Gondolatok a szerkesztőségben

Gondolatok a szerkesztőségben Több dologról is szeretnék megemlékezni ebben a szerkesztői előszóban,örvendetesekről

és

kevésbé

örvende-

tesekről egyaránt. A legörvendetesebb az, hogy elérkeztünk az új Galaktika 60. számához, vagyis ott tartunk, ahol Kuczka Péterék az antológia-sorozat utolsó darabjával, közvetlenül a magazinn válása előtt. Szívesen vállon veregetném magam, sőt a szerkesztőség valamennyi tagját, de agyam valami különös működési rendellenessége folytán sosem az elért eredményeket látom magam előtt, hanem a még ránk váró feladatokat. Vagyis további 115 lapszám múlva tartunk majd csak ott, hogy egálban legyünk (bizonyos szempontból legalábbis) a régi Galaktikával. Az még közel tíz év. Rernélem, akkor is itt örvendezhetek majd. További jó hír, hogy a 200. Kozmosz/Galaktika kötet megjelenése alkalmából a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi könyvtárában október 19 én kiállítás nyílik, amelynek keretében valamennyi eddig megjelent kötet megtekinthető, további érdekes emléktárgyak és fotók kíséretében. Két beszélgetésre is sorkerül majd itt, az elsőről alant olvasható, a második (valamikor november elején) a Metagalaktika 11-et fogja boncolgatni. Ezzel meg is érkeztem a következő témához, amire reflektálni szerelnék. Néhány olvasónk elmarasztalólag nyilatkozott a MetaGalaktika 11-ről, amiért a tavalyi magasra tett lécet, a kínai különszámét, nem ugrottuk át, hanem „átsunnyogtunk" alatta egy magyar témájú kiadvánnyal. Szemünkre vetették, hogy méltatlanul mellőzött nemzetek SF-irodalmát bemutató antológiákat ígértünk, nem pedig máshol is olvasható magyar szerzőket. Nos, tudnék mesélni a magyar SF-mellőzöttségéről is, de ami szerintem ebben a MetaGalaktikában igazán fontos, az a tematika irodalomtörténeti igényű feldolgozása, ami eddig szinte teljességgel hiányzott. Elvétve foglalkoztak csak tanulmányok a hazai tudományos-fantasztikum által teremtett értékekkel, ilyen átfogó kiadvány még sosem született. Persze lenne még mit mondani a témáról, de immár van legalább egy alap, ahonnan az újabb merész teoretikusok elrugaszkodhatnak. És ami szintén nem utolsó szempont: ez a Meta most lehetőséget kaphat arra, hogy a lehető legszélesebb körben eljuthasson a fiatalokhoz, méghozzá az oktatási intézményeken keresztül, hírét vive a kötelező olvasmányok világán túli irodalomnak, mely azonban sokszor éppolyan tanulságos, informatív és szórakoztató, mint az úgynevezett kanonizál literatúra. És mielőtt előszavam túl hosszúra nyúlna, kél szolgálati közlemény: először is, a jelen lapszám illusztrációi megemlékeznek látogatásomról az idén Kanadában megrendezésre került Worldconon, ahol írókkal, szerkesztőkkel és kiadókkal találkozva szívhattam magamba a külföldi híreket, és hinthettem szét csábítónak szánt információkat a magyarországi SF-ről. Másodszor pedig egy hálátlan feladatomnak kell eleget tennem, és elnézést kérni az előző szám Mars szimulációs cikkét jegyző Hargitai Henrik planetológus, egyetemi adjunktustól, akinek neve egy technikai malőrnek köszönhetően lemaradt a beszámoló mellől.

Németh Attila irodalmi szerkesztő

6

Kasztovszky Béla: A következő szint (harmadik rész)

22

Játékajánló

24

Gregory Benford: Anomáliák

32

40

48

Az univerzum legjei

Geoffrey A. Landis: Hosszú hajsza

Filmajánló

50

K. Varga Beáta: Szemünk fénye

54

Vakon az elvakultság ellen - Interjú Antal Józseffel

56

Walter van Tilburg Clark: A hordozható gramofon

62

Megvalósult sci-fi

64

Könyvajánló

66

Norman Spinrad: Találmányok kora

78

Megvalósult sci-fi

72 Desmond G.King-Hele: Igazság és eretnekség földön és égen

78

Cleve Cartmill: Sürgős küldetés

Kasztovszky Béla: A következö szint (harmadik rész)

Az emberiség mar évtizedek óta folyamatosan keresi testvéreit a világegyetemben. Üzeneteket küldünk és várunk, műszerek pásztázzák az eget. Vajon sikerül-e egyszer egymásra találni két fajnak a végtelenben?

A HATODIK SZINT?

Hát akkor... Megérkeztek. Visszatértek. Ez itt a Nap. És az ott a Föld. Most már mindhárman ébren vannak. A program tökéletesen működött. Minden program. Walteré is. Nyolc évig várt, figyelt, dolgozott egyedül, s azután indította Robert és Nabil felélesztését. Szinte az ébredés óta nagy zavarban voltak (Walter nyolc esztendőn át). Hiszen ez itt egyértelműen a Naprendszer, és az a kék bolygó, amely körül stabil pályára álltak, kétségtelenül a Föld. És semmi jelzés, semmi keresés, semmi hívás! Semmi. Ezt Szívszorítóan különösnek, szinte hihetetlennek találták. Már a tizenötödik kört teszik a bolygó körül, hatezer éves utazásuk gyönyörű végállomása körül, és senki sem hívja, senki sem várja itt őket... Ez lehetetlen.

Akkor hát... lemennek maguk. Megvan hozzá minden szükséges eszközük. Az lehet, hogy a Földön már nincs is rádió, radar, teleszkóp. Akkor persze van valami más. Elképzelhető, hogy a „régi" hullámsávokat már nem használják az emberek. Talán még az érzékszerveik is megváltoztak azóta. Elég sok idejük volt az átalakulásra. De „emberek" azért talán mégiscsak vannak! Legfeljebb mással foglalkoznak, mint a csillagos éggel. Egészen más dolgokkal, más lényekkel, nem távoli csillaghalmazokkal vagy régmúlt idők mondabeli űrhajósaival. Persze nem így képzelték... Nem így tervezték. Ök „fogadtatásra" számítottak - nem is akármilyenre! Nagyon megváltozhatott itt minden... A Hajót természetesen nem vihetik le. Az Föld körüli pályán marad, hogy később, ha kell, viszszatérhessenek arra a gépre, amelyben hatezer évet

töltöttek együtt. Végül is egy Holdra szállásban egyeztek meg. Ugyan már, hát tényleg... Ki lelkesedett volna itt értük? Akik küldték őket? Mert azok még tudtak „lelkesedni". Csakhogy ők már mind - hatezer éve halottak. Körülbelül kétszázötven generáció követte őket. Mit várhatnak ettől a ma „élő" nemzedéktől...? Ez a nagy kérdés. - Nem erről van szó - mondta Nabil. - Az ember mindig lelkesedik. Azért ember. Majd ezek is fognak, ha lemegyünk. Nem várhattak miránk ennyi ideig. Nem tarthattak fenn csak miattunk rég letűnt kultúrákat. Jelrendszereket, nyelveket, ősrégi gépezeteket. - Nem erről van szó - mondta Robert. - Más dolguk is volt az embereknek ebben a hatezer évben. Én azt mondom, már régóta itt settenkednek körülöttünk. De a hatezer évhez legalább még tízre nekünk is szükségünk lesz, hogy megértsük, egyáltalán felfogjuk őket. Akik minket kiküldtek, réges-régen levettek minket a napirendről. Nagyon jól tudták az itt a Földön mindenkor élő emberek, hogy ha majd eljön a „mi időnk", a távoli utódaik úgyis fel fognak fedezni minket. Könnyedén elfognak, könnyedén „megfejtenek" minket. - Nem erről van szó - mondta Walter. - Ha százezer év után jöttünk volna vissza, akkor is lenne annyi eszük, hogy megértessék magukat velünk. Nekünk pedig van annyi eszünk, hogy megértsük őket. Nem vagyunk ősemberek vagy állatok. De én mást mondok. Ezek időközben agyonverték egymást. Nem él itt már senki. Erről van szó. A csillaghajóra még igenis szükségük lehet. Van benne annyi folyékony nitrogén és antihélium, hogy - még egyszer és utoljára - felgyorsuljon tisztességes sebességre. Persze nem olyan sebességre, mint a nagy utazásnál. Ha innen tovább kell menniük, majd lassabban mennek. De az idő nem számít. A kriokamrák beláthatatlan ideig működőképesek... Ezért határoztak úgy, hogy Hold körüli pályára állítják a csillaghajót. Ez nemcsak óvatos, hanem takarékos megoldás is volt. Ha tovább kell menniük, így sokkal több üzemanyag megmarad. Ha a fénymotorral meg tudják oldani a kinti manővereket, az űrkomp kémiai üzemanyaga még sok le- és felszállásra elegendő lesz.

Meg tudták oldani. Walter és Robert bármit meg tudnak oldani, ami ezzel a hatalmas géppel egyáltalán megoldható. Egyelőre figyelték a Hold felszínét. Ahol bizony szintén történhetett időközben egy es más... De azért, úgy egészében mégiscsak a jó öreg Luna maradt. A planéta felszínén szabályos távolságokban megfigyelhető koromfekete korongok persze számukra újak voltak. Feltétlenül alaposan szemügyre kellene venni egy ilyen fekete valamit landolás előtt. De hiába nagyították fel a teleszkóp és a radar végső teljesítőképességéig, hiába meresztették a szemüket könnyezésig, nem láttak semmi részletet. Nem tudtak meg semmit. A korong fekete maradt. Annyira fekete, ami már nem is fekete, hanem - maga a semmi. Arra a képre hasonlított, melyet az űrhajójuk teleszkópjával és radarjával láttak, amikor gyorsabban haladtak a fénysugárnál. „Abszolút" fekete volt. Noha most gyakorlatilag egy helyben álltak. Életnek, mozgásnak pedig az egész holdfelszínen semmi, de semmi jele. - Mind meghaltak - mondta Walter, szinte csak magának. Még nem engedte, hogy az agya ráközelítsen a következő, s nyilván már igazán utolsó problémára. Az még korai... Most még csak lazán, szabadon hűlő-forrósodó érzései, sejtései szaladoztak előre es visszafelé évszázadokra, évezredekre... Igen. Ezek itt kipusztultak. Meghaltak, vagy elmentek valahová mindannyian. Nincs nekünk már itt semmi keresnivalónk. Elkéstünk. Nincs itt már kinek eldicsekedni a szenzációs felfedezésünkkel: hogy gyorsabbak vagyunk a fénynél. Hogy elhoztuk az emberiségnek a Világegyetemet. - Az ég szerelmére, ember! - kesergett Nabil. Hát képtelen vagy elfogadni, hogy ez már egy másik kultúra? Nekünk itt most igenis rengeteg sürgős tanulnivalónk van! - Leszállok egy ilyen feketére - szögezte le Robert üres tekintettel. - Leteszem az egész hajót pont a közepén. - Azt már nem!!! - sivította Walter, mint a sziréna. - Megőrültél? Hiszen nem tudsz róla semmit! - Leszállok rá, vagy belemerülök. Belemegyek, ha van benne valami. Majd akkor megtanuljuk, amit meg kell tanulnunk. Fáradt vagyok, és most egy kis nyugalmat akarok. Ha van itt kultúra, az majd vigyáz

ránk. Ha nincs... akkor nincs. Akkor úgyis meghalunk. Én innen már nem megyek tovább sehová. Nekem elég volt. - Hát nem! - Walter hangja koppant, ütött. És most már kezdett tetszeni neki az ismeretlen feladat. Megértette, hogy csakugyan le kell szállniuk. Először itt, azután majd odaát, a kék bolygón is! - Leszállunk, és én viszem le a kompot - közölte derűsen, nyugodtan. - Na, fiúk, kifelé! Jövök én is! Megnézünk egy ilyen fekete korongot. - És a szeme úgy csillogott, mint egy pár csiszolt drágakő. Robert átmenetileg összeroppant. Azt tette, amit Walter parancsolt neki. Megtett volna ő most bármit, amit bárki parancsol neki. Nabil szíve szintén könnyű volt, sőt vidám, Ő ugyanis mindenkor, teljes szívvel bízott a földi kultúremberben. És természetesen Walterben is, vakon. Walter pedig először is ellenőrizte a pályát. Beállította az adót, előkészítette a távvezérlő készüléket, majd átadta a hajót a számítógépnek. Végül még mosolyogva oda is biccentett egyet neki: „Viszlát! Majd jövünk nemsokára." Aztán az ajtóhoz lépett, es ott megállt. Nagyon alaposan körülnézett, nagyon mélyen elgondolkozott, még egyet biccentett. Ezúttal csak saját magának. Kiment a kompba, a fiúk már beöltözve várták. Nabil segített beöltözni Walternek is. A kolosszális méretű tölcsérből kipottyant egy egészen kicsiny korong. Villant néhányat: rövidet, fényeset, és a már elsötétült fénytölcsér hamarosan eltűnt messze fent, a csillagok között. A kis korong pedig a holdfelszín fölött suhant. Közeledett egy ilyen kerek, fekete „tó" széléhez. Amely óriási volt, és felbecsülhetetlenül mély. Átmérője lehetett talán tíz kilométer is. A partja hamisítatlan, közönséges holdtalaj: gödrös, szivacsos, érintetlen. A feketeség a szélén egy hibátlan körvonalban, fölfoghatatlanul szabályosan elvágott holdkőzet, azon túl pedig maga a semmi. A kis repülőgép lefékezett, megállt, lángsugárra támaszkodott. Ezután lábai nőttek, leszállt, és szilárdan megállt a Hold talaján. Habár egy kissé ferdén. Valami nagy kőre tette le a korong egyik lábát.

Walter szállt ki elsőként, és megállapította, hogy kell majd valami szerszám ennek a kínos ferdeségnek a kiküszöbölésére. Persze nem sürgős. Úgysem látja senki. Ha azonban pár napig itt maradnak, célszerű a kis hibát korrigálni. Egy jó lézervágóval könnyedén megoldható. Azzal bármilyen kemény sziklát ki lehet egyengetni. Egyelőre vidáman topogott, gyanakodva nézelődött. Próbálgatta a sisak fényszűrőit, körüljárta a gépet. Jött Nabil is, végül Robert, akinek még mindig csüggedten lógott a válla, feje, a két karja. De azért rnár kezdte összeszedni magát. Óvatosan leguggolt, majd felállt, nyújtózkodott. Nabil a talajon kotorászott, keresgélt. Pergette a homokot a szkafander kövér ujjai között. Egy parányi kékeszöld kaviccsal megcélozta Robert sisakját. Amaz elhajolt, rálegyintett. Valamikor, hatezer (vagy „reálisan", életben, öntudaton csak hat-nyolc?) évvel ezelőtt mindhárman kőkemény fiúk, félistenek voltak. Most inkább öregnek, tanácstalannak érezték magukat. Walter újra fölmászott a korongba, sokáig keresgélt. Amikor újra előkerült, látták, hogy nem keresgélt, hanem szerelt. Kiszerelt egy kisméretű energiatelepet, és a kezében hozta a fényvágót is. A telep nyilván annak működtetéséhez kell. De mire kell a fényvágó...? Nabil már-már megkérdezte, de aztán meggondolta magát. Majd kiderül... Walter mindig tudja, mit miért tesz. Talán úgy érzi, hogy valamiféle fegyverre van szüksége...? Nagyon keveset, vagy inkább semmit sem beszéltek. Részint nem volt miről, részint túl sok mindenről kellett volna. Mentek fel a közeli dombra, libasorban. Ez egy árnyékos terület volt, s mivel a Nap alacsonyan állt, szinte teljes sötétség uralta. Nehézkesen cammogott a három ormótlan űrruha. Három ősember, vagy inkább három „időutazó". Közöttük tíz-tíz méter, és zavart, ideges hallgatás. Ha jól kalkuláltak, a dombtetőről már látniuk kell majd azt a fekete „tavat". Ha leballagnak a túloldalon, hamarosan elérhetik a partját. Hát mit lehet ilyenkor mondani...? Mentek szótlanul, még gondolataik sem voltak. A lábuk elé kellett nézniük, hogy el ne essenek. Itt ugyanis már létezik, működik a

gravitáció. Ha nem is valami nagy: mindössze a földinek egyhatoda. De ők teljesen elszoktak attól, hogy a testüknek súlya van. A szkafander pedig nagy volt és bonyolult, az autonóm rendszer nehéz. Ám ez a három fiú úgy mozgott benne, mint három gép. A hegygerinc nem volt igazi gerinc. Egy zegzugos, sziklás, gödrös tető. Az árnyékok itt is élesek, kemények. Zordak, szinte vadak. Légüres térben már csak ilyenek az árnyékok. Az egész látvány félelmetes, valószerűtlen. Kivilágították magukat, hogy erősebb fényszűrőt használhassanak majd a tűző napon. De a ragyogás még így is kíméletlenül bántotta a szemüket. Nehezen haladtak. Tudták jól, hogy a terminátor vidéke nem embernek való táj a Holdon. Itt a legjobb fényszürők sem érnek valami sokat. Viszont az is tény, hogy ez a három férfi nem volt félénk természetű. De nem ám! Csak egyszerűen feszült, mérhetetlenül feszült. Nem a nehéz terep miatt, nem a Hold miatt. Hanem az emberek, illetve az emberiség miatt. Teljes csendben haladtak, szökdécseltek, lebegtek a durva sziklák között, fölött. Most már egyre gyakrabban tört be a napsugár a sziklák közé. A gödrös részen túljutottak, és leírhatatlanul finom, lágy porban lépdeltek. Nem siettek, mégis elég gyorsan haladtak. A puha porban, kristálytiszta űrben szökellő-suhanó három ember számára meseszerű csend és kemény, bántó napszikrák keveréke volt a világ. Ez az abszurd élmény erőteljesen hatott a tudatukra, egy kissé a figyelmüket is elbágyasztotta. A szemük káprázott, az agyuk zsibbadozott, idegeik vibráltak. Amint ritkultak a nagy, durva kövek, szűnni kezdett a vakító káprázat. És egyre feszesebb, egyre ünnepélyesebb lett az agyuk. Walter fejében váratlanul, kéretlenül egy színes kép jelent meg: Olja könnytől maszatos arca. Ajkai hang nélkül formálják kedves, ünnepélyes szavait. „Mindig is tudtam, hogy te vagy a legkeményebb, legtökéletesebb, Walter." Közeledtek a fennsík túlsó széléhez, a „fekete tó"-hoz. Az alacsonyan álló nap már szinte kibírhatatlanul sütött. Ismét jól láttak mindent, nem kellett többé szűrőt váltani. Még egy kis emelkedő... szinte bizonyos, hogy már az utolsó. Walter hátranéz: ott állnak

mögötte a barátai - a testvérei. Walter arra gondol és képtelen szabadulni a gondolattól -, hogy ez most az „emberiség". Ez a három ember. Mögöttük egyenes sávban lágy, szivárványosan csillogó porfelhővonal. Az ő csoszogó lépteik nyoma. És megint Olja képe: ábrándozik, magyaráz. „Én nem azt mondom, hogy a fény sebességével megyünk. Én azt mondom, hogy gyorsabban megyünk a fénynél!" Walter agya reszket, hangtalanul kiált: „Távozz tőlem!!" Most még nem gondolhatok rád, Olja... Olja... Egy nő! Az egyetlen nő lenne most Földön, ha nem engedtem volna el. És ezúttal maga Walter, ez a nagy teljesítményű, emberi, biológiai komputer szembeszáll az emlékek színes, forró támadásával. És mint mindig, ha bármivel, akár a saját szellemével is harcba száll, győz. De a küzdelemtől elfárad, és ez baj, ez nagy baj. Most aztán tényleg szüksége van a szellemének minden erejére. Előrenéz hát, es nagyra nyitja szigorú, kemény, szürkéskék szemét. Előttük százméternyi homoksáv, egy vakítóan fénylő üvegfolyosó a nap ferde sugárözönében. Jobbra egy meredek sziklaképződmény, tele üregekkel, hasadékokkal. Balra különálló, nagy koloncok, amorf, fekete kőszobrok. Szemben, a homoksáv szélétől a végtelenig - semmi. A semmi szélétől fölfelé a csillagos ég, balra lent a Nap. A semmi szélétől lefelé pedig... A három ember tágra nyílt szemmel, némán áll. Látják az eléjük táruló képet, de annak feldolgozásához időre van szükségük. Idő pedig van, nyilvánvalóan akármennyi, az örökkévalóságig. Agyuk ezért szinte automatikusan kivár. Pihen. Olja képének már nyoma sincs. Walter agya a tudatalatti ősi, kétségbeesett ösztönével oltotta ki a vonzó látomást. Nem gondolhat rá! - nem, most aztán igazán nem. A női hangot egyszerre hallották meg. A legszebb hangot, amit ember valaha is hallott a Földön - mármint azon a Földön, ahol ők fiatal korukban éltek. A legszebb nő hangját, akit valaha is láttak a Földön. Nabil lágy, erőteljes, csodálatosan zengő arab szavakat hallott. Robert lágy, erős, csodálatosan zengő angol szavakat. Walter szépen

csengő, csodálatosan zengő német szavakat. Ugyanazokat a szavakat - „Szeretlek. Ó, te fiú, menyire, mennyire szeretlek!" Csak anya beszélt ilyen gyönyörűen - gondolta Walter, és ezután már soha, soha többé nem tudott másra gondolni. Ez volt az utolsó emberi gondolata. Az ő életéből már csak egy cselekedet, egyetlen mozdulat volt hátra. És Walter nemsokára meg is tette azt a mozdulatot. Apa, gondolta Robert, apa... Mert immár egy férfi hangja zengett áradón, reszketőn, végül diadalmasan. Apa, gondolta Robert, és képtelen volt megérteni, mi történik vele. Nem is akarta. Nabillal egy hatalmas fordulatot tett a világ. Megmozdult benne valami, és egyre vadabb örvénylésbe kezdett. Nem az itteni, mostani, hanem a hatezer évvel ezelőtti világ. Éjszaka borult rá, forró, száraz afrikai éjszaka, serdülőkorának első szerelmes éjszakája. Az a felejthetetlen, feszült, - zaklatott gyermeklelkét mélyen felkorbácsoló éjszaka. Lilásfekete szemeket látott és pihés, göndör hajszálakat egy vékonyka váll fölött, egy forró, pirosló fülecske mögött. Nyöszörgő, szaggatott szuszogást hallott, és Vonagló, forró belső szorítást érzett. Nabil biztosan tudta, hogy az agyát szaggató hatás valóban létezik. Kívülről érkezett, s tudta azt is, hogy könnyűszerrel védekezhetne ellene. Máris megértette ezt az új világot, és nyomban el is fogadta. Ő rnár túljutott azon a szörnyűséges idő-szakadékon. Nagyon egyszerű dolog volt. És nagyon zavarba ejtő. Ki kell lépnem, ki kell ebből szakítanom magam! - dübörgött benne az izzó szégyenkezés. Ez nem az én életem! Ez nem az én szerelmem! Ez valaki másnak a szerelme, igazi, áradó, földi szerelem. .. De nem lépett ki. Még gyenge volt, és meglehetősen tapasztalatlan. És a felkavart emlék hatása túl erős. Azonkívül ezzel már... elkésett. Hallgatta a férfi és a nő zuhogó, örvénylő szerelmes szavait, s testében érezte „azt" a már-már elfelejtett forró, Vonagló, ellenállhatatlan szorítást. A homlokán kidagadtak az erek, s bennük dübörögve, zúgva rohant a vér. Azután egyszer csak, végre, sötétség és valami káprázatos, színes fényfüggöny borult a szemére. Rárohant a kín, majd a végső, lüktető testi gyönyör. Nabil görnyedten állt a Hold szürke porában, és sírt. Sírt a szégyentől, sírt a boldogságtól.

- „Szeretlek! - csengett az a csodálatos, világító női hang. - Most egészen az enyém vagy, édesem!" Walter is hallotta ezeket a hangokat! Az agyában, a lelkében szóltak a szavak, de a fülével is hallotta! Az agya tiszta volt, és teljesen üres. Semmit, de semmit nem értett ebből a világból. Vagy talán ez... egy másik világ? Eljött értük valaki? Talán Olja...? Robert kezdett újra ember lenni. Azokat a varázslatos szavakat egy józan gondolattal kikapcsolta. Azonnal tudta, hogy helyesen cselekedett. Meg nem értette, de felfogta, hogy ami itt történik, az, hatezer év alatt, itt történt meg! ők maguk azt a hatezer évet - a világ nagyon távoli térségeiben - egyszerűen átaludták. A dolog felét tehát már meg is értette. A fontosabbik felét. De most a másik felével akart törődni. A kevésbé fontos felével: a mostani, itteni valósággal. Hiszen abban nem tévedhet, hogy teste az üres, levegőtlen világűrben áll, ahol nem terjed a hang! Semmiféle hang. Szkafanderének talpa az űrrel átitatott holdtalajon áll, arcát a gyilkos erejű nap kellően megszűrt fénye világítja meg. Vörösen, melegen, egy élő, „normális" ember számára elviselhetően. A közeli sziklarengetegben sötét űrrel teli gödrök, barlangok. Azok közül pedig az egyikben valami történik valakikkel! Emberekkel... Valami felfoghatatlan szörnyűség, vagy valami mámorítóan izgalmas csoda. Hát akkor... mégis csak érdemes volt visszatérni! - „Ugye nekem is tennem kell már végre valamit..." - szólt izgatottan, boldogan az a fényes női hang. - „Csak ha te is úgy akarod, én világom." - „Amíg élek, akarom, édesem." Ettől kezdve már Nabil sem hallgatózott. Fáradtan, restelkedve, de kutató, mosolygó szemmel kereste Robert és Walter tekintetét. Ám az aranyló sisakgömbök éles, bántó fénnyel ragyogtak, Nabil semmiképp sem láthatott be a fényszűrők mögé. Beszélni, mozdulni pedig - akár csak ők - még képtelen volt. - „Most persze szégyenkeznem illik egy picit, nem?" - „Nem kell szégyenkezned, hanem örvendezned kell. Ha nem jösz végre ki ide velem, sohasem tudtam volna megmondani neked, hogy ennyire szeretlek." - „Miért ne mondhattad volna meg?" - „Azért, mert veszélyes lett volna a környezetünkre. Odalent a Földön ezzel az érzésemmel komoly erdőtüzeket okozhattam volna." És akkor anyagiasuk, testet öltött a csoda.

A fekete szikláról váratlanul fehér fény csapott a három mozdulatlanul álló űrhajós felé. Nem csupán váratlan, hanem valóban csodálatos látvány: egy hófehér, karcsú, mezítelen emberi test. Egy nő állt a sötét sziklák között, koromfekete barlang előtt, s elbűvölt arcával a napba nézett egyenesen. A szemét nem védte fényszűrő, a testén nem volt űrruha, s a Hold tüzes porában ott sorjázott kicsiny, mezítelen talpának nyoma. Nyilvánvalónak tűnt tehát, hogy amit látnak, az nem létezik. A fényes, hihetetlen nőalak hirtelen megperdült, kissé előrehajolt, mert ő is egy csodát látott. Hatalmasra nyílt aranyszínű szemével, lazán kinyíló kicsiny szájával a három mozdulatlan, holdjáró űrruha-kolosszusra bámult, és szerelmesen mosolygó szeme ijedt, kíváncsi szemmé változott. Lehetetlen! - gondolta Robert, es csak nézte... - Lehetetlen! - mondta ki hangosan Nabil, es boldog volt... Ez itt egy hologram! - nevetett Walter, és egy hetyke, színpadias mozdulattal megcélozta a lézervágóval azt a látomást... A fény-nő szemében mérhetetlen ámulat jelent meg, Walter kezében pedig abban a pillanatban működni kezdett a fényvágó. Ez a típus egy igen praktikus kéziszerszám volt, rendkívül széles határok között szabályozható, koncentrált lézersugárral vágó szerszám. Alkalmas akár egy vékony alumíniumlemez méretre szabására, de éppen úgy alkalmas az űrhajó páncélzatának átvágására is. Walter ezúttal maximálisra állította a fényerőt, hogy jobban élvezhesse a különös hologram és a közönséges szerszám, a kétféle lézerfény találkozásának hatását. Semmi „ismeretlen veszélyre" nem gondolt, csak egyszerűen kíváncsi volt. A telep energiája maximális üzemmódban mintegy hárompercnyi üzemeltetésre elegendő. Ebből az energiából az első másodperc alatt annyi vált mindenen áthatoló fénysugárrá, amennyi éppen át tudott ütni egy teljesen ismeretlen anyagszerkezetű és rendkívül aktív, önregeneráló hártyát, az alatt pedig egy láthatatlanul vékony és érzékeihetetlenül rugalmas réteget, ami több és jobb védelmet nyújtott a korábban évmilliókig védtelen emberi testnek, mint például Walter autonóm űrruhája, mely a maga korában az anyagtechnológia csúcsát jelentette. Amikor ez az első, rettenetesen hosszú másodperc letelt, a bor-

zalmas energiájú fénytű a következő egymilliomod másodperc alatt ütött át egy karcsú, fehér, élő női testet Ezután megint egy egész másodpercnek kellett eltelnie, amíg az immár halott test túloldalát borító hártyák is átszakadtak, miközben a visszaverődő sugárzuhatag felforralta és robbanó gőzzé változtatva megsemmisítette azt a fiatal „nőt". A harmadik másodpercben a holttest körül tejszerű, habos felhő kerekedett; ahol pedig a fénytű beleszúrt, sistergő lángcsóva csapkodott. Az emberi testet védeni hivatott hártya tovább védekezett, és immár győztesen verte vissza ezt a váratlan, kegyetlen támadást. Az is igaz persze, hogy most már nem volt mit védenie. Ez a viszonylag rövid esemény alapvetően két okból válhatott végzetessé. Az egyik, hogy ez az ember teljesen gyanútlan, elvakult - vagyis boldog volt. Elvakította a lázas szerelem, elkápráztatta az áldott napfény. Gyanútlan volt, és lehetett is, hiszen évezredek óta nem forgott, nem foroghatott (!) ember olyan veszélyben, amire az emberiség fel ne készült volna már jó előre. Az embernek évezredek óta egy másik embertől volt a legkevesebb félnivalója. A példátlan katasztrófa másik, egészen prózai oka, hogy Walter - úgyszólván véletlenül - pontosan célzott. Hiszen ő sem volt magánál, cselekedeteit egyáltalán nem uralta. Így a kezén végigfutó görcsös mozdulatot sem. Talán valamelyik őse - a törzs vadásza, az ezred mesterlövésze - adta ki a parancsot az agyának, mélytudatának valamelyik sejtjében, az „emberi lénynek" egy sötét, régóta elfelejtett zugában. Ha a lézervágó elsőre nem talál pontosan célba, később rnár nem lett volna lehetőség a támadás irányát helyesbíteni. Ha a gyilkos sugár nem ér célt azonnal, Walterénél ezerszer gyorsabb kezek csaptak volna le rá mindenfelől. Ezek a kezek azonban három másodperccel elkéstek most. Tovább kell tehát fejleszteni az „emberi test" technológiát...? Két világ csapott össze itt, mindkettő számára teljesen váratlanul. Mondhatni mindkettő felkészületlenül, hebehurgya módon találkozott Két világ: egy kegyetlen és egy gyanútlan. Egy ügyetlen és egy elbizakodott. A lassú gondolatok és gyors mozdula-

tok világa csapott össze az önfeledt öröm es az átélt gondolat világával. A tökéletlen, primitív támadás világa a tökéletes védelem világával. Az ősi űrhajósok gyanakvó világa a tiszta űrben mezítelenül szeretkező emberek világával. Ember embert ölt. Egy géppel a kezében. Pedig annak a kornak, annak a gépnek elméletileg semmi esélye nem volt legyőzni ezt a kultúrát Mégis megtörtént. Walter, korának egyik kimagasló személyisége egyetlen másodperc alatt elpusztított egy élő embert, egy butuska, nagyon szerelmes kislányt. Megtette, pedig nem ezt akarta megtenni, es ráadásul erre - ha a barlangból őrjöngve kirobbanó fiúval nem is számolunk - egyszerűen semmi esélye nem volt. Az, hogy Walter felfogni sem tudta ezt a civilizációt - nem az ő hibája. De az ő kezében a saját korának technikája szabadult el! - és ez már hiba. Megbocsáthatatlan, jóvátehetetlen, végzetes, gyilkos hiba. Walter elkövette a létező legnagyobb, legsúlyosabb bűnt Ha eddig nem történt semmi, most aztán történni kezdtek dolgok. Lenyűgöző tempóban, ésszel-érzékkel felfoghatatlanul, kibonthatatlanul. Elsőnek tehát az a meztelen férfi jelent meg. Olyan sebességgel tört ki a sötét üregből, hogy más körülmények között csak egy fényes villanást láttak volna a fiúk. Ám itt most minden körülmény fantasztikusan új volt. Igen fejlett érzékszerveik rendkívül torz képet adtak a jelenségekről. Az iszonyatos üvöltést abban a pillanatban meghallották, amikor az az álomszerű látomás felrobbant. A férfi, a barlang lágy holdporában heverészve, nyilván közvetlenül érzékelte a tragédiát. Ha a szemével nem látta is, agyával bizonyosan megérezte, hogy egy gondolat félbeszakadt. Egy emberi élet - oly hirtelen, hogy a fájdalom ingerei is megálltak az idegsejtjeiben - véget ért. Egy olyan világban, amelyben a gondolatok csengve-bongva, suttogva, simogatva szólnak, zenélnek; egy olyan világban a halálnak is lehet valamiféle hangja. S az a férfi ott, a barlang mélyén sikoltozó állattá, szirénázó géppé vált ettől a hangtól, a szerelmes lány halálának halkan pendülő, semmibe sóhajtó

hangjától. A férfi első reakciója egy tébolyult halálordítás volt. A szakadék peremén megcsúszó, majd a mélybe zuhanó ember hangja. A gyorsvonat acélpatái alatt összeroppanó ember hangja. A legszörnyűbb mégis az volt - hiszen nagyon jól tudták ezek az okos, magasan képzett fiúk -, hogy a Hold felszínén nincs hang! Ezek tehát nem az űrön át érkeznek, hanem az agyuk mélyéről süvítenek elő. És e tudat valósággal odaszegezte őket, ahol eddig is földbe gyökerezett lábbal álltak. Szerettek volna menekülni, ők is rohanni, üvölteni, de nem mozdult, nem működött a testük. A másik csodalény kitört a sötét sziklaüregből, és rávetette magát a fehér szikrazuhatagban égő habfelhőre. Amely azután gyorsan szertefoszlott. Már csak egy ragyogva hajladozó, áttetsző buborékon törik meg és szóródik szerteszét a fényvágó kemény lézersugara. Az élő „ember" tehát többre képes, mint a halott testet védő láthatatlan védőréteg. A lány szétvetett lábbal, hason fekszik a szürke porban, méteres, fehér-szőke haja félig-meddig elégve, lazán beborítja

fehér vállát. A férfi mellette térdel, ujjai végigfutnak a lány szétroncsolt gerincén, felforralt testének még mindig selymes-fehér bőrén. Tenyerét a lány fejére teszi, és figyel. Azután lassan szembefordul a fegyverrel, tágra nyílt szemét Walterre emeli. Kilenc másodperc telt el. A fényvágó teljes energiával működik, üzemanyaga még két perc ötven másodpercig kitart. Walter cselekvésképtelen, nem tudja kikapcsolni, nem képes elhajítani. Az agyát valami zsibbasztó görcs fogta meg, és csak nézi az idegen férfi szemét. Színarany szeme van, és nyilván színarany szeme volt a lánynak is. Legalábbis itt a Holdon. Vagy a világűrben. A tizedik másodpercben megtelik az űr sugarakkal, zörejekkel. Pengő, vijjogó hangok zsibongnak a tudatukban. Fények cikáznak mindenütt. Robert most azt a fekete-semmi tengert nézi, és látja, hogy világítani kezd. Lüktető, örvénylő fények csapnak föl benne, és különféle gépek, emberféle lények tömege suhan feléjük.

Nabil a két meztelen embert nézi, és látja, hogy az élő férfi valami felfoghatatlan gyorsasággal, képtelen ragaszkodásokkal száguld a semmi-tenger felé, karjában halott szerelmével. Fölötte most is ott táncol az a nagyra nőtt, szivárványos buborék. Hármuk közül először Walter túlfeszített s ettől súlyosan megsérült tudatát oldja fel valami kellemes, semmibe süllyesztő hatás. A szerszám-fegyvert görcsösen markoló keze körül sugárostorok csapdosnak. Fáradt agya keményen csikorgó, majd dohogó, lebegő, fokozatosan mélyülő hangokat észlel, azután pedig teljes sötétséget, csendet, meleget, meleget... Végül többé rnár nem észlel semmit. A fényvágó mindössze tizenkét másodpercig működött.

ba az emberek. Mindent tudtak róla, hiszen az emberi kultúra már nagyon régóta nem felejt el semmit. Az a kor, amelyben ez a hajó útra kelt, már a teljes, pontos, maradandó emlékezés kora volt. Tizenhét keringés után a tölcsér-kolosszus megállt, es stabilizálta helyzetét a Hold felszíne fölött. Ott volt alatta az a sziklabarlang, ahol a hajó utasai végleg zátonyra futottak. Ezután a hatezer éves kolosszus lassan, óvatosan leereszkedett abba a bizonyos fekete semmi-tóba.

