VÖRÖSMARTY MIHÁLY GIMNÁZIUM
III. EMLÉKEZŐ SOROK
BUDAPEST 2006
ROTTER LAJOS (1919) A múlt század derekán Pesten az egy Markó utcai, Budán pedig a Toldy Ferenc utcai főreáliskola létezett csupán. Két fiatal pesti tanár, Báthory Nándor és Felsmann József élénk propagandatevékenységet fejtett ki újabb reáliskolák létesítése érdekében, ahol megfelelő színvonalon folyhatnék a fiatal magyar műszaki értelmiség nevelése. Igyekvéseik eredményre vezettek, előbb megvalósult a IV. kerületi Reáltanoda utcai, később a VIlI. kerületi Zerge utcai főreáliskola. Az előbbi intézetnek Báthory Nándor, az utóbbinak Felsmann József lett az igazgatója. Személyemet a VIII. kerületi Főreáliskolához hosszú időn át tartó állandó különleges kapcsolat fűzte. Ugyanis Felsmann József, az intézet első és 32 éven át igazgatója anyai nagyapám volt – Édesanyám az iskolaépület igazgatói lakásában született − és így már korai gyermekkoromban megismerkedtem nagyapámnál az akkori professzorokkal. Nagybátyáim valamennyien mérnökök lettek, a középiskolát az intézetben végezték, tanáraikkal a kapcsolatot továbbra is fenntartották és róluk mindig a legnagyobb elismeréssel és szeretettel nyilatkoztak. Követte ezt a saját nyolcévi tapasztalatom az 1911 és 1919 évek között, majd a családom negyedik generációjának kapcsolata a későbbi Vörösmarty Gimnáziummal és tanáraival. 42-en érettségiztünk 1919-ben. Az iskolában annyira összeforrott az osztály, hogy a még életben levők negyedévenként ma is rendszeresen találkozunk, és 1959-ben tartottuk meg negyvenéves érettségi találkozónkat. Tanáraink közül mindegyikről külön-külön hálával kellene megemlékeznünk. Legalább a legkedvesebb tanáraimról szeretnék írni, de ha sorba veszem őket, úgy találom, hogy mindnyájan a „legkedvesebbek” voltak. Mint gépészmérnököt és konstruktőrt, leginkább a matematika és fizika tanáromtól, Kerényi (Koren) Dénestől szerzett ismereteim kísértek életpályámon. A mi jó és példaadóan lelkiismeretes és emberien szigorú „Dani bácsink” precíz tudása, gyönyörű demonstratív kisérletei és a kötelességtudásra való nevelése nemcsak a későbbi élet küzdelmeiben, hanem már a Műegyetemen is biztos talajt jelentett számunkra. A tőle tanult természettudományi szemlélet élő és állandó értéknek bizonyult minden mérnöki pályát választott növendéke számára. Mikor az érettségi vizsga után öt évvel Kerényi volt tanáromnak és osztályfőnökömnek szeretetem és megbecsülésem jeléül az első és mind a mai napig egyetlen magyar közlekedő repülőgépnek − első önálló komoly mérnöki munkámnak − nagyított fényképét átnyújtottam, ő ezt örömmel fogadta, sőt a fizikai szertárban levő íróasztala fölé akasztotta. Ez számomra, a nemrég még diák, számára szinte elképzelhetetlen dicséretet jelentett Igaz szeretettel és tisztelő ragaszkodással őrzöm emlékemben vegytan tanárunk, Toborffy Zoltán egyetemi magán tanár emlékét is. Tudása a kémia terén kimagasló volt. Szociális felfogása és tiszta emberi jelleme követendő példaként állt és áll még ma is volt diákjai előtt. Még sokakról írhatnánk, akár oldalakat is. így legalább Palásti Gyuláról, a történelem, Szabó Viktorról, a német nyelv tanáráról, Nyilasi Lajos osztályfőnökünkről és Birkás Gézáról, a későbbi egyetemi tanárról Amikor száz év előtt a VIII. kerületi Főreáliskola felépült, a díszterem lapos te-tejéről a város alacsony házai felett látni lehetett a Városliget fáinak koronáit. A Nagykörút, a Rákóczi út és sok, más út és utca nagy házai azóta túlemelkedtek az iskolánk méretein. Ma már nem futhat el a tekintet onnan a távolba. De az intézet múltját és teljesítményeit tekintve ma is igen magasan és kiemelkedően áll az onnan kikerült és az életre ott kellően felvértezett volt növendékek szemében.
FELEKI KAMIL (1926) Az iskola 120. évi fennállásának megünneplésekor (1991) küldött üzenete: Sohasem feledem az iskolát, a tanárokat, a diáktársakat, a gimnázium épületét. A sors bosszúja, hogy én, aki sohasem szerettem szerepelni, színész lettem. Nem voltam jó tanuló, mert már akkor is csak a dal, a tánc, a színház érdekelt. Szóval, ha a legszebb időszak is volt, az a néhány eset felejthető, amikor be kellett menni az osztályba! Tiszta szívemből szeretnék közöttetek lenni, de sajnos nem áll módomban. Szívemben azonban együtt vagyunk az ünnepi gála perceiben. Kérem, hogy a tanár úr tekintse hiányzásomat igazoltnak. Jó egészséget, sikereket, boldogságot kívánok a mai diákoknak és tanároknak!
Készült 1991-ben (1991/92 évkönyv)
ZSUFFA SZABOLCS (1932) Örömmel teszek eleget a megtisztelő kívánságnak, 1933hogy szeretett iskolám alapításának 100 éves évfordulója alkalmából készülő évkönyv részére visszaemlékezéseimet közöljem a csaknem négy évtizede elmúlt iskolaévekre. Az, hogy az iskola önképzőkörének elnöke és iskolánk diák lapjának egyik szerkesztője voltam, megkönnyíti helyzetemet, hogy olyanokról is szóljak, amik túlmennek a konvencionális iskolai élményeken. Tudomásom szerint iskolánkban − egészen az igazgató személyében bekövetkezett változásig − konzervatív, de mégis liberális pedagógiai szemlélet volt. Ez lehetővé tette, hogy tanáraink és mi is elsősorban azzal foglalkozhassunk, ami az iskolának és növendékeinek legfontosabb feladata volt. Nyilasi Lajos osztályfőnök úr elhunytával - akit mindannyian nagyon szerettünk s aki a magyar nyelvet is tanította Péch Zoltán tanár úr lett osztályfőnökünk és egyúttal a magyar tan-tárgy tanára is. Egyik szellemi sugalmazója volt más tanárkollégáival annak, hogy önképző-körünk tevékenysége és iskolánk diáklapja az „Akarat” az 1930-as viszonyokhoz mérten progresszívnek volt tekinthető. Egyetértésükkel, sőt ösztönzésükre dolgoztam ki és tartottam meg az önképzőkörben Ady Endréről 3 szabadelőadást, amely tendenciájában esztétikailag forradalmi jellegű értékelést adott a témáról, szemben az akkori hivatalos Pintér Jenő-féle értékeléssel. Erről az iskola évkönyve is megemlékezik. Iskolánk diáklapjában, az „Akarat”-ban két vagy három lírikus jellegű novellát írtam Fould Ferenc, Kádár Andor és más diáktársaimmal együtt. 40 évvel ezelőtt is nagy szeretettel és lelkesedéssel méltattuk Ady Endre költészetét. Legyen szabad e néhány szerény sort az ő „Üzenet egykori iskolámba” című versének utolsó két szakaszával bezárnom : ,,S én, vén diák, szívem fölemelem S így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl fiúk, csak semmi félelem. Bár zord a harc, megéri a világ. Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.” Készült 1971-ben (1970/71 évkönyv)
GÁTI JÓZSEF (1933) Az Iskola, nagy I-vel, a középiskola volt. Az elemi összemosódott a gyermekévekkel, a későbbi Főiskola már a pályához tartozik. Középen áll, és semmihez se hasonlítható emlékként él bennem nyolc évem a Vörösmarty reálban. Miért jártam oda, ma sem tudom. Se kedvem, se hajlamom nem volt az úgynevezett „reális” tárgyakhoz. Szüleim előtt, gondolom, mérnök nagybátyám karrierje lebeghetett, mikor beírattak. Na, én ezeknek a szülői álmoknak alaposan befűtöttem. De ez még messze volt. Iskolánk, a Zerge-Horánszky utcai reál, híres volt és szigorú. A tanítónéni, a tanítóbácsi, az elemi vegyes osztályából a lányok eltűntek, felkomorlott a hatalmas épület és a „tanári kar”. Az a jó, emberi kapcsolat tanár és diák között, mely ma, mondhatni általánosan jellemző, negyven egynéhány éve ritkaságszámba ment. Egy-két tanár keze meg-meglódult, a nádpálca is suhogott néha. Ellenben az öreg Tari harmadik-ban, ha tréfásan is, de „urak”-nak szólított bennünket franciául. Az „urak” kissé bambán mo-solyogtak, de a megszólítás tetszett. Dr. Németh Sándor, Dr. Hojnos Rezső tanítási módja és modora elbűvölő volt. A fiatal tanárok, Péch Zoltán, Vigassy Lajos felnőttként kezeltek ben-nünket, új hangot használtak, más metodikával tanítottak. Szerettük is őket. Ekkor csapott be a ménkő. Év közben, a nyugalomba vonuló Horváth Cyrill helyett Lenkei Lehel lett az igaz-gató. Az iskola zsongott, mi élveztük a kiszivárgó pletykákat és az elmaradt órákat. Azután csend lett, de a mi magyar tanárunkat, dr. GIatz Károlyt, Lenkei kérlelhetetlen ellenfelét, áthe-lyezték az Eötvösbe. Péch Zoltán helyettesítette, majd megjelent a „csere-tanár”. Glatzot tisz-telték, becsülték, Székely Károlyt mindenki a szívébe zárta. Nem lehetett nem szeretni. Valami szelíd derű lengte körül kissé testes alakját. Haja, bajusza erősen szürkült, mindig sietett, de ha rólunk volt szó, mindenre volt ideje. Olcsó, fémkeretes szemüvegén keresztül egy nagyra nőtt gyermek tekintete világolt. Ha kihozták a béketűrésből, hangja felcsattant, majd megtörölve kissé gyöngyöző homlokát és elhomályosuló szemüvegét, bocsánatkérően elmosolyodott. Képtelen volt tartósan haragudni. Negyven évvel ezelőtt tanított minket. Mire? Magyar irodalomra és emberségre. Óráin szertefoszlott a Pintér-féle irodalomtörténet álmosító unalma. A levegő megtelt villamossággal. Az irodalmi művet olvastuk és boncoltuk. Társa-dalmi és egyéni indítékokról beszélt. Nem az író érdekelte hivatalos életrajzi adataival, hanem a művet létrehozó, alkotó ember. Megállapításai felfedezésszerűek voltak. Azt hiszem, szeretett. Én rajongtam érte. „Haladó hagyományként” vett át Glatztól, kinek az ifjúsági könyvárban segítettem. Székellyel együtt pedig a tanári könyvtárba kerültem. Két felejthetetlen évet töltöttem mellette. Érettségi után még vele készültem a felvételi vizsgámra, és azután is még sokáig kapcsolatban voltunk egymással. − Már eltávozott közülünk. Az öreg iskola megkopott lépcsői biztosan őrzik − láthatatlanul − az ő léptei mellett a miénket is, arról tanúskodva, hogy egyszer mi is olyan fiatalok voltunk, mint akik most tapossák. Halott tanárára emlékezve a mai gimnazistáknak így küldi üdvözletét a Vörösmarty reál egyik öreg diákja. Készült 1971-ben (1970/71 évkönyv)
