Gondolatgyógyászat. Az életed egy kivételes lehetőség. VII. VII. 1. A sorsod a magadra kimondott ítéleted! Dr. Pásztorfi János

VII.

Gondolatgyógyászat VII. 1. Dr. Pásztorfi János

Az életed egy kivételes lehetőség. A sorsod a magadra kimondott ítéleted!

akab

stván

Minden a fejben dől el! Egészség – betegség – boldogság – boldogtalanság Ezért elsősorban nem a testet, hanem a gondolatot kell gyógyítani.

Jakab István

Tartalom Az életed egy kivételes lehetőség. A sorsod a magadra kimondott ítéleted! ��149 A legnagyobb erő – az alkalmazhatóvá tett önszuggesztió��149 A problémák. Hogyan keletkeznek és hogyan oldhatók meg.��162 A legrégibb hazugság: a rajtunk kívülálló okok, a körülmények ��163 Negatív szuggesztiók és azok következményei ��167 Az érzelmek és ezek hatalma. Termékeink-e az érzelmek vagy uraink?��171 A pozitív érzelmek elengedhetetlen részei az életnek. ��173 Milyen jelentőségük van a döntési hibáknak? Mi a szerepe a döntésnek és a cselekvésnek?��176 Hogyan csináljunk a tudásból képességet?��179

148

VII. 1. Dr. Pásztorfi János


Életem egyik legcsodálatosabb ajándéka ez a könyv, és a legfájdalmasabb veszteség, hogy Pásztorfi János már nem lehet közöttünk. Ha egy hosszú útra egy könyvet vihetnék, ez lenne az. Aki idáig vette a bátorságot és elolvasta – és elolvasta többször –, azoknak megváltozott az élete. Két napig hezitáltam, hogy ebbe a könyvbe mit tegyek be és mi az, amit esetleg kihagyhatnék… Egy sort se hagyjanak ki! 190 oldal nem fér itt el, ezért úgy döntöttem, újra kiadom! Kérlek, olvasd el, és ha úgy gondolod, az egész könyvet elküldjük neked, a hosszú utazásra. Jakab István

A legnagyobb erő – az alkalmazhatóvá tett önszuggesztió Egy ember sem tudja sokáig elviselni, hogy csupán játékszere legyen a saját sorsának. Az ember szabad akaratra és szabad döntésekre van teremtve. „Ezt a könyvet azoknak írtam, akik nemcsak tudnak gondolkodni, hanem ezt rendszeresen teszik is. Ők egy elenyésző kisebbséghez tartoznak, és ők végzik a legnehezebb munkát. Róluk mondta Henry Ford (az első): „A gondolkodás a legnehezebb munka. Valószínűleg ezért foglalkoznak a legkevesebben ezzel.” „Ha Ön fogyasztói és jóléti társadalmunk propagandájának megfelelően azt hiszi, hogy egészségére jogigénye van, amit a különböző gyógyspecialistáknál (orvosoknál, természetgyógyászoknál, pszichoterapeutáknál, csodadoktoroknál, stb.) érvényesíthet és azután egészségét a patikában, vagy a gyógynövényboltban éppen úgy megveheti, mint a lisztet és a cukrot az ABC-ben, jobban teszi, ha a könyvet nem olvassa el, mert nagyon keveset használna Önnek”.

Egészsége a legnagyobb kinkincse egy olyan társadalomban, ahol a teljesítmény a legfontosabb mérce. Ezen a világon csak egyetlen ember van, aki ebben érdekelt és erre képes is… Ez az egyetlen ember pedig Ön, saját maga!

Pásztorfi János

Célunk: élni csak ma tudunk! A leggyakoribb hibák a gondolkodás-, szemlélet- és magatartásmódban, valamint a beállítottságban vannak.

149

Dr. Pásztorfi János

A végtelen vége a kezdet A múlt jövője a jelen. A jelen programozása a jövő. A múltba kigondolt gondolatok most már irányítják, alakítják életed. Minden a Te programozásod szerint működik! A jövő eseményeinek alapmoduljait is Te határoztad meg. Ezek a Te teremtéseid, amelyek járják a saját útjukat. Amikor azt akarod, hogy a jövőben az események kimenetele megváltozzon, ahhoz a jelenben kell a hozzáállásodnak megváltoznia. Újra kell programoznod egy adott dologgal kapcsolatos hozzáállásodat. A megváltozott program megváltozott rezgéscsomagokat alakít a jövőben. Ezért mondhatta Joda mester, hogy a „jövőben minden mozgásban van”. Az ember csodálatos tulajdonsága az, hogy a dolgok megváltoztatásához szabad akarattal rendelkezik. Az ember dönti el jövőbeli sorsát azáltal, hogy képes e megváltoztatni a tudatába égetett, rögzített kódokat, amelyek eleve elrendelték sorsát (determinációk). Ez be is következik. A Te szabad akaratod: elfogaelfogadod, vagy változtatsz.

150


A leggyakoribb hibákat azáltal követjük el, hogy az életet nem úgy látjuk, amilyen. Az élet a valósában három egymástól élesen elkülönült szakaszból áll. (1. kép)

Halál anyagi eszközök nélkül

Születés anyagi eszközök nélkül (de nem eszköztelenül)

1. kép

Az első szakasz a múlt. Fogamzásunktól a mostani pillanatig tart. Ami éppen most történt, az már a múltban van. Hogy a hibákat, amelyeket a múlttal összefüggésben követünk el, jobban belevéssem emlékezetébe, Dale Carnegie-t hívom segítségül és kérdem Önt: „Tudja-e továbbfűrészelni a fűrészport? Vissza tud-e hozni a lefolyócsőből egy liter kiömlött tejet? Nem? Megéri akkor, hogy a kiömlött tej miatt siránkozzék?” Biztosan nem. De mégis ezt tesszük nap, mint nap. Állandóan a múlton töprengünk és újra, és újra felpanaszoljuk magunknak: „Ha én ezt annak idején nem úgy, hanem másként tettem volna, hol volnék ma már!” „Ha ő nem tette volna velem ezt, milyen boldog ember lennék én ma!” A mondatokat majdnem mindig így kezdhetnénk: „ha én (ő) azt annak idején…” és tetszés szerinti hosszúságban folytathatnánk. A hiba mindig az, hogy olyan dolgok felett töprengünk, amelyeken már nem lehet változtatni. Minden, ami egy másodperccel ezelőtt történt, már nem változtatható meg! A múlt egy részévé vált, és ezzel örökre megváltoztathatatlanná. A múlttal csak egyet tehetünk. Esetleg tanulni tudunk belőle valamit. De ez sem egészen biztos. A helyzetek nem igen ismétlődnek meg pontosan ugyanabban a formában. Az időnek ugyanis nemcsak mennyisége, de minősége is van. A körülmények, a kísérőjelenségek



folyamatosan változnak. Sok minden, amit ma meg lehet csinálni, tegnap még nem volt és holnap már nem lesz megtehető. Valaki egyszer azt mondta:

„Aki a múlt hibáiból nem tanul, mindig ugyanazokat a hibákat követi el. Aki azonban tanul az elkövetett hibákból, még mindig elegendő alkalmat talál új hibák elkövetéséhez.” Később beszélni fogunk még arról, hogy miért nem kell túlértékelni a hibákat, és miért nem lehet azokat egyáltalán elkerülni. Most azonban vissza az élet következő szakaszához, a jövőhöz. Ki tudja kockán vetni a jövőt? Nem? Nincs oka elkeseredésre! Ezt a képtelenséget megosztja minden más emberrel, sőt minden jövendőmondóval is. Egy magyar barátom, aki valószínűleg a legdrágább horoszkópot készíti Európában, és még sok majdnem „kellemetlen” tisztánlátó képességgel rendelkezik, megjósolta Magyarországról egy brémai operaénekesnőnek, akit abban az időben csak levelezés útján ismert, hogy hét éven belül férjhez megy. Az esemény pontosan bekövetkezett. Csupán egyet nem tudott, hogy ő maga fogja a hölgyet feleségül venni. Érdemes-e tehát a jövőből gondot csinálni magunknak, ha jövőnket sem előre látni, sem kitalálni nem tudjuk? Ugye nem?! Mégis ezt tesszük. Állandóan a holnap és a holnapután miatt aggódunk. Aggódunk saját jövőnk, gyermekeink, unokáink, szüleink, házastársunk jövője miatt. Tele vagyunk a jövő miatti gondokkal, mindenkiért és mindenért. Ha csupán három mondatot a bibliából vagy a „Minden idők legnagyobb története” című filmből figyelemre méltatnánk és követnénk, sokat nyernénk egészségünk és életminőségünk számára. Ezek: „A hited segített meg téged”, „Legyen nektek hitetek szerint!” és „Ne aggódjatok a holnap miatt, a holnap gondoskodik magáról!” Az első kettőben felismerhetnénk a betegségek és a sors mechanizmusait. Akkor tudnánk, hogy betegségünket és sorsunkat saját magunknak köszönhetjük és gyógyulásunkat is csak saját magunktól, nem pedig másoktól várhatjuk. A harmadik mondat segíthetne bennünket abban, hogy kikapcsoljuk a jövő miatti sok felesleges gondot, ami a leginkább beteggé tesz bennünket. A jövő mindig úgy jön, ahogy jönnie kell. (Ezért nevezzük jövőnek.) Azon sem gondokkal, sem erőfeszítéssel nem tudunk semmit változtatni. A jövőről, amennyire ez lehetséges, gondoskodnunk kellene. Ez azonban csak az élet harmadik szakaszában lehetséges, ma, mostantól lefekvésig. Éspedig úgy, ha munkánkat minden tevékenységi területen – mint házastárs, szülő, nagyszülő, gyermek, dolgozó, egyesületi tag stb. – erőinknek megfelelően és legjobb tudásunk szerint végezzük. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy jövőnket esetleg egy kissé formálni tudjuk. Úgy is vagyunk megalkotva, hogy élni csak ma tudunk. Sem tegnap, sem holnap, kizárólag csak ma tudunk élni. Erőink is úgy vannak kiszabva, hogy azok egy napra, mára elegendőek. Ezeket az erőket – éppen úgy, mint a legtöbb állatnak, – alvással meg kell újítanunk a következő napra, amikor abból ismét egy ma lesz. Ha ezt nem tesszük, erőink a következő napra nem lesznek már teljesen elegendőek. Még egyszer: normális körülmények között mindig elegendő erőm van a mai napra, mindegy, milyen és mennyi munkát kell elintéznem. Ha azonban ezt az erőt teljesen értelmetlenül, a múlt feletti töprengéssel és a jövő miatti aggódással szétforgácsolom, többé már nem elegendő számomra ahhoz, hogy munkámat MA jól és helyesen végezzem el. Egy példa: Ha jelenlegi beosztásomban egy egyhangú, ostoba munkát kell is végeznem, ennek ellenére mégis jól el tudom végezni, lelki és testi kimerülés nélkül, anélkül, hogy a munka megterhelne.

151


Miért nem „korszerűek” ma már a szervezetünk védekező rendszerei a stressz kivédésére? Az ember néhány millió éve él a földön, de csak kb. 100 éve mint egy ipari civilizáció tagja. Életkörülményei ezekben az utolsó időkben hatalmas mérmértékben változtak. A technika korában az ember a legerőseblegerősebben azoknak az ingereknek van kitéve, amelyeket saját maga teremtett, amelyeket azonazon ban csak nehezen, vagy egyálegyáltalán nem tud uralni. Miért van ez így? Az emberi szervezet a megváltozott körülményekhez és követelményekhez e rövid idő alatt még nem tudott alkalmazkodni. Még ma is úgy reagál, mint az őserdőben. Annak idején pl. küzdő mechanizmusa nagyon ésszerű volt. Egy támadó állat, vagy egy zsákmány megpillantámegpillantásakor szervezete villámgyorsan harcra kész állapotba került. Az agyból a parancs az agyagyalapi mirigyen keresztül a melmellékveséhez ment, amely úgyúgy nevezett harci hormonokat, adrenalint és noradrenalint külküldött a vérbe. Ez a kettő azután a szervezetet azonnal harcrakész állapotba hozta. Az adrenalin elszűkítette az ereket, emelte a véralvadást, a májból cukrot hívott le, hogy az izmoknak több energia álljon a rendelkezésre. A noradrenalin meggyorsította a szívverést és ezzel a vérkerinvérkeringést, a táplálék- és oxigénelláoxigénellátást. A veséket is utasították, hogy kevesebb vizet válasszanak ki, mert a testnek harc közben vagy menekülésnél folyadékra