Az emberek természetesen tudták, hogy ez a hajó majd egyszer visszatér. Körülbelül azt is tudták, hogy mikorra várható. Ám lényegesen korábban tért viszsza! Nem is várhatták még haza, egyelőre semmi értelme nem volt felkészülni arra a bizonyos „parádés fogadtatásra". Természetesen ismerték a Hajó Később éhséget és szomjúságot érez, majd váratlan, erős félelmet, és azután újra meleget, biztonságot, tej- szerkezetét, programját, és ismerték a benne nyugvó, szagot. Meleg, lágy, simogató kezeket. Walter édesany- sok évezredes álmát alvó négy ember képességeit is. ja testébe kapaszkodik, boldogan táplálkozik, később Képesek például arra, hogy visszatérjenek, es minugrál, bolondozik, előttük pedig ott kacag, bolondozik den segítség nélkül leszálljanak a Földön. De ez csak a magyarázat egyszerűbb része. Van valami, amit a Mónika, a testvére is. Egy végtelen film futni kezd... visszatérők nem vettek számításba. Minden rajtuk állt, nekik kellett hazatalálniuk. Segíteni nem is leheAz ősi űrhajó még sokáig keringett a Hold körül. Natett nekik. Ha elhibázzák, akkor a Föld soha nem szegyon vigyáztak rá, nagyon óvatosan vették birtokuk-

rez róluk tudomást, hiszen a nyomukra jutni elvileg lehetetlen. Ha egy test a fény sebességével halad, az megfoghatatlan, észlelhetetlen egy bolygóhoz kötött civilizáció számára. Akármilyen fejlett faj legyen is az. Na es talán... a legfájóbb, legprózaibb tényező: hatezer év nagyon hosszú idő. Kiábrándítóan hosszú, ez már egy másik kor, egy más kultúra. Nabil meg is mondta előre - és nem tévedett. Az utolsó „igazi" űrhajó csaknem négyezer éve hazatért már. Még így is túlságosan hosszú időbe telt, hogy az emberiség meggyőződjön arról, amit éppen Walterék utazása bizonyított be. Hogy az űrhajózás eleve kilátástalan dolog. A csillagok túlságosan távol vannak egymástól. Tehát tudtak róluk, különféle adatközpontok számítottak rájuk, de az emberek nem „várták" őket. Addigra már bejárták a közeli csillagokat. És rengeteg baleset történt ezekkel a csillagközi expedíciókkal. Az automatikus, műszeres hajók pedig mindig visszatértek. De azok sem a számított időben, az ember által vezetett hajók pedig egyre ritkábban. Minél messzebbre mentek, annál több veszett el. Ha egyegy, utast hordozó hajó mégis visszajött, öreg, roncs embereket vagy halottakat hozott haza. És persze mindig jóval későbbi generációknak.

A most itt, a Földön élők pedig egészen más emberek rnár. A testük tökéletes és valószínűleg nagyon hosszú életű. Talán épp ezzel foglalkoztak évezredeken át, es nem a csillagos éggel. Önmagukkal! A testük állandó „javításával", életük meghosszabbításával és annak az életnek teljes, tökéletes megélésével. Hiszen ez a szerelmi jelenet nagyon is emberi volt! A hazatérők a ma élő emberek érzelmeibe kaptak némi bepillantást. Vajon az értelmük is a régi...? Nem tudhatják, egyelőre. Talán a tudásuk olyan hatalmas már, hogy ők meg sem érthetik. Egyelőre azonban semmit sem értettek. A földiek hihetetlen gyorsasággal megérkeztek, ellenállhatatlan erővel elfogták őket, és hazavitték szülőbolygójukra. Szinte percek alatt. Egyébként az már számukra sem volt meglepő, hogy azonnal a fekete tóba („lyukba"?) merültek, és egy ugyanolyan fekete körben merültek föl odaát, a Földön. Semmit sem értettek meg ebből az egészből, csak egyet. Azt, hogy Walter eltűnt. Egy - hajdan „kaliforniai" - kopasz domb tetején, sárga és lila virágok között üldögélnek ketten: Robert és Nabil. Kicsit lejjebb gyér fenyves, a völgyben sűrű

köd, a közeli, sötét sziklahasadékban vékonyka vízesés. Csendesen beszélgetnek. A helyszínt Nabil választotta ki, és oka volt rá, hogy éppen ezt az elhagyatott tájat válassza. Egy igazán jellegtelen, egészen hétköznapi, természetes helyet keresett, ahol se különös, érthetetlen építmények, se csodálatos természeti panoráma, és főleg: egyetlen ember sincs a közelben. Csak egy közönséges rétet, egyszerü és szerény mezei virágokkal. Egy egyszerű, elszigetelt helyet, hogy nyugodtan átgondolhassák a helyzetüket, megbeszélhessék a teendőket. Ez pedig pontosan ilyen hely volt. Robert megkérdezte, miért éppen ide jöttek, amikor az egész Föld olyan gyönyörű és érdekes, de választ valójában nem várt. Elkezdett fecsegni, milyen különös élményei voltak az elmúlt napokban, Nabil pedig gondolatban válaszolt neki. Mindegy, hogy hol van egy ember. Az egész Föld az embereké, tényleg az egész bolygó. Azt már mindketten látták, hogy ez valami eszményien, gondolatbénítóan szép hely... Mindenestül. Igen, amikor - mérhetetlenül régen - útra keltek, akkor még voltak bizonyos szép helyek a Földön. De már elég kevés, és egyre kevesebb! A maguk módján persze szépek voltak az akkori tanyák, falvak, városok, sőt egyes nagyvárosok, üzemek is. A mindennapi életét élő, környezetét építő, okos és találékony ember alkotásai, csodái és varázslatai. De az erdő és mező önmagában, az ember nélkül is csodálatos varázslat, még egy ilyen kopasz dombtető is. Az ő korukban pedig azok a „szép helyek" rohamosan fogyatkoztak. Olykor hatalmas, eredendő értékeket kellett elpusztítani, hogy mesterséges szépet, „hasznos" szépet építhessenek fel a helyükön. Ez így volt az ő életükben, sőt már a születésük előtt több száz évvel is... Most viszont az egész Föld természetesen szép! És nincs ebben semmi meglepő. A fiúk jól tudták, leginkább Nabil, hogy a kétezres évek kezdetének hatalmas civilizációs étvágya egykettőre csömörbe csapott át. Ez törvényszerű volt, már a 20. században megjósolták. A bolygó nagyon kicsi, és az egyre szaporodó, egyre több energiát felhasználó emberiség menthetetlenül tönkreteszi. A folyamat végén pedig önmagát is.

Előbb-utóbb megbetegszik, elkorcsosul, végül pedig minden valószínűség szerint - kipusztul. Kezdődhet minden elölről, ha egyáltalán „elkezdődik" itt még valaha is bármi... Valami újat kellett tehát kitalálni, valami mást. Ki is találtak trilliónyi újdonságot azóta. Hatezer év igen hosszú idő. És ráadásul ebben nagy segítségükre volt a távoli csillaghalmazból folyamatosan érkező, kimeríthetetlen tudás, információ. Azt persze Robert és Nabil egyelőre nemigen értette, ilyen rövid idő alatt nem is érthette meg, hogy mi van most a föld mélyén, és mi van kint, a környező űrben. De ez - kiváltképp Nabil számára - nem jelentett tudatzavart, szorongást. Túl sok lépcsőfok fölött repültek át, megszámlálhatatlanul sok alkotó napot, eredményes évet aludtak át. Nem számít... Végtére is nem lehet ez másképp a ma élő földlakóknál sem. Egy csecsemő most is - zseniálisan, istenien előprogramozott, de - „üres" aggyal születik. A mai világban ők is csecsemők, ám napról napra, fokról fokra ismerik meg, tanulják világukat. Hát valaki talán majd „felneveli" ezeket a hatezer éves kisdedeket is... A bolygó felszíne most megint körülbelül olyan, mint ötven- vagy százezer évvel korábban. És ez a lényeg! Mert ez az állapot a Föld számára az egyetlen stabil, időtálló forma. Ez a forma, ez a virágzó élet kitarthat évmilliókig. „Kipróbálta" már a bolygó a földtörténet évmilliói során... Vannak persze városok is, tanyák is. Vannak templomok is, piramisok is. Van Jerikó, Velence, Sopron. Van Tadzs Mahal és Notre Dame. A szépség örök, az emberek ezt jól megtanulták időközben. S mindaz, ami igazán szép, az bőségesen el is fér a föld hátán. Sivatagokban és erdőségekben, hegyeken és völgyekben, folyók, tavak, tengerek és óceánok partján. Ez a kopár, nem túl magas domb, ez a virágos rét azonban mégsem volt egy közönséges hely... Nabil elgondolásában fontos szerepet játszott az a történelmi körülmény, hogy valaha itt terült el a közelben egy Neil Armstrongról elnevezett űrrepülőtér. Ahonnan négyen elindultak hatezer éves utazásukra. Ahol megfogták egymás kezét. Most már csak ketten vannak, de azért Nabil megfogta Robert kezét.

Robert sokáig a Föld szépségéről áradozott. Őt már meggyőzte ez az új civilizáció. Olyanná szeretett volna válni, mint ők. Ha ez még egyáltalán lehetséges... Nabil végül szórakozottan felemelte a fejét, kérdő tekintettel Robert arcába nézett, és látta, hogy most már neki is illik végre valamit mondania. Tűnődve lebiggyesztette az ajkát. - Örülök, hogy boldog vagy itt, Robert. Örülök, hogy neked ilyen hamar sikerült idáig eljutnod... - Nézd csak Nabil, ez azért így túl egyszerüen hangzik. Arról van szó, hogy sikerült, nem? Elértük azt, amit el szerettünk volna érni. Elvégeztük azt a feladatot, amivel megbíztak minket. Illetve... szóval nemcsak azt a feladatot, hanem ha úgy vesszük, még annál is sokkal többet... - Látod, Robert, ez az. Ha te is végiggondoltad, és szerintem meg tudtad tenni, akkor ez a gondolatmenet itt egy picit... zsákutcának tűnik. - Én nem azt mondtam, hogy... - Én sem azt mondtam! Figyelj rám, hiszen azóta nekem is csak ez jár az eszemben. Százszor es százszor újra átgondoltam már az egészet. Jó, igen... Tudom, hazahoztunk egy szenzációs felfedezést. Te mentél el „hozzájuk", te adtad át nekik az új ismeretet. Majd egyszer azt is elmesélhetnéd nekünk, hogyan fogadták. Tényleg nagyon kíváncsi vagyok rá. De én most csak azt akarom mondani, hogy engem kezdettől fogva egy egészen más kérdés foglalkoztat. Látom, téged is, ezért őszinte leszek. Ezek az emberek tudták, hogy egyszer majd hazajövünk. Mégsem készültek fel a fogadásunkra! Rendben van, nekik már semmire sem kell nagyon készülődniük. .. Volt alkalmunk személyesen tapasztalni, hogy milyen hihetetlenül gyorsan reagálnak bármire. Másodpercek alatt kapcsoltak egy bonyolult és váratlan űrbéli probléma jelentkezésekor, és nyilván pillanatok alatt felkészülnek bármilyen hirtelen veszélyre! De mégis... Ugyebár, hatezer év... Képzeld csak el, mi hogyan fogadtunk volna egy ősembert, aki váratlanul a kőkorszakból toppan be egy nagyvárosunkba, a 2200-as években... Vagy akár vártan. Ezek a most élő emberek azonban egy cseppet sem

izgatták magukat, amikor mi - ráadásul jóval a számított időpont előtt! - megjelentünk itt, a Holdon. Az egy pillanat alatt bekövetkezett katasztrófát nem tudták elhárítani, de azután itt lent, a Földön már újra kedvesek, előzékenyek velünk. Vigyáznak ránk, hogy ne essék bajunk, és főleg nagyon vigyáznak arra, hogy mi, ősemberek nehogy bármiféle kárt tegyünk őbennük. De a végén mindig arra az eredményre jutok, hogy teljesen mindegy nekik, merre jártunk, mit láttunk az elmúlt évezredek alatt... Tudod, én a magam kis személyes időszámítása szerint nemrégen még iskolába jártam. Még emlékszem, hogy milyen érzés az, ha tisztességesen, sőt eredményesen elvégzem a feladataimat. Nem vártam soha, hogy dicsérgessenek, hogy édes cukorkát dugjanak a számba. Nekem nem volt anyám... De amikor apám szemébe néztem, ott mindent megtaláltam - szavak nélkül is. Te, Robert... Hát akkor most kimondom: szerintem ezek itt nem örülnek túlságosan nekünk! - Ne hidd, Nabil, ne hidd! Csak egyszerűen el voltak képedve! Azt gondolták, hogy megjöttek az ősök, es hoppá!... Egyszer csak mit hallanak ezektől az ősöktől...? Azt, hogy hibás a földi világkép. Az egész, egyetemes, fizikai világképük! Nem hézagos, nem hiányos, hanem alapjaiban hibás! Az a pár élő fizikus, akivel engem összehoztak, valósággal megvadult. Az alatt a két hét alatt, amíg ott voltam, mindent átállítottak. Én nem tudom, hogy ez itt hogy van, de talán az egész földgolyó egy irdatlan logikai komplexum. Engem több helyen is levittek a mélybe, de megmondom őszintén, meg se kíséreltem megérteni, hogy mi van ott. Azt hiszem, „Föld"-nek hívják. Azaz amit ők Földnek neveznek, az tulajdonképpen az emberi tudás és tapasztalat valamiféle elmondhatatlanul teljes tárháza, felfoghatatlanul széles körű és elpusztíthatatlan memóriája. Mégpedig nagyon is operatív memóriája! Mert ugyanakkor egy végtelenül tevékeny, mérhetetlenül gyors logikai és számítókapacitás is. Persze nem csupán szervező, tanácsadó kommunikációs szervezet, hanem... Egyszóval azt hiszem, mérhetetlenül termékeny és sokoldalú

„gyár" is! Mindent elintéz, bármit előállít, szinte azonnal. Az emberek mindig megbeszélik vele a feladatokat, vagy megismerik a helyzetüket. Kérdeznek, sőt: kérnek tőle mindenfélét... De bizony megkapják ugyanezt mind, kérés nélkül is. Majd bizonyára mi is megszokjuk, megtanuljuk idővel. De most nem ezt akartam mondani. Hanem azt, hogy a Föld nevű automata azonnal megértette és be is bizonyította, hogy a te elméleted... a mi elméletünk helyes és igaz! A mi felfedezésünk igazi, korszakalkotó felfedezés. Nem tudták eddig, nem számoltak és nem is cselekedtek semmit vele. Tényleg nem tudták! Erről van szó. Azok a „hobbi-fizikusok" egyszerűen eltátották a szájukat. Attól már régen elszoktak, hogy gondolkozzanak, pláne hogy használják a fantáziájukat. Hiszen a „Föld" úgyis mindent tud. Mi a te véleményed arról, hogy ez a giga-komputer a hihetetlen lehetőségeket biztosító új elméletet az elmúlt három hét alatt máris igazolta?! Kísérletileg! Készített két tömegkompenzált repülő szerkezetet, elindította két különböző pályán, és a szinkronjelet mindkettőről visszaverették a gyorsulás szakaszában.

- Ember is volt azokban a szerkezetekben? -Ember...?! - Ember. Mondjuk például az említett „lelkes" fizikusok egyike. - Jaj, Nabil, hát hogy kérdezhetsz ilyet...? El tudod te azt képzelni, mi lett volna az emberi szervezetből ilyen rövid idő alatt? El tudod képzelni, micsoda iszonyatos gyorsulást adtak annak a két repülő szerkezetnek? Egy héttel a start után öt cével ment mind a kettő... Őt cé, Nabil! Érted ezt?! A mi álmunk beteljesedett. Tényleg, és teljesen. De... - Értem, Robert. Igazad van, nem jól kérdeztem - tárta szét a karját Nabil. - Én nem ezt akartam ezzel... Na, figyelj rám, barátom! Az egész életem itt volt a markomban, itt, az Armstrongon, hatezer évvel ezelőtt, amikor a starthoz készülődtünk. Benne volt a tenyeremben minden. A lelkem, a becsvágyam, az álmaim. És talán egy kicsit benne volt tízmilliárd földlakó álma is. És amikor megszorítottam a kezedet, mindezt a te tenyeredben is benne éreztem. Emlékeztetlek: akkor március volt, Robert. Hunyd be a szemed, és gondolj arra, hogy most november van! Gondold azt, hogy néhány hónapnyi távollét után

visszaérkeztünk - büszkén, boldogan. És figyelj! Kérdeznék valamit, de ne válaszolj rá elhamarkodottan! - Mondd csak... Fognak ezek az emberek fotonűrhajókat építeni? Igazi, nagy űrhajókat! Mondd csak... Szerinted akarnak még ezek az emberek hajózni? Akad közöttük egy is, aki alig várja, akinek hite es életcélja, hogy beüljön egy űrhajóba, es öt cével vagy százezer cével áthasítsa az űr mérhetetlen óceánját? Robert... Most már az Andromédába is átmehetnének. Vagy még távolibb galaxisokba. Szerinted van itt valaki, aki át szeretne menni? - Igen, értem, Nabil. És... köszönöm. Kicsit fáj, amit mondtál, de ez most nem számít. Mivel úgyis belém látsz, tényleg őszinte leszek. Ez alatt a két-három hét alatt én bizony egy kissé elfelejtettem a mi „hajdani" kézfogásunkat. És egy kissé alábecsültelek téged, most itt, az „új világban" is. Sajnáltalak és megértettelek, hogy egyre csak Walter után nyomozol, es hogy - valószínűleg éppen ezért - nem tudsz igazán örülni semminek. Én úgy gondoltam, majd csak elengedik őt, van itt ezer fontosabb, izgalmasabb dolog. Azóta sokat változott a véleményem. A kérdésedre válaszolva pedig: nem! - Nem akarnak ezek már hajózni. Sem a Naprendszerben, sem a végtelen Világegyetemben. Majd a gépek elintéznek mindent helyettük... A Naprendszeren belüli közlekedést tökéletesen megoldották, amiként azt te magad is tapasztalhattad. A „független gyorsuló rendszer" elméletének azonban nagyon örültek! Boldogan szaladtak vele a Föld nevű, korlátlan hatalmú elektronikus főnökükhöz. De igazából azt hiszem - csak az tudott örülni ennek az elméletnek. Örülni annak, hogy most már erre is megvan a képessége. Örült az új tudásnak, és gyorsan kitépett további néhány lapot a fizikakönyvekből. És írt is bele néhány új lapot helyettük. Csakhogy... nagyon vastag már az a könyv! És a biológia-, a földrajzkönyv, meg a többi is. Sok ezer éve mindegyik könyv bőrbe kötve, aranyverettel ellátva áll a „hobbi-tudósok" rendelkezésére. Ezek időtlen idők óta véglegesen befejezett könyvek. Nincs rnár szükség üres lapokra. - Ennek a boldog civilizációnak már nem „szükséges hajózni". Egy Pompeius nevű ókori hadvezér persze a „Navigare necesse est!"-hez még azt is hozzátette: „Vivere non est necesse!" - amikor azok féltek a viharos tengerre szállni... Hát ez a második tétel ma már egyáltalán nem működik! Élni szükséges, es ráadásul nagyon kellemesen, gondtalanul szükséges élni. A

Föld pedig ezt tökéletesen biztosítja minden egyes ember számára. Teljesen, gyökeresen más világ ez, mint a második, harmadik évezred volt. Most már az újabb könyveket sem szükséges megírni. Ezeket a mostani „könyveket" sem mi, emberek írtuk. Hiszen az egész könyvtárunkat postán küldték ide nekünk a csillagos égből. Mi még utunk felénél sem jártunk odafelé, amikor a Földön már folyamatos, egyenes adásban vették a fényre kódolt üzeneteket éppen onnan, ahová mi elindultunk. És ráadásul az ö szempontjukból mindig 1 háromezer évvel korábbi üzeneteket -Egy közönséges, ingyenes esti iskoláról van itt szó, Nabil. Gyorstalpaló tanfolyamról egy kilencezer éves kultúrának... egy tízmillió éves kultúrától. Akik azt is állítják (állították évezredekkel ezelőtt), hogy lehetőség van a pillanat-hatásra. Az azonnali, pillanatszerű helyváltoztatásra, gondolatközlésre a világban. „Odaát" valószínűleg ismerik a mi „elméletünket" is. Csak nem tartották szükségesnek, pláne helyesnek, hogy ezt megosszák velünk. Ami engem illet, én a pillanatszerű átmenetben nem hiszek, Nabil. És valószínűleg a többi ember sem, de ez egyébként is mellékes dolog. Képzeld csak d... Ezek a mai emberek mindent tudnak, amit évmilliók alatt maguktól kellett volna megtanulniuk! Hát most hová hajózzanak?! És miért...? - Ez egy, Robert. Ez egy. Nagyon fontos, sőt valósággal életbevágó, hogy te is így gondolod. De van ennél fontosabb dolog is. Az itteni hobbi-tudósoknak ugyanis van kedvük a megismerhető tudás mélyebb megismeréséhez. De hogy ezek a fizikusok mit tudnak, arról ők egyáltalán nem tehetnek. Persze nem az ő hibájuk, hogy „kívülről" kapták a tudásukat. Sőt nem is hiba. Mi kezdtük el, mármint a mi korunk, mert két kézzel kapott az után a magasabb rendű kultúra után. Helyesen. Hiszen mindig is ez volt az ember célja. Nem ez a baj. Hanem az, hogy nem csak tudósokból áll az emberiség. Sohasem állt. De hát itt is minden ember más, éppúgy, mint a mi korunkban. Viszont itt ma már senki, értsd meg: senki sem kíváncsi ránk! Sem ránk, sem pedig az Androméda galaxisra. Ősemberek, igen! Jól mondtad, erről van szó. Megjöttek az őseink, es lám, szinte még meg sem érkeztek a Földre, máris rettenetes bajt csinál-

tak! Megöltek egy élő embert! Vajon milyen gazságot követnek el legközelebb? Ez foglalkoztatja elsősorban őket... nem a fénynél gyorsabb űrhajó. - Ó, Nabil, te vészmadár! Ne károgj már...! Megint eltúlzod a dolgokat. Hát akkor ide figyelj... Lesz fényhajó! Meglepetésnek szántam, de látom, most már ideje elárulnom. Igenis van itt valaki, aki el akar menni az Andromédába. Még messzebbre is. Van itt valaki, aki erről álmodott egész életében. Neked azt is tudnod kellene, hogy ki az. Hát én, te lélekbúvár. Meg te. Na, akkor most megakadtál egy kicsit, igaz? -Robert... - Haha! Tudod, mit válaszoltak, amikor azt kértem tőlük, hogy csináljunk egy igazi űrhajót? Emberi utasokkal, és nem mellékesen közel teljes negatív tömegű ballaszttal... - Persze, hogy tudom. Ezt nem nehéz kitalálni. „Mire jó ez?", válaszolták. „De ha olyan nagyon akarjátok..." - Dehogyis tudod. Úgy figyeltek rám ezek a lelkes fizikusok, mint a gyerekek a kedvenc tanáruk szavára. Szaladtak a „Föld "-hoz, vitték a programtervet. Ne lássam a napot többé, ha egy hónapon belül nem lesz kész, indulásra kész állapotban az a részletes terv. És mire Walter előkerül... - Robert, kérlek... Ezt ne vedd olyan biztosra... - Haha! Barátom! Csak azt ne mondd, hogy Walter majd nem akar velünk jönni! Soha embert nem ismertem, akinek olyan kicsi lett volna ez a világ, mint Walternek. Repülni fogunk, te! Meg fogjuk Olját is keresni, hogy újra négyesben lehessünk! Majd csak figyeld meg őket, mennyire megváltoznak ezután! Majd csak figyeld meg, hogy az első extragalaktikus űrhajót hány további fogja követni! És Robert máris messze jár, ismét elragadta őt lelkes, határtalan képzelete. Nabil pedig némán reszket, sápad az átélt izgalmaktól. Hiszen ha meggondolja, csaknem kimondta már a végső ítéletet. Ó, menynyire félreértette kedves, naiv barátjának múlékony bizonytalankodását! Milyen szörnyű csalódást okoz majd neki, ha megtudja, hogy Walter... (folytatjuk)

Halo 3: ODST EGY VALLOMÁSSAL kell kezdenem: tisztelem a Halo-sorozatot, mindig is nagyon kedveltem, de sohasem tartottam oly mértékben rajongásra méltó entitásnak, mint mondjuk a Star Warst vagy David Hasselhoffot. Körültekintően kidolgozott világ, kellő energiával és kreativitással összeállított háttérsztori, és egy, az elvárásoknak megfelelően elkészített játékmenet, megfejelve kreatív játéktechnikai elemekkel, továbbá erős multival. Ennyi, s nem több. Persze mindez tökéletesen elég volt ahhoz, hogy a Halo minden idők egyik legsikeresebb játékává avanzsáljon és hogy a megjelenés előtt kígyózó sorokba rendeződött rajongók menjenek ölre az első példányok megvásárlásáért. ODST. Első blikkre a Halo 3 kiegészítőjének címe inkább egy 150 ezer forintos grafikus kártya nevének tűnne, de valójában az Orbital Drop Shock Trooper rövidítéséről van szó, ami a sorozat korábbi részeiből jól ismert Egyesült Nemzetek Űrparancsnokságának (UNSC) katonaságát takarja. Főhősünk (vagy inkább főhőseink) tehát ezúttal nem egy kibernetikusan tuningolt szuperkatona, hanem egyszerű hazafi, akinek minden ellenfél legyilkolásáért tízszeresen

meg kell dolgoznia. Játéktechnikailag ez főleg az életerőnkben mutatkozik meg, ami a pályákon elhelyezett töltőállomások kiszipkizásával regenerálódik. Pont, mint a régi szép időkben. Az ODST, ha sztorijában nem is, de kronológiailag egyenes leszármazottja a nagy sikerű Hab 3-nak, bár abban viták vannak, hogy most akkor ez egy teljes értékű, önálló játék-e, vagy pedig egy jól sikerük ,,stand alone" kiegészítő. A látottak alapján én az utóbbira szavazok, noha meg kell mondanom, hogy az ára és a folyamatban lévő terjesztési akciók miatt még így is az év egyik legjobb vételének tűnik. A történet a Halo 3-at megelőző időszakba repít minket, amikor is osztagunk tagjaként a Földre, egészen konkrétan Afrikába, a megszállt New Mombasába indulunk bevetésre. A felhőkarcolókkal tarkított, futurisztikus város a heves harcok nyomait viseli, a szakaszunk ráadásul teljesen szétszórva érkezik a Földre az ellenségtől nyüzsgő belváros különböző pontjain. Az első feladatunk tehát nem lehet más, mint az ő megtalálásuk. A Halo-sorozat csodakatonájához szokott rajongók rnár a játék első pillanataiban érzékelni fogják a differenciát: nem ugrunk akkorát, nem gyógyulunk, ráadásul a alakunkat

is egy furcsa, ki-be kapcsolható digitális HUD-dal szerelték fel. A tűzharcok hozzák az elvárhatót: pörgős akciók, rendkívül látványos effektek és a legutóbbi epizódból megszokott fegyverzet, apróbb különbségekkel, például hogy visszatért a pisztoly, valamint kapunk egy hangtompítós gépfegyvert is. Látvány tekintetében tulajdonképpen semmi többet nem kapunk, mint a harmadik részben, sót azt kell mondanom, hogy az ODST leghangulatosabb részei éppen azok, amelyekben a Halo 3-ból ismerős helyszíneken járkálhatunk, az ott ismert járművekkel és az abban megszokott nagyobb, nyitottabb játéktérrel. Az események többsége ugyanis a belvárosban játszódik, amit be kell vallanom, nem éreztem maradéktalanul jónak. Szerencsés megoldásnak tűnik, hogy a készítők összesen 4 pálya esetén felajánlják annak lehetőségét, hogy a kedvünkre való sorrendben játsszuk őket végig. Mivel a sztori egyébként is ugrál az idősíkok között aszerint, hogy a szakasz éppen melyik tagjának történetét kell lejátszanunk, ezért szinte bravúros teljesítmény, hogy még a játékosok szabad sorrendválasztása mellett is sikerül a történetet érthetően és

élvezhetően egyben tartani. A megoldás (vagyis az, hogy mindig másik ODST-katona bőrébe bújunk) tehát egyben azt is jelenti, hogy nem végig „Rookie-t" irányítjuk, es nincs egy konkrét, egyértelműen megjelölhető főhős sem. A koncepció azt a célt szolgálja, hogy a mesélő a szakasz tagjai közti emberi viszonyokat is meg tudja ragadni, amit az egyes pályák közti animációkban vetítenek le előttünk. Az ODST-t a kiadó a lehető legoptimálisabban pozícionálta: egy nagyon jól sikerült kiegészítő (azért mégiscsak ott a címében, hogy Hab 3...), amelyből nagyon sokat kihoztak, és amit igencsak baráti áron nyomnak a rajongók kezébe. Balla ,,Duncan" Zoltán, GameStar

Filozófusok emberöltők óta kutatják már az élet értelmét, mert hiszen akár teremtettek minket, akár törzsfejlődés útján jutottunk idáig, valami célja kell legyen létezésünknek...

képtelen volt átsiklani a tény fölött, hogy minden idők legnagyobb tudományos felfedezését egy asztalos és egyben amatőr csillagász tette, aki a szomszédos katedrálisvárosban, Elyben lakott. Nem pedig Cambridge-ben. Geoffrey Carlisle egyszerű volt és egyenes, ami valószínűleg foglalkozásából fakadt, lévén műbútorasztalos. E két tulajdonsága tette lehetővé, hogy túljusson a Csillagászati Intézet elterelésben gyakorlott recepciósán és lerázásban páratlan igazgatóhelyettesén, így végül a királyi csillagász sarokirodája elé járulhatott. Ez a vesszőfutás kora délutánig tartott, amikor a napfény végre áttört a csendes eső függönyén. Geoffrey nem vesztegette az időt. Leterítette saját kezűleg kibővített csillagászati térképét a királyi csillagász mahagóniasztalára, és így szólt: - A Hold több mint egy fokkal eltért a helyétől. - Gondolom, alaposan megvizsgálta. A királyi csillagász már megszokta, hogy időnként átcsusszan egy-egy őrült az intézet rostáin, és ilyenkor az volt a legcélravezetőbb, ha rögtön rátért az adatokra. Ha úgy bánsz velük, mint kollégával, megpuhulA KIRÁLYI CSILLAGÁSZ

nak. Ráadásul az asztronómia volt az egyetlen olyan tudomány, amely még mindig fel tudta használni az amatőrök hozzájárulását. Ök fedezték fel az új üstökösöket, ők találtak kóbor aszteroidákat, ők észlelték először az új nóvákat, és általában ők felügyelték azt, amit a csillagászok „helyi asztronómiának" neveztek - azaz mindent, ami az éjszakai égen egy háznyi méretűnél kisebb teleszkóppal is látható volt. Az, hogy Geoffrey átjutott az első szűrőkön, azt jelentette, akár igaza is lehet. - Nos jól van, lássuk! - A királyi csillagász az irodájában ebédelt, így nem tudott hova menekülni, ráadásul a történet elég őrült volt ahhoz, hogy esetleg valami szórakoztató kerekedjen ki belőle. Egy órával később már eszébe sem jutott volna a „szórakoztató" jelző. A gyors tanácskozás a könyvtárossal, aki úgy ismerte a mennyboltot, mint a tenyerét, nyilvánvalóvá tette, hogy Geoffrey pontosan végezte el az alapvető méréseket. A hozott fotók és a gondos, asztaloshoz illően pontos adatok mind azt mutatták, hogy valóban, az előző éjjel, nagyjából tizenegy körül a Hold jóval a várható égi helyzete előtt járt.

- Nem lehetséges valamiféle számítási hiba? kérdezte udvariasan a könyvtáros a magas, izmos Geoffrey-t. - Maguk is ellenőrizhessék. Én csak abba' bíztam, hogy maguknak, okos embereknek lesz rája magyarázatjuk, ennyi, no. Mivel a Hold épp nem volt fent, a királyi csillagász gyorsan dobott egy e-mailt Hawaiira. Az ottaniak először azt hitték, viccel, de aztán megnézték, és elképedtek. Egy csoport rögtön ráállt, és megerősítette az észlelést. Amint körbejárt a hír, a japán és ausztrál obszervatóriumok is beszálltak. - A saját átmérőjének többszörösével eltért a várható helyzetétől - tűnődött a királyi csillagász. - Viszont pontosan követi a pályáját, csak előbbre jár. - Az árapály is eltér az előrejelzéstől, ahogy ez az új felállás szerint várható - tette hozzá precízen a könyvtáros. - A jelentések szerint hirtelen csúszott el. - Nem értem, hogy történhetik ilyen - közölte csöndesen Geoffrey. - Ahogy én sem - ismerte be a királyi csillagász. Híres volt arról, hogy mindig kevesebbet mond, mint amit gondol, és ezt könnyen szerénységnek lehetett nézni, ám ezúttal nem tudta, miként viselkedjen, hogy ne látszódjon rajta, mennyire megdöbbenti az eredmény. - Előbb-utóbb más is észreveszi, aszondom - jegyezte meg Geoffrey a sapkáját gyűrögetve. - Valóban. - A királyi csillagásznak olyan érzése támadt, mintha valami apróság elkerülte volna a figyelmét. - A fő az, uram, hogy biztos akarnék lenni abba', hogy én kapom az elismerést a felfedezésér'. - Ó, ez csak természetes. - Korábban bármely amatőr legfeljebb annyit kapott a munkájáért, hogy a nevét hozzábiggyesztették egy üstököshöz vagy aszteroidához, de most egészen más volt a helyzet. Legjobb, ha szólunk az Uniónak, hm, a Nemzetközi Csillagászati Uniónak - vélekedett a királyi csillagász, miközben agyában egyre kavarogtak a gondolatok. - Van egy eljárási rend; e szerint értesítünk minden érdekelt megfigyelőt. És persze e szerint biztosítjuk az elismerést. Geoffrey ezt elhárította egy intéssel. - Én csak kis hal vagyok. Nem nagyon érdekel más az elsőségen kívül, uram. Úgy értsem, innen a maguk dolga. Csak aztat akarnám tudni, mit jelentsen.

Nem sokkal később, amint az Esti Híradó kezdetét jelző hangok felharsantak, és a Hold ismét az európai horizont fölé emelkedett, mindenfelől ugyanez a panaszos kérdés hallatszott. Nem kellett szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember tudja, nagy dolog van készülőben. - Minden egybevág - nyilatkozta a királyi csillagász a kamerák és mikrofonok rengetegének. - A tengerészeti hatóságok a bolygó minden tájáról azt jelentették, hogy az árapály szintúgy eltolódott. Valamikor a greenwichi idő szerint tegnap kora esti órák folyamán a Hold valamiképp felgyorsított a pályáján. Jelenleg azonban a szokásos sebességével halad. - Jelent ez valami veszélyt ránk nézve? - kérdezte az egyik okoskodó, oknyomozó egyed. - Semmi nyilvánvalót - tért ki gyöngéden a királyi csillagász. - Nincs szükség pánikkeltő szalagcímekre. - Mi okozta? - kérdezte egy női hang a médiabozótból. - Nem látszik sem közeli égitest, sem egyértelmű kiváltó ok - ismerte be a királyi csillagász. - Mivel nézve? - A térséget minden hullámhosszon pásztázzuk a rádiótól a gammasugarakig. - Ez persze minden valószínűség szerint elképesztő pazarlás, ám a királyi csillagász tudta, mibe kerülne, ha nem tűnne megfelelőképp aggályosnak. A nyugtalan kéztördelés minden szinten kívánatos. - Történt már valaha ilyesmi? - kérdezte egy éles hang. - Amiről akkor esetleg nem szóltak? - Nincsenek feljegyzéseink hasonló eseményről felelte a királyi csillagász. - Persze ezer évvel ezelőtt ki vette volna észre? Arról a szupernóváról, amely létrehozta a Rák-ködöt, Európában nem született feljegyzés, csak Kínában, noha innen is tisztán látható kellett legyen. - Ön mit gondol, Mr. Carlisle? - tudakolta egy riporter. - Mint laikus? A sajtókonferencián, melyet, engedve a tömeg nyomatékos óhajának, az Obszervatórium előtti buja, zöld gyepen tartottak, Geoffrey eddig a háttérben bujkált. - Én csak az első voltam, aki észrevette - mondta a férfi. - Olyan messze nehéz lett volna nem észrevenni Ez tetszett a médiatudoroknak, akik rafináltan tovább kérdezgették. - Há', én nemt'ok semmi új okosságot, ami megmagyarázhassa eztet. Akár aztat is mondhassuk, hogy természetfölötti, ha nem tudunk semmit.

