Gondolatok a természetről

nncl2642-6bav1

C. G. JUNG Gondolatok a természetről KOSSUTH KIADÓ 1998 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült C. G. Jung: Über die Natur – Das vergessene Wissen der Seele. Ausgewählt von Marianne Schiess. Zürich und Düsseldorf, Walter Verlag 1997. Fordította S. NYIRŐ JÓZSEF ISBN 963 09 4033 7 © Walter Verlag AG, Zürich/Schweiz 1997 © Kossuth Kiadó, Budapest 1998

Előszó Kevéssé ismeretes, hogy C. G. Jung életművében az embernek a természethez való viszonya centrális jelentőségű. Amikor még egyáltalán nem rendült meg az embereknek a haladásba vetett hite, és környezetvédelemről jóformán alig esett szó, Jung már felemelte szavát amellett, hogy vigyázzunk a természetre. A mai környezetvédőktől eltérően ő az ember belső természetére összpontosította figyelmét, emiatt mindeddig nemigen vették tudomásul, hogy a tudós pszichológus bizonyos értelemben „úttörő természetvédő” volt. Jung véleménye szerint meg kell változtatnunk a természettel kapcsolatos gondolkodásunkat, és ennek érdekében mindenekelőtt azt kell újból megtanulnunk, hogy bensőnkben meghalljuk és komolyan vegyük a természet halk hangjait. A természet részei vagyunk, és évmilliók tapasztalatait hordozzuk magunkban. Ha képesek vagyunk megszívlelni és tudatunkkal összekapcsolni e tapasztalatokat – mivel külön-külön, egymagukban sem ösztöneinkre, sem értelmünkre nem hagyatkozhatunk –, emberi rendeltetésünket bensőnkkel és a bennünket körülvevő természettel összhangban töltjük be. Az embernek a természethez való viszonyával kapcsolatos gondolatok jelen vannak Jung egész életművében; ilyen gondolata például az, hogy „árnyékunk, árnyoldalunk” van, amely összeköt bennünket a földdel; hogy álmaink képesek megoldásokat ajánlani, mert ösztönbázisunkból merítenek, amelyből az archetípusok is származnak; hogy a neurózisok egyik oka a modern embernek az ösztöneitől való elszakadása, továbbá, hogy az individuációt egy ösztön vezérli. Az e kötetben olvasható szemelvények azt szeretnék megmutatni, hogy mit nyerhetünk, ha természetes bázisunkkal tudatos viszonyban vagyunk és ennek szellemében élünk. Az alábbi idézetet C. G. Jung Emlékek, álmok, gondolatok (277-278. old.) című könyvéből abban a reményben ajánlom az olvasó figyelmébe, hogy rá tud hangolódni a témára: „Egyszer Bollingenben tartózkodtam, az első torony építése éppen akkor fejeződött be. Ez 19231924 telén történt. Ha jól emlékszem, nem volt hó; talán már kora tavasz lehetett. Egyedül voltam, egy hétig vagy tán egy kicsit tovább. Leírhatatlan csönd vett körül. Ilyen intenzíven még soha nem éltem meg a csöndet. Egy este, még ma is pontosan emlékszem rá, a kandalló előtt ültem és egy nagy üstöt tettem föl a tűzre, hogy legyen a mosdáshoz forró vizem. A víz forrásnak indult, és az üst dalolni kezdett. Mintha sok hang vagy mintha vonós hangszerek szólaltak volna meg, mintha sokszólamú zenekar játszana. Mint valami polifon zene, amit tulajdonképpen nem állhattam, de most mégis érdekesnek találtam. Úgy tetszett ugyanis, mintha volna egy zenekar a toronyban is és odakint egy másik is. Hol az egyik kerekedett fölül, hol a másik, mintha felelgetnének egymásnak. Én csak ültem és elbűvölten hallgattam. Több mint egy órán át élveztem a hangversenyt, a természetnek ezt a varázslatos melódiáját. Halk zene volt, s benne a természet minden diszharmóniája. Nagyon helyesen, mert a természet nemcsak harmonikus, hanem iszonyúan ellentmondásos és kaotikus is. Ilyen volt ez a zene: hangok áradata, amilyen a vízé és a szélé – olyan csodálatos, hogy leírni sem lehet.”

Marianne Schiess

A TERMÉSZET BÖLCS VEZETŐ Erkölcsös ember számára az etikai probléma szenvedély tárgya, amely a legmélyebb ösztönfolyamatokban, valamint a legeszményibb törekvésekben gyökerezik. Az őszemében ez a probléma megrendítően valóságos. Ezért nem csoda, ha természetének mélységei is válaszolnak rá. GW. 15. köt. 289. §

N em tudjuk megmondani, hogy miért, egyszerűen csak tény, hogy bölcs dolog úgy gondolkodni, ahogy a régiek szoktak; ha nem így cselekszünk, az tetszhet nekünk vagy racionalizmusunknak, de valamit elvesz a világból. A zsidóknak van egy szép és egyszersmind kaján legendájuk a szenvedélyről, a gonosz démonról. Egy nagyon szent életű és bölcs öregember, akit szeretett Isten – mert fölöttébb jóságos természetű volt, és sokat elmélkedett az életről –, arra a következtetésre jutott, hogy az emberiség minden baja a szenvedély démonától ered. Leborult hát az Úr előtt, és esedezve kérte, hogy távolítsa el a világból a szenvedély gonosz szellemét; és mivel fölöttébb jámbor ember volt, az Úr megtette neki ezt a szívességet. És a szent életű öregember miként mindig, amikor nagy tettet vitt véghez, nagyon boldog volt, és beesteledvén – szokásához híven – kiment gyönyörűszép rózsaligetébe, hogy élvezze a rózsák illatát. A rózsakert olyan volt, mint mindig, de valami nem volt rendben, az illat nem volt pontosan ugyanaz, valami hiányzott, valamilyen szubsztancia nem volt jelen, olyan volt az egész, mint a sótlan kenyér. Azt gondolta, talán fáradt már, ezért fogta arany serlegét, lement pincéjébe, és serlegét megtöltötte csodálatos óborral, amelyben még sohasem csalódott. De az óbor ezúttal ízetlen volt. Ennek a bölcs öregembernek volt a háremében egy nagyon szép fiatal felesége, és utolsó csalódása akkor érte, amikor megcsókolta a szépséget, és a csók, akárcsak a bor meg az illat, ízetlen volt! Felment hát a jámbor öregember újból a háza tetejére, és elmondta az Úrnak, hogy nagy az ő szomorúsága, és attól fél, hogy hibát követett el, amikor azt kérte tőle, száműzze a szenvedély szellemét; és esedezve kérte: „Nem küldhetnéd mégis vissza a szenvedély gonosz szellemét?” És mivel ez az öregember nagyon jámbor volt, az Úr teljesítette kérését. Ennek utána az öregember újból megízlelt mindent, és csodálatos módon visszatért minden varázs – a rózsák pompásan illatoztak, a bor felségesen ízlett és a fiatal feleség csókja mámorítóbb volt, mint valaha! Ez a történet tehát arra tanít, hogy elveszünk valamit a világból, ha vétünk a régiek örök törvényei ellen, akár értelmesek ezek most, akár nem. A világ és létünk teljességgel irracionális, és sohasem tudjuk bebizonyítani, hogy racionálisnak kell lenniük. Jóllehet teljesen jogos az a vélemény, hogy léteznek bizonyos racionális megfontolások, amelyekkel számolnunk kell; az Alpok Európa közepén van, és ezzel a ténnyel számolnunk kell – mivel akadályozza a közlekedést, alagutakat kell építenünk. És ugyanígy lelki életünk is alá van vetve bizonyos törvényeknek, amelyek irracionálisak, az Alpok ott van lelki kontinensünk centrumában, és ebbe a ténybe bele kell törődnünk. Máskülönben eltűnik a „világ” gonosz szelleme. Nem csupán bölcsesség, hanem létszükséglet, hogy meg vagyunk győződve bizonyos irracionális tényekről. Az általános pszichológiai igazság kritériuma az, hogy azt, amit gondolunk, elébe tárjuk a bennünk lakozó ősréginek; ha az rábólint, valószínűleg jó úton járunk, és nem vagyunk nagyon messze az igazságtól. De ha ez az ősrégi más véleményen van, tudni fogjuk, hogy a saját utunkat járjuk, és nagy kockázatnak tesszük ki magunkat. Traumanalyse. 106. old.

Érdekelni kezdett a tudattalan természete, és feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon vak-e a tudattalan. Erre a kérdésre nemmel válaszolhattam, a tudattalan általában célra irányuló. De ha azt kérdezzük, hogy a tudattalan vajon maga a világ, vagy pedig lelki jelenség-e, erre már nehéz egyértelmű választ adni. Az univerzum háttereként képtelen voltam az agyat elképzelni, és ezért a célra irányultság elvét nem terjesztettem ki az univerzumra. De most a tudattalan és az univerzum

közti viszonyra vonatkozó álláspontomat megváltoztattam. Ha merőben intellektuálisan gondolkozom a kérdésen, még mindig azt mondom, amit korábban mondtam. De más szemszögből is nézhetjük a dolgot, és megkérdezhetjük: „Van bennünk valamilyen szükséglet, hogy kielégítően megoldjuk ezeket a metafizikai problémákat'„ Hogyan találhatunk megfelelő választ erre a kérdésre? Az intellektus egyáltalán nem akar foglalkozni ezzel a feladattal. Viszont választhatunk más utat-módot. Képzeljük el, hogy valamilyen történelmi problémával foglalkozunk. Ha rendelkezésre állna ötszáz év, meg tudnám oldani. De elvégre bennem él egy „férfi”, aki egymillió éves; ő talán meg tudja világítani ezt a metafizikai problémát. Ha ezeket a dolgokat elébe tárjuk a tudattalannak, ha olyan látószöget kapunk, amely megfelel „az öregembernek”, minden rendben van. Ha olyan nézetekhez ragaszkodom, amelyek nincsenek összhangban a tudattalannal, elkerülhetetlenül megbetegszem miattuk; ezért nyugodtan kiindulhatok abból, hogy ellentétesek az univerzumnak valamilyen fő áramával. Analytische Psychologie. 36-37. old.

A lélek alapja a természet, és a természet teremtő élet. Habár a természet maga lerontja azt, amit épített, de azután újra felépíti. Amit a modern értékrelativizmus lerombol a látható világban, azt visszakapjuk a lélektől. Bár egyelőre csak a sötétségbe és a csúfságba való süllyedést látjuk; aki nem bírja elviselni ezt a látványt, az sohasem fogja megteremteni a világosságot és a szépséget. Fény mindig csak az éjszakából születik, és soha semmilyen Nap sem maradt állva az égen azért, mert egy aggályos emberi vágy megpróbált belekapaszkodni. GW. 10. köt. 187/b §

A tudattalan megannyi terméke maga a tiszta természet. A természet önmagában véve nem vezető, hiszen nem az ember kedvéért létezik. De ha fel akarjuk használni mint vezetőt, azt mondhatjuk a régiekkel: Naturam si sequemur ducem, nunquam aberrabimus [Ha a természetet mint vezetőt követjük, sohasem fogunk tévedni]. A mágnestű jelensége nem vezet hajót. Az iránytűt kell vezetővé nyilvánítanunk, sőt még azon is el kell végeznünk bizonyos korrekciót, mert nem pontosan észak felé mutat. Ez a helyzet a tudattalan vezető funkciójával is. A tudattalant a szimbólumok forrásaként a szükséges tudatos korrekcióval használhatjuk fel, amelyet azonban el kell végeznünk minden természeti jelenségen, hogy felhasználható legyen céljainkra. GW. 10. köt. 34. §

Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel, tiszták leszünk. A vadak nem piszkosak – csak mi vagyunk azok. A domesztikált állatok piszkosak, de a vadon élő állatok sohasem azok. Az olyan anyag, amely nem a maga helyén van, piszok. A túlságosan sok civilizáció által bepiszkolódott emberek sétálnak egyet az erdőben vagy fürdenek a tengerben. Racionalizálhatják ezt így vagy úgy, de a valóságban lerázzák bilincseiket, és megengedik a természetnek, hogy megérintse őket. Ez megtörténhet belülről is, kívülről is. Ha az erdőben sétálunk és leheveredünk a fűbe, vagy fürdünk a tengerben, ez kívülről jön; ha lemerülünk a tudattalanba vagy álmok révén kerülünk magunkkal kontaktusba, belülről érint meg bennünket a természet, és ez ugyanaz: a dolgok ismét rendbe jönnek. Az ősi időkben mindezt a beavatási szertartásokban felhasználták. Mindezt tartalmazzák a régi misztériumok, a természetben átélt magányosság, a csillagok szemlélése, az inkubációs alvás a templomban. Traumanalyse. 172. old.

A lehetőséghez mérten hagyom, hogy a tiszta tapasztalat döntsön a terápia céljairól. Ez talán meglepőnek tűnik, hiszen a terapeutáról rendszerint feltételezik, hogy van célja. Szerintem a pszichoterápiában éppenséggel az ajánlatos, hogy az orvosnak ne legyen meghatározott célja. Hiszen a célt aligha ismerheti jobban a természetnél és a beteg élni akarásánál. Az emberi élet nagy döntései többnyire sokkal inkább az ösztönöknek és egyéb titokzatos, tudattalan tényezőknek vannak alávetve, mint a tudatos önkénynek vagy a jó szándékú bölcsességnek. Az a cipő, amelyik az egyik embernek jó, a másikat nyomja, vagyis nincs általánosan érvényes életrecept. Elvégre mindenki magában hordozza az életformáját, azt az irracionális formát, amelyet semmilyen más életforma sem képes felülmúlni.

Mindez természetesen nem akadályozza meg azt, hogy kezdetben a normalizálással és a racionalizálással olyan messzire menjünk, amennyire lehetséges. Ha a terápia eredménye elegendő, ezzel beérhetjük. Ha azonban nem elegendő, a terápiával kénytelen-kelletlen a beteg irracionális adottságait kell megcéloznunk. Ebben a helyzetben a természetet kell követnünk mint vezetőt, és amit az orvos ezután tesz, az nem annyira kezelés, mint inkább a páciensben rejlő kreatív csírák fejlesztése. GW. 16. köt. 81-82. §

A valós probléma a kötelességek összeütközéséből származik. Aki elég alázatos vagy kényelmes, átháríthatja a döntését valamely külső” tekintélyre. Aki azonban éppoly kevéssé bízik másokban, mint önmagában, az általában sosem tud dönteni, ha ez nem annak rendje és módja szerint történik, amit a Polgári Törvénykönyv „Isten ujja” (Act of God) névvel illet. Az Oxford-szótár meghatározása szerint: operation of uncontrollable natural forces [ellenőrizhetetlen természeti erők tevékenysége]. Mindezen esetekben van egy tudattalan tekintély, amely valamilyen kész helyzet előidézésével véget vet a kétségnek. (Végül is ez azokra is igaz, akik valamilyen külső tekintély folytán hozzák meg a döntésüket, csak éppen álcázott formában.) Ezt az állomást lehet „Isten akarata” vagy operation of natural forces névvel illetni, de pszichológiailag persze nem mindegy, hogy miként fogják fel őket. A belső tekintély modern intellektust kielégítő, racionalista „természeti erőként”, illetve ösztönként való értelmezésének megvan az a jelentős hátránya, hogy az ösztönök látszólag diadalmas döntése sérti a morális öntudatot, ezért szívesen elhitetjük magunkkal, hogy a dolgot egyedül és kizárólag akarati elhatározással döntöttük el. A művelt ember annyira tart attól, hogy magára vonja a crimen laesae maiestatis humanaet [az emberi méltóság megsértésének bűnét], hogy ahányszor lehetséges, azért végzi el a tények ilyenfajta utólagos átfestését, hogy eltitkolja valamilyen elszenvedett morális vereség érzetét. Arra büszke mindenképpen, hogy hisz az önuralmában és az akarata mindenhatóságában, és megveti azt, aki hagyja magát becsapni a puszta természettől. Ha viszont a belső tekintélyt „Isten akarata” gyanánt fogják fel (amiből az következik, hogy a „természeti erők” isteni erők), akkor az öntudat számára annyi előny származik, hogy az esetleges döntés – mint engedelmességi aktus és ennek eredménye – isteni szándékként jelenik meg. Ezzel a felfogással szemben látszólag jogosan azt a szemrehányást teszik, hogy az nem csupán nagyon kényelmes álláspont, hanem az erkölcsi lazaságra még erénypalástot is aggatna. E szemrehányásnak persze csak ott van jogosultsága, ahol valamilyen önző vélemény rejtőzik a valóban tudatosan képmutató szólamok mögött. Ezek az esetek azonban semmiképp se alkotnak szabályt, mert szokásos és legtöbbször ösztönös törekvéseket juttatnak érvényre a szubjektív érdekek javára vagy ellenében – valamilyen külső tekintély jóváhagyásával vagy anélkül. A belső tekintélynek nincs szüksége rá, hogy előbb konzultáljunk vele, mivel a priori jelen van azoknak a tendenciáknak az erejében, amelyek a döntésért harcolnak. E küzdelem közben az ember sosem néző, hanem többé-kevésbé „önkéntes” résztvevő, és megkísérli, hogy erkölcsi szabadságérzetének súlyát a döntés mérlegének serpenyőjébe tegye. Emellett persze kérdéses marad, mennyire oksági, esetleg tudattalan motivációjú az ő szabadnak érzett döntése. Ez talán épp annyira Act of God, mint amennyire természeti katasztrófa. A kérdés számomra megválaszolhatatlannak tűnik, mert az erkölcsi szabadságérzet gyökereit nem ismerjük, de éppoly bizonyosan léteznek, mint a kényszeresnek érzett ösztönök. Mindent egybevéve nemcsak előnyösebb, hanem pszichológiailag „helyesebb” is a természeti erőket, amelyek ösztönök képében bukkannak fel bennünk, az „isteni akarat” megnyilvánulásaként értelmezni. Ily módon ugyanis összhangba kerülünk az ősi élet pszichológiai habitusával, azaz ebben az esetben úgy működünk, ahogy az ember mindenhol és minden időkben működött. E habitus létezése életképességének bizonyítéka, mert ha nem létezne, mindenki elpusztult volna, aki utána következett, mert nem lett volna képes alkalmazkodni. Ha azonban az ember összhangba kerül vele, értelmes igényt formálhat az életre mint

lehetőségre. Ha ezt valamiféle habituális felfogás szavatolja, akkor nemcsak hogy ok nincs arra, hogy helytelennek tartsák, hanem, éppen ellenkezőleg, minden ok megvan arra, hogy elsősorban pszichológiai értelemben „igaznak” vagy „helyesnek” tartsák. A pszichológiai igazságok nem metafizikai felismerések, hanem a gondolkodás, az érzés és a cselekvés habituális módozatai, amelyek a tapasztalás után célszerűnek és hasznosnak bizonyulnak. Ha mármost azt mondom, hogy a bennünk ható késztetéseken „isteni akaratot” értek, akkor ezzel azt kívánom kiemelni, hogy ne tekintsük őket parancsoló kívánságoknak és akarásoknak, hanem olyan abszolút adottságoknak, amelyek helyes kezelését úgyszólván meg kell tanulnunk. Az akarat csak részben lehet úrrá rajtuk. Esetleg elfojthatja őket, de lényegüket nem változtathatja meg, az elfojtott pedig ismét előbukkan más helyen és megváltozott alakban, de már megterhelve egy olyan ressentiment-nal [fájó emlékkel], amely az önmagában ártalmatlan természetes ösztönt ellenségünkké teszi. A „isteni akarat” kifejezésben sem szeretném az „Isten” fogalmat keresztényi módon felfogni, hanem inkább abban az értelemben, ahogy Diotima mondja: „Az Erósz, kedves Szókratész, hatalmas démon.” A görög daimón é s daimoión jelölés az emberhez kívülről közelítő olyan meghatározó hatalmat fejez ki, amilyen a gondviselés és a sors hatalma. Emellett az ember számára fennáll az etikai döntés lehetősége is. De tudnia kell, hogy miről dönt, és hogy mit cselekszik; ha engedelmes, akkor nemcsak saját belátását követi, és ha engedetlen, akkor nemcsak saját álláspontját rombolja szét. GW. 9/II. köt. 48-51. §; Aión. Viola József fordítása. Akadémiai Kiadó 1993. 30-32. old.

A libido természetes sodra, éppen ez a középső ösvény, azt jelenti, hogy az egyén teljesen aláveti magát az emberi természet alaptörvényeinek, és hogy egyáltalán nem állítható fel magasabb morális elv, mint a természeti törvényekkel való összhang, ez szabja meg ugyanis a libido számára azt az irányt, ahol az életoptimum található. Az életoptimum nem a nyers egoizmus oldalán rejlik; az ember sohasem fogja megtalálni életoptimumát az egoizmus vonalán, mert alapjában véve természeténél fogva olyan, hogy voltaképpen valósággal létszükséglet számára az embertársának szerzett öröm. Nem érhető el az életoptimum a féktelen, individualista fölérendelési kényszer útján sem, mert a kollektív elem annyira erős az emberben, hogy a közösség utáni vágya elrontaná a kíméletlen önzés nyújtotta örömét. Az életoptimumot csak úgy érheti el az ember, ha engedelmeskedik a libido áramlási törvényeinek, hiszen a szisztolék és diasztolék szabályos egymásutánja nyújtja az örömöt és szabja meg egyszersmind a szükséges korlátozást, és e törvények kitűzik az egyéni jellegű életfeladatokat is, amelyek teljesítése nélkül sohasem lehet elérni az életoptimumot. GW. 6. köt. 399. §

A bika természeti erő, a meg nem szelídített állat, amely nem feltétlenül destruktív. Tudjuk, hogy a kereszténység előítélettel viseltetik az emberben lakozó állattal szemben, ám egy állat épp oly kevéssé rossz, mint amennyire jó. Mi vagyunk rosszak, az ember rossz szükségképpen, mivelhogy oly jó. Csak domesztikált állatok viselkednek rosszul; vadon élő állat sohasem esik ki a szerepéből, követi saját természetének törvényét; nem létezik csak almát és répát evő jó tigris; a vadon élő állat jámbor, engedelmes teremtmény, amely Isten akaratát a legtökéletesebben betölti. A bika majdnem vad állat, és ha megöljük a bennünk lakozó állatot, akkor nem a látszólag jó, hanem a valóban jó dolgokat pusztítjuk el önmagunkban. Ezért istenkáromlás volna részünkről, ha megölnénk a bikát, bűn lenne ez, amely azt jelentené, hogy megöljük a bennünk lévő természetet, éppen azt, ami egészen természetes módon Istent szolgálja. Az egyetlen reménység számunkra az, hogy visszatérhetünk olyan állapotba, amikor összhangban leszünk a természettel. Sorsunkat a természeti törvényekkel összhangban kell beteljesítenünk, vagy pedig nem válhatunk Isten igaz szolgáivá... Természetesen csak szemléletes kifejezéssel élünk, amikor azt mondjuk, hogy a bika halott; a bika újra meg újra életre kel, és újra meg újra meg kell ölni. Mit tehetünk most – mivel ez egyéni, nem pedig kollektív probléma már –, hogy ismét életre keltsük a bikát? Arra kellene törekednünk, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot vele, máskülönben ismét elevenné válhat pszichénk egy részében, ahová tudatunk nem ér el.