BORSZÉKI LÁSZLÓ (1946) Életem első részének meghatározó szerepe volt, hogy 1942-ben gimnáziumot változtat-tam. Sikerült átiratkozni a Vörösmartyba. Rangos iskola volt, rangos tanárokkal. Az iskolát az egyházi iskolák (Bencések, Piaristák, stb) szintjén jegyezték – mint világi tanintézetet. Két ilyen iskola volt Budapesten, a Vörösmarty és az Eötvös. Mindketten az u.n. „községi” besorolásban, a Fővároshoz tartoztak, és nem az állami fenntartású gimnáziumok sorába. Az oktató tanárok nagy része egyetemi doktori tudományos fokozattal rendelkezett, többen áttanítottak különféle egyetemekre. Az iskolában csak fiú osztályok voltak, párhuzamos osztály nem volt. A tanári karban csak férfiak oktattak. Volt egy u.n. társgimnázium, a Práter utcai Zrinyi, ahová viszont csak lányok járhattak. (legnagyobb sajnálatunkra). Szóval bekerültem – félig vidékiként – Kispestről, ami akkoriban még nem tartozott a Fő-városhoz. Ez napi másfél órás villamosozást jelentett. A változtatást én akartam, így folyamatában az akkor még 8 osztályos gimnázium 5. osztályához csatlakoztam. Kialakult osztályközösség fogadott, kialakult belső hierarchiával. A már ott tanuló fiúk döntően a VIII. kerületből kerültek az iskolába, többségükben kiskereskedő, kisiparos, kis-tisztviselő, családi háttérrel. De a híres „nyócker” a „Pál utcai fiúk” közössége pillanatok alatt befogadott. Pár hét elteltével már egyenrangúsított nemcsak az osztályközösség, hanem a tanári kar is. Megérkeztem! Mivel akkoriban az u.n. humán tárgyak álltak közel hozzám, ezekből is a történelem, néhány hó-nap elteltével bekerültem a tanárok által elnevezett „agytröszt”-be. E kiemelkedő elnevezés járt néhány kiválóan teljesítő diáknak, akik nem valamennyi jegyük alapján, hanem egy-egy tárgyból kiemelkedően teljesítettek. Ez kb. 4-5 fiút jelentett. Szóval gyorsan integrálódtam. Úgy az osztályközösségbe, mint a értékítéletébe. Minden tanárunkat tisztelet övezett. Nem mintha nem volt véleményünk róluk, de az osztályterembe belépésükkor némán elcsendesült az osztály. Néha-néha elindult a beszélgetés, a zajongás, de a legtöbbször elég volt egy-egy pillantás és helyre állt a rend. Tulajdonképpen nem féltünk tőlük (nem is volt miért), de a velük jött természetes tekintélyük elég volt a csend, a rend fenntartásához. Legyen erre példa az iskolában lakó Hittrich József igazgató esete. Ő nem tanított főtárgyat az iskolában, mivel mint igazgató több gimnáziumot felügyelt. Csupán a mindenkori 8. osztályban tanított filozófiát.(bizony ezt akkor hivatalosan tanultuk), amely óra etikai alapokat tartalmazott. Szóval Ő nem tartozott az órákat megtartó tanárok közé; így a tanuló ifjúság többsége nem is találkozott vele, nem is függött tőle. És mégis, amikor óra szünetekben az osztályok kint lazultak a folyóson, kellően hangosan, viháncolva, amikor ritkán a Hittrich igazgató úr kijött a lakásából, készülvén elmenni valahová, a teljes folyosó hossz pillanatok alatt úgy elnémult, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Ezt tette a tekintély.(és nem a függőség) és a tisztelet. Valahogy az iskola szelleme tette mindennapossá tanáraink felé megnyilvánuló – de meg kell mondani, hogy a feleltetésektől eltekintve soha, de soha nem féltünk tanárainktól. De nem diák a diák, mindeközben ki-ki rúgtunk a hámból és azért volt elég diákcsíny is. Nem voltunk mi szentek, csupán nyolckerületi Vörösmartysták. Öröm óránk volt az énekóra. A tanulók általában nem szeretik az énekórát, nem úgy mint mi. Énektanárunk (Bogyó) ismert zeneszerző, orgonaművész, akit sikerült direkt falsul énekelve (hogy ne válogasson ki bennünket a félig kötelező iskolai énekkarba), úgy kiborítani, hogy kar-mesteri pálcáját előretartva közénk rontva, csihi-puhi végig lapozta akit elért, persze futott min-denki, amerre látott. Vissza-vissza éltünk matektanárunk (Marci) gyenge név és arcmemoriájával. Álljon itt egy példa. Ha az osztály, óra alatt kissé kiengedett, figyelmetlen lett, zajongott, büntető
feleltetés következett, ami egyenlő volt a négyessel.(ez akkor a legrosszabb jegy volt, olyan mint ma az egyes). A tanár úr elővette kis fekete osztályozó könyvét – noteszát – (akkoriban a tanárok külön-külön kis osztályozó könyvet vezettek). A tanár úr ezt felütötte, mondván „akire rábökök az felelni fog”. Vésztjósló csend következett, mivel az ilyen feleltetés vége természetesen a négyes volt. A kis osztályozó könyv pedig ott nyílt ki, ahol az összefogó fűző kapocs volt. Az első név felül az osztály matematika antitalentuma volt. A delikvens felállt, pillanatok alatt megkapta a négyest. Az óra folytatódott. Igen ám, de az eredeti jó hangulatunk is folytatódott. Ismét büntető feleltetés. Kis könyv elő, kinyitás „rábökés”, az első név ugyanaz. A kiválasztott felállt, hulla fehér, majd szilárd hangon bejelenti „hiányzik, beteg”. Jó, akkor a következő felel, mondja a tanár úr. Igen ám, de a következő színjeles tanuló, kiváló matekből. Kérdés – felelet, pillanatok alatt megszületik a négyes, mivel a büntet feleltetés csak négyes lehet. Az óra folytatódik, a vígságunk növekszik. Ugyan azon az órán ismét büntető feleltetés. Első név az kiskönyvben ugyanaz a fiú, hulla fehéren feláll és elhaló hangon bejelenti, hogy „már mondtam egyszer, hogy hiányzik”. Na jó – mondja a tanár úr. A helyzet azonos. „Felel a következő”. A színjeles feláll és elhaló hangon ő is bejelenti, hogy „hiányzik”. Jó-jó a tanári döntés, és egyazon órán felülről a harmadik sorban lévő is megkapja a négyes büntetőt. Ez párszor megtörtént – a tanár úr kezdő volt. De év végén azért kiegyenesedtek a jegyek, egye-sek is lettek, talán a tanár úr többet tudott, mint mi hittük. Egyébként kimagasló tudású tanár volt, társszerkesztője lett a középiskolás matematikai füzeteknek. Kegyelettel emlékezem történelem tanárunkra, (Árpád), aki katonás rendet tartva, év elején, a tankönyvünkben átjavíttatta valamennyi körülöttünk lévő ország „trianoni elnevezését”: tótra, oláhra, szerbre, osztrákra, stb. De ennek ellenére kiválóan megtanította a történelmet. Az órák alatt egyetemi szintű előadásokat tartott, mindig szem előtt tartva, hogy megértsük az össze-függéseket. Végezetül ismét méltatnom kell Hittrich igazgató urat, aki az iskolánkban csupán lakott, de a vészkorszakban, 1944/45-ben élete kockáztatásával 8-10 üldözött embert bujtatott az iskola mély pincéjében, ahol még mintegy 700 ember élte túl az ostrom borzalmait. Erről számolt be Fenyő Miksa: Az elsodort ország c. könyvében. Még megannyi élményt lehetne írni erről az Iskoláról, azokról a kiváló tudású kimagasló emberi tartású tanárainkról, akik valamennyiünket az emberi jóra, becsületre és tudásra neveltek. Nem kevésbé tisztelet valamennyi osztály és iskola társunknak, akik őrizték és őrzik, a mai napig ápolják azt a szellemiséget, emberséget, amelyet az „Alma mater” adott nekik. Köszönjük Vörösmarty gimnázium! Készült: 2006. december
SZITÁNYI JÁNOS (1946) Mi is egyike voltunk azon osztályoknak, akiket szüleik a Horánszky utcai gimnáziumba írattak be és a Makarenkó ucaiban érettségiztek, akik kamaszkorukban "leventé"-re, nyolcadikosként a MADISZ-ba jártak, akiknek alsósokként Tóth Tihamért ajánlották olvasmányul, felsősként az Ifjú Gárdát és így tovább. Egy háborús világégés közepette, egy gyökeres "rend-szerváltás" során próbáltunk felkészülni az Életre, különösen, ha benne is tudunk maradni. Nekünk "28-as"-oknak éppen ebben volt a Vörösmarty feledhetetlenül nagy és különleges. A felbolydult és állandóan változó világban igazi Alma Mater: Tápláló Anyaként állt helyt. Miközben légiriadók és szénszünetek közepette próbálta a tanári kar belénk táplálni a szükséges ismereteket, ugyanakkor anyai aggódással próbált diákjai szilárd támasza lenni a zűrzavaros időkben. 50 év után is, ki ne emlékezne Hojnos tanár úr kémia-biológia szakköreire, és lebilincselő oktatófilmjeire, melyekkel sokunkkal egy életre megkedveltette szaktárgyait. Avagy el lehet-e felejteni a nagytudású Péch tanár úr szemüvege mögötti kisfiús mosolyát, ahogy apai jósággal nevelgetett minket. A mai "koedukált" tanárok által oktatott koedukált fiatalok biztos el sem tudják képzelni az izgalmunkat, amikor hetedikes osztályunkban az iskola első tanárnője, a nagyon vonzó Stephanides Károlyné vette át a francia nyelv tanítását. De szólni kell a szenvedélyes Takács tanár Úrról is, aki − miközben a történelem tankönyveinkben minden kinyomtatott "román" szót tintával "oláh"-ra javíttatott át − fogadóóráin aggódva kérdezte meg a szülőket, gyereküket nem éri-e valamilyen politikai sérelem az osztálytársaik részéről. Végül szeretném elmondani egy maradandó személyes élményemet − a (Hittrich igazgató úr által vezetett) Vörösmarty − bátor tárgyilagosságáról: Magyarország német megszállását követően, 1944. április 5-én volt a rövidített tanév bizonyítványosztásának napja. Ámde ugyanaznap reggeltől kellett a zsidónak számító felnőtteknek és gyerekeknek kabátjukra kitűzniük a sárga csillagot. Képzelhető, hogy milyen érzésekkel mentem be az iskolába a bizonyítványért. És elképzelhetőek érzéseim, amikor nem csak osztálytársaim fogadtak a megszokott pajtássággal, de Lőrincz Pál osztályfőnökünk átadta jeles bizonyítványomat és az iskola számomra megszavazott 20 pengő jutalmát. Hát ilyen iskola volt a Vörösmarty!...
Készült 1996-ban (1995/96 évkönyv)
OKOLlCSÁNYI PÁL (1946) Az iskolai cserkészcsapat története A cserkészmozgalom 1907-es megalapítása az angol-búr háború lelkes és zseniális gondolkodású angol tisztjének, Lord Baden-Powellnek a nevéhez fűződik. A mozgalom ifjúságnevelő, pozitív célkitűzéseit Magyarországon is hamar felismerték: Králik László tanár Nagybecskereken (ma: Jugoszlávia), a piarista gimnázium 1909/10. évi értesítőjében ismertette Baden-Powellnek a cserkészetről írt könyvét. Az első − hivatalosan bejegyzett − budapesti cserkészcsapat 1910-ben alakult meg dr. Szilassy Aladár orvos kezdeményezésére. Ez az időpont tekinthető a magyarországi cserkészmozgalom kezdetének. 1912. december 28-án - meghitt karácsonyi légkörben - jött létre a közös magyar cserkészszervezet, a Magyar Cserkész Szövetség Izsóf Alajos, Megyercsy Béla, Papp Gyula és Sík Sándor vezetésével. Ekkor alkották meg a magyar cserkésztörvényeket, melyek a hazai mozgalom belügyminiszteri megszüntetéséig, 1948-ig voltak hatályosak. Az ifjúság kötelességtudatra, hazafias, vallásos és becsületes, tisztességes életre való nevelését segítették elő. A tíz cserkésztörvény a következő volt: 1. A cserkész egyenes lelkű és feltétlenül igazat mond. 2. Híven teljesíti kötelességét, mellyel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik. 3. Ahol tud, segít. 4. Minden cserkészt testvérének tekint. 5. Másokkal szemben gyengéd, magával szemben szigorú. 6. Szereti a természetet, jó az állatokhoz és kíméli a növényeket. 7. Feljebbvalóinak jó lélekkel és készségesen engedelmeskedik. 8. Vidám és meggondolt. 9. Takarékos. 10. Testben és lélekben tiszta. A Vörösmarty Gimnázium jogelődjében, a VIII. Kerületi Községi Főreáltanodában az iskola volt növendéke, az olasz frontról sebesülten Budapestre hazatérő Schrank Endre hadnagy 1915 végén kezdte meg a cserkészcsapat szervezését, amelyet hivatalosan 1916-ban jegyeztek be "VIII. R. 123." név alatt. Az első fogadalmat 1916. március 15-én harmincnyolc cserkész tette le a Nemzeti Torna Egylet Szentkirályi utcai vívótermében. Az első parancsnok Schrank Endre, a csapat megalapítója volt. A csapat alapszabályait Záborszky Sándor testnevelő tanár alkotta meg. A "VIII. R. 123." Cserkészcsapat a MÁV AG tanoncaiból és az iskola tanulóiból alakult meg. 1919-ben kétfelé vált. Az iskola növendékeiből álló cserkészek felvették a "VIII. R." (1926-tól a ,,12. VIlI. R."), a MÁV AG fiatal tanoncaiból alakult csapat pedig a ,,13 ezermester" csapatnevet. Az előbbi parancsnoka Záborszky Sándor testnevelő tanár lett, a ,,13 ezermester" csapat parancsnoka Schrank Endre, a csapatalapító maradt. A két közösség továbbra is kölcsönösen ápolta a kapcsolatot, amely a cserkészintézmények megszűnéséig fennmaradt. Az iskolai cserkészcsapatba jelentkezés és felvétel nem parancsra vagy külső erkölcsi, politikai jellegű kényszer hatására történt, hanem önkéntes jelentkezés és osztályfőnöki javaslat alapján. A parancsnokok és csapattisztek (a rajok és az apródcsapatok vezetői, valamint az őrsvezetők) elsősorban az iskola tanárai, volt diákjai és az iskolánk magasabb évfolyamának erre érdemes és alkalmas tanulói közül kerültek ki. A cserkészek tanulmányi eredményét és is-kolai magatartását a csapattisztek rendszeresen figyelték. Ha valakinek romlott az előmenetele vagy a magatartása miatt iskolai megrovásban részesült, parancsnoki döntés alapján meghatá-rozott ideig nem vehetett részt sem a csapat-összejöveteleken, sem a rendezvényeken. Az 1945 előtt megjelent évkönyvekben az iskola és a cserkészcsapat vezetői mindig felhívták a szülők figyelmét arra, hogy a cserkészet nem hiú játék, időfecsérelő összejövetelek és kirándulások sorozata, hanem komoly munka, tanulás és gyakorlat, a kötelességtudás és önfegyelmezés, a vallásosság, erény és becsület iskolája.
