GEORG TRAKL (1887-1914) HÁROM VERSE „Sugárzó karok irgalma megszakadó szívet ölel” LUCIFERHEZ (3.változat) Izzó bánat, add a Szellemnek a lángod; Sóhajtva emelkedik éjfélbe a fő Zöldellő tavaszi dombnál, hol időknek előtte Szelíd bárány vérzett, s tűrt mélységes Kínokat; ám Sötétség kíséri a Gonosz Árnyát, vagy nedves szárnyaival száll fel Az aranyló napkoronghoz, s rendíti Fájdalom-szaggatta keblét a harangszó, Vad reménység; lángoló zuhanás sötétje.
TALÁLKOZÁS Találkozunk – az út idegen -, S fáradt szemünk fürkészve faggat: Mit rontottál el élteden? Ne szólj! Nincs helye már panasznak! Hűsödik minden körülünk, A felhő egy lesz a messzeséggel. Tudom, soká már nem kérdezünk, S az éjbe senki nem kísér el. EGY FOGOLY FEKETERIGÓ ÉNEKE Zöld gallyak közt sötét lehelet. Kék virágocskák lebegik körül A magányos arcát, arany léptét, Mely olajfa alatt elenyészik. Részeg szárnyaival röppen fel az éjjel. Alázat vérzik ily halkan, Harmat, mely lassan hull friss tövisről. Sugárzó karok irgalma Megszakadó szívet ölel.
Georg Trakl, az ember és a költő A fiatalon elhunyt osztrák költő kereskedőcsaládban született, apja Sopronból származott. Középiskoláit hat gimnázium után abbahagyta. Apja kívánságára gyógyszerész lett. Az 1. világháborúban a galíciai fronton teljesített szolgálatot, de a háború borzalmai lelkileg nagyon megsebezték. A grodeki csata után öngyilkosságot kísérelt meg. Kórházba került, ahol valószínűleg kokain-túladagolásban meghalt. Életében csak két önálló verseskötete jelent meg: Gedichte (1913) és Sebastian im Traum (1914). Halála után barátai rendezték sajtó alá verseinek gyűjteményes kiadását 1919-ben. Témái főként a halál, az elmúlás, a születés előtti nemlét, a „kék végtelen”.1 Bár Traklt a XX. sz. legnagyobbjai között tartják számon, mégis alig lehet elképzelni sikertelenebb, magányosabb, szomorúbb életet és költői pályát, mint az övé volt. Életútjának lesújtóan méltatlan, tétova és rövid hányódása csak külső burka a 27 évet élt fiatalember életének, hiszen a bukdácsoló diák, a nem e világra való, befelé figyelő, álmodozó patikussegéd és segédhivatalnok valójában költő volt. Minden adat, ami nem költészetére vonatkozik, mintha sajnálatos félreértés lenne. Sikert csak egyszer, egy nappal az OsztrákMagyar Monarchia hadüzenete előtt aratott: Ludwig Wittgenstein, a milliomos filozófus helybenhagyta azt a javaslatot, hogy a Brenner c. folyóirat 20 000 koronát Traklnak juttasson. Hogy örült-e neki vagy sem, nem tudjuk. Az azonban feltűnő, hogy a XIX-XX. század fordulóján több hasonlóan magányos, különc írói-művészi pálya is található a monarchiában. Franz Kafka, a maga korában legfeljebb írogató, neurotikus hivatalnoknak látszott. A magányos, vergődő különcök közé tartozik a magyar származású Csontváry Kosztka Tivadar is, akinek festői pályafutása csak 41 évesen kezdődött. Addig kereskedősegéd volt, majd gyógyszerészdiplomát szerzett. Iglói patikus volt, amikor hallucinációi hatására elhatározta, hogy festő lesz. Ha egészen mások is az ő víziói, mint Trakl vagy Kafka álomszerű, kísérteties képei, közös bennük, hogy egy-egy zaklatott, meghasonlott lélek mélyéről kivetített szimbólumokkal van dolgunk mindhárom esetben. Traklra és Kafkára is jellemző a roppant erejű vizualitás, ami Csontvárynál fokozott expresszivitással jelenik meg. Ugyanakkor a két írónál éppúgy nem festhetők le a víziók, ahogy Csontvárynál nem „írható le” a képek sejtelmes-misztikus hangulata. De kísérteties egybeesések mutatkoznak a salzburgi Trakl és a szabadkai Csáth Géza pályája között is. Ezek az írók-művészek bizonyos értelemben mind amatőrök voltak koruk olyan nagyságaihoz képest, mint Thomas Mann, Anatole France, Molnár Ferenc, Richard Strauss vagy August Rodin. Hogy Trakl és a többiek azért maradtak a művészet perifériáján, mert valamilyen lelki sérelem miatt nem sikerült érvényesülniük, vagy művészetük éppen ilyen elszigetelt, periférikus helyzetben valósulhatott meg, ez örök kérdés marad az olvasók számára. Szerb Antal a következőt írja Georg Traklról: „Nem szabad azt mondani, hogy Trakl azért írt ilyen verseket, mert őrült volt. Hanem inkább azt kellene gondolnunk, Hölderlin, Trakl és József Attila áldozatok voltak, megrongált, ellenállásra képtelen idegrendszerüket vak eszköznek használta fel, hogy kimondja önmagát, a titokzatos és örök emberi tartalom.”2 Trakl verseinek néhány sajátosságáról Az osztrák költő versei többnyire „törött” látomásokból épülnek fel. Jelen idejű kijelentésekben fogalmazza meg a lelkében feltörő képeket: A szántón halkan surrog a kalász. Kihalt a ház. Gyakran ír nominatív stílusban, azaz kevés igét használ: a főnevek, igenevek és melléknevek hordozzák a jelentés magját. A költemények tehát leíró jellegű képtöredékekből állnak, melyekben a színek domináns szerepet játszanak: sötétbe hamvadó bíbor szájak, 1
Vészits Ferencné: Georg Trakl = Világirodalmi Enciklopédia II. – Bp.: Gondolat, 1984. – 462.p. Györffy Miklós: Utószó = Erdélyi Z. János: A halál hét éneke / Georg Trakl. – Bp.: Orpheusz, 199? – pp.131136. 2
színezüst virulás, arany vadon, kék felhő, fekete romlás. Leggyakoribb színei az arany, bíbor, kék, zöld, sötét, fekete, ezüst, illetve fehér. Stílusának jellegzetessége, hogy konkrét és elvont főneveket kapcsol össze – színekkel „keverve” - birtokos szerkezetekké, s ezáltal jelentősen megnehezíti az olvasó számára az értelmezést: lángoló zuhanás sötétje, az ég szája, a víz sötét értelme, a síkság arany hallgatása, szerelem zöld hulláma, férfibú sötét ege stb. Gyakran előforduló főnevei: este, sóhaj, bánat, csend, elmúlás, őrület. Szépség és iszonyat engesztelhetetlen párjait alkotja meg képeiben: a szépség után vágyakozik, de a valóság maga az iszonyat. Ez a feloldhatatlan ellentmondás áthatja költészetét, és talán ez okozta elméjének elborulását is. Trakl költeményei szabadversek – az expresszionizmus jellegzetesen „formátlan formája” -, tehát szabályos verselés és rímképlet