Traumanalyse. 63-64. old.

A keresztény felebaráti szeretet elve kiterjedhet az állatra, nevezetesen a bennünk lévő állatra is, és befogadhatja a szeretetbe azt, amit egy végeredményében túlságosan szigorú felfogás kegyetlenül elnyomott. Az állati annak következtében, hogy beszorítják a tudattalanba, vagyis visszaűzik a forrásba, amelyből származott, még állatibbá válik; ezért mondhatjuk, hogy jóformán egyetlen vallás sincs annyira bemocskolva kegyetlenül kiontott ártatlan vérrel, mint a keresztény egyház, és sohasem látott a világ a keresztény nemzetek háborújánál véresebb háborút. Vagyis az elfojtott állati veszélyes formákban jelenik meg, ha felszínre tör, és ha érvényesül, a nemzetek önpusztítását, öngyilkosságát idézi elő. Ha viszont minden egyes ember jobb viszonyban lenne a maga „állatával”, másként értékelné az életet. Akkor számára az „élet” megmásíthatatlan erkölcsi princípium lenne, és már ösztönétől hajtva is szembeszállna minden olyan intézménnyel vagy szervezettel, amelynek megvan az ereje ahhoz, hogy az életet nagy területen megsemmisítse. GW. 10. köt. 32. §

Azt gyaníthatnánk talán, hogy az a [kínai] lelki beállítódás, amely ennyire befelé tudta fordítani a tekintetet, csak azért tud ennyire eloldódni a világtól, mert ezek az emberek oly mértékben eleget tettek természetük ösztönös követelményeinek, hogy semmi sem akadályozza meg őket a világ láthatatlan lényegének szemlélésében? Talán az a feltétele a világ ilyen szemlélésének, hogy megszabaduljunk azoktól a vágyaktól, ambícióktól és szenvedélyektől, amelyek a láthatóhoz kötnek bennünket, és ez a megszabadulás esetleg az ösztönkövetelés értelmes teljesítése révén, nem pedig e követelés elhamarkodott és félelem diktálta elfojtása révén érhető el? Talán akkor válik a tekintet szabaddá a lelki valóság számára, ha az ember teljesíti a Föld törvényét? GW. 13. köt. 6. §

ÉLET EGY LÉLEKTŐL MEGFOSZTOTT TERMÉSZETBEN A civilizált emberben felgyülemlett hajtóerők szörnyen destruktívak, és sokkal veszélyesebbek, mint a természeti ember ösztönei, ő ugyanis negatív ösztöneit mindig csak szerény mértékben elégíti ki. Ebből következően a történelmi múlt egyetlen háborúja sem vetekedhet grandiózus ocsmányságban a civilizált nemzetek háborújával. GW. 6. köt. 212. §

E gyszer egy pueblo indián törzsfőnök elmondta nekem, hogy szerinte minden amerikai (a fehérek közül csak őket ismerte) bolond, és abban, ahogy indokolta ezt a meggyőződését, minden további nélkül felismerhettem a megszállott ember vonásait. Hát igen, eljutottunk oda – az őskor óta első ízben –, hogy tevékenységünk következtében teljesen kipusztult a természetből a lélek, amely eredendően benne létezett; az istenek leszálltak – vagy inkább lehozták őket – égi bolygóházaikból és krónikus démonokká változtak, a démonok serege pedig, amely egy Paracelsus idejében még vígan élte világát a hegyekben, az erdőkben, a vizekben és az emberi hajlékokban, a fokozódó tudományos felvilágosodás hatására szánalmas maradványaira zsugorodott és végül teljesen eltűnt. Időtlen idők óta mindig volt lelke a természetnek. Most első ízben lélektől és istenektől megfosztott természetben élünk. Senki sem fogja tagadni azt a jelentős szerepet, amelyet az emberi lélek „istenekként” megjelölt potenciái a múltban játszottak. Jóllehet egy közönséges felvilágosító aktus érvénytelenítette a természet szellemeit, nem váltak érvénytelenné a nekik megfelelő pszichikus tényezők, mint például a befolyásolhatóság, a kritikátlanság, a szorongás, a babonára és az előítéletre való hajlam, röviden mindazok az ismert tulajdonságok, amelyek a megszállottságot lehetővé teszik. Habár a természetből kiveszett a lélek, azok a pszichikus feltételek, amelyek démonokat produkálnak, aktívabban működnek, mint valaha. A démonok ugyanis nem tűntek el ténylegesen, hanem csak az alakjukat változtatták meg. Most tudattalan pszichikus potenciákként funkcionálnak. Ezzel a reszorpciós, felszívó folyamattal együtt járt az Én fokozódó inflációja, ami körülbelül a 16. század óta eléggé tisztán láthatóvá vált. Sőt végül az ember a pszichét is észlelni

kezdte, ráadásul felfedezte a tudattalant, ami, mint a történelem tanúsítja, különösen nyugtalanító esemény volt. Hiszen azt hitte az ember, hogy elbánt az összes kísértettel, és akkor kiderült, hogy a kísértet már nem a lomtárban vagy az ódon romok között bolyong, hanem inkább a látszólag normális európaiak fejében. Széles körben elterjedtek zsarnoki, népbolondító, enthuziasztikus, elvakító eszmék, és az emberek hinni kezdtek a legabszurdabb dolgokban, amiként azt éppen a megszállottak teszik. GW, 10. köt. 431. §

Amikor az emberiség a lelkes természetből átlépett a lélektől megfosztott természetbe, ez egyáltalán nem udvarias módon történt: nevetségessé tették és csúfolódva babonás hiedelemnek nyilvánították a természet lelkét. Amikor a kereszténység elűzte a régi isteneket, az egy Istennel pótolta őket. Amikor viszont a tudomány megszüntette a természet lelkét, nem adott neki másik lelket, hanem a természet fölé helyezte az emberi rációt. A kereszténység uralma idején még sokáig féltek az emberek a régi istenektől mint démonoktól. A tudomány azonban egy pillantásra sem méltatta a természet lelkét. Ha tudatában lett volna tette világrengető újdonságának, kénytelen lett volna megállni egy pillanatra és elgondolkozni azon a kérdésen, hogy nem a legnagyobb óvatosságra van-e szükség ennél az operációnál, amellyel az emberiség ősállapotát szünteti meg. Ha igen, akkor szükség lett volna egy rite de sortie-ra, egy szertartásos bejelentésre, hogy méltó módon vegyen búcsút a trónjuktól megfosztott uraságoktól és egyszersmind kiengesztelje őket. Ezzel legalább a létük iránti kötelező tiszteletet bizonyította volna. Ámde a tudomány és vele az úgynevezett művelt emberiség sohasem gondolt arra, hogy a tudományos ismeretek haladásában peril of the soul [a lélekre leselkedő veszély] rejlik, aminek elébe kellene vágni valamilyen erőteljes rítussal. Ez azonban lehetetlen volt, mert egy ilyen rite de sortie éppen hogy udvarias meghajlás lett volna a démonok előtt, és hát végtére is a felvilágosodás diadalát jelentette annak kimondása, hogy olyasmik, mint természeti lelkek, nem léteznek. Pedig csupán az nem létezett, amit az ember képzeletében értett az ilyen szellemeken. A dolog viszont bizony létezik, mégpedig az emberi lélekben, mit sem törődve azzal, hogy az ostobák és a felvilágosultak miképpen vélekednek erről. GW. 18/II. köt. 1368. §

A tudattalannal való kontaktus földünkhöz bilincsel és rendkívül nehézkes mozgásúvá tesz bennünket, ami a haladó jelleg és minden egyéb kívánatos mozgékonyság tekintetében nem éppen előny. Ám nem szeretnék túl sok rosszat mondani a mi jó anyaföldünkhöz való viszonyunkról. Plurimi pertransibunt [legtöbben átutazunk csupán], aki azonban hű marad a földhöz, az maradandó. Az eltávolodás a tudattalantól és ezzel a történeti meghatározottságtól egyértelmű a gyökértelenséggel. Ez a veszély fenyegeti azt, aki idegen földet hódít meg, de magát az egyént is, ha valamilyen „-izmus” előidézte egyoldalúság következtében elveszíti az összefüggést lényének sötét, anyai, földszerű ősokával. GW. 10. köt. 103. §; Föld és lélek. Az archaikus ember. Linczényi Adorján fordítása. Kossuth Könyvkiadó 1993. 42-43. old.

Minél erősebb és minél inkább magától értetődő lesz a tudat és vele a tudatos akarat, annál inkább háttérbe szorul a tudattalan, és annál könnyebben válik lehetővé, hogy a tudatképzés emancipálódjon a tudattalan modelltől, aminek révén szabadabb lesz, széttöri a puszta ösztönszerűség bilincseit és végül elérkezik az ösztönnélküliség vagy ösztönellenesség állapotába. Ez a gyökértelen tudat, amely többé már sehol sem hivatkozhat az ősképek tekintélyére, noha prométheuszi szabadság birtokosa, egyszersmind az istentelen hübrisz foglya is. Jóllehet a dolgok fölött, sőt az emberek fölött lebeg, fennáll az átcsapás, átbillenés veszélye, nem egyénileg mindenkire nézve, hanem kollektíván a gyengébbekre nézve egy olyan társadalomban, amelyet azután a tudattalan – éppen úgy, ahogy Prométheusszal történt – a Kaukázus egyik sziklájához láncolt. GW. 13. köt. 13. §

Értelmünk új világot teremtett, amely uralkodik a természet fölött; benépesítette ezt a világot monstruózus gépekkel, amelyek annyira hasznosnak bizonyulnak, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Az ember rákényszerül arra, hogy kövesse tudományos és feltaláló

szellemének kalandos inspirációit, és nagyszerű vívmányai miatt csodálja önmagát. Ugyanakkor géniuszában benne rejlik az a félelmetes tendencia, hogy olyan dolgokat találjon fel, amelyek egyre veszélyesebbé válnak, mert egyre jobb eszközöket kínálnak nagyméretű öngyilkosság elkövetéséhez. Az ember a Föld gyorsan növekvő népességére tekintettel már elkezdte keresni az eszközöket és a módszereket, hogy gátak közé szorítsa a növekvő áradatot. Ámde a természet meghiúsíthatja minden kísérletünket oly módon, hogy az ember alkotó szellemét önmaga ellen fordítja. A hidrogénbomba például hatásosan véget vetne a túlnépesedésnek. Bármilyen büszkék vagyunk is rá, hogy uralkodunk a természet fölött, még mindig áldozatai vagyunk a természetnek, mivel még nem tanultuk meg, hogy önmagunkat ellenőrzés alatt tartsuk. Lassan, de látszólag kikerülhetetlenül haladunk a pusztulás felé. Nincsenek többé istenek, akiket segítségül hívhatnánk. A nagy világvallások fokozódó vérszegénységben szenvednek, mert az erdőkből, a folyókból és az állatokból elmenekültek a segítőkész numenek, szellemek, és az istenemberek eltűntek a tudattalanban. Ott, gondoljuk mi, szégyenletesen tengődnek múltunk maradványai között. Mai életünket Ész istennő kormányozza, aki a mi legnagyobb és legtragikusabb illúziónk. Az ész segítségével – úgymond – „legyőztük a természetet”. De mindez csak üres szólam. Hiszen a természet úgynevezett meghódításának következménye a túlnépesedés, és nehézségeinket még növeli az, hogy nem vagyunk képesek megtenni a szükséges politikai intézkedéseket. Az emberek számára továbbra is egészen természetes marad az, hogy egymással birkózzanak és harcoljanak az elsőségért. Tehát mennyiben „győztük le a természetet”? Der Mensch und seine Symbole. 101. old.

A nyugati ember nem igényli a külső és a belső természet fölötti uralmat. Hiszen csaknem ördögi tökélyre fejlesztette uralmát mindkettő felett. Viszont nem képes tudatosan elismerni, hogy alá van vetve a körülötte és benne levő természetnek. Azt kellene megtanulnia, hogy nem tehet úgy, ahogy akar. Ha ezt nem tanulja meg, saját természete fogja elpusztítani. Nem ismeri a lelkét, amely öngyilkos módon fellázad ellene. GW. 11. köt. 870. §

A nevelésnek nem lehet feladata, hogy olyan racionalistákat, materialistákat, specialistákat, technikusokat, röviden olyan egzisztenciákat produkáljon, akik eredetük ismerete nélkül hirtelen felbukkannak a jelenben és fokozzák a társadalom szétesettségét és bomlását; ugyanígy nem vezethet kielégítő gyógyulási eredményekre az olyan pszichoterápia sem, amely látómezejét egyetlen aspektusra korlátozza. Viszont az erre való hajlam oly nagy, és az ösztönök elvesztésének veszélye – a modern civilizáció lélegzetelállító intenzitása közepette – annyira fenyegető, hogy minden ösztönmegnyilvánulást gondosan figyelembe kell venni, mivel az ugyancsak a teljesség képéhez tartozik és elengedhetetlen az ember egyensúlyához. GW. 10. köt. 661. §; Titokzatos jelek az égen. S. Nyírő József fordítása. Kossuth Könyvkiadó 1993. 55-56. old.

Megtorpantunk egy még barbár politeizmus közepette, amelyet kiirtottunk vagy elnyomtunk – évszázadok folyamán és nem túlságosan régen. Feltételezem, hogy ez a körülmény különleges hatással volt a nyugati szellemre. Szellemi egzisztenciánk átváltozott valamivé, amit még nem ért el és ami alapjában véve még nem lehetett. És ezt csak a lélek tudatos része és a tudattalan közti disszociáció végezhette el. Az történt ugyanis, hogy a tudat megszabadult az irracionalitás és az ösztönösség terhétől, mégpedig a tudat teljességének rovására. Az ember széthasadt egy tudatos és egy tudattalan személyiségre. A tudatos személyiséget domesztikálni lehetett, mert elszakadt a természetes és primitív embertől, így lettünk az egyik oldalon a legnagyobb mértékben fegyelmezettek, szervezettek és racionálisak, a másik oldal azonban egy elnyomott primitív ember maradt, elvágva a neveléstől és a kultúrától. Ebben leli magyarázatát az a körülmény, hogy számos alkalommal visszazuhantunk a

legrémisztőbb barbárságba, valamint az a valóban félelmetes tény, hogy minél feljebb kapaszkodunk a tudományos és technikai vívmányok hegyére, annál veszélyesebb és ördögibb lesz a találmányainkkal való visszaélés. Gondoljunk az emberi szellem nagy diadalára, a repülés képességére: valóra váltottuk az emberiség ősrégi álmát! És gondoljunk a modern hadviseléshez hozzá tartozó bombatámadásokra! Ezt jelenti a civilizáció? Nem inkább annak meggyőző bizonyítékát tárja szemünk elé, hogy amint szellemünk nekifogott az ég meghódításának, a bennünk lakozó másik ember, ez az elnyomott, barbár individuum, a pokol felé igyekezett? Civilizációnk bizonyosan büszke lehet teljesítményeire, de ugyanakkor szégyellnünk is kell magunkat. GW. 10. köt. 1008. §

Antropológusok gyakran leírták, mi történik akkor, ha valamilyen primitív társadalmi rendben a szellemi értékeket kiteszik a modern civilizáció rohamának. Az emberek elvesztik az életük értelmébe vetett hitet, társadalmi rendjük felbomlik, és ők maguk morálisan tönkremennek. Mi ma ugyanilyen helyzetben vagyunk. De sohasem értettük meg, mit veszítettünk el, mert szellemi vezetőink szerencsétlen módon abban voltak inkább érdekeltek, hogy intézményeiket védelmezzék, mint abban, hogy megfejtsék a szimbólumok titkát. Az én véleményem szerint a hit nem zárja ki a gondolkodást (amely az ember legerősebb fegyvere); de sajnos sok hívő minden jel szerint annyira fél a természettudománytól (és a pszichológiától), hogy nem vesz tudomást a numinózus pszichikus hatalmakról, amelyek örökké uralkodnak az ember sorsa fölött. Mindentől megfosztottuk a lélek titkát és numinózitását; ezután már semmi sem szent számunkra. Hajdanában, amikor az ember lelkében felbukkantak bizonyos ösztönös képzetek, tudata képes volt ezeket koherens pszichikus muszterbe integrálni. A „civilizált” ember azonban már nem képes erre. „Haladó” tudata megfosztotta magát mindazoktól az eszközöktől, amelyek az ösztönök és a tudattalan segítőkész üzeneteit asszimilálni tudnák. Az asszimiláció szervei azok a numinózus szimbólumok voltak, amelyeket általában szentnek tartottak. Ma például „anyagról” beszélünk. Leírjuk fizikai tulajdonságait. Laboratóriumi kísérleteket végzünk, hogy kimutassuk bizonyos aspektusait. De az „anyag” szó száraz, embertelen és merőben intellektuális fogalom marad, amelynek nincs pszichikus jelentősége számunkra. Milyen más volt az anyag – a Nagy Ősanya – régebbi képe, amely a Földanya mély emocionális jelentőségét fejezte ki. Azt pedig, ami a lélek volt, manapság ugyanígy azonosítják az intellektussal, és ennek következtében a lélek többé már nem atyja a világmindenségnek. Lefokozódott az ember korlátolt Én-gondolatára; az a felmérhetetlen emocionális energia, amelyet az „atyánk” kép tartalmazott, elszivárgott egy intellektuális sivatag homokjában. Der Mensch und seine Symbole. 94-95. old.

Egy hölgy arról volt ismert, hogy tele volt ostoba előítéletekkel és makacsul elutasított minden ésszerű érvet; minden vele folytatott vita eredménytelen volt. Egyik éjjel azt álmodta, hogy fontos társadalmi összejövetelre kapott meghívót. A vendéglátó hölgy e szavakkal fogadta: „Nagyon kedves, hogy eljött! A barátnői már várják önt.” Egy ajtóhoz vezette a vendéget, kinyitotta, és az álmodó hölgy belépett – egy tehénistállóba. Ezt az álombeszédet még egy tökfilkó is könnyen megérti. A hölgy először nem akarta elismerni az álom értelmét, amely ilyen direkt módon leleplezte felfuvalkodottságát; végül azonban kénytelen volt tudomásul venni az üzenetet. A tudattalan ilyen útmutatásai fontosabbak, mint ahogy azt az emberek többsége képzeli. Tudatos életünkben különféle hatásoknak vagyunk kitéve. Emberek ösztönöznek vagy elszomorítanak bennünket, munkahelyi vagy társadalmi események zavarón hatnak ránk. Sok minden csábít minket olyan utakra, amelyek nincsenek összhangban individualitásunkkal. Akár észleljük e dolgok hatását, akár nem, tudatunk mindenképpen zavarba kerül, és védtelenül ki van szolgáltatva nekik. Különösen áll ez azokra az emberekre, akiknek extravertált lelki beállítódása nagy súlyt helyez a külső dolgokra, illetve akik kisebbrendűségi érzéssel küszködnek, és kételkednek magukban. Minél inkább előítéletek, tévedések, fantáziák és infantilis vágyak befolyásolják a tudatot, a már

meglévő baj annál inkább neurotikus disszociációvá fajul, és egy többé-kevésbé mesterséges élethez vezet, amely messzire eltávolodott a természetességtől és az egészséges ösztönöktől. Der Mensch und seine Symbole. 49-50. old.

Az archetípusok világa az ember tudatában kell hogy maradjon, akár felfogja azt, akár nem, mert abban még természet az ember, s összeköttetésben van saját gyökereivel. Egy olyan világnézet vagy társadalmi rend, amely az embert elvágja életének ősképeitől, nemcsak hogy nem kultúra, hanem fokozódó mértékben tömlöc vagy istálló. Ha az ősképek valamilyen formában tudatosak maradnak, akkor az ezeknek megfelelő energia utat találhat az emberhez. Ám ha már nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot, akkor a tudattalanba hanyatlik az az energia, amely ama képekben fejeződik ki, és az infantilis szülőkomplexus rabul ejtő bűvöletét okozza. Ezzel a tudattalan olyan töltést kap, amely beleszüremlik mint csaknem ellenállhatatlan, hátulról jelentkező erő minden nézetbe, eszmébe vagy tendenciába, amelyet az értelem csábító célként mutogat a concupiscentiának [mohó kívánságnak]. Ily módon az ember menthetetlenül áldozatául esik tudatának s a helyesről és helytelenről alkotott racionális fogalmainak. Távol áll tőlem, hogy le akarjam járatni az értelem isteni ajándékát, az emberi képességnek ezt a csúcsát. Egyeduralkodóként azonban nincs semmi értelme, amiként a fénynek sem egy olyan világban, amelyben nem áll vele szemben a sötét. Az anya bölcs tanácsát és a természetes korlátozás őt illető kérlelhetetlen törvényét bizonnyal figyelembe kellene vennie az embernek. Sohasem volna szabad elfelejtenie, hogy a világ azért áll még, mert ellentétei tartják az egyensúlyt. A racionálist így ellensúlyozza az irracionális, a szándékoltat pedig az, ami adva van. GW. 9/I. köt. 174. §; Mélységeink ösvényein. Bodrog Miklós fordítása. Gondolat Kiadó 1993. 100. old.

