Gondolatok a szinkronicitásról Véletlen – véletlenek „Minden ember, minden apró mozzanat életedbe úgy került, hogy te magad vontad oda. Az, hogy most mit kezdesz velük, rajtad áll.” (Richard Bach) „A véletlen – két általunk ismeretlen törvényszerűség szükségszerű egybeesése.” (Néhai Cselédes Sándor)
Véletlenek márpedig nincsenek! Vagy véletlenül mégis vannak? Mit is jelent számomra a véletlen? A magyar nyelv segítségét kérve a következő megállapításra jutottam: vél, azaz gondol valamire, valakire; -atlan, -etlen – mint fosztóképző. A véletlen tehát számomra az, amire nem gondoltam, amiről nem úgy vél-ekedtem, hogy így lesz. Ez nem azt jelenti, hogy esetleg valaki, valahol, valamikor nem gondolt még/már rá. De ezt már véletlenül nem tudom. A fenti idézetek közül a másodikat egy fiatalon elhunyt zenész barátom mondogatta mindig. Nagyon közeli kapcsolatban álltunk egymással. Igazi őszinte barátság kötött össze minket. Az együtt töltött időben sokat elmélkedtünk a világ dolgairól. Akkor még mindketten huszonévesek voltunk. Ő elment, én maradtam, de ez a gondolata – nem tudom kitől vette át – mindmáig megmaradt énbennem. Ez is motivált abban, hogy a véletlenekről, a véletlenszerű eseményekről, a szinkronicitásról írjak röviden. A hétköznapi életünkben ezt a fogalmat az egyidejűség kifejezésére kezdtük el használni. Ha két történés nagyjából ugyanarra az időpontra esik, esetleg ugyanabban a pillanatban történik, akkor beszélünk egyidejűségről – azaz szinkronicitásról. Szinkronicitás A már mások által korábban leírt jelenségeken túl – tér, idő, okság –, van egy negyedik jelenség is: a szinkronicitás. E jelenségről akkor beszélünk, akkor beszélhetünk, ha valamilyen külső esemény, és egy belső (archetipikus) esemény véletlenül egybe esik. Ilyen esemény lehet, amikor valaki távozik az élők sorából, és lakószobájának órája megáll a halál pillanatában. Vagy az ember megbetegedésével egy időben beteg lesz hűséges kutyája is. Ezek a jelenségek megfigyelhetők az élet-halál kérdéseinél, a szerelemben, a születésben… Egyesek úgy vélik, hogy a szinkronicitás akkor válik megtapasz¬talhatóvá, mikor két ember között szoros kötelék alakul ki. Amikor a szerelmesek ugyanazt álmodják, vagy bará¬tok egy pillanatban gondolnak a másikra, s már nyúlnak a telefonért. Archetípusok Ahhoz hogy megértsük a szinkronicitás elvét, meg kell ismernünk az archetípust, amit C. G. Jung (1875¬1961) nevezett el így. Jung abból indult ki, hogy a tudattalan működéseinkben
olyan elemek kerülnek felszínre, melyek egy ősi, nem a mi életünkből származó tapasztalatra utalnak. Ezért meg kell különböztetni a személyes tudattalant, és egy személytelen tudattalant, vagy más néven kollektív tudattalant (személy feletti). Ez a kollektív tudattalan független az egyes embertől, és általános tartalmát a világon mindenütt megtaláljuk. Az ősi képek, képzetformák az emberiségben általánosak, és nagyon régiek. E képek érzések és gondolatok is egyben, melyeknek szinte önálló életük van. Gondolok itt Pál apostol képzeteire az angyalokról. „Az archetípusok ősi, mitologikus színezetű az egész emberiség számára ugyanazzal a jelentéssel bíró, univerzális képzetek, melyek a jungi elmélet értelmében a pszichés működést alapvetően meghatározzák, a kollektív tudattalan régiójában helyezkednek el.”1 Ezek az archetípusok saját egyéni élettapasztalatunkkal