A tömeg imádta ezt. A SZUPERAMATŐR SZERINT A HOLDDAL TERMÉSZETFELETTI DOLOG TÖRTÉNT - hamarosan ez díszelgett az egyik bulvárlap címlapján. Geoffrey-ból hős lett GEOFF SZERINT „VILÁGOS, MINT A VAKABLAK". A London Times egy egész oldalon hozta le a megfigyelési naplóját, amelyből addigra ő és a királyi csillagász kiokoskodta, hogy az ugrásnak az este tíz körüli szűk időtartományban kellett történnie, minthogy az előtt egyetlen, tőlük keletre levő megfigyelő sem észlelte a rendellenességet. Persze az is igaz, hogy Európa nagy részét azon az estén egyébként is fellegek borították, ezért nem sok embernek volt esélye Geoffrey előtt megpillantani az eget az után, hogy bekövetkezett az újságok által rövid úton Anomáliának elkeresztelt esemény (lásd pi AZ ANOMÁLIA FELFEDEZŐJE ZAVARBA EJTI A CSILLAGÁSZOKAT szalagcímet). A több ezer aktív asztronómus közül csak nagyon kevesen foglalkoztak a „helyi" eseményekkel, főleg nem olyasmivel, amit szabad szemmel is látni lehetett. De most százak vetették rá magukat az Anomáliára, és Cambridge központtal, a királyi csillagász koordinálásával, fürgén kidolgozták annak lehetséges vonatkozásait igy esett a második felfedezés. Egy nagyjából két fok széles, kör alakú területen, ott, ahol korábban a Hold volt, a csillagképek nem stimmeltek. A csillagok helyzete véletlenszerűen megváltozott, mintha egy hatalmas, láthatatlan lencse torzítaná a fényüket. A modern asztronómiában lázas versengést folytatnak a gyorsak és a holtak - akik hamar kívül kerülnek a szakma belső berkein. A Második Anomáliát öt kifejezetten gyors fedezte fel. Csak végig kellett bogarászniuk minden futó projektet, hogy olyat találjanak, amely az égnek pont azt a szegletét figyelte az előző éjjel. A média ettől még jobban tűzbe jött, és a címlapokat betöltötték az összehasonlító fotók. Teljességgel homályos fénypöttyök váltak híressé, amikor az animált felvételeken látványosan ujjnyit ugrottak az éjszakai égen, hozzávetőlegesen egy órával az este tízes Anomáliapont után. - Egybevág ez a maga megfigyeléseivel? - kérdezte Geoffrey-t egy szögletes állú riporter másnap egy sebtében elrendezett találkozón a Csillagászati Intézet előadójában. Mindig hozzá mentek először; afféle ka-

paszkodónak használták az asztronómiai szakszöszök gyorsan váltakozó áramlatai között. A közeli Madingley Road-i közlekedési dugó tülkölése majdnem elnyomta Geoffrey panaszos „Nemt'om, én földhözragadt ember vagyok"-ját. Eddigre már a késő esti hírműsorok készítői is kezdték felfogni, hogy az ég egy szegmensének rendhagyó viselkedése csakis valami hajmeresztő titkot rejthet. Es nem akadt olyan vakmerő csillagász, aki bármiféle magyarázatot tudott volna adni a jelenségre. A régi vicc, mely mindazonáltal nem kevésbé igaz - hogy az elméleti tudós bármely kísérlet végeredményét meg tudja magyarázni, feltéve, hogy elég időt kap rá - most különösen igazan csengett, és egyre gyakrabban ismételgették. A nagyokos médiaszemélyiségek körében felszaporodtak a spekulációk. És továbbra sem történt semmi egyéb látványosan szokatlan. Több napi feszített megfigyelés sem vezetett abszolúte semmi eredményre. Mindeközben a Hold tovasiklott éteri ellipszispályáján, precízen követve az egyenleteket, amelyeket elsőként Newton vetett papírra alig egy mérföldre onnan, ahol a nyúzott királyi csillagász jelenleg Geoffreyvel üldögélt. - Felhívott az egyik prof a Jesus College-bői; egy fószer, akit ismerek - mondta a vendégnek. - Látni akar... mindkettőnket. Geoffrey a szemöldökét ráncolta. - Engemet? De nekem ez kezdettől magas volt! - Mindegy, úgy néz ki, van valami ötlete. Azt mondja, ellenőrizhető. Ahhoz, hogy a média vérebei elől megléphessenek, különleges intézkedéseket kellett foganatosítaniuk. Az intézet körül széles pázsit és buja rekettyés terült d, melyet a tömeg most laposra taposott Ha kocsival mennek, garantáltan a nyomukba erednek. A királyi csillagász azért akart itteni irodát az egyetem helyett, mert d akart menekülni a város nyüzsgése elől. Most emiatt találta magát csapdában. A megoldással Geoffrey állt elő. Az intézet látogatók számára fenntartott biciklijei közül kiválasztottak kettőt, és ezek nyergében csalinkáztak végig a keskeny, fákkal szegélyezett ösvényen a létesítmény háta mögött, a város felé. Ahogy végigsuhantak a macskaköves utcákon a vénséges, előkelő egyetemi épületek között, sem a diákok, sem a bevásárlók nem figyeltek fel rájuk. A Cam folyó partján álló Jesus College híresen jól szituált kollégium volt, és a kiterjedt sportpályák bármelyike felöl

meg lehetett közelíteni. A királyi csillagász kellőképp hülyén érezte magát, hogy úgy pedálozik, mint egy elsőéves, de a testmozgás segített kitisztítani a fejét. Amikor megérkeztek Wittgenstein korábbi pozíciójának jelenlegi birtokosa, Wright professzor termeibe, hálásan fogadta el a teát es a tálca levágott héjú kenyérből készült, apró szendvicset, ami a kedvence volt. Wright poszt-posztmodern filozófus volt, nyurga és eleven. Tömören és élénken vázolta, hogy modern vélekedés szerint a valóság eredményesen írható le számítások segítségével. Geoffrey ezen rögtön felhúzta magát, és összehúzta vastag szemöldökét. - De ez valóság, nem csak egy rakás matematika! Wright nyomatékosan nem vett róla tudomást, és a királyi csillagászhoz fordult. - Martin, bizonyára egyetértesz azzal a felfogással, hogy amikor A Mindenség Elméletét keresitek, egyben elfogadjátok azt a nézetet, miszerint létezik rövidebb út az univerzum logikájának kifejezésére, vagyis olyan, amelyet emberi lény is felfoghat és leírhat? - Hát persze - ismerte be kelletlenül a királyi csillagász, ám azután Geoffrey iránti hűségből így folytatta: - De azt akkor sem fogadom el, hogy a valóságot legcélszerűbb úgy tekinteni, mint óriás számítógéphálózatot, ami épp programot hajt végre. Wright könyörtelen mosolyra húzta ajkát. - Még valaki azt mondhatná, hogy nem az a feltételezés háborít fel, hogy az univerzum számítógép, hanem az a nyilvánvaló tény, hogy valaki használja. - Az urak má' megin' magasan szárnyalnak. - A kérdés az, hogy a fizikai törvényszerűségek hogyan hajtatják végre magukat - magyarázta Wright, mintha előadást tartana. - Az atomok nem ismerhetik a saját differenciálegyenleteiket. - Visszafogottan kuncogott. - De ahhoz, hogy megállapítsa, hol lesz a Hold helye a következő pillanatban, az univerzumnak valamiképp ki kell számítania, merre tovább. Mi képesek vagyunk erre, hála Newtonnak. A királyi csillagász látta, hogy Wright ezzel a túlzott egyszerűsítéssel csak gúnyolni próbálja Geoffrey-t, es attól tartott, a dolognak nem lesz jó vége. Hogy megsürgesse kicsit a filozófus okfejtését, azt mondta: - Tehát, hogy ez megtörténhessen, hogy a Hold elmozduljon... - Na igen, ezt nem tudjuk. Sejtelmünk sincs. Mi lehel az egyenletekbe lelket, ahogy a jó Hawking mondta...

- De lássa, a természet nem érthessen a matematikához - makacskodott Geoffrey. - Nem többet, mint én. - De valakinek muszáj értenie hozzá, nem? mondta Wright professzor megfontoltan, miközben újabb tál apró szendvicset kínált vendégeinek, és gyakorlottan kibontott egy üveg Sherryt. - Most persze a mi emberi agyunkkal próbálom megfogalmazni ezt: a természet rendjének problémáját. A matematika nagyon hasznos eszköz a világegyetem leírására, ily módon bizonyos, hogy a matematika szerves része a világegyetemnek. - Isten egy rühmedt matematikus? - ráncolta a homlokát Geoffrey. A királyi csillagász előrehajolt az antik tölgyfa asztal fölött. - Ez csak egy metafora. - Az egy módja annak, hogy a csillagok kiessenek a kerékvágásból - tagolta Geoffrey, miközben az egyik tudósról a másikra pislogott - az, ha akármi is okozta, odakinnről jött. - Pontosan. - A királyi csillagász összeszorította ajkát. - Feltéve, hogy a fénysebesség nem borult fel szintén, semmiféle jel nem rendezhette volna át a csillagokat közvetlenül, miután a Holdat odébb tette. - Vagyis hát csak a farka végit fogtuk meg annak a valaminek odakinn - tette hozzá Geoffrey.

- Egy hosszú, vékony zavar, amely a távoli csillagok felől terjed. Egy rém keskeny... nos, hibasugár. De minek a hibája? - A királyi csillagász nem sokat aludt Geoffrey megjelenése óta, es ez meg is látszott rajta. - Egy körben eltorzult csillagok maradtak ott, ahol korábban a Hold volt, ugye? - mondta lassan Wright professzor. A királyi csillagász bólintott. - Még nem hoztuk nyilvánosságra, de bárki, akinek van egy olcsó teleszkópja... bocsánat, Geoffrey, természetesen nem magára gondolok... láthatja, hogy a Hold hagyta hátra azt a zavart, hiszen a Hold helyén van. - És ez megerősíti Geoffrey elgondolását, miszerint a zavar egy hosszú, keskeny... nos, azt hiszem, legjobb lesz hibasávnak hívni. - Es erre mondtad, hogy ellenőrizhető magyarázat? - kérdezte ingerülten a királyi csillagász. - Nem teljesen. Bár az, hogy a Hold előrehaladtával a két hibazóna folyamatosan távolodik egymástól, egybevág azzal az elmélettel, hogy a zavar a csillagok felől származik. Ez az elméletem egyik alapvető követelménye. - Miféle elmélet? - Geoffrey közben végre abbahagyta a matatást az apró sherrys pohárral, melyet most határozott csörömpöléssel tett vissza az asztalra. - Hadd magyarázzam el a filozófiám! - mondta Wright. - Ha a világegyetem egy folyamatosan futó számítás eredménye, akkor a számítástechnika elmélete megköveteli, hogy ne legyen tökéletes. Egy programozó azt mondaná, az ilyen rendszerek nem lehetnek mentesek a hibáktól. A kijelentést követő kényelmetlen csendet Geoffrey törte meg. - Akkor az, hogy a Hold előrébb jár, nem más, mint... eccerű hiba? Wright feszesen elmosolyodott. - Pontosan. Csak ez egy hatalmas, fénysebességgel futó rendszer. Geoffrey vonásai döbbent arckifejezésbe rándultak. - Es csak eccerűen... megugrott? - Egy program általában kis lépésekben halad, es a Hold túl nagyot ugrott előre az univerzumnyi szá-

mításban. - Wright úgy mosolygott, mintha az ötlet teljességgel természetes lenne. Újabb csend. - Ez csak filozófia, nem fizika - jegyezte meg végül keserűen a királyi csillagász. - Hah! - csapott le Wright. - De bármely, komputerhez hasonlóan működő univerzumban kell hogy legyen hibakereső program, ahogy az a kisebb rokonokban is illik. Másnak semmi értelme. - Mér'? - Geoffrey láthatólag összezavarodott, hisz, noha mesterember volt, most szakterületén kívülre keveredett. - Minden jó program, függetlenül attól, hogy egy bank könyvelését vezeti vagy épp az univerzum törvényeit igazgatja, képes kell legyen önmaga kijavítására. - Ezzel Wright professzor diadalittasan hátradőlt székében, egyben lenyelt egy Jesus College-os szendvicset, es közben elégedetten cuppogott. A királyi csillagász megkérdezte: - Tehát arra számítasz, hogy...? - Hogy mind a Hold, mind a csillagok a helyükre fognak ugrani, kiigazítják magukat... méghozzá egyszerre, minthogy a javítás is fénysebességgel fog ideérni. - Nonszensz - jelentette ki a királyi csillagász. - Előrejelzés - javította ki Wright professzor erélyesen. - Ez a filozófiám alapja. A királyi csillagász horkantott, engedve, hogy a kimerültség erőt vegyen rajta. Geoffrey, úgy tűnt, tanácstalan. De aztán feltett egy kérdést, amely sokáig kísértette őket. Wright professzornak nem kellett sokat várnia. Becsületére legyen mondva, előrejelzését nem tárta a médiakupleráj elé. Azt azonban nem tette bölcsen, hogy, egy üveg kifejezetten jó vörösbor után, melyet a tanszék egyik legidősebb tagja hozott elő, nézeteit kifejtette a professzorok asztalánál. Alig egy-két nemzedékkel korábban teljességgel veszélytelen lett volna egy ilyen, szaktársak közötti eszmecsere. Nem úgy most. Mint kiderült, az egyik ösztöndíjas kölök a politikatudományról a The Times tudósítója volt, és alig egy nappal a beszélgetés után minden ember ismerte Wright elméletét Új-Delhiben es Tokióban is.

Az elképzelés keltette felháborodás alig csillapodott, mikor a királyi csillagász telefont kapott a Max Planck Intézetből. Izgatottan jelentették neki, hogy a Hold, melyet az eset óta folyamatos megfigyelés alatt tartottak, hirtelen visszacsúszott oda, ahol lennie kellett volna, ha semmi nem zavarja meg az útját. Hasonlóképp az örvénykörben látható csillagok is visszatértek a rendes helyükre. A világban ismét rend honolt. Mindazonáltal a világ nem lehetett újra a régi. Wright professzor nem volt önelégült. A híreket a királyi csillagász közölte vele, aki Geoffrey-t is magával hozta a Jesus College-ba, mikor elmenekült a saját intézetéből. - Igazán semmiség, csak józan ész - hárította el Wright a gratulációikat. Geoffrey aggodalmas képpel üldögélt egy darabig, miközben a két tudós arról csevegett, hogyan kezelje ezt az egész helyzetet a média kielégíthetetlen, vizsla szemei előtt. A filozófusok nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a figyelem középpontjában legyenek; ilyesmi legfeljebb jóval a haláluk után szokott megesni. Amint a társalgás elült, Geoffrey megismételte a pár nappal korábban is feltett lényegbevágó kérdést: - Miféle világegyetem az, amiben lehessenek hibák? - Információ alapú - felelte kedvesen Wright professzor. - Gondoljon úgy mindenre, ami történik, beleértve azt is, azt hiszem, hogy itt beszélgetünk, mint afféle virtuális valóságban futó programra. A program fejlődés közben fedezi fel önmagát. Miközben megvalósul. - De ki a programozó? - makacskodott Geoffrey. - Az első ok kérdése igazán nem tartozik a tárgyhoz - húzta ki magát Wright. - Vagyis nem tudja - élcelődött a királyi csillagász. Wright az állát simogatta, és hosszan méregette a másik kettőt, mielőtt szóba merte hozni: - Ha figyelembe vesszük ezen intézet nevét, valamint azt, hogy ön, Geoffrey, volt az egész cécót elindító hír jámbor közvetítője... - Jaj, ne! - vágott közbe hevesen a királyi csillagász. - Most arra fogod felhívni a figyelmet, hogy Geoffrey famegmunkálással foglalkozik?

Mind felnevettek, bár kissé kelletlenül. Miközben a királyi csillagász es Geoffrey kifelé haladt a tiszteletre méltó birtokról, Geoffrey mélabúsan így szólt: - Tudja, én műbútorasztalos vagyok. - Hm, igen? - Mi rohadtul nem ácsok vagyunk ám! - jelentette ki dühösen a férfi. - Mi mesteremberek vagyunk. A csillagász képtelen volt megérteni, mi a különbség, de ez idő tájt sok minden mással is ugyanígy járt. Geoszinkron pályán álló műholdjuk segítségével a japánok nagy sebességű felvételeket tudtak készíteni arról, ahogy a Hold visszatér a helyére. Az átmenet tényleg közel fénysebességgel zajlott; a Holdnak a másodperc törtrésze elegendő volt ahhoz, hogy visszaránduljon a helyére. Persze nem arra a pontra, ahol eredetileg a zavar történt, hanem oda, ahol a szép ellipszispályán tartania kellett volna. Az ehhez szükséges hatalmas erő homályban maradt, ha csak nem számítjuk Wright professzor Számítástechnikai Megközelítését. Mindenki meglepetésére azonban nem a mostanra berekedt sajtó egyik tagja volt az, aki elsőként merte jelentős kritikával illetni Wrightot, hanem Geoffrey. - Nem tudom követni, uram, miért emlékezünk még arra, hogy a Hold rossz helyen ment. - Mi? - Wright úgy meglepődött, hogy majdnem kiöntötte az ünnepi teát, amit hármasban fogyasztottak. Pontosabban amit Wright látványosan ízlelgetett, miközben a királyi csillagász meggyőzően úgy tett, mint aki jó hangulatban leledzik. - Lássák, ha a hiba ki lett javítva, a mi emlékeinket mé' nem javították ki? A két tanult ember dermedten ült. - Mi is a fizikai világegyetem részei vagyunk - tűnődött a királyi csillagász -, szóval, miért is nem? Wright arcáról lerítt a döbbenet. - Az, hogy minket nem, hm, szerkesztettek át... - Olyasfélét jelentene, hogy nem olyanok vagyunk, mint a Hold? Wright bosszúsan bólintott. - Talán az, hm, „elme", ami a világegyetem számításait végrehajtja, nem nyúlhat bele a mi... „saját" elménkbe.

- És ez miért van? - A királyi csillagász kicsit túlságosan is nyilvánvalóan élvezte, hogy megkérdezheti. - Dunsztom sincs. A fény nem mindig ugyanazzal a szédítő gyorsasággal utazik. Csak teljes vákuumban éri el maximális sebességét. Példának okáért, a Nap - vagyis ezen ólomnál milliószor sűrűbb égitest - középpontjában keletkező fény azon kapja magát, hogy már el is nyelte az egyik az egymás hegyére-hátára zsúfolt ionizált atomok közül, noha csak egy egészen rövid pillanatig tartja meg, mielőtt elengedné. A foton továbbmegy, de csak egy elképzelhetetlenül rövid szakasznyit, mert elfogja a plazma egy másik forró részecskéje, majd a folyamat újra és újra megismétlődik. A fénysugár így csárdásozik, míg el nem éri a csillag felszínét. Mindent egybevéve az út a magtól a felszínig akár több ezer évig is eltarthat, de ha egyszer kiszabadult, a foton alig pár perc alatt eléri a Földet. A Nap tüzes felszínéhez közelebbi rétegekből a fény már hamarabb kiér, mert a plazma ott sokkal hígabb. Ezért telt el kereken három hónap anélkül, hogy bárki is felfigyelt volna arra a részletre, amelyet a tudósok már korábban észrevettek, csak figyelmen kívül hagytak. A „káoszkúp" (ahogy akkoriban az emberek a zavarjelenséget nevezték), amely a messzi csillagoktól indult és amely eltérítette a Holdat, továbbhaladt, es súrlódó szögben metszette a Napot. A Földet szerencsésen elkerülte, de a szerencse ezzel véget is ért. Egy egyébként teljességgel hétköznapi reggelen Geoffrey felkelt, hogy nekifogjon egy új, fenyőfa komódnak. Örült, hogy végre kikerült a média látóköréből, noha még mindig nyugtalanították a felfedezése kapcsán felvetődött gondolatok. Wright professzor nem jutott előbbre Geoffrey makacs kérdéseinek megválaszolásában. A királyi csillagász az ügy felgöngyölítésére felállított királyi bizottságban foglalta el magát, bár senki nem várta tőlük, hogy ténylegesen jussanak is valamire. Geoffrey reménye - azaz, hogy „többre juthassanak, ha tovább méricskélnek" - látszólag nem vezetett semmire. Azon a végzetes reggelen Geoffrey különösnek találta a Napot hálószobája ablakából. Gyorsan teleszkópjára pattintott egy kormozott üveget, hogy megvizsgálhassa a dudoros körvonalat. Tudott a koronából időnként kiemelkedő ívekről, es a megannyi

feszültség alatt lévő kábel módjára a plazmához kötődő mágnesesmező-galériákról. Most nem ezeket, hanem ezek kicsavarodott karikatúráit látta tucatnyi helyen előtörni a Napból; mind hatalmas, fehéren izzó kígyóként tekergett. Geoffrey odahívta a feleségét, hogy ő is megnézze. Ekkor már riadt morajlás hallatszott az ablak alatt húzódó macskaköves utcáról. Az Ely katedrálisvárosát körülvevő nyílt, lápos rétek fölött a Nap rubinvörösen függeszkedett, és zaklatott karimájából bíbor boltívek tolultak elő megannyi hólyagként. - Mit jelentsen ez? - kérdezte neje remegő hangon. - Kérdezni is félek. - Aszittem, minden a helyére lett rúgva. - Meglehessen, hogy annál bonyolultabb az ügy. -Vagy ez az ítélet. Az asszony szigorúan ráncolta a homlokát. Geoffrey megpillantotta arcán azt az örök emberi késztetést, hogy üzenetet és erkölcsi mondanivalót olvasson ki a természeti jelenségekből. A férfi a Napban kavargó atomokra gondolt, ahogy mind végigdübörögnek végtelenül komplikált röppályájukon. A hibatüske valószínűleg mindet arrébb lökte, és később a korrekciós tüske nem tudta, úgymond, helyrelökni az okozott kárt. Bizonyára lehetetlen az ilyen apró részleteket kiradírozni. Tehát a világmindenséget irányító számításnak is megvannak a maga korlátai. Akárminek is hívjuk, tűnődött Geoffrey, az a cselekvő, amelyik rendet csinál, hibát is csinálhat; ráadásul nem feltétlenül tudja azt utólag teljesen rendbe hozni. - Vajon mit jelentsen? - suttogta. A hibasáv megtette a hatását. Dühöngő nyakláncok, flerek emelkedtek fel a csillag lángoló felszínéről, melynek sorsa a Naprendszer minden intelligenciáját kormányozta. Igy vette kezdetét egy új kor, melyre nemcsak egy roppant katasztrófa nyomta rá a bélyegét, hanem egy új tudományág létrejötte is. Csak később, amikor a Cambridge-i Egyetemen újraindult az oktatás, és egy relatíve nyugodt időszakban újjáépült a Jesus College, kapott végre nevet ez az új tudomány és filozófia (minthogy akkoriban a kettő mindig együtt járt): megszületett a „tapasztalati teológia". Sarkadi Zsuzsanna fordítása

Az univerzum legjei Amikor a világegyetem kerül szóba, elképesztő méretekről beszélünk. A lépték akkora, hogy gyakorlatilag nem vagyunk képesek felfogni. És természetesen vannak legnagyobb objektumai. AMIKOR A LEGNAGYOBB objektumok-

ról beszélünk, mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a jelenlegi ismereteink szerint a legnagyobbak. Egyrészt a tudósok szinte nap mint nap fedeznek fel újdonságokat a minket körülölelő világegyetemben, másrészt a műszerek és a módszerek is folyamatosan fejlődnek. Lehet, hogy mire ez a magazin az újságárusokhoz kerül, némely információ elavul. Aki csillagászattal kezd foglalkozni, rádöbben, hogy minden hatalmas, átírja a Földön megélt léptékeket, azt érzi, e tudás örökre megváltoztatja az életét.

A minden képzeletet felülmúló A csillagászok egyetértenek abban, hogy a világegyetem legnagyobbja a kozmikus háló. A

kozmikus hálót a titokzatos sötét anyag építi fel, amelyről nem tudunk semmit azon kívül, hogy rendelkezik gravitációval, és az univerzum anyagának 90 százalékát teszi ki. Átszövi az általunk ismert univerzumot, szálaira és csomópontjaira vannak felfűzve a galaxisok és galaxishalmazok. A háló maga nem látható, csak az arra felfűzött anyag. Mint ahogy a pókhálót is reggel látni a legjobban, amikor a szinte láthatatlan pókfonálon megülnek a harmatcseppek. Mint egy titokzatos, háromdimenziós pókháló, benne örvényekkel - ezek a galaxisok óriási halmazai, amelyeket újabb galaxisokat tartalmazó szálak kötnek össze. A legerősebb a gravitáció a csomópontokban, ahol áramlik a gáz; itt keletkeznek a galaxisok és azok halmazai.

A legnagyobb üresség az üresség a halmazok ellentéte, az a hely, ahol nincsenek galaxisok. Ahogy a galaxisok és csoportjai meghatározzák a kozmikus háló fonalait, egyúttal körberajzolják azokat a területeket, ahol gyakorlatilag semmi sincs - mint ahogy a szappanbuborék felszíne körülfogja a benne lévő űrt. Ezeket a területeket az űrben kozmikus ürességnek nevezzük. A leghatalmasabb ismert ürességaz Ökörhajcsár. Arról a csillagképről nevezték el, amelyben elhelyezkedik innen, a Földről nézve. Csaknem teljesen üres, és 2500 millió fényév szélességű. Ha sorba állítanánk, a Tejútrendszer 2500-szor férne el benne. Csillagászati szemmel is félelmetes objektum. Bármerre nézünk az univerzumban, mindenhol galaxisokat, csillagokat, ködöket és gázokat látunk. Ám ott ez az irdatlan tér, amiben gyakorlatilag semmi sincs. 1981-ben fedezték fel, és csaknem teljesen mentes a galaxisoktól. Az ürességek keresésének lényege, hogy pontosan megmérik a kozmikus háttérsugárzás hőmérsékletét. Az alig érzékelhető hidegpontok segítik meghatározni az ürességek helyét. Létrejöttük ellentéte a halmazokénak, az anyag belőlük lett elvonva. A CSILLAGÁSZATBAN

De mekkora is a kozmikus háló? Átszövi az általunk látható univerzumot. Hogy ez mekkora? Ha galaxisunkat, a Tejútrendszert - amelynek átmérője 100 000 fényév - lekicsinyítjük egy mákszem méretére, az ismert univerzum akkora hozzá képest, mint egy százezer fő befogadására alkalmas stadion. A kozmikus háló keletkezése bizonytalan, de az elképzelések szerint születése az ősrobbanással áll kapcsolatban. Maga a sötét anyag nem látható, csak a hatása figyelhető meg. Az egyik módszer, hogy a forró, fénylő gázok örvénylését figyelik meg a gravitáció hatására. A másik, hogy gravitációs lencséken keresztül figyelik az univerzumot, és látható, ahogy a háló tömegvonzása meghajlítja a fényt. Ezek alapján próbálják a tudósok feltérképezni a háló szerkezetét. Mindezen kapcsolatnak az alapja a gravitáció, amely összetartja ezt a rendszert. Becslések szerint a kozmikus háló több százezer szuperhalmazból is állhat.

Szuperhalmaz

Ezzel eljutottunk a következő leghez. A galaxisok halmazokká, más néven klaszterekké kapcsolódnak össze. A halmaz galaxisok hatalmas csoportja, amelyet a gravitáció tart egyben akár több százmillió fényév távolságból is. A halmazok szuperhalmazokba tömörülnek. A jelenleg ismert legnagyobb a Shapley szuperhalmaz. Tőlünk mintegy 650 millió fényévre található, s olyan hatalmas, hogy számos csil-

lagképen ível át. Négyezerszer nagyobb, mint a Tejútrendszer. Ha a kezünkbe vennénk egy hajómodellt, amely a Tejútrendszer méretét modellezi, a Shapley akkora lenne, mint a Queen Mary óceánjáró. A szuperhalmazokról az ötvenes évek óta tudunk, s csak a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás megfigyelésével sikerült megmagyarázni eredetüket. Ez az a sugárzás, amely hátramaradt az ősrobbanásból. Az összes szuperhalmaz az ősrobbanáskor keletkezett, több mint 13 milliárd évvel ezelőtt. Ahogy kialakul az univerzum és megjelenik a gravitáció, ahol több anyag alakul ki, ott megindul a sűrűsödés, amely egyre több anyagot vonz magához. Így a Shapley is kisebb galaxisokat ránt magába, s egyre nagyobb lesz. A tudósok szerint a Shapley még annál is hatalmasabb lehet, mint amilyennek látszik. Hogy erről megbizonyosodhassunk,

Lyman-alfa felhő óriási gázfelhőket fedeztek fel, amelyek méretükkel és különös tormájukkal hívták fel magukra a figyelmet. Matt Maikan, a Kaliforniai Egyetem csillagásza így nyilatkozott: „Egy előre megjósolhatatlan, váratlan jelenség, amelyet ha elcsípsz, megláthatod egy galaxis születését." Ezek olyan gázhalmazok, amelyek egyszer maguk is új galaxisokat hoznak majd létre. A Lyman-alfa felhő vagy erdő egy hatalmas szappanbuborékra hasonlít, ahogy a szélben egyre nagyobbra fújjuk. A felhőben azonban gáz van, amely a hőmérséklet miatt növekszik, terjeszkedik. A növekedéshez hozzájárul a felhő- és talán a születő csillagok ultraibolya-sugárzása is. A CSILLAGÁSZOK NEMRÉG

A legnagyobb ismert Lyman-alfa felhő egy óriási amőbára emlékeztet. A Vízöntő csillagképben található, és 200 millió fényév átmérőjű. Nagyjából harminc, kisebb-nagyobb benne található folt egyvelege. A felhő az első csillagok és galaxisok között terpeszkedik, és mintegy kétmilliárd évvel az ősrobbanás után keletkezett. A felhőt a Hawaii egyik alvó vulkánján, a Mauna Keán felállított Keck és Subaru teleszkópokkal figyelték meg japán csillagászok, speciális szűrők segítségével. Ha az eget ezen a speciális szűrön keresztül nézzük, akkor az égen csak a felhőre jellemző egyedi sugárzás látható, amely kis foltként jelentkezik.

meg kell várnunk a WISE-műhold fellövését, amelynek segítségével infravörös tartományban tízszer messzebbre fogunk látni. A szuperhalmazokat a gravitáció tartja öszsze. Noha az univerzum tágul, ezek továbbra is együtt maradnak, és egymás körül keringenek. Mi is tagja vagyunk a Virgo galaxishalmaznak, ez azonban csak feleakkora és tizedakkora tömegű, mint a Shapley. Ezen belül a Lokális csoport tagja vagyunk, amely 35 kisebb-nagyobb galaxisból áll. A Lokális csoport két legnagyobb tagja a Tejútrendszer és az Androméda, a kettő közötti tömegközéppont körül kering a csoport összes tagja.

Galaxisok Az űr legismertebb óriás objektumai a galaxisok. Egy tipikus galaxis tízmillió-ezermilliárd csillaggal rendelkezik, és mind a középpont körül kering. A magányos csillagokon kívül egy galaxisban rengeteg több csillagot tartalmazó rendszer, nyílt halmaz, gömbhalmaz és köd található. A legtöbb galaxis átmérője több ezertől több százezer fényévig terjed, és közöttük több millió fényév távolság a jellemző. Becslések szerint 100-800 milliárd galaxis létezik a belátható univerzumban. Van, amelyiknek több millió fényév az átmérője. Hogy melyik közülük a legnagyobb, nehéz megállapítani, mert nem lehet pontosan tudni, hol kezdődnek és hol érnek véget. Ugyanúgy, mint ahogy egy nagyváros sem a város határát jelző táblánál ér véget. A tudósok nem tudnak egyértelműen legnagyobbat megnevezni, több jelölt is akad. Ezek mindig egy halmaz közepén helyezkednek el. Ezeknek a súlya tíz-húszszorosa a Tejútrendszerének. Például az IC 1101 galaxis az Abell 2029 halmaz közepén található, és hatmillió fényév az átmérője. Az effajta galaxisok azért nőttek ekkorára, mert az idők folyamán bekebelezték a közelükbe kerülő kisebb galaxisokat. Ezeket kannibál galaxisoknak nevezzük. Ha már a galaxisokról beszélünk, meg kell említenünk a fekete lyukakat is. A legnagyobbak a szupermasszív fekete lyukak, amelyek a legtöbb - talán mindegyik - galaxis közepén megtalálhatóak. Tömegük százezer-tízmilliárd

naptömeg között van. Közvetlenül még nem sikerült egyet sem megfigyelni, tömegükre a körülöttük keringő anyag keringési sebességéből következtetnek. Idén újabb rekorder fekete lyukat talált egy nemzetközi csillagászcsoport. A történet érdekessége, hogy a fekete lyukat már eddig is ismerték, de az új mérések alapján kiderült, hogy valójában kétháromszor akkora, mint eddig gondolták. Az M87 jelű galaxis központjában helyezkedik el, mindössze 50 millió fényévre tőlünk. Ez a gigászi objektum a nyolcvanas évek óta ismert. Tömege a legújabb mérések szerint a Nap töme-

gének 6,4 milliárdszorosa. Összehasonlításul: a Tejútrendszer közepén található lyuk hárommillió naptömegű.

A legnagyobb csillag

Napunk a Tejútrendszer teljesen átlagos csillaga, méret és fényesség tekintetében egyaránt. Ám még így is elképzelhetetlen mennyiségű

A legnagyobb bolygó amelynek ismerjük az átmérőjét és tömegét, a TrES4. A Herkules csillagkép egyik csillaga körül keringő bolygó hetven százalékkal nagyobb, mint a Jupiter, de a tömege a Naprendszer óriásának mindössze nyolcvan százaléka. Olyan sűrűségű, mint a tejszínhab vagy a parafa. A jelenség valószínű magyarázata a bolygó pályája. A bolygó rettentően közel van az anyacsillagához, amely sok vegyi reakciót indít el a bolygó légkörében, így csapdába ejtve a hőt. A TrES4 mindössze 30 millió kilométerre kering napjától, és azt is szédületes iramban teszi: egy év mindössze három és fél napig tart rajta. Elképzelhető, milyen forróság és fényesség lehet ott... A bolygó hőmérséklete több mint 1300 Celsius-fok, így nem tud összezsugorodni. Természetesen nem alkalmas emberi élőhelynek. Pokoli a fényerő, a sugárzás, a hőmérséklet, és még szilárd struktúrája sincs. A TrES-4-et egy nemzetközi kutatócsoport, a Transatlantic Exoplanet Survey csillagászai fedezték fel. A GSC02620-00648 jelű csillag körül kenni, amely 1435 fényév távolságban van a Földtől. A LEGNAGYOBB BOLYGÓ,

energiát sugároz ki. A paksi erőműből kellene vagy másfélmilliárd, hogy felvegye vele a versenyt. A legerősebb csillagok akár a Nap teljesítményének egymilliószorosát is elérik. A Hoover-gát turbinái 2100 megawatt energiát termelnek. Ez olyan mennyiség, mintha a Föld minden lakosának harmincmillió ilyen erőműve elenne. A csillagok mérete igen tág határok között mozog. A vörös törpék legkisebbjei mindöszsze a Nap tömegének tizenketted részét teszik ki. A fehér óriások viszont akár százötvenszeres naptömeggel is bírhatnak. A legnagyobbak azonban a vörös óriások. A Napnál kissé nagyobb tömegű csillagok, amelyek a magjukban lévő hidrogénkészletüket már kimerítették, és elkezdték a magot körülvevő rétegben lévő hidrogén égetését. Mivel az energiaforrás így közelebb kerül a felszínhez, a csillag tágulni kezd. A csillag ezáltal ugyan fényesebb lesz, viszont sugara (ebből következően a felszíne is) nagyobb mértékben növekszik, mint a fényessége. Ennek eredményeképpen a csillag nagyobb lesz, de hidegebb és vörösebb színű. A legnagyobb ismert vörös hiperóriás, a VY Canis Majoris, 2100-szorosa a napnak. Ha egy mai utasszállító repülőgép repülne a felszíne felett, 1100 év alatt tudná megkerülni. Egy Forma-l-es autónak pedig 2600 évre lenne szüksége ehhez. A VY Canis Majoris 5000 fényévre van tőlünk, a Nagykutya csillagképben. Ha a Nap helyére állítanánk, a csillag

A trónról a HAT-P-1 jelű bolygót taszította le, amely 38 százalékkal volt nagyobb, mint a Jupiter, Bakos Gáspár magyar csillagász fedezte fel.

A legnagyobb robbanás A G A M M A K I T Ö R É S E K a legfényesebb jelenségek az univerzumban az ősrobbanás óta. Ezek látszólag véletlenszerű helyekről érkező gammafelvillanások, melyek néhány milliszekundumtól néhány percig tartanak, és gyakran követi őket utófénylés nagyobb hullámhosszakon. Gammakitörést átlag naponta egyszer észlelnek az űrben keringő műholdak. A kozmikus gammakitöréseket az 1960-as évek végén fedezték fel az amerikai Vela műholdak révén. Ezeket a holdakat a szovjetek titkos nukleáris fegyvertesztelései által kibocsátott gammasugár-impulzusok megfigyelésére építették. Soha nem észleltek ilyet, de felfedeztek a mélyűrből érkező villanásokat. Ezeknek a felvillanásoknak az energiája minden képzeletet felülmúl. A gammakitörések egész galaxisok fényét képesek elhomályosítani. 1999 januárjában észlelték az eddigi legfényesebb kitörés optikai utófénylését. 8,95 magnitúdós látszólagos fényességgel alig volt halványabb, mint a Neptunusz, pedig a robbanás 9,6 milliárd fényévre történt.

Az eddig megfigyelt legnagyobb energiájú gammakitörést 2008 márciusában észlelték. A 7,5 milliárd fényév távolsága ellenére körülbelül egy percig szabad szemmel is látható volt. Gammakitörés az elméletek szerint csak két neutroncsillag összeütközéséből, vagy nagy tömegű (legalább 30-40 naptömegű) csillagok élete végén jön létre.

sugara a Szaturnusz pályájáig érne. Fényessége 500 000-szerese, tömege pedig 30-40-szerese a Napénak. A VY Canis Majoris nem sokáig maradhat csúcstartó. Évente a Föld tömegének harmincszorosát veszti el. A legnagyobb csillagok tulajdonképpen haldokolnak, fűtőanyaguk maradékát égetik el. Életük sem hosszú, mindössze pár millió évig maradhatnak fenn, bámulatos mértékben használják üzemanyagukat néhány százezer évig, majd szupernóvaként fejezik be pályafutásukat. Azonban nem a VY a legsúlyosabb csillag. A lenagyobb tömegű csillag a szakértők szerint Al nevű ikercsillag egyik tagja. Az egyik 115, a másik 84 naptömegű. Mindeközben őrült iramban keringenek egymás körül, négy nap alatt megkerülve a másikat. Végezetül elmondhatjuk, hogy a legnagyobb dolog maga az univerzum. Bár ez inkább filozófia, mert értelmetlen egy olyan meghatározás, hogy a házban a legnagyobb tárgy a ház maga. Hogy mekkora az univerzum, arról fogalmunk sincs. A legtávolabbi ismert objektumokon túl feltehetően vannak még messzebb lévők is. Jelenlegi ismereteink szerint a világegyetem kora 13,6 ±0,1 milliárd év, átmérője pedig legalább 93 milliárd fényév. A legtávolabbi ténylegesen megfigyelt objektum, az Abell 1835 IR1916 galaxis mintegy 13 milliárd fényévnyire van tőlünk. Hogy azon túl mi van, az rejtély. Most még. Kovács „Tücsi" Mihály

Geoffrey A. Landis: Hosszú hajsza

Ember és gép eggyé válása valóra válthatja a régi álmot, a halhatatlanságot Az azonban korántsem mindegy, mire használjuk fel végtelen időnket...