A későbbiekben a cserkészcsapat szervezője, irányítója és lelkes vezetője az iskolában kiváló eredménnyel végzett Kovács Gyula "tiszt úr" volt. Cserkészvezetők voltak még Éber József "Mózsibá", Werner Ferenc "Francibá", Aradi Jenő, Durny József, Szakon Béla, Reigl György "Gyuribá" és még sokan mások, akiknek csak a becenevére emlékszem: "Sambá", "Petyibá", "Flityibá". A csapat-összejövetelek szombati napokon voltak. A cserkészek tanulmányi eredményeinek alakulását és iskolai magatartását a csapattisztek rendszeresen figyelték. A csapat tagjai részt vettek a nemzetközi cserkész "Jamboree" rendezvényein: első ízben 1924-ben Koppenhágában, 1929-ben pedig az angliai Birkenhead városában. Az 1933ban Gödöllőn rendezett "Jamboree" szervezésében, sikeres megrendezésében iskolánk csapata aktív szerepet töltött be, amiért a hivatalos cserkészszervektől elismerést és kitüntetést is kapott. 1937-ben Vogelezzang városában, Hollandiában volt a második világháború előtti utolsó cserkész "Jamboree", amelyen iskolánk cserkészei is jelen voltak. A háború után, 1947 augusz-tusában rendezték meg az ún. "Világbéke Jamboree" -t Párizs környékén, a Szajna kanyarában fekvő Moisson városában. Ezen a találkozón a ,,12. VIII. R." cserkészcsapatból néhányan részt vettek, bár erről a tényről az 1946/47-es iskolai évkönyvben nincs említés. A cserkészcsapaton belül az 1929/30-as tanévben alakult meg az öregcserkész raj, míg 1932-ben a Kossuth Apródcsapat. A csapaton belül vízi, labdarúgó, úszó, gyalogos, gyeplabda, kerékpáros, sí, céllövő és híradós szakosztály is működött. Az iskola hátsó udvarának pincerészében például céllövöldéje is volt a csapatnak, a síelők pedig sikerrel vettek részt a kanderstégi (Svájc) síversenyen 1929-ben, ahol két vándordíjat is nyertek. Kerékpárosaink Olaszországban, Ausztriában és Németországban, sőt Hollandiában is indultak túrákon, ahonnan szép eredményekkel tértek vissza. Az iskola cserkészei a karácsonyi szünetben Budakeszin és Pesthidegkút környékén többnapos téli sítáborban vettek részt. A húsvéti szünetben négynapos túra versenyeket rendezett a csapat, amely a jelenlegi tájékozódási versenynek felelt meg. Ezeket a túrákat − amelyek a tájékozódó és álló képességet és térképismeretet fejlesztették − az ország legszebb hegyvidékein tartották (a Bakonyban, a Pilisben, a Börzsönyben és a Mátrában). A pünkösdi ünnepek alatt két és fél napos próbatáborok voltak, így a ráckevei Soroksári-Duna-ágban fekvő Szigethalmon. Ide a kisebb cserkészek a BRD hajójával, a vízicserkészek csónakkal, a kerékpárosok pedig kétkerekűvel utaztak. A fiatalok itt ismerkedhettek meg a táborozással, itt sajátíthatták el a tábori életet érintő ismereteket, sőt, még evezésoktatás is folyt. Csapatunknak hét vízi járműve (csónakja, kishajója és kajakja) volt. A vízi telep - melyet 1934-ben szerzett meg a csapat - a Soroksári-Dunaágban, a gubacsi hídfőnél helyezkedett el. A csapat természe-tesen rendelkezett sátrakkal, szerkocsikkal és a táborozáshoz nélkülözhetetlen többi eszközzel is. Vízicserkészeink Bécstől Budapestig, majd 1941-ben Budapest és Belgrád között sikeres vízitúrákat rendeztek. A cserkészcsapat parancsnokai sorrendben a következők voltak: 1916-tól 1942-ig Schrank Endre, Záborszky Sándor, Balogh István és Kovács Gyula. A csapaton belül a legteljesebb testvériség, bajtársiasság, a cserkésztörvények betartása és az emberiesség mindvégig érvényesült. A szélsőséges jobboldali eszmék nem tudtak a csapat tagjai között teret hódítani. Ezt sem az iskolában uralkodó demokratikus érzelmű és gondolkodású tanárok, sem a cserkésztisztek nem engedték meg. A magam részéről szívesen emlékszem vissza cserkész éveimre, amelyhez ifjúságom legszebb emlékei fűződnek. Készült 2002-ben („Itt élned” 2002. II. évf. 2., III. évf. 1. szám)
LENDVAI PÁL - PAUL LENDVAI (1947) Nyolc felejthetetlen évet - 1939-1947 - töltöttem e gimnázium falai között. Külön örömöt adott nekem, hogy részt vehettem két érettségi találkozón (1987-ben és 1992-ben). Az a a tény, hogy a második találkozón ott volt Pálmai Kálmán szeretett, legutolsó osztályfőnökünk is, az eseménynek különleges varázst kölcsönzött. Felejthetetlen emlékeim közé tartozik Hittrich József igazgató, aki (mint ezt Fenyő Miksa könyvében, Az elsüllyedt országban megírta) élete kockáztatásával katonaszökevényeket, üldözött zsidókat és ellenállókat bujtatott 1944-45-ben, Vigassy Lajos szeretett szigorú, de igazságos osztályfőnökünk, Mátay Gábor, a latin tanár, Takács József történettanár. Volt az iskolának sakk csapata, amiben párszor szerepeltem. S talán a legtöbb hozzájárulásom a Vörösmarty jónevéhez volt, hogy 1947-ben a történelmi országos tanulmányi versenyen, amennyire emlékszem, ex aequa első-második lettem. Megtiszteltetés volt, hogy a ballagáskor az osztály nevében néhány szót mondhattam, s arról az eseményről még egy kicsit elsárgult kép birtokomban van. Mindaz, amit mi külföldön vagy otthon élő magyarok elértünk, az nagy részben annak az eszmei, szellemi és lélekbeli alapnak köszönhető, amit mi sorsra, származásra, vallásra és társadalmi rangra való tekintet nélkül ebben a régi Horánszky utcai épületben tanárainktól kaptunk. Ebben a szellemben, hálával és köszönettel üdvözlöm mindazokat, akik továbbra is e szellemben működnek és a Vörösmarty Gimnázium nevének további ragyogásán dolgoznak.
Készült 1996-ban (1995/96 évkönyv)
FEKETE ISTVÁN (1948) Annak a néhány évfolyamnak egyike voltunk, akiknek életére meghatározóan hatott a II. Világháború, akik akár Budapesten, akár máshol - az ország területén, netán külföldön − élték át a harcok és az azt követő megpróbáltatások idejét. Európa 1940-ben, amikor osztályunk diákjai a Vörösmartyba bejelentkeztek, már túl volt néhány megrázó háborús eseményen, de Magyarországon a mi gyermekkorunk még zavartalan volt. A június-végi beiratkozáskor maga az Iskola igazgatója vette szemügyre egyenként a jelentkezőket. A tanév kezdetekor, a kora-őszi napokban Hazánk éppen Észak–Erdély birtokbavételénél tartott. „Ajándék a végzettől”, ahogy Márai Sándor későbbi könyvének címe jellemzi az akkori eseményeket. Mi, 10 éves gyerekek, akkor, az elemi iskola után „a félelmetes és tekintélyes” gimnáziummal, az új tantárgyakkal – hittan, magyar, latin, földrajz, természetrajz, mennyiségtan, rajz, torna, ének, szépírás − ismerkedtünk. És azzal a bácsival, Dr. Szedlák (később magyarosítva Kérey) Rezsővel, aki nyolc éven át osztályfőnökünk és latintanárunk, egyben szerető, hazaszeretetre és humánumra tanító, nevelő apánk is volt. Természetesen többi, hivatástudattal eltöltött és bennünket féltő gonddal nevelő tanárunkkal is. Lelki életünk gondozása a hittan keretében kiemelten még kötelező volt, kinek-kinek a saját vallásfelekezete szerint. De jellem-neveléssel úgyszólván minden tárgy tanára foglalkozott kisebb-nagyobb mértékben, a tantárgy természetéből adódóan; és magyarul beszéltünk, nem fellengzősen tudományoskodva.. A nevelés rendjéhez akkor még a fegyelem és az összetartozás látható jelképei is hozzátartoztak: kötelezően viseltük a főváros címerpajzsával díszített sötétkék egyensapkát és akiknek szülei meg tudták venni, a sötétkék, zsinóros bocskai-ruhát. Az Iskolában a ma sokat emlegetett „szociális ellátásban” is részünk volt, kevesebb propagandával, több tényleges segítséggel. Hetenként lehetett előfizetni tejre, kakaóra, péksüteményre, amit reggelenként az osztályterembe egyszerűen kitettek és a második óra után mindenki vitte a magáét. A harmadik osztályban a latin nyelv mellett már németet is tanultunk. Ekkor Magyarország már a Szovjetunió ellen harcolt. A háborúra már bennünket is elkezdtek felkészíteni, leventeoktatásban részesültünk és ennek keretében Honvédelmi ismeretek címen új tantárgyat tanítottak, amely többek között a Szovjetunió (amelynek fő jelszava volt: világ proletárjai egye-süljetek), elleni hadviselést azzal magyarázta, hogy a kommunista-bolsevik diktatúra megszün-teti a magán-tulajdont, elveszi a parasztok földjét, nem engedi a szabad vallásgyakorlást, köte-lezővé teszi az ateizmust és nem tűri az ellenzéki magatartást, nem engedi a szabad vélemény-nyilvánítást. Az iskolában még béke volt. Kereszty Jenő tanár úr – a már akkor is neves orgonaművész − közülünk is válogatta az énekkar tagjait, a zenekarba is adhattunk két hegedűst. Már az 1943/44-es tanévet kényszerű szénszünetek, az év vége felé – március 19., az Ország német megszállása után − pedig légiriadók szaggatták meg. Az „igazi”, a legsúlyosabb háborús évünk az 1944/45-ös volt. Ekkor ötödikesek voltunk. Októberben, novemberben, meglehetősen zilált körülmények között néhány hétig volt tanítás. Majd következtek az os-trom napjai, hetei. Budapest ostroma után áprilistól júniusig tartott a tanév. Nem jutott el hoz-zánk olyan hír, hogy valamely tanárunk, osztálytársunk életét vesztette volna. Mindazonáltal az ostrom utáni újrakezdéstől egészen nyolcadikos korunkig az osztály tanulói háromnegyed részben kicserélődtek. A sok épületrombolás és a szülők munkahelyeinek gyökeres változása sok régi osztály-társunkat messzire sodorta és helyükre újakat hozott távolról is, más városokból is; volt aki egyenesen hadifogolytáborból érkezett. Az 1940-ben beiratkozott 48-ból az érettségire csak 12-en maradtunk. Osztálytársunk és legjobb tanulónk lett Kostka Pál, (aki
1946-ben érkezett Pozsonyból) abból a családból, amelyiknek világhírű tagja Csontváry Kostka Tivadar volt. Ő, a Keleti Társaság „Hogyan él bennem a kelet?” címmel abban az időben meghirdetett országos pályázatán 3. díjat nyert. A hit- és erkölcstan tanítása illetve tanulása – kinek-kinek saját vallásfelekezete papjától − nekünk még kötelező volt, de mi ebben nőttünk fel és természetesnek tartottuk. Most 80. életévünkhöz közel látjuk igazán azt a társadalmi kárt, amit a tantárgy fakultatív sorba visszaszorítása – évtizedekig tiltása − okozott. Legtöbben katolikusok voltunk, sokan Prochnow Endre hitoktatónk mellett a Mária-kongregáció tagjai is. Erkölcsi nevelésünkhöz világi tanáraink is hozzá-járultak, nem annyira beszéddel, mint példaadó magatartásukkal; ezt nem felejtettük el. Pedig a mi magatartásunk nagyon nem volt kifogástalan. A háborús események idő előtt felnőtté tettek bennünket. Amikor újra az iskolapadba ültünk és ismét gyerekek lehettünk, felszabadulásunk fokozott vidámsághoz, időnként büntetést is érdemlő kilengésekhez vezetett. Hálával gondolunk azokra, akik vagy bölcs türelemmel térítettek észre, vagy olyan tekintélyük volt – nagy tudásuk és tiszteletet parancsoló fellépésük alapján − amely a munkafegyelmet eleve biztosította. Egyszer a felejthetetlen Péch Zoltán magyartanárunk hetedikes korunkban megjegyezte, hogy amikor hozzánk bejön, egy kicsit úgy érzi magát, mint egy sörgyárban, ahol a munká-sok a gyártmányból fogyasztanak is. Nosza, egyik jó költői hajlamú osztálytársunk, Suba Attila azonnal át is fogalmazta Vörösmarty „Gondolatok a könyvtárban” c. versét „ Hangulatok a sörgyárban” címmel. Szeretettel emlékezünk Kempelen Imre tanár úrra, aki a történelmet – nem lévén új tankönyvünk, a régieket pedig már tiltották − fejből tanította, a történeti tényekhez szigorúan és ok-nyomozóan tartva magát. Amit elmondott, annak a lényegét kezdetben tollba mondta, azután már magunk is jegyzeteltünk. Egyetemre kerülve már tudtuk az előadások közben azok vázlatát leírni. Főiskolai tanár koromban értetlenül néztem azokra a hallgatóimra, akik azt ve-tették szememre, hogy nem lehet egyszerre figyelni és jegyzetelni. Kedves, többeknek „félelmetes” tanárunk volt Vigassy Lajos, a mennyiségtan tudós tanára, a mi időnkben már régen műegyetemi tanársegéd ábrázoló geometriából. Néhányan a műegyetemen is tanítványai maradhattunk. Tudása mellett igazságossága volt híres. Fiatalabb, de szintén nagytudású volt és nagyon világosan magyarázott Kokits Zsigmond, a fizika tanára. Ő később lett műegyetemi oktató. A mi időnkben jelent meg az Iskolában az első tanárnő, a „Lady”, Stephanidesz Károlyné az angol nyelv tanára. Az angol nyelv tanulása is újdonság volt, de a tanárnő fellépése a kamaszok között szenzáció volt. Sok kedves, tréfás esemény és kiszólás mellett sajnos, egy-két durvább fegyelmezetlenségünk is sérthette a tanárnőt, mert két év után, nyolcadikban már nem vállalt minket, Gáspár tanár úr vette át az angol nyelv tanítását. Az 1948-ban érettségizett 49 diákból 39-nek a további sorsát többé-kevésbé ismerjük; 24-en mentünk egyetemre, főiskolára. Lett belőlünk 14 mérnök, 4 pap, 3 tanár, 1-1 jogász, orvos, gyógyszerész. Egyikünk zenei konzervatóriumot végzett. Osztályunk összetartására mindennél többet mond a folytonos kapcsolattartás. Az ötéves találkozónk 1953-ban azon a napon volt, amikor Nagy Imre új kormány-programját bejelentette. Bizakodtunk mi is. Azóta minden öt évben összejövünk. 1998 óta minden évben találkozunk. Vendéglátó házigazdánk Rövéti Dénes osztálytársunk, aki Amerikából látogat haza. Érettségink 50. évfordulójára az érettségi találkozókat is megörökítő fényképes album készült, amelynek 1 példánya az iskolai könyvtárba került.
