.GERDA REITH.
.A játék élménye. Fordította: Pék Zoltán
E
vagy amint azt Ey megfogalmazza, „az élmény teljes szerkezetét”.1 Bármennyire ragaszkodunk is azonban ezekhez a kategóriákhoz, korántsem tekinthet√k stabilnak és abszolútnak, hanem különböz√ tényez√kt√l függ√en nagyon is változhatnak. Hatással vannak rájuk ugyanis bizonyos helyzetek és körülmények, amelyek ezáltal megváltoztathatják magának a szubjektív élménynek a természetét – és természetesen a tér, id√ és okság kölcsönös viszonya ugyancsak hatnak magára az élményre. Egyes állapotok, úgymint fizikai és szellemi rendellenességek (Strauss 1968; Charmaz 1992), stresszel kapcsolatos rendellenességek (Straus 1966; Minkowski 1970; Ey 1978), rendkívül feszült vagy izgalmi állapot (Bergson 1910, 1911), addikció (Reith 1999), s√t akár a székrekedés (Cohen and Taylor 1972) is drámai hatással lehet arra, ahogyan az egyén környezetét, s√t saját személyiségét érzékeli. Ilyenkor a világ a szubjektum számára szinte észrevétlenül átalakul; amikor például boldogok vagyunk, világunk tágasnak és nagynak t∫nik, fájdalom vagy félelem idején azonban figyelmünk lesz∫kül, s ennek megfelel√en a környezetünk is összezsugorodik. Ennek tipikus példája a depresszió, amelyet, Straus állítása szerint, tér és id√ alapvet√ szerkezetének olyan irányú változása jellemez, ami alapján az „ismer√s környezet elidegenedik, és minden új, ijeszt√ küls√t ölt”.2 Már ebb√l is nyilvánvalónak látszik a tudat alapvet√en relatív jellege, vagyis az a tény, hogy világhoz való viszonyunk nem rögzített, állandó és változatlan, hanem épp ellenkez√leg: nagyon is függ attól, ahogyan az adott pillanatban érzünk, amit csinálunk
z idáig anyagi jelenségként beszéltünk a szerencsejátékról: lényegében mint a fogyasztás egy módjáról, mint szabadid√s elfoglaltságról, vagyis mint olyasvalamir√l, amit a kapitalista szellemben adnakvesznek, bármely más árucikkhez hasonlóan. Pedig a szerencsejáték esetében ennél jóval többr√l van szó. Bár a szerencsejáték valóban a fogyasztás egyfajta formája, mégis speciális formája, mely egyedi, élményi komponenssel bír. Most ennek a tapasztalatnak, élménynek a természetét járjuk körül, mégpedig az egyes játékok formai tulajdonságának elemzését√l egészen annak vizsgálatáig, ami valamennyi szerencsejáték közös eleme. Természetesen minden ilyesfajta kép bizonyos mértékig szükségszer∫en általánosít, mivel arra tesz kísérletet, hogy a specifikuson és egyedin túllépve meglelhessük mindazt, ami a szerencsejátékban általános és alapvet√. Ebb√l következik, hogy számos állításunk nem vonatkoztatható minden szerencsejátékosra, illetve a szerencsejáték minden formájára, mégis remélhet√en olyasvalamit mondanak el róluk, melynek révén láthatóvá válnak a szerencsejáték különféle történelmi kifejez√déseit összekapcsoló közös jellemz√k. Tág értelemben tehát most a szerencsejáték élményi aspektusaira fokuszálva remélünk választ találni arra a kérdésre: vajon milyen érzés szerencsejátékot játszani? A kérdés Kant alapvet√ kategóriáinak – tér, id√ és okság – fenomenológiai vizsgálatával közelíthet√ meg leginkább. Világgal való kapcsolatunkat a tudat eme épít√kockái közvetítik, minden élményünk hatással van rájuk vagy azok hatnak élményeinkre, így mondhatjuk azt is, hogy együtt alkotják a Gestaltot,
Részlet Gerda Reith: The Age of Chance. Gambling in Western Culture cím∫ könyvéb√l. London–New York: Routledge. 1999, 127–155.
117
Gerda Reith
tér, id√ és okság kategóriái eltorzulnak, a véletlenszer∫ környezetbe való alámerülés egyfajta tapasztalati káoszt teremt, melyben a játékos már nem a „racionális” tudat rendezett, logikus módján látja környezetét, hanem információs zárót∫zként, vagy Cassirer terminusát használva „percepciós rapszódiaként”.8 Immár nyilvánvalóvá kellett válnia annak, hogy az el√z√ három fejezetben használt vizsgálatfajták nem a legmegfelel√bb eszközök arra, hogy általuk bepillantást nyerjünk a szerencsejáték mint élmény természetébe. Ezzel pedig el is érkezünk minden társadalmi vizsgálat módszertani problémájához, vagyis ahhoz, vajon hogyan írható le egy olyan megfoghatatlan valami, mint egy tudatállapot; egy olyan jelenség, melyhez természetéb√l adódóan nincs hozzáférésünk. Ez a probléma régóta foglalkoztatja a fenomenológiai, egzisztencialista és hermeneutikai hagyományt, de visszhangra talált a filozófiai, pszichológiai és szociológiai tanokban is. A fenomenológiai vizsgálati módszert Edmund Husserl vezette be, amikor megkísérelte a tudatállapot és annak tárgyai tiszta elemzését. Noha Husserlt még jobban érdekelték a szellemi élet intellektuális formái, az olyan egzisztencialista filozófusok, mint Heidegger, Kierkegaard és Sartre a lét és létezés kérdéseire, és f√ként a mentális állapotok megértésére a fenomenológiai módszert alkalmazták. Meglátásaik befolyást gyakoroltak a társadalomtudományra is: a szociológiában például a fenomenológiai néz√pont Schutz révén honosodott meg, aki arra fókuszált, hogy az egyén hogyan építi és értelmezi mindennapi létét; Minkowski és Binswanger pedig a tudatos élmény fajtáinak elemzésével a klinikai pszichiátriába vitték át a fenomenológiai megközelítésmódot. Dilthey kijelentése óta, miszerint a világot csak azon jelentések és szándékok szempontjából érthetjük (verstehen) meg, melyeket az egyén neki tulajdonít, nyilvánvalóvá vált, hogy a „megélt élmény” különleges elemzési módszert kíván. Weber számára például ez a verstehnde módszer azt foglalja magába, hogy az értelmez√ az értelmezett helyébe képzeli magát, míg más kutatók a tudás megszerzésénél inkább az alany világában való érzelmi részvételre és empatikus megértésre helyezték a hangsúlyt. A szerencsejáték-élmény és a szerencsejátékos szellemi életét véleményünk szerint tehát eme tág fenomenológiai hagyományon belül lehet a leginkább megérteni. A továbbiakban ebben a kontextusban fogjuk idézni a játékosok megjegyzéseit és élményeit, valamint olyan írók meglátásait, akik maguk szintén szerencsejátékosok voltak, s ezáltal ablakként szolgálhatnak arra a „bels√ élet”-re, melyet