152


Ha azt mondom magamnak: „Ezt a munkát ma estig jól kell végeznem, annyi erőm van, hogy ezt meg tudjam tenni. Hogy holnap mi lesz, azt nem tudom. Egyáltalán, azt sem tudom, hogy lesz-e számomra egy holnap. Majd ha a holnapból ismét ma lesz, tovább foglalkozom vele”, akkor ez a szemléletmód magába véve is lényegesen hozzájárul ahhoz, hogy – éppen jó munkám következtében – azt az egyhangú vagy értelmetlen munkát ne kelljen már sokáig csinálnom. Ezenkívül ez a szemléletmód egyezik a valósággal is. A világon egy embernek sem kell tanuló éveitől nyugdíjazásáig ugyanazt a munkát csinálnia. Még ha munkahelye egész életében ugyanaz is marad, a munka, a technológia stb. több ízben is megváltozik. Ha azonban pillanatnyi tevékenységemet így látom:„Ezt a buta, monoton munkát kell végeznem mindaddig, amíg nyugdíjba nem megyek!”, akkor hamarosan megbolondulok, kimerült és beteg leszek. Egyszerűen azáltal, hogy helytelen szemléletmódom következtében a jövőt is – amit nem ismerek és nem is ismerhetek meg – bevonom a mába. Az életet úgy kellene látnunk, mint egy triptichont, ahol a három rész ugyan együttvéve egy egészet ad, de ezek a részek egymástól élesen el vannak választva. A múlt már le van zárva. A jövő még jön felénk. Élni kizárólag a középső szakaszban, a mában tudunk. Menjünk most egy lépéssel tovább. Korábban láttuk, hogy az értelmetlenség és céltalanság egyike a leggyakoribb stresszoroknak. Próbáljunk ennek gyengítése céljából egy életcélt találni, amely minden ember számára, minden életkorban az életet élni érdemessé teheti. Talán sikerül ezen a módon a múlt terheléseit is megszüntetnünk. Mi lehet tehát mindannyiunk számára egy olyan életcél, amelyért minden életkorban élni érdemes? Ha az 1. képet megnézzük, látjuk, hogy emberi életünknek két végpontja van. A születés és a halál. Mindkét végpontban van valami egymással közös. Anyagi eszközök nélkül jövünk a világra és úgy is kell elmennünk, hogy semmit sem vihetünk magunkkal abból, amit életünkben szereztünk, összegyűjtöttünk. A pénz, az anyagiak gyűjtése, felhalmozása így nehezen nyújthat érdemes életcélt – teljesen eltekintve attól, hogy alig van bizonytalanabb, mulandóbb, mint az anyagiak, a pénz, az anyagi vagyon. Mindenki, aki már átélt egy természeti katasztrófát, inflációt vagy háborút, tudja ezt saját tapasztalatból. Próbáljunk tehát másutt életcélt találni. Megállapítottuk, hogy anyagi eszközök nélkül jövünk a világra, de semmi esetre sem eszköztelenül. Mindannyian, születésünk óta, óriási, nem anyagi természetű vagyonnal rendelkezünk, tehetségek, adottságok, tulajdonságok stb. formájában. Ezek oly számosak, hogy belőlük csak kb. 10%-ot tudunk kifejleszteni egész életünk folyamán. Ez a vagyon azonban



nem a saját tulajdonunk, mert ezután az élet után semmit sem tudunk abból megtartani vagy magunkkal vinni, amit itt általa megszereztünk, felhalmoztunk. Csak kölcsön kaptuk azt, kezelésre, hogy jól gazdálkodjunk vele és a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle. Így megtaláltuk volna az életcélt: az önfejlesztést, amiért élni minden korban és mindenki számára, érdemes. Az élet célja tehát az lenne, hogy erre a célra törekedjünk, hogy közelebb jussunk hozzá. (Ez a cél, ez az élet-feladat az ember számára ősidők óta jól ismert. Az emberiség ún. „bölcsességkönyvei”-ben van megőrizve és megfogalmazva. Így pl. a Bibliában is: „Egyre hasonlóbbá kell válnod hozzám!” Az embernek, mint személynek, folyamatos döntések és tettek útján egyre inkább tökéletesítenie kell magát. Az ember rendeltetésének megfelelő döntésekre van teremtve. Minthogy azonban döntései, rendeltetését illetően is, szabadok, ellene is dönthet. (lásd 2. kép). A tekintetben is szabad, hogy mit fejleszt ki magában: „A határ a jó és a rossz között minden egyes ember szíve közepén megy keresztül” – írja Szolzsenyicin az „Archipel Gulag”-ban.)

„Bármit meg akarsz változtatni, az út mindig rajtad keresztül vezet.”

Jakab István

2. kép: az ember három dimenziója

volt szüksége az izzadás útján történő lehűléshez, ezzel leállt a test fertőzés elleni védekezése is. E mechanizmus az ősembernek gyakran az életét mentette meg, de ma már nem „korszerű”. A körülmények alapvetően megváltoztak, a szervezet azonban még mindig változatlanul reagál. Annak idején ezek az úgynevezett „stressz-szituációk” viszonylag ritkák voltak. Ezenkívül az ősember harc vagy menekülés közben erőteljes izommunkával lereagálta magát és ezzel a mobilizált energiaszolgáltató zsírt és cukrot, a kipárolgási folyadékkal együtt felhasználta. Napjainkban ez már egészen másként van. Ma majdnem szüszünet nélkül ilyen stressz-szituástressz-szituációk hatása alatt állunk. Minden összekülönbözés – a főnökkel, a kollégákkal, a munkatársakkal, a vevőkkel a munkahelyen munkahelyen, a partnerrel vagy gyermekekkel otthon, egy másik autóvezetőotthon nek minden szabálytalansága az utcán – ezt a mechanizmust azonnal működésbe hozza minden, a fentiekben röviden vázolt következményével együtt. Döntő különbség az őskorhoz viszoviszonyítva azonban az, hogy mi csak nagyon ritkán tudjuk magunkat lereagálni, azaz a mozgósított tartalékokat nem tudjuk erős izommunkával, testmozgással felhasználni. Az összekülönbözések – amelyek a szervezetet legalábbis egy bokszmeccsre hangolják fel –, nagyon finoman, diplomatikusan zajlanak le. Ha valaki egy mellékútról elém vágódik a kocsijával és én a balesetet csak nagy nehezen tudom megakadályozni, a hibás vezetőt nem téphetem szét, – habár

153


szervezetem a harci mechanizmuson keresztül már ütésre van hangolva. Ülve kell maradnom a kocsiban és legfeljebb egy félhangos kívánsággal könnyíthetek magamon. Így azonban a mobilizált energiaszolgáltatókat nem tudom felhasználni. A zsírsavak leralerakódnak az érfalakban és előseelősegítik a meszesedést. A lehívott, de fel nem használt cukor zavart okoz a cukor-és inzulinháztarinzulinháztartásban. A szervezet lehűtésélehűtéséhez visszatartott vizet sem izzadjuk ki. Ez még pótlólag megterheli a vérkeringést és a legérzékenyebb szerveket, az ún. ideges fogadó-szerveket károsíthatja. Miután az ilyen stressz-szistressz-szituáció folyamán a fertőzés elháelhárítás is akadályozva van, fokozófokozódik a fertőző betegségek iránti hajlam is. Egyidejűleg a gyomrogyomromat is fekély veszélye fenyegeti, mert a stressz-mechanizmus mindig két oldalról találja el.


Ami értelmes, az ki kell, hogy elégítsen engem. A kérdés, hogy az önfejlesztés valóban ki tud-e engem elégíteni? Nem válik-e öncéllá? Nem tesz engem végül mégis elégedetlenné? Egy „l’art pour l’art-önfejlesztés”, az önmagáért való önfejlesztés nem elégít ki és ezért tartósan nem végezhető. Úgy vagyunk alkotva, hogy elégedettségünket csak embertársaink elismerése által nyerhetjük el. Nézzünk néhány példát. Ha zenei tehetségemet a lehetőség határáig fejlesztem és az eredményt senki nem hallja, nem elégít ki önfejlesztésem, mert senkinek sincs haszna belőle. Ha festői tehetségem olyan mértékben fejlesztem, hogy egy Rubens, Rembrandt vagy Picasso mellettem csak tanítványként szerepelhetne, ez a képesség biztos, hogy nem tudna kielégíteni, ha senki sem láthatná és csodálhatná képeimet. Egy orvos sem lenne elégedett magasan fejlett orvosi képességeivel, ha azt magának tartaná meg és azzal senkinek sem tudna segíteni. Az önfejlesztésnek tehát csak akkor van értelme, ha azt mások érdekében és javára is tesszük. Másként hosszú távon nem is lehetséges, mert az elmaradó elégedettség miatt ehhez a hajtóerő hiányzik. A cél tehát az önfejlesztés. De milyen eszközzel érjük el ezt a célt? A tanulással. Állandóan tanulunk is, a születéstől a halálig. Mindenből, ami velünk történik, amit átélünk, valami újat tanulunk. Életünkben minden hozzájárul fejlődésünkhöz. Így tekintve az élet nem egyéb, mint egy tanulási folyamat. Mindenen keresztül valami újat tanulunk az eddigiekhez, ritkán önként, többnyire az események kényszerítő hatására. Ha el tudom fogadni, hogy az én életem is eddig egy tanulási folyamat volt, és végig az is marad, a múlt minden terhelését nagyon egyszerűen meg tudom szüntetni. Akkor múltamban minden és mindenki szerves és elengedhetetlen része volt (és jelenleg is része) tanulási folyamatomnak, fejlődésemnek. Ezek nélkül az események nélkül, ezek nélkül az emberek nélkül nem volnék az az ember, aki mára lettem. Akkor már nem igazán mondhatom: „Ez nagyon gátolt engem”. „Ez az ember valami megbocsáthatatlant követett el velem szemben” stb. Egész egyszerűen, minden és mindenki szükséges része volt eddigi életemnek. Így volt ez helyes a múltamban és így lesz a jövőben is. Ha ezt felfogtam és elfogadtam, már csak az engem eddig terhelő eseményeket és személyeket kell szellemi szemeim előtt elvonultatni. Belsőleg felszabadultan „igen”-t kell nekik mondanom. „Igen, te egy része vagy életemnek, nélküled nem volnék „én”. Köszönöm, hogy hozzájárultál fejlődésemhez.” Így megbékülve ezekkel, többé már semmi sem terhelhet a múltamból, nem tehet beteggé. Akkor nincs szükségem pszichoanalízisre, „felfedő” vagy „befedő” pszichoterápiára. Nem kell „régi sebek”-et felszakítani vagy felszakíttatni. Egészséges emberi

154



értelmemen kívül semmire sincs szükségem. Ezzel nemcsak a múlt terheit tudom megszüntetni, hanem jövőbeli hasonló hamis értékelést is megelőzhetek. Csak végig kell a dolgokat gondolni. Egyik legnagyobb hibánk ugyanis mind a kutatásban, mind a gondolkodásban, hogy visszariadunk a végkövetkeztetéstől. Megállunk a középső részeknél, amelyeket azután végkövetkeztetésnek tekintünk és így is mutatunk be. Így ebből kevés érték, de rengeteg baj származhat. (Az egész ipari kutatás-fejlesztés és a megvalósításaik ezt példázzák. Az atomenergia felhasználásánál „elfeledkeztünk” a hulladékról, éppen úgy, mint az űrkutatásnál. Ez most kezdi magát megbosszulni. Hasonló a helyzet minden iparágnál. A vegyiparnál éppen úgy, mint a számítógépvagy a szórakoztató elektronikai iparágban. Örülünk a gyors sikernek, a következményekkel foglalkozzanak majd utódaink, „utánunk az özönvíz” jeligével.) A szorongások. Keletkezésük és kapcsolatuk a múlttal és a jövővel. Hogyan lehet ezeket elhárítani. A félelem és a szorongás az emberiség ostora. Mindjárt látni fogjuk, hogy minden ember fél. Egyáltalán nem megy másként. Éppen emberlétünk az oka a szorongásnak. Tulajdonképpen kétféle szorongás van: • az elvárási félelem • a meghatározatlan szorongás Egy közös van bennük: mindkettő feszültséget, görcsös állapotot okoz az egész testben, különösen az ún. idegi végrehajtó szervekben. (Ezek azok a szervek, amelyek nálunk elsőnek reagálnak a téves gondolatokra, vagy más lelki stresszorokra. Ez egyikünknél a gyomor, a másiknál a bőr, a harmadiknál a szív, vagy az erek, stb.) Elvárási félelmet már mindenki átélt életében. Ez negatív tapasztalatokból, élményekből és félreértett testi szimptómákból keletkezik. Ezek mindig tárgyi vonatkozásúak. Ezért nagyon sok és nagyon sokféle elvárási félelmünk lehet. Félünk ezerféle betegségtől, álmatlanságtól, székrekedéstől, szívinfarktustól, a Föhn-től (Bajorországban nyáron gyakori meleg szeles idő), gyomorfájástól, epergörcstől, asztmarohamtól, anyagi bizonytalanságtól, háborútól, krízistől, balesetektől, a haláltól, a világvégétől, minden lehető és lehetetlen dologtól. Néhány éve megkérdeztek 2500 embert, mitől félnek. Kb. 7000 különböző okot neveztek meg.

Alvászavarok Magyarországon a lakosság kb. 20%-a szenved alvászavartól. Oka elsősorban a lazítás képtelensége, a szorongás vagy a bioritmus megváltozása (pl. ügyelet, 3 műszak, repülés stb.). A pszichológusok az alvászavart elsősorban lelki tényezőkkel magyarázzák, nevezetesen az egyén fél az ún. kontrollvesztéstől. Főleg egoista és domináns személyiségek esetében gyakori. Vannak, akik az álmoktól félnek, illetve attól, hogy nem ébrednek fel. Betegség is okozhat alvászavart, gyakori vizelési inger, emésztési zavar, reumás betegség, továbbá a környezeti tényezők – zaj, meleg, rossz fekvőhely, oxigénhiány vagy huzat – és az élethelyzet változása is kiválthatja. A pszichoreaktív alvászavar korlátozódhat csak az elalvási periódusra – ezt többnyire

155


szorongás váltja ki. Átalvási zavarról beszélünk, mikor ismételt felébredések miatt az alvás ritmusa megtörik – ezt többnyire tudat alatti konfliktusok okozzák. Endogén depresszió és megoldatlan konfliktusok is állhatnak az alvászavar hátterében – ennek jelei a korai felébredésben nyilvánulnak meg.


ami... (és így tovább esetleg a halálig is)

az elvárási félelmet

ozza ez tovább fok

a testi panaszokat,

ez tovább erősí t

i

az elvárási félelmet

ez fokozza

a testi bántalmat,

ez erősíti az elvárási félelmet

kiváltja az Testi bántalom (negatív tapasztalat)

3. kép: Az elvárási félelem és ördögi spirálja

A dolgok először mindig semlesemlegesek számunkra. Csak a velük szembeni hozzáállásunk teszi azokat számunkra – és csakis a mi számunkra – rosszá vagy jóvá, széppé vagy csúnyává.