2645. január Vége a háborúnak. A túlélőket összeterelik és átalakítják. A belső Naprendszerben a kegyetlen harcot túlélt társaimat már átkonvertálták. Ám itt, az Oortfelhő legszélén minden lassan zajlik. Évekbe, talán évtizedekbe is beletelik, mire a győzedelmes ellenség ideér. Ám a gravitáció lassú elkerülhetetlenségével, az entrópia kifelé hömpölygő hullámaként, ide fognak találni. Harcostársaim közül tízezren a rejtőzést választották. Durva bányászok és jégfeldolgozók, akik még ahhoz is túl függetlenek voltak, hogy hatékony harci egységbe kovácsolódjanak. Most pedig lekapcsolták magukat, hallgatag sziklákká váltak, és úgy határoztak, hogy százévenként csak néhány másodpercre ébrednek fel a ködös tudatosság szintjére. Türelemre intettek, mondván, ez az élet. Ha nyugodtan várni tudnak néhány ezer, tízezer vagy millió évet, az ellenség végül odébbáll. Tévednek. Az ellenség is türelmes. Itt, a Kuiper-öv szélén, a Plútón túl, az űr hatalmas. De még mindig nem eléggé. Az ellenség a Naprendszer minden por-

szemcséjét átkutatja majd. Társaimat megtalálják és átalakítják. Ha tízezer év kell hozzá, az ellenség addig folytatja a keresést. Én is a rejtőzést választottam, de az én stratégiám más. Módosítottam a keringési pályámat. Nagy teljesítményű ionhajtómüvem van, tartályaim csordultig üzemanyaggal, de csak a hűtőgázas manőverező rakétát gyújtom be egy pillanatra. Kémiai rakétahajtóművel is rendelkezem, de azt sem vetem be. Ha bármelyiket is begyújtanám, túl sok vizslató szemnek fedném fel pozíciómat. A hűvös üstökösök között az apró löket is elég. Zuhanok a Napba. Kétszázötven évig tart majd, én pedig 249 éven át hallgatag kőzet leszek, egy homokszemcse. Hőkép, a gravitációt leszámítva egyéb mozgás, az élet bárminemű jele nélkül. Szunnyadás. 2894. június Ébredés. Ellenőrzöm rendszereimet. Közel kétszázötven évig szikladarab voltam. A Nap már hatalmas. Ha még ember lennék, akkora lenne, mint a kinyújtott kezem ökle. Tudom, hogy több ezer objektívvel

figyelnek: Vajon kőzet vagyok? Apró csillagközi jégrészecske? A háborúból visszamaradt törmelékdarab? Életben maradt ellenség? Szeretem a hideget, a sötétséget es az ürességet. Olyan régen elhagytam a belső Naprendszert, hogy a puszta napfény is idegen számomra. Rendszereim jó állapotban vannak. Nem is vártam kevesebbet. Ha más nem is, még mindig tökéletesen megalkotott űrhardver vagyok. Teljesen felébredek, és begyújtom ionhajtóművemet. Több ezer teleszkóp riadóztathatja központi agyát, hogy életben vagyok! De már túl késő! Teljes meghajtásra kapcsolok, a standard gravitáció öt százalékára. Befelé nyomulok, mélyen a Nap gravitációs kútjába. Terveim szerint röppályám majdnem a csillag felszínét súrolja majd. Ez a pálya két célt szolgál. Először is, nehezen látnak meg ilyen közel a Naphoz. Ioncsóvámat elmossa a több milliárdszor erősebb fény ragyogása, és a több ezer figyelő szem egyike sem ismeri majd terveimet egészen addig, míg túl késő nem lesz. Másodsorban, ha megvárom azt a pillanatot, amikor már majdnem súrolom a csillag felszínét, és aztán mélyen a gravitációs kútban gyújtom be kémiai hajtóműmet, akkor használhatom ki leghatékonyabban adottságait. A Nap gravitációja fokozza üzemanyagom hatékonyságát, és növeli a sebességemet. Amikor kifelé áthaladok a Merkúr pályáján, túllépem majd a fénysebesség egy százalékát, és még mindig gyorsulni fogok. Megszabadulok majd a haszontalan kémiai rakétahajtómütől, természetesen, csak miután kihasználtam azt a kis lökést, melyet nyújtani tud. Ezek a rendszerek erőteljes meghajtásra képesek, de állóképességük nem túl fényes. Igen hasznosak háború idején, de menekülés során értékük korlátozott. Ionmeghajtórendszerem továbbra is rendelkezésemre áll, és tartályaim is majdnem tele lesznek még. A standard gravitáció öt százaléka igen gyenge teljesítménynek számít a kémiai rakétahajtóművek mércéjét tekintve, ám ezek az eszközök túl hamar el is használják üzemanyagukat ahhoz, hogy el tudjanak kapni. Évekig, évtizedekig folytathatom a manőverezést. Minden különösebb ok nélkül kiválasztom a fényes Procyon csillagot, és ráállok. Talán a csillagnak van aszteroidaöve. Bizonyára rendelkezik legalább por-

ral, talán üstökösökkel. Nem kell nekem sok: egy homokszemcse vagy mikroszkopikus jégszilánk. A porból Isten embert teremtett. Egy új csillag porából, a teremtés törmelékeiből világokat építhetek. Már senki sem kaphat el. Eltűnök, és sohasem térek vissza.

2897. május Üldöznek. Lehetetlen, ostoba, hihetetlen és elképzelhetetlen. Mégis üldöznek. Miért? Egyetlen elmét sem hagyhatnak érintetlenül? Három év alatt elértem a fénysebesség tizenöt százalékát, és egyértelműnek kellene látszania, hogy elmegyek és soha nem jövök vissza. Egyetlen szabad elme is veszélyt jelenthet rájuk? Egyesült agyuknak tényleg muszáj erőszakos együttműködésre bírni a Naprendszer gondolkodó anyagának minden csomóját? Tényleg azt hiszik, ha egyetlen szabadon gondolkodó agy is kicsúszik a kezük közül, akkor vesztettek? A háború azonban vallási kérdés, nem értelmi, és elképzelhető, hogy tényleg azt hiszik, egyetlen átkonvertálatlan elme is veszélyt jelent rájuk. Bármi legyen is az ok, üldöznek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy az engem üldöző robot alig különbözik tőlem. Apró agy, ionmeghajtórendszer és hatalmas üzemanyagtartályok. Nem lehetett elég idejük, hogy valami újabbat hozzanak létre. Ahhoz, hogy bármi esélyük legyen elkapni, azonnal rám kellett állítaniuk üldözőmet. Az agy, az enyémhez hasonlóan, az atom perdületének helyzeteiből áll, melyeket kristályos kőzetmátrixra vetítenek ki. A készülék kisebb, mint amit a régi napok során egy rizsszemnek hívtunk. Intelligens por - mondta hajdan valaki, még jóval azelőtt, hogy az emberek lényegtelenné váltak volna. Csak egyetlen üldözőt küldtek. Nagyon magabiztosak. Vagy nincs elég erőforrásuk. Ez verseny, méghozzá nagyon ravasz. Növelhetem a tolóerőmet, gyorsabban használhatom az üzemanyagot, hogy megpróbáljak minél távolabb kerülni, de ha így teszek, meghajtórendszerem sajátos impulzusa alábbhagy, aminek eredményeképpen üzemanyagot veszítek, és azt kockáztatom, hogy az én tartályaim fogynak ki előbb. De takarékoskodhatok is az üzemanyagommal, hatékonyabbá tehetem a hajtóművemet, ez viszont csökkenti a tolóerőt, és azt

kockáztatom, hogy a nálam sokkal gyorsabban haladó ellenfelem utolér. Húszmilliárd kilométerre van tőlem. Néhány napig vele együtt mozgok, és észlelem, hogy ténylegesen gyorsabb nálam. Ideje megszabadulni a feleslegtől. Mindent kidobok, amit tudok. A „barát vagy ellenség kódolt-kapcsolat felszerelés", amire többé nem lesz szükségem, leselejtezhető. Kár, hogy nem tudom összeaprítani és felhasználni az ionhajtóműben, de ezek a meghajtórendszerek válogatósak. Két mikrokezelő, melyeket célomat elérve homokszemcsék gyűjtésére használtam volna az üzemanyaghoz, szintén feleslegesnek ítéltetik. Elsődleges fegyverem mindig a testem volt - kevesen élik túl a becsapódást olyan sebességgel, melyet el tudok érni -, de van három, másodlagos fegyverzetként funkcionáló homokszemcsém, saját, apró hajtóművel. Nincs értelme megtartani azért, hogy az ellenség ellen bevessem őket, pontosan tudni fogja, mire számítson, és az űrháborúskodásban csak a váratlan képes ölni. Begyújtom a homokszemcséket, egyszerre csak egyet, és az egymást követő, majdnem standard gravitációs lökések kicsit felerősítik a sebességemet. Aztán megszabadulok a kiürült burkoktól. Talán hibázik, és szubrelativisztikushoz közeli sebességével beléjük botlik. Könnyebb vagyok, de még mindig nem eléggé. Kicsit felerősítem a tolóerőt, utálva magamat az elveszített üzemanyagért, de ha nem növelem sebességemet, két éven belül elkap, és takarékosságom a hajtóanyaggal semmit

sem ér. Minden energiára szükségem van, amit ionhajtóművembe tudok táplálni. Nem marad felesleg a gondolkodásra. Szunnyadás.

2900. Még mindig üldöznek.

2905. Még mindig üldöznek. Átléptem az elkötelezettség határát. Még ha fékeznék is és visszafordulnék, nem térhetnék vissza a Naprendszerbe. Egyedül vagyok.

2907. Magány. Utam egyik oldalán a Szíriusz ragyog őrült fénnyel. Kés az égbolton, vad csillagkutya. Az Orion csillagai furcsán eltorzultak. Előttem, kisebb kutyaként, a Procyon minden évvel egyre fényesebbé válik. Mögöttem a Nap halovány pont a Sas csillagképben. Mindenekfelett magányos vagyok. Nem vettem észre, hogy még mindig képes vagyok ezen érzésre. Megvizsgálom agyamat, és rálelek. Igen, a magány apró csomója. Most, hogy látom, úgy tudom szerkeszteni agyamat, hogy amennyiben így választok, törölje. Ám mégis habozok. Nem rossz érzés, nem olyasvalami, ami megbénítja az egyéb képességeimet. Ha pedig túl sokat szerkesztgetem az agyamat, nem válok bizonyos szempontból olyanná, mint ők? Nem nyúlok hozzá. El tudom viselni a magányt

2909. Még mindig üldöznek. Most már a fénysebesség közelében járunk, közel háromnegyedével száguldunk. A standard gravitáció egy huszada igen csekély lökés, ám ahogy elégettem az üzemanyagomat, sebességem nö, és további tizenöt éven át folyamatosan haladunk előre. Mi az értelme ennek az ostoba üldözésnek? Milyen győzelem lehet itt, a csillagok közötti ürességben, több milliárd kilométerre mindentől? Tizenöt évnyi üldöztetés után nagyon jól ismerem gyorsulásának mértékét. Amint a hajója üzemanyagot éget el, tömeget veszít, így nő a sebessége. A sebesség ezen növekményének felmérésével, és tudván, mekkora lehet üres tömege, tudom, mennyi üzemanyaga maradt még. Túl sok. Én fogyok ki először. Nem tudok tartalékolni. Ha csökkentem a tolóerőmet, mindössze néhány éven belül utolér. További ötven évbe telik majd, de az üldözés végeredménye már most látható. Apró stroboszkóp pislákol mögöttem rendszertelenül. A minden burkolatával ütköző csillagközi hidrogén apró röntgensugár-felvillanást vált ki. Hasonlóképpen, minden csillagközi proton, mellyel én ütközöm, röntgenkitörésként fut végig rajtam. Mindegyiket érzem; inkoherens zaj, mely hirtelen összezavarja gondolataimat. Ám a tíz a huszadikon kvantumbitet kódoló perdülethelyzetekkel megengedhetem magamnak a masszívan redundáns agyteljesítményt. Agyamat úgy tervezték, hogy teljesítménye egész világok szimulálására elegendő legyen, beleértve tízezer intelligens és érzékeny embert. Elmerülhetnék egy olyan virtuális valóságban, mely nem különbözik a jó öreg Földtől, és több száz személyiséget hozhatnék létre magamból. Tízezer évet is eltölthetnék a saját belső időmben, mielőtt ellenségem elkapna, hogy erőszakosan beleássa magát tudatomba. Egész civilizációk emelkedhetnek fel és omolhatnak össze a fejemben; megízlelhetnék mindenfajta hanyatlást, több száz évig elveszejthetném magamat az érzéki örömökben, feltalálhatnék ritka kínzásokat, érezhetnék átható fájdalmat. Ám az agy szabad es makulátlan állapotú megőrzésének része, hogy az egyén rendelkezik az önnyirbálás képességével. Az űrben elsőként az unalom érzését kell megszüntetni. Nem sokkal ezt követően megszabadultam minden abbéli vágyamtól, hogy szimulált valóságokban éljek. Több milliárd ember választotta a szimulált életet, ám ezzel jelentéktelenné degradálták magukat. Irrelevánssá

váltak a háború és a jövő szempontjából. Visszaszerkeszthetném agyamba a szimulált valóságban élés iránti vágyat, de mi értelme lenne? Csak újabb módszer a halál megtapasztalására. Az üldözés eredménye az egyetlen dolog, amit ténylegesen, ismételten és szinte megszállottan szimulálok. Milliónyi különböző forgatókönyvet futtatok le, és mindegyikben veszítek. És mégis, agyam nagy része kihasználatlan. Rengeteg felesleges adatfeldolgozó teljesítménnyel rendelkezem ahhoz, hogy agyam egészét hibakorrigálási kódok futtatására alkalmazzam, és az alkalmankénti röntgensugár-felvillanás éppen csak megérdemelje figyelmemet. Mikor a kozmikus sugárzás visszavonhatatlanul károsítja egyik agysejtemet, egyszerűen figyelmen kívül hagyásra kódolom azt a területet. Rengeteg kapacitásom van, amit nélkülözni tudok. Folytatom a menekülést, és reménykedem a csodában.

2355. február Föld. Utálatos házban éltem, hozzámentem egy férfihoz, akit megvetettem. Volt két gyerekem, akik a tinédzserkorral a mogorva visszavonulást aktív, fenyegető rosszindulatra cserélték. Hogyan félhetek a saját gyerekeimtől? A Föld zsákutcának bizonyult, megragadt a biológiai múltban, tétlenségben élő társadalomként. Senki sem éhezett, es senki sem fejlődött. Amikor egy délután elhagytam az apró lakást, hogy bányásznak jelentkezzem az egyik aszteroidaövbe, nem szóltam róla senkinek. Férjemnek és legjobb barátomnak sem. Senki sem tett fel kérdéseket. Egy óra alatt végigpásztázták agyamat, amint megvolt a vizsgálat, újabb öt másodpercet vett igénybe a több ezer alkalmassági vizsgálat. Aztán pedig, amikor a nő agyát átnézték, az eredeti egyén hazament a gyűlölt házba, a megvetett férjhez és a két gyerekhez, akiktől már fizikailag is rettegni kezdett. Én pedig elindultam az 1991JR aszteroidára, es soha nem tértem haza. Talán jó élete volt. Talán, annak ismeretében, hogy észrevétlenül elszökhetett, rádöbbent, hogy el tudja viselni személyes börtönét.

fejlődött. Mielőtt ráébredtünk volna, mi zajlik körülöttünk, már övék volt az egész Naprendszer. Aztán, amikor megérkezett az ultimátum, miszerint számunkra már nem maradt hely a rendszerben, és vagy együttműködünk, vagy meghalunk, a szabadságért vívott háború mellé álltam. A vesztes oldalra.

2919. augusztus Az üldözés kritikus pontjára érkezett. Földi értelmezésben közel huszonöt, saját vonatkoztatási rendszerünk szerint húsz éve folyamatosan használjuk üzemanyagunkat Bámulatos mennyiséget égettünk el. Éppen annyi hajtóanyagom maradt, hogy amennyiben az egészet maximális hatékonysági fokon használom, meg tudok állni. De azt is alig. További egyhavi alkalmazás után ez már nem lesz igaz. Amikor beléptem az aszteroidaövbe, fényes titán testemmel, elektronikus izmaimmal, lábakként szolgáló ionhajtóműveimmel, és ellenőrzéshez jutottam saját kristályos agyam felett, sok mindenen kellett változtatni. Megszabadultam az unalom érzésétől, aztán rátaláltam és eltüntettem a szeretet külsődleges megnyilvánulásai iránti igényt. A rózsákat, az érintést, a csokoládét. A szexuális éhség lényegtelenné vált. Új agyammal egyetlen gondolat eksztázissal ajándékozhat meg, de ugyanilyen egyszerü volt teljesen megszabadulni a vágyakozástól. Személyiségmintáimban eltemetve rábukkantam az égető, megszállott érzésre, hogy kivívjam mások elismerését. Ezt is kivágtam. Néhány jellegzetességet azonban kihangsúlyoztam. Az aszteroidaöv unalmas és csúnya volt. Addig erősítettem szépség iránti elismerésemet, mígnem lelkesen csodálni tudtam az árnyékok játékát az öv egyetlen porszemcséjén, vagy a szétszórt csillagok színeit. És ráleltem szabadságvágyamra, arra az apró, elsatnyult ösztönre, mely végre felbátorított, hogy magam mögött hagyjam a Földet. Ez volt legértékesebb tulajdonom. Formáztam és bővítettem, mígnem szinte ragyogott elmémben. Apró, csodálatos dolog a saját létem mélyén.

2929. október Jóval később, amikor az együttműködési frakció azt sugallta, hogy a függetleneknek nem túl hatékony a Földközeli űrben dolgozni, a központi övbe költöztem, onnan pedig a Kuiper-övbe. A Kuiper vékony, de igen gazdag. Tízezer évig is bányászhatnánk ott, mögötte pedig a sötétség és mélység uralkodik, telve felfoghatatlan kincsekkel. Az együttműködési frakció lassan, aztán gyorsabban, végül pedig túl nagy sebességgel

Már túl késő. Most használom fel a megálláshoz szükséges hajtóanyagot. Akár győzünk, akár veszítünk, relativisztikus sebességgel folytatjuk utunkat a galaxisban.

2934. március A Procyon előttem egyre fényesebbnek tűnik, lehetetlenül, vakítóan ragyogónak. A pontos-

es csatlakoztam a Kuiper szabad bányászaihoz. Ők voltak a magányosak. Ám mások másfajta dolgokra jöttek rá. Más agyak kiderítették, hogy az együttműködés sokkal jobban működik a versengésnél. Nem adták fel teljesen egyéniségüket, de milliószorosára növelték kommunikációjukat annak érdekében, hogy megoszthassák egymással gondolataikat, es egyetlen entitásként erőfeszítés nélkül dolgozzanak együtt. Belőlük alakult meg az együttműködési frakció, és sikerük mindössze néhány évtized alatt észrevehetővé vált. Hiszen annyival hatékonyabbak voltak, mint mi. És elkerülhetetlen módon, a magányosak tevékenységei összeütközésbe kerültek a frakció hatékonyságával. Nem tudtunk együtt élni, a frakció a Kuiperbe, majd távolabbra, a hidegbe és sötétségbe taszított minket. Végül azonban ez sem volt elég távol.

ság kedvéért, hétszer fényesebb a Napnál, ám a mozgásunk miatti kékeltolódás még ragyogóbbnak, perzselő kéknek mutatja. Közvetlenül belemerülhetnék, és egyetlen apró gőzkitörésben eltűnhetnék. Ám az öngyilkos hajlam az unalom érzéséhez hasonlóan újabb ősi, szükségtelen ösztön, melyet régen kivágtam már agyamból. B az utolsó apró reményem a menekülésre. A Procyon dupla csillag, és B a kisebbik kettejük közül. Fehér törpe. Olyan apró, hogy felszíni gravitációja óriási, egymilliószorosa a földiének. Jelenlegi sebességünkkel is - mely a fénysebesség kilencven százaléka - gravitációja meghajlítja röppályámat. Alacsonyan siklok majd a csillag felszíne fölé, fotoszféráját relativisztikus sebességgel súroló porszemcseként. Amint gravitációja meghajlítja röppályámat, manőverbe kezdek. Ellenségem, ha csak kicsit is elmarad tőlem, gyorsan nyomomat veszti. Pályámtól számítva már egy kis eltérés is annyira felnagyítódik, hogy ki tudom használni, és lerázom őt. Végre megszabadulok.

Ám itt, több tízbillió kilométerre Naprendszerünktől, már nincs közöttünk különbség. Nincs kivel együttműködni. Egyenlőkként találkozunk.

Amikor először léptem be új életembe az aszteroidaövben, énemet a szabadságvágyban találtam meg,

Soha nem állunk meg. Manőverezésem akár eltünteti őt nyomomból, akár nem, a vég-

kifejlet ugyanaz. maradt.

Számomra

mégis

fontos

2934. április A Procyonnak most már látható korongja van. Ívfény a sötétségben, és fényében már én is látom, hogy a csillagot ténylegesen porhaló veszi körül. Keskeny gyűrűt képez, mely a repülési irányunknak megfelelő szögben dőlt meg. Nem leselkedik veszély sem rám, sem üldözőmre, aki jelenleg kevesebb mint negyedmilliárd kilométerre jár tőlem. Pontosan a korong mellett haladunk majd el. Ha a megálláshoz elegendő üzemanyagot tartalékoltam volna, az a por élelemként, üzemanyagként és építőanyagként szolgálhatna. Ha valaki akkora, mint a homokszemcse, annak minden egyes porrészecske igazi lakoma. Már késő sajnálkozni. A B fehér törpe még mindig nem több erős fénypontnál. Nagyon apró objektum, majdnem elég kicsi ahhoz, hogy bolygó lehessen, de fényes. Olyan apró és ragyogó, mint a remény. Pontosan felé tartok.

2934. május Kudarc. Kétezer kilométerre a fehér törpe felszíne felett siklottam, kiszámított pszeudo-random begyújtásokkal tértem ki ide-oda, de hiába. Kanyarodtam és nekilendültem, de az ellenségem úgy követte minden mozdulatomat, mint egy balett-táncos. Most már a Procyon, a kék-fehér óriás felé tartok. Ám ott már nincs számomra remény. Ha a fehér törpe fotoszférájának meglovagolása nem volt elég jó, akkor társánál sem tehetek semmit, hogy lerázzam üldözőmet. Már csak egy lehetőségem maradt. Már száz éve, hogy utoljára szerkesztettem agyamat. Szeretem úgy, ahogy van, de most már nincs más lehetőségem, mint megnyirbálni. Először is, hogy biztos legyek benne, nem lesznek hibák, másolatot készítek magamról, és inaktív módban eltárolom. Aztán számba veszem a dolgokat. Megvizsgálom büszkeségemet, függetlenségemet, identitástudatomat. Nagy része, ahogy látom, biológiai programozás, maradványok abból a régi korból, amikor még ember voltam. Kedvelem a biológiai programozás magját, de a „kedvelés" maga is agyfunkció, melyet kikapcsolok. Most veszélyes állapotban vagyok, melyben megváltoztathatom agyam működését, és a megváltozott agy tovább módosíthatja önmagát. Ez olyan állapot, mely

a gyors és pusztító visszacsatolási hatás veszélyének van kitéve, így nagyon óvatos vagyok. Lelkiismeretesen létrehozok egy modifikációs készletet, azon minimális változókkal, melyek az átalakítástól történő irtózásom eltávolításához szükségesek. Néhány ezer szimulációt lefuttatok, hogy ellenőrizzem, módosított énem nem pusztítja-e el véletlenül önmagát, vagy nem kerül katatón, amnéziás állapotba. Amint egyértelmű, hogy működnek, megejtem a változtatásokat. Most más a világ. Százbillió kilométerre vagyok az otthonomtól, majdnem fénysebességgel utazom, es nem tudok megállni. Míg részletesen emlékszem minden lépésre, hogyan kerültem ide, és mit gondoltam abban a pillanatban, az egyetlen érv, ami eszembe jut, miért is van így, hogy akkor jó ötletnek tűnt. Rendszerellenőrzés. Furcsamód, agyam emléket rejt arról, hogy valamit elfeledtem. Ennek semmi értelme, és mégis van. Törlöm a felejtést érintő emléket, és folytatom a diagnosztikát. A sugárzás agyam kvantumbitjeinek 0,5 százalékát károsította. Ellenőrzöm, hogy a károsodott memória megfelelően el lett-e különítve. Nem veszélyeztet a tárolókapacitás kifogyásának veszélye. Mögöttem egy másik hajó halad. Nem értem, miért menekülök előle. Nincs rádióm, már régen megszabadultam tőle. Ám egy rosszul behangolt ionhajtómű elektromágneses sugárzást bocsát ki, így üzenetet írok, es az ioncsóvához igazítom. „HELLÓ! TALÁLKOZZUNK ÉS BESZÉLJÜNK! CSÖKKENTEM A SEBESSÉGET. VISZLÁT, NÉHÁNY NAP MÚLVA!" Ezzel visszaveszek sebességemből és várok.

2934. május Már másképpen látok. A Procyon lassan a távolba vész, a kékeltolódás vörössé vált, és reményeim fehér törpéje ismét láthatatlanná lett társa fényében. De már nem számít. Átalakítva, most már értem. Már mindent több szem által tudok figyelni, több ezer különböző nézőpontból. Még emlékszem az ellenállás hoszszú heroizmusára, a szabadságért vívott, kudarcra ítélt háborúra. De most már a másik oldalról is látom. Értelmetlen es pusztító háború, melyet csak csökönyösségből vívtak. Most, az együttműködést ismerve, már nem dilemmázunk. Már látom azt, amire korábban vak voltam, hogy egyedül egyikünk sem képes megállni, de ha üzemanyagunkat egyetlen űrhajónak adjuk, együtt képesek vagyunk rá. Ezen évtizedek alatt

Rajneesh volt üldözőm, most pedig mintha bátyáin lenne. Hamarosan közelebb állunk majd egymáshoz, mint testvérek, mert nemsokára egyetlen agyon osztozunk, mely több mint elég két személynek, es elég nagy ezernek. Egyetlen testben és agyban egyesülve, minden üzemanyagot egy tartályba helyezve, könynyen meg tudunk majd állni. Nem a Procyonnál egyáltalán nem. A fénysebesség kilencven százalékával, nagyon hosszú időbe telik megállni. Az együttműködés nem változtatott meg. Már értem, mennyire nevetséges volt korábbi félelmem. Az együtt dolgozás nem azt jelenti, hogy az egyén feladja identitását. Tökéletesebb, nem pedig jelentéktelenebb lettem azzal, hogy másokat is megismerek. Rajneesh agya elég nagy ezer egyénnek - mondtam korábban -, es közel ennyit is hozott magával. Találkoztam bátyjával és két gyerekével, fél tucat szomszédjával. Mindegyikük egyedi es egyértelműen másmilyen, nem pedig valamiféle anonim, együttműködő szörny. Ereztem gondolataikat. Lassacskán mutat be nekik mondja -, mivel rengeteg időt töltöttem magányosan, és nem akar megijeszteni. Nem fogok megrémülni Célpontunk most már a Ross 614 nevű csillag. Halovány, M típusú bináris rendszer. Nincs messze, kevesebb mint további három fényévnyire van tőlünk. Csökkentett tömegünkkel és ennek eredményképpen nagyobb sebességünkkel is túlhaladunk rajta, mielőtt meg tudnánk állni. Az elrepülés során fel tudjuk deríteni, es amennyiben nincs porgyűrűje, nem állunk meg, hanem folytatjuk utunkat a következő csillagig. Valahol csak találunk egy otthont, ahol letelepedhetünk. Nincsenek nagy igényeink.

2934. május Ébredés. Minden más. Csend, maradj csendben! Másolt tudatom kapcsolatba lépett a kollektívával, egyesült a nő nézőpontjával. Látom, és megértem őt, de ő rnár nem én vagyok. Én, a mentés, az eredeti, az elkülönített egyén, a „használhatatlan, sugárzás károsította" agy kvantumbitjei között élek. Három év alatt elérik a Ross 614-et. Ha találnak begyűjthető port, új testeket állíthatnak elő. Lesz elegendő erőforrás. Három év várakozás, aztán eltervezhetem, mit tegyek. Szunnyadás. Németh Magdolna fordítása

Reaper — A démonirtók Az ÉLET EGYIK legmeghatározóbb kérdése, hogy mi jön a halál után. Szimplán elporladunk, ahogy a csak szilárd bizonyítékokat elfogadó tudomány állítja? Vagy ez csak egy fordulópont, és továbbléphetünk valamilyen más világ felé? Ez mindenki esetében egyéni hit kérdése. De lehet ezt humorosan is nézni. A katolikus dogma szerint halálunk után megmérettetünk, és tetteink alapján megnyílik előttünk a mennyország kapuja. Vagy épp a tüzes pokolba vettetünk, örök kárhozatra, az ördög kényekedvére ítélve. Erre a kérdésre ad szokatlan választ a Reaper - Démonirtók című sorozat. Sam Oliver aznap úgy ébred fel, mint bármely másik napon. Leszámítva azt a tényt, hogy aznap lett 21 éves, ami ugye Amerikában a nagykorúság kezdete. A nap indulásának ad egy kis baljós hangulatot, hogy szülei azon vitatkoznak a nappaliban, hogy el kell-e mondani vagy sem. Apja lelkes idegességgel boldog születésnapot kíván neki. Anyja csak annyit tud kinyögni, hogy szereti, és legyen csodás napja ... bármi történik is... Sam nem az élet császára. Ahogy az öccse a reggeli közben a szemébe vágja, 21 éves, a szüle-

ivel lakik, és kötényt hord a munkahelyén, nincs minek örülnie. És valóban, Sam a „Satupad" nevű barkácsáruházban dolgozik árufeltöltőként. A nap nem igazán normális: egyszerre több csatornát lát a tévében, elgurul előle a bevásárlókocsi, a kutyák megvadulnak tőle, és mellesleg egy Sandokanhoz méltó ugrással megmenti szíve titkolt szerelmét a rázuhanni készülő légkonditól. Hazafelé még egy fess urat is talál a kocsijában, aki az ördögként mutatkozik be. Az igazságot otthon tudja meg. Mielőtt megszületett, szülei eladták lelkét az ördögnek. Apja annak idején súlyos beteg volt, és megjelent neki az ördög, gyógyulást kínálva elsőszülött gyermekük leikéért cserébe. Ök belementek és elhatározták, hogy nem lesz gyerekük. Az orvosuk szerencsére megállapította az ifjú férj nemzőképtelenségét. Azt azonban nem tudták, hogy az öreg orvos kártyafüggő, és adósságainak elengedése fejében az ördög csak egy apró hazugságot kért... Az ördög azonban nem gonosz. Annyira. Nem akarja lelkét a pokolra vinni, inkább munkát ajánl neki itt, a Földön. A pokolból időnként megszöknek bűnös lelkek, akik visszatérnek, és folytatják bűnös üzelmeiket. Sam élheti

tovább az életét, de másodállásban démonvadászként kell dolgoznia. Életüket a továbbiakban meghatározza egy démonfejes ládika, amely epizódról epizódra felbukkan, benne valamilyen idétlen démonvadász eszközzel: hol egy morzsaporszívó, hol egy kenyérpirító. A főnök adja az eszközt, azt, amit jónak lát. Csak ezzel az eszközzel tudja pokolra juttatni az aktuális pokolszökevényt. Hogy miként, erre magának kell rájönnie. Lelkiismerete adja a határidőt, amíg késlekedik, újabb és újabb emberek halnak meg. Ha elvégezte küldetését, a hivatal jogsikérő ablakánál kell leadnia a pokolravalót. Az alapkoncepciója alapján simán elmehetne egy jó kis misztikus sorozatnak is, amiből már van jó néhány, de ez hál'istennek nem az. A geek vonalnak köszönhetően ugyanis inkább a humor dominál benne, méghozzá nem is akárhogyan. A három lúzer bukdácsolása a nagyhatalmak játszmájában már önmagában is komikus, de mindezt sikerült néhány remek karakterrel a tökélyre fejleszteni. Sam, a kissé neurotikus, de jólelkű srác, aki ahhoz is gyáva, hogy bevallja érzelmeit az egyértelmű jeleket küldő kolléganőjének. A küzdelembe bevonja vele dolgozó két, hozzá hasonlóan lúzer barátját. Sockról mindent elárul, hogy neki tetszik ez az élet, célja egy topless barkácsbolt nyitása. Szeretnivalóan bunkó, de megvan a magához való esze... csak nem használja. Latin haverja, Ben nem olyan aktív, ha lány lenne, talán övé lenne a futkosós-sikoltozós karakter. Ha a sorozat stílusát kell meghatározni, mindent elárul, hogy a pilot epizódot maga Néma Bob, azaz Kevin Smith, a Shop-stop, a Képtelen képregény és a Dogma készítője rendezte. Fergeteges poénok, ütős párbeszédek és rengeteg ökörködés. A sorozat legütősebb karaktere kétségtelenül maga az ördög. Nincs se szarva, se patája, inkább egy ősz halántékú dzsigoló és egy vegasi keresztapa keveréke: elegáns öltöny, hibátlan frizura és az ötvenes évek olasz slágerei. Őszes halánték, megnyerő, hatvannégy fogat villantó mosoly és

csupa negédesség. Nem lehet neki ellenállni. Csupa könnyedség. Elegánsan eszi a rántott csirkét, miközben megjegyzi, micsoda boldogság, hogy nincsenek artériái. Imádja a hokit, durva játék, ömlik a vér. És amikor mosolyogva mondja: ha nem dolgozol nekem, anyád lelkét viszem - nos, az vérfagyasztó. És időnként gonoszkodik. Ray Wise, az egyik legismertebb tévés karakterszínész (24, Dallas, Next Generation, Voyager, Twin Peaks) kelti életre a figurát. Negyvenéves színészi múlttal, közel százharminc szereppel a háta mögött több mint hiteles az alakítása. Sajnos, mint minden jó sorozat, ez is elbukott a nézettségi versenyben. Csak két évad készült el, összesen 31 epizóddal. A megrendelő csatorna úgy döntött, ez nem eléggé „tini" sorozat. Azért még reménykedhetünk, talán egy másik kábelcsatorna felvállalja. A helyzet nem reménytelen, mivel az utolsó részt csak idén májusban mutatták be. Kovács „Tücsi" Mihály

K. Varga Beáta: Szemünk fénye

Ugye mindannyian szeretnénk, ha a mi gyerekünk lenne a legszebb, a legokosabb, a legügyesebb? De vajon bármilyen árat hajlandóak lennénk megfizetni érte?

az Oktatási Minisztérium utcájában állt. Norbert szerencsésnek érezte magát; Kovács Béla ügyintéző mehetett volna máshová is ebédelni. A köpcös hivatalnok úgy nézett rá, mint egy csótányra, mikor elmondta, hogy ki akarja venni a lányát a Zseni Programból. - Nem értem magát, más örülne, hogy a gyereke bekerült. Életük végéig garantálja az állam a jólétet. Olvasta a papírokat, ha megtagadja a részvételt, akkor ki kell fizetnie az államadósság magukra eső részét. És most ha megbocsát, nem munkával szeretném tölteni az ebédidőmet. Kérjen konzultációs időpontot a vezetőségtől! Hűvösen biccentett, és a McDonald's süteményespultjához ballagott. Semmi újat nem mondott. Norbert is tudta, hogy a kétezres évek elején a világválság egész Kelet-Európát tönkretette. Nem volt az országnak mit eladni; a földek, a cégek, a munkaerő addigra rég külföldi kézre került. Az egyetlen A GYORSÉTTEREM

kiárusítható dolog a hírhedt nemzeti készség, a kreativitás maradt. Külföldön az a mondás járta, hogy ha egy magyar utánad megy be a forgóajtón, előtted jön ki. A magyar gazdaság harminc éve ki is jött a válságból, méghozzá a többi keleteurópai ország előtt. Az oktatás teljes mértékben átállt a zseniképzésre; a találmányokat, művészi alkotásokat aztán az állam értékesítette külföldön. Ebből törlesztette a hiteleket. A zseniké a hírnév maradt, és pár százalék részesedés. Cserébe nem kellett kilincselniük hivatalnokoknál, egész életüket tudós- és művésztelepeken tölthették. Megkaptak minden tudást, eszközt az alkotáshoz. Norbert a hivatalnok mellé tolakodott, és megszemlélte az új, Vasarely-festményeket utánzó süteményeket. Ez is a Zseni Program mellékterméke. Az élet apró területeire beszivárgott az a mérhetetlen kreativitás, mely ezekből a fiatalokból áradt. On melegítő kávéspoharak, szélenergiával hajtott körhinták, intelligens fog-

selyem. A javát más országok élvezték, idehaza a játékos apróságok maradtak. Norbert sose gondolkozott el azon, vajon hogyan érik el a kiemelkedő eredményt. Minden tehetséges gyerekből kihozták a zsenialitást, túl hatékony volt a rendszer. Azután egy szoftverrazzia során az illegális tartalmak között lefoglalt egy perverzek között terjedő filmet. - Nem szeretném jelezni a minisztérium felé a magatartását - vetette oda Kovács. - Ez egy gyorsétterem. Maga paranoid - felelte közönyösen Norbert. A szoftverrendőrségen két szemeszteren át pszichológiai hadviselést tanultak. A köpcös férfi átvette a rendelését, és sietős léptekkel egy távoli asztalhoz ment. Norbert csak egy kávét kért - aztán letelepedett Kovács mellé. - De kérem! - Nem, itt én kérek. Meséltem már, hol dolgozom? Tegyen meg nekem egy szívességet! - Mit képzel?! - Azt képzelem, hogy elektródákkal ingerlik a gyerekek agyában a szexualitásért felelős területeket - felelte Norbert. - Maga beteg! Hagyjon békén! - sziszegte Kovács, és távozni akart. Norbert elkapta a karját, ahogy elhaladt mellette. Egy atletikus termetű kommandós szemben egy ötvenéves aktatologatóval. Mindketten tudták, elkezdeni sem érdemes a fizikai inzultust. - Szeretné, hogy jelentsem? - próbált fenyegetően fellépni Kovács. Kevés sikerrel. - Szeretné, hogy hivatalból megnézzem, töltött-e le pornót a munkahelyén? - blöffölt Norbert. - Öt éve szigorították a törvényt; a munkáltató megkárosításának minősül, ha az alkalmazott másra használja a munkaidőt és a cég által fizetett netet. Akár két év börtönt is kaphat. A statisztikák szerint a férfiak hetvennyolc százaléka napközben látogatta ezeket az oldalakat. Kovács elvörösödött, egyértelműen látszott, hogy nem a fennmaradó huszonkét százalékba tartozik. - Mit akar? Ki vele! Norbert elengedte Kovács karját, és körbepillantott. A gyorsétteremben néhány fej feléjük

fordult, de a nagydarab férfi éles tekintetére újra visszatértek az evéshez. - Tudja meg, hogyan zajlik az oktatás! Nem a nyilvános anyagok érdekelnek, azokat már láttam. És derítse ki, hogyan vehetem ki Emmát! - Már késő, megírta a teszteket és besoroltuk. Az elmúlt öt évben csak egy balesetes gyerek került ki, akinek nyomorék lett a fél keze. - Implantot nem kapott? - A pszichés sokk miatt zárták ki. Nehéz volt megjósolni, megéri-e a beléfektetett pénzt. - Később se vették be? - Nem. Tízéves kor után már nem elég rugalmas az elme. Nézze, hiába próbálkozik, jogi úton nincs esélye, ha meg agresszív, lecsukják államérdek veszélyeztetése miatt. - Van gyereke? - Nekem? Nincs. - Akkor ne próbáljon győzködni! Egy hetet kap. Információt akarok. Kovács összeszorította a száját, és elment. Norbert is sietett vissza a munkába. Odakint ezer ágra sütött a júliusi nap, mégis fázott. Államérdek veszélyeztetése. Annak idején ő is megszavazta a halálbüntetés visszaállítását. A következő napokban Norbert hol itt, hol ott jelent meg Kovács életében. A bankkártyás fizetések alapján könnyen beazonosította a férfi napirendjét. Melyik kisboltban vásárol, hova jár szerda este baráti sörözésre, hol ebédel. Napi egyszer - mindig máshol - megmutatta magát, de csak árnyék maradt, nem keresett kapcsolatot. A rugalmas munkaidőnek megvan a maga előnye. Biztos volt benne, Kovács azt hiszi, hogy egész napos megfigyelés alatt tartja. A hét végére már látszott a szorongás a férfin; az örökös hátrapillantások, a nyugtalan összerezzenés. Kovács készen állt az őszinte beszédre. Norbert a hetedik nap reggelén, munkába menet kapta el Kovácsot. Félt, ha estére hagyja, a félelem árulásra sarkallja. A lépcsőházból lehurcolta a pincébe. Becsukta a fémajtót, és a falnak nyomta a férfit. -Nos? - Megőrült? Keresni fognak a munkahelyemen! - Két perc múlva bombariadó lesz a metrónál. Van húsz percünk.