és ahol vagyunk. Mint ezt William James megfogalmazta: „jelen tudatunk világa csak egy a sok lehetséges tudatvilág közül, s bizonyára ezek a világok valamennyien magukba foglalnak olyan élményeket, melyek a mi életünk szempontjából is értelemmel bírhatnak”.3 Ezek után nem látszik meglep√nek, hogy a szerencsejátékos érzékeit és tudatát hasonlóképpen befolyásolja környezete, hiszen a játéktér a maga egyedi tulajdonságaival az √ tudatára is hatással van. Ennek oka részben a játékkörnyezet természetében rejlik, melyet már számos író részletesen tárgyalt. Habár minden egyes játékhely az adott játék természetének és élményének megfelel√en dramatizálva alakítja ki a maga külön világát, a játéktereket általában véve mégis össze lehet hasonlítani azon jellemz√ik alapján, melyek Huizinga (1949), Caillois (1962) és Goffman (1961, 1963) szerint a „játszóterek” formai tulajdonságainak lemásolásában jelentkeznek. Mindhárom szerz√ úgy látja, hogy a játékok „különleges jellemz√je” voltaképpen a mindennapi élett√l való id√beli és térbeli elkülönülésük. A játék világába belépve ugyanis mind fizikailag, mind szellemileg át kell lépni a közönséges világ küszöbén. Huizinga szerint a játékos a „való életb√l” a tevékenység ideiglenes szférájába lépve annak saját kedélyállapotába is belehelyezkedik.4 Goffman hasonlóképpen „világépít√ tevékenység”-ként írja le a játékokat, ahol egy sorsdönt√, drámai tér kibontakozásával a cselekvésb√l egy olyan másik létezési szint, jelentéstartomány, különálló világ jön létre, mely minden más világtól különbözik.5 A játékot továbbá olyan szigorú id√beli határok is elszigetelik, melyek „oly elkerülhetetlenül érnek véget, akár a zárójelek”,6 ezáltal szükségessé téve a játék folyamatos ismétlését. S ahogyan a játékvilág a mindennapi élet szabályaitól eltér√ törvények alapján m∫ködik, úgy a játék terébe belép√ játékost is a mindennapitól eltér√ motivációk vezérlik; itt szabadon kísérletezhet új szerepekkel, vehet fel ideiglenesen új személyiséget. Az „elkülönülés” mint lényegi jellemz√ tulajdonképpen azt jelenti, hogy a haszonelv∫ célok világával szemben saját szabályokkal és hagyományokkal rendelkez√ játéktér önálló tevékenységi tartományt alkot, melyben a szerencsejátékosnak a mindennapi világhoz való viszonya is megváltozik. S√t e változást Gadamer például olyan fontosnak tartja, hogy a játékvilágot a létezés egyik módjának nevezi. Vagyis Gadamer szerint „a játék léte nem a játszó tudatában vagy magatartásában van, hanem éppen ellenkez√leg: a játék vonja be a játszót a maga birodalmába és tölti el a maga szellemével”.7 Ennek következtében pedig
118
A játék élménye
mélytelenség és a déja vu, a transzszer∫ vagy hipnotikus állapot, az alvajárás, a vándorhajlam, s√t még a misztikus vallási állapotok és a többszörös személyiség is. Ezen állapotok közös jellemz√je az „elkülönülés” vagy „elszakadás a szellemi élet normális folyamától”,10 mely során a játékos gyakorta úgy érzi, testetlen lett, „kívül” került önmagán, s mintegy transzban látja magát játék közben. Ezeket a meghasadt állapotokat tekinthetjük a tudat egyfajta egyedi formájának, melyet Ey „oneirikus állapot”-nak nevez, s amely során az egyén „patológiai álom” stádiumában van. Bár nem alszik, ébren sincs, hanem egyfajta „éber álmot” tapasztal meg, amelyben testetlen szemlél√ként mintegy kívülr√l nézi önmagát.11 Amikor Dosztojevszkij szerencsejátékosa, Alekszej átengedi magát ennek az álomszer∫ tudatkiesésnek, önmagát mint egyént is elveszti, és nem tud visszaemlékezni, mi is történt vele valójában. Így beszél err√l: „Ett√l fogva már nem emlékszem tétjeim számára és sorrendjére… mintha álmodtam volna.”12
annyira keresnek a fenomenológusok. Szerencsénkre a játék világa számos nagy író képzeletét rabul ejtette; ide tartozik Alexander Puskin, Honoré de Balzac, Charles Baudelaire és természetesen Fjodor Dosztojevszkij is. Talán az utóbbi tekinthet√ a szerencsejáték legékesszavúbb szónokának, hiszen amellett, hogy Dosztojevszkij az emberi lélek mozgatórugóinak egyik legnagyszer∫bb elemz√je, ráadásul megrögzött szerencsejátékos is volt, s így abban a kivételes helyzetben lehetett, hogy els√ kézb√l ismerte az élményt, amelyr√l írt. Az orosz író Európa szerencsejáték-f√városaiban tett katasztrofális körútját A játékos cím∫ kisregényében örökítette meg fikciós formában, s e m∫vében drámai bepillantást enged a játéktérben megtapasztalt „percepciós rapszódiá”-ba. Kivételes helyzete olyan hitelességet és valószer∫séget kölcsönöz a szerencsejáték-élmény leírásának, amely az utána következ√, jóval „tudományosabb” beszámolókból teljességgel hiányzik. Ebben a részben tehát a játék általános élményének egyes összetev√it vizsgáljuk, majd az id√ és tér kategóriák percepciójára térünk rá, végül pedig a szerencsejáték-világ médiumára, a pénzre.
A JÁTÉK GYÖNYÖRE – SZÉDÜLÉS
A
IZGALOM
szerencsejátékos-élmény egyik legszembet∫n√bb aspektusa a játék feszültsége, illetve az ezzel járó „borzongás” élménye, a pénz és a véletlen ellenállhatatlan csábítása, melynek eredménye Balzac szerint az „örökös kényszermunka”.13 Ezt az érzelmi élményt a játék feszültségének kialakulása és feloldódása generálja, s középpontjában az a kockázat áll, mellyel az egyén a játék végeredményének várakozása közben néz szembe. Abban a pillanatban kezd√dik, amikor a tét megtétetett, és akkor fejez√dik be, amikor az adott kör eredménye kiderül. A kett√ között a szerencsejátékos izgalommal eltelve várakozik, s ebben a tetszhalott állapotban „a félelem és remény ellentétes vegyértékei úgy játszanak gerincén, akár egy hangszeren”.14 Az egyik szerencsejátékos különösen élénk metaforával írta le az érzést, ahogyan a véletlent hívja ki maga ellen: „Képzelje el, hogy belép egy sötét szobába. Amikor a lámpát felkapcsolja, lehet, hogy egy üres szobában találja magát, de az is lehetséges, hogy a szoba a legkülönösebb tárgyakkal lesz telepakolva, melyeket valaha látott. Hát egy kártyaparti épp ilyen”.15 Egy másik szerencsejátékos élménye hasonló feszültséggel teli állapotról árulkodott: „Amikor rulettezem, feszült vagyok… ami részben fájdalmas, részben élvezetes és sokat ígér√”,16 s ez jól jellemzi Tolsztoj
A KALAND – ÁLOMSZINT
A
játék terébe belépve, a szerencsejátékos ideiglenesen elhagyja a való világot, mindennapi gondjait és szokásait, és olyan kalandra indul, melyet nemcsak izgalmas helyzetként, hanem a környezett√l való álomszer∫ elszakadás állapotaként él meg. A közös „elkülönülés” azt jelenti, hogy mind a szerencsejáték, mind a kaland az álmok tulajdonságait veheti fel, amit az tesz lehet√vé, hogy mindketten kívül esnek az élet megszokott folyamán. Ahogy Huizingának a játék világa a való életb√l történ√ „kilépést” jelenti, úgy Simmel számára a kaland az „élet folyamatából való kiesést”.9 A játékvilágnak ez a „másság” kalandszer∫ jelleget kölcsönöz, a bels√ ingerek furcsasága pedig az élmény álomszer∫ségéhez járul hozzá. A játékba belemerült szerencsejátékos kizárja az √t körülvev√ világot, hátrahagyja a mindennapi életet, és figyelemmezejét lesz∫kítve csak a közvetlenül el√tte álló cselekvésre koncentrál. Leiseur (1984) ezt az állapotot a „homályzóna” vagy „álomvilág” kifejezésekkel írta le, Jacobs (1988) és Brown (1994) pedig meghasadt állapotnak nevezte. Ide tartozik a sze-
119
Gerda Reith
