P Á L Y A M U N K Á K
36 | ÚJ EGYENLÍTÔ
Gazdag szegények PETERDI NAGY LÁSZLÓ „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát.” józSef attila: eSzmélet
U
» a szerző színháztörténész
„
tcaképes”. ezzel a minősítéssel írják (teszik) ki az átmeneti szállásokról azokat a hajléktalanokat, akiktől meg akarnak, mert meg kell már szabadulniuk. Hogy megnyugtassák valahogyan a lelkiismeretüket? vagy egyszerűen csak tovább akarják, tovább kényszerülnek passzolni a labdát. ki, az utcára? a rendőrséghez? a szociális temetkezések szervezőihez? elbert márta ilyen című, nagyon tehetséges és tisztességes dokumentumfilmjében egy 12 fős cigány családdal történik meg ez. elmenekültek a kelet-magyarországi vályog viskóból, amely már-már a fejükre dőlt. a mi beteg, elöregedett és elszegényedett, füstben és szemétben fuldokló városunk meg, nem akarja, mert nem tudja befogadni őket. a pesti utcákon a nagy eU-s felújítások, a nemzeti szoborcsoportozatok és a világ minden részéről idecsábított turista buszok között bujkálva sem könnyű ma megbújni, túlélni.
kivéve, ha csak nem külföldi nemzettársunk, és valamelyik, anyagilag jól elengedett pártnak nem érdeke az ide utaztatásuk, vagy akár a bejelentésük. a hazai – egyelőre még – „kisebbség” támogatása azonban már állami feladat, vagyis az államés a miniszterelnök feleségek, valamint tanácsadóik és az elemző, bíráló és harangot félreverő intézmények csaknem ugyanolyan jól dotált munkatársainak a dolga. Ha meg úgy érezzük néhanéha, hogy még ez is kevés, hát akkor csodatévőket és csodaszereket keresünk és pályázatokat hirdetünk meg. a győzteseknek díjakat osztunk, és kiemelten közhasznú alapítványról lévén szó, költségtérítést szavazunk meg a kuratórium tagjainak. krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. a nagy nyugati egyetemek ösztöndíjas hallgatóit kivéve, akik számára egy egész éves közhasznú munka igazolása szükséges a diplomához.
ÚJ EGYENLÍTÔ
Hagyjuk azonban ezeket az individualista kozmopolitákat! a mi pályázataink kétségtelenül műkedvelő, echte civil művek, amelyek még csak nem is a tudományos tényfeltáró voltukkal, mint inkább irodalmi hevületükkel járulnak hozzá a sajátos, már-már fülsértően dübörgő kelet-középeurópai demokrácia kialakításához és kézben tartásához. én azt tartom például eddig a legsikeresebbnek, amelynek a felhívása így kezdődik: „A Hajléktalan Humor fesztivál szervezői (a magyar Vöröskereszt Fővárosi Szervezete és a menhely Alapítvány) »csöbörből vödörbe« címmel pályázatot hirdetnek »az élet árnyékos oldalát derűsen ábrázoló« humoros alkotások létrehozására. A zsűri tagjai: Selmeczi tibor, Nádas györgy, Varga Ferenc józsef. – mindenki pályázhat. – Aki hajléktalan, aki már volt hajléktalan, és aki csak lesz.” ez az! tiszta szívemből kívánok sok sikert! biztosra veszem, hogy a győztes pályázatok előbbutóbb nyilvánosságra is jutnak a Fedél nélkülben, minden fedéllel és fedél nélkül élő nemzettársunk legnagyobb okulására. akadnak azonban, mégis, fenntartásaim. amint annak egy jól megrendezett demokráciában, vagy színdarabban lenni illik, a brecht átírta Koldusopera végén is minden szépen elrendeződik. az utolsó pillanatban küldönc érkezik a királynő kegyelmi rendeletével. bicska maxi akasztása elmarad, brown rendőrfelügyelő pedig, gyorsan kiegyezik paecock kolduskirállyal, hogy a felvonuló rongyosok látványa el ne rontsa valahogyan a koronázás felemelő szertartását. a darab utolsó songja mégis ezzel az ironikus felkiáltással zárul: „Kár, hogy a küldöncök olyan ritkán jönnek!” vagyis, hogy a miniszterelnöki és koronázási beszédek nem mindig ilyen szeretettel és megbocsátással vannak tele. de ne firtassuk most ezt tovább! Hiszen éppen arról van szó, hogy az sem változtatna a dolgon sokat, ha tele lennének. függöny.