Hajdani vidámságunk kissé elcsendesedett és most már az éves találkozókon kisebb számban veszünk részt. 2006-ban a számon tartott létszám 20 fő volt. Öten külföldön, az Egyesült Államokban, Svájcban, Izraelben élnek. Készült 2006-ban.
SZEBEDY OTTÓ (1949) Osztályfőnökünket egymás között egyszerűen a nevén neveztük: Kis Lajos. Nem volt ő Kis tanár úr, nem Lajos, Laja, Oszi, Lajkó vagy bármi más; Kis Lajos volt. Nem volt nagy tekintélye; egyszerűen hallgattunk rá, mint apánkra. Soha nem kiabált velünk, csak megállt és nem annyira szigorú, mint aggodalmas tekintettel, összeráncolt homlokkal és az orrára leeresztett szemüveggel nézett ránk, míg végre elhallgattunk. Eszét, tudását nem csillogtatta, de a szíve mindig közöttünk dobogott. Gyakorlatias ember volt. Egyszer a kezembe kerültek följegyzései. Ezeket nem gyorsírással írta, mégis gyorsan, mert takarékosan írt, ugyanis az e hangzót kihagyta, így: ünnep he-lyett ünnp, szeretet helyett szrtt. Nyelvünkben gyakori hangzó az e, ezért valamicske megtaka-rítást elért. Ha a kezdeti német nyelvórákra jött be valaki, azt hihette, hogy lazító tornagyakorlatot végzünk, mert az ist létigéhez mellbe öklöztük magunkat, a haben segédigéhez pedig fölfelé öklöztünk a fejünk mellett. Ez ellen senki sem tiltakozott, tettük, amit Kis Lajos mondott. Sohasem panaszkodott nehéz életkörülményeiről. Igaz, hogy 1945 tavaszán, amikor az ősszel abbahagyott 4. osztályt megfogyatkozva folytattuk, egyik szünetben a tanári könyvtárban, ahol az ő állandó helye volt, az asztalán nyitva találtam elnyűtt bőrtáskáját. Kíváncsian belekukkantottam: egy kenyér sarka mellett egy pár elhasznált gyerekcipő volt benne. Nagyon megsajnáltam. Nekünk sem ment jól a sorunk, mert apámnak még öt hónapig az internáló tá-bor adott szállást, anyám takarítani járt, abból tartotta el a családot. Vitézi házunkat elvették, és nagybátyám egyetlen szobájában húzódtunk meg összesen négyen, 13 éves húgommal együtt. Mégis megsajnáltam a tanár urat. Egyetlen újnak mondható ruhadarabja volt, a zöld ló-den felöltő, amit évekig hordott; az érettségi évében is az volt a télikabátja. Amikor feleltetett, odaült az első pad lapjára, kezében a jegyzetével. Szemüvegét föltolta a homlokára, miközben a felelőt nézte. Ha a fiú nyögött és keveset tudott, összeráncolta homlokát, majd némi várakozás után megszületett az ítélet: Édes fiam, ha nem tanulsz, meg fogsz bukkkni - és a kemény ká kiejtésekor a szemüveg visszapottyant az orrára. Ekkor beírta a szekundát, az elégtelent. A pofozás nem jellemezte őt, de ha előtte verekedtek össze, mindkét fiú kapott egyegy figyelmeztető pofont, s nem kérdezte, miért verekszenek. Kis Lajost elsősorban nem tanárként, inkább második apánkként szerettük, tiszteltük. Nem volt ő sem nyelvtudós, sem irodalmár. Az írókról nem tartott szabad előadást; mégis megszerettette velünk a reform kor íróit, költőit. Igaz, nem volt nehéz Arany Jánost, Petőfit és Vörösmartyt megkedveltetnie. Szerencsére akkor még a koráramlat nem sajátította ki Adyt, Tóth Árpádot, Kosztolányit, József Attilát és Babits Mihályt. Megtanultunk tőle olvasni, szeretni az irodalmat. Megtanultuk a helyesírást és a magyar nyelvtant.
Kis Lajos tanár úr kezei alatt indultunk, - hová jutottunk? Gimnáziumi tanulmányainkat 1941-ben, a második világháború kezdetén, még a hazánkban uralkodott viszonylagos béke idejében kezdtük el, majd a legkeményebb társadalmi-politikai változások alatt fejeztük be. Álljon itt azok neve, akik a harmincöt leérettségizett diák közül a nyolc osztályt zökkenő nélkül végigjárták: Botos József okl. közgazda (meghalt 2003.nov.16.) - Csapkovics Miklós okl. közgazda Fekete Tamás szobrászművész (kiállítási különdíj, könyvért nívódíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti-keresztje) - Dr. Hock Béla mérnök, a műszaki tudományok kandidátusa Kapeller György mérnök (meghalt 2002.okt.29.) - Keresztényi András okl. vegyészmérnök Dr. Pisztora Ferenc pszichiáter - Dr. Reményi Antal belgyógyász - Sasvári Imre reklámfőnök- igazgató, Kanada - Szabó Géza kanonok, a Szent István bazilika plébánosa, a Szent-jobb őre - Szanyi András okl. villamosmérnök 1945-ben megfogyatkoztunk. Négyen a zsidóüldözés áldozatai lettek, többen máshol folytatták a tanulást vagy külföldre mentek, nem tudunk róluk. Négyen jöttek hozzánk a kőszegi Magyar Királyi Hunyadi Mátyás Honvéd Középiskolai Nevelőintézetből (cőgeráj), ketten a Felvidékről és többen egyéb iskolákból. Harmincöten érettségiztünk, öten nem szereztek egyetemi vagy főiskolai oklevelet. Tizenketten nem élnek már. Első érettségi találkozónk 1979-ben volt. 1990 óta évente egyszer, újabban félévenként találkozunk egy-egy szerény vendéglői vacsora keretében. Három külföldön élő társunk közül Dr. Kerner Pál szülész-nőgyógyász (elkötelezett vízilabda edző, a Kölni Városi Úszóegyesületek Szövetsége arany dísztűvel kitüntetett felügyelője, Yad Vachem emlékérmes, 2003-ban a Német Szövetségi Köztársaság Érdemrendjének Szalaggal Díszített Érdemkeresztje kitüntetést kapta) minden évben itt van a találkozókon. Ő kezdeményezte az évenkénti találkozás rendszeresítését. Készült: 2006.november
TAKÁCS GÉZA (1950) 1946-tól 1950-ig koptattam az iskola koptatható részeit. Osztályom, az ötödik "A" osztály humán, tehát latinos osztály volt. Annak ellenére, hogy az egész országban általános volt a politikai uszítás, az iskola falai kirekesztették a politika mételyét. Pálmay igazgató úr az utolsó évben a fakultatív hittanra járók indexébe saját kezűleg írta be, hogy "hittan érdemjegye téves bejegyzés", biztosítva ezzel a felsőoktatásban való részvételt, vagy legalábbis csökkentendő a felvétel megtagadására felhozható indokokat. Ez 1950-ben óriási kockázat vállalást jelentett, de egyben példaként is szolgált. Emlékszem. Hegedűs István - ma ismert grafikus-művész az osztályterem hátsó falára festett egy "szocreál" freskót. ami második osztályos korunkban már megvolt és utána is látható volt, nem tudom, meddig. Az iskolában repülő-gépmodellező kör is működött. melynek vezetését Szebedy Ottótól vettem át, s ahol komoly munka mellett ko-moly eredmények születtek. A Repülés című folyóiratban például több ízben szerepelt a VMG modellező köre. Az 1948/49-es tanévben váltott műszakban megosztottuk iskolánkat a Zrínyi Ilona Leánygimnáziummal, ami - nem lévén koedukáció még akkortájt - újabb színfoltot je-lentett diákéletünkben (padba rejtett levelezés, ismerkedések stb.). Bár a Vörösmarty nem volt elitképző, osztályunk a hazának, a nemzetért adott, három professzort. Két grafikusművészt, hat gépészmérnököt, három építészmérnököt. három közgazdászt, három villamosmérnököt, egy vegyészmérnököt, két orvost, három ELTE-st, egy képzőművészt, egy testnevelő tanárt és egy katonatisztet. Sajnáltuk, hogy a 25. éves találkozón már nyoma sem volt a tablónknak, az akkori vezetés sem az iskola-zászlóról, sem a kis gomblyuk-jelvényről nem tudott. Bár az iskola átformálódott kissé, s ez nem mindenki tetszésével találkozott, mégis úgy érezzük, hogy alma materünk tantestülete − sok más elfoglaltsága miatt − szakít időt a hagyományok ápolására, és belátja, hogy noha a múlt valóban elmúlt, de nélküle a jövő nehezen építhető.
Készült 2004-ben („Itt élned” 2004. V. évf. 2. szám)
KAPOSY MIKLÓS (1950) A hátsó padban - 1947-1950
(Budapest, Zrínyi- és Vörösmarty gimnázium). I
Vállalnom kell, ha az eddigiekből úgy vélik, hogy a szerencsémmel kérkedek, de ötödik gimnazistaként, újból megfogtam az Isten lábát. Az országos járvány keretében én is megkaptam a gyermekbénulást. Akkor még nem volt Salk-vakcina, meg Sabin-csepp: négyen betegedtünk meg az osztályból. Ketten napok alatt bevégezték, a harmadik ma is tolókocsiban közlekedik, nekem annyi jutott a vírusból, hogy a bal kezem hüvelykujját nem tudom tökéletesen mozgatni. E fogyatékosságom miatt utóbb még a katonai szolgálat alól is fölmentettek. Testvérem nem lévén, ifjonti éveimet és a lábadozás hónapjait írással próbáltam agyonütni. Tanáraim korán megutáltatták velem a betűvetést, füzeteim külalakja miatt. Csak a hatodikban kezdtem újra, amikor - megint egy jóindulatú véletlen - Keindl Ferenccel egy padba, és ezzel sínre kerültem. Ez a fiú mániákusan író akart lenni. (Dunai Ferenc néven, a Ludas Matyi munkatársaként vált ismertté, és a Vígszínház szériagyáros szerzőjévé. Nadrág című komédiáját ma is telt házak előtt játsszák. Az asszony és pártfogói című tragikomédiáját 1965-ben betiltották.) Matematika- és fizikaórákon vicces regényt körmöltünk az utolsó padban, magyartanár-igazgatónk, Pálmai Kálmán cinkosságával. Addig-addig foglalatoskodtam a szatíra emlőivel, mígnem tizenhét évesen első díjat nyertem egy novellapályázaton. (Feleki László volt a zsűri elnöke.) Ezután P. Katalin néven publikáltam. Ö volt első arám, és énvelem íratta faliújság-cikkeit. A negyedik után kinevezték személyzetissé. De az én pályám is meredeken ívelt fölfelé. Tizennyolcadik születésnapomon, mint osztályellenséget, apámmal kettesben kitelepítettek.