nélküli alkotások, melyekben az indulat, a látomás az összetartó kompozíciós erő. Nagyon ritkán szólal meg E/1. személyben, leginkább E/3. személyben, a kívülálló, szemlélődő nézőpontjából közelíti meg versei tárgyát, elégikus vagy tárgyilagos hangnemben. Az emberiséget nemként, ill. fajként emlegeti, az ember szó helyett, a versek főszereplőjeként a következő alanyok állnak: a magányos, a fő, kéklő arc, a jövevény, a homlok, a szív. Tehát rész-egész (pars pro toto) viszonyon alapuló szinekdochékat alkalmaz, magát az embert is „töredékként” ábrázolva. A három kiválasztott költemény – pontos időrendjük nem állapítható meg – tematikailag bizonyos egységet alkot. Az első Sátánról szól, a második az emberről, a harmadik pedig kettőjük Teremtőjéről: a két pólus között vergődő, boldogtalan ember víziói. Az első és utolsó esetben látomásról van szó, amelyeket nem lehet hagyományosan értelmezni, sorról sorra elemezni, hanem először a támpontot adó címből, illetve a kulcsszavakból kiindulva lehet feltárni az egyes jelentéssíkokat. A középső vers ezekhez képest viszonylag könnyen érthető, azonnal megragadható, ugyanakkor mélyen elgondolkoztató. A közöttük fennálló összefüggés az elemzések után, remélhetőleg, nyilvánvaló lesz. I. LUCIFERHEZ A költemény egy különös vízió, amely mintha Ezékiel és Ézsaiás Sátánról szóló sorainak rendkívül tömör, lényegre törő összefoglalása lenne – térben és időben egyaránt. Nem tudjuk, Trakl mennyire volt jártas a bibliai látomások világában, mégis megdöbbentően sok lényegi egyezést fedezhetünk fel. A cím segítsége nélkül természetesen nehezebb helyzetben lennénk az értelmezést illetően, de vannak – ahogy már említettük – kulcsszavak, pontosabban toposzok – közkinccsé vált költői képek -, amelyek segítenek, jelentésmezőik felidézésével, a vers megfejtésében. Ezek a következők: A szelíd bárány az ószövetségi áldozati rendtartás óta a keresztre feszített Messiás lefoglalt szimbóluma. A Sötétség és a Gonosz pedig ellentétet alkotva az előbbi jelzős szerkezettel, Lucifer alakjával azonosítható. Egyedülálló alkotás abban az értelemben is, hogy meglehetősen kevés mű foglalkozik a világirodalomban a bukott angyal alakjával – nem romantikus hősként, hanem igazi mivoltában, aki egyébként is szívesen játszik „rejtőzködő, felbujtó” szerepet; gyakran Isten „háta mögé bújva”, őt okolja az általa előidézett romlásért. (Sok ember számára csupán kitalált, szinte mesebeli figura, nem pedig valóságos teremtmény.) A „Lucifer” név jelentése „fényhordozó”, esthajnalcsillag. A vers mindössze rövid kilenc sorból áll. Az első négy és fél sor, mértani pontossággal felezve a szöveget, egy tőle meglehetősen idegen helyzetben – tétlenül - ábrázolja Lucifert, ahogyan majd csak „megkötözött” állapotában várhatjuk tőle – erre később visszatérünk. A fő kifejezés – egyébként gyakran előforduló szinekdoché Trakl költészetében, amikor pars pro toto (rész-egész) viszonyon alapuló azonosítást alkalmaz. Jelen esetben az angyali lángelmét jeleníti meg, aki szemlélődve, eltűnődve, sóhajtva emelkedik ki az éjből. A helyszín zöldellő tavaszi domb, hol időknek előtte szelíd bárány vérzett: a Getsemáné kertben vagyunk - vagy a Golgotán. Az előbbi azért valószínűbb, mert a Koponyák hegye szemétlerakó volt, tehát
kevésbé lehetett tavasz elején zöldellő, inkább az Olajfák hegyére utal a költő. A bárány szelíd jelzőjével is jobban harmonizál a kert tavaszi szépsége, de a két színtér gyakran összemosódik a látomásban. Az időpont még nehezebben behatárolható: Valamikor Jézus mennybemenetele után és a történelem lezárulása előtt játszódik. Annyi bizonyos, hogy messze vagyunk már a kereszthaláltól, erre utal az időhatározói kifejezés: időknek előtte. Talányosan hangzik az első sor, amelyben a költő megszólítja a menny bukott angyalát; a továbbiakban E/3. személyben mutatja be őt: Izzó bánat, add a Szellemnek a lángod. Sátánt a lelkében égő fájdalommal, a benne dúló szenvedélyek viharával azonosítja; a jelzős szerkezetben pedig elvont főnevet kapcsol konkrét jelentésű, folyamatos melléknévi igenévvel: izzó bánat. A tűz színe, az áthevült vas színe, az angyalok fényessége – mint látomás idéződik fel az olvasó előtt, ugyanakkor az általa érzékeltetett szomorúság telítve van boldogtalansággal és nyugtalansággal, daccal, ellenállással; hiányzik belőle a valódi megbánás. Mint a hamu alatt pirosló parázs vagy a kitörni készülő tűzhányó, olyan az angyal lelke. A sor első és utolsó szava értelmileg összefogja a felszólítást: izzó lángod. Az elbukott angyalban feszülő energiák, életerő, tettvágy, szépség és bölcsesség tömör képi megjelenítése: „Te voltál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben. Rakva voltál mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és jáspissal, társiskővel és onixxal, berillussal, zafírral, és karikáid mesterkézzel és mélyedéseid aranyból készültek ama napon, amelyen teremtettél. Voltál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén voltál, tüzes kövek között jártál. Feddhetetlen voltál útjaidban attól a naptól fogva, melyen teremtettél, míg gonoszság nem találtatott benned. Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet fényességedben.” (Ezék.28:12-17.) Ezékiel látomása bemutatja a kérub teremtetését, szépségét és bölcsességét, illetve azt a pillanatot rögzíti, amikor a bűn megszületik a lelkében: a gőg, az önhittség rabul ejti a szépséges angyalt. Mit jelenthet tehát e részlet alapján a felszólítás, add a Szellemnek a lángod? Állj vissza Teremtőd szolgálatába, rendeld alá magad az Ő tökéletes törvényének és akaratának; Érte és Vele együttműködve használd fel Tőle kapott képességeidet! Vajon lehetséges-e a visszatérés? Van-e út a kitaszított számára a menny tökéletes világába? Sóhajtva emelkedik éjfélbe a fő: Mintha mindezeken a súlyos kérdéseken és emlékeken töprengene Lucifer. Mi oka van a sóhajtásra? Az előző kép fényességéhez képest e jelenetet az éjfél koromsötétje uralja. A harmadik sor alapján, ahogy korábban már szó volt róla, az Olajfák „zöldellő” hegyén vagyunk, tehát azon a helyen, ahol második nagy vereségét elszenvedte Jézustól - a pusztai megkísértés után -, és röviddel a golgotai, végső kudarca előtt. A Biblia utolsó könyvének jövendölése szerint azonban a földi történelem végén, a hét csapás után, a kietlen és puszta földön kényszerül majd Sátán végiggondolni tetteit: „Izrael fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit rakja a baknak a fejére; Hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat a kietlen földre, és bocsássa el a bakot a pusztában.” (III.Móz.16:21.) „És láttam egy angyalt leszállani a mennyből, akinél volt a mélység kulcsa, és egy nagy lánc a kezében. És megkötözte a sárkányt, ama régi kígyót, aki az ördög és a Sátán, és megkötözte azt ezer esztendőre, és vetette őt a mélységbe, és bezárta azt és bepecsételte őfelette, hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő.” (Jel.20:1-3.) Mind a kecskebak, mind a veres sárkány Sátán szimbóluma, akinek bűnhődnie kell az általa okozott szenvedésekért: „A kietlen föld lesz ezer esztendeig Sátán és gonosz angyalainak otthona. Nem lesz a földön senki, aki fölött hatalmát gyakorolhatná. Meg lesz fosztva a csalás és rontás lehetőségétől, ami hosszú századokon át egyetlen öröme volt. Sátán ezer évig mérhetetlen szenvedések között fog ide-oda kóborolni a kihalt földön, és nézi Isten törvénye elleni lázadásának következményeit. Bukása óta a szüntelen tevékenység száműzte életéből az elmélkedést. De mikor hatalmától meg lesz fosztva, gondolkozhat azon, mit csinált a mennyei kormányzat elleni lázadása óta. Félhet és retteghet az ijesztő jövőtől, amikor minden gonoszságáért szenvednie, és az általa okozott bűnökért bűnhődnie kell.”
„Eszébe jut régi hazája, amelynek ő is ártatlan és feddhetetlen lakója volt; a béke és boldogság, amelyet ő is élvezett addig, amíg nem kezdett Isten ellen zúgolódni, és Jézusra irigykedni. Vádaskodott, lázadozott, hazudozott, hogy megnyerje az angyalok rokonszenvét és támogatását. És amikor Isten bocsánatot kínált neki, ő semmit nem tett saját gyógyulása érdekében. Ezek az emlékképek mind felidéződnek benne. Elgondolkozik azon a munkán is, amit az emberek között végzett, és e munka következményein – egymás közti ellenségeskedésükön, a rettenetes mészárlásokon, birodalmak emelkedésén és bukásán, királyságok megdöntésén, a kavargások, harcok és forradalmak hosszú során. Birodalmára, fáradságos munkájának gyümölcsére tekintve csak kudarcot és pusztulást lát.”3 A harmadik, negyedik és az ötödik fél sor többszörös kapocs: Sátán legnagyobb gaztettének színhelye, egyben a megváltás csúcspontja „az idők teljességében”: „hol időknek előtte szelíd bárány vérzett, s tűrt mélységes kínokat.” Rendkívül tömören fejezi ki a költő a Megváltó gyötrelmeit és kínhalálát, magában hordozva az Olajfák hegyén való vérverítékes küzdelmet és a Golgotán elszenvedett kereszthalált is: „Betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozta, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg.” (Ésa.53:4-5.) Az első sor által felvetett kérdés tehát az volt, mindezek után van-e visszaút Lucifer számára? A vers második része azonban minden ilyen irányú illúziót lerombol. Rögtön a legelső kötőszó jelzi, hogy Lucifer nemet mond erre a lehetőségre. Ám Sötétség kíséri a Gonosz árnyát: mintha azt sugallná, nincs igazi bűnbánat, nincs igazi megtisztulás, a sötétség és gonoszság kéz a kézben jár, csak tovább erősítik, fokozzák egymást. Mivel közvetlenül a Jézusra vonatkozó sorok után következik ez a kijelentés, mintegy alátámasztja a következő igazságot: „Mi szövetsége van az igazságnak a hamissággal? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?” (II.Kor.6:14.) A vers egyébként is a fény és a sötétség küzdelmére épül, képi és eszmei síkon egyaránt. A költemény második felében megrajzolt látomások Lucifer tehetetlen vergődését ábrázolják, melynek során végtelen térbeli mélységeket és szédítő magasságokat száguld be, megnyugvást, menekvést azonban sehol nem talál. A korábbi dermedtséget tehát dinamizmus váltja fel. Párhuzam „feszül” az angyal lelkében a fájdalom és szenvedély végletei, illetve a térbeli távolságok bejárása között: az érzelmek belső vihara a külső mozgásban tükröződik, csapódik le. Először felfelé tör, az aranyló napkorong felé; az arany egyébként gyakran felbukkan Trakl költői világának palettáján, mint a középkori festmények harmóniát és tökéletességet sugárzó háttere. Nála „csupán” a tökéletesség utáni elérhetetlen vágyat fejezi ki. A felfelé szárnyalás leírásához harangszó, azaz hangfestés is társul. (A zaklatott szív dobbanásaira felel?) A harangszó ugyancsak sokszor eleme az osztrák költő verseinek: jelen esetben a vad reménységgel áll értelmezői viszonyban, azzal teljes metaforát alkotva. A fölemelkedést a reménység élteti, ez a hajtóereje az őrülten száguldó angyalnak. A sötétség tehát megpróbál újra közelíteni a világossághoz. A nap és a harangszó, többszörös asszociációs pályán vezetve a képzeletet, azt sugallja, hogy Sátán először a menny felé száguld. Ha azonban a Sötétség a megközelíthetetlen Világosság közelébe jut, akkor törvényszerűen megsemmisül, feloszlik. Akkor fel kell adnia saját elveit, be kell látnia hibáit, újra alá kell rendelnie magát a nálánál tökéletesebb akaratnak. Ez a szenvedés fő forrása Lucifer számára. Megfigyelhető a sorokat felépítő igék és jelzők fokozódó intenzitása: száll – rendíti – fájdalom-szaggatta – vad reménység. Sátán szenvedéseinek mélyülése drámai kifejezésekbe sűrűsödik. Nagyon érdekes azonban a költemény kiemelten fontos főneveinek jelentéstartalma is: bánat – sóhaj – fájdalom – reménység. A lelki szenvedés e hagyományos, kissé melankolikus, de mindenképpen passzivitást sugalló kifejezéseit rendkívüli intenzitással és 3
White, E.G.: A nagy küzdelem. – Bp.: BIK, 1991. – pp. 585-586, 594.