A régi vallások fennkölt és nevetséges, jóságos és kegyetlen szimbólumaikkal nem a kék ködből keletkeztek, hanem az emberi lélekből, amely ebben a pillanatban is bennünk él. Mindezek a dolgok, ezek ősalakjai bennünk élnek, és képesek bármikor megsemmisítő erővel ránk törni, mégpedig a tömegszuggesztió formájában, amellyel szemben az egyes ember védtelen. Félelmetes isteneink csak a nevüket változtatták meg, mostanság az „-izmus”-ra rímelnek. Vagy talán van valakinek képe kijelenteni, hogy a világháború vagy a bolsevizmus szellemdús találmány volt? Amiként kívül olyan világban élünk, ahol bármikor elsüllyedhet egy kontinens, eltolódhatnak a pólusok, új pestis törhet ki, belül olyan világban élünk, ahol bármikor valami hasonló keletkezhet, természetesen csak eszme formájában, amely azonban nem kevésbé veszélyes és megbízhatatlan. Ha az ember nem alkalmazkodik ehhez a belső világhoz, az éppen úgy súlyos következményekkel fenyegető fogyatékosság, mint a műveletlenség és az alkalmatlanság a külső világban. Az emberiségnek csupán parányi töredékrésze az, amely főleg Ázsiának az Atlanti-óceánba nyúló, sűrűn lakott félszigetén él, és magát „műveltnek” nevezi, és ugyanakkor a természettel való elégtelen kontaktus következtében arra a gondolatra jutott, hogy a vallás valamiféle rejtélyes célú, sajátos lelki zavar. Biztos távolságból, teszem azt Közép-Afrikából vagy Tibetből nézve természetesen úgy tűnik, mintha az emberiségnek ez a töredéke egy számára tudattalan dérangement mentalt [elmezavart] a még egészséges ösztönű népekre projiciált volna. GW. 7. köt. 326. §

Miként az ellentétek az egyes esetekben szoktak megnyilvánulni, alapjában véve mindig egy egyoldalúságba tévedt és ahhoz görcsösen ragaszkodó tudatról van szó, amely konfrontálódott az instinktív, ösztönös teljesség és szabadság képével. Vagyis itt van előttünk az antropoid és az archaikus ember egyfelől a maga állítólag gátlástalan ösztönvilágával, másrészt pedig sokszorosan félreismert szellemi nézetvilágával, aki a mi egyoldalúságunkat kompenzálandó és korrigálandó előtoppan a sötétből, és megmutatja nekünk, hogyan és hol távolodtunk el az alaprajztól, s nyomorítottuk meg magunkat. GW. 8. köt. 190. §

MEGHASONLÁS ÖNMAGUNKKAL A legősibb az ösztönbázis. Aki az ösztönökkel nem számol, azt az ösztönök orvul fogják

legyűrni, és aki nem tud megalázkodni, azt megalázzák, és ezzel elveszti a szabadságot, legdrágább kincsét is. GW. 9/I. köt. 620. §

A természet hatalmas energiamennyiséggel látta el a védtelen és fegyvertelen embert, ez hivatott képessé tenni őt arra, hogy a lét súlyos veszélyeit ne csupán passzívan elviselje, hanem le is küzdje. Természet Anya sok baj ellen felvértezte fiát (és a baj leküzdéséért felséges jutalmat tűzött ki, amelyről Schopenhauer beszél, amikor azt mondja, hogy a boldogság tulajdonképpen nem más, mint a szenvedés megszűnése). A közvetlenül fenyegető életveszéllyel szemben jórészt védve vagyunk, ezért azután napról napra csábítást érzünk, hogy elbizakodottá váljunk; mindazonáltal az animális ember még mindig buján tenyésző volna, ha nem nehezedne rá a szigorú szükség nyomása. Ezért vagyunk valóban elbizakodottak? Hol vannak az orgiasztikus ünnepek, ahol levezetjük az életerő fölöslegét? A mi erkölcsi nézeteink ezt a megoldást nem engedik meg. (Ámde számoljuk most össze, hány forrásból zúdul ránk az elégedetlenség: ilyen forrás a lemondás a gyorsuló ütemű szaporodásról, amihez a természet hatalmas energiamennyiséggel ruházott fel bennünket; ilyen a differenciált munkamódszerek monotóniája, amely kizárja a munka tárgya iránti érdeklődést, és végül az életnek energiát megtakarító biztosítása háborúk, törvénytelenség, rablás, járványok, gyermek- és nőhalandóság ellen – összegét tekintve tehát nagy mennyiségű lekötetlen energiáról van szó, amely szükségszerűen kénytelen helyet csinálni magának. De hogyan? Csak viszonylag kevesen vannak azok, akik elképesztő sportok révén teremtik meg maguknak a kvázitermészetes életveszélyeket; a többség annak érzi szükségét, hogy alkoholban, a pénz utáni hajszában és a beteges kötelességteljesítés meg a mértéktelenül túlzásba vitt munka bódulatában teremtse meg magának az életveszély ekvivalensét, mégpedig azért, hogy elkerülje az energia veszélyes felhalmozódását, amely azután eszeveszett levezetési módokat kényszeríthetne ki. Ezért létezik ma a szexuális kérdés. Itt szeretne kiszabadulni az energia, mivel ez ősidőit óta velejárója a biztonság és a jóltápláltság állapotának. Ilyen körülmények között nem csupán a nyulak szaporodnak, hanem az embereket is lépre csalja a természet szeszélye. Lépre mennek, mivel erkölcsi nézeteikkel beszorították magukat egy szűk ketrecbe, amelynek gyötrő szűkösségét nem érezték addig, amíg a kegyetlen szükség még szorosabb béklyókat tett rájuk. Ma azonban a városi ember számára túlságosan szűk lesz valami. Csábítóan veszi körül a kísértés, és a társadalmat láthatatlan kerítőként járja keresztül-kasul a mindent meg nem történtté tevő fogamzásgátló szerek ismerete.) De mi indokolja ezt a morális korlátozást? Csak nem az, hogy vallási megfontolásból tekintettel vagyunk a haragvó Istenre? A meglehetősen elterjedt hitetlenségtől eltekintve egyszer hívő ember is nyugodtan felteheti a kérdést, hogy ha ő maga Isten volna, csaknem örök kárhozattal büntetné-e Hans és Grete (erotikus) pajzánkodását. Effajta eszmék többé már egyáltalán nem egyeztethetők össze őszintén vallott istenfogalmunkkal. A mi istenünk szükségképpen sokkal toleránsabb annál, hogy nagy ügyet csinálhatna ebből. (A szellemi alávalóság és a képmutatás ezerszerte rosszabb.) Korunk bizonyos fokig aszketikus és főként képmutatóan kiszínezett nemi erkölcse ily módon elvesztette hatékony hátterét. Vagy talán védelmez bennünket a pajzánkodástól valamilyen fölényes bölcsesség, az a felismerés, hogy minden emberi értéktelen, merő hiúság? Sajnos messze vagyunk ettől (inkább a hagyományos szuggesztió tart béklyóban bennünket, és a nyáj gyávaságból meg lelki restség miatt kocog tovább ezen az úton). Az ember a tudattalanban jó szimattal érzékeli korának szellemét, sejti lehetőségeit, és lelke mélyén érzi a mai erkölcs alapjának ingatag voltát, hiszen ezt már nem támasztja alá eleven vallási meggyőződés. Innen ered korunk etikai konfliktusainak legnagyobb része. A szabadságra vágyó ösztön lázad az erkölcs düledező korlátai ellen: az emberek érzik a kísértést, akarnak és nem akarnak. És mert nem akarják és nem tudják kitalálni, hogy tulajdonképpen mit akarnak, konfliktusuk jórészt tudattalan, és ebből lesz a neurózis. Tehát a neurózis a legszorosabban összefügg korunk problémájával, és voltaképpen nem más, mint az

egyén sikertelen kísérlete arra, hogy az általános problémát önmagában oldja meg. A neurózis az ember meghasonlása önmagával. GW. 7. köt. 428-430. §

Ha valamit biztosan tudunk a neurózisok lényegéről, az az a tény, hogy vagy primer ösztönzavarokon alapulnak, vagy legalábbis jelentős mértékben károsítják az ösztönöket. Az emberi test és az emberi ösztönök fejlődéstörténete földtani korszakokat fog át. Történelmi ismereteink csupán pár lépésnyit világítanak meg abból az útból, amelynek hosszúsága kilométerek százezreire terjed. De ez a kevés is segítségünkre van, ha lélekgyógyászként rendbe akarunk tenni egy ösztönzavart. Ebben a tekintetben a legtöbbet éppen a vallások gyógyító mítoszaiból tanulhatunk (amelyeket lélekgyógyászati rendszereknek és módszereknek nevezhetnénk), vagyis ezek támogatnak bennünket abban, hogy megértsük az ösztönzavarokat, amelyek egyáltalán nem újabb keletűek, hanem ősidők óta léteznek. GW. 18/II. köt. 1231. §

Napjaink úgynevezett neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg magával. Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával, és ezáltal az átélt és nem a csupán kívülről látott természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal. Olyanokról van szó, akik nem viselik el a mítosz elvesztését, de egyrészt nem találnak utat egy csak külsőleges világhoz, vagyis a természettudomány világképéhez, másrészt ugyanígy nem elégíti ki őket az intellektuális játék a szavakkal, aminek a legcsekélyebb köze sincs a bölcsességhez. Napjainknak ezek a lelki hasadásos áldozatai csupán „fakultatív neurotikusok”, akikről abban a pillanatban lehullik a látszólagos betegség, mihelyt bezárul a rés az én és a tudattalan között. Erinnerungen. 149. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Kovács Vera fordítása. Európa Könyvkiadó 1987. 181. old.

Néhány nappal ezelőtt egy hölgy jelent meg rendelőmben, aki tizenöt éve páciensem volt. Nehéz esetnek számított, mert bizonyos dolgokat nem akart látni, nem akart együttműködni, gyermek akart maradni. Akadnak olyan emberek, akik képesek rá, hogy ne vegyék komolyan az életet, mintha arra születtek volna, hogy örökké gyermekek maradjanak. Ha valaki cukorbajjal jön hozzám, és nem fordít figyelmet a tüneteire, vagy nem hallgat a tanácsaimra, nem tudok tenni érte semmit sem. És most viszontláttam régi páciensemet. Rémesen nézett ki, valósággal megdöbbentem. Ő észrevette ezt, és azt mondta: „Igen, ez nagyon kínos, de már nincs semmi problémám.” Azt kérte, mondjam meg a férjének, hogy már nem hisztériás, és igaz is volt, hogy már nem volt semmi problémája, semmi nehézsége sem; ezeket ugyanis felszívta magába, a testébe. Ilyen esetekben pszichikus okokból tombol a szív, és az eredmény a neurózis, amely gránátrobbanás okozta sokkhoz hasonlatos. Az ember mindenre összerázkódik, nem képes ellenőrizni cselekedeteit. Ha a problémák testi tünetekbe tevődnek át, a külső nehézségek eltűnnek ugyan, de a test tönkremegy. Ha a neurózis mélyen behatolt a lelki folyamatokba, rettenetes korbácsra van szükség, sőt esetleg az életet kell kockáztatni. Rendszerint egy csapóajtó örökre bezárult. Hérakleitosz, a homályos, a legintelligensebb az ókori filozófusok között, azt mondta: „Meghal a lélek, ha vízzé válik.” A lélek számára halálos, ha öntudatlanná válik. Emberek meghalnak még a test halálának beállta előtt, mert a lelkükben ott kuksol a halál. Kísértetként bolyongó lárvaszerű piócák ők, halottak, akik azonban még szívják a vért. Traumanalyse. 118-119. old.

Természetesen törekszem arra, hogy megtegyek a pácienseiméit mindent, amit csak tudok, de bármilyen furcsán hangzik, a pszichológiában nagyon fontos, hogy az orvos ne törekedjen mindenáron a gyógyításra. Végtelenül óvatosnak kell lennie, hogy ne erőltesse rá saját akaratát és meggyőződését a páciensre. Adnia kell neki bizonyos mértékű szabadságot. Nem tudjuk kirántani az embereket a sorsuk kezéből, ahogy a medicinában sem tudjuk meggyógyítani azt a pácienst, akit a természet halálra szánt. Néha valójában az a kérdés, vajon szabad-e megmentenünk egy embert a sorstól, amin keresztül kell mennie a fejlődése érdekében. Egyes embereket nem menthetnek meg

attól, hogy szörnyű képtelenségeket kövessenek el, mert ezek a lényükben vannak. Ha elveszem tőlük ezeket, az értékeiket vesztik el. Csak úgy teljesíthetjük ki értékeinket és pszichológiai fejlődésünket, ha elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és ha elég komolyak vagyunk ahhoz, hogy azt az életet éljük, amit ránk bíztak. Szükségünk van a bűneinkre, tévedéseinkre, hibáinkra, különben fejlődésünk legértékesebb ösztönzőitől esnénk el. Miután valaki olyasmit hallott, ami megváltoztathatná benső állapotát, és egészségével nem törődve elmegy tőlem, én nem hívom vissza. Azzal vádolhatnak, hogy keresztényieden vagyok, de nem bánom. Én a természet oldalán állok. GW. 18/I. köt. 291. §; Analitikus pszichológia. Vízi János fordítása. Göncöl Kiadó 1995. 166-167. old.

Mivel nem vagyunk tudatában annak, hogy árnyékunk van, személyiségünk egy részét nem létezőnek nyilvánítjuk. Ekkor ez a rész átkerül a nem létező birodalmába, amely ezzel nagyobb lesz, és iszonyú méretűvé válik. Ha nem ismerjük el, hogy ilyen tulajdonságaink vannak, egyszerűen az ördögöt tápláljuk. Orvosi nyelven szólva: a lélekben minden tulajdonság egy meghatározott energiaértéket képvisel, és ha valaki egy energiaértéket nem létezőnek nyilvánít, helyette az ördög lép színre. Ha a házunk mellett hömpölygő folyót nem létezőnek tekintjük, áradáskor hordalékkal és iszappal teríti be kertünket, és aláássa házunkat. Ha a természetre bízzuk, hogy éljen határtalan lehetőségeivel, azt tehet, amit akar. Ha látunk egy tehén- vagy disznócsordát, és tagadjuk létezését, hirtelen ott teremnek az állatok mindenütt; a tehenek felfalják a rózsakertet, a disznók pedig felugranak ágyunkra, és ott fognak aludni! Ilyen pökhendien viselkedik a megtagadott. Traumanalyse. 79. old.

Tapasztalataim szerint gyakorlati szempontból igen fontos, hogy az orvos jól értse meg azokat a szimbólumokat, amelyek a teljesség felé mutatnak. Segítségükkel ugyanis meg-szüntethetők a neurotikus disszociációk, mivel visszaadják a tudatnak azt a szellemet és azt a tartást, amelyet az emberiség ősidők óta megoldást és gyógyulást hozó tényezőként érzékelt. A szimbólumok représentations collectives [közösségi képzetek], amelyek ősidők óta lehetővé tették a tudat és a tudattalan oly szükséges kapcsolatát. Ez az egyesítés nem végezhető el sem intellektuálisan, sem merőben gyakorlatilag, mert az előbbi esetben fellázad az ösztönszféra, az utóbbi esetben pedig az ész és a morál berzenkedik. GW. 11. köt. 285. §

Mint tudjuk, a freudi pszichoanalízis arra szorítkozik, hogy tudatossá tegye az árnyékvilágot és a rosszat, a gonoszt (Böse). Egyszerűen láthatóvá teszi az eddig latens polgárháborút. És beéri ennyivel. A páciens találja ki, hogy egymaga miként küzd meg vele. Freud sajnos egyáltalán nem számolt azzal, hogy az ember még sohasem volt képes egyedül megküzdeni az alvilág, vagyis a tudattalan hatalmaival. Mindig szüksége volt ehhez lelki segítségre, amelyet mindenkori vallása nyújtott neki. A tudattalan feltárása egy nagy lelki szenvedés robbanásszerű kezdetét jelenti, mert ez éppen olyan, mint amikor egy virágzó civilizáció áldozatul esik barbár hordák betörésének, vagy amikor gátszakadás után a megáradt hegyi patak tombolása letarolja a termékeny szántóföldet. Ilyen gátszakadás volt a világháború is, amely minden másnál jobban bizonyítja, milyen vékony válaszfal választja el a rendezett világot az örökké lesben álló káosztól. De így van ez minden egyes esetben is: az ésszerűen rendezett világ mögött bosszúra szomjasan vár az ész által megerőszakolt természet arra a pillanatra, amikor az elválasztó fal ledől, hogy pusztító erővel behatoljon a tudatos létbe. Az ember a legősibb és legprimitívebb idők óta tudatában van ennek a veszélynek, a lélek veszélyének, és ezért vallásos és mágikus szokásokat alakított ki, hogy védekezzen a fenyegetéssel szemben, és gyógyítsa a bekövetkezett lelki sérüléseket. Ezért a varázsló mindig egyúttal a lelkipásztor is, a test és a lélek megváltója, és a vallások a lélek szenvedéseinek gyógyítására szolgáló rendszerek. Kiváltképpen érvényes ez az emberiség két nagy vallására, a kereszténységre és a buddhizmusra. A szenvedő emberen sohasem segít az, amit ő maga kieszel, hanem csakis az emberfölötti, kinyilatkoztatott igazság, amely megszabadítja a szenvedő állapottól.

GW. II. köt. 531. §

Mélységes csalódást éreztem, amiért a kutató értelem minden erőfeszítése ellenére sem tudunk a lélek mélyén mást fölfedezni, csupán a nagyon is közismert „nagyon is emberit”. Vidéken nőttem föl, parasztok között, és amit nem tanulhattam meg az istállóban, azt megtudtam Rabelais elmésségéből és paraszti folklórunk szókimondó fantáziájából. Az incestus és a perverzitás különféle formái nem jelentettek nekem semmiféle újdonságot, és magyarázatra sem szorultak. A bűnözéssel együtt abba a mocskos üledékbe tartoztak, amely megkeserítette életkedvemet, mivel nagyon is világosan nyitotta rá szememet az emberi lét rútságára és értelmetlenségére. Nekem magától értetődött, hogy a veteményt trágya táplálja. Meg kellett azonban magamban vallanom, hogy ez aligha valami jótékonyan ható felismerés. Hiába, ezek mind csupa városi emberek, akik mit sem tudnak a természetről és az emberistállóról, gondoltam, régóta torkig lévén az ilyen undorító visszásságokkal. A természetről mit sem tudó emberek magától értetődően neurotikusak, mert nem illeszkedtek be a realitásokba. Még túlságosan naivak, akár a gyerekek, és úgyszólván fel kell világosítani őket arról, hogy ugyanolyan emberek, mint a többiek. Ettől a neurotikusok természetesen még nem gyógyulnak meg, egészségessé csak az teheti Őket, ha megint kikászálódnak a mindennapos szennyből, a hétköznapok iszapjából. Erinnerungen. 169-170. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 205-206. old.

Mint ismeretes, a tudattalan nem hagyja magát egyszer s mindenkorra úgyszólván „elintézni”. Sőt a lelki higiéné egyik legfontosabb feladata, hogy bizonyos állandó figyelmet szenteljünk a tudattalan tartalmak és folyamatok jelenségeinek, éspedig azért, mert a tudatot újra meg újra az a veszély fenyegeti, hogy egyirányú sínen halad és önmagát zsákutcába juttatja. Ennek fejében viszont a tudattalan kiegészítő, illetve kompenzáló funkciója egy bizonyos fokig gondoskodik arról, hogy ezek a neurózisnál különösen nagy veszélyek elkerülhetők legyenek. De csak ideális viszonyok között, csak ott, ahol az élet még eléggé tudattalan ahhoz, hogy az ösztön szerpentin-útját minden tétovázás és meggondolás nélkül követni lehessen, csak ilyenkor működik a kompenzáció teljes sikerrel. De minél civilizáltabb, azaz minél tudatosabb és bonyolultabb az ember, annál kevésbé képes az ösztönök követésére. A bonyolult életkörülmények és a környezeti hatások olyan hangosak, hogy túlharsogják a természet halk hangját. Ekkor lépnek amazok helyére a vélemények és a meggyőződések, az elméletek és a kollektív törekvések, és támogatják a tudat összes aberrációját. Ilyen esetekben különös figyelmet kell szentelni a tudattalannak, hogy így hathasson a kompenzációra. GW. 9/II. köt. 40. §; Aión. 26. old.

A neurózis problémája a megzavart ösztönszférától egészen a végső világnézeti kérdésekig és döntésekig terjed. A neurózis nem egy élesen körülhatárolt és pontosan leírt jelenség, hanem az egész ember reakciója. Itt a merőben tüneti terápia még inkább tiltott, mint a csupán szomatikus betegségek esetében, jóllehet ezeknek is mindig van pszichikus komponensük vagy kísérő jelenségük, ha már nem pszichogének eleve. GW. 11. köt. 450. §

Nem azt kellene kutatnunk, hogyan lehet megszüntetni a neurózist, hanem azt kellene megtudnunk, mi a jelentése, mit tanít, mi az értelme és a célja. Igen, meg kellene tanulnunk, hogy hálásak legyünk neki, máskülönben ugyanis elszalasztjuk a lehetőséget, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában. A neurózis akkor „szűnt meg” ténylegesen, ha a téves beállítódású Ént megszüntette. Nem a neurózist gyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket. Az ember beteg, a betegség azonban a természet kísérlete arra, hogy meggyógyítsa. Magából a betegségből tehát nagyon sokat tanulhatunk gyógyulásunk érdekében, és ami a neurotikus szemében teljesen elvetendőnek tűnik, abban rejlik az igazi arany, amelyet egyébként sehol sem találtunk. GW. 10. köt. 195. old.

CSAK AZ EMBER ÉPÍT KERTET Csak az ember épít kertet, sohasem a természet. Látjuk tehát, hogy fejlődésünk mennyire függ a tudat intervenciójától. Jóllehet létezik fejlődés, az evolúció tényezője a természetben, ez a

fejlődés azonban lassú, évmilliók kellenek hozzá. Traumanalyse. 259. old.

H a a lelki élet csak tényszerűségekből állna – ami egyébként primitív fokon még így van –, akkor beérhetnénk a kézzelfogható tapasztalással. A kultúrember lelki élete azonban dugig van problematikával, mi több, e nélkül egyáltalán el sem képzelhető. Lelki folyamataink nagy részét fontolgatások, kételyek, próbálkozások teszik ki – csupa olyan dolog, amelyet a primitív ember tudattalan, ösztönös lelke úgyszólván egyáltalán nem ismer. Hogy problematika egyáltalán létezik, azt a tudat növekedésének köszönhetjük; ez a kultúra trójai falónak beillő ajándéka. Az ösztöntől való eltérés és az ellenszegülés alkot tudatot. Az ösztön: természet, és természetet akar. A tudat viszont csak kultúrát akarhat, vagy annak tagadását, s ahol csak a természethez törekszik vissza a rousseau-i vágy szárnyán, a természetet „műveli”. Amennyiben még természet vagyunk, tudattalanok vagyunk, és a problémátlan ösztön biztonságában élünk. Minden, ami bennünk még természet, berzenkedik a problémától, minthogy ennek kétség a neve, s mindenütt, ahol kétség uralkodik, ott bizonytalanság van, és többfelé nyílnak válaszutak. Csakhogy ahol különböző utak látszanak lehetségesnek, ott eltértünk az ösztön biztos vezetésétől, és ki vagyunk szolgáltatva a félelemnek. Most ugyanis a tudatunknak kellene azt tennie, amit a természet mindenkor megtett gyermekeiért, mármint biztosan, kétség nélkül és egyértelműen dönteni. És ekkor megül bennünket az a nagyon is emberi félelem, hogy prométheuszi vívmányunk, a tudat, végtére mégsem lesz képes annyira, amennyire a természet. A probléma apátlan-anyátlan egyedüllétbe vezet, mondhatni, természetről leszakadt elhagyatottságba, ahol tudatosságra kényszerülünk – semmi másra, mint tudatosságra. Másként nem tehetünk, tudatos döntéssel és megoldással kell fölváltanunk azt, ami természet adta módon, magától történik. Így minden probléma lehetőséget nyújt tudatunk kiterjesztésére, ugyanakkor viszont arra is ösztökél, hogy búcsút mondjunk minden tudattalan gyermekbetegségnek és természethez tapadásnak. Ez a késztetés valami oly végtelenül fontos lelki tény, hogy a keresztény vallás legfontosabb tantételeinek egyikét képezi. Ez pedig a csupán természeti ember föláldozása, a tudattalan, természetterméke élőlényé, akinek tragédiája már a paradicsomi gyümölcs megízlelésével kezdetét vette. Ama bibliai bűneset átoknak tünteti fel a tudatosodást. És tényleg annak is tűnik minden olyan probléma, amely nagyobb tudatosságra kényszerít minket, s ezzel a gyerekes tudatlanság paradicsomát még messzebbre taszítja. GW. 8. köt. 750-751. §; Mélységeink ösvényein. 7-8. old.