Részlet: Kaposy Miklós Kellett ez nekünk c. 1995-ben megjelent könyvéből
V. KOVÁCS SÁNDOR (1951) Tulajdonképpen majd minden tanáromról külön fejezetet írhatnék: ki így, ki úgy szólt bele az életembe. De ha már az egyéni portrékról le is kell mondanom, hadd próbáljak legalább körképet adni róluk. Azt szeretném valamiképp bemutatni, hogy milyen sokoldalú képzettséggel rendelkező tanári kar szolgálta a Vörösmarty Gimnáziumot Janóvszky Antal és Pálmai Kálmán igazgatása idején. 1947 áprilisában, IV. gimnazista koromban, képességvizsgálatra mentünk. Előzetesen kérdőíveket osztottak ki, egyebek közt ilyen kérdésekkel: mi a kedvenc tantárgya? milyen pályára készül? stb. Az utóbbira. már akkor beírtam: irodalomtörténész. Az idő tájt ugyanis szorgalmas olvasója voltam az Egyetemes Philológiai Közlönynek (Horváth Cyrill hagyatékából maradt az iskolában), Horváth János két monográfiájának (A magyar irodalmi műveltség kezdetei; Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus) és Császár Elemér kritika- és regény történetének. Tehát mind csupa olyan műveknek, melyek későbbi szakterületem, a régi magyar irodalom felé irányítottak Állandóan kellett éreznem azonban, hogy sem a szakirodalmat, sem az egykorú források szövegét nem érthettem meg teljes egészében némi görög nyelvtudás nélkül. Aztán máshonnan is kaptam impulzusokat: Janóvszky Antal sok görög elemet vitt történelemtanításába, az athéni demokráciát szokatlanul hosszan tárgyalta, Vincze Géza pedig állandóan biztatott, hogy tanuljak görögül. "Thalatta" = tenger, benne van a habok zúgása - szokta mondogatni, míg a főlépcsőn bandukoltunk kettesben. Elhatároztam tehát: megismerkedem a göröggel. Iskolánkban azonban csak latintanítás folyt, így hirtelen nem tudtam, hogyan is fogjak hozzá. Először Pallós Ferenc német tanárom sietett segítségemre. Magánkönyvtárából határidő nélkül kikölcsönözte a legjobb magyar tankönyvek egyikét, Maywald József görög nyelvtanát és olvasókönyvét. Az első leckék feldolgozása jól haladt, olyannyira, hogy egyszer tanítás után, Kovács Tibor barátom kedvéért, teleírtam a táblát görög szavakkal. Ám ekkor váratlanul belépett Vigassy Lajos, aki iránt - gyenge számtanos lévén - mindig élt bennem bizonyos tisztelettel vegyes szorongás. Pedig Vigassy amilyen nagytudású, olyan tisztalelkű, jóindulatú tanárom volt. "Délelőtt az iskolában tanított, délután a műegyetemen járta a rajztermeket . . . Szerette a fiata1ságot, kéréssel senki sem fordult hozzá hiába, mert felismerte, hogy tárgya nehéz és erre való tekintettel már a jóakaratot is honorálta. Nagyon szerette szaktárgyait, egy-egy probléma megoldásáról a különben csendes ember valósággal lelkesedéssel beszélt. Némelyek kissé. hideg embernek tartották, de ez csak külsőleg volt, mert mi, akik közelebbről ismertük, tudtuk, hogy milyen közel tudott férkőzni tanítványai lelkéhez." (ezek az ő szavai egy tanár-kollégájáról az 1938-as Évkönyvben, velük akaratlanul is legszebben. jellemzi önmagát). Vigassy meglepve, de bátorító mosollyal olvasta végig a feliratokat, majd a rá jellemző precizitással megjegyezte, hogy a démokratia szóban az iotára éles ékezet, accentus acutus kell. Mint mindig, ebben is igaza volt. Aztán egyre bonyolultabbá vált a nyelvtan, egyedül nem boldogultam a szabályokkal. Ekkor Kérey (Szedlák) Rezső bíztatott: menjek hozzá bátran minden problémával
Kérey - akit nemrég, épp iskolánk centenáriumi évében temettünk el - akkor történelmet és gazdaságtant tanított, különben latin szakos tanár volt. Kiváló nyelvérzékére jellemző, hogy folyékonyan társalgott kol1égájával, Turányi Ferenccel latinul, óráin pedig általa fordított magyar népdalokat énekeltek a diákok latin nyelven. Görögül is nagyszerűen tudott: Lessing Laokoón-jának idézeteit csakis az ő hathatós támogatásával tudtam megérteni. Szívesen, lelkesen segített nekem, az Iliász és az Odüsszeia némely részletét olykor időmértékes so-rokba rögtönözve fordította. Végzős gimnazista voltam már, amikor 1950 őszén, egy fárasztó történelmi-irodalmi szakköri ülés után Bellér Béla vezetőtanárunk Kőrös Valér barátommal együtt behívott magához szertári szobájába. A diákság érdeklődéséről és érdektelenségéről beszélgettünk, mikor úgy fordult a beszéd fonala, hogy az antikvitás és a modern kultúra kapcsolatának kérdésére terelődött a szó. Bel1ér helyesléssel vette tudomásul a hellén műveltség iránti érdeklődésemet s viszonzásul elmesélte, hogy őt is vonzza az antik görögség. Bizonyságul kihúzott kabátzsebéből egy Homérosz zsebkiadást, ám anélkül, hogy kinyitotta volna, elkezdte görögül szavalni előttünk az Iliász kezdetét hosszú sorokon át (melyet én most Devecseri Gábor örökszép költői fordításában idézek) : Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhilleuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak és a kutyáknak dobta. Betelt hát Zeusz akaratja, attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz. Készült 1971-ben (1970/71 évkönyv)
ÚJVÁRY KÁROLY (1951) Minden közösségnek megvan a maga sajátos humora, melyet csak a beavatottak tudnak igazán élvezni. Iskolánk esetében is így van ez. A Vörösmarty Gimnázium öregdiákjai éppen olyan derűsen tudnak visszagondolni egykori tanáraik szimbólummá nemesedett modorosságaira, jellegzetes mondataira és egyik-másik tankönyv nyelvtörő magyartalanságaira, mint amilyen szívesen idéznek fel ma is baráti körben rég elhangzott, sietősen megfogalmazott tanári kérdéseket, furcsa magyarázatokat és osztálytársak komikus feleleteit. Talán nem leszek ünneprontó, ha iskolánk történetének ezekből a vidám perceiből adok át egyet-mást a nagyobb nyilvá-nosságnak abból a gyűjteményből, amely utolsó diákéveimben, az 1949-1951-es években keletkezett. Kezdjük talán az emlékezést tanárainkkal. Nemzedékek hosszú sora hallotta őket napról napra, évről évre, ha neveket nem említenék, akkor is felismerné mindenki őket, annyira egyéni volt mindegyikük szavajárása. Kun Kuti Márton reggel nyolc órakor ezzel köszöntött be: "Jó reggelt kívánok, lejárt az éneklés ideje!" - szokás volt ugyanis énekszóval kezdeni a tanítást, és természetes, hogy mi lehetőleg hosszú kantátát választottunk erre a célra. Bellér Béla érces hangon csitította a zajongó osztályt: "Favete linguis, ha besurranok!" Pallós Ferenc sohasem ült a tanári asztalhoz, hanem hatalmas ku1cscsomót rázva már belépéskor mondta: "Also Scheuring a szótárt!" Vigassy Lajos halálos csendben, végtelen nyugalommal indította a számtan órát: "Na kérem, megmutatja a házi feladatát Pacsay…." Ambrózy Gusztávot nem zavarta a rendetlenség, halk hangon, lélekzetvételnyi szünet nélkül kezdte előadását: "Mondottukugyebáreddigelékéremalásancsendetkérek. .." Kereszty Jenő éveken át elmondta igaz, hogy rosszul leplezett mosollyal: "Undorodom attól a naptól, amikor ebbe az osztályba kell jönnöm" - ezzel ellentétes volt Péch Zoltán "oázis-elmélete", aki "felüdülni jött" hozzánk a tanítás utolsó - gyakran hatodik - órájában. Nála egyébként akkor kezdtünk igazán figyelni, amikor feldiktálta: "Kiegészítő megjegyzések", ezek tartalmazták ugyanis a legfontosabb és leghasznosabb irodalmi tudnivalókat. Hanem az igazi humort mégiscsak a nyelvgyötrők és a rossz fogalmazások és feleletek jelentették. A gimnázium VII. osztályában használt Öveges-féle fizikakönyv így fogalmazta meg a megtanulásra szánt Boyle-Mariotte-féle gáztörvényt: "Ahányszor akkora lesz a zárt térben lévő gáz nyomása, a gáz térfogata annyad része lesz az eredeti térfogatnak" (146. lap). Ebben a szövegben nemcsak a tudományos igazság kimondása, hanem a magyar nyelv kerékbetörése is sikerült. De lássuk a további "aranymondásokat". Tanári kérdések, amelyek bizony zavarba hozták a felelőket: "Mit értünk a súlyon, mit értünk a tömegen, mit értünk Sztankovicson?" (ez utóbbi a kérdezett volt. ..) - "Mi a feltétele annak, hogy a párhuzamos merőleges legyen egymással?" − "A két érték közül melyik egyik a másik?" − "Mit mond Arhchimédesz törvénye a víz által kiszorított test súlyáról?" - "Mi a probléma itten? Egyszerűen veszünk egy távoli csillagot és ezer fokra izzítjuk a hőt!" - "Ha nem tudja a Kepler-törvényt, hogy akar férjhez menni?" - "Ha német szöveget magyarra fordí-tunk, mi az, ami nekünk nehézségünket okoz?"
Tanári magyarázatok, amelyek szintén magyarázatra szorulnak: "Képzeljétek el a levegő súlyát pirosra festve. . ." − "A szél energiáját vízimalommal alakítjuk át" − "Figyelem, felrajzolom a táblára a végtelent" − "Ha a gömb térfogatából kivonom a sarkak térfogatát. . ." − "Ludolf egész életében számolgatta a pi (3,14) értékét. Amikor a 35-iket is kiszámolta, kétszer aláhúzta és meghalt." − "Ha az ember forgatja a kart, áram keletkezik, ha az áram, ember keletkezik" − "Edisonék a villanyégő felfedezésekor egész éjjel dolgoztak, néha 5-6 órát" − "Hogy mindezt jobban megértsük, képzeljük magunkat a plafonon." − "Házi feladat a forgási testekből: ha a 16. példát forgatjuk. . ." A fegyelmezés sok hirtelen elszólást, pongyola fogalmazást eredményez: " Elhallgass, szíven rúglak!" − "Mi ez az éretlen kislányszerű vihogás? Akár a vénasszonyok . .." − "Sztankovics és Varga, ti ketten vagytok az osztály négy legrosszabb tanulói" − "Látom, hogy az osztály szándékosan szabotálja a nemtanulást" − "Nézzük, illetve rajzoljuk, azaz figyeljünk ide: tehát legyen végre nagy csönd" − "Az én igazságom keveredik Varga szamárságával a levegőben" − "Nem tudtok viselkedni! Tessék felállni, mikor egy tanár bejön, és amikor leül, ki-menni." Egyéb furcsaságok, amelyeknek okát nem lehet mindig pontosan megjelölni: "Óra után az osztályzatokat vezessük a díszterembe" − "Pardon, nagy marhaságot kellett mondjak?" − "Amit mondasz, nem más hasznossági okosságnál" − "A legutóbbi bálon nem volt semmi erkölcsbontó eset. A fiúk és a lányok egymásba szerettek a folyosón, és ez mind a kettejüknek hasznos volt" − "Ezen a hangszeren játszd el a Kicsi kutya tarká-t!" − "A tudós leült asztalához és elgondolkozva kevergette a kávéházat." Súgás után adott diákfeleletek az érdekesebbek közül: "hitvigyázó dráma" (hitvitázó helyett) − "Jézus kilép Kairóból” (Vénusz kilép a kagylóból helyett) − "Katalina összeesküvése" (Catilina helyett) − "A Deutschland c. verset nem Schiller írta, hanem Heinrich" (Heine helyett) − "Amikor Vörösmarty megszerezte az ügyvédi diplomáciát, megismerkedett Szép Ilonkával" − "Holbein műve: rézfametszet" − "Kisfaludy Károly miniszterelnök volt" − "A XIV. századi nemesek különösen ötvösművekkel kereskedtek, mint pl. a bor." Fordítási baklövések és egyéb, idegen nyelvvel kapcsolatos magyartalanságok: "A parancsnok az asztalnál ült a homlokát hunyorgatva" − (Was mir entwíschte, liess ich ziehn): "ami kisiklott, azt húztam" − (Wir sind aus besonderem Material geformt): "különös agyagból vagyunk mi gyúrva" − (das geht mich nichts an): "mit megy az engem neki" − (Puskin: Ein Adler, ein junger, erwachsen im Frei'n): "a sas, amely fiatalon nőtt fel." S Adyval szólva: bizonyára "élet zengte be" azt az iskolát, melyben ilyen összeállítás születhetett, s már e falak közt megindult az élet "derűs iskolája" … Készült 1971-ben (1970/71 évkönyv)
SÁRA SÁNDOR (1952) A jászberényi Lehel vezér, az aszódi Petőfi Sándor, a berettyóújfalui Arany János Gimnázium után a nyolcadik (ma negyedik) iskolaévemet végeztem a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumban. Azért itt, mert Turáról bejáró diákként a Horánszky (Makarenko) utca volt a legközelebb a Keleti pályaudvarhoz. Ettől függetlenül a választás jó volt, mert itt is nagyszerű tanárok oktattak. Osztályfőnököm és magyartanárunk, Kiss Lajos; fizikatanárunk, dr. Kunkúti Márton; matematika tanárnőnk dr. Hittrich Józsefné (Hiti néni); történelemtanárunk, Kempelen Imre, akinek külön köszönettel tartozom, hiszen félretéve a hivatalos, kötelező tankönyvet, a tényleges, a megélt, a történelem igazi összefüggéseit tárta fel. Osztálytársaim: Bácskaí Pityú – vele együtt határoztuk el jelentkezésünket a Szíház- és Filmművészeti Főiskolára, Simon Sanyi (Párizs), Richter Jancsi (Anglia), Sikos Misi, meghalt Budapesten, Kerekes Feri, Novobranyec Vladimir (Németország), Illyés Károly (Bütyök), s mind a többiek, ha széjjelszóródtunk is de tudunk egymásról. Jó osztály voltunk, jó gimnázium volt. Köszönet érte. Készült 2006-ban.
