Eötvös Loránd Tudományegyetem, Természettudományi Kar Biológia Doktori Iskola, vezetője: Dr. Erdei Anna Etológia Doktori Program, vezetője: Prof. Csányi Vilmos
Gesztikuláris kommunikáció vizsgálata ember (Homo sapiens) és kutya (Canis familiaris) között Doktori értekezés
Soproni Krisztina
Témavezető: Dr. Miklósi Ádám tudományos munkatárs, kandidátus ELTE Etológia Tanszék 2004
TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS.......................................................................................................................
4
1. IRODALMI ÁTTEKINTÉS ............................................................................................
5
1.1. AZ ÁLLATI KOMMUNIKÁCIÓ ÁTTEKINTÉSE ...................................................
5
1.1.1. Belső állapoton alapuló kommunikációs modellek ..............................................
5
1.1.2. Referenciális kommunikáció ................................................................................
7
1.1.3. Érvek a funkcionálisan referenciális jelzések léte mellett ...................................
9
1.1.3.a. Félelmi motivációk között nincs átmenet (habituáció) .................................
9
1.1.3.b. Hasonló jelzések - eltérő akciók ...................................................................
9
1.1.3.c. Konvergens jelenségek .................................................................................
10
1.1.3.d. Interspecifikus kommunikáció .....................................................................
11
1.1.3.e. Módosító jelzések értelmezése .....................................................................
11
1.1.4. Érvek a funkcionálisan referenciális jelzések hiánya mellett ..............................
12
1.1.4.a. Öröklött prediszpozíció vagy önkényesség ..….............................................
12
1.1.4.b. A jelek közvetlenül a fiziológiai-, illetve a motivációs állapoton keresztül hatnak ............................................................................................................
12
1.1.4.c. A jeltanulás hiánya ........................................................................................
13
1.1.4.d. A szándékosság kérdése ...............................................................................
13
1.1.4.e. A generalizáció hiánya ..................................................................................
14
1.1.4.f. A jelzett kategória meghatározhatatlansága .................................................
14
1.1.4.g. A jelzésrendszerek fajtáját elősorban az ökológiai tényezők határozzák meg ...............................................................................................................
15
1.1.5. Motiváció és referencialitás: Párhuzamos rendszerek ..........................................
15
1.1.6. Összefoglalás .......………....................................................................................
16
1.2. GESZTIKULÁRIS JELZÉSEK ÉS A FIGYELMI ÁLLAPOT SZEREPE A FŐEMLŐSÖK KOMMUNIKÁCIÓJÁBAN...................................................................
17
1.2.1. Egy gesztus kommunikatív jellemzői ...................................................................
17
1.2.1.a. A mutató gesztus értelmezésének összehasonlítása ......................................
17
1.2.1.b. A gesztikuláris jelzéseket vizsgáló kísérletek kritikája ................................
20
1.2.2. A tekintetkövetéstől a figyelmi állapot felismeréséig ..........................................
21
1.2.2.a. Emberi jellemzők ..........................................................................................
21
1
1.2.2.b. Tekintetkövetés állatoknál ............................................................................
22
1.2.2.c. A tekintet kommunikációs jelzésként való felismerése állatoknál ...............
23
1.2.2.d. A tekintet figyelmi állapotként való felismerése állatoknál .........................
23
1.2.3. Mentális reprezentációk kérdése a gesztikuláris kommunikáció vonatkozásában .................................................................................................... 1.2.4. Kritikai észrevételek az etológiai megközelítés hiányára és módszertani
24 26
problémák ............................................................................................................. 1.3. EMBER ÉS KUTYA ...................................................................................................
28
1.3.1. A kutya származása és a háziasítás folyamata .....................................................
28
1.3.2. A domesztikálódás folyamata, általános szempontjai ..........................................
30
1.3.3. A “kutyává válás” során végbement szelekció szempontjai és következményei ................................................................................................
31
1.3.4. Humán viselkedési komplex analógiái a kutya viselkedésével ............................
34
1.3.5. Ember és kutya közötti gesztikuláris kommunikáció: közvetlen előzmények......
39
1.3.6. Célkitűzés .............................................................................................................
42
2. VIZSGÁLATOK .............................................................................................................
44
I. kísérlet: Figyelmi állapot értelmezésének vizsgálata ..................................................
44
II. kísérlet: A mutató gesztus különböző komponenseinek jelentősége a jel értelmezhetőségében .................................................................................................
50
II./1. kísérlet: A kar és a mozgás szerepe........................................................................
51
II./2. kísérlet: A testpozíció és a kar helyzetének szerepe...............................................
55
II./3. kísérlet: A kézfej és a mutatóujj helyzetének szerepe............................................
58
II./4. kísérlet: A gazdák mutató gesztusának vizsgálata..................................................
60
III. kísérlet: Új gesztikuláris jelek értelmezésének vizsgálata .......................................
63
IV. kísérlet: Információátadás képességének vizsgálata ...............................................
71
3. ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉS...................................................................................
82
3.1. A figyelmi állapot szerepének értelmezhetősége.....................................................
83
2
3.2. A mutató gesztus értelmezhetősége..........................................................................
85
3.2.1. A mozgás hatása...............................................................................................
86
3.2.2. A mutató gesztus változatossága......................................................................
87
3.3. A helyi ingerkiemelés hatásai...................................................................................
89
3.4. Új kommunikációs jelek értelmezési lehetősége....................................................
90
3.5. Információátadás képessége.....................................................................................
92
3.6. Ember-kutya, illetve –emberszabású kapcsolat összehasonlítása............................
93
3.6.1. Enkultúrációs hatás...........................................................................................
93
3.6.2. Mutatás közeli és távoli tárgyakra....................................................................
94
3.6.3. Fajon belüli ”mutatás”......................................................................................
95
3.6.4. A szemkontaktus szerepe..................................................................................
96
3.7. Összegzés.................................................................................................................
98
3.8. Új tudományos eredmények.....................................................................................
102
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS……………………………………………………………..
104
IRODALOMJEGYZÉK.......................................................................................................
105
FÜGGELÉK.........................................................................................................................
123
ÖSSZEFOGLALÓ...............................................................................................................
124
SUMMARY…….................................................................................................................
125
3
BEVEZETÉS Közismert, hogy a különböző fajok azonos környezeti feltételekhez való adaptálódása olyan konvergens evolúciós folyamatot eredményez, mely az eltérő törzsfejlődési alapok ellenére is hasonló jellemvonások kialakulásához vezet. A kutya kialakulásának körülményeiről szerzett eddigi ismereteink alapján feltételezhetjük, hogy társas viselkedésének egyes megnyilvánulásai a fentebb említett konvergens evolúciós folyamatok termékeként jelentek meg. A kutya ily módon egyedülállóan alkalmas alany lehet a szociokognitív képességeket kialakító konvergens evolúciós folyamatok vizsgálatára. Fő hipotézisünk, hogy a kutya evolúciója során szert tett arra a képességre, mely által lehetővé vált a szociális megértés kifejlődése egy heterospecifikus környezetben. Az elmúlt években több olyan tanulmány született, melyekben a kutatók azt vizsgálták, miképpen reagálnak a kutyák a különféle humán gesztusokra, vajon képesek-e azokat kommunikációs jelként értelmezni (Hare és Tomasello, 1999; McKinley és Sambrook, 2000; Miklósi et al., 1998, 2003). Az eredmények arra utaltak, hogy a kutyák – az emberszabásúaktól eltérően – sikeresen képesek értelmezni az ember gesztikuláris jelzéseit, sőt önmaguk is képesek a “mutatásra” (Miklósi et al., 2000). A jelen dolgozatban ismertetett vizsgálatok segítségével arról szerettünk volna többet megtudni, hogy a kutyák hogyan viselkednek különféle, kommunikációs, szociokognitív képességeket igénylő helyzetekben. Ezen kívül, miután a kutyák természetes környezetének az emberi közösség tekinthető, feltételeztük, hogy a megegyező szociális környezetből adódóan bizonyos kommunikációs helyzetekben a kutyák viselkedése összevethető a 1,5-2 éves kisgyerekek reakcióival.
4
1. IRODALMI ÁTTEKINTÉS 1.1. AZ ÁLLATI KOMMUNIKÁCIÓ ÁTTEKINTÉSE A vizsgálódás szintjétől függően a tudományágak egymástól némileg eltérően adják meg a kommunikáció definícióját. A viselkedésökológiában elfogadott definíció szerint a kommunikáció során a résztvevők speciális jelzéseket vagy magatartáselemeket használva módosítják a vevő egyed viselkedését (Krebs és Davies, 1993). Az etológiában, szociobiológiában használatos megfogalmazásban kommunikációról akkor beszélhetünk, ha az egyed által végzett akció vagy kibocsátott jel az azt észlelő másik egyed viselkedését oly módon változtatja meg, hogy a változás a jeladó, vagy mindkét fél számára adaptív értékű (Slater, 1987; Wilson, 1975). Mindkét megfogalmazás szerint a kommunikáció egy olyan szabályozó mechanizmusnak felel meg, amely összehangolja az egyedek viselkedését. Ennek értelmében tehát a kommunikációhoz legalább két egyedre van szükség: a jeladóra és a jelvevőre. A kommunikáció egy adott jelből vagy jelek sorozatából áll, melyek igen változatosak lehetnek, az ökológiai, illetve az evolúciós kényszerek figyelembe vételével lényegében minden jellé válhat, amit a társak érzékszerveikkel képesek felfogni. A különböző érzékszervi csatornáknak megfelelően a jelek is sokfélék, többek között például ismerünk szagjeleken (ún. feromonok), vizuális jelzéseken (riasztó színek, mimikrik, pózok) és hangjeleken (madárének, vészkiáltások) alapuló kommunikációs rendszereket is. A gyakorlatban gyakran összekeveredik a kommunikáció funkcionális, illetve mechanizmus szintű megközelítése. Míg az előbbi azt vizsgálja, hogy egy adott kommunikációs rendszerben megfigyelhető jelkészlet hogyan szolgálja az egyed, vagy a populáció túlélését, illetve, hogy milyen kommunikációs stratégiák létezhetnek (Dawkins és Krebs, 1978; Krebs és Dawkins, 1984), addig a mechanizmus kutatói elsősorban arra kíváncsiak, hogy milyen belső, kognitív folyamatok állnak a jeladás és -vétel hátterében. A következőkben az állati kommunikáció mechanizmusait célzó tudományos álláspontokat tekintjük át röviden. 1.1.1. Belső állapoton alapuló kommunikációs modellek A szignálok jelentésére vonatkozóan alapvetően kétféle megközelítés él: a belső állapoton alapuló (motivációs), illetve a referenciális alapon való értelmezés, melyek között a különbség abban áll, hogy az adott jel mire vonatkozik és maga a jelzés milyen mechanizmus révén valósul meg.
5
A belső állapoton alapuló nézőpont hívei szerint az állat mindig a saját, aktuális motivációs állapotának megfelelő jelet bocsátja ki, mely nagymértékben független a kiváltó inger minőségétől (Darwin, 1872; Morton, 1982; Smith, 1977). Így az agresszív/félelmet mutató egyed olyan jeleket ad, melyek az agresszióját/félelmét fejezik ki, vagy azt, hogy nagy valószínűséggel támadni/menekülni fog. Ebből következően a kibocsátható jelek száma fajra jellemző és pontosan meghatározott (viszonylag kisszámú). Egy adott helyzetnek általában egy adott jel felel meg, s egy jel jelentése csak akkor módosulhat, ha a kontextus megváltozik. A belső motiváción alapuló kommunikációs modellek egy régi-új elképzelése szerint (Owren és Rendall, 2004) a kommunikációs jelnek az a szerepe, hogy a másik viselkedését a másik motivációs és emocionális állapotának megváltoztatásán keresztül befolyásolja. A kommunikáció sikerességének nem feltétele a jelentés megértése, anélkül is hatékony lehet, amennyiben a jeladó és a jelvevő rendelkezik egy öröklött érzékenységgel a jel iránt. A lehetséges befolyásolási módokat három csoportba osztják. 1. Akaratlan jelzések: Korábban már Andrew (1962) is felvetette, hogy bizonyos viselkedésformák fiziológiai törvényszerűségek következtében válhattak jelekké. Elképzelése szerint a félelem jelei az állat (fizikai értelemben vett) védekező mozdulataiból eredeztethetők. Több rágcsálófajnál megfigyelték, hogy a fészekből kikerült, kihűlő kölykök jellegzetes utrahang jelzést adnak, aminek a hatására az anyák visszacipelik őket a fészekbe. Részletes vizsgálatok kiderítették, hogy a jelzés nem igazi "vészkiáltás", mert a kölykök csak a hideg okozta stressz esetén képesek ezt a hangot kibocsátani, amikor a megnövekedett anyagcsere következtében gégéjük összeszűkül (Blumberg és Alberts, 1997). 2. Szenzoros preferencia: A jelvevő szenzoros preferenciája egy adott jel iránt elősegítheti a jeladók részéről a specializálódás folyamatát. Ezeknek az eseteknek a legjobb példái talán a szexuális viselkedésben, a párválasztás során produkált szignálok lehetnek. Sok esetben szoros összefüggést találunk a jel fizikai jellemzői és a jelvevő érzékenysége között. Így például a dél-amerikai Túngara békák (Physalaemus pustulosus) hímei egy olyan hanggal csalogatják saját területükre (lekre) a nőstényeket, melyben egy vinnyogásszerű hang mellé egy vagy néhány kotyogásszerű hang is társul. Ez utóbbi hang azonban gyakran ”lemarad”, mert növeli a zsákmányulesés kockázatát. A nőstények viszont egyértelműen azokat a hímeket részesítik előnyben, melyek hallatják ezt a hangot is. Egy közel rokon faj (Physalaemus coloradorum) hímei is hasonló párzási hangot produkálnak, azzal az egyetlen különbséggel, hogy kizárólag a vinnyogó hangot adják. Érdekes módon azonban, ha e faj nőstényei választhatnak a saját fajuk hímeinek
6
egyszerűbb hangja és a Túngara békák összetettebb hangja (vinnyogás + kotyogás) között, nagyon erősen ez utóbbit preferálják (Ryan, 1985; Ryan és Rand, 1990). 3. Tanulás révén megvalósuló közvetett hatás: A másik viselkedésének, érzelmi állapotának befolyásolása közvetett módon is megtörténhet, ha a jel valami fontos, emóciót kiváltó eseményhez kapcsolódik. Megfigyelték, hogy ha egy domináns megtámadja a szubordináns csapattagokat, akkor a támadást megelőzően, illetve az alatt meghatározott fenyegető kiáltást hallat. Ez a hang később, az egyszer már megtámadott alárendeltnél önmagában is kiváltja a megfelelő belső állapotot (félelmi reakciót). Az alárendelt számára tehát a domináns kiáltása a támadást előrejelző ingerré válhat, mivel megtanulta a hangot és az azt kísérő agresszív viselkedést összekapcsolni (Pavlovi asszociációs tanulás: Rescorla és Wagner, 1972). A tanulás természetesen a domináns oldalán is jelentkezik, aki operáns módon "rájön", hogy adott jelzésekkel könnyen elérheti a kívánt hatást. Mindhárom esetben komoly szerepet játszik a hangok akusztikus sajátsága is: fontos, hogy a hang már fizikai tulajdonságai folytán hatással legyen a vevő belső állapotára. Ennek megfelelően, Owren és Rendall (2004) szerint nem véletlen, hogy ugyanolyan típusú hangok váltanak ki megrezzenő reakciót különböző fajú állatokban, illetve, hogy a vészkiáltásokként használt hangok akusztikai jellemzői egymáshoz nagymértékben hasonlóak. Az adó által kibocsátott hangok és a vevő érzékenysége ebben az értelemben akár prediszpoziónak is tekinthető, leszűkíti a rendszer tanulási kényszerét, s tovább erősíti a kommunikáció szabályozó szerepét. 1.1.2. Referenciális kommunikáció A kutatók között nincs vita abban, hogy az állati kommunikáció döntő része motiváción alapuló jelhasználattal függ össze. Egyes elképzelések szerint azonban bizonyos esetekben megfigyelhető, hogy a jelhasználat részben függetlenedik az egyed belső állapotától, a jel a környezet valamely állapotváltozására utal. A referenciális kommunkáció első leírói közvetlen párhuzamot tételeztek fel ezen forma, illetve az emberi nyelv referenciális vonatkozása között. Eszerint ezek a kommunikációs jelek ugyanazt a szerepet töltik be, mint a szavak, vagyis a külső környezet bizonyos elemeit jelölik. A szavakkal való analógia felerősítette az állati kommunikáció "információ adó-vevő" rendszerként való leírását, amely még jobban elkülönítette egymástól a motivációs alapú, illetve a referenciális módon való értelmezést. Elméleti és gyakorlati kutatások azonban egyaránt rámutattak az elképzelés problémáira, elsősorban arra, hogy a funkciót és a mechanizmust valójában nem sikerült szétválasztani. A helyzet "átmeneti kezelésére" Evans,
7
Marler, és mások (Evans, 1997; Evans et al., 1993; Macedonia és Evans, 1993; Marler et al., 1992) bevezették a "funkcionális referencia" fogalmát, amikor a kommunikációs jel ugyanazt a funkciót tölti be az állat kommunikációs rendszerében, mint a szó, de nem feltételezi, hogy az emberéhez hasonló mechanizmusok állnak a jelprodukció és az értelmezés hátterében. A referenciálisnak tekintett állati szignálok egyik legjobban vizsgált példája a fehérbarkójú cerkófok (Cercopithecus aethiops) különféle vészkiáltásai. Ezeknek az állatoknak több ragadozójuk is van, melyek eltérő módon vadásznak rájuk, így velük szemben különféle menekülési stratégiákra van szükség. Az egyes meneküléstípusokhoz különféle vészjelzések tartoznak: három fő ragadozójuk (leopárd, kígyók, sas) esetében hallatott vészkiáltásaik akusztikusan erősen eltérnek egymástól. Ezeket a vészkiáltásokat a cerkófok képesek pontosan megkülönböztetni, és mindig a megfelelő módon viselkednek. A jelzés hallatán egyrészt a megfelelő irányba néznek, másrészt az adott ragadozónak megfelelő menekülési viselkedést mutatják, például "leopárd" jelzés esetén kihúzódnak a fakorona szélső ágaira (Cheney és Seyfarth, 1982; Marler et al., 1992). Ha a ”sas” vészkiáltás hangzik fel, a cerkófok az eget fürkészik és igyekeznek a sűrű aljnövényzetben elrejtőzni. A ”kígyó” vészkiáltás hallatán pedig két lábra emelkedve pásztázzák maguk körül a talajt. Az említett válaszreakciók a lehető leghatékonyabbak az adott ragadozóval szemben, mindazonáltal a megfigyelésekből nem volt egyértelmű, hogy a majmok kizárólag a hangra reagálnak, vagy egyéb tényezők (a jelző egyed viselkedése) is befolyásolják őket. E kérdés megválaszolására születtek azok a kísérletek, melyekben a majmoknak hangfelvételeket játszottak le a ragadozó és a kiáltást kibocsátó egyed jelenléte nélkül, és így figyelték meg a viselkedést. A kapott eredmények megerősítették azt a nézetet, miszerint a cerkófok pontosan meg tudják különböztetni egymástól a vészkiáltásokat. Kezdetben nyilvánvalónak tűnt, hogy ezek a vészkiáltások a mechanizmus szintjén is megegyeznek az ember által használt szavakkal. A kutatók arra gondoltak, hogy a "leopárd" vészkiáltás hallatán a vevők elméjében megjelenik a leopárd képe (aktivizálódik a leopárdra vonatkozó reprezentáció) és ez váltja ki a megfelelő menekülő magatartást. Sokan azonban nem tartják szükségesnek ennek a köztes reprezentációnak a feltételezését, hiszen kiderült, hogy a vészkiáltás valójában nemcsak leopárdra, hanem mindenféle gyorsan közeledő, földi négylábúra vonatkozik (ez még önmagában nem zárja ki a referencialitás meglétét), valamint feltételezhető, hogy a megfelelő reakció kiváltásával a vészkiáltás közvetlenül hat az állat viselkedésére.
8
A további viták elkerülésére a kutatók kidolgoztak egy olyan kritériumrendszert, amely az ilyen funkcionális értelemben referenciális jelek azonosítására szolgál (Evans, 1997; Evans et al., 1993; Macedonia és Evans, 1993; Marler et al., 1992). 1. produkció kritériuma (specifikus jeladás): A jel egyedülálló módon és specifikusan csak adott körülmények között – az adott referencia meglétekor - jelenik meg. 2. percepció kritériuma (észlelés): A jel a kiváltó inger vagy más, egyébként rendelkezésre álló kulcs hiányában is elégséges a megfelelő válaszreakció kiváltásához. Tehát a jelvevők képesek megfelelően reagálni rá, kizárólag a jel alapján. 3. intencionalitás kritériuma (szándékosság): A jeladó felismerve a jelvevő ismerethiányos állapotát azzal a céllal jelez, hogy társa ezen állapotán változtasson. 4. közönség hatása: A jeladást befolyásolja a társak jelenléte vagy hiánya, vagyis az egyed például nem jelez, ha egyedül van, illetve figyelembe veszi a társai reakcióit és figyelmi állapotát. 1.1.3. Érvek a funkcionálisan referenciális jelzések léte mellett 1.1.3.a. Félelmi motivációk között nincs átmenet (habituáció) A motiváción alapuló kommunikációs modell szerint a vészkiáltások egy félelmi állapotot indukálnak az állatban, amely kiváltja a megfelelő menekülési reakciót. Mivel ez az elképzelés nem tesz különbséget a félelmi állapotok között (ami nem is lenne logikus), a feltételezés jogossága a habituációs-diszhabituációs paradigmával jól vizsgálható. A kutatók azt tapasztalták, hogy a cerkófok csökkent intenzitással, vagy nem is reagálnak a társuk vészkiáltására, ha azt nem követi tényleges veszély. Amikor azonban egy másik egyed hallatja a vészkiáltást vagy más ragadozó kategóriára vonatkozik a jelzés, a vevők érzékenysége újra megnő (Cheney és Seyfarth, 1988). Ez arra utal, hogy a vészjelzések nem egy általános félelmi állapot előidézésén keresztül hatnak. 1.1.3.b. Hasonló jelzések - eltérő akciók Annak ellenére, hogy a jelzések akusztikus struktúrája hasonló, az egyed egymástól teljesen eltérő viselkedési reakciókat mutathat. A kutatók azt tapasztalták, hogy egy hang hallatán az elsődleges mindig a megrezzenési reakció, vagyis általános aktivitásfokozódás következik be, az állat azonnal abbahagyja a táplálkozást vagy tollászkodást, és a hang iránya felé orientálódik (Evans és Evans, 1999). Ha ilyen esetben pl. a házityúkok (Gallus domesticus) nőstényei táplálékkal kapcsolatos hangot hallanak, a hangforrástól eltávolodnak, mintsem hogy azt
9
megközelítsék. A jelenséget a kutatók azzal magyarázzák, hogy természetes körülmények között a hímek táplálékkal kapcsolatos hangjait sztereotíp evő mozdulatok is kísérik, melyek egyértelművé teszik a hang jelentését. 1.1.3.c. Konvergens jelenségek A cerkófókéhoz hasonló funkcionálisan referenciális tulajdonságokkal rendelkező vészjelző rendszert írtak le két lemurfaj, a katta (Lemur catta) és a vari (Varecia variegata variegata), illetve a házityúk esetében is. A katták vészkiáltásai nagyon pontosak, szinte kizárólag csak a megfelelő inger váltja ki őket. Különféle, élő és kitömött ragadozókkal végzett vizsgálatokban a kutatók azt tapasztalták, hogy a katták csak a mozgó ragadozó esetében hallatják a megfelelő vészkiáltást, egy mozdulatlan, kitömött ragadozómadár nem váltja ki a menekülési reakciót (Macedonia, 1990; Macedonia és Yount, 1991; Pereira és Macedonia, 1991). A jelenség magyarázata talán az lehet, hogy a katták légi ragadozóra adott vészkiáltása kizárólag a repülő ragadozókat jelzi, szemben a cerkófok hasonló vonatkozású kiáltásaival, melyek produkálása független a ragadozó térbeli helyzetétől és mozgásától (Struhsaker, 1967). A földi ragadozóra adott vészkiáltásuk szintén specifikus, amit az is bizonyít, hogy független a katták és a ragadozó aktuális helyétől, tehát bármelyikük tartózkodhat a talajon vagy egy fán, ugyanazt a földi ragadozót jelző kiáltást hallatják (Macedonia, 1994). A varik vészkiáltásai kevésbé specifikusak. Bár többnyire a megfelelő esetekben hallatják a vészkiáltásaikat, előfordul, hogy légi ragadozóra vonatkozó kiáltással jeleznek földi ragadozót, és viszont. Ezen kívül még máskor is hallatják ezeket a hangokat, pl. egy másik csapattól származó kiáltásra válaszolnak vele, vagy agresszív interakcióik során használják, fenyegetésként (Pereira et al., 1988). A házityúkokra szintén jellemző, hogy a légi és a földi ragadozókra adott vészjelzéseik egymástól jól megkülönböztethetőek, és ennek megfelelően az állatok magatartása is eltér. A légi ragadozót jelző kiáltás hallatán pl. felfelé tekintgetnek és igyekeznek valamilyen takarásban elbújni, míg ha földi ragadozó megjelenése várható, tekintetükkel vízszintesen pásztázzák a talajt. Jelzéseik azonban a fentebb említett fajokénál sokkal kevésbé specifikusak, vagyis gyakran olyankor is hallatják őket, amikor valamilyen számukra teljesen ártalmatlan madár közeledik feléjük. E jelenség magyarázata az lehet, hogy a házityúkok esetében a ragadozó észlelése és beazonosítása nem olyan pontos, mint a cerkófoknál. Evans és Marler (1995) szerint a házityúkok minden olyan esetben hallatják a légi ragadozó-vészkiáltást, amikor egy ”nagyméretű, gyorsan mozgó, madár alakú, repülő valami” közeledik feléjük.
10
1.1.3.d. Interspecifikus kommunikáció Számos majomfaj esetében megfigyelhető, hogy a több fajból álló csoportokban az állatok megtanulják egymás vészkiáltásait "értelmezni". A Nyugat-Afrikában élő Diana majmok (Cercopithecus diana) és Campbell majmok (Cercopithecus campbelli) vegyes csapataiban figyelték meg, hogy a két faj egyedei kölcsönösen reagálnak egymás vészjelzéseire. E két cerkóffaj hímei jól megkülönböztethető vészjelzést hallatnak két fő ragadozójuk, a koronás sas (Stephanoaetus coronatus) és a leopárd (Panthera pardus) esetében. Egy akusztikus kísérletben a kutatók arra szerettek volna választ kapni, hogy vajon a két faj közötti kommunikáció során az egyedek egyszerűen csak a másik faj vészkiáltásának akusztikus jellemzőire reagálnak, vagy meg is értik, hogy az mit jelent. A vizsgálat során Diana majmoknak Campbell majmoktól származó sas- és leopárd vészkiáltást játszottak le, majd rögtön utána a megfelelő, vagy a másik ragadozó hangját. Azt tapasztalták, hogy a Diana majmok sokkal erőteljesebb vészreakciót adtak azokban az esetekben, amikor a vészkiáltás és az azt követő ragadozó hangja nem egyezett meg (pl. a sas vészkiáltást a leopárd hangja követte, vagy fordítva). Úgy tűnik tehát, a majmok képesek különbséget tenni, hogy melyik ragadozót jelzi az adott vészkiáltás, és ezért reagálnak fokozottabban a ”nem odaillő” hang hallatán (Zuberbühler, 2000). 1.1.3.e. Módosító jelzések értelmezése A referenciális alapokon nyugvó kommunikációra jellemző, hogy bizonyos jelek nem rendelkeznek önálló jelentéssel, hanem más jelek jelentését módosítják. Erre a jelenségre is sikerült példát találni a Diana majmok és a Campbell majmok vegyes csoportjait vizsgálva. E két majomfaj vészkiáltásait olykor egy speciális rövid hangsorozat (”boom”) előzi meg, mely azt jelzi, hogy a helyzet nem annyira veszélyes. Ez a hangsorozat tehát módosítja az utána következő jel jelentését. A vizsgálat során Diana majmoknak Campbell majmok vészkiáltásait játszották le az azt megelőző ”módosító” hanggal, vagy anélkül. A vészkiáltás hallatán a majmok a saját (az adott ragadozónak megfelelő) vészkiáltásukat hallatták és a megfelelő módon elmenekültek. Ha azonban a vészkiáltás előtt a módosító ”boom” hang is megszólalt, nem válaszoltak a kiáltásra és nem kezdtek el menekülni. E jelenségből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a Diana majmok megértették a Campbell majmok jelentésmódosító szignálját (Zuberbühler, 2002). 1.1.4. Érvek a funkcionálisan referenciális jelzések hiánya mellett 1.1.4.a. Öröklött prediszpozíció vagy önkényesség
11
Sok esetben kimutatták, hogy az adott faj egyedei minden tapasztalat nélkül is képesek a jelzés felismerésére. A szociális izolációban nevelt halálfejes majmok (Saimiri sciureus) a fajspecifikus vészkiáltás hallatán már az első alkalommal is megrezzenési reakcióval válaszoltak és a vászon pótanyamodellhez szaladtak (Herzog és Hopf, 1984). Erre a viselkedésre alapozva a kölyköket sikerült kondícionálni is a félelmi, illetve a megközelítő reakcióra: ha a vészkiáltással egyidőben egy kitömött ragadozóval (macska vagy kígyó) találkoztak, akkor a modell később is félelmi reakciót és elkerülést váltott ki belőlük, míg ha a modell prezentálása alatt egy semleges hangot hallottak, a kölykök megközelítették és manipuláltak is a tárggyal (Herzog és Hopf, 1983). Hasonló jelenség figyelhető meg egyes énekesmadarak csúfolódó viselkedésének szociális tanulása során is (Curio, 1975; Curio et al., 1978). Más esetekben viszont nincs ilyen specifikus előzetes kapcsolat a vészjelzés és az általa kiváltott viselkedés között. Szabadon élő japán makákók (Macaca fuscata) csapataiban figyelték meg, hogy bár a kölykök már egész fiatal életkorban is nagyon érzékenyek a hallott vészkiáltásokra, a megfelelő menekülési reakció mégis csak fokozatosan alakul ki náluk (Masataka, 1983). 1.1.4.b. A jelek közvetlenül a fiziológiai-, illetve a motivációs állapoton keresztül hatnak A hangok akusztikus struktúrájának és funkciójának eredendő kapcsolatát az is alátámasztja, hogy számos faj (különböző emlős- és madárfaj) vészkiáltása szerkezetét tekintve nagymértékben hasonló egymáshoz. Például a cerkófok légi-, illetve földi ragadozóra adott vészkiáltásainak akusztikus jellemzői gyakorlatilag megegyeznek (Owren és Bernacki, 1989), rövid, gyors, lüktető hangok, melyek azonnal felkeltik a hallgatók figyelmét és motoros választ váltanak ki. A cerkófok esetében már az egészen fiatal kölykök is hallatják mindhárom típusú vészkiáltást, bár kezdetben csak a ragadozók osztályait képesek egymástól megkülönböztetni. Hasonló jelenség tapasztalható a házityúkok vészkiáltásai és táplálékkal kapcsolatos hangjai esetében is (Gyger et al., 1987; Evans et al., 1993; Marler et al., 1986), ahol a hangok struktúrája szinte teljesen megegyező (Evans és Evans, 1999). E jellegzetesség következtében az állati szignálok erősen különböznek az emberi szavaktól, mivel ez utóbbiak esetében a jel és a jelzett közötti kapcsolat teljesen önkényes, a leopárd szó önmagában (illetve mindenféle tapasztalat hiányában) nem vált ki semmilyen reakciót a vevőben. 1.1.4.c. A jeltanulás hiánya A referenciális kommunikációs rendszerekre jellemző a jelek szociális tanulás révén való elsajátítása. Az állatok esetében azonban a vészjeleket az egyedek öröklötten képesek adni,
12
mindenfajta előzetes tanulás nélkül. A tanulás csak a környezeti stimulus és az adott vészjelzés kapcsolatának kialakulásában játszik szerepet. Így a cerkófok a ”sas” vészkiáltást adják mindenféle repülő tárgyra vagy élőlényre, ”kígyó” lehet egy letörött faág, vagy ”leopárd” egy számukra teljesen veszélytelen varacskos disznó is. Felnőttkorukra a jelzések nagyon pontossá válnak, szinte kizárólag csak az adott ragadozófaj felbukkanásakor hallatják őket, csak elvétve jeleznek más fajokat. Hasonló a helyzet a földikutyáknál (Spermophilus sp.), a ragadozófelismerés esetükben is fokozatosan válik egyre pontosabbá (Coss et al., 1993). Owren és Rendall (2004) szerint ez a mechanizmus ellentétes a nyelvre vonatkozó elképzelésekkel, ahol a vevő az adó viselkedését megfigyelve párhuzamosan tanulja meg magát a jelet, valamint a jel és jelzett közötti kapcsolatot. 1.1.4.d. A szándékosság kérdése Amennyiben a referenciális kommunikáció célja az "információátadás", akkor fel kell tételeznünk, hogy az adó a vevő "információhiányos” állapotát felismerve szándékosan jelez. Eddigi kísérleti adatok nem támasztják alá a szándékosság meglétét a vészjelző rendszerek esetén, bár elvileg elképzelhető lenne, hogy a hangok felszólításként funkcionálnak, "utasítva" a hallgatóságot a megfelelő menekülési akció végrehajtására. Úgy tűnik azonban, a szándékosság hiányzik a majmok viselkedéséből, és ez nemcsak a vészjelzésekre vonatkozik, hanem a vándorlás, vagy a táplálkozás közben hallatott kontaktuskereső hangjaikra is. Bár ezeknek a hangoknak éppen az a funkciója, hogy fenntartsa a kapcsolatot az egymástól vizuálisan izolált csapattagok között, a hangadás feltehetően kizárólag az adó egyed állapotának függvénye. Páviánok (Papio sp.) pl. nem válaszolnak egy a csapattól külön lévő egyed hangjára, még akkor sem, ha a jelzés számukra előnyt jelentene (Cheney et al., 1996; Rendall et al., 2000). Megtévesztő lehet, hogy a táplálékkeresés során szétszéledő egyedek gyakran hallatnak kontaktustartó hangokat, úgy tűnhet, mintha a csapat tagjai válaszolgatnának egymásnak. Megfigyelések szerint azonban e jelenség azzal magyarázható, hogy az állatok hasonló helyzetben vannak, hasonló akciókat hajtanak végre, ezáltal mindegyikük csak a saját szeparációs állapotáról ”számol be” (Rendall et al., 2000).