ötvözve alakítják életünket. Ezek nem statikus sémák, hanem dinamikus tényezők. Számos archetípus létezik. Ezek közül kiemelkedő szereppel bír az anima és az animus. Az anima, a férfi lélekben élő nő, az animus pedig a női pszihében élő férfi archetípusa. Gyermekeinkben ezt az ellentétes nemű szülő formálja. Ezek az archetípusok azután négy fejlődési szakaszon mennek át, míg eljutnak a szellemi tökéletesedés irányába. „Jung megfogalmazásában az archetípus azokat a képi sémákat jelöli, amelyek közös motívumok a különböző területeken élő népek mitológiájában, és melyek a filozófus véleménye szerint a kollektív tudatalattiból eredeztethetők. Összesen nyolc – négy női és négy férfi – karaktertípust különböztet meg (Madonna, Anya, Ama¬zon, Nimfa, Atya, Apa, Hős, Faun).”2 Az archetípusok léte nem kérdés számunkra, sokkal inkább az, hogy milyen hatást váltanak ki belőlünk. Hogyan hatnak ránk. Miért ijed meg az asszony a pincében matató egértől? Miért őrzi, vigyázza az ember a mindennapi betevőjét? Mert ezer évek távolságából int felénk ez ősi tudás, a kollektív tudattalanból… „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem. … Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írunk – ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. … Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős.” József Attila: A Dunánál – részletek Ilyen érzés az, amikor „berobbannak” elménkbe ezek az archetípusok. A költőnél gyönyörű rímekké formálódnak. Mielőtt visszatérnék a szinkronicitás problémájához, a tudat négy funkciójáról hadd szóljak röviden. A tudat négy funkciója
gondolkodás
intuició
érzelem
érzékelés
Talán jól látható ezen a kis ábrán, hogy milyen funk¬ciókkal bír a tudatunk. A vonal pedig, amely az ábrát ket¬témetszi, megmutatja, a tudatalatti részt is. A ferde vo¬naltól balra található a tudattalan. Természetesen vannak átmeneti formák, hiszen van bennünk intuitív érzelem, vagy épp intuitív gondolkodás.
Átmeneti formák
gondolkodás
intuitív elmélkedő gond. intuició intitív érzelem érzelem érzékelésre támaszkodó érzelem érzékelésre támaszkodó érzelem tapasztalatra épülő gond.
Ezt a kis kitérőt azért iktattuk be, hogy lássuk; az intuíciónak csak egy része esik a tudattalanba. Másik fele a tudatos élet része. Jung arra is kitér, hogy ha az egyik uralkodó típus, akkor az ellentettje kerül a tudatalattiba. Ha az érzelem kerül például uralkodó helyzetbe, akkor a gondolkozás szorul a tudatalattiba, vagy fordítva. Térjünk most vissza azokhoz a dolgokhoz, amelyekre nem gondoltunk, amit nem véltünk; vagyis a véletlenekhez. A véletlenek léte, és az a gondolat, hogy nincsenek véletlenek, nem valamiféle determinisztikus életszemléletre utal. Bár nincs jobb szó ennek kifejezésére, talán azért, mert az elmúlt században így alakult ki. Ezért nem tudunk ma ennél jobb meghatározást. A szinkronicitás önálló használatát vezeti be a már fentebb említett pszichoanalitikus Jung is. Megőrzi ugyan az egyidejűség mozzanatát, de még átfogóbb tartalmat plántál bele. Számára a szinkronicitás nem csak egybeesést jelent, hanem különös jelentéssel is bír annak számára, akivel ez az esemény történik. Amikor Jung a hal szimbolikájával foglalkozott, egy nap alatt háromszor jelent meg a hal motívuma, különböző formában. Elgondolkodtató ez, hogy nem csupán egyszer történik meg, hanem háromszor vagy akár négyszer is.