Csak az tud fölébe emelkedni a természetnek, aki helyett más viseli a földi terhet. Ugyan hogy filozofált volna Platón, ha a saját házirabszolgája lett volna? Hogy tanított volna Jézus, a rabbi, ha el kellett volna tartania a feleségét, a gyerekeit? Ha neki kellett volna megművelnie a földet, amin a kenyér termett, amit megtört azután; ha neki kellett volna kapálnia a szőlőt, amiben a bor érlelődött, amit szétosztott? A kép egészéhez hozzátartozik az élet sötét oldala is, az, amelyik ideláncolja az embert a földhöz. „E világban” nincs olyan jó, amiben ne volna valami rossz is, nincs olyan nappal, amit ne követne éjszaka, olyan nyár, amire ne jönne tél. Ám a kultúrember, meglehet, nélkülözi a telet, mivel ő meg tudja védelmezni magát a hideg ellen; a piszkot, mivel meg tud fürödni, a bűnt, mivel bölcsen elkülönülhet a többitől, s így alkalma se nyílik rá, hogy elkövesse. Jó és tiszta színben tűnhet fel maga előtt, mert nem okul a más nyomorúságából. A természeti ember ezzel szemben olyan teljességet mondhat magáénak, amiért csak csodálni lehetne. De valójában nincs benne semmi csodálatraméltó. Ugyanaz az öntudatlanság, nyomor és piszok örökkön örökké. GW. 11. köt. 264. §; A szellem szimbolikája. Halasi Zoltán fordítása. Európa Könyvkiadó 1997. 170. old.

A tudattalan a természethez hasonlóan semleges. Egyrészt destruktív, másrészt konstruktív. Minden lehetséges rossz forrása és egyszersmind minden isteni tapasztalat mátrixa, és – bármennyire paradoxonnak tűnik is – a tudattalan hozta és hozza létre a tudatot. Ez a megállapítás

nem azt jelenti, hogy a forrás teremt, vagyis hogy a víz pontosan azon a helyen keletkezik, ahol a folyó forrását látjuk; a víz titkos utakon tör fel a hegy mélyéből, amíg el nem éri a napvilágot. Ha azt mondom, „Itt van a forrás”, ezen csak azt a helyet értem, ahol a víz láthatóvá válik. A víz-hasonlat meglehetősen találóan fejezi ki a tudattalan természetét és jelentését. Ahol nincs víz, ott élet sincs; ahol túl sok víz van, minden megfullad, elmerül. A tudat feladata az, hogy megtalálja a megfelelő helyet, ahol nem vagyunk sem túlságosan közel a vízhez, sem pedig túlságosan távol tőle; viszont a víz mindenképpen nélkülözhetetlen. GW. 18/II. köt. 1586. §

Éppen ez az a tapasztalat, amelyre önnek szüksége volt. Ön úgy bízik a tudattalanjában, mint egy szerető apában. De a tudattalan természet, és nem építhetünk úgy rá, mint egy megbízható emberi lényre. A tudattalan inhumánus, és ahhoz, hogy emberi célokat szolgáljon, szüksége van az emberi szellemre. A természet mindennél és mindenkinél jobb vezető, ha tudjuk, hogyan kövessük. Olyan, mint az iránytű, amely észak felé mutat, ami szerfelett hasznos, ha az embernek van jól épített hajója, és ért a kormányzásához. Körülbelül ez a helyzet. Ön a folyóval halad, végül el kell jutnia a tengerhez. A tudattalant azonban vegye szó szerinti értelmében, mert különben rövid idő múlva megreked egy szorosban, és panaszkodni fog, hogy eltévedt. Az emberi szellem nélkül a tudattalan értelmetlen. Folyton a maga kollektív céljai felé tör, és sohasem szolgálja a személyes sorsot. Az ön sorsa a tudat és a tudattalan együttműködésének az eredménye. Briefe. I. köt. 355-356. old.

Itt természetesen a gondolkodó emberekhez szólok, és mivel az emberek többsége nem gondolkodik, a csekély kisebbséghez. Mindazonáltal e kisebbségnek van helye a teremtésben, és feltehetően értelme is van. Hozzájárulása a tudat fejlődéséhez jelentékeny, és mivel a természet a legnagyobb jutalmat adományozta a tudatos lénynek eredményessége elismeréséül, a tudatosság minden bizonnyal értékesebb a természet számára, mint a tudattalanság. GW. 18/II. 1616. §

Az archetípus tiszta, hamisítatlan természet, és a természet készteti az embert arra, hogy olyan szavakat mondjon ki és olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek értelmét nem ismeri, mégpedig annyira nem tudatosak, hogy soha nem is gondolkozik rajtuk. Azoknak az értelemmel bíró dolgoknak a tekintetében, amelyeknek az értelmét azonban még senki sem tudta megmondani, egy későbbi, tudatosabb emberiség arra a gondolatra jutott, hogy itt egy úgynevezett aranykornak a maradványairól van szó, amikor léteztek olyan emberek, akik birtokában voltak a tudásnak, és bölcsességre tanították a népeket. Még későbbi, letűnt korok, úgymond, elfeledték a tanultakat, és már csak gépiesen ismételték a meg nem értett gesztusokat. Ami a modern pszichológia eredményeit illeti, ezután már semmi kétség sem férhet hozzá, hogy léteznek tudatosodás előtti archetípusok, amelyek sohasem voltak tudatosak, és csupán közvetetten fedezhetők fel a tudattartalmakra gyakorolt hatásuk révén. Véleményem szerint semmilyen elfogadható tény nem szól ama feltevés ellen, hogy mindazok a pszichikus funkciók, amelyek ma tudatosként jelennek meg előttünk, egyszer tudattalanok voltak, és megközelítőleg mégis úgy működtek, mintha tudatosak lettek volna. Azt is mondhatnánk, hogy minden, amit az ember lelki jelenségek tekintetében produkál, már létezett előbb természetes tudattalanságban. Ezzel szemben azt az ellenvetést tehetik, hogy ebben az esetben megmagyarázhatatlan volna, egyáltalán miért van tudat. De emlékeztetnem kell arra, hogy – mint már megállapítottuk – minden tudattalan működés – jellegét tekintve – automatikus ösztöntevékenység, és hogy az ösztönök többé-kevésbé összeütköznek, vagy kényszeres voltuk következtében befolyásolhatatlanul működnek, még olyan körülmények között is, amelyek adott esetben életveszélyesek az emberre nézve. Ezzel szemben a tudat lehetővé tesz rendezett alkalmazkodási teljesítményeket, azaz ösztöngátlásokat, és ezért nem nélkülözhető. Az ember egyáltalán csak attól ember, hogy van tudata, hogy képes tudatosan élni. GW. 8. köt. 412. §

Amiként az archetípus egyfelől lelki tényező, másfelől az ösztön lényegéhez tartozó immanens,

rejtett értelem, akként a lélek is, ahogy kimutattam, kettős lényegű és paradox: nagy segítség és ugyanolyan nagy veszély. Úgy tűnik, mintha az emberre volna bízva, hogy e kettősség feloldásában döntő szerepet játsszon, mégpedig tudatánál fogva, amely fénysugárként világít be az őskor sötéten tátongó szakadékába. GW. 8. köt. 427. §

Nagyon egyszerű oka van annak, hogy a tudat létezik, és terjeszkedni és mélyülni igyekszik: tudat nélkül kevésbé jól mennek a dolgok. Nyilván ezért teremtette meg Természet Anya valamennyi hallatlan kuriózum között a legkülönösebb teremtményét, a tudatot. A csaknem tudattalan természeti ember is képes alkalmazkodni és fenntartani magát, de csak a maga természeti világában, és más körülmények között ezért esik áldozatul a számtalan veszélynek, amelyeket mi a tudat magasabb fokán játszva elkerülünk. A magasabb fejlettségi fokon levő tudat bizonyosan megbirkózik olyan veszélyekkel, amelyekkel a természeti ember álmában sem találkozik, de tény az, hogy a földet a tudatos, nem pedig a tudattalan ember hódította meg. Nem a mi dolgunk annak eldöntése, hogy ez – a végső és emberen túli szándékot tekintve – kedvező vagy kedvezőtlen. GW. 8. köt. 695. §

A szeretet egymagában mit sem használ, ha nem párosul értelemmel. A szeretet helyes alkalmazásához szükség van kiterjesztett tudatra és magasabb szempontra, amely kitágítja a látóhatárt. Valóságos történelmi múltjában a kereszténység ezért nem érte be azzal, hogy az embereket a felebaráti szeretetre intse, hanem felbecsülhetetlen szellemi kulturális feladatot is teljesített. Ezzel nagyobb tudatosságra és nagyobb felelősségre nevelte az embert. Ehhez bizonyosan szeretetre van szükség, de olyan szeretetre, amely tudatossággal és értelemmel párosul. Az értelem funkciója az, hogy megvilágítsa a még sötét tartományokat – mégpedig mind kívül, a környezetben, mind belül, a lélek belvilágában – és „megragadás”, „felfogás” révén tudatosítsa őket. Minél inkább vak a szeretet, annál inkább alá van rendelve az ösztönöknek, és annál inkább fenyeget romboló következményekkel, mivel a szeretet hajtóerő, amelynek alakra és irányra van szüksége. Ezért van melléje rendelve a kompenzáló Logosz, amely fénysugárként világít be a sötétségbe. Az az ember, aki önmagát illetően tudattalan, ösztöneitől vezérelve cselekszik, és ráadásul rabja lesz mindazoknak az illúzióknak, amelyek abból erednek, hogy számára az, ami önmaga előtt nem tudatos, látszólag kívülről, azaz az embertársakra történő projekcióként, kivetítésként jelenik meg. GW. 13. köt. 391. §

Ami mármost az ember egészén, mélymagján önmagában értendő, az tapasztalhatóan az élet céljának a tudattalanból spontánul előhívott képe, ami túl van a tudat vágyain és félelmein. Az ember egészének célját jeleníti meg ez, nevezetesen egész mivoltának és individualitásának megvalósítását, akarata jegyében, netán annak ellenében. Ennek a folyamatnak a hajtóereje az ösztön, amely arról gondoskodik, hogy minden, ami valamely individuális életbe beletartozik, bele is jusson, akár „igent” mond arra a szubjektum, akár sem, illetőleg: ha tudatosul benne a történés, ha nem. Szubjektív szempontból, persze, nagy különbség, tudja-e valaki, mit is él meg, érti-e, mit tesz, és azért, ami szándéka volt, netán, amit tett, felelősnek tartja-e magát vagy sem. Ami a tudatosságot – vagy ennek hiányát – illeti, Krisztus szava összefoglalóan fogalmazza meg: „... ha tudod, mit teszel, boldog vagy, ha nem tudod, átkozott és törvényszegő.” A tudattalan nemtudás a természet és a sors ítélőszéke előtt sosem mentség; ellenkezőleg, mindig komoly büntetés lesz osztályrésze, ezért vágyik a tudattalan természet mindenkor a tudat fényére, holott azzal olyannyira ellentétes. GW. 11. köt. 745. §; Válasz Jób könyvére. Tandori Dezső fordítása. Akadémiai Kiadó 1992. 117. old.

Amennyiben a természet tudattalan, kizárólag a törvénynek engedelmeskedik. Ámde olyan mértékben, amilyen mértékben tudat van jelen, fennáll a szabadság lehetősége. Tehát a tudat fejlődése révén a tudattalan sötétségéből megszületik a törvénytől való szabadulás, illetőleg a törvénytől való relatív függetlenség és az eredeti természettől különböző relatív máskéntlétezés. A tudat kiemelkedik kreatúra voltából és kreátorrá válik. Ily módon a tudat révén létrejön az

„istenrokonság”, vagyis az ember rokonsága önmagával, amely fölöttes teljességként teremtője és vezetője életünknek. A kreátor az úr és a törvényhozó. Tehát minden szabadság az Istené, és ebből csak annyi az emberé, amennyiben tudata van, vagyis amennyire el tudta oldani fényét a természet sötétségétől. A tudat rokona Istennek, mert rendelkezik a szabadság lehetőségével. Képes arra is, hogy engedetlen legyen. A természet nem képes erre. Csak maga az Isten az, akivel szemben Isten teljesen és tökéletesen engedetlen lehet. Isten kizárólag csak azzal bizonyítja szabadságát, hogy önmaga totális ellentétévé változtathatja magát. Ilyesmire az ember csak tökéletlenül képes; ehhez ő túlságosan állat, és mint ilyen engedelmes és jámbor, vagyis vakon teljesíti Isten akaratát. Kinderträume. 390-391. old.

Természetes, hogy az élet ifjúkori szakasza az ösztöntermészet messzemenő elismerése révén többlethez juthat, például a szexualitás elismerése révén, amelynek neurotikus elfojtása igazságtalan mértékben távol tartja az embert az élettől, vagy szerencsétlen módon belekényszeríti éppenséggel egy nagymértékben tévutas életbe, amellyel muszáj meghasonlania. A normális ösztönök becsületes elismerése és tiszteletben tartása az ifjút elvezeti az élethez és sorsokkal köti össze, amelyek továbbvezetik a szükségszerűségekhez és az általuk meghatározott áldozatokhoz és teljesítményekhez, ezek azután megszilárdítják jellemét és gyarapítják tapasztalatait. Ezzel szemben az élet második felében járó felnőtt számára az élet folytatólagos kiterjesztése már nyilvánvalóan nem a helyes út, mivel az élet délutánján végbemenő hanyatlás egyszerűsítést, korlátozást és bensőséges elmélyedést, tehát egyéni kultúrát igényel. Az élet biológiaorientált első felében járó embernek – egész szervezete fiatalságának köszönhetően – megvan rá a lehetősége, hogy elviselje az élet terjeszkedését, és ebből valami hasznosat produkáljon. Az élet második felében járó ember természetesen kultúrára orientált, miközben szervezetének fogyatkozó erői lehetővé teszik számára, hogy az ösztönöket alárendelje a kultúra szempontjainak. A biológiai szférából a kultúrszférába való átmenet során nem kevesen csődöt mondanak. Közösségi nevelésünk jóformán egyáltalán nem készített fel bennünket erre az átmenetre. Amilyen nagy gondot fordít az ifjúkori nevelésre, olyan kevéssé törődik a felnőtt ember nevelésével, akiről – nem tudni, milyen jogon – mindig feltételezik, hogy többé már nincs szüksége nevelésre. Úgyszólván semmiféle útmutatást sem kap a felnőtt ember ahhoz, hogyan valósítsa meg ezt a rendkívül fontos átmenetet a biológiai beállítódásról a kulturális beállítódásra, hogyan alakítsa át a benne rejlő energiát a biológiai formából kulturális formává. GW. 8. köt. 113. §

Az állat követi élete törvényét, nem tesz sem többet, sem kevesebbet: akár jámbornak és engedelmesnek is nevezhetjük. Az eksztatikus ember azonban átugorja az élettörvényt, s a természet szempontjából rendellenesen viselkedik. A rendellenesség az ember kizárólagos előjoga, akit öntudata és szabad akarata alkalomadtán az állati természetbe kapaszkodó gyökereitől contra naturam is eloldozhat. Ez a sajátság a kultúra elengedhetetlen alapfeltétele, de a lelki betegségé is, ha eltúlozzák. Kár nélkül csak egy bizonyos fokú kultúrát bír el az ember. A kultúra és természet vég nélküli dilemmája alapjában a túl sok és a túl kevés kérdése, nem pedig vagylagos megoldással kecsegtető. GW. 7. köt. 41. §; Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Nagy Péter fordítása. Európa Könyvkiadó 1990. 65. old.

Ne értsenek félre, én semmivel sem szeretném kisebbíteni a tudatos akarat nagy erkölcsi értékét. Tudat és akarat csorbítatlanul megtarthatók mint az emberiség legmagasabb rendű kulturális vívmányai. De mi haszna az olyan erkölcsösségnek, amely tönkreteszi, összetöri az embert? Az akarás és az akarat végrehajtására való képesség összhangba hozása szerintem több mint erkölcsösség. Moral a tout prix [bármi áron] – a barbárság jele? Számomra a bölcsesség gyakran értékesebbnek tűnik. Talán a hivatás szemüvege az, amelyen át az orvos másként látja a dolgokat. Neki ugyanis gyógyítania kell a sérüléseket, amelyek a túlzásba vitt kulturális teljesítmények következményei. GW. 13. köt. 14. §

Mint tudjuk, a kultúra folyamata nem más, mint az emberben lakozó állati egyre növekvő mértékű megfékezése; domesztikációs folyamat ez, amely nem valósítható meg a szabadságra vágyó állati természet lázadásai nélkül. Időről időre valósággal lerészegedik a kultúra kényszerébe beszorított emberiség: az ókorban ilyen volt a dionüszoszi orgiák keletről bezúduló hulláma, amelyek az ókori kultúrák lényeges és jellemző részeivé váltak, és amelyeknek a szelleme nem csekély mértékben volt okozója annak, hogy a Krisztus előtti utolsó évszázad számos szektájában és filozófiai iskolájában a sztoikus eszmény aszkézissé fejlődött, és az akkori politeista káoszból megszületett a Mithrászkultusz és a kereszténység ikervallása. A dionüszoszi szabadságmámor második hulláma a reneszánsz korában söpört végig az európai emberiségen. Saját korunkat nehéz megítélni. De ha látjuk, hogy a művészetek, a stílusok és a közízlés hogyan fejlődnek, mit olvasnak, mit írnak az emberek, miféle egyleteket alapítanak, milyen „kérdések” vannak napirenden, mi ellen tiltakoznak a filiszterek, akkor a jelenkori társadalmi kérdések hosszú listáján nem utolsó helyen találjuk az úgynevezett szexuális kérdést, mégpedig azok által feszegetve, akik harciasan vitatják az általánosan elfogadott nemi erkölcsöt, és szeretnék lerázni magukról az erkölcsi felelősség terhét, amelyet az elmúlt évszázadok raktak rá az éroszra. E törekvések létezését nem lehet egyszerűen tagadni, ahogy jogosultságukat sem lehet kétségbe vonni; léteznek és erre meglehetősen sok okuk van. Érdekesebb és hasznosabb lesz, ha figyelmesen megvizsgáljuk korunk e mozgalmainak alapjait, ahelyett hogy bekapcsolódnánk az erkölcsi siratóasszonyok jajveszékelésébe, akik (hisztérikus révületben) az emberiség morális végét jósolják. A moralistáknak megvan az az előjoguk, hogy a legkevesebb bizalommal legyenek a jó Isten iránt, amikor azt hiszik, hogy az emberiség gyönyörű fája csak a karóknak, a kötözőspárgának és a körülkerítésnek köszönhetőén növekszik, holott a Napatya és a Földanya növeszti őt mély, értelmes törvények szerint a maga örömére. GW. 7. köt. 427. §

Voltaképpen a reflexió, az elmélkedés ösztöne alkotja az emberi psziché lényegét és gazdagságát. A reflexió leképezi az ingerfolyamatot, és ennek impulzusát átteszi képsorozatba, amely végül, ha a késztetés eléggé erős, reprodukálódik. A reprodukció kiterjed részben az egész folyamatra, részben pedig a belső lefolyás úgynevezett eredményére. A reprodukálás formái különbözők: közéjük sorolhatjuk a közvetlen nyelvi kifejezést vagy valamely elvont gondolat kifejezését, az ábrázoló cselekvést vagy az etikus viselkedést, a tudományos teljesítményt vagy a művészi ábrázolást. A reflexióösztön révén az ingerfolyamat többé-kevésbé tökéletesen lelki tartalommá alakul át, vagyis élménnyé válik: egy természeti folyamat átalakult tudattartalommá. A reflexió a par excellence kultúrösztön, és ereje abban nyilvánul meg, hogy a kultúra képes helytállni a puszta természet ellenében. Az ösztönök önmagukban véve nem kreatívak, mivel mint stabil, szilárd szervezetek automatizáltak. Ez alól a reflexióösztön sem kivétel, hiszen a tudat által történő létrehozás magában véve még nem teremtő aktus, hanem inkább automatikus folyamat. A civilizált ember számára félelmetes kényszeresség okozza azt a jellemző reagálást, a dolgok tudatossá válásától való félelmet is, amelyet a legjobban, de nem kizárólag, neurotikus embereknél figyelhetünk meg. Jóllehet az ösztön szilárdan szervezett tényező, és ezért korlátlan ismétlődésre hajlamos, az embernek van ereje ahhoz, hogy újat, a szó tulajdonképpeni értelmében vett újat teremtsen, alkosson, amiként hosszú időszakok folyamán a természetnek is sikerül új alakokat produkálnia. Nem tudom, hogy itt az „instinctus”, „ösztön”-e a megfelelő szó. Bár beszélnek „alkotó ösztönről”, mert ez a tényező dinamikus tekintetben legalábbis ösztönhöz hasonlóan viselkedik. Az „alkotó ösztön” is kényszeres, mint az utóbbi, de nem általánosan elterjedt, és nem szilárd és nem állandóan örökölt szervezet. Ezért én az alkotó, teremtő „ösztönt” inkább ösztönhöz hasonló természetű lelki tényezőnek nevezem. Jóllehet igen intenzív kapcsolatban van más ösztönökkel, sohasem azonos velük. A szexualitáshoz való viszonya sokat vitatott probléma, és sok közös vonás rokonítja az aktivitásösztönnel, valamint a reflexióösztönnel. De képes elnyomni vagy szolgálatába állítani is mindezeket az ösztönöket, akár odáig menve, hogy az individuum tönkreteszi magát. Az alkotás

éppen annyira destrukció, mint konstrukció. GW. 8. köt. 242-245. §

A [kínai kulturális élet] nyugati utánzása tragikus, mert lelkileg megalapozatlan félreértés, ugyanolyan meddő dolog, mint a modern ember kirándulgatása Új-Mexikóba, a virágzó óceániai szigetekre és Közép-Afrikába, ahol komolyan eljátssza a „primitívet”, miközben az európai kultúrember titokban kitért fenyegetőn reá váró feladatai, az ő Hic Rhodus, hic saltá-ja [most mutasd meg, mit tudsz] elől. Nem arról van szó, hogy szervetlenül valami idegent imitálnak vagy akár missziós tevékenységgel megváltoztatnak, hanem hogy az ezernyi bajjal megvert nyugati kultúrát ott, azon a helyszínen felépítik, és a tetejébe odatelepítik a valóságos európai embert a maga nyugati köznapiságában, házassági problémáival, neurózisaival, társadalmi és politikai agyrémeivel és egész világnézeti dezorientáltságával. GW. 13. köt. 5. §

Az ember, hála töprengő szellemének, kiemeltetett az állatvilágból, és szelleme révén demonstrálja, hogy a természet magas jutalmat tűzött ki számára, éppen öntudatának fejlesztésére. Ennek révén lesz úrrá a természeten, amennyiben a világ meglétét felismeri és bizonyos tekintetben visszaigazolja a Teremtőnek. A világ ezáltal lesz jelenséggé, tudatos reflexió híján ugyanis nem lenne az. Ha a Teremtő tudatában volna önmagának, nem lenne szüksége tudatos teremtményekre; az sem valószínű, hogy az igencsak közvetett utakat járó teremtés, amely évmilliókat pazarolt a fajok és teremtmények hatalmas tömegére, célirányos szándékból fakad. A természetrajz a fajok több száz millió éven át tartó véletlen és hozzávetőleges átalakulásáról és egymás kíméletlen elpusztításáról beszél. Ez utóbbiról bőséges adattal szolgál az emberiség biológiai és politikai története is. Más lapra tartozik a szellemtörténet. Itt belopakodik az elmélkedő, reflexív tudatnak, a második kozmogóniának a csodája. Olyan nagy a tudat jelentősége, hogy az ember önkéntelenül arra gyanakszik: az egész óriási, látszólag értelmetlen biológiai színjátékban megbújik valahol egy eleme az értelemnek, amely a melegvérűség és a kifinomult agy fokán végre, mintegy véletlenül, nem szándékosan és előre eltervelten, hanem „sötét ösztönéből” következően sejtve, érezve, tapogatózva, rátalált az önkifejezéshez vezető útra. Erinnerungen. 241-242. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 405. old.

