GONDOLATOK A SZABAD AKARATRÓL AZ EPIGENETIKA, A TRANSZGENERÁCIÓS TRAUMAÁTVITEL ÉS A TUDATTALAN FOLYAMATOK TÜKRÉBEN *

Magyar Pszichológiai Szemle, 2014, 69. 4/8. 797–819. DOI: 10.1556/MPSzle.69.2014.4.8.

GONDOLATOK A SZABAD AKARATRÓL AZ EPIGENETIKA, A TRANSZGENERÁCIÓS TRAUMAÁTVITEL ÉS A TUDATTALAN FOLYAMATOK TÜKRÉBEN* ———

BÓKKON ISTVÁN1, 2 – VAS JÓZSEF PÁL3 – CSÁSZÁR NOÉMI1 1

Pszichoszomatikus Ambulancia Kft., Országos Gerincgyógyászati Központ, Budapest 2 Vision Research Institute, USA 3 Pszichoterápiai Rehabilitációs Osztály, MISEK Szent Ferenc Kórház, Miskolc E-mail: [email protected]; [email protected]; [email protected] Beérkezett: 2014. február 19. – Elfogadva: 2014. június 24.

Háttér és célok: Jelen írásunk célja, hogy az epigenetika és a tudattalan folyamatokkal kapcsolatos néhány újabb tudományos eredményt és gondolatot röviden bemutatva átgondolást sugalljon az eddigi elképzelésünkről a szabad akarat vonatkozásában. Módszer: Szelektív irodalomelemzés. Eredmények: A cikkben ismertetett epigenetikával, transzgenerációs trauma átvitellel, pre-, posztés perinatális traumákkal, valamint a tudattalan folyamatokkal kapcsolatos kutatások szemléletváltást sejtetnek a humán szabad akarat kérdésének értelmezésében, amennyiben e kutatásokat az emberi totalitás önszerveződő, önszabályozó és kommunikatív sajátosságának fényében értékeljük. Következtetések: Az itt közölt kutatási eredmények tükrében az a konvencionális elképzelés, hogy a szabad akarat a viselkedésünk tudatos kontrollját jelentené, már nem tartható fenn. Az ismertetett kutatások azt sejtetik, hogy a szabad akarat nem kizárólag az explicit tudatosság területén keresendő. Döntéseink sokkal inkább a környezettel való interakció során az öröklött és a folyamatosan szerzett információ implicit tudattalan folyamatok konvergens eredménye, és egy relatív folyamat, azaz egy döntés valamihez képest szabad. Végső soron a szabad akarat meghatározható mint egy öntudattal bíró, élő organizmus környezetre adott válaszait tekintve a negentrópiát, azaz szabadságfokait növelő tényező. Az epigenezis, a transz- és intergenerációs traumák, valamint a tudattalan folyamatok mind olyan *

A szerzők hálásan köszönik Professzor Bagdy Emőke segítségét, valamint Professzor Falus András észrevételeit és a cikkhez írt pozitív ajánlólevelét.

798

Bókkon István – Vas József Pál – Császár Noémi

hatásoknak tekinthetők, amelyek növelhetik vagy csökkenthetik az organizmus szabadságfokait, attól függően, hogy az képes-e önszervező, önszabályozó és kommunikatív kapacitása segítségével e hatásokat rendszersajátossággá integrálni vagy sem. Kulcsszavak: szabad akarat, epigenetika, önszerveződés, önszabályozás, kommunikáció, negentrópia, transzgenerációs trauma átvitel, termékenységet elősegítő technológiák, ikervesztés, tudattalan folyamatok

BEVEZETÉS A felvilágosodás korától kezdődően a tudattalan fogalmának megjelenéséig a szabad akaratot a gondolkodók a tudatosság teljesítményének tekintették. A 19. századi nyugati filozófiában megjelentek azok az egzisztencialista nézetek, amelyek az emberi választások, döntések nem-tudatos forrásait kezdték feltárni (YALOM, 2003). A modern biológia és genetika térhódítása a filozófiában az örökletes determinizmus gondolatát, illetve a természet és a nevelés (nature-nurture) paradigmáját hozta be a szabad akaratról szóló elmélkedésbe (SURBEY, 1998). Jelenleg a szabad akarat és a determinizmus vitájában két tábor áll alapvetően egymással szemben. Az egyik oldalon a kompatibilisták, akik szerint a determinizmus összeegyeztethető a szabad akarattal (CARUSO, 2012). Az inkompatibilisták szerint (mint Spinoza vagy Laplace) a szabad akarat nem egyeztethető össze a determinizmussal, szabad akarat csak indeterminisztikus világban lehetséges (DE RIDDER, VERPLAETSE és VANNESTE, 2013). A szabad akaratról folyó ősrégi vita alapvetően függ attól a hittől (vagy tán a félelemtől), hogy a szabad döntés szükséges a morális felelősséghez. Valószínű, hogy a szabad választás kérdése nemigen dönthető el morális, etikai és filozófiai alapon, és sokkal inkább érthető meg egy önszabályozó összefüggő rendszer szempontjából. Egy adott ember komplex része egy nagyon összetett élő és élettelen világnak, és minden, ami létezik, csak más létező dolgokhoz való összefüggésében létezik és értelmezhető (BÓKKON, 2003). Ez azt sugallja, hogy a szabad választás/döntés relatív folyamat, azaz egy döntés valamihez képest szabad, vagyis kisebb-nagyobb mértékben nagyszámú külsőbelső faktor határozza meg azt. Az ember kizárólag emberként tud viselkedni, és nem úgy, mint extrém példát hozva, mondjuk egy gyümölcs. Amint már előzőleg rámutattunk (BÓKKON, VAS, CSÁSZÁR és LUKÁCS, 2014), egy adott személy pillanatnyi döntését alapvetően meghatározzák a nem-tudatos epigenetikai öröklött információk, a pre-, poszt- és perinatális tudattalan tényezők, belső (mentális és fizikai) és külső környezeti tényezők sokasága, élettapasztalatok és az adott téridőbeli kontextus, ahol meghozza az adott döntést. Tehát minden döntés hallatlanul bonyolult dinamikus információk sokaságának („birkózásának”) konvergens eredményeként születik meg. Egy adott szintű rendszer (sejt, szerv, egy ember, Föld, bolygórendszer stb.) fennmaradását (és így egy döntés következményét is) maga a rendszer önszabályozása biztosítja és nem a morális felelősség, amely nyilvánvalóan a tudattal bíró ember reflexiója önmaga és környező világa kapcsolatára.

Gondolatok a szabad akaratról

799

Mégis, az emberi létezés rendszerszintjén végső soron a morális felelősség egy alapvető vezérelvet képviselhet a szabad akarat kinyilvánítása folyamatában. Kétségtelenül, az emberi totalitás nem-lineáris, dinamikus komplex rendszer, amelynek a célja e rendszer fennmaradása, s e cél érdekében össze kell hangolnia saját szükségletkielégítésének mechanizmusát a környezetéhez történő adaptációval (SIEGEL, 1999). A neurobiológiai folyamatokat tekintve úgy tűnik, hogy a hagyományosan elképzelt szabad akarat nem létezik (BODE, HE, SOON, TRAMPEL, TURNER és HAYNES, 2011; SOON, BRASS, HEINZE és HAYNES, 2008). Az ember saját szükségletkielégítésének neurobiológiai szintű kezdeményezése gyors tudattalan folyamat, amely már a tudatosulás előtt cselekvésbe fordul, így a tudatos akaratnak mindössze annyi szerep jut, hogy végrehajtás közben a cselekvést valahogyan korrigálja vagy más irányba terelje (lásd Freud szublimáció fogalmát). Érdemes elgondolkodni azon, hogy az emberi kultúra kiemelkedő gondolkodói évezredek óta miért tekintenek a szabad akaratra úgy, mint olyan kimenetre, amely a test, vagyis a tudattalan folyamatok kontrollja révén érhető el (lásd az ősi meditációs technikákat, a nirvána elérését, a szenvedélyek megszüntetésének módszereit stb.; VAS, 2006). A morális felelősség tehát úgy értelmezhető, mint az emberi közösség fennmaradásának az érdekében hozott egyéni döntés, amely a saját szükségletek kielégítését a közösség érdekeinek rendeli alá (például az önuralom gyakorlásával a jóga vagy egyéb meditatív technikák elsajátítása révén). A következő fejezetekben az epigenetika, az ikervesztés, a termékenységet elősegítő technológiák és a tudattalan folyamatok kapcsán ismertetetett újabb tudományos eredmények és gondolatok alapvető szemléletváltást sugallnak az emberi szabad akaratról. Nevezetesen a tudományos kutatások azt sejtetik, hogy a szabad akaratunk nem az explicit tudatosságnak köszönhető. Úgy tűnik, hogy a szabad akarat – a környezettel való interakció során – az öröklött és a folyamatosan szerzett információk tudattalan feldolgozásának konvergens eredményeként születik meg, és így egy relatív folyamat, azaz döntéseink valamihez képest szabadok. Ahhoz, hogy ne önkényesnek tűnjék az olyan, egymástól távol álló fogalmak együtt szerepeltetése, mint az epigenetika, a transz- és intergenerációs trauma, a tudattalan folyamatok, az ikervesztés és a termékenységet elősegítő technológiák, találnunk kell egy olyan értelmezési keretet, amelyben sajátságaik közös nevezőre hozhatók. Fejtegetéseink közös nevezője az emberi totalitás önszerveződő, önszabályozó és kommunikatív képessége, amely minden komplex élő rendszer sajátja. A komplex élő rendszerek fennmaradásuk, növekedésük és szaporodásuk érdekében a természet egyik zseniális találmányát, az energia információvá és az információ energiává alakítását alkalmazzák. Így válik a környezetből származó információ a működéshez szükséges energiává, a genetikus információ kinyeréséhez viszont a környezet energiáját lehet felhasználni. E rendszerekre jellemző a negentrópia, azaz szabadságfokuk növekedése, amely a környezet kihívásaira adott eredeti válasza eredményeként tulajdonképpen a rendszer kockázatvállalása folytán jön létre, mint új egyensúlyi helyzet, biztosítva a rugalmasabb alkalmazkodást a környezet változó feltételeihez. A szabadságfok növelése érdekében a rendszer alapvető folyamataiban a komplexitás növekedése szükséges, amelynek segítségével a rendszer a külső hatásokat beépítve azokat rendszersajátossággá teszi.