ten, olyan er√s izgalmat tapasztalt meg, amely mármár zsigeri érzés volt: „Én magam is játszottam akkor; ezt abban a pillanatban minden idegszálammal éreztem. Kezem-lábam remegett, lüktetett a halántékom.” 21 Majd folytatja, s talán Alekszejnek a rulettasztalnál megtett utolsó el√tti tétjénél írja le legvilágosabban e szédülést, ahol találomra csapja le pénzét az asztalra és mindenét egy lapra teszi fel: „A feszült várakozás e pillanata olyan érzést keltett bennem, amelyhez hasonlót Madame Blanchard élhetett át, amikor Párizs fölött egy léghajóból a földre zuhant.”22 A „zuhanás” analógiaválasztás nagyon is találó, hiszen Caillois ugyancsak ezt használta a szédülés érzésének leírásakor. Mint írja, a gyerekek pörget√s játékai és a kereng√ dervisek tánca egyaránt az eksztázis, megzavarodás és hipnózis állapotát hozzák létre, ugyanúgy, ahogyan bizonyos fizikai cselekvések, mint a gyorsulás vagy az ∫rben való zuhanás is.23 Alekszej zuhanó érzése ilyen szédüléses dezorientáció, egy szellemib√l fizikaivá vált érzet, melyet azonban nem fizikai meger√ltetés, hanem a játék puszta izgalma okozott. Az intenzív fizikai és érzékelési zavar pillanataiban a szerencsejátékos kapcsolata a valósággal már eleve gyenge, és csak még tovább lazul, ahogy behódol a közvetlen jelennek. Boyd szerint az ilyen egyén „elveszik egy bens√ világban… Megsz∫nik a küls√ valóság… S√t még id√ sem létezik, hiszen bizonyos értelemben meg√rül”.24 A szerencsejáték irodalmában az √rület visszatér√ téma. Alekszejben is felmerült, hogy az egyik különösen intenzív játék alatt talán meg√rült: „Vajon nem tébolyodtam-e meg akkor, s nem ültem-e az egész id√ alatt valahol az √rültek házában?”,25 s a Mahabharata narrátora is hasonló hatást figyelt meg a „kockázástól megrészegedett” szerencsejátékoson, akik „locsognak, akár az √rültek, olyan dolgokról, amiket se nem álomban, se nem ébren láttak”.26
rulettel való kapcsolatának finom agóniáját, amelyr√l ezt írta: „régóta nem kínzott meg ennyire semmi”.17 A szerencsejáték-élmény csúcspontja az a pillanat, amikor az izgalom a tet√fokára hág, s a szerencsejátékost elragadja a játék heve. Csak játszik és játszik, megfeledkezve környezetér√l, veszteségeir√l, az id√ múlásáról, s√t még önmagáról is. Caillois ezt az élményt hívja úgy: ilinx. A görög „örvény” vagy „szédülés” szóból származó fogalom a dionüszoszi vagy pre-racionális társadalmak irányelve volt, s ma is felfedezhet√ az olyan játékokban, amelyek „megkísérlik id√legesen elpusztítani a percepció stabilitását, és egyfajta kéjes pánikot bocsátani az amúgy tiszta elmére”.18 Ebben az állapotban a játékos nincs tudatában annak, mi történik körülötte, még saját kimerültségét sem érzi. Ez az állapot felel√s a szerencsejátékos folklór néhány maratoni játszmájáért, például azért a negyvennyolc órás játékért, amelyet Lord Sandwich nem volt hajlandó abbahagyni, s melynek köszönhet√en feltalálta a szendvicset, mivel úgy akart enni, hogy ne kelljen elhagynia az asztalt. Baudrillard ennek a szédülésnek a hipnotikus csábítását azzal magyarázza, hogy a szerencsejátékos kihívja a sorsot: „Önmagában minden dobás csak mérsékelt kábaságot eredményez, de amikor a sors megemeli a tétet… amikor a sors maga hívja ki a dolgok természetes rendjét, és fogja el a tombolás vagy a rituális szédülés, ekkor a szenvedélyek elszabadulnak, a lelket pedig halálos b∫völet keríti hatalmába.”19 Ebben az érzék-kavargásban, az id√- és térérzet szertefoszlik. Az id√ megdermed, a szerencsejátékos figyelme a közvetlen Itt és Most-ra irányul. Érzéklénnyé válik: lát, mégsincsen igazán tudatában környezetének; felfog, de teljesen mégsem érti, mi történik vele és körülötte. Egy szerencsejátékos így írta le a játék feszültségét√l szétzilálódott gondolatait: „Azt hittem, hogy meg√rültem, hogy teljesen elment az eszem… nem hinném, hogy valaha is volt olyan élményem, amely ennyi adrenalint termelt volna… halálközeli élmény volt.” Gogol egyik darabjának h√sét ugyanígy megrázta az élmény: „Nem annyira a pénz elvesztése a fontos, mint a lelki békéé. A játék közben érzett izgalom, mondjon mindenki, amit csak akar, kétségtelenül megrövidíti az ember életét.”20 A szerencsejátékosban e fázis alatt fiziológiai változások lépnek fel: légzése és szívverése felgyorsul, vérnyomása és adrenalinszintje megemelkedik – pontosan ezek a fiziológiai tünetek lehetnek a leger√sebb bizonyítékok azok számára, akik úgy vélik, a szerencsejáték fiziológiai addikciót is okozhat. Dosztojevszkij h√se amikor kockáztatott és nyert a rulet-
AZ IDENTITÁS MEGVÁLTOZÁSA – TRANSZCENDENCIA
M
indebb√l a z∫rzavarból származik a szerencsejáték egyik legtöbbet tárgyalt aspektusa, nevezetesen az, hogy a játék az identitás megváltozásának csatornájaként szolgál. Mivel egyfajta fantáziavilágként elkülönül a mindennapi élet rutinjától, ez azt is jelenti, hogy játék közben az egyén id√legesen megszabadul a cselekvéseit általában kordában tartó bírálatoktól. A szokásoktól való mentesülés révén pedig képes lesz elképzelni magát más személyiségként, fel-
120
A játék élménye
sunk magunknak és másoknak.28 Megfelel√ gyakorlattal és tudással a szerencsejátékos olyan játékokban, mint az esélykiegyenlítéses lóverseny és a póker, saját társadalmi csoportján belül szakért√vé válhat, s ezzel kivívhatja társai tiszteletét és elismerését. A szerencsejátékhoz tartozó kockázatvállalás, vagy ahogy Goffman fogalmaz, a sorsnak való kitárulkozás társadalmi helyzetet teremt, melyben megmutatkozik a jellem – vagy csupán a „homlokzat”, vagyis olyan tulajdonságok, mint önuralom, bátorság és önállóság –, és ahol máskülönben nem használt képességek és kvalitások gyakorolhatók. Abból a tényb√l kiindulva, hogy egyes-egyedül √ felel√s saját tetteiért, hogy a kibontakozó játékban miatta történnek meg a dolgok, a szerencsejáték bizonyos mérték∫ autonómiával ruházza fel a játékost, s Kusyzyn (1990) szerint ez er√síti meg a szerencsejátékos önbecsülését, és teszi a szerencsejátékot olyan térré, ahol az egyén létezése meger√sítést nyerhet. Ahogy egy játékos fogalmazott: „a szerencsejáték gyermekkori fantáziáink pótléka… Számomra a szerencsejátékban a fantázia nem pénzügyi jelleg∫. Beteljesülésr√l van szó: az lenni, aki vagyok, jól csinálni a dolgokat, részt venni… jól érezni magam”.29
deríteni a létezés egyéb módjait is. Caillois (1962) és Goffman (1969) rámutatnak, hogy minden játékba beletartozik egy elképzelt karakter, egy ideiglenes személyiség felvétele a játék idejére. Ezt a personaváltást Jacobs az általánosabb „hasadt állapotok” jelenségek részeként könyveli el (1988), míg Rosenthal arról számol be, hogy vizsgálata során sok egyén arról beszélt, hogy játék közben másvalakivé vált, s√t akár odáig is elmentek, hogy minden játékos „énjüket” más néven nevezték (1986). Ebben az amorf „szerencsejátékos személyiség”ben a mindennapi én helyét egy másik, a szerencsejátékosok ritualizált társadalmi helyzetéhez jóval ill√bb persona váltja fel. Amikor a szokás és a rutin megszakad, és az ismer√s környezet elt∫nik, a személyiség referenciapontjai is megsz∫nnek. Ahogyan a tájékozódás hagyományos kategóriái felhígulnak és elcsúsznak korábbi helyükr√l, úgy lazul meg a szerencsejátékos személyiség-tengelye is, lehet√vé téve új szerepek megteremtését és vizsgálatát. Caillois magyarázata szerint amikor a játékos maga mögött hagyja a mindennapi világot, azzal önmagát is elhagyja: „Így vagy úgy, de elmenekül a való világból, és másikat teremt. Az