ráerőltetni másokra. A buta oroszok nem hallgattak ránk, hiába adtuk oda a MALEV-ot, mégsem hallgatnak ránk. És olyan pozícióba kerültünk, hogy aztán észrevettük, hogy nem jó az a csoport, amelyikben vagyunk. Amikor Ciprus, Görögország, Románia és Szlovákia a szövetségesünk, azt nem szeretjük ezt a csoportot. És ezért, nem azért, én úgy gondolom, mert nem az ébresztett fel minket, hogy nem jó felé megyünk, hanem észrevettük, hogy rossz a társaság, és megpróbáltunk átmenni egy másik szobába, ahol jobb a társaság. De ezt csak félig tettük meg, időnként előjön a régi reflex, hogy azalatt a fals jelszó alatt, hogy védeni kell a vajdasági magyarokat, mert hogyha Koszovó függetlenné válik, akkor majd a szerbek oda özönlenek a vajdasági térségbe. Ennek az első fele igaz. Általában ezeknek a politikáknak az első fele igaz, a következtetés nem igaz belőle. Védeni kell a vajdasági magyarokat, de nem nagy a valószínűsége, hogy a koszovói szerbek oda emigrálnának. Ráadásul a befolyásunk minimális, és nem is tudunk igazán változtatni az orosz állásponton sem ebben az összefüggésben. Úgy gondolom, hogy mostanra azért alapvetően a helyére került a magyar politikai irányvonal. Beláttunk nagy nehezen, hogy hiába próbáljuk meg a Biztonsági Tanácshatározatot erőltetni, ez nem fog működni. És hát azt az irányt kellene viszont sokkal erőteljesebben és konkrétabban képviselni, hogy Szerbiát… azt szokták mondani, hogyan kompenzáljunk Koszovóért? Ez egy butaság, mert nem lehet kompenzálni Koszovóért Szerbiát. Hanem milyen ajánlatot tegyünk Szerbiának, amelyik Szerbiát a választási lehetőségek közül, ami elé majd kerül, nem Oroszország felé hajtja, hanem Európa felé hajtja. Nekünk magyaroknak is az alapvetően az érdekünk, hogy az egész Balkán, de ebben most főleg Szerbia az európai integráció felé haladjon. És úgy gondolom, hogy itt innovetív ötletekre lenne szükség. Az egyik nem annyira innovatív, ezt már régen mondják, Ahtissari mondta először, öt évvel ezelőtt, hogy ez a vízumrendszernek enyhitése Szerbiával szemben, úgy gondolom, ezt nemcsak könnyíteni kellene. Egyébként könnyíteni muszáj lenne Koszovó nélkül is, hiszen az a paradox helyzet áll elő, hogy Thesszalonikiben perspektívikus EUtagságot ígértünk Szerbiának, de az orosz állampolgárok könnyebben kapnak vízumot az EUba, mint Szerbia. Egyszerűen olyan butaság, amit meg sem lehet magyarázni, de a politikát ez persze nem szokta érdekelni. Tehát célzott vízumkönnyítéseket is kellene adni. Úgy gondolom, meg kéne célozni az értelmiséget és a fiatalságot, és minden mennyiségben hozni, ahogy az osztrákok minden évben háromszáz szerb fiatalt elhoznak Európába. Nagyon egyszerű, adnak nekik egy kis pénzt meg egy inter…. Igazolványt, vízumot, és másfél hónapig utazgatnak Európában nyári szabadság idő alatt. Vagy az észtek például Beloruszból évente húsz egyetemi hallgatót felvesznek ingyen ösztöndíjjal észt egyetemekre. Tehát ilyen megoldásokat gondolom, hogy kéne csinálni. A másik dolog: az EU-nak el kéne gondolkozni, hogyan tudja a politikai együttműködést erősíteni a nem-tagországokkal általában is, de Szerbiával különösen. Tehát egy ilyen EU-s PFP-megoldást hogyan lehet találni, hogyan lehet bevonni Szerbiát és a többi országot, Törökországot is egyébként a politikai és katonai együttműködésbe mielőtt tagok lennének. Sőt, én még odáig is elmerészkednék, hogy hogyan lehet esetleg a teljes tagság előtt még mondjuk a schengeni együttműködést is kiterjeszteni ezekre az országokra, hiszen ez rengeteg problémát megoldana, és semmi összefüggés nincs mondjuk a vámunió meg
Schengen között, kivéve a határellenőrzést, vámellenőrzést, de ezt azért valamilyen módon meg lehetne oldani. Tehát én úgy gondolom, hogy az EU-nak előre kéne néznie és olyan ötletekkel előállni, csak az EU most nem abban a stádiumban van, amikor innovatív új ötletekkel állna elő. Már az is nagy előny, hogyha a régieket megtartja. De hát ezzel együtt én úgy gondolom, hogy Magyarországnak ebbe az irányba kéne tolni az Európai Uniót. Sajnos kevés szövetségesünk van, mert a rendszerint előremutató politikát folytató tagországok közül Románia és Bulgária ebben a kérdésben nem biztos, hogy lelkes szövetségesünk akarna lenni. A lengyeleket, cseheket nem nagyon érdekli. A szlovákokat érdekli, de ott is vannak problémák. Szóval nehéz olyan szövetséget találni, ennek ellenére úgy gondolom, meg kéne kísérelni. Tehát én úgy gondolom, hogyha a címben feltett kérdésre válaszolni kellene, hogy konfliktus volt, de fegyveres konfliktus nem lesz. Incidensek lesznek, mert mindkét fél szeret lövöldözni. Ezt tudjuk, ez egy népi szokás ott, rengeteg fegyver van magánkézben, amit születésnaptól kezdve pénzszerzésig és ünneplésig mindenfélére szoktak használni. A titkosszolgálatok egy része nyíltan magán-titkosszolgálat, a koszovói titkosszolgálatok párt-titkosszolgálatok, mert ugyan három éve hozott az UNMIK vezetője egy rendeletet, hogy ezeket meg kell szüntetni, de a kutya nem törődik ezzel, beleértve az UNMIK-et is. És hát Szerbiában is azért a titkosszolgálatok polgári demokratikus és civil ellenőrzése még több kívánni valót hagy maga után jóval, mint Magyarországon, pedig itt sem tökéletes. Tehát úgy gondolom, hogy incidensek lesznek. Az a kérdés, hogy sikerül-e a KFOR-nak és az oda telepített rendőri erőnek ezt megakadályozni. A jó hír az, hogy valami hiba folytán az EU egy kitűnő főképviselőt nevezett ki a leendő koszovói misszió élére, és egy kitűnő rendőrt is. Sokan ismerik talán, nem tudom, itt van-e az úr, aki magyar rendőr lesz a főrendőr Koszovóban. Tehát gondolom, hogy viszonylag jobban indulunk, mint ahogy szoktunk. Hogy a politikai akarat meglesz-e mögötte az Európai Unióban is, teszünk-e mögé pénzt, nem milliárdokról van szó, de teszünk-e mögé pénzt – ez úgy gondolom, hogy még kétséges. Köszönöm szépen.