800


A komplex, dinamikus élő organizmus, amilyen foganásától kezdődően az emberi személyiség, rendszersajátosságai az önszerveződés, az önszabályozás és a kommunikáció (WEINER, 1989). Az ezekben történő komplexitásnövekedés fokozza a személyiség negentrópiáját. A megnövekedett szabadságfok lehetővé teszi a személyiség számára a megrögzöttől eltérő, eredeti válaszok szervezését, amely, függetlenül attól, hogy a válasz tudattalan vagy tudatos forrásból származik, a szabad akarat megnyilvánulásának tekinthető. Cikkünkben arra teszünk kísérletet, hogy az említett hatások hogyan képesek megváltoztatni az emberi személyiség szabadságfokait, vagyis milyen hatással vannak a szabad akaratra.

EPIGENETIKA Az epigenetika a gének olyan módosulását és sejtről sejtre való, valamint esetenként transzgenerációs öröklődését vizsgálja, amely nem jár együtt a DNS szekvenciájának megváltozásával (a szekvencia vagy bázissorrend [genetikai kód] azt a sorrendet jelenti, ahogyan a DNS nukleotidbetűi egymás után következnek az örökítő anyagban). Az epigenetika a génexpressziók vezérlésével egy kapcsoló híd a genotípus (öröklött tulajdonságok összessége) és fenotípus (az egyedek megjelenési formája külső és belső jellegzetességeinek összessége) között. Az epigenetikai genetikai információ/minta lehet reverzibilis, de több generáción keresztül is öröklődhet. Az epigenetikai öröklődés során az egyes gének, DNS-szakaszok kifejeződésének mértéke változik és sejtszinten öröklődik. Azaz az epigenetikai mechanizmusok DNS-szakaszokat aktiválnak, vagy csendesítenek el, illetve fokozzák vagy éppen korlátozzák egyes gének kifejeződésének mértékét. Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, röviden említjük, hogy a legjelentősebb epigenetikai szabályozásokhoz tartoznak a DNS kovalens metilezése, a hiszton fehérjék poszttranszlációs módosítása (metilációval, acetilációval, foszforilációval és ubikvitinációval), a nem-kódoló szabályozó RNS-ek, mint például a mikroRNS (miRNS), kölcsönható PIWI-RNS (piRNA)), a hosszú nem-kódoló RNS-ek (lncRNAs), a kromoszómák végei (telomer) hosszának változása, valamint a hormonok (GRENTZINGER és mtsai, 2012; SHILATIFAR, 2006; ZHANG és HO, 2011; NELSON és NADEAU, 2010; CSABA, 2011; MERCER és MATTICK, 2013). Epigenetikai mechanizmusok, mint a hiszton módosítás, közvetlen befolyásolják a kromatin struktúrát, géntranszkripciót és más epigenetikai folyamatokat, amelyek befolyásolják a celluláris folyamatokat, mint a kromoszómakondenzáció, a génexpresszió és a DNS-javítás (CAYUSO MAS, NOËL és OBER, 2011; GU, WANG és SUN, 2010; BANERJEE és CHAKRAVARTI, 2011). A rendellenes epigenetikai állapotok (epimutációk) igen sok humán betegséggel hozhatók összefüggésbe (WHITELAW és WHITELAW, 2008). A környezeti faktorok, a szülők magatartása, az anya fiziológiája, a táplálkozás, a xenobiotikumok stb. mind képes jelentős epigenetikai változásokat indukálni, amik a rá következő generációkba is továbbítódhatnak és ott megjelenhetnek (NADEAU, 2009).


801

AZ EPIGENETIKAI SZABÁLYOZÁSOK AZ AGYFUNKCIÓBAN Az epigenetikai szabályozás alapvető szerepet játszik a legtöbb agyfunkcióban, és képes közvetíteni a különböző tapasztalat vezette változásokat a központi idegrendszerbe, amelyek később molekuláris, celluláris, neurális hálózati, magatartási, érzelmi és kognitív szinteken manifesztálódnak az érett felnőttben. Számos kísérlet szerint az epigenetikai regulációk nélkülözhetetlenek a neurális génexpresszióhoz, a szinaptikus plaszticitáshoz, a hosszú távú memória kialakulásához, a kognitív funkciókhoz, az egészséges érzelmi magatartáshoz (behavioral plasticity), és központi szerepük van számos idegfejlődési rendellenességben, a neurodegeneratív betegségek és a pszichiátriai rendellenességek kialakulásában (GRÄFF és MANSUY, 2008; FRANKLIN és MANSUY, 2010; PUCKETT és LUBIN, 2011; MILLER és SWEATT, 2007; LUBIN, GUPTA, PARRISH, GRISSOM és DAVIS, 2011; BREDY, WU, CREGO, ZELLHOEFER, SUN és BARAD, 2007; GRINKEVICH, 2012; CREWS és mtsai, 2012). Az epigenetikai mechanizmusok fontos közvetítői a hormonális és a környezeti faktorok hatásainak, amelyek kontrollálják a szexuális differenciációt a fejlődő agyban (MATSUDA, MORI és KAWATA, 2012). Az endokrin rendszernek alapvető szerepe van az epigenetikai folyamatokban, mivel az epigenetikai és a hormonális folyamatok kölcsönösen szabályozzák egymást. A környezeti hatások (például biológiai, kémiai, pszichoszociális stressz) epigenetikai rendszer felé való közvetítésében a hormonális rendszernek kulcsszerepe van (ZHANG és HO, 2011). Az újabb kutatások szerint bizonyos életszakaszokban (az anyaméhben, közvetlenül a szülés után, a szoptatás során, pubertáskorban és az élet delén), komolyabb hormonális változások következtében az epigenetikai változások nagyobb gyakorisággal következnek be (ZHANG és HO, 2011). Például a reelin (reelin [génjele RELN] az extracelluláris térbe szekretált glikoprotein) fehérjét kódoló gén szabályozó szakasza hipermetilálódik, csökken a génexpresszió, aminek kulcsszerepe van a neurális fejlődésben. Megfigyelték, hogy a skizofrénia kialakulása és az autizmus állapot romlása kapcsolatot mutat a RELN génexpresszió pubertáskori csökkenésével (ZHANG és HO, 2011). Az amygdala és a hippokampusz már a korai embrionális szakaszban kifejlődik. Az állatkísérletek szerint a fejlődő agy limbikus területei különösen érzékenyek a kortizol stresszhormon és hormonreceptor szint változásaira (a kortizol szteroid hormon, a legfontosabb humán glükokortikoid). Ezen limbikus területek a fejlődésük során nagyon érzékenyek a megnövekedett glükokortikoid-koncentrációkra, így a növekedett intrauterine glükokortikoid szint jelentős rizikófaktor az idegrendszeri és pszichopatológiai rendellenességek tekintetében (WYRWOLL és HOLMES, 2011). BUSS, DAVIS, SHAHBABA, PRUESSNER, HEAD és SANDMAN (2012) kimutatta, hogy a korai terhesség időszakában a magasabb anyai kortizolszint megnövekedett amygdala-térfogattal és érzelmi problémákkal párosult a 7 éves leánygyermekeknél. BUSS és munkatársai (2012) szerint az érzelmi (affektív) betegségekre való fogékonyság részben már az anyaméhben programozódik, és az amygdalának ebben nagyon fontos szerepe van.

802


Amennyiben az ember 100%-ban genetikusan determinált lenne, környezetéhez való adaptációja igen merev és változhatatlan maradna egész életén át, amely sikertelen alkalmazkodáshoz és akár korai pusztulásához vezetne (lásd a súlyos genetikus rendellenességeket). Az epigenetikai hatások, annak ellenére, hogy sok kockázati tényezőt jelentenek a betegségek vonatkozásában, mégis az önszerveződés, az önszabályozás és a kommunikáció terén a szabadságfokok növekedése, a rugalmasabb alkalmazkodás, a nagyobb mozgástér, tehát a változás lehetősége szempontjából alapvető jelentőséggel bírnak. Még a traumás hatások is az energia és információ konvertibilitása révén sajátos működési mintázatként épülhetnek be a személyiség pszicho-biológiai szabályozásába, növelve ezzel szabadságfokait.

ELTŰNŐ IKER SZINDRÓMA (VANISHING TWIN SYNDROME) ÉS ENNEK ÉLETEN ÁT TARTÓ LEHETSÉGES NEM TUDATOS HATÁSA 1945-ben STOECKEL vizsgálatai felfedték, hogy a többszörös terhesség aránya nagyobb, mint a születési arány, azaz az ikerfogantatás gyakoribb, mint mindkét iker megszületése. 1986-ban LANDY és munkatársai felfedték a vanishing twin syndrome (magzati felszívódás, fetal resorption) jelenségét. Nevezetesen, a terhesség korai szakaszában egyik tagja az ikerpárnak (vagy többszörös terhességnél egy iker) gyakran meghal és felszívódik (és/vagy egy üres petezsák [blighted ovum] formálódik), anélkül hogy a terhes anya tudatában lenne, hogy többszörös terhes volt, több magzatot hordozott. Mivel a hüvelyi vérzés gyakori szülészeti komplikáció a terhesség első trimeszterében (kb. 15–25%) így nem meglepő, hogy az ikervesztés gyakran előfordulhat az anya tudta nélkül (STABILE, CAMPBELL és GRUDZINSKAS, 1987; FALCO és mtsai, 1996). Az ultrahangos és a transzvaginális ultrahangos vizsgálatok alkalmazása óta sokkal gyakrabban diagnosztizálják a felszívódó iker szindróma állapotot a korai terhesség során, de az ikervesztés valós gyakorisága nem ismert, és előfordulásának becslése igen széles becsült értékek között mozog, 10–40% (LANDY és KEITH, 1998; DICKEY és mtsai, 2002). BOKLAGE szerint (1995) az ikerpár egyik tagjának elvesztése a korai terhesség során könynyen megérthető a tökéletlen human reprodukció biológiája alapján. A legtöbb fogantatás meghiúsul a születés előtt, és ez így van az ikrek esetén is. Az ikrek között nagyon erős és különleges kötődés van mind a méhben, mind az életben. SEGAL (2009) szerint a méhen belüli ikervesztés jelenségével nem foglalkoznak érdemben a klinikusok, és a hétköznapi emberek között sem igen értett ez a típusú veszteség, pedig ez fajta nem tudatos veszteség egész életen át tartó negatív hatást fejthet ki a különféle betegségekre való hajlam, a mentális egészség és az emberi kapcsolatok tekintetében. Joan WOODWARD (1998) iker tanulmányában 219 túlélő ikerrel (akiknek ikertestvérük elvesztése prenatális állapottól a felnőtt kori állapotig terjedt) folytatott felmérő beszélgetést. Woodward tanulmánya számos esetet tartalmaz azokról, akiknek az ikerpár vesztése a méhben történt: A túlélő ikrek a SEGAL (2009) által is hangsúlyozott jellegzetes mentális hatásokat mutatták, mint a folyamatos stressz és magányosság érzése.