Időbeni közelség Térjünk át néhány gondolat erejéig arra, hogy időben milyen közel kell megjelenniük ezeknek az eseményeknek ahhoz, hogy szinkronicitásról tudjunk beszélni. Sajnos erre vonatkozó szabályok nincsenek. Van úgy, hogy egy-két óra alatt többször is megjelenik ugyanaz a szimbólum, máskor pedig egy-két hét leforgása alatt találkozunk ugyanazzal a motívummal. Ezt mindig az érintett egyén életének szakaszai szabják meg. Ha valakit fel akarunk hívni, és abban a pillanatban csengetnek, s tele¬fonnal a kézben nyitunk ajtót, megdöbbenünk. Ha csak egyszer fordul elő – véletlen. De ha egy héten kétszer, vagy háromszor, és ráadásul ugyanazzal a személlyel, akkor már érdemes elgondolkozni a szinkronicitás lehe¬tőségén. Hiszen ez váltja ki mind a mai napig a leghevesebb vitát. Ha annak vagyunk szemtanúi, hogy egy motívum újra és újra felbukkan életünkben, és nem tudunk szabadulni tőle, legalább érdemes elgondolkoznunk rajta, miért is történik ez velünk. Az álmok A szinkronicitás az álmainkban is megfigyelhető. Most nem szeretnék Jung álomfejtéséről részletesen szólni, de egyet tisztáznunk kell: Jung szerint álmaink nem a múltban már megtörtént események újra átélése, hanem a jövőt vetítik elénk. Az álmainkban megjelenő képek, érzések emberek azért jelennek meg, hogy észrevegyük: valamilyen hatással akarnak ránk lenni. Hadd álljon itt egy rövid, személyes gondolat. Mikor fiatal voltam, még középiskolás, hét éven keresztül ugyanannak a lánynak csaptam a szelet, de az élet más irányba fordult velünk, és rejtélyes, tisztázatlan módon megszakadt közöttünk minden kapcsolat. Majd 10 év telt el, és egyszer csak álmaimban megjelent. Mindig ugyanaz az álom. Gyönyörű királylány a toronyba zárva, és a lovagnak meg kell mentenie. Négy éven keresztül jelent meg ez az álom, szinte heti, vagy kétheti rendszerességgel. Egy érzés kavargott bennem, hiszen világosan tudtam, az a királylány nem más, mint az „első szerelmem”, gyermekkori társam. Ő is férjhez ment, én is megnősültem, és gyermekeink lettek. 14 év elteltével egymásra találtunk az interneten, az iwiwen keresztül. Levelezni kezdtünk, és sikerült egy telefonbeszélgetésben végre lezárni az akkor nyitva maradt kérdéseket. Azóta egyszer sem álmodtam ezt. Talán valami ilyesmire gondolhatunk akkor, amikor az álmok jövőnket befolyásoló tényezőiről beszélünk. A szinkronicitás elmélete nem talált sok követőre, hiszen az einsteini relativitáselmélet egészen más irányba terelte az ember gondolkozását. Az idő is relatív lett, tehát nehezen beszélhetnénk egyidejűségről. Pedig számos jóslás, kártyavetés, de még az asztrológia is komoly jelentőséget tulajdonított, s tulajdonít ma is a véletleneknek. Ezek látszatra összefüggés nélküli történések, azaz véletlenek. A 20. században is voltak érdekesnek mondható események, amelyek talán véletlenek. Rejtélyek a történelemben: a szinkronicitás (exkurzus) – Lincoln–Kennedy párhuzam –
Lincoln 1846-ban lett a kongresszusba választva; Kennedy 1946-ban lett a kongresszusba választva. Lincolnt 1860-ban választották elnökké; Kennedyt 1960-ban választották elnökké. Mindkettőjüket a feleségük jelenlétében, pénteken, fejlövéssel ölték meg. Lincoln elnököt a Ford Színházban lőtték le; Kennedy elnök épp egy Ford által gyártott Lincoln gépkocsiban ült, mikor lelőtték. Booth egy színházban lőtt, és egy raktárban fogták el; Oswald egy raktárból lőtt, és egy filmszínházban fogták el. Lincoln elnök merénylője 1839-ben született; Kennedy elnök merénylője 1939-ben született. Lincoln elnököt A. Johnson alelnök követte a posztján; Kennedy elnököt L. Johnson alelnök követte a posztján. Lincoln utóda 1808-ban, Kennedy utóda 1908-ban született. Mindketten egy gyereket vesztettek el elnökségük alatt. Lincoln titkárát Kennedy-nek hívták; Kennedy titkárát Lincoln-nak hívták. Mindkét gyilkos teljes neve 15 betűből áll. Mindkét gyilkost megölték tárgyalás előtt. Haláluk előtt egy héttel: Lincoln Maryland államban egy Monroe nevű helységben; Kennedy pedig Marilyn Monroe-val volt. Terjedelmi okok miatt nem fogunk végigmenni mindegyik kijelentésen, az