ember maga el√l is elmenekülhet, és másvalaki lehet.”27 Ennek legradikálisabb illusztrációja talán Luke Rhinehart híres teremtménye, A kockavet√ lehet, aki úgy éli ki egzisztencialista fantáziáit, hogy élete döntéseit egy kocka szeszélyeinek rendeli alá. A változékony szerencsejátékos-személyiséget a mozivásznon Fritz Lang ábrázolta a Dr. Mabuse ezer szeme cím∫ filmjében. Mabuse-nak nincs meghatározott karaktere, minden jelenetben álruhában jelenik meg. Ahogy a tizennyolcadik században a szerencsejátékost olyan egyénnek tekintették, akinek nincs „határozott fiziognómiája”, Mabuse örökös változásai is egy kaméleonszer∫ személyiséget sejtetnek a személyiségjegyek megszokott állandósága helyett. Goffman (1969) Zola (1967) Herman (1967, 1976) és Newman (1972) mind úgy tekintenek a játéktérre, mint olyan helyre, ahol a kinti világban általában nem használt jellegzetességek és képességek szabad utat kapnak. Goffman az „irrelevancia szabályai”-ról beszél, melyek behatárolják a játékhelyzetet, s így megteremtik annak lehet√ségét, hogy az adott helyzetnek megfelel√ „szerepjátszás” vagy atipikus viselkedés megvalósulhasson. Zurcher (1970) a szerencsejátéknak egy másik, ehhez hasonló vonását írja le: az „efemer szerep”-et az egyén a szerencsejáték alkalmához hozza létre, majd annak végeztével el is veti. Tehát a szerencsejáték lehet√séget teremt arra, hogy egy ideális személyiséget mutas-
UNALOM
A
játék „fájdalomszer∫sége” mögött egy másik fajta fájdalom is meghúzódik: az unalom. A játszma feszültsége ugyanis rövid élet∫, hiszen az ilyen intenzív érzést csupán pár múló pillanatra lehet fenntartani. Az ezt elkerülhetetlenül követ√ lehangoltságban a valóság tompa, színtelen lesz; a szerencsejátékos leereszt, mivel a szerencsejátékban megélt szédülés inverze a nem-játék során érzett ernyedtség. Gogol egyik szerepl√je így írja le a két játék közötti érzést: „mint egy tábornok, amikor nincs háború! Egyszer∫en rettenetes id√” (224). A szerencsejáték-térb√l kilépve a játékos a való világot elviselhetetlenül unalmasnak találja ahhoz képest, amelyet éppen elhagyott. Pascal felismerte a szerencsejáték izgalma mögött ólálkodó unalmat, és arra figyelmeztetett: „a boldog életet él√ ember elég ha négy-öt napon át játszik szerencsejátékot, és már nagyon nehezen tér vissza ahhoz, amivel el√tte foglalkozott”.30 Pascal számára tehát a szerencsejáték ezért hasznos, ámbár veszélyes eszköz az unalom ellen; hasznos, mert felráz, és így leköt minket, de veszélyes, mivel csak ront a kiinduló unalmi állapoton.
121
Gerda Reith
De Jong számára az unalom a modernség velejárója, s gyökerei a tizenkilencedik századra nyúlnak vissza, amikor a metafizikai rend összeomlása utat engedett a modern kor meghatározó jellegzetességének: az intenzitás szindrómájának. Az intenzív érzékelés megtapasztalásának vágya – melynek tipikus példája a szerencsejáték – felváltotta az értelmes tevékenységeket, magával hozva ellentétjeit, az apátiát és az unalmat.31 Benjamin az els√ írók között fogta fel ennek a kortárs betegségnek a valódi iszonyatát, Strindberg után kijelentve: „A pokol nem el√ttünk áll – itt van, ebben az életben”.32 Azzal, hogy elvilágiasította és ideiglenes helyét a távoli túlvilágból a közeli jelenbe hozta, Benjamin a földre költöztette a poklot, s az unalmat a modernség alapvet√ állapotának kiáltotta ki. Az egyik legfontosabb modern költ√, Baudelaire nagyon is jól értette az unalom mint egyfajta világi pokol létezését:
Az unalom és izgalom közti folyamatos oszcillációt a szerencsejáték foglalja össze. A szerencsejáték egyrészt megtestesíti de Jong intenzitás-kultuszát, másrészt viszont az intenzitás ellentétét, az unalmat is. A monotóniából menekülni vágyó szerencsejátékos tehát beleveti magát a szerencsejáték feszültségébe, hogy aztán abból kibukkanva megint szembetalálja magát a mindennapok világával és az unalom poklával.
ISMÉTLÉS
A
z ismétlést a szerencsejátékok lényeges elemévé teszi illanó voltuk, valamint az, hogy izgalom és unalom között ingadoznak. Egyszer∫en fogalmazva: a játékot azért kell megismételni, mert olyan gyorsan véget ér; ez a játék egyik legalapvet√bb ismérve. A szerencsejátékos a játék feszültségének és várakozásának élményéért játszik, és mivel ez, alighogy elkezd√dött, máris véget ér, muszáj újra és újra megismételni. A szerencsejáték-terek a folyamatos ismétlés dobszavát visszhangozzák. A kaszinókban újra és újra téteket tesznek, kártyákat osztanak, terítenek és szednek be; kockákat ráznak és dobnak ad infinitum, akár „a szükség vaskezei”, melyek „a véletlen kockáját végtelen ideig” rázzák.35 Rulettkerekek forognak vég nélkül állandó tengelyen, fehér golyók gurulnak ki a tomboladobozból hétr√l hétre és hónapról hónapra olyan szertartás szerint, amely, mint a játékteremben, mozzanatról mozzanatra ugyanazt ismétli, amit annak el√tte. Gadamer számára ez a játék lényege: „A mozgásnak, mely játék, nincs célja, ahol befejez√dne, hanem állandó ismétl√désben újul meg.” 36 Abszolút, változatlan formális struktúrát hozva létre rendet ruház a véletlen játékaira, s ezzel a kezdeményezés terhét leveszi a játékos válláról.37 Baudrillard ebben az ismétlésben nemcsak a szerencsejáték meghatározó jellemz√jét látja, hanem mozgást, mely kioltja az ok-okozat közti kapcsolatot. „Valódi formájuk ciklikus vagy ismétl√d√. S mint ilyenek… határozottan megállítják a kauzalitást… azzal, hogy potenciálisan visszatérnek (ez az egyén akaratának örökös visszatérése) egy rendezett, konvencionális helyzethez”.38 Ez az örökös visszatérés Baudrillard számára fontos tényez√ a szédülés keletkezésében, mivel az aziránt érzett vágy, hogy a játékos a következ√ kör eredményét is megtudhassa, és még egyszer kockára tehesse sorsát, újabb és
Oly hosszú semmi sincs, miként a sánta órák, ha súlyos pelyhüket a havas évek szórják s gyümölcsöd, mord Közöny, a makacs Unalom, haláltalan huzam arányiba fon.
Ugyanakkor felismerte a vágyat, hogy az unalom szúró ürességét ellentétébe szám∫zzük: az izgalomba, és f√ként a szerencsejáték izgalmába. Baudelaire szerencsejátékosai alapjában lealjasult karakterek, akik elkeseredetten vágynak érezni bármit, csak ne a semmit. Ezeket a „vén kurtizánok”-at az „ajaktalan arcok”-kal és „színtelen ajakak”-kal „bús szenvedély” és „makacs öröm” tartja fogva: S szivem döbbent, hogy ily sziveknek lett irígye, akik, vérük borán mámorosodva mind, inkább választanák, vad örvényben röpítve, poklot a semminél, és halálnál a kínt.33
Anyegin ábrázolásakor Puskin szintén a szerencsejáték és az unalom közti kapcsolatból merít. Anyegin nem találja helyét a rohanó modern életben, s utazásai és szórakozásai dacára hihetetlenül unatkozik: Meg sem hatotta semmi sem, Komoran járt s közömbösen.34
Baudelaire szerencsejátékoshoz hasonlóan néha Anyegin is a játékba menekül az unalom el√l: S van whistben is még izgalom, S a hites boston-láz a párja: Háromfiús familia, S mind szomjas unalom fia.