ambivalenciával, feszültséggel itatják át a hozzájuk kapcsolódó egyéb névszók. Ez leginkább az izzó bánat és a vad reménység kifejezésekben érzékelhető – keserűség, harag, elfojtott indulatok, kitörni készülő lázadás - körvonalazódnak a melléknevek hatásaként; éles ellentétben állnak Jézus fent ábrázolt, valóban alázattal és szelídséggel hordozott fájdalmával és szenvedésével. Pattanásig feszült drámaiság, valamiféle sürgető megoldás vágya feszíti az utolsó sorokat. A befejezés mindössze három szóból áll, Traklra jellemző, „igétlen”, birtokos szerkezettel kifejezett dráma, amely ismét látomássá teljesedik. A folyamatos melléknévi igenév, lángoló, egyrészt „visszacsatolás” a vers legelső szavához, az izzó jelzőhöz, tehát egységes egésszé fűzi a verset, másrészt egymást kioltó ellentétben áll a sötéttel. Ismét elvont főnév kapcsolódik össze színt ábrázoló főnévvel: lángoló zuhanás sötétje. A kép az égen felizzó, a horizonton végigszáguldó és elégő meteor csodálatos megjelenítése, de egyben sokkal több is annál: „Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia?! Levágattál a földre, ki népeken tapostál! Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, Fölébe hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz. Pedig a sírba szállsz alá, sírgödör mélységébe! Akik látnak, rád tekintenek és elgondolják: Ez a föld ama háborgatója, aki királyságokat rendített meg? Aki a föld kerekségét pusztasággá tette, városait lerontotta és foglyait nem bocsátotta haza! Te pedig messze vettetsz sírodtól, mint valami hitvány gally, takarva megöltekkel, fegyverrel átverettekkel, sziklasírba leszállókkal, mint valami eltapodott holttest.” (Ésa.14:12-20.) „Mindnyájan, akik ismertek a népek közt, elborzadnak miattad; rémségessé lettél, s többé örökké nem leszel!” (Ezék.28:19.) A látomás tehát drámai erővel vetíti előre Lucifernek, a „a bűn gyökerének” végleges megsemmisülését, eltűnését a világegyetemből. A földön, az emberiség történelme rendkívül sok fölemelkedést és hanyatlást „kitermelt” magából. Bár a Sátán, mint egy bábszínház igazgatója, ide-oda rángathatta bábuit, engedelmes alattvalóit, mégis mindig Isten az, aki „dönt királyokat és tesz királyokat”. (Dán.2:21.) Nagyobb bukás és megsemmisülés mégsem lesz annál, mint amikor Lucifer hatalma és országa örökre elvész a földről: „egy kő szakadt le kéz érintése nélkül, és letörte a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta azokat. Akkor eggyé zúzódott a vas, cserép, réz, ezüst és arany, és olyanok voltak, mint szérűn a polyva, felkapta azokat a szél, és helyüket sem találták többé. A kő pedig, amely leütötte a szobrot, nagy heggyé lett és betöltötte az egész földet.” (Dán.2:34-35.) Sátán veszte tehát minden földi birodalom bukásánál nagyobb jelentőségű lesz, mivel vele együtt bukik az általa képviselt érték- és eszmerendszer: Az önzésre épülő világrend, amelyről mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy nem önfenntartó, hanem éppen ellenkezőleg önpusztító. Ezért nincs létjogosultsága az örökkévalóság keretein belül. Isten ígérete szerint, a bűn és a bűn szerzőjének megsemmisülése után pedig „nem lesz kétszer veszedelem” (Náhum, 2:9), hanem a szeretet életrendje fog uralkodni az egész világmindenségben. Lucifer, a „hajnalcsillag” bukása után egy nála tündöklőbb hajnalcsillag kél majd az emberiség egén, aki ezt mondja önmagáról: „Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes hajnali csillag.” (Jel.22:16.) II. TALÁLKOZÁS Ez a nyolc sor az emberi élet tömör összefoglalása, ha úgy tetszik, értékelése. Mielőtt konkrétan e versre rátérnénk, nézzük meg, hogyan vélekedik a költő magáról az emberről. Georg Trakl, a huszonéves fiatalember rendkívül lesújtó, de sajnos, korántsem túlzó véleménnyel van az emberiség állapotáról – az első világháború poklait megjárva, teljesen érthető a szigorú ítélet: „Megrendítően hanyatlik az emberi nem.” E sor a Heliana című verséből való, eredetiben így hangzik: „Erschreckend ist der Untergang des Geschlechts.”