A PSZICHÉ ALSÓBB SZINTJEI A lélekhez a tudattalan is hozzátartozik... Tartalmai, az archetípusok bizonyos mértékig a tudatos léleknek a mélyben rejtőző fundamentumai, vagy – egy másik hasonlattal – a gyökerei, amelyeket a lélek nemcsak a szűkebb értelemben vett földbe, hanem egyáltalán a világba mélyeszteti bele. GW. 10. köt. 52. §; Föld és lélek. 8. old.

A z álom pedig ez volt: egy számomra ismeretlen, kétszintes házban tartózkodom. Az „én házamban”. Éspedig a felső emeleten, egyfajta nappaliban, ahol szép, rokokó stílusú bútorok álltak. A falakon értékes régi képek függtek. Csodálkoztam, hogy ez az én házam, és azt gondoltam: nem is rossz! Ám ekkor eszembe jutott, hogy még egyáltalán nem tudom, milyen az alsó szint. Lementem a lépcsőn és a földszintre jutottam. Ott minden sokkal régebbi volt, és megállapítottam, hogy a háznak ez a része nagyjából 15. vagy 16. századi lehet. Berendezése középkori, a padozat égetett tégla. Mindent valami szürke homály borított. Egyik szobából a másikba mentem, és azt gondoltam: most aztán teljesen át kell kutatnom az egész házat! Súlyos ajtóhoz érkeztem, kinyitottam. Mögötte kőlépcsőt fedeztem föl, a pincébe vezetett. Lementem és egy szép boltíves, ódon helyiségbe jutottam. Megvizsgáltam a falakat, és fölfedeztem, hogy a közönséges falazókövek mögött égetetttégla-réteg van; a malter égetetttégla-törmeléket tartalmazott. Erről ráismertem a falak római kori eredetére. Érdeklődésemet ez immár hallatlanul felcsigázta. Megvizsgáltam a kőlapokból álló padozatot is. Az egyik kőlapban egy karikát találtam. Amikor felfelé húztam, a kőlap kimozdult a

helyéről és alatta újabb lépcső bukkant elém. Keskeny kőlépcső vezetett a mélységbe. A lépcsőfokokon leereszkedve egy alacsony sziklaüregbe jutottam. Talaját vastag por fedte, csontok és törött edények hevertek benne, mint valami ősi primitív kultúra maradványai. Fölfedeztem két nyilvánvalóan nagyon régi, töredezett emberi koponyát. Aztán felébredtem. Erinnerungen. 163-164. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 197-198. old.

Azt megértettem, hogy a ház a pszichének valamiféle képét jelezte, vagyis akkori tudati állapotomat a mindaddig tudattalan kiegészítésekkel együtt. A tudatot a nappali szoba karakterizálta. Ódon stílusa ellenére a lakottság légkörét árasztotta. A földszinten már a tudattalan kezdődött. Minél mélyebbre jutottam, annál idegenebb és sötétebb lett minden. Az üregben primitív kultúra maradványaira bukkantam, vagyis a bennem lakozó primitív ember világára, amelyet a tudat felől már alig lehet megközelíteni vagy megvilágítani. Az ember primitív lelke határos az állati lélek életével, mint ahogyan az ősidők barlangjait is többnyire állatok lakták, mielőtt az emberek a maguk céljára elfoglalták őket. Akkoriban vált bennem különös mértékben tudatossá, hogy milyen erősen érzékelem a különbséget Freud és a magam szellemi beállítottsága között. Én a múlt század végi, erősen történelmi légkörű Bázelban nevelkedtem, és hála a régi bölcselők olvasásának, szert tettem a pszichológiatörténet némi ismeretére. Hogyha álmokról és a tudattalan tartalmairól gondolkoztam, soha nem hagytam ki a történelmi egybevetést; egyetemi éveim idején ilyenkor mindig a Krug-féle régi filozófiai lexikonhoz folyamodtam. Mindenekelőtt a 18. századi és a 19. század eleji szerzőket ismertem. Ez a világ alkotta emeleti nappali szobám atmoszféráját. Freud ellenben olyan benyomást tett rám, mintha az ő „szellemtörténete” Büchnerrel, Moleschottal, Dubois-Reymond-nal és Darwinnal kezdődne. Mármost az imént ismertetett tudati állapotomat az álom további tudati rétegekkel toldotta meg: a régóta lakatlan, középkori stílusú földszinttel, azután a római pincével és végül a történelem előtti barlanggal. Ezek letűnt időket és átélt tudati fokozatokat ábrázoltak. Az álom előtti napokban sok égető kérdés foglalkoztatott: milyen premisszákon alapszik a Freudféle pszichológia? Az emberi gondolkodás melyik kategóriájába tartozik? Milyen a viszony csaknem kizárólagos perszonalizmusa és az általános történelmi előfeltételek között? Álmom választ adott. Láthatóan visszanyúlt egészen a kultúrtörténet, az egymást követő tudati rétegek történetének alapjaiig. Mintegy az emberi lélek struktúradiagramját ábrázolta, vagyis egy mindenképpen személytelen jellegű előfeltételt. Ez az elgondolás telibe talált, it clicked, ahogy az angol mondja: és az imént leírt álom eszményképemmé vált, amely előttem mindaddig ismeretlen mértékben igazolódott a továbbiakban. Először sejtettem meg belőle a személyes psziché a priori kollektív voltát, amit eleinte korábbi működési módok nyomainak tekintettem. Csak később, sokszoros tapasztalat és megbízhatóbb tudás alapján ismertem föl a funkcionálási módokat mint ösztönformákat, mint archetípusokat. Erinnerungen. 164-165. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 199-200. old.

A tudat a maga kaleidoszkopikus mozgékonyságával – amint azt a tudattalan felfedezésének köszönhetően tudjuk – az ösztönöknek és specifikus formáiknak, az archetípusoknak úgyszólván statikus vagy legalábbis módfelett konzervatív fundamentumán alapul. A rejtett okoknak, háttereknek ez a világa ellenfélnek bizonyul a tudattal szemben, amely mozgékonysága (tanulási képessége) folytán sokszor van abban a veszélyben, hogy elveszíti gyökereit. GW. 10. köt. 656. §; Titokzatos jelek az égen. 74. old.

A tudattalan az a psziché, amely a szellemileg és erkölcsileg tiszta tudat napvilágától leér egészen addig az idegrendszerig, amelyet régtől fogva szimpatikusnak nevezünk, és nem érzékelést és izomtevékenységet tart fenn, ezzel a környező teret uralva, mint az agyi-gerincvelői rendszer, hanem érzékszervek nélkül az élet egyensúlyát biztosítja, s titokzatos utakon ingereket-rezdüléseket átvéve nemcsak ismereteket közvetít valami másmilyen élet legbensőbb lényegéről, hanem maga is belső hatást sugároz ki ezekre.

GW. 9/I. köt. 41. §; Mélységeink ösvényein. 64-65. old.

Amikor a tudattalan pszichét a megismerés forrásának minősítem, ez egyáltalán nem olyan illuzórikus, amint azt a mi nyugati racionalizmusunk hinni szeretné. Hajlamosak vagyunk ugyanis azt feltételezni, hogy végső soron minden ismeret mindig kívülről származik. Ma azonban határozottan tudjuk, hogy a tudattalan olyan tartalmakkal rendelkezik, amelyek – ha bekerülhetnének a tudatba – mérhetetlenül gyarapítanák ismereteinket. A modern ösztönkutatás, amely állatokra, például rovarokra terjed ki, bőséges tapasztalati anyagot halmozott fel, amely legalább azt bizonyítja, hogy ha az ember adott esetben úgy viselkedne, mint egy bizonyos rovar, fölényes ismeret birtokában lenne. GW. 8. köt. 673. §

Egy régi egyházatyát nagyon nyugtalanított, hogy bizonyos kegyes férfiak annak ellenére bűnbe estek, hogy előzőleg már a keresztségben s így megváltásban részesültek. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a keresztelést nem helyesen hajtották végre, hiba kell hogy legyen a rítusban, miért is a visszaeső bűnösöket újra meg kell keresztelni, mintegy erkölcsileg ismételten sterilizálni. Ám így is mindig akadtak köztük szegény ördögök, akik vétekbe estek. Erre ezekről mint reménytelen esetekről lemondott, és úgy döntött, hogy ezek akkor elveszett lelkek, útban a pokol felé! Ez a keresztény elképzelés: egy nagy ugrással a mennybe jutni. Ez nem helyes; a hirtelen reformnak ez az eszméje hamis. Nem ugorhatunk ki bűnünkből s nem dobhatunk le minden terhet. Ez téves elképzelés. A bűn egész értelme az, hogy viseljük. Mit használ egy bűn, ha egyszerűen lerázhatjuk? Ha alaposan tudatában vagyunk bűnünknek, viselnünk, cipelnünk kell, vele kell élnünk, egyek vagyunk vele. Máskülönben megtagadjuk testvérünket, az árnyékunkat (Schatten), a bennünk lakozó tökéletlent, amely követ bennünket, és megcselekszik mindent, amitől undorodunk, mindent, amihez mi túlságosan gyávák vagy túlságosan tisztességesek vagyunk. Az ember elköveti a bűnt, és ha megtagadja testvérét, az árnyékát, ezzel tulajdonképpen elfojtja, eltávolítja a kollektív tudattalanba, és ott zavarokat okoz. Hiszen ez nem egyezik a természettel; kontaktusban kellene lennünk árnyékunkkal, azt kellene mondanunk: „Igen, te a testvérem vagy, el kell fogadnom.” Legyünk őszinték önmagunkhoz, és ne mondjuk testvérünknek: „Hallod-e, semmi közöm hozzád!” Hiba, ha megtagadjuk az árnyékot. Ha megtagadjuk, a sötétből felbukkan majd a kollektív tudattalan reakciója perszonifikáció alakjában. A jámbor ember azt mondja magának: „Nem, azt már nem!”, és félretolja az árnyékot, és máris elégedett magával. Azután váratlanul módfelett érdekes képek, szexuális fantáziák bukkannak fel a mélyből; és minél jámborabb emberünk, annál rosszabbak a jelenések, amelyek ostromolják. Emberünk afféle Szent Antal, és ilyen jámbor férfiúnak minden bizonnyal rémes víziói vannak. Esetleg megjelenik neki egy asszony, egy nő; ez pedig a felbukkanó anima, rendszerint egy meztelen nő, aki természetesen rémületes. Így jár el a természet, amely áthág egy tabut, ez a kollektív tudattalan bosszúja. Traumanalyse. 103-104. old.

Lélektani tekintetben árnyéknak nevezzük azt az alacsonyabb rendű alakot, amely a földhöz kötődik. Hiszen az árnyék is mindig a földre vetül. Az „árnyék” kifejezést úgyszólván szó szerint kell értenünk. Az árnyék képzetét közvetlenül a természeti ember pszichológiájából merítettem. Föld és árnyék a természeti ember szemében azonosak. Az árnyék a par excellence földhöz kötött, az, ami sohasem szakad el a talajtól. Az árnyék az egyik legprimitívebb lélekdefiníció. Ha megsebezzük az árnyékot, az embert sebezzük meg; ha például az árnyékra lépünk, az olyan, mintha az illető embert megrúgnánk. A törzsfőnök elveszíti manáját, ha valaki átlépi az árnyékát. Olyan ez, mintha a másik ember rávetette volna magát és legyőzte volna. A természeti embereknél létezik még egy érdekes elképzelés az árnyékról: a déli országokban délben a kísértetek órája van. Ilyenkor a legkisebb az árnyék, és az emberek félnek, hogy a következő pillanatokban teljesen eltűnhet. Ez pedig szörnyű, hiszen ha az ember elvesztette árnyékát, elvesztette kapcsolatát a földdel, vagyis elvesztette a lelkét. Az árnyék a második személy. Megszemélyesítése annak, ami az embert a háta mögött követi, ami a tudat árnyékában húzódik meg, és rendszerint – patológiás esetek kivételével egyúttal a

földszerűt, a földit is jelenti. Kinderträume. 141. old.

Ha meg tudnánk személyesíteni a tudattalant, egy kollektív embert kapnánk, aki túl van a nemi differenciáción, túl ifjúságon és öregkoron, túl születésen és halálon, és aki egy-két millió év csaknem halhatatlan emberi tapasztalatával rendelkezne. Ez az ember egyenesen fölötte állna az idők múlásának. A jelen éppen annyit jelentene számára, mint valamelyik év a Krisztus születése előtti századik évezredben, szekuláris álmok álmodója volna, és felülmúlhatatlan prognosztizáló lenne mérhetetlenül gazdag tapasztalatai alapján. Hiszen számtalanszor élte volna meg az egyes ember, a családok, a törzsek és a népek életét, és a legelevenebb belső érzésében hordozná a keletkezés, a virágzás és az elmúlás ritmusát. GW. 8. köt. 673. §

A tudattalannak erőteljes, képekben gazdag nyelve van. Álmaink bizonyítják ezt. Ez azonban a primitív nyelv, amilyen hajdanában volt - a gazdag, színekben tobzódó világ hű képe. Ilyen minőségű a tudattalan is, vagyis úgy foghatjuk fel, mint a világ kompenzáló, kiegészítő tükörképét. Véleményem szerint a tudattalanról sem azt nem mondhatjuk, hogy merőben ösztön jellegű, sem azt, hogy valamiféle metafizikai realitás, és végképp nem léptethetjük elő a világ alapjává; ehelyett úgy kell felfognunk, mint pszichikus jelenséget, akárcsak a tudatot. Azt, hogy mi a lélek, éppen olyan kevéssé tudjuk, mint azt, hogy mi az élet. Elegendő titok ez ahhoz, hogy elbizonytalanítson bennünket abban a kérdésben, hogy mennyi az Én a világból és mennyi a világ az Énből! A tudattalan azonban mindenesetre valóságos, mert valóban

hat. GW. 10. köt. 23. §

Hosszú ideig eltart, amíg a gyermek kifejleszti saját lelkét, és a gyermek pszichológiájának kidolgozására irányuló minden kísérletünk majdnem végzetes következményekkel jár, ha nem veszünk tudomást arról a tényről, hogy itt a közösség pszichológiájáról van szó. A gyermekek álmait lehetetlen megérteni, ha valami mást feltételeznek. A gyermekeknek olyan álmaik vannak, amelyek jellegükben teljesen megegyeznek a felnőttek álmaival, sőt túl is tesznek rajtuk, és közvetlenül a kollektív tudattalanból származnak. Ez természetesen nagyon is érthető, hiszen a gyermek a teljes tudatlanság állapotában kezdi létezését. Itt funkcionál a kollektív tudattalan, amely magában foglalja az ősök tudattalanját is – a legtávolabbi őskortól, a barlanglakó és a majomembertől kezdve. Ezért találkozunk a legelképesztőbb szimbólumokkal a gyermekek álmaiban, viselkedésükben pedig régi rítusok kelnek új életre. Mindenki ismeri a kisgyermekek eszességet; elképesztő dolgokat hallhatunk tőlük, ha hegyezzük a fülünket. Egy régi népi bölcs mondás szerint a gyermekek és a bolondok mondják meg az igazat. Azért van ez így, mert ők a kollektív tudattalanból beszélnek, és lelepleznek olyan dolgokat, amelyeket az átlagos felnőtt sohasem árulna el. A felnőtt férfiban lakozó ifjú vagy fiús elem tehát jelezheti az illető lelki életének egy olyan részét, amely távoli múltjában gyökerezik, és ösztönei révén a kollektív tudattalannal van kapcsolatban. Mivel jövőnket a kollektív tudattalan hozza majd létre, az ifjú a jövőre is utal. Mert minden, amivé a jövőben leszünk, a kollektív tudattalanban készül, amiként tehát bizonyos módon az anya is a jövő. Traumanalyse. 721-722. old.

Ötéves lány álma a kerti kútban bujkáló ördögről: „Látom aput a kerti kút mellett. Mozog a föld, és én arra gondolok: ott lenn van az ördög. Segítséget kérek aputól, ő azonban nevetve lelök a kútba. Ott aztán egy szerszámkamrába esek, ahol melegágy van tele palántákkal.” .. .A British Museumban vetítővásznon látjuk Ozirisz alakját, be van takarva nedves homokkal, fű van rajta, azután Ozirisz fölemelkedik, kisarjad fű alakjában. Tavaszonként évről évre így sarjadt ki Ozirisz a földből. A vásznon azt is láthatjuk, hogyan sarjad ki búzaként a szarkofágjából. Zsenge gabonaként jelenik meg újból, mint a gabona első zöld hajtásai. Ozirisz a vegetáció igazi istene volt, és az alvilág fejedelmeként valóban bizonyos fokig rokonságban van a m i alvilági istenünkkel, az ördöggel. Jóllehet Ozirisz a jó, de testvére, Szét, a rossz, ugyanabból a terhességből született, mint

Ozirisz, mint az ő ellentéte. Szét egyszerűen az árnyéka Ozirisznek, és éppen árnyék volta révén kapcsolatban van az alvilággal, és ennek következtében krónikus lény. Ezt az ördögöt, amelyik ott megjelenik, egyáltalán nem lehet helyesen besorolni, minősíteni, mert a vegetáció istenévé vált. És a kezdeti iszonyodás az ördögtől, honnan ered ez? Mi okozza ezt a rémüldözést? A kislány miért hívja segítségül az apját? [Egy hallgató:] A keresztény egyház elítélte az ördögöt. [Jung professzor:] Igen, jelen van a keresztény befolyás, ez beszél a gonoszról, amely a tudatot természetesen infernális rémülettel tölti el. Az álom azonban úgyszólván eloldozza az álmodót ettől a sokktól, ugyanis megmutatja neki: ha már leesik az ördöghöz, ott egy szerszámkamra van, ahol felkészül az ember a kulturális tevékenységre; melegágy van ott palántákkal. Az álmodó tehát palánták közt fekszik. A gyermek palántákkal tele melegágyba esik bele, ő maga mintegy palántaként van beleültetve a termékeny földbe. A melegágy afféle inkubátor. Ily módon a pokolképzetek egész aspektusa megváltozott, nem keresztény, hanem antik értelemben. Az álom azt mondja: Az, amit te rossznak, gonosznak álmodtál, a valóságban a föld, a természet termékenysége. Kinderträume. 426. és 429. old.