803

Fentebb láthattuk, hogy az ivarsejtek (petesejt és sperma) epigenetikai öröklött információkat is hordoznak. Továbbá, a megtermékenyített petesejt (zigóta) epigenetikai mintája folyamatosan változik az anyaméhben az anya belső állapotainak és külső környezetének hatásai révén. Bár az ikervesztés során a méhben elhunyt egyik iker felszívódik ugyan, akárhogy is, az ikertestvér/magzat halála erős toxikus és nem tudatos érzelmi stresszt okozhat a túlélő ikerben, mivel a zigóta és a fejlődő embrió nagyon érzékeny a különféle stresszfaktorokra (HUSSAIN, 2012). Ez a nem tudatos ikertestvér/magzat halál okozta stresszinformáció valószínűleg kontextusfüggő epigenetikai folyamatok mentén is rögzülhet a túlélő ikerben, ami kihat a túlélő iker neurális hálózatának fejlődésére, magatartási, érzelmi és kognitív folyamataira, és így egész életére. Nézzük meg azt az érvelést is, amely szerint az igen korai, embrionális fázisban lezajlott ikervesztésnek nincs különösebb hatása a túlélő magzat méhen kívüli lélektani működésére. Ricarda MÜSSIG (1995) úgy gondolja, hogy a várandósság első trimeszterében a magzati fejlődés a törzsfejlődés hal–hüllő szakaszának felelhet meg, s ekként az emberi magzat központi idegrendszerében az agytörzs– kisagy–hypothalamus régióhoz, a „hüllőagyhoz” kötött az egész organizmus vezérlése (lásd MacLean „Triune Brain” teóriáját: MACLEAN, 1970). A limbikus rendszer, amely az anya–magzat közötti érzelmi kötelék (emotional bond: BLUM, 1993) kialakulásáért felel, a második trimeszterben fejlődik ki. Ennek figyelembevételével elképzelhető, hogy az embrionális korban történő ikervesztés érzelmi szinten „észrevétlen” marad, különösen akkor, ha az anya számára is észrevétlenül történik, és semmilyen patológiás következménnyel nem jár. Természetesen nem zárható ki, hogy sajátos epigenetikai diszpozíció folytán a limbikus központok hamarabb kialakulnak, és egyéb más mechanizmus is közrejátszhat az ikervesztés traumaként történő közvetítésében; így kimutatták a bőr- és a zsigeri receptorok traumás emléknyomokat megőrző képességét (DASH, HEBERT és RUNYAN, 2004). Evolúciós pszichológiai nézőpontból az ikerterhesség olyan kockázat, amelynek haszna az utódok biztosítása. Kockázatot jelent akár az egyik iker felszívódása, akár, megmaradó ikrek esetén, a versengés a biológiai és az érzelmi erőforrásokért (SANDBANK, 1999). Mint trauma az eltűnt iker szindróma olyan szabályozási mintázatot eredményezhet a személyiségben, amely korlátozó, tehát szabadságfokot csökkentő, vagy éppen ellenkezőleg, kompenzáló, azaz szabadságfokot növelő tényezőként érvényesül. Korlátozó tényező abban az esetben, amikor bénítja a személyiség stresszkapacitását, valamint megküzdő képességét és pszichopatológiai tünetekhez vezet. Kompenzáló tényezőként az ún. „ikresítés” eseteiben értékelhető. Az ikresítés lényege az, hogy a felnövő iker a veszteséget mások érzelmi, anyagi és szellemi támogatásával kompenzálja (VAS és CSÁSZÁR-NAGY, 2011; 2013).

804


EPIGENETIKA ÉS A TERMÉKENYSÉGET ELŐSEGÍTŐ TECHNOLÓGIÁK Az utóbbi évtizedekben a többszörös terhesség előfordulása jelentősen megnőtt a Termékenységet Elősegítő Technológiák (Assisted reproductive technology, ART) alkalmazása révén. A világon a születések kb. 1–3%-a köszönhető az ART-nak (GRACE és SINCLAIR, 2009). ART-módszereket alapvetően a meddőség esetén alkalmazzák mesterséges vagy részben mesterséges megtermékenyítések során. ART-módszerek például az in vitro megtermékenyítés (lombikbébi, a petesejt megtermékenyülése laboratóriumban történik, in vitro fertilization, IVF), az intracitoplazmatikus spermainjekció (intracytoplasmic sperm injection, ICSI, a petesejtbe egyetlen spermiumot juttatnak be mikrotűvel a méhen belül), a mesterséges spermafelhelyezés a méhbe (intrauterine insemination, IUI) (OWEN és SEGARS, 2009). A szaporító sejtek gyakorlatilag extrém komplex memóriarendszerek, amelyek a szerzett tulajdonságokat is képesek átvinni az epigenetikai folyamatokkal a következő generációba. A spermasejtek fagyasztása (cryopreservation) vagy mikor a méhen belül a petesejtbe egyetlen spermiumot juttatnak be mikrotűvel, ezek erős környezeti stresszt okozhatnak (mechanikai, hőmérsékleti, mesterséges in vitro tenyészeti közeg, szabad gyökök növekedése; FATEMI és mtsai, 2012) az élő sperma és petesejt életében. Valóban egyre több kísérleti eredmény támasztja alá, hogy az ART-módszerek perturbálják az epigenetikai folyamatokat (például a DNS-metilációs minták megváltozása révén; HORSTHEMKE és LUDWIG, 2005), amik mentális, kognitív és egyéb betegségekre hajlamosítanak, és ezek a nem tudatos negatív programok a következő generációkban is megjelennek (XU és mtsai, 2014; KOHDA és ISHINO, 2013; NELISSEN és mtsai, 2013; WANG és mtsai, 2013; VAN MONTFOORT és mtsai, 2012; CIAPA és ARNOULT, 2011). Európában az ART módon létrejött terhességek 22%-a ikerterhesség, mivel több embriót alkalmaznak a megtermékenyítésnél (PINBORG, 2005). LANDY és KEITH (1998), valamint TUMMERS DE SUTTER és DHONT (2003) 213, illetve 1597 alany ART módon létrehozott terhességét vizsgálta. A terhességek 8. hetében végzett transzvaginális ultrahangvizsgálat alapján megállapították, hogy 12–30%-a az ikerterhességeknek egyetlen gyermek megszületésével, 60–83%-a mint ikerszülés és 5–10%-a mindkét magzat spontán abortuszával végződött. PINBORG, LINDEGAARD, LA COUR FREIESLEBEN és ANDERSEN (2005) tanulmányában a terhességek 8. hetében végzett transzvaginális ultrahangmódszerrel 8542 nőt vizsgált, akik IVF- vagy ICSI-módszer révén lettek terhesek. Pinborg és munkatársai az ART révén megtermékenyített nők esetén minden 10 újszülöttből 1-nél az eltűnő ikervesztés folyamatát állapították meg. A mesterséges megtermékenyítés kétségtelenül felfogható úgy is, mint patológiai következményekkel járó trauma, amely egyfajta művi, „mágikus kreációként”, valójában primer kötődési nehézségként épülhet be a személyiség legkorábbi biopszichológiai szabályozásába (SONNE, 1999). A világ a megtermékenyítés technicizálása irányába halad. Bár az eredménnyel járó mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban az ikerszülések halmozódását


805

írták le (HUGO, 2009), nem zárható ki annak a lehetősége, hogy nem maga a mesterséges beavatkozás, hanem éppen az ezt indikáló korábbi spontán vetélések következménye az ikerszülés. Amennyiben erről van szó, ez a körülmény úgy értelmezhető, mint a női szervezet önszerveződő kapacitásának túlbiztosító működése, átállása a nagyobb szabadságfok elérése érdekében.

TUDATTALAN GONDOLKOZÁS Jelen fejezetben ÁDÁM György (2001) neves magyar agykutató A tudattalan reneszánsza című a Magyar Tudományban megjelent írásában feltűnt néhány fontos gondolatát idézzük fel. Ádám György írásában alapvetően a tudattalan gondolkozás léte mellett érvel, és hangsúlyozza, hogy a tudattalan kutatása sürgető feladat. Idézve ÁDÁM György néhány fontos gondolatát (2001, 1165): „Az újabb, agyvelővel kapcsolatos genetikai és fejlődéspszichológiai adatok értelmében az újszülött már ún. »innatológiai készlet« birtokában jön a világra, amelybe beletartoznak bizonyos látási és hallási felismerési »prototípusok«, mint egyes alapszínek (kék, piros, sárga), alapidomok (kör, négyzet, háromszög) azonosítása, alaphangok (mély és magas) elkülönítése, az emberi arc felismerése, elemi taglejtési és hangadási kommunikáció képessége stb. Ez azt jelenti, hogy – Jean Piaget vizsgálatai nyomán – mai nézetünk szerint újszülött kortól kezdve a csecsemő agya nem »üres viasztábla«, hanem a veleszületett diszpozíciókra egyre bővülő konstruktív ismerethalmaz. Tehát mindaz, amit speciális humán kognitív funkciónak nevezünk, és ami a kezdeti időszakban minden bizonnyal nem tudatos még!” ÁDÁM György írásában (2001, 1165) hivatkozik Lev Vigotszkijra: „az emberi megismerés fejlődése a születéstől kezdve a verbális kommunikációtól különálló, meglehetősen gyorsuló menetet mutat. […] A Vigotszkij-elv szerint tehát a tudattalan kogníció és a tudatos verbalizáció két különálló fejlődési vonal, amely csak az emberi beszéd anatómiai szerkezeteinek kialakulása nyomán, az első életév után találkozik és »keresztezi« egymást.” ÁDÁM György (2001, 1165) ugyancsak idézi Jean Piaget fontos gondolatát: „A gondolkodás az elme tudattalan tevékenysége [...] még ott is, ahol az értelem a legvilágosabb, a belső asszimiláció mechanizmusa a tudatossá válás körén kívül van. A tudatosodás először csupán az eredményekre vonatkozik, és csak később, egy visszafelé haladó és mindig hiányos gondolati elemzés során halad a peremről egy olyan központ felé, amelyet soha nem ér el.” ÁDÁM György szerint (2001, 1165): „Vigotszkij és Piaget szinte egymásra hangolódik a gyermeki tudattalan gondolkodás elveinek tekintetében, és elveiket a mai adatok is alátámasztják.” A neurobiológiai kutatások igazolják a fenti elképzeléseket a tudattalan eredetű gondolkodás és a tudatos beszéd különböző fejlődési forrásait illetően. Néhány kutató a prefrontális lebenyt a kisaggyal a thalamuszon keresztül összekötő nagy asszociációs pályát a legfőbb mozgásvezérlő rendszernek és egyúttal a gondolkodás alapjának tekinti (ANDREASEN, PARADISO és O’LEARY, 1998), mivel feltételezések szerint a mozgás élménye önálló reprezentációt nyerve az élmény mozgásává válik (FISCHER, 1986). Ez a pályarendszer magzati korban már működik, szemben az anatómiailag eltérő lokalizációjú beszédközponttal, amely a születést követő első évben kezd működni (VAS, 2005).