1.1.4.e. A generalizáció hiánya A funkcionálisan referenciális típusú kommunikáció létét igazolná, ha az állatok a vészjelzéseket egy harmadik személy viszonylatában is képesek lennének használni. A cerkófok
13
esetében azonban ennek nem találták jelét. A felnőtt egyedek nem jeleznek, ha olyan ragadozót észlelnek, mely rájuk nem, de a kölykeikre veszélyes lehet. Ugyanezt tapasztalták páviánoknál és makákóknál is (Cheney és Seyfarth, 1990a). Ezzel analóg jelenség, hogy az anyaállatok bizonyos szituációkban nem segítenek a kölykeiknek: amikor a kölyök pl. azt tanulja, hogy melyik táplálék ehető, az anya nem erősít rá egyik típusra sem, nem osztja meg a kölyökkel a saját táplálékát és nem jelzi, hogy mit érdemes megenni. Hasonló a helyzet a vészkiáltások specializálódásakor is, az anya nem erősít rá a kölyök próbálkozásaira, hogy az adott ragadozó esetén melyik a helyes hang (Cheney és Seyfarth, 1990b). Ezeknek a megfigyeléseknek azonban bizonyos mértékben ellentmond Cheney és Seyfarth (1980) azon megfigyelése, amikor egy kölyök segélykérő hangjának felvételét játszották le egy három anyából álló kis csoportnak, melyben ott volt a kölyök anyja is. A hang hallatán a három állat közül a kölyök anyja nézett a leggyorsabban és a legkitartóbban a hangforrás felé, valamint ő ment oda legnagyobb valószínűséggel a hangszóróhoz. Ezen kívül, a kiáltás hallatán a másik két állat a kölyök anyjára nézett, mintha azt várták volna, hogy ő cselekedjen. 1.1.4.f. A jelzett kategória meghatározhatatlansága A funkcionálisan referenciális elképzelés támogatói is elismerik, hogy a jelek által jelzett kategória pontos leírása igen nehézkes. A cerkófok esetében elképzelhető ugyanis, hogy a vészkiáltások ragadozóspecifikus jellemzőket tartalmaznak, így egy ragadozómadarat jelző vészkiáltás valamiféle specifikus információt nyújthat a társaknak a légi ragadozókról. Lehetséges azonban, hogy a tényleges tartalom lényegesen eltérő, ezért a leopárd vészkiáltás jelenthet egy ”négylábú ragadozót”, ”gyors és félelmetes valamit”, vagy ”vízszintes síkban közeledő veszélyt” is. Tovább nehezíti a problémát, hogy egyes vészkiáltások nem a ragadozótípusokra, hanem az adott ragadozó gyorsaságára utalnak. Ez utóbbi típusnak jó példái a földikutyák vészkiáltásai. Bizonyos tekintetben ezek a hangok hasonlóak a cerkófok jelzéseihez, mivel a földikutyák is akusztikusan különböző hangokat hallatnak légi- és földi ragadozóik esetében: az előbbi ”típusnál” fütyülő-, az utóbbinál pedig csettegő hangokat (Owings és Virginia, 1978). Eltérnek viszont abban, hogy vészkiáltásaik valószínűleg nem a ragadozótípusokat jelzik, hanem inkább azt, hogy mennyire sürgős elmenekülni előlük (Robinson, 1981; Sherman, 1985). 1.1.4.g. A jelzésrendszerek fajtáját elősorban az ökológiai tényezők határozzák meg Különböző fajok jelzésrendszerét összehasonlítva látható, hogy az ökológiai feltételek döntő módon befolyásolják (korlátozzák) az adott rendszer rugalmasságát. Ilyen feltétel lehet a fajra vadászó ragadozók kategóriájának száma, a rendelkezésre álló menekülési lehetőségek száma, az
14
élőhely típusa (zárt vagy nyitott). A vizsgált majomfajok közül pl. a cerkófok és a katták kis termetű állatok, a rájuk leselkedő ragadozók tábora sokkal népesebb, mint a nagyobb termetű varié, melyre természetes élőhelyén csak egy-két faj jelenthet veszélyt. További különbség mutatkozik az élőhely tekintetében: a cerkófok és a katták nyílt területeken élnek és főként a talajon tartózkodnak, így jóval nagyobb a valószínűsége, hogy egy földi ragadozó áldozatául esnek, mint a sűrű növényzet között élő és idejük nagyobb részét fákon töltő varik. Ezzel magyarázható, hogy az utóbbiak számára kevésbé fontos, hogy pontosan jelezzék a ragadozó típusát. Jelentős eltérés tapasztalható, ha a cerkófokat a földikutyákkal hasonlítjuk össze. Míg a cerkófok a légi-, illetve a földi ragadozókkal szemben különböző és egymást kizáró védekező viselkedést mutatnak, a földikutyák minden támadás esetében ugyanúgy viselkednek, azaz a rejtekhelyük felé rohannak (bár a ragadozómadarak elől a bozót is menedéket nyújthatna). 1.1.5. Motiváció és referencialitás: Párhuzamos rendszerek Marler, Evans és Hauser (1992) szerint, mivel a szignálok egy lényeges része nem sorolható be egyértelműen a motivációs, vagy a referenciális kategóriába, érdemes lenne ezeket a rendszereket egy többdimenziós modell keretében vizsgálni, melyben minden jelzés értelmezhető lenne motivációs, illetve referenciális tulajdonságai alapján. Döntően csak motiváción alapuló szignálnak tekinthető pl. sok fészekhagyó madár elégedettséget vagy félelmet kifejező hangja, vagy a csecsemők sírása (Abraham, 1974; Collias és Joos, 1953; Lester, 1985). A szinte kizárólag referenciális karakterrel bíró jelzések közé sorolható az emberi beszéd (bár általában itt is fontos szerepe van a belső állapotnak). Az ilyesfajta, csak egyik vagy csak másik alapú jelzések viszonylag ritkák, a jelentéstartalmat általában mind a két rendszer befolyásolja - amint azt a ragadozóspecifikus vészkiáltások esetében is láttuk. Az emberszabásúak szociális interakcióit kísérő hangjai (morgás, agonisztikus visítások) nagyobbrészt motivációs alapúak (Rowell és Hinde, 1962), ugyanakkor referenciális információkat is közvetítenek a csapatban elfoglalt pozícióról (Cheney és Seyfarth, 1982; Gouzoules et al., 1984). Hasonló a helyzet a táplálékkal kapcsolatos jelzések esetében: legyen szó csimpánzokról, makákókról vagy házityúkról, úgy tűnik, a jelzés valamiképpen utal a táplálék minőségére és mennyiségére egyaránt (Dittus, 1984; Hauser és Wrangham, 1987). A kutatók úgy gondolják, hogy az alapvető funkció megértésében a hangok akusztikus jellemzői és a képzés mechanizmusa a kulcsfontosságú. Pl. a makákók sikítása referenciális és egyedileg
15
megkülönböztető jelnek tekinthető, mivel a közelben tartózkodó (de nem látott) társak számára utal az ellenségre és a harc komolyságára is (Gouzoules et al., 1984). Az újabb megfigyelések azonban valószínűtlenné teszik a fenti feltételezést, a kaotikus akusztikus tulajdonságok következtében ugyanis ezek a jelek aligha alkalmasak bármiféle funkció betöltésére (Owren és Rendall, 1997; Rendall et al., 1998). 1.1.6. Összefoglalás Bár az utóbbi évek erőfeszítései nyomán számtalan állatfaj kommunikációs rendszerének alapjait sikerült feltárni, jelenlegi ismereteink még igen hiányosak. Problémát jelent a fajválasztás gyakran esetleges volta is, mely az összehasonlíthatóságot nagymértékben megnehezíti. Nyilvánvaló, hogy az ökológiai körülmények alapvetően befolyásolják az adott faj kommunikációs mechanizmusait - különösen igaz ez a vészkiáltásokra. Úgy tűnik, párhuzam mutatható ki a környezet komplexitása (ragadozók fajtája, menekülési lehetőségek), illetve az adott faj kommunikációs rendszerének összetettsége között. Ugyanakkor nem vitatható, hogy a belső állapoton alapuló magyarázatok sok esetben nem kielégítőek, mivel a jelzések bizonyos mértékben a környezeti ingerek befolyása alá kerülnek. Az, hogy ez a befolyás milyen szintű lesz, attól függ, hogy mennyire variábilis a környezet. Ha csak egy préda van és egy ragadozó, teljesen felesleges referenciális kommunikációt feltételezni, ráadásul a meglétét sem lehetne bizonyítani. A referencialitás szerepe akkor jelentkezik, amikor alternatív lehetőségek bukkannak fel. Az eddigi tapasztalatok szerint azonban az állati kommunikáció esetében az ilyen alternatívák száma nagyon csekély, ezért a rendszer referenciális karaktere is kevéssé fejlett. Fontos megemlíteni, hogy a referencialitás kérdése külön-külön merül fel a jelkibocsátás és a jelértelmezés esetében. Ha az állat képes referenciális jelek adására, de nem képes azok értelmezésére, vagy fordítva, akkor nem jöhet létre referenciális kommunikáció. Jelenlegi tudásunk szerint a vizsgált állatfajok legnagyobb részénél ez a probléma áll elő, nem világos, hogy az adott jelet az állat miképpen értelmezi. 1.2. GESZTIKULÁRIS JELZÉSEK ÉS A FIGYELMI ÁLLAPOT SZEREPE A FŐEMLŐSÖK KOMMUNIKÁCIÓJÁBAN 1.2.1. Egy gesztus kommunikatív jellemzői
16
Míg az előző fejezetben megkíséreltük áttekinteni az állati kommunikációs jelek és az általuk jelzett objektumok viszonyát (elsősorban a vészkiáltások rendszerén keresztül), jelen fejezetben a dolgozat témájához közelebb álló, a vizuális kommunikáció egyik speciális jelzésformájának (gesztusnak) jellemzőit igyekszünk bemutatni. A gesztusok lényegében a jel szerepét betöltő, részben módosult mozgásformák. Számos állatfaj esetében találkozunk olyan ritualizált viselkedésekkel, melyeknek fontos szerepe van az agresszióval, vagy a párválasztással kapcsolatos kommunikációban. Ilyen póznak – gesztusnak tekinthető pl. a pávahímek (Pavo cristatus) szétterjesztett faroktollazata, vagy a kutya (Canis familiaris) agresszív belső állapotra utaló felemelt faroktartása. A korábbiak értelmében az ilyen típusú jelzések szinte kizárólag a belső állapotra utalnak. Az utóbbi években, ezen belül is elsősorban az ember gesztikuláris jelzéseinek evolúcióját célzó kutatások nyomán, előtérbe került azoknak a jelzéseknek a vizsgálata, amelyekről feltételezhető, hogy referenciális tartalommal is bírnak, azaz az adó egyed használatukkal a környezet egy bizonyos elemére utal. Az emberre vonatkozó kiindulási kérdésfelvetés miatt ezek a vizsgálatok meglehetősen szűk körben mozognak, csak néhány főemlős faj képességeit vizsgálták meg ezen a téren, ami az általánosítást igen nehezzé teszi. Ezen túlmenően, mivel a legrészletesebb ismereteink az emberre vonatkozóan állnak rendelkezésre, ezt a fajt tekintjük vonatkoztatási alapnak. 1.2.1.a. A mutató gesztus értelmezésének összehasonlítása Jelenlegi tudásunk szerint bizonyíthatóan egyedül az ember rendelkezik azzal a speciális, öröklött háttérrel is rendelkező gesztussal, amellyel képes mások számára a környezet objektumait, illetve az azokban bekövetkező változásokat jelezni. Ez a gesztus a mutatás, melynek két fő jellemzője van. Az egyik, hogy a kar és a kéz valamilyen kitüntetett irányt jelez, a másik pedig, hogy a gesztust a kinyújtott mutatóujj erősen kihangsúlyozza. Bár sokan vitatják (Povinelli et al., 1997, Povinelli és Davis, 1994), a csimpánzok (Pan troglodytes) nem produkálják ezt a viselkedésformát, még a fogságban élő példányok mutató viselkedése is lényegesen különbözik az emberétől. A különbségnek anatómiai magyarázata van: a mutatóujjat mozgató izomzat és a csontok görbülete némileg eltér a két fajnál. Ettől függetlenül sokak szerint a csimpánzok és az ember mutató gesztusa funkcionális értelemben hasonló. Erre utal, hogy mindkét faj egyedfejlődésében a gesztus hasonló irányú változásokon megy át (egy kezdetben inkább nyúlásként
értelmezhető
kézakció,
amelyben
fokozatosan
jelenik
mutatóujjhasználat) (Leavens és Hopkins, 1999; Leung és Rheingold, 1981).
17
meg
a
domináns
Az emberi mutatás referenciális funkciójának megértése a gyerekeknél fokozatosan, egy fejlődési folyamat során valósul meg. A 9 hónapos csecsemők már figyelemmel kísérik, ha a felnőtt kinyújtott karral és mutatóujjal egy kb. 50 cm távolságban lévő tárgyra mutat. Egy éves koruk után válnak képessé arra, hogy a mutatás irányát egy távolabb elhelyezkedő tárgyig kövessék, mintha képzeletbeli "vonalat" húznának az ujj vége és a tárgy között. 15 hónapos korukban már az sem akadályozza őket a követésben, ha eközben közelebb lévő tárgyakat figyelmen kívül kell hagyniuk (Butterworth és Itakura, 2000; Morisette et al., 1995). A jelzett tárgy és a jel fizikai jellegzetességének ilyenfokú függetlenítése veti fel annak a lehetőségét, hogy a mutatás a gyerekek számára már referenciális tartalommal bír. Hasonló változás figyelhető meg a produkció oldaláról is. Míg kezdetben a gyerekek a másik viselkedési állapotának megváltoztatására használják a mutatást (imperatív forma: szociálisan manipulálja a másikat, pl. rámutat egy számára elérhetetlen tárgyra), addig később a mutatás "pusztán" a másik figyelmének irányítására is szolgál (deklaratív forma). Ez utóbbi esetben a gyermek nem vár el akciót a másikról, hanem csak egy közös figyelmi állapot elérésére törekszik. Mindezek értelmében érdekesnek tűnt annak vizsgálata, hogy a majmok (de különösen a csimpánz) mennyiben képesek a gyermekhez hasonlóan értelmezni a mutató gesztust. Az eredményekből úgy tűnik, a vizsgált majomfajok csak korlátozott mértékben képesek az ember jelzéseit kommunikatív jelként értelmezni és azok alapján az elrejtett táplálékjutalmat megtalálni. Kapucinus majmok (Cebus apella) tárgyválasztásos feladatokban számos próba során képesek ugyan megtanulni, hogy az egészen közelről (15 cm) történő emberi mutatás a jutalom helyét jelzi (Anderson et al., 1995; Itakura és Anderson, 1996). Rhesus majmok (Macaca mulatta) esetében hasonló eredményt hoztak a kísérletek (Anderson et al., 1996). Valószínű, hogy az állatok a sok próba során egyszerűen csak annyit tanultak meg, hogy az ember kezéhez közelebb eső oldalt válasszák. Egy vizsgálatsorozat keretében Povinelli és munkatársai (1997) felnőtt csimpánzokat, két- és három éves gyerekeket teszteltek abból a szempontból, hogy képesek-e a mutatás és a tekintet iránya alapján az elrejtett jutalmat megtalálni. Különféle próbákat végeztek, melyek során a kísérletvezető hol csak mutatással, hol csak odanézéssel, vagy e kettő együttesével jelzett. Amennyiben az ember viszonylag közelről jelezte a jutalom helyét, a csimpánzok képesek voltak azt megtalálni, ha viszont kissé távolabbról (1-1,5 m), akkor a helyes választások aránya az elvárt szintre, vagy az alá esett. A legjobb eredményt akkor érték el, amikor a jelzés a mutatás és az odanézés együttese volt. Úgy tűnt, a csimpánzok a próbák során megtanulták összekapcsolni a mutatóujjat a dobozzal. Ezzel szemben a gyerekek számára egyik feladattípus sem okozott nehézséget, akár közelről, akár távolról történt a jelzés. (Fontos különbség, hogy a gyerekekkel
18
általában egy teszttípusból csak egy próbát végeztek, a csimpánzokkal pedig 25-30 próbát). Egy további vizsgálatban a jeladó asszimmetrikusan, az egyik dobozhoz közelebb helyezkedett el (helyi ingerkiemelés) és ily módon jelzett. A csimpánzok eltérően reagáltak a két lehetséges pozíció esetében. Ha az ember a jutalmat tartalmazó doboz mellett tartózkodott, a csimpánzok a jel természetétől függetlenül szignifikáns mértékben az elvárt szint feletti arányban választották ezt az oldalt (vagyis a test pozíciója alapján választottak). Amikor viszont az ember az üres doboz mellől jelzett, a csimpánzok már nem voltak képesek helyesen választani, sőt ha csak a tekintet iránya volt a jel, szignifikáns mértékben az elvárt szint alatt teljesítettek, vagyis oda mentek, ahol az ember tartózkodott (Itakura et al., 1999). Feltételezhető, hogy a szociális környezet hatással van arra, hogy az állat hogyan reagál az ember által adott jelzésekre, többek között pl. a mutatásra. Számtalan vizsgálati eredmény bizonyítja, hogy az emberrel szoros kontaktusban nevelkedett egyedek (enkultúrációs hatás) ezen feladatokban rendszerint jobb teljesítményt nyújtanak. Ennek egyik példájaként egy fiatal gorillával végzett vizsgálatsorozat említhető (Gómez, 1990), melyben az állatnak egy problémahelyzetet (egy zár kinyitásával kijutni egy szobából) kellett megoldania, úgy, hogy ehhez a jelenlévő ember segítségét is felhasználhatta. A kutatók azt tapasztalták, hogy a feladat többszöri ismétlése során megváltozik a gorilla “stratégiája”. Kezdetben a gondozó csak passzív eszköz (object) volt, akire felmászva a zárhoz lehetett jutni. Később már az embert az ajtóhoz vezetve alanyként (subject) használta fel célja eléréséhez, majd néhány hónap elteltével nem csak odavezette az embert az ajtóhoz, de közben váltakozva nézett annak arcára és a zárra, sőt olykor az ember kezét is megpróbálta a zár felé irányítani. Ez utóbbi esetben tehát a cselekvés aktív végrehajtójaként (agent) használta fel az embert. Az enkultúráció esetleges hatása más emberszabásúakkal végzett vizsgálatokból is ismert. Míg az emberi mutatás jelként való értelmezését laborban nevelkedett csimpánzoknak meg kellett tanulni (Povinelli et al., 1999), enkultúrált csimpánzok és egy orangután (Pongo pygmaeus) hasonló szituációban azonnal képesek voltak a jel alapján helyesen választani (Itakura és Tanaka, 1998). Ugyanezt a teljesítménybeli különbséget figyelték meg abban az esetben is, amikor a jel a tekintet iránya volt: míg Povinelli és munkatársai (1999) nem tapasztaltak megfigyelésen alapuló tanulást, az Itakura és Tanaka (1998) által végzett kísérletben a helyes választási arány meghaladta a 90 %-ot. Általánosságban véve azt mondhatjuk, hogy az emberszabásúaknak – még az emberi környezetben nevelkedetteknek is – bizonyos mennyiségű próbálkozásra van szükségük ahhoz,
19
hogy megtanulják az emberi gesztusok értelmezését és azok alapján pl. megtalálják az elrejtett jutalmat. Sikerességüket erősen befolyásolja a jelző és a jelzett tárgy közötti távolság: minél közelebb helyezkedik el e kettő egymáshoz, annál hamarabb képesek biztosan és helyesen választani (pl. a mutatóujj szinte hozzáér a jutalmat rejtő dobozhoz, vagy a jeladó a jutalom helyéhez közel tartózkodik). Ha az emberszabásúak és a gyerekek összehasonlítását a jelprodukció oldaláról végezzük el, szintén jelentős eltéréseket tapasztalhatunk. Talán a legfontosabb, hogy a gyerekek gyakran használják a gesztusokat deklaratív célzattal, vagyis hogy érdeklődésük tárgyát, figyelmüket megosszák másokkal. Az imperatív jelzések mint a "szociális eszközhasználat" típusai fordulnak elő, produkálásuk azon az előfeltevésen alapul, hogy mások mint önálló hatótényezők befolyásolják a történéseket. Ezzel szemben a csimpánzok gesztusaik segítségével szinte kizárólag csak saját magukra hívják fel a figyelmet. A deklaratív típusú jelzések esetükben teljesen hiányoznak, úgy tűnik, nem képesek a társuk figyelmét valamilyen rajtuk kívülálló, külső dologra felhívni, kizárólag a figyelemmegosztás, vagy valamiféle kommentálás céljával (Tomasello és Call, 1994; Tomasello et al., 1985). 1.2.1.b. A gesztikuláris jelzéseket vizsgáló kísérletek kritikája Mivel a mutással kapcsolatos kísérletek fő célja az emberrel való homológiák tisztázása volt, a kísérletezők figyelmét számos elméleti és gyakorlati módszertani probléma elkerülte. Az egyik ezek közül, hogy a vizsgált fajok (rhesus majom, csimpánz) gesztikuláris kommunikációja természetes körülmények között valószínűleg lényegesen eltér az emberétől. Ezen kívül, terepi megfigyelések sem igazolják, hogy az állatok a mutatást, vagy azzal közel rokon viselkedési formákat használnának egymás között, ami megkérdőjelezi e kísérletek eredményeinek értelmezhetőségét. További problémát jelent, hogy ezek a kutatások, különösen kezdetben, elsiklottak egy a vizuális kommunikáció esetében fontos kérdés felett, nevezetesen, hogy milyen mértékben és hogyan történik a másik figyelmi állapotának befolyásolása. Míg az akusztikus kommunikáció során a jeladónak "nem kell különösebben törődnie" azzal, hogy a jelzés eléri a vevőt, vagy sem, a vizuális csatorna esetében ez másképp van. Amennyiben ugyanis az adó nem törődik a társa figyelmi állapotával, akkor csak abban az esetben érhet el sikert, ha a jelzés nagyon feltűnő (pl. nászruhák, bár még ehhez is kapcsolódnak figyelemfelhívó hangjelzések). A másik lehetőség, hogy a jeladó egyed érzékeli a másik figyelmi állapotát és adott esetben képes annak manipulálására is.
20
1.2.2. A tekintetkövetéstől a figyelmi állapot felismeréséig 1.2.2.a. Emberi jellemzők A figyelmi állapot felismerésének első lépése, hogy az egyed képes rá, vagy megtanulja, hogy a másik tekintetének iránya milyen jelentőséggel bír. Jelen tudásunk szerint az emberben e képesség kialakulása fokozatosan, több szakaszon keresztül megy végbe, amelynek bizonyos elemeit egyes állatfajok esetében is sikerült kimutatni. Emery és munkatársai (Emery, 2000; Emery et al., 1997) úgy vélik, a tekintetkövető képesség, a kapcsolt figyelemre, illetve a megosztott figyelemre való képesség egymással szorosan összefüggő, de különálló jelenségek, melyek egymást követően alakulnak ki. Definícióik szerint tekintetkövetésről akkor beszélhetünk, ha pl. a gyerek ugyanabba az irányba néz, mint az anyja, a konkrét tárgy azonban, amire a figyelmük irányul, nem feltétlenül egyezik meg. E képesség fejlettebb formájának tekintik a kapcsolt figyelmet (joint attention), mely akkor valósul meg, ha a gyerek és az anya figyelme ugyanarra a dologra irányul, annak következtében, hogy a gyerek követi az anya tekintetének irányát. További fejlődési fokozatot jelent a megosztott figyelemre (shared attention) való képesség megjelenése. Ebben az esetben a gyerek és az anya egyaránt tudatában van, hogy mire irányul a másik figyelme, tehát mindketten saját szándékukból néznek az adott dologra, és nem azért, mert a másik is odanéz. Hasonló szakaszos fejlődést tételez fel Butterworth és Jarrett (1991), akik a tekintetkövető képességet és a kapcsolt figyelemre való képességet azonosnak tekintik, létrejöttét pedig három, egymást követő mechanizmus segítségével írják le. Az első az ún. ökológiai mechanizmus, mellyel a gyerekek már hat hónapos korban rendelkeznek. Ekkor már képesek arra nézni, amerre az anyjuk – de csak a saját látóterükön belül. A lokalizálás azonban még nem pontos, tekintetük megakad az első ”útbaeső” dolgon, így ha az adott irányban több érdekes dolog is van, könnyen eltévesztik, hogy éppen mire is nézett az anyjuk. Ez az életkor tehát megfelelne a fentebb említett (Emery et al., 1997) tekintetkövetésre való képesség szakaszának. Kb. 12 hónapos korban jelenik meg a geometrikus mechanizmus, mely már lehetővé teszi a tekintet irányának pontosabb lokalizációját, tehát a gyerek képes az anya által nézett tárgyat fixálni, de még mindig csak a saját látóterén belül. A legfejlettebb szint a kb. 18 hónapos korban jelentkező reprezentációs mechanizmus, melynek segítségével már a saját látóterén kívülre is képes a másik tekintetét követni, és teljes biztonsággal választani (pl. ha az anya mögé néz, megfordul és úgy követi a tekintet irányát). E két utóbbi mechanizmus révén tehát kialakul a kapcsolt figyelemre való képesség (Emery et al., 1997). A kapcsolt figyelem nagyon fontos szerepet tölt be a gyerekek nyelvtanulása során: a tárgyak,
21
események neveit a gyerek azáltal tanulja meg, hogy az adott szó kimondásával párhuzamosan a felnőtt a megnevezett dologra néz vagy mutat. A gyerek pedig általában másfél éves kora körül már megérti, hogy mi a felnőtt figyelmének tárgya (Baldwin, 1991). A kapcsolt figyelmi állapot bizonyos formái az imperatív és a deklaratív mutatáshoz egyaránt társulnak. Már az egészen fiatal kisgyerekek is megbizonyosodnak arról, hogy a mozdulatuk látható a másik ember számára - vagy előzetes szemkontaktus, vagy valamilyen hangadás révén. Mindegyik esetre jellemző, hogy a jelzés alatt a gyermek gyakran váltogatja a pillantását a célszemély és a kívánt objektum között, ezzel mutatva, hogy tudatában van, a jel hatással van a másikra (Bates et al., 1979). 1.2.2.b. Tekintetkövetés állatoknál A szociális csoportban előforduló tekintetkövetés vagy szociális figyelem (Chance, 1967) gyakorisága információt szolgáltat az állat rangsorban elfoglalt helyzetéről: minél magasabban helyezkedik el az egyed a rangsorban, annál többször pillantanak rá a társai, míg ő maga annál ritkábban néz rájuk. Bizonyos esetekben a Primáták a pillantást felhasználják arra, hogy információt szerezzenek a társuk szándékairól, emocionális állapotáról, vagy a körülöttük zajló eseményekről. A tekintetkövetést használják akkor is, amikor egy fajtársuk segítségére van szükségük. Anubisz páviánok (Papio anubis) (Walters és Seyfarth, 1987) és fehérbarkójú cerkófok (Cheney és Seyfarth, 1990b) ilyenkor lopva tekintgetnek az agresszíven fellépő fajtárs és a potenciális segítő között, és viselkedésükkel megpróbálják az utóbbit rábírni, hogy segítsen. A főemlősökön kívül feltételezhetően más emlősfajok is képesek a fajtárs tekintetének követésére, erre utalnak a nemrégiben kecskékkel végzett sikeres vizsgálatok (Kaminski et al., 2001). Előfordul, hogy a bonyolultabb interakciók során az állatok kihasználják társaik automatikus tekintetkövető képességét. Legjobb példája ennek talán a taktikai megtévesztés, amikor pl. egy állat azáltal kerüli el, hogy a többiek megtámadják, hogy úgy tesz, mintha ragadozót fedezett volna fel a közelben: távolra néz, esetleg vészkiáltást is hallat, ezzel elvonja saját magáról a társai figyelmét (Cheney és Seyfarth, 1990b; Whiten és Byrne, 1988). Több kísérletben sikerült kimutatni, hogy felnőtt csimpánzok képesek az emberi tekintet követésére, hasonló módon a gyerekekhez. Az egyik, meglehetősen bonyolult vizsgálatban a jelző ember különböző tárgyak mögé nézett, illetve a tekintetének irányában valamilyen, a tekintetet megakasztó tárgy volt, tehát ”túlnézett” tárgyakon. A csimpánzok követték az ember tekintetének irányát és a jutalmat az ”akadály” mögött keresték, illetve, ha az ember egy hozzá közelebbi tárgyat
22
figyelmen kívül hagyva, távolabbra nézett, a csimpánzok sem akadtak meg a közelebbi tárgynál. Mindebből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a csimpánzok nemcsak képesek mások tekintetének irányát követni, hanem megértették annak "célját" is (Tomasello et al., 1999). Egy másik vizsgálat eredményei szerint a csimpánzok képesek voltak az emberi tekintet irányát követni abban az esetben is, ha a jelzés a fej- és szemmozgás együttese volt, és akkor is, ha csak a szem mozgása önmagában (Povinelli és Eddy, 1996b). 1.2.2.c. A tekintet kommunikációs jelzésként való felismerése állatoknál A másik tekintének iránya sok esetben jelzésként szolgálhat a megfigyelő számára. A kutatók úgy érveltek, hogy e képesség meglétére utalhat, ha az adott faj egyedei képesek választásukat a másik tekintetének irányultsága alapján megtenni. Majmokat vizsgálva mindössze egy esetet ismerünk, amikor több száz próba elvégzése után, a jelekkel fokozatosan nehezedő sorrendben találkozva egy kapucinus majomnak sikerült megtanulnia, hogy az emberi fejfordítás gesztust irányjelzésnek tekintse és az alapján válasszon (Anderson et al., 1995; Itakura és Anderson, 1996), annak ellenére, hogy a korábban leírtak szerint a majmok képesek a fajtárs tekintetét követve saját figyelmüket egy adott tárgyra irányítani. Látható azonban, hogy ez önmagában nem nyújt elegendő alapot arra, hogy feltételezzük, értik a másik egyed figyelmi állapotának jelentőségét, az adott szituációról meglévő ismereteit, vagy a jelzés referenciális jelentését (Cheney és Seyfarth, 1990a; Emery et al., 1997; Tomasello et al., 1999). 1.2.2.d. A tekintet figyelmi állapotként való felismerése állatoknál Mint az a fentiekből is látszik, a mentális állapot és figyelmi állapot tulajdonítás képességének vizsgálatában a kapott eredmények eléggé zavarosak. Tulajdonképpen a kutatók még nem találták egyértelmű bizonyítékát annak, hogy a csimpánzok (vagy más faj) értenék, hogy egy adott dologra való ránézés, az arra irányuló figyelem kommunikatív értékkel bír. Úgy tűnik, a majmok többsége nem fogja fel a másik vizuális figyelmi állapotának jelentőségét (pl. közönséges makákó: Kummer et al., 1996), a csimpánzok azonban egyes adatok szerint képesek a test vagy a fej helyzete - egyes esetekben a pillantás - alapján különbséget tenni az ember figyelő és nem figyelő állapota között. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy a megfelelő teljesítményszint eléréséhez nagyszámú (kb. 200) próbára van szükségük, ami alatt megtanulják, hogy melyik embert érdemes választani (Call és Tomasello, 1996; Povinelli et al., 1990). Az ezirányú vizsgálatokban a csimpánzok mindig két emberrel szembesültek, akik közül csak az egyik ismerte a táplálékjutalom helyét. Amennyiben a két ember helyzete (szemben áll/háttal áll) különbözött egymástól, az állatok sikeresen
23
megoldották a feladatot. Ha azonban a két ember csak a fej, vagy a szem irányultságában tért el egymástól (fejjel elfordul/feléjük fordul; nyitva/csukva van a szeme; rájuk néz/elnéz oldalra; be van kötve a szeme/szája), a jó választások aránya az elvárt szintre, vagy az alá csökkent. A kutatók azt is megvizsgálták, hogy esetleg az életkor előrehaladtával változik a csimpánzok figyelmi állapot értelmező képessége, de ezirányú mentális fejlődést nem sikerült kimutatniuk (Theall és Povinelli, 1999). A figyelmi állapot felismerésével kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az erre való képesség a mentális állapot-tulajdonítás képessége nélkül is megjelenhet (Povinelli és Eddy, 1996a). Vagyis az egyed képes a partner viselkedési változásait figyelő- vagy figyelmetlen állapotként kategorizálni anélkül, hogy a figyelemről, mint speciális mentális állapotról alkotott agyi reprezentációval rendelkezne (Gómez, 1997). E hipotézis valószínűségét támasztják alá azok a megfigyelések, melyek szerint a csecsemők képesek a kapcsolt figyelemre már jóval az előtt, hogy a figyelmi állapot megértéséhez szükséges agyi képességeik fejlődése befejeződne (Corkum és Moore, 1995). 1.2.3. Mentális reprezentációk kérdése a gesztikuláris kommunikáció vonatkozásában A vészkiáltások értelmezéséhez hasonlóan a gesztikuláción alapuló kommunikációs jelzésrendszer esetében is felmerült a mögöttes elmebeli folyamatok kérdése. A vita itt is a reprezentációk jellege körül folyik, illetve, hogy az állati (és kisgyermeki) elme milyen komplex reprezentációs rendszert működtet (Povinelli et al., 1999). Erre vonatkozóan jelenleg kétféle elképzelés – modell – él. A hagyományos felfogás szerint a jelenségek értelmezéséhez nincs szükség némi genetikai prediszpozíción és általános tanulási képességen kívül más folyamatok feltételezésére. Az ehhez kapcsolódó ún. alacsony szintű modell szerint az állatok képesek megtanulni, hogy saját akcióik ("jelzéseik") befolyásolják a másik viselkedését, illetve, hogy a másik bizonyos viselkedési formái előrejelzik bizonyos események bekövetkezését. E modell hátterében az áll, hogy az asszociációs mechanizmusok elegendően flexibilisek ahhoz, hogy a kellő tapasztalat birtokában az egyed képes a megfelelő módon viselkedni. Ebben az esetben tehát az egyetlen reprezentációs szintet a másik viselkedésének felismerése jelenti. Ezzel szemben az ún. magas szintű modell azt feltételezi, hogy az egyed nemcsak felismeri a másik viselkedését, hanem a tapasztalatok hatására egy magasabb rendű reprezentációt is kiépít. Így például a másik tekintetirányának megfigyelője nem pusztán magát a viselkedést észleli, hanem a "nézést" egy belső állapotot befolyásoló viselkedésként fogja fel. Másszóval, érti, hogy ha a másik
24
ránéz valamire, akkor ezáltal valamiféle információt szerez arról, megváltoztatva saját mentális állapotát. Ebből következően, a magas szintű modell feltételezi, hogy az állatokban a másik viselkedését egy többszintű modell dolgozza fel, mely ugyanakkor a saját akció megtervezése, illetve kivitelezése során is működik. Egy másik fontos szempont a kommunikációs helyzet értelmezésekor, hogy vajon az egyed képes-e kiépíteni a másik kommunikatív szándékára utaló reprezentációt, azaz képes-e felfogni, hogy a másik jelzése számára információt nyújt. Feltételezhetjük, hogy amennyiben egy ilyen reprezentáció létrejön, akkor az képes közreműködni abban, hogy az egyed bármilyen, elvileg megkülönböztethető jelzést kommunikációs jelként értelmezhessen. A csimpánzokkal és orangutánokkal végzett vizsgálatokból származó eddigi tapasztalatok nem utaltak ilyen reprezentáció meglétére. Egy összehasonlító vizsgálat során, újfajta jelzésekkel szembesülve az állatok rendre kudarcot vallottak, nem voltak képesek az új jelzések alapján a jutalmat megtalálni, míg 2,5-3 éves gyerekek számára a feladat nem okozott különösebb nehézséget. A kísérletben a rejtést látó, az alanynak segítő ember háromféle módon jelezhette a jutalom helyét: rámutat; egy jelzőtárgyat (markert) tesz a jutalmat tartalmazó dobozra; a jutalmat tartalmazó dobozzal mindenben megegyező dobozt mutat fel. A gyerekek mindhárom esetben az elvárt szintnél szignifikánsan jobban teljesítettek, megértették a jelző személy kommunikációs szándékát, az emberszabásúak viszont nem (Tomasello et al., 1997). A kutatók egy része az alacsony szintű modell (Heyes, 1998; Povinelli et al., 1997, 1999), míg mások a magas szintű modell (Whiten, 1997; Whiten és Byrne, 1988) mellett érvelnek. Bár a két elképzelés sok tekintetben nem zárja ki egymást, mégis szerencsésebb lenne egy egységes megközelítés kidolgozása. Egy nemrég publikált tanulmányban Call (2001) felvetett egy alternatív lehetőséget, mely szerint a reprezentációs rendszer jellegének megértéséhez azt kell a vizsgálat középpontjába állítani, hogy az egyed mennyire rugalmasan oldja meg a kommunikációs (és általában a szociokognitív) helyzeteket. E tudás-alapú megközelítés értelmében az állat nem egyszerűen csak bizonyos inger-válasz kapcsolatokat tanul meg, hanem megérti az összefüggéseket a különféle ingerek között, és általános szabályokat alkot, melyek már függetlenek az adott ingertől. A szociális helyzetek megoldása így egyben egy olyan ismeret kialakulásához is vezet, mely lehetővé teszi, hogy az állat új helyzetekben előrejelezze a társai viselkedését. Call (2001) szerint tehát az állatok szociális helyzetekre jellemző kulcsokat tanulnak meg, de ugyanakkor képesek az absztrakcióra is, vagyis a megtanult kulcsokat képesek újfajta problémahelyzetekben is használni.
25
1.2.4. Kritikai észrevételek az etológiai megközelítés hiányára és módszertani problémák A fejezetben bemutatott kísérleti munkák egy része sokkal több problémát vet fel, mint amennyit megold, elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt. Etológiai szempontból a fent leírt kommunikációs jelek többsége "önzetlen" viselkedést takar, amikor az egyed számára hátrányos módon osztja meg az "információt" a másikkal. Még a szoros kötelékben élő állatok esetében is csak különleges helyzetekben van táplálékmegosztás (pl. kölykök etetése), a táplálékkal kapcsolatos viselkedés általában inkább önző jelleget tükröz. Eszerint elképzelhető, hogy a "kooperatív" kísérleti helyzetben a csimpánzok és más majomfajok azért nem teljesítettek jól, mert a kísérlet alapfelállása idegen volt számukra. Erre utalnak azok a megfigyelések, amelyekben a figyelmi állapot felismerését kompetícióval járó helyzetben vizsgálták. Ezekben az esetekben úgy tűnt, a csimpánzok pontosan tudják, hogy mit lát a társuk és mit nem. A Hare és munkatársai (2000) által elvégzett kísérletekben egy domináns és egy szubordináns csimpánznak egyszerre volt lehetősége két jutalomfalat megszerzésére. Amennyiben a domináns egyed mind a két falatot láthatta, úgy természetesen ő szerezte meg mindkettőt. Amikor azonban a szubordináns egyedet valamilyen módon előnyhöz juttatták (végignézhette a rejtést; az egyik falat csak az ő számára volt látható; előbb engedték ki, mint a domináns társát), változott a helyzet. A szubordináns állat a domináns számára nem látható jutalmat közelítette meg elsőként, melyet aztán rendszerint meg is szerzett. Jellemző volt, hogy a csak általa ismert helyű jutalom megszerzése előtt igyekezett a domináns figyelmét valamilyen módon elterelni magáról, és ezáltal megtéveszteni azt. Érdekes jelenség, hogy az állatok pozíciójuk függvényében eltérő megszerzési stratégiát folytattak: míg a szubordináns egyed elsőként a rejtett falathoz ment oda, a domináns először a társa által is látott falatot szerezte meg és csak ezután ment a rejtetthez. Vagyis az alárendelt egyed tisztában volt vele, hogy csak a rejtett falat esetében lehet esélye a megszerzésre, hiszen a másik jutalmat a domináns is látja. Ugyanez a felismerés tételezhető fel a domináns egyed részéről is: feltehetően azért ment először a jól látható helyen lévő jutalomért, mert felfogta, hogy azt a szubordináns társa is látja, míg a másik falat helyét csak ő ismeri. Fontos kihangsúlyozni, hogy az alkalmazott stratégia kizárólag attól függött, hogy az adott helyzetben az állat melyik pozíciót töltötte be, tehát, ha egy szubordináns egyedet egy nála alacsonyabb rangú társával állították párba, ami által ő került domináns pozícióba, a stratégia is megváltozott.
26
A tapasztaltak alapján a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a csimpánzok felismerik, hogy a társuk figyelme mire irányul, mit láthat és mit nem, valamint hogy ebbéli tudásukat felhasználva képesek saját táplálékszerző stratégiájukat a megfelelő módon alakítani. Hare és munkatársai (2003) nemrégiben kapucinus majmokkal is elvégezték a fent említett kísérletet. Eredményeik szerint a majmok a csimpánzoktól eltérően nem fogják fel, hogy társuk ismerete más lehet, mint az övék, vagyis, hogy amit ők látnak, az a társ számára nem biztos, hogy látható. Összefoglalásként megállapítható, hogy az eddig elvégzett vizsgálatok eredményei alapján nem lehet tiszta képet alkotni arról, hogy egy kommunikációs helyzetben az állatok milyen sikerességgel szerepelnek. Ennek magyarázata többek között az lehet, hogy a fajok közötti nagy variabilitás miatt a kísérleti szituációk relevanciája más és más, minek következtében a kapott eredmények nehezen hasonlíthatók össze egymással. Az adott jel értelmezésére való képesség függ a fajtól, valamint, mivel leggyakrabban nem fajtárs, hanem egy ember jelzéseit kell az állatoknak értelmezni, az enkultúráltság mértékétől is. Ezzel kapcsolatos az a jelenség, hogy sok esetben az emberi kommunikáció olyan jellegzetességeit “kérik számon” az állatokon, mint a szemkontaktus kialakítása, mely a vizsgált fajok döntő többsége számára nem egyeztethető össze a temészetes viselkedésformákkal. A majmok pl. kifejezetten kerülik, hogy egymás szemébe nézzenek, illetve az ilyen tekintetváltásokat agresszív jelzésként értelmezik. További problémát jelent a teljesítmény – mechanizmus kapcsolatának megállapítása is. Azonos sikeresség (vagy éppen gyenge teljesítmény) takarhat eltérő mechanizmust, ugyanakkor különböző performanciák mögött megegyező mechanizmus húzódhat.