156

Hogy az elvárási félelem keletkezését és hatását jobban láthassuk, vegyünk például egy kis, jelentéktelen testi panaszt. Vacsorára valami nehezet, vagy túl sokat ettem. Akkor – teljesen normálisan – nyomást érzek a gyomromban. Erre a nyomásérzésre reagálhatok helyes, vagy téves gondolattal. Ha helyesen gondolkodom, így szólok magamhoz? „Aha, a gyomrod azt akarja mondani, hogy este nem kell olyan sokat és olyan nehezet enned, különben neki mindig egy nyomásérzéssel kell figyelmeztetnie téged arra, hogy valamit rosszul csináltál.” Ebben az esetben a szervezet részére a dolog el van intézve. A szervezet tudja: „A főnök megértett. Nem kell tovább beszélnem.” Így a gyomor a túl sok, vagy nehéz ételt is nyugodtan meg fogja emészteni és a következő napon már semmit sem érzek a nyomásból. Ha azonban így gondolkozom: „Remélhetőleg nem szereztem be egy gyomorfekélyt mértéktelenségemmel”, már létre is hoztam az elvárási félelmet. Ezt egy rosszul értelmezett jelentéktelen testi panasz okozta. (Legtöbb esetben az elvárási félelem így kezdődik: „Remélem nem tettem valami rosszat”, „Remélem, minden rendben van”, „Remélem ez nem valami komoly dolog”, „Remélem, ez nem fog még egyszer visszatérni” stb.). Az elvárási félelem feszültségokozó, görcsös hatása következtében rövidesen komoly beteggé is teheti az embert. Folytassuk tovább a példánkat:



Gondolatom: „Remélhetőleg nem szereztem be egy gyomorfekélyt!”, többek között a gyomorfalban és a benne, valamint a gyomornyálkahártyában levő véredényekben is feszültséget okoz. A megfeszült és ezáltal elszűkült véredények kevesebb tápanyagot tudnak szállítani és kevesebb salakanyagot, anyagcsereterméket elszállítani. Azok a megfeszült sejtek, amelyek gyomornedvet termelnek, szintén rosszabbul tudnak dolgozni. Kevesebb gyomornedvet termelnek. Mi történik ekkor? Az ételt másnapig nem lehet megemészteni. Még mindig a gyomorban van, és már erjedni kezd. Korán reggel felébredek, valószínűleg egy nem teljesen átaludt éjszaka után, és még mindig nyomást érzek a gyomromban. Talán az erjedés következtében még fel is böfögök. Ekkor rögtön így szólok magamhoz: „Látod, igazam volt. Ez valami komoly dolog, a nyomás még erősebb, mint tegnap este volt.” A félelem, hogy valamit hibásan csináltam, már felerősítette a testi panaszt. Ez a felerősített testi panasz ismét növelte a félelmet. Ez azonban tovább folytatódik. A megnövekedett félelem következménye egy erősebb feszültség, görcsösebb állapot. A vérkeringés még gyengébbé válik. Ennek következtében a gyomornyálka minősége is rosszabb lesz. A gyomornyálka a gyomornyálkahártyát egyre kevésbé tudja védeni a gyomorsav ellen, kezdődik a gyomornyálkahártya izgatása. Már nemcsak nyomást érzek, hanem egy kis fájdalmat is a gyomromban és így szólok magamhoz: „Tudtam! Ez biztosan fekély lesz. Már fáj is!” A félelem a testi panaszt nemcsak hogy tovább erősítette, hanem megsokszorozta és a fokozódott bántalom tovább növelte a félelmet. Így keletkezik egy önmagát egyre erősítő ördögi spirál, amelynek két komponense egymást kölcsönösen ösztönzi. A vérkeringés egyre ros�szabb lesz, a panaszok, és ezáltal a félelem is egyre fokozódnak. Ehhez adódik még a stressz- mechanizmus hatása a gyomorra. A félelem egy lelki zavar és a lelki zavarok a leggyakoribb stresszorok. A stresszreakció azonban két oldalról is izgatja a gyomrot, mint ahogy azt „A stressz kapcsolási terve” (4. kép) mutatja.

A betegség valójában a tudatunkban születik meg, a gondolatainkban létezik mindaddig, míg testet nem ölt valóban valamilyen fizikai formában. Vagyis megbetegszünk valahol, mindenki ott, ahol a leggyengébb a láncszem. Szinte már közhely, hogy 30-40 éves korunkra (amennyiben nem már gyermekkorban!) valamilyen egészségügyi problémánk van, allergiásak vagyunk, emésztési problémák gyötörnek, fáj a hátunk, térdünk, sokszor fáradtak és kedvtelenek vagyunk, visszatérő arc- és húgyhólyaggyulladásban szenvedünk, és még sorolhatnánk. Nézzünk körül környezetünkben, hány olyan 30-as közeli és távoli ismerősünk van, aki teljesen egészséges, nincsen semmilyen egészségügyi gondja?

157



De ennek nem kell így lennie, nem ez a természetes. Nem kell elfogadni, hogy mindenki jár előbb-utóbb orvoshoz, ez a ”élet rendje”. Legyünk mi az elsők között, aki felelősséget vállal egészségéért, tudatosan tesz érte és kortól, nemtől függetlenül testileg és lelkileg harmóniában él önmagával! Először is lelki böjtre van szükségünk. A tudatunkat kell megváltoztatni, megtisztítani. Megtisztítani a sztereotípiáktól, a testi–lelki méreganyagoktól, környezetünk mai rohanó és igen ellentmondásos befolyásoltságától. Merjünk mások lenni és változtatni! Elengedni a berögzült dolgokat, és egészségtudatot ültetni a helyébe. Csupán arra kell összpontosítani nap mint nap, hogy egészséges vagyok, testem megkapja a lehetőséget a megújulásra és én élek ezzel. Ez az első lépés, ne halogassuk holnapra az elhatározást, adjunk utat a változásnak. És akkor jöhet a megújulás, a böjt testi-lelki szinten. „Az egészség ugyan nem minminden, de egészség nélkül minmin den semmi”. Schopenhauer

Egészségünkért magunknak kell keményen megdolgoznunk. Az a tény, hogy az orvostudomány gyógyítani nem tud, csak kezelni, régóta ismert: „Medicus curat, natura sanat.” Csak a beteg maga tudja saját magát meggyógyítani. Az orvos csak kezel (kúrál), a (saját) természet gyógyít. Hippokratész és Galénusz óta semmi sem változott.

158

SZERVEZET

4. kép: A stressz „kapcsolási terve”

Így valójában nagyon rövid idő alatt, az elvárási félelem következtében, egy gyorsan kifejlődő gyomorfekélyt kaphatok. Kiváltó tényezőként elegendő egy kiadós étkezés. De csak akkor, ha ezután az étkezés után fellépő, teljesen normális tüneteket tévesen értelmezem, ha nem értem meg testem mondanivalóját. Ezt a példát tetszés szerint tovább vezethetnénk minden szervvel (szív, tüdő, epe, máj, vese stb.), minden funkcióval (lélegzés, emésztés, vérkeringés, potencia stb.) és minden anyaggal, negatív élménnyel. A kifejlődés mindig ugyanaz marad. Ezen a példán felismerhetjük, hogyan gátolhatjuk, vagy szüntethetjük meg az elvárási félelmet – amelynek kiváltó oka egy testi panasz, egy tünet – már keletkezésének pillanatában. Csak meg kell tanulnunk testünket újra megérteni. Tudnunk kell, hogy a szervezetünknek rögtön figyelmeztetnie kell bennünket, ha valamit hibásan tettünk vagy gondoltunk, de beszélni csak szimptómákon keresztül tud velünk. Csak ezekkel tudja velünk mondanivalóját közölni. Ha megértjük, abbahagyja a beszédet, megszünteti a szimptómákat.



Reakciónk egy szimptómára tehát körülbelül ilyen kellene legyen: „Gyomorgörcsöm van (fejgörcsöm, a szívem erősen ver, az epém fáj stb.). Mit akar ezzel a testem mondani? Mit csináltam rosszul vagy mit gondoltam hibásan? Ja igen! Éppen felizgattam magam (mérgelődtem, aggódtam), (Vagy: Egy disznócsülköt kebeleztem be, öt csésze kávét ittam stb.) Ezzel tehát azt akarja mondani, hogy a jövőben ilyet nem kellene tennem, mert akkor mindig újból beszélnie kell.” Ha így járunk el, egy tünetből sohasem lesz krónikus betegség. Hogyan akadályozhatjuk azonban meg az olyan elvárási félelem keletkezését, amelynek kiváltó faktora testünkön kívül van, pl. idős korban az anyagi bizonytalanságtól való félelem, vagy egy háborútól, vagy balesettől való félelem stb. Itt segít bennünket az élet három részre tagolása. Már tudjuk, hogy a jövőt nem lehet előre látni, nem lehet befolyásolni. Jön, ahogy jönnie kell. Aggodalmaink ezen nem változtatnak semmit. Mielőtt azonban ebbe jobban belemerülnénk, nézzük még meg a másik félelmet. A félelem másik fajtája a meghatározatlan szorongás. Nem tudjuk biztosan, mitől félünk, de van bennünk egy nyugtalanság, félünk. Ez a félelem kétgyökerű. Az egyik a velünk született, a másik a szerzett kisebbrendűségi érzés. Ez a szorongás ezért mindannyiunk sajátja. Mi emberek túl korán és éretlenül jövünk a világra. Születésünkkor nincs sem bundánk, sem tollazatunk, ami az időjárás hatásaitól megóvna bennünket.

5. kép: A meghatározatlan szorongás

159


„Én mondom nektek: Ha csak akkora hitetek volna, mint egy mustármag, hegyeket tudnátok elmozdítani a hitetekkel. Oda tehetnétek, ahová akarjátok, és az ott lenne, akkor semmi sem lenne lehetetlen a számotokra.” Jézus a hit jelentőségéről

160


Nincs erős fogazatunk, nincsenek karmaink, hogy megvédhessük magunkat. Arra sem vagyunk képesek, hogy élelmünket megszerezzük. Környezetünk hathatós támogatása nélkül egyszerűen életképtelenek lennénk. (Ezt rögtön tapasztaljuk is, amikor anyánk első alkalommal nem szoptat, vagy etet bennünket a szokott időben.) Ez a tény és következményei ránk nehezednek és kisebbrendűségi érzést keltenek bennünk, amely ugyan nem velünk született, de amit általában velünk született kisebbrendűségnek neveznek. A másik gyökér balsikereinkből származik, amiket születésünktől kezdve mindannyian újra meg újra elszenvedünk. Amikor először fel akarunk ülni, visszaesünk. A felállást próbálva fenekünkre esünk. A járás tanulásakor szintén. Később vannak balsikereink az iskolában is és foglalkozásunkban is. Ezek a balsikerek azt az érzést szuggerálják belénk, hogy másokhoz képest kevésbé eredményesek, csekélyebb értékűek vagyunk. Ez a szerzett kisebbrendűségi érzés. (Hogy a balsikerek, döntési hibák miért nem kerülhetők el, azt a döntésről szóló fejezetben beszéljük meg.) Ez a két kisebbrendűségi érzés együttesen képezi a kisebbrendűségi komplexust. Ez azután állandóan nyomja önértékelésünket (6. kép) és a gyengeség érzését szuggerálja. Ez a meghatározatlan szorongás a gyengeség szuggesztiója. Gyengének érezzük magunkat, úgy érezzük, nem nőttünk fel a jövő követelményeihez. Ugyan még nem tudjuk, hogy a jövő milyen követelmények elé állít bennünket, de már most úgy érezzük, hogy ezeknek a követelményeknek nem tudunk megfelelni. Ha olvasás közben gondolkodik is, már Ön is láthatja, hogyan lehet ezt a félelmet elkerülni vagy megszüntetni. Pontosan úgy, mint azt az elvárási félelmet, amelyet szervezetünkön kívüli faktorok váltanak ki. Értelmünk útján tisztáznunk kell magunkkal, hogy a jövőt egyszerűen hagyni kell magunkra jönni. Tudjuk, hogy a mai napra mindig elegendő erőnk van, ha nem rágódunk a múlton és a jövőn. Saját tapasztalatból tudjuk: még sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. Még a legrosszabb időkben sem. A múltat úgy is tekinthetjük, mint az elmúlt jövőt. Amikor megszülettünk, a mai napig leélt életünk is még jövő volt számunkra. Az életnek ez a része ma már múlt. Életünknek ezzel a szakaszával, – minden nehézségével együtt, – már megbirkóztunk. Mégpedig sokkal kevesebb tudással és ismerettel, mint amivel ma rendelkezünk. Végül is születésünk óta minden nap tanultunk valami újat hozzá. Így jogosan remélhetjük, hogy a még előttünk álló jövő feladatait megszaporodott tudásunkkal és ismereteinkkel, még könnyebben tudjuk megoldani.



6. kép: Az önértékelés

A jövő a feladatokat egyébként is csak részletekben, naponta küldi hozzánk. Több mint egy napot egyszerre soha nem kell megoldanunk. Mindaz, amit magunkhoz engedünk, ami ellen nem hadakozunk, nem védekezünk, nem terhel meg bennünket. Minden nyomás azonban mint reakció, azonos erősségű ellennyomást vált ki. Minél jobban félek a szorongástól, annál erősebben nyom az le engem. Ha azonban a szorongást rettegés nélkül engedem magamra jönni, akkor a szorongás egyáltalán nem jön. Ez a hatásmechanizmus egy természeti törvényen alapszik, amely a fizikában Newton tételeként ismeretes. Ez azt mondja ki, hogy egy akciónak egyenlő erősségű reakciót, egy erőnek, egy nyomásnak egyenlő erősségű ellenerőt, ellennyomást kell kiváltania. Einstein megállapította, hogy a természeti törvények az egész világmindenségben érvényesek. Így ennek a természeti törvénynek bennünk is és életünkben is érvényesnek kell lennie. Tegyen egy kísérletet, és rögtön tapasztalni fogja, hogy ez így van. Nyomja a kezét először könnyedén, majd mindig erősebben egy szilárdan álló tárgyhoz, a falhoz vagy az asztallaphoz. Mit tapasztal? A fal vagy asztallap mindig az Ön által kifejtett nyomással nyomja vissza a kezét. Ha csak könnyedén nyomja, az ellennyomás is könnyű. Ha a nyomást erősíti, a falnak vagy asztallapnak az ellennyomása szintén erősebb a kezére. Ha most a nyomást teljesen megszünteti, a fal, vagy az asztallap is megszünteti a kezére gyakorolt nyomást. Mi a tanulság számunkra ebből a kísérletből? Minden, aminek ellenszegülünk, ami ellen védekezünk, minden, amit nem tudunk, vagy nem akarunk elfogadni, terhelést, nyomást kell hogy gyakoroljon ránk. Éspedig mindig ugyanolyan erővel, mint amit védekezésünk, ellenszegülésünk képvisel. És fordítva: Minden, amit elfogadunk, magunkhoz engedünk, nem terhel bennünket, és nem gyakorol ránk nyomást. Így a szorongás sem tud jönni, ha már nem félünk tőle, ha ellenállás nélkül engedjük magunkra jönni.