806


A TUDATTALAN FOLYAMATOK MEGELŐZHETIK AZ AKARATLAGOS CSELEKVÉS TUDATOSULÁSÁT 1965-ben KORNHUBER és DEECKE felfedezte, hogy az agyban egy elektromos potenciál (mikrovolt nagyságrendű) figyelhető meg, mielőtt az alany behajlította volna a csuklóját. Kornhuber és Deecke megfigyelt egy negatív potenciáleltolódást az EEG-ben, amely megelőzte az akaratlagos mozgást, amit készenléti potenciálnak (Bereitschaftspotential vagy readiness potential, RP) neveztek el, amely a mozgásokért felelős agyi területről, a kiegészítő motoros területről (supplementary motor area, SMA) eredt. LIBET, GLEASON, WRIGHT és PEARL 1983-as kísérletei szerint a készenléti potenciál (RP) megelőzte a tudatos mozgás elindítását. A szerzők kísérletek során egy oszcilloszkópon egy pont forgott körbe, és az alanyokat megkérték, hogy jegyezzék meg a forgó pont helyét, amikor tudatosan döntenek egy ujjuk megmozdításáról. Libet és munkatársai azt találták, hogy a tudatos döntés 200 ms (ms = milliszekundum) előtt jelent meg a motoros ujjmozgás előtt. A mért készenléti potenciál 550 ms-mal előbb jelent meg, és a tudatosulás (certain brain activity) 350 ms-mal előbb tűnt fel, előbb, mint a mozgás EEG-jele. Libet és kollégái ezt úgy értelmezték, hogy a tudattalan folyamatok megelőzték a tudatos, akaratlagos cselekvést. A kísérleti módszert később számos kritika érte (TREVENA és MILLER, 2002) az időbecsléssel kapcsolatban. Továbbá az RP, amit az SMA-terület produkált, csak a motoros tervezés késői állapotáról ad információt. Hagyományosan úgy vélték, hogy a kognitív funkciók izolált aktív agyi régióknak köszönhetők. Később felfedezték, hogy a kognitív funkciók szétosztott nagymérvű hálózatok (large-scale networks) dinamikus interakcióban lévő agyrégióknak felelnek meg. Az agy úgynevezett alaphelyzeti hálózat (default mode network, DMN) az agy azon része, melynek aktivitása nyugalmi helyzetben magasabb, mint egy célirányos feladat végrehajtása közben. Mikor az alanyok célirányos feladatot hajtanak végre, csökken a DMN-hálózat aktivitása és nő az úgynevezett végrehajtó hálózat (executive network, EN) aktivitás (FOX és mtsai, 2005; FOX, CORBETTA, SNYDER, VINCENT és RAICHLE, 2006; GOLLAND és mtsai, 2007; LIN, HASSON, JOVICICH és ROBINSON, 2011). BRESSLER és MENON (2010) szerint a tudattalan előkészíti a végrehajtó specifikus területet és egyidejűleg deaktiválja a DNM komponenseit. Ez azt sugallja, hogy a végrehajtási kontroll nem igényli feltétlenül a tudatosságot, és a DMN indirekt szabályozza az adott feladat végrehajtását, azaz az EN modulálható a tudattalan igények szerint. A végrehajtó funkció nem kizárólag a tudathoz és a szabad döntéshez kapcsolt (DEHAENE és NACCACHE, 2001; JACK és SHALLICE, 2001; HAGGARD, 2008; DE PISAPIA, TURATTO, LIN, JOVICICH és CARAMAZZA, 2012), és a tudattalan aktiválhatja és befolyásolja a végrehajtási kontrollt. 2008-ban SOON és munkatársai közvetlenül vizsgálták azon agyterületeket, amelyek megszabják a tudatos szándékot, amikor az alanyok elkezdenek egy motoros döntést kialakítani. A motoros döntési feladatok közben fMRI-vel mérték az alanyok agyaktivitását. Az eredmények jelezték, hogy a döntés akár már 10 másodperccel előbb megmutatkozik a prefrontális és parietális kortex aktivitásában,


807

mielőtt a döntés maga tudatosulna az alanyban. Ezen kísérletek jelzik, hogy a legkorábbi jósló (predictive) információ a prefrontális és a parietális kortexben volt kódolva, és nem a kiegészítő motoros területen (SMA). Soon és társai szerint az időkésleltetés a magas szintű kontrollhálózatoknak köszönhető, amelyek elkezdték szervezni a közelgő döntést, mielőtt az belépne az alany tudatosságába. BODE és munkatársai (2011) megismételték SOON és munkatársai (2008) kísérletét ultraerős 7 Tesla erősségű fMRI-mérésekkel, és további bizonyítékát kapták, hogy a motoros szándék a frontopoláris kortexben (FPC) volt kódolva, és 7 másodperccel azelőtt megmutatkozott, hogy az alanyok tudatában lettek volna döntéseiknek. A FPC sokkal előbb képes kidolgozni a tudatos döntést, mint ahogy az alanyok képesek a tudatos döntésük tudomásulvételéről. 2013-ban SOON, HE, BODE és HAYNES munkatársai kísérleteikben a tervezett cselekvés már nem motoros, hanem absztrakt mentális tevékenység volt. Tanulmányozták a spontán absztrakt szándék megjelenését, és azt találták, hogy az agy több másodperccel előbb elkezdi előkészíteni az akaratlagos döntést, mielőtt az belépne a tudatosságba. Ezek az eredmények nem magyarázhatók a motoros felkészüléssel vagy az általános figyelemalapú folyamatokkal. Továbbá, részleges térbeli átfedést találtak a választást megjósló (choice-predictive) agyterületek és a DMN között, ami jelzi, hogy az előkészítő szignálok nem a feladatmegoldással foglalkozó tudatosságnak köszönhetők, és hogy a DMN részt vehetett a tudattalan választás előkészítésében. SOON és munkatársai szerint (2013) a frontopoláris és precuneus/posterior cingulate kódolta az elkövetkezendő döntés tartalmát, de nem az idejét. Ugyanakkor a pre-SMA (pre-kiegészítő motoros terület) megjósolta a döntés idejét, bár nem a tartalmát. Azaz kölcsönhatás van a választást (tartalom) megjósoló és az időt megjósoló agyrégiók között, és a végső kimenet feladatspecifikus. ROLLS és DECO (2011) döntéshozatali modellje szerint a neuronok random kisülésű idővel produkált neurális zaja felhasználható legalább fél másodperccel (500 milliszekundum) előbb a döntés kimenetelének megjósolására. ROLLS és DECO (2011) szerint a random neurális kisülési idők befolyásolják a döntést, mielőtt az létrejönne. HASSIN (2013) számos kutatást elemezve állítja, hogy a tudattalan folyamatok ugyanolyan alapvető magas szintű funkciókat végezhetnek, mint a tudatos folyamatok. Vallja, hogy a szubliminális információ, problémamegoldás, motiváció, döntési mechanizmus vagy a munkamemória stb. kívül esik a tudatosság birodalmán (HASSIN, BARGH, ENGELL és MCCULLUCH, 2009; HASSIN, 2013). VAN GAAL, RIDDERINKHOF, FAHRENFORT, SCHOLTE és LAMME és (2008) rámutattak arra, hogy a tudattalan képes befolyásolni, hogy egy kísérleti feladat végre lesz hajtva vagy sem, azaz kognitívszerű kontrollt gyakorolhat a tudattalan. Konvencionálisan a tudatosság neurális megfeleltetésében a prefontális kortexnek alapvető szerepet tulajdonítanak, bár az újabb kutatások szerint a prefontális kortex tudattalanul is aktiválható (VAN GAAL és LAMME, 2012). Feltételezik, hogy specifikus agyterületek (kognitív modulok) támogathatják a specifikus kognitív szerepeket, bár a tudatosság független ettől (VAN GAAL és LAMME, 2012). HORGA és MAIA (2012) szerint a tudatos és tudattalan folyamatok hasonló mechanizmu-

808


sokban osztozhatnak, és a reprezentáció minőségében különböznek leginkább. Továbbá a legújabb kísérletek szerint egy adott célfeladat megszakítása jobb eredményhez vezet, szemben azzal, amikor a személy folyamatosan gondolkodott a feladaton (DIJKSTERHUIS, 2004; DIJKSTERHUIS és AARTS, 2010; CRESWELL, BURSLEY és SATPUTE, 2013). Úgy tűnik, hogy a tudattalan folyamatoknak alapvető szerepe van a kreativitásban is (RITTER, VAN BAAREN és DIJKSTERHUIS, 2012; KÜHN és mtsai, 2013; RITTER és DIJKSTERHUIS, 2014). Ezek a kutatási eredmények felvetik azt a kérdést, hogy a szabad akarat mennyire tekinthető tudatosnak. Amennyiben úgy válaszolunk rá, hogy a szabad akarat csakis tudatos lehet, a neurobiológia és neuropszichológia szintjét meghaladó kognitív szabályozó rendszer működéséhez köthetjük, amely cselekvéseink következményeit szintetizálja, és meghatározza a megfelelő magatartást (TOPÁL, 2001). Ha viszont elfogadjuk a tudattalan alapvető szerepét a gondolkodás, a helyzetkiértékelő, az érzelmi viszonyulást és a választ szervező folyamatokban, azzal kell szembenéznünk, hogy a szabad akarat nem feltétlenül tudatos. Egyébként is, a szabadság élménye és a tudatosság nincs sem egymást meghatározó, sem kizáró összefüggésben. Extrém példákat felhozva: tudatos gondolkodásunk éppen hogy korlátozottságot, semhogy szabadságot eredményez súlyos kényszergondolatok esetén, és bizonyos, a szociális normákat megszegő ösztönös impulzusok sem a szabadság, legfeljebb a szabadosság jegyében fogannak (MARTIN és TESSER, 1989). Másrészt, nem feltétlenül kell görcsös éberséggel ellenőriznünk magunkat, hogy megfeleljünk a szociális kihívásoknak és elvárásoknak, bizonyos bevált és félig automatikus viselkedésstratégiáink e nélkül is a szabadság érzését eredményezhetik, vagyis a szabad akarat élménye tudattalan forrásokból is táplálkozhat (LOGAN, 1989).