1.3. EMBER ÉS KUTYA Közismert, hogy a különböző fajok azonos környezeti feltételekhez való adaptálódása olyan konvergens evolúciós folyamatot eredményez, mely az eltérő törzsfejlődési alapok ellenére is hasonló jellemvonások kialakulásához vezet. Fontos megjegyezni azonban, hogy míg a konvergencia jelenségek vizsgálata széles körben elfogadott a morfológiai tulajdonságok és egyes
27
viselkedési jellemzők evolúciójának tanulmányozásakor, az effajta megközelítés a szociokognitív folyamatok kutatásában mindeddig háttérbe szorult. A kutya kialakulásának körülményeiről szerzett eddigi ismereteink alapján viszont joggal feltételezhetjük, hogy társas viselkedésének egyes megnyilvánulásai éppen a fentebb említett konvergens evolúciós folyamatok termékeként jelentek meg. A kutya ily módon egyedülállóan alkalmas alany lehet a szociokognitív képességeket kialakító konvergens evolúciós folyamatok vizsgálatára. 1.3.1. A kutya származása és a háziasítás folyamata A korábbi elméletekkel ellentétben ma már nem kételkedhetünk a kutya monofiletikus eredetében. Az etológia, a paleontológia, a genetika egymástól független bizonyítékokkal szolgálnak arra nézve, hogy a farkas (Canis lupus) és a kutya (Canis familiaris) egy közös őstől származik. Ez az ”ős Canida” mintegy 5-7 millió évvel ezelőtt, a Közel-Kelet térségében élt állat lehetett (Fuller és DuBois, 1962). A kutya és a farkas közötti szoros rokonságot mutatja a két faj közötti nagymértékű biokémiai hasonlóság (Scott és Fuller, 1965) és egyes genetikai vizsgálatok eredményei (pl. a kromoszómaszerelvény azonossága) is. Régészeti leletek már az emberi történelem korai szakaszában a kutya farkassal azonos földrajzi elterjedését mutatják (Fox, 1965), bár arra vonatkozóan nem tartalmaznak egyértelmű utalást, hogy hol és mikor kezdődhetett el az őskutya és az ősfarkas egymástól való szétválása. A kérdés megválaszolása azért is nehéz, mert az archeológiai leletek alapján a két faj maradványait nem lehet megkülönböztetni egymástól, úgy tűnik, csak a genetikai vizsgálatok vezethetnek eredményre. A mitokondriális DNS-sel végzett vizsgálatok eredményei alapján Vilá és munkatársai (1997) szerint a ma élő kutyák két különböző, 100-130 ezer évvel ezelőtt élt farkas őstől származnak, valamint a múltban egymástól független folyamatként két különböző helyen és időben történt a kutya háziasítása. Egy másik kutatócsoport a közös ős két leszármazási vonalának elválását mintegy 10-30 ezer évre teszi (Savolainen et al., 2002). Mivel manapság a kutyát az ember igen sokféle célra használja, és elméletileg ezek bármelyike (sőt egyszerre több is) szerepet játszhatott a háziasításban, számos szerző megpróbálta e funkciók valamelyikét egy domesztikációs elmélet részeként tárgyalni (Clutton-Brock, 1984; Messent és Serpell, 1981). Egyesek szerint a kutya háziasításának fő tényezője a táplálékszerzési szándék volt. Mindezt kevéssé valószínűsíti az a tény, hogy bár a kutyát egyes kultúrákban ma is elfogyasztják, sehol sem játszik lényeges szerepet az étkezésben. Mások szerint az őrző-védő funkció, illetve a
28
közös vadászatban rejlő előnyök felismerése vezethetett a domesztikáció lezajlásához. Vannak, akik az emberek körül ólálkodó állatok hulladékeltakarító szerepét emelik ki, és rendkívül népszerű az az elképzelés is, mely szerint az ősfarkas megszelídítése pusztán kedvtelésből, érzelmi okokból, bizonyos szociális igények kielégítésére való törekvés eredményeképpen történt (Fox, 1965; Scott & Fuller, 1965). A legtöbb ezzel kapcsolatos elmélet hiányossága az, hogy nem képes meggyőző magyarázatot adni arra, hogy a domesztikáció miért egyedi és megismételhetetlen esemény, milyen ökológiai tényezők játszottak szerepet a létrejöttében, és miért éppen akkor és ott történt meg, hogy egy szociális ragadozó faj egy főemlős fajhoz társult. A mára mind inkább elfogadott nézet szerint a kutya megjelenése az ember megjelenéséhez köthető, vagyis saját evolúciónk döntő szerepet játszott a kutya evolúciójában. Kb. 130-150 ezer évvel ezelőtt, Afrikából kiindulva a Homo sapiens elérte Délkelet-Ázsiát és Európa déli részét, ahol akkoriban a farkas volt a csúcsragadozó. A két faj első találkozása egyedülálló eseménynek bizonyult, valószínűleg evolúciós változásokat indított el. Az emberi faj evolúciójában bekövetkezett másik döntő változás feltehetően a mintegy 15 ezer évvel ezelőtt megkezdődött letelepedés lehetett. Bár nincs egyetértés, úgy gondoljuk, egy viszonylag egyszerű folyamat vezethetett a modern kutya kialakulásáig. Az északi féltekét egyre gyorsabb ütemben benépesítő emberi populáció jelentősen befolyásolhatta az ott élő farkasokat. Mivel mindkét faj csoportos vadász, igen hamar egymás versenytársaivá váltak, akiknek meg kellett osztozni az erőforrásokon. A farkasok és az emberek egyaránt territóriumot tartanak, ennek nagyságát azonban a zsákmányállatok előfordulása szabja meg (Sharp, 1978). Mindezek következtében az ember- és a farkaspopuláció feltehetően ugyanazt a földrajzi területet foglalta el, a territóriumok így részben átfedhettek. Az emberek jó vadászok lehettek, fogaik és állkapcsuk viszonylagos fejletlensége miatt azonban a zsákmány elfogyasztásában nem voltak túl hatékonyak, az általuk elejtett zsákmány egy jelentős része megmaradt, amit ők nem, a farkasok viszont annál inkább képesek voltak megenni. Egyes feltételezések szerint a falkát elhagyó fiatal farkasok, vagy a társaik által kivert egyedek hasznosíthatták ezt a táplálékforrást. A megmaradt hulladék eltakarítása az ember számára igen hasznos volt, hiszen ezáltal lecsökkent a betegségek terjedésének kockázata. Egy ilyen szimbiózis kialakulásának azonban feltétele, hogy bizonyos mértékben mindkét fél alkalmazkodjon a másikhoz. A farkasoknak korlátozniuk kellett magukat, hogy csak a hulladékot fogyasszák el (és ne az embereket), az embereknek viszont meg kellett szokni a farkasok közelségét. Ahogy az emberek vándoroltak, ezek a velük szimbiózisban élő farkasok követték őket.
29
A farkasok viselkedésében lezajlott változások következtében az egyedek fokozatosan egyre inkább eltávolodtak a vadonélő fajtársaiktól. A megváltozott élettér, az ember közelsége miatt a két populáció között egyre ritkábbá válhatott a kereszteződés lehetősége, megindulhatott a specializálódás folyamata. Ennek alapján feltételezhető, hogy még mielőtt a mai értelemben vett kutya megjelenéséről beszélhetnénk, mintegy 15-30 ezer évvel ezelőtt (Savolainen et al., 2002) már létezhetett egy olyan farkaspopuláció, mely az új környezethez való adaptáció következtében jelentős viselkedésbeli változásokon esett át, morfológiailag azonban még nem különbözött a vad társaktól. Feltételezhető tehát, hogy nem a farkas háziasítása zajlott le, sokkal inkább egy farkas-szerű állaté, mely az ember közelében élt évezredeken keresztül. A domesztikáció akkor gyorsulhatott fel, amikor az ember letelepedett életmódra tért át és az ősi populációtól való izoláció egyre erőteljesebb lett. Az ember elkezdte a saját speciális céljainak megfelelő egyedek kialakítását, így igen gyorsan jelentős morfológiai eltérések alakulhattak ki az egyedek között. 1.3.2. A domesztikálódás folyamata, általános szempontjai Egy korai definíció (Hale, 1962) szerint a domesztikáció az a folyamat, melynek során az adott faj egyedeinek szaporodása, gondozása és táplálása egy bizonyos szinten az ember ellenőrzése alá kerül, valamint ezzel párhuzamosan az egymást követő generációkban biológiai változások történnek. Kretchmer és Fox (1975) véleménye szerint a háziasítás egy olyan evolúciós folyamat, melyben a populáció bizonyos (az ember által kiválasztott) része reprodukció tekintetében izolálódik a populáció többi részétől. A “vad” típussal való kereszteződés hiánya pedig sok generáció alatt egy specializálódási folyamatot eredményez. A jelenleg leginkább elfogadott definíció szerint a háziasítás az evolúciós változás azon speciális formája, melynek során az adott populáció alkalmazkodik az emberhez és az általa nyújtott környezethez. A fokozatos alkalmazkodás az állatok külső és belső tulajdonságaira egyaránt hat, az egyedek fenotípusbeli, és genetikai változásokon is átesnek, ezáltal egyre jobban elkülönülnek vadonélő rokonaiktól (Price, 1999). Fontos kiemelni, hogy e definíció szerint a hangsúly az adaptáción van és nem az ember befolyásoló hatásán. A domesztikációt jellemző folyamatok lényeges vonásait jól példázzák a rókákon végzett szelekciós kísérletek (Belyaev, 1979). Ezek a vizsgálatok azt igazolták, hogy az egyetlen szempontot követő, pusztán a szelíd viselkedésre történő szelekció néhány generáció alatt már kiterjedt viselkedésbeli és neuroendokrin rendszert érintő változásokhoz vezet, melyek
30
következtében új viselkedési formák és ”domesztikált” jellegek jelennek meg (foltos szőrzet, felkunkorodó farok, lógó fül, ugatás-szerű hangok, megnövekedett reproduktív aktivitás, emberrel való kontaktus keresése, szelídség). 1.3.3. A “kutyává válás” során végbement szelekció szempontjai és következményei A fentebb részletezett evolúciós folyamat következtében a kutya, mint faj, életteret váltott: ősei környezetéből (melyben a mai farkasok élnek) az ember környezetébe került át. Az új niche a kutya természetes életterévé vált, miután szociális állat lévén képes volt az emberrel szoros kapcsolatot kiépíteni, faj- és egyedi szinten egyaránt. Egyes vélemények szerint (Csányi, 2000) a modern Homo sapiens a kutya domesztikációjának feltételezett kezdetén jellegzetes viselkedési sajátságokkal rendelkezett, melyek egymással kölcsönhatásban működve tehették lehetővé az emberi csoportok állandósulását. E sajátságok összességét humán viselkedési komplexnek nevezzük (Csányi, 2000). A hipotézis szerint pl. szoros csoportszerkezet csak abban az esetben jöhet létre, ha az egyedek egymással szemben nem viselkednek túl agresszíven, ha képesek bizonyos fokú toleranciára. A csoport tartósságának feltétele az együttműködés, a közös élelemszerzés és az élelem minél békésebb elosztása. Ehhez azonban szükséges, hogy a csoporttagok figyeljenek egymásra, és fontos legyen számukra, mit gondol vagy mit tervez a másik. Igyekezniük kell a társaikat megérteni és képesnek kell lenniük egyes viselkedéselemek utánzására. A csoportszerkezet fenntartásában szerepet kap a csoporttagok motivációinak, érzelmi állapotainak összehangolása is. A szociális érzékenység és az empátia tehát adaptációs előnyt jelent. Fontos ezzel kapcsolatban, hogy az egyedek szabályokat és szokásokat alkossanak és azoknak megfelelően viselkedjenek. Humphrey (1980) felvetése szerint egy szociális struktúrában az egyedek olyan kompromisszumos viselkedésre szelektálódnak, melynek során csak oly mértékben érvényesítik egyéni érdekeiket, hogy a csoportos életmódban rejlő adaptációs előnyök még megmaradjanak. E folyamat egy jellegzetesen szociális típusú intelligenciát eredményezhet, mely hatékonyan segíti a csoporttagok közötti együttműködést és a bonyolult társas viselkedési formák kialakulását. Ezen elképzelés szerint azok a csoportok, melyek tagjai bizonyos szinten rendelkeztek a fenti tulajdonságokkal, tartósan fennmaradhattak. Feltételezhetően az emberi környezetbe szelektált kutyáknak valamilyen szinten ezen komplex viselkedéselemek analóg megfelelői kellett kifejleszteniük a sikeres adaptáció során. E tulajdonságok, mint a csökkent szintű agresszió, az ember irányában jelentkező fokozottabb tolerancia/preferencia, az embertől való félelem és elkerülés csökkent mértéke, valamint az
31
érdeklődés az ember tevékenységei iránt mind előnyt jelenthettek az egyed számára. Ezen kívül, a fejlett csoportos életmód megköveteli, hogy a csoporttagok felismerjék egymást, valamint, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkezzenek, melyek elősegítik az interspecifikus kommunikációt és kooperációt. Mivel a kutya viselkedését, képességeit kialakító tényezők nagymértékben hasonlóak voltak a humán evolúció során megjelent adaptációs követelményekhez, a két faj viselkedésében megfigyelhető analógiáknak döntő szerepe lehet a kutya kialakulásának megértésében. Az alábbiakban felsorolásszerűen összefoglaljuk azokat a jellegzetességeket, melyek nagy valószínűséggel az ember mellett élés következtében váltak a kutya fajspecifikus sajátságaivá. - A genetikai variancia extrém mértékű növekedése (destabilizáló szelekció) rendkívüli morfológiai variabilitáshoz és viselkedésbeli plaszticitáshoz vezetett (Scott, 1977). - A morfológiai jegyek terén lezajlott változások eredményeként sok fajtára jellemző a laposabb arckoponya, kerek fej, nagy szemek, lógó fül, vagy a különböző méretű és formájú farok (Belyaev, 1979; Coppinger et al., 1987). - A stressztoleranciára való szelektálás következtében jelentős változások mentek végbe a neuroendokrin szabályzórendszerben (Belyaev, 1979). - A viselkedés szerveződésében alapvető változások történtek: a fajspecifikus kommunikatív viselkedések szerepe csökkent (Nott és Bradshaw, 1993); felgyorsult az ivari érés és növekedett a reproduktív aktivitás, mely egyúttal függetlenedett a csak később és kevésbé intenzíven megjelenő agressziótól, dominanciára törekvéstől és a területvédő késztetések megjelenésétől (Fox, 1975). - Megnőtt az emberhez való szocializációs hajlam: az egyedfejlődés érzékeny periódusai kevésbé kifejezettek, neoténiás jelenségek léptek fel (Coppinger et al., 1987), valamint jellemző az egész életen át tartó emberhez való kötődés (Gácsi, 2003; Topál et al., 1998). - Az ember és farkas kommunikatív jelzéseinek különbözősége miatt a kutya kommunikációs rendszere megváltozott, a jelzésrendszer alkalmazkodott az alapvetően vizuális és audiális modalitásban zajló emberi kommunikációhoz, míg a szaglás, valamint a fül és farok mozgásának, helyzetének kommunikációban betöltött szerepe csökkent. Ezzel párhuzamosan megnövekedett a vokalizáció szerepe, az ugatás többfunkcióssá vált (Cohen és Fox, 1976; Feddersen-Petersen 2000; Yin, 2002). - Változás történik a kognitív struktúrákban is, melyek elsősorban a kutya kommunikációs készségeit és szociokognitív képességeit érintették. Mivel a kutya viselkedésevolúciójának fontos tényezője volt a komplex emberi környezet, feltételezhető, hogy a kutya érzékennyé vált bizonyos
32
emberi kommunikatív viselkedési formákra (Agnetta et al., 2000; Hare és Tomasello, 1999; McKinley és Sambrook, 2000; Miklósi et al., 1998, 2000), valamint a verbális jelekre, melynek következtében a társas helyzetek nagyfokú megértését - szociális megértés - elősegítő képességek fejlődtek ki benne. E feltételezés helyességét támasztják alá azok a nemrégiben elvégzett vizsgálatok, melyekben Miklósi és munkatársai (2003) kutyák és ember nevelte (szocializált) farkasok képességeit hasonlították össze kétfajta kommunikációs helyzetben. Mint az már korábbi vizsgálatokból (Hare et al., 1998; Hare és Tomasello, 1999; Miklósi et al., 1998) kiderült, a kutyák számára nem okoz nehézséget az egyszerű mutató gesztus értelmezése. Ennek alapján az egyik kísérletben a farkasoknak hasonló módokon jelezték az elrejtett jutalom helyét. Ha az ember kezével megérintette a jutalmat tartalmazó dobozt, vagy egészen közelről mutatott rá, a farkasok többnyire képesek voltak e jelek alapján helyesen választani, amikor viszont a mutatás kissé távolabbról történt, random módon választottak. A második kísérletben a kutyáknak és a farkasoknak lehetőségük volt, hogy két egyszerű manipulációs feladat megoldását megtanulják. A kutatók azt tapasztalták, hogy a kezdeti siker után a feladatok megoldhatatlan verziójával szembetalálkozva a kutyák gyakran a gazda arcára, szemébe nézve próbáltak segítséget kérni, míg a farkasok ezt nem tették (Miklósi et al., 2003). Ezen megfigyelésekből arra következtethetünk, hogy a kutyák és a farkasok viselkedésében tapasztalt legfőbb különbség, hogy a kutyák gyakorta ránéznek az ember arcára, sőt keresik az ember tekintetét. A másikra irányuló figyelem és a másik tekintetének keresése – melyre a farkasok még igen intenzív szocializációs periódus után sem képesek - döntő szerepet játszik az emberrel való interspecifikus kommunikáció létrejöttében. Fő hipotézisünk, hogy a kutya evolúciója során szert tett arra a képességre, mely által lehetővé vált a szociális megértés kifejlődése egy heterospecifikus környezetben. Szociális megértés alatt azt a képességet értjük, melynek segítségével az egyed a szociális eseményeket értelmezi, és tapasztalatait saját akcióinak szervezésekor fel is használja. Egyes vélemények szerint (Topál és Miklósi, 2003) e képességnek legalább négy alapvető jellemzője van: (1) az egyed érzékeny a csoporttagok kommunikatív jelzései iránt; (2) képes a másik mentális állapotának bizonyos mértékű reprezentálására; (3) képes a másik viselkedésének módosítására saját érdekeinek megfelelően; de ugyanakkor (4) saját viselkedésének módosítására és újraszervezésére is. Mindezek a jellemzők nagymértékben hozzájárulnak az egyed hatékonyságához a komplex szociális helyzetek kezelésében.
33
Ebből arra következtethetünk, hogy a szociális megértés a genetikai és a környezeti hatások komplex interakciójával jött létre. Ily módon a képesség megjelenése függ a faj genetikai jellemzőitől és az adott környezettől is, melyben az állat él. Úgy gondoljuk, általánosságban véve a kutya rendelkezik azzal a genetikai konstitúcióval, mely megfelelő környezeti körülmények esetén lehetővé teszi az ilyesfajta képességek megjelenését. 1.3.4. Humán viselkedési komplex analógiái a kutya viselkedésével Mint a fentiekből is kitűnik, a kutya természetes környezete az emberi közösség. Minél több időt tölthet el a kutya az emberekkel, annál inkább képes e közösségbe beilleszkedni és a szociális “kötelék” tagjaként viselkedni. A szocializáltság mértéke azonban erősen meghatározza, hogy egy adott helyzetre a kutya hogyan reagál. A jól szocializált egyed viselkedését bizonyos mértékben a gazda viselkedése is befolyásolja, mert ezek a kutyák egy döntési helyzetben figyelembe veszik a társuk (jelen esetben a gazda) reakcióját. Vagyis egy kognitív képességeket, vagy problémamegoldó képességet igénylő helyzetben a kutya teljesítménye nem csak saját képességeitől, de a gazdával folytatott korábbi interakciók és kooperáció mértékétől is függ, így ilyen szituációkban rosszabb eredményt érnek el, mint kevésbé szocializált társaik. A jelenség részben magyarázatul szolgálhat a kutyák és a farkasok között problémahelyzetben megfigyelt (Frank, 1980) jelentős különbségekre is. A szocializáció mértékének hatását bizonyították Miklósi és munkatársai (2003) által végzett összehasonlító vizsgálatok is. Eredményeik szerint manipulációs helyzeteket a – szocializált – farkasok sokkal hatékonyabban és gyorsabban oldottak meg, mint a gazdájuk segítségére váró kutyák. A problémahelyzetekben tapasztalt viselkedésbeli különbségek további példájaként említhetjük Topál és munkatársai (1997) vizsgálatát, melyben sikerült kimutatni, hogy a gazdával szoros kapcsolatban lévő és családtagnak tekintett kutyák problémamegoldó képességet igénylő helyzetben erősebben függenek a gazdájuktól, sokkal inkább igénylik annak segítségét, mint kevésbé jól kötődő társaik. A kapcsolat jellege – a kutyát kertben tartják, vagy a gazdájával együtt, a lakásban él – befolyásolja azt is, hogy az idegen környezet mennyire jelent stresszt: a gazdával több időt töltő, lakásban tartott kutyák az ilyen helyzeteket jobban viselik, többet játszanak, ugyanakkor közelebb tartózkodnak a gazdájukhoz, mint a kertben tartottak. Bár úgy tűnik, a gazda-kutya kapcsolat a szocializáció egyik legfontosabb eleme, sem az oktatás (engedelmességi képzés), sem a fajtaspecifikus különbségek nem befolyásolták a kapcsolatot (Topál et al., 1997).
34
A humán viselkedési komplex fontos eleme a kötődés, mely lehetővé teszi hogy a gyermek megfelelően beilleszkedjen az adott közösségbe és együttműködjön a társaival. Korábbi vizsgálatok azt bizonyították, hogy kutyák esetében is kimutatható ilyen hatás. Topál és munkatársai (1998) eredményei szerint a gazda-kutya közötti kötődési viszony nagymértékben hasonló a anya-gyerek páros között megfigyelhetőhöz. Az eredetileg gyermekek kötődését mérő Idegen Helyzet Tesztet (Ainsworth és Wittig, 1969) minimális változtatások után kutyákkal elvégezve a kutatók a gyerekekéhez igen hasonló viselkedési jellemzőket találtak, melyek kategorizálása is nagyban megegyezett az eredetileg megalkotott kategóriákkal. A gazdájához jól kötődő kutya hasonlóan viselkedik az egyes fázisokban, mint az anyjához jól kötődő gyermek, a kevésbé kötődő kutyák és gyerekek viselkedése pedig szintén nagymértékben egyezik. Ezen túlmenően sikerült kimutatni, hogy a kötődés minősége a gyerekekhez hasonlóan (Belsky et al., 1996; Wartner et al., 1994) a kutyák esetében is hatással van a későbbi szociális viselkedésre, kooperációs- vagy a problémamegoldó képességre. Vizsgálatainkban háromféle szituációban írtuk le a kutyák viselkedését, majd elvégeztük a kötődés tesztet (Idegen Helyzet Teszt – Topál et al., 1998) és ehhez hasonlítottuk a három helyzet során tapasztaltakat. Eredményeinkből úgy tűnt, a jól (biztosan) kötődő kutyák hatékonyabban képesek együttműködni a gazdájukkal, sikeresebbek egy újfajta feladat elsajátításában, valamint egy problémahelyzet megoldásában is, bár gazdájuktól jobban függenek, mint a kevésbé jól kötődő társaik (Soproni, 1998). A kötődés ugyan befolyásolja a teljesítményt, de ez nem jelenti azt, hogy a jól kötődő kutyák természetes körülmények között rosszabbul teljesítenének. Erre talán a vakvezető kutyák szolgálnak a legjobb példával. Hosszútávú vizsgálatokból kiderült, hogy a mindennapi szituációkban a jól kötődő vakvezető kutyák sokkal hatékonyabban és sikeresebben képesek a gazdájukat segíteni, vele együttműködni, mint a kevésbé kötődők (Naderi et al., 2001). Míg a gyerekeknél a kötődés a korai életszakaszban alakul ki és formálódik, a kutyák esetében a kötődés képessége jóval rugalmasabb, még a felnőtt állatok is képesek stabil kötődés kialakítására. Gácsi és munkatársai (2001) menhelyi kutyákkal végzett vizsgálataikban azt tapasztalták, hogy az állatok igen rövid (10-10 perc, 3 alkalommal) idő alatt kötődési kapcsolatot alakítottak ki egy számukra addig ismeretlen személlyel. Nemrégiben elvégzett vizsgálataikban Topál és munkatársai (2004) arra keresték a választ, milyen életkorban mutatható ki legkorábban az emberhez való kötődés. Eredményeik szerint a kutyák már négy hónaposan mutatják a kötődésre jellemző viselkedéselemeket. A tapasztaltak alapján a kutatók feltételezték, hogy a kutyákban eleve (születésüktől fogva) megvan a hajlam az emberhez való kötődésre, függetlenül attól, hogy
35
később milyen környezetben nőnek fel. E hipotézis helyességének eldöntése érdekében “normális” családi kutyákat, intenzív szocializációs körülmények (napi 24 órás emberrel való szoros kontaktus) között nevelkedett kutyákkal, illetve farkasokkal hasonlítottak össze. A kétféle módon felnevelt kutyák kötődési viselkedése között nem találtak jelentős különbséget, az intenzív szocializáció tehát nem erősítette jelentős mértékben az emberrel való kapcsolatot. A kézben nevelt farkasok esetében szintén nem volt hatása a nevelésnek: az ember irányában alapvetően bizalmatlan faj egyedeinek viselkedésén nem változtatott a szocializációs periódus, ugyanúgy nem mutatták kötődés jeleit, mint vadonélő társaik. Ezek a jelenségek megerősítik abbéli nézetünket, hogy a kutyákban eleve megvan a kötődésre való hajlam – mely nagyon fontos tulajdonság az emberi közösségekbe való beilleszkedés szempontjából. A humán viselkedési komplex másik fontos eleme, hogy a csoport tagjai képesek legyenek különféle szabályok elsajátítására és azok betartására, vagyis a szabálykövetésre. Miután a kutya természetes környezete az emberi közösség, feltételezhető, hogy esetében is fontos a csoport szabályainak megfelelő viselkedés. Egy eredetileg gyermekek tárgyállandósági képességének fejlődését vizsgáló tesztben a kutyák reakciói nagymértékben egyeztek a gyerekeknél és felnőtteknél megfigyeltekkel. Hozzájuk hasonlóan a kutyák is gyorsan elsajátították a játékszabályt: a kísérletvezető három paraván mögött elhaladva random módon az egyik mögött elrejtett egy tárgyat úgy, hogy az elhaladás közben mindegyik paraván után megmutatta, hogy nála van-e még vagy sem. Ezt követően a kísérletvezető a tárgyat jól láthatóan a zsebébe tette és csak imitálta a rejtő mozdulatokat. A gyerekek többsége (és a felnőttek fele) ebben az esetben is elindult és úgy tett, mintha keresne, mert mint utólag elmondták, úgy gondolták, hogy a játék lényege – a szabály – a keresés, függetlenül attól, hogy hol a tárgy. Érdekes módon a kutyák is hasonló módon viselkedtek, a kritikus próba során közel háromnegyed részük keresést imitálva végigjárta a paravánokat. Keresés közben többet pillantgattak a kísérletvezetőre, olyan helyeket is megnéztek, ahol korábban sosem volt a tárgy, mozdulataik eltúlzottak voltak, vagyis minden jel szerint tisztában voltak a helyzettel. Mindezekből arra következtethetünk, hogy az emberekhez hasonlóan a kutyák is képesek egy adott szabályrendszer elsajátítására és annak megfelelő viselkedésre (Sárközi, 1998). A szabálykövetés kialakulásában a mintakövető viselkedésnek és a szociális tanulásnak is nagy szerepe van. E tulajdonságok megléte teszi lehetővé a csoporttagok érzelmi, illetve viselkedésbeli szinkronizációját, mely feltétlenül szükséges a csoportstruktúra fennmaradásához. Fontos tehát,
36
hogy az egyed képes legyen a társaktól származó információk felhasználására, új szabályok elsajátítására és a szabályoknak megfelelő viselkedésre. A emberek esetében teljesen természetesek ezek a jellemzők, nemrégiben azonban sikerült kimutatni, hogy a kutyák is rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal. Kubinyi és munkatársai (2003a) eredményei szerint a kutyák képesek arra, hogy egy előzőleg a gazdától többször látott akciót önmaguk kezdeményezzenek és a gazda nélkül végre is hajtsák azt. Ezen kívül, úgy tűnik, képesek az embertől származó információkat felhasználva megoldani egy problémaszituációt (jutalom megszerzése egy kerítés megkerülésével) (Pongrácz et al., 2001b), valamint egy egyszerű manipulációs feladatot megtanulni (Kubinyi et al., 2003b). Ez utóbbi esetben a kutyáknak egy ember megmutatta, hogy egy zárt dobozból a dobozon lévő kar lenyomásával megszerezhető egy labda. Bár a kart a demonstrátor a kezével nyomta le, a kutyák nagyobb része az orrát használta erre a célra és nem valamelyik mellső lábát. Ebből arra következtethetünk, hogy a kutyák nem magát az akciót utánozták, hanem az eredményt próbálták elérni, vagyis a cél a kar elmozdítása és a labda megszerzése volt, nem pedig a megfelelő végtag használata. Pongrácz és munkatársai (2001b) vizsgálatában azok a kutyák, melyek előzetesen láthatták, amint egy ember egy kerítés megkerülésével hozzájut az áhított jutalomhoz, önmaguk sokkal gyorsabban megszerezték azt, mint a demonstrációt nem látott társaik. Kérdésként merült fel azonban, hogy mennyire rugalmas a kutyák ilyesfajta szociális információt felhasználó képessége. A kísérleti helyzetben a kerülő demonstrációt látó és “naív” kutyák egy részének egyaránt lehetősége volt arra, hogy a kerítésen lévő kis ajtón keresztül szerezze meg a jutalmat (tehát nem volt szükség a kerítés megkerülésére). Amikor ezek után az ajtót bezárták a két csoport teljesítménye erősen eltérővé vált: a naív kutyák nem tudták megoldani a problémát, továbbra is a (zárt) ajtónál próbálkoztak, míg a demonstrációt látott egyedek minden nehézség nélkül megkerülték a kerítést és megszerezték a jutalmat (Pongrácz et al., 2003). Az említett jelenségek arra utalnak, hogy a kutyák képesek a másik által végrehajtott akció elemeit megtanulni, sőt az egyes részekből előrejelezni a következő elemeket, valamint maguk is képesek az adott cselekvéssorozattal egyező, vagy azt kiegészítő akciók végrehajtására. Ez a szociális anticipációnak nevezett tulajdonság pedig lehetővé teszi az ember és a kutya közötti viselkedésbeli szinkronizációt és a kooperációt. A humán viselkedési komplex részét képező szociális megértés egyik jellemzője, hogy az egyed érzékeny a másik kommunikációs jelzései iránt. Az emberrel való hosszú együttélés alapján
37
feltételezhetjük, hogy ez a tulajdonság a kutyáknak is sajátja, vagyis képesek az ember különféle gesztikuláris és verbális kommunikációs jelzéseit helyesen értelmezni. Nem tisztázott azonban, hogy a verbális kommunikáció esetében pontosan mi az, amit a kutyák megértenek. Vajon magát az emberi beszédet, a szavak jelentését értik meg, vagy a megértéshez szükségesek egyéb tényezők is. A témában született talán legalaposabb vizsgálatot a múlt század elején két pszichológus végezte egy Fellow nevű német juhásszal (Warden és Warner, 1928). A kutya gazdája szerint értette az emberi beszédet és mindig a mondottaknak megfelelően cselekedett, a kutatóknak azonban sikerült bizonyítani, hogy a megértés erősen függ a kontextustól és a gazda jelenlététől. Vagyis a kutya csak akkor teszi azt, amit a gazdája mond, ha a mondottak illenek az adott szituációhoz és a kutya láthatja a gazdáját – annak apró gesztusait, elsősorban tekintetének irányát - a szöveg elhangzása közben. Amennyiben a gazda nincs jelen, vagy olyan dolgot mond, mely nem illik az adott helyzethez, a kutya nagy valószínűséggel hibázni fog. Az eredményekből úgy tűnik tehát, a kutyák számára az ember kommunikációs jelzései csak a megfelelő “kísérőjelenségekkel” együtt értelmezhetők (Young, 1991). Egy nemrégiben elvégzett vizsgálat eredményei további részletekkel szolgáltak e témában. Pongrácz és munkatársai (2001a) kérdőíves felmérésében a résztvevő gazdáknak többek között fel kellett sorolni azokat a kifejezéseket, melyeket szerintük a kutyájuk megért. A kifejezéseket három csoportba sorolták aszerint, hogy a kutya mennyire megbízhatón reagál rájuk. Az eredmények szerint a kutyák a használt kifejezéseknek csupán egyharmadára reagálnak mindig, több, mint felére pedig csak a megfelelő szituációban. Ebből arra következtethetünk, hogy a kutyák képesek a vokális emberi beszéd egyes részleteit bizonyos viselkedési válaszokkal társítani, de az adott akció kiváltódásához a gazdától származó viselkedésbeli, akusztikus, és vizuális jelzések is szükségesek. A legújabb kutatási eredmények arra utalnak, hogy a kutyák képesek lehetnek egyszeri alkalom alapján tárgyak neveinek megtanulására (egyetlen border collie: Kaminski et al., 2004a). 1.3.5. Ember és kutya közötti gesztikuláris kommunikáció: közvetlen előzmények Mint azt korábban már említettük, az emberszabásúak számára nagy nehézséget okoz, ha egy ember gesztusai alapján kell valamilyen problémát megoldaniuk. Ezzel szemben a kutyák - a fentebb részletezett szocializációs folyamatok eredményeként – sikeresebbek az ilyen jellegű kommunikációs szituációkban (is).
38
Az elmúlt években több olyan tanulmány született, melyekben a kutatók azt vizsgálták, miképpen reagálnak a kutyák a különféle humán gesztusokra, vajon képesek-e azokat kommunikációs jelként értelmezni (Hare és Tomasello, 1999; McKinley és Sambrook, 2000; farkas: Miklósi et al., 2003). A legelső ilyen jellegű vizsgálatban Miklósi és munkatársai (1998) a kutyákat egy kétutas választási helyzetben tesztelték, melyben öt különböző humán gesztus alapján kellett a kutyáknak az elrejtett táplálékjutalmat megtalálni. A gesztusok nehezedő sorrendben követték egymást: mutatás, testdöntés, bólintás, fejfordítás, csak tekintet iránya által adott jel. A kutatók azt tapasztalták, hogy a kutyák a mutatást és a testdöntést azonnal helyesen értelmezték, míg a bólintással, fejfordítással és a csak tekintet irányával adott jelek esetében rövid tanulási periódusra volt szükségük a szignifikáns szint eléréséhez. (Hangsúlyozni kell azonban, hogy a szükséges próbák száma minden esetben sokkal kevesebb volt, mint a csimpánzokkal végzett hasonló vizsgálatokban). Mint a kutyákkal végzett későbbi vizsgálatokban is általános, az alanyok számos fajtát képviseltek és különböző ”előtapasztalatokkal” rendelkeztek. Felmerülhet azonban a kérdés, vajon a kutya fajtája, esetleg a képzettség befolyásolja, hogy az állat mennyire képes a humán gesztusokat értelmezni. McKinley és Sambrook (2000) vizsgálataikban többek között erre keresték a választ. A kutyák három fajtacsoportjával dolgoztak: képzett vadászkutyákkal, kedvencként tartott vadászkutyákkal és kedvencként tartott nem vadászkutyákkal. A kutatók egy korábbi tanulmány (Scott és Fuller, 1965) alapján feltételezték, hogy az emberi gesztusok értelmezésében a vadászkutya fajták sikeresebbek, mint a nem vadászkutya fajták, miután az előbbiek szelekciója éppen azirányban zajlott, hogy minél pontosabban tudják értelmezni az ember különféle kommunikatív gesztusait, kézjeleit. Ezen túlmenően, azok a vadászkutyák, melyek külön képzésben is részesültek az emberi gesztusok értelmezése terén (képzett vadászkutyák), korábbi tapasztalataik révén jobban fognak teljesíteni, mint a csak kedvencként tartott fajtatársaik. A vizsgálatban szereplő kommunikációs helyzetben az ember háromféle módon jelezhette az elrejtett jutalom helyét. Amennyiben a jelzés a mutatás volt, a kutyák igen sikeresek voltak, ha viszont az ember a fejének odafordításával, vagy csak odanézéssel jelezte a jutalom helyét, az elvárt szinten teljesítettek. Ez utóbbi két próbatípus esetében egyébként kizárólag a két vadászkutya csoport néhány egyede teljesített az elvárt szintnél szignifikáns mértékben jobban. A kutyák jelértelmező képességére vonatkozóan hasonló eredménnyel zárult egy összesen két, illetve egy egyeddel végzett vizsgálat is (Hare et al., 1998). Ez esetben a kutyák a mutatás alapján biztosan választottak az előttük vagy mögöttük elhelyezett tartók között, még akkor is, ha a mutató
39
gesztus mozdulatlan volt, valamint sikeresek voltak, ha az ember a fejének és tekintetének irányával jelzett. Amennyiben azonban a jelzés csupán a mozdulatlan szemmel történt, nem voltak képesek helyesen választani. Egy további vizsgálatukban a kutatók előzőleg csimpánzokkal elvégzett kísérletet (Itakura et al., 1999) ismételtek meg kutyákkal, immár nagyobb elemszámmal (Hare és Tomasello, 1999). A kísérletekben kétféle típusú próba szerepelt, mindkettő esetében a jeladó lehetett ember vagy fajtárs is. A helyi ingerkiemelés próbában a jeladó teljesen megközelítette a jutalmat tartalmazó dobozt és oda-vissza nézegetett a doboz és az alany között. A másik típusú próbában a jeladó a két lehetséges helytől egyforma távolságban helyezkedett el és a jutalom helye felé fordult és nézett, miközben a dobozra is mutatott (ember jeladó esetében). Az eredmények szerint a humán gesztusok esetében a kutyák 80%-a (helyi ingerkiemelés), illetve 50%-a (mutatás) teljesített szignifikáns mértékben az elvárt szint felett, míg ha fajtárs volt a jeladó, az értékek 60% (helyi ingerkiemelés), illetve 40% (“mutatás”) voltak. Eredményeiket a csimpánzoknál tapasztaltakkal összehasonlítva a kutyák mindegyik próbatípusban sikeresebbnek bizonyultak. A fentiektől némileg eltérő jelzéstípust alkalmazva Agnetta és munkatársai (2000) az életkor teljesítményre gyakorolt esetleges hatását vizsgálták meg. Kísérletükben az ember egy tárgy (marker) segítségével jelezte a jutalom helyét. Amennyiben a kutyák láthatták a marker odahelyezésének mozdulatát, képesek voltak helyesen választani, azokban a próbákban viszont, melyekben a mozdulatot nem, csak a már ottlévő tárgyat látták, random módon választottak. A teljesítmény szintje az életkor függvényében nem változott. Egy további vizsgálatban a kutatók azt tapasztalták, hogy a kutyák spontán módon (jutalmazás nélkül) nem követik az ember tekintetének irányát. Eredményeik alapján azt feltételezhetjük, hogy kutya és ember viszonylatában nem alakul ki a reflex-szerű orientáció követés, vagy ha létre is jön, később eltűnhet, mert a kutya számára nem jelent előnyt, ha az ember minden fejmozdulatát, tekintetváltását figyelemmel kíséri. Ennek azonban némileg ellentmondanak azok a mindennapi megfigyelések, melyek szerint a kutyák követik az ember tekintetét, vagy a mutató mozdulatot. Összességében véve valószínűleg a motiváció szintje határozza meg, hogy a kutya az adott helyzetben hogyan viselkedik, követi-e az ember tekintetének irányát vagy sem. A jelértelmezést célzó vizsgálatokban mindig felmerülhet annak lehetősége, hogy a kutyák nem az adott jel, hanem a szagingerek alapján választanak helyesen. Szetei és munkatársai (2003) kísérletsorozatukban azt vizsgálták, hogy két lehetséges hely közötti választáskor a kutyák
40
elsősorban a szaglásukra vagy a látásukra hagyatkoznak. Tapasztalataik szerint humán jelzés hiányában a kutyák hatékonyan képesek használni a szaglásukat és a látásukat egyaránt. Ha azonban az ember a rejtés után rá is mutatott valamelyik dobozra, a kutyák nagy része a mutatás alapján választott még akkor is, ha előzőleg látta, hogy a jutalmat a rejtő a másik dobozba helyezte. Ez esetben tehát a jelzés fontosabbnak bizonyult, mint a vizuális információ. Úgy tűnik, a kutyák a mutatást a jutalomra utaló kommunikatív jelként értelmezik, bár nem minden esetben használják azt kizárólagosan. Nemrégiben sikerült kimutatni, hogy a kutyák önmaguk is képesek a “mutatásra” (Miklósi et al., 2000). Valaminek a megmutatása összetett kognitív képességet igényel, hiszen az egyednek egyrészt fel kell hívnia magára a társa figyelmét (attencionális komponens), másrészt jeleznie kell egy rajta kivülálló dolgot vagy eseményt (direkcionális komponens). A vizsgálat során a kutyák végignézhették, amint a kísérletvezető egy jutalomfalatot rejt el a szobában, egy a kutya által elérhetetlen helyre. A kutatók arra voltak kíváncsiak, vajon a kutyák megmutatják-e valamilyen módon a jutalom helyét a (helyet nem ismerő) gazdának. Amennyiben a próba során a jutalom és a gazda egyaránt jelen volt, a kutyák tekintetváltásokkal próbálták a gazda figyelmét magukra, illetve a jutalomra felhívni, miközben gyakran hangot is hallattak. Az ilyesfajta gyors ide-oda nézegetés és az azt kísérő vokalizáció speciálisan csak ebben az esetben volt jellemző és egyes vélemények szerint (Gómez, 1990; Miklósi et al., 2000) a funkcionálisan referenciális kommunikáció példájának tekinthető. 1.3.6. Célkitűzés Jelen dolgozat célja a kutya-ember közötti vizuális kommunikáció további fontos részleteinek tisztázása, amely segít a kommunikáció reprezentációs hátterének feltárásában, illetve a kutya evolúciós (szelekciós) történetének tisztázásában, valamint hozzájárul az ember vizuális kommunikációs jelzésrendszerének értelmezéséhez. Első kísérletünkben arra kerestük a választ, hogy a kutyák miképpen reagálnak az olyan jelzésekre, melyek értelmezésénél fontos szerepet kap a figyelmi komponens megléte vagy hiánya. 1. Képesek-e a kutyák egy kommunikációs helyzetben a valamire irányuló figyelmet a mentális állapot jeleként értelmezni és a jelet választásuk során felhasználni?