Miért nem képes megelégedni az ember? Miért nem okos? Miért nem cselekszik mindig kizárólag jót, és miért kell neki mindig egy zugot hagynia a gonosz, a rossz számára? Miért mond hol túl sokat, hol meg túl keveset? Miért követ el olyan ostobaságokat, amelyeket egy kis megfontoltsággal könnyen elkerülhetne? Igen, mi hiúsítja meg újra meg újra nemes szándékainkat, és gátol bennünket legjobb intencióinkban? Miért léteznek olyan emberek, akik nem veszik észre ezt, vagy képtelenek elismerni, hogy ők valóban ilyenek? Végül pedig ez az embercsorda, ha összecsődül, miért követi el az utóbbi harminc év történelmi őrültségét? Miért nem sikerült már kétezernégyszáz évvel ezelőtt egy Püthagorasznak, hogy véglegesen megalapozza a bölcsesség uralmát, vagy a kereszténységnek, hogy a földön megteremtse Isten országát? Egyházi tanítás szól az ördögről: gonosz princípium, melyet szívesen képzelnek el baklábúnak, szarvval és farokkal. Képe félig állat, félig ember, földadta istenféle, mintha egy dionüszoszi misztériumegyletből szökött volna meg, holmi bűnös-vidám pogányság még meglévő hitvallója. Találó ez a kép, pontosan jellemzi a tudattalannak azt a groteszk-hátborzongató látásmódját, amellyel nem tudtak elboldogulni, s amely ezért megrekedt zabolátlan vadságának eredeti állapotában. Ma [1946] aligha akad már valaki, aki azt merné állítani, hogy az európai ember jámbor bárány, s nem nyargal ördög a hátán. Ország-világ szeme előtt hevernek a kor szörnyű dokumentumai, amelyek alávalóságuk méretével mindazt meghaladják, amit korábbi idők kevésbé hatékony eszközeikkel csak szerettek volna elérni. Ha a tudattalan csak nefastus [szerencsétlenséget, vészt hozó], csak gonosz volna – amilyennek sokan látni szeretnék –, egyszerű volna a helyzet, az út pedig világos; az ember cselekedné a jót, és kerülné a rosszat. De mi jó és mi rossz? A. tudattalan nem csupán tiszta természet és rossz, hanem a legmagasabb rendű jó forrása is; nem csupán sötét, hanem világos is, nem csupán állati, félig emberi és démoni, hanem ember fölötti, szellemi és „isteni” is (a szó ókori értelmében). GW. 16. kőt. 387-389. §

Az ember sok olyan dolognak van „birtokában”, amelyeket nem megszerzett, hanem az őseitől örökölt. Nem mint tabula rasa, hanem csupán tudatlanul születik. Viszont hoz magával specifikusan emberien szervezett, működésre kész rendszereket, amelyeket az emberi fejlődés sok millió évének köszönhet. Amiként a madarak nem tanulják vagy elsajátítják a vándorlási és a fészekrakási ösztönt, akként az ember is születésekor magával hozza lényének alaprajzát, és nem is csupán individuális, hanem kollektív természetét is. Az örökölt rendszerek megfelelnek az ősidők óta túlsúlyban levő emberi szituációknak, vagyis van ifjúkor és öregkor, születés és halál; vannak fiúk és lányok, apák és anyák; van párosodás stb. Ezt elsőként csak az ember egyéni tudata éli meg, a testi rendszer és a tudattalan számára ez egyáltalán nem első élmény. Ez utóbbiak számára mindez csupán azoknak

az ősi ösztönöknek a tevékenységét jelenti, amelyek már réges-rég kialakultak – Ach, du warst in abgelebten Zeiten meine Schwester oder meine Frau.. .(„Oh, te a rég múlt időkben testvérem vagy feleségem voltál...”) –, amivel Goethe sokak sejtelmes érzését foglalja szavakba. A kongenitalis és praeexistens ösztönmintát, illetve pattern of behaviourt [viselkedésmintát] archetípusnak neveztem el. Mármost ez az imágó rendelkezik azzal a dinamikával, amelyet az egyéni emberről nem feltételezhetünk. Ha ez a hatalom valóban a kezünkben volna és akaratunktól függene, annyira nyomasztana bennünket a felelősség, hogy épelméjű ember nem merészelne gyermekeket világra hozni. Az archetípus hatalmát azonban nem ellenőrizzük, sőt inkább hihetetlen mértékben ki vagyunk szolgáltatva neki. Sokan dacolnak ezzel a befolyással vagy kényszerrel, de sokan vannak azok is, akik azonosulnak az archetípussal, például a patris potestasszal (apai hatalommal) vagy a hangyaanyával. Mert kisebb-nagyobb mértékben mindenki úgyszólván megszállottja a specifikusan emberi preformációnak, és mint akit megigéztek, ennek megfelelő hatást is gyakorol környezetére, anélkül hogy ennek tudatában lenne. GW. 4. köt. 728-729. §

Az általam „archetípusoknak” vagy „ősképeknek” nevezett „archaikus maradványokkal” kapcsolatos nézeteimet újra meg újra bírálják olyan emberek, akik nem ismerik eléggé az álomlélektant és a mitológiát. Az „archetípus” kifejezést gyakran félreértik, úgy fogják fel, mint meghatározott mitológiai képet vagy motívumot. De ezek a képek csak tudatos ábrázolások; képtelenség volna feltételezni, hogy ilyen változékony képek örökölhetők. Az archetípus inkább velünk született tendencia, törekvés arra, hogy olyan tudatos motívumképeket, ábrázolásokat hozzon létre, amelyek a részletek tekintetében nagyon eltérhetnek egymástól, miközben alapstruktúrájuk változatlan marad. Például sok különböző ábrázolása van a rossz, gonosz testvér motívumának, az alapminta azonban minden esetben ugyanaz. Bírálóim tévesen azt feltételezik, hogy „örökölt képzeteket” értek archetípuson, és ezen az alapon elutasítják az archetípus gondolatát. Közben figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az archetípusokat minden további nélkül meg kellene értenünk, ha tudatos (vagy tudatosan szerzett) képzetek volnának; ezzel szemben többnyire zavarba jövünk és meglepődünk, ha az archetípusok felbukkannak tudatunkban. Az archetípus valójában ösztönös hajlam, mint például a madarak esetében a fészekrakási ösztön vagy a hangyák esetében a szervezett kolóniák alakítására késztető ösztön. Itt meg kell magyaráznom az ösztönök és az archetípusok közti viszonyt: ösztönöknek nevezzük a fiziológiai impulzusokat, amelyeket érzékszerveinkkel „kívül levőkként” észlelünk. Ezek azonban egyidejűleg megjelennek „belül” is, és gyakran szimbolikus képek révén jelzik jelenlétüket. Ezek a „belső” jelenségek azok, amelyeket archetípusoknak nevezek. Eredetüket nem ismerjük; bármikor felbukkannak, mindenütt az egész világon. Der Mensch und seine Symbole. 67-68. old.

Az ösztönszférába való leszállás nem vezet az ösztön tudatos realizálásához és asszimilációjához, mert a tudat éppenséggel pánikba esve küzd az ellen, hogy az ösztönszféra primitívsége és tudattalansága bekebelezze. Ez a félelem örökös tárgya a hősmítosznak és motívuma számtalan tabunak. Minél közelebb kerül az ember az ösztönvilághoz, annál hevesebben jelentkezik a késztetés, hogy szakadjon el tőle, és a forró alvilág sötétségétől megmentse a tudat fényét. Az archetípus azonban mint az ösztön képmása pszichológiai értelemben szellemi cél,, amely felé az embert természete hajtja; a tenger, amely felé minden folyó igyekszik kanyargós medrében; az ár, amelyet a hős áldoz a sárkánnyal vívott viadalért. GW. 8. köt. 415. §

AZ ÁLOM TISZTA TERMÉSZET Az álom kísérlet olyan dolgok asszimilálására, amelyeket még nem emésztettünk meg. Gyógyítást célzó kísérlet. Traumanalyse. 45. old.

A z álmok felkészítenek bizonyos helyzetekre, hírt adnak róluk vagy figyelmeztetve óvnak tőlük, gyakran még mielőtt azok valóságos tényékké válnak. Ez nem feltétlenül csoda vagy előérzet. A legtöbb kritikus vagy veszélyes helyzetnek hosszú inkubációs, lappangási ideje van, csak éppen a tudat mit sem tud róla. De az álmok elárulhatják a titkot. Gyakran meg is teszik ezt, de ugyancsak gyakran látszólag adósok maradnak ezzel. Ezért kétes értékű az a feltevés, hogy létezik valamilyen védelmező kéz, amely időben megóv bennünket a bajtól. Vagy, hogy pozitívabban fejezzük ki magunkat: van olyan látszat, hogy egy jóakaró instancia néha működik, de nem mindig. A titokzatos kéz olyan utat is mutathat nekünk, amely romlásba visz. Az álmok vizsgálatát illetően nem szabad naivnak lennünk. Az álmok olyan szellemből fakadnak, amely nem egészen emberi, hanem inkább egy leheletnyi természet, a szép és adakozó, de egyszersmind kegyetlen istennő. Ha meg akarjuk határozni, milyen minőségű ez a szellem, célszerűbb, ha az ókori mitológiákból és az őserdőről szóló mesékből indulunk ki, ahelyett hogy a mi modern szellemünkre gondolnánk, amely meg van terhelve intellektuális és morális korlátoltsággal. A civilizáció rendkívül költséges folyamat, és vívmányaiért szörnyű veszteségekkel fizettünk, amelyek nagyságát nagyobb részt elfelejtettük, és aligha fogjuk valaha is felmérni. Az álomértelmezéssel kapcsolatos fáradozásaink eredményeképpen megismertük a tudatnak azt a toldalékát, amelyet igen találóan fringe of consciousness-nek [a tudat perifériájának] neveztek el. Ami a tudatos szellem számára eleinte fölösleges és kellemetlen sallangnak tűnik, gondosabb tanulmányozás nyomán másnak bizonyul: tudatos tartalmak csaknem láthatatlan gyökereinek, vagyis szubliminális aspektusainak. Ezek alkotják azt a pszichikus anyagot, amely a tudattalan és a tudatos tartalmak közti közvetítőnek vagy afféle hídnak fogható fel, áthidalja ugyanis a pszichikus jelenség fiziológiai alapja és a tudat közti szakadékot. Ez a híd gyakorlati szempontból felbecsülhetetlen jelentőségű. Nélkülözhetetlen összekötő láncszem ugyanis a racionális világ és az ösztönvilág között. Mint már kimutattam, a tudat könnyen téved, mivel újra meg újra erős külső hatások és befolyások érik. Ezeknek csaknem tehetetlenül ki van szolgáltatva, kiváltképpen akkor, ha az egyén extravertált beállítottságú, és ennek következtében figyelmét a külső tárgyakra és ezek csalóka csábításaira összpontosítja, vagy pedig kisebbrendűségi érzése van, és elbizonytalanító kételyei vannak saját belső szubsztanciáját illetően, amellyel ily módon nem tud kiegyezni. Minél inkább előítéletek, tévedések, fantáziák és infantilis vágyak befolyásolják a tudatot, a már meglévő szakadék annál inkább neurotikus disszociációvá szélesedik, és olyan többé-kevésbé mesterséges élethez vezet, amely nagyon messze van az egészséges ösztönöktől, a természettől és az igazságtól. Az álmok ebben az esetben kiegyenlítő szerepet töltenek be, amennyiben helyreállítják a kapcsolatot az ösztönbázissal azáltal, hogy a tudattalan állapotát kifejező képeket és érzelmeket beviszik a tudatba. Az eredeti állapotot aligha lehet helyreállítani többnyire túlságosan sekélyes és színtelen racionális ráolvasással, az álmok beszéde ellenben pontosan azokat a képeket bocsátja rendelkezésünkre, amelyek alkalmasak arra, hogy hassanak a psziché mélyebb rétegeire, és ezeket beemeljék a tudatba. Más szóval az álomértelmezés szegényes tudatunkat olyan mértékben gazdagítja, hogy az újból meg tudja tanulni az ösztönök elfeledett nyelvét. GW. 11. köt. 473-474. §

Az álom olyan, mint a természet: egyszerű és ugyanakkor bonyolult. Éppen ez a természet titka: odapottyant az ön orra elé egy tetűt, ön azonban egyszerűen elfordítja a fejét: „Pfuj, hisz ez egy tetű!” Közben megfeledkezik arról, hogy milyen bonyolult lény is ez tulajdonképpen. Próbálja csak megfejteni egyszer egy tetű titkát! Az élet e titkát, ezt a kozmoszt sohasem fogjuk megérteni; túlságosan bonyolult ugyanis. Ugyanígy vagyunk az álmokkal is. Diókként hullanak le az élet fájáról, de túl kemények ahhoz, hogy feltörjük őket. Kinderträume. 339. old.

Szerintem az álmok olyanok, mint a természet, amelyben nem lakozik csalási szándék, hanem

inkább megvall valamit, ahogy éppen tudja – mint a rügyeit bontogató fa vagy a táplálékot kereső állat, mindkettő lehetőségeit a környezet szabja meg. Ugyanígy a szemünk sem akar bennünket áltatni, legfeljebb áltatjuk magunkat, mert a szemünk rövidlátó. Vagy félrehallunk valamit, mert a fülünk egy kissé süket, de a fülünk nem akar minket becsapni. Még jóval azelőtt, hogy Freudot megismertem volna, a tudattalant, valamint közvetlen kifejeződését, az álmokat természeti folyamatnak fogtam fel, amelyet nem lehet önkényeskedéssel vádolni, legkevésbé pedig szemfényvesztési szándékkal. Semmi indokát nem láttam annak a föltevésnek, hogy a tudat ravaszkodásai kiterjednének a tudattalan természeti folyamataira is. Ellenkezőleg, a mindennapos tapasztalat megtanított rá, milyen konok ellenállást szegez szembe a tudat tendenciáival a tudattalan. Erinnerungen. 165-166. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 200-201. old.

Freuddal szöges ellentétben nincs miért azt feltételeznünk, hogy a tudattalan nem azt mondja, amit gondol. Én azt állítom, hogy a tudattalan azt mondja, amit gondol. A természet sohasem diplomatikus. Ha a természet egy fát hoz létre, akkor az egy fa, nem pedig rosszul sikerült kutya. A tudattalan sem talál ki semmiféle ravasz álcázást, csak mi tesszük meg ezt. Traumanalyse. 56. old.

Az úgynevezett etikus álmokkal kapcsolatban a következőt szeretném mondani: valaki például azt álmodja, hogy olyasmit cselekszik, ami a legrosszabb oldalát mutatja. Az álom azonban természeti produktum, nincsenek etikai szándékai. Az álom gyakran a rossz oldalakat mutatja. Még ha tudomásul vesszük is ezt, az álom ennek ellenére megismétlődhet, mert éppen nem etikai a jelentése. Az álmok olyanok, mint a növények, természeti produktumok. Ebből lehet etikai, filozófiai vagy egyéb problémát csinálni, de ez nincs benne a tulajdonképpeni álomban. Kinderträume. 63. old.

Meg kell ismételnem, hogy a tudattalannak nincs erkölcsi szándéka; a tudattalan tiszta természet, azt, ami történik, mint objektív eseményt regisztrálja. Az álom sohasem mondja meg, minek kell vagy nem kell lennie. Magunknak kell levonnunk a következtetéseket az álomból. Nem mondhatjuk, hogy a tudattalan akarja ezt meg ezt elvégezni velünk; hanem azt mondjuk: „Ilyesmik történnek – jobban kellene vigyáznunk”, vagy: „Örvendetes, hogy így történt.” Az álom csak ábrázolása valóban megtörténő dolgoknak. Feltételezhetjük, hogy jó vagy rossz, ha ez meg ez a tyúk elszökik vagy pecsenyesütőbe kerül. Minden lehetséges. Traumanalyse. 139. old.

Az álom sohasem mondja meg, mit kellene tennünk. A természet senkinek sem tesz javaslatokat. Ismernünk kell a tudatos állapot egyes részleteit, hogy értelmezzük az álmot, mivel az álom mindabból áll, amit nem élünk meg, illetve aminek nem vagyunk a tudatában. Tudatomban esetleg túlságosan messze megyek jobb felé. Ha az ember túlságosan eltér az egyik oldal felé, a tudattalanban megtörténik a kiegyenlítés. A tudattalan olyan, mint az iránytű, nem mondja meg, mit kell tennünk. Ha nem tudjuk olvasni az iránytűt, ha nem igazodunk el rajta, nem tud segíteni nekünk. Traumanalyse. 242. old.

Ám ha az álmok ilyen lényeges kompenzációkat produkálnak, akkor miért nem érthetőek? Ezt a kérdést gyakorta föltették nekem. Erre csak azt lehet felelni: az álom természeti jelenség, márpedig a természet semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy gyümölcseit csak úgy ingyen s az emberi várakozásnak megfelelően rendelkezésre bocsássa. Sokszor elhangzik az az ellenvetés, hogy a kompenzáció viszont hatástalan, ha nem értik meg az álmot. Csakhogy ez nem olyan biztos, hiszen sok minden hat, ha nem is értették meg. Nem kétséges azonban, hogy a megértéssel komoly mértékben fokozni tudjuk a hatást, ami nemritkán szükséges is, mert a tudattalan mondanivalója elmehet a fülünk mellett. Quod natura relinquit imperfectum, ars perficit! [Amit a természet befejezetlenül hagyott, bevégzi a tudás!] – hangzik egy alkimista kijelentés. GW. 8. köt. 560. §; Mélységeink ösvényein. 164-165. old.

Az álmokat árnyaltan kell vizsgálnunk, mint egy műalkotást, nem logikusan vagy racionálisan, ahogy például egy kijelentéssel foglalkozhatunk, hanem valahol valamiben némi korlátozással. A

természet teremtő művészete hozza létre ugyanis az álmot, tehát kellőképpen felkészültnek kell lennünk, ha meg akarjuk kísérelni értelmezését. Traumanalyse. 92-93- old.

Az álmok ténylegesen a tudattalan léleknek pártatlan, a tudat önkényétől független spontán termékei. Az álom maga a tiszta természet, és ezért a hamisítatlan, természetes igazságot tartalmazza, ennélfogva pedig mindennél alkalmasabb rá, hogy visszaadja az emberi lénynek megfelelő tartást, ha tudatunk túlságosan eltávolodott alapjától és megrekedt egy lehetetlen helyzetben. Az álmokkal való foglalkozás tulajdonképpen olyasmi, mint amikor az ember magába száll. Ebben az esetben azonban nem az éntudat reflektál önmagára, hanem úgy foglalkozik az álom objektív adottságával, mint a tudattalan, mindent magában egyesítő emberiséglélek közlésével vagy üzenetével. Jóllehet az ember magába száll, de nem az Ént keresi, hanem azt az idegen mély-magot (Selbst), amely őseredeti sajátunk, az a törzs, amelyből énünk egykor kisarjadt. Idegen számunkra, mert a tudat tévedése folytán elidegenedtünk tőle. GW. 10. köt. 317-318. §

A tudományos ész kirekesztette az embert világunkból. Az ember elszigetelten áll a kozmoszban. Már nincs beleszövődve a természetbe, érzelmileg már nem vesz részt a természeti eseményekben, amelyek hajdanában szimbolikus jelentőségűek voltak számára. A mennydörgés már nem Isten hangja, a villám sem az ő bosszúálló ágyúgolyója. A folyóban nem lakozik szellem, a fa nem jelent emberi életet, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyet sem lakja valamilyen nagy démon. A dolgok sem beszélnek már hozzánk, és mi sem beszélünk a dolgokkal úgy, mint kövekkel, forrásokkal, növényekkel vagy állatokkal. A természettel való közvetlen kommunikációnk lesüllyedt a tudattalanba azzal a tetemes emocionális energiával egyetemben, amely hozzá kapcsolódott. Ezt a hatalmas veszteséget álmainkban a szimbólumok kompenzálják. Ezek ismét felszínre hozzák őseredeti természetünket ösztöneivel és sajátságos gondolkodásmódjával együtt. Azt mondanánk, hogy tartalmaikat sajnos a természet nyelvén fejezik ki, amely idegennek és felfoghatatlannak tűnik számunkra. Azt a szokatlan feladatot róják ránk, hogy szókészletüket lefordítsuk mai nyelvünk érthető és racionális fogalmaira és kategóriáira, miután mai nyelvünknek sikerült megszabadulnia a szimbólumok primitív salakjától, nevezetesen a dolgokkal való participation mystique-jüktől [misztikus részvételüktől]. GW. 18/I. köt. 585-586. §

Álmaink szimbólumképző funkciója kísérlet arra, hogy az ember őseredeti szellemét bevigye a „fejlett”, differenciált tudatba, ahol korábban sohasem volt, és ennek következtében sohasem lehetett része kritikus önvizsgálatban sem. Hiszen réges-rég múlt időkben az egész emberi személyiség ebből az őseredeti szellemből állt. Ahogyan a tudat fejlődött, a tudatos szellem elvesztette e primitív pszichikus energia egy részével való kontaktusát. És a tudatos szellem sohasem ismerte az őseredeti szellemet, mert miután kifejlődött a nagyon differenciált tudat, amely képes lett volna megismerésére, az őseredeti szellem már eltűnt. Úgy látszik azonban, hogy az, amit tudattalannak nevezünk, megőrzött bizonyos primitív ismérveket, amelyek az őseredeti szellem részei voltak. Az álomszimbólumok mindig ezekre az ismérvekre utalnak, mintha a tudattalan kísérletet tenne arra, hogy visszaszerezzen mindent, amitől fejlődése során megszabadult – illúziókat, fantáziákat, archaikus gondolkodásmódot, alapvető fontosságú ösztönöket stb. Ebből kiderül, hogy az emberek miért csak vonakodva foglalkoznak a tudattalan tartalmakkal, sőt néha félnek is tőlük. Ezek a megmaradt tartalmak nem semlegesek vagy közömbösek. Ellenkezőleg, olyan erős töltés feszül bennük, hogy hatásuk minősítésére nem is elég az a szó, hogy kellemetlen. Valóságos félelmet kelthetnek. És minél inkább elfojtja őket az ember, annál inkább átterjednek neurózis formájában az egész személyiségre. A bennük feszülő pszichikus energia folytán van ilyen létfontosságú jelentőségük. Olyasmi ez,

mint amikor valaki bizonyos ideig tartó öntudatlanság után váratlanul rájön, hogy lyuk van az emlékezetében, hogy közben minden bizonnyal fontos események történtek, amelyekre nem tud emlékezni. Amíg azt feltételezi, hogy a psziché kizárólag személyes dolog (és ez az elterjedt szokásos feltevés), meg fogja kísérelni, hogy visszaszerezze a nyilvánvalóan elveszített gyermekkori emlékeket. De az emlékezetében lévő lyukak csupán szimptomái egy sokkal nagyobb veszteségnek – az ősi psziché elvesztésének. Ahogyan az embrió fejlődése megismétli a történelem előtti időket, a lélek is történelem előtti fokozatok sorozatán át fejlődik ki. Der Mensch und seine Symbole. 98-99- old.

A kígyóval kapcsolatos álmok – amelyek, mint ismeretes, meglehetősen gyakoriak – mindig a tudat viselkedése és az ösztön közti különbségre utalnak. A kígyó megtestesíti az efféle konfliktus fenyegető voltát. GW. 5. köt. 615. §

Ha ön például azt álmodja, hogy megvadult állat ront önre, vagy veszett kutyáról, megvadult bikáról álmodik, teljes bizonyossággal számolhat azzal, hogy ön valahol egy ösztön mellett áll, és ellentétbe került vele. Ön nem azonosult a természetes beállítódással, és a természet ennek következtében ön ellen van. Ekkor a természet állatkép formájában jelenik meg önnek. Vagyis ön találkozik az állatával. Amikor az embert álmában egy állat üldözi, ennek nem kell kedvezőtlen jelentést tulajdonítani. Ez az álom csak annyit mond, hogy ön ellenséges érzelmű az állattal szemben, és az ezért ellenségesen viselkedik önnel szemben. Ezután méltó gesztusoknak kellene következniük, önnek udvariasan kalapot kellene emelnie, meg kellene hajolnia, és meg kellene kérdeznie: „Mit akarsz hát tőlem?” És ön tapasztalni fogja: az állatnak van valami mondanivalója. Kinderträume. 224-225. old.

Lélektani szempontból minden állat az ember ösztönös oldala mellett áll. Amíg automatikusak és ösztönösek vagyunk, a szó tulajdonképpeni értelmében állatok vagyunk, hiszen viselkedésünk ebben az esetben egyáltalán nem különbözik az állatétól. Azt mondhatnánk, hogy valahányszor állat bukkan fel az álomban, az egy ösztönt jelez, de – ezt jól jegyezzük meg – mindig egy teljesen meghatározott ösztönt, semmiképpen sem a z ösztönt jelzi. Egy oroszlán vagy egy óriáskígyó merőben mást jelentene. Traumanalyse. 578. old.

Az ösztön dönti el, hogy az álmot jól értelmezzük-e vagy sem. Az ösztön döntése nyomán érezzük aztán, hogy valami netán „így” van. Kinderträume. 113. old.

TEST ÉS LÉLEK Test és lélek az ember két aspektusa, és ez minden, amit tudunk.