AZ EGEREKBEN KONDICIONÁLÁSSAL LÉTREHOZOTT SPECIFIKUS TRAUMATIKUS FÉLELEM AZ UTÓDOKBAN KÉT GENERÁCIÓN ÁT IS ÖRÖKLŐDHET DIAS és RESSLER (2014) a Nature Neuroscience-ben megjelent cikkükben arról a kísérleti eredményről számoltak be, hogy a hím egerekben kondicionálással létrehozott specifikus traumatikus félelem az utódokban két generáción át is öröklődött. Dias és Ressler az acetofenon (színtelen, kellemes szagú folyadék, a természetben illóolajokban fordul elő és megtalálható például almában, sajtban, banánban, marhahúsban stb.) illatot párosította egy mérsékelt, lábon történő elektromos sokkal a kísérleti hím egerek első (F0) generációjában. A kísérleteket két különböző egértörzsnél egyaránt elvégezték. Továbbá a félelem kondicionált hím egér spermájával történő in vitro megtermékenyítés esetén (amit egy másik épületben végeztek el, csak a levett spermamintákat szállították át a kísérletekhez) is megjelent a szaghoz társított félelem az utódgenerációkban, ami kizárja a szociális faktorok szerepét. Az F0 és F1 generációk spermáiban található szagló receptor Olfr151 gének elemzése egyértelmű hipometilációs mintaváltozásokat mutatott. Az F0 hím egereknél és ezek utódainál szintén kimutatták, hogy a szaglásért fele-


809

lős agystruktúra (olfactory bulb) megnövekedett. A kutatók szerint elképzelhető, hogy az F0 egereknél az acetofenon molekula a vérrendszeren át jutott el a spermába, és aktiválta a szaglóreceptorok génkifejeződését, hasonlóan, mint amikor a mikroRNS-ek szállítódhatnak a vérrel és kontrollálhatják test szerte a génexpreszsziót. BARRY szerint (2013) Charles Darwin (1809–1882) angol természettudós nem vetette el Lamarck elképzeléseit az evolúcióval kapcsolatban, és nyitott volt a pángenezis elméletre (Arisztotelész [i. e. 384–322] állt elő a „pángenezis elmélettel” először), mely szerint a petében és a spermasejtben a test minden részéből gyűlnek össze kicsi anyagi részecskék, „pángének”, és ezek hordozzák a szülő tulajdonságait, és az ivarsejtek egyesülésekor ezek az anyagok összekeverednek. BARRY (2013) legújabb cikkében azt fejtegeti, hogy a „pángének” talán kis szabályozó RNS-ek lehetnek, amik a vérrendszer segítségével eljuthatnak bárhova. A generációk egyes tagjai között, vagy akár több generáción keresztül átívelő trauma hatástalanítása a medicina és a pszichológia nagy dilemmája. Pszichoterápia folyamán észlelhető az a jelenség, amely a transzgenerációs trauma tudattalan procedurális implicit memóriájának tekinthető, hogy egy betegség vagy egy furcsa szokás, esetleg valamilyen szomatikus vagy mentális tünet képviseli magát a traumát (VAS és ZSENI, 2007). Úgy néz ki, hogy meglehetősen determinisztikus hatással bírnak, és a személyiség szabadságfokait mindenképpen korlátozzák. A számos példa közül elég csak Rimbaud, a zseniális kamasz költő sorsát felidézni, aki annak ellenére, hogy utoljára serdülőkora előtt találkozott apjával, egész élete és szenvedése az övét másolta (DE MIJOLLA, 2001).

MEGBESZÉLÉS Az epigenetikával kapcsolatos kutatások új megvilágításba helyezik az öröklés kontra nevelés/környezet (nature vs. nurture, genetika vs. epigenetika) dilemmáját. Az utolsó fejezetben röviden ecsetelt eredmény a szerzett specifikus (és nem tudatos) utódokba történő információátvitelről (DIAS és RESSLER, 2014) egy jelentős lépés, ámbár még sok kísérlet szükségeltetik. Amint azt az egyre bővülő kísérletek jelzik, az epigenetikailag öröklött nem tudatos stressz, a pre-, peri- és korai posztnatális korszakban átélt, nem tudatos hatások (anyai stressz, ikervesztés stb.) vagy a termékenységet elősegítő technológiák (ART) alkalmazása okozta nem tudatos stressz, komoly mértékben hathat az egyén agystruktúrájának kifejlődésére, érzelmi és kognitív adottságaira, és ezen keresztül prediszponál különféle betegségekre, és komplex módon befolyásolhatja mindennapi döntéseinket (BÓKKON, VAS, CSÁSZÁR és LUKÁCS, 2014). A pozitív pszichológiával rokon vonásokat mutató egészségpszichológia és transzperszonális pszichológia a transzgenerációs információátvitelt tekintve a negatív, patologikus következményeknél szélesebb spektrumra utal (BAGDY, MIRNICS és NYITRAI, 2011). Amennyiben minden stresszt, traumát és destruktív nemzedékek közötti üzenetet egyértelműen a patológiai fejlődés megalapozójának tekintenénk, e logika alapján már régen ki kellett volna pusztulnia az emberi fajnak. Ellenkezőleg, számítanunk kell a bennünk lévő

810


információátalakító és -átdolgozó kapacitásra is, amelynek folytán a traumatikus események sokkal inkább színezhetik megküzdési stratégiánkat, semmint hogy működésképtelenné tegyék azt (VAS és CSÁSZÁR-NAGY, 2013). DIAS és RESSLER (2014) kutatása a szerzett specifikus (és nem tudatos) utódokba történő információ átvitelről azt sugallja, hogy akár a pszichoterápia vagy a farmakoterápia jelenleg még igazán nem alkalmas az egyénre szabott szerzett specifikus információk átírására. Hogyan lehetne megszüntetni a káros, nem tudatos epigenetikai információk hatását életünkre, amikor nem tudatosak és eredetüket sem ismerjük, főként 1-2 generációra visszamenőleg. A farmako-epigenetikai kutatások szerint egyes antipszichotikus szerek tulajdonképpen az epigenetikus mintákra fejtenek ki hatást. A kutatások célja, hogy epigenetikai markerek segítségével megjósolják az adott antipszichotikus szer hatásosságát (UHER és mtsai, 2010). A gond, hogy az antipszichotikus szerek veszélyesek, mivel az egész genomra fejtenek ki hatást, ennek következtében pedig mellékhatásokat is. Az agy egy adott területén lévő specifikus gén megcélzása viszont még bonyolult feladat. STAHL (2012) szerint hagyományosan a pszichoterápia és a farmakoterápia versenyeznek egymással, pedig a pszichoterápia ugyanúgy képes aktiválni az epigenetikai mechanizmusokat (és elősegíti az információs folyamatokat az agyban), hasonlóan, mint a pszichotróp gyógyszerek. Stahl javasolja a farmakoterápiák kombinálását a pszichoterápiával a hatékonyabb kezelések végett. Lehetséges, hogy egyes megváltozott tudati állapotú módszerek, mint a hipnoterápiák (VAS és CSÁSZÁR-NAGY, 2011, 2013; RAZ, 2008; RAZ, FAN és POSNER, 2006), a transzgenerációs pszichológiai módszerek (BAGDY, MIRNICS és NYITRAI, 2011), a meditáció (MARCINIAK és mtsai, 2014) stb., amelyek a tudattalan rendszer irányított segítségül hívásával adnak lehetőséget az újraprogramozásra, olyan rekonszolidációs módszerek, amelyeket komolyabban kellene venni, és szélesebb körben alkalmazni. A hipnózis vagy a meditáció szintén hat és összefügg az epigenetikai folyamatokkal is. Például a hipnotizálhatóság függ az oxytocin génreceptorok kifejeződésétől (BRYANT, HUNG, DOBSON-STONE és SCHOFIELD, 2013), és a meditáció megváltoztatja a gének expresszióját (KALIMAN és mtsai, 2014). Továbbá ismert, hogy a gyerekeket sokkal könnyebb hipnotizálni szemben a felnőttekkel. A felmérések szerint a gyerekek 60–90%-a és a felnőttek 10–15%-a hipnotizálható nagyon jól (GARDNER és OLNESS, 1981). Ez felhívja a hipnózis lehetséges szerepét a korai prevencióban. A tudattalan folyamatok átdolgozását célzó pszichoterápiás eljárások, mint amilyenek a dinamikus hipnoterápiák, mindenképpen azt segítik elő, hogy az elkerülhetetlen transzgenerációs, és mindennapi traumákra adott patologikus védekezések helyett a személyiség rugalmas megküzdési repertoárját fejlesszék. A cikkben ismertetett kísérletek és gondolatok lényeges átgondolást sugallnak az eddigi elméleteinkről a szabad akarat és a tudattalan folyamatok kapcsán. Jelenlegi tudásunk szerint naiv elképzelés lenne, hogy az ember és tudatossága lenne az univerzum evolúciójának csúcsa. Az emberi tudatosság (ami a szabad akarat vitájának kiindulópontja) az univerzum folyománya és nem fordítva. Ha netán elpusztulna a Föld, minden emberi halandóval együtt, ettől még az univerzum tovább létezne, teremtve újabb élhető bolygókat és tudatos teremtményeket, amint