41
Korábbi vizsgálatokból már ismert, hogy a kutyák igen sikeresek, ha az ember mutató gesztusa alapján kell két vagy több hely között választaniuk. Nem tisztázott azonban, hogy a mutatásnak pontosan mely része, eleme az, amelyik a választásban segít. Annak érdekében, hogy erről többet megtudjunk, a következő vizsgálatokban a humán mutató gesztus különféle típusaival szembesítettük kísérleti alanyainkat. 2. A kutyák számára a mutatás mely részelemei a meghatározóak (feltétlenül szükségesek) a jel értelmezéséhez?
Mindezek után egy összehasonlító vizsgálat keretében ugyanazon kommunikációs helyzetben kutyák és kisgyerekek teljesítményét vetettük össze, a gyerekek esetében két korcsoportot vizsgálva. A kísérletekben alkalmazott jelek minden alany számára hasonló mértékben voltak szokatlanok. 3. A kutyák, illetve a gyerekek milyen mértékben képesek a már ismert, megszokott jelzésekből valami újra általánosítani és ezen jelzéseket kommunikációs szignálként értelmezni? 4. Kimutatható-e teljesítménybeli különbség a gyerekek életkorától függően? A szociális megértés lényeges eleme, hogy az egyed képes a társa mentális állapotának bizonyos mértékű reprezentálására, illetve a társ és a saját viselkedésének összehangolására is. Utolsó vizsgálatunkban ezen tulajdonságok megléte vagy hiánya alapvető szerepet játszott: kísérleti helyzetünkben a kutyáknak valamiképpen jelezniük kellett az elrejtett jutalom helyét az azt nem ismerő gazdának. A rejtés kétféle módon történhetett, direkt (a kutya látja a rejtés folyamatát), illetve indirekt (a kutya csak a jutalom helyére való rámutató mozdulatot látja) módon. Vizsgálatunkat a kutyák mellett kisgyerekekkel is elvégeztük és eredményeiket megpróbáltuk egymással összehasonlítani.
42
5. Képesek-e a kutyák, illetve a gyerekek a direkt és az indirekt módon való jelzés értelmezésére? Felismerik-e, hogy az adott rejtekhelyre való rámutatás a jutalom helyét jelző szignál? 6. Megértik-e, hogy a nekik segíteni tudó személy más ismerettel rendelkezik, mint ők, valamint képesek-e az általuk birtokolt információt (jutalom helye) átadni ennek a személynek?
2. VIZSGÁLATOK A jelen dolgozatban említett kísérletek mindegyikében az ELTE Etológia Tanszék Családi Kutya Programjában szereplő gazda-kutya párok vettek részt. A kísérletek minden esetben a gazda otthonában, egy a kutya által jól ismert szobában zajlottak. A gazdákat megkértük, hogy a kutyáknak két órával a kísérlet előtt már ne adjanak enni. A kísérletek során kizárólag a kísérletvezető, a gazda és a kutya volt jelen. A táplálékjutalom elrejtéséhez két barna műanyag virágcserepet használtunk (kerület: 15 cm, magasság: 15 cm). Mindkét cserép duplafenekű volt, egy-egy száraztáp darabbal az elválasztó panel alatt. Elválasztó panel gyanánt köralakú műanyag lapocskát használtunk, melyet szövettel is bevontunk, azzal a céllal, hogy a rejtés során keletkező esetleges zajokat felfogja. Jutalomként különféle típusú száraz kutyatápokat használtunk. I. kísérlet: Figyelmi állapot értelmezésének vizsgálata Egy néhány éve elvégzett kísérletsorozatban Povinelli és munkatársai (1999) azt vizsgálták, vajon fiatal csimpánzok és hároméves gyerekek képesek-e az emberi tekintet irányát a figyelmi állapot jeleként (kommunikációs jelként) értelmezni. A kutatók célja az volt, hogy elkülönítsék egymástól a csimpánzok tekintetkövető képességéről született két modellt. Az alacsony szintű,
43
nonmentalisztikus modell szerint a csimpánzok a valamire irányuló figyelmet nem tekintik a belső tudati állapotra utaló jelenségnek, míg a magas szintű modell szerint igen. Kísérletükben a csimpánzokat először arra tanították meg, hogy a kísérletvezető mutató gesztusa, mint irányjelzés alapján kiválasszák a jutalmat tartalmazó dobozt. Ezután a már ismert mutatással való jelzések közé háromféle új típusú jelzést (tesztpróbák) iktattak be. Ezek során a kísérletvezető úgy jelezte a jutalom helyét, hogy (1) fejével a jutalmat tartalmazó doboz felé bólintott, (2) fejével oldalt és felfelé fordulva a jutalom helye fölé nézett, vagy (3) csak a tekintetével jelezte a helyes irányt. A kutatók feltételezték, hogy ha a csimpánzok megértik a vizuális észlelés figyelmi komponensének jelentőségét - vagyis, hogy az ember csak akkor jelezhet helyesen, ha a jutalomra irányul a figyelme -, akkor csak azokban a próbákban fognak helyesen választani, ahol a kísérletvezető a jutalom helyére ránézett (tehát az (1) és (3) típusú próbákban). Ha azonban a nonmentalisztikus elképzelés a helyes (nem képesek értelmezni a vizuális jelet), akkor mindegyik próbatípus esetében véletlenszerűen választanak majd, vagy ugyanolyan sikerességgel választják a jutalmat tartalmazó dobozt a bólintó és a fejfordító gesztus alapján. A kísérlet eredményei a fiatal csimpánzok tekintetértéséről alkotott alacsony szintű modellt támasztották alá, mivel az állatok ugyanolyan sikeresek voltak, amikor az ember a jutalom irányába bólintott és nézett, mint amikor felfelé fordította a fejét és tekintetét. Ha a jel csupán csak a pillantás iránya volt, a csimpánzok sokkal alacsonyabb hatékonysággal találták meg a táplálékot. A gyerekek ezzel szemben véletlenszerűen választottak a kísérletvezető fejfordítása, illetve pillantása alapján – ezzel bizonyítva, hogy megértették a másik figyelmi állapotának jelentőségét. A Povinelli és munkatársai (1999) által kidolgozott modellt alapul véve azt próbáltuk meghatározni, hogy családi kutyák miképpen reagálnak különféle, ember által adott irányjelzésekre. Kísérletünk a lehető legnagyobb mértékben egyezett a Povinelli és munkatársai által elvégzettel. Feltételeztük, hogy a kutyák érzékenyen fognak reagálni az ember jelzéseinek figyelmi komponensére és teljesítményük a gyerekekéhez lesz hasonló (Povinelli et al., 1999), miután a kutyák nemcsak enkultúráltak (egyedileg szocializáltak), hanem kifejezetten az emberi gesztusokra való érzékenység irányába vannak szelektálva. Módszer
44
Kísérleti alanyok A kísérletben 8 szuka és 6 kan kutya (átlagéletkor 4,25 év; 10 hónap és 12,75 év között) vett részt gazdáikkal (10 nő és 2 férfi, életkor 17 és 54 év között). Mindegyik kutya kölyökkora óta az adott családnál élt, kivéve három egyedet, melyek ivarérett korukban kerültek a családhoz. (A résztvevő kutyák listáját lásd 1. táblázat). Kísérlet menete A megfigyeléseket 1999 május – június hónapban végeztük, a gazdák otthonában, minden kutya esetében három egymást követő napon. Előtréning A kísérletvezető a földön térdelt fél méterrel a jobb, illetve a bal oldalán levő cseréptől, azoktól egyenlő távolságra. A cserepek egymástól egy méterre helyezkedtek el. A kísérletvezetővel szemben, tőle két méterre a gazda ülő helyzetben és a kísérletvezető felé fordulva tartotta a kutyát, amellyel a kísérletvezető megpróbált szemkontaktus teremteni. Ha a kutya 10 másodpercen belül nem figyelt rá, a nevén szólította, majd amikor a kutya figyelme ráirányult, egy darabka tápot mutatott fel és a kutya szeme láttára beletette az egyik cserépbe. Ezt követően a gazda elengedte a kutyát és hagyta, hogy valamelyik cserepet kiválassza. Ha a kutya ahhoz a cseréphez ment, amelyikben a táp volt, úgy a tápot megehette, és a gazda meg is dícsérhette. Ha viszont az üres cserepet választotta, a kísérletvezető kivette a másik cserépből a tápot és megmutatta azt a kutyának. Ez esetben a kutya nem kapta meg a jutalmat. Ezt a folyamatot négyszer ismételtük meg, ha azonban a kutya egynél több hibát vétett, további két próbát végeztünk. A rejtések sorrendjét előre meghatároztuk, egymást követően kettőnél többször nem rejtettünk azonos oldalra. Az előtréning célja az volt, hogy a kutyát megismertessük a szituációval és rávezessük, hogy a cserepekben táp lehet. Mutatás A résztvevők elhelyezkedése megegyezett a fentebb említettel, azzal a különbséggel, hogy a kutya nem láthatta a rejtés folyamatát, mert a gazda megakadályozta ebben: elfordította és gyengéden befogta a szemét. A kísérletvezető ezalatt elvégezte a rejtést, mindkét kezében táppal egyidejűleg belenyúlt a cserepekbe és a megfelelő oldalon ott is hagyta a tápot. Ezután felegyenesedett és elhelyezkedett a két cserép mögött középen. A gazda ekkor elengedte a kutya szemét és a kísérletvezetővel szemben leültette, aki felhívta magára a kutya figyelmét és a
45
szemkontaktus után jelezte a jutalom helyét: kinyújtott karral és mutatóujjal egyenesen a jutalmat tartalmazó cserépre mutatott és ugyanakkor az adott irányba is nézett. Majd visszaeresztette a karját a teste mellé és a kutyára nézett. Ha a kutya ezen egyszeri mutatás után nem indult el, a kísérletvezető még egyszer megismételte a jeladást. A gazda elengedte a kutyát, aki csak egy cserepet választhatott. Tíz próbából álló sorozatokat végeztünk mindaddig, míg a kutya két, egymást követő sorozatban a minimum 90%-os helyes választási arányt nem produkálta.
Teszt A protokoll nagyobbrészt az eredetileg Povinelli és munkatársai által leírt kísérleten alapult (1999, Experiment 2). Egy úgynevezett ”tesztpróba” technikát alkalmaztunk, melynek lényege, hogy az állatok számára új típusú próbákat (tesztpróbák) vegyítettünk a már jól ismert mutatás-próbák közé. 12 próbából álló sorozatokat végeztünk, melyekben a fentiekkel megegyező módon végrehajtott nyolc mutatás-próba (1., 3., 4., 6., 7., 9., 10., 12.) és négy tesztpróba (2., 5., 8., 11.) szerepelt. A tesztpróbák háromféle típusát alkalmaztuk: (a) bólintás; (b) fejfordítás; (c) pillantás. A jeleket a lehető legpontosabban Povinelli és munkatársai (1999) által leírt módon adtuk. A bólintás próbák során a kísérletvezető a fejét a jutalmat tartalmazó cserép felé fordította és kissé bólintva belenézett a cserépbe, miközben testének többi része a középvonalban, a kutyával szembefordulva maradt, ugyanúgy, mint a mutatás-próbák során. A fejfordítás próbákban a kísérletvezető a bólintás próbákhoz hasonló mozdulattal elfordította a fejét, de ez esetben a jutalmat tartalmazó cserép felett, a szoba felső sarkába nézett. A pillantás próbák során a kísérletvezető csak a tekintetét fordította a jutalom irányába, miközben feje és testének többi része is szembefordulva maradt a kutyával. A kísérletben mindvégig érvényes volt, hogy a kísérletvezető a jelet folyamatosan adta, gyors egymásutánban ide-oda tekintgetve a kutya ábrázata (direkt szemkontaktus kialakításával) és a jutalom helye között. A jeladást mindaddig folytatta, míg a kutya el nem indult valamelyik cserép irányába. A tesztpróbák három típusa egyenlően volt elosztva a sorozatokban. Minden kutyával hat sorozatot végeztünk, így mindhárom típusú tesztpróba nyolcszor szerepelt. Mindegyik próbatípus kiegyenlített volt a két oldal tekintetében, a jobb- és baloldali rejtések száma megegyezett. Eredmények és értékelés
46
A helyes választások számának értékelésekor nemparametrikus statisztikai módszereket alkalmaztunk. A jobb és bal oldalon történt helyes választások száma egyik próbatípus esetében sem tért el egymástól szignifikáns mértékben, ezért ezt a változót a statisztikai analízisből kizártuk. A mutatás-próbák esetében, minden kutya két sorozatból elérte a tanulási kritériumot, kivéve két egyedet – nekik még további egy sorozatra volt szükségük ehhez. A tesztpróbák három típusát tekintve, a kutyák teljesítményében különbség mutatkozott (Friedman varianciaanalízis,
2
= 18,25, N = 14, df = 13, p < 0,01). A kutyák szignifikáns mértékben az elvárt szint felett teljesítettek a bólintás próbákban (egymintás Wilcoxon előjel teszt, T = 1, N = 14, p < 0,01), azonban véletlenszerűen választottak a fejfordítás próbák (T = 2, N = 14, p = 0,361) és a pillantás próbák (T = 4, N = 14, p = 0,49) során (1. ábra).
1. ábra. I. kísérlet. Csimpánzok, gyerekek (Povinelli et al., 1999) és kutyák teljesítményének a véletlen választási szinttől való eltérése a tesztpróbákban. (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05;
helyes választások százalékos aránya
**p < 0,01)
100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0
*
csimpánz (N=7) gyerek (N=24) kutya (N=14)
** ** **
bólintás
fejfordítás
pillantás
Annak eldöntésére, hogy kimutatható-e tanulás a kísérlet folyamán, mindhárom tesztpróba típus esetében külön-külön összehasonlítottuk a kutyák teljesítményét a kísérlet első három- (1.-3.) és második három (4.-6.) sorozatában (2. ábra).
47
2. ábra. I. kísérlet. A kutyák teljesítményének összehasonlítása a kísérlet első és második szakaszában (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05) * 100 90 80 70 60 50 40 30 20 1.-3. sorozat
10 0
4.-6. sorozat bólintás
fordítás
pillantás
A bólintás próbákban a kutyák teljesítménye nem változott (Wilcoxon páros előjel teszt, T = 12, N = 10, p = 0,13): már az első három sorozatban szignifikáns mértékben a jutalmat tartalmazó cserepet választották (T = 0, N = 14, p < 0,01), és a helyes választások e magas szintje a kísérlet második felében is megmaradt (T = 1, N = 14, p < 0,01). A fejfordítás próbák során szintén nem tapasztaltunk változást (T = 7,5, N = 6, p = 0,562). A kutyák teljesítménye az elvárt szinten maradt a kísérlet első (T = 3, N = 14, p = 0,705), és második (T = 1, N = 14, p = 0,234) felében egyaránt. Ezzel szemben, a tekintet irányával való jelzés (pillantás próbák) esetében a kutyák reakciója jelentősen megváltozott a kísérlet előrehaladtával (T = 3, N = 10, p = 0,01). Az 1.-3. sorozatban a kutyák szignifikáns mértékben az üres cserepet választották (T = 1, N = 14, p = 0,01), a 4.-6. sorozatban viszont a teljesítményük az elvárt szintre emelkedett (T = 1, N = 14, p = 0,084). Úgy tűnik, hasonlóan a csimpánzokhoz és a gyerekekhez, a kutyák is már a kezdetektől megértették a fej orientációjának jelentőségét a bólintás próbák esetében (1. ábra). E jelenség magyarázata az lehet, hogy a kutyák az emberi családokban élve bizonyos előtapasztalatokat szerezhetnek e gesztus terén. A fejfordítás próbák esetében a kutyák teljesítménye a gyerekekéhez hasonlított. Miután a tekintet irányultságában bekövetkező változás (nem a tárgyra néz, hanem a fölé) a figyelem változásaként értelmezhető, a kutyák és a gyerekek is úgy értelmezték a helyzetet, hogy a jeladó elvesztette az érdeklődését az adott tárgy iránt, tehát a fejfordítás próbák során a fej orientációja a továbbiakban nem függ össze a tárggyal - esetünkben a jutalmat tartalmazó cseréppel. Ez a mechanizmus a jelértelmezés magas szintű modelljének felel meg. Ezzel szemben, a csimpánzok viselkedése az alacsony szintű modell meglétét valószínűsíti: számukra minden mozdulat azonos
48
információs értékkel bírt, függetlenül a figyelemmel kapcsolatos vagy az irányra utaló jellemzőtől - a bólintás- és fejfordítás próbák során már kezdettől fogva szignifikáns mértékben a jutalmat rejtő dobozt választották (Povinelli et al., 1999). Fontos megemlíteni azonban, hogy a kutyák képesek megtanulni a fejfordítás gesztus irányjelzésként való használatát (Miklósi et al., 1998), de a megfelelő teljesítményszint eléréséhez nagyobb számú próbára van szükség. Esetünkben, az összesen nyolc próba nem volt elegendő az ilyen típusú tanuláshoz. A csak a tekintet irányával adott jelzést Povinelli és munkatársai (1999) tapasztalatai szerint a kísérleti alanyok egyike sem tekintette irányjelzésnek. Ebben a próbatípusban a csimpánzok és a gyerekek egyaránt random módon választottak a két doboz között, feltételezhetően azért, mert a kísérletvezető tekintetének iránya nem volt eléggé feltűnő jelzés a számukra. A kutyák ezzel szemben már kezdetben is egyértelműen felismerték a tekintet irányával való jelzést, amint azt a pillantás próbákban a kísérlet első felében (1.-3. sorozat) tapasztalt szignifikáns mértékű elkerülés is mutatta. Ez az elkerülő magatartás azonban eltűnt a kísérlet második felében (4.-6. sorozat), alátámasztva ama nézetünket, hogy megfelelő feltételek között némelyik kutya gyors tanulásra képes. A kutyák kezdeti averziójának magyarázata az lehet, hogy a kísérletet végző személy nem a gazda, hanem egy ”ismerős idegen” volt. Ebben a helyzetben a kutyák a kísérletvezető pillantását úgy értelmezhették, mint az adott dologra vonatkozó ”birtoklási igényt” vagy legalábbis ”birtoklási vágyat”. II.
kísérlet:
A
mutató
gesztus
különböző
komponenseinek
jelentősége
a
jel
értelmezhetőségében A további vizsgálatok keretében arról szerettünk volna többet megtudni, hogy mit ért meg az ember mutató gesztusából a kutya. A kérdés vizsgálatára két lehetséges módszer adódik: vagy valamilyen újfajta összefüggésben, szituációban mutatunk, vagy a megszokott mutatásnak valamennyire új formáit alkalmazzuk jelzés gyanánt. Vizsgálataink során mindkét módszert használtuk, némileg hangsúlyt helyezve az utóbb említett módszerre. Az emberi mutató gesztus összetett akciónak tekinthető és számos komponensre bontható. Ennek alapján a kutyákat a mutató gesztus több formájával szembesítettük, melyek fő komponenseikben különböztek egymástól. Ez a megközelítés sok tekintetben hasonló ahhoz, mint amit az úgynevezett kulcsingerek részelemeinek vizsgálatakor használnak, amikor az állatokat valamilyen egyszerűsített ingerrel tesztelik, vagy a komplex kulcsingernek csak néhány elemét használják fel (Seitz, 1940; Tinbergen, 1960). Az ilyen típusú analíziseknek általában az a célja,
49
hogy megtalálják azokat a feltétlenül szükséges komponenseket, melyek önmagukban is képesek kiváltani a megfelelő viselkedést. Esetünkben a cél a humán mutató gesztus kulcs komponenseinek és/vagy jellemzőinek azonosítása volt, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a mutatást a kutya kommunikációs akciónak fogja fel. Az emberi mutatás következő elemeit ítéltük meg fontosnak abban, hogy a jel a táplálékjutalom helyére utaló irányjelzésként legyen értelmezhető: (1) a mutatás karral történik és (2) bizonyos mozgások is társulnak hozzá a megfelelő irányba, (3) a mutatás során a kézfej általában túlnyúlik a testkontúron és (4) a test rendszerint közelebb van a jelzett oldalhoz, mint a másik, potenciálisan azonos oldalhoz. Minden variáció tesztelésére nem volt mód, így az alábbi kísérletek mindegyike egy vagy két fő kérdésre kereste a választ. Az II./1. kísérletben a kar és a mozgás szerepét vizsgáltuk, a II./2. és II./3. kísérletben pedig arra voltunk kíváncsiak, vajon a kar és a mutatóujj kinyúlása a test vonalából, valamint a jeladó testpozíciója (elhelyezkedése a jelzett tárgyhoz képest) önmagában befolyásolja-e valamilyen módon a kutyák választását.
II./1. kísérlet: A kar és a mozgás szerepe Sok állat, különösen a ragadozók, amilyen a kutya is, érzékenyebben reagálnak a mozgó objektumokra, mint a mozdulatlanokra. Az emberi mutatás során azonban a kar/kéz feltételezhetően egy igen merev, állandó pozitúrában van, a gesztus megszokott, általános formája az egész karnak a cél irányába való elmozdulása. Ezért feltételezhető, hogy nem maga a mutató gesztus, hanem inkább a mozdulat iránya lehet a fő jelző a kutya számára. Bár Hare és munkatársai (1998) által elvégzett kísérletekben két kutya a mozdulatlan mutató gesztus alapján is igen eredményesen megtalálta az elrejtett táplálékot, mi arra kerestük a választ, hogy a kar visszafelé irányuló mozgása csökkenti-e a jutalom megtalálásának hatékonyságát. A kísérlet egy részében a mutató kart egy fabottal “helyettesítettük” és így vizsgáltuk a kar és a kéz szerepét ebben a gesztusban. Módszer
50
Kísérleti alanyok A kísérletben 6 hím és 3 szuka kutya (átlagéletkor: 4,7 év; 2 és 7 év között) vett részt gazdáikkal (5 nő és 1 férfi, életkor 17 és 26 év között) együtt. Mindegyik kutya kölyökkora óta az adott családnál élt, kivéve három egyedet, melyek ivarérett korukban kerültek a családhoz. A kutyák különböző fajtákat képviseltek (lásd 2. táblázat). A kísérlet előtt egy évvel négy kutya részt vett az I. kísérletben, melyben a jelek között szerepelt a mutatás és a tekintet irányával való jelzés, de az ezen kísérletben alkalmazott jeltípusok szempontjából ők is ugyanannyira voltak naívnak tekinthetők, mint a többiek. Kísérlet menete A megfigyeléseket 2000 május 8. és 31. között végeztük a gazdák otthonában. A kísérlet elvégzéséhez minden kutyánál három alkalomra volt szükség, melyeket egymást követő napokon ejtettünk meg. Előtréning A kísérlet során használt két cserép egymástól egy méternyire, egy-egy széken helyezkedett el, a kísérletvezető a cserepek közötti felezővonal mögött fél méterrel állt. A kísérletvezetővel szemben, tőle két méterre a gazda ülő helyzetben tartotta a kutyát. A kísérletvezető megpróbált szemkontaktust kialakítani a kutyával és nevén szólította. Amikor a kutya rá figyelt, felmutatott egy darab tápot és azt a kutya szeme láttára az egyik cserépbe helyezte. Ezek után a gazda engedte, hogy a kutya az egyik cseréphez odamenjen és azt megnézze. Ha a kutya a jutalmat rejtő cserepet választotta, a talált tápot megehette, miközben a gazda szóban meg is dícsérte. Ha azonban az üres cseréphez ment oda, a kísérletvezető kivette a másik cserépből a tápot és megmutatta azt a kutyának. Ebben az esetben a kutya természetesen nem kapta meg a jutalmat. Ezt a folyamatot négyszer megismételtük. Az előtréningre azért volt szükség, hogy megbizonyosodjunk, a kutyák tudják, hogy a cserepek táplálékot tartalmazhatnak.
Teszt A résztvevők helyzete megegyezett a fentebb említettekkel, de ebben az esetben a kutya már nem láthatta a rejtés folyamatát, a gazda elfordította a kutyát, vagy gyengéden befogta a szemét. A kísérletvezető, mindkét kezében táppal, egyidejűleg belenyúlt a két cserépbe és a megfelelő oldalon otthagyta a tápot, majd egyenes tartással megállt a kiindulási helyzetben. Ezek után a gazda elengedte a kutya szemét és a kísérletvezetővel szemben leültette, maga pedig megállt a
51
kutya mögött. A kísérletvezető felvette a szemkontaktust a kutyával és jelezte a jutalom helyét. A jelzés a mutató gesztus különféle formáival történhetett. Mindhárom kísérletben (II./1., II./2., II./3.), a már ismert mutatás próbák (M) közé keverve háromféle gesztust alkalmaztunk (“tesztpróbák”), melyek bizonyos komponenseikben eltértek egymástól. A mutatás próbák során a kísérletvezető kinyújtott karral és mutatóujjal egyenesen a jutalmat tartalmazó cserépre mutatott, majd karját visszaeresztette az oldala mellé. Fontos, hogy a kísérletvezető a jelet csak egyszer adta és közben mindvégig a kutyára nézett. E különbségtől eltekintve a kísérleti protokoll a Povinelli és munkatársai (1999) által elvégzett kísérletek protokollján alapult, de ugyanezzel dolgoztunk az I. kísérlet során is. Mindhárom kísérletre (II./1., II./2., II./3.) érvényes, hogy 12 próbából álló sorozatokat végeztünk, melyekben nyolc mutatás próba (1., 3., 4., 6., 7., 9., 10., 12.) és négy tesztpróba (2., 5., 8., 11.) szerepelt. A tesztpróbák három típusa egyenlően volt elosztva a sorozatokban. Minden kutyával hat sorozatot végeztünk el, tehát mindhárom próbatípusból nyolc szerepelt. A próbák sorrendjét előre megterveztük és a bal és jobb oldal tekintetében teljesen kiegyenlítettük, azonos oldalra egymás után legfeljebb kétszer rejtettünk. A kísérletben a következő három tesztpróbatípust használtuk: (a) visszafelé mutatás (VM); (b) bottal mutatás (BM); (c) bottal visszafelé mutatás (BVM) (lásd 3. ábra). Az VM próbák során a kutya csak akkor pillanthatta meg a kísérletvezetőt, amikor az már a mutató pózban volt: a jutalom felé eső karját kinyújtva, nyújtott mutatóujjal állt mozdulatlanul, majd visszaeresztette a karját az oldala mellé. A BM és BVM próbák az M és VM próbák bottal végrehajtott megfelelői voltak. Ezekben az esetekben a kísérletvezető egy hosszú botot (3 cm kerületű és 80 cm hosszú) tartott mindkét kezével a háta mögött és innen lendítette ki azt a megfelelő irányba. A teste eközben mozdulatlan maradt. A BM próbákban a kísérletvezető a bottal egyenesen rámutatott a jutalom helyére, majd a botot visszaeresztette a háta mögé. A BVM próbák során pedig már a mutató pózban volt, amikor a kutya meglátta, és ezután csak leengedte a botot a háta mögé a kiindulási helyzetbe. A kísérletvezető itt, és a további kísérletek során is mindvégig a kutyát nézte a jeladás közben, és azután is. Amikor a kísérletvezető visszaállt a kiindulási helyzetébe, a gazda egyszerűen elengedte a kutyát. Megegyezően a korábbi vizsgálatokban tapasztaltakkal (Miklósi et al., 1998; Soproni et al., 2001), a kutyák minden esetben egyértelműen választottak a két cserép között. Soha nem a kísérletvezetőhöz mentek oda, és rendszerint a legrövidebb úton közelítették meg a választott cserepet, bár időnként előfordult, hogy egyenesen indultak el és csak néhány lépés után fordultak a választott irányba. Sikeresnek ítéltük a választást, ha a kutya a kísérletvezető által jelzett cseréphez ment oda, ahol természetesen megkapta a megtalált táplálékjutalmat. Sikertelen
52
volt a próba, ha a kutya az üres cserepet választotta. Ez utóbbi esetben a kísérletvezető csupán megmutatta a kutyának a jutalmat, de nem adta oda neki. Eredmények és értékelés Az előtréning során mindegyik kutya azonnal a helyes cserepet választotta minden alkalommal, további próbákra tehát nem volt szükség. A jobb- és baloldali választások tekintetében nem találtunk szignifikáns különbséget, ezért ezt a változót a statisztikai analízisből kizártuk. A kutyák teljesítményét összehasonlítva a kísérlet első (1.-3. sorozat) és második (4.-6. sorozat) felében nem sikerült szignifikáns különbséget kimutatnunk – vagyis a teljesítmény az idő előrehaladtával nem változott jelentősen (Wilcoxon páros előjel teszt: M: megegyező adatok; VM: T = 6, N = 5, p = 0,8125; BM: T = 5,5, N = 5, p = 0,625; BVM: T = 2, N = 4, p = 0,375). Miután korábbi vizsgálatainkban (Miklósi et al., 1998; jelen dolgozat) azt tapasztaltuk, hogy a mutatás gesztus alapján a kutyák 85-95%-ban választanak helyesen, az egyes tesztpróbákban nyújtott teljesítményüket minden esetben nyolc ”egyszerű” mutatás (M) próbával hasonlítottuk össze, melyek ebben a kísérletben a visszafelé mutatás (VM) próbákat előzték meg. A négyfajta (mutatás, és háromféle tesztpróba) jelzést összehasonlítva, a kutyák teljesítménye jelentősen különbözött (Friedman varianciaanalízis,
2
= 13,68, N = 9, df = 3, p < 0,01). A posthoc Dunn teszt
szignifikáns különbséget mutatott ki az M és BVM próbák között (p < 0,01) és a VM és BVM próbák között (p < 0,05). A kísérlet során a kutyák az elvárt szintnél szignifikánsan jobban teljesítettek a mutatás (M) próbákban (egymintás Wilcoxon előjel teszt) T = 0, N = 9, p < 0,01, és a visszafelé mutatás próbákban (VM) T = 0, N = 9, p < 0,01. Random módon választottak viszont a bottal mutatás (BM) T = 0, N = 9, p = 0,066, és a bottal visszafelé mutatás (BVM) próbákban T = 0, N = 9, p = 0,059 (lásd 3. táblázat és 4. ábra). 4. ábra. II./1. kísérlet. A kutyák teljesítménye az alkalmazott négyféle próbában (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; **p < 0,01) M – mutatás; VM – visszafelé mutatás; BM – bottal mutatás; BVM – bottal visszafelé mutatás **
**
53
100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 M
VM
BM
BVM
Megfigyeléseink azt sugallják, hogy a kar mozgásának iránya nem játszik döntő szerepet abban, hogy a kutyának az irányt jelezze. A kutyák képesek az elvárt szint felett helyesen választani még akkor is, ha a kar az elrejtett tápláléktól elfelé mozog. Más vizsgálatok eredményeit (Hare et al., 1998) is figyelembe véve ez azt jelentheti, hogy a felemelt kar pozíciója sokkal fontosabb eleme a mutató gesztusnak, mint bármiféle irányra utaló mozgás. A bottal való mutatást (a gazdák megkérdezése alapján), minden kutya esetében újfajta jelnek tekinthetjük. Az azonban, hogy a kutyák képesek voltak általánosítani, erősen kétséges. Mivel a M és a BM próbákban nyújtott teljesítmény szignifikánsan különbözött, megállapíthatjuk, hogy a karnak (mint a test kitüntetett részének) fontos szerepe van a mutatásban. De ez nem jelenti azt, hogy a kutyák nem képesek a bottal való mutatást megérteni. Érdemes megjegyezni, hogy már az 5-9 hónapos gyerekek is meg tudják különböztetni az emberi kart egy bottól, még akkor is, ha mindkét “dolog” ugyanúgy mozog (Woodward, 1998). II./2. kísérlet: A testpozíció és a kar helyzetének szerepe Csimpánzokkal végzett kísérletekben a kutatók úgy találták, hogy az állatoknak problémát okoz az elrejtett jutalom megtalálása, ha az ember az egyszerű mutató mozdulat helyett a jutalomtól távolabb lévő karját könyökben behajlítva, kinyújtott mutatóujját a teste előtt tartva jelez (Povinelli et al., 1997). Ehhez hasonló gesztus megértése a Hare és munkatársai (1998) kísérletében szereplő két kutyának is nehézséget okozott (“belly pointing”). Egy más típusú próba során, ha a jeladó ember asszimmetrikusan, az egyik cseréphez közelebb áll vagy ül, az állatok szintén gyakran vétenek, mivel az emberhez mennek oda és nem az adott jel irányát követik. Ebben a kísérletben a jeladó távolságát változtattuk a cserepektől és ily módon vizsgáltuk a kutyák teljesítményét a négyféle próbatípussal szemben. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ha
54
bizonyos okokból kifolyólag a mutatás érthetetlenné válik a kutyák számára, a jeladó pozíciója alapján választanak-e. Módszer Kísérleti alanyok A kísérletben az II./1. kísérlet alanyai vettek részt, kivéve egy kutyát (Axel), aki helyett egy angol szetter szuka (Sally, 3 éves, nő gazdával) szerepelt (lásd 4. táblázat). A gazdák nem- és kor szerinti megoszlása: 6 nő és 1 férfi, 17 és 26 év között. Kísérlet menete A megfigyeléseket 2000 június 12. és július 5. között végeztük a gazdák otthonában. A kísérleti berendezés és az előtréning teljesen megegyezett az II./1. kísérletben használtakkal. A kísérlet elvégzéséhez minden kutya esetében két alkalomra volt szükség, egymást követő napokon.
Teszt Az “egyszerű” mutatás (M, lásd fentebb) mellett három újfajta próbatípust (lásd 5. ábra) használtunk: (a) keresztben mutatás kitartott könyökkel (KiKM); (b) asszimmetrikus távolra mutatás (AM); (c) asszimmetrikus távolra mutatás keresztben, kitartott könyökkel (AKiKM). A KiKM próbák során a kísérletvezető a korábbi kísérletekben leírt módon a két cserép közötti középvonalban állt, és ellenoldali karjával, maga előtt keresztben mutatott a jutalmat tartalmazó cserépre. A karját oly módon emelte meg, hogy kinyújtott mutatóujja a testének középvonalában maradt, könyöke pedig az üres cserép felé kiállt. A másik két próbatípus (AM és AKiKM) a M és KiKM próbákkal megegyező volt, azzal az egyetlen különbséggel, hogy ez utóbbi két jel esetén a kísérletvezető nem középen, hanem az üres cserép mellett állt és onnan jelezte a jutalom helyét. Az AM próbákban a kísérletvezető a közelebbi karjával egyenesen rámutatott a jutalmat rejtő cserépre, az AKiKM próbákban pedig az ellenoldali karját használva, maga előtt keresztben. Eredmények és értékelés A teljesítményt összehasonlítva a kísérlet első (1.-3. sorozat) és második (4.-6. sorozat) felében nem találtunk szignifikáns különbséget (Wilcoxon páros előjel teszt: M: T = 0, N = 2, p = 0,5; KiKM: T = 6, N = 6, p = 0,4375; AM: T = 10, N = 7, p = 0,5781; AKiKM: T = 2, N = 4, p = 0,375).
55
A kutyák teljesítményének összehasonlításakor a KiKM próbákat megelőző nyolc “egyszerű” mutatás próbát (M) használtunk fel. Az egyes próbatípusokban ismét jelentős különbségeket találtunk (Friedman varianciaanalízis,
2
= 26,17, N = 9, df = 3, p < 0,001). Az egyes változók
páronkénti összehasonlítása (posthoc Dunn teszt) során kiderült, hogy a kutyák nagyobb számban találták meg az elrejtett jutalmat, ha a kísérletvezető mutatással (M) jelezte azt, mint amikor középen (KiKM) (p < 0,05), vagy oldalt állva (AKiKM) (p < 0,001), maga előtt keresztben mutatott. Ezen kívül, különbséget találtunk az AM és AKiKM próbákban mutatott teljesítmény között is (p < 0,01). A kutyák szignifikáns mértékben az elvárt szint feletti arányban választottak helyesen, amikor a kísérletvezető akár középről (M) (egymintás Wilcoxon előjel teszt) T = 0, N = 9, p < 0,01, akár az üres cserép mellett állva (AM) T = 1, N = 9, p < 0,05 egyenesen a jutalom helyére mutatott. A keresztben történő mutatások esetében más volt a helyzet: ha a kísérletvezető az üres cserép mellett állva mutatott keresztben, kitartott könyökkel a jutalom helyére (AKiKM), a kutyák teljesítménye szignifikáns mértékben az elvárt szint alá esett, vagyis az üres cserepet választották T = 0, N = 9, p < 0,01. Ha az ilyen típusú keresztben mutatás középről történt (KiKM), szignifikáns különbséget nem tudtunk kimutatni T = 2, N = 9, p = 0,248 (lásd 5. táblázat és 6. ábra).