H a az emberek magukba szállnak, valami különös felszabadulást várnak, szabadságot a felelősségtől, a bűnöktől és az erényektől, pedig a valóságban merőben másról van szó. Olyasmi ez, mint egy csapda, az ember váratlanul beleesik egy verembe. „Pokolra mindennel!” – mondja, és már ott is van, ahová való. Mindnyájan olyanok vagyunk, mint a parányi májsejt, amely elvándorolt a helyéről. A parányi májsejt kereket old és vándorol mindenféle szövevényeken át. Elérkezik az agyhoz, és azt mondja: „Ez igen kellemes, magasan fekvő hely, jó itt a levegő”, de a szomszédai ráförmednek: „Eredj innen, nem vagy idevaló!”, és kitaszítják a parányi sejtet; az pedig vándorol tovább a tüdőhöz, de ott ugyanarra a sorsra jut, mint az imént. Azt mondja: „Nagyon gonosz a világ, senki sem ért meg engem.” Ha magát megértené, akkor tudná, hogy nem ott a helye! Végül a véredények tekervényes csatornáin át vándorolva bejut a májba, és ott belepottyan egy verembe, szörnyű rémület fogja el. És így szól: „A fene egye meg, ez módfelett pocsék hely, hogy kerültem én ide?” Isten azonban azt mondja: „Itt kapaszkodj meg!”, és nézd csak, a parányi sejt egyszeribe

májsejtként viselkedik! Ezt nevezhetnénk individuációnak! A legalattomosabb csapda tehát a test. Mindannyiunkba belénk nevelték, hogy a lélek és az erények szárnyak, amelyeket magunkra veszünk; aztán elkezdünk röpködni körbe meg saját magunk fölött, élünk bele a világba úgy, mintha a test nem is létezne. Ez történik gyakran az intuitív típusoknál, ténylegesen mindenkinél. A testet nehéz akadályként érzékeljük. A test nehéz, és tehetetlennek érezzük magunkat vele szemben, mintha rettenetes akadály volna. Középkori, keresztény nevelésünk folytán a test rossz hírbe keveredett. A test és a test fizikai korlátozottsága miatt beleesünk a verembe; aztán a testet vádoljuk, a test pedig azt mondja: „De hiszen ez vagy te.” Traumanalyse. 325-326. old.

Lélek és test nyilván egy ellentétpár és mint ilyen kifejeződése e g y lénynek, amelynek a természete nem ismerhető meg sem az anyagi jelenségből, sem pedig a belső közvetlen érzékelésből. Tudjuk, hogy egy ősrégi felfogás szerint az ember egy lélek és egy test egyesüléséből keletkezett. De bizonyára helyesebb, ha azt mondjuk, hogy egy megismerhetetlen élőlény – amelynek természetéről éppenséggel semmi több nem mondható, mint hogy ezzel homályosan az élet teljességét jelöljük – kifelé mint anyagi test jelenik meg, belül azonban a testben végbemenő élettevékenység által létrehozott képek következményének látszik. Az egyik egyenlő a másikkal, és kétség támad bennünk, hogy vajon végül a lélek és a test szétválasztása nem egyéb-e, mint a tudatossá tétel céljából alkalmazott értelmezési eljárás, a megismerés érdekében elengedhetetlen megkülönböztetése egy és ugyanazon ténynek két nézetben, amelyeknek ráadásul jogosulatlanul önálló létet tulajdonítottunk. GW. 8. köt. 619. §

A test igényt tart az egyenjogúságra, mégpedig ugyanolyan erőteljesen, mint a lélek. Ha még rabjai vagyunk a szellem és az anyag közti ellentét régi eszméjének, ez a különválasztás elviselhetetlenül hasadásos állapotot idéz elő. Ha viszont képesek vagyunk megbékélni azzal a misztériummal, hogy a lélek a test belülről szemlélt élete, a test pedig a lélek kifelé megnyilvánult élete, hogy ez a páros nem kettő, hanem egyetlen, akkor azt is megértjük, hogy a mai tudatfokozat meghaladására irányuló törekvés hogyan vezet a tudattalanon át a testhez és viszont, továbbá hogy a testben való hit csak egy filozófiát enged meg, mégpedig azt, amelyik egy tiszta lélek kedvéért nem tagadja a testet. GW. 10. köt. 195. §

A személyiségközpont (mélymag) szimbólumai a test mélyén keletkeznek, s annak anyagiságát éppúgy kifejezik, mint az észlelő tudat struktúráját. A szimbólum eleven test, corpus et anima; ezért oly találó formulája e jelképnek a „gyermek”. A psziché egyedisége egy sohasem teljesen, ám mind jobban megvalósítandó nagyság, amely egyben minden tudat elengedhetetlen alapépítménye. A psziché mélyebb „rétegei”, minél jobban alászállunk fokozódó homályukba, annál kevésbé egyéniek. „Lefelé” menet, vagyis ahogy közeledünk az autonóm funkciórendszerekhez, úgy válnak egyre kollektívabbá, hogy aztán a test anyagiságában, mármint a kémiai testekben univerzálisak legyenek, s ugyanakkor ki is hunyjanak. A test szene általában szén. Ezért „legmélyebben” a psziché általában „világ”. GW. 9/I. köt. 291. §; Mélységeink ösvényein. 203. old.

Nem beszélhetünk „Istenről”, hanem csak egy istenképről, amely megjelenik nekünk, vagy amelyet mi csinálunk. Azt mondhatjuk például: ha mítoszt teremtenénk, azt mondanánk, hogy „Istennek” két aspektusa van, egy szellemi és egy krónikus, vagy jobban mondva: anyagi. Úgy jelenik meg nekünk, mint világanyag és világmozgató szellem (= szél). Ez egy kép, amelyet a príma causáról [első okról] készítünk. A valóságban „Istenről” egyáltalán semmit sem tudunk mondani. Csak egy felfogást tudunk felvázolni, amely megfelel alkatunknak, mégpedig azt, amely érzékszervileg felfogható testről és közvetlenül öntudatos szellemről (= lélekről) szól. E minta szerint alakítjuk ki istenképünket. Ami mármost a kozmogóniát illeti, nem mondhatunk mást, mint hogy a test a világ része és a testhez tartozó lélek az általunk elképzelt Isten képe. E kép kettőssége a tudat elkerülhetetlen mesterfogása annak érdekében, hogy egyáltalán valamit tudatossá tehessen. De nem jelenthető ki a

lélekről, hogy valóságosan is jelen van a tárgyi világban. Inkább minden jogunk megvan annak feltételezésére, hogy csak egy világ létezik, amelyben lélek és anyag egy és ugyanazon dolog, amelyet mi a megismerés végett diszkriminálunk. Briefe. III. köt. 69-70. old.

Az, hogy ön „Istenért” él, talán a legegészségesebb önben – „aki közel van hozzám, a tűzhöz van közel” – mondja egy kijelentés, amelyet a gnosztikusok tulajdonítottak Istennek. De ahol Isten van a legközelebb, ott a legnagyobb a veszély. Isten ott akar lenni az emberi tudat mindig magasabbra csapó lángjában. És ha a tudatnak nincsen gyökere a földben? Ha nincsen kőből való ház, amelyben Isten tüze ellakhat, hanem csak egy nyomorúságos szalmakunyhó, amely lángra lobban és elhamvad? Akkor hogyan lakhat ott az Isten? Képesnek kell lennünk rá, hogy elviseljük az Istent. Az eszme őrzőjének ez a legfőbb feladata. A föld ügyvédjévé kell válnia. Isten majd gondoskodik magáról. Legbensőbb elvem ez: Deus et homo. Istennek szüksége van az emberre, hogy tudatossá válhasson, ahogyan szüksége van idő- és térbeli korlátozásra. Legyünk hát mi Neki idő- és térbeli korlátozás, földi palást. Briefe. I, köt. 92. old.

Egy sötét sejtelem azt mondja, hogy e negatív oldal nélkül nem vagyunk egészek, hogy testünk van, amely – mint a testek általában – elkerülhetetlenül árnyékot vet, s ha megtagadjuk e testet, nem vagyunk többé háromdimenziósak, hanem lapos és élettelen lények. E test azonban állat, s állati lelke van, azaz az ösztönnek feltétlenül alávetett, élő rendszer. Az árnyékoldal hozzánk tartozó voltának felismerése azt jelenti, hogy igent mondunk az ösztönnek, s ezzel magunkra vállaljuk azt a hatalmas dinamikát, amely a háttérből fenyeget. Ettől akar bennünket a kereszténység aszketikus erkölcse megszabadítani, még azon veszély árán is, hogy az ember állati ösztönvilágát léggyökerében támadja meg. GW. 7. köt. 35. §; Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 60. old.

Rendszerint nagyon hangsúlyozom, hogy az ember két világban mozog, hiszen két lábunk van, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a lélek pneuma, ami „mozgó levegőt” jelent. A lélek tehát szél, amely önt túlságosan is könnyen fel tudja kapni a szilárd földről és messzire el tudja vinni minden biztonságot nélkülöző hullámain. Ezért kívánatos, hogy legalább egy lábbal a terra firmán maradjon. Még mindig testben tartózkodunk, és alá vagyunk vetve az anyag és nehézsége törvényének. Az is igaz azonban, hogy az az anyag, amelyet nem mozgat a lélek, halott és üres. Erre az általános igazságra való tekintettel rugalmasnak kell lennünk, és minden lehetséges kivételt bármely törvényszerűség elkerülhetetlen kísérő jelenségének kell elismernünk. A lélek önmagában véve nem érdem, és sajátosan irrealizáló hatást fejt ki, ha az egyensúlyt nem állítja helyre az anyag mint ellentét. Gondolkozzon el ezen még egyszer, és ha elég szilárd talajt érez a talpa alatt, kövesse a lélek szavát. Briefe. III. köt. 202. old.

Ha az ember megszabadulna a szexualitás kényszerétől, valóban nem lenne a földhöz kötve, mindig olyan szabad lenne, mint a madár. Nem volna egy bizonyos sorsra korlátozva, mert fel volna mentve minden kötelesség alól. A nemiség az a hatalom, amely mindenkit köt, és ezért a legfontosabb és legveszélyesebb tényező. Traumanalyse. 494. old.

Ha az ember a hasában lent elhelyezkedő kondérra koncentrál, felfedezi, hogy valami történik. Lehelyezi a libidóját az őseredeti, elemi ösztönközpontokba. Éppen olyan ez, mintha a tudatában örvénylő összeegyeztethetetlen dolgokat, a nyersanyagokat gondosan összeszedné és ledobná szimpatikus rendszerének sötét alvilágába, a test melegébe, jól védett helyre, és ott elkezdené főzni és átalakítani őket. Kellemes illatok szállnak fel, amelyek új tartalmak, új születés megsejtései. Ezután megjelenik az újjászületés összes analógiája; az ember megújulását a születés reprezentálja; a fazék pedig mindig is szerepet játszott a születési szimbolikában. Traumanalyse. 374. old.

Én hiszek a lélek veszélyességében, de nem hiszek abszolút szupremáciájában. Csak a testté vált igében, a lélekkel töltött testben hiszek, amelyben jang-jin élő alakká egyesült. A szellem emberei tulajdonképpen attól a veszélytől félnek, hogy a lélek megfosztja az embert a gyökerétől, elszakítja a földtől és ikaroszi repülésre lelkesíti, hogy aztán végül belefojtsa a feneketlen tengerbe. A krónikus ember joggal fél ettől, és ezért a legkellemetlenebb módon, ösztönösen és dühösen védekezik ellene. A szellem embere valójában a föld fogságától fél és iszonyodik, GW. 10. köt. 917-918. §

A természet és a szellem közti konfliktus a paradox lelki lény képmása: e konfliktusnak van fizikai és lelki aspektusa, amely ellentmondásként nyilvánul meg, mert a lelki tényező lényegét végső soron nem értjük. Amikor az emberi ész ki akar jelenteni valamit valamiről – amit nem értett meg teljesen és nem képes felfogni –, ha becsületes, mindig ellentmondással kerül szembe, erőszakkal szét kell szakítania az ellentét komponenseit, hogy bizonyos mértékben meg tudja ismerni őket. A fizikai és a lelki aspektus közti konfliktus csak azt bizonyítja, hogy a pszichikus végső soron felfoghatatlan, megragadhatatlan valami. GW. 8. köt. 680. §

Paracelsus valamennyi filozofáló alkimistához hasonlóan azt kereste, ami képes hozzáférni az ember sötét, testhez kötött természetéhez, a lélekhez, amely világba és anyagba ágyazottságában megfoghatatlanul, idegenszerű, démoni alakokban önmaga számára rémisztőn nyilvánul meg, és szerinte az életet megrövidítő betegségek titkos gyökere. Jóllehet az egyház exorcizált és kiátkozta a démonokat, ezzel eltávolította az embert saját természetétől is, amely tudta nélkül kísérteties alakba öltözött. A naturáknak nem szétválasztására, hanem egyesítésére törekedett az alkímia, amelynek Démokritosz óta ez a jelmondata: „A természet örül a természetnek, és a természet legyőzi a természetet, és a természet uralkodik a természet fölött.” Ez az alapelv a pogányságból ered, és mint ilyen az ókori természetérzés megfogalmazása. A természet nem csupán tartalmaz változási folyamatot – maga a változás. Nem szétválasztásra, hanem coniunctióra törekszik, amelyet menyegző, halál és újjászületés követ. GW. 13. köt. 198. §

Paracelsus számára az egyház egész életében anya volt. De volt még egy anyja: a Mater Natura. És ahogy fenntartás nélkül csüggött az előbbin, ugyanúgy – szerényen – az utóbbin is. Jóllehet azon fáradozott, hogy egyfelől a lehetőséghez képest láthatatlanná tegye a két anyaszféra konfliktusát, másfelől viszont eléggé becsületes volt ahhoz, hogy e konfliktus létezését bizonyos fokig elismerje; igen, mintha sejtett volna valamit arról, mit jelent a dilemma. GW. 13. köt. 148. §

A régi alkímia szimbolikus kijelentései ugyanabból a tudattalanból fakadnak, mint a modern álmok, és ugyanúgy a természet hangja szólal meg bennük. GW. 11. köt. 105. §

Az alkímia elmerülésével szétesett a szellem és az anyag szimbolikus egysége, s ennek következtében a modern ember gyökerét vesztettnek és idegennek találja magát egy ellelketlenült természetben. GW. 9/I. köt. 197. §; Mélységeink ösvényein. 112. old.

A természeti ember még nem választotta szét tapasztalatát ellentétekre. Az ő világában szellem és anyag még áthatják egymást, és az istenek még átjárják az erdőket és a mezőket. A természeti ember még olyan, mint a gyermek, csak félig született meg, még álmodó állapotban van bezárva lelkébe, a Világba, amely olyan, mint valójában, még nem torzították el a derengő értelem megismerési nehézségei. Az ősvilágnak szellemre és természetre való szétesése után a Nyugat megmentette a természetet, amelyben mélységesen hisz, és amelybe csak egyre jobban belebonyolódott, minél több fájdalmas és kétségbeesett kísérletet tett rá, hogy lelket varázsoljon bele. A Kelet ezzel szemben a szellemet, a majának nyilvánított anyagot választotta, hogy tovább szenderegjen az ázsiai piszokban és nyomorban. De amiként csak egy föld van, és Kelet és Nyugat

nem tudja két különböző félre szakítani az egy emberiséget, akként még öseredeti egységben leledzik a pszichikus realitás, és vár az emberi tudat haladására, arra, hogy tudatunk eljusson az egyikben való hittől és a másik tagadásától addig a pontig, amikor mindkettőt elismeri az egy lélek konstituáló elemeinek. GW. 8. köt. 682. §

A Nyugat mindig felemelkedést keres, a Kelet viszont alászállást vagy elmélyedést. Úgy látszik, a külső valóság a maga testiségével és nehézségével sokkal erősebben és hathatósabban megragadja az európai embert, mint az indiait. Ezért az előbbi a világ fölé próbál emelkedni, az utóbbi pedig szívesen visszatér a természet anyai mélységeibe. GW. 11. köt. 936. §

A jógagyakorlat elképzelhetetlen és hatástalan is volna jógaképzetek nélkül. Ritka tökéllyel megvalósítja a testi és a lelki együttműködését. Keleten, ahol ezek az eszmék és gyakorlatok megszülettek, és ahol négy évezred óta a megszakítás nélküli hagyomány minden szükséges előfeltételt megteremtett, a jóga – ahogy könnyen el tudom képzelni – adekvát kifejeződése és tökéletesen megfelelő módszere test és lélek olyan összeolvasztásának, hogy ezek nehezen kétségbe vonható egységet képezzenek és ezzel létrehozzák azt a pszichológiai készséget, amely tudattranszcendens sejtéseket tesz lehetővé. India történelmi mentalitása számára semmilyen nehézséget sem jelent, hogy az értelemnek megfelelően kezeljen olyan fogalmakat, mint a prána meg hasonlók. A Nyugat azonban egyrészt a hinni akarás rossz szokásával és másrészt a maga tudományos és filozófiai kritikájával beleesik a hit csapdájába, és látatlanul lenyeli az olyan fogalmakat, mint a prána, atman, csakra, szamadhi stb. A nyugati kritika azonban elakad már a prána és a purusa fogalmánál. A nyugati szellem megosztottsága ezért eleve lehetetlenné teszi a jóga intencióinak adekvát megvalósítását. Szerinte ugyanis a jóga vagy szigorúan vallási ügy, vagy olyan tréning, mint a mnemotechnika, a légzésgimnasztika, az euritmia stb. De nyoma sincs annak, ami a jóga lényegéhez tartozik, vagyis a lény egységének és teljességének. Az indiai nem tudja elfelejteni sem a testet, sem a lelket, az európai mindig elfelejti vagy az egyiket, vagy a másikat. Az európai e képesség birtokában egyelőre meghódította a világot, az indiai viszont nem. Az indiai ember nemcsak a természetét ismeri, hanem azt is tudja, hogy milyen fokig ő önmaga. Az európai embernek ezzel szemben van tudománya a természetről, és elképesztően keveset tud saját természetéről, a benne lévő természetről. Az indiai ember számára jótétemény, ha ismer egy módszert, amely segítségére van abban, hogy a természet mindenhatósága fölött kívül és belül uralkodjon. Az európai ember számára ez méreg, amelyet arra használ fel, hogy már megcsonkított természetét teljesen elhallgattassa, és neki engedelmes robottá változtassa. GW. 11. köt. 866-867. §

Trivandrumban, Travancore fővárosában ráakadtam Maharshi egy tanítványára. Szerény férfiú volt, szociális státusát tekintve olyasféle, mint nálunk az elemi iskolai tanító, és rendkívül élénken emlékeztetett az alexandriai vargára, akit (Anatole France ábrázolásában) az Angyal Szent Antal elé vezetett a még nagyobb szent példájaként. Akárcsak a vargának, az én kis szent emberemnek is az az előnye volt a nagy szenttel szemben, hogy számos gyermeket tartott el, és rendkívül önfeláldozóan gondoskodott legidősebb fiáról, hogy az tanulhasson. (Nem akarok itt kitérni arra a mellékes kérdésre, hogy a szentek mindig bölcsek is, és viszont – minden bölcs feltétlenül szent. Ebben a vonatkozásban vannak kételyeim.) Mindenesetre ebben a szerény, szeretetre méltó, gyermekien jámbor lényben olyan emberrel találkoztam, aki egyfelől teljes odaadással magáévá tette Maharshi bölcsességét, másfelől pedig túltett mesterén azzal, hogy minden bölcsességen és szentségen túl „a világot is megette”. Nagy hálával ismerem el ezt a koincidenciát; soha jobb dolog nem történhetett velem. A csak-bölcs és a csak-szent ugyanis körülbelül annyira érdekel, mint egy ritka őshüllőcsontváz, amelynek láttán azonban nem hatódom meg könnyekig. Ezzel szemben valósággal megbabonáz az a bolondos ellentét, amely a maja szellemétől áthatott kozmikus magányú

lét és a szerető gyengédség között feszül. Hiszen éppen ez a gyengédség számtalan gyökérrel kapaszkodik a fekete földbe, hogy a fátyol szövését és bomlását az idők végezetéig ismételje, mint India örök melódiáját. Hiszen hogyan lehet látni a fényt árnyék nélkül, érzékelni a csendet lárma nélkül, a bölcsességet elérni balgaság nélkül? A legkínosabb kétségtelenül a szentség élménye. Az én emberem – hála Istennek – csak kis szent volt; nem szikrázó csúcs sötét völgyek fölött, nem a természet megrendítő játéka, hanem példa arra, hogy bölcsesség, szentség és emberiesség hogyan tud „egyetértésben egymás mellett lakni”, tanulságosan, kellemesen, meghatóan, békésen és türelmesen, görcs nélkül, elkülönülés nélkül, nem tartva igényt semmiféle bámulatra és szenzációra, még külön postahivatalra sem; a régesrég múlt idők hagyományain nyugvó kultúrával találkoztam itt a tengeri szél biztatására magukat legyezgető kókuszpálmák halk susogása közepette, ez maga volt az értelem a lét elsuhanó fantazmagóriájában, a szabadulás a kötöttségből, a győzelem a vereségben. GW. 11. köt. 953. §

VALAMI NAPSZERŰ VAN BENNÜNK Nem hajszolom megszállottan a tökéletességet. Az én alapelvem ez: az Isten szerelmére, ne tökéletesek legyetek, de minden eszközt felhasználva törekedjetek arra, hogy megvalósítsátok a teljességet- ami az egyes ember esetében mindig lehetséges. GW. 18/I. köt. 212. §

S enki nem képes személyiséggé nevelni, aki maga nem az. És nem a gyerek, hanem csak a felnőtt érheti el a személyiség szintjét, mint az e célra irányuló élet teljesítményének érett gyümölcsét. Mert a személyiség elérése nem kevesebbet tartalmaz, mint egy különleges egyedi lény teljességének a lehető legjobb kibontakozását. Egyáltalán be sem látható, hogy ehhez milyen temérdek feltételnek kell megfelelnie. Egy teljes emberélet kell ide, összes biológiai, szociális és lelki aspektusával. A személyiség a speciális élő teremtés vele született sajátságának legmagasabb szintű” megvalósulása. A személyiség a legemelkedettebb életkedvnek, az individuálisan létező abszolút igenlésnek s az univerzálisan adotthoz való legeredményesebb alkalmazkodásnak bátor tette, amely a saját döntésnek a lehető legnagyobb szabadságával párosul. Úgy vélem, valakit erre nevelni nem csekély dolog. Sőt alighanem a legnagyobb feladat, amelyet a modern szellemi világ kitűzött magának. Valósággal veszélyes, mert olyan mérvű, hogy arról még magának Schillernek sem volt megközelítő sejtelme, aki prófétaian elsőként merészkedett bele ebbe a problematikába. Olyan kockázatos ez, mint a természet merész és kíméletlen vállalkozása, amely asszonyokat gyermekszülésre indít. Nem lenne vétkes prométheuszi vagy éppen luciferi vakmerőség, ha lombikjában egy emberfölötti ember homunculus létrehozására merészkednék, amely gólemmé nőné ki magát? És mégsem tenne többet, mint amit a természet naponta megtesz. Nincs olyan emberi szörnyűség és abnormitás, amely ne szunnyadt volna egy szerető anyaölben. Amint a nap egyaránt süt igazakra és gazokra, s amiképp hordozó és tápláló anyák egyazon szeretettel látják el Isten és az ördög gyermekeit, tekintet nélkül a lehetséges következményekre, úgy magunk is ennek a különös természetnek részei vagyunk, amelyek, akárcsak azok, beláthatatlant rejtenek magukban. A személyiség az élet folyamán fejlődik ki, nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható csírafelépítményekből, és csak amit teszünk, az mutatja majd meg, kik vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a nap, amely táplálja a föld életét, és mindenféle szépet, különöset és rosszat csalogat elő; olyanok vagyunk, mint az anyák, akik ismeretlen boldogságot és szenvedést hordoznak méhükben. Eleinte nem tudjuk, milyen építő vagy gonosz tettek, milyen sors, milyen jó vagy rossz készülődik bennünk; csak az ősz mutatja meg, mit nemzett a tavasz, és csupán este lesz világos, mit kezdett el a reggel. A személyiség mint lényünk teljességének maradéktalan megvalósítása elérhetetlen eszmény. Ám az elérhetetlenség sohasem érv az ideállal szemben, mert az eszményképek csakis útjelzők és sohasem célok.