azonban rögtön tudható, hogy az utolsó állítás hamis. Marilyn Monroe 1962. augusztus 5-én hunyt el, John F. Kennedy ellen pedig 1963. november 22-én követtek el merényletet, tehát nem találkozhattak az elnök halála előtt egy héttel. A fenti lista tartalmaz tárgyi tévedéseket is, ilyen például a két titkár esete. Kennedynek csakugyan volt egy Evelyn Lincoln nevű személyi titkárnője, Lincoln elnök két titkárának neve azonban John G. Nicolay és John Hay volt. Szintén tévesen van megadva Booth születési éve, nem 1839-ben, hanem 1838-ban jött világra; elfogásának körülményei sem egyeznek a fenti állításokkal, Booth ugyanis egy dohányszárító csűrben bújt el, amit üldözői rágyújtottak, az ezután kapott lövés ölte meg.3 Ez csupán érdekesség, de valami elgondolkoztató mégis lehet benne. A szinkronicitás, a véletlenszerűség jelen van a tér, idő, és okozat ténye mellett. A szinkronicitás újra felfedezése A szinkronicitás újrafelfedezése, jelentőségének újraértelmezése a 20. század végére tehető. Egyik legnevesebb képviselője James Redfield. Így vall könyvében a szinkronicitásról: Jelentőségteljes véletlenek bármelyik pillanatban történhetnek velünk. Lehet, hogy a mindennapi rutincselekvések sorában egyszer csak minden átmenet nélkül valami különös esemény vonja magára figyelmünket... Véletlenek jelezhetik előre azt, hogy épp idejében hozzájuthatunk valamilyen ismerethez, amelyre szükségünk van, de fogalmunk sincs arról, merre keressük... Amikor egy ilyen véletlen megragadja figyelmünket, egy pillanatra még félelmetesnek is
érezzük a dolgot. Valahol mélyen érezzük, hogy a dolognak szükségszerűen be kellett következnie, éppen úgy és éppen akkor, amikor történt, hogy életünket új irányba, a kiteljesedés felé terelje... Carl Jung volt az első modern gondolkodó, aki meghatározta ezt a titokzatos jelenséget. A jelentőségteljes véletlenek jelenségét ő szinkronicitásnak nevezte. Jung hangoztatta, hogy a szinkronicitás a világmindenség működési elve, amely független az ok-okozati összefüggésektől: olyan törvény, melynek működése az embert a tudatosság kiteljesedése felé segíti. Nem sok olyan ember él, aki életére visszatekintve észre ne venné a véletlenszerű események sorozatát, amelyek jelenlegi életpályájára, házastársához, barátaihoz és egyéb kapcsolataihoz vezették – tehát amelyek megteremtették élete jelenlegi alapjait. Sokkal nehezebb olyankor észrevenni ezeket az életeseményeket, amikor megtörténnek...4 A szinkronicitásban megjelenő, a véletlenül bekövetkező események lehetnek drámaiak, de lehetnek leheletfinomak is. Egy dolog biztos; amikor életünk változás előtt áll, pályaválasztás, család, munkahely-kérdés, akkor ezek az események, a véletlenszerűnek tűnő történések megszaporodnak életünkben. Ez a titokzatosság nap mint nap körül vesz bennünket, de az életet az ego útmutatása szerint élve szinte magunkat zárjuk ki abból, hogy belepillantsunk e titokzatos világba, ráhagyatkozzunk belső megérzéseinkre, intuícióinkra. Amikor szorult helyzetben vagyunk, amikor a változások előtt állunk, akkor igen fogékonnyá válunk a véletlenek felismerésére. Szinte mágnesként vonzzuk magunkhoz azokat, akik segíteni szeretnének, vagy valóságosan segíteni is tudnak. Nem régiben eszembe jutott egy rég nem látott kedves barát. Még aznap felhívtam. Beszélget¬tünk. Másnap elmondta, amikor ismét felhívtam, a kocsijában ült akkor, amikor telefonáltam, kilátástalan életének véget akart vetni. „Az isten küldött akkor” – így mondta. A szinkronicitásnak az előzménye, vagyis az archetípusa a „mágikus hatás”. Mely minden ember életének része, a kollektív tudattalan által. Ez a hatás a megismerhe¬tetlen felé nyilvánul, nyilvánult meg. A hatalmasság fe¬lé, a végtelen/ség/ felé, a mindenható/ság/ felé. Isten? Szellem? Transzcendens lény? – felé. Nem tudom, de azt érzem, hogy valami felé meg tudott nyílni az emberi lé¬lek, és felismerte a véletlenek mögött lévő erőt, hatal¬mat… vagy inkább a szeretetet. (Ismét mondom, nem valami determinisztikus elképzelés, valami merev ’eleve elrendelés’ elv alapján. Talán a világot létrehívó, mozgató