122
A játék élménye
kategóriája nem vonja a szerencsejátékot a munka tartományába, mivel az a munka, melyet Benjamin leír, és a szerencsejáték struktúrája csupán repetitív formájukban közösek. A szubjektív reakció mindegyikre más, és mint arra Kierkegaard rámutatott (1983), az ismétlés magában foglalja az önmegvalósítás és transzcendencia jellemz√it, s ezáltal nem a rideg robot, hanem a csábító szédülés felé visz.
újabb játékra csábítja a szerencsejátékost, s ezzel megteremti a „redukciós szédülést”.39 Walter Benjamin osztozik Baudrillard azon nézetében, miszerint a szerencsejáték mint jelenség alapvet√ szerkezetében tagadja az ok-okozati viszonyt. E tagadás azonban Benjamin számára teljesen mást sugall; míg Baudrillard a csábító szédülésben egy okozatmentes univerzum megélésének lehet√ségét látja, addig Benjamin univerzuma a kemény munka mértékletességének eredménye, és azé, hogy a szerencsejátékos el van szakítva munkája gyümölcsét√l. Ez a különbség összecseng a protestáns polgárok és a szerencsejátékosok korábban idézett véleményével a véletlenr√l. Benjaminnál a szerencsejátékot az ismétlés köti a termeléshez, mivel a hiábavalóság és az üresség érzése mindkett√ben közös, ezenkívül a szerencsejátékos és a gyárban robotoló munkás egyaránt képtelen befejezni tevékenységét. S√t, a szerencsejátékban még az automatizált munka kiváltotta gesztus is benne van, hiszen minden játékban szerepet játszik a kéz gyors mozdulata, amellyel a játékos a tétet megteszi, vagy felkap egy lapot.40 A félkarú rablók sorait szakért√en rángató szerencsejátékosok látványát Benjamin sosem tapasztalhatta meg, összehasonlításának mégis ez képezi vizuális csúcspontját. „A gép mozgásában a rántás olyan, mint amit az egyik szerencsejátékban úgy neveznek: coup. A gépen dolgozó munkás mozdulatának a megel√z√ m∫velethez semmi köze, hiszen annak csupán pontos ismétlése. Mivel a gépnél mindkét m∫velet ugyanúgy elkülönül a megel√z√ m∫velett√l, akár a szerencsejátékban a coup attól, ami megel√zte, a munkás lélektelen robotja a maga módján megfelel a szerencsejátékos lélektelen robotjának. Ugyanis mindkét munka egyformán anyagtalan.41 Habár Benjamin jól rámutat mindkét tevékenység ismétl√d√, anyagtalan természetére, mégis téved, amikor egyenl√ségjelet tesz a munka robotja és a játék izgalma közé. Az √ szemében minden szerencsejáték olyan, mint a Claudiusra kimért büntetés: „hasztalan… illanó remény egy vágy kiélésére”.42 Benjamin tévedése onnét ered, hogy kimondatlanul összevonja a szerencsejátékokat azokkal, amelyek ügyességen alapulnak, pedig látni fogjuk, hogy éppen az ügyességi játékokhoz szükséges számítás és önmegtartóztatás velejárója ez a lélektelenség. Kétségtelen, hogy a szakképzettséget nem igényl√ munkához és a szerencsejátékhoz is hozzá tartozik az ismétlés, ám a hasonlóság itt véget is ér, ugyanis a szerencsejátékot elevenné teszi a borzongás, amely teljesen hiányzik a gyári munka monoton rutinjából. Tehát az ismétlés
A SZERENCSEJÁTÉKÉLMÉNY FAJTÁI
VISSZA NEM TÉRÜL◊ KIADÁSOK
E
z a leértékel√dés kiemeli a játék egyik legszembet∫n√bb jellemz√jét: alapvet√en vissza nem térül√, nem praktikus természetét. A pénz eme örök körforgásában sem anyagi javak, sem termékek nem születnek, s ebben az értelemben a „játék puszta pazarlás; id√-, energia-, ügyesség- és gyakran pénzpocsékolás”.43 Annak ellenére, hogy a játék medd√ természetér√l tett sok megjegyzésben a puritanizmus üledéke érz√dik, kétségtelen, hogy a pénz felt∫n√ herdálásával a szerencsejáték valóban alkalom a puszta pazarlásra, amit Bataille úgy hív, „meg nem térül√ kiadások”. Vagyis olyan tevékenységek, melyeket saját magukért ∫znek, s melyek alaptörvénye egyszer∫en a fogyasztás. A polgári racionalizmussal ellentétben, mely elismeri a „szerzés, a meg√rzés és az ésszer∫ fogyasztás jogát”,44 létezik a nem-produktív kiadások gondolata is – a vagyon elpocsékolása, megsemmisítése vagy nyilvánvaló elfogyasztása olyan tevékenységek során, melyeknek önmagukon kívül semmi céljuk nincs. Ez a kiadás a vagyon létrehozását és létezését ellentételezi, s a vagyon felélésének alapvet√ emberi igényét jelképezi. Bataille az áldozatot és szerencsejátékot hozza példának a vagyonhoz való tág, nem gyakorlati, anti-polgári megközelítésére, amely megközelítés megegyezik a tizenhetedik századi arisztokrácia szerencsejáték-orgiáival. A vagyon birtoklásához hozzátartozik a költekezés, állítja, s e kett√ harmóniában létezett egészen a közelmúltig, míg a polgárság el√re nem tört a gazdasági életben, amikor is ezek a kötelességek megsz∫ntek, ahogy a „visszafogott kiadás” doktrínája kezdett dominálni. Mostanra „minden, ami nagylelk∫, orgiaszer∫ és túlzó volt”, elt∫nt, elsöpörte a polgárság, mely miután „közepes vagy kisebb vagyonra tett szert, sikeresen lecsökkentette és feldarabolta a fölösleges kiadáso-
123
Gerda Reith
célul kit∫z√, „polgári” játékmódot. A kereskedelmi és demokratikus terjeszkedés tizenkilencedik századi hullámában azután egy másik játékstílus került el√térbe, melynek dinamikáját se nem a nyerés vágya, se nem a vagyon fitogtatása adta, hanem egyszer∫en a játékban való részvétel. Mint már láttuk, mindkét fajta aspektusa jelen van a mai szerencsejátékban is: a kés√bbié, ahol a játékot önmagáért játsszák, pusztán a részvétel öröméért, s az el√bbié, ahol a játék során megmutatkozik a státusz és a jellem, amikor az ember szembenéz a kockázat jelentette kihívással. Dosztojevszkij jól példázza az ellentétet az anyagi haszonért folytatott polgári vagy praktikus játék és a pusztán önmagáért való szerencsejáték között, mert noha √ az utóbbi táborba tartozott, nem volt tudatában az ellentét létezésének. Leny∫göz√ tudatlanságot árul el a valószín∫ség, s√t magának a szerencsejáték szabályainak ismerete terén, mivel meggy√z√dése, hogy körültekintéssel és kalkulációval bármikor nyerhet, és csak akkor veszít, ha izgalomba jön. Az ügyességi jelleg∫ játékoknál ez talán hasznos tanács lenne, csakhogy Dosztojevszkij mindezt a rulettre értette, ahol pedig az efféle taktikának abszolút semmi hatása nincs a játék kimenetelére. A fogadási étosznak a szerencsejátékosokra való ilyesféle (félre)alkalmazása valóban érdekes lehet, ha nem is amiatt, amit Dosztojevszkijnek a valószín∫séggel kapcsolatos ismereteir√l árul el, hanem inkább a tekintetben, amit a játék természetér√l gondol. Publikált leveleiben, melyek lényegében katasztrófáinak katalógusát tartalmazzák, Dosztojevszkij kifejti tévedhetetlen szisztémáját: „A játékasztal mellett megfigyeltem, hogy ha az ember h∫vösen, nyugodtan és kalkulálva játszik, szinte lehetetlen veszteni! Esküszöm: lehetetlen! A vak véletlen áll szemben a számításaimmal, vagyis el√nyöm van vele szemben… Ha az ember minden nap kis adagban játszik, lehetetlen nem nyerni.”48 Dosztojevszkij er√sen hitt szisztémájának hatékonyságában: a nyeréshez eszerint csak nyugodtnak és racionálisnak kell maradnunk; az √ problémája mindössze annyi volt, hogy játék közben gyorsan elhagyta a józanész, nem tudta meg√rizni nyugalmát, belevetette magát a játékba… és a katasztrófába. Miután – egyszerre csak egy-két guldent kockáztatva és engedve apránként növekedni a profitot – kisebb öszszeget nyer, elt∫n√dik azon, hogy talán most kéne megállni, de mégsem tud uralkodni magán: „Elvesztettem a lélekjelenlétemet, feszült lettem, elkeseredetten kockáztatni kezdtem, találomra tettem a téteket, mert a szisztémám összeomlott… és vesztettem.” 49