811

ezt a kozmológiai kutatások is fejtegetik (RAYMOND, CHIAO, MARVIN, COHEN és LEGGETT, 2010). A tudatos (explicit) emberi elme (és így a szabad akarat/döntés kérdése) egy lehetséges magyarázata, hogy ez egy pre-tudatos (implicit) (BÓKKON és MALLICK, 2012) vagy egy proto-tudatos (HOBSON, 2009) folyamat révén emelkedett ki a dinamikus és konvergens tudattalan folyamatok megnyilvánulásaként. A human explicit öntudat (self-consciousness) talán végrehajtóként funkcionál, ami közvetíti az információt/eseményeket az implicit nem tudatos és tudattalan folyamatok és a külvilág közötti interakciók során (BÓKKON, VAS, CSÁSZÁR és LUKÁCS, 2014). Ez a végrehajtó funkció teszi lehetővé, hogy a humán öntudat folyamatosan fejlődjön az önszervező univerzum evolúciója során. HALLET szerint (2007) a szabad döntés érzése tán egy belső percepció „inner perception” inkább, mint egy beindító erő „initiating force”. Azaz, azt gondoljuk, hogy valódi szabad akarattal rendelkezünk, mivel tudatában vagyunk a tervezett szándéknak, bár valóságban a szándékot a tudattalan folyamatok hozzák létre, ami későbbi állapotban éri el a tudatosulást. Úgy véljük, a szabad akarat és a tudat viszonyának értelmezésében meglehetősen zavaró a tudatnak a felvilágosodás kora óta tapasztalható kimerevített fogalma, amely szerint a tudat a racionális gondolkodási képességgel bíró felnőtt ember önmagáról és a világról alkotott felfogását tükrözi. Az említett merev szemlélet folytán a tudat és a tudattalan szinte egymást kizáró fogalmakká váltak, és úgy tűnik, ennek esett áldozatul a szabad akarat elképzelése. Amennyiben a jelenkori neuropszichológiai szemlélet szerint értelmezzük, tudat és tudattalan között sokkal inkább átmenetek léteznek, semmint áthidalhatatlan szakadék. Feltevésünk szerint a tudat kezdettől fogva a fejlődő organizmus, jelen esetben a megfogant embrió genetikusan kódolt sajátossága, amelynek célja, hogy fennmaradása, növekedése és szaporodása érdekében az ember kiszabadulhasson a determinizmus börtönéből azáltal, hogy az őt érő számos epigenetikai hatásokat önszerveződő, önszabályozó és kapcsolatkialakító képességével integrálhassa (VAS, 2011). Ez a fajta tudatfelfogás minden fejlődési szintnek megfelelő és kompetenciával bíró tudatosságot feltételez, kezdve a magzat primer szenzoriális tudatától a felnőtt személy reflektált öntudatáig. Az a fejlődési folyamat látható tehát, ahogyan a tudatos működés a növekedés folyamán tudattalanná válik. A tudatos működés, amely maga is önszerveződő és önszabályozó és kommunikatív folyamat, a személy bio-pszichológiai önszerveződésének aktuális állapotát tükrözi. Minél több tapasztalat birtokában van a személy, minél érettebb, annál több kognitív művelete folyhat tudattalan szinten, így annál több információfeldolgozó, -kiértékelő és válaszszervező tevékenység végezhető tudattalan szinten működő neurális modulokkal. Így a tudatnak nem kell folyton az aktuális információözönnel foglalkoznia, hanem egyéb dolgokkal törődhet, például egy többlépéses terv kidolgozásával. Felfogásunk szerint a szabad akarat a tudattalanná válásból adódó tehermentesülésnek a folyománya: kiszabadulás a determinizmus börtönéből, amely illúzió abban az értelemben, hogy maga a szabad akarat kinyilvánítása, is automatizálódhat, és tudattalan neurokognitív folyamattá válhat, amely mégis csak determinisztikus. Amikor a személy sorsdöntő választás elé kerül, ez a tudattalan determiniz-

812


mus felülírható. Természetesen a szabad akarat megnyilvánulása önmagában nem mond semmit annak tudatos vagy tudattalan szintű lezajlásáról. Egyrészt, a szabad akaratból elkövetett predatoros emberölés, bár tudatos késztetés eredménye, származhat – és az esetek zömében így is van – magzati eredetű tudattalan forrásokból (JANUS, 1997, 111–142). Másrészt, a saját élet feláldozása a közösség érdekében olyan szabad, tudatos választás, amely megszünteti az élő organizmus önszerveződő, önszabályozó és kommunikatív működését, tehát drasztikusan eltörli a tudattalan működés hardware-ét. Úgy is felfogható a szabad akarat, mint egy határ vagy korlát, a lehetőségek végső pontja, ahol és amikor az ember kockázatot vállal egy akár a számára, akár a környezet számára kívánatosnak látszó új egyensúlyi állapot elérése céljából. Ezzel eljutottunk a morális felelősség kérdéséhez. A szabad akarat és a morális felelősség különböző fogalmak. Morális felelősségünk úgy értelmezhető, mint motivációink és cselekedeteink másokra gyakorolt hatásainak szüntelen elemzése annak érdekében, hogy a tudattalan folyamataink manifesztációja ne a destruktív jogosultsággal terhes örökséget, hanem a proszociális, kooperatív, empátiás és altruista attitűdöt fejezhesse ki, amely önszabályozásunk illesztése a közösségi érdekekhez, és akár egész életünk folyamán tanulni és gyakorolni szükséges feladat.

ÖSSZEFOGLALÁS John Locke (1632–1704) az angol empirizmus egyik jeles képviselője, az Értekezés az emberi értelemről című művében használja a tabula rasa kifejezést. Locke még úgy vélte, hogy születésekor az újszülött elméje egy üres laphoz (tabula rasa) hasonlít, melyet a tapasztalás ír tele. Jean-Baptiste Lamarck (1744–1829) már a 18. században úgy látta, hogy az evolúció a környezet és az élőlény közös eredménye. Vallotta a szerzett tulajdonságok öröklődését, hogy az élőlény a környezeti hatásokra bizonyos vonásokat alakít ki válaszul, amiket képes átörökíteni az utódokba. A legújabb epigenetikai kutatási eredmények alapvetően Lamarck elképzelést támogatják, ami egyben azt is jelenti, hogy az újszülött elméje messze nem egy üres, tiszta lap. Ellenkezőleg, az ősöktől öröklött epigenetikai információk, a pre-, peri- és korai posztnatális időszakban átélt nem tudatos hatások (anyai stressz, ikervesztés stb.), vagy a termékenységet elősegítő technológiák (ART) alkalmazása befolyásolja agystruktúránk kialakulását, érzelmi és kognitív adottságainkat, és ezen keresztül tudattalanul hathatnak a mindennapi döntéseinkre. A tudattalan folyamatokkal kapcsolatos ismertetett kísérletek, amelyek szerint a tudattalan folyamatok megelőzhetik a tudatos/akaratlagos cselekvést, kognitívszerű kontrollt gyakorolhatnak, és alapvető szerepük lehet a kreativitásban, valamint a tudatos folyamatokhoz hasonló alapvető magas szintű funkciókat végezhetnek, szintén egyfajta szemléletváltást fémjeleznek a valódi tudatos szabad akarat létezésével kapcsolatban. Feltevésünk szerint a szabad akarat az emberi személyiség szabadságfokainak függvényében értelmezhető, mint olyan megnyilvánulás, amelyet a személyiség önszerveződő, önszabályozó és kommunikatív kapacitása szüntelenül módosít.


813

IRODALOM ÁDÁM GY. (2001). A tudattalan reneszánsza. Magyar Tudomány, 46(10), 1164–1165. ANDREASEN, N. C., PARADISO, S., & O’LEARY, D. S. (1998). Cognitive dysmetria as an integrative theory of schizophrenia: A dysfunction in cortical-subcortical-cerebellar circuitry? Schizophrenia Bulletin, 24, 203–218. BAGDY E., MIRNICS ZS. és NYITRAI E. (szerk.) (2011). Transzperszonális pszichológia és pszichoterápia. Budapest: Kulcslyuk Kiadó. BANERJEE, T., & CHAKRAVARTI, D. (2011). A peek into the complex realm of histone phosphorylation. Molecular and Cellular Biology, 31, 4858–4873. BARRY, G. (2013). Lamarckian evolution explains human brain evolution and psychiatric disorders. Frontiers in Neuroscience, 7, 224. BLUM, T. (Ed.) (1993). Prenatal Perception, Learning and Bonding. Berlin: Leonardo Publishers. BODE, S., HE, A. H., SOON, C. S., TRAMPEL, R., TURNER, R., & HAYNES, J. D. (2011). Tracking the unconscious generation of free decisions using ultra-high field fMRI. PLoS One, 6, e21612. BÓKKON, I. (2003). Creative Information. Journal of Biological Systems, 1, 1–17. BÓKKON, I., & MALLICK, B. N. (2012). Activation of retinotopic areas is central to REM sleep associated dreams: Visual dreams and visual imagery possibly co-emerged in evolution. Activitas Nervosa Superior, 54, 10–25. BÓKKON, I., VAS, J. P., CSÁSZÁR, N., & LUKÁCS, T. (2014). Challenges to free will: transgenerational epigenetic information, unconscious processes and vanishing twin syndrome. Reviews in the Neurosciences, 25, 163–175. BOKLAGE, C. E. (1995). The frequency and survival probability of natural twin conceptions. In L. G. KEITH, E. PAPIERNIK, D. M. KEITH et al. (Eds.), Multiple Pregnancy: Epidemiology, Gestation and Perinatal Outcome (41–50). New York, NY: Parthenon. BREDY, T. W., WU, H., CREGO, C., ZELLHOEFER, J., SUN, Y. E., & BARAD, M. (2007). Histone modifications around individual BDNF gene promoters in prefrontal cortex are associated with extinction of conditioned fear. Learning and Memory, 14, 268–276. BRESSLER, S. L., & MENON, V. (2010). Large-scale brain networks in cognition: emerging methods and principles. Trends in Cognitive Sciences, 14(6), 277–290. BRYANT, R. A., HUNG, L., DOBSON-STONE, C., & SCHOFIELD, P. R. (2013). The association between the oxytocin receptor gene (OXTR) and hypnotizability. Psychoneuroendocrinology, 38(10), 1979–1984. BUSS, C., DAVIS, E. P., SHAHBABA, B., PRUESSNER, J. C., HEAD, K., & SANDMAN, C. A. (2012). Maternal cortisol over the course of pregnancy and subsequent child amygdala and hippocampus volumes and affective problems. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 109, E1312–E1319. CARUSO, G. D. (2012). The Folk Psychology of Free Will: An Argument Against Compatibilism. Journal of Philosophy, 26, 56–89. CAYUSO MAS, J., NOËL, E. S., & OBER, E. A. (2011). Chromatin modification in zebrafish development. Methods in Cell Biololgy, 104, 401–428. CIAPA, B., & ARNOULT, C. (2011). Could modifications of signalling pathways activated after ICSI induce a potential risk of epigenetic defects? International Journal of Developmental Biology, 55, 143–152.