161



A problémák. Hogyan keletkeznek és hogyan oldhatók meg. A problémákkal ugyanaz a helyzet, mint a félelmekkel. Ezeket is félreismerjük. Először is a problémát gyakran összetévesztjük a feladatokkal. A feladatok nem problémák. Ezek a napi munka részei, amiket egyszerűen tennünk kell, el kell intéznünk. Feladatokat rendszerint másoktól kapunk. Csak ritkán adunk saját magunknak feladatokat. Egy közös mégis van a problémákban és a feladatokban. Mindkettőt tanulás útján kell elintéznünk, illetve megoldanunk. A problémákat, kivétel nélkül és mindig saját magunk teremtjük magunknak; éspedig úgy, hogy adottságokat, helyzeteket, a valóság részeit nem akarjuk, vagy nem tudjuk elfogadni. Ha nekem nem tetszik, hogy valami létezik vagy így és itt, nem pedig valahol máshol és másként létezik, akkor egy problémát csináltam magamnak belőle. A előzőekben már láttuk, hogy a dolgok, az adottságok, a valóság részei, önmagukban véve mindig semlegesek. Csak saját beállítottságunk értékeli őket számunkra pozitívnak, vagy negatívnak. Ha semleges magatartást tanúsítunk velük szemben, (pl. „Nekem nyolc...”) továbbra is semlegesek maradnak számunkra. A problémák és feladatok abban is különböznek egymástól, hogy a feladatokat sokáig elintézetlenül feküdni hagyhatjuk, anélkül, hogy emiatt terhelést éreznénk vagy megbetegednénk. Ha Ön aktákkal dolgozik, saját tapasztalatból tudja, hogy sok feladat még magától is elintéződik, ha az ember az aktát elég hosszú ideig hagyja feküdni. A problémákkal más a helyzet. Megoldatlan problémák, amiket vagy nem tudunk megoldani, vagy csak úgy magunk előtt tologatunk, egyre nagyobb terhet jelentenek számunkra, és végül beteggé tesznek bennünket. De hogyan tudjuk megoldani őket? Problémákat csak tanulási folyamatok útján lehet megoldani. Egyszerűen meg kell tanulnunk a megoldást. Az a probléma, amelynek megoldását egyszer megtanultuk, többé számunkra nem süllyedhet a probléma fokozatára. Ezen túlmenően, azok a problémák, amelyeket megoldottunk, mindig tovább visznek bennünket fejlődésünkben, tanulásunk folyamatában, mert megoldásukat úgy értük el, hogy valami újat kellett megtanulnunk. Egy egyszerű, de jó példa Dethlefsentől ezt még jobban megvilágíthatja: A dolgozószobám, ahol éppen ezt a fejezetet írom, és egy másik szoba között választófal van. A fal eleinte számomra teljesen semleges. Egyáltalán nem tesz nekem semmit. Ha létét (mint adottságot, mint a valóság egy részét, mint egy helyzetet) elfogadom, később sem tesz nekem semmit. Együtt tudok vele lenni anélkül, hogy bárminemű terhelést jelentene számomra. De egészen más lesz azonnal a helyzet, ha a fal létét nem, vagy továbbra már nem fogadom el. Egyszerűen nem tetszik nekem, hogy a fal itt van, és át akarok rajta menni a másik szobába. Azonnal problémává válik számomra az a fal, ami eddig semmit sem jelentett. Ebben az esetben – ha nem akarom a fejem a falba verni, – gyorsan megoldást kell keresnem az általam így teremtett problémára. Ha megtanultam, hogy a falon ajtó van, amin át minden további nélkül átmehetek a másik szobába, soha többé nem válik egy fal számomra problémává. Megtanultam, hogy ahol egy fal van, ott vagy van egy nyílás is, vagy a falat megkerülhetem. Mindenből és mindenkiből csinálhatunk magunknak problémát. A fal helyett bármi mást is vehetünk. Az anyóst, a házastársat, a gyerekeket, a főnököt, a munkatársat, a szomszédot, az útitársat, a zajt, a környezetet, egyszerűen mindent.

162



Mit csináljunk azonban, ha a problémára, amit magunk teremtettünk, minden fáradozásunk és tanulási készségünk ellenére sem találunk megoldást? Mert úgy látszik, a problémára nincs megoldás vagy pillanatnyi tudatállapotunk a megoldást nem teszi számunkra felismerhetővé. (Pl. egy elvesztett hozzátartozó vagy elvesztett testrész esetében.) Ebben az esetben az adottság létét, a valóságot, egyszerűen el kell fogadnunk. Ebben a pillanatban a helyzet ismét elveszíti probléma jellegét és többé már nem jelent megterhelést számunkra. A következőképpen kellene eljárnunk: Mindent, amin változtatni tudunk, meg kellene javítanunk. Mindazt, amin nem tudunk változtatni, el kellene fogadnunk. És Istent arra kérnünk, adja meg nekünk azt a képességet, hogy a két helyzet között különbséget tudjunk tenni. Ezt belátással érjük el és a belátáshoz gondolkodás útján jutunk. Látják: mindig gondolkoznunk kell – de helyesen! Önök most azt mondhatnák: „Amit ez itt ajánl, az érzelmi hidegséghez, közömbösséghez vezet másokkal és azok helyzetével szemben.” Hogy ez nem így van, azt a következő fejezetben próbálom bemutatni.

A legrégibb hazugság: a rajtunk kívülálló okok, a körülmények Az emberiség legrégebbi hazugságának hatására megbetegedésünkre és a „sorscsapásokra” majdnem mindig rajtunk kívülálló okokat keresünk. Ez a hazugság már a Paradicsomban kezdődött. Amikor az Úr Ádámot kérdezte: „Miért ettél az almából?” és Ádám így válaszolt: „Uram, én nem vagyok hibás! Éva adta nekem az almát!” Éva a bűnt azután azonnal tovább hárította: „Nem Uram, én nem vagyok bűnös! A kígyó, az csábított engem erre!” Azóta ez a hazugság végigvonul az emberiség egész történetén. Mindig mások azok, akik bennünket beteggé tesznek, akik sorsunkat befolyásolják. Az anyós, a férj, a feleség, a gyerekek, a szomszédok, a főnök vagy a munkatárs, a környezet, vagy ha más nem jut eszünkbe, a sátán. Nem várható, hogy ez a hazugság a közeli jövőben megszüntethető lenne. Sőt, néhány évtizede ünnepelte bevonulását a tudományba is, és ma részben pszichológiának, részben szociológiának vagy pszichoszociológiának hívják.

Miért kell megtisztí tani szervezetünket? Vannak olyan méreganyagok, amiktől a test hamar meg tud szabadulni. Vannak olyanok anyagok, melyek hosszú évek alatt rakódnak le sejtjeinkben, szöveteinkben. Ettől függően kell időt és terápiát szánni a megtisztulásra. Első lelki feladatként, ha a változtatás útjára lépünk, figyeljük meg magunkat, tanuljunk meg befelé fordulni. Vegyük sorra az elmúlt éveket, évtizedeket, hogyan is éltünk. Milyen volt gyermekkorunk, milyen légkörben nőttünk fel, mennyit sportoltunk és sportolunk, relaxálunk-e, mennyire vesz körül minket a család és a barátok szeretete. Mennyire vagyunk megelégedve

163


önmagunkkal, hivatásunkkal, mennyire tudunk napról napra feltöltődni, kipihenni magunkat. Ez mind nélkülözhetetlen a testi-lelki megtisztuláshoz. Ha nem élünk harmóniában önmagunkkal, a sok testi-lelki méreganyag felgyülemlik, és fizikai síkon kezd panaszokat okozni, vagyis megbetegszünk. Az utóbbi évtizedekben világunk igen felgyorsult, mi is tapasztalhatjuk magunkon vagy akár gyermekeinken a változást. Életvitelünk, környezetünk, gondolkodásmódunk gyökeres változáson ment keresztül. A változás a természet rendje, csakhogy a mi belső világunknak is követnie kell mindezt. Ez sokunk számára nem egyszerű feladat. Egyre több olyan panaszunk, fizikai tünetünk van, amivel a „hagyományos”, nyugati orvoslás nem tud mit kezdeni. Nem illik bele az orvosok által megtanult kórképbe. Az egészségtudatos emberek elkezdenek alternatív, komplementer gyógymódokat keresni. Olyan gyógymód segíthet, ami holisztikusan szemléli az embert, nem egy szervet, testrészt gyógyít, hanem egységként kezeli a test, a szellem és a lélek egységét.

164


Mi magunk sem akarunk feltétlenül lemondani róla. Hiszen olyan szépen hangzik, hogy a körülmények, vagy mások az okai annak, ha betegek vagyunk, ha „nehéz sors” jut osztályrészünkül. Ez olyan jól megnyugtat és panaszkodhatunk miatta. Amikor egy ideje a félelemről előadást tartottam, a terem szépen megtelt. Néhány hónappal később, amikor erről a „legrégibb hazugság”-ról beszéltem, összesen 13 személy érdeklődött iránta. Ezt a hazugságot tehát magunk is szeretjük, – csak nem vesszük észre pusztító következményeit. Ha ugyanis azt hisszük, hogy minden és mindenki beteggé tehet bennünket, befolyásolhatja sorsunkat, akkor tehetetlen játékszernek érezzük magunkat más „rossz gyerekek” kezében, akik mindent tehetnek velünk, amit csak akarnak. Egy ember sem tudja azonban sokáig elviselni, hogy csupán játékszer legyen, és saját sorsára semmi befolyást ne gyakorolhasson. Az ember rendeltetésének megfelelő, szabad döntésekre van teremtve. És rendeltetése az önfejlesztés, nem pedig az, hogy játékszerré váljon. Ha tehát azt hiszem, hogy minden és mindenki azt teheti velem, amit akar, vagy az alkoholhoz, vagy kábítószerhez kell nyúlnom, vissza kell vonulnom egy látszatvilágba, meg kell bolondulnom, vagy ha már ez sem segít, meg kell ölnöm magam. Velem gondolkozik? Felismeri, miért tudnak a különböző gyógykezelések az alkoholizmus és más káros szenvedélyek, pszichózis és az öngyilkosság veszélye ellen olyan megszégyenítően csekély eredményt felmutatni? Mindaddig, amíg ezekben a hazugságokban hiszünk, semmiféle gyógykezelés, büntetéssel való fenyegetés, semmiféle nevelés sem tud jobb eredményt hozni. Csak a szuggesztiómechanizmus ismerete képes bennünket ettől a hazugságtól és végzetes következményeitől megszabadítani. Tudjuk, hogyan hatnak ránk az idegen szuggesztiók, benyomások, érzések. (7. kép) Bár ezek szünet nélkül hatnak ránk, mégsem tudnak bennünket soha közvetlenül – a mi közreműködésünk nélkül – befolyásolni. Előbb mindig egy önszuggesztiót – egy ítéletünkkel összekapcsolt gondolatot – kell kiváltaniuk. Más szavakkal: ha mi egy idegen szuggesztióban, egy külső befolyásban, egy esemény kihatásában, vagy egy a szervezetünkben jelentkező tünet betegségtartalmában nem hiszünk, sohasem lehetnek ránk hatással. Mi vagyunk a döntő személy életünkben, és senki más. Mi határozzuk meg sorsunkat elképzeléseink, gondolkodásmódunk és az ebből eredő cselekedeteink, szokásaink útján.



7. kép: A szuggesztív hatás

Senki nem képes bennünket felizgatni, bosszantani, megfélemlíteni, beteggé tenni, – saját magunkon kívül! Ezért nem igaz az sem, ha azt mondom „Ő felizgatott (felbosszantott, megfélemlített, beteggé tett)!” Erre csak egy valaki képes az egész világon, és az én vagyok, saját magam! Minden családi és egyházi nevelési elvvel és nézettel szemben tisztában kell lennünk azzal, hogy egoistának születtünk. Nem a szó mindennapi, rossz értelmében. Nem úgy, hogy a többieket céljaink elérése érdekében kíméletlenül kihasználjuk. Abban az értelemben vagyunk egoisták, hogy mindan�nyiunk számára a legfontosabb személy a saját személyünk. Ez nem is lehet másképpen. A Bibliában is az áll: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” A Teremtő bizonyára a legjobban ismeri teremtményeit. Tudja azt is, milyenek vagyunk. Életünk feladatává tette ezt is: „Légy egyre hasonlóbbá hozzám!” Mivel azonban ő tökéletes, a feladat azt jelenti, hogy állandóan fejleszteni, tökéletesíteni kell magam. Nem pedig azt: „Felebarátaidat állandóan tökéletesítened kell, őket hozzám egyre hasonlóbbá kell tenned.” Nem kell a világot megváltanunk. (Nem is tudjuk.) A világot már régen megváltották. Saját magunkat kell megváltanunk. Erre azonban csak akkor vagyunk képesek, ha saját magunkat napról napra jobb emberré fejlesztjük. Ha munkánkat minden tevékenységi területünkön, minden tulajdonságunkban (mint apa, anya, gyermek, alkalmazott, egyesületi tag, politikus stb.) legjobb erőnk és lelkiismeretünk szerint végezzük és napról napra mindig jobban, akkor megváltottuk magunkat. Ha ezt mindannyian így csináljuk, nem lesz több megváltanivaló ezen a világon. Nálam jobban senki sem tud engem tökéletesíteni, és ezt mástól nem is várhatom el. Az önfejlesztés az én feladatom és az én munkám. Csak egy életért vagyok felelős, a saját magaméért. Nem élhetem