Jegyzőkönyv* Felvétetett 1957. szeptember 12-én délután 16 órakor a budapesti VIII.ker. Tanács VB Oktatási Osztályán. Jelen vannak: xxxxxxxx xxxxxxxxx egyetemi hallgató, xxxxxx xxxxxxxx xxxxxxxxxx egyetemi hallgató, továbbá xxxxxxxx xxxxxxxxx az oktatási osztály vezetője. xxxxxxxxxxxxxx előadja a következőket: Windisch István gimnáziumi igazgató (Vörösmarty gimnázium) 1957. jan. 22-én megtudta, hogy a tanulóifjuság másnap nemzetiszínű kokárdával, ill. szalaggal akar megjelenni az iskolában, hogy ezzel tüntessen 1956. okt. 23. emlékére, ill. hófordulójára. A IV. a. osztályba bement ekkor, és kijelentette, hogy ennek semmi értelme, megtiltotta, és azt mondta, hogy körlevélben meg fogja tiltani a z egész iskolában. Ezt az ígéretét nem tartotta meg. Másnap − január 23-án − ugyanebben az osztályban, ahol a fiuk meg-jelentek a nemzetiszín szalagokkal, a következ6ket mondta: ''Nagyon szép tő1etek, hogy ezt megtettétek, de nehogy véletlenül tüntetni kezdjetek, mert ezzel csak bajt okoztok magatoknak és a tanáraitoknak is. Más is van olyan jó magyar, mint ti, csak okosabb és óvatosabb. Tudjátok, hogy az én fiam is megsebesült október 23-án a Rádiónál, két hónapig kórházban volt, és még mindig gipszben van a lába. De megmondhatom, hogy az én engedélyemmel ment el. És ha megint sor kerülne rá, ismét elengedném, sőt még küldeném. xxxxxxxxxxxx előadja a következ6ket: 1956. november hó végén és decemberben, amikor még nem volt rendes tanítás, Windisch István igazgató összehívta megbeszélésre a tanulókat. Többször kijelentette előttünk, hogy feltartott fejjel néz a magyar ifjuságra, nagyon tiszteli 6ket. 1957. március 15-én a IV/c osztály egyik tanulója megkérdezte, hogy miért van kinn az iskolán vörös zászló. Erre az igazgató zavartan azt felelte, hogy intézkedést kapott, s azért tették ki. Az igazgató e megjegyzésének olyan volt a színe, hogy lényegében nem jószántából tűzette ki a vörös zászlót. Az orosz nyelvből az 1956-57. tanév végén nem volt kötelező az érettségi. Néhány tanuló jelentkezett, és midőn az egyik jelentkező utóbb mégis visszalépett, tuláradó örömmel jegyezte meg az igazgató: "Nagyon helyes, nem is szükséges ebből érettségizni." Ezen a megjegyzésen az egész osztály derült, és erre ő igyekezett magát kimagyarázni, mondván, hogy ő ezt nem politikai okból tette, vagy talán az orosz nyelv lebecsüléséből, hanem csupán azért, mert ugy gondolja, hogy az illető tanuló ugysem tudott volna leérettségizni belőle. A tanuló tanulmányi átlaga egyébként ''jó” volt. 1957. májusában az igazgató összehív-ta az érettségizők szüleit az érettségi utáni elhelyezéssel kapcsolatos megbeszélésre, és ismer-tette a megjelent MT. rendeletet, s felolvasta, hogy aki az ellenforradalomban részt vett, azt az iskola nem javasolhatja egyetemre. De hozzáfűzte, hogy ez egyébként sem lényeges, mert az iskolája tanulóira vonatkozóan ugysem ad olyan véleményt, amely megakadályozná őket a továbbtanulásban. xxxxxxxxxxx ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy az igazgató ekkor azt mondta a szülőknek: ''Megérthetik, hogy ilyeneket ugysem javasolhatok, de ez nem fontos, mert a mi iskolánban ugy sincs ilyen." A ballagás alkalmával az igazgató nem avatkozott bele, hogy olyan szövegü beszédett tartott a bucsuzó ifjuság nevében az egyik tanuló, amelyik homályos megfogalmazásával, burkolt célzásaival az októberi ellenforradalmi eseményeket eszményítette. K.m.f.}: (Dátum,aláírások)
Készült 1957-ben (1991/92 évkönyv)
ANISITS FERENC (1957) Mi az 1956/ 1957 évben érettségizők nem dicsekedhetünk a sors kegyességével. Mi ahhoz a nemzedékhez tartoztunk, akik a világháború közvetlen kezdete előtt született. Közülünk még sokan emlékeznek a szőnyegbombázásokra, a harcokra, a háború alatti nélkülözésekre és a fenyegető fertőző betegségekre. A háború végének évében kezdtünk iskolába járni, ahol a betűvetés és számolás „tudományát“ sokszor mostoha körülmények (pld. 8 osztály közös órában ablaknélküli tantermekben) között próbáltuk elsajátítani. Sok családban a háború végén hiányzottak az apák. Vagy fogságba estek, vagy megtorlás áldozataivá váltak. A pénz elértéktelenedését, a háborús romok eltakarítását és az újjáépítés éveit már tudatosan éltük meg. Az ország kezdeti sokat ígérő demokratikus kibontakozását azonban a rákosi-diktatúra évei törték meg. A családok kilakoltatása, a koholt vádak alapján elitélt vezető politikusok és egy-házi emberek, tehetős parasztok értelmiségiek az u.n. „osztályidegenek“ rendszeres üldözése hamarosan megtanított bennünket arra, hogy féljünk és minden vélemény nyilvánítást ke-rüljünk. Mi azonban még egy más közösségi kultúrában és szellemi világban szocializálódtunk, amelyet az előttünk élő nemzedékek hosszú sora mindig hozzátéve gyarapított össze. Gondol-kozásunkat a bennünket orientáló értékek, mint igazságszeretet, becsület, felelősségvállalás a közjó érdekében, formálta. Mi voltunk talán az utolsó televízió nélküli „teenager“ nemzedék a „könyvmolyok“ generációja. Rengeteget olvastunk és így fantáziánkat és absztrakciós képességeinket rendkívüli mértékben fejlesztettük. Bár az aktuális politikai helyzetről aligha tudtunk valós tájékoztatást nyerni, ítélő-képességünket a hivatalos pártszólamok (Magyarország a vas és acél orszá-ga lesz!) nem tudták megtéveszteni. Persze a „valóságosan létező szocializmus“ és az ötéves tervek sikerjelentések közötti eltérés megítélését az állandó áruhiány és a sorban-állás a beszerzéseknél meglehetősen megkönnyeb-bítették. A „megszorítások“ keserves, nélkülöző évei voltak ezek. A családi adókat a felülről mindenkinek a saját érdekében melegen ajánlott, egyhavi fizetést kitevő „önkéntes békekölcsön jegyzés“ képezte. Az `50 –es években sok ostobaságot kellett tanulnunk. Micsurin ( a kertek varázslója) azt mond-ta, hogy az ember is megedződik; ezt a feladatot adta az almáknak, hogy azok előbb-utóbb teremni fognak Szibériában is! Majd Lepisinszkája mesterségesen előállította az élő fehérjét – azután kiderült, hogy ilyen nevű nő nem is élt. Ugyanakkor elhallgatták elölünk történelmünk, kultúránk legkiválóbbjait: nem ismerhettük meg a magyar Nobel-díjasokat és világszerte elismert íróinkat (pld. Arthur Köszlert, Márai Sándort). Azt sem tudtuk, hogy Széchenyi és Eötvös óta senki sem gyarapította a magyar kultúrát olyan mértékben mint Klebensberg Kunó. Abban az időkben még a szavak értelmét is meghamisították. Fogalmakat, mint a szabadságot, demokráciát és az igazságot az ellenkező tartalommal töltötték ki. Ebben a világban a Szabad Nép és Recsk, Kistarcsa, Hortobágy, vagy a népi demokrácia és a pártdiktatúra, vagy az igazság és a hamis rágalmazások ill. démonizálások jól megfértek egymás mellett. Az igazságot az uralkodó hatalom a hazugság épülete alatt temette el.
Az utolsó gimnáziumi éveinkben, Sztálin halála után megismerhettük Szolcsenyicin könyvét „Iván Deniszovics hetven napja“, ami a szocializmus igazi gonosz arcát tárta fel. Egy közgazdasági könyv arról árulkodott, hogy az USA gazdasági ereje a Szovjetunióét magasan felülmúlja. Nem ismertük ugyan akkor még Arthur Köszlert és Márai Sándort, de józan gondolkozásunk a dolgok helyes megítéléséhez segített. Bizonyára sokan közülünk hálás szeretettel gondolnak vissza Windisch igazgató úrra, Aszódi és Papp tanár urakra, akik, nemcsak ismeretek elsajátításhoz segítettek hozzá bennünket, hanem kultúrára, erkölcsre és gondolkozásra is neveltek. 1956 a hajnalodás éve volt. Akkor még nem tudtuk, hogy ebben az évben a magyar nép 1456 után másodszor fog világtörténetet írni. Osztályfőnökünk Dr. Tóth Tiborné március 15 –i ünnepi beszédének megírásával bízott meg. Természetesen igyekeztem a legjobb meggyőződésem szerint ezt a beszédet összeállítani. Igaz ugyan, hogy a 48-as forradalom leverése és az aktuális szovjet megszállás közötti párhuzam túlságosan szembeugróra sikerült. Ezért azután dicséret helyett, szemrehányás ért, hiszen ez a beszéd akkor még nagy kellemetlenségeket okozhatott volna. Én azok közé tartoztam, akik a legjobb hagyományaink ápolása alatt nem „a hamu megőrzését, hanem a láng tovább hordo-zását“ értettem. A következő hónapok eseményeinek sodrásában mi is felvillanyozódtunk. Már régen nem az közelgő érettségi vizsgák felöli „aggodalmak“ töltötték ki a gondolatainkat, hanem a megvilágosodás, a gondolat és a szellem felszabadítása és az izgalmas várakozás a változásokra foglalkoztattak bennünket. Az események kényszerítettek ahhoz a kérdéshez, hogy milyen világban és milyen társadalomban akarunk élni és milyen értelemben kell ennek a társada-lomnak demokratikusan berendezkedni? (a nép lehetőség kap az információhoz jutáshoz és a dolgainak szabályozására). Az októberi forradalom idején a tanítás szünetelt. Sokan tüntettünk, majd harcoltunk egy jobb jövőért. A forradalom leverése után megcsappant az osztály létszáma. Egyesek külföldre távoztak. MI ketten Kun Jancsival Jugoszláviába próbáltunk szökni. Elkaptak bennünket és a bácsalmási dutyiba ültettek le. Amikor végül ismét szabadlábra kerültünk, akkor az érettségi vizsgák előtt álltunk. Ez kitűnőre sikerült. Az osztály többsége egyetemre került és sikeres ember lett. Így élt a gimnazista diák az érettségi éveiben,1956/1957-ben. Készült: 2006-ban.
KLEMENT TAMÁS (1959) Úgy gondolom, tucatnyi év után újra érettségiznem kell: számot adni négy esztendőről. Most is − mikor az Évkönyv számára visszapillantok − azt a szorongást érzem, amit 1955 őszén, mikor édesapám beíratni vitt a szűk utca zord épületébe, s amely elöntött négy év után is a jól ismert épület második emeletén, amikor az érettségiztető bizottság elé szólítottak. Most is, mint akkor, számadásra hivattam. Már a beiratkozás sem volt egyszerű dolog. Akkortájt sokan akartak gimnáziumba menni, s csak keveseknek adatott meg, hogy a klasszikus középfokon tanulhattak. Nekem sikerült − humán tagozaton, s ez két fontos dolgot jelentett számomra. Egyfelől csírázó elképze-léseim találtak fejlesztő táptalajra, másfelől a gimnáziumi négy év erőt, hitet adott életem dol-gaihoz. Négy évvel később arról kellett számot adnom, hogy mi az és milyen mély, alapos az, amit megtanultam, lehet-e rá építeni egy olyan életet, mely értelmes, hasznos, s mely nem lesz számomra idegen. A vizsga során körülöttem szép élet-indulások bizonyítása és sok, nehéz harcot ígérő botlások − órák alatt értek emberré gyerekkori barátaim. Ahogy visszagondolok, értetlenül álltam a kedvessé szelídült szürke épület előtt, majd ezt telefonáltam haza szüleimnek is: hát csak ennyi kellett, avagy csak én adtam ennyit? S most, hogy újra itt egy közbülső számadás, már tudom: még többet kellett volna, tennem és tennünk az alatt a négy esztendő alatt s a sok-sok négy év alatt, ami az életet kerekké teszi. Nehéz röviden megfogalmazni, mi az, amit a gimnáziumi évek jelentettek életemben, mi az, amit magammal viszek abból, ami ott történt. Úgy gondolom, erre csak egy lezárt élet mun-kája felelhet igazán. Ha most visszagondolok, merthogy ez a feladatom, nehéz évek voltak. Csodálkozón − félszeg-ártatlanul indulva lassan testünkké-vérünkké-gondolatunkká lett a szép és a jó, az élet és a harc, az érzés és az értelem. Sok mindent csináltunk, amit lehetett, sokmindent, amit nem illett. Szerkesztettünk "irodalmi igényű" diáklapot (a Gimnazistát) és égettünk cipőfűzőt a biológia-órán. Latin órán "önkritikusan" ismertük be, hogy nem figyel-tünk, mert ezért nem járt büntetés, csak a tudáshiányért. A délelőtti órák látogatása helyett a Gugger-hegyen rúgtuk a labdát, hogy aztán délután kedvenc szakköreinkben lelkes hangadók legyünk. Ámuló csodálattal hallgattuk a centenáris Vörösmarty-ünnepség szónokát és becsületes tanulást ígérve köszöntöttük igazgatónkat, mikor 1957 elején az oktatás folytatásához kérte segítségünket. Tíz percig huzatot csináltunk a tanteremben, hogy aztán a tanári aggódást felhasználva a télikabát leple alól adjuk le sorban jeles feleleteinket a történelemkönyv lapjairól. Részt vettünk a vasgyűjtésben, mert értettük, hogy kell a fém az országnak, s ezt hittük is. Színházi előadásokat szerveztünk és bújtuk a tanári könyvtár rendezett termét. Rock and roll hangversenyekre óvakodtunk, s mikor szemrehányás ért, nem értettük, miért ellenkezik ez az országépítő szándékkal. Mentünk mocsarat csapolni, hogy több legyen a kicsiny ország ter-mőterülete, de ehhez kellett a hit, hogy pár év múlva ott búzatáblákat ringat a szél. Órák alatt duruzsoltunk, s csak "röhögött az „egész osztály", mikor a májusi verőben feltört a tanári in-dulat: "csend legyen, mert kizavarom magukat a hózivatarba": Legjobbjainkról másoltuk a fizika és matematika feladatokat, s ez a vád csak akkor ért, mikor − véletlenül − valóban ma-gunk készítettük el. Igazgatói szünetet rendeltünk el egy napon, valami ködös üzenetre hivat-kozva. Fékét vesztett rakoncátlanságunk egyetlen kérő szóra megszelídült. Egyidőben voltunk vásott kölykök és értelmet bontó ifjak.