Szegény gazdagok nem élünk már abban a bizonyos, „hosszú XX. században”, amely a mccharty elől megszökött brechtet Walter Ulbricht karjába juttatta. és ha éppen abban élnénk is még egy icipicit, semmiképpen sem fogjuk azt ilyen nyíltan bevallani. kodolányi jános és az 1930-as évek falu-(társadalom-)kutató értelmisége kimutatta már, hogy a szegénységnek még olyan drámai következménye is, mint például az ormánsági „egyke”, valójában nem is anyagi, hanem társadalmi és tudati okokra vezethető vissza. és láttuk aztán, hogy a nagybirtokrendszer következtében uralkodó nyomort a jó öreg XX. század mégoly iszonyatos erőfeszítései és áldozatai, a háborúk és forradalmak, továbbá
|
37
az esztelen iparosítás és embertelen kollektivizálás sem tudta megszüntetni. mivel az elsősorban nem az anyagi, hanem a társadalmi, kulturális és az erkölcsi válság következménye volt. amerikában ugyanezek a nagybirtokok a néger rabszolgák nélkül, dániában a szövetkezetek párttitkárok nélkül is remekül működnek még mindig. a pályázatok remélhetőleg sokféle aspektusát tárják majd fel a szegénység mai formáinak. marx károly szerint a dolgozó osztályok objektív és szubjektív elnyomorodása, fajvédőink szerint a magyarság újabb kori szenvedéstörténete mindenesetre, nem mostanában kezdődött el. Szükségtelen tehát, hogy a „szegénységkutatást” mint valami halált megvetően orbán és matolcsy ellenes, forradalmian új szociológiai felfedezést mutassuk most be. egyébként is, mire a szegénységkutatók jól kikutatták, és nagy álmélkodással felfedezték ezt a kádár korban fel sem tűnő, egészen megszokott jelenséget, haza is értek már bécsből a kalandozó magyar seregek gorenje hűtőszekrénnyel a tetejükön, majd Wartburgjaikon a béketáborból Sopronnál kilépett németek. az egyremásra nyíló bankok és autókereskedések meg nekiláttak, és egy-kettőre lecserélték ezeket a nevetséges, pöfögő koldus kordékat. ki számított itt már többé bármiféle szegénységre? az álmodozások korának is vége szakadt azonban egyszer. a kalandozások, a fridzsider szocializmus és a gulyás kommunizmus illúziói legfeljebb négyévente, az országgyűlési választások előtti hónapokban tűnnek most már csak fel, egyre halványabban. most, a kapitalizmus, a nato és a kereszténység felvételét követő átmeneti ideológiai vákuumban is történnek persze azért figyelemre méltó erőfeszítések. egyik miniszterelnökünk libákkal próbálkozott, egy kiváló szociológus hölgy pedig, Xiv. lajos példájára hivatkozva, kedvesen pihegő, a beavatatlanoknak úgy tűnt, éppen a vasárnapi levesbe illő kövér tyúkokkal halmozta el az alattvalókat. az érvelés franciásan nagyvonalú akcentusa miatt, azok nem értették meg azonban, hogy ha akkor visszafogják egy kissé a falánkságukat, aranytojások tucatjait találhatták volna később a szakajtójukban. legújabb miniszterelnökünk tanult aztán az esetből, és ásót, kapát nyomott az alattvalók kezébe. a tudós hölgyet pedig bizalmas tanácsadójává tette. a paradoxonoknak ezzel azonban koránt sincsen még vége. a legfurcsább ugyanis az, hogy miközben az országban a szegénység egyre növekszik, mint tünet és mint létállapot, a szegények maguk egyre kevésbé láthatók. pontosabban, egyre kevésbé tűnnek fel, vagyis tűnnek rendkívüli jelenségnek. a szegénység egyre több arcot ölt, és általánossá válik. így vagy úgy, már mindannyian újra zöld lóden kabátban (kínai
38 | ÚJ EGYENLÍTÔ bóvliban, vagy levetett nyugati ruhákban) járunk, és nem is nagyon illik már megütközni ezen. Sőt, inkább büszkének kellene lennünk rá, mint a kicsinyes anyagi örömökben elmerülő nyugattól való fő megkülönböztető tulajdonságunkra. c’est la vie, mondhatnánk, mármint, hogy – itt nálunk. persze, csak ha a közemberek számára nem jelentene egyértelmű kozmopolitizmust, sőt nyugat-imádatot nyilvános helyen ilyesféle szólásokkal dobálózni. befogjuk tehát a szánkat, ha jön az ellenőr, és leszállunk a villamosról szépen. „Pest feketére fest”, mondom tehát csak erre, kissé szégyenkezve és mentegetőzve a kollaboráció határát súroló, magyarul pedig, még csúnyábban nevezett, sunyi megalkuvás miatt. és megkockáztatok még egy állítást: egyáltalán nem biztos ám, hogy az „igazi” szegényeket az aluljárókban vagy akár a cigánysoron kell keresni. nemcsak azért, mert az előbbiek alapján, nagyjából mindnyájan azok vagyunk. Hanem azért sem, mert ők nagyon sok szempontból gazdagabbak nálunk. a biblia „lelki szegényekről”, jókai pedig, „szegény gazdagokról” ír. a legutóbbi háború utáni években, a kiskunságban eltöltött gyermekkorom szereplői mind nagyon szegények voltak, de egyáltalán nem tartották magukat annak. a villany- és gáz-, hús- és jognélküliséget az adott helyen és helyzetben egészen természetes állapotnak tartották. a szegény szót azonban, mégis mint valami lekicsinylően megkülönböztető jelzőt használták. „te, ügön, ügön szögény!” – mondták annak a falubelinek, aki a rokoni, szomszédi, vagy egyéb patriarkális elkötelezettségei ellenére, valami aljasságot követett el. látszólag sajnálkozva, valójában azonban, a legmélyebb megvetésük kinyilvánításaként. különösen, ha tehetetlenek voltak vele szemben, mint ahogyan azok vagyunk most bizony, mi is. nem a delikvens anyagi, vagy társadalmi helyzetére vonatkozó minősítés volt tehát ez, hanem „csupán” erkölcsi jellegű. mégis, több hátrány következett belőle az illetőre nézve talán, mint ma a koldus szegénységből. nem választották be a községi, vagy az egyházi elöljáróságba, és nem csak a templomban szorult hátrább valahogyan, hanem a napszámba szegődök, a vetőmagosztásra, vagy a cséplőgépkölcsönzésre várakozók között is. mert panaszkodott rájuk a szomszédjuk, hogy minden évben elszánt néhány centit a földjéből? vagy, hogy átengedi a veteményesébe a baromfit? mert valakinek az örökösei rútul összevesztek egymással? igen, „csak” azért! de főként azért, mert nem bánták meg, nem igyekeztek jóvátenni, a helyére tenni valahogyan a dolgot. mert felül helyezték magukat a falu értékrendjén. vagy azért, mert nem tudtak, vagy azért, mert nem is akartak úgy élni, mint a többiek. lusták, vagy
gyengék, vagy valamilyen más okból képtelenek voltak rá, hogy úgy gürcöljenek és „szerezzenek”, mint a többiek. előbb-utóbb tehát, vélték, csalni, lopni kényszerülnek, és veszélyesek lesznek. „elvisz a cigány!” – ijesztgették a gyerekeket. jól kigondolt, évszázadokon át igen jól működő „csúsztatás” volt ez, büszke lehet rá legalább két, egymást követő társadalmi-gazdasági rendszer ideológiai apparátusa. felhasználhatónak bizonyult az osztályharcban, de még a nemzetek és nemzetiségek, valamint a nemzedékek, fajok és civilizációk egymással való féken tartásában is. a „másként gondolkodók”, érzők és élők legtöbbször koldus szegények, valóban. de nem lustaságuk, hanem a másságuk miatt. itt van az érvelés hibája, amely például, a „roma kérdést” mint egyfajta asszimilációt olyan reménytelenné teszi ma itt nálunk. mert hiszen éppen ez az olyan nehezen elviselhető másság az, aminek köszönhetően, bármilyen fájdalmas konfliktusok árán is, meg tudunk újulni, fenn tudunk maradni. éppen a növényi és állatfajok sokfélesége teszi lehetővé a szüntelenül változó körülményekhez való alkalmazkodást, az élet fenntartását a földön. és alighanem, ugyanez vonatkozik az emberiségre is. kölcsönösen egymásra vagyunk utalva mi is, különböző vallásokhoz és világnézetekhez tartozó emberek, fehérek, sárgák és feketék. így aztán nemcsak feltételezzük, de tökéletesítjük, segítjük életben maradni is egymást. „Nem tudják, de teszik” – írta marx károly egy egészen másik jelenségről, de alighanem erre is érvényesen. Szép, szép, ám mindenkinek egyetlen élete van, és leginkább az érdekli. csakhogy a helyzet nálunk most valahogyan túl gyorsan romlik. Ha ez így megy tovább, akkor esetleg már megfordíthatatlanná válik. az eU adatai szerint, csak a múlt évben százezerrel nőtt nálunk a nemzetközi mércével mérten szegénynek minősíthető emberek, cigányok és nem cigányok száma. így tehát, a 2008-ban mért 2,8 millióhoz képest, most félmillióval, hazai mértékkel számolva másfél millióval többen vannak. ez valószínűleg a szociális támogatások rendszerének fokozatos, de igen radikális leépítése következtében alakult így. felmerül tehát a kérdés, hogy nem tehetnénk-e vajon mégis, az eddigieknél valamivel többet ezen a területen is? a Pokolhegy című, nemrég megjelent szociográfia kötetében (noran libro. 2014.) ezt a ki nem mondott kérdést teszi fel Szále lászló a földijeinek, ráckeve azonos nevű városrésze egykori és mai lakóinak, cigányoknak és nem cigányoknak, munkásoknak és munkanélkülieknek, pedagógusoknak és önkormányzati tisztségviselőknek. a válaszok többsége meglehetősen csalódott és borúlátó. ez arra mutat, hogy több sikertelen pró-
ÚJ EGYENLÍTÔ
bálkozás is volt. a nagy megjelenítő erejű beszámolók azt sugallják, hogy a helyzet érezhető megváltozásához a jelenlegieknél sokkal nagyobb erőknek kellene megmozdulniuk. a kétségtelenül egymásra utalt emberek közti szembetűnő egyenlőtlenségnek ez a bonyolult rendszere ugyanis nem csak szubjektív hibák, mulasztások és egyenesen bűnök, hanem kőkemény gazdasági, társadalmi, mondhatni történelmi folyamatok következtében alakult ilyenné. valószínű tehát, hogy bizonyos mértékű jobbra fordulása is csak ezeknek a megváltozásával lehetséges. a szöveg titkolt, de jól érezhető személyes pátosza elárulja mégis a szerző titkos reményét, hogy ezek a változások lassan ugyan, de biztosan be fognak következni. talán nem is a cigányság nagy modern-kori írójától, lakatos menyhérttől idézett borús jövendölés szerint, hogy ti., amenynyiben a többség nem akar gondoskodni az eltartásáról, akkor ki kell irtania a kisebbséget. Hiszen, néhány év múlva nem is lesz már olyan egyértelmű, hogy kinek kit is kellene itt kiirtania ennek a logikának az alapján.
Tapintatos tárgyilagosság Szále lászló tehát bizakodik. több ez a politikusok és a „szegénységkutatók” hivatásos optimizmusánál. nemcsak statisztikával és időnkénti kiszállásokkal szondázza a szegénységet. tudja ő
|
39
a nélkül is, hogy mit jelent szegénynek lenni. és nem a mai magyar elit bölcsességében bízik, mert azt már jól ismeri. Hanem, a magyar népében. a cigányokéban és a svábokéban, a dunántúli és a tiszántúli magyar parasztokéban és azok leszármazottéiban, hatod- és hetedíziglen. tudja, hogy túlélik majd ezt az elitet is. ezért hát nyugodt és magabiztos, szerény és tárgyszerű. könyve jóval több szokványos cigányszociográfiánál. egészen szokatlan hely- és emberismerettel, szépírói beleélő képességgel jeleníti meg tárgyát. tudom, hogy ezeket az erényeket egészen más sorrendben szokták felsorolni: a megjelenítés hatásosságát többre tartják az átélés mélységénél. én azonban, nem így vagyok vele. Színészben is többre becsülöm az átélő típust a csupán bemutatónál, „megjátszónál”. Hát még egy íróembernél, akinek egész emberi-művészi hitelével kell kiállnia a hőseiért. aki nem tudja elképzelni, hogy milyen vívódások árán történik ez, nézze meg még egyszer fejes endrétől, mondjuk, a cserepes margit házasságát! jó harminc éve mutatták be „Őfelsége avantgardja” színházában, a gyurkó lászló vezette 25. Színházban, az andrássy úton. de nálunk már akkor sem adtak lakáskulcsot egy fiatal munkás párnak, mint az ndk-ban. a fiú ezért meghasonlik az egész politikai, a lány meg az erkölcsi rendszerrel. az író pedig, szidja őket, és hajtja le a kávékat egymás után. de nem ellenükre, hanem értük haragszik. és számolja a pulzusát.
„Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát.” ennek következtében minden megcsúszik egy kicsit, és jóformán semmi sem az, aminek látszik. a proletárköltőnek ez a zseniális sora is pokolhegyen, az „ezerszer áldott nyóckerben”, vagy legalább angyalföldön, a „város peremén” kellett volna, hogy szülessen, ahol a munkások és a munkanélküliek laknak. de nem ott született. mert egyáltalán nem csak ott laknak a nagy költők és nagy hősök, szegények és nem szegények. angyalföldön például, viszonylag kevés emléktáblát lehet látni a panelházak falán. Hogy mit jelent a panelbe egy nagyobbfajta tipli helyét belefúrni, azt csak annak nem kell magyarázni, aki próbálta már maga is. de akkor is! különösen, ha a szomszédos Új-lipótvárossal hasonlítjuk össze. pedig a proletár szerepét alakító bábfigura akkori mozgatói éppen azért csatolták ezt a polgári fészket angyalföldhöz, hogy tanuljon tőle egy kis forradalmi romantikát. most meg, éppen ez van tele
azoknak az emléktábláival, akik – mindenféle, hiábavaló gettólázadás mellőzésével – a duna piszkosszürke habjaiban lelték halálukat 1944 őszén, telén. „üldözöttek és ellenállók”, tájékoztat az emlékműre vésett felirat. csak a véletlen műve, hogy nincsen közöttük azonban, Szép ernő vagy Szomory dezső is, akik akkor egy rossz ritmusú mondaton vagy egy banális jelzőn kívül, nemigen voltak képesek már ellenállni semminek és senkinek sem. vannak korok, amikor ez is éppen olyan nagy hőstett azonban, mint a fegyveres ellenállás. és attól tartok, hogy nálunk csaknem minden kor ilyen. ki tudná ezt győzni tiplivel? rossz lelkiismeretünknek emlékművekkel és – táblákkal áldozunk, amelyeknél minden évben emlékbeszédet tarthatunk, hogy mindezeket a körülményeket jól elmagyarázhassuk. még mécseseket is helyezünk a vízre. ezek az áldozatok tetemének útját kellene, hogy kövessék, végig a dunán. igen ám, de akkor a fővárosi hidak mind le voltak bombázva. a testek – a férfiak arccal le-, a nők pedig, felfelé fordulva – szabadon úsztak így lefelé, egészen Újvidékig. most viszont, keringeni kezdenek az újjáépült, csodaszép hidaink lábánál a mécsesek, és besodródnak a vízre hajló fűzfabokrok közé. így aztán, a hajléktalanoknak az árvízről visszamaradt homokzsákokból eszkábált kunyhóiban kötnek ki, a korszak mindnyájunknál őszintébb tanúiként. egyébként, a legjobb helyen! 1944 karácsonya után, amikor a budapesti lakásokban és légópincékben hosszú időre kialudt a villany, még neves íróink is ilyen mécsesek mellett írták a legjobb műveiket. lehet, hogy most is ez lesz a vége a dolognak? – dupla fenekű helyett, fedél nélküli irodalom? erről a lehetőségről beszélgetünk újabban a reggeli duna-parti kocogás és brain storming közben panelszomszédommal, a kelet-közép-európai európai pop art jó nevű képviselőjével, akit most szintén a felesége tart el. – nem is olyan régen, volt itt egy csónakház. de túl nagy luxus volt ez egy panel lakótelepnek, csak úgy lejönni délután, munka után, evezni egyet. Hát, lebontották. lesz majd helyette luxus szálloda és luxus lakótelep. panoráma kilátással. – de a propellert visszahozták azért, ráadásul bkv jeggyel. – Hogy átvigye majálisozni a proletár gyerekeket a Szent margit szigetére? – nem a szigetre járnak ma már a prolik, egyszer egy évben ingyen lepényt enni. Hanem az önkormányzat szociális osztályára, havi segélyért. közelebb van, és sokkal kulturáltabb dolog is. – már nem sokáig. – ?? – elfogy egyszer a kincse még dáriusnak is. te lennél az egyetlen, aki nem fedezte még fel cédu-
ÚJ EGYENLÍTÔ
láimat a lámpaoszlopokon? amelyeken kéregetés és ingyen ebéd helyett, valóságos cselekvésre szólítom fel a proletárokat az önkormányzati választáson? – persze, persze, hát ki nem ismeri ezeket az öntapadó matricákat ebben a kerületben? – „A légynek sem ARt”. „légy óvatos, lehet, hogy ez egy műalkotás!” és mindez egy fillér állami támogatás nélkül! – nem tartanám etikusnak, hogy miközben kulturáltan küldöm el a politikai és a hozzá tartozó intézményrendszer egészét a jó (…) anyjába, közben meg alamizsnáért mosolyogjak, avagy beálljak a sorba a koldusszilkével. és van néhány fiatalabb kolléga is, aki így gondolkodik. Horváth tibor, illetve mécs miklós és fischer judit – a Szájjal és Aggyal festők társasága. – kérlek szépen, soha nem vettem meg eddig még a Fedél nélkül-t sem, mert a kéregetés egyik szerény, mégis kissé nagyzoló, főként pedig pazarló formájának tartottam. de amíg sorstársai már az összehúgyozott papírdobozokon heverve, hosszú nyakú orvosságos üvegekből nyakalták az altatót, egy tisztaszemű és tiszta ruhájú ember tegnap elég éber volt még hozzá, hogy kiszúrta bennem a nép közé vegyült forradalmárt játszó, kiöregedett, liberális sznobot. Hozzám lépett, és nagyvonalakban említve a velencei bizottságnak a hajléktalanság alaptörvényben rögzítendő kriminalizálásával kapcsolatban közzétett jelentését, felhívta figyelmemet az egészen praktikus információkat tartalmazó apróhirdetésekre is. persze, hogy vettem egy lapot. és rájöttem, hogy az Eszméletből a mottóban idézett sor nagyon jól passzolna ebbe a lapba is. akár maga józsef attila is feladhatta volna, apróhirdetésként. in gyen lejött volna a Szép Szóban. vajon miért nem adta? – mert annak gyengébb volt a terjesztése. engedd meg, hogy bemutassam viszont, erdős virág józsef attila-díjas költő versét! – lássuk, lássuk a medvét! Na most akkor „na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját, kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját, /…/ kinek legyen tiszta sor, hogy haladás vagy haza, kinek legyen úgy, hogy többé ne mehessen haza, kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka, kit viszont a vácrátóti köztemető árka, kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén, Budafokon, Budaligeten és mátra-terenyén, Békésbe’ és Hevesbe’, s ki menjen a levesbe.”
|
41
– bravó! igazi proletár költészet! Szóval, akarom mondani, az ideiglenesen munka és lakás nélkül nálunk állomásozó bérből és fizetésből élők Hangja! egy ’68-as „forradalmi” film jut róla az eszembe. – A munkásosztály a paradicsomba megy. – egyébként, 1971-ben készült, rendezte elio petri. ez azért fontos, mert ő megpróbált számot is vetni mindazzal, ami történt, illetve nem történt ott, rómában és másutt. de én nem tudok mégsem meghatódni tőle. a