kat, melyekb√l nem maradt semmi, csak a fárasztó gy∫lölethez köt√d√ hiábavaló er√feszítések”.45 A „visszafogott kiadás” alatt Bataille a tizenhetedik századi polgárság által kifejlesztett racionális irányultságot érti, amely a jóval er√sebb, nemesi osztály megalázó árnyékából került hatalomra. Ez az irányultság határozta meg a polgárság természetét: „Ez a racionalizmus nem jelentett mást, pusztán a világ szigorú gazdasági megjelenítését”, melynek eredményeként a kiadásra irányuló gy∫löletük lett a „polgárság raison d’être-je és önigazolása”.46 Korlátozott gazdasági racionalitásuk szemben állt az arisztokratikus magamutogatás széls√ségeivel, ezzel a polgárság létezése „baljóslatúan kitörölte” mindazt, ami el√tte történt: „az ember szégyenét”.47 Bataille ezen elképzelése a kiadásról tulajdonképpen a szerencsejáték során keletkez√ izgalom gazdasági megfelel√je. A „belevet√dés” vágyát fejezi ki, amely primitív és feudális csoportokban bukkan fel, s melyet kereken tagad a polgári társadalom gazdasági gyakorlatiassága. A szerencsejáték tekinthet√ olyan arénának, ahol a nem-kapitalisták pénzlenézése az uralkodó, és ahol a tizenhetedik század óta domináns polgári racionalitás inverze érvényes. Játék közben a szerencsejátékos vagyoni irányultságát a „vissza nem térül√ kiadás” elve foglalja magában. A vagyon racionális felhalmozásával nem tör√dve a játék puszta öröméért játszik, az önmegvalósításért, a státuszért és a puszta élvezetért. A tizenhetedik századi nemesség úgy mutatta ki tisztességét, hogy szívvel-lélekkel játszott, miközben hidegen hagyta a játék alapja, a pénzügyi potenciál. A modern szerencsejátékos ugyanígy mutatja ki a jellemét és valósítja meg önmagát a játék során, amely vissza nem térül√ kiadásként önmagában és önmagáért való tevékenységet jelent.
SZERENCSEJÁTÉK, VÉLETLEN ÉS STÁTUS
M
indazonáltal nem minden szerencsejátékos automatikus reakciója, hogy beleveti magát a játékba: csak gondoljunk Dangeau-re és az √ „polgári” játékára XIV. Lajos udvarában, és máris világos lesz, hogy különféle játékfajták léteznek, s mindegyiknek megvan a maga logikája és társadalmi hovatartozása. A „polgári” és „arisztokratikus” játék közti, tizenhetedik században keletkezett polarizáció egyrészr√l létrehozott egy olyan szerencsejáték-formát, amely a pénz nemes lenézésén és a tisztesség kimutatásán alapult, másrészr√l kialakította a pénzügyi nyereséget
124
A játék élménye
rása, sompolyogtok félre. Egy dobástok nem sikerült. De baj is ez, kockavet√k! Még nem tanultatok játszani és gúnyolódni, a hogy játszani és gúnyolódni kell!”53 A huszadik századi Las Vegasban szerencsejátékot ∫z√ Richardson szinte intuitív módon megértette saját szerepét mint modern kockavet√. Miközben állítólag tudatában volt a valószín∫ségeknek és az esélyeknek, mélyen, legbelül érezte, hogy a különféle racionális kalkulációkkal szemben, melyek végül is csak a veszteség minimalizálására jók, az igazi nyerést csakis egyetlen, bátor dobással lehet elérni. Ezt írta: „Azt hittem, leny∫göz√ önuralmat mutatok, valójában azonban nem volt merszem a nagy tétre, alárendelni magam a véletlen valós erejének, és érezni, hogy egész lényem forog kockán a találkozáskor.” 54 Nem volt ereje eléggé meger√síteni a véletlent: „Egyfolytában nyerni akartam, közben pedig nem volt bátorságom lehet√vé tenni a nyerést.” 55 Így hát pár nap alatt az egész köteg pénzt elvesztette. Egy szempontból végül is igaza van Nietzschének: a véges anyagi készlettel rendelkez√, kommersz szerencsejátékokban egy „mindent vagy semmit” tét legalább a nagy nyeremény esélyét megadja. Máskülönben minél tovább játszik a szerencsejátékos kis tétekkel, a ház annál tovább csócsálja a pénzköteget, folyamatosan levéve a részét, míg végül semmivé apasztja. Egy nagy tétnél legalább fennáll az esélye, hogy akkora összeget nyer az ember, amelyet nem érint ez az állandó, kíméletlen erózió. A véletlen jóváhagyása megteremti a lehet√séget a jellem, a bátorság és a tisztesség kimutatására a kockázattal szemben. Így tehát a véletlen jóváhagyása az én jóváhagyását is jelenti. Itt a legnyilvánvalóbb ugyanis a kapcsolat szerencsejáték és státus, kockázat és nemesség között. Alekszej a szerencsejátékon keresztül talált megváltást, hiszen Dosztojevszkij azt írja róla, „mélyen belül úgy érzi, megvetend√ ember, habár saját szemében a kockázatvállalás szüksége megnemesíti”.56 Véletlenszer∫ tesztet t∫zött ki magának: utolsó pénzét feltette a rulettkerékre, hogy az döntse el róla, férfi vagy semmi. A tét megérte: „Hiszen ezt úgy értem el, hogy az életemnél is többet kockáztattam, és íme – ismét az emberek sorába emelkedtem!”57 Hasonló érzést fogalmaz meg Gogol h√se, amikor kijelenti: „a lényeg a kockázat. Ha nincs kockázat, bárki lehet bátor; a biztos eredmény tudatában bármelyik firkász lehet merész”.58 Nem csak a véletlenbe való belevet√désnek van ilyen hatása, az ügyességi játékok során is elérhet√ ez az önmegvalósítás. Noha az irányultság két különböz√ irányba fejl√dött (az ügyességi játékoknál kife-