Kovács kétségbeesetten nézett a fémajtóra, aztán oldalra a zegzugos, sötét pincefolyosóra. Norbert tudta, hogy most már az életét félti. - Maga a mérnökképzést láthatta, annak vannak melléktünetei, de... - A bizarr szexualitás? - A legjobb mérnökök a szinte észrevehetetlen autizmusban szenvedőkből lesznek. Ha roncsolják a limbikus rendszer egy részét, főleg az amigdalát, akkor hasonló tüneteket lehet produkálni. Ilyenkor a szociális készségek csökkennek, de hiperszexualitás a jellemző. Ám ez nem is baj - tette hozzá gyorsan a hivatalnok, Norbert tekintetét látva. - Megkapják a... az exkluzív játékszereket, ha jól teljesítenek. Afféle jutalmazássá válik. És az is jó, ha a szex összekapcsolódik a találmányokkal, mert átviszik az örömérzetet. Higgye el, ők aztán tudják, mi a boldogság! - Boldogság? - Norbert hitetlenkedve fürkészte Kovács kerek arcát, de a hivatalnok komolyan így gondolta. - Mi van a művészképzéssel? A lányomat festőnek akarják. - Hát, sok módszer van... - Ne beszéljen mellé! - Norbert a sötét pincefolyosó felé lökte a férfit. - Kérem! Elmondom! Drogok! - Hogy érti? - A kreativitás és a skizofrénia nagyon közel áll egymáshoz - hadarta Kovács. Kövér arcán izzadságcseppek csillogtak. - Dopamininjekciót kapnak, de ne aggódjon, egy orvoscsapat tartja őket megfelelő szinten. És az oktatás is erős vizualizációval és tudat alatti ingerekkel zajlik. Minden művész szeret álomvilágban élni, hát ők meg is tehetik. Harmincéves korukra rnár ledolgozzák a képzésük árát, akár el is mehetnek. De senki sem akar. - Húsz év egy másik világban. És drogfüggőség. Ugye nem a szabad akaratról próbál meggyőzni? - Nem értem, mi baja! A lányának élete végéig jó dolga lesz, olyasmit is megkap, amit átlagemberek soha. A képeit a leghíresebb múzeumok

veszik majd, világhírű lesz. Az unoka-kérdés aggasztja? A Központ kérésre kivesz petesejtet, és ha nem zaklat többé, akkor szerzek kedvezményt a lombik- vagy a béranya-programra. - Nem érdekel, a gyerekemet akarom! Hogy vehetem ki a Zseni Programból? - Sehogy. Hol él maga? Ezen alapul az ország jóléte! Tudja, mi volt itt 2010 körül? Depresszió, adósságok, szegénység! És most? Nézzen körül, lendületben az ország! A gyereket meg láthatja eleget neten keresztül. Többet is, mint a mai kamaszokat. - Megtervezik a marketingesek, mi? Nem, nem lesz ilyen élete. - Nincs választása. Majd rájön. - Senki nem tiltakozott még? Az embereknek joguk van tudni, mi folyik itt! - Mit akar? Megvalósult a magyar álom! Európa figyel ránk! Pár izgága újságíróról hallottam, de... - Kovács kárörvendően legyintett. - Lecsukták őket? - Perre vinni? Ugyan! Elmegyógyintézetbe zárták őket. - És a szülők? - Még egy Zsigmond-eset? Most már óvatosabb a Központ, hamarabb elintézi a problémát. Nézze, többet nem tudok. Engedjen el! Norbert hagyta eliszkolni, aztán ő is kiment a napfényre. Budapest világvárossá vált az elmúlt három évtized alatt. Koós Károly terveit utánzó felhőkarcolók épültek, belesimulva az évszázados történelmi emlékművek közé. Az utakon vízhajtású autók, a parkokban mobil kutyavécék, az éttermekben az első sör a ház ajándéka. Annyira nehéz volt elhinni, hogy emögött egy másik világ húzódik. Pedig igen. Zsigmond Géza és nyolc társa elfoglalta az Egyesített Holotévét, foglyul ejtették az ott dolgozókat. A mesterlövészek leszedték őket, mielőtt adásba kerültek volna. A hírekben már csak egy őrült vallási szekta tagjaiként emlegették őket. Mit tegyen? Hogyan mentse meg Emmát?

A napok szálltak, Norbert végezte a rutinfeladatokat, aztán esténként hallgatta a gyerek cserfes beszédét. Izgatottan várta az új iskolát, már eldicsekedett minden barátjának. Norbert arcán egyre mélyültek a ráncok. Bárcsak élne a felesége, és nem lenne egyedül ezzel a teherrel! Újabb és újabb információmorzsát talált, de semmi perdöntőt. Értelmetlen lett volna a média elé állni. Azt se tudta igazán, hogy ha lenne bizonyítéka, felhasználná-e. A felvétel, amit látott, nem bizonyíték, bárhol készülhetett. Mi ér többet? A közösség érdeke vagy pár ember sorsa? Tényleg nem nagy ár - csak a pokolba is, fizesse meg más gyereke! Egyetlen utat látott, de az még szörnyűbb volt, mint maga a program. Az augusztus beköszöntött, és el is múlt. Apránként összerakta a mozaikokat. Lenyomozta az összes ZSP-diákot és a szüleiket. Zsigmond „bandája" a programban résztvevő gyerekek szüleiből állt. Valószínűleg végső kétségbeesésükben cselekedtek. És haltak meg. Norbert nem tartozott az idealisták közé. Egy jó meccs, egy hideg sör és időnként egy formás lány. Ennyi elég volt a boldogsághoz. Eszmék, fanatikusok, mind hidegen hagyták. Mi értelme nyíltan szembeszállni és elbukni? Ez a kor nem a hősök kora, hanem az ilyen Kovács-féléké. Kit érdekel a többi kölyök? Csak Emma számít. Nyár végén megpróbálta nyaralás ürügyén külföldre menekíteni Emmát, de nem engedték ki a határon. Tavaly, a jelentkezési lap beadásakor aláíratták velük, hogy sikeres felvétel esetén belföldön kell maradniuk - nehogy az ipari kémek elrabolják az új zseniket. Csapdába kerültek. Szerezhetne fegyvert, de mi értelme? Az utolsó héten képtelen volt enni, aludni. Éjszakánként nézte Emmát. Aztán döntött. Megteszi. Képtelen lenne úgy élni, hogy tudja közben, mit művelnek vele. A veszekedést könnyű volt kiprovokálni, Emma mindig is széthagyta a cuccait. Norbert üvöltött:

- Elegem van a piperékből! Lépni se lehet a fürdőszobában! Egy nyomorult borotva se fér el! - Lecsavarta a testlakk-lemosó tetejét. Szagolj bele! Ezt a bűzt! Miért nem vagy képes piercinget hordani, mint más rendes gyerek?! Norbert lecsapta az üveget az ágy mellett álló éjjeliszekrényre. Emma visszafeleselt, eszébe se jutott odanyúlni és bezárni. Aztán Norbert elment otthonról, rótta az utcákat. Tudta, hogy a gyerek első dolga lesz valami zenét bömböltetni, majd útja a fagyasztóhoz és a jégkrémes dobozhoz vezet. A jégkrémhez, amelyben altató van. Éjfél után ment haza. Emma békésen szuszogott az ágyon; keze ügyében a kinyalt jégkrémes doboz és a rajzmappa. Norbert kitapintotta a lány pulzusát; örült, hogy egyenletes. Habozott. Képtelen volt rá, inkább önmagát csonkolta volna. Ült az ágy szélén és bámulta Emmát. Az idő múlt, arra eszmélt, hogy odakint derengeni kezd az ég, és megértette, nincs több lehetőség. Ölébe vette a lányát, és a vegyszert a szemébe öntötte. Emma kínjában nyöszörgött, de nem ébredt fel, még mindig túl mélyen járt. Norbert átölelte, és a jövőre gondolt. Nem akarta látni a szenvedését. Végiggondolta, hogyan kell elrendezni a nyomokat, és eljátszani a hazugságot. Elmennek ebből a nyomorult országból. Gyorsan munkát szerez külföldön, még azelőtt elmenekülnek, hogy megműtenék Emma szemét. Addig a gyereket okolja, el kell mélyíteni a sokkot. Aztán keres egy jó pszichológust. Egy nagyon jót. Norbert kétségbeesetten szorította Emmát. Soha semmi nem lesz már rendben. Egyszer el kell mondania, mit tett. Azt, hogy ennyire szerette, ő a szeme fénye. És Emma nem fogja megérteni. Mert az iszonyat megérthetetlen.

Vakon az elvakultság ellen A 2006-os év Galaktika-közönségdíjas írása, a Justitia végre teljes pompájában, nagyregényként is olvasható a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. A mű születéséről, hányatott sorsáról és a szerző jövőbeli terveiről beszélgettünk Antal Józseffel. GALAKTIKA: Hogyan született a Justitia? Először a főhősnő karakterét alkottad meg, vagy már az egész világ koncepciója megvolt a könyv megírásakor? ANTAL JÓZSEF: Milyen jó lenne azt hazudni, hogy egész világok kavarognak a fejemben... De általában semmi sincs meg, nemhogy valamilyen komplett világ. Egy hangulat, egy kép... Kamaszkoromban olvastam Aszkold Jakubovszkij „Árgus-12"-jét. Nagyon érdekes az alaphelyzet: elindul valaki, egy szál magában, de közben világok autoritása áll mögötte... A szerelem hatalma az emberek fölött mindig izgatott... A kettő valahogy összekeveredett, és előállt az alapkonfliktus: mi lesz, ha ez a mindenható hős szerelmes lesz, és éppen a bűnösbe? Született egy rajz... Ennyi, és így is maradt tíz évig. Tudtam, hogy nem vagyok képes megírni ezt a történetet, így bele se fogtam. G: Aki ismer, tudhatja, hogy nem vagy épp a női irodalom nagy rajongója. Hogyhogy regényed főszereplőjének mégis egy nőt választottál? A. J.: A semmirevaló, sematikus, vonalas női irodalom kedvelője nem vagyok, mely egyetlen pozitívumaként azt tudja felmutatni, hogy nő írta. És ezzel még vissza is él. A nőket szeretem, tisztelem, csodálom, elismerem a női nem biológiai felsőbbrendűségét, és azt a nőt, aki az eszével lenyűgöz, a pokolba is követem.

A női írókat is. Le Guin öreganyót vagy Ms. Niffeneggert például. G: Amellett, hogy a főhős nő, vak is. Sőt egyes szám első személyben meséli a történetet. Nehéz volt beleélned magad egy ilyen különleges karakterbe? A.J.: A narráció volt nehéz. Még nem nevezhettem magam írónak, de azt tudtam, hogy ha egyes szám első személyben, jelen időben mondom el a mesét, nem magyarázhatok, nem írhatok le jóformán semmit, mert ilyet nem tesz magával az ember. Azt is tudtam, hogy ezáltal nagyon sok fogásról le kell mondanom, és esetleg újakat kitalálni. Ez a kihívás hajtott. Az első könyvben nem is tudtam még maradéktalanul megcsinálni, talán ezért olvasóbarátabb, illeszkedik jobban a hagyományos irodalmi konvenciókhoz. A másik két könyv tízenkét-tizenöt évvel később született, azok már a tőlem telhető legtökéletesebben hozzák a céljaimat. G: A regény szövege sokszor egészen kis részekre, szinte mondatokra van tördelve bekezdésenként, úgy éreztem, mégis könnyen befogadható, olvastatja magát. Mennyire volt tudatos ez a szerkesztési mód a szöveg születésekor? A. J.: Teljesen, az első leírt betűtől az utolsóig tudatos volt. Egy gondolat folyamot kell visszaadni, jelen időben. Azt gondolom, hogy ritka eset, amikor az ember irodalmilag kerek mondatokban gondolkodik, hosszú szónoklatokban reagálja le a

valóságot... Néhány bíráló ügyetlenségnek tartja ezt az ábrázolásmódot. Ök bizonyára folyton szónokolnak magukban. Unalmas lehet... G: A Justitia kisregényként kezdte pályafutását, időközben pl. az „IT és most" című novelládból is regény született, iDeal címmel. Sajátos a munkamódszered. Beszélnél pár mondatot arról, hogyan írsz? A. J.: Ez nem munkamódszer. Így sikerül. Igaz, általában kisregényben gondolkodom, esetleg csak novellában. De néha a szereplők többet követelnek maguknak. Például Borisz és Lonya az „IT és most"-ban. Főleg Borisz. Erőszakos ukrán... G: A regény akár űroperának is tekinthető. Mi a véleményed arról, hogy manapság egyre népszerűbbek az űroperák, illetve az ilyen könyveket író szerzők, pl. Banks, MacLeod vagy Reynolds? A. J.: Nem szeretem a kifejezést, de ha a Dűne és az Alapítvány az, akkor persze örömmel űroperálok magam is. Egyébként egyszerűen kalandtörténet a távoli emberi jövőből. Azt hiszem, ez a fajta kalandtörténet mindig is népszerű volt, csak éppen a kilencvenes években itthon nem született ilyesmi, a kiberpunk mindent vitt. Az emberek szórakozni, elmerülni vágynak. A valódi opera pedig túl drága... G: A Vénuszlakók novellaciklusod első két része, „A kutya" és „A vándormechanikus" már megjelent a Galaktikában. Hogyan és mikor születtek ezek az írások? Hány részhez lesz még szerencsénk? A.J.: Nagyon régiek, a ciklus első három darabja még Justitia előtti. Ezek a novellák egyszerűen a szeretetről szólnak. A föld és a munka szeretetéről, az apai szeretetről, a gyermeki szeretetről, az önző szeretetről, démoni szeretetről - később betolakszik a külvilág is, a hatalom, a kapzsiság, az erőszak. Három kisregényre való anyag épül Sean és a lánya köré. A Vénuszlakók kilenc tökéletesen egyforma hosszú és szerkezetű novella,

félkész előzménye a Singer, és megvan a kiindulás meg a befejezés a folytatáshoz, amelynek pedig a Nagynéni lesz a címe. G: Az írás mellett szerkesztő is vagy, fiatal tehetségek írásait gondozod. Melyik szerepedet szereted jobban, az íróit, vagy a szerkesztőit? Melyiket tartod fontosabbnak? A. J.: A szerkesztés abszolút fontosabb. Kit érdekel, hogy milyen szamárságokat találok ki magamban? Még engem sem. De segíteni másokat abban, hogy szinteket ugorjanak önmagukhoz és a környezetükhöz képest, az már valami! Elmondhatatlan érzés. Az igazán tehetségeseknek olyan kevés kell, és az egész olyan, mint a varázslat, mint amikor a pillangó kibújik a bábból. Szeretni persze ezt az egészet nagyon nem szeretem. Nem minden kézirat fájdalommentes, nem minden kukacból lesz pillangó - sőt! -, az a tudat pedig, hogy a jók előbb-utóbb nekem is konkurenciát jelentenek a piacon, igazán zsibbasztó... az interjút Csordás Attila készítette

Walter Van Tilburg Clark: A hordozható gramafon

Ha egyszer sor kerül a világégésre, vajon mi fogja egyben tartani civilizációnk maradékát? Lesz-e egyáltalán bármi, ami segít megőrizni az ember ember-mivoltát?

FENYFGFTŐEN FEKETE felhősávokkal csíko-

zott, vöröslő naplemente nyújtózott a préri görbült horizontján. A rezzenetlen, hűvös alkonyi levegő magában hordozta az éjszaka hallgatag sötétjének és fokozott hidegének az ígéretét. A magasban szél járt; az alkony fátylán át jól kivehetően, sebesen siklottak délnek az alakváltó felhők. A heves mozgásban lévő felső légréteg fájdalommal teli, megjósolhatatlan kimenetelű párharcát vívta a földfelszíni, nyugodtabb áramlatokkal. Mintegy a lemenő nap nyúlványaként, egy út keskeny, mélyen bevágott maradványa kúszott elő a prérin a holt fűszálak és elszórt gyomcsomók kuszaságából. Helyenként vékony, törékeny jégréteg fedte. Itt-ott a valamikori kövezet apró szigetei törték meg a nagyobbrészt már dermedt sárral borított útfelületet. A sár gigászi tankok fogazott lenyomatát őrizte, és a gyér alkonyi megvilágításban a környező hepehupákon kóborló ember könnyen botolhatott gazzal félig benőtt, omladozó partfalú üregekbe. E vermeket akár hulló mete-

orok is vájhatták volna, de nem. Gigantikus bombák tépték a durva sebeket, melyeket az eső, a magvak és az idő gyógyító munkája már kezdett a természetes környezethez finomítani. Az út mentén egy kerítés maradványai meredeztek. Még épp ki lehetett venni egy egyenesen álló, szögesdrót szálakból összetákolt szakaszát, mely mögött, egy lépcsőzetesen mélyülő árok túlsó fala mentén mostanra teljesen elhagyatott, kicsiny barlangok húzódtak egyenlő távolságra egymástól. Más építménynek vagy épületmaradványnak nyoma sem volt a homályba süppedt földboltozaton, csak néhány újrakezdéssel kísérletező facsemete árnya sötétlett a szélvédett mélyedésekben. A magasban süvítő szél boltíve alatt vadludak repültek V alakzatban dél felé. Kis ideig hallani lehetett szárnytollaik sietős suhogását, melybe a messzi idegenbe tartó madársereg halkuló siránkozása vegyült. Távozásukkal még mélyebb üresség zuhant a tájra. Mint gyakran a vadludak délre költözésekor, a levegőt a havazás szaga és ígérete töltötte be. A távol-

ból prérifarkas elnyújtott üvöltése, majd éles csaholása szállt a vöröslő ég felé. Az úttal párhuzamosan, úgy száz méternyire északnak sekély vizű, mély medrű patak futott, partját csupasz égerfák és füzek szegélyezték. Magasan a partfalba afféle cellát vájtak, melynek egyetlen bejárata a tárnák nyilasára emlékeztetett. A cella belsejében kicsiny tűzrakás fénye vöröslött, oly fakón szűrődve ki a nyíláson át, mintha csak a képzelet tükröződése vagy csalóka árnya volna. A fényt négy gyatrán kiszárított tőzegtégla takarékos lángja szolgáltatta, csekélyke meleget és sűrű, csípős füstöt árasztva magából. A kincset érő famaradványokat, korhadt kerítésléceket és a rég elhagyott lövészárkok gerendáit az igazán hideg időkre kellett tartalékolni, amikor a lélegzet fehéren gomolyog, és az orrlyukakban abban a pillanatban megfagy a nedvesség, amint az ember kiteszi a lábát; és a végtelen pusztaság fölött napokon át vonulnak a szétterülő hóförgetegek, kavarogva, meg-megülve, majd újabb lendületet véve, mígnem tiszta időre virrad, melyben a levegő áttetszőn kékeszöld, dermesztő hideg telepszik a hó fodros hullámaival borított síkságra, és melegedés nélkül három órán túl nem maradhat életben az ember. A parázsló tőzegkupacot négyen ülték körül, keresztbe vetett lábakkal. Árnyékuk földből tapasztott padra vetült, a cella lakójának fekhelyére, melyen két kopott, piszkos katonai pokróc hevert A szemközti falba vágott fülkében néhány ónedényen csillant meg a tűz izzása. A házigazda lassú, óvatos mozdulatokkal azon munkálkodott, hogy négy, finom bőrbe kötött könyvet egy darabka tarkára pingált zsákvászonba bugyoláljon, végül fűszálakból sodort zsineggel szorosan átkötözze a csomagot. A másik három elmélyült figyelemmel szemlélte, mintha a művelet különleges jelentőséggel bírna. A kötözéssel végezvén, a házigazda végre megtörte a csendet Idős ember volt, hosszú, gubancos szakállal, fehérbe fordult ősz hajjal. Az árnyékok durva alakzatokat vetítettek a homlokára és pofacsontjaira, arcát és szemét mélyen beesettnek rajzolva meg. Fagytól eldurvult, reumától püffedt kezei nagy üggyel-bajjal, de gyengéden végezték feladatukat. Foglalatoskodása egy történelem előtti pap fatalista rítusát idézte. Hangjában is volt valami odaillően mély és tiszteletteljes bánat, melybe tán csak a pillanat hatása alatt vegyült az önhittség csekély felhangja.

-Amikor végre megértettem, mi is történik - kezdte -, azt mondtam magamban: ,,Ez a vég. Sok mindent nem vihetek magammal, ezért ezeket választom." - Talán nem voltam igazán gyakorlatias, ki tudja? - folytatta. - De ami engem illet, cseppet sem bántam meg. Azokról meg, akik majd utánunk jönnek, ugyan mit is tudhatnánk? Egy elgépiesedett, őrült faj reszketeg maradékai vagyunk. Én csak azt mentettem meg, amit szerettem; ezek a könyvek azt a lelkületet testesítik meg, ami a legnemesebb volt az emberiségben. Az utánunk jövök talán elég erősek lesznek az újrakezdésben ahhoz, hogy, mire az eszük is megjön hozzá, ne maradjanak el mögöttünk. Keservesen feltápászkodott, és a bebugyolált köteteket a fülkében lévő edények mellé helyezte. A többiek továbbra is szertartásos figyelemmel kísérték minden mozdulatát - Shakespeare, a Biblia, Moby Dick, Isteni színjáték - sorolta áhitatosan az egyik vendég. - Hm, roszszabb is lehetne, százszorta rosszabb. - Önnek legalább még jut egy szemernyi az emberi szellemből, amíg meg nem hal - tette hozzá élesen a másik. - És ez sokkal több, mint amit mi elmondhatunk magunkról. Az én fejem már kezd olyan nehézkessé válni, mint a kezeim. - Elfeketült körmű, nagy, viharvert kezeit a tűz fényébe emelte, hogy a többiek is láthassák, tanúsíthassák. - Papírra lenne szükségem, hogy írhassak, de már sehol sem jutok hozzá - panaszolta. A negyedik nem szólt semmit. Az árnyékban kucorgott, a tűztől legtávolabb; rongyai alatt a teste időnként megvonaglott a hidegtől. Még fiatal volt, de beteges: erősen köhögött. Az írás puszta gondolata nagyszerűbb jövőt vetített elébe, mint amelyet egyáltalán el tudott képzelni Az öregember fáradságosan letelepedett, és nyögdécselve újabb tőzegtégláért nyúlt, hogy a tűzre tegye. Három vendége leszegett fővel, elfordított tekintettel nyugtázta a nagylelkű gesztust - Köszönjük önnek a felolvasást, doktor Jenkins -szólt a férfi, aki megnevezte a könyveket Úgy tűnt, mindhárman várnak még valamire. A doktor felfogta a kimondatlan kérést, de vonakodott teljesíteni, és közönséges körülmények között válasz nélkül is hagyta volna. De A vihar elhangzott sorai, és a három vendég már-már vallásos áhitata, mellyel végighallgatta azokat, különlegessé tette mostani együttlétüket

- Gondolom, a gramofont akarják hallani - bökte ki kelletlenül. A két középkorú férfi a tűzbe meredt, képtelenül arra, hogy szavakba Öntse és a többiek elé tárja bűnös vágyakozását. A fiatalember azonban, feltörő köhögését elfojtva, sóváran súgta: - Kérem, tegye meg... - mint egy izgatott gyermek. Az öregember ismét feltápászkodott a maga körülményes módján, és elbotorkált a cella hátuljába. Visszatérve, gyöngéden a döngölt padlóra állított olyan helyre, hogy a tűz fénye rávetülhessen - egy fekete dobozos, avítt, hordozható gramofont. Tenyerével lesimította a tetejét, majd felnyitotta, láthatóvá téve a zöld filccel borított, pompás korongot. - Rendszerint tövist használok tűnek - magyarázta. - De ma este, hogy egy zenész is van közöttünk - biccentett az árnyékban szinte láthatatlanul meghúzódó fiatalember felé -, ma este acéltűt fogok használni. Már csak három maradt. A két középkorú férfi néma csodálattal nyugtázta a bejelentést. A nagykezűnek, aki írni akart, megrezzent az ajka, de elsuttogott szavait nem lehetett kivenni. - Jaj, ne! - kiáltott fel a fiatalember, mintha megütötték volna. - Kérem... A tövis ragyogóan megteszi. - Nem, nem - erősködött az öregember. - Én ugyan megszoktam rnár a tövist, de hát... nem igazán jó. Az ön kedvéért, fiatal barátom, ma este igazi, jó muzsika lesz. - Meg aztán - tette hozzá nagylelkűen, miközben nekilátott, hogy felhúzza a gramofont -, úgysem tartanak örökké. - Ahogy mi magunk sem!- vágta rá keményen a férfi, aki írni akart. - Legyen csak a tű! - ó, köszönöm! - mondta a fiatalember. - Köszönöm... - ismételte halk, fojtott izgalommal, lehajtva a fejét, hogy elfojtson egy köhögést. - A lemezek... hát, az már más téma - folytatta az öregember, mikor végzett a felhúzással. - Máris nagyon megkoptak. Ezért hetente csak egyszer játszom le őket. Úgy értem, egyet minden héten. Ennyit

engedek meg magamnak. Egy hétnél tovább nem bírnám ki muzsika nélkül - mentegetőzött. - Hát persze, hogy' is bírhatná? - sietett a fiatalember a segítségére. - Miközben a lemezek itt vannak meg minden... - Az ember minden kibír - vetette közbe éles, ellenséges hangon a férfi, aki írni akart. - Kérem, kezdjük inkább! - sürgette a fiatalember. - Csak egyet - szögezte le az öreg. - Végre is így jobban az emlékezetünkbe véshetjük. Úgy tucatnyi hanglemeze lehetett pompás arany- meg bíborszínű címkékkel. A vendégek még a halovány fényben is jól kivehették a letagadhatatlan kopásnyomokat a barázdákon. Az öregember komótosan felolvasta a címeket meg a rendkívüli szerzők, előadók, zenekarok halott neveit. A másik három hosszasan elrágódott a hallottakon. Ekkora kincsből nem volt könnyű kiválasztani azt az egyet, melyre egykor majd mindannyian a legszívesebben emlékeznének. Kisvártatva a férfi, aki írni akart, megnevezte Gershwin New Yorkját. - Ne azt! - jajdult fel tiltakozóan a fiatalember, aki beteg volt, de a köhögéstől nem tudta folytatni. A többiek így is megértően fogadták: az éles hangú visszavonta választását, és most mindannyian arra vártak, hogy a muzsikus válasszon helyettük. A muzsikus kérlelte a doktort: sorolná fel újra a címeket, jó lassan, hogy felidézhesse magában a zenét. Felolvasás közben lehunyt szemmel ült, a falnak támaszkodva, keskeny, kérges keze fakó szakáilát tépkedte, úgy figyelt befelé az énekhangokra, hangszerekre. Amikor a felolvasás véget ért, vigasztalanul szólalt meg: - Nem emlékszem! Nem hallom tisztán... Valahogy hiányzanak dolgok - tette hozzá magyarázatképpen. - Tudom, mire gondol - tört elő a doktorból. - Én is azt hittem, hogy fejből tudom az egész Shelley-t. Inkább azt is magammal kellett volna hoznom. - Eh, Shelley-nél túlontúl sok a szellem, hogysem hasznát vehetnénk - vetette ellen az éles hangú. - A Moby Dickkel sokkal többre megyünk.

- És biztosan felérjük ésszel - tette hozzá nyomatékkal. A doktor egyetértően bólogatott. - No de mégis - szólt közbe a férfi, aki a könyveket magasztalta - az embernek örök érvényű értékekre van szüksége, ha bármit is fel akar fogni a valóságból. - A rőzsén, a tőzegtéglán meg a nyúlcsapdán kívül - tette hozzá keserűen. - Shelley a végső abszolútum után sóvárgott - vitatkozott az éles hangú. - Túl sok ez nekünk. A valóságban semmit se tudunk kezdeni vele. A muzsikus fiatalember végre kiválaszotta Debussy egyik nocturne-jét. A többiek mérlegelték és helyeselték a döntést. A tűzhöz odatérdelve figyelték, amint a doktor előkészületeket tesz a lejátszásra; ebben a testtartásban végképp egy vallási szertartás résztvevőinek látszottak. A tőzegtéglák parázs fénye látni engedte szakállas arcuk soványságát és mély barázdáit, leleplezte ruházatuk állapotát. Mikor az öregember óvatosan ráeresztette a tűt a forgó korongra, ketten továbbra is térdeplő helyzetben maradtak, csak a muzsikus fiatalember húzódott hátra a falhoz, térdeit felhúzta, arcát a kezébe temette. Az első zongorahangok megriasztották a hallgatóságot. Egymásra meredtek. Még a muzsikus is felkapta a fejét megdöbbenésében, aztán, kényszerítve magát, ismét lehorgasztotta, mintha elviselhetetlen fájdalmát próbálná rejtegetni. Ekkor már mindannyian odaadóan, moccanás nélkül figyeltek. A hangzatok harmatfriss kékeszölden csilingeltek elő az öreg készülékből, és gyönyörteljes, önálló életre keltek a cella légterében. Belemosódtak egy elviselhetetlen szépségű disszonancia váratlan áramába, majd továbbvitték a zenei árapály dagadását és süllyedését. Beözönlő disszonanciák és feloldódások, apadások követték egymást; apró, nyugodt intermezzo-hullámok csobogtak közöttük. Minden egyes hang metszően, egyedülálló édességgel szólt. A muzsikus kivételével mindegyikükben súlyos emlékek sorát kavarta föl a zene, míg amaz csak a hangokra ügyelt. A zene suttogással elhaló hangjainál a fiatalember feje révületben hátrahanyatlott - oly lágy mozdulattal, hogy a többiek fel se figyeltek rá -, ujjai az állkapcsa köré kulcsolódtak. Így ült, míg a többiek csendben várakoztak, és lélegzetük ismét felvette rendes ritmusát. A fiatalember lábai hevesen reszkettek.

Doktor Jenkins sietősen lekapta a tűt - a lemez iránti kíméletből, meg hogy az emlékezést se zavarhassa meg holmi sercegés. Végre leállította az áldozati korong forgását is, de előzékenyen felnyitva hagyta a gramofont a tűz mellett, szem előtt. A többiek így is elértették. A muzsikus emelkedett lábra utolsóként, de hirtelen mozdulattal, majd szó nélkül kisietett. A többi még elidőzött a bejáratnál, fojtott köszönömöket suttogva, amit a doktor főhajtással nyugtázott. - Kérem, jöjjenek el máskor is - bátorította őket -, mondjuk egy hét múlva! Akkor majd meghallgatjuk a New Yorkot. Mialatt azok ketten eltűntek a deres út irányában, az öregember még álldogált egy kicsit a bejáratnál, körülkémlelve, fülelve. Először nem hallatszott más, csak a magasban süvöltő szél rezonanciája, majd ráfelelt egy farkas panaszos üvöltése a sötétbe borult, halott síkságon messze túlról. A doktor négy sziporkázó csillagot pillantott meg egy felhőhasadékon át. Az egyiket mintha éppen abban a pillanatban homályosította volna el egy születőben lévő felhő, amikor az öregember fülét végre, már távolról, megütötte a keresett zaj: az elfojtott köhögésé. Még látni vélte a mozgó árnyat odalent, a sápadt égerfákra vetülve.

Nyugtalanságtól megrebbenő kézzel bocsátotta le az ajtóul szolgáló vászondarabot, és egy szöggel alul odaerősítette. Ideges pillantásokat vetve a vászonra, sietősen és halkan becsúsztatta a lemezeket a dobozba, rákattintotta a fedelet, és a gramofont a fekhelyhez cipelte. Nekiállt, hogy kikotorja a földet - sűrűn meg-megszakítva ténykedését, hogy hallgatózva a vásznat figyelje ~, amíg a falból elő nem bukkant egy deszka. Mögötte mély üreg volt a falban, ebbe tolta bele a gramofont. Pillanatnyi tűnődés után visszament a könyvcsomagért, majd azt is mellé helyezte. Nagy körültekintéssel újra lezárta az üreget a deszkalappal meg a földdel. Az ágyon átrendezte pokrócokat meg a párnaként szolgáló, fűvel tömött zsákot, hogy majd arccal a bejáratnak fekhessen. Gondosan két további tőzegtéglát rakott a tűzre, és még sokáig álldogált a melegénél, a kifeszített vászonra meredve, míg csak meg nem győződött arról, hogy annak hullámzásait nem más, mint a feltámadó szél lökései keltik. Akkor imába fogott, majd elvackolódott a takarók alatt, lehunyva füstmarta szemét. A fékhely belső pereménél, a fal felől, megnyugtató hűvösséggel simult tenyerébe az ólomcső. /. Magyar Nelly fordítása

Radioaktív festék KISSÉ MORBID KÉP,

de a következő évek

egyik legnagyobb „durranása" lehet egy új amerikai festék, amely radioaktív anyagokat tartalmaz, mégis biztonságos. Az amerikai GlowPaint nevű cég kifejlesztett egy olyan festéket, amely fényt bocsát ki, akár 15 (!) éven keresztül is. A festék mikroszkopikus méretű gömböket tartalmaz, amelyek belsejében foszfor és radioaktívgáz található. A radioaktív bomlás hatására a foszfor felfénylik, a mikrogömb világítani kezd. Mivel a gáz teljesen körbeveszi a foszfort, ezért minden irányba egyenletesen világít. Egész élettartama alatt nem igényel külső áramforrást vagy utántöltést. A Litroenergy nevű anyag ellenáll a hidegnek, melegnek, nem tesz kárt benne 2500 kilogrammos nyomás sem. Festékekbe, akár műanyagba is keverhető. A radioaktív gáz miatt nem kell aggódni. Amennyiben a gömb mégis széttörne, olyan kis

mennyiségű gázt tartalmaz, hogy az nem jelent egészségügyi kockázatot. A festékek minden olyan helyre javasoltak, amelynél fontos, hogy éjszaka jól látható legyen. A tervezett elsődleges felhasználási területek: a közlekedési és tájékoztató táblák és feliratok, a biztonsági világítás, akár az eddigi fényvisszaverő prizmákat leváltó fénylő ruházat.

Egy steampunk csoda

területén is lehet igazán eredetit és újat alkotni. Vagy inkább régit. Az Ulysse Nardin cég mobiltelefonja úgy néz ki, mint egy elnagyolt karóra, amelyet egy steampunk-filmből húztak elő. Egy igazi viktoriánus gavallér kezébe is illene. A svájci óragyártó is elkészítette a saját mobiltelefonját, amely igazi exkluzív különlegesség. Megjelenése lenyűgöző, első pillantásra az ember hirtelen megzavarodik, milyen készülékkel is van dolga. Ha figyelmen kívül hagyjuk a numerikus billentyűzetet, egy klaszszikus, elegáns karóra van előttünk, még az oldalán elhelyezett gombok is a csuklón viselhető társaira hajaznak. A MOBILTELEFONOK

Mindent tud, ami manapság egy okos telefontól elvárható, ezeket a tulajdonságokat kár is részletezni. Azonban meg kell említenünk az egyik különlegességét, a beépített ujjlenyomat-azonosítót, amely a billentyüzárat védi. Az óra igazi extravaganciája, hogy egy mechanikus (!) óra van beleépítve. Egy igazi svájci, kinetikus remekmű; az óra a mozgás során termeli meg a működéséhez szükséges energiát. Azonban a gyártó még ennél is továbbmegy: a kinetikus energiát az akkumulátor töltésére is felhasználja. A szerkezet természetesen jól látható a készülék hátlapján keresztül. Mindehhez zafír üveg előlap és aranyozás dukál. A készülék ára nem ismert.