165



szüleim életét, nem élhetem gyermekeim életét sem, sem felebarátaimét. A felelősséget is azért viselem, amit ebben az életben csinálok. Csak azért kell talán egyszer számot adnom. Ha ebben az életben az önfejlesztés értelmében a legjobbat csináltam, akkor minden embertársamnak is a legtöbbet adtam, amit adni tudtam. Vegyünk újból egy példát. A legtöbb asszony attól lesz beteg, hogy már kislány korában a fejébe verték: Az asszonynak családjáért kell élnie. Fel kell áldoznia magát férjéért, gyerekeiért, akkor teljesítette be életét, akkor érte el életcélját. Ez ebben a formában képtelenség, a saját természet megerőszakolása, és a természet ellen nem lehet büntetés nélkül erőszakot elkövetni. Az az asszony, aki megpróbálja magát háttérbe szorítani, magát másokért feláldozni, előbb utóbb beteg lesz. Akkor már senkinek sem tud segíteni, akkor ő maga szorul mások segítségére. Ha felismeri saját személyének döntő szerepét és a család gondozását az önfejlesztésen keresztül próbálja megvalósítani, a család napról napra többet kap tőle. Így mindenki Számára egyre nagyobb, értékesebb segítséggé válhat. A rosszul értelmezett (gyakran rosszul hirdetett) felebaráti szeretettel mindig másokon akarunk segíteni, mások körülményeit akarjuk megváltoztatni. De lehetőleg úgy, hogy magunkat, gondolkodás- és magatartásmódunkat, szokásainkat és körülményeinket ne kelljen megváltoztatni. Mi a mások sorsát alamizsnával akarjuk megváltoztatni vagy azzal, hogy látszólagos igazságtalanságokon felizgatjuk magunkat. Nem látjuk, vagy nem akarjuk felismerni, hogy mindenki a saját életéért felelős. Nem akarjuk megérteni, hogy mi így mások sorsának megváltoztatásához egyáltalán nem tudunk hozzájárulni. Ehhez az egyetlen lehetőség számunkra, hogy magunkon változtassunk, magunkat mindig tovább fejlesszük. Így tudjuk munkánkat mindig jobban végezni, és ezáltal munkaterületünkön másokat is egyre jobban tudunk segíteni. Képzeljük el, hogy egy orvos betegein mindig többet és jobban akar segíteni. Őszintén ezen fáradozik. Eközben csak egyről feledkezik meg, hogy saját magát tovább fejlessze. Megmarad egyetemi ismereteinek szintjén. Mit jelent ez a paciensei számára? Az egyhelyben maradás a külvilághoz képest nem egyszerűen megállás, hanem visszalépés, mert a külvilág szakadatlanul tovább halad, az állva maradókat elhagyja. A világban nincs megállás, minden mozgásban van. Panta rei, minden folyik, ahogy már a régi görögök megállapították. Ha tehát én állva maradok, nem fejlesztem magam tovább, megtartom ugyan az eddig szerzett tudásomat és ismereteimet, de ezek napról napra egyre többet veszítenek relatív értékükből. Ennek következtében a többieknek egyre kevesebb és kevesebb értékes segítséget tudok nyújtani. Amint látják, csak az önfejlesztés tesz képessé bennünket arra, hogy másokon segíteni tudjunk. Ez más emberek nevelésére is vonatkozik. Senki sem tud fejlődése folyamán az életben fejlődési fokozatokat átugrani, kihagyni. A következő fokra csak akkor juthat, ha arra megérett. Ezt nem tudja kikényszeríteni és azt mások sem tehetik meg neki. Mások csak abban segíthetnek neki, hogy ő magát gyorsabban fejlessze. Ez a nevelés által a példa útján történik. A nevelés az a terület, ahol talán a leggyakoribb és legsúlyosabb hibákat követjük el, ami azután mások életében állandó teherként hat. Azt hisszük, hogy ha tudunk gyereket csinálni, helyesen is tudjuk őt nevelni! Sőt azt hisszük, hogy felnőtteket is tudunk nevelni különféle szabályok, törvények, rendelkezések útján. Nem tudjuk, vagy nem akarjuk elismerni, hogy a nevelés nem más, mint példamutatás. Minden egyéb legjobb esetben is csak idomítás. Prédikálhatok vagy parancsolhatok, amit akarok, ha egészen másként élek, egészen más példát mutatok, a szavaim – mintha a levegőbe beszélnék – hatástalanok maradnak.

166



A diszkrepancia, az eltérés, szavaim és példamutatásom, életem között bizonytalanná teszi a gyermekeket és másokat is, konfliktust okoz. A konfliktusok azonban terhelnek bennünket, beteggé tesznek. A bizonytalanságot azután agresszióval kompenzáljuk. Nem kell tehát csodálkoznunk, ha a világ tele van agresszióval és gyermekeink csaknem szégyenlik, hogy szüleik vannak. A saját személyünk, amint látják, nemcsak saját magunk számára a legfontosabb az egész világon. Gyermekeink, felebarátaink, minden embertársunk számára fontos. Fejlődésétől függ ugyanis, milyen segítséget várhatnak és kaphatnak mások ettől a személytől.

Negatív szuggesztiók és azok következményei Saját személyünk hatásának fontosságáról a környezetre nézve, már beszéltünk egy keveset. Még világosabb lesz ennek szerepe, ha az ember fejlődését a gyermekkorban követjük. Minden embert környezete alakít, amíg éretté nem válik arra, hogy magát, működési- és vezérlő mechanizmusait megismerje. Életünk első napjától kezdve környezetünk befolyásol bennünket. A gyermek még nagyon szuggesztibilis, mert hiányoznak saját tapasztalatai. Minden benyomást és hatást magába szív, mint egy szivacs, mindent utánoz, amit a felnőttek csinálnak, minden kritika nélkül, és mindent elhisz, amit mondanak neki. Az apa, anya, testvérek, tanítók, az egész környezet tartósan befolyásolja a gyermeket, magatartásán keresztül. Így jövője már gyermekéveibe belevésődik. A gyermek átvesz minden idegen szuggesztiót, mint önszuggesztiót és ezek belevésődnek tudatalattijába. Később ugyan új, más környezetekhez alkalmazkodunk, de a gyermekkorból származó erős önszuggesztiók tovább hatnak életünkben. A tudatalattiból hatnak – anélkül, hogy érinteniük kellene a tudatot – erejükkel és tendenciájukkal, és kíméletlenül megvalósítják magukat. Látják, milyen fontos a helyes példa, a megfelelő életmód – ami azonban saját magunk fejlesztése, az egészséges egoizmus nélkül nem működik rendesen – mások jövőjére nézve. Nevelési módszereink, sajnos, nagyon negatívak. A negatív befolyások az életben óriási mértékben túlsúlyban vannak. A tömegtájékoztatás eszközei előszeretettel foglalkoznak negatívumokkal. Így folyamatosan ránevelnek a szorongásra, bizonytalanságra, erőszakra, agresszióra. Szuggerálják ezeket. Már a gyermeket is korán ránevelik a negatívra. Az anya, az apa, a nevelők, a szomszédok buzgón közreműködnek ebben. Ilyeneket mondanak a gyermeknek: „Ne lármázz!”; „Ne járjon a szád, ha a felnőttek beszélgetnek!”; „Nem szabad ezt, vagy azt, csinálnod!” Ezer ilyen tilalom hatol a gyermeki fülbe és a szegény gyermek végül annyira

Mi hiányzik a mai embe embe rekből, miért nincsenek csodák? Az Isten teremtménye az ember, aki része Istennek, a hit erejével teremt és gyógyít. A hitünk fakult meg, az az eltökéltségünk, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a világot. Nincsenek ma már Szent Cupertinok, akik a hitük erejével képesek lennének a levitációra. Gyengült a hitünk a határok legyőzhetőségét illetően. Minél jobban hiszünk az egoban, a homo sapiens bölcsességében, annál jobban hátat fordítunk Istennek, pedig az Ő tudása határtalan. „Noé bárkáját amatőrök építették, A Titanicot pedig profik.” profik. Darnel Christian

167



elbizonytalanodik, hogy nem tudja többé, mit tegyen. A tilalmaknak az is a célja, hogy az embereket bizonytalanná, szorongóvá tegye – ez a feladatuk. Rajtuk keresztül lehet a gyermeket és a felnőttet is engedelmességre szorítani. Az iskolában tovább folytatódnak a negatív szuggesztiók. A tanító negatív megjegyzéseivel félelemre tanítja a növendékeket, félelemre a házi feladattól, a vizsgától, a rossz jegyektől. Félelemre és bizonytalanságra. „Te semmire sem vagy jó, nem tudsz semmit!”; „Belőled soha nem lesz semmi!”; „Semmire sem vagy alkalmas!”. Hivatalos személyének szuggesztív hatása miatt, amely a gyermek jövőjére nézve meghatározó erejűnek látszik, és az ismétlés szuggesztív hatása következtében a gyermek végül maga is elhiszi ezeket. Az idegen szuggesztiók önszuggesztiókká válnak és beássák magukat a tudatalattiba. A gyermek teljesítménye ezután napról napra gyengébb lesz. Már nem törekszik. Minek is? Állandóan azt hallja, hogy teljesen alkalmatlan. Később munkaterületén sem lesz más a helyzet. De a felekezeti nevelés is idejekorán megtaníthatja a gyermeket a negatívra, szorongást, bizonytalanságot olthat belé. Az egyházak minden időben arra használták a félelmet, hogy a tömegeken uralkodjanak. Az ördög, a sátán, a tisztítótűz vagy a pokol elképzelése már a gyermekre nagy, gyakran tartós hatást gyakorol. Hisz benne. Felnőtté válásáig ezeknek a dolgoknak állandó ismétlése következtében hite még jobban megszilárdul és ezektől a pokoli szenvedésektől való félelemnek még felnőtt korában is áldozatává válhat. A bűntől, a vétkezéstől, az örök kárhozattól való félelem megterheli az embert és a lelkét, súlyos gátlásokhoz, elfojtásokhoz, sőt neurózishoz, kényszerképzetekhez vezet. Két példa praxisomból világosan mutatja, milyen gyorsan megy ez, és milyen messze vezethet. A szomszédunk fia kedves, életrevaló, bátor fiú volt. Az első hittanóra után, amelyen a hitoktató a pokolról és ördögről beszélt, nem lehetett többé rávenni, hogy sötétben kimenjen a kertbe állataihoz, vagy szobájában sötétben aludjon, amit azelőtt minden félelem nélkül és teljesen magától értetődően tett mindig. Egy idős hölgy, annakidején 82 éves, felkeresett engem kényszerképzetei miatt, hogy megölt volna egy gyermeket, holttestét eldugta és azt folyton keresnie kellett. (Már fiatal korában ugyanezzel a panasszal Adler is kezelte. Az esetéről Adler valamelyik művében egy mondattal megemlékezett, ezt a nyomtatást állandóan magánál hordta és újra, és újra büszkén mutogatta.) Egy evangélikus pap leánya volt, öt vagy hat testvérrel. Fivére hat éves korában az ágyra fektette, hogy megvizsgálja. Ezt halálos bűnként értékelte és azt képzelte, hogy fivérének ezért halállal kell bűnhődnie. Ez az eset – amely ebben a korban minden normális gyereknél, amikor észreveszi, hogy a leány és a fiú nem egészen egyforma felépítésű, teljesen természetes – nála, a szélsőségesen bigott nevelés következtében ezt a kényszerképzetet váltotta ki, amelytől 76 éven át nem tudott megszabadulni, és amely az egész életét elrontotta. Mindaz, ami a vallásban emberi eredetű, ami arra szolgál, hogy a tömeget hatalmukban tartsák, engedelmessé tegyék, félelmet okoz, beteggé tesz. A vallás isteni oldala azonban a szorongást, a megbetegítő negatív szuggesztiókat megszüntetheti. A csüggedt és reménytelen embert ismét felemelheti. Ha vissza tudunk kapcsolódni eredetünkhöz, Istenhez, az őserőhöz, – a religio, a vallás, német fordításban visszakapcsolódás – akkor ismét az Istenhez hasonlóvá lettünk. Akkor újból birtokosai vagyunk az őserőnek. Visszanyerjük önbizalmunkat. Ismét magabiztosak és vidámak vagyunk.

168



Tudjuk: Isten segít bennünket. Nem úgy, ahogy azt sokan szeretnénk, hogy nekik eközben semmit nem kell csinálniuk, csak a segítségre várni. Nem. Ő minden segítséget, minden szükséges erőt, tulajdonságot, képességet stb. már születésünkkor megadott nekünk, amelyek bőségesen elegendőek ahhoz, hogy életünkből a legjobbat csinálhassuk. Tenni azonban mindig saját magunknak kell. Az önálló cselekvést nem veszi el tőlünk Isten. „Segíts magadon, Isten is megsegít!” Amint látja, nincs más út, mint az önfejlesztés. Állandóan javítanunk kell magunkat, ha a világot javítani szeretnénk. A világ – gyermekeink, embertársaink – a mi példánk, a mi életmódunk nyomán nevelődik, javul. A többiek utánoznak bennünket. Ha életmódunk valami mást mutat, mint amit másoktól követelünk, elvárunk, akkor az bennük bizonytalanságot, elutasítást, agressziót kelt.

„Minden ami igazán számít – a szépség, a szeretet, a kreativitás, a lelki béke – az elmén túli birodalomból származik.” Echart Tolle

Mindannyian hatunk egymásra, akár pozitív, akár negatív módon. Különösen erősen hatnak azonban a szülők, a nevelők, a papok, az elöljárók, a vezetők, mások mintaképei. Ezért ezek különösen nagy felelősséggel tartoznak saját személyükért. Azért, amit saját magukból csinálnak, amilyen példát másoknak mutatnak. Láttuk, hogy a negatív szuggesztiók elbizonytalanítanak, megfélemlítenek, beteggé tesznek. Ez a közvetlen hatásuk. De súlyos közvetett hatásuk is van. Az évezredek óta ható negatív szuggesztiók által igen szoros kapcsolatot, affinitást fejlesztünk ki mindahhoz, ami negatív. A negatívban sokkal hamarabb hiszünk, mint a pozitívban. Sokkal hamarabb el tudjuk hinni, hogy betegek leszünk, mint azt, hogy egészségesek maradunk vagy újra egészségesek leszünk. Hamarabb hiszünk a szerencsétlenségben, mint a szerencsénkben. A nyelvben sem boldogulunk többé negatív szavak nélkül. Orvosok részére rendezett hipnózis-tanfolyamaimon a résztvevők számára mindig az a legnehezebb, hogy szuggesztióikat pozitív módon – a „nem”, a „ne”, a „soha” stb. – szavak nélkül fogalmazzák meg. A negatív szuggesztióknak további hátrányos hatása az, hogy mindazt, amit nem tudunk, egy szinte már ijesztő meggyőződéssel erősítgetjük. „Ezt én nem tudom!” „Ezt én sohasem tudom megcsinálni!” „Ez nem megy!” Ha azonban tudunk valamit, nagyon szerények vagyunk. „Igen, talán ezt tudom”, „Esetleg megpróbálhatnám”, „Talán meg tudom csinálni, ha minden jól megy.” Ezek a hatások megnehezítik számunkra, hogy gondolkodásmódunkat helyesre változtassuk. Ezért is nem tudjuk a rossz, negatív, beteggé tevő önszuggesztiókat jókkal, helyesekkel, pozitívakkal úgy helyettesíteni, hogy a jó önszuggesztiókat egyszerűen szembeállítjuk a rosszakkal és megpróbálunk a jóban hinni. Előbb a rossz önszuggesztiókat meg kell fosztani erejüktől. Csak azután van az újnak, a jónak alkalma a megvalósulásra. Az aktív önbefolyásolás ehhez a legegyszerűbb eszköz.