Azért érdemes fölidézni németül is, mert így jobban kitetszik, hogy mennyire „igétlenek” a versei, elsősorban főnevekkel és igenevekkel építkezik, nominatív stílusban. A sor tartalmát tekintve pedig mintha ismerné Nabukodonozor, babiloni király előbb idézett álmát Dániel könyvéből, amely szerint az emberiség történelme nem fölfelé ívelő fejlődés, hanem éppen ellenkezőleg: folyamatos erkölcsi hanyatlás. Míg Nabukodonozor uralma az „aranyfej”, a történelem aranykorát jelentette, addig mi már csak „a vas és cserép elegyéből gyúrt lábujjak” korát éljük (Dán.2:33.). Az este c. költeményében kicsit bővebben ír ugyanerről a megdöbbentő igazságról: „hidegen s gonoszan él egy rothadozó nem, mely készítgeti már fehér unokák sötét jövőjét.” (Trakl: Az este) Az emberiség egy rothadozó nem, mintha csak a csatatereken oszladozó, bomló tetemekről beszélne; vagy egy menthetetlen, leprás betegről: „tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény” (Ésa.1:6.). A sejtekig átjárta a bűn fertőzése, szíve és elméje pedig hideg és gonosz: az ember „szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva” (I.Móz.8:21.). Félelmetes, megrendítő kórkép, amely a jövőt tekintve is illúziótlan: fehér unokák sötét jövőjét készíti elő. A fehér-fekete kontraszt az ártatlan gyermekek törvényszerű pusztulását vetíti elénk ebben a borzalmas világban. Harminc évvel később, a II. világháború idején, Radnóti Miklós hasonló látleletet fogalmaz meg Töredék c. versében: Oly korban éltem én e földön, Mikor az ember úgy elaljasult, Hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, S míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, Befonták életét vad kényszerképzetek. (1944.máj.19.) Ugyanezt állapítja meg Weöres Sándor is, újabb harminc év elteltével, a XX. század végén, Ezren vannak… c. négysorosában: Ezren vannak a boldog világok, Nékünk egyből sem jutott. Mért művelünk erőszakosságot, Ölünk embert, állatot? (1980) A rövid költemény magában hordja válaszát is: Mert erőszakosságot művelünk, nem juthatott nekünk boldog világ. Mindenesetre megdöbbentő kép, a bűntelen világegyetem egyetlen bűnös bolygójáról. A három vers által megállapított közös diagnózis tehát az emberiség romlottsága, a gonosz fertőzése, az erőszak és öldöklés általános eluralkodása egy olyan században, amelyben 200 millió ember esett áldozatul, csak a háborúknak. Térjük rá a Találkozásra. Trakl ezúttal könnyebben érthető, összefogott formában és képekben, ’abab’ rímképletű, kétszer négy soros versszakokban fogalmazza meg mondanivalóját. Az első sor rögtön így kezdődik: találkozunk. Végig megmarad a többes szám első személyű alany, ezáltal jelezve, hogy egy általános, minden embert érintő kérdést tárgyal majd. Folytatása, vagyis a sor második fele, az út idegen, legalább kétféle jelentést sűrít magában. Utal egyrészt az ember korlátolt, behatárolt létére, amennyiben nem tudja, mit hoz a holnap, nem láthatja előre élete alakulását; az ’út’ tehát az élet, a személyes sors jelképe, az ’idegen’ jelző pedig az ’ismeretlen’, esetleg szorongást, félelmet keltő jelentéssel „dúsul”. A szövegkörnyezet hatására azonban nemcsak az ’út’, hanem a körülöttünk élők, azok, akikkel találkozunk, a többiek válnak idegenné. Minden rajtunk kívüli sors és a hozzátartozó
személyiség idegen, más; inkább taszító, mint vonzó. Csüggesztő hidegség árad már a vers első szavaiból is. Sajnos a szép alliterációval fordított második sor sem vidítja fel a szívünket:„fáradt szemünk fürkészve faggat.” A ’fáradt szem’ ismét szinekdoché, pars pro toto típusú azonosítás, amennyiben az életbe belefáradt, megkeseredett, beleöregedett embert helyettesíti. Mintha Prédikátor könyve végső mondanivalóját sugallná: „Mert micsoda marad meg az embernek minden ő munkájából, és elméjének nyughatatlan fáradozásából, mellyel munkálkodott a nap alatt? Holott minden napja bánat, és búsulás az ő foglalatossága, még éjjel sem nyugodt az elméje. Ez is hiábavalóság!” „Minden hiábavalóság!” (Préd.2:23-24.) A harmadik sor lényegében a vers középpontja, minden ennek rendelődik alá, és a költő által ki nem mondott válasz határozza meg a folytatás és befejezés hangulatát is: mit rontottál el élteden? Azért feltűnő, mert Trakl verseiben alig-alig találunk kérdést, költészete talányos és félelmetes kijelentésekből, fájdalmas, esetleg csodálkozó felkiáltásokból áll. Némelykor a téboly szelíd és dermesztően kérlelhetetlen hangján szólal meg. De azt hiszem, mindenki számára „húsbavágó”, a lét lényegét illető a felvetés, amelyen el kell gondolkozni, függetlenül attól, hány évesek vagyunk, és hol tartunk éppen életünk útján. Gyötrelmes azon okból is, hogy nem azt kérdezi: Mit sikerült tenned, alkotnod, maradandót létrehoznod – hanem, hogy mit rontottál el? Rilke, az ugyancsak osztrák költő, aki 12 évvel volt idősebb Trakl-nál, Archaikus Apolló-torzó c. kortárs költeményének befejező sorában így válaszol: „Változtasd meg életed!” Ez azonban Trakl szerint lehetetlen, mert azonnal így folytatja, nem hagy lélegzetvételnyi megállást sem: Ne szólj! Nincs helye már panasznak! Szerinte végleges a rontás, nem lehet javítani. Időzzünk mégis egy-két gondolat erejéig ennél az önvizsgálatra kényszerítő felvetésnél: mit rontottál el élteden? Ha közvetett formában is, de Weöres Sándor Üdvösség c. verse megadja a mindenki számára érvényes választ: Csak