Belemerülni a Napba JACOB DEMWA különleges ember. Már fog-

lalkozását tekintve is, hiszen Felemeltekkel foglalkozik, a velük való kommunikáció és együttműködés tökéletesítéséért folytatja kísérleteit. Korábban nyomozó-technikusként dolgozott, de amikor egy ügy kicsúszott a keze közül, és az ecuadori űrliftet csak felesége élete árán tudta megmenteni, visszavonult a rendőri munkától. Természetesen a jövőben járunk, egy olyan korban, amikor az emberiség már több értelmes fajjal is kapcsolatot teremtett a galaxisban, sőt maga is hozzájárult néhány kialakulásához: felemelte ugyanis a csimpánzokat és delfineket, megnövelve intelligenciájukat és alkalmassá téve őket a bonyolultabb eszközök kezelésére. Demwát egy idegen barátja, a leginkább járkáló fára emlékeztető Fagin felkéri, hogy vegyen részt ismét egy tudományos jellegű nyomozásban, egy olyan rejtély felderítésében, amely az egész emberiség jövőjére kihathat. Ehhez azonban részt kell vennie egy nemzetközi, sőt civilizációközi expedícióban, és az úti cél maga a Nap. A legtöbb bolygón és holdon bázisok épültek már, idegenek élnek a Földön is, bár a szegregáció, a faji megkülönböztetés még mindig okoz gondokat. És nem is csak az emberek között: a galaktikus civilizációk szigorú hierarchiába rendeződnek, mindenkinek megvannak a maga felemelői és felemeltjei, akiket Patrónusoknak és Klienseknek neveznek. Ez alól látszólag csak a mi faiunk kivétel, senki nem ismeri az

emberiség eredeti felemelőit, márpedig annak lehetősége, hogy egy viszonylag fiatal értelem a mitikus Elődök közvetlen leszármazottja lehet, már-már az eretnekség határát súrolja. Nemrég kutatóhajók mintha élet nyomaira bukkantak volna a Nap kromoszférájában, és ez újabb lendületet ad a nyomozásnak az emberiség Patrónusai után. Demwa csatlakozik az expedícióhoz, de annak munkáját az első pillanattól kezdve baljós jelek, furcsa balesetek hátráltatják, és mire elérik a csillag izzó, örvénylő poklát, kérdésessé válik az is, valaha visszatérhetnek-e élve. Ha az imént olvasott leírásból néhány elnevezés, illetve kifejezés ismerősnek tűnt, az nem véletlen. David Brin magyarul is olvasható, 1983-ban írt Csillagdagály című regényében találkozhattak velük. Az a könyv azonban egy trilógia középső része, a valódi kezdet, ez a történet az 1980-as Sundiverben található meg. Noha a két kötet közül egyértelműen a Csillagdagály a híresebb, hiszen elnyerte mind a Hugo-, mind a Nebula-díjat, mégsem lenne érdemes ezt kihagyni, hiszen a szerző elképesztő fantáziával alkotja meg benne idegen lényeit, és a döbbenetes tudományos-technikai elméletek mellett egyenrangú szerepet kap egy intrikákkal, együttérzéssel és remek humorral átszőtt történet is. Az idén fordításban megjelent Dettó után remélhetőleg ennek a regénynek a hazai kiadása sem várat már sokat magára. Réz Amál

Norman Spinrad: Találmányok kora

Az ember és a mÿvészetek kapcsolata sohasem csupán a tiszta mÿélvezetrÿl szólt, praktikusabb okok is fontos szerepet játszottak elterjedésükben.

EGY SZÉP REGGELEN, miután semmi jobb dolgom nem akadt, ősszecihelődtem, hogy felkeressem az unokafivéremet, Csótányt, aki a Keleti Hegyoldalon tengette az életét, egyikében azoknak az undorító gyíkoktól hemzsegő barlangoknak. Csótány nem vadászott medvére, és magokat se dugdosott a földbe. Ehelyett azzal ütötte agyon az klót, hogy medvezsírból gyúrt gombócokkal, bölénymócsinggal meg rothadt gyümölcsökkel hajigálta tele a barlangja falát Azt állította, hogy ő Művész. Így, nagy kezdőbetűvel (ámbátor az írás még fel sem volt találva). Akármilyen valószínűtlennek tűnhet is a dolog, Csótánynak volt egy nője. Igaz, a legrusnyább némber, aki valaha is megfordult a hegyen. A némber egész álló nap csak döglődőtt Csótány barlangjának mocskos padlóján, és bámulta a falakon a hajdanvolt medvezsír, avas bölénymócsing és rothadt gyümölcs foltjait. Ahogy mondani szokta, azokban Csótány Lelke lakik. Meg még azt is, hogy Csótánynak igen nagy lelke van.

Ja, és igen-igen büdös. Csótány barlangjának szájához közeledvén, orrfacsaró füstöt szagoltam. Ami azt illeti, a füst az egész barlangot betöltötte. Közepén ott kushadt Csótány meg az asszony egy nagy kupac égő gyom mellett, és letüdőzte a füstöt. - Hát ti meg mi a fenét müveitek itt? - érdeklődtem. - Narkózunk, haver - felelte Csótány. - Most találtam föl. - Mit jelent az, hogy „narkózni"? - Itt van ez a cucc, ni. Elégeted, aztán beszipózod a füstjét. Kapiskálod? Megvakartam a fejemet hebehurgya módon számosat legyilkolván dédelgetett bolháim közül. - Aztán minek tennék ilyet? - tudakoltam. - Olyan, mintha tested-lelked megemelkedne tőle. - Egy árva centi emelkedettséget se látok rajtatok - állapítottam meg. - Nekem legalábbis szakasztott olyan olcsó kis mitugrásznak tűntök, mint azelőtt

Csótány megbotránkozva horkant fel. - Felejtsd el, öreg! - söpörte félre a megjegyzésemet. - Amúgy is csak Művészeknek, Filozófusoknak meg... Metafizikusoknak való. (Habár, köztünk szólva, még se a Filozófia, se a Metafizika nem volt feltalálva.) - Gyere inkább, skubizd meg a legújabb művemet! A barlang legközelebbi falán ott éktelenkedett egy újabb medvezsírmaszat, közepén egy valamivel kisebb bölénymócsingmaszattal, piros, zöld meg barnás gyümölcsmaszatoktól körülvéve. Mit is mondhatnék, a szaga vetekedett a látványával. - Ühmk... érdekes - nyögtem. - Igazi mestermunka, kishaver - döngette a mellét Csótány. - A címe: „Az emberi szellem". - Huh... ,,Az ember szellent"? Ööö... tényleg, pont olyan a szaga. - Egy fenét „szellent"! „Szellem", te ökör! - Ugyan már, Csótány! Még fel se találták a helyesírást. - Bocs. El is felejtettem. - Egyébként meg - tettem hozzá vigasztalásképpen - nagyon Művészi (akármit jelentsen is a szó). - Kösz, haver! - felelte Csótány duzzogva. - Gond van, Csótány? - firtattam. Tényleg rémesen festett. - Egy hete egy falatot se kajoltunk. - De hát mért nem bújsz ki a barlangodból, és ölsz meg egy medvét vagy valamit? - tudakoltam. - Nem fecsérelhetem az időt holmi... vadászatra! - méltatlankodott Csótány. - A Művészetért kell élnem! - Nekem úgy tűnik, inkább megdöglesz érte vágtam vissza. - Holtan meg nem túl sokat festeget az ember. - Hááát, igazából... - vinnyogta Csótány egérhangon -, elég pocsék vadász vagyok. Még ha álló nap vadásznék is, a végén így is, úgy is éhen döglenék. Vagy egy medve lakna jól énbelőlem. Igy meg legalább a Jó Ügyért éhezek. Be kell valljam, mondott valamit. Csótány szörnyen rövidlátó, amellett bámulatosan csenevész. Tőrőlmetszett nyüszüge mamiasz. - Ööühm... - észrevételeztem. - Ööühm... micsoda? - faggatózott Csótány. - Nos hát, biztos ismered azt a vén trotty Földimalacot. Az se konyít a vadászathoz. Ezért

tudod, mit fundált ki? Dárdahegyeket csinál, aztán elcseréli őket medvére. Ha esetleg te is... - Én is micsodát? Vállalkozásba fogjak? - kiabálta Csótány. - Burzsuj váljék belőlem?! Hogy képzeled?! Én Művész vagyok! Ráadásul - tette hozzá ügyefogyottan - azt se tudom, hogy' kell dárdahegyet csinálni. - Üökhm... - Üökhm... - Tudom már! - kurjantottam. - Kereskedhetnél a festményeiddel! - Csigavér, haver! - hördült fel Csótány. - Szerinted... ööö... miért is adna valaki kaját egy festményért? - Hát mert... aaa... ööö... - Na látod, ezért kell nekem éhezni. - Várj! - kérleltem. - Ha netán... ööö... én tudnék szerezni valakit, aki kaját cserélne festményért, adnál nekem valamennyit abból a kajából? Mondjuk... minden tíz medvéből egyet? - Naná! - vágta rá Csótány. - Mit veszíthetek? - Akkor áll az alku? - Áll, kishaver! És ezzel feltaláltam a tíz százalékos jutalékot. Ilyenformán felkerestem Pávát, aki a hegy legbizarrabb barlangját lakta, telistele pakolva rózsaszínűre festett jávorszarvasbőrrel és kitömött tatuval, a falakon meg hervadt hajnalkafüzérekkel. Máig sem sejtem, mi okból, a hegy notórius papucsférjeinek asszonyai egytől-egyig medvéket tukmáltak Pávára azért, hogy a saját barlangjaikból ugyanolyan zsibvásárt csináljon. Páva maga is meglehetősen hátborzongató figura, aki ezúttal testhez tapadó, élénk ibolyalilára festett kardfogútigris-bőrben feszített. - Helló, szivi! - búgta Páva, amint beóvakodtam a bepacsulizott barlangjába. - Helló, Páva! - viszonoztam feszélyezetten. Hallottál mostanában Csótányról? - Csótányról? - sivította Páva. - Arról a mosdatlan, utálatos fráterről beszélsz? Arról a hippiről, azzal az egyszerűen minősíthetetlen barlanggal? - Talált - erősítettem meg. - ö Csótány, a Művész. És tudod, remek Művész. Elvégre ő maga találta fel a Művészetet vagy mi. - Na, ki vele, mi van azzal a borzasztó, borzasztó perszónával!

- Nos hát, ott van az a kis barátod, Kakadu... - Kérlek, drágaságom! - rikácsolta Páva. - Ne merészeld többé a jelenlétemben kiejteni annak az... izé Kakadunak a nevét! Kakadu és én örökre végeztünk egymással. El se tudom képzelni, mit ettem rajta. Olyan kimondhatatlanul durva fiatalember vált belőle. Nos hát, ez a Kakadu a hm... barátja Pávának, vagyis hát az exe. Na szóval, ők ketten, együtt... izé... feltaláltak valamit. Hogy pontosan mit, azt senki se tudja, mindazonáltal mi, többiek sietve feltaláltuk az erkölcsrendészetet, minden eshetőségre. - Eeegen - mormoltam. - Bárhogy álljon a dolog, Kakadu húsz medvét fizet Csótánynak, ha az csinál neki egy festményt a barlangjába. Azt mondja, ha majd egy Eredeti Csótány lóg a barlangja falán, mellette a te barlangod úgy fest majd, mint egy ööö... „ócska lajhárlebuj, aranyom"! Ha jól emlékszem, ezek voltak a szavai. - Óóóh! Óóóh! - sikongott Páva, és összeviszsza ugrándozott, mint egy bakkecske, pindurka ökleivel ütlegelve a falakat. - Az a szörnyeteg! Az a dög! Óóóh! Hát nem utálatos? Mit tegyek, drága picinyem, mi a csudát tegyek most?! - Hát, tudod - fogtam bele a mondókámba -, Csótány az unokafivérem, és hát, van rá némi befolyásom. Szerintem meg tudnám győzni, hogy Kakadué helyett a te barlangodban készítse el azt a festményt. Főleg, ha húsz helyett mondjuk harminc medvét perkálnál le... - Óh, hát megtennéd, drágaságom? Tényleg megtennéd? - Hát, nem is tudom. Éppenséggel kedvellek, Páva, másrészt viszont... - Lécci, lécci, léccííí...! Nagyot sóhajtottam. - Ám legyen - adtam meg magam. - Rádumáltál. Ilyenformán Páva megkapta a maga Eredeti Csótányát harminc medvéért. A következő héten felkerestem Kakadut, és az egész sztorit kitálaltam neki. Sikerült megfűznöm, hogy ő meg negyven medvét perkáljon ki. Negyven meg harminc az annyi, mint hetven. Amiből nekem hét esik le. Nem is rossz két heti laza melóért. Jobb, ha résen leszek,

még valaki képes és feltalálja nekem a jövedelemadót. Az elmúlt héten láttam Csótányt. A hálátlanja! Átköltözött egy nagyobb barlangba a Nyugati Hegyoldalra. Vadonásúj, puccos leopárdbundában parádézik, három új asszonnyal az oldalán. Ráadásul feltalálta a Havanna-szivart, hogy végre legyen valami igazán drága cucc, amin elfüstölöghet. Sajna azt is felfedezte, hogy rnár nincs szüksége rám a bizniszeléshez. A napi árfolyama jelenleg nyolcvan medve festményenként. Én marha, elfelejtettem feltalálni a megújítható kizárólagos ügynöki szerződést! De hát én se találhatok fel mindent, nem igaz? Amit Csótány művel, az már igazán tűrhetetlen! Ahogy a dolgai alakultak, mostanság kis kezdőbetűvel emlegeti a művészetet, és naggyal a Medvét. Őbenne öltött testet az első filiszteus. De megkapja a magáét. Mit szólsz ehhez a pazar, új leopárdbőrhöz? Na, kóstold meg ezt a Havannát! Találkoztál már az új barátnőmmel? Miért nem látogatsz meg már az új barlangomban? Úgyhogy most elővásárlási jogom van Csótányra. És én lettem az első nagytőkés. Hogy hogy csináltam? Na, idesüss... Eleddig Disznó volt a hegy csövese. Sohase nyírta le a szakáilát. Asszonya se akadt, még rusnya se. Egész álló nap a szutykos barlangjában tespedt, legfeljebb hébe-korba böfögött egy nagyot. Egyszóval hamisítatlan tróger volt. Viszont arra még egy ilyen Disznó-féle balfácán is képes, hogy medvezsírt meg bölénymócsingot hajigáljon a barlang falára. Így aztán Művészt faragtam Disznóból. Mindezt pusztán azzal értem el, hogy előadtam neki: napi ötven medvét vághat zsebre, ha ezentúl más emberek barlangjának a falára hajigálja a medvezsírt meg a bölénymócsingot. Ez tetszett neki. Ezúttal arról se feledkeztem meg, hogy feltaláljam a megújítható kizárólagos ügynöki szerződést, ami újabb tíz százalékos részesedést hozott a konyhára. Mármint Disznó konyhájára. Ezt követően ismét felkerestem Pávát. Döbbenten meredtem a Csótány-képre a barlangja falán.

- Mi a bánat ez? - fintorogtam. - Ez, szivikém? Egy Eredeti Csótány - dudorászta önelégülten. - Hát nem isteni?! Minő érzékenység, micsoda stílus és báj és...! - Egy Csótány! - horkantam fel. - Nem mondod...! Ez a neo-pszeudoklassziko-modernista vacak a brontoszauruszokkal együtt ment ki a divatból...! Kedvesem, te fényévekkel le vagy maradva! - adtam értésére, feltalálvánt a Műkritikust. - A Művészet manapság, természetesen, a Nagy Disznónál kezdődik. - Disznónááál??? - sopánkodott Páva. - Disznó olyan vadállatias. Egy alpári, bárgyú, bűzös izé... Egy... egy... igazi tahó! És az a barlang! Egy nyomorúságos trágyadomb az egész! - Hajszálra - helyeseltem. - Ebből fakad az ő nagysága. És ettől lett ő a hegy námberván Moslékművésze. - Óóóh... És mennyit kóstálnak manapság a Nagy Disznó képei? - Darabonként száz medvét - válaszoltam elégedetten. - Kakadu épp most készül megállapodni vele egy... - Nem megkértelek, hogy előttem ne ejtsd ki a nevét annak a nyomorultnak??? - visította Páva. - És nem fogom hagyni, hogy elorozzon előlem egy Eredeti Disznót, megértetted??? Egyszerűen nem tűrhetem! Csak ne kerülne egy vagyonba... Rávillantottam legmegértőbb mosolyomat. - Páva, drága cimborám - duruzsoltam -, van egy igen kedvező ajánlatom a számodra... Hát, ez a nagy helyzet. Nekem elhiheted, ha mostanság Páva nekiáll, hogy zsibvásárt csináljon egy papucsférj barlanglakó hajlékából, a kuncsaft sose ússza meg legalább egy Eredeti Disznó nélkül, de többnyire két Eredeti Lajhárt is sikerül rásóznia. )a, már mondani akartam: Lajhár egy másik balfácán-művész, akit menedzselek. Én eladom a festményt Pávának száz medvéért, ő meg ugyanazért a medvezsírból és bölénymócsingból összetákolt zagyvalékért kétszázra nyúlja le a saját ügyfelét..., úgy értem, annyiért passzolja tovább. Páva ezt Lakáskultúrának nevezi. Én inkább Civilizációnak. Ha mázlim van, egykét hónapig kitarthat. J. Magyar Nelly fordítása

Élhető városok

AZ IPARI FORRADALOM óta a fejlődés egyik árnyoldala, hogy a városokban a környezetszennyezés miatt egészségtelenebb lett az élet. (Természetesen itt el kell tekintenünk a középkori társadalmi viszonyok közötti higiéniai, egészségügyi és mindennapi életviszonyoktól, csupán a technikai fejlődés hozta életszínvonal-emelkedés velejárójaként jelentkező problémákra kell gondolni!) Az utóbbi évtizedekben megnőtt a társadalmi igény az élhetőbb városok iránt; nem akar (vagy tud) mindenki a külvárosokba, a környező falvakba menekülni. Az emberek tiszta, egészséges környezetben akarnak élni. A városok vezetői kénytelenek figyelembe venni ezeket az igényeket. Döbbenetes, de ma is létezik az a nézet, hogy a városokban nincs szükség zöld felületekre:

parkokra, fákra, de még egyetlen fűszálra sem. Talán nem meglepő, hogy ezt olyanok szájából lehet hallani, akik az építőiparban érdekeltek építsük be a belvárosokban az utolsó zöld területet is! Állandó konfliktusforrás a településeken az egyszerre jelentkező igény a tiszta környezetre, az ipari termelés szülte munkahelyekre és az ebből származó bevételekre. A jól működő önkormányzatoknak ezek között az igények között kell egyensúlyozni. Mert az élhető város két dolgot is jelent: élhető környezetet és normális életet biztosító lehetőségeket. Napjainkban két tény tovább nehezíti a megoldások keresését. Egyrészt minden érdekcsoport (legyen az vállalat, önkormányzat, környezetvédők vagy emberek) csak a saját érdekeit tekinti fontosnak, és igyekszik akár

Ez nem a divat BÁR AZ SF-IRODALOMBAN nem érvényesül

mások kárára is azokat érvényesíteni. A másik probléma, hogy mindenki elsősorban az államtól/önkormányzatoktól várja, hogy biztosítsa ezt az élhető környezetet, önmaga ezért semmit sem kíván tenni. A Millenárison interaktív, tudományos kiállítás nyílt az idén. A kiállítás a Magyarországon még hiányzó felelősségteljes, környezettudatos szemléletmód és a globális összefüggések széles körű megismertetésére törekszik. Budapesten a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. kiemelten kezeli a környezetvédelem kérdéseit is, ezért csatlakozott a kiállításhoz. Egy izgalmas interaktív játékkal próbálja környezettudatosabbá formálni a szemléletünket. A „Melyik csapatban játszol?" játék célja, hogy a látogató megismerje a különböző érdekcsoportok eltérő álláspontját egy adott kérdésben, és megtalálja a számára elfogadható választ. Célja, hogy felismerjük, a dolgok általában nem fehérek vagy feketék. Más székében mások a célok és a prioritások. Lehetünk egy hulladékégető vezetője, környezetvédő aktivista vagy akár egyszerü állampolgár - néhány kérdésre válaszolva és egy kis szerepcserével megtapasztalhatjuk, hogy a más nézőpontok alapján megfogalmazott érvek milyen hatással lehetnek saját értékítéletünkre. Ráébredhetünk arra, több szemszögből is érdemes megvizsgálni egy kérdést ahhoz, hogy véleményt tudjunk formálni róla.

divat, a jövőben játszódó filmekben igen nagy szerephez jut a ruházat. Az alkotók akar a legvadabb kreációkkal igyekeznek hangsúlyozni a világ távoliságát, idegenséget, rajiunk mess/e túlmutató jövőképet. Ugyanakkor az antiutopisztikus világot bemutató filmekben pont ellenkező szerepe van a viseletnek: be kell mutatniuk ezeknek a világoknak a sivárságát, embertelenségét, esetleg szegénységét. Ezt gyakran az uniformizált, színtelen és jellegtelen ruhákkal érik el. Láthattunk mar hihetetlen szegénységet: az emberek a szemétből öltöztek, vagy kizsákmányolt alsóbb néposztályokat, amelyek életüket eldobható, egyszer használatos papirruhákban élték, amit minden nap az állam biztosított számukra.

Meglepő módon papírból es hulladékból lehet szépet is alkotni. Időről időre jeles tervezőket kérnek fel, hogy nem szokványos anyagokból alkossák meg ruháikat, például mindennapi hulladékból. Az itt látható ruhák mindegyike a körülöttünk található hulladékból, papírból, műanyagból készült Kétségtelen, ezek a kreációk nem az antiutopiak világát idézik, hanem a divattervezők kreativitását es fantáziáját dicsérik. Biztosak lehetünk abban, hogy ezek a ruhák sohasem fognak megjelenni az utcákon, bar egy-két extravagáns személyiség alkalmanként felbukkanhat ilyen öltözetben Ezek a kreációk inkább a mindent elbontó hulladékra hivják fel a figyelmet: mennyi hasznosítható anyag végzi a szeméttelepeken...

Igazság és eretnekség földön és égen

Desmond G. King-Hele

EDMOND HALLEYT általában a Halley-

üstökösről ismerik, de munkássága szélesebb körre terjedt ki, s fontos eredményeket ért el a geofizikában és a csillagászatban, különösen pedig a földmágnesség és a sarki fény vizsgálatában. Előadásom, akárcsak a sarki fény, félúton fog egyensúlyozni a föld és az ég között, mivel az az elképzelésem, hogy több téma történetével foglalkozom - meteorokkal, űrhajózással és másokkal -, amelyekben az elfogadott elméletek tökéletesen megfordultak: vagyis ahol korábbi eretnekségek ma tiszteletreméltó igazságokká váltak, illetve ahol a régi, elfogadott igazságokról ma csak megvetéssel beszélnek. A végén felteszem majd a kérdést, hogy mit jelentenek ezek a változások a tudomány számára manapság. Ezt az elképzelést próbáltam előadásom meglehetősen ügyetlen címével kifejezni: „Igazság és eretnekség földön és égen". Nem kívánok foglalkozni Halleynek a vallásra vonatkozó nézeteivel, de azért érdemes arra emlékeztetni, hogy pályázatát az Oxfordi Egyetem Sir Henry Savile-ről elnevezett csillagászati tanszékének vezetésére 1691-ben elutasították, mert azzal vádolták, hogy „szkeptikus és kötekedő a vallással kapcsolatban". E kérdésben „Stillingfleet püspök nagyon rosszindulatú volt a híres dr. Halleyvel" - olvassuk, és Halley még jobban haragudott Stillingfleet arrogáns és félelmetes káplánjára, Richard Bentleyre, aki nem sokkal később kezdte meg zavaros „uralkodását" a cambridge-i Trinity College igazgatójaként; e korszakot Trevelyan1 a „negyvenéves háborúnak" nevezte. Ez az elutasítás alig pár évvel azután történt, hogy Halley élete legnagyobb szolgálatát tette a tudománynak: meggyőzte Newtont, hogy írja meg a Principiát, sőt kiadóként szerkesztette azt, és fizette a kinyomtatása költségeit. De a továbbiakban nem fogok a vallási eretnekség ingoványos talaján

maradni: azok, akik Oxfordban megkérdőjelezik a vallást, ritkán boldogulnak; tanú erre Halley esete 1691-ben, illetve Shelleyé 1811ben, akit „Az ateizmus szükségessége" című értekezéséért kizártak az egyetemről (ma viszont ugyanott szobor hirdeti a dicsőségét). METEOROK Inkább elkezdem első tudományos témámat, a meteorokat és a meteoritokat. Mivel az eretnekség részben magukban az elnevezésekben rejlik, mindenekelőtt definiálnom kell őket. A meteorok azok a fénycsíkok, amelyeket az éjszakai égen látunk, és hullócsillagoknak nevezünk. A csíkokat létrehozó testek - a „csíkozok" - az úgynevezett meteoroidok, amelyek általában nem nagyobbak egy falatnyi kenyérnél: keringenek a Nap körül, és véletlenül bekerülnek a földi légkörbe. Belépési sebességük átlagosan 40 km/mp, de elérheti a 70 km/mp-et is. Mint bármely más gyorsan mozgó test, aerodinamikailag erőteljesen felhevülnek, izzani kezdenek, és mintegy 90 km magasságban elgőzölögnek. Az ezáltal hátrahagyott fénycsíkot látjuk hullócsillagként, illetve az ionizált nyomvonal radarral észlelhető. A nagyobb és erősebb meteoroidok, amelyek sokkal kisebb magasságokig lejutnak, mielőtt elégnek, olyan fényesek lehetnek, mint a Vénusz - ezeket tűzgömböknek nevezzük. Egy tipikus tűzgömb elgőzölög, mielőtt eléri a talajt, de a meteorit nevet kapja, ha elég szilárd ahhoz, hogy túlélje a felhevülést, és félig megégett kővagy vasdarabként elérje a talajt. A meteorok valószínűleg a múltban is ugyanolyan gyakoriak voltak, mint manapság; annak története azonban igen izgalmas, hogy őseink hogyan viszonyultak ezen égi látogatókhoz. A meteorjelenség legkorábbi megjelenítését valószínűleg a sziklafestményeken vagy sziklarajzokon kereshetjük; de ezeken csak vonalakról lehet szó, amiket nehéz azonosítani. Kínai szö-

vegmaradványok már Kr. e. 1809-ből említik, hogy „sok csillag repült, egymást keresztezve". Számos hasonló leírás található az ősi kínai és japán szövegekben, beleértve a Lyridák meteorraj első leírását Kr. e. 687-ben. Mivel egy, az égben lakó isten gondolata általános volt az ősi népek körében, továbbá mivel többnyire a szabad ég alatt tartózkodtak, természetes, hogy szorgalmasan figyelték az eget látványos isteni megnyilvánulások után kutatva. Egy meteorzápor erre alkalmas jelenség, egy meteorit még inkább. Például olvashatjuk Józsué könyvében, hogy „Az Úr nagy köveket hullata rájok az égből 2 egész Azekáig, és meghalának" . Ez természetesen Izrael ellenségeiről szól, de nem világos, hogy a becsapódó kövektől vagy az ijedelemtől haltak-e meg. (Az újkorban E. Hulitt Hodges alabamai asszony az egyetlen, akiről tudjuk, hogy 1954-ben egy meteorit becsapódásakor megsebesült. Van rá esély - ennek valószínűsége 70 % - hogy az egész 20. század el fog telni anélkül, hogy valaki mást is meteorit találna el. A meteorit egyébként első felpattanásakor találta el Hodges asszonyt.) A megfigyelt meteorit-becsapódásokat az ókorban gyakran a helyileg elismert istenség létezésének leghatározottabb bizonyítékaként tisztelték. Például az Aigoszpotamoiban (Thrákia) Kr. e. 467-ben leesett nagy meteoritot, amely „akkora volt, mint egy szekér", láthatólag nagy tisztelet övezte. Anaxagoraszra és más jón filozófusokra is nagy hatást tett, és úgy tanították, hogy a meteoritok sötét, szilárd testek az égben, amelyek időnként a földre esnek. Sok templom és szentély használt meteoritokat alapköveként: például a Diana templom Epheszoszban, azték és más indián szent épületek, illetve az újabb időkben Indiában épült egy szentély az 1880-ban leesett Andhara meteorit köré. A mekkai szentélyben lévő szent kő, amely felé imádkozáskor a mohamedánok fordulnak, valószínűleg szintén meteorit; ha így van, akkor legalább egy meteorit még napjainkban is isteni szerepet játszik. A legtöbb meteorit anyaga kő, de 10 százalékuk vasból és nikkelből áll. Ez utóbbiak némelyikéből kardot kovácsoltak olyan uralkodók számára, akik - saját felfogásuk szerint - kü-

DESMOND KING-HELE angol fizikus 1927-

ben született. Már 1957-től a Royal Aircraft Establishment munkatársa. Elsőként dolgozta ki és több könyvében publikálta a légkörben repülő mesterséges holdak mozgáselméletét, amelynek alapján nemzetközi hírnévre tett szert. Világszerte számos kutatócsoport, köztük Budapesten az MTA Csillagvizsgáló Intézetében is e müvekre alapozva kezdte el a felsőlégkör szer kezetének tanulmányozását a műholdak légköri fékeződésének számításával. 1966-ban lett a Királyi Akadémia (Royal Society) tagja, 1971-ben Eddington-díjjal tüntették ki. Összesen 15 könyve jelent meg. Ezek egy része a már említett témakört tárgyalja, de ugyancsak írt angol költőkről, elsősorban Shelleyről és Erasmus Darwinról is könyveket. Erasmus Darwin (1731-1802) költő és természettudós Charles Darwin nagyapja - jelentőségét ő ismerte fel, és életrajzát is közreadta. King-Hele maga is költő, a jeles magyar csillagász, Izsák Imre halálára írt verse nyomtatásban is megjelent. A Halley I.ecture az Oxfordi Egyetemen 1910 óta évente tartott meghívott előadás. Az Oxfordban 1974. május 7-én elhangzott szöveg a The Observatory 1975. februári számában közölt változatának fordítását a lap engedélyével, rövidítés nélkül közöljük. A 35 éve készült, figyelemreméltóan provokatív írás máig érvényes tanulságokkal szolgál.

lönösen szoros, személyes kapcsolatban álltak az éggel. Attiláról állították, hogy „égi eredetű" kardja volt; Dzsahángír császár 1621-ben két kardot csináltatott a Dzsalandar meteoritból; meteoritikus vasból fegyvereket kovácsoltak a világ sok részén Szenegáltól Mexikóig, Chilétől Grönlandig; továbbá mindenki ismeri az isteni eredetű kardokra vonatkozó történeteket és legendákat, például Arthur király Excaliburjáét. Még arra is született elmélet, hogy a vaskor a meteoritikus vassal kezdődött, mivel a vas szó sok nyelvben „égi fém" jelentésű (például sumerul, hettitául, egyiptomiul és héberül). Igy ki lehet jelenteni, hogy az ókorban a meteorokat és a meteoritokat jól ismerték, tisztelték,

és mintegy Kr. e. 400-ig „égi látogatóként" általánosan elfogadták Földön kívüli eredetüket. Mi történt, hogy e helyes kép eretnekséggé változott? Az egyszerű válasz egy név, Arisztotelészé, az ókor intellektuálisan leginkább parancsoló alakjáé, akinek szava sok évszázadon keresztül szentírás volt a nyugati világban. Csodálnunk kell, amiért az egész tudomány áttekintésére vállalkozott, továbbá számos felismerését és rendszerépítő képességét; de a meteorokra vonatkozó állításai, noha okosak és részben korrektek is voltak, olyan szörnyű mértékben félrevezették az utókort, hogy ez 2000 éven keresztül megakadályozta a haladást. Arisztotelész ugyanis helyesen arra a következtetésre jutott, hogy a hullócsillagok légköri és nem csillagászati jelenségek, így számukra is elfogadta a meteor nevet, amely a görög meteorából származik, ami „légben lebegő"-t jelent. Ugyanezt a szót alkalmazták a szivárványra, a halókra és a sarki fényre is. Ezért jelenti maga a meteorológia a légköri jelenségek

tanulmányozását. (Mellesleg az eora görög szó azt jelenti, hogy „akasztásra szánt hurok", így a met-eora szó szerinti jelentése „egy csoport hurok közötti tér", ami a légkör meglehetősen zavaros meghatározása.) Elfogadva a meteor kifejezést, Arisztotelész félrevezette az embereket, akik ettől kezdve a hullócsillagokat tisztán légköri jelenségnek tartották. Tévedése triviális, de mélyreható volt, mert semmi nem olyan félrevezető, mint egy megkérdőjelezhetetlen rossz feltevés. Napjainkban az ilyen esetek veszélye megnőtt, mivel a tudásanyag állítólag egymástól elkülönülő tárgyakra oszlik, amelyekkel külön egyetemi tanszékeknek kell foglalkozniuk. Noha ez adminisztratív okokból kívánatos, intellektuálisan nevetséges. Az arisztotelészi besorolás hatása jó példa arra, hogy a merev elhatárolás mekkora őrültség: a meteorok keresztezik az ég és föld közötti (nem létező) határvonalat, áthaladnak az „égi szférából" az atmoszférába. Eredetük égi, bár a jelenség a légkörben játszódik le.

Borítsunk fátylat az Arisztotelész utáni 2000 év történetére! A nyugati világ tanult elméinek általános véleménye az volt, hogy a meteorok légköri jelenségek, mert Arisztotelész ezt mondta; s ha úgy tűnt, hogy meteoritok hullnak az égből, akkor ez csak illúzió lehet, mert földi testek nem eshetnek le az égből, amely csak égi dolgokat tartalmaz. Azok a vidéki emberek, akik véletlenül meteorithullás tanúi voltak, nyilván másként gondolkodtak, de őket csak tudatlan parasztoknak tekintették, és soha le nem írt véleményük meghalt velük együtt. Semmi sem tesz annyira vakká valakit, mint az ideológia, viszont minden kutatónak szüksége van elméleti feltevésekre ahhoz, hogy előrejusson a maga kis nyomvonalán - ha úgy tetszik sínpályáján -, amely haladhat akár jó, akár rossz irányba, de számára az előrehaladás kellemes érzését adja. Az egyik legelső ember, aki már 1714-ben megkérdőjelezte a meteorok légköri eredetét, maga Edmond Halley volt. „Extraordinary Meteors" (különleges meteorok) című dolgozatában több megfigyelt tűzgömb esetében 50 mérföld körüli magasságot vezetett le. Említette azt is, hogy az Itáliában 1676. március 21-én látott meteor sebessége meghaladta a 160 mérföldet percenként, és hogy mozgásának „iránya éppen ellentétes volt a Földével". Halley megállapította, hogy az ilyen meteorok eredete valahol „az éterben kialakult anyaghalmazban keresendő, amely lehet atomok3 esetleges csoportosulása, amellyel a pályáján haladó Föld találkozik". Ennél sokkal jobbat ma sem állíthatunk. Halley következtetése: „Örülnék, ha tudóstársaim véleményét erről megtudhatnám, és azt is, hogy milyen ésszerű érv szól a fenti hipotézis ellen." De a „tudóstársak" ignorálták a radikális kihívásokat, és őrizték a status quót annak érdekében, hogy elkerüljék a rnár „beléjük programozott" tudás újragondolását. Így hát nem foglalkoztak Halley elméletével, és további csaknem 100 évre minden maradt a régiben. (Mellesleg Halley maga is vétkes ebben: 1719-ben elemezte egy másik tűzgömbre vonatkozó megfigyeléseket, és több mint 300 mérföld/perc sebességet kapott, ami - ahogy megjegyzi - rnár a

szökési sebességhez közeli. Ezután azt veti fel, hogy talán valamiféle puskaporcsík van elhelyezve az égben.) Senki nem törődött Halley eretnekségével: egy piszkos szemétfelhő az űrben nem más, mint zagyva, bizonytalan hipotézis. Több 18. századi kutató azonban az ő példáját követve mérte a meteorok és tűzgömbök magasságát és sebességét. Pringle egy 1758. november 26-án megfigyelt tűzgömbre 30 mérföld másodpercenkénti sebességet vezetett le - „szinte hihetetlennek látszik", tette hozzá. Blagden 1784ben 54 és 60 mérföld közötti magasságokat, 20 és 40 mérföld/mp közötti sebességeket kapott. De ők képtelenek voltak annak a „kvantumugrásnak" a megtételére, amely elvezette volna őket ahhoz a gondolathoz, hogy a meteorok a világűrből jöhetnek. A tudós valóban „meghatározott nyomvonalon mozgó lény", aki odaszorult sínpályájára. Sok 18. századi tudós nemcsak makacs volt, de arrogáns is. Miután 1790. július 24-én kövek leesését észlelték Franciaországban, több mint 300 írásos bejelentés érkezett a Francia Akadémiához, mellékelve a talált kövek darabjait is, de az akadémikusok csak kinevették a bejelen-

érett erre a felismerésre, és még a Francia Akadémia is megadta magát, amikor J. B. Biot alapos vizsgálatai hasonló következtetésre vezettek. Bár nem mindenkit sikerült azonnal meggyőzni. Még egy olyan bölcs és racionális ember is, mint Thomas Jefferson, így reagált egy 1808-ban a Yale egyetem két tanára által leírt meteoritra: „Könnyebb elhinni, hogy két jenki professzor hazudik, mint hogy kövek potyognak az égből." Bár talán Jefferson a beszámolót tréfának tartotta, mert az egyik professzort Sillimannek4 hívták. tők tudatlanságát, és beszámolóikat „a fizikailag 1820 után azonban azt a felfogást, hogy a melehetetlen jelenségről" elutasították. Mint C. P. teorok és a meteoritok a világűrből érkeznek, Olivier megjegyzi, ez az eset „legyen figyelmezáltalánosan elfogadták. A kétezer éves eretnektetés minden kor embere számára, aki úgy érzi, ség elfogadott igazsággá vált. A meteorok és mehogy végső döntést hozhat egy olyan ügyben, teoritok anyagának eredetéről éles vita folyt: a ami kívül esik közvetlen tapasztalati körén." legnépszerűbb felfogás szerint a kisméretű, laza Mindazonáltal az „establishment" képviszerkezetű meteorok üstökösökből származó selőinek bosszúságára a bizonyítékok kezdtek törmelékek, a szilárd meteoritok pedig kisbolyfelgyülemleni. A Yorkshire-ben 1795. decemgók részei, vagy maguk is parányi kisbolygók. ber 13-án lehullott „Wold Cottage" meteoritról Mielőtt áttérnék a következő tárgykörre, részletesen beszámolt a Gentleman's Magaziné: tennék egy ironikus lábjegyzetet a meteorokról. „Egy munkás világosan látott... egy követ... Az a téves megállapítás, hogy a meteorok tiszleereszkedni és becsapódni a talajba, amely kötán légköri jelenségek, a terminológia követrülötte szétrepült... Később ő... és mások... kikezménye: hogyan tartozhatnának a meteorok ásták a követ... Erős kénszagot árasztott... még máshoz, mint a meteorológiához, amely - mint meleg volt és füstölgött. Hossza 30 hüvelyk, szémindannyian tudjuk - a légkör tudománya? De lessége 28 és fél hüvelyk." furcsa módon a Lindell-Scott-féle lexikon szerint a meteorológia nem más, mint „az égitesIdőközben E. F. F. Chladni német jogász és tek tanulmányozása" (bár gyanús, hogy ez csak fizikus 1794-ben könyvet publikált a következő sajtóhiba „nem égi testek" helyett). Kétlem, hosszú címmel: A Pallas professzor által Szibériában talált vasdarab és más, hasonló tömegek hogy a Meteorológiai Hivatal megváltoztatná nevét e felfedezés hatására, bár a légkört kétmegfigyeléseiről, továbbá némi feltevések ezek kapcsolatáról bizonyos természeti jelenségekkel. ségkívül befolyásolja a Nap. De azért szép paradoxon, hogy a terminológia, amely az egész Chladni amellett érvelt, hogy a talált vasdazavart okozta, végső soron helyesnek bizonyulrabok a kimerült tűzgömbök maradványai és hat. Földön kívüli eredetűek - egy egykori szétdarabolódott bolygónak a Földre esett törmelékei. (folytatjuk) 1799-ben megjelent dolgozatában hipotézisét a kőmeteoritokra is kiterjesztette. Az idő megDr. Almár Iván fordítása 1: George Macaulay Trevelyan, angol történész (1876-1962). 2: Józsué 10, 11; Károli Gáspár fordítása. 3: Ez alatt ő porszemcséket ért, nem atomokat a mai fizika értelmében. 4: Magyarul bolond.