Dosztojevszkij valójában Dangeau – „a tudományos ember, az átlagember, a gazdaságos ember” – sikerére törekedett, és azt hitte, el is érheti azt. Elhitte, hogy ha képes a káosszal és szenvedéllyel szemben meg√rizni az értelem polgári kiindulópontját, akkor minden a helyére kerül, és a világ, s ami még fontosabb, a játék ugyanolyan rendezett lesz, mint √ maga. Azonban Dosztojevszkij problémája abban állt, hogy sosem tudott így játszani, mivel lenézte az efféle „polgári mentalitást”, és folyton elfogta a nyerés iránti fölényesség, és vágyta az izgalmat, a kockázatot. Ez voltaképpen azt jelentette, hogy mindig „belevetette” magát a játékba, mindig elvesztette az önuralmát, s ahelyett hogy távolságtartását meg√rizve, visszafogottan és h∫vös fejjel kalkulálta volna az esélyeket, megtapasztalta a szerencsejáték izgalmát. Az anyagi haszon helyett (mint minden szerencsejátékos, aki megtapasztalja a borzongást) a játék izgalmát választotta, az önuralom helyett a féktelenséget, a „polgári” helyett az „arisztokrata” etikát. Veszteségei felett lamentálva egyik levelében ezt írta: „Mit követhettem el, amivel ezt érdemeltem? Kicsapongó életemmel? Elismerem, hogy kicsapongó életet éltem, no de ez a polgári mentalitás! ” 50 Az igazi szerencsejátékos, írja, „pusztán a játék kedvéért, csak szórakozásból… nem pedig a cs√cselékre oly jellemz√ nyereségvágyból” játszik.51 Erre a játékstílusra leginkább a pénz semmibevétele, a kockázat és a véletlen szándékos keresése, és az én megvalósítása jellemz√: vagyis éppen azok az értékek, melyeket Nietzsche az allegorikus „kockavetés” kifejezésben foglalt össze. Ez a filozófia mint rabláncot elutasítja a polgári erkölcs értékeit, s az arisztokratikus széls√ségeket élteti: a kockát a földre dobják, és az égbe hull; „mert isteni asztal a föld, s remeg… isteni kockavetésekt√l”.52 A jó játékos legyen olyan ráció-ellenes, mint Zarathustra, észérvet és logikát elutasítva udvaroljon a véletlennek. A szabályokat és rendszereket el kell törölni, és jóváhagyni a véletlent, egyetlen mindent-vagy-semmit dobással. A gazda–rabszolga viszony néz√pontjából szemlélve a szerencsejátékost az a fél az er√sebb, aki mindent kockáztat és beleveti magát a játékba, vagyis jóváhagyja a véletlent, míg az, aki visszafogja magát és az anyagi haszonszerzésre koncentrál, a rabszolga-mentalitás áldozata. Nietzsche számára a sikeres játék maga a véletlen meger√sítése, amely hozzáállás szükségszer∫en a nyer√ számhoz vezet. A játékos azért veszít, mert nem elég er√sen hagyja jóvá a véletlent, és értelmes, óvatos dobásokkal akar nyerni: „Sokszor láttam, fels√bbrend∫ emberek, hogy vadúl, megszégyen∫lten, ügyetlen∫l, tigrismódra, a melynek nem sikerült az ug-
125
Gerda Reith
borzongás állapotára. Gadamer szerint minden játék lényege, hogy a praktikus céloktól elszakadva, csak önmagáért ∫zik. „A játék léte mindig valóra válás, tiszta teljesülés, energia, melynek telosza önmagában van”.60 Nyerni vagy veszteni, egyre megy, a játék a lényeg; önmaga is cél, így tehát a szerencsejátékos csak arra törekszik, hogy játékban maradjon. A játék végkimenetele nem annyira fontos, mint a lehet√ség, hogy az véget érhet, mert ez azt jelenti, hogy vége az adott körnek. Így aztán akár nyer, akár veszít, a szerencsejátékos a játék végén frusztrálttá válik, s hogy újrateremtse a játék érzését, muszáj tetteit újra és újra megismételnie. Ez az ismétlés annyira lefoglalja a játékost, hogy egész lényével belemerül; ahogy Steinmezt fogalmaz: „a játékos kizárólag a játék élményének él… Létezésének minden sugara megsz∫nik közben; lénye függ t√le”.61 Ezt a megfoghatatlan érzést ∫zve ragad a szerencsejátékos az „örökké ugyanaz” végtelen ismétlésébe. Az id√ megdermed, a tér összemegy, a játékos pedig, mondhatni tetszhalott állapotban lóg. Nincs múltja, és képtelen el√rébb tekinteni a következ√ körnél. A játék illanó érzését örökké ∫zve – ami azonnal elillan, ahogy elérte – egy ahhoz hasonló állapotba ragadnak, melyet Schopenhauer a kialakulás, de még nem létezés fázisaként aposztrofált. Schopenhauer számára ez nem a vég, hanem egy kielégít√ cél utáni küzdelem. Minden örömérzet megsz∫nik, amint megéljük, így minél távolabb van, annál jobb, mert így legalább a távolság megadja azt az illúziót, hogy ha végül elérjük, kielégít bennünket. Mint írja: „Nem lelünk örömöt a létezésben, csak amikor vágyunk valami után, amely esetben a távolság és a nehézségek úgy t∫ntetik fel célunkat, mintha kielégít√ lenne (ám ez az illúzió azonnal szertefoszlik, ha el is érjük)”.62 Tehát mire a játékot megnyerte vagy elvesztette, az véget ért, a borzongás elillant, és a szerencsejátékos kezdheti elölr√l. Ez a frusztráló helyzet áll minden szerencsejáték mögött, amelyet Balzac nagyon is jól értett, amikor úgy írta le a tipikus játékost: „Egyike volt azoknak a modern Tantalusoknak, akik századunk gyönyöreinek peremén élnek… afféle eszes √rült, aki nyomorúságáért úgy kárpótolja magát, hogy agyrémeket becézget.” 63
jezetten szükség van számításra és tervezésre), a kockázati elem továbbra is els√dleges fontossággal bír. A hasonlóság onnét ered, hogy f√ként társadalmi, és nem anyagi jutalom származik az efféle kockázatból. A kockázatos vagy bizonytalan helyzetekben az egyén lehet√séget kap, hogy bátorságot és önállóságot tanúsítson, s ezzel elnyerje társai megbecsülését. Ahogy az els√ osztályú pókerjátékos, Jack Strauss mondja, ha az esélyek kedvez√ek, a játékost nem matematikai képességei, hanem a „szíve” – „bátorsága, hogy minden pénzét felteszi” – alapján ítélik meg.59 A különbségek dacára a szerencsejátékok és az ügyességi játékok közösek a tekintetben, hogy semmibe veszik az anyagi hasznot. Egyiknél sem a pénz a f√ mozgatóer√, inkább az a törekvés, hogy az ember „kockavet√” legyen: a játéknak a jellem és bátorság megmutatása, és az azt követ√ önmegvalósítás ad értelmet. A Dangeau sikerei jelképezte polgári étosz gy√zelme dacára az √t követ√ szerencsejátékos-nemzedékek, beleértve Dosztojevszkijt és Richardsont is, nem a nyerésre játszottak, hanem magának a játéknak a folyamatos élményéért. A modern szerencsejátékos irányultságát a jelek szerint nem az anyagi haszon racionális célja inspirálja, hanem az örökké újrakezd√d√ játék – és itt a legfelt∫n√bb a kapcsolat a szerencsejáték, az önmegismerés és, Goffman fogalmával, a „homlokzat” között. Tehát az ésszer∫ség sutba dobása, melyet Dosztojevszkijnél látni, a polgári játékstílus paródiája volt; olyan stílus ez, melyet örök kordában tart, hogy az önfeledtség elé helyezi az önuralmat, a túlzás elé a visszafogottságot. Az ilyen szerencsejátékos, mivel nem kockáztat mindent, nem is fog elveszteni mindent, viszont soha nem is nyer semmi értékeset. A legnagyobb jutalom is pár penny lesz, melyet értelmes, óvatos játékkal nyer.
A JÁTÉK ÖNMAGÁBAN
A
játék ismétlésének és a szerencsejátékosnak alapvet√ célja a folyamatos játék. Az ismétlés révén próbálja fenntartani az illó borzongást, egy olyan állapot után sóvárog, amely nem is létezik: a folyamatos
Jegyzetek 1. Ey, H. (1978) Consciousness. Bloomintgon: Indiana UP. 94. 2. Straus, E (1966) Phenomenological Psychology. London: Tavistock. 290. 3. James, W (1985) Varieties of Religious Experience: A Study in Human Nature. Harmondsworth: Penguin. (1982:519)
4. Huizinga, J (1949) Homo Ludens. London: Rouledge and Kegan Paul. 8. 5. Goffman, E. (1961) Encounters: Two Studies in the Sociology of Interaction. Indianapolis: Bobbs-Merrill. 25.