azért Az egyetlen napért Érdemes volt megszületnem, Amikor szeretni tudtam, És szeretnek-e, nem kérdeztem. Csak ennyi történt teljes életemben, Egyébkor szakadékba buktam. Csak azért Azért az egyetlen napért Érdemes volt megszületnem. A szeretet, mint „a törvénynek betöltése” (Rm.13:10.), az egyetlen dolog, amiért érdemes élni. Valóban a szeretetben maradás, az önzés burkából kitörő irgalmas szeretet; illetve az elesés, az önmagunknak kedvezés, a bűnbeesés, a ’szakadékba bukás’ megrendítő végletei között telik az emberi élet. Egyszer a szeretet magaslatán, másszor az önzés szakadékában. Üdvösséget egyedül a szeretetben élés hozhat az embernek: „Aki énbennem marad, az terem sok gyümölcsöt.” (Jn.15:5.) Hogyan fogalmazható meg ennek alapján a lehetséges válasz a Trakl által feltett kérdésre? ’Nem szerettem eléggé.’ Ezt sajnos minden egyes, földre született ember elmondhatja magáról. Volt-e már valaha egyetlen nap az életünkben, amelyről – bűn és bűntelenség tekintetében – elmondhattuk: érdemes volt megszületnem? De valóban igaza van Traklnak, amikor azt mondja, hogy nincs lehetőség a változtatásra? Amíg fel tudjuk tenni magunknak és másoknak ezt a kérdést, amíg képesek belátni, hogy ismét elbuktunk, addig akár életünk legutolsó másodpercében is - lehet reménységünk. A legjobb példa erre a lator, aki talán félórával Jézus halála előtt kéri bocsánatát és kegyelmét, egy emberileg nézve is kárhozatra méltó élet után: „Jézusban, aki összetörve, kigúnyolva ott függött mellette a kereszten, meglátta Istennek ama Bárányát, aki elveszi a világ bűneit. Hangja reménységet, de
ugyanakkor félelmet is kifejez, mikor ez a tehetetlen, haldokló ember az ugyancsak haldokló Krisztus könyörületére bízza magát: Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban! Jézus válasza gyorsan érkezett. Gyengéd hangon, mely tele volt szeretettel, könyörülettel és erővel, Jézus ezt mondja neki: Bizony mondom neked még ma, velem leszel a paradicsomban! … Senki sem ismerte el Jézust Úrnak, amikor haldokolva függött a kereszten, kivéve azt a bűnbánó tolvajt, aki utolsó órájában menekült meg az örök haláltól.”4 A második versszak, éppen mivel Trakl számára megválaszolhatatlan marad az általa feltett kérdés, telve van rezignációval, lemondással, a halál megváltozhatatlan tényének szomorú tudomásul vételével. Részben Jeszenyin determinált végzet-felfogását sugallja: „Veszni ítélt engem is az élet, vissza többé én sem térhetek.” Míg azonban az orosz költő ezt csupán a saját sorsára vonatkoztatta, Trakl szerint ez az igazság az egész emberiségre kiterjeszthető. Részben a japán haiku-költészet szépségét idézi: hűsödik minden körülünk, a felhő egy lesz a messzeséggel. Az alkony hűvöse és a lassú, fokozatos sötétedés az emberi lét elmúlásával állít párhuzamot. Az utolsó két sor pedig a magány és a halállal való szembenézés reménytelenségét fogalmazza meg: „Nincsenek-e meghatározva – az ember – napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél neki, melyet át nem hághat. Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban a törzsöke: A víz illatától kifakad, ágakat hajt, mint csemete. De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?” (Jób. 14:5-10.) Visszakanyarodva a vers címéhez, illetve első sorához, a találkozás sem igazi találkozás tehát, hanem inkább az ellenkezője: A XX. század jellegzetes rákfenéje, az elidegenedés. Nem jön létre ember és ember között tartalmas, életre szóló kapcsolat, mindenki maga cipeli a sorsát, mindenki magányba zárt, és a halállal reménység nélkül, egyedül kell szembenéznie. Trakl a folytatás leghalványabb lehetőségét sem csillantja fel olvasói előtt: Tudom, soká már nem kérdezünk, s az éjbe senki nem kísér el. Ilyen életfelfogás mellett a kérdésfeltevésnek sincs értelme vagy jelentősége: Egyedül vagy a kérdéseddel és egyedül a válasz megtalálásában. Válasz pedig nincs. Tragikus, kollektív kiúttalanság, amely azonban nemcsak Trakl világháborútól megnyomorított nemzedékére nyomta rá szomorú bélyegét. Van-e kiút ebből a lelki szakadékból? III. EGY FOGOLY FEKETERIGÓ ÉNEKE A három vers közül ez a legtalányosabb; a cím alapján egészen mást várnánk, mint ami ebben a megint csak kilenc soros költeményben leíródott. Várakozást és feszültséget kelt az olvasóban egyrészt a vers értelmezése, másrészt a tartalom címmel való kapcsolata. Miért ezt a címet adta Georg Trakl művének? Ez esetben valóban nem lehet hagyományos módon, sorról sorra haladni a megfejtésben, hanem a kulcsszavakat kell először is kiemelni, amelyek segítenek abban, hogy az alkotás megnyíljon előttünk. A legfontosabb „nyom”, amely térben és időben egyaránt eligazíthat: az olajfa. A Gecsemáné-kert olajfáit idézi, melyek alatt Jézus sokszor megpihent tanítványaival, illetve tanította őket. Legnevezetesebb pedig az elárultatása előtti éjszaka, a fák alatti küzdelem, amelyben eldőlt az ember megváltásának kérdése. Az olajfa tehát „előhívja” számunkra a vers főszereplőjét - akiről a költő E/3. személyben ír -, a magányos arcát, arany léptét. Ez a titokzatos alak, „a magányos”, Trakl több versének alanya, olykor magát a költőt testesíti meg, akire egész életében az egyedüllét és a meg nem értettség borult, de talán egyetlen más esetben sem szerepel ilyen értelemben, a világ Megváltójaként. Jézus – emberi szemszögből 4
White, E.G. Jézus élete, „Golgota” c.fej.