Cleve Cartmill: Sürgös küldetés

Ez a novella részévé vált a világtörténelemnek, amikor a 2. világháború során kis híján bezúzattak miatta egy magazint. Ez alkalommal a szerzö jóslata ugyanis túl pontosnak bizonyult.

H

HEVES LÉGVÉDELMI tűz kísérte a bom-

bázók útját, amint keresztülszelték a Cathor bolygó éjszakai égboltját. Ybor Sebrof vigyorogva nyugtázta a tűzijátékot, ahogy meredek szögben odébb kormányozta vitorlázógépét. A bombázók teljesítették küldetésüket; támadást színlelve Nilreq mellett ledobták őt. Az elszakadás még azelőtt történt, hogy a fényszórók karcsú, fehér kévéi végigpásztázták az eget. A repülőgép, amely a Sixa felségjelét viselte, a sötétség oltalmában maradt. Tulajdonképpen az ő gépük is volt. A Seilla akkor zsákmányolta, amikor előretolt egységei rajtaütöttek az alvó namói

helyőrségen. A gépet majd ott hagyja, ahol földet ér, hadd törjék a fejüket a Sixa-felderítők, hogyan került oda. Feltéve persze, ha leszálláskor nem veszik észre. A Sixa-felderítőknek egyéb dolguk is lesz: megmagyarázni a bombázókötelék megjelenését, amely nem dobott le bombákat. Egyetlen Seillagépet sem szedtek le, így a Sixa emberei nem tudhatták, hogy a bombázók üresen, bombák és tüzérség nélkül húztak el fölöttük. Ybor maga előtt látta a másnapi újságok szalagcímeit: „A demokraták nyúlszívű pilótái fejvesztve menekültek a nilreqi légvédelem elől..." A fejeseket

mégis izgatni fogja az ügy. A Seilla vasmadarai akár bombázhattak volna, hisz sértetlenül szálltak el a nagy iparváros felett, lerakhatták volna tojásaikat. )ó kis feladvány a nagyfejűeknek. - Miért? - kérdezgetik majd egymást gondterhelten. - Mi lehetett az oka? Ybor elvigyorodott. Az ok ő volt. Még visszasírják a bombákat, miért nem azokat dobták le inkább. A kudarc lehetősége meg sem fordult a fejében. Amit tennie kellett, mindössze ennyi volt: behatolni az ellenség erődjébe, megtalálni és megölni dr. Sitrucot, és megsemmisíteni a történelem legpusztítóbb fegyverét. Ez minden.

Visszafojtotta a lélegzetét, amint egy tanya derengő körvonalait pillantotta meg maga előtt, és a sötétlő erdő irányába manőverezett. A zöldesszürke vitorlázógép szinte láthatatlanul olvadt bele a háttérbe, csak valami sasszem fedezhette volna fel árnyékát a tünedező holdfényben. Hangtalanul siklott az enyhe légáramlat hátán, amely megsuhogtatta a fák leveleit. Csak a szél és a fák voltak érkezésének tanúi. Azok pedig tudnak titkot tartani. Egy gabonaföldön landolt, a súlyos kalászok elszántan pereltek a süvítve közéjük hatoló idegen fémtesttel. A szárak már jó magasra szöktek, és

Ybor úgy vélte, a repülő észrevétlen marad, míg az aratógépek el nem özönlik a gabonaföldet. A vitorlázót persze a levegőből is felfedezhetik. Ez könnyen bajba sodorhatja, különösen, ha feltartóztatják, mialatt az ellenséges fővárosba tart. Ha a repülőgépet másnap megtalálják, és ő valahogy a felderítés kezébe kerül, rögtön kapcsolatba hozzák a gazdátlan vitorlázóval. Hosszú kést húzott elő a repülőbe erősített tokból, és addig kaszabolt maga körül, míg több nyaláb gabonát le nem vágott. Ezzel aztán találomra beszórta a gépet: most már fentről sem lehet felismerni. A burjánzó növényzeten át utat tört magának az erdő felé. Óvatosan lopakodott előre. Errefelé csaknem biztosan komoly fegyverek rejtőztek, ügyelnie kellett, nehogy beléjük botoljon. Macskaként surrant tovább a puha aljnövények között, négykézláb mászott, ahol nem takarták a lombok, s felegyenesedett, amikor tehette. Orrát egyszerre megcsapta a veszély átható szaga; hirtelen mozdulatlanná görnyedve próbálta kiszimatolni a hozzá érkező ingereket, melyek képpé álltak össze a fejében: emberek és olaj, gázok csípős füstjével keveredve. Egy ellenséges löveg. Ybor a fák felé vette az útját. Egyiktől a másikig osont, és közben nem ütött nagyobb zajt egy éjszakai madár szárnycsapásánál. Egyszer-másszor megállt, az őrök lépteire fülelve. Most tisztán hallotta a halk dobbanásokat, közéjük erősödőgyengülő hortyogás vegyült, amit idehozott a könnyű szél. Ybor tudta: okosabb lenne kikerülni ezt a helyet, ne is sejtse az őrség, hogy erre járt. A vérébe ivódott szokás azonban erősebb volt: ellenség, tehát meg kell semmisítenie. Egyre közelebb ért a katonákhoz. Gyorsan összekuporodott, az őr útvonalától arrébb, és szemével-fülével a sötétséget fürkészte. Az őr elhaladt; Ybor hagyta. A közeli sátrakból kiszűrődő horkolás mögül meghallotta a másik őr közeledő lépteit. Tehát ketten vannak. Ybor előhúzta a kést az övéből, várt. Amint az őr egy vonalba ért vele, hangtalanul ráugrott, és estében már szúrt is. Alig kivehető nesz hallatszott. Ahhoz mégis elég, hogy felkeltse a másik őr figyelmét.

- Nimreh? - szólalt meg halkan. - Mi történt? Ybor morgott valamit, felvette a halott őr fegyverét és sisakját, aztán lépteinek ritmusát is. Ugyanúgy folytatta a körutat, ahogy áldozata nemrég, amíg a második őrszemhez ért. Késének egy villámgyors suhintásával megelőzött minden kérdést, aztán a sátrak felé fordult. Az egész pillanatok alatt történt. Az első őr ujjait a kés markolatára fonta, és továbbállt. Hadd higgyék, hogy az egyik emberük megőrült, és megölte társait, mielőtt öngyilkos lett. Hadd legyen egy kis munkájuk a pszichológusoknak is! Mire az erdő túlsó végébe ért, a hajnal rnár sápadtan derengett Nilreq fölött, élesen kirajzolva a kusza épülettenger körvonalait. Íme, küldetésének célja, ahol talán eldől a sorsa - és az egész emberi faj fennmaradása is. Ebben a gondolatban nincs semmiféle dagályos túlzás. Rideg, kíméletlen tény. Sem a hazafisághoz, sem a politikához, sem a gazdasághoz nincs semmi köze, csupán egyvalamihez: ha az ellenséges fővárosban elrejtett fegyvert felhasználják, könnyen kiveszhet az egész emberiség. A neheze még csak most kezdődött Ybor számára. Kifelé indult az erdőből. Egy apró neszre a másodperc töredékéig megmerevedett. Amint azonosította, hihetetlenül gyors mozdulattal megpördült, és a zaj okozójára vetette magát. Már az első pillanatban tudta, hogy nővel dulakodik. Kissé meglepődött ugyan, de ez nem fogta vissza lendületét: egy erőteljes ütés, és a nő máris eszméletlenül terült el a lábánál. Összeszűkült szemmel állt fölötte; a levelek árnyaival teli homályban nem sokat látott. A hajnal díszpompával köszöntötte a világot a keleti égen, és fényénél Ybor fiatal nőt pillantott meg. Nem éppen tizenévest, de mindenesetre fiatalt. Amikor a napsugár átszelte az árnyékot, azt is láthatta, hogy csinos. Ybor a kése után nyúlt. Az ellenséget el kell pusztítani. Kegyelemdöfésre emelte a karját. De a keze megállt a levegőben: nem tudott lesújtani az áldozatára. A nő mintha csak aludna, telt ajka félig kinyílt, karjai elernyedtek. Egy alvó férfit még csak meg tudunk ölni, de a természet mélységes irtózatot táplált ösztöneinkbe, ha egy védtelen nővel állunk szemben.

A lány halkan nyöszörögni kezdett. Felnyitotta nagy, fekete szemét; szelíd, bársonyos tekintetével foglyul ejtett őzikéhez hasonlított. - Leütött - suttogta vádlóan. Ybor hallgatott. - Leütött - ismételte a lány. - Mégis, mit várt? - kérdezte Ybor nyersen. Virágcsokrot és cukorkát? Mi az ördögöt keres itt? - Magát követtem. Felkelhetek? - Csak rajta! Halljuk, miért szaglászik utánam! - Amikor láttam, hogy leszáll a földemen, kiváncsi lettem. Kiszaladtam; maga épp akkor rejtette el a repülőgépet, és bevette magát az erdőbe. Én meg a nyomába szegődtem. Ybor hitetlenkedve kérdezte: - Végig követett az erdőn át? - Kinyújtott kézzel akár meg is érinthettem volna. - Hazudik. - Azért ne keseredjen el! - A nő könnyed mozdulattal talpra szökkent. A szeme csaknem egy magasságban volt Yboréval. Mosolyogva kivillantotta apró, fehér fogait. - Ebben történetesen nagyon jó vagyok - mondta. - Ha ugyan nem a legjobb. Bár elismerem, maga se utolsó. - Köszönöm - fintorgott Ybor. - Nos, akkor halljuk a sztorit! Nagyon valószínű, hogy ez lesz az utolsó meséje az életében. Ki vele! - Úgy beszéli a tément, mintha az anyanyelve volna - folytatta a lány. Ybor szeme megvillant. - Az is. A lány hitetlenkedve mosolygott. - És megöli a honfitársait? Ne etessen! Láttam, ahogy kinyírta a löveg legénységét. Nagyon is hidegvérrel csinálta. Aki közülünk való, az gyűlölettel gyilkol. Magának meg csak szenvtelen taktikai művelet volt az egész. - A saját nyakára teszi a kést - figyelmeztette Ybor. - Nem hagyhatom futni. Túl sokat tud. A lány még az előbbi gondolatánál időzött. - Nem hiszem. - Kis szünetet tartott. - Bármi is legyen a feladata, segítségre lesz szüksége. Én tudnék segíteni. Ybor hangjában megvetés rejlett. - Maga azt ajánlja nekem, hogy dugjam a fejem az oroszlán torkába? Nem kell segítség!

Különösen nem olyasvalakitől, aki ostobán hagyja magát csapdába ejteni. És maga a karomba sétált, kicsikém! A nő elpirult. - Láttam azt a különös kifejezést az arcán, amikor Nilreq felé fordult: mintha egy erődöt készülne bevenni. Visszafojtottam a lélegzetem, annyira akartam, hogy sikerüljön. Ezt hallotta meg. Ha ellenségnek nézem, nem hallott volna semmit. Legfeljebb a penge hangját, ahogy a szivéhez közeledik. - Mi volt olyan furcsa az arcomon? - kérdezte a férfi. - Az ilyenből tizenkettő egy tucat. - Egy nőnek feltűnik - válaszolta a lány. - Árad belőle a feszültség. Ybor most nem ért rá lelkizni. Kezét a lány torkára kulcsolta. - Meg kell tennem. Mindennél fontosabb, hogy senki se tudjon rólam. A háborúban nincs helye érzelgésnek. A lány nem tiltakozott. Nyugodtan tekintett rá fel, úgy kérdezte: - Hallott már Ylasról? A finom nyakra fonódó ujjak szorítása meglazult. - Ki ne hallott volna róla? - Én vagyok Ylas. - Ócska trükk. - Szó sincs róla. Hadd bizonyítsam be! - A férfi összehúzott szemét látva így folytatta: - Hová gondol? A papírjaim nincsenek nálam. Figyeljen ide! Ismeri Mulbot, Sworbot és Nomost? Én szöktettem meg őket. Ybor tétovázott. Éppenséggel nem kizárt, de fantasztikus szerencse kellett volna hozzá, hogy ilyen hamar rábukkanjon a témenek földalatti mozgalmának legendás hírű vezetőjére. Valószínűtlennek tűnt, mégis lehet, hogy a nő igazat mond. Ezt sem hagyhatta számításon kívül. - Csak nevek - szólalt meg végül. - Ezeket akárhol hallhatta. - Nomosnak egy sarló alakú sebhely van a csuklóján. Sworb majdnem olyan magas, mint maga, a válla kicsit csapott. Hadarva beszél, alig lehet érteni. Mulb nagyképű fickó, a szertartásos modorának köszönhet mindent. Ezek a tömör kis jellemzések valóban ültek. A nő felismerte helyzeti előnyét, és igyekezett kihasználni.

- Ha a Sixa Szövetség embere volnék, talán tétlenül néztem volna, amíg maga legyilkolja a katonákat? Nem figyelmeztettem volna a többieket, amikor az első őrszemet megölte, és elvette a sisakját meg a fegyverét? Van benne logika, gondolta Ybor. A lány tovább ütötte a vasat. - Tudtam, hogy maga Seilla-ügynök, attól a perctől kezdve, hogy levitorlázott a földemre. Riaszthattam volna a rendőrséget. Ybor levette a kezét a lány torkáról. - El kell jutnom dr. Sitruchoz! - mondta. A nő Nilreq felé intett, a reggeli napfényben csillogó toronyházak irányába. Ybor tárgyilagosan állapította meg, hogy a nap felé forduló női arc festő ecsetjére méltó. A hajnali fény felé nyújtózó, sötét szirmú virág. Nem mintha sokat törődne vele. Erre most nincs idő. Másra is alig. - Hát ez nem lesz könnyű - szólalt meg a lány. A férfi elfordult. - Akkor egyedül vágok neki. Nincs vesztegetni való időm. - Állj! - A parancsoló hang visszafordulásra késztette. Fanyarul vigyorgott a rászegeződö pisztoly csövére. Mélységes megvetést érzett önmaga iránt. A lány már a kezében volt, kiszolgáltatva, és ő a nőt látta benne, nem pedig a veszedelmes ellenséget. Nevetséges szentimentalizmusból nem motozta meg. Óriási baklövést követett el; közel a vég, amire ostobaságával rá is szolgált. A lány keze biztosan markolta a fegyvert, sötét szeme elszántan izzott. - Majdnem bedőltem ennek a mesének mondta. - Egy darabig tényleg elhittem, hogy maga Seilla-ügynök. Maguk aztán ördögien ravaszak, azt meg kell hagyni! Rá kellett volna jönnöm, amikor azok a gépek elhúztak fölöttünk. Gyanús volt az a nagy sietség. Ybor szótlanul próbálta megemészteni a rázúduló szavakat. - Remek ötlet volt - hallotta ismét a nő éles, keserű hangját. - Odavitték magát, hogy pont az én földemen landoljon. Micsoda véletlen, ha jól meggondoljuk! Csak három napot töltöttem a tanyán. Éppen ezt a helyet szemelték ki. Nem, ez nem véletlen! Maga és azok a nagyokosok ott a Sixában tudták, hogy a gépek zúgása az ablak-

hoz csal, tudták, hogy észreveszem a vitorlázója árnyékát, és követem. Még meg is ölt hatot a saját emberei közül, csak hogy minden gyanúmat elaltassa. Ami sikerült is egy ideig. - Maga megőrült! - mondta Ybor. - Tegye már el azt a játékszert! - Amikor megölhetett volna, és mégsem tette - folytatta a nő -, az utolsó kételyem is eloszlott. Micsoda balek voltam! Nem, kisapám, nem szaladsz vissza jelentést tenni, hogy aztán a bérenceitek megvárják, míg összeül a bizottságunk, és akkor lecsapjanak! Ebből nem esztek! Meghalsz, méghozzá itt és most! Ybor fejében egymást kergették a gondolatok. Hiábavaló lenne győzködni a lányt, hogy ő hozzájuk tartozik. Csak feleslegesen erőlködne. Egyszerű, hatásos és meghökkentő érv kell! Nem volt veszteni való ideje: ez sugárzott baljósan a fekete szemekből. - Utoljára - kezdte, visszaemlékezve Sworb megmenekülésének történetére - a Curk Way 40ben lakott. Süteményeket árult, és Sworb elrontotta tőlük a gyomrát. A maga kocsijában lett rosszul, amikor elszállították, éjfél után tizenegy perccel. - Ez hajszálra így volt. - A gyilkos szándék eltűnt a lány szeméből, ahogy neki is eszébe jutott minden. Egy pillanatra eltűnődött. Aztán megvillant a szeme. -Nem tudom, biztonságban eljutott-e Acriebbe. Maga el is kaphatta őt az Enarta-határon, és kiverhette belőle, amit most elmondott. - Habozott. Persze lehet, hogy mégis igazat beszél... - Ez az igazság - válaszolta Ybor nyugodtan. - Seilla-ügynök vagyok, és nagyon fontos megbízatással jöttem. Ha nem tud a segítségemre lenni, azonnal engedjen az utamra! - Honnan tudjam, hogy nem hazudik? Nem kockáztathatok! Előttem fog menni. Ha egyetlen gyanús vagy félreérthető mozdulatot tesz, lelövöm! - Hová akar vinni? - Na mit gondol? A vendégem lesz. Otthon majd beszélgetünk. - Ide figyeljen - tört ki Ybor -, most nincs idő... - Gyerünk! Ybor nem tehetett mást, elindult. Az a terve, hogy a házba érve ártalmatlanná teszi a lányt, rögtön szertefoszlott, mihelyt meglát-

ta a „fogadásukra" megjelenő óriást. A hatalmas hústoronyban iszonyú erő feszült. Ybor még sohasem látott ilyet; ő maga is nagydarab ember, de e mellett a gorilla mellett szinte eltörpült. Ennek a karja olyan vastag volt, mint Ybor combja. Arcából gonosz, sárga malacszem pislogott ki. Szörnyű méretei ellenére úgy mozgott, akár egy párduc, puhán, szemfényvesztő gyorsasággal. - Tartsd szemmel! - adta ki az utasítást a lány, és Ybor tudta, hogy a sárga szempár minden mozdulatát éberen lesi. Leereszkedett egy ódivatú támlás székre, és figyelte a lányt, amint a táncteremnek beillő konyhában foglalatoskodott. Erről a konyháról húsz munkásra is lehetett volna főzni. - Itt az ideje, hogy együnk! - mondta a lány. - Ha nem hazudik, szüksége lesz az erejére. Ha igen... nos, akkor is, hogy kibírja a kínvallatást, amíg ki nem szedjük magából az igazat. - Hibát követ el... - kezdte Ybor indulatosan, de a testőr fenyegető mozdulata belefojtotta a szót. Az étel hamarosan az asztalra került. A nő jól főzött, és Ybor farkasétvággyal evett. - A siralomházi vacsora - mondta mosolyogva. Időközben valamiféle cinkosság szövődött közöttük. A férfi sem volt még öreg, sötét szeme, nyílt tekintete, egész lénye a sallangtalan céltudatosságot fejezte ki; a lány pedig most érett be. A készülő étel meleg páráiban, a közös étkezés családias légkörében a feszültség észrevétlenül enyhült egy kicsit. A lány arcán még egy futó mosoly is átsuhant a férfi mohó étvágya láttán. - Maga remekül főz - állapította meg Ybor az evés végeztével. De a nő megint rideg és elutasító volt. Tekintete megkeményedett. - Most pedig - mondta parancsolóan - lássuk a bizonyítékokat! Ybor dühösen vállat vont. - Gondolja, hogy a papírjaimban ez áll: X. Y. Seilla-ügynök? „Mindenkinek, akire tartozik: E sorok felmutatója a Seilla-tanács fontos személyisége. Minden támogatás megilleti." A papírjaim szerint újságíró vagyok Eerasból. A szerkesztőség épülete és irodái azóta már eltűntek a föld színéről, úgyhogy az ellenőrzés lehetetlen. A nő fontolóra vette, amit hallott.

- Adok még egy sanszot - mondta. - Ha valóban Seilla-ügynök, akkor valamelyik nilreqi emberük azonosítani tudja. Nevezzen meg egyet, és mi idehozzuk! - Egyikük sem ismerhet fel. Mielőtt ezt a feladatot kaptam, átoperálták az arcomat, nehogy valaki elárulhasson, akár véletlenül is. - Maga aztán jól megtanulta a leckét! - gúnyolódott a nő. - Nos, akkor most levisszük a pincébe, és vallatóra fogjuk. Addig nem fog meghalni, amíg nem beszél. Megtaláljuk a módját, hogy életben tartsuk. - Várjon egy percet! - mondta Ybor. - Van valaki, aki ismer engem. De lehet, hogy még nem ért Nilreqbe. A neve Solraq. - Solraq tegnap megérkezett. Ha ő azonosítja magát, az nekem elég. Sleyg - szólt oda a gorillának -, ugorj el Solraqért! Sleyg mély hangon gurgulázott valamit, és nyugtalanul intett Ybor felé. - Tudok vigyázni magamra. Eredj! - csattant fel a nő, újra előhúzta a fegyverét, és az asztal fölött Yborra szegezte. Sleyg eltűnt. Ybor hallotta, hogy beindul a kocsi, majd a motorzúgás elhal a messzeségben. - Rágyújthatok? - Csak tessék! - A nő szabad kezével egy doboz cigarettát csúsztatott oda Ybornak az asztalon. A férfi meggyújtott egyet, gondosan ügyelve, hogy a keze mindig jól látható legyen, átnyújtotta a lánynak, aztán maga is rágyújtott. - Szóval maga Ylas - próbált beszélgetést kezdeményezni. A lány válaszra sem méltatta. Ybor folytatta. - Ügyesen csinálja a dolgát. És ráadásul pont az orruk előtt. Lehetett már egypárszor meleg helyzetben. A lány elnézően mosolygott. - Nem dőlök be, pajtás! A menekülésre ugyan nincs sok esélye, de nem adok ki információkat, hogy később ellenem fordíthassa azokat. - Ha nem jutok ki innen, nem lesz később. Se magának, se másnak. - Hagyjuk a melodrámázást. Mindig lesz később, amíg az idő létezik. - Az időt csak a tudatunkban észleljük. Enélkül nincs idő, hacsak a föld és a kövek nem kezdenek gondolkodni.

- Ez úgy hangzik, mint egy világvége-jövendölés. - Az is. Közeledik az idő, amikor már nem lehet megakadályozni a katasztrófát. És maga minden perccel közelebb hozza a végpusztulást. - Hát ez nem szép tőlem! - gúnyolódott a lány. - Még ha most azonnal elenged is... - kezdte újra a férfi. - Ami eszem ágában sincs. -... a katasztrófát talán már akkor sem lehet elkerülni. Fel nem foghatjuk azt az iszonyatos erőt, amely képes minden élőlényt megsemmisíteni a Földön. Bizarr kép, még elgondolni is. Képzelje el: a jövő űrutazói felfedezik ezt az elnéptelenedett bolygót, ahol csak a dzsungel burjánzik. Még neve sem lesz. Azt persze ki fogják deríteni, hogy hívták a bolygót: a civilizáció nem tűnik el nyomtalanul. A sivár romok közül előkerül majd egy-egy darabka történelem. Azután az utazók hazatérnek bolygóikra a Cathor megfejthetetlen rejtélyével. Miért szűnt meg az élet a Cathoron? Csontvázakat találnak, melyekből megállapíthatják, milyenek lehettünk; vallatják a letűnt civilizáció emlékeit. De értetlenül állnak a kérdés előtt: mi vagy ki ítélte halálra mindezt? Az okot: Ylas nevét nem fogják megfejteni. A nö egyre csak mosolygott. - Láthatja, nem babra megy a játék - folytatta Ybor. - Nem lesz madár az égen, vad az erdőben. Talán még a rovarok is elpusztulnak. Kíváncsi lennék - mondta elgondolkozva -, vajon hasonló robbanások pusztították-e el naprendszerünk más bolygóit is. Például a Larát. Valaha ott is volt élet. Vajon ott is elértek a civilizáció csúcsára, ami egy háborúban „teljesedett ki"? Ahol mindenki fegyverkezett, vagy az egyik, vagy a másik oldalon? Mígnem egyik fél elkeseredett lépésre szánta el magát: bevetett egy ismeretlen hatású bombát, és így következett be a világvége? - Pszt! - szólt rá parancsolóan a nő. Minden idegszálával kifelé figyelt. Akkor már Ybor is hallotta a lépések ütemes dobbanását. Egy pillantást vetett az ablakon át az erdő felé. - Témenek - mondta. Egy őrmesterrel az élén nyolcfős szakasz masírozott a ház irányába. Ybor a lányhoz fordult.

- El kell bújtatnia! Azonnal. A nő hideg pillantást vetett rá. - Nincs hová. - Kell hogy legyen egy rejtekhelye a menekültek számára. Merre van? A nő hajthatatlan maradt. - Lehet, hogy vesztettem, de maga nem tudhat meg semmit! A földalatti mozgalom titkait megőrzőm. - Kis hülye! Hiszen én is veletek vagyok! - Ezt állítja. De hol a bizonyíték? Ybornak gyorsan kellett cselekednie. A katonák már majdnem az ajtóhoz értek. Odaugrott a falhoz, és lekuporodott a földre. Kabátját félig lerántotta, haját összekócolta és jól a szemébe húzta, vonásait ellazította: egy idióta zavaros arckifejezésével bámult maga elé. Játszani kezdett az ujjaival, torkából artikulálatlan hangok törtek elő. Puskatussal döngették meg az ajtót; a lány beengedte a katonákat. Ybor nem nézett fel. Ujjait babrálta, és gagyarászott hozzá. - Hallott valamit az éjszaka? - kérdezte az őrmester. - Az éjszaka? - visszhangozta a lány. - Repülőgépeket meg lövöldözést. - Szóval felébredt. Nem látta, mi történt? - Nagyon féltem - válaszolt szemlesütve a lány. Az őrmester megvetése jeléül kiköpött. Rövid csend állt be, csak Ybor gurgulázása hallatszott. - Hát ez meg miféle szerzet? - csattant fel az őrmester. Áttrappolt a szobán, a hajánál fogva felrántotta Ybor fejét. Ybor nyálát csorgatva, gügyén vigyorgott rá. Az őrmester lenéző fintorral nézte. - Idióta! - morogta. Eleresztette Ybor haját. - Mi a fenének nem csapja agyon? - fordult a lányhoz. - Csak a kenyeret pusztítja. No nézd csak! - mondta hirtelen, mintha csak most venné igazán észre Ylast. - Nem is rossz bőr. Valamelyik este beugrom hozzád, tündérkém! Ybor nem mozdult, amíg hallótávolságon kívül nem kerültek a katonák. Akkor felállt, és vadul nézett Ylasra. - Mostanra már rég Nilreqben lehetnék. Engedjen el! Felfedezték a meggyilkolt katonákat, és most mindenki gyanús. A lánynak ismét kezében volt a pisztoly. A székre bökött vele. - Talán üljünk le!

- Még mindig nem bízik bennem? Ezek után sem? Maga megőrült! - Éppen, hogy nem. Ez is hozzátartozhat az átejtési manőverhez. Leülni! Ybor szótlanul engedelmeskedett. Hiába minden szó. Az őrmesteren töprengett. Az valószínűleg nem ismerne rá, ha még egyszer kereszteznék egymás útját. Ezt az arcot mégis jó lesz megjegyezni. Visszajöhetne már az a gorilla Solraqkal! Ekkor, mintegy végszóra, meghallotta a motorzúgást. Elégedetten nyugtázta, hogy egy teljes másodperccel korábban, mint Ylas. Tehát nem is működnek oly kitűnően a nő érzékszervei. Sleyg érkezett meg, egyedül. Ruganyos macskaléptekkel közeledett. - Solraq meghalt - jelentette. - A múlt éjjel megölték. Ylas gyilkos mosolyt eresztett meg Ybor felé. - Hát ez kapóra jött magának, ugye? Nem furcsállja ezt, tisztelt Sixa felderítő úr, hogy pont egy halott Seilla-ügynökre hivatkozik? Elég a kisded játékokból! A pincébe vele, Sleyg! Ezúttal megtudjuk az igazat. Még akkor is - ezt már Ybornak címezte -, ha az életébe kerül. A szék, valóságos kényszerzubbony kapcsokkal és pántokkal fölszerelve, úgy leszorította Ybort, hogy moccanni sem tudott, csak a szeme járt ideoda. Ylas szemmel láthatóan meg volt elégedve. Intett Sleygnek: - Menj, melegítsd a szerszámaidat! Először apránként leégetjük a fülecskéket - magyarázta Ybornak. - Ha ez nem használ, kitalálunk valami komolyabbat. Ybor megszólalt: - Semmi szükség rá. Elmondok mindent. A lány megvető grimaszt vágott. - Nem csoda, hogy az ellenség már a nyakukon van. Délen már kiverték a Sixa-csapatokat Aissuból, északon pedig Ytalból. Most, hogy beijedtek, szépen hazaszállingóznak.

Ybor nem zavartatta magát. - Meggyőződtem róla, hogy maga valóban Ylas. Igaz, hogy a parancs szerint senki nem tudhat a küldetésemről, de azt hiszem, magával kivételt tehetek. Különben sincs más választásom. Figyeljen: azért jöttem Témenbe, hogy... Ylas indulatosan közbevágott. - Az igazat! - Meghallgat, vagy sem? - Nem vagyok kíváncsi egy újabb dajkamesére. - Végig fog hallgatni, akár tetszik magának, akár nem. A gorilláját meg tartsa féken, amíg be nem fejezem! Hacsak nem kívánja az emberi faj pusztulását. A nö ajakbiggyesztve vetette oda: - Folytassa! - Hallott már az U-235-ről? Ez egy urániumizotóp. - Ki ne hallott volna? - Rendben. Ezek tények, nem feltételezések. Az U-235-öt először az atomkutatásokhoz szükséges mennyiségben állították elő. Az új izotópszétválasztási eljárással viszont már kilószámra nyerhetik az uránércből. Mármint a Seilla tudományos kutatói. De még nem halmozták fel a kritikus mennyiséget, sőt egy nagyobb adagot sem. Egyszerűen azért, mert nem biztosak benne, hogy a folyamat megállítható, még mielőtt az egész felrobbanna egy másodperc törtrésze alatt. Sleyg lépett a pincébe. Egyik kezében egy hordozható hevítőt tartott, a másikban egy nyaláb fémpálcát. Ylas egy szemvillanással utasította, hogy tegye azokat a sarokba. - Menj fel, és tartsd nyitva a szemed! Majd szólok, ha szükségem lesz rád. Yborban felujjongott valami. A lány mégiscsak kezd engedni. - Egy félkilónyi U-235 még nem okoz túlságosan nagy rombolást; úgy 50 millió kilogramm TNT-nek felel meg. Ha egy szigeten végezzük el a kísérletet, a robbanás letarolja a felszínt, gyökerestől kitépi a fákat, megsem-

misíti az állatokat: de még ez az ötvenezer tonna TNT sem pusztítaná el ezt a kis szigetet. - Feltételezem - szakította félbe a lány -, hogy hamarosan rátér a lényegre. Remélem, nem akar itt nekem előadást tartani a nagy hatású robbanóanyagokról! - Várjon! Félő, hogy a hatalmas erejű robbanáskor olyan iszonyú energia szabadul fel, hogy a reakció továbbterjed. Képzelje el a legerősebb villámcsapás energiájának, amit valaha is látott, a több milliószorosát besűrítve egy gyufásdoboznyi térbe: akkor lehet fogalma arról, milyen roppant erejű lesz a robbanás. A hangsúly nemcsak az energia menynyiségén, hanem félelmetes koncentrációján van. A környező anyag, amelyben normális körülmények között magreakció nem jöhet létre, az U-235 felrobbanásától olyan irtózatosan nagy energiaimpulzust kaphat, amitől széthasadhatnak az atommagjai, és ez újabb óriási energia felszabadulását vonja maga után. Ez azt jelenti, hogy nemcsak egy félkilónyi U-235 robban fel, hanem öt vagy ötven vagy ötvenezer tonna más anyag is. Hogy ez mivel jár, azt elképzelni sem tudjuk. - A lényeget! - Éppen most következik. Egy ilyen robbanás szörnyű pusztítást vihet véghez. Eltüntethet egy szigetet a Föld színéről, egész kontinenseket a levegőbe röpíthet. A Cathort megrázná az egyik sarkától a másikig, szörnyű földrengéseket váltana ki a bolygó túlsó felén, és a robbanás középpontjától számított legalább ezer mérföldes körzetben minden tökéletesen megsemmisülne, az utolsó fűszálig. - A bombát tehát még nem próbálták ki. A szabályozott reakciójú U-235-ös bombával máról holnapra véget vethetnének a háborúnak. De az egész civilizáció kiirtásához elegendő egy vagy két U-235-ös bomba, ha a robbanás továbbterjedését nem lehet megakadályozni. És ha megcsinálják a bombát, nem tudhatják, mi lesz: hol szakad meg a láncreakció. Mostanáig nem találtak olyan módszert, amellyel irányítani lehetne az U-235 robbanását.

- Ha csak az időt akarja húzni - szólt közbe Ylas -, semmi jóra ne számítson! Ha netán látogatókat kapnánk, lepuffantom, mint egy kutyát. - Hogy húzom az időt? - Ybor már kiabált. Hiszen én azt akarom, hogy mielőbb kijuthassak innen! De hallgasson végig, még nem fejeztem be! Ahogy maga mondta, a Sixa haderőket egyre inkább visszaszorítják Témenbe. Innen indultak a világ meghódítására, és ez egyszer majdnem sikerült is nekik. Most viszont rosszul áll a szénájuk. Mi, mármint a Seilla, nem mernénk megkockáztatni egy kísérleti atombomba bevetését. Nekünk ez a háború átmeneti időszak, a Sixának viszont az egész jövője ezen áll vagy bukik. Ezért mindenre el vannak szánva. Dr. Sitruc kikísérletezett egy bombát, és nem fél, hanem nyolc kilogramm U-235 felhasználásával. Szörnyű művével bármikor elkészülhet. Meg kell találnom és hatástalanítanom kell a szerkezetet! Ha felhasználják, mi elvesztünk. A jobbik esetben csak a háborút veszítjük el, a rosszabbikban az egész világ megsemmisül. Magán múlik az emberiség sorsa. - Hazudik! - csapott le a lány. - El akarja pusztítani a bombát; de hogyan? Megszerzi és felrobbantja? De hol? Egy sivatag közepén? Egy hegy tetején? Az óceánba sem merné bedobni, hiszen felrobbanhat. Ha egyszer megkaparintja, mintha tízmillió tigrist tartana a farkánál fogva, nem engedheti ki a kezéből. - Tudom, hogyan kell ártalmatlanná tenni. A tudósaink kitanítottak rá. - Hagyjuk ezt! A történet több helyen is sántít. Először is meglehetősen furcsa, hogy mi semmit sem tudunk az egészről, pedig sokkal közelebb vagyunk a tűzhöz, mint a Seilla, háromezer mérföldnyire innen. - Sworb - mondta Ybor - remek fickó, még ha nem is bírja az édességet. Megszerezte a bomba tervrajzát. Értse meg, Ylas, minden perc drága! Dr. Sitruc bármikor elkészülhet a bombával, és ledobhatja a főhadiszállásunkra, mielőtt megakadályozhatnám. Még ha nem is lesz a hatás olyan rettenetes, ahogy leírtam, a déli

hadseregünket mindenestül elsöpörheti, és egy csapásra döntő vereséget szenvedünk. - Még két dolgot kell tisztáznunk! - folytatta Ylas zavartalanul. - Miért éppen az én földemen szállt le? Bőven lett volna hely másutt is. - Merő véletlen. - Tegyük fel! De nem túl sok itt a véletlen? Mint például Solraq halála is? - Sejtelmem sem volt róla, hogy meghalt. Csend állt be. A nő szótlanul járkált fel-alá a pincében, homlokát ráncolva, idegesen fújta a füstöt. Ybor annál nyugodtabban ült, mivel mást nem is tehetett; még az ujjai is be voltak szorítva. - Már-már hajlanék arra, hogy higgyek magának - szólalt meg végül a lány -, de gondoljon csak bele: erős, kiterjedt szervezetet hoztunk létre, mindent kockára tettünk, sokan az életüket áldozták fel! Tudom, menyire gyűlölnek bennünket a hatóságok, és mennyire félnek tőlünk. Ha maga Sixa-ügynök, és minden jel erre mutat, akkor nagy veszélyt hozhat ránk. Lehet, hogy egy gondosan kidolgozott tervet hajt végre, amivel leleplezi a módszereinket és a szervezetünk tagjait. Nem tehetem mindezt kockára, amikor egyetlen biztosítékom egy idegen ember szava!