814


CRESWELL, J. D., BURSLEY, J. K., & SATPUTE, A. B. (2013). Neural reactivation links unconscious thought to decision-making performance. Social Cognitive and Affective Neuroscience, 8(8), 863–869. CREWS, D., GILLETTE, R., SCARPINO, S. V., MANIKKAM, M., SAVENKOVA, M. I., & SKINNER, M. K. (2012). Epigenetic transgenerational inheritance of altered stress responses. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 109, 9143–9148. CSABA, G. (2011). The biological basis and clinical significance of hormonal imprinting, an epigenetic process. Clinical Epigenetics, 2, 187–196. DASH, P. K., HEBERT, A. E., & RUNYAN, J. D. (2004). A unified theory for systems and cellular memory consolidation. Brain Research Reviews, 45, 30–37. DE MIJOLLA, A. (2001). A bennünk lévő mások. Budapest: UR Kiadó. DE PISAPIA, N., TURATTO, M., LIN, P., JOVICICH, J., & CARAMAZZA, A. (2012). Unconscious priming instructions modulate activity in default and executive networks of the human brain. Cerebral Cortex, 22, 639–649. DE RIDDER, D., VERPLAETSE, J., & VANNESTE, S. (2013). The predictive brain and the “free will” illusion. Frontiers in Psychology, 4, 131. DEHAENE, S., & NACCACHE, L. (2001). Towards a cognitive neuroscience of consciousness: basic evidence and a workspace framework. Cognition, 79, 1–37. DIAS, B. G., & RESSLER, K. J. (2014). Parental olfactory experience influences behavior and neural structure in subsequent generations. Nature Neuroscience, 17(1), 89–96. DICKEY, R. P., TAYLOR, S. N., LU, P. Y., SARTOR, B. M., STORMENT, J. M., RYE, P. H., et al. (2002). Spontaneous reduction of multiple pregnancy: incidence and effect on outcome. American Journal of Obstetrics and Gynecology, 186, 77–83. DIJKSTERHUIS, A. (2004). Think different: the merits of unconscious thought in preference development and decision making. Journal of Personality and Social Psychology, 87(5), 586–598. DIJKSTERHUIS, A., & AARTS, H. (2010). Goals, attention, and (un)consciousness. Annual Review of Psychology, 61, 467–490. FALCO, P., MILANO, V., PILU, G., DAVID, C., GRISOLIA, G., RIZZO, N., et al. (1996). Sonography of pregnancies with first-trimester bleeding and a viable embryo: a study of prognostic indicators by logistic regression analysis. Ultrasound in Obstetrics & Gynecology, 7, 165–169. FATEMI, N., SANATI, M. H., JAMALI ZAVAREHEI, M., AYAT, H., ESMAEILI, V., GOLKARNARENJI, A., et al. (2013). Effect of tertiary-butyl hydroperoxide (TBHP)-induced oxidative stress on mice sperm quality and testis histopathology. Andrologia, 45, 232–239. FISCHER, R. (1986). Toward a neuroscience of self-experience and states of self-awareness and interpreting interpretations. In B. B. WOLMAN, & M. ULLMAN (Eds.), Handbook of States of Consciousness (3–30). New York: Van Nostrand Reinhold. FOX, M. D., SNYDER, A. Z., VINCENT, J. L., CORBETTA, M., VAN ESSEN, D. C., & RAICHLE, M. E. (2005). The human brain is intrinsically organized into dynamic, anticorrelated functional networks. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 102, 9673–9678. FOX, M. D., CORBETTA, M., SNYDER, A. Z., VINCENT, J. L., & RAICHLE, M. E. (2006). Spontaneous neuronal activity distinguishes human dorsal and ventral attention systems. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 103, 10046– 10051.


815

FRANKLIN, T. B., & MANSUY, I. M. (2010). The prevalence of epigenetic mechanisms in the regulation of cognitive functions and behaviour. Current Opinion in Neurobiology, 20, 441–449. GARDNER, G. G., & OLNESS, K. (1981). Hypnosis and hypnotherapy with children. New York, NY: Grune & Stratton. GOLLAND, Y., BENTIN, S., GELBARD, H., BENJAMINI, Y., HELLER, R., NIR, Y., et al. (2007). Extrinsic and intrinsic systems in the posterior cortex of the human brain revealed during natural sensory stimulation. Cerebral Cortex, 17, 766–777. GRACE, K. S., & SINCLAIR, K. D. (2009). Assisted reproductive technology, epigenetics, and long-term health: a developmental time bomb still ticking. Seminars in Reproductive Medicine, 5, 409–416. GRÄFF, J., & MANSUY, I. M. (2008). Epigenetic codes in cognition and behaviour. Behavioural Brain Research, 192, 70–87. GRENTZINGER, T., ARMENISE, C., BRUN, C., MUGAT, B., SERRANO, V., PELISSON, A., et al. (2012). piRNA-mediated transgenerational inheritance of an acquired trait. Genome Research, 22, 1877–1888. GRINKEVICH, L. N. (2012). Investigation of histone H3 methylation during long term memory formation. Rossiĭskii fiziologicheskiĭ zhurnal imeni I.M. Sechenova / Rossiĭskaia akademiia nauk, 98, 1111–1118. GU, L., WANG, Q., & SUN, Q. Y. (2010). Histone modifications during mammalian oocyte maturation: dynamics, regulation and functions. Cell Cycle, 9, 1942–1950. HAGGARD, P. (2008). Human volition: towards a neuroscience of will. Nature Reviews Neuroscience, 9, 934–946. HALLETT, M. (2007). Volitional control of movement: the physiology of free will. Clinical Neurophysiology, 118, 1179–1192. HASSIN, R. R. (2013). Yes It Can: On the Functional Abilities of the Human Unconscious. Perspectives on Psychological Science, 8, 195–207. HASSIN, R. R., BARGH, J. A., ENGELL, A., & MCCULLUCH, K. C. (2009). Implicit Working Memory. Consciousness and Cognition, 18, 665–678. HOBSON, J. A. (2009). REM sleep and dreaming: towards a theory of protoconsciousness. Nature Reviews Neuroscience, 10, 803–813. HORGA, G., & MAIA, T. V. (2012). Conscious and unconscious processes in cognitive control: a theoretical perspective and a novel empirical approach. Frontiers in Human Neuroscience, 6, 199. HORSTHEMKE, B., & LUDWIG, M. (2005). Assisted reproduction: the epigenetic perspective. Human Reproduction Update, 11, 473–482. HUGO, S. (2009). The Fertile Body Method. The applications of hypnosis and other mind − body approaches for fertility. Carmarthen, Wales: Crown House Publishing Ltd. HUSSAIN, N. (2012). Epigenetic influences that modulate infant growth, development, and disease. Antioxidants & Redox Signaling, 17, 224–236. JACK, A. I., & SHALLICE, T. (2001). Introspective physicalism as an approach to the science of consciousness. Cognition, 79, 161–196. JANUS, L. (1997). The Enduring Effects of Prenatal Experience. London: Jason Aronson. KALIMAN, P., ALVAREZ-LÓPEZ, M. J., COSÍN-TOMÁS, M., ROSENKRANZ, M. A., LUTZ, A., & DAVIDSON, R. J. (2014). Rapid changes in histone deacetylases and inflammatory gene expression in expert meditators. Psychoneuroendocrinology, 40, 96–107.

816


KOHDA, T., & ISHINO, F. (2013). Embryo manipulation via assisted reproductive technology and epigenetic asymmetry in mammalian early development. Philosophical transactions of the Royal Society of London. Series B, Biological Sciences, 368 (1609), 20120353. KORNHUBER, H. H., & DEECKE, L. (1965). Hirnpotentialänderungen bei Willkürbewegungen und passiven Bewegungen des Menschen: Bereitschaftspotential und reafferente Potentiale. Pflügers Arch. für die gesamte Phys. des Menschen und der Tiere, 284, 1–17. KÜHN, S., RITTER, S. M., MÜLLER, B. C. N., VAN BAAREN, R. B., BRASS, M., & DIJKSTERHUIS, A. (2013). The importance of unconscious processes in creativity – a structural MRI study. Journal of Creative Behavior, DOI: 10.1002/jocb.45 LANDY, H. J., & KEITH, L. G. (1998). The vanishing twin: a review. Human Reproduction Update, 4, 177–183. LANDY, H. J., WEINER, S., CORSON, S. L., & BATZER, F. R. (1986). The “vanishing twin”: ultrasonographic assessment of fetal disappearance in the first trimester. American Journal of Obstetrics and Gynecology, 155, 14–19. LIBET, B., GLEASON, C. A., WRIGHT, E. W., & PEARL, D. K. (1983). Time of conscious intention to act in relation to onset of cerebral activities (readiness-potential): the unconscious initiation of a freely voluntary act. Brain, 106, 623–642. LIN, P., HASSON, U., JOVICICH, J., & ROBINSON, S. (2011). A neuronal basis for tasknegative responses in the human brain. Cerebral Cortex, 21, 821–830. LOGAN, G. D. (1989). Automaticity and Cognitive Control. In J. S. ULEMAN, & J. A. BARGH, (Eds.), Unintended Thought (52–74). New York, NY: The Guilford Press. LUBIN, F. D., GUPTA, S., PARRISH, R. R., GRISSOM, N. M., & DAVIS, R. L. (2011). Epigenetic mechanisms: critical contributors to long-term memory formation. Neuroscientist, 17, 616–632. MACLEAN, P. (1970). The Triune Brain: emotion and scientific bias. In F. O. SCHMIDT (Ed.), The neurosciences (336–349). New York: Rockefeller University Press. MARCINIAK, R., SHEARDOVA, K., CERMÁKOVÁ, P., HUDEČEK, D., SUMEC, R., & HORT, J. (2014). Effect of Meditation on Cognitive Functions in Context of Aging and Neurodegenerative Diseases. Frontiers in Behavioral Neuroscience, 8, 17. eCollection 2014. MARTIN, L. L., & TESSER, A. (1989). Toward a Motivational and Structural Theory of Ruminative Thought. In J. S. ULEMAN, & J. A. BARGH, (Eds.), Unintended Thought (306– 326). New York: The Guilford Press. MATSUDA, K. I., MORI, H., & KAWATA, M. (2012). Epigenetic mechanisms are involved in sexual differentiation of the brain. Reviews in Endocrine and Metabolic Disorders, 13, 163–171. MERCER, T. R., & MATTICK, J. S. (2013). Structure and function of long noncoding RNAs in epigenetic regulation. Nature Structural & Molecular Biology, 20, 300–307. MILLER, C. A., & SWEATT, J. D. (2007). Covalent modification of DNA regulates memory formation. Neuron, 53, 857–869. MÜSSIG, R. (1995). Mother Scheme, Rival Scheme and Ethogenetic Rule. The International Journal of Prenatal and Perinatal Psychology and Medicine, 7, 419–436. NADEAU, J. H. (2009). Transgenerational genetic effects on phenotypic variation and disease risk. Human Molecular Genetics, 18, R202–2R10. NELISSEN, E. C., DUMOULIN, J. C., DAUNAY, A., EVERS, J. L., TOST, J., & VAN MONTFOORT, A. P. (2013). Placentas from pregnancies conceived by IVF/ICSI have a reduced DNA methylation level at the H19 and MEST differentially methylated regions. Human Reproduction, 28, 1117–1126.