6. ábra. II./2. kísérlet. A kutyák teljesítménye az alkalmazott négyféle próbában (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05, **p < 0,01) M – mutatás; KiKM – keresztben mutatás kitartott könyökkel; AM – asszimmetrikus távolra mutatás; AKiKM – asszimmetrikus keresztben mutatás kitartott könyökkel
**
*
100 90 80 70 60 50 40
**
30 20 10 0 M
KiKM
AM
AKiKM
A csimpánzokkal ellentétben (Povinelli et al., 1997), de megegyezően a más kísérletekben résztvevő kutyákkal (Hare és Tomasello, 1999), a mi kísérleti alanyaink is képesek voltak helyesen választani, ha a mutató ember testhelyzete asszimmetrikus volt a két cseréphez viszonyítva. Bár valószínűleg ez a szituáció a kutyák többségének nem volt új, az eredményekből arra
56
következtethetünk, hogy képesek valamennyire rugalmasan reagálni a mutató gesztusra. Érdekes módon, a kutyák reakciója erősen különbözött a tekintetben, hogy a kísérletvezető középen állva, vagy az üres cserép mellett tartózkodva, maga előtt keresztben mutatva jelezte a jutalom helyét (KiKM vagy AKiKM). Ha a jelet a kísérletvezető a két cseréptől egyenlő távolságra adta, a kutyák random módon választottak, mintha nem állna rendelkezésükre semmiféle kulcs, ami segíthetné őket a választásban. Némelyik kutya az üres cserép felé kiálló könyököt tekintette irányjelzésnek, míg mások a keresztben mutató alkart (két kutya teljesítménye volt az elvárt szint felett és hat kutyáé az alatt). Amikor azonban a kísérletvezető az üres cserép mellett állva mutatott (AKiKM), a kutyák szinte kivétel nélkül a testpozíció alapján választottak és az üres cseréphez mentek oda. Ez arra utal, hogy más geszturális jel hiányában a kutyák (és talán az enkultúrált emberszabásúak) a testpozíciót használják irányjelzésként.
II./3. kísérlet: A kézfej és a mutatóujj helyzetének szerepe A II./2. kísérlet eredményei azt sugallták, hogy a kutyák érzékenyek lehetnek arra, hogy a mutatásban résztvevő kar egy része túlnyúlik a test vonalán. Nem volt egyértelmű azonban, hogy egyetlen testrésznek (felkar, kézfej, mutatóujj) is megvan-e ugyanez a hatása. E kérdés tisztázására azt vizsgáltuk meg, vajon a kutyák akkor is helyesen választanak-e, ha a mutatás a kar különböző részeivel történik. Módszer Kísérleti alanyok 5 kan (Spuri, Döme, Philip, Mystic, Robin) és 2 szuka (Szetti, Sally) kutya vett részt a II./3. kísérletben (lásd 6. táblázat), 5 nő és egy férfi gazdával (életkor 17 és 26 év között).
57
Kísérlet menete A kísérlet 2000 szeptember 4. és 26. között zajlott, a gazdák otthonában. A kísérleti elrendezés és az előtréning megegyezett az II./1. kísérletben alkalmazottal. A kísérlet elvégzéséhez minden kutya esetében két alkalomra volt szükség, egymást követő napokon.
Teszt Jelen kísérletben a következő háromféle próbatípus volt a megszokott mutatás próbák (M) közé illesztve: (a) könyökkel mutatás (KöM); (b) keresztben mutatás nyújtott karral (KM); (c) keresztben mutatás leszorított karral (LeKM) (lásd 7. ábra). A könyökkel történő mutatás (KöM) esetében a kísérletvezető a jutalomhoz közelebb lévő karját könyökben behajlította, kezét a vállára helyezte, és a könyöke megemelésével mutatott a jutalom helyére. A keresztben mutatás próbák (KM) során a kísérletvezető a jutalomtól távolabbi karjával maga előtt keresztben mutatva jelezte a jutalom helyét, oly módon, hogy kézfeje és kinyújtott mutatóujja túlnyúlt testének vonalán. A harmadik próbatípusban (LeKM) a kísérletvezető szintén keresztben mutatott maga előtt, azonban ez esetben a felkarját az oldalához szorította – a könyöke tehát nem emelkedett meg -, kinyújtott mutatóujját pedig testének középvonalában tartotta.
Eredmények és értékelés A teljesítmény összehasonlításakor a kísérlet első (1.-3. sorozat) és második (4.-6. sorozat) felében nem találtunk szignifikáns különbséget (Wilcoxon páros előjel teszt: M: megegyező adatok; KöM: T = 7,5, N = 5, p > 0,99; KM: T = 8, N = 6, p = 0,6875; LeKM: T = 2, N = 3, p = 0,75). A kutyák teljesítményének összehasonlításakor a KöM próbákat megelző nyolc “egyszerű” mutatás próbát (M) használtunk fel kontrollként. A próbatípusok között szignifikáns eltérést tapasztaltunk (Friedman varianciaanalízis,
2
= 13,21, N = 7, df = 3, p < 0,05). A posthoc Dunn
teszt szignifikáns különbséget mutatott ki a mutatás (M) és könyökkel mutatás (KöM) (p < 0,05), valamint a keresztben mutatás leszorított karral (LeKM) (p < 0,01) próbák között. A kutyák szignifikáns mértékben az elvárt szint felett teljesítettek a mutatás (M) (egymintás Wilcoxon előjel teszt) T = 0, N = 7, p < 0,05, és a nyújtott karral történő keresztben mutatás (KM) T = 0, N = 7, p < 0,05 próbák során. Nem különbözött viszont a várt szinttől, ha a kísérletvezető a könyökével
58
jelzett (KöM) T = 3, N = 7, p = 0,865, vagy leszorított karral mutatott keresztben (LeKM) T = 2, N = 7, p = 0,68 (lásd 7. táblázat és 8. ábra). 8. ábra. II./3. kísérlet. A kutyák teljesítménye az alkalmazott négyféle próbában (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05) M – mutatás; KöM – könyökkel mutatás; KM – keresztben mutatás nyújtott karral; LeKM – keresztben mutatás leszorított karral *
*
100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 M
KöM
KM
LeKM
A kísérlet eredményei tovább erősítik a korábbi megfigyeléseket (Hare et al., 1998), melyek szerint a kutyák képesek helyesen választani a keresztben mutató gesztus alapján, ha a kézfej vagy a mutatóujj kinyúlik a testkontúrból. (Ez a különbség volt látható a KM és LeKM próbák során). A megfigyelések továbbá arra utalnak, hogy a kéznek vagy a mutatóujjnak speciális jelentősége lehet a jel értelmezhetőségében, mivel a kiálló (és mozgó) felkar és könyök nem bizonyult hatékonynak. II./4. kísérlet: A gazdák mutató gesztusának vizsgálata A mutató gesztus referenciális jelként való értelmezését feltételező kognitív megközelítés szerint a megfigyelőnek képesnek kell lennie megérteni a gesztus irányra utaló jelentését és ebből következően megfelelő választ adni a kissé másképp végrehajtott, vagy más helyzetben látott mutatásra is. Mindazonáltal az alacsony szintű, asszociatív teória szerint az emberi gesztusokat (mutatás) a kutyák diszkriminatív jelnek tekintik, melyek összekapcsolhatók a jutalommal (táplálék, játék, stb.) és melyeknek – az előzetes tapasztalatokból adódóan - inkább prediktív (előrejelző) funkciójuk van, mint kommunikatív értékük. Ebben az esetben a kutyáknak azokra és csak azokra a mutatás típusokra kellene helyesen reagálniuk, melyeket a gazdájuktól gyakran látnak. A kérdés tisztázására a jelen kísérletben arra voltunk kíváncsiak, hogy a gazdák
59
használnak-e valamiféle “módosított” mutató gesztust a mindennapi életben. Bár az általunk használt gesztusokat eléggé szokatlannak, és spontán előfordulását tekintve igen ritkának ítéltük meg, megfigyelések szerint egyes emberek használják a keresztben mutató gesztust. Anélkül tehát, hogy felfedtük volna a valódi célt, felkerestük az előző kísérletben részt vett kutyák gazdáit és megkértük őket, vegyenek részt egy “mutatós játékban”. Módszer Kísérlet alanyai A II./3. kísérletben részt vett kutyák gazdái, 5 nő és egy férfi (életkor 17 és 26 év között) alkották a kísérleti csoportot. Kísérlet menete A kísérletet 2000 november 6. és 14. között végeztük a gazdák otthonában. A kísérlet során csak a gazda és a kísérletvezető volt jelen. A kísérletvezető megkérte a gazdát, hogy álljon vele szemben a szoba közepére és mutasson a szobában lévő tárgyakra. Háromféle szituációban (3 sorozat: A-C) kellett ezt tennie, mindhárom sorozatban tíz mutatással. A sorozatok sorrendjét változtattuk a gazdák között, és a történteket videokamerával rögzítettük. A három alkalmazott szituáció: 1. Mutatás szabadon: a kísérletvezető megkérte a gazdát, hogy spontán módon mutasson a szobában lévő tárgyakra (10 db), a mutatás alapján pedig megpróbálta kitalálni, hogy mire mutatott a gazda. 2. Mutatás sorrend alapján: a kísérlet megkezdése előtt a kísérletvezető készített egy listát a szobában található tíz tárgyról. A tárgyak sorrendjének felírásakor törekedett arra, hogy az egymás után írt tárgyak különböző irányokban legyenek. A kísérletvezető a felírt sorrendben mondta a gazdának a tárgyakat, melyekre neki rá kellett mutatni. A mutatás módja itt sem volt szabályozva. 3. Mutatás labdával: Ez a helyzet megegyezett az előzővel, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a gazdáknak egy teniszlabdát kellett tartani a jobb kezükben (minden gazda jobbkezes volt) és így kellett mutatniuk, egyébként teljesen szabadon. A tárgyak sorrendjét ismét a kísérletvezető határozta meg. A következő változókat rögzítettük mindegyik sorozatban: (a) Egyenes mutatás: a tárgyra a gazda az ahhoz közelebbi karjával mutat; (b) Keresztben mutatás: a tárgyra a gazda az attól távolabbi karjával mutat;
60
(c) Kitartott mutatás: a gazda a karját a mutató pózban hagyja legalább 3 másodpercig, és ezután engedi le a teste mellé; (d) Gyors mutatás: a gazda csak kb. 1 másodpercig mutat a tárgyra, majd azonnal leengedi a karját; (e) Test irányultságának változása: a gazda a testével, fejével, vagy tekintetével abba az irányba fordul, amerre mutat; (f) Kar kinyúlása: a kísérletvezető szemszögéből a gazda karja a mutatás során túlnyúlik a testvonalán vagy sem. Eredmények és értékelés A gazdák mindhárom kísérleti szituációban többnyire a tárgyhoz közelebbi karjukkal mutattak, vagyis az egyenes rámutatás dominált a keresztben mutatással szemben (egymintás Wilcoxon előjel teszt T = 0, N = 6, p < 0,05 mindhárom esetben). Miután a jobb- és bal oldalon lévő tárgyak száma megegyezett, úgy tűnik, a jobbkéz-preferencia nem befolyásolta az eredményt. A 3. szituáció (mutatás labdával) eredményei is ezt erősítik, a jobb kézben tartott labda nem módosította ezt a preferenciát, nem találtunk ugyanis a jobb- és bal kéz használatában különbséget (T = 0, N = 6, p = 0,1). Az 1. szituációban (mutatás szabadon) a gazdák többször mutattak hosszan a tárgyakra (T = 1, N = 6, p < 0,05), ellentétben a másik két helyzettel (2. szituáció: T = 1, N = 6, p = 0,112; 3. szituáció: T = 1, N = 6, p = 0,334). Ez a különbség akkor is szignifikánsnak bizonyult, amikor a gyors mutatások számát a három helyzetben hasonlítottuk össze (Friedman varianciaanalízis,
2
=
8,67, N = 6, df = 2, p < 0,05). A gazdák az esetek döntő többségében (98,3%, 96,7% és 98,8% sorrendben) testükkel is követték a mutatás irányát, vagyis arra fordultak. Ezek a vizsgálatok bizonyítékot nyújtanak arra, hogy a gazdák ritkán használják a keresztben mutatás gesztusát, a céltárgyra az ahhoz közelebbi karjukkal mutatnak és a kézpreferencia (jobbvagy balkezesség) nem befolyásolja, hogy a mutatást melyik karjukkal végzik. Következésképpen a bal oldalukon elhelyezkedő tárgyak esetében a bal karjukat használják, így lecsökkentve a keresztben mutatás esélyét. Ez a tendencia nem fordult meg még akkor sem, amikor a gazdáknak egy labdát kellett a kezükben tartani, ami pedig kényelmetlenné tette a mutatást. Érdekes jelenség, hogy azon kutyák teljesítménye, melyek gazdái időnként keresztben mutattak, nem tért el a csoportátlagtól (75%, 50%, 62%). Ebből arra következtethetünk, hogy bár a keresztben mutatás
61
egy viszonylag ritka mutatástípusnak tekinthető, a kutyák mégis képesek voltak azokat felismerni és azok alapján helyesen választani. A mutatást minden gazda esetében a testtel, fejjel, tekintettel való spontán odafordulás is kísérte. Ebből következően, a megfigyelt mutatástípusok összetettebb jeleknek tekinthetők, mint amelyeket a kísérletvezető adott a II./1., 2., 3. kísérletben, mivel ő csak a karját használta jelzéskor miközben mindvégig a kutya irányába fordult. A kar mozgását egyértelműen befolyásolta az adott szituáció. Az 1. esetben (mutatás szabadon) a gazdáknak fel kellett hívni a kísérletvezető figyelmét az adott tárgyra. Ekkor tehát hosszan a mutató pózban maradtak, mert várták a választ. Ehhez hasonló különbség nem volt a másik két szituációban (2. és 3.), amikor a gazdáknak meghatározott tárgyakra kellett mutatni: a statikus és a gyors mutatás egyaránt előfordult. Ez a megfigyelés részben magyarázatul szolgálhat arra, hogy a kutyák számára miért kevésbé fontos a mutatás mozgás-komponense. Megfigyeléseink szerint a gazdák által adott mutató gesztus invariábilis, és csak kevéssé kontextusfüggő. Feltételezve, hogy az általunk alkotott háromféle tesztszituáció a mutató gesztus mindennapi használatát reprezentálta, úgy gondoljuk, a kutyák a mutatás egy viszonylag merev formáját szokták meg. A kutyák fogékonysága a mutatás különböző variációi iránt azt bizonyítja, hogy képesek valamit megérteni az ember kommunikációs szándékából. III. kísérlet: Új gesztikuláris jelek értelmezésének vizsgálata Az emberszabású majmok kognitív képességeivel foglalkozó kutatások során alapvető kérdésként merül fel, hogy az állatok különféle helyzetekben (pl. tekintetkövetés, jelek referenciális komponensének megértése) mutatott viselkedése mennyire vethető össze a kisgyermekek hasonló helyzetben tapasztalt viselkedésével. A kutatók célja annak megállapítása, hogy az adott képesség specifikus emberi sajátosság, vagy az emberszabásúak esetében is kimutatható bizonyos mértékben (Itakura és Tanaka, 1998; Povinelli, 1996; Povinelli et al., 1997, 1999; Tomasello et al., 1997). Ezen kívül a vizsgálatok segítségével információt szerezhetnek arról is, hogy az adott képesség milyen életkorban jelenik meg. Az összehasonlíthatóság azonban erősen kérdéses, ugyanis a vizsgálatokban résztvevő emberszabásúak nevelkedési körülményei korántsem egyeznek meg, némelyiküket a vadonban ejtették foglyul, míg másokat speciális gondozókban vagy emberi otthonokban neveltek, ezáltal az emberrel szerzett tapasztalat mértéke egyedenként jelentősen különbözik. Az egyedi különbség talán még fokozottabb a gyermekek
62
esetében, hiszen mindegyikük más és más körülmények között él és eltérő tapasztalatokra tesz szert felnevelkedése során. A vizsgálatok eredményei mindazonáltal eléggé egybehangzóak: a különféle humán gesztusok, vagy a figyelmi állapot szerepének értelmezése már a kétéves kisgyerekek számára sem okoz problémát, míg a csimpánzok, orangutánok a feladatokban meglehetősen gyengén szerepelnek. Ha az emberszabásúak és a kutyák viselkedését hasonlítjuk össze, szintén jelentős különbségeket találunk. Míg az emberszabásúak feltehetően túlságosan versengők ahhoz, hogy megértsék a szituáció kooperatív aspektusát, a kutyák - melyek számára az emberi közösség jelenti a természetes környezetet – valószínűleg éppen az emberi kommunikációs jelekkel szembeni érzékenységre szelektálódtak. Feltételezésünk helyességét támasztják alá a jelen tanulmányban eddig említett vizsgálatok eredményei is, melyek szerint a kutyák az emberszabásúakhoz viszonyítva sikeresebben oldják meg ezeket a feladatokat. A megegyező szociális környezetből adódóan feltételezhető, hogy a kutyák és a gyerekek egyedfejlődésük során igen hasonló tapasztalatokra tehetnek szert a geszturális kommunikáció terén, habár az nem zárható ki, hogy az emberek eltérő módon kommunikálnak a gyerekekkel illetve a kutyákkal, továbbá, hogy a két faj esetében eltérő az interaktív helyzetek jellege. Ezt alapul véve, a következőkben arról szerettünk volna többet megtudni, hogy egy kommunikációs helyzetben összehasonlítható-e a kutyák és a kisgyermekek teljesítménye. Két tesztünkben a kutyákat és a gyerekeket számukra újfajta jelzésekkel szembesítettük és azt vizsgáltuk, hogy milyen mértékben képesek értelmezni ezeket. A gyerekek esetében két korcsoportot vizsgáltunk meg (1,5 évesek és 3 évesek), mert feltételeztük (Watson et al., 2001), hogy ezen életszakaszban a mentális fejlődés következtében igen gyorsan változik a gyerek kommunikációs jelek iránti érzékenysége. A kutyák és gyerekek teljesítményének összehasonlítása mellett tehát további kérdésként szerepelt, hogy a gyerekek két korcsoportjának teljesítménye között is kimutatható-e jelentős eltérés. Módszer Kísérleti alanyok Kutyák: A kísérletben 3 szuka és 7 kan kutya (átlagéletkor: 6 év; 1,2 és 11,5 év között) vett részt gazdáikkal (8 nő és 1 férfi, átlagéletkor 24,9 év; 18 és 36,5 év között). Mindegyik kutya kölyökkora óta az adott családnál élt, kivéve egyet, mely ivarérett korában került a családhoz. (A résztvevő
63
kutyák listáját lásd 8. táblázat). A kutyák közül két egyed részt vett az I. és II./1., 2., 3. kísérletben, három egyed pedig a II./1., 2. 3. kísérletben is.
Gyerekek: 1,5 évesek: 12 gyerek (7 lány és 5 fiú), átlagéletkor 20 hónap (12,5 és 27,5 hónap között). 3 évesek: 11 gyerek (8 lány és 3 fiú), átlagéletkor 38,72 hónap (34 és 41 hónap között). A 1,5 éves gyerekek közül a Lábbal való mutatás tesztben csak heten vettek részt (3 lány és 4 fiú, átlagéletkor 22,28 hónap; 16,5 és 27,5 hónap között). A 3 éves gyerekek mindegyike részt vett mindkét tesztben.
Kísérlet menete Kutyák: A kísérleteket 2001 május 22. és október 19. között végeztük a gazdák otthonában. Mindkét kísérlet elvégzéséhez két alkalomra volt szükség, egymást követő napokon. A táplálékjutalom elrejtéséhez ismét a korábbi kísérletekben is használt két duplafenekű, műanyag virágcserepet használtuk. Előtréning Az előtréning mindenben megegyezett a II./1., II./2., II./3. kísérletben leírtakkal.
Teszt A tesztelés módszere a tesztpróba típusok kivételével mindenben megegyezett a II./1., II./2., II./3. kísérletben leírtakkal. Mindkét tesztben 12 próbából álló sorozatokat végeztünk, melyekben 4 db mutatás próba (1., 4., 7., 10.) és 8 db tesztpróba (2., 3., 5., 6., 8., 9., 11., 12.) szerepelt. A tesztpróbák három típusa egyenlően volt elosztva a sorozatokban. Minden kutyával három sorozatot végeztünk el, tehát mindegyik próbatípus nyolcszor szerepelt. A próbák sorrendjét előre megterveztük és a bal és jobb oldal szempontjából kiegyenlítettük, azonos oldalra egymás után legfeljebb kétszer rejtettünk.
64
Gyerekek: A 3 éves gyerekekkel végzett kísérleteket 2001 március 29. és október 25. között végeztük két budapesti óvodában (1135. Tüzér u. 33-35.; 1126. Zalai út 2.). A résztvevő gyerekek szülei minden esetben írásos engedélyt adtak nekünk, hogy gyermekük a kísérletekben részt vehet. A kísérletek során mindig jelen volt az óvónő is. A 1,5 éves gyerekekkel otthonukban végeztük el a kísérleteket, 2002 május 9. és november 13. között. Előzetesen minden anya kapott egy ismertetőt, melyben tájákoztattuk őket a kísérletek menetéről. A kísérletek során az anya mindig jelen volt. Hasonlóan az eddig ismertetett vizsgálatokhoz, a gyerekek esetében is két műanyag cserepet használtunk a jutalom elrejtéséhez. A cserepek kisebb méretűek voltak (kerület: 12 cm, magasság: 10 cm), mint a kutyáknál alkalmazottak és nem volt dupla fenekük. Jutalom gyanánt az anya által javasolt kisméretű játék, vagy édesség szerepelt.
Előtréning Ezen szakasz célja az volt, hogy a gyereket megismertessük a szituációval: a játék lényege, hogy a cserepekben jutalom lehet. A kísérlet során használt két cserép egymástól egy méternyire, egy-egy széken helyezkedett el, a kísérletvezető a cserepek közötti felezővonal mögött fél méterrel állt. A kísérletvezetővel szemben, tőle két méterre helyezkedett el a gyerek, az anyja ölében. A kísérletvezető felhívta magára a gyerek figyelmét, majd a gyerek szeme láttára az egyik cserépbe beletett egy jutalmat. Ezek után felegyenesedett és bíztatta a gyereket, hogy jöjjön és válassza ki a jutalmat tartalmazó cserepet. Ha elsőre jól választott, a jutalmat meg is kapta. Ezt a folyamatot a jobb és a bal oldalra is kétszer elvégeztük.
Teszt A résztvevők helyzete megegyezett a fentiekkel, de ez esetben a gyerek nem láthatta, hogy a kísérletvezető melyik cserépbe rejtett, mert mindkét cserepet felemelte, egy pillanatra elfordult a gyerektől és ezalatt rejtette el a jutalmat az egyik cserépbe. Ezek után a cserepeket visszahelyezte a székekre, felhívta magára a gyerek figyelmét és jelezte a jutalom helyét. A jelzés a mutató gesztus különféle formáival történt, a két tesztben eltérő módon. Mindkét tesztben 18 próbát végeztünk, 6 db mutatás-próbát és 4-4-4 tesztpróbát, a jutalom egyenlő számban volt a jobb-, illetve a bal oldalon. A rejtések sorrendjét előre meghatároztuk, a jobb és bal oldal tekintetében kiegyenlítettük, egymás után legfeljebb kétszer rejtettünk azonos oldalra.
65
1. Lábbal való mutatás teszt A mutatás (M) próbák során a kísérletvezető kinyújtott karral és mutatóujjal egyenesen a jutalmat tartalmazó cserépre mutatott, majd visszaeresztette a karját a teste mellé. E jól ismert és megszokott gesztus mellett három újfajta jelzést alkalmaztunk: (a) lábbal mutatás (LM); (b) lábbal keresztben mutatás (LKM); (c) térddel mutatás (TM) (9. ábra). A lábbal mutatás (LM) próbák során a kísérletvezető a jutalomhoz közelebbi, kinyújtott lábával mutatott a jutalom helyére. Az LKM próbákban a jutalommal ellentétes oldali lábával tette ugyanezt, vagyis kinyújtott lábbal maga előtt keresztben mutatva jelzett. Végezetül, a TM próbák alkalmával a jutalomhoz közelebbi lábát térdben felhúzva és térdét kifelé fordítva jelezte a jutalmat tartalmazó cserepet. A gesztus után a lábát visszaeresztette a kiindulási helyzetbe. Az adott gesztust a kísérletvezető csak egyszer produkálta és közben mindvégig a kutyát/gyermeket nézte, nem fordult a jutalom irányába. Ha a kutya/gyerek elsőre jól választott, a jutalmat meg is kapta, ha azonban az üres cseréphez ment oda, akkor a kísérletvezető megmutatta a jutalmat, de nem adta oda neki. 2. Karral való mutatás teszt Ebben a tesztben a mutatás (M) próbák mellett az alábbi három tesztpróba típus szerepelt: (a) keresztben mutatás kitartott könyökkel (KiKM); (b) keresztben mutatás nyújtott karral (KM); (c) keresztben előre mutatás (EKM) (10. ábra). A KiKM próbák során alkalmazott gesztus megegyezett a II./2. kísérletben használt gesztussal, a kísérletvezető a jutalomtól távolabbi karjával, maga előtt keresztben mutatott a jutalmat tartalmazó cserépre. A karját oly módon emelte meg, hogy kinyújtott mutatóujja a testének középvonalában maradt, könyöke pedig az üres cserép felé kiállt. A nyújtott karral történő keresztben mutatás (KM) alkalmával a kísérletvezető a jutalomtól távolabbi karjával maga előtt keresztben mutatva jelezte a jutalom helyét, oly módon, hogy kézfeje és kinyújtott mutatóujja túlnyúlt testének vonalán. Ez a gesztus megegyezett a II./3. kísérletben használt gesztussal. A keresztben előre mutatás (EKM) próbák során a kísérletvezető kb. egy métert hátrébb lépett és a jutalomtól távolabbi karját maga előtt keresztben nyújtva mutatott a jutalom helyére, úgy, hogy karja a kutya/gyerek szemszögéből nem nyúlt túl a testkontúron. A gesztus után karját visszaeresztette a kiindulási helyzetbe, az oldala mellé. Az adott gesztust a kísérletvezető csak egyszer produkálta és közben mindvégig a kutyát/gyermeket nézte, nem fordult a jutalom irányába. Ha a kutya/gyerek elsőre jól választott, a jutalmat meg is kapta, ha azonban az üres cseréphez ment oda, akkor a kísérletvezető megmutatta a jutalmat, de nem adta oda neki.
66
Eredmények és értékelés Az adatok kiértékelésekor nemparametrikus statisztikai módszereket alkalmaztunk, mert a változók értékei nem bizonyultak normális eloszlásúaknak. Lábbal való mutatás A tesztben előforduló négyféle mutatástípust összehasonlítva a kutyák teljesítménye jelentősen különbözött (Friedman varianciaanalízis,
2
= 13,79, N = 10, df = 3, p < 0,01), míg a gyerekek
esetében nem sikerült szignifikáns különbséget kimutatnunk egyik korcsoportban sem (1,5 évesek: 2
= 3,68, N = 7, df = 3, p = 0,297; 3 évesek:
2
= 6,0, N = 11, df = 3, p = 0,112).
A teszt során a kutyák az elvárt szintnél szignifikánsan jobban teljesítettek a mutatás (M) próbákban (egymintás Wilcoxon előjel teszt) és a lábbal mutatás keresztben (LKM) próbák alkalmával. Random módon választottak viszont, ha a kísérletvezető nyújtott lábbal, egyenesen mutatott (LM), vagy térddel jelezte a jutalom helyét (TM). Ez utóbbi esetben egyébként a helyes választások aránya szignifikánsan különbözött a mutatás próbákban elért szinttől (posthoc Dunn teszt, p < 0,05). A gyerekek esetében a két korcsoport eredménye eltért egymástól. A fiatalabb gyerekek (1,5 évesek) csak a mutatás (M) próbák során választották szignifikáns mértékben a helyes oldalt, a három tesztpróbatípus esetében nem. Az idősebb gyermekek ezzel szemben szinte mindig a helyes oldalt választották – csak a térddel való mutatás esetében hibáztak, de teljesítményük ekkor is szignifikáns mértékben meghaladta az elvárt szintet. A két csoport teljesítménye két próbatípus esetében szignifikánsan különbözött egymástól (posthoc Dunn teszt: LM: p < 0,05; TM: p < 0,05) (lásd az alábbi táblázat és 11. ábra). Változók
Kutyák
1,5 éves gyerekek
3 éves gyerekek
(N = 10)
(N = 7)
(N = 11)
Mutatás
T = 0 p < 0,01
T = 0 p < 0,05
T = 0 p < 0,001
Lábbal mutatás
T = 2 p = 0,202
T = 0 p = 0,083
T = 0 p < 0,001
Lábbal mutatás keresztben
T = 1 p < 0,05
T = 1 p = 0,068
T = 0 p < 0,001
Térddel mutatás
T = 3 p = 0,717
T = 2 p = 0,705
T = 0 p < 0,01
11. ábra. III. kísérlet. Lábbal való mutatás teszt. A kutyák, valamint a 1,5 éves és 3 éves gyerekek teljesítményének összehasonlítása (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05, **p < 0,01)
67
M – mutatás; LM – lábbal mutatás; LKM – lábbal keresztben mutatás; TM – térddel mutatás
**
*
**
*
100 90 80 70 60 50 40 30
M
20
LM
10
LKM TM
0 3 éves
1,5 éves
kutya
A három vizsgált csoport eredményeit összehasonlítva a teszt mind a négy próbájában szignifikáns különbséget mutattunk ki (Kruskal-Wallis teszt, mutatás (M): 2, p < 0,05; lábbal mutatás (LM): (LKM):
2
2
2
= 8,03, N = 28, df =
= 16,32, N = 28, df = 2, p < 0,001; lábbal mutatás keresztben
= 12,46, N = 28, df = 2, p < 0,01; térddel mutatás (TM):
2
= 13,52, N = 28, df = 2, p <
0,01). A különbség oka az idősebb, 3 éves gyerekek és a kutyák eredményei közötti eltérés volt (posthoc Dunn teszt, M: p < 0,05; LM: p < 0,001; LKM: p < 0,01; TM: p < 0,01). Eszerint a tesztben alkalmazott újfajta jelzések értelmezése a 3 éves kor körüli gyerekeknek egyáltalán nem okozott nehézséget. Ezzel szemben a fiatalabb gyerekek és a kutyák gyakran nem voltak képesek az adott jel értelmezésére és random módon választottak. Karral való mutatás Az alkalmazott négyféle gesztust tekintve a kutyák és a fiatalabb gyerekek esetében eltérést tapasztaltunk (Friedman varianciaanalízis, kutyák: évesek:
2
2
= 20,32, N = 12, df = 3, p < 0,001; 3 évesek:
= 18,93, N = 10, df = 3, p < 0,001; 1,5 2
= 1,36, N = 11, df = 3, p = 0,714).
A kutyák csak a mutatás (egymintás Wilcoxon előjel teszt) és a keresztben mutatás nyújtott karral gesztus esetében választották szignifikáns mértékben a helyes oldalt, az előrefelé történő keresztben mutatás (EKM) próbákban az elvárt szinten teljesítettek. A negyedik próbatípus KiKM - esetében kapott eredmények hasonlóak voltak a II./2. kísérletben tapasztaltakhoz, vagyis a kutyák a kiálló könyök felőli (üres) cserepet preferálták. A KiKM típusú mutatás esetében a teljesítmény a posthoc Dunn teszt szerint is szignifikánsan különbözött a másik két gesztustól (M: p < 0,001; KM: p < 0,05).
68
A 3 éves gyerekeknek a különféle mutatástípusok értelmezése most sem okozott problémát. A fiatalabb gyerekek helyesen választottak a mutatás, a keresztben mutatás és az előrefelé történő keresztben mutatás esetében egyaránt, míg a kitartott könyökkel való keresztben mutatás próbákban az elvárt szinten teljesítettek. Ez utóbbi (KiKM) próbatípusban tapasztalt teljesítmény a posthoc Dunn teszt eredményei szerint is különbözött a másik három próbatípustól (M: p < 0,05; KM: p < 0,01; EKM: p < 0,05). A két korcsoport teljesítményének összevetésekor két próbatípus esetében találtunk szignifikáns eltérést (posthoc Dunn teszt, M: p < 0,05; KiKM: p < 0,01) (lásd az alábbi táblázat és 12. ábra).
Változók
Kutyák
1,5 éves gyerekek
3 éves gyerekek
(N = 10)
(N = 12)
(N = 11)
Mutatás
T = 0 p < 0,01
T = 0 p < 0,01
T = 0 p < 0,01
Keresztben mutatás
T = 1 p < 0,05
T = 3 p = 0,248
T = 1 p < 0,01
T = 1 p < 0,01
T = 1 p < 0,01
T = 0 p < 0,01
T = 2 p = 0,429
T = 1 p < 0,05
T = 0 p < 0,01
kitartott könyökkel Keresztben mutatás nyújtott karral Keresztben előrefelé mutatás 12. ábra. III. kísérlet. Karral való mutatás teszt. A kutyák, valamint a 1,5 éves és 3 éves gyerekek teljesítményének összehasonlítása (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05, **p < 0,01) M – mutatás; KM – keresztben mutatás nyújtott karral; KiKM – keresztben mutatás kitartott könyökkel; EKM – keresztben előre mutatás
**
** **
*
** **
69
100 90 80 70 60 50 40 30
M
20
KM
10
KiKM
0
EKM 3 éves
1,5 éves
kutya
A három csoport eredményeinek összehasonlításakor ismét jelentős különbségeket találtunk (Kruskall-Wallis teszt, M: < 0,001; KM:
2
2
= 9,13, N = 33, df = 2, p < 0,01; KiKM:
= 7,85, N = 33, df = 2, p < 0,05; EKM:
2
2
= 17,33, N = 33, df = 2, p
= 12,25, N = 33, df = 2, p < 0,01). A
különbségek oka ez esetben is az idősebb gyerekek és a kutyák eredményeinek különbözősége volt (posthoc Dunn teszt, M: p < 0,05; KiKM: p < 0,001; KM: p < 0,05; EKM: p < 0,01). Úgy tűnik, a fiatalabb gyerekek és a kutyák az új kézjeleket nem voltak képesek értelmezni, szemben a 3 éves korcsoport tagjaival, akik számára a jelek egyértelműek voltak. Eredményeinkből arra következtethetünk, hogy a kisgyerekek esetében a különféle mutató gesztusok értelmezésére való képesség egy fejlődési folyamat révén, fokozatosan alakul ki. Míg a 3 évesek számára nem jelentett nehézséget a gesztusok alapján való helyes választás, a 1,5 éves gyerekeket gyakran összezavarták a jelzések. Úgy tűnt, a (viszonylag szokatlan) lábbal való mutatást, vagy az előrefelé történő keresztben mutatást megértették, a bonyolultabb, kiálló könyökkel történő keresztben mutatást viszont nem. A kutyák és a gyerekek teljesítményében tapasztalt eltérések oka talán az ismert jelzéstípusok különbözősége lehet, feltételezhető ugyanis, hogy a gyerekek esetében a felnőttek más jelzéseket használnak, mint a kutyákkal szemben. Lehetséges, hogy – fiatalabb koruk ellenére - a gyerekek többféle jelzéssel szembesültek már, mint a kísérletben szereplő kutyák, így valószínűleg egyes jelzéstípusok nem is voltak annyira ismeretlenek számukra. Ezen túlmenően, már korábbi kísérleteinkben is kiderült, hogy a kutyák csak abban az esetben képesek a gesztus alapján választani, ha valamely testrész (láb vagy kar) túlnyúlik a jeladó testkontúrján. Ezt bizonyítják a kiálló könyökkel végzett keresztben mutatás próbában tapasztaltak: a kutyák rendszerint az üres cserepet választották, mivel a jeladó könyöke arra állt ki. Velük ellentétben a 1,5 éves gyerekeknél ilyesfajta preferenciát nem találtunk. Mindezekből úgy tűnik, a gyerekek és a kutyák egyaránt 70
megértették a helyzet kommunikációs voltát, bár a gyerekek sokkal sikeresebben alkalmazták a feltehetően valamennyire újfajta jelzéseket. A kutyák számára a mutatóujj helyzete nem volt informatív, a gyerekek viszont megértették, hogy az ujj jelzi a helyes irányt. A két faj közötti különbség nem meglepő, hiszen a gyerekek maguk is használják a mutató gesztust, ez pedig valószínűleg összefügg annak megértésével. A kutyák viszont nem manuális állatok, fajspecifikus viselkedésrepertoárjuktól teljesen idegenek a manipulációs gesztusok. Ennek következtében természetesnek vehető, hogy spontán nem tulajdonítanak jelentőséget az ilyesfajta jelzéseknek. IV. kísérlet: Információátadás képességének vizsgálata Jelen ismereteink szerint számos faj egyede képes a külső környezet eseményeire vonatkozó információkat átadni a társainak. E jelzések között talán a leginkább kutatottak a különféle vészkiáltások, melyekkel a szociális csoportban élő állatok a közeledő ragadozóra hívják fel a többiek figyelmét (Cheney és Seyfarth, 1990b; Evans et al., 1993; Struhsaker, 1967). Ezzel szemben a nem hanggal történő jelzésekről igen keveset tudunk, így pl. a mutatás előfordulásáról is. Funkcionális értelemben véve a mutatás során a mutató egyed viselkedésével felhívja magára a másik egyed figyelmét és ezzel párhuzamosan azt a környezetben végbemenő eseményre vagy tárgyra irányítja. Ilyen komplex viselkedés előfordulásáról a kutatók ritkán számolnak be. Az egyik példa a már a bevezetőben említett, fiatal gorillával végzett vizsgálatsorozat (Gómez, 1990). Ennek során a kutatók azt tapasztalták, hogy az állat életkorának változásával egyre összetettebb és bonyolultabb viselkedéssel igyekezett a mellette tartózkodó ember segítségét felhasználni a problémahelyzet megoldásához. Gómez feltételezése szerint a legfejlettebbnek tekinthető akcióknak – az embert odavezeti az ajtóhoz, oda-vissza tekintget a zár és az ember arca között, megpróbálja az ember kezét a zár felé tolni - a célja nem közvetlen manipulálás, inkább szándékos kérő viselkedés, hogy az ember nyissa ki számára az ajtót. Igen hasonló jelenséget figyeltek meg egy ember nevelte bonobónál, Kanzinál is. Ő többször egy diót adott a gondozójának, ráütött a dióra, vagy olykor egy nagy követ helyezett rá, mutatva, hogy segítséget kér a dió feltöréséhez (Savage-Rumbaugh et al., 1986). A fenti esetek azonban nem tekinthetők általánosnak, gyakoribb, hogy az emberi környezet hatásai ellenére az emberszabásúak csak imperatív célzattal kommunikálnak (Tomasello és Camaioni, 1997).