A gimnáziumi évek alatt átéltünk egy rombolást szellemben, emberben és anyagi javakban szenvedve kárát, s részesei voltunk a magunk módján a tisztuló életért vívott hosszú harcnak. "Adjatok a jónak tágas helyet ép szívetekben. . .". 57-ben, ha a szó nem segített, megverekedtünk az "ál-forradalmaskodókkal", a visszahúzókkal és azokkal, akik nem a közösség javát, akarták, még gimnáziumi osztály-méretekben sem. Sokat éltünk, mert csak rövid ideig néztünk, de hamar megtanultunk látni is. Négy év alatt valamiféle egyéniség-hajnal bontakozott bennünk. Így aztán az érettségi nem befejezés, lezárás volt, csupán egy fájdalmas belénkhasítás, mely búcsúzni kényszerített a drága Alma Matertől s mindattól, amit e fogalom takar: kedves-jó-áldozatos tanárainktói, pajkos-komoly barátainktól, egy épülettől, melyet úgy éreztünk már magunkénak, mint férfi érzi testelelkeagya szülöttének két kezével épített otthonát. Tizenkét év telt el. A tízéves találkozón úgy éreztem: "jó mulatság, férfi munka volt". A fiúk úgy élnek és dolgoznak, ahogy szavak nélkül, az utolsó kézfogásnál egymásnak ígértük. Valahogy úgy, ami hitemmé és szolgálatommá lett (s amit meghallanom a gimnáziumi évek segítettek): "Azt mondta egyszer valaki − úgy mondják, egy görög bölcs − adj egy szilárd pontot, és kifordítom sarkaiból a világot. Én megtaláltam azt a pontot. Ez a föld az, amelyen élünk: a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok és a zöldellő dombok völgye: Magyarország. S a tízmillió magyar, aki benne él. . . Ide kell hoznunk a nagyvilágot. Ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit − érdemes".
Készült 1971-ben (1970/71 évkönyv)
KÁLLAY ZSOLT (1961) Mi a levert forradalom és szabadságharc utáni évben, 1957-ben, 14 évesen kezdtük kö-zépiskolai tanulmányainkat a Vörösmarty Mihály Általános Fiúgimnázium "A" (reál-) osztá-lyában. Közel ötvenen voltunk, ebből néhányan vidékiek és külső kerületiek, de a meghatáro-zó többség VIII. és IX. kerületi lakos. Így, ha nem is résztvevőként, de szemtanúként meggyő-ződhettünk arról, hogy nem a hatalmát, vagyonát visszavágyó grófok és bárók harcoltak, ha-nem munkások, egyetemi hallgatók és tizenéves srácok folytattak szabadságküzdelmet a szov-jet megszállás megszüntetéséért, ill. a kommunista diktatúra ellen. Ezek után nem sikerült a kádári ideológiát képviselő osztályfőnöknőnknek velünk elhitetnie, hogy ami történt az - egy, a dolgozó nép demokráciáját megdönteni akaró ellenforradalom volt. Apróbb összezördülések előfordultak ebből, de - a túlélési ösztönnek ill. a családi hátterek józan önmérsékletre való intésének (no meg osztályfőnökünk - politikai elkötelezettségén felülkerekedő - emberségének köszönhetően) - komolyabb következmények nélkül. A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISz) megalakulását követően, már az 1957/1958as tanévben toborozni kezdték a tagokat a gimnáziumi szervezetbe is. Népes osztályunkból mindössze ketten léptek be. Egyikük apja pallérságból családját eltartó, valamikori ludovikás katonatiszt, édesanyja egy kitelepített polgári család leánygyermeke volt. Ebből eredően – félve a Rákosi-érában már megszenvedett atrocitások esetleges újraéledésétől - fiúk számára védettséget remélve ettől, a szülők beléptették az ifjúkommunista szervezetbe. A másik belépő osztálytárs családja politikai meggyőződésből tartotta a belépést időszerűnek. Nagy kulturális csemege volt rögtön középiskolás életünk kezdetekor, 1957-ben, Arany János születésének 140., halálának 75. évfordulója alkalmából rendezett műsoros megemlékezés. Maradandó benyomást keltett még irodalmár édesapámban is az akkor harmadik osztályos iskolatársunk, Kovács P. József szereplése, aki a Toldiból teljes énekeket mondott el, képzett színészeket megszégyenítő előadói készséggel! Kovács P. József aztán sok éven át, mint bemondó a Magyar Televízió képernyőjéről ("őzike-szerénységgel") mosolygott ránk, és versmondását különféle országos ünnepségeken, irodalmi esteken élvezhettük. Pár évvel ezelőtt a nézők az egyik kereskedelmi televízió show-műsorában szembesülhettek vele – akkor már nyugdíjasként. Rendkívüli események nélkül, normál mederben, mondhatni, egyhangúságban teltek az iskolai hónapok, évek. Színfoltot ifjú életünkben Windisch István igazgató úr felesége, Irénke néni tánc-iskolája jelentette. Szombatonként tánc-tanulás, vasárnaponként össztánc, a gimná-zium dísztermében. Koedukáció akkor még nem volt, ezért a leánygimnáziumokból toborzott hétvégi tánc-partnerek jelentették a szép nemmel való ismerkedés, barátkozás kellemes lehe-tőségét. Idővel betiltották Windischné Irénke tánciskoláját, mert - állítólag - a díszterem födémje nem bírta az ilyen jellegű megterhelést. A zenei kultúránkat Peskó Zoltán tanár úr igyekezett erősíteni. (Aki nagyon áhítozott a zenei műveltségre, vihette a harmóniumot az emeletre!) Akkor még volt énnek-kara a gimná-ziumnak.
Szívesen emlékszem vissza három osztálykirándulásunkra, a további évekre kiható, tanulságos és közösségformáló erényeik miatt. Az 1958. évi kirándulásunk Salgó-várához vezetett. A bazalt kúpon fellelhető várromok alatti sziklafalon található márványtábla Petőfi Sándor 1845. évi ottjártát hirdeti. A másik emlékezetes osztálykirándulás úti célja Siófok volt, 1959-ben. Számomra azért volt ez különleges, mert akkor voltam életemben először a Balatonnál. Addig csak szüleim elbeszéléséből hallottam arról, hogy olyan nagy a Magyar Tenger, hogy nem látni a túlsó partot! Hát ez a valóságban nem így volt, de a csalódást gyorsan kihevertem. Harmadikként a Biatorbágy - Herceghalom útvonalú maradt meg emlékezetemben, maradandó élményként: a Matuska Szilveszter által 1931. szeptemberében felrobbantott viadukt, továbbá a Herceghalmi Állami Gazdaságban minket, az abban az időben még igen szemérmes, kamasz fiúkat derültségre fakasztó, a szegény kan-disznókat megtévesztő (a mesterséges megtermékenyítéshez anyagot gyűjtő) mű-emse. Nem tudom, hogy mennyire volt módszeres a gimnáziumi osztályokkal való gazdálkodás, de az tény, hogy ahogy haladtunk előre, a szó gyakorlati értelmében is realizálódott a "felsőbb osztályba léphet". Elsőben a földszinten kezdtünk és negyedikben már a II. emeleten koptattuk a padokat. Mindegyiknek volt előnye és hátránya. (A földszinti osztály ablakán ugráltunk ki a szünetekben az aszfaltos udvarra, egy kicsit kaviccsal focizni.) A mi időnkben még megvolt az iskola hátsó udvara is. Kedvező időjárás idején ott futtattak és ugráltattak minket a testnevelő tanárok, Némedi József, a gimnasztika és a szertorna híve, valamint a bánatunkra csak helyettesítő Raffel Zoltán, akinek a labdajátékokat köszönhettük. Ami a tanulmányi eredményeket illeti, osztályunk nem tartozott a jó előmenetelű tanulóközösségek közé. Valószínűleg ezzel (is) magyarázható a nagyon nagy lemorzsolódásdás 1959-ben, a II. osztályban 51-en voltunk, majd 1961-ben 18-an érettségiztünk! Dr. Aszódi László, dr. Papp János és Vörös József tanárokra, mint vérbeli pedagógusokra gondolok vissza különösen hálás szeretettel. Készült: 2006. november
LINCZÉNYI ENDRE (1964) Ha Te is a Kálvin tér felől jöttél. futva, mint én, akkor Te is találkoztál minden reggel az égett arcúval. aki a templom lépcsőjén ült bőr pilótasapkában. Azt beszélték. lezuhant a gépével. és akkor égett össze. Ha a Bródy Sándor utca felől igyekeztél a becsöngetésre beérni. akkor a cipőpucolóba ütközhettél, aki a Múzeum kávéház sarkánál állt (állt?) mindig. két tőből csonkolt lábán gumi védőburokkal. Még (már) nálunk is alacsonyabb volt pedig akkor még csak kislegények voltunk. Ha szerda volt. az újságosnál megpróbáltál Ludas Matyit kapni, ami nem volt könnyű. mert leginkább csak másik újsághoz kapcsolva volt hajlandó a pult alól előadni, Te mindenesetre boldogan fizetted ki érte a 70 fillért. Már az is jópofa volt hogy sok vicc van benne, hát még az izgis csajok: Jucika például Pusztai Páltól, vagy Hegedűs István csinos női. (A Schwott Lajos- meg Szegő Gizi-rajzokat − mint a rendszer szócsöveit − zsigerből utáltad), Akkor aztán keresztül a Mikszáth téren majd kisívű balkanyar a Makarenkó utcába, Ha szerencséd volt. még időben becsusszantál a kapun... Bent aztán várt Rád az igazi élet. Peskó tanár úr például. mindannyiunk egyik kedvence, aki olyan jólesően reakciós volt. És olyan jól tudott a diákok nyelvén. Az volt az elve, hogy a diák azért nyugtalan. mert tele van energiával és keveset mozog. Ezért. aztán ha rendetlenség volt, kiállított mindannyiunkat a padból és mentek a guggolások számolatlan, emlékszel? Utána aztán légszomj és izomláz − és vagy öt percig nyugalom. Nagyszerű zenész volt, orgonált és minket ugratott: "Mi baja a lábamnak? Rossz helyen merevedett meg. Az orvos fel is írt rá egy tizennyolc éves szűzlányt, de a szemét patikus kiszúrt velem és két kilencévest adott". Mi meg hálásan röhögtünk. amúgy kamasz módra. Még azt is elmesélte, hogy a házaséletük bizony körülményes. mert neki a pocakja nagy, a feleségének meg a feneke, s hogy ezt bizony nehéz összehozni…. Az egyik első órán megkérdezte, hogy ki szereti a nehéz muzsikát. A jelentkező stréberekkel aztán lehozatta a harmóniumot a díszteremből... Ha zajongva vártuk az osztály előtt. hatásosan teremtett rendet: "Mindenkit nem pofozhatok meg, egyet megverni pedig igazságtalan lenne" − azzal képen cserdítette az elsőt (Hajmásit?). "Add tovább!" Egyetlen perc alatt körbevertük egymást az igazságosság jegyében. Egyébként nem bántott senkit. Meg is mondta: "Én a gyereket nem verem. Nem én, egy ujjal sem! Kivéve persze, ha a szülei kifejezetten megkérnek rá. Egy-kettő-harmadik padban, Te! Gyere ki, apád telefonált" − és már csattant is a tenyeres. Mégis szerettük. Tőle tanultuk meg a vegetatív szaporodást: megy egy nő, leesik a melle és begurul az ágy alá, majd három napra rá kijön az ágy alól a kis Emszt cilinderben. Vajon látsz-e minket fentről, egy égi orgona mellől, Zoli bá-csi? És Poppé Béla bácsira emlékszel-e? Ősz arszlánként érkezett, pár perccel becsengetés után, hatalmas kulcscsomóját úgy csúsztatva előre a folyosón, mint egy bármixer a whiskys poharat a vadnyugati filmekben. Jó nagypapaként, szellemesen és barátsággal kormányozott minket a nyiladozó élet felé. Akkor sem rebbent a szeme, amikor a Rózner azzal állt fel egy órán, hogy "Tanár úr, nem tudtam készülni, mert a lakást átépítik, minden a feje tetején áll, és elkeveredett a füzetem" . "Úgy? - mondta Béla bácsi angyali nyugalommal. − Csak azt nem értem. hogy akkor miért adta ide az osztályfőnököd azzal, hogy az órája alatt másoltad bele a leckét?" "Ez esetben mindent visszavonok" − így Gézánk, akiből azóta még nagyobb mesélő lett. Bereményi álnéven. Évekkel később olvastam, hogy 47 éves korában elhunyt dr. Poppé Béla tanár. Azóta is rejtély számomra, hogy akkor hány éves lehetett, és hogy nézhettük vagy harminccal többnek?