169



Nagyon érdekes a nyelv, a szavak hatása, az ember karakterének, jellemének, sőt egy egész nemzet, egy egész nép sorsának alakulására. Erre akkor döbbentem rá, amikor az APEH Fejér Megyei Igazgatóságánál tartottam egy antistressz tanfolyamot a vezetők részére, és az egyik osztályvezetőnő azt mondta: „Igen, igen, azért egész más ám a németek viselkedése, mint a magyaroké. A németek képesek szabadságon két hétig egyfolytában ugyanazon a helyen feküdni, és semmi mást nem csinálni, csak süttetni magukat a nappal. Egy magyar erre teljesen képtelen. A második nap már nyugtalan, rohangál ide-oda, képtelen egy helyben megmaradni, képtelen a szabadságát élvezni.” Ekkor eszembe jutott egy Bikov nevű fiziológus kísérlete, aki hipnózisban a következőt csinálta: a kísérleti személyeket hipnózisban megérintette, először egy hideg tárggyal, és rájuk tett plethyzmográffal mérte, hogy hogyan reagálnak a hideg tárgy érintésére a kísérleti személyek vérerei. A hideg tárgy érintésére összehúzódtak az erek. Utána folytatta a kísérletet egy meleg tárgy érintésével, erre kitágultak a kísérleti személyek vérerei. Majd folytatva a kísérletet, összekapcsolta a tárggyal való megérintést a megfelelő szóval. A hideg tárgy érintésére mondta, hogy hideg, a meleg tárgy érintésére mondta, hogy meleg. A reakció pontosan ugyanaz volt az ereknél: hidegre összehúzódtak, melegre kitágultak. Aztán elhagyta a tárgyakat, csak a szavakat mondta, és a hideg szóra ugyanúgy összehúzódtak az erek, mint a hideg tárgy érintésére; a meleg szóra kitágultak, mint a meleg tárgy érintésére. Aztán folytatta a kísérletet, megérintette egy hideg tárggyal a kísérleti személyeket, és azt mondta, hogy meleg. Majd meleg tárggyal megérintette a kísérleti személyeket, és azt mondta, hogy hideg. És mit gondolnak, mire reagáltak a kísérleti személyek vérerei? A tárgyra, vagy a szóra? A szóra. A szó hatalma, a szó ereje borzasztóan nagy. Sokévi tapasztalataink által a szónak szinte mágikus hatása van. Na most, amikor az APEH osztályvezetőnője ezt mondta ott a tanfolyamon, eszembe jutott, hogyan is szerzik meg a magyarok a jövedelmüket, mit csinálnak? Keresik a pénzt. Ennek következtében egyetlen magyar sem tud nyugodtan maradni a szabadsága alatt, ott is rohangál, mint az őrült, keresi a pénzt, hogy hol van, hol lehet megtalálni, hova bújt az a büdös pénz. A német az nem keresi a pénzt, az megszolgálja. Az amerikai se nem keresi a pénzt, se nem szolgálja meg, ő csinálja. De legjobban a francia csinálja, ő nyeri a pénzt. Ezért is mondják a franciákat életművészeknek. Így nyomja rá a bélyegét a szó, a kifejezés, a nyelv sajátossága egész életünkre. Ezért rettenetesen fontos, hogy a szavakat úgy használjuk, hogy az ne hátrányunkra, hanem előnyünkre váljon. Nem lenne rossz, ha a nyelvészek valami okosat kitalálnának például a pénzkeresés helyett. Sokkal nyugodtabb lenne a magyar nép élete, ha nem rohanna, nem üldözné a pénzt, nem keresné, megvárná, amíg a pénz jön. Mert minél jobban keressük, minél jobban rohanunk a pénz után, annál jobban fut előlünk, ha viszont tudjuk, mi ezt megszolgáljuk, akkor a pénz is jön, ha tudjuk, hogy a pénznek jönnie kell, mert anélkül elég nehéz valamit vásárolni, akkor mindig lesz annyi pénzünk, amennyire szükségünk van. A nyelvnek van még egy borzalmas kihatása a magyar népre. Ez a gyógyszer elnevezés. Az én gyermekkoromban nem volt gyógyszer, csak orvosság volt. Az orvos minden betegének, minden egyes betegének fölírta receptre azt az orvosságot, ami annak a betegnek, ahhoz a betegséghez hasznosnak látszott. Ezt a receptet elvitték a patikába és ott a patikus – akkor patikus volt, nem gyógyszerész – összeállította a testreszabott orvosságot. Annak a betegnek, ahhoz a betegséghez. Aztán később kialakultak, mindig nagyobbak lettek a gyógyszergyárak és megszűnt a méretre szabott orvosság. Elkezdődött a konfekcionálás nemcsak a ruha-, hanem a gyógyszeriparban is. Ezeket a kémiai gyárakat úgy hívták, gyógyszergyár. Termékeiknek is kellett találni egy nevet és nagyon szerencsétlenül a gyógyszer nevet alkalmazták a konfekcionált orvosságokra. Ha gyógyszergyár, hát legyen a terméke gyógyszer. Ennek következménye borzalmas. A magyarok ugyanis a szó szuggesztív hatása következtében meg vannak győződve arról, hogy ezek gyógyítanak. De a gyógyszernek nem az a feladata, hogy gyógyítson, hanem az, hogy szimptómákat megszüntessen, illetve mérsékeljen. De ha a gyógyszer jó, gazdasági

170



szempontból jó, akkor minimum 2- 3, de lehetőleg még több mellékhatást kell produkálnia, amire a gyógyszergyáraknak további újabb gyógyszereket lehet kifejleszteni, hogy ezeket a mellékhatásokat is lehessen megint mérsékelni, vagy megszüntetni. Úgy, hogy közben újabb mellékhatások keletkeznek. Ez a gazdasági lényege a gyógyszeriparnak, és a gyógyszeripar ma a világon a legjövedelmezőbb iparág, lényegesen jövedelmezőbb, mint a hadiipar. Mindenkinek világos, hogy egy egészséges nép a gyógyszeripar halálát jelentené, és ez ma éppen fordítva van. De van ám azért egy pozitív oldala is a gyógyszer szónak. Mivel hisszük, hogy ezek a gyógyszerek gyógyítanak, nem ölnek meg bennünket olyan egyszerűen. Ezért maradnak olyan sokan annak ellenére életben, hogy kilószámra eszik a gyógyszert. Az egyik megyei tisztifőorvos mondta nekem 1994 februárjában, éppen amikor egy influenzajárvány volt Magyarországon, hogy neki az az érzése, a magyar nép egészségi színvonala azért olyan borzasztóan rossz, mert az emberek rettenetes mennyiségű gyógyszert fogyasztanak. És az egyik patika vezetőnője ugyanebben az időben mondta nekem: „Képzelje el, jönnek az emberek, és kötegszámra hozzák a recepteket. Fizetnek a tb-térítés mellett még 2.000,- 2.500,- forintot a gyógyszerekért saját zsebükből és szakajtóval viszik haza a rengeteg gyógyszert.” Egész népcsoportok szakmai hozzáállását és érvényesülését is döntően befolyásolja nyelvének szóhasználata. Mint tudjuk, a németek megszolgálják a pénzt. Az amerikaiak csinálják azt. A két különböző szóhasználat meghatározza a két nép különböző hozzáállását a szakmai karrierhez is. Ha egy magasabb pozíció be van töltve, a német úgy látja, hogy ott már ül valaki, aki erre biztosan rászolgált, csak ritkán próbál meg ő is odakerülni. Az amerikai azt mondja magának, ha ő oda tudott jutni, akkor az nekem is sikerül, ezt én is meg tudom csinálni.

Az érzelmek és ezek hatalma. Termékeink-e az érzelmek vagy uraink? A kérdést, mik az érzelmek, nem könnyű megválaszolni, mert az érzelmek két folyamatból keletkeznek. Benyomásokat, jelzéseket veszünk fel a külvilágból. Ez érzékszerveink útján történik, látás, hallás, szaglás, ízlés és tapintás útján. Egyidejűleg azonban, és ez nagyon fontos, megítéljük, értékeljük is ezeket. A megítélt, értékelt jelzéseken keresztül alapjában véve ítélettel összekötött gondolatok, elképzelések keletkeznek. A jelzések értékelésére alaphangolásunk,„múltunk”, rányomja bélyegét. Ha sok negatív élményünk és tapasztalatunk volt, alaphangolásunk pesszimista. Hajlamosabbak

A gyógyszeripartól nem várhatjuk el egészségünket. Az is egy iparág – méghozzá jövedelmezőbb, mint a hadiipar –, amely a gyógyszerek eladásából él. Ha a gyógyszerek gyógyítanának, nem csak szimptómákat szüntetnénk meg vagy enyhítenénk, rövidesen minden beteg egészséges lenne, és senki nem venne többé gyógyszert. Mindenki előtt világos, hogy „egészséges nép” egyidejűleg „halott gyógyszeripart” jelentene. Ehhez néhány idézet. „Az orvostudomány (beleértve a gyógyszeripart) – közvetlenül a szívinfarktus és a rák után – az emberiség legveszélyesebb kórokozója lett. Egy átlag német ma kb. ötször annyi gyógyszert fogyaszt, mint közvetlenül a második világháború előtt. Ettől legalább ötször olyan egészséges is? Természetesen nem. Ellenkezőleg: a nyugat-német lakosság átlaga ma sokkal gyakrabban beteg, mint azelőtt… Hirtelen így lett egy iparágból, amely azért keletkezett, hogy betegségeket gyógyítson, új betegségek kiindulópontja.” (Kurt Blüchel: Weisse Magier, Fischer Verlag)

A WHO, az egészségügyi világszervezet, 1978-ban nyilvánosságra hozta 200 gyógyszer listáját, amelyek a világ gyógyszerszükségletét teljesen fedeznék. Ezzel szemben ma világszerte több, mint 205.000 különböző gyógyszert gyártanak.

171


Az egyik pszichoszomatikus (és az élet) egyik döntő kérdésének általánosan érthető és gyógyászatilag alkalmazható megválaszolása: Hogyan és mi által valósítja meg magát egy gondolat az emberben és szervezetében?

Az érzelem lényege. (Enélkül érzelmi-alapú betegségek eredményes kezelése nem lehetséges.) Egy érzelem, a vonzódás, szeretet, szerelem, gyűlölet, irigység, harag, düh, stb. alapjában véve önszuggesztió. Az érzelmek saját termékeink, nem uralkodóink. Saját magunk tudjuk őket tetszésük szerint erősíteni, gyengíteni, változtatni.

172


vagyunk a dolgok negatív, árnyoldalát nézni. Ha azonban sok jó, sok örvendetes, sok pozitív élményben volt részünk, alaphangolásunk optimista. Ugyanannak a dolognak inkább a pozitív, a napos oldalát látjuk. Egy fél üveg borra az első esetben ezt mondjuk: „Az üveg már félig üres.” A második esetben: „Az üveg még félig tele van.” (Alaphangolásunkat megváltoztathatjuk, ha a múlt szemléletét és értékelését megváltoztatjuk. Ha azt tanulási folyamatunk elengedhetetlen részének tekintjük, a „negatív” élmények egészen más jelentést kapnak számunkra, és egy csapásra megváltozik pesszimista alaphangolásunk.). Ha most az önszuggesztió képletére gondolunk:

Elképzelés (gondolat) + Ítélet (hit) = Önszuggesztió könnyen felismerjük, hogy az érzelem nem egyéb, mint önszuggesztió.

Jelzés (benyomás) + Értékelés = Érzelem (A jelzés, a benyomás, kivált egy gondolatot, amit azután azonnal értékelünk, megítélünk.). Az önszuggesztióról tudjuk azonban, hogy ha már létrejött, a tudatalattiba süllyed és ott tartósan hat anélkül, hogy érintenie kellene a tudatot. Azt is tudnunk kell, hogy idegrendszerünk akaratlagos és akaratunktól független idegekből van összetéve. Az akaratlagos idegrendszert a tudat, az értelem és az akarat vezeti. Az akaratunktól független, vegetatív idegrendszer, az ún. „lelki érző idegek”, a szimpatikus és a paraszimpatikus, működése akaratunktól független. Öntudatlanul működik, mondhatjuk úgy is, hogy a tudatalattinak van alárendelve. Ez az idegrendszer a szervezetben olyan kiterjedt, hogy egyetlen sejt sincs (a sok billió között!), amit ne befolyásolhatna. A hozzátartozó idegek hossza tízszerese az akaratlagos idegekének. A vegetatív idegrendszer vezérli a szervezet összes életfontosságú funkcióját. Hogy ezeknek az életfontosságú funkcióknak vezérlése helyes vagy hibás, azt azok az állapotok befolyásolják, amelyek értelmünk ellenőrző területén kívül, a tudatalattiban rögződnek. Ennek azután az a következménye, hogy gyakorlatilag minden belső szervünket, többé-kevésbé, érzelmeink is befolyásolni tudják. A népnyelv – a bölcsesség tárháza – egymáshoz is rendeli a különféle érzelmeket és szerveket. „Szívből örülök”; „Szívből sajnálom”; öröm és fájdalom ezzel a szívre helyeződik. Ha mérgelődünk, görcsbe rándul az epehólyag: „Es ist ihm die Galle übergelaufen.” (Kicsordult az epéje). Ha félünk, ez a beleket ingerli, és székelési ingerünk van: „Tele van a nadrágja”. Az ijedtségtől „elállt a lélegzete”. „Ez szíven ütötte”. „Es ist ihm eme Laus über die Leber gelaufen.” (Tetű futott a máján át). Ez, és sok más régi megfigyelés, utal az érzelmek különböző szervekre gyakorolt közvetlen hatására.