71
Nemrégiben kutyák esetében sikerült kimutatni, hogy az állatok nemcsak megértik az ember geszturális jelzéseit, de önmaguk is “mutatnak”, képesek a rejtekhelyet nem ismerő gazda tudomására hozni, hogy hol található az elrejtett táplálékjutalom (Miklósi et al., 2000). A kutatók háromféle szituációban vizsgálták meg a kutyák viselkedését, melyekben vagy csak a jutalom, vagy csak a gazda, illetve a gazda és a jutalom is jelen volt. A cél az volt, hogy elkülönítsék a jelzések motivációs alapú és referenciális komponensét. A jelző viselkedést önmagában a jutalom vagy céltárgy jelenléte is kiváltja, ez tehát feltehetően motiváción alapuló szignál. Ha azonban a kutya igyekszik a gazda figyelmét felhívni magára és a jutalom helyét megmutatni, akkor a jelzés funkcionálisan referenciálisnak tekinthető. Az eredményekből kiderült, hogy a kutyák csak abban az esetben jelezték a jutalom helyét, ha a gazda és a jutalom egyaránt jelen volt, vagyis megértették, hogy a figyelemfelkeltő viselkedés (hangadás, nézegetés) csak akkor hatásos, ha a gazda jelen van és képes rájuk figyelni. Viselkedésük ezen jellemzői arra utalnak, hogy a kutyák rendelkeznek a szociális referenciára való képességgel, vagyis képesek a referenciális tekintetváltásra a társ (ember) és a tárgy vagy esemény között, és ugyanakkor arra is, hogy az észlelt emocionális információnak megfelelően alakítsák saját viselkedésüket (Russell et al., 1997). Jelen kísérletünkben a fentebb említett vizsgálat (Miklósi et al., 2000) kissé módosított változatát használtuk fel, különválasztva a direkt és az indirekt módon való jelzést. Kétféle szituációt alkalmaztunk, az egyik esetben a kísérletvezető a kutya szeme láttára rejtette el a jutalmat (direkt mód), a másik esetben viszont csak rámutatással (indirekt mód) jelezte a jutalom helyét. Hasonlóan a III. kísérlethez, a vizsgálatot kutyákkal és kisgyerekekkel egyaránt elvégeztük és teljesítményüket megpróbáltuk összehasonlítani. Módszer Kísérleti alanyok Kutyák: A kísérletben 1 szuka és 9 kan kutya (átlagéletkor: 5,7 év; 1,5 és 11,5 év között) vett részt gazdáikkal (7 nő és 2 férfi, átlagéletkor 28,5 év; 20 és 42 év között). Mindegyik kutya kölyökkora óta az adott családnál élt, kivéve egyet, mely ivarérett korában került a családhoz. (A résztvevő kutyák listáját lásd 9. táblázat). A kutyák közül egy egyed korábban részt vett az I. kísérletben, egy
72
egyed az I., II./1., 2., 3. és III./2. kísérletben, három egyed a II./1., 2. 3. és III./2. kísérletben, két egyed pedig a III./2. kísérletben is.
Gyerekek: A kísérletben 17 kisgyermek (8 lány és 9 fiú) vett részt (átlagéletkor: 18,91 hónap; 12 és 27,5 hónap között). Kísérlet menete Kutyák: A kísérletet 2002 október 10. és 2003 február 13. között végeztük a gazdák otthonában. A kísérlethez egy kicsi alufóliagalacsint és 3 db kisméretű műanyag tálkát (többnyire 500 g-os Rama-s doboz), vagy kis műanyag cserepet használtunk. Jutalomként a kutyák különféle kutyacsemegéket, vagy felvágottdarabkákat kaphattak. A történteket videokamerával rögzítettük. Előtréning A három tálkát a szobában a kísérletvezető három különböző, fejmagasság feletti helyre (polcra) tette fel, majd megkérte a gazdát, hogy az elkövetkezendő három napban, naponta kétszer adjon a tálkák valamelyikéből táplálékjutalmat a kutyának. Tehát a gazda a kutya szeme láttára levette az egyik tálkát a polcról, egy darabka tápot tett bele, rövid ideig várt, majd a tápot odaadta a kutyának. Ezáltal rávezette a kutyát arra, hogy a tálkákban jutalom lehet. A következő napon végeztük a kísérletet. Bevezetés (6 db próba) A kísérletvezető a három tálkát félkörben letette a földre maga elé. A gazda a kísérletvezetővel szemben, ülő pozícióban tartotta a kutyát. A kísérletvezető felhívta magára a kutya figyelmét, majd a kutya szeme láttára egy darabka tápot tett az egyik tálkába, ezután nyújtott karral rá is mutatott, majd visszaeresztette a kezét a teste mellé. A jeladás során végig a kutyára nézett. A gazda ezt követően elengedte a kutyát (ha szükséges, szóval bíztathatta is). A kutya csak egy tálkát választhatott. Ha megtalálta a tápot (minden esetben ez történt), akkor azt megehette. Ezt a procedúrát mindhárom tálka esetében kétszer elvégeztük. A próbák befejeztével a kísérletvezető a három tálkát visszatette az eredeti helyükre (polcra). 1., 2., 3. próba - Rejtés
73
A gazda elhagyta a szobát, a kísérletvezető pedig egy jutalomfalatot és az alufóliagalacsint a kezébe véve magához hívta a kutyát. A jutalmat megmutatta a kutyának (a kutya meg is szagolhatta azt), majd az egyik tálkát levette, megmutatta a kutyának, és úgy tett, mintha a jutalmat beletenné a tálkába. Ténylegesen az alufóliagalacsint tette bele, a jutalmat pedig a tenyerébe rejtette. (Erre azért volt szükség, hogy egyik tálka se árasszon több szagot magából, mint a másik kettő) Ezek után a tálkát visszatette az eredeti helyére és elhagyta a szobát. A gazda azonnal belépett és a kutyára nézett. Ha a kutya egyértelműen jelezte, hogy hol az alufóliagalacsin, akkor odament és megnézte a jelzett tálkát. Ha ott megtalálta, akkor a kutyának ő maga adott egy jutalomfalatkát. Amennyiben a gazda számára nem volt egyértelmű a jelzés, kérdezhette a kutyát, majd ha biztosnak érezte a választást, akkor megnézte az adott tálkát. Ezzel a próba véget ért, utána azonnal kezdődött a következő próba. 4. próba - Mutatás A 3. próba végeztével a kísérletvezető megkérte a gazdát, hogy vigye ki magával a kutyát a szobából, de mielőtt magára csukta volna az ajtót, egyértelműen megmutatta a kutyának, hogy nála van a jutalom és mondta is: “Ezt most eldugom!”. Ezek után bement a szobába, becsukta az ajtót és az egyik tálkába elrejtette az alufóliagalacsint, majd behívta a kutyát, nevén szólította és mutatással jelezte a jutalom helyét: kinyújtott karral és mutatóujjal a helyes tálkára mutatott, miközben váltva a kutyára és a tálkára nézett. A jeladás közben a következő mondatot ismételte háromszor: ”Nézd, oda rejtettem!”. Ezek után elhagyta a szobát, a gazda pedig azonnal belépett és a kutyára nézett. Ha a kutya egyértelműen jelezte, hogy hol az alufóliagalacsin, akkor odament és megnézte a jelzett tálkát. Ha ott megtalálta, akkor a kutyának ő maga adott egy jutalomfalatkát. Amennyiben a gazda számára nem volt egyértelmű a jelzés, kérdezhette a kutyát, majd ha biztosnak érezte a választást, akkor megnézte az adott tálkát. A próbák időtartama minden esetben maximum 2 perc volt, ennyi időre azonban szinte soha nem volt szükség.
Gyerekek: A kísérletet 2002 május 30. és 2003 január 31. között végeztük a gyerekek otthonában. Előzetesen minden anya kapott egy ismertetőt, melyben tájékoztattuk őket a kísérletek menetéről. A kísérletben mindig részt vett az anya is.
74
A kísérlethez – hasonlóan a kutyákhoz - 3 db kisméretű műanyag tálkát (többnyire 500 g-os Rama-s doboz) használtunk. Jutalom gyanánt az anya által javasolt kisméretű játékot, vagy édességet kaphattak a gyerekek. A történteket videokamerával rögzítettük. Bevezetés A bevezető játék során a gyerekek megismerkedtek a szituációval: a kísérletvezetőnél lévő három tálka valamelyikébe az anya vagy a kísérletvezető jutalmat helyezett el, melyet azután a gyerek megkaphatott. E játék végeztével a kísérletvezető a három tálkát a szobában három különböző, fejmagasság feletti helyre (polcra) tette fel, és így is megmutatta, hogy a tálkákban jutalom lehet. 1., 2., 3. próba - Rejtés A kísérletvezető visszatette a három tálkát az eredeti helyükre, miközben az anya elhagyta a szobát. A kísérletvezető magához hívta a gyereket és megmutatta neki a jutalmat. Az egyik tálkát levette a polcról, látványosan beletette a jutalmat és így is megmutatta a tálkát a gyereknek. Ezek után a tálkát visszatette az eredeti helyére és elhagyta a szobát. Amint ez megtörtént, az anya azonnal belépett a szobába és a gyerekre nézett. Ha a gyerek egyértelműen jelezte valamilyen módon, hogy hol a jutalom, akkor odament és megnézte a jelzett tálkát. Ha megtalálta a jutalmat, akkor azt odaadta a gyereknek. Amennyiben az anya számára nem volt egyértelmű a jelzés, kérdezhette a gyereket, majd ha biztosnak érezte a választást, akkor megnézte az adott tálkát. Ezzel a próba véget ért, utána azonnal kezdődött a következő próba. 4. próba - Mutatás A 3. próba végeztével a kísérletvezető megkérte az anyát, hogy vigye ki magával a gyereket a szobából, de mielőtt magára csukta volna az ajtót, egyértelműen megmutatta a gyereknek, hogy nála van a jutalom és mondta is: “Ezt most eldugom!”. Ezek után bement a szobába, becsukta az ajtót és az egyik tálkába elrejtette a jutalmat, majd behívta a gyereket, nevén szólította és mutatással jelezte a jutalom helyét: kinyújtott karral és mutatóujjal a helyes tálkára mutatott, miközben váltva a gyerekre és a tálkára nézett. A jeladás közben a következő mondatot ismételte háromszor: ”Look, I hid it there!”. Ezek után elhagyta a szobát, az anya pedig azonnal belépett és a gyerekre nézett. Ha a gyerek egyértelműen jelezte valamilyen módon, hogy hol a jutalom, akkor odament és megnézte a jelzett tálkát. Ha megtalálta a jutalmat, akkor azt odaadta a gyereknek.
75
Amennyiben az anya számára nem volt egyértelmű a jelzés, kérdezhette a gyereket, majd ha biztosnak érezte a választást, akkor megnézte az adott tálkát. A próbák időtartama minden esetben maximum 2 perc volt, ennyi időre azonban igen ritkán volt szükség. A videofelvételek feldolgozásakor a kísérlet mind a négy szakaszában, külön-külön az alábbi változók időtartamát, illetve előfordulási gyakoriságát mértük meg a kutyák és a gyerekek esetében egyaránt (a továbbiakban az aláhúzott változókat elemeztük statisztikai módszerekkel): -Próba időtartam (sec): A gazda/anya belépésétől az első tálkába való belenézésig eltelt idő (max. 2 perc), függetlenül attól, hogy a jutalom abban volt, vagy sem. Ez az időtartam az adott próba időtartama. -Passzív (sec): A próba ideje alatt passzívan töltött idő (a kutya/gyerek fekszik, ül, vagy áll). Eközben természetesen jelezheti valamelyik tálkát. -Mozog (sec): A próba ideje alatt aktívan töltött idő (a kutya/gyerek a helyét változtatja). Eközben természetesen jelezheti valamelyik tálkát. -Ajtónál áll (sec): A kutya/gyerek az ajtó közvetlen közelében tartózkodik, figyelme az “ajtón túlra” irányul. -Vokalizáció (sec): a kutya/gyerek hangot ad ki, a jutalom a gazda/anya felé fordulva. -Gazda/Anya beszél (sec): A próba során a gazda/anya mennyi ideig beszél a kutyához/gyerekhez. -Kontaktus (sec): A kutya/gyerek és a gazda/anya milyen hosszú ideig érnek egymáshoz. -Gazdára/Anyára néz (db és sec): A kutya/gyerek hány alkalommal és összesen mennyi ideig néz a gazdára/anyára.
76
-Jutalom irányába néz (db és sec): A kutya/gyerek hány alkalommal és összesen mennyi ideig néz a jutalmat tartalmazó tálkára. -I. üres tálka irányába néz (db és sec): A kutya/gyerek hány alkalommal és összesen mennyi ideig néz az I. számú üres tálkára. -II. üres tálka irányába néz (db és sec): A kutya/gyerek hány alkalommal és összesen mennyi ideig néz a II. számú üres tálkára. Az üres tálkák sorszámát mindig úgy állapítottuk meg, hogy a jutalmat tartalmazó tálkától jobbra haladva, az óramutató járásával megegyező irányban a következő tálkát tekintettük az I. számúnak, majd a következőt a II. számú üres tálkának. -Kamera irányába néz (db és sec): A kutya/gyerek a kamera – mint egy “semleges” pont – irányába pillant. -Tekintetváltás (db): A kutya/gyerek hány alkalommal néz a jutalomra, majd a gazdára/anyára (vagy fordítva) gyors egymásutánban, 2 sec-on belül váltva a pillantás irányát. Csak kutyáknál mért változó: -Szaglászik (sec): A kutya bármilyen irányban szagolgat. Csak gyerekeknél mért változók: -Sír (sec): A próba során a gyerek mennyi ideig sír, vagy nyöszörög. -Mutat (db és sec): A gyerek hány alkalommal és összesen mennyi ideig mutat valamelyik tálka irányába. -Karban töltött idő (sec): Az anya felemeli a gyereket és a karjában tartja. A felvételek ily módon való elemzése után az adatokból időszázalékot számoltunk (a próba idejének arányában) és a további elemzéshez ezen adatokat használtuk fel. A kódoló személy megbízhatóságának ellenőrzésére a felvételek 20%-át egy másik személy is kielemezte, majd kettőjük eredményeit összevetettük. Az alkalmazott összehasonlító módszer jelentős egyezést mutatott (Cohen kappa: vokalizáció: 1; gazda/anya beszél: 1; kontaktus: 0,83; gazdára/anyára néz:
77
0,92; jutalom irányába néz: 0,95; I. üres tálka irányába néz: 0,93; II. üres tálka irányába néz: 0,92; tekintetváltás: 0,84). Eredmények és értékelés A kutyák jelzései alapján a gazdák csak az 1. próba során találták meg szignifikáns mértékben az elvárt szint feletti arányban a jutalmat (egymintás Wilcoxon előjel teszt, T = 3, N = 10, p < 0,05), az azt követő három próbában a helyes választási arány nem különbözött az elvárt értéktől (T = 4, N = 10, p = 0,066 mindhárom esetben) (lásd 13. ábra), tehát a gazda sikerességét (első választásra megtalálja a jutalmat) nem befolyásolta, hogy a kísérletvezető direkt vagy indirekt módon jelezte a helyet a kutyának. Feltételezésünk szerint ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a kutyák a “kezdeti élmény” hatására már nem figyeltek annyira a jeladóra, és a további próbákban (vagy legalább még egy próbában) is azt a tálkát jelezték, amit először. Rendszerint oly mértékben kitartottak az adott tálka mellett, hogy a gazda azt nézte meg elsőként – ezzel elhibázva a választást. Ezt az elképzelést támasztja alá az az eredmény is, mely szerint a kutyák csak az első próba esetében néztek szignifikáns mértékben többet a jutalmat tartalmazó tálkára, mint valamelyik üresre (Wilcoxon páros előjel teszt) (lásd az alábbi táblázat és 14. ábra).
1. próba
2. próba
3. próba
4. próba
I. üres tálka vs. T = 0
T = 12
T=7
T = 13
jutalom helye
p = 0,461
p = 0,074
p = 0,3
II. üres tálka vs. T = 17
T = 11
T=6
T = 12
jutalom helye
p = 0,687
p = 0,055
p = 0,461
N = 10
p < 0,01
p = 0,322
13. ábra. IV. kísérlet - kutyák. A gazdák helyes választásainak aránya a kutyák jelzései alapján (szaggatott
helyes választások százalékos aránya + SE
vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05) 100 90 80
*
70 60 50 40 30 20 10 0 1. próba
2. próba
3. próba
78
4. próba
14. ábra. IV. kísérlet - kutyák. A jutalmat tartalmazó, illetve az üres tálkákra való nézés időtartama (*p < 0,05) 80
70
60
50
40
* *
30
20 jutalom 10
I. üres doboz
0
II. üres doboz 1. próba
2. próba
3. próba
4. próba
A fentiektől eltérően, a gyerekek jelzései alapján az anyák mind a négy próbában sikeresen kiválasztották a jutalmat rejtő tálkát (egymintás Wilcoxon előjel teszt, 1. próba: T = 0, N = 17, p < 0,001, 2. próba: T = 3, N = 17, p < 0,001, 3. próba: T = 4, N = 17, p < 0,001, 4. próba: T = 4, N = 17, p < 0,001) (lásd 15. ábra). A jelzés alkalmával esetükben megállapíthattuk, hogy szignifikánsan többet néztek a jutalom helyére, mint az üres tálkákra (Wilcoxon páros előjel teszt) (lásd az alábbi táblázat és 16. ábra). Fontos kiemelni, hogy a gyerekek az utolsó (indirekt) próbában is helyesen jelezték a jutalom helyét az anyának, mely esetben magát a rejtést nem láthatták, csak a kísérletvezető rámutató mozdulatát. 2. próba
3. próba
4. próba
I. üres tálka vs. T = 0
T = 12
T = 10
T = 11
jutalom helye
p < 0,01
p < 0,01
p < 0,01
II. üres tálka vs. T = 0
T=3
T=7
T = 24
jutalom helye
p < 0,001
p < 0,001
p < 0,05
N = 17
1. próba
p < 0,001
p < 0,001
15. ábra. IV. kísérlet - gyerekek. Az anyák helyes választásainak aránya a gyerekek jelzései alapján helyes választások százalékos aránya + SE
(szaggatott vonal:**véletlen választási szint: 50%; **p < 0,001) 100 **
90 80 70 60 50 40 30 20 10 0
**
**
79 1. próba
2. próba
3. próba
4. próba
16. ábra. IV. kísérlet - gyerekek. A jutalmat tartalmazó, illetve az üres tálkákra való nézés időtartama (**p < 0,01) 100 90
** **
** **
** **
** **
80 70 60 50 40 30 20
jutalom
10
I. üres doboz
0
II. üres doboz 1. próba
2. próba
3. próba
4. próba
A négy próba összehasonlításakor csak két változónál találtunk szignifikáns különbséget. Eredményeink szerint a gyerekek az 1. próba során hosszabb ideig néznek az anyjukra, mint a másik három próba alatt (Friedman varianciaanalízis,
2
= 8,04, N = 17, df = 3, p < 0,05), illetve az
anyák az utolsó próbában (indirekt módon való rejtés után) hosszabb ideig beszélnek a gyerekhez, mint az azt megelőző három próbában (
2
= 10,34, N = 17, df = 3, p < 0,05).
Eredményeinkből úgy tűnik (bár az elemszám kicsi), hogy a gyerekek már egészen fiatal korban is képesek közvetett kommunikációs jelek – mutatás - alapján felismerni a rejtekhelyet és azt egy másik ember számára jelezni. Feltételezhetően tehát megértik, hogy a mutatás a jutalom helyére utaló jel. Ezzel szemben a kutyák, a korábbi vizsgálatok alapján elvárhatónál sokkal kevésbé voltak sikeresek. A jelenség magyarázata nem egyértelmű számunkra, lehet, hogy a kísérleti szituáció nem volt megfelelő (nem értették meg a feladatot, összezavarodtak), vagy túlságosan motiválta őket a helyzet és nem voltak képesek a jeladóra figyelni. Fontos megemlíteni a perszeverációból adódó hibázási lehetőséget is, vagyis, hogy a kutyákat befolyásolta az előző próba memórianyoma, ezért jelezték gyakran azt a tálkát, amelyben a megelőző próba során volt a jutalom. A kutyák számára a feladat komplexitása is problémát jelenthetett: az indirekt módon, mutatással való jelzés deklaratív jellegű gesztus, melyet a kutyának értelmeznie kell, majd direkt módon átadni az információt a gazdának. Összességében véve, a jelen kísérlet nem ad egyértelmű választ arra, hogy képese-e a kutyák az indirekt módon szerzett információ átadására. A kérdés tisztázására további vizsgálatok elvégzésére van szükség.
80
3. ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉS Az utóbbi években számos olyan kutatási eredmény született, mely a kutyák kiemelkedő képességeiről számol be az emberrel való szociális interakciók terén. Több vizsgálat is alátámasztja a kutyák komplex kooperációs viselkedését (Naderi et al., 2001; Topál et al., 1997), fejlett kommunikációs képességeit (Agnetta et al., 2000; Hare és Tomasello, 1999; McKinley és Sambrook, 2000; Miklósi et al, 1998, 2000), emberrel szembeni kötődési hajlamát (Gácsi et al., 2001), valamint az emberrel kapcsolatban megfigyelhető szociális tanulásra való képességét (Kubinyi et al., 2003a, 2003b; Pongrácz et al., 2001b, 2003). Az állatok közül a kutya épült be legjobban az emberi közösségekbe, viselkedésében a domesztikáció során olyan fajspecifikus változások mentek végbe, melyek számos tekintetben összefüggésbe hozhatók az emberi viselkedés korai evolúciójának egyes lépéseivel (Csányi, 2000). Ez az evolúciós értelemben vett sikeresség feltételezhetően az ember és a kutya együttműködésének a következménye, amely mindkét fél számára előnyökkel járt. A domesztikáció során bekövetkezett genetikai változások eredményeképpen az emberhez vonzódó, az emberi kommunikációt, illetve kommunikációs helyzeteket (beszéd, gesztusok és kontextus) értelmezni képes, az emberi szociális viszonyokhoz könnyen alkalmazkodó kutya alakult ki, melynek az emberi család jelenti a természetes környezetet. A kutya viselkedésének szelekcióját feltehetően a humán evolúció során érvényesülő adaptációs követelményekhez nagyban hasonlító tényezők alakíthatták, ezért a két faj viselkedésében megfigyelhető analógiáknak döntő szerepe lehet a kutya kialakulásának megértésében. Az analógia hangsúlyozása azért fontos, mert az
81
egyébként nagy evolúciós távolság a két faj között azt valószínűsíti, hogy a kutya esetében az emberétől eltérő mechanizmusok is szerepet játszhatnak az egymás analógiájaként jellemezhető viselkedésformák szerveződésében. A jelen dolgozatban szereplő vizsgálatok segítségével arról szerettünk volna többet megtudni, hogy a kutyák hogyan viselkednek különféle, kommunikációs, szociokognitív képességeket igénylő helyzetekben. A humán kommunikatív gesztusok, szociális helyzetek értelmezésére való képesség erős szelekciós tényező lehetett ember és kutya rendkívül hosszú ideje tartó együttélése során. Azok az egyedek, melyek pontosabban reagáltak az ember jelzéseire és hatékonyabbak voltak az együttműködésben, szelekciós előnyhöz jutottak. Nem meglepő tehát, hogy a ma élő kutyák fokozott érzékenységgel rendelkeznek az ember által adott kommunikációs jelek iránt. Az Etológia Tanszéken korábban végzett vizsgálatokban sikerült kimutatni, hogy a kutyák rendkívül hatékonyan értelmezik az ember által adott geszturális kommunikációs jelzéseket és képesek különféle típusú irányjelzések (mutatás, testdöntés, fejbólintás, fejfordítás, csak tekintet irányával való jelzés) alapján az elrejtett táplálékjutalmat megtalálni (Hare és Tomasello, 1999; Miklósi et al., 1998), a mutatás és a testdöntés jelzések esetében gyakran azonnal. 3.1. A figyelmi állapot szerepének értelmezhetősége Az általunk elvégzett első kísérlet alapjául szolgáló vizsgálat (Povinelli et al., 1999) eredményei szerint a 2-3 éves gyerekekkel ellentétben a csimpánzok nem képesek az ember figyelmi állapotát értelmezni és azt választási helyzetekben felhasználni. Az eredeti vizsgálatban a csimpánzok hosszú tréning során meg tudták tanulni, hogy a mutatás alapján helyesen válasszanak, ebből azonban nem következik, hogy megértenék a mutatás vagy a figyelmi állapot kommunikatív szerepét. Erre utalt az is, hogy hasonló sikerességgel választottak a két lehetséges hely között, amikor az ember belenézett a jutalmat tartalmazó dobozba, mint amikor a doboz fölé tekintett. Itakura és munkatársai (1999) nemcsak ember, de fajtárs jeladó esetében is vizsgálták a csimpánzok teljesítményét, és azt tapasztalták, hogy a tekintet iránya mint jel alapján az állatok nem találják meg a jutalmat. Mindezeket alapul véve arra voltunk kíváncsiak, hogy a kutyák, melyek feltehetően érzékenyek az emberi kommunikációs jelzések és figyelmi állapot iránt (Gácsi et al., 2004; Virányi et al.,
82
2004) miképpen viselkednek hasonló helyzetben. Eredményeink szerint a kutyák viselkedése nagyon hasonló volt a kisgyerekekéhez, és erősen eltért a csimpánzokétól. Amikor a kísérletvezető rámutatott a jutalom helyére, vagy fejével abba az irányba bólintott, a kutyák szignifikáns mértékben a helyes oldalt választották, tehát úgy tűnt, megértették a jel kommunikatív funkcióját. A másik két alkalmazott jeltípus (fejfordítás a jutalom helye fölé és csak a tekintet irányával való jelzés) esetén viszont teljesítményük nem különbözött az elvárt szinttől – hasonlóan a gyerekekhez. Ha a kísérletünkben használt jeleket a referenciális tartalom szempontjából osztályozzuk, két típust különíthetünk el. A bólintás gesztus komplex jelnek tekinthető, mely egyszerre tartalmaz egy referenciális komponenst (a fej orientációja a céltárgy irányába), és egy ehhez kapcsolódó figyelmi állapotra utaló jelet (a jutalmat rejtő cserépre való rápillantás). Ugyanezzel az információs értékkel bír a tekintet irányával való jelzés is, azzal a különbséggel, hogy a pillantás próbákban való helyes választás feltétele, hogy az egyed képes legyen felismerni a vizuális figyelem változásának informatív jelentőségét. A fejfordítás gesztus viszont egy csak diszkriminatív funkcióval rendelkező jelnek tekinthető, mivel egy nem megfelelő – inadekvát – referenciális komponenst tartalmaz (a plafon felé fordulás). Ez utóbbi jel alapján a kutyák random módon is választottak. A referencialitás meglétét, valamint a mentális állapot megértésére való képességet vizsgáló kutatók között nincs egyetértés. A véleménykülönbség azon alapul, hogy egyes kutatók (Tomasello et al., 2003) szerint a csimpánzok rendelkeznek valamiféle elme-teóriával, mely azonban nem hasonlítható ahhoz, amivel az ember rendelkezik. Más vélemények (Povinelli és Vonk, 2003) szerint viszont az elme-teória megléte kizárólagosan humán sajátság, egyedülálló jellegzetességünk. Tomasello és munkatársai (2003) feltételezése szerint a csimpánzok valamit megértenek a másik mentális állapotából, a kérdés csak az, hogy pontosan mit és milyen mértékben. Úgy vélik, a vizuális észlelés szintjén valószínű, hogy a csimpánzok a társuk tekintetirányának (fej irányának) megfigyelése révén megértik, hogy mit néz és felfogják, hogy az adott irányban elhelyezkedő akadály meggátolhatja őket abban, hogy az illető dolgot lássák. Valószínűleg arról is rendelkezhetnek némi ismerettel, hogy a társuk a közelmúltban látott-e valamit, vagy sem. Viselkedés tekintetében feltehetően képesek felfogni a másik reakcióit, azt, hogy az adott cselekvést mi váltotta ki, vagy mi lesz a következménye. A megértés e két típusa egymással szoros kapcsolatban működve teszi lehetővé, hogy a csimpánz információt szerezzen arról, hogy a másik
83
éppen mit lát és ennek következtében hogyan cselekszik. Fontos hangsúlyozni a kísérleti szituáció típusát: míg a kompetíción alapuló problémamegoldó helyzetekben az állatok sikeresek voltak (Hare et al., 2001), addig a kooperációt igénylő helyzetekben, melyekben az ember jelzései alapján kellett megtalálni az elrejtett jutalmat sokkal gyengébben teljesítettek. Ennek magyarázatát a kutatók abban látják, hogy az említett, kooperáción alapuló helyzetek nem (vagy kevéssé) egyeztethetők össze az állatok természetes viselkedésével, mivel természetes környezetükben szinte sohasem jelzik egy másik egyed számára az általuk fellelt táplálék helyét. Az említett tulajdonságok mellett azonban számos bizonyítéka van annak, hogy a csimpánzok nem rendelkeznek az emberéhez hasonlítható elme-teóriával. Pl. a gyerekekkel ellentétben nem értik, hogy egy adott irányban a figyelem több dologra is irányulhat (nem biztos, hogy a társ is ugyanazt nézi), illetve nem képesek a dolgokat különböző nézőpontokból elképzelni. Feltehetően nem értik, hogy a másiknak szándékai vannak, vagy tudással, elképzeléssel rendelkezik valamiről. Mindezek alapján a kutatók úgy gondolják, hogy az emberben az evolúció során olyan képességek alakultak ki, melyekkel a társak mentális állapotainak sokkal szélesebb skálája vált értelmezhetővé, mint az emberszabásúak esetében. Povinelli és Vonk (2003) a fentiektől eltérő véleményt képvisel és mindenfajta hasonlóságot elutasít. Úgy vélik, a tekintetkövetés képességének megléte nem jelenti azt, hogy az állat felismeri a másik mentális állapotát, vagy gondolkodik arról, hogy pl. a társa figyelme mire irányul. Az emberszabásúakkal ellentétben, úgy tűnik, a kutyák értik a figyelmi állapot jelentőségét. A legújabb kutatási eredmények szerint (Gácsi et al., 2004; Virányi et al., 2004) olyan kommunikációs helyzetekben, melyekben a feladat megoldásához (tárgyak visszahozása, táplálék megszerzése egy rájuk figyelő/nem figyelő embertől, utasításnak való engedelmeskedés) szükséges az ember figyelmi állapotának felismerése a kutyák igen sikeresen teljesítettek. Egyelőre nem tisztázott, hogy az ilyesfajta megértéshez szükség van-e valamiféle tanulási periódusra, de feltételezzük, hogy egy alapvető genetikai prediszpozíció is segít a szituációk helyes értelmezésében (Miklósi et al., 2003). 3.2. A mutató gesztus értelmezhetősége A mutatás (és a figyelemre utaló más vizuális gesztus) értelmezésének vizsgálata az állatok körében abból az elképzelésből fakadt, hogy általa talán megtudhatunk valamit az állatok mentális állapot-értő képességéről. A mutató gesztus észlelője feltételezhetően felismeri, hogy mire figyel a másik, azáltal, hogy figyelembe veszi annak mentális állapotát. Ezt a hipotézist mint a mutatás
84
magas szintű modelljét írták le (Povinelli et al., 1999), szembeállítva az alacsony szintű modellel, mely szerint az állat vagy valamilyen megfigyelhető vizuális kulcsot használ a szituációk közötti választásakor (Anderson et al., 1995), vagy egy egyszerű viselkedésbeni automatizmust alkalmaz, mely képessé teszi a jelzett dolog megtalálására. Bár e hipotézisnek lehet némi valóságalapja, tanulással kapcsolatos kísérletek (Itakura et al., 1999; Povinelli et al., 1997; Tomasello és Call, 1994) azt mutatták, hogy az állatok meglehetősen gyenge hatásfokkal választanak, ha a jelző tárgy (vagy a kéz) és a cél közötti távolság 10 cm-nél nagyobb. Sok esetben viszont a kinyújtott mutatóujj, a szem kontúrja, a pillantás iránya stb. jóval messzebb van, akár egy méterre is, ami azt valószínűsíti, hogy nem generalizációról, hanem automatikus tekintetkövetésről lehet szó. Az emberszabásúak kognitív képességeire vonatkozó egyik lehetséges elképzelés szerint (Call, 2001) ha az állat képes felismerni egy helyzet kommunikatív aspektusát, akkor néhány hasonló tapasztalat után képes lesz következtetni is. Más szóval, az állatnak kialakul egy bizonyos “tudása” a szituációval kapcsolatban, megalkot egy “szabályt” melyet azután újfajta helyzetekben is képes alkalmazni. Az ilyenfajta magyarázat sokkal összetettebb mentális reprezentációk meglétét feltételezi mint az egyszerű diszkriminációs tanulás esetében szükséges, ugyanakkor e képesség megléte nem jelenti azt, hogy az egyed felismeri a másik mentális állapotát. Erre utalnak egy nemrégiben publikált tanulmány eredményei is, melyben egy szürke fóka (Halichoerus grypus) emberi mutató gesztussal szembeni reakcióit vizsgálták (Shapiro et al., 2003). Eredményeik szerint a fóka csak akkor választott helyesen, ha az ember mutatással, odafordulással jelezte a jutalom helyét, a tekintet irányát önmagában nem volt képes jelként értelmezni. 3.2.1. A mozgás hatása Feltételezhető, hogy az állatok számára nem maga a mutatás, hanem a mozdulat iránya a fontosabb jel. Ez magyarázatul szolgálhatna arra, hogy az emberszabásúak miért teljesítenek olyan rosszul a statikus gesztusok esetében (Povinelli et al., 1997). A kérdés vizsgálatára két variáció tűnik kézenfekvőnek. A mutatást mint mozdulatlan, statikus gesztust adják, vagyis az ember már a mutató pózban van, amikor a kísérleti alany meglátja és így is marad mozdulatlanul mindaddig míg az állat nem választ (Hare et al., 1998). A másik lehetőség, hogy a mutató mozdulat fordított irányú, vagy azért, mert az ember a jeladás közben eltávolodik a céltárgytól (McKinley és Sambrook, 2000), vagy mert az alany a mutató karnak csak a lefelé, a kiindulási pozícióba való vissszaeresztését látja (II./1. kísérlet). Különösen ez utóbbi variáció tűnt érdekesnek, mivel a kar mozgásának iránya pont ellentétes azzal, mint amit a kutya természetes körülmények között
85
tapasztalni szokott. A háromféle típusú mutatásra adott reakciót összehasonlítva úgy tűnik, a különböző variációk a kutyák sikerességét csak igen kis mértékben befolyásolják (lásd 17. ábra).
17. ábra. K4 – Hare et al., 1998 (N=2); K5 – McKinley és Sambrook, 2000 (N=14); K1 – Soproni et al., 2002 (N=9) (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; **p < 0,01)
helyes választások százalékos aránya
statikus mutatás
mutatás és hátralépés
visszafelé mutatás
** 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 kutya (K4)
**
**
kutya (K5)
kutya (K1)
Visszautalva a kísérletünkben tapasztaltakra, úgy tűnik, a kutyák számára a gesztus mozgás komponense másodlagos a mutatás értelmezésében. Ezen kívül, eredményeink szerint a karnak valamiféle kitüntetett szerepe van a mutató gesztus értelmezhetőségében, mivel az ugyancsak e tesztben alkalmazott bottal történő mutatás próbákban a helyes választások aránya nem különbözött szignifikáns mértékben az elvárt szinttől. 3.2.2. A mutató gesztus változatossága Az emberek a mutatás számos formáját alkalmazzák a kommunikáció során. Bár többnyire a tárgyhoz közelebb lévő, kinyújtott karral és mutatóujjal teszik ezt, előfordul, hogy a felkar vagy a kéz testhez viszonyított helyzete változik. Egy ilyen variáció pl., amikor távolabbi karunkkal magunk előtt keresztben mutatunk. Amennyiben a kar nyújtva van, a mutatóujj rendszerint az ellentétes oldalon túlnyúlik a testkontúron (keresztben mutatás). Ritkán előfordulhat, hogy a mutatás behajlított karral történik, úgy, hogy a könyök a mutató karral azonos oldal felé kiáll, a
86
mutatóujj pedig a test középvonalában, a mellkas előtt marad (keresztben mutatás kitartott könyökkel). Amennyiben a mutatás viszonylag új, szokatlan formáit alkalmazzuk, lehetőség nyílik annak vizsgálatára, hogy az állat mennyire rugalmas az általánosítás terén. A II./2. kísérletünkben újfajta mutatástípusként a kitartott könyökkel történő keresztben mutatás szerepelt, egyúttal lehetőségünk nyílt a helyi ingerkiemelés hatásának megvizsgálására is. Eredményeink szerint a kutyák az egyszerű mutatás alapján akkor is igen sikeresen választanak, ha az ember a jelet nem a két lehetséges helytől egyenlő távolságra állva, hanem az egyik (üres cserép) mellett tartózkodva adja. Fontos különbséget tapasztaltunk ezzel szemben a másik jelzéstípus esetében. Amennyiben az ember az üres cserép mellől mutatott keresztben maga előtt - az üres cserép felé kiálló könyökkel -, a kutyák döntő többsége ezt az oldalt választotta (helyi ingerkiemelés jelensége), ha viszont a cserepektől egyenlő távolságra állva mutatott, a kutyák random módon választottak, mintha nem lett volna jel. Következő vizsgálatunkban (II./3. kísérlet) alanyaink csak akkor találták meg jelentős számban a jutalmat, ha a kísérletvezető egyenesen rámutatva, vagy egyszerű keresztben mutatással jelzett (vagyis ha a kézfeje túlnyúlt a testkontúron). Amikor azonban a jelzés könyökkel, vagy “nem kiálló” kézfejjel történt, random módon választottak. A keresztben való mutatás értelmezését célzó vizsgálatokat jelenlegi tudásunk szerint kutyákkal (Hare és Tomasello, 1999; II./3. kísérlet), delfinekkel (Herman et al., 1999) és egy fókával (Shapiro et al., 2003) hajtottak végre, minden esetben azzal az eredménnyel, hogy az állatok megértették a jelet. Mivel a keresztben mutatásnál a mutatóujj vége messzebb van a jelzett tárgytól, mint az egyszerű mutatásnál, feltételezésünk szerint az emberszabásúak hasonló helyzetben igen rosszul teljesítenének. Több adat áll rendelkezésünkre a kitartott könyökkel történő keresztben mutatás gesztus esetében. A csimpánzok (Povinelli et al., 1997) és a kutyák (Hare et al., 1998; II./2. kísérlet) viselkedését összehasonlítva úgy tűnik, egyik faj sem képes a gesztus helyes értelmezésére, ami a csimpánzok esetében – figyelembe véve a másfajta gesztusok esetében tapasztaltakat - kevéssé meglepő (lásd 18. ábra). helyes választások százalékos aránya
keresztben mutatás
keresztben mutatás kitartott könyökkel
100 18. ábra. K1 – Soproni et al., 2001 (N=7); K6 – Hare és Tomasello, 1999 (N=10); D1 – Herman et al., 1999 90
80 – Povinelli et al., 1997 (N=7); K4 – Hare et al., 1998 (N=2) (szaggatott vonal: véletlen választási szint: (N=1); C3 70
50%) 60 50 40 30 20 10 0
87 kutya (K1) kutya (K6) delfin (D1)
csimpánz kutya (K1) kutya (K4) (C3)
Ugyanezt állapíthattuk meg a II./3. kísérlet során: ha a mutatás a könyökkel történt, a kutyák e gesztus alapján sem voltak képesek döntően jól választani. Úgy tűnik tehát, a kutyák számára a mutató gesztus legfontosabb jellemzője a kéznek vagy a mutatóujjnak a testkontúrból való kinyúlása. Néhány esetben a kutatók (Itakura és Tanaka, 1998; Povinelli et al., 1997, 1999; Tomasello et al., 1997; jelen tanulmány eredményei) kisgyerekek reakcióit is vizsgálták különféle humán gesztusokkal szemben – hasonló, vagy megegyező szituációban, mint amiben az emberszabásúak (vagy a kutyák) szembesültek a jelzésekkel. Feltételezéseiknek megfelelően a 2-3 éves gyerekek számára nem okozott nehézséget a különböző típusú gesztusok helyes értelmezése. 3.3. A helyi ingerkiemelés hatásai A mindennapi helyzetekben a mutató általában közelebb helyezkedik el ahhoz a tárgyhoz, amire mutat, mint más lehetséges tárgyakhoz, bár akadnak kivételek. Az ilyen jellegű, úgynevezett helyi ingerkiemelés hatását már több ízben vizsgálták, emberszabásúakkal és kutyákkal egyaránt. A vizsgálatban a jeladó (ember vagy fajtárs) azáltal jelzett, hogy odaállt a jutalmat tartalmazó doboz mellé. Ekkor tehát az állatok abban az esetben voltak sikeresek, ha a jeladó pozíciója alapján választottak. Érdekesebb kérdés azonban, hogy el lehet-e választani egymástól a mutatás és a helyi ingerkiemelés hatását. Az ezt célzó vizsgálatokban a kutatók a próbák egy részében a jutalmat nem tartalmazó (üres) doboz mellett álltak és a távolabb lévő, jutalmat tartalmazó dobozra mutattak. Mutatás hiányában a kutyák (Hare és Tomasello, 1999) és a csimpánzok (Itakura et al., 1999) egyaránt a jeladóhoz közelebbi dobozt választották (lásd 19. ábra). Ha azonban a jeladó egyidejűleg mutatott is, a kutyák esetében a preferencia megfordítható volt (amint azt a II./2. kísérletben is láthattuk), vagyis a mutatás képes volt “felülírni” a dobozhoz való közelség hatását (Povinelli et al., 1997) (lásd 20. ábra). A feladat nehézségét nem szabad lebecsülni: a kutyák annak ellenére választottak helyesen, hogy nem látták a rejtést, a jeladó pedig a két doboztól nem azonos távolságra, hanem az egyikhez közelebb helyezkedett el.