Ahogyan a gyereknek fejlődnie kell ahhoz, hogy nevelhessék, úgy a személyiségnek is előbb ki kell bontakoznia, mielőtt nevelésnek lehetne alávetni. És már itt kezdődik a veszély. Valami beláthatatlannal van dolgunk, nem tudjuk, hogyan és milyen irányban fog fejlődni az alakuló személyiség, s eleget tanultunk a természettől és a világvalóságtól ahhoz, hogy joggal lehessünk kissé bizalmatlanok. Sőt a keresztény tanítás arra nevelt bennünket, hogy higgyünk az emberi természetben lakozó eredendő rosszban. De még olyanok is, akik nem tartják már magukat a keresztény tanhoz, természetes módon gyanakodnak, mert tartanak a saját mélységeikben lappangó lehetőségektől. Még olyan felvilágosult, materialista pszichológusok is, mint Freud, rendkívül kellemetlen gondolatot továbbítanak nekünk az emberi természet lelki hátterében és mélységeiben szunnyadó veszedelmekről. Már csak ezért is szinte merészség egy jó szót szólni a személyiség kibontakozása mellett. Az emberi szellem azonban nyakig benne van a legfurcsább ellentmondásokban. Dicsérjük a „szent anyaságot”, s nem gondolunk arra, hogy felelőssé tegyük az összes emberi szörnyért, mint amilyen a súlyos bűnöző, veszélyes elmebeteg, epilepsziás, idióta és mindenféle nyomorék, aki mégiscsak szülés által lett. Bezzeg a legnyomósabb kétségek telepednek ránk, mihelyt az emberi személyiségnek kellene szabad kibontakozást biztosítanunk. „De hisz akkor minden lehetséges lenne” – mondják. Vagy újfent fölemlegetik azt a nem nagy tehetségre valló kifogást, hogy ez „individualizmus”. Még sohasem volt az individualizmus természetes fejlődés, hanem természetellenes bitorlás, alkalmazkodásképtelen, impertinens póz, amely gyakran már a legcsekélyebb nehézség esetén összeroppanással mutatja meg, mennyire üres. Itt valami másról van szó. Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét, mert valaki azt mondta neki, hogy az hasznos vagy tanácsos így tennie. A természetre még sohasem tettek mély benyomást a jó szándékú javaslatok. Csak kauzálisán ható kényszer mozdítja meg a természetet, az emberit is. Nyomós szükség nélkül semmi sem változik meg, legkevésbé az emberi személyiség. Az borzalmasan konzervatív, hogy ne mondjam, renyhe. Csak a legfenyegetőbb veszedelem képes felugrasztani, így a személyiség fejlődése sem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek; nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét. Minden egyéb fejlődés éppenséggel individualizmus lenne. Ezért az individualizmus vádja közönséges szidalmazás, ha a természetes személyiségfejlődés ellen irányul. „Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak” – ez az ige itt érvényesebb, mint bárhol másutt, mert a személyiség kifejlődése csíraépítményéből teljes tudatosságra kegyelmi ajándék, s egyben átok: első következménye az egyedi lény tudatos és elkerülhetetlen elkülönülése a csorda tudattalanságának egybemosódásától. Ez elmagányosodás – erre nincs vigasztalóbb szó. Ettől nem szabadít meg valami mégoly sikeres alkalmazkodás vagy mégoly súrlódásmentes beilleszkedés a meglévő környezetbe, sem család, társadalom vagy pozíció. A személyiség fejlődése akkora szerencse vagy boldogság, hogy csak drágán lehet megfizetni. Aki a legbuzgóbban beszél a személyiség kibontakozásáról, az gondol a legkevésbé azokra a következményekre, amelyek a gyengébb lelkeket már önmagukban a legalaposabban elrettentik. A személyiség fejlődése azonban többet jelent puszta félelemnél, mely attól tart, hogy ennek abnormis szüleményei lehetnek vagy miatta elmagányosodnak. Jelenti azt is: hűek maradunk saját

törvényünkhöz. GW. 17. köt. 289-295. §; Mélységeink ösvényein. 25-27. old.

Mindazonáltal számolnom kell azzal a pszichológiai ténnyel, hogy az individuáció, amennyire meg tudjuk állapítani, természetes jelenség, és bizonyos értelemben megkerülhetetlen cél, amelyet joggal nevezhetünk számunkra jónak, mert megszabadít bennünket az ellentétek feloldhatatlan konfliktusától – legalábbis egy bizonyos érzékelhető fokig. Az individuáció nem emberi találmány, a természet maga hozza létre archetípusos képét. Úgyhogy az a hit, hogy „a végén minden jó lesz”, nem nélkülözi a pszichikus alapot. De több mint kérdéses, hogy e jelenségnek általában van valamilyen jelentősége a világ számára, vagy pedig csak az individuumra vonatkozik, aki

tökéletesebb tudatállapotot ért el: a „megváltott” emberre az örök kárhozattól szóló keresztény alaptételünk értelmében. GW. 18/II. köt. 1641. §

Ha mármost sikerül elismerni a tudattalant mint a tudat mellett feltétlenül meglévő tényezőt, és képesek vagyunk úgy élni, hogy a tudatos és tudattalan (respektíve ösztönös) követelményeket a lehetőséghez mérten figyelembe vesszük, akkor a személyiség gravitációs központja már nem az én, amely csupán tudatcentrum, hanem egy úgyszólván virtuális pont a tudat és a tudattalan között, az a pont, amelyet mélymagnak (Selbst) nevezhetnénk. Ha sikerül ez az átállás, az eredmény a participation mystique megszűnése lesz, és ebből létrejön egy személyiség, amely még csak úgyszólván az alsó szinteken szenved, a felső szinteken azonban sajátságos módon mentes mind a fájdalmas, mind az örömteli eseményektől. GW. 13. köt. 67. §

Rendkívül értékes tapasztalat volt számomra, amikor láttam, hogy mi fejlődhet ki a lehetőségek sötét bizonytalanságából. Időközben ugyanis rájöttem, hogy a legnagyobb és legfontosabb életproblémák alapjában véve mind megoldhatatlanok; nyilván akkor is azok, ha azt a szükséges polaritást fejezik ki, amely minden önszabályozó rendszernek immanens tulajdonsága. Megoldani nem lehet őket, csak föléjük lehet nőni. Ezért feltettem magamnak azt a kérdést, hogy a fölénövésnek, nevezetesen a további lelki fejlődésnek ez a lehetősége nem általában a normális adottság-e és így a valamilyen konfliktusban való megrekedés a kóros állapot. Tulajdonképpen minden embernek birtokolnia kellene a magasabb nívót – legalábbis mint csírát –, és képesnek kellene lennie arra, hogy ezt a lehetőséget kedvező körülmények között fejlessze. Ha megfigyeltem azoknak az embereknek a fejlődési folyamatát, akik csendben, szavak nélkül, mintegy nem tudatosan önerejükből föléje nőttek problémájuknak, azt tapasztaltam, hogy sorsukban volt valami közös, nevezetesen az új mozzanat a lehetőségek sötét tartományából kívülről vagy belülről lépett be az életükbe; ezt az újat elfogadták, és rátámaszkodva nőttek föl. Tipikusnak tűnt, hogy egyesek kívülről, mások belülről kapták az új impulzust vagy inkább új növekményt. Az új azonban sohasem volt csak kívülről vagy belülről származó. Ha kívülről származott, legbensőbb élménnyé vált. Ha belülről, akkor külső esemény lett. De sohasem volt szándékos vagy tudatos akarás eredménye, hanem inkább az idő sodra hozta magával. Nagy volt a kísértés, hogy mindebből valamilyen szándékot vagy módszert csináljak, ezért inkább tudatosan nagyon elvontan fejezem ki magam, nehogy prejudikáljak bármit is, mert hiszen ez a számomra új nyilván se nem szándék, se nem módszer, ha ugyanis nem így fejezném ki magam, még receptet csinálnának ebből, amelyet „gépileg” sokszorosítani lehet, és ez megint a „megfelelő eszköz” lenne „a hóbortos ember” kezében. Mély meggyőződésem ugyanis, hogy a sorsszerűen új ritkán vagy sohasem felel meg a tudatos várakozásnak, és, ami még érdekesebb, ellentmond a meggyökeresedett ösztönöknek is, mindazonáltal sajátosan találó kifejeződése az egész személyiségnek, olyan kifejeződés, amelynél teljesebbet elképzelni sem lehet. És mit tettek ezek az emberek, hogy megvalósítsák a megváltó haladást? Amennyire láthattam, nem tettek semmit, hanem hagyták történni a dolgokat úgy, ahogy Lü Cu mester tanította, nevezetesen, hogy a fény a saját törvénye szerint terjed, a Nap a saját törvénye szerint kering, ha az ember hű marad megszokott hivatásához. Eckhardt mester tanítása, amely szerint hagynunk kell történni a dolgokat, lett számomra a kulcs, amellyel sikerül kinyitni az útra nyíló ajtót: Hagyni kell, hogy pszichikailag történjenek a dolgok. Számunkra igazi művészet ez, amiből rendkívül sokan semmit sem értenének, mert tudatuk állandóan segítőn, korrigálva és tagadva közbepattan, és nem képes nyugton hagyni a pszichikus folyamat egyszerű menetét. GW. 13. köt. 18-20. §

Képesnek kell lennünk rá, hogy bizonyos dolgokról azt mondjuk: „Meg fogom próbálni, még ha meg vagyok győződve is róla, hogy tévedés lehet.” Csak ha így élünk, tudunk valamit kezdeni az élettel, ma talán ilyen módon, holnap meg más módon. A földben minden gyökérnek meg kell találnia a maga

útját egy kő körül. Választhat rossz irányt is. Mihelyt a növekedés és a fejlődés gondolatával foglalkozunk, szembe találjuk magunkat a természet irracionalitásával. Minden racionalista gyűlöli ezt, mert neki mindig biztosra kell mennie: „Csak semmi rizikó, kérem!” Traumanalyse. 286-287. old.

Ha olyasmi történik, mint a tudattalan betörése, gyakran olyan helyzetről van szó, amelyben a tudattalan utoléri és lehagyja a tudatot. A tudat valahogy állva maradt, ezért a tudattalan bizonyos fokig átveszi az előre törekvés és az időbeli változtatás funkcióját, és véget vet a változatlanságnak. Az ekkor a tudatba beáramló tartalmak archetípusos formában azt fejezik ki, amit a tudatnak át kellett volna élnie, hogy ne álljon le. A nyugalmi állapotra való törekvés könnyen felismerhető a test épségének nyomatékos hangsúlyozásából, valamint az embernek abból a vágyából, hogy testét megóvja a sírbeli bomlástól. Az ember szeretné megragadni az előregördülő évek kerekének küllőit, szeretné megőrizni a gyermekkort és az örök ifjúságot, szeretne nem meghalni és a földben elporladni („Oh, ne permets pas que mon corps tombe dans la pourriture et la puanteur” – Ó, ne hagyd, hogy testem lehulljon a rothadásba és a bűzbe.). Ha valaki sokáig, talán túlságosan sokáig fiatalnak érzi magát, és mintegy álomban élve makacsul őrzi emlékeit, és ebben az állapotban képes megfeledkezni arról, hogy a kerék forog, könyörtelenül jelentkezik a szürke haj, a petyhüdt bőr, megjelennek a barázdák az arcon, ha képes is elfelejteni, hogy ha nem teszi is ki testét az élet romboló erőinek, a titokban sikló időkígyó mérge mégis emészti testünket. Az élet elől való menekülés nem szabadít meg az öregedés és a halál törvényétől. A neurotikus, aki az élet szükségszerűségéből szabadulni próbál, semmit sem nyer, viszont magára veszi az idő előtti öregség és a halál terhét, amely élete tartalom- és értelemnélkülisége folytán különösen rémisztő hatással lesz rá. Ha a libido nem teszi lehetővé az előre törekvő életet, amely vállal minden veszélyt és akarja a végső pusztulást is, más utat keres magának, és lefurakodik saját mélységébe, leás minden élet halhatatlanságának régi sejtéséhez, az újjászületés utáni vágyhoz. Hölderlin ezt az utat mutatja meg költészetében és életében. A költőnek adom át a szót: EGY RÓZSÁHOZ Kertek bájos királynője, Ölében dajkál minket Mindeneknek éltetője, A hatalmas természet. Kis rózsaszál! létünk múló, Szirmaink lehullanak, Ám az elhintett magokból Új virágok sarjadnak. GW. 5. köt. 617-618. §

Szerencsére mi emberek nem vagyunk napok, különben bajban lennénk kultúránk értékeivel. Van viszont valami napszerű bennünk, s az élet reggele, tavasza, estéje és ősze nem holmi érzelgős szóbeszéd, hanem lélektani valóság, sőt annál is több; fiziológiai tény, mert a déli fordulat még testi tulajdonságokat is megváltoztat. Különösen déli népeknél úgy találjuk, hogy idősebb asszonyoknál nyersebb, mély hang, bajusz, kemény arcvonások jelentkeznek, s több más tekintetben is valami férfias lény fejlődik ki. S megfordítva: a fizikai férfihabitust nőies vonások, mint zsírlerakódás és lágyabb arckifejezés enyhítik. Az etnológiai irodalomban érdekes beszámolót olvashatunk egy indián törzsfőnökről és harcosról, akinek élete derekán álmában megjelent a Nagy Szellem, és hírül adta, hogy mostantól fogva a nők és gyerekek között lesz a helye, női ruhát kell hordania, és asszonyoknak való eledelt fogyasztania. Ő engedelmeskedett ennek az álomlátásnak, ami nem ment tekintélye rovására. Ez a vízió hű kifejezése a pszichikus lélektani forradalomnak, az alászállás kezdetének. Az értékek, sőt még a testek is visszájukra fordulnak, legalábbis utalásszerűen. Ami a férfiúi, illetve női, a lelki tulajdonságokat illeti, bizonyos szubsztanciakészletekkel lehetne

összehasonlítani, amelyeket az élet első felében kissé egyenlőtlenül használnak fel. A férfi a maga férfiszubsztanciájának nagy tartalékát emészti föl, s aztán már csak a női szubsztancia kisebb kvantuma van neki hátra, annak veheti most hasznát. A nőnél fordítva: eddig használatba nem vett férfiassági állományát indíthatja akcióba. GW. 8. köt. 780-781. §; Mélységeink ösvényein. 15-16. old.

Az ösztönös élet végtelenül sokszor oly könnyedén túlhaladt ennek az életkornak a problematikáján, s ennek alapján biztonsággal feltételezhetjük, hogy azok a változási folyamatok, amelyek lehetővé teszik ezt az átmenetet, már régóta készülnek a tudattalanban és csak az indításra várnak. GW. 9/I. köt. 528. §

Az öregedő embernek azonban fontos „érdeke” éppen ezzel a lehetőséggel megismerkednie. Egy úgyszólván elháríthatatlan kérdező fordul hozzá, neki pedig válaszolnia kellene. Szüksége volna tehát a halál mítoszára, mivel az „értelem”, a „józan ész” semmi mást nem mutat neki, csak a sötét gödröt, amelybe belekerül. A mítosz ellenben más képeket mutathatna, segítőkész és lelkiekben gazdagító képeket az életről a holtak országában. Ha hisz bennük vagy akár csak hitelt ad nekik, akkor éppen úgy lehet igaza vagy tévedhet, mint annak, aki nem hisz bennük. Csakhogy aki tagad, az a semmi felé tart, az archetípusnak elkötelezett ember pedig az élet nyomain halad mindhalálig. Igaz, mindketten bizonytalanságban vannak, egyikük azonban ösztöne ellenére, a másik azzal egyetemben – ami számottevő különbséget és előnyt jelent az utóbbi javára. Erinnerungen. 308-309. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 367-368. old.

Egy másik élményem szintén alaposan elgondolkoztatott, éppen anyám halála előtt. Amikor meghalt, Tessinben tartózkodtam. A hír nagyon megrendített, mivel váratlan hirtelenséggel tört rá a halál. A halála előtti éjszakán ijesztő álmot láttam: sűrű, sötét erdőben jártam; óriási, fantasztikus sziklatömbök terpeszkedtek az őserdőbe illő hatalmas fák között. Heroikus, őskori táj volt. Egyszer csak éles füttyöt hallottam, amely mintha a világegyetemet hasította volna át. Ijedtemben megroggyant a lábam. Ekkor megzörrent a bozót, és előrontott belőle egy félelmetes pofájú, óriási farkaskutya. Láttára meghűlt bennem a vér. Elszáguldott mellettem, és én tudtam: most ráparancsolt a Zord Vadász, hogy vigyen neki egy embert. Halálos rémületben ébredtem, és másnap reggel megkaptam az értesítést anyám haláláról. Álom ritkán rázott meg ennyire, mert hiszen a felületes szemlélőnek mintha azt mondta volna, hogy anyámat az ördög vitte el. Valójában azonban a Zord Vadász, a „zöld-kalpagos” volt az, aki azon az éjszakán – a januári főn napjaiban – a farkasaival vadászott. Wotan volt ő, alemann ősapáink istene, aki anyámat az ősei körébe, vagyis, negatív értelmezés szerint, a szilaj seregbe, pozitív értelemben azonban a „megboldogultak közé begyűjtötte”. Wotan csak a keresztény misszionáriusok révén vált ördöggé. Magában véve jelentős isten – afféle Mercur vagy Hermész, amint a rómaiak helyesen felismerték; természeti szellem, aki a Grál-monda Merlin-alakjában támadt fel újra és mint spiritus-mercurialis, a higany lelke, az alkimisták által keresett árkánummá, titkos gyógyszerré lett. Így hát az álom azt mondja, hogy anyám lelke fölvétetett a mély-énnek ama nagyobb összefüggésébe, amely túl van a leszűkített keresztény erkölcsön: tudniillik a természetnek és a szellemnek az ellentétek konfliktusát átfogó összességébe. Azonnal hazautaztam, és éjjel, a vonatban ülve, mély szomorúság töltött el, lelkem legmélyén azonban mégsem szomorkodtam igazán, éspedig különös okból: egész utazásom alatt szakadatlanul tánczenét hallottam, nevetést és vidám zajongást, mintha esküvőt ünnepelnének. Ez az élmény éles ellentétben állt az álom félelmetes hatásával. Itt vidám tánczene, víg nevetgélés uralkodott, és én képtelen voltam magam átadni a gyásznak. Bár újra meg újra elhatalmasodott volna rajtam, a következő pillanatban mégis mindig ezek a vidám dallamok vettek körül. Egyrészt melegség és öröm töltött el, másrészt rémület és gyász, az érzelmi kontrasztok szakadatlan váltakozásában. Az ellentét úgy magyarázható, hogy a halál egyszer a magam, másszor a lélek álláspontja felől rajzolódik ki. Előbbi esetben katasztrófaként jelenik meg, és olyan látszatot kelt, mintha gonosz és

könyörtelen hatalmak agyonvertek volna valakit. Hiszen félelmetesen durva is a halál – efelől jobb, ha nem áltatjuk magunkat –, nemcsak mint fizikai történés, hanem még inkább mint lelki: elragad körünkből egy embert, és jeges halotti csönd marad a helyén. Nincs többé remény semmiféle kapcsolatra, mert összeomlott minden híd. Olyanokat, akiknek hosszú életet kívántunk volna, életük virágjában ragad magával a halál, semmirekellők pedig magas kort érnek meg. Kegyetlen valóság ez, nem jó, ha áltatjuk magunkat. A halál brutalitása és önkénye annyira elkeserítheti az embereket, hogy arra következtetnek belőle: nincs irgalmas Isten, nincs igazság, sem pedig jóság. Más szempontból viszont örömteli eseményként jelenik meg a halál. Az örökkévalóság jegyében menyegző, misztikus egyesülés. A lélek mintegy eljut hiányzó másik feléhez, hozzájut a teljességhez. Erinnerungen. 316-317. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 376-377. old.

Irodalom C. G. Jung: Gesammelte Werke (GW), 20 Bände. Hrsg. von Lilly Jung-Merker, Elisabeth Rüf und Leonie Zander. Walter Verlag, Olten/Freiburg im Breisgau 1971 ff. C. G. Jung: Briefe, 3 Bände. Walter Verlag, Olten/Freiburg im Breisgau 1972 f. C. G. Jung: Szemináriumok Kinderträume. Hrsg. von Lorenz Jung und Maria Meyer-Grass. Walter Verlag, Olten/Freiburg im Breisgau 1987. Traumanalyse. Nach Aufzeichnungen der Seminare 1928-1930. Hrsg. von William McGuire. Walter Verlag, Olten/Freiburg im Breisgau 1991. Analytische Psychologie. Nach Aufzeichnungen des Seminars 1925. Hrsg. von William McGuire. Walter Verlag, Solothurn/Düsseldorf 1995. C. G. Jung und al.: Der Mensch und seine Symbole. Walter Verlag, Olten/Freiburg im Breisgau 1968. Erinnerungen, Träume, Gedanken von C. G. Jung (Erinnerungen.), aufgezeichnet von Aniela Jaffé. Olten/Freiburg im Breisgau 1971. (mit Register 1987.); Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Ford. Kovács Vera. Budapest, Európa 1987, 1997.

Tartalom Előszó A TERMÉSZET BÖLCS VEZETŐ ÉLET EGY LÉLEKTŐL MEGFOSZTOTT TERMÉSZETBEN MEGHASONLÁS ÖNMAGUNKKAL CSAK AZ EMBER ÉPÍT KERTET A PSZICHÉ ALSÓBB SZINTJEI AZ ÁLOM TISZTA TERMÉSZET TEST ÉS LÉLEK VALAMI NAPSZERŰ VAN BENNÜNK Irodalom FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR A KOSSUTH KIADÓ RT. ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJA A KÖTETET HITSEKER MÁRIA SZERKESZTETTE A FEDÉLTERV ÉS A TIPOGRÁFIA PÁNYI BÉLA MUNKÁJA MŰSZAKI VEZETŐ KUN GÁBOR TERJEDELME 6 (A/5) ÍV SZEDTE ÉS TÖRDELTE A KOSSUTH KIADÓ NYOMÁS ÉS KÖTÉS A SZEKSZÁRDI NYOMDÁBAN KÉSZÜLT

NYOMÁS ÉS KÖTÉS A SZEKSZÁRDI NYOMDÁBAN KÉSZÜLT FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