126
A játék élménye 6. Caillois, R. (1962) Man, Play and Games. Trans. M. Barash. London: Thames and Hudson. 43. 7. Gadamer, H. (2003) Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor, második, javított kiadás. Budapest: Osiris. 141. 8. Cassirer, E. (1953) The Philosophy of Symbolic Forms, vol. 2. Trans. R. Manheim, New Haven CT: Oxford UP. 21. 9. Simmel, G (1971) „The adventurer” in D. N. Levine (ed) On Individuality and Social Forms. Chicago, Il: Univeristy of Chicago Press. 187. 10. Brown, R. I. F. (1994) ’Dissociation phenomena among addictive gamblers’ Paper presented at the Ninth International Conference on Gambling and RiskTaking Behaviour, Las Vegas, June. 3. 11. Ey, i. m., 65. 12. Dosztojevszkij, F. M. (1987) 288. 13. Balzac, H. (1985) Szamárb√r. Ford. Rónay György, Budapest: Európa. 14. 14. Devereaux, E. (1949) Gambling and the Social Structure, unpublished Ph. D thesis, Harvard University. 699. 15. Observer 1995. Június 25. 12. 16. Bergler, E. (1970) The Psycholgy of Gambling. New York: International Universities Press. 83. 17. Barnhart, R. T. (1983) Gamblers of Yesteryear. Las Vegas: Gamblers Book Club Press. 110. 18. Caillois, R. (1962) Man, Play and Games. Trans. M. Barash. London: Thames and Hudson. 23. 19. Baudrillard, J. (1990) Cool Memories 1980–1985. London: Verso. 147. 20. Gogol, Ny. (1926) „The Gamblers” in: The Goverment Inspector and Other Plays. Trans. C. Garnett. London: Chatto and Windus. 228. 21. Uo. 249. 22. Uo. 287. 23. Uo. 24. 24. Boyd, D. (1976) ’Excitement: the gamblers’ drug’ in W. R. Eadington (ed) Gambling and Society. Springfield, Il: Charles C. Thomas. 372. 25. Uo. 272. 26. The Mahabharata (1975) Trans. J. A. B von Buiten. Chicago, Il: University of Chicago Press. 136. 27. Uo. 19. 28. Holtgraves, T. M. (1988) ’Gambling as self-presentation’ Journal of Gambling Behaviour, 4, 2, 78–91. 29. Alvarez, A. (1991) The Biggest Game in Town. Herts: Oldcastle Books. 138. 30. Pascal, B. (1987) Pensées, trans. A. J. Krailsheimer. Harmondsworth: Penguin. 51. 31. De Jong, A (1975) Dostoevsky and the Age of Intensity. London: Secker and Warburg. 32. Benjamin, W. (1985) ‘Central Park’ New German Critique 34, winter, 32–58. 50.
33. Baudelaire Charles. (1992) „A játék”. Baudelaire versei. Ford. Babits Mihály, Szabó L√rinc, Tóth Árpád. Budapest: Európa. 152. 34. Puskin, A. Sz. (1968) Anyegin. Ford. Áprily Lajos. Budapest: Európa. 22. 35. Nietzsche (1982) Im-Igyen szóla Zarathustra. [Reprint] Ford. Wieldner Ödön. Budapest: Göncöl. Seneca. 82. 36. Gadamer, H. (2003) Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor, második, javított kiadás. Budapest: Osiris. 135. 37. Lásd Huizinga i. m., 10.; Caillois i. m., 5. 38. I. m., 146. 39. I. m., 148. 40. Benjamin, W. (1977) Illuminations, trans M. Zohn. Glasgow: Fontana/Collins. 179. 41. Uo. 42. Seneca (1986) The Apocolocyntozis of the Divine Claudius, trans J. P. Sullivan. Harmondsworth: Penguin. 232. 43. Caillois i. m., 5. 44. Bataille (1985) Visions of Excess. Trans. A. Stoekl, C. R. Lovitt and D. M. Leslie. Manchaster: Manchester UP. 117. 45. Uo, 124. 46. Uo. 124. 47. Uo. 125. 48. Dostoevsky, F. (1987) Selected letters of Fydor Dostoevsky, trans A. R. MacAndrew, ed. J. Frank and D. Goldstein. New Brusinsiwck and London: Rutgers University Press. 345–6. 49. Uo. 346. 50. Uo. 219. 51. Uo. 182. 52. Nietzsche (1982) Im-Igyen szóla Zarathustra. [Reprint] Ford. Wieldner Ödön. Budapest: Göncöl. 311. 53. Nietzsche (1982) Im-Igyen szóla Zarathustra. [Reprint] Ford. Wieldner Ödön. Budapest: Göncöl. 393. 54. Richardson, J. (1980) Memoir of a Gambler. London: Jonathan Cape. 153. 55. Richardson, J. (1980) Memoir of a Gambler. London: Jonathan Cape. 168. 56. I. m., 186. 57. I. m., 314. 58. I. m., 236. 59. I. m., 31. 60. I. m., 145. 61. Steinmetz, A. (1870) The Gaming Table, vol. 2. London: Tinsley Brothers. 49. 62. Schopenhauer. A. (1995) Pesszimista írások. Ford. Kecskeméti György és Pál, Budapest: Farkas L√rinc Imre. 69. 63. Balzac, H. (1985) Szamárb√r. Ford. Rónay György, Budapest: Európa. 83.
Felhasznált irodalom Huizinga, J. (1949): Homo Ludens, London: Routledge és Kegan Paul. Jacobs, D. (1988): Evidence for a common dissociative-like reaction among addicts, Journal of Gambling Behaviour, 1, 4, 27–37. Kierkegaard, S. (1983): Repetition, ford. H. V. Hong és E. H. Hong, Princeton, NJ: Princeton University Press. Kusyszyn, I. (1990): Exictence, effectence, esteem: from gambling to a new theory of human motivation, International Journal of the Addictions, 25, 2, 159–177. Leiseur, H. (1984): The Chase: Career of the Compulsive Gambler, Cambrdge, MA: Schenkman Books. Minkowski, E. (1970): Lived Time: Phenomenological and Psychopatological Studies, Evantson: Northwestern University Press. Newman, O. (1972): Gambling: Hazard and Reward, London: Athlone Press. Reith, G. (1999): In search of lost time: recall, projection and the phenomenology of addiction, In: Time and Society, 8, 1, 101–118. Rosenthal, R. (1986): The patological gambler’s system for self-deception, Journal of Gambling Behaviour, 2, 2, 108–120. Straus, E. (1966): Phenomenological Psychology, ford. E. Eng, London: Tavistock. Strauss, A. (1968): Time for Dying, IL: Aldine Press, Chicago Zola, I. (1967): on gambling in a lower class setting, In R. Herman (szerk.), Gambling, London: Harper és Row. Zurcher, L. A. (1970): The friendly poker player: a study of an ephemeral role, Social Forces, 49, 173–185.
Bergson, H. (1910): Time and Free Will, ford. F. L. Pogson, New York és London: Macmillan. Bergson, H. (1911): Matter and Memory, ford. N. M. Paul és W. S. Palmer, New York és London: Macmillan. Brown, R. I. F. (1994): Dissociation phenomena among addicted gamblers, Elhangzott a Kilencedik Nemzetközi játék-konferencián, Las Vegasban, júniusban. Caillois, R. (1962): Man, Play and Games, ford. M. Barash, London: Thames and Hudson. Charmaz, K. (1992): Good Days, Bad Days: The Self in Chronic Illness and Time, NJ: Rutgers University Press, New Brunswick Cohen, S. és Taylor, L. (1972): Psychological Survival: The Experience of LongTerm Imprisonment, Harmondsworth: Penguin. Ey, H. (1978): Consiousness, ford. J. F. Floodstrom, Bloomindton: Indiana University Press. Goffman, E. (1961): Encounters: Two Studies in The Sociology of Interaction, Indianapolis: Bobbs-Merill. Goffman, E. (1963): Behaviour in Public Places: Notes on the Social Organisation of Gatherings, Free Press of Glencoe: Collier MacMillan. Goffman, E. (1969): Where the Action Is: Three Essays, London: Allen Lane. Herman R. (szerk) (1967): Gambling, London: Harper és Row. Herman R. (1976): Gamblers and Gambling, Lexington: Lexington Books.
127