88
19. ábra. C2 – Itakura et al., 1999 (N=4); K6 – Hare és Tomasello, 1999 (N=10) (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; **p < 0,01)
helyes választások százalékos aránya
helyi ingerkiemelés 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0
**
csimpánz (C2)
kutya (K6)
20. ábra. C3 – Povinelli et al., 1997 (N=7); K1 – Soproni et al., 2001 (N=9) (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05)
helyes választások százalékos aránya
asszimmetrikus mutatás 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 csimpánz (C3)
kutya (K1)
3.4. Új kommunikációs jelek értelmezési lehetősége A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a mutató gesztus referenciális megértése attól függ, hogy az állat egyrészt rendelkezik-e az általánosítás képességével (az ismert jelet új helyzetekben is képes használni), másrészt felismeri-e a másik kommunikációs szándékát (Herman et al., 1999). A kísérleteinkben szereplő gesztusok viszonylagos újdonsága a gazdák mutató viselkedésének vizsgálatával érthető meg (II./4. kísérlet). Úgy tűnik, a mutatás számos formája - pl. keresztben mutatás - csak ritkán fordul elő a mindennapokban, az általunk használt típusok pedig nagyon
89
eltértek ezektől. Mivel a gazdák spontán mutatásaik alkalmával testükkel is számos jelet adtak (pl. odafordulás, odanézés), a kísérleteinkben előforduló “mesterséges” gesztusok értelmezése bizonyos mértékű generalizációt igényelt a kutyák részéről. Éppen ezért úgy gondoljuk, a kutyák képesek az emberi mutatást mint referenciális jelzést használni, miután sikerült azonosítanunk bizonyos kulcs komponenseket, melyekre a kutyák figyelnek, függetlenül más komponensek meglététől vagy hiányától és kontextuális változásától. Eredményeink szerint a kutyák sikeresen választottak, ha a mutató kar mozgásiránya megfordult, ha csak a kézfej és a mutatóujj “látszott ki” a testkontúrból, vagy ha az egész test asszimmetrikusan helyezkedett el a cserepekhez képest. Ezzel ellentétben, amikor a kart egy bot “helyettesítette”, vagy a kutya szemszögéből a mutató kar egyetlen része sem nyúlt túl a test vonalán, a teljesítmény erősen visszaesett. Mint azt korábban említettük, egy kommunikációs szituáció értelmezésekor fontos, hogy az egyed felfogja a másik kommunikatív szándékát, bármi legyen is az adott jel. E képesség vizsgálatára születtek azok a kísérletek, melyekben az állatokat (és kisgyerekeket) számukra ismeretlen, új jelzésekkel szembesítették. Emberszabásúak és gyerekek esetében a kutatók azt tapasztalták, hogy a csimpánzok és orangutánok nem, a gyerekek viszont képesek a számukra új jelzések értelmezésére (Tomasello et al., 1997). Kutyákkal elvégzett hasonló vizsgálatban az ember úgy jelezte a jutalom helyét, hogy a megfelelő doboz mellé egy jelző tárgyat tett. A kutyák ezen jelzés alapján képesek voltak helyesen választani, az egyetlen feltétel az volt, hogy magát a mozdulatot is látniuk kellett, az egyik oldalra előzetesen elhelyezett tárgy ugyanis nem jelentett információt számukra (Agnetta et al., 2000). Mindezekből arra következtethetünk, hogy a kutyák számára fontos volt a jelzés szociális kommunikatív komponense. Harmadik kísérletünkben két korcsoportba (1,5 és 3 évesek) tartozó kisgyerekeket, valamint kutyákat vizsgáltunk meg ugyanazon kísérleti szituációkban. Arról szerettünk volna többet megtudni, hogy a gyerekek és a kutyák miként értelmezik a számukra bizonyos mértékben újfajta kommunikációs jelzéseket, illetve, hogy a gyerekeknél jelentősen különbözik-e a fiatalabb és az idősebb korcsoport teljesítménye. Eredményeinkből úgy tűnik, a 3 éves korcsoportba tartozó gyerekeknek sem a lábbal, sem a karral keresztben történő jelzések értelmezése nem okozott problémát. Valószínű, hogy ezek a jelzésformák számukra nem voltak annyira szokatlanok, vagy ebben az életkorban már a korábbi tapasztalataikra támaszkodva képesek a nagyfokú generalizálásra. Velük ellentétben a fiatalabb (1,5 éves) gyerekek és a kutyák bizonyos mutatástípusok alapján nem voltak képesek kiválasztani a jutalmat rejtő cserepet. Amikor a kísérletvezető különféle módokon lábbal jelzett, többnyire random módon választottak, tehát a
90
karról a lábra történő “átvitel” esetükben nem volt megfelelő. A karral, keresztben történő mutatások alkalmával a kutyák teljesítménye a korábban tapasztaltakat erősítette meg: a jel értelmezhetősége szempontjából számukra elengedhetetlen, hogy a jelző kar egy része túlérjen a jeladó testkontúrján. A 1,5 éves gyerekek valamivel sikeresebbek voltak, de az üres cserép felé kiálló könyök őket is összezavarta. Összességében azonban azt mondhatjuk, hogy a kutyák és a gyerekek is megértették az újfajta jelzések kommunikatív tartalmát. 3.5. Információátadás képessége Korábbi vizsgálatok (Miklósi et al., 2000) eredményei szerint ha a kutyák láthatják, amint egy ember valami számukra kívánatos dolgot (jutalmat) elrejt, képesek felhívni magukra a gazda figyelmét és “megmutatni” neki a jutalom helyét. A jelzés természetesen nem tényleges rámutatással, hanem az adott irányba való orientációval és nézéssel történik. E reakciót alapul véve kísérletünkben a direkt rejtéstípus mellett egy újfajta, indirekt módon való rejtést is alkalmaztunk, amikor a jutalom helyére vonatkozó információ a helyre való rámutatás volt. Ennek a helyzetnek a megoldása komplex képességek meglétét igényli: az alanynak egyrészt meg kell értenie, hogy a mutatás a jutalom helyére utaló jel, másrészt az információt át kell tudnia adni egy ismerettel nem rendelkező személynek. Vizsgálatunkat az előzőekhez hasonlóan kutyák mellett kisgyerekekkel is elvégeztük. Különböző tanulmányok (Itakura és Tanaka, 1998; Povinelli et al., 1997, 1999; Tomasello et al., 1997; jelen eredményeink) beszámolnak arról, hogy a 2-3 éves korú gyerekek számára nem okoz nehézséget a mutató gesztus helyes értelmezése. Nem volt tisztázott azonban számunkra, hogy egy olyan szituációban, ahol a korábban látott, egyértelmű jelet hirtelen egy közvetettebb, deklaratív jel váltja fel, a gyerekek változatlanul sikeresek lesznek-e. Eredményeink alapján úgy tűnik, a gyerekek számára egyértelmű volt, hogy a felnőtt mutatása a jutalom helyét jelzi. A kísérletben szereplő három “rávezető” próba (Rejtés) elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megértsék a szituációt, vagyis, hogy mi a játék lényege. Ezen kívül valószínűleg maga a helyzet motiválta őket arra, hogy a jeladó felnőttre figyeljenek. Velük ellentétben a kutyák igen kevés esetben jelezték a gazdának a helyes dobozt. Ennek magyarázatát pontosan nem tudjuk meghatározni. Láthatólag sokkal kevésbé figyeltek a kísérletvezetőre, mint a gyerekek, talán túlságosan motiválta őket a helyzet, vagy nem értették meg a feladatot. Gyakran előfordult, hogy bár a gazda belépésekor egy rövid pillantást vetettek a jutalmat tartalmazó dobozra, mégis inkább valamelyik üres dobozt jelezték kitartóan – általában azt, amelyben az előző próbában volt a jutalom.
91
3.6. Ember–kutya, illetve -emberszabású kapcsolat összehasonlítása 3.6.1. Enkultúrációs hatás A humán gesztusok értelmezésének vizsgálatában a különböző fajok teljesítménye igen nehezen hasonlítható össze. Mint azt korábban említettük, az emberi környezet, az emberrel szerzett tapasztalatok mennyisége erősen befolyásolja az egyed viselkedését ezekben a kommunikációs helyzetekben. A kutyák, általában az emberi család nyújtotta viszonylag stabil környezetben élve (és gyakorta külön képzésben is részesülve) igen nagy tapasztalatra tehetnek szert a különféle emberi gesztusok értelmezése terén. Ezt alapul véve, tapasztalataik feltehetően összevethetők a kisgyerekek hasonló tapasztalatával. Összehasonlításunkban a legkevésbé egyöntetű csoportot az emberszabásúak képviselik, talán esetükben a legváltozatosabb a “háttér”. Az emberrel való kapcsolat lehetősége gyakran korlátozott (egyrészt a vizsgálatok, másrészt az életkor következtében), így a direkt kontaktus mértékét, hatását igen nehéz megbecsülni. Ehhez járul még a nevelkedési körülmények sokfélesége: némelyiküket a vadonban ejtették foglyul, míg másokat speciális gondozókban, kutatóintézetekben vagy emberi otthonokban neveltek. Az említettekből adódóan igen nehéz meghatározni, hogy mikor nevezhetjük az állatot enkultúráltnak. Bár feltételezhető, hogy azok az egyedek, melyeknek szélesebb körű tapasztalata van az emberrel való kapcsolat terén jobban értik az emberi mutatást, a jelenleg ismert adatok meglehetősen ellentmondásosak. Povinelli és munkatársai (1997) vizsgálatában némi tréning után hét, ember nevelte csimpánz közel 100%-os teljesítményszintet ért el a közelről történő mutatás alapján. Ugyanezt az eredményt produkálta viszont Itakura és Tanaka (1998) vizsgálatában két “enkultúrált” csimpánz is. Ugyanakkor még az emberi kommunikációban jártas egyedek (emberi nyelven tréningezett emberszabásúak, mint pl. Chantek) sem reagálnak kiemelkedő sikerességgel az emberi mutató gesztus különböző formáira. Nagy különbség tapasztalható a “mutató” gesztus használatában is. Egyrészt nem egyértelmű az úgynevezett nyúló gesztus és a mutató gesztus megkülönböztetése, másrészt nem egybehangzóak a megfigyelések arra vonatkozóan sem, hogy van-e összefüggés az enkultúráció mértéke és a gesztus használata között. Call és Tomasello (1994) két orangutánnal végzett vizsgálatában a jelbeszédre tanított egyed kinyújtott mutatóujjal mutatott, míg “naív” társa az egész kézfejét kinyújtva tette ezt. Mindkettőjükre jellemző volt azonban, hogy csak akkor jelezték az embernek az elrejtett jutalom helyét, amikor az rájuk figyelt. Csimpánzokkal végzett hasonló vizsgálatokban az előzőleg nem tréningezett, jelbeszédre nem tanított egyedek is kinyújtott mutatóujjal jelezték az ember számára
92
az elrejtett jutalmat (Leavens et al., 1996). Egy kiterjedt összehasonlító vizsgálat eredményei (Leavens és Hopkins, 1998) szerint viszont a különböző nevelkedésű (laborban, ember által nevelt; saját anya által nevelt; nem ismert múlt), a kísérleti szituáció tekintetében “naív” csimpánzok legnagyobb része a kinyúló gesztust alkalmazva teljes kézfejjel mutatott. E jelenséget nem befolyásolták a nevelkedési körülmények, a jelzés közben előforduló tekintetváltások mennyiségét azonban igen. Míg az anyjuk által nevelt egyedek alig több, mint felénél fordult elő, az emberi környezetben nevelkedett csimpánzok 80%-a használta a tekintetváltást a mutatás során. További kérdéseket vet fel a jeladó és a jelzett dolog közötti távolság nagysága. Ha a jelzés közelről történik – az egyed a célobjektum felé nyúl – nem válik szét a jel és az ahhoz társuló figyelmi komponens. A távolról történő jelzés esetében viszont a jeladó közvetlenül nem éri el a jelzett dolgot, de karjának kinyújtásával a partner figyelmi fókuszát arra ráirányíthatja. Az esetleges mutatóujjhasználat pedig méginkább kiemelheti ezt a fókuszt. A helyzet kooperáción alapul, a jelnek informatív értéke van, így ha az adott faj egyedei természetes környezetükben nem kooperálnak egymással (viselkedésükben nem történt ezirányba ható szelekció), akkor a szituáción értelmezése problémát jelenthet a számukra. Mindezek alapján a kutatók (Call és Tomasello, 1994; Leavens és Hopkins, 1998, 1999; Leavens et al., 1996) egyetértenek abban, hogy az emberi szociális környezet – bizonyos mértékű enkultúrációs hatás - feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az emberszabásúak képessé váljanak a referenciális mutatásra. 3.6.2. Mutatás közeli és távoli tárgyakra A mutatás távolságának hatása igen látványosan megmutatkozik az emberszabásúakkal végzett vizsgálatok esetében (lásd 21. ábra). Ha a mutatóujj vége és a tárgy közötti távolság meghaladta az 50 cm-t (távoli mutatás), az állatok ritkán választottak helyesen, éles ellentétben azokkal az esetekkel, amikor a mutatóujj szinte hozzáért a jelzett tárgyhoz. Fontos megemlítenünk, hogy a próbák jelentős hányadában az ember a mutatással egyidőben a jelzett irányba fordította fejét és oda is nézett, ezáltal megnövelve a jel kommunikatív hatékonyságát - a különbség azonban még ezt figyelembe véve is megmaradt. A csimpánzok jelértelmező képességére vonatkozóan szemléletes példával szolgálhatnak Povinelli és munkatársai (1997) által végzett vizsgálatok, melyekben a csimpánzok meglehetősen rossz teljesítményt produkáltak, annak ellenére, hogy előzetesen egy hosszú tanulási perióduson estek át és a jeladó mindaddig a mutató pózban tartotta a karját (statikusan mutatott), míg a csimpánz nem választott.
93
Kutyákat és delfineket kizárólag a távoli mutatást alkalmazva vizsgálták, teljesítményük minden esetben szignifikáns mértékben az elvárható szint felett volt. Legtöbbjük már a teszt kezdetétől fogva sikeresen választott, tehát úgy tűnik, esetükben nem volt szükség a jel értelmezésének megtanulására. Az eredmények külön érdekessége, hogy a kutyákkal ellentétben a delfinekkel végzett tesztekben az ember a jeladás előtt nem létesített szemkontaktust az állatokkal (napszemüveget viselt) (Herman et al., 1999). 21. ábra. C1 – Itakura és Tanaka, 1998 (N=2); O1 – Itakura és Tanaka, 1999 (N=1); C2 – Itakura et al., 1999 (N=4); C3 – Povinelli et al., 1997 (N=7); O2 – Call és Tomasello, 1994 (N=2) (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; *p < 0,05)
helyes választások százalékos aránya
közeli mutatás 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0
**
távoli mutatás
** *
csimpánz (C1)
orangután (O1)
csimpánz (C2)
csimpánz (C3)
orangután (O2)
A távoli mutatás hatékonyabb értelmezésének további példája, hogy a kutyák (Hare et al. 1998) és egy delfin (Herman et al., 1999) akkor is igen eredményesek voltak, ha mögöttük elhelyezkedő két tárgy közül kellett választaniuk. Úgy tűnik, a mutató gesztus különféle változatai és a mutatással egyidőben adott más jelek ellenére az emberszabásúaknak nagy nehézséget okoz a távolról történő mutatás megértése, szemben a kutyákkal és a delfinekkel. 3.6.3. Fajon belüli “mutatás” Bár nem rendelkezünk túl sok adattal a témában, mégis hasznosnak látszik összehasonlítani egymással a fajok közötti (interspecifikus) és a fajon belüli (intraspecifikus) mutatást, mivel feltételezhetően a jelzés jobban érthető, ha azt egy fajtárs végzi. A csimpánzok esetében nem találtunk a fenti nézetet alátámasztó eredményt, Itakura és munkatársai (1999) vizsgálataiban az állatok ugyanúgy az elvárt szint körüli teljesítményt produkáltak fajtárs és ember informátor esetén, míg a kutyák mindkét szituációban 70% körüli arányban választottak helyesen (Hare és Tomasello, 1999) (lásd 22. ábra).
94
22. ábra. C2 – Itakura et al., 1999 (N=4); K6 – Hare és Tomasello, 1999 (N=10) (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%)
helyes választások százalékos aránya
fajtárs mutat
ember mutat
100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 csimpánz (C2)
kutya (K6)
csimpánz (C2)
kutya (K6)
Meg kell azonban jegyezni, hogy a kutyák által végrehajtott “mutatás” viselkedés tekintetében erősen eltér az emberi gesztustól, a kutyák ugyanis - kéz hiányában - egyszerűen csak az adott irányba való nézéssel jelezték a jutalom helyét. Bár a kutyák teljesítményéből arra következtethetünk, hogy a fajtárs tekintet-irányának a megértése hozzájárulhat az emberi mutatás megértéséhez, az emberszabásúak adatai ezt nem támasztják alá, úgy tűnik, esetükben e két dolog nem függ össze. A kommunikációs helyzetekben tapasztalható gyengébb teljesítményüket azzal magyarázhatjuk, hogy a mutatás nem a természetes viselkedésük része. Ezt a megállapítást támasztja alá az a megfigyelés is, mely szerint a csimpánzok sikeresebbek, ha a tekintet iránya alapján kell választaniuk. A tekintetkövetés valószínűleg egy általánosabb mechanizmus a másik térbeli orientációjának felmérésére, így ez a képesség növeli az emberszabásúak sikerességét a feladatokban.
3.6.4. A szemkontaktus szerepe Az emberi mutatás a kapcsolt figyelem bizonyos elemeit is tartalmazza, ezért nem kétséges, hogy ugyanez érvényes az ember és állat közötti interakciókra is. Mégis, sok esetben az ember nem próbál meg szemkontaktust kialakítani a vizsgálandó állattal a mutatást megelőzően (pl. Povinelli et al., 1997), annak ellenére, hogy számos próbában szerepelnek a mutatással együtt alkalmazott más vizuális gesztusok, mint a szemkontaktus felvétele, vagy a mutatással egyidőben a jutalom helyére való pillantás (Itakura et al., 1999). A szemkontaktus felvétele a kutyák esetében szinte minden alkalommal megvalósul, de csimpánzokkal is ismerünk néhány ilyen módon kivitelezett vizsgálatot (szemkontaktus és távolra
95
mutatás). Ha a két faj eredményeit összehasonlítjuk, ismét a kutyák bizonyulnak sikeresebbnek (lásd 23. ábra). 23. ábra. C3 – Povinelli et al, 1999 (N=7); K2 – Soproni et al., 2001 (N=9); K3 – Miklósi et al., 1998 (N=11) (szaggatott vonal: véletlen választási szint: 50%; **p < 0,01)
helyes választások százalékos aránya
távoli mutatás + szemkontaktus **
**
100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 csimpánz (C3)
kutya (K2)
kutya (K3)
Mivel az ember esetében a szemkontaktus létesítése természetes a kommunikáció során, feltételezhető, hogy a kutyák rosszabbul teljesítenek olyan helyzetekben, melyekben a jeladás előtt ez nem történik meg. Ennek magyarázata valószínűleg az lehet, hogy a kutyák a mindennapi interakcióik során megszokták, hogy egy kommunikációs helyzetben az ember arcára, tekintetére figyeljenek, vagyis, hogy a szemkontaktus informatív a számukra. Mindez arra utal, hogy a különféle humán gesztusok (pl. mutatás) értelmezése az ember-kutya kapcsolat esetében egy komplex folyamat, melynek fontos komponense a figyelem szinkronizálása.
3.7. Összegzés Jelenlegi ismereteink szerint nincs egyetértés a kutatók között abban, hogy a különböző fajok (majmok, emberszabásúak, delfinek, kutyák, stb.) milyen szinten állnak a figyelmi állapot és mentális állapot tulajdonítás, illetve a különféle humán gesztusok értelmezésének képessége terén.
96
A viszonylag kevés egyeddel végzett vizsgálatok eredményei szerint a csimpánzok feltehetően megértenek valamit abból, hogy társuk mit láthat (vagy láthatott) és mit nem, illetve egy bizonyos szinten felfoghatják, hogy a másik akcióit valamilyen cél irányítja (Hare et al., 2000; 2001). Egyes esetekben viselkedési stratégiákat alkalmazhatnak a célból, hogy direkt módon manipulálják társaikat (pl. az általuk felfedezett táplálékot igyekeznek úgy megközelíteni, hogy a másik azt ne vegye észre). Ezek a képességek elsősorban kompetitív szituációkban nyilvánulnak meg, míg a kooperációt, másikra való odafigyelést igénylő feladatokban a csimpánzok sokkal kevésbé sikeresek. Számos vizsgálat zárult azzal az eredménnyel, hogy a mutatás különféle típusai, vagy a tekintet iránya alapján az állatok nem találták meg szignifikáns mértékben az elrejtett táplálékjutalmat (Call et al., 1998; 2000; Tomasello et al., 1997). Más főemlős-fajokkal végzett hasonló tesztekben is azt tapasztalták, hogy az állatok nagyszámú próba során képesek ugyan megtanulni a humán jelek alapján való választást (Anderson et al., 1995), de nem képesek ezt a “tudást” más típusú jelek, vagy kissé eltérő szituációk esetében alkalmazni, vagyis generalizálni (Povinelli et al., 1997; Tomasello et al., 1997). Érdekes kérdés, hogy mi lehet az oka a csimpánzok kompetitív, illetve kooperatív helyzetekben tapasztalt eltérő szociokognitív képességeinek. A leginkább elfogadott magyarázat – kooperációs-kompetíciós hipotézis - szerint (Hare és Tomasello, 2003; Hare et al., 2000; Povinelli et al., 1990) az utóbbi típusú szituációk idegenek a csimpánzok számára. Természetes környezetükben ugyanis nem jelzik a társaiknak, ha valahol táplálékot találnak és csak abban az esetben hallatnak a felfedezésre utaló hangokat, ha a táplálék nagy mennyiségű és elosztható (Dittus, 1984; Hauser et al., 1993; de Waal, 1989). Valójában – hasonlóan más, csoportban élő főemlősökhöz – a csimpánzok számára az egymással való versengés jelenti a természetes szituációt. Mindazonáltal,
egyes
eredményekből
arra
következtethetünk,
hogy a
gorillákban,
csimpánzokban, orangutánokban alapvetően megvan a képesség az emberi jelek megértésére, mivel megfelelő körülmények között képesek azt megtanulni. Fogságban élő, de nem ember által nevelt gorillákkal végzett tárgyválasztásos kísérletekben az állatok többnyire helyesen választottak az ember kézzel adott jelzései és arckifejezése alapján: ha az ember rámutatott vagy rátette a kezét a jutalom helyére, illetve, ha csak a fejét fordította a helyes irányba. Ha azonban egyedül a tekintet iránya volt a jelzés, a gorillák nem tudták megoldani a feladatot. Ennek oka az lehetett, hogy ezek az egyedek – szemben az emberi környezetben nevelkedett társaikkal (Gómez, 1996) - kerülték a direkt szemkontaktust az emberrel, sőt az ember ”bámulásának” hatására igen idegesekké váltak (Peignot és Anderson, 1999).
97
A kép csak még bonyolultabbá válik, ha a kooperációs-kompetíciós hipotézist más fajokra próbáljuk meg alkalmazni. Hare és Tomasello (1999) megállapítása szerint a farkasok vadászó viselkedése sokkal inkább a kooperációs képességeken alapszik, mint az emberszabásúaké. Ennek értelmében a farkasok és a kutyák feltehetően képesek megfelelően értelmezni a mutató gesztust, ha rendelkeznek a megfelelő szociális tapasztalattal vagy előzetes tréninggel. E feltételezésnek némiképp ellentmond az a tapasztalat (Miklósi et al., 2003), mely szerint a nagyon alapos emberhez való szocializáción átesett farkasok teljesítménye erősen elmarad a kutyáké mögött. Ezen kívül, néhány csimpánz és majom (Anderson et al., 1995) képes volt a mutatás egyszerűbb formáinak értelmezését megtanulni, sőt a csimpánzok úgy tűnik, kooperálni is képesek az emberrel. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy a közelről történő mutatás esetében a jeladó a potenciális lelőhely közvetlen közelében tartózkodik (mint a helyi ingerkiemelés során), a szituáció tehát nem kooperatív, a gesztus a táplálék helyét jelző kulcs és nem kommunikatív szignál (Hauser, 1996). Az emberi mutatás értelmezésében a kutyák és az emberszabásúak közötti különbség magyarázatára született másik elképzelés a domesztikáció hatását hangsúlyozza (Hare et al., 2002; Miklósi et al., 1998, 2000; Soproni et al., 2001, 2002). E szerint a háziasítás során mindig azok az egyedek jutottak szelekciós előnyhöz, amelyek képesek voltak az emberi jelzéseket pontosan értelmezni, illetve a jelzések szélesebb körét megérteni (Miklósi et al., 1998, 2000). Ez magyarázatul szolgálhat arra, hogy sok szempontból a kutyák könnyen taníthatóak, vagy igen kevés tréninget igényelnek ahhoz, hogy az emberi környezetbe tökéletesen beilleszkedjenek (Frank, 1980). Az emberrel való szoros kapcsolat azonban nem alapfeltétele a humán kommunikációs jelzések helyes értelmezésének. Egy nemrégiben elvégzett vizsgálat szerint pl. a viszonylag kevés emberi kontaktusban részesült házikecskék is képesek voltak a messziről történő, mozdulatlan mutató gesztus helyes értelmezésére (Kaminski et al, 2004b). További kérdéseket vet fel a delfinek és fókák különféle mutató gesztusokkal szembeni reakciói. Egy korábbi, jóval általánosabb elképzelés szerint azok a fajok, melyek fajspecifikus kommunikációs jelzései között megtalálhatók irányra utaló jelek (Gould és Vbra, 1982), némi emberrel szerzett tapasztalat és tréning után képesek a mutató gesztus helyes értelmezésére (Hare és Tomasello, 1999; Herman et al., 1999). A delfinek (Herman et al., 1999) esetében az ultrahangos kommunikáció szolgálhat magyarázattal, szonárjuk használata során ugyanis az állatok testükkel is az adott irányba fordulnak.
98
A fentiekhez hasonlóan a farkasok képesek a potenciális zsákmány helyét egymás számára jelezni (Mech, 1970). A préda szagát megérezve a farkasok gyakran egy bizonyos időre “mutató” pozícióba dermednek (e viselkedésnek feltehetően genetikai alapja van, ezért lehetett a szelektív tenyésztés segítségével a tulajdonságot felerősíteni pl. a pointerekben). A társ tekintetirányának követésére azonban nem csak a kutyák és a delfinek képesek, néhány esetben a csimpánzok is igen rugalmasan használták jelként a tekintet irányát (Hare et al., 2000; Povinelli és Eddy, 1996b). Ebből következően valószínűtlennek tűnik, hogy a tekintetkövetés képessége (melynek meglétét az eddig vizsgált emlősfajok legnagyobb részénél kimutatták) lenne a mutatás megértésének az alapja. A fentebb részletezett hipotézisek természetesen nem zárják ki egymást, sokkal inkább együttesen magyarázhatják az adott gesztus megértését (vagy éppen a megértés hiányát). Sok kutató egyetért abban, hogy az emberi mutató gesztusnak tisztán referenciális jellege van (Tomasello és Camaioni, 1997), ellentétesek viszont a nézetek a tekintetben, hogy az állatok ténylegesen megértik-e az adott információt, valamint, hogy a jelenség hogyan mérhető. Povinelli és munkatársai (1997) szerint a mutatás referenciális komponensének megértése azt jelenti, hogy az egyed felfogja, hogy a mutatás valamire, vagy valakire vonatkozik. Vizsgálataik azon az előfeltevésen alapulnak, hogy ha az állat képes a mutatás egyszerű, megszokott formájából valamilyen új és szokatlan formára általánosítani, akkor érti a mutatás referenciális összetevőjét. Az általa kapott negatív eredményekkel szemben a kutyák és a delfinek egyaránt jó teljesítményt mutattak újfajta gesztusok esetében, vagyis feltehetően megértették a mutatás referenciális jelentését. A referencialitás kérdésével foglalkozva Herman és munkatársai (1999) kimutatták, hogy a delfineknél a mutató gesztus helyett sikeresen alkalmazható más, szimbolikus jel is. Bár nem zárható ki annak a lehetősége, hogy a delfinek rendelkeztek valamennyi előzetes tapasztalattal a mutatás ritkábban előforduló formái terén, a mutatást helyettesítő szimbólumokat már az első alkalomtól kezdve helyesen értelmezték. Az utóbbi időben napvilágot látott egy olyan elképzelés, mely a különböző állatfajok mutatás-értelmező képességére vonatkozó eddigi eredményeket egyszerű kondicionálási folyamatokkal magyarázza (Shapiro, 2003). Ez a vélemény összhangban van a mutatás-értés alacsony szintű modelljével (Povinelli et al., 1999), mely szerint az ilyen jellegű kommunikációs helyzetekben asszociációs tanulás történik. Mások (pl. Call, 2001) viszont úgy látják, a humán
99
gesztusok helyes értelmezése “magas szintű és komplex kognitív folyamatok” megléte nélkül nem lehetséges. Véleményünk szerint (Miklósi és Soproni, 2004) az előbbi asszociációs teória nem magyarázza minden esetben a tapasztaltakat. Így van ez pl. a közelről és távolról történő mutatás esetében. A közeli mutatás során a mutatóujj/kéz az adott tárgy közvetlen közelében van, az állat tehát megtanulhatja a jutalom és a jelzés kapcsolatát. A távoli mutatásnál kapott eredmények viszont már nem magyarázhatók ilyen egyszerűen, az állatok nem képesek a jutalmat a tőle távol lévő jelzéssel asszociálni (lásd Jenkins, 1943). Ebben az esetben vagy a jeladó kezének mozgására támaszkodva választanak (bár a jelen dolgozat eredményei a kutyák esetében mást mutattak), vagy attól eltérő stratégiát követnek, mely azonban csak a szociális interakciók esetében használható, az aszociális helyzetekben nem. További érdekes jelenség a távoli mutatással kapcsolatban, hogy a vizsgált fajok teljesítménye erősen különböző, gondoljunk csak a szocializált farkasokra vagy a csimpánzokra, valamint “velük szemben” a kutyákra vagy a delfinekre. A gesztusok dinamikájára vonatkozó hasonló jellegű összehasonlítás nem ismeretes, pedig ez további értékes információkkal szolgálna a megértés rugalmasságára vonatkozóan. Mint a fentiekből látható, a különböző fajokkal végzett vizsgálatok eredményei meglehetősen szerteágazóak. Ennek egyik oka valószínűleg, hogy a kutatók gyakran figyelmen kívül hagyják a fajok közötti alapvetően meglévő különbségeket, ami pedig a pontosan meghatározott és betartott kísérleti protokoll mellett is további zavarokat okoz. A jelenlegi eredmények azt sugallják, hogy az emberszabásúakkal összehasonlítva, a kutyák (és a delfinek) magasabb szintű képességekkel rendelkeznek az emberi mutatás megértése terén. Nemcsak a távolról történő mutatást, de a gesztus számos variációját is messze sikeresebben értelmezték, mint az emberszabásúak. Teljesítményüket az sem befolyásolta, hogy a gazda, vagy egy másik ember volt a jeladó, tehát – a majmokkal, emberszabásúakkal ellentétben - nem csak a jól ismert személyre, hanem magára az EMBER-re figyeltek. További különbség, hogy a kutyák esetében a jel és a jutalom közötti távolság sokkal nagyobb volt, mint a pimátáknál, a jeladás időtartama pedig jóval rövidebb (csak egyszeri mozdulat), valamint az ember a jeladás előtt minden esetben szemkontaktust létesített a kutyával. Ez ember és kutya között teljesen természetes, szemben a majmokkal, melyeknél a direkt szemkontaktus fenyegetést jelent, ezért, ha tehetik, elkerülik azt. Az eddig született tanulmányok azt sugallják, hogy az emberrel szerzett tapasztalat mértéke döntően befolyásolja a humán gesztusok értelmezhetőségét, bár szisztematikus vizsgálatokat
100
mindezidáig nem végeztek. A kapott eredmények sem egyértelműek: a jelbeszédre tanított emberszabásúak pl. igen sikeresen képesek a különféle humán gesztusokat értelmezni, ha az emberekkel mindennapos kommunikációs kapcsolatba kerülhetnek (Itakura és Tanaka, 1998), az ember által felnevelt farkasok esetében viszont úgy tűnt, a szocializáció nem eredményezett jelentős teljesítménybeli javulást (Miklósi et al., 2003). Feltételezésünk szerint a tapasztalt különbségeknek egyéb oka is van, nevezetesen a fajok között meglévő specifikus, viselkedésbeli eltérések. A csimpánzok valószínűleg túlságosan versengők ahhoz, hogy megértsék a szituáció kooperatív jellegét (Miklósi és Soproni, 2004), a kutyák viszont speciális szelekción estek át, melynek célja az emberi kommunikációs jelek minél pontosabb megértése volt. A különbségek tisztázásához a jövőben olyan vizsgálatok elvégzésére van szükség, melyekben különböző humán tapasztalatokkal rendelkező egyedeket hasonlítanak össze, valamint kisgyerekeket
és
jelbeszédre
tanított
emberszabásúakat
vizsgálnak
meg
ugyanazon
kommunikációs szituációban. 3.8. Új tudományos eredmények 1. Eredményeink arra utalnak, hogy a kutyák képesek az ember figyelmi állapotának jelentőségét felfogni, és megértik a figyelmi állapot kommunikációban betöltött szerepét. Egy kétutas választási helyzetben sikeresen választottak azon jelek alapján, melyek referenciális tartalommal bírtak, nem voltak képesek azonban az olyan jelek értelmezésére, melyekből a figyelmi komponens hiányzott. Ezen jellemzőik erősen különböztek az emberszabásúak hasonló helyzetben tapasztalt reakcióitól, ugyanakkor hasonlítottak a gyerekek esetében tapasztaltakhoz. 2. Sikerült meghatároznunk a mutató gesztus azon kulcskomponenseit, melyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy a kutyák az adott jelzést kommunikatív jelként fogják fel. Úgy gondoljuk, a kutyák számára nem a mutató kar mozgásának iránya, hanem a felemelt kar helyzete az informatív. Sikeresen választottak, ha a mutatás reverz irányban történt, ha csak a kézfej és a mutatóujj nyúlt túl a jeladó testvonalán, vagy ha a mutatást végző személy a jutalom egyik potenciális lelőhelyéhez közelebb helyezkedett el. Amennyiben viszont a kar helyett egy tárgy (bot) segítségével történt a mutatás, vagy a mutató személy karjának egyetlen része sem ért túl a testkontúron, a kutyák sokkal kevésbé voltak eredményesek.