szeretet törvénye alapján.) Ez az archetípus azután felébreszti az emberben a késztetést, és ha megismeri a szinkronicitás életére gya¬korolt hatásait, egyre tisztábban, egyre biztosabban fog¬ja felismerni saját életének eseményeiben a véletlenek fontosságát. Talán túlértékelem azt a változást, mely a világban lassan megy végbe. Egyfajta spiritualizálódás, lelki „fejlődés” – ha használhatom ezt a szót – megy végbe az emberekben. Jól mutatja ezt a vallások – és most nem a hagyományos keresztyén-vallásokra gondolok – megjelenése, a meglévő vallások átalakulása, a különböző vallási irányzatok felfutása, megújulása, átalakulása. Ismét előtérbe kerül a „szent”, újra megjelenik az emberek életében a lelki tartalom, és a lelki szükséglet kielégítésére való törekvés. Helyet kap az erkölcs, az etika, a jó és rossz fogalma. Egyre többen nyúlnak vissza a gyökerekhez, amikor még minden más volt, tiszta és igaz. Sokan keresik e rohanó világban az „istent,” aki próbálja ma is áthatni életünket. Tanulmányom vége felé említést kell tennem az intuícióról, arról a „belső szemlélés módról”, mely a tudatos és tudattalan határán található, ezen a vékony borotvaélen. Intuíció
Ez a latin kifejezés elsősorban az intueri szógyökre vezethető vissza. Jelentése: megnéz, megtekint, megfigyel; szemlél, vizsgál. De ezt a szemlélődést, vizsgálódást nem a tudatosság, nem a teljes tudatosság határozza meg. Ez a folyamat egy belátáshoz vezet, mely nem feltétlenül tudatos gondolkozás révén alakul ki. Az intuíció egy sugallat, egy megérzés. Talán valamiféle „hatodik érzék”, amely bizonyos emberekben erősebben van jelen, mint másokban. Ezek a belső megérzések sokszor ellene mondanak az észnek, vagy értelemnek, az ember mégis szabadon eldöntheti, hallgat-e ezekre a megérzésekre, vagy nem. Az állatok világában ez a megérzés ösztönös, és az állat csak ösztöne szerint cselekedhet. Az emberek esetében ez valami belső megmagyarázhatatlan jelenségre vezethető vissza (archetípus). Ezek a belső megérzések általában külső hatásra jelennek meg. Ezekről már fentebb is beszéltünk. Mindig pontosak és pont az adott időben, a legmegfelelőbb módon jelentkeznek. Azonban vigyáznunk kell, nem minden spontán ötlet azonos az intuícióval. Mikor az embert ilyen hatás éri, ilyet tapasztal, vizsgálja meg tiszta szívvel, és reménnyel belső érzéseit és azok szerint döntsön mellette, vagy ha kell ellene. Sokan úgy vélik, hogy ez az érzékelés egyre inkább jelen van, sőt! Már iskolák is alapultak, akik arra teszik a hangsúlyt, hogy hogyan fejlesszük belső megérzéseinket.5 Sőt már könyv is jelent meg ilyen címmel: az intuíció tanulható.6 Talán azért, mert valóban lelki ébredés indult a 20. század végén, vagy talán azért, mert egyesek üzletet látnak abban, hogy az emberek fogékonyak lettek a lelki, spirituális tudás felé. Szinkronicitás, intuíció, véletlenek… az az érzésem, hogy véletlenül körülvesznek nap mint nap. Lelki ember vagyok, és sok esetben nekem sem marad más lehetőségem, minthogy belső megérzéseimre hagyatkozzam. A legdöbbenetesebb szinkronicitás testvérbátyám életében jelent meg. Egyetemista korában baleset érte, és 14 mé¬tert zuhant a magasból. Bár eszméletét elvesztette, komolyabb sérülés nélkül élte túl. Azon a napon meghalt a nagymama. Ez a tudat teljesen megváltoztatta testvérem életét. Saját példával hadd fejezzem be. 1997-ben december 16-án délelőtt 10:30-kor megszületett első gyermekünk, akit néhány perc után elveszítettünk. Kislány volt. 1998¬ban, december 16án este 10:30-kor megszületett Míra nevű lányunk. Idén lesz 10 éves. Véletlen? Véletlen. Nem gondoltuk volna, nem gon¬doltunk rá. Megtörtént. Mind két eset. Hogy archetípus van mögötte, hogy kollektív tudattalan hatása, intuíció, vagy szinkronicitás… nem tudom megmagyarázni. És ez mindennél többet ér. Valami változik, érzem. Valami él, mozdul az embe¬rek lelkében. Keresik. Kutatják. Keressük. Kutatjuk. Né¬ha jó úton járunk, néha tévutakra kerülünk. De az Ige vi¬lágos: „amit szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gondolt, azt készítette el az Úr, az őt szeretőknek.”7