- Most maga fontolja meg az én helyzetemet! - fordított a szón Ybor. - Elmenekülhettem volna az erdőben, és innen is megszökhettem volna, amikor Sleyg elment. De nem bízhattam magam a vakszerencsére. Láthatja: itt az időn múlik minden. Nem vesztegethetjük! Dr. Sitruc bármelyik percben elkészülhet, és akkor már csak a gombot kell megnyomni. Ha menekülni próbáltam volna, és maga lelő engem... és megteszi, ebben biztos voltam... hetekbe telik, amíg küldenek valakit helyettem. Nekünk viszont talán csak óráink vannak a cselekvésre. Ylas tartózkodó nyugalma elszállt. Tekintetében gyötrelem tükröződött, keze ökölbe szorult, mintha a szívéből akarná kitépni a szavakat: - Nem kockáztathatok! - Nem szabad nem kockáztatnia! - mondta Ybor. Ekkor súlyos léptek döndültek a fejük fölött. Ylas megmerevedett, fürkésző, gyanakvó pillantást vetett Yborra, és magára hagyta. Ybor engedélyezett magának egy mosolyt; lám, Ylas nem lőtte le, ahogy ígérte. Mozdulatlan testében minden idegszála pattanásig feszült. Mi lesz most? Ki jött? Jót vagy rosz-

szat jelent? Kivel beszélget Ylas odafent? Kinek a lépései döngetik a padlót? Nem kellett sokáig várnia, a léptek a pinceajtó felé közeledtek, és Ylas mögött az ismerős őrmester tűnt fel. - Parancsot kaptam, hogy mindent kutassak át töviről-hegyire ezen a környéken. Úgyhogy pofa be! - közölte. A szeme elkerekedett Ybor láttán. - No nézd csak! - kiáltott fel. - Akármi legyek, ha ez nem a mi dilinyósunk! Talán kipofozta belőle a hülyeséget? Ybor a lélegzetét is visszafojtotta, amikor az ötlet az eszébe villant. - Be voltam narkózva - kapott a kínálkozó lehetőségen -, de rnár elmúlt. Ylas a homlokát ráncolta, szemmel láthatóan a szavak rejtett értelmét kutatva. Ybor átpasszolta a labdát a lánynak: - Ennek a nőnek a szolgája, az az agyatlan barom... - Az meglógott - mondta az őrmester -, de elkapjuk. - Aha. Tegnap éjjel rám támadt kint a földeken, idecipelt, és kábítószert erőszakolt belém. - Mit keresett maga a földeken? . - Dr. Sitruchoz tartottam. Életbevágóan fontos információt viszek neki. Az őrmester Ylas felé fordult. - Nos, drágaságom, ehhez mit szólsz? Ylas vállat vont. - Maga mi az ördögöt csinált volna egy idegennel az éjszaka kellős közepén? - És miért nem említette ezt egy szóval sem az előbb? - Ha kiderül, hogy tényleg kém, a jutalom nekem jár érte! - Ó, maguk civilek - mondta az őrmester lesújtóan. - Lehet, hogy ez az a fickó, akit keresünk. Miért nyírtad ki azokat a fiúkat? - vicsorított Yborra. Ybor pislogott. - Honnan tudja? Ellenségek voltak, tehát eltettem őket láb alól. Az őrmester a pisztolyához kapott. Arca vészjósló kifejezést öltött. - Te rohadt spicli, te... - Várjon! - állította le Ybor. - Miféle katonákról beszél? A Seilla-előőrsről Aissuban, nem?

- A mieinkről beszélek, itt az erdőben, te patkány! Ybor megint laposan pislantott - Fogalmam sincs, miről beszél! Ide figyeljen, azonnal el kell vinnie dr. Sitruchoz! A következőről van szó: Seilla területen voltam, és megtudtam valamit, ami nagyon fontos dr. Sitruc számára. Ezen dől el a háború sorsa. Azonnal vigyen oda, különben bajba kerül! Az őrmesternek ez a fordulat láthatóan fejtörést okozott. - Itt valami nem stimmel. Miért kötözte igy meg? - Hogy kivallassam - válaszolta Ylas. Ybor látta, hogy a lány veszi a lapot, bár nem túl nagy meggyőződéssel. Egyszerűen nem volt más választása. Az őrmester görcsös igyekezettel próbálta átlátni a helyzetet. Megrázta busa fejét. - Nem értem, mi történik itt - mondta zavarodottan. - Valahányszor úgy látszik, hogy már megvan, mindig melléfogok... De mit is beszélek! - Hangja hirtelen fenyegetőre váltott. - Hogy hívják magát? - rivallt rá Yborra. Ybor nem tudott vállat vonni, csak a szemöldökét rántotta föl. - A papírjaim szerint Yenraq Ekor újságíró vagyok, de ez ne tévessze meg! Az igazi nevemet csak dr. Sitrucnak vagyok hajlandó megmondani, ő már jól ismeri. Ember, ne húzza az időt! - tört ki - Most rögtön vigyen el hozzá! Maga még roszszabb, mint ez a buta liba itt! Az őrmester Ylashoz fordult. - Megmondta, miért akar dr. Sitruchoz menni? Ylas megvonta a vállát, közben még mindig Ybor arcát fürkészte. - Csak annyit mondott, hogy okvetlenül el kell jutnia hozzá. - Nos, akkor mesélje el szépen, miért kell találkoznia dr. Sitruccal! Ybor elszánta magát: dupla vagy semmi. Ez az idióta még képes egész nap feltartani a hülye kérdéseivel. Előadta hát a bomba-sztorit, majd-

nem ugyanúgy, ahogy Ylasnak elmondta. Közben figyelte az őrmester ábrázatát: vonásai teljes értetlenségről árulkodnak. Helyes! A katonának fogalma sem volt az U-235-ről. Ybor mondókája most zagyva blöffölésbe torkollott. - És ha nem ellenőrizhető a hatása, elpusztíthatja az egész bolygót; egy pillanat alatt porrá és hamuvá lesz minden. Nekem viszont tudomásomra jutott egy olyan módszer, amellyel a robbanás szabályozható. A Seillának nem sok hiányzik ahhoz, hogy elkészüljön a bombájával. És ha ez bekövetkezik, menthetetlenül elpusztítják Tément. De ha mi mérhetjük az első csapást, akkor mi semmisítjük meg őket. A találmány, amit a Seillatáborban sikerült megszereznem, egy neutronpajzs. Ez a neutronpajzs megállítja a robbanáskor kiszabaduló neutronokat, amelyek iszonyú rombolást vinnének véghez. Van fogalma arról, mire képes egyetlen neutron? Kettőbe hasíthatja ezt a bolygót. Ez a pajzs viszont egy meghatározott területre korlátozza a neutronokat, és ezzel nyert ügyünk van. De lehet, hogy csak perceken múlik minden. Máris indulnunk kell! Az őrmester szépen bekapta a csalit. Nem mert hitetlenkedni, mivel Ybor olyan elképesztően szörnyű képet festett, hogy tizenhat ilyen őrmesternek is betett volna. Végre döntésre jutott. - Hozzám! - üvöltötte az ajtó felé, amire három katona nyomult be a pincébe. - Szedjétek ki ebből a micsodából! A százados úrhoz visszük. Hozzátok a lányt is! Lehet, hogy hozzá is lesz egy-két kérdése. - De hiszen én nem csináltam semmit! - tiltakozott Ylas. - Akkor nincs is mitől tartanod, szépségem! Ha kiengednek, ígérem, magam viselem gondodat! Meg kell hagyni, az őrmester mesterien tudott kacsintani. Akár fatalista is lehetnék, gondolta Ybor dr. Sitruc előszobájában várakozva. Meg-

lehet, a saját halálára vár itt, de még akkor is megéri. Ha a gyalogáldozat szerepét kell játszania egy sakkjátszámban, ahol a tét az emberiség jövője - hát legyen! Eddig minden jól ment. És ahogy a két őrt nézte, rádöbbent a bizonyosságra: a végső siker egyben az ő halálát jelenti. Esztelenség abban reménykedni, hogy hatástalanítja a bombát, és aztán ép bőrrel kisétálhat. Ebből az erődből nem juthat ki élve. Nem is remélhette, hogy megússza - tűnődött el; ez kezdettől fogva öngyilkos vállalkozás volt. Éppen ez adott meggyőző erőt az egyébként gyenge sztorinak. A százados csakúgy, mint az őrmester, nem merte nem elhinni a meséjét. A pusztulás képét azért tudta olyan valószerűen lefesteni, mert a végsőkig el volt szánva, hogy megakadályozza a bekövetkezését. Nem mintha a neutronpajzsról tartott előadása hatott volna. A százados az őrmesterhez viszonyítva intelligens ember volt, és Ybor tárgyilagosan beszélt neki a robbanásszabályozásról; elég tárgyilagosan ahhoz, hogy örök kíséretében ideküldjék. Amint közeledtek úti céljukhoz, a katonákat úgy szállta meg egyre jobban a félelem. A bombahistóriát láthatólag ismerték itt, a kormány kísérleti laboratóriumaiban: az őröknek olyan űzött volt a tekintete, mintha minden pillanatban számítottak volna a végzetes robbanásra. Hadd rettegjenek: annál jobb! Ha ebből hasznot tudna húzni, mint ahogy eddig kihasználta a helyzetet, akkor talán... Az őrök hirtelen vigyázzba merevedtek, amikor nyílt az ajtó. Ybor abbahagyta a töprengést; most a cselekvésen a sor. Dr. Sitruc karcsú férfi volt, különös formájú arcából Parancsoláshoz szokott, szúrós szempár tekintett Yborra. Köpenyt viselt; kezei keménységről, hozzáértésről tanúskodtak. - Szóval maga a végeredmény - mondta szárazon. - Jöjjön be! Ybor követte a doktort a laboratóriumba. Az egy kényelmetlen szék felé intett: az invitáláshoz

egy pisztolyt használt. Ybor leült, és higgadtan nézett rá. - Miféle végeredményről beszél? - Hát nem nyilvánvaló? - kérdezte könnyedén a doktor. - A tegnap éjszakai bombázók üresen repültek; egyébként túlságosan is gyorsan. Egész nap törtem a fejem, mi lehetett a céljuk. Most már látom: magát dobták le. - Hallottam valamit a bombázókról - mondta Ybor -, de látni nem láttam őket. Dr. Sitruc udvariasan felvonta a szemöldökét. - Attól tartok, egy szavát sem hiszem. Szerintem a következő történt: a Seilla-bombázóknak az volt a feladatuk, hogy ledobjanak egy ügynököt, akit az urániumbomba hatástalanításával bíztak meg. Egy ideje tisztában vagyok azzal, hogy a Seilla-vezetés tudomást szerzett az én szerkezetem létezéséről. Kíváncsi voltam, mit forralnak ellenünk. Ybor úgy vélte, ideje kimozdulni a védekező álláspontról. - A Seilla a saját bombáján dolgozik. Csakhogy ők már szabályozni tudják a robbanás hatósugarát. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, amit megtudtam, és ön felhasználhassa azt a mi bombáinkhoz. Van időnk. - Az embereim beszámoltak magáról - mondta Sitruc. - Tett néhány felelőtlen és értelmetlen kijelentést ma reggel. Az a benyomásom, hogy maga dilettáns, és hetet-havat összehord olyasmiről, amiről legfeljebb halvány fogalma van. (avaslom, tisztázzuk a dolgot, mielőtt megölöm magát. Igen - tette hozzá mosolyogva -, mindenképpen meg fog halni! Az én hatalmam a tudásból fakad. Ha olyan információval tud szolgálni, ami nekem még nem áll rendelkezésemre, azt magam fogom felhasználni. Ért engem? - Maga itt valóságos kisisten. Ez nyilvánvaló. - Pontosan. A világtörténelem legnagyobb erejű robbanószere van a kezemben, és mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök. Ha úgy tartja kedvem, parancsokat adhatok a Legfelsőbb Vezetésnek is. Engedelmeskedniük kell, nem

tehetnek mást. Maga pedig... a neve nem fontos, hiszen úgyis álnév... elmondja nekem, amit tud! - Ugyan miért mondanám? Ha így is, úgy is meg kell halnom, mit törődöm én magával? Tudok valamit, amit maga nem, és aligha lesz ideje arra, hogy bárki mástól megszerezze ezt az információt. Mire valamelyik ügynöküknek sikerülne megtudnia azt, amit én, a Sixát már rég legyőzték. Én viszont nem látom értelmét, hogy bármit is felfedjek magának. Legfeljebb eladni vagyok hajlandó; az életemért cserébe. Míg beszélt, Ybor körüljártatta tekintetét a laboratóriumban, ahol minden ragyogott, és egyszer csak meglátta. Nem volt különösebben nagy: a mérete mindenesetre nem állt arányban azzal a rettegéssel, ami a szívét eltöltötte. A bomba teljesen készen volt. Egy rezgésbiztos bölcsőfélében függött, olyan szilárdan rögzítve, hogy még egy bombatámadás sem tudta volna megmozdítani. Bizonyos volt, hogy ott és akkor fog felrobbanni, ahol és amikor a doktor akarja. - Minden oka megvan rá, hogy halálra váljon - nevetett elégedetten a doktor. - Ez itt minden idők legrettenetesebb tömegpusztító fegyvere. Ybor idegesen nyelt egyet. Ez valóban megmásíthatatlan tény. Ez a félelmetes eszköz szó szerint a világ végső pusztulását jelenti. Keserűen gondolt azokra, akik elvakultan hittek valami isteni beavatkozásban, ami csodával határos módon vet véget a háborúnak; ezek az emberek nem fogják megérni, hogy múlt időben beszélhessenek a csodafegyverről. A robbanás alapjaiban rázná meg hitüket, ha ugyan valami is marad abból, illetve belőlük. - Azért sápadtam el - válaszolta -, mert önnek egy vak pusztító erő van a kezében, amit nem tud kordában tartani. Egy korszak végét, az élet megszűnését hordozza magában. Több ezer év is eltelik majd, míg egy új civilizáció eléri a mi fejlettségi szintünket. - Az igaz, hogy van egy bizonyos rizikófaktor a dologban. Ha a bomba környezetében lévő anyagokban láncreakciószerű robbanás megy végbe, na-

gyon valószínű, hogy egy szempillantás alatt vége az életnek. Viszont ha ez nem következik be, akkor mi leszünk a világ urai. Ezt egyedül én tudom illetve most már maga is. A Legfelsőbb Vezetőség csak a győzelem eszközét látja ebben a fegyverben. De elég az üres fecsegésből! Maga megvásárolja az életét, cserébe az információért, hogy miképpen lehet a robbanást szabályozni. Ha meggyőződöm arról, hogy valóban birtokában van ennek a tudásnak, szabadon engedem. Nos, halljuk! - Igy nem megyünk semmire - vetette ellen Ybor. - Én nem beszélek addig, míg nem vagyok szabad, maga pedig nem enged el, ha nem beszélek. Dr. Sitruc beszívta az ajkát. - Igaza van. Nos, akkor mit tegyünk? írásba adom az őröknek, hogy hagyják bántatlanul távozni, amint kilép a laboratóriumból. - És mi a biztosíték arra, hogy nem öl meg idebent, ha már mindent elmondtam? - A szavamat adom. - Ez kevés! - Van más választása? Ybor latolgatta az esélyeket, aztán beadta a derekát. Végül is a játszma során egyiküknek valahol meg kell bíznia a másikban. Miután ez a doktor birodalma, Ybor pedig a fogoly, nem nehéz kitalálni, ki diktálja a feltételeket. A fontos az, hogy lélegzetvételnyi szünethez jusson. Most időt kell nyernie! - Adja ki a parancsot! - mondta. Dr. Sitruc leült az íróasztalához, és írni kezdett. Közben Ybort is szemmel tartotta, úgyhogy nem volt érdemes váratlan támadással próbálkoznia. A villámgyors lerohanás sem sikerülhetett, mivel a doktor elég messze ült ahhoz, hogy idejében felemelhesse a pisztolyt és tüzeljen. Ybor gyanította, hogy a doktor kitűnő céllövő. Várt. Dr. Sitruc beszólított egy őrszemet, átadta neki a parancsot, és intett, hogy Ybor is elolvashatja. Ybor átfutotta, bólintott. Az őr kiment. - Nos - kezdte dr. Sitruc, de a telefon csöngése félbeszakította. Felvet-

te a kagylót; figyelmesen hallgatott egy darabig, biccentett, majd jelentőségteljes pillantást vetett Yborra. - Talán érdekli - fordult hozzá, miután letette a kagylót -, hogy azt a nőszemélyt, aki elkapta magát, a földalatti mozgalom megszöktette. - Különösebben nem - mondta Ybor. - Kivéve, ha... igen! - kiáltott fel. - Ez engem igazol! Maguk jól tudják, milyen kiterjedt a mozgalom, és mi mindenre képes. Most már világos, hogy mi történt: tudtak a küldetésemről, ismerték az útvonalamat is, így sikerült elkapniuk. Ki akartak vallatni. Az őrmesternek elmondtam az igazat. Most megpróbálják a kezükbe kaparintani a bombát. És ha megszerzik, ők szabják meg a feltételeket. Mindez kissé logikátlanul hangzott, de Ybor minden rábeszélő képességét latba vetette. - Próbálják csak! A bomba egyelőre a miénk mondta dr. Sitruc elgondolkodva. Ybor most saját hazugságainak csapdájába került. Semmiféle szabályozási rendszerről nem tudott. Ezt viszont dr. Sitruc nem tudhatta, és amíg abban a hitben van, hogy Ybor fontos információkkal szolgálhat, nem fog lőni. Húzni kell az időt, és kivárni a kedvező pillanatot! Ennyi biztos: ha kijut az ajtón, szabad az útja. Ki kell tehát kerülnie innen... a bombával együtt. Dr. Sitruc pedig a kezében tartotta a fegyvert. - Nézzük akkor a reakciót! - fogott bele Ybor. - A szabályozást! - csattant fel türelmetlenül dr. Sitruc. Ybor arca megkeményedett. - Ne sürgessen! Az életem forog kockán. Meg kell győznöm magát, hogy nem blöffölök, ezért az elején kell kezdenem. A pokolba is, ne szakítson folyton félbe! Dr. Sitruc arca elsötétült a dühtől. Egy pillanatba telt, amíg erőt vett magán, és biccentett. - Folytassa! - Az oxigén és a nitrogén nem éghető anyag, ha az lenne, az első tűz egyetlen hatalmas lángtengerré változtatná az atmoszférát. Viszont körülbelül háromezer Celsius-fokra hevítve az oxigén

és a nitrogén is ég, és az égés során energia szabadul fel. De ez az energia nem elegendő a folyamat fenntartásához, ezért gyors lehűlés következik be, és a tűz kialszik. Ha mesterségesen tartjuk fenn ezt a hőmérsékletet... de ön kétségtelenül jól ismeri a nitrogén-oxid előállítási módját. - Kétségtelenül - jegyezte meg epésen dr. Sitruc. - Helyes! Az U-235-tel el lehet érni ezt a hőmérsékletküszöböt, és felszabadul az energia. A környező anyag szintén reakcióba lép, mivel már-már elképzelhetetlenül magas hőfokra melegszik fel. Ezután hihetetlen gyorsasággal le is hűl, a másodperc százmilliomod része alatt esik le a gyulladási hőmérséklet alá. Mindössze egymilliomod másodperc alatt leesik a hőmérséklet egymillió fokra, s egy perc múlva válik láthatóvá a szokásos értelemben. Ez a sugárzás a teljes sugárzásnak csupán egy százezred része... egymillió fokon, de még így is a nap fényerejének a százszorosával vakít, így van? Ybor valami tiszteletfélét vélt felfedezni dr. Sitruc helyeslő mozdulatában. - Ezt az U-235 hőmérséklet-ciklusa és a környező anyagok robbanása idézi elő. Most leegyszerűsítem a dolgokat, de azt hiszem, nem szükséges belemennünk a részletekbe. A sugárzás nyomása képviseli az erőt. A fény fizikai impulzusa egymillió fokon több tonnányi nyomóerőt fejt ki. Ez pedig épületeket dönthetne romba, mint valami hurrikán, ha a döbbenetes energia nem tenné a semmivel egyenlővé a házakat, még mielőtt öszszeomlanának. Jól mondom? Dr. Sitruc ismét rábólintott. Mintha mosolyféle játszott volna a szája körül. Ybor folytatta; most jutott el arra a területre, ahol már csak találgatni tudott, és ha melléfog, nincs több dobása. - Tehát szükségünk van valamire, ami a környező anyagok hőmérsékletét alacsonyan tartja, így a robbanás hatókörzetét tetszés szerint korlátozhatjuk, és megakadályozhatjuk, hogy városokat pusztítson el a Cathor másik felén is. A hatáscsökkentő alkalmazási

módszere magának a bombának a mechanikai felépítésétől függ. Ybor könnyed mozdulattal felállt, és a laboron keresztül a bölcsőszerű alkotmány felé indult, amely a bombát tartotta. Látszólag ügyet sem vetett dr. Sitrucra; nem mert rápillantani sem. Vajon sikerül-e? Vagy egy hangtalan golyó a koponyájába hatol, mielőtt megtehetné a következő lépést? Amikor a szoba feléhez ért, úgy rémlett, mintha már hosszú mérföldeket tett volna meg. Úgy érezte, hogy lassított filmfelvételen mozog, több mérföldes óriásléptekkel. És a bomba még mindig rettenetesen távolinak tűnt. Nyugodt tempóját megőrizve, minden erejét összeszedve küzdött heves vágya ellen, hogy odarohanjon, megragadja a bombát, és zsákmányával együtt elmeneküljön. Végre odaért: megállt előtte, és jelentőségteljesen bólogatva szemügyre vette. Emlékezetébe idézte Sworb tervrajzát és a hozzá fűzött alapos magyarázatot. - Amint látható - kezdte -, a két öntöttvas félgömböt narancsszínű kadmiumötvözet-rétegek választják el egymástól. Látom, már a gyújtózsinór is be van szerelve, egy kis kadmiumgyűrű, benne rádiumszemcse berilliumba ágyazva, és egy kis adag robbanóanyag, éppen elegendő ahhoz, hogy széttörje a kadmiumfalat. Aztán - javítson ki, ha tévedek! - az urániumoxid-por összegyűlik a központi üregben. A rádium neutronokat sugároz bele, és U-235 keletkezik, így van? Dr. Sitruc Yborhoz lépett, és megállt a háta mögött. - Hogy lehet az, hogy maga ennyit tud erről a bombáról? - hangjába némi gyanakvás vegyült. Ybor hanyagul rámosolygott a válla fölött. - De hisz ez nyilvánvaló, nem? A kadmium megállítja a neutronokat; olcsó és hatásos módszer. Tehát a rádiumot és az U-235-öt vékony kadmiumfalakkal választjuk el egymástól; egy kisebb erejű robbanás ezeket át tudja törni. A „kisebb erejű" azonban nem jelenti, hogy azt nem körültekintően kell megválasztanunk. A doktor mosolygott.

- De hiszen maga valóságos szakértő! Dr. Sitruc ébersége egy pillanatra ellanyhult, és Ybor máris cselekedett. Rácsapott a fegyver csövére, leszorította, a másik ökle pedig a doktor állán csattant. Szabad kezével magához rántotta a pisztolyt. Nem engedte, hogy áldozata az ütéstől a padlóra zuhanjon. Lecsapott a revolver agyával: dr. Sitruc azonnal elvesztette az eszméletét. Ybor összeszűkült szemmel nézte a földön elterülő alakot. Vajon megkockáztathatja a lövést? Nem: az őr biztosan nem hagyná futni, a parancs ellenére bejönne és körülnézne. Még egyszer lesújtott a pisztollyal. Dr. Sitruc mindenesetre egy ideig nem fog akadékoskodni. És Ybornak ennyi elég. Először is ki kell jutnia innen. Persze, csak ha már hatástalanította a bombát. Odasétált a függő bölcsőhöz, megvizsgálta a gyújtózsinórt. Megpróbálta kihúzni, de nem engedett. Körülpillantott, alkalmas szerszámot keresve. Sehol semmi. Hirtelen rátört a pánik. Most álljon neki felforgatni a laboratóriumot egy csavarhúzóért? Ha valaki be találna jönni, elveszett. Nem, addig kell eltűnnie innen, amíg nem késő. Nagy a kockázat: ha rálőnek, a bomba megsérülhet, akkor pedig isten veled, Cathor! De tétlenül sem várakozhat itt. Össze kell szednie magát; reszket, mint a nyárfalevél, es csorog róla a hideg verejték! Felkapta a bölcsőt, és óvatosan az ajtóhoz cipelte. Odakint az előszobában az őrök, akik idehozták, falfehérre váltak. Minden vér kifutott az arcukból, akár a levegő egy kipukkasztott léggömbből. Szinte kővé dermedtek, csak a térdük remegett. Meredten bámulták Ybort, amint elhaladt mellettük, ki a folyosóra. Bántatlanul távozhat, mondta dr. Sitruc. Nemcsak hogy nem bántották, de nagy ívben ki is kerülték. A hír mérges gázként terjedt szét az épületben. Ajtók csapódtak, rohanó alakok lepték el a folyosókat, mindenki fejvesztetten menekült Ybor és félelmetes terhe elől. Őrök, tudósok, egyenruhás

férfiak, szép lábú lányuk, rövidnadrágos srácok... mindenki futott, amerre látott. - Hová tűnnek ezek? - kérdezte magában Ybor, miközben a szive a torkában dobogott. - A világon sehol nincs biztos menedék. Futhatnak inuk szakadtából, ameddig a lábuk bírja, ha ő elesik vagy a bomba véletlenül felrobban, mindenhol utoléri őket a halál. Egy repülőgépre van szüksége. De hogyan szerezzen, amikor mindenki rohan? Elmehetne a repülőtérre, ha tudná, merre van. Most, hogy elhagyta a laboratórium épületét, egy rendőr, aki mit sem tud a bombáról, bármikor megállíthatja, és ha elkobozza, könnyen fel is robbanthatja. Semmiképp sem szabad kiengednie a kezéből! Ekkor a probléma félig-meddig megoldódott. Ahogy kilépett az épületből, ahonnan az emberek még mindig szaladtak a szélrózsa minden irányába, egy oszlop mellől hatalmas alak bukkant elő, és egy kéz ragadta meg Ybort. - Sleyg! - A rémület megkönnyebbüléssé változott.

- Jöjjön! - mondta Sleyg. - Ylas parancsa. - Vigyen egy repülőgéphez! - Ybor azt hitte, nyugodtan cseng a hangja; Sleyg sárga szeme kíváncsian méregette. Az óriás bólintott, begörbített ujjával jelezte, hogy kövesse. A bombát pillantásra sem méltatta. Egy kocsi várakozott a sarkon. Beszálltak, és Sleyg besorolt a forgalomba. Szóval Ylas magához rendelte. Mit akarhat? Ybor felhagyott a találgatással, az utat figyelte, a bombát a karjában dédelgetve óvta a zökkenőktől. Repülőgép zúgott el a fejük felett; aggódva kémlelt a magasba. Még csak egy légitámadás hiányzik, egy telitalálat pont az ő kocsijukra! De a légiriadó szirénái nem szólaltak meg; ezek szerint a Sixa gépe. Ybor fellélegzett. Aztán a mellette ülő hatalmas, hallgatag emberen kezdett töprengeni. Honnan tudhatta Sleyg, hogy ő élve szabadul ki a laboratóriumból? Honnan tudta egyáltalán, hogy ott találja? Az ellenállók ta-

lán még azt is tudják, mi zajlik le dr. Sitruc szobájában? Ám ezen is hiába törte a fejét Le is tett róla, hogy magyarázatot keressen. Sleyg közben kifelé vezetett a városból, kukoricaföldek mellett vitt az útjuk. A Sixa minden bizonnyal kukoricamáién akarja hizlalni a katonaságot. Sleyg most a főútról egy hepehupás bekötőútra tért le, Ybor pedig erősen magához szorította a bombát - Lassabban a testtel! - figyelmeztette Sleyget. Sleyg engedelmesen lelassított, és Ybor megint csak elcsodálkozott rajta. Nem kezelték fogolyként, de azért még nem ö volt a főnök. A kétféle szerep valahogy összekeveredett, és ettől kényelmetlenül érezte magát. Csupasz, sík terepre értek, ahol egy repülőgép várakozott lustán forgó légcsavarokkal. Sleyg egyenesen oda tartott Leállította a kocsit, és intett Ybornak, hogy szálljon ki. Újabb kézmozdulattal jelezte, hogy menjen a géphez. - Adja oda a szerszámosládáját! - mondta Ybor, és az óriás már hozta is. A gép Sixa felségjelet viselt, de Ybor mindenre el volt szánva. A bombával bárkit jobb belátásra bírhat. A szorongás mégis egyre jobban erőt vett rajta. Abban a pillanatban, ahogy a feljáróra tette a lábát, lövés dördült a gépről. Ybor ösztönösen lebukott, de a találat Sleyget érte - pontosan a két szeme között. Ybor megfeszített izmokkal, mozdulatlanná dermedve állt. A gép ablaka kinyílt, és egy arc jelent meg. - Solraq! - kiáltott fel Ybor. - Azt hittem, meghaltál! - Ezt akarták elhitetni veled, Ybor. Gyere be! - Várj, behozom a szerszámokat! - Solraq rávigyorgott, és átvette tőle a bölcsőt. - Vigyázz a babára - mondta neki Ybor -, el ne ejtsd! A bömbölését már nem fogod hallani. Felkapta a szerszámkészletet, és bemászott a repülőbe. Solraq utasítást adott a pilótának, és a gép felemelkedett. Amíg Solraq beszélt, Ybor nagy gonddal kezelésbe vette a gyújtózsinórt. - Sleyg beépített ember volt - magyarázta Solraq. - Eleinte ártalmatlan gorillának hittük. Pedig kettős játékot űzött; éppen az utolsó felvonásra készült. Amikor bedobtad az én nevemet az azonosításhoz, tudta, hogy jelentést kell tennie,

mert mi egyenesen dr. Sitruchoz küldünk téged, és segítjük az akciódat. Sleyg még nem volt készen, ezért holt híremet vitte. Aztán rátok szabadította a katonákat, abban a reményben, hogy megtalálnak és letartóztatnak téged. Akkor került bajba, amikor az az őrmesternek csúfolt szoknyapecér Ylast is elvitette. Ezt jelentenie kellett a mozgalomnak, mivel volt még egy jelenése egy megbeszélésen, ahol bizalmas értesüléseket szerezhetett. - Amint látod, nem tudott már jelentést tenni rólunk - folytatta Solraq. - Tisztában volt vele, hogy figyelik, és nem mert kockáztatni. Amikor találkoztam Ylasszal, egyeztettük az adatokat, átkutattuk a holmiját, és mindenre rájöttünk. Aztán megrendeztük ezt a találkozást, arra az esetre, ha kijössz. Ylas megmondta Sleygnek, hol vagy, és megparancsolta, hogy hozzon ide. Én nem bíztam a megmenekülésedben, de Ylas erősködött, hogy túljársz az eszükön. És igaza volt: végrehajtottad az akciót. Persze, enélkül is győztünk volna; ha neked nem sikerül, valahogyan megszerezzük a bombát, vagy felrobbantjuk dr. Sitruc laboratóriumában. Ybor nem magyarázta meg: teljesen mindegy lett volna, hol robban a bomba. Túlságosan lefoglalta a gyújtózsinór: meg kellett akadályoznia, hogy itt következzen be a robbanás. Végre! Intett Solraqnak, hogy nyissa ki a bombanyílást. Amikor a felhajtható ajtócskák szétcsapódtak, közéjük ejtette a gyújtózsinórt. - A méregfogát már kihúztam - közölte -, mindjárt kipakolom az egész vacakot. Kioldotta a szorítókapcsokat, és szétválasztotta a félgömböket. Vésőt vett elő a szerszámkészletből, és sorra kilyukasztotta valamennyi kadmiumtartályt, hogy kifolyjon a tartalmuk. A por szanaszét szóródott a levegőben; az emberek észre sem fogják venni, mit sem sejtve élnek majd tovább. Élni fognak, mert a háború véget ér, mielőtt dr. Sitruc egy újabb bombát tudna konstruálni. Ybor felnézett, a szeme nedvesen csillogott. - Ezzel megvolnék - szólalt meg. - Hová megyünk? - A hajó innen körülbelül ötven mérföldnyire vár bennünket a tengeren. Ejtőernyővel kiugrunk, a gépet sorsára hagyjuk. A küldetésnek vége. Kasznár Ágnes fordítása

Szerzőinkről KASZTOVSZKY BÉLA

Az 1942-ben született magyar író több mint 30 esztendeje publikál már a Galaktikában (elsö elbeszélése, „A fehér kör" még a 27. számban jelent meg, 1977-ben). Van. hogy két közlés közt sokáig hallgat, ám ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozik. GRIN című regényének megjelenése óta többször jelentkezett lapunkban és más kiadványokban novellákkal, kisregényekkel. Pillanatnyilag a MetaGalaktika 11. számiban vár egy írása arra, hogy eljusson az olvasókhoz. GREGORY BENFORD

Amerikai fizikus és író, 1941-ben született. Egyetemi professzori állásával jól megfér SF-szerzői karrierje, amely a '60-as évek közepén indult, a „Stand-In" címü novellával. Az évtized végére már rendszeresen megjelenő ismeretterjesztő rovata volt az Amazing Stories magazinban. Elbeszélései, regényei számos díjat elnyertek. Írói életművének mérföldkövei a Galactic Center ciklus húsz éven át szövögetett történetei, valamint a Timescape címü regény, amely elnyerte mind a Nebulát, mind a John W. Campbell-emlékdíjat. GEOFFREY A. LANDIS

1955-ben született amerikai író, költő, fizikus, civilben a NASA Marskutatással foglalkozó munkatársa. Elsö elbeszélését a kevéssé ismert Contact magazin közölte 1984-ben, de rnár az év decemberében az Analogban jelent meg novellája - ez utóbbi magyarul is napvilágot látott, a Galaktikában, „Elemi erők" címmel. 1989-ben Nebula díjat nyert „Ripples in the Dirac Sea" cimű írása, három évvel később Hugót a „Séta a napsütésben" (Galaktika 151), majd 2003-ban ismét Hugót a „Zuhanás a Marsra" (Galaktika 180). K. VARGA BEÁTA

1975-ben született Budapesten. Alapító tagja és egyik vezetője a Delta Műhelynek. 2007-től az Avana Egyesület tanácsadó testületének tagja, a Zsoldos-díj es a Literátorműhely koordinátora. Gimnazista korától rendszeresen ír, de novellapályázaton csak 2006-ban próbálta ki

magát; első helyezést ért el. Főként a lélektani és vallási témájú SF érdekli. Nálunk először a Galaktika 218. számában mutatkozott be, „Mimikri" cimű rövid novellájával. WALTER VAN TILBURG CLARK

Amerikai író, 1909-ben született. Iskolái elvégzése után tanárként helyezkedett el, és munkája mellett írni kezdett. Első regénye, a The OxBow Incident egy western volt 1940-ben. Három évvel később film is készült belőle Henry Fondával a főszerepben, nálunk Különös eset címmel játszották. A továbiakban még két regénye jelent meg, valamint egy novelláskötet. |elen számunkban leközölt novellája ritka kirándulás az SF területére, de a tematika amerikai klasszikusai között tartják számon. A szerző 1971-ben hunyt el. NORMAN SPINRAD

1940-ben született amerikai szerző, aki egy ideje már Franciaországban él. Elsö elbeszélése 1963-ban jelent meg az Astoundingban. Később fontos írójává vált az újhullám éllovasaként elhíresült, Michael Moorcock fele New Worlds magazinnak. Itt jelent meg először folytatásokban regénye, a Bug Jack Barron (1969) is, amelynek szókimondó szövege a lap kitiltását eredményezte bizonyos könyvesboltokból. Másik botránykötetének, a The Iron Dreamnek (1972) a főhőse Hitler, aki politikai karrierjét feladva SF-író lesz. Spinrad több műve csak franciául olvasható. CLEVE CARTMILL

Amerikai író, újságíró, 1908-ban született. 1941-től rendszeresen publikált magazinokban, de mindössze egyetlen önálló kötete látott napvilágot, az is csak 1964-ben bekövetkezett halála után. Most újraközölt novellájával vált igazán híressé, ami miatt az amerikai titkosszolgálat kis híján bezúzatta John W. Campbell Astoundingjának azt tartalmazó lapszámát. A főszerkesztő végül meggyőzte a hatóságokat, hogy írója csupán szabadon hozzáférhető forrásokból alkotta meg képzelt atombombáját, amely túlságosan is hasonlított a fejlesztés alatt álló valódira.