101
3.-4. Kutyák és két korcsoportba tartozó (1,5 és 3 éves) gyerekek összehasonlító vizsgála alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a kutyák és a gyerekek egyaránt képesek számukra újfajta jelzések értelmezésére, vagyis arra, hogy a már ismert jelek alapján bizonyos mértékben általánosítsanak. A kutyák vizsgálatakor ismét bebizonyosodott, hogy számukra az adott gesztus kommunikációs jelként való értelmezésének alapfeltétele, hogy valamely testrész (kar vagy láb) túlérjen a jeladó testkontúrján. A kisgyerekek esetében a különféle mutató gesztusok értelmezésére való képesség egy fejlődési folyamat során, fokozatosan alakul ki. Ezt a megállapítást eredményeink is alátámasztják: míg a 3 éves gyerekek számára egyáltalán nem jelentett problémát, hogy a gesztusok alapján helyesen válasszanak, a 1,5 éves gyerekeknek bizonyos jelzéstípusok értelmezése nehézséget okozott. 5.-6. Megfigyeléseink alátámasztották azokat a korábbi eredményeket (Miklósi et al., 2000), melyek szerint a kutyák képesek az ember figyelmét magukra felhívni és neki valami számukra érdekes dolgot jelezni, vagyis megértik, hogy az ember más ismereti állapottal rendelkezhet az adott szituációról, mint ők. Mindazonáltal, az elvégzett vizsgálat nem szolgáltatott egyértelmű bizonyítékot arra, hogy a kutyák képesek-e egy olyan komplex feladat megoldására, melyben a mutató mozdulattal - indirekt módon - jelzett helyet kell “megmutatniuk” egy ismerettel nem rendelkező személynek. A kérdés tisztázására további vizsgálatokelvégzésére van szükség. A gyerekek esetében sikerült kimutatnunk, hogy már igen fiatal korban (1,5 évesen) sem jelent nehézséget számukra a direkt, illetve az indirekt típusú kommunikációs jelzések értelmezése. Ők tehát egyrészt megértették, hogy a mutatás a jutalom helyére utaló jel, másrészt képesek voltak ezen információ átadására is.
Köszönetnyilvánítás Köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik nélkül ez a dolgozat nem jöhetett volna létre. • Mindenekelőtt szüleimnek, amiért mindig mellettem álltak. • Miklósi Ádámnak és Topál Józsefnek, értékes tanácsaikért és az irányomban megnyilvánuló végtelen türelmükért. • Dóka Antalnak, a gondosan elkészített rajzokért, és a sok bíztatásért.
102
• Az Etológia Tanszék minden dolgozójának, különös tekintettel a “kutyás csapat” tagjaira. • Lantos Andreának és Bottlik Gábornak, amiért bíztak bennem. • Végezetül, de nem utolsósorban a vizsgálatokban lelkesen résztvevő kutyáknak és gazdáiknak. A disszertációban szereplő vizsgálatok az OTKA T029705 és a Magyar Tudományos Akadémia F 226/98 kutatási pályázatainak támogatásával készültek.
103
IRODALOMJEGYZÉK
Abraham, R. L. (1974). Vocalizations of the mallard (Anas platyrhynchos). Condor, 76, 401-410.
Agnetta, B., Hare, B., Tomasello, M. (2000). Cues to food locations that domestic dogs (Canis familiaris) of different ages do and do not use. Animal Cognition, 3, 107-112.
Ainsworth, M. D. S., Wittig, B. A. (1969). Attachment and exploratory behavior of one-year olds in a strange situation. In B. M. Foss (ed.), Determinants of infant behavior (Vol 4., pp. 111-136). London: Methuen.
Anderson, J. R., Sallaberry, P., Barbier, H. (1995). Use of experimenter-given cues during object-choice tasks by capuchin monkeys. Animal Behaviour, 49, 201-208.
Anderson, J. R., Montant, M., Schmitt, D. (1996). Rhesus monkeys fail to use gaze direction as an experimenter-given cue in an object-choice task. Behavioural Processes, 37, 47-55.
Andrew, R. J. (1962). The origin and evolution of the calls and facial expressions of the primates. Behaviour, 20, 1-109. Baldwin, D. A. (1991). Infants’ contribution to the achievement of joint reference. Child Development, 62, 875-890.
Bates, E., Benigni, L., Bretherton, I., Camaioni, C., Volterra, V. (1979). The emergence of symbols: Cognition and communication in infancy. New York: Academic Press.
Belsky, J., Spritz, B., Crnic, K. (1996). Infant attachment security and affective-cognitive information processing at age 3. Psychological Science, 2, 111-114.
Belyaev, D. K. (1979). Destabilizing selection as a factor in domestication. Journal of Heredity, 70, 301-308.
104
Blumberg, M. S., & Alberts, J. R. (1997). Incidental emissions, fortuitous effects, and the origin of communication. In D. H. Owings, M. D. Beecher, N. S. Thompson (eds.), Perspectives in Ethology, Vol. 12: Communication. Plenum Press.
Butterworth, G. E., & Jarrett, N. (1991). What minds have in common in space: Spatial mechanisms serving joint visual attention in infancy. British Journal of Developmental Psychology, 9, 55-72.
Butterworth, G., & Itakura, S. (2000). How the eyes, head and hand serve definite reference. British Journal of Developmental Psychology, 18, 25-50.
Call, J. (2001). Chimpanzee social cognition. Trends in Cognitive Sciences, 5, 388-393.
Call, J., & Tomasello, M. (1996). The effect of humans on the cognitive development of apes. In A. E. Russon, K. A. Bard, S. T. Parker, (eds.), Reaching into thought: The minds of the great apes (pp. 371-403). Cambridge: Cambridge University Press.
Call, J., Hare, B., Tomasello, M. (1998). Chimpanzee gaze following in an object-choice task. Animal Cognition, 1, 89-99.
Call, J., Agnetta, B., Tomasello, M. (2000). Cues that chimpanzees do and do not use to find hidden objects. Animal Cognition, 3, 23-34. Call, J., Bräuer, J., Kaminski, J., Tomasello, M. (2003). Domestic dogs are sensitive to the attentional state of humans. Journal of Comparative Psychology, 117, 257-263.
Chance, M. R. A. (1967). Attention structure as a basis of primate rank orders. Man, 2, 503-518.
Cheney, D. L., & Seyfarth, R. M. (1980). Vocal recognition in free-ranging vervet monkeys. Animal Behaviour, 28, 362-367.
Cheney, D. L., & Seyfarth, R. M. (1982). How vervet monkeys perceive their grunts: Field playback experiments. Animal Behaviour, 30, 739-751.
105
Cheney, D. L., & Seyfarth, R. M. (1988). Assesment of meaning and the detection of unreliable signals by vervet monkeys. Animal Behaviour, 36, 477-486.
Cheney, D., & Seyfarth, R. M. (1990a). Attending to behavior versus attending to knowledge: examining monkeys’ attribution of mental states. Animal Behavior, 40, 742-753.
Cheney, D. L., & Seyfarth, R. M. (1990b). How monkeys see the world: Inside the mind of another species. Chicago: University of Chicago Press.
Cheney, D. L., Seyfarth, R. M., Palombit, R. (1996). The function and mechanisms underlying baboon ’contact’ barks. Animal Behaviour, 52, 507-518.
Clutton-Brock, J. (1984). Dog. In I. L. Mason (ed.), Evolution of domesticated animals (pp. 198-211). Longman, London & New York.
Cohen, J. A., & Fox, M. W. (1976). Vocalization in wild canids and possible effects of domestication. Behavioural Processes, 1, 77-92.
Collias, N. E., & Joos, M. (1953). The spectrographic analysis of sound signals in domestic fowl. Behaviour, 5, 175-188.
Coppinger, R. J., Glendinnig, E., Torop, C., Matthay, C., Sutherland, M., Smith, C. (1987). Degree of behavioral neoteny differentiates canid polymorphs. Ethology, 75, 89-108.
Corkum, V., & Moore, C. (1995). Development of joint visual attention in infants. In C. Moore & P. J. Durham (eds.), Joint attention: its origins and role in development (pp. 61-83). Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum.
Coss, R. G., Guse, K. L., Poran, N. S., Smith, D. G. (1993). Development of antisnake defenses in California ground squirrels (Spermophilus beecheyi): II. Microevolutionary effects of relaxed selection from rattlesnakes. Behaviour, 124, 137-164.
106
Csányi, V. (2000). The “human behavior complex” and the compulsion of communication: Key factors of human evolution. Semiotica, 128, 45-60.
Curio, E. (1975). The functional organization of anti-predator behaviour in the pied flycatcher: A study of avian visual perception. Animal Behaviour, 23, 1-15.
Curio, E., Ernst, V., Vieth, W. (1978). Cultural transmission of enemy recognition: One function of mobbing. Science, 202, 899-901.
Darwin, C. (1872). The expression of the emotions in man and animals. London: Murray.
Dawkins, R., & Krebs, J. R. (1978). Animal signals: Information or manipulation? In J.R. Krebs & N.B. Davies (eds.), Behavioural Ecology. Blackwell Scientific.
Dittus, W. P. J. (1984). Toque macaque food calls: Semantic communication concerning food distribution in the environment. Animal Behaviour, 32, 470-477.
Emery. N. J. (2000). The eyes have it: the neuroethology, function and evolution of social gaze. Neuroscience and Biobehavioral Reviews, 24, 581-604.
Emery, N. J., Lorincz, E. N., Perrett, D. I., Oram, M. W., Baker, C. I. (1997). Gaze following and joint attention in rhesus monkeys (Macaca mulatta). Journal of Comparative Psychology, 111, 286-293.
Evans, C. S. (1997). Referential signals. In D.H. Owings, M.D. Beecher, N.S. Thompson (eds.), Perspectives in ethology. Vol. 12: Communication. Plenum Press.
Evans, C. S., & Marler, P. (1995). Language and animal communication: Parallels and contrasts. In J. A. Meyer & H. Roitblatt (eds.), Comparative approaches to cognitive science. Cambridge, MA: MIT Press.
Evans, C. S., & Evans, L. (1999). Chicken food calls are functionally referential. Animal Behaviour, 58, 307-319.
107
Evans, C. S., Evans, L., Marler, P. (1993). On the meaning of alarm calls: Functional reference in an avian vocal system. Animal Behaviour, 46, 23-28.
Feddersen-Petersen, D. U. (2000). Vocalization of European wolves (Canis lupus lupus L.) and various dog breeds (Canis lupus f. fam.). Archiv fur Tierzucht-Archives of Animal Breeding, 43, 387-397.
Fox, M. W. (1965). Canine Behavior. Charles C. Thomas Publisher, Springfield-Illinois-USA.
Fox, M. W. (1975). Pet-owner relations. In R.S. Anderson (ed.), Pet Animals and Society (pp. 37-52). London: Tindall.
Frank, H. (1980). Evolution of canine information processing under conditions of natural and artificial selection. Zeitschrift für Tierpsychologie, 53, 389-399.
Fuller, J. L., & DuBois, E. M. (1962). The behavior of dogs. In E.S.E. Hafez, Behavior of domestic animals (pp. 415-450). Balliere, Tindall & Coxs. Gácsi, M. (2003). A kutyák gazda iránt mutatott kötődési viselkedésének etológiai vizsgálata. Doktori disszertáció. Gácsi, M., Topál, J., Miklósi, Á., Dóka, A., Csányi, V. (2001). Attachment behaviour of adult dogs (Canis familiaris) living in rescue centres: Forming new bonds. Journal of Comparative Psychology, 115, 423-431. Gácsi, M., Miklósi, Á., Varga, O., Topál, J., Csányi, V. (2004). Dogs (Canis familiaris) show situation-dependent recognition of human’s attention. Animal Cognition, in press Gómez, J. C. (1990). The emergence of intentional communication as a problem-solving strategy in the gorilla. In S. T. Parker, & K. R. Gibson (eds.), ‘Language’ and intelligence in monkeys and apes: Comparative development perspectives (pp. 333-355). New York & Cambridge: Cambridge University Press.
108
Gómez, J. C. (1996). Ostensive behavior in great apes: The role of eye contact. In: A. E. Russon, K. A. Bard, S. T. Parker (eds.): Reaching into thought. The minds of the great apes, Chapter 6., Cambridge: Cambridge University Press, 131-151. Gómez, J. C. (1997). Do concepts of intersubjectivity apply to nonhuman primates? In S. Braten (ed.), Intersubjective communication and emotion in ontogeny: A source book (pp. 137-152). Cambridge, England: Cambridge University Press.
Gouzoules, S., Gouzoules, H., Marler, P. (1984). Rhesus monkey (Macaca mulatta) screams: Representational signalling in the recruitment of agonistic aid. Animal Behaviour, 32, 182-193. Gould, S. J., & Vbra, E. S. (1982). Exaptation – a missing term in the science of form. Paleobiology, 8, 4-15.
Gyger, M., Marler, P., Pickert, R. (1987). Semantics of an avian alarm call system: The male domestic fowl, Gallus domesticus. Behaviour, 102, 15-40.
Hale, E. B. (1962). Domestication and the evolution of behavior. In E.S.E. Hafez, Behavior of domestic animals (pp. 20-53). Balliere, Tindall, & Coxs.
Hare, B., & Tomasello, M., (1999). Domestic dogs (Canis familiaris) use human and conspecific social cues to locate hidden food. Journal of Comparative Psychology, 113, 173-177.
Hare, B., & Tomasello, M. (2003). Chimpanzees are more skillful in competitive than in cooperative cognitive tasks. Animal Behaviour, in press.
Hare, B., Call, J., Tomasello, M. (1998). Communication of food location between human and dog (Canis familiaris). Evolution of Communication, 2, 137-159.
Hare, B., Call, J., Agnetta, B., Tomasello, M. (2000). Chimpanzees know what conspecifics do and do not see. Animal Behaviour, 59, 771-785.
109
Hare, B., Call, J., Tomasello, M. (2001). Do chimpanzees know what conspecifics know? Animal Behaviour, 61, 139-151.
Hare, B., Brown, M., Williamson, C., Tomasello, M. (2002). The domestication of cognition in dogs. Science, 298, 1634-1636.
Hare, B., Addessi, E., Call, J., Tomasello, M., Visalberghi, E. (2003). Do capuchin monkeys, Cebus apella, know what conspecifics do and do not see? Animal Behaviour, 65, 131-142.
Hauser, M. D. (1996). The evolution of communication. MIT Press, Cambridge, MA
Hauser, M. D., & Wrangham, R. W. (1987). Manipulation of food calls in captive chimpanzees: A preliminary report. Folia Primatologica, 48, 24-35.
Hauser, M. D., Teixidor, P., Field, L., Flaherty, R. (1993). Food-elicited cells in chimpanzees. Effects of food quantity and divisibility. Animal Behaviour, 45, 817-819.
Herman, L. M., Abichandani, S. L., Elhajj, A. N., Herman, E. Y. K., Sanchez, J. L. Pack, A. A. (1999). Dolphins (Tursiops truncatus) comprehend the referential character of the human pointing gesture. Journal of Comparative Psychology, 113, 347-364.
Herzog, M., & Hopf, S. (1983). Effects of species-specific vocalizations on the behaviour of surrogate-reared squirrell monkeys. Behaviour, 86, 197-214.
Herzog, M., & Hopf, S. (1984). Behavioral responses to species-specific warning calls in infant squirrell monkeys reared in social isolation. American Journal of Primatology, 7, 99-106.
Heyes, C. M. (1998). Theory of mind in nonhuman primates. Behavioral and Brain Sciences, 21, 101-148. Humphrey, N. (1980). Nature’s psychologists. In B. Josephson & V. Ramachandran (eds.), Consciousness and the physical world (pp. 57-80). Oxford Pergamon Press.
110
Itakura, S., & Anderson, J. R., (1996). Learning to use experimenter-given cues during an object-choice task by a capuchin monkey. Current Psychological Cognition, 15, 103-112.
Itakura, S., & Tanaka, M., (1998). Use of experimenter-given cues during object-choice tasks by chimpanzees (Pan troglodytes), an orangutan (Pongo pygmaeus), and human infants (Homo sapiens). Journal of Comparative Psychology, 112, 119-126.
Itakura, S., Agnetta, B., Hare, B., Tomasello, M. (1999). Chimpanzee use of human and conspecific social cues to locate hidden food. Developmental Science, 2, 448-456.
Jenkins, W. O. (1943). A spatial factor in chimpanzee learning. Journal of Comparative Psychology, 35, 81-84. Journal of Comparative Psychology, 112, 119-126. Kaminski, J., Bräuer, J., Call, J., Tomasello, M. (2001). Goats follow the visual gaze of conspecifics. XXVII. International Ethological Conference, Tübingen.
Kaminski, J., Call, J., Fisher, J. (2004a). Word learning in a domestic dog: evidence for fast mapping. Science, in press
Kaminski, J., Riedel, J., Call, J., Tomasello, M. (2004b). Domestic goats (Capra hircus) follow gaze direction and use some social cues in an object choice task. Animal Cognition, in press
Krebs, J. R., & Dawkins, R. (1984). Animal signals: Mind-reading and manipulation. In J. R. Krebs & N. B. Davies (eds.), Behavioural Ecology: An evolutionary approach, 2nd edition. Sinauer Associates.
Krebs, J. R., & Davies, N. B. (1993). Introduction to behavioural ecology. Oxford, UK: Blackwell Scientific.
Kretchmer, K. R., & Fox, M. W. (1975). Effects of domestication on animal behavior. Veterinary Record, 96, 102-108.
111
Kubinyi, E., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. (2003a). Social mimetic behaviour and social anticipation in dogs: preliminary results. Animal Cognition, 6, 57-63. Kubinyi, E., Topál, J., Miklósi, Á., Csányi, V. (2003b). Dogs (Canis familiaris) learn from their owners via observation in a manipulation task. Journal of Comparative Psychology, 117, 156-165.
Kummer, H., Anzenberger, G., Hemlrijk, C. K. (1996). Hiding and perspective-taking in long-tailed macaques (Macaca fascicularis). Journal of Comparative Psychology, 110, 97-102.
Leavens, D. A., & Hopkins, W. D. (1998). Intentional communication by chimpanzees: A cross-sectional study of the use of referential gestures. Developmental Psychology, 34, 813-822.
Leavens, D. A., & Hopkins, W. D. (1999). The whole-hand point: The structure and function of pointing from a comparative perspective. Journal of Comparative Psychology, 113, 417-125.
Leavens, D. A., Hopkins, W. D., Bard, K. A. (1996). Indexical and referential pointing in chimpanzees (Pan troglodytes). Journal of Comparative Psychology, 110, 346-353. Lester, B. M. (1985). Introduction: There’s more to crying than meets the ear. In B. M. Lester & C. F. Z. Boukydis (eds.), Infant crying (pp. 1-27). New York: Plenum Press.
Leung, E. H. L., & Rheingold, H. L. (1981). Development of pointing as a social gesture. Developmental Psychology, 17, 215-220.
Macedonia, J. M. (1990). What is communicated in the antipredator calls of lemurs: Evidence from playback experiments with ringtailed and ruffed lemurs. Ethology, 86, 177-190.
Macedonia, J. M. (1994). Adaptation and phylogenetic constrains in the antipredator behaviour of ringtailed and ruffed lemurs. In J. U. Ganzhorn & P. Kappeler (eds.), Lemur Social Systems and their Ecological Basis. Plenum Press, New York.
112
Macedonia, J. M., & Yount, P. L. (1991). Auditory assessment of avian predator threat in semi-captive ringtailed lemurs (Lemur catta). Primates, 32, 169-182.
Macedonia, J. M., & Evans, C. S. (1993). Variation among mammalian alarm call systems and the problem of meaning in animal signals. Ethology, 93, 177-197.
Marler, P., Dufty, A., Pickert, R. (1986). Vocal communication in the domestic chicken. 1. Does a sender communicate information about the quality of a food referent to a receiver? Animal Behaviour, 34, 188-193.
Marler, P., Evans, C. S., Hauser, M. D. (1992). Animal signals: Motivational, referential, or both? In H. Papoucek, U. Jürgens, M. Papoucek (eds.), Nonverbal vocal communication: Comparative and developmental approaches (pp. 66-86). Cambridge, UK: Cambridge University Press.
Masataka, N. (1983). Psycholinguistic analyses of alarm calls of Japanese monkeys (Macaca fuscata fuscata). American Journal of Primatology, 5, 111-125.
McKinley, J., & Sambrook, T. D. (2000). Use of human-given cues by domestic dogs (Canis familiaris) and horses (Equus caballus). Animal Cognition, 3, 13-22.
Mech, L. D. (1970). The wolf: The ecology and behaviour of an endangered species. Natural History Press, New York.
Messent, P. R., & Serpell, J. A. (1981). A historical and biological view of the pet-owner bond. In B. Fogle (ed.), Interrelations between people and pets (pp. 5-22). Springfield: Charles C. Thomas. Miklósi, Á., & Soproni, K. (2004). A comparative analysis of the animals’ understanding of the human pointing gesture. Animal Cognition (in press) Miklósi, Á., Polgárdi R., Topál J., Csányi V. (1998). Use of experimenter-given cues in dogs. Animal Cognition, 1, 113-121.
113
Miklósi, Á., Polgárdi, R., Topál, J., Csányi, V. (2000). Intentional behaviour in dog-human communication: Experimental analysis of “showing” behaviour in the dog. Animal Cognition, 3, 159-166. Miklósi, Á., Kubinyi, E., Topál. J., Gácsi, M., Virányi, Zs., Csányi, V. (2003). A simple reason for a big difference: wolves do not look back at humans, but dogs do. Current Biology, 13, 763-766. Morisette, P., Ricard, M., Décarie, T. G. (1995). Joint visual attention and pointing in infancy: A longitudinal study of comprehension. British Journal of Developmental Psychology, 13, 163-175.
Morton, E. S. (1982). Grading, discreteness, redundancy and motivational-structural rules. In D.E. Kroodsma & E.H. Miller (eds.), Acoustic communication in birds (Vol. 1, pp. 183-210). Academic Press: New York. Naderi, Sz., Miklósi, Á., Dóka, A., Csányi, V. (2001). Cooperative interactions between blind persons and their dog. Applied Animal Behaviour Science, 74, 59-80.
Nott, H. M. R., & Bradshaw, J. W. S. (1993). Companion animals. In S.D. Wratten (ed.), Video techniques in animal ecology and behaviour (pp.146-161). London: Chapman and Hall.
Owings, D. H., & Virginia, R. A. (1978). Alarm calls of California ground squirrells (Spermophilus beecheyi). Zeitschrift für Tierpsychologie, 46, 58-70.
Owren, M. J., & Bernacki, R. H. (1989). The acoustic features of alarm calls in vervet monkeys (Cercopithecus aethiops). Journal of the Acoustical Society of America, 5, 1927-1935.
Owren, M. J., & Rendall, D. (1997). An affect-conditioning model of nonhuman primate vocal signaling. In D.H. Owings, M.D. Beecher, N.S. Thompson (eds.), Perspectives in Ethology, Vol. 12: Communication. Plenum Press.
114
Owren, M. J., & Rendall, D. (2004). No meaning required: Abandoning the quest for a communication in animals. Behavioral and Brain Sciences, in press
Peignot, P., & Anderson, J. R., (1999). Use of experimenter-given manual and facial cues by gorillas (Gorilla gorilla) in an object-choice task. Journal of Comparative Psychology, 113, 253-260.
Pereira, M. E., & Macedonia, J. M. (1991). Response urgency does not determine antipredator call selection by ringtailed lemurs. Animal Behaviour, 41, 543-544.
Pereira, M. E., Seeligson, M. L., Macedonia, J. M. (1988). The behavioural repertoire of the black-and-white ruffed lemur (Varecia variegata variegata). Folia Primatologica, 51, 1-32. Pongrácz, P., Miklósi, Á., Csányi, V. (2001a). Owners’ beliefs on the ability of their pet dogs to understand human verbal communication: A case of social understanding. Current Psychology of Cognition, 20, 87-107. Pongrácz, P., Miklósi, Á., Kubinyi, E., Gurobi, K., Topál, J., Csányi, V. (2001b). Social learning in dogs: the effect of a human demonstrator on the performance of dogs in a detour task. Animal Behaviour, 61, 1109-1117. Pongrácz, P., Miklósi, Á., Kubinyi, E., Topál, J., Csányi, V. (2003). Interaction between individual experience and social learning in dogs. Animal Behaviour, 65, 595-603.
Povinelli, D. J. (1996). Chimpanzee theory of mind? The long road to strong inference. In P. Carruthers & P. Smith (eds.), Theories of theories of mind (pp. 293-329). Cambridge: Cambridge University Press.
Povinelli, D. J., & Davis, D. R. (1994). Differences between chimpanzees (Pan troglodytes) and humans (Homo sapiens) in the resting state of the index finger: Implications of pointing. Journal of Comparative Psychology, 108, 134-139.
115
Povinelli, D. J., & Eddy, T. J., (1996a). What young chimpanzees know about seeing. Monographs for the Society for Research in Child Development, 61 (3, Serial No. 247).
Povinelli, D. J., & Eddy, T. J. (1996b). Chimpanzees: Joint visual attention. Psychological Science, 7, 129-135.
Povinelli, D. J., & Vonk, J. (2003). Chimpanzee minds: suspiciously human? Trends in Cognitive Sciences, 7, 157-160.
Povinelli, D. J., Nelson, K. E., Boysen, S. T. (1990). Inferences about guessing and knowing by chimpanzees (Pan troglodytes). Journal of Comparative Psychology, 104, 203-210.
Povinelli, D. J., Reaux, J. E., Bierschwale, D. T., Allain, A. D., Simon, B. B. (1997). Exploitation of pointing as a referential gesture in young children, but not adolescent chimpanzees. Cognitive Development, 12, 423-461.
Povinelli, D. J., Bierschwale, D. T., Cech, C. G. (1999). Comprehension of seeing as a referential act in young children, but not juvenile chimpanzees. British Journal of Developmental Psychology, 17, 37-60.
Price, E. O. (1999). Behavioral development in animals undergoing domestication. Applied Animal Behaviour Science, 65, 245-271.
Rendall, D., Owren, M. J., Rodman, P. S. (1998). The role of vocal tract filtering in rhesus monkey (Macaca mulatta) vocalizations. Journal of the Acoustical Society of America, 103, 602-614. Rendall, D., Cheney, D. L., Seyfarth, R. M. (2000). Proximate factors mediating ’contact’ calls in adult female baboons and their infants. Journal of Comparative Psychology, 114, 36-46.
Rescorla, R. A., & Wagner, A. R. (1972). A theory of Pavlovian conditioning: Variations in the effectiveness of reinforcement and nonreinforcement. In A. H. Black & W. F. Prokasy (eds.), Classical Conditioning II.: Current Research and Theory. Appleton-Century-Crofts.
116
Robinson, S. R. (1981). Alarm communication in Belding’s ground squirrells. Zeitschrift für Tierpsychologie, 56, 150-168.
Rowell, T. E., & Hinde, R. A. (1962). Vocal communication by the rhesus monkey (Macaca mulatta). Proceedings of the Zoological Society of London, 138, 279-294.
Russell, C. L., Bard, K. A., Adamson, L. B. (1997). Social referencing by young chimpanzees (Pan troglodytes). Journal of Comparative Psychology, 111, 185-193. Ryan, M. J. (1985). The Túngara frog: A study in sexual selection and communication. University of Chicago Press.
Ryan, M. J., & Rand, A. S. (1990). The sensory bias of sexual selection for complex calls in the túngara frog, Physalaemus pustulosus (sexual selection for sensory exploitation). Evolution, 44, 305-314. Sárközi, Zs. (1998). Szabálykövetés vizsgálata kutyán és emberen. Diplomadolgozat, ELTE TTK, Etológia Tanszék.
Savage-Rumbaugh, E. S., McDonald, K., Sevcik, R. A., Hopkins, W. D., Rubert, E. (1986). Spontaneous symbol acquisition and communicative use by pygmy chimpanzees (Pan paniscus). Journal of Experimental Psychology: General, 115, 211-235.
Savolainen, P., Zhang, Y., Luo, J., Lundeberg, J., Leitner, T. (2002). Genetic evidence for an east asian origin of domestic dogs. Science, 298, 1610-1613.
Scott, J. P. (1977). Social genetics. Behaviour Genetics, 7, 327-346.
Scott, J. P., & Fuller, J. L. (1965). Genetics and the social behavior of the dog. The University of Chicago Press, Chicago and London. Seitz, A. (1940). Paarbildung bei einigen Cichliden. Zeitschrift für Tierpsychologie, 4, 40-84.
117
Shapiro, A. D., Janik, V. M., Slater, P. J. B. (2003). Gray seal (Halichoerus grypus) pup responses to experimental-given pointing and directional cues. Journal of Comparative Psychology, 117, 355-362.
Sharp, H. S. (1978). Comparative ethology of the wolf and chipewyan. In R.L. Hall, & H.S. Sharp (eds.), Wolf and Man: Evolution in parallel (pp. 55-79). Academic Press. New York. Sherman, P. W. (1985). Alarm calls of Belding’s ground squirrels to aerial predators: Nepotism or self-preservation. Behavioral Ecology and Sociobiology, 17, 313-323. Slater, P. J. B. (1987). Bevezetés az etológiába. Natura, Budapest.
Smith, W. J. (1977). The behavior of communicating: An ethological approach. Harvard University Press. Soproni, K. (1998). Gazda-kutya kötődés hatása a kutyák kooperatív helyzetekben mutatott viselkedésére. Diplomadolgozat, ELTE TTK Etológia Tanszék. Soproni, K., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. (2001). Comprehension of human communicative signs in pet dogs (Canis familiaris). Journal of Comparative Psychology, 115, 122-126. Soproni, K., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. (2002). Dogs’ (Canis familiaris) responsiveness to human pointing gestures. Journal of Comparative Psychology, 116, 27-34.
Struhsaker, T.T. (1967). Auditory communication among vervet monkeys (Cercopithecus aethiops). In S. A. Altmann (ed.), Social Communication in Primates (pp. 281-324). University of Chicago Press, Chicago. Szetei, V., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. (2003). When dogs seem to loose their nose: an investigation on the use of visual and olfactory cues in communicative context between dog and owner. Applied Animal Behaviour Science, 83, 141-152.
118
Theall, L. A., & Povinelli, D. J. (1999): Do chimpanzees tailor their gestural signals to fit the attentional states of others? Animal Cognition, 2, 207-214.
Tinbergen, N. (1960). The herring gull's world. Harper and Row, New York.
Tomasello, M., & Call, J. (1994). The social cognition of monkeys and apes. Yearbook of Physical Anthropology, 37, 273-305.
Tomasello, M., & Camaioni, L. (1997). A comparison of the gestural communication of apes and human infants. Human Development, 40, 7-24.
Tomasello, M., George, B., Kruger, A., Farrar, M., Evans, A. (1985). The development of gestural communication in young chimpanzees. Journal of Human Evolution, 14, 175-186.
Tomasello, M., Call, J., Gluckman, A. (1997). Comprehension of novel communicative signs by apes and human children. Child Development, 68, 1067-1080.
Tomasello, M., Hare, B., Agnetta, B. (1999). Chimpanzees, Pan troglodytes, follow gaze direction geometrically. Animal Behaviour, 58, 769-777. Tomasello, M., Call, J., Hare, B. (2003). Chimpanzees understand psychological states – the question is which ones and to what extent. Trends in Cognitive Sciences, 7, 153-156. Topál J., & Miklósi Á. (2003). A kutya-elme működésének vizsgálata: lehetőségek és korlátok. Egy esettanulmány újabb részletei. (in press). Topál J., Miklósi Á., Csányi V. (1997). Dog-human relationship affects problem solving behaviour in the dog. Anthrozoös, 10, 214-224. Topál J., Miklósi Á., Dóka A., Csányi V. (1998). Attachment behaviour in dogs (Canis familiaris): A new application of the Ainsworth's (1969) Strange Situation Test. Journal of Comparative Psychology, 112, 219-229.
119
Topál, J., Gácsi, M., Miklósi, Á., Virányi, Zs., Csányi, V. (2004). The effects of hand-rearing and domestication prehistory on attachment to human: a comparative study on wolves and dogs. Animal Behaviour, elküldve Vilá, C., Savolainen, P., Maldonado, J. E., Amorim, I. E., Rice, J. E., Honeycutt, R. L., Crandall, K. A., Lundeberg, J., Wayne, R. K. (1997). Multiple and ancient origins of the domestic dog. Science, 276, 1687-1689. Virányi, Zs., Topál, J., Gácsi, M., Miklósi, Á., Csányi, V. (2004). Dogs can recognise the behavioral cues of the attentional focus in humans. Behavioral Processes, 66, 161-172.
Waal, F. B. M., de (1989). Food sharing and reciprocal obligations among chimpanzees. Journal of Human Evolution, 18, 433-459.
Walters, J. R., & Seyfarth, R. M. (1987). Conflict and co-operation. In B.B. Smuts, D.L. Cheney, R.M. Seyfarth, R.W. Wrangham, T.T. Struhsaker (eds.), Primate Societies (pp. 306-317). Chicago: University of Chicago Press.
Warden, C. J., & Warner, L. H. (1928). The sensory capacities and intelligence of dogs, with a report on the ability of the noted dog “Fellow” to respond to verbal stimuli. The Quarterly Review of Biology, 3, 1-28.
Wartner, U. G., Grossmann, K., Fremmer-Bombik, E., Suess, G. (1994). Attachment patterns at age six in South Germany: Predictability from infancy and implications for preschool behavior. Child Development, 65, 1014-1027. Watson, J. S., Gergely, Gy., Csányi, V., Topál, J., Gácsi, M., Sárközi, Zs. (2001). Distinguishing logic from association in the solution of an invisible displacement task by children (Homo sapiens) and dogs (Canis familiaris): Using negation of disjunction. Journal of Comparative Psychology, 115, 219-226.
120
Whiten, A. (1997). Machiavellian Intelligence II.: Evaluations and extensions. In A. Whiten, & R.W. Byrne (eds.), Machiavellian Intelligence II.: Evaluations and extensions (pp. 144-173). Cambridge: Cambridge University Press.
Whiten, A., & Byrne, R. W. (1988). Tactical deception in primates. Behavioral and Brain Sciences, 11, 223-273.
Wilson, E. O. (1975). Sociobiology. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Woodward, L. A. (1998). Infants selectively encode the goal object of an actor's reach. Cognition, 69, 1-34.
Yin, S. (2002). A new perspective on barking in dogs (Canis familiaris). Journal of Comparative Psychology, 116, 189-193.
Young, C. A. (1991). Verbal commands as discriminative stimuli in domestic dogs (Canis familiaris). Applied Animal Behaviour Science, 32, 75-89. Zuberbühler, K. (2000). Interspecies semantic communication in two forest primates. Proceedings of the Royal Society of London, B 267, 713-718. Zuberbühler, K. (2002). A syntactic rule in forest monkey communication. Animal Behaviour, 63, 293-299.
121
FÜGGELÉK
122
ÖSSZEFOGLALÓ Az ember és kutya közötti gesztikuláris kommunikáció vizsgálata azon a feltételezésen alapul, miszerint a kutyák evolúciós és egyedfejlődési múltjuk, valamint szocializációs folyamataik következtében képesek különféle humán gesztusokat kommunikatív jelként értelmezni. Korábbi kísérleti eredményekből tudjuk, hogy a kutyák képesek megtalálni az elrejtett jutalmat, ha annak helyét az ember különféle gesztusokkal (mutatás, testdöntés, bólintás, fejfordítás, pillantás) jelzi (Miklósi et al., 1998). Szintén ismert, hogy a kutyák egy számukra önállóan megoldhatatlan helyzetben “kérő viselkedést” mutatnak, mely figyelemfelhívó, és –irányító viselkedéselemeket tartalmaz (Miklósi et al., 2000). Ennek ismeretében további vizsgálatok keretében próbáltunk többet megtudni arról, hogy miként értelmezik a kutyák az olyan jelzéseket melyekben fontos szerepet kap a jeladó figyelmi állapota, képesek-e a humán gesztusok különféle, számukra szokatlan típusait megérteni, valamint, hogy az adott gesztusnak pontosan mely részeleme az, amely révén a jel értelmezhetővé válik. Ezen kívül, feltételezve, hogy a családi kutyák és a kisgyerekek a hasonló szociális környezetetben élnek (így némiképp hasonló tapasztalatokkal rendelkezhetnek), ugyanazon kommunikációs szituációkban megpróbáltuk a teljesítményüket összehasonlítani. Eredményeink szerint a kutyák számára a jelértelmezés során nagyon fontos a figyelmi komponens megléte, amennyiben az ember figyelme nem a jutalom felé irányult, a jelet nem tekintették kommunikációs szignálnak. A kísérleti szituációban megnyilvánuló viselkedésük sokkal inkább hasonlított a gyerekek reakcióihoz, mint a csimpánzokéhoz (Povinelli et al., 1999). Sikerült meghatároznunk a mutató gesztus azon részelemeit, melyek feltétlenül szükségesek a mutatás jelként való értelmezéséhez. Úgy tűnik, a kutyák számára a gesztus akkor értelmezhető, ha a mutató testrész (kar vagy láb) valamely része túlnyúlik a jeladó testkontúrján. Megfigyeléseink szerint a kutyák képesek generalizálni, vagyis a már ismert jelekből általánosítva helyesen értelmezni a számukra újfajta jeleket. A gyerekekkel végzett összehasonlító vizsgálatok során azt tapasztaltuk, hogy szemben a 3 évesekkel, akik minden újfajta jelzés alapján képesek voltak helyesen választani, a 1,5 éves gyerekek bizonyos jeltípusok esetében gyakran helytelenül választottak – hasonlóan a kutyákhoz. Az információátadó képességet vizsgáló tesztünkben nem sikerült egyértelmű bizonyítékot találni arra, hogy a kutyák képesek az általuk birtokolt információt a gazdával megosztani, ha a jeladó közvetett módon jelezte a jutalom helyét. Ezzel szemben, a gyerekek esetében bebizonyosodott, hogy már egész fiatal korban (1,5 évesen) is képesek az ilyesfajta komplex helyzetek megoldására.
123
SUMMARY
The study of the gesticular communication between man and dog is based on the hipothesis that because of the evolutionary and developmental history of the dog, and their socialization processes they are able to comprehend various kinds of human communicative gestures. Previous data revealed that dogs can find the hidden reward if the experimenter cued it by pointing, bowing, nodding, head-turning or glancing gestures (Miklósi et al., 1998). In addition, dogs are “soliciting” for help in a problem situation which they cannot solve (Miklósi et al., 2000). This behaviour has attentional and directional components. With the knowledge of these results we tried to investigate whether dogs are able to understand the significance of the signaller’s attentional state, how they can interpret different human signs and what are the key components of the pointing gestures that contribute to the dogs’ understanding of it as a communicative action. We hypothesized that family dogs and children live in a similar social environment (that is why they might have similar experiences), we attempted to compare their performance in a same experimental situation. According to our results, the existence of the attentional component is necessary for comprehension of the gestures, because if the attention of the experimenter was not directed to the reward dogs didn’t interpret the sign as a communicative. It seems that dogs’ behaviour was similar to that observed with children, in contrast to the chimpanzees (Povinelli et al., 1999). We were able to characterize the key components of the pointing gesture that necessary for comprehension as a communicative cue. We supposed that the gesture is comprehensible only if some part of the pointing arm (or leg) protrudes from the signaller’s body contour. In accordance with our observations, dogs are able to generalize, i.e. on the basis of the well-known signs they can interpret novel types correctly. In the case of children we found that 3 year olds understood all types of new signs, in contrast with 1,5-year-old children, who often had some difficulty – similar to dogs. Investigating the information-passing ability of dogs we didn’t find unambiguos evidence that they are able to share information with their owners if previously the experimenter gave an indirect cue for signalling the place of the hidden reward. In contrast, 1,5-year-old children were capable to solve such a complex situation correctly.
124