Két férfi után úgy illik, hogy a nőkről is megemlékezzünk. Elsőnek idézzük fel Mihálynét. Kémiát tanított és annyi emberség sem volt benne, mint egy csipet nátrium-szulfátban. Hideg, gúnyos mosollyal nézte általa kiváltott szenvedésünket, székén unottan hintázva. ,,Szóval nézzük csak azt a butadiént" − mondta, és megvetően a semmibe nézett. Emlékeztek, mindannyian azt kívántuk: bár esne hanyatt! És emlékeztek: az ég megsegített: egy szép napon a Mihályné olyan távolra húzta a székét a hebegő-habogó felelőtől (vajon melyikünk lehetett?), hogy megtörtént a csoda: a szék hátsó lábai lecsúsztak a katedráról és kínzónk hatalmas ívben hanyatt esett! Zuhantában felborította az akváriumot (én voltam a felelőse), és a kiloccsanó vízzel egy csomó guppi is kedvencünk bundabugyiján landolt. Pár pillanatig nem is tudtunk hinni a szemünknek! Hogy ez velünk megtörténhetett! És ilyen látványosan! És a tetejébe a bundabugyi a ficánkoló halacskákkal. Egyenesen túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Végül is úgy könyveltük el, hogy ez igazán kijárt nekünk hosszas szenvedésünkért. A hely, ahol ez történt, egyfajta búcsújáró hellyé vált. Már az első szünetben elterjedt a hír, és jöttek sorra az irigy kíváncsiskodók. akik újra és újra elmeséltettek minden részletet, és mi fáradhatatlanul mutogattuk a tócsát és színezgettük a történteket. Na és a Samu? Kaszás tanár úr a matematikatanár és az Irén pasija! Langaléta volt, valószínűtlenül apró. kerek fejjel. nagy fülekkel. Állandóan cigizett, és az esze valahol egészen máshol járt. mint az órákon (talán az Irénkén. de ez nem biztos). Emlékeztek, a Bátorfi odaodahívta magához. valamilyen „súlyos” matematikai problémával. és míg a Samu odahajolt. ő stikában beleszívott a pad szélére tett cigibe. Ez volt aztán a vakmerőség! Vagy lehet, hogy a Samu tudta és hagyta? Nem tudhatjuk. A legnagyobb sztori az esküvőjük volt; a Samu tajrészegen támolygott a Szabadság hídon, a Fika meg valahogy négykézlábra parancsolta és meglovagolta. Volt nekünk egy osztályfőnökünk is, nemde? Irén, téged idézünk! Nem szerettünk, mert nem szerettél minket. Valahogy gyanakvó voltál velünk; talán zavart ébredező férfiasságunk: de akkor miért jöttél fiúgimnáziumba tanítani? Sok jóra nem emlékszem Veled kapcsolatban. Arra talán, hogy a Mongol Népköztársaság mindennapjait bemutató film alatt a díszteremben hátul a Samuval etyelepetyéztetek, és azt hittétek. hogy senki nem látja... Hát sokat nem is láttunk, de hogy mindannyian igyekeztünk, az biztos. .. Hát tájékozódó futni voltál-e? A Kempelen igazgatóhelyettes nagyon pártolta, és a Vörösmarty abban az időben országelső volt, úgyhogy valahogy én is belekeveredtem. Nagy élmény volt: este rajtoltunk, kezünkben térkép, tájoló és egy elemlámpa, aminek a fénye riadtan ugrált bokorról bokorra. A Beke Pali-Bódy Pista páros, a bajnokok már rég elhagytak minket. Nagyon barátságtalan volt a sötét erdőben bolyongani, amikor egyszer csak megtaláltuk az ellenőrző pontot. Volt nagy hejehuja. bebújtunk a meleg sátorba, a fénybe és biztonságba, lepecsételtettük a menetlevelünket: ettünk-ittunk, jól voltunk, és úgy gondoltuk. hogy majd a következő csapattal tovább indulunk, mert ők biztos jobban tudják az irányt. és elvezetnek a célig. Vagy félóra múlva kezdett gyanús lenni, hogy még mindig nem jön senki, amikor kiderült hogy már a célban voltunk, csak éppen kihagytuk a többi kilenc ellenőrző állomást. Tájfutó karrierem azon a napon szakadt meg... Hogy lehet, hogy mindössze másfél év után, negyven év távlatából még mindig ennyire emlékszem? Én azzal magyarázom ezt magamnak, hogy ezek az évek képezték a nagy for-dulópontot, a gyerekkorból a felnőtté válásban. Ti voltatok a tanúi, nyakig benne ugyanebben, és ezek a falak látták vergődéseinket, csínytevéseinket és örömeinket. Jó, hogy volt és van Vörösmarty Gimnázium, eme izgalmas korszakunk tanúja. Köszönjük alma mater, hogy befogadtál tanítottál és keményen tartottál: javunkra vált. Készült 2004-ben („Itt élned” 2004. VI. évf. 1.szám)
TORDAY FERENC (1969) 1965-69! A Beatles, az Illés, a Rolling Stones, az Omega, az amerikai dráma, az egzisztencializmus, Juhász Ferenc és Jancsó Miklós, Bergman, az Új Írás és a Nagyvilág nagy korszaka. "Táncdalfesztiválok" , a "Prágai tavasz" és a Holdra szállás évei. Fiúk és lányok, barátságok és szerelmek, elhatározások és pályaválasztások. 1965 őszén mi a felújítás előtt álló Makarenkó utcai épületben kezdtük meg gimnáziumi éveinket. (A körülöttünk zajló világ már ezen az őszön is sokszor vonta el figyelmünket a tanulástól. Megjelent az Ifjúsági Magazin, ami hónapokon, éveken át izgalmasabb olvasmány-nak bizonyult tankönyveinknél). . A félév végén már költöztünk. A következő másfél évben a Bem József Szakközépiskola épülete adott otthont. Itt ünnepeltük gimnazistaként először március idusát a "nép nevében". 1967. szeptember. Az évnyitó ünnepség már a felújított ódon-új Makarenkó utcai épületben volt. Szavalóverseny. Lorca, József Attila, Illyés, Juhász Ferenc. Jé, nézünk egymásra, nekünk itt valamit (közösen) csinálni kell. Villámgyorsan két irodalmi műsor is elkészült. (A rendező-szerkesztők: Kátay Zolti és Kerekes Pali III/b). Tavasszal már a Ki Mit Tud?-ra készültünk. A negyedikes Galkó Balázs egyénileg a döntőig, mi, közösen, Zelk Zoltán Sirály című művével a kerületi döntőig jutottunk. 1968. szeptember. Mi történt augusztusban? A záporozó kérdésekre Sándor tanárnő sápadt arca válaszolt: "Minket erről meg sem kérdeztek." Elhatározzuk, hogy elindulunk az osztályok közötti iskolai irodalmi színpadok vetélkedőjén. Műsorunk címe: Üvölt a csönd (irodalmi összeállítás Radnóti Miklós verseiből és szemelvények Juhász Ferenc Az éjszaka képei című oratóriumából − tiltakozás az emberi méltóság elleni gaztettek és a fenyegető atommáglya ellen). A műsorban osztályunk (IV.a) szinte valamennyi tagja részt vett. A versenyt a IV. b nyerte Csoóri Sándor - Kósa Ferenc Sára Sándor Ítélet című filmnovellájának bemutatásával. Az érettségi vizsgáig már csak pár hónap volt hátra. A Kossuth Zsuzsa Gimnázium tanúlóival közösen az Uránia moziban bemutattunk egy József Attila estet. 1969. május-június: érettségi vizsga. Nem sokkal később Armstrong a Holdra lép.
Készült 1996-ban (1995/96 évkönyv)
JÓKAI ANNA (1970-76) 14 évig voltam tanár – ebből 6 esztendőt (1970-1976) a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban töltöttem. Három párhuzamos osztályt vezettem magyar nyelv- és irodalomból az érettségiig 1970-1974 között. Emlékeim – mint minden emlék − vegyesek. Ért öröm és csalódás csakúgy, mint diákjaimat. Persze más idők voltak mondhatnánk. De hát nem csak a rendszeren múlik minden; inkább a világban cselekvő és a világot tovább-gondoló személyeken. Az emberi természeten, amit ugyan alakít a környezet és így az iskola is, de az alapvető felelősség az egyéné: tud-e a lelkületén változtatni, s van-e ereje elviselni, ami mégsem rajta múlik. Szerettem tanítani. Nem a tekintély-elv, hanem a sorsközösség felismerése vezetett. Együtt vagyunk; kölcsönhatásban létezünk tanár és tanítvány. S az az igazi tanítás, ami továbbhat, s a meglepetésekkel teli életben is bizton használható. Az iskola az emberi kapcsolatok első nagy próbája. Minta lehet arra, hogy a, hogy mit igen és mit nem. Mit szabad, sőt, kell megtennünk, és mit nem ajánlatos, sőt tilos. A tananyagon túl képes mintát és tanácsot adni, de ha jól végzi dolgát, sohasem kényszerít. Legyünk valóban szabadok, de ne gátlástalanok. Az igazi szabadság nem mások kárára működik, mert ismeri az önkorlátozás képességét.
Készült 1995-ban (1995/96 évkönyv)
KOHUT JUDIT (1987) - tanárnő Sic transit gloria mundi ? Brrrr – a vekker. Hogy lehet újra reggel? És hétfő? Gyorsan átgondolom a napot.....6 óra. Matek. Hétfő reggel mindig késik a tanár. Lecke-ellenőrzés, néhány feladat, nem hinném, hogy engem fog ma feleltetni. Latin. Szódoga. Mindig irat. Azt hiszi, más tantárgy nincs is a világon. Azt mondja, hogy ötven szó az semmi. Persze, neki. Meg hogy „Non scholae sed vitae discimus”, hát már aki. Biológia. Ott legalább röhögünk. „Jöjjön ki, Szőcs, sunyi vidra!” A Szűcs meg majd elkezdi magyarázni, hogy neki nem is az a neve. Mi meg persze, nem bírjuk ki, hiszen a tanár is csak szórakozik vele. És ha szerencsénk van és belelendül, tényleg sok érdekes dolgot szokott elmagyarázni. Az ember észre sem veszi, hogy tanul. Földrajz. Lapulunk. Úgyis csak magyaráz egész órán, se ránk nem néz, se meg nem kérdezi, hogy értjük-e, majd addig kötöm a sálat tovább a pad alatt, tutira nem veszi észre. Ofő. Na, arra kíváncsi vagyok! A múlt héten se bírtunk megállapodni, hogy hol legyen az osztálykirándulás. Mindenki üvölt, hogy hülyeség, amit a többi mond, az osztályfőnök meg nem tud minket lecsillapítani (persze mi se nagyon akarjuk), a végén megszólal a csengő és megint nem döntöttünk el semmit. Kémia. Utolsó óra. Hátha addig történik valami. Megbetegszik. Nem tud bejönni. Én nem tudok bemenni. Az osztályfőnök elkér. Körözvényt kell vinni. Sürgősen meg kell beszélni. Csak az órán ne tudjak ott lenni, abba belehalok. -----Bip-bip-bip-bip – a mobil. Hogy lehet újra reggel? És hétfő? Gyorsan átgondolom a napot....... 6 óra. Egy osztályfőnöki, a többi angol. Szódolgozat a 10. A-val. Hogy ennyit nem lehet megtanulni, hogy más tantárgy is van a világon de amikor a nyelvvizsgára kerül a szó, az mindenkinek jól jönne. 12.B. Hiába magyarázom el harmadszor az igeidők rendszerét, lapulnak. De bezzeg átnézni otthon, esetleg gyakorolni, tanárnő azt felejtse el, kisérettségizünk történelemből. Mintha nem az angol lenne a legfontosabb a világon! Osztályfőnöki. Meg kell velük beszélnem. Persze, már csak a vita kedvéért is, nincs az a pénz, hogy valamiben egyetértsenek. A végén a Szabó úgyis beadja a derekát, megszervez mindent de azért újra elmondja, hogy ilyen egy eszetlen birka-bandát még életében nem látott. Dupla óra a 11. A-val. Remélem, ez fog nekik tetszeni. Végül is egy kis rap és szleng mindig is leveszi őket a lábukról. Észre se fogják venni, hogy közben a passzívot is megtanulják. 9.C. Utolsó óra. Hátha addig történik valami. Értekezlet, bombariadó, fogászatra megy az osztály, bármi....... Készült 2006-ban