Érzelmek, érzelmileg súlyozott, színezett gondolatok, mérhetően és bizonyíthatóan megváltoztatják a szervezetben az elektromos feszültségi viszonyokat és a vegyi háztartást. „Mérget és epét hány” ez nemcsak üres szólásmondás. Labortechnikailag megállapítható, hogy negatív érzelmek, negatív izgalmi állapotok, a szervezetben mérgeket termelnek, amelyek azután, mint fontos stresszorok, a szervezetet megbetegíthetik. Bánat, gond pl. úgy megváltoztathatja a kalciumháztartást, hogy néhány héten belül kilyukadhatnak a teljesen egészséges fogak, amint ezt amerikai fogorvosok megállapították. Dr. Russel Ceciltől, (Cornell Egyetem USA), származik a következő felsorolás az izületi gyulladás leggyakoribb, legáltalánosabb okairól: 1. Tönkrement házasság 2. Anyagi balszerencse, anyagi gondok 3. Egyedüllét és önkínzás 4. Hosszú idő óta táplált harag

A pozitív érzelmek elengedhetetlen részei az életnek. A pozitív érzelmek, ezzel szemben, vitalizálják, élénkítik az egész szervezetet. Öröm, szeretet, a szó szoros értelmében elektromos árammal tölti fel a sejteket. A szervezet minden működése megjavul, az egész ember felélénkül. Igaz ugyan, hogy mind a pozitív, mind a negatív érzelmek, mindig kiszolgáltatnak bennünket másoknak, de hatásukban nagy különbség van. Ha valakit gyűlölök, ritkán történik az illetőnek emiatt valami baja, – legtöbb esetben sohasem tudja meg – de én, én kiszolgáltatom magam neki szőröstől bőröstől, minden szervemmel együtt. Őt alig érinti az én gyűlöletem, de én beteggé teszem magam, vele szemben érzett saját negatív érzelmeim által. Az eredmény minden negatív érzésnél mindig ugyanaz. Kivétel nélkül beteggé tesznek az általuk kiváltott szervezeti reakciók. Habár egy partnerkapcsolatban az én erősebb szeretetem, bizonyos mértékben, a partnernél gyengébbé tesz engem (tehát ki vagyok neki szolgáltatva), de ez a kiszolgáltatottság nem tesz beteggé, ha szeretetem igazi, valódi szeretet. Szeretetem élénkít, vitalizál engem. Még segíthet is tanulási folyamatomban, mert megtanulom a másikat megérteni, őt minden tulajdonságával együtt elfogadni. Pozitív érzelmek elengedhetetlen részei az életnek. Az életet barátok, szeretet nélkül egy ember sem tudja elviselni. Enélkül az ember nem képes létezni. Egy negatív érzelmekkel teli élet nem lehet egészséges, beteljesült élet. Ezek az érzelmek beteggé tesznek bennünket, mások rabszolgáivá, azokévá, akik ezeknek az érzelmeknek tárgyai. Lehullik a fátyol! A negatív érzelem és gondolat gyilkos kémiai mérgeket termelnek. A test a lélek vegyi üzeme.

Végül a szeretet félreismert jeljellege. A pozitív érzelem nem azoazonos a pozitív gondolkodással. Még egyet kell tisztázni. Semmi esetre sem szeretném Önt „pozitív” gondolkodásra csábítani. Gondolkodásának olyan gyakorlásában szeretnék Önnek segíteni, hogy a dolgokat

173


úgy lássa, amilyenek azok a valóságban. A pozitív gondolkodás ezt éppen úgy akadályozza, mint a negatív, mert a látást zavarossá teszi. A pozitív gondolkodás ugyanaz a folyamat, mint a negatív gondolkodás. Az érem másik oldala. Éppen ezért az egyik a másiktól elválaszthatatlan, a kettő egymással azonos, együtt képeznek egy egységet. Ha egy meghatározott dolgot pozitívnak értékelünk, lehetetlen egy másikat ehhez viszonyítva egyidejűleg nem negatívnak értékelni.


Hogy a fenti állításomat még jobban érzékelje, kivonatosan idézem egy kísérlet pár évvel ezelőtti ismertetését az Új Elixír Pszicho Tükör rovatából, a címe: Mérgező érzelmek. „Minden érzést gondolatok előznek meg. Amennyiben kellemes, pozitív gondolataink vannak, érzéseink is kellemesek lesznek. Szeretet, öröm tölt el bennünket. De fordítva is igaz. Legyenek kellemetlen, negatív gondolataink, úrrá lesz rajtunk a félelem, a düh… Pozitív érzéseink hatására izmaink elernyednek, szívverésünk, légzésünk lelassul, vérnyomásunk alacsonyabb lesz, sejtjeink oxigénfogyasztása csökken, immunrendszerünk is fellélegzik. A negatív érzelmi állapotot ellenben az agy fenyegetésnek értelmezi. A vegetatív idegrendszer ilyenkor mozgósítja az egész szervezetet. Ez a krónikus stresszhatás számos betegség okozója. Gates professzor a washingtoni egyetemen -271 C°-ra lehűtött kémcsövekbe beleleheltetett különböző lelkiállapotban lévő egyéneket. Az egészséges és normális lelkiállapotban levő ember kilélegzésének párája színtelen cseppekben csapódott le. Ha a kísérleti alany erős haragot érzett, a csapadék barna lett, bánat esetén szürke, lelkiismeretfurdalás esetén rózsaszínű. Kémiai összetételük is más és más volt. Amikor Gates a barna anyagot beoltotta egy tengeri malacba, az először rendkívül ingerlékeny lett, majd valóságos dührohamot kapott, fogaival nekiesett a ketrec falának. Annak az embernek a leheletéből kiválasztott méreg, akiben erős gyűlölet tombolt, a kísérleti állatokat azonnal megölte. Tíz percig tartó erős gyűlölet elegendő mérget tartalmaz több személy elpusztítására. E méreg egyike a legerősebbeknek. Ezek a mérgek, éppúgy, mint a hormonok, már a legparányibb mennyiségben is igen hatásosak. Valahányszor haragszunk vagy gyűlölködünk, szervezetünk mérget választ ki, amit kétségtelenül az ellenségnek szánunk, de önmagunk esünk áldozatul. Szervezetünk nagy részben felszívja az érzelmek, gondolatok hatására képződő mérget, s így önmagát mérgezi meg vele!” (Amit a szervezet a tüdőn keresztül eltávolít a méregből, azzal környezetünket mérgezzük, a „családi- és a munkaklímát”!) A negatív érzelmek „elfojtása” sem az igazi megoldás. „dr. Vasent Lad közlése, mely szerint az elfojtott mohóság, birtoklási vágy a szívre és a lépre is hathat, az elfojtott félelem és szorongás a veseműködésre, de megváltoztathatja a vastagbél flóráját is. Ennek eredményeképpen a has a képződő gázoktól felfúvódik, és fájdalmat okoz. (Ezt a fájdalmat össze lehet téveszteni szív- és

174



májbántalmakkal.). Az elfojtott érzelmek az immunrendszerre is hatnak, amely allergiás reakciókhoz vezethet.” Ha egészségesek akarunk maradni, vagy egészségünket vissza akarjuk szerezni, negatív érzelmeinket meg kell szüntetnünk és pozitív érzelmeinket erősítenünk kell. De hogyan? Már a tudatalattinkban székelnek, és ezzel kivonják magukat értelmünk és kritikánk alól. Ehhez még egyszer meg kell néznünk, hogyan keletkeznek az érzelmek, és hogyan erősödnek meg. A külvilágból (vagy belső világunkból) jelzést, benyomást kapunk. Ezt a jelzést értékeljük anélkül, hogy okán hosszasabban gondolkoznánk. Így már egy érzelem keletkezett. Ez az érzelem azután színezi további gondolatainkat. Tehát gondolataink útján egyre jobban erősítjük magunkban az érzelmet. Ezek a további gondolatok azonban már éppen ezáltal az érzelem által, és annak megfelelően, színezettek. Ez meglehetősen komplikáltan hangzik. Talán egy példa jobban megvilágítja a folyamatot: Látok egy személyt egy társaságban. Megjelenését, jelzését a szememmel észlelem és azonnal megítélem: „csínos”, „kedves” vagy „szimpatikus”. Azután rögtön megismerkedem vele, hallom a hangját, szagolom az illatát, és ezt mondom magamban: „Ez tényleg egy takaros teremtés”. Egy kis beszélgetés után: „Nemcsak csinos, de még intelligens is.” Valamivel később, amikor már asztal mellett ülünk, és valami kedveset mond, vagy valamiben segít: „Ez egy kedves, intelligens és szeretetreméltó személy, akit feltétlenül közelebbről meg kell ismernem.” Ha azután egyedül vagyok, egyre többet gondolok rá. Állandóan új, szimpatikus vonásokat, tulajdonságokat „fedezek fel” benne. Még elalvás előtt is rá gondolok, és esetleg még álmodom is róla. A következő napokban ugyanígy megy tovább. Alig telik el egy hét és halálosan szerelmes vagyok belé. A folyamat meglehetősen hasonló minden más pozitív és negatív érzelemnél. Spontán ítélet alapján keletkeznek, és ellenőrizetlen gondolatok erősítik. Majd – mint minden önszuggesztió – tudatalattiból hatnak életünkre pozitívan vagy negatívan. Ha azonban az érzelmek önszuggesztiók, meg is változtathatók ugyanúgy, mint ahogy azt az önszuggesztiónál láttuk és tanultuk. Először gyengítjük a negatív érzelmet, azután helyette egy pozitívat erősítünk. Ha már gondolatainkat bizonyos mértékig ellenőrizzük, és a hamis gondolatot helyessel tudjuk helyettesíteni (ha egy hibásat észreveszünk, gondoljunk azonnal valami szépre, vidámítóra, pl. egy szép élményre, és ezt a képet minden részletével éljük át, akkor a hamis gondolatnak nincs többé helye a fejünkben), a negatív érzés leépítése is egyszerűen értelmünk útján zajlik le. Megmagyarázzuk magunknak, hogyan és miáltal keletkezett az érzés. Azután megpróbáljuk

Minden dolog a világon először semleges, értékmentes. Csak a mi személyes értékelésünk, hozzáállásunk, ítéletünk, röviden: gondolkodásunk által lesznek számunkra (nem mások számára!) pozitívvá, vagy negatívvá, széppé, vagy csúnyává, jóvá, vagy rosszá. Ha gondolkodásunk nem elégszik meg azzal, hogy a dolgokat úgy lássa, amilyenek, hozzáfűz valami pozitívat és/ vagy negatívat. Az ilyen gondolkodás mindig torzítja a realitást.

175


A kábítószerek elsősorban az idegsejtekre és az idegi kapcsolatokra hatnak. Bénítják a gátló reakciókat, és ezzel felszabadítanak olyan kapcsolatokat, amelyek normális körülmények között nem realizálódhatnak. A kábítószerek hatására megváltozik az „éntudat”, csökkennek vagy megszűnnek a gátlások, és a gyönyörközpont aktiválásával földöntúli élvezetet biztosítanak használói számára. Az agy funkciói a kábítószerek hatására elveszítik legfőbb szerepüket, nevezetesen a motoros, az emocionális és a kognitív (megismerési) tevékenységek irányítását.


megérteni, pl. miért viselkedett a másik úgy, hogy mi most őt gyűlöljük. Ha meg tudjuk őt és viselkedését érteni, gyűlöletünk vele szemben szinte elszáll. A pozitív érzéseket szaporítani és erősíteni kell magunkban, mert új erőt kölcsönöznek nekünk. Erre nevelni kell magunkat, keresnünk kell az életben a legkisebb örömöket és azokat mindenütt meg kell találnunk. (Már megint az önnevelés, önfejlesztés, a tanulási folyamat!) Meg kell tanulnunk, hogy környezetünkben mindent figyelmesen megnézzünk, megismerjünk, hogy mindennek örülni tudjunk. A világon mindennek van egy szép, napos oldala és egy kevésbé szép, árnyoldala. Ugyanannyi fáradságomba kerül, akár a napos, akár az árnyékos oldalát látnom a dolgoknak. Csupán az egyik sokkal többet nyújt. Több örömet, több boldogságot, több megelégedettséget, több szeretetet. Reménytelen vállalkozás a nagy boldogságra várni, vagy azt keresni. A nagy boldogság nem létezik. Ez a mindennapi élet kicsi és legkisebb örömeiből áll. Ezeket kell keresnünk, és megtalálnunk. Ez nagyon egyszerűen megy is, mivel minden dolog a világon először teljesen semleges számunkra. Csak hozzáállásunk, értékelésünk, szemléletmódunk teszi őket számunkra (soha nem mások számára!) széppé, vagy csúnyává, jóvá, vagy rosszá, örömtelivé, vagy nyomasztóvá.

„Ha mindennap a nagy boldogság után sóvárogsz, nem láthatod meg az út szépségét.”

Milyen jelentőségük van a döntési hibáknak? Mi a szerepe a döntésnek és a cselekvésnek? Ha valaki saját magát megismerte – életcélját, működési- és hatásmechanizmusait –, nem maradhat ugyanaz az ember, aki önmegismerése előtt volt. Cselekednie kell.

176

Aki hibás döntéseket hoz, azt mások gyakran lekicsinylően kezelik. Ez a rossz szokás azután ahhoz vezet, hogy hajlamosak vagyunk elhúzni a döntéseket. Mindent mérlegelünk, vizsgáljuk az információkat és keressük az okokat, hogy végül is miért nem döntünk. Ezt a magatartást valószínűleg a teljesítmény-társadalom rosszul értelmezett elvek útján oltotta belénk. Aki hibásan dönt, hibás teljesítményt produkál. Pedig már a régi rómaiak is tudták, hogy „errare humanum est”, tévedni emberi dolog. (De a tévedésben megmaradni ostobaság.) Habár ennek a latin mondásnak a kezdőbetűi az „Ehe” (házasság) szót adják, döntési hibáink nem csupán a partnerválasztásra vonatkoznak. A normális nem az, hogy csak helyes döntéseket hozzunk, hanem az ellenkezője. Habár egy döntéshez sok információval rendelkezünk, de ezek sohasem elegendőek ahhoz, hogy teljes biztonsággal helyes döntést lehessen hozni.