nézve valóban egész élete során magányos volt, követői részéről értetlenség, ellenségei részéről ádáz harag és gyűlölet vette körül. Nagyon ritka volt az a pillanat, amikor teremtményei erkölcsileg és értelmileg egyaránt „felnőttek” hozzá - de mégsem volt soha egyedül. „Én és az Atya egyek vagyunk” (Ján.17:22), e mondata egész földi működése során, minden pillanatban igaz volt. Az Istentől és emberektől való teljes elhagyatottságot, az igazi és gyötrelmes magányt azonban először itt ízlelte meg, amikor az „Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette” (Ésa.53:6.), és a bűntelent „bűnné tette érettünk.”(II.Kor.5:21.) Trakl nem is választhatott volna megfelelőbb, főnévként használt melléknevet a Megváltó megjelenítésére: a magányos. „Kiirtatik a Messiás és senkije sem lesz.” (Dán.9:26.) Bár a következő próféciarészlet már a kereszten láttatja Krisztust, a gyötrelmes magányt mégis világosan kiolvashatjuk belőle. E sorok azok érzelmeit és gondolatait tükrözik Jézussal kapcsolatban, akik eddig szerették és követték Őt, most pedig döbbenten állnak a kereszt alatt: „Nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos! Utált és emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegségek ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele. És kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lett rajta vereség!” (Ésa.53:2-3, 8.) Mindnyájan megbotránkoztak benne, szégyellték Őt megalázott, eltorzult és kiszolgáltatott állapotában – és nem ismerték azokat a jövendöléseket, amelyeket értetlenségükkel éppen akkor és ott betöltöttek! Kétszer is szerepel az „utált” jelző, nyomatékos az „elhagyott”, valóban nem akartak még rágondolni sem! Szinte leszámoltak minden Krisztussal kapcsolatos elképzelésükkel és vágyukkal. A kereszt körül állók közül senki nem értette, hogy ennek így kellett történnie – egyedül Sátán tudta, mi miért következett be! Miért éppen az arcát, a lépteit – ismét pars pro toto alapú szinekdoché, ill. térbeli, vagy ok-okozati összefüggésen alapuló metonímia - emelte ki ebben a képben, melyek ráadásul elenyésznek? A válasz csodálatos és szörnyűséges egyben. Mert Jézus szépséges, isteni tökéletességet tükröző arca itt félelmetesen eltorzult: „Én féreg vagyok és nem férfiú; embereknek csúfja és a nép utálata.” (Zsolt. 22:7.) „Eliszonyodtak tőled sokan, oly rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem ember fiaié volt.” (Ésa.52:14.) Erőt, nyugalmat sugárzó léptei itt megtántorodtak: „Olyan tántorogva járt, mintha mindjárt elesne. Miután beléptek a kertbe, a tanítványok odatekintettek arra helyre, ahová Mesterük vissza szokott vonulni, és azt kívánták, bárcsak most is megnyugodhatna. Jézus minden lépést nagy erőfeszítéssel tett meg. Hangosan feljajdult, mintha szörnyű teher súlya alatt roskadozna. Kétszer is tanítványai támogatták meg, mert különben a földre zuhant volna.”5 Az arany, mint a léptek jelzője ismét az isteni tökéletesség és a szépség, a harmónia és a békesség szimbóluma – az adott szituációban azonban inkább mindezek hiánya érzékelhető. A következő, az olvasót továbbvezető kulcsfontosságú sor a hatodik: Alázat vérzik ily halkan. Míg a Luciferhez c. versben szelíd bárány vérzett, itt az alázatosságot emelte ki Krisztus jellemvonásai közül: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelketeknek!”(Mt.11:29.) Alázat vérzik – csodálatos igemetafora, amely a szenvedő Emberfia engedelmességét hangsúlyozza: „Atyám, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!” (Lk.22:42.) Milyen nehéz lehetett Jézusnak e szavakat ott és akkor kiejteni, pedig egyébkor örömmel teljesítette Atyja akaratát! A mondat folytatása – harmat, mely lassan hull friss tövisről: jelentéssűrítő szimbólumokkal teljes. „És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozott; és az ő verítéke olyan volt, mint a nagy vércseppek, amelyek a földre hullanak.” (Lk.22:44.) „Kínszenvedésének csak a ciprusok és pálmafák voltak földi tanúi. Leveles ágaikról súlyos harmatcseppek hullottak összetört alakjára, mintha a természet is sírva fakadt volna azon a szomorú tényen, hogy Alkotójának egyedül kellett birkóznia a sötétség hatalmasságaival.” 6Nemcsak az éjszakában, a növényekről hulló harmatcseppekre utal, hanem Jézus véres verejtékére, illetve előrevetíti a 5 6
White, E.G.: Jézus élete, „Gecsemáné” c.fej. White, E.G.: Jézus élete, „Gecsemáné” c.fej.
töviskoszorú nyomán kibuggyanó vércseppeket is: „És tövisből font koronát tettek a fejére és nádszálat a jobb kezébe.” (Mt.27:29.) A vérzik halkan, lassan hull kifejezések a szenvedések hosszú óráit érzékeltetik, illetve azt a méltóságot, amellyel Krisztus megaláztatását viselte. A szép alliteráció, amely a fordítót dicséri, a hosszú ’l’ és ’s’ a sírás, zokogás, és egyben a mély részvét hangzásbeli megszólaltatója. Miután a költemény központi magja érthetővé vált, visszatérhetünk az első sorok képeire: Zöld gallyak közt sötét lehelet. A húsvét előtti, hűvös tavaszi éjszaka érzékeltetése, de igen sajátos módon. A ’lehelet’ ugyanis nem lehet ’sötét’, hiszen a fekete égbolt előtt, a hűs éjszakai levegőben gomolyog, ködszerű páraként. A sötét lehelet oxymoron, egymást kizáró elemeket köt össze: mindenesetre baljós, nyomasztó indítás. Mintha valaki már várakozna, figyelne, hogy előléphessen. Feloldva a képet, talán így hangzik: ’egy sötét alak lehelete.’ Kék virágocskák lebegik körül a magányos arcát, arany léptét: A virág a látomás újszerű, kiegészítő eleme. A kék és a zöld kedves színe Traklnak, a remény és a szépség szimbóluma; a virágocskák kicsinyítő képzős főnév pedig mintegy Krisztust hozza közelebb az ember szívéhez, aki mindig harmóniában élt az általa alkotott természettel. A szépség, a harmónia, reménység kifejeződése, ugyanúgy, ahogyan az arany, az isteni tökéletesség jelképe. A 2-4. sorok színnel-fénnyel telített szépségét beárnyékolja az első sor sötét lehelete. Ahogy már említettük, egy figyelő, rejtőzködő élőlény közelségére utal, és a baljós hatást csak fokozza az 5. sor, a központi helyet elfoglaló mondat: Részeg szárnyaival röppen fel az éjjel. Megszemélyesítés, illetve ismét egy szinekdoché: ugyanis nem a ’szárny részeg’, hanem a szárnyak tulajdonosa; az ’éjjel’ pedig nem felröppen, hanem éppen ellenkezőleg, inkább leereszkedik, és súlyosan ránehezedik Krisztus lelkére. Ki rejtőzik az ’éjjel’ metafora mögött? Választ ad a Luciferhez c. vers hasonló jelentéstartalmú szimbólumvilága: Sötétség kíséri a Gonosz árnyát. A „sötétség fejedelme” rejtőzött az éjszakában, hogy a számára legalkalmasabb pillanatban megjelenjék, és gyötörni kezdje Krisztust; ez tehát a mennyben kezdődött viaskodás egyik újabb, döntő állomása volt: „Most a kísértő egy végső, félelmetes küzdelemre vonult fel; erre készült Krisztus szolgálatának három éve alatt. Minden ennek a harcnak a kimenetelétől függött. Ha Sátán itt kudarcot szenved, akkor elveszíti minden reménységét az uralom megszerzésére. Ha azonban le tudná győzni Krisztust, akkor az egész Föld Sátán birodalmává lenne és az emberi nemzetség örökre hatalmába kerülne. Sátán azt sugallta az Úrnak, hogyha vállalja a kezességet a bűnös világért, akkor örökre elszakad Istentől; ezáltal azonosulna a Sátán királyságával, és soha többé nem lehetne közösségben Istennel.”7 Mit jelent a részeg szárnyak kifejezés? A jelző a bosszúvágytól, dühtől, gyűlölettől, hatalomvágytól részeg Kísértőt ábrázolja nagyon tömören. És mikor röppen fel? Mikor kénytelen egy rövid időre távozni Jézus közeléből? Amikor a Megváltó kimondta a végső igent, s ezzel fölvállalta az áldozatot. Ekkor egy másik „angyal jelent meg néki az égből, erősítvén őt.” (Jn.22:43.) A friss tövis már a szenvedéstörténet következő fázisának „előhírnöke.” A két utolsó sor a ’töviseken’ is túlmutatva a kereszthalál talán egyik legszebb, legtömörebb képi megfogalmazása a világirodalomban: Sugárzó karok irgalma megszakadó szívet ölel. Kifejezi a csaknem kifejezhetetlent: A kárhozat halálának borzalmát, a feltámadás valóságát és reménységét, a bűn iszonyatos súlyát és az örök élet újra megnyíló lehetőségét. Az emberek évszázadok óta feltekintenek a Golgotára: „Néznek arra, akit általszegeztek!” (Jn.19:34.) De vajon látják-e, értik-e benne a lényeget? Visszatérve az utolsó sorhoz: Krisztus szíve valóban megszakadt, nemcsak a fizikai kínok, a legszégyenletesebb testi szenvedés után és miatt, hanem elsősorban a lelkére nehezedő bűn súlya és az Atyától való végleges elszakadás gondolata miatt. „Ki gondolt arra, hogy népem bűneiért lett rajta vereség?!” (Ésa.53:8.). De kitárt, önként kitárt karjai örökké az Isten irgalmasságát hirdetik: Sugárzó karok irgalma – Szerkezetét tekintve ismét Trakl költészetének jellegzetességeit hordozza: a 7
White, E.G.:i.m.
fénnyel – egyébkor színekkel - átitatott birtokos szerkezet, amelyben konkrét és elvont főnév egyesül. Tartalmával pedig egészen egyszerűen Isten lényegét, a szelíd irgalmasságot ragadja meg: “Amikor fölemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Ján.12:32.) Jézus egész életében irgalmasságot gyakorolt, hiszen így mutatta be küldetését: “Mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét.” (Ésa.61:1.) Még a kereszten is az irgalmasság szavai hagyták el ajkát: “Atyám, bocsásd meg nekik,m ert nem tudják, mit cselekszenek!”(Lk.23:34.) Az irgalom kiteljesedése pedig áldozati halálában nyilvánult és pecsételtetett meg, amikor felkiáltott: “Elvégeztetett!”(Jn.19:30.) A kereszthalál mellett azonban e sorok magukban rejtik a feltámadás evangéliumát is: a sugárzó karok kifejezés a vértől, sebektől borított, halott testen túl már az Emberfiát is ábrázolja, “bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve. Az ő feje és haja olyan, mint a hó, szemei olyanok, mint a tűzláng; És lábai hasonlók az izzó fényű érchez; szava pedig olyan, mint a sok vizeknek zúgása. Én vagyok az Első és Utolsó, És az Élő, pedig halott voltam, és íme élek örökkön örökké.” (Jel.1:13-18.) A kereszten megszakadó szív tehát a legmélyebb tragikum szimbóluma, amelyből azonban a legértékesebb reménység és a legnagyobb boldogság fakad, nemcsak a megváltott emberek, hanem az önmagát odaáldozó Isten számára is. Az előző két vers végletes-végzetes kiúttalanságával szemben ez a reményt hirdeti:”Aki győz, örökségül nyer mindent, és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem.” (Jel.21:7.) A címre visszatérve, több gondolatot is felidéz, miközben kapcsolatot keresünk a vers tartalmával, de mindez csupán szabad asszociáció, nem pedig kizárólagos megoldás: A fogoly feketerigó éneke – “Azért jöttem, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek”. (Ésa.61:1.) Tavasszal a feketerigó szólal meg először a madarak közül, már húsvét előtt. A fogolyként is éneklő rigó, a fogság és a dal ütköztetése visszautal a vers egyik alapgondolatára: Reményt nyújt a legnagyobb reménytelenségben. Utal arra a szomorú tényre is, hogy a bűn fertőzése nemcsak az emberiséget, hanem a természetet is megmérgezte: “Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig. Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától.” (Róm.8:22,21.) Az utolsó két sor természetesen a rabságába belepusztult énekes madár halálára is utalhat. Végül pedig Oscar Wilde A boldog herceg (1888) c. példázatát idézi. A boldog hereceg életében önző és élvezethajhász életet élt, amikor azonban szobrot állítottak neki a város főterén, a talapzat magaslatáról szeme elé tárult az élet a maga fájdalmas, nyomorúságos mivoltában. A szenvedés, a nyomor, a betegség, amely miatt az emberek boldogtalanok voltak, fájdalommal töltötték el a lelkét. Ekkor egy Afrikába tartó, a talapzaton megpihenő kis fecske segítségével tékozolni kezdte kincseit, amelyekkel szobra ékesítve volt, hogy megmenthesse a szenvedőket: az ékköveket, az aranylemezkéket mind elvitette a fecskével a rászorulókhoz. Közben azonban beköszöntött a tél, a madár egyik reggelre megfagyott, a boldog herceg szobra pedig teljesen lecsupaszodott, s így a szobrot beolvasztották, a halott fecskét pedig a szemétdombra vetették. “Milyen különös – mondta a munkavezető az öntőműhelyben. – Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk. És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is. - Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb – mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat. – Jól választottál – szólt az Isten -, mert ez a kismadár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a boldog herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.”