817

NELSON, V. R., & NADEAU, J. H. (2010). Transgenerational genetic effects. Epigenomics, 2, 797–806. OWEN, C. M., & SEGARS, J. H. JR. (2009). Imprinting disorders and assisted reproductive technology. Seminars in Reproductive Medicine, 27, 417–428. PINBORG, A. (2005). IVF/ICSI twin pregnancies: risks and prevention. Human Reproduction Update, 11, 575–593. PINBORG, A., LIDEGAARD, O., LA COUR FREIESLEBEN, N., & ANDERSEN, A. N. (2005). Consequences of vanishing twins in IVF/ICSI pregnancies. Human Reproduction, 20, 2821– 2829. PUCKETT, R. E., & LUBIN, F. D. (2011). Epigenetic mechanisms in experience-driven memory formation and behavior. Epigenomics, 3, 649–664. RAYMOND, Y., CHIAO, R. Y., MARVIN, L., COHEN, M. L., & LEGGETT, A. J. (Eds.) (2010). Visions of Discovery: New Light on Physics, Cosmology, and Consciousness. Cambridge: Cambridge University Press. RAZ, A. (2008). The genetics of attention and hypnotizability elucidate placebo. International Journal of Clinical and Experimental Hypnosis, 56(1), 99–116. RAZ, A., FAN, J., & POSNER, M. I. (2006). Neuroimaging and genetic associations of attentional and hypnotic processes. Journal of Physiology, 99(4–6), 483–491. RITTER, S. M., & DIJKSTERHUIS, A. (2014). Creativity-the unconscious foundations of the incubation period. Frontiers in Human Neuroscience, 8, 215. RITTER, S. M., VAN BAAREN, R. B., & DIJKSTERHUIS, A. (2012). Creativity: the role of unconscious processes in idea generation and idea selection. Thinking Skills and Creativity, 7, 21–27. ROLLS, E. T., & DECO, G. (2011). Prediction of Decisions decisions from Noise noise in the Brain brain before the Evidence evidence is Providedprovided. Frontiers in Neuroscience, 5, 33. SANDBANK, A. C. (1999). Twin and triplet psychology. London: Routledge. SEGAL, N. L. (2009). Twin loss: the annual convention / twin research reviews: childhood empathy; hormone replacement therapy and skeletal muscle; multiple birth conception in older women / twins in the media: twins with kidney disease; a pair of poets; the other twins in the metrodome. Twin Research and Human Genetics, 12, 519–522. SHILATIFARD, A. (2006). Chromatin modifications by methylation and ubiquitination: implications in the regulation of gene expression. Annual Review of Biochemistry, 75, 243–269. SIEGEL, D. J. (1999). The Developing Mind. Toward a Neurobiology of Interpersonal Experience. New York, NY: The Guilford Press. SONNE, J. C. (1999). Magic Babies. The International Journal of Pre- and Perinatal Psychology and Medicine, 11, 183–206. SOON, C. S., BRASS, M., HEINZE, H. J., & HAYNES, J. D. (2008). Unconscious determinants of free decisions in the human brain. Nature Neuroscience, 11, 543–545. SOON, C. S., HE, A. H., BODE, S., & HAYNES, J. D. (2013). Predicting free choices for abstract intentions. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 110, 6217–6222. STABILE, I., CAMPBELL, S., & GRUDZINSKAS, J. G. (1987). Ultrasonic assessment of complications during the first trimester of pregnancy. Lancet, 2, 1237–1240.

818


STAHL, S. M. (2012). Psychotherapy as an epigenetic ‘drug’: psychiatric therapeutics target symptoms linked to malfunctioning brain circuits with psychotherapy as well as with drugs. Journal of Clinical Pharmacology and Therapeutics, 37, 249–253. STOECKEL, W. (1945). Lehrbuch der Geburtschilfe. Jena: Gustav Fischer. SURBEY, M. K. (1998). Developmental Psychology and Modern Darwinism. In C. CRAWFORD, & D. L. KREBS (Eds.), Handbook of Evolutionary Psychology (369–404). Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum Association. TOPÁL J. (2001). Tudathipotézisek a kognitív etológiai vizsgálatok tükrében. In PLÉH CS., CSÁNYI V. és BERECZKEI T. (szerk.), Lélek és evolúció (148–166). Budapest: Osiris. TREVENA, J. A., & MILLER, J. (2002). Cortical movement preparation before and after a conscious decision to move. Consciousness and Cognition, 11, 162–190. TUMMERS, P., DE SUTTER, P., & DHONT, M. (2003). Risk of spontaneous abortion in singleton and twin pregnancies after IVF/ICSI. Human Reproduction, 18, 1720–1723. UHER, R., PERROUD, N., NG, M. Y., HAUSER, J., HENIGSBERG, N., MAIER, W., et al. (2010). Genome-wide pharmacogenetics of antidepressant response in the GENDEP project. American Journal of Psychiatry, 167(5), 555–564. VAN GAAL, S., RIDDERINKHOF, K. R., FAHRENFORT, J. J., SCHOLTE, H. S., & LAMME, V. A. (2008). Frontal cortex mediates unconsciously triggered inhibitory control. The Journal of Neuroscience. 28, 8053–8062. VAN GAAL, S., & LAMME, V. A. (2012). Unconscious high-level information processing: implication for neurobiological theories of consciousness. Neuroscientist, 18, 287–301. VAN MONTFOORT, A. P., HANSEN, L. L., DE SUTTER, P., VIVILLE, S., GERAEDTS, J. P., & DE BOER, P. (2012). Assisted reproduction treatment and epigenetic inheritance. Human Reproduction Update, 18, 171–197. VAS J. P. (2005). Egy elmeorvos tévelygései. Gondolatok a pszichoterápiáról. Budapest: ProDie. VAS J. P. (2006). A kétszemélyes pszichoterápia hatótényezői: egy interaktív neuropszichológiai értelmezés vázlata. Psychiatria Hungarica, 21(5), 332–350. VAS J. P. és ZSENI A. (2007). Transzgenerációs traumák (TGT) újraélése pszichoterápiás kontextusban. Értelmezési lehetőségek négy eset kapcsán. Psychiatria Hungarica 22(3), 222–237. VAS J. P. (2011). A neuropszichoanalízis megalapozása. Imágó Budapest, 1(22), 3: 23–38. VAS, J. P., & CSÁSZÁR-NAGY, N. (2011). Multipersonal Tandem Hypnotherapy (MTH): A New Method for Resolving Intergenerational Traumas. International Journal of Psychotherapy, 15, 38–48. VAS, J. P., & CSÁSZÁR-NAGY, N. (2013). Tandem Hypnotherapy. International Body Psychotherapy Journal, 12, 74–86. WANG, L. Y., WANG, N., LE, F., LI, L., LI, L. J., LIU, X. Z., et al. (2013). Persistence and intergenerational transmission of differentially expressed genes in the testes of intracytoplasmic sperm injection conceived mice. Journal of Zhejiang University Science, B, 14, 372–381. WEINER, H. (1989). The dynamics of the organism: Implications of recent biological thought for psychosomatic theory and research. Psychosomatic Medicine, 51, 608–635. WHITELAW, N. C., & WHITELAW, E. (2008). Transgenerational epigenetic inheritance in health and disease. Current Opinion in Genetics & Development, 18, 273–279.


819

WOODWARD, J. (1998). The lone twin: Understanding twin bereavement and loss. London: Free Association Books. WYRWOLL, C. S., & HOLMES, M. C. (2011). Prenatal excess glucocorticoid exposure and adult affective disorders: A role for serotonergic and catecholamine pathways. Neuroendoctrinology, 95, 47–55. XU, X. R., FU, R., WANG, L. Y., WANG, N., ZHANG, F., LE, F., et al. (2014). Epigenetic inheritance of paternally expressed imprinted genes in the testes of ICSI mice. Current Pharmaceutical Design, 20, 1764–1771. YALOM, I. D. (2003). Egzisztenciális pszichoterápia. Budapest: Animula. ZHANG, X., & HO, S. M. (2011). Epigenetics meets endocrinology. Journal of Molecular Endocrinology, 46, R11–R32.

IMPLICATIONS ON FREE WILL IN THE VIEWPOINT OF EPIGENETICS, TRANSGENERATIONAL TRAUMA TRANSMISSION AND UNCONSCIOUS PROCESSES BÓKKON, ISTVÁN – VAS, JÓZSEF PÁL – CSÁSZÁR, NOÉMI

Background and objectives: This paper presents some latest scientific results and ideas concerning epigenetics and unconscious processes, and suggests that we should reconsider our conventional notions about human free will. Methods: The present study is a selective review. Results: The described scientific results and ideas relating to epigenetics; transgenerational trauma transmission; post-, pre-, and perinatal traumas; twin loss in the womb; and our unconscious mind all suggest that we need to reconsider the question of free will. These concepts seemed as divergent may be integrated by means of characteristics of human totality as self-organization, self-regulation, and communication. Conclusion: In light of the information provided by our paper, the conventional notion that free will could mean the conscious control of our behavior is no longer sustainable. Free will not be exclusively sought in the field of explicit awareness. In contrast, free will can be a convergent result of inherited and continuously acquired information processed by unconscious while we are in interaction with our environment, and thus, it is a relative process, that is, a decision can be free compared to something. As a conclusion free will can be interpreted as a factor, which is capable to increase negentropy of a self-conscious living organism in relating its responses to environment. Either epigenetics or trans- or intergenerational traumas or unconscious processes may be viewed as such impacts both to be able to increase or to decrease negentropy of an organism. It depends on the organism’s capability of self-organization, self-regulation and communication by means of those impacts should be integrated as the organism’s system-characteristics. Key words:

free will, epigenetics, self-organization, self-regulation, communication, negentropy, transgenerational trauma transmission, twin loss, assisted reproductive technology, unconscious processes

GONDOLATOK A SZABAD AKARATRÓL AZ EPIGENETIKA, A TRANSZGENERÁCIÓS TRAUMAÁTVITEL ÉS A TUDATTALAN FOLYAMATOK TÜKRÉBEN *

Recommend Documents