Még a gazdasági életben sem lehet minden – egy helyes döntéshez szükséges – információt beszerezni. Még a legköltségesebb piackutató szervezettel sem. Ha nagyon jól megy, esetleg megszerezhető a szükséges információk háromnegyed része. Más szóval: Minden vállalkozás vezetésének a hiányzó egynegyedet intuícióval, „hatodik érzék”-kel kell pótolnia. Tanulmányaink során nem intuitív és kreatív képességeink fejlesztésére, hanem biflázásra, lexikális tudásra, adatokra és tényekre tanítanak bennünket. Így azután egészen normális, hogy a döntési hibák nem kerülhetők el. Ez, különböző okokból, nem is olyan tragikus, mint ahogy azt magunknak bebeszéljük. Először: Azt, hogy helyes, vagy hibás döntést hoztunk-e, a döntés után azonnal, egyáltalán nem tudjuk megítélni. Valaki egyszer igen bölcsen mondotta: „Ahhoz, hogy a hibákat és a helyes döntéseket meg tudjuk különböztetni egymástól, anélkül, hogy tévednénk, Istennek kellene lennünk.” Ami ma legjobb döntésünknek látszik, holnap, vagy néhány év múlva, legnagyobb hibánknak bizonyulhat. Egy látszólag hibás döntésről hamarosan kiderülhet, hogy aranyat ér. Ha egy kicsit gondolkodik, bizonyára talál erre néhány igazolást saját tapasztalatából is. A gazdasági életből is vehetünk azonban egy világos és még ma is érvényes példát. Amikor a német fővállalkozó a perzsákkal szerződést írt alá több atomerőmű építésére Iránban, a tranzakció az évszázad üzletének látszott. Ma (ugyanolyan túlzással) az évszázad csődjének lehetne nevezni. (Ez a példa a perzsa sah bukásának idejéből származik.). A döntést annakidején biztosan jól megfontolták. A politikai fejlődés Iránban, ebben a formában nem volt előrelátható. (Hasonló példákat tetszés szerinti mennyiségben lehetne felsorolni.) Néhány évvel ezelőtt az USA legeredményesebb vállalatainak vezetőit megkérdezték, mi az arány helyes és hibás döntéseik között az üzleti életben. Mindannyian nyíltan bevallották, hogy döntéseiknek kb. 30%-a helyes és 70%-a téves volt. Mire jók akkor a hosszas fontolgatások a döntések előtt? Ha magánéletében és/vagy hivatásában csak 30 % helyes döntést hoz, még mindig a legnagyobbak, a legeredményesebbek közé tartozik. A 70 % hibás döntésnél az ebből következő helyzetet esetleg még megvizsgálhatja, hogyan tudná belőle a legjobbat kihozni. Másodszor: Nem kell hosszasan megfontolnunk, hogy helyesen vagy hibásan döntünk, mert minden döntés új helyzetet teremt számunkra. A helyzetekről már tudjuk, hogy ezek mindig adottságok, a valóság részei. Azt is tudjuk, hogy egy szituáció velünk szemben először mindig semlegesen viselkedik. Csak a mi beállítottságunk teszi számunkra (sohasem mások számára) jóvá vagy rosszá, széppé vagy csúnyává. Ha elfogadjuk, semmi bajt nem okoz, nem okoz nekünk problémát.

Az életben a siker az elfogadással kezdődik. Fogadd el a dolgokat, melyeken nem tudsz változtatni. Aztán változtass azokon, amelyeken tudsz. Változtass magadon. Tuboly Beatrix

Az ember csodálatos tulajdonsága az, hogy a dolgok megváltoztatásához szabad akarattal rendelkezik. Az ember dönti el jövőbeli sorsát azáltal, hogy képes-e megváltoztatni a tudatába égetett, rögzített kódokat, amelyek eleve elrendelték sorsát (determinációk). Ez be is következik. A Te szabad akaratod: elfogaelfogadod, vagy változtatsz.

177



Ha azonban elutasítjuk, nem akarjuk, vagy nem tudjuk elfogadni, problémát csináltunk magunknak belőle. Akkor cselekednünk kell. A problémát meg kell oldanunk. Meg kell keresnünk és meg kell tanulnunk megoldását. Ez csak úgy megy, hogy valamit teszünk, valami mellett döntünk. A talált megoldási javaslatokat lehetőségeink keretében meg kell vizsgálnunk, azután döntenünk kell a megoldásra vonatkozóan. Nem kell sokat töprengenünk azon, hogy ez a döntés helyes-e vagy nem. Miért nem? Mert már tudjuk, hogy ez a döntés is egy új helyzetet fog teremteni. Ezt azután elfogadhatjuk vagy elutasíthatjuk. Ha nem fogadjuk el, újból van egy problémánk. Ezt megint meg kell oldanunk. Ehhez ismét cselekednünk kell, új döntést kell hoznunk. Ez az új döntés ismét új helyzetet teremt. Ezt azután vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk, és így tovább. Lásd fent. Ez az élet folyamata. Ha ezt így csináljuk, mindig tovább haladunk a tanulásban, önmagunk fejlesztésében. Ha mindig csak fontolgatunk és vizsgálunk, akkor végül is semmit sem teszünk. „A tett halála az okoskodás”, mondja a közmondás. És még életveszélyes is lesz, ha eközben a probléma megoldását halogatjuk, a döntéseket elkerüljük. A megoldatlan problémák (úgy a magánéletben, mint hivatásunk gyakorlása közben) teherré sűrűsödnek és előbb-utóbb beteggé tesznek bennünket. Mindig cselekednünk kell tehát, mindig azt tennünk, amit pillanatnyilag helyesnek tartunk. Minden helyzetben döntenünk kell. Hogy ez helyes vagy hibás, nem játszik túl nagy szerepet, mert mindegyik megoldás új helyzetet teremt számunkra, és mert helyességét a döntés pillanatában amúgy sem tudjuk felismerni. A döntés és a tett, a cselekvés az élet motorja. Ezek visznek bennünket életünk útján, tanulási folyamatunkban tovább. Ezek segítenek bennünket abban, hogy mindig érettebbekké (és remélhetőleg mindig jobbakká) váljunk. Ezek segítenek bennünket abban is, hogy „tudó”-ból „képes”-sé váljunk. (Mindig szem előtt kellene tartanunk, hogy mi, mint emberek, döntésekre vagyunk teremtve.) A cselekvés, a tett, még egy további előnnyel rendelkezik. Hangulatunkat, kedélyállapotunkat a legegyszerűbb módon befolyásolhatjuk, módosíthatjuk általa. Ennek oka a kölcsönhatás három egzisztenciatartományunk között. Ha vállcsúcsainkat előre ejtjük, gondolataink egyre komorabbak, nyomasztóbbak lesznek. A deprimált, nyomott testtartás elkerülhetetlenül depresszív hangulatot, depresszív gondolatokat vált ki. Rögtön meg is próbálhatja. Hunyja be a szemét és ejtse előre vállait. Rövidesen észreveszi, hogy hangulata egyre borúsabb lesz, és egyre gyakrabban gondol olyan dolgokra, amelyek nyomasztják, nyugtalanítják. Tegyen most egy ellenpróbát. Hagyja csukva a szemét és vesse hátra a vállait, egyenesedjen fel. Ebben a tartásban hangulata és gondolatai hamarosan újra vidámabbak lesznek. A nyomott testtartás még bizonytalanná is tesz. (És a bizonytalanságról tudjuk, hogy az nagyon erős stresszor.) Ezenkívül ez a testtartás a szervezetre is terhet ró. A szívnek kevesebb helye van a mellkasban, és ez nehezíti munkáját. A tüdő is össze van szorítva. Kapacitásának csak egy töredékét tudja kihasználni. Állandóan sok elhasznált, méreggel teli levegő marad vissza benne. A vér a további anyagcseretermékeket csak kis részben tudja leadni, és csak kevés oxigént tud felvenni. A szervezet így egyre jobban mérgeződik. A kiválasztásra szánt anyagok egyre jobban terhelik és működéséhez nem áll rendelkezésre elegendő men�nyiségű oxigén sem. Ezt a sok bajt úgy szüntethetjük meg a leggyorsabban, ha cselekszünk, ha testileg is teszünk valamit. Csak válltartásunkat kell korrigálnunk. A váll csúcsát egyenes hátra (nem felfelé!) kell húznunk és úgy is hagynunk. Ez nem megy fáradtság nélkül és teljesen fájdalom nélkül sem. Az izmok, amelyek a vállat egyenesen tartják, már ernyedtek lettek és megnyúltak. Újból erősebbnek és rövidebbnek kell lenniük, és ez nem mindig megy megerőltetés, izomláz nélkül. Egy héten belül azonban újra képesek az egyenes tartást megerőltetés nélkül biztosítani.

178



Ez a tartásjavítás ugyan a legegyszerűbb módja a depresszió és bizonytalanság megszüntetésének, amely gyorsabban hat, mint minden más módszer és eszköz (a gondolkodásmód átállításával összekötve, a depresszió 1-6 hét alatt úgyszólván mindig megszűnik); azonban alkalmazása sok emberben aggályt vált ki. A mellkas kitágulása következtében a nőknek 1-2 számmal nagyobb melltartót kell venniük. Ha mellük már korábban is jól fejlett volt, egészen hibásan, szégyenkeznek emiatt. (Rossz tartásukat is részben ezért szokták meg.) Mások azt hiszik, hogy az egyenes tartást a külvilág büszkeségnek vagy felvágásnak minősíti. Egy üzletasszony mondta egyszer: „Ezt nem tehetem! Az emberek azt hinnék, többre tartom magam náluk.” Egy szállítmányozási vállalkozó mondotta: „Ha ilyen egyenesen átmegyek az udvaron, a gépkocsivezetőim azt fogják mondani: A főnök fennhordja ám az orrát!” Ön már – remélhetőleg – tudja, milyen téves lenne mások feltételezett véleménye miatt saját egészségét tönkretenni. Ezenkívül azt is tudja, hogy a magatartásmód kifejező jegyeit mások mindig öntudatlanul, de mindig helyesen értelmezik. Így a magabiztosságot senki sem fogja felvágásnak érezni. Cselekedjen tehát! Alkalmazza a „Csináljunk úgy, mintha...“ szabályt a mindennapi életben. Tegyen kifelé úgy, mintha már belül is vidám és magabiztos volna, és nem maradhat többé szomorú és bizonytalan! Figyelje magát, állapítsa meg, milyen a testtartása, mozdulatai, arckifejezése különböző kedélyállapotokban, családi beszélgetés, vagy üzleti tárgyalás közben. Ha megállapította, hogy félelem, harag, bizonytalanság, gyűlölet stb. esetén egy bizonyos testtartást, arckifejezést vesz fel, szokjon le róla, vagy változtassa meg, és gyorsan észre fogja venni, hogy ezzel együtt kedélyállapotát, érzelmeit is megváltoztatta. Fejlessze ezután az új tartást, az új arckifejezést, ismételt cselekvés útján szokássá. Ezzel egyidejűleg életét is megváltoztatja.

Hogyan csináljunk a tudásból képességet? Ismereteink könyvtárakat töltenek meg. Sokat tudunk, de lényegesen kevesebbre vagyunk képesek. Miért? Minden, ami a könyvekben és tanulmányokban áll, amit előadásokon közvetítenek, nem az olvasó vagy hallgató saját tudása, nem az ő felismerése és tapasztalata. Ez először csak hit. Valódi tudás csak a kipróbálás, cselekvés útján lesz belőle. Az olvasott vagy hallott dolgok nem használnak nekem, ha azt nem teszem át a gyakorlatba. Mindent, amiről azt hiszem, hogy helyes, vagy számomra hasznot hozó, tettekre kell váltanom, kipróbálnom, hogy ez vajon nálam is beválik-e. Ha azután saját tapasztalatból felismertem, hogy helyes, a helyesnek felismertet mindig újra kell csinálnom. Így lesz belőle képesség. A tudás nagyon keveset segít, csak az, amire képes is vagyok, az használ nekem valamit. Ez a fejezet sem nyújt Önnek sokat, ha csak elolvasta, és azt mondja: „Igaza van.” „Helytálló, amit mond.” Az Ön hite abban, hogy amit írtam helyes, még nem ér semmit Önnek. Mindazt, amit értelmével elfogadott, napról napra, a magánéletében és hivatásában, tennie kell. Ki kell próbálnia, hogy valóban helyes-e, hogy ténylegesen megmutatkozik-e hatása az Ön életében is annak, amit leírtam. A tulajdonképpeni munka csak akkor jön, ha tapasztalatai pozitívak. Akkor azt, amit saját számára, saját életében is helyesnek és hasznosnak ismert fel, állandóan tennie is kell. Az állandó ismétlés képességgé fejleszti azt, amit már tud. A cselekvés az ismétlésen keresztül új szokásokhoz vezet.

179



Ettől kezdve minden könnyen megy. Mindaz, amit szokásszerűen csinálunk, már majdnem automatikusan megy, rutinná válik. Ez a tény minden tanulási folyamatra jellemző. Nemcsak nálunk, embereknél, hanem szervezetünkben is (pl. az adaptáció folyamán a stresszreakcióban). Ha valami újat első ízben csinálunk, sokkal több időre és erőráfordításra van szükségünk, mint amennyi kellene hozzá. Az ismétlések útján egyre jobban racionalizáljuk tevékenységünket és egy bizonyos idő múlva a ráfordítást a feltétlen szükséges minimumra csökkentettük. Ez érvényes minden olyan tevékenységre, amit meg kell tanulni. Alapjában véve minden tanulási folyamat az erőfeszítések egyre jobb rendezése a még feltétlenül szükséges minimumra. Már láttuk, hogy szokásaink jellemünket is alakítják és így sorsunkat is meghatározzák. Ha tehát azt, amit helyesnek ismertünk fel, ismételt cselekvés útján képességgé, és új szokássá fejlesztjük, ezzel jellemünket és sorsunkat is megváltoztatjuk.

180

Gondolatgyógyászat. Az életed egy kivételes lehetőség. VII. VII. 1. A sorsod a magadra kimondott ítéleted! Dr. Pásztorfi János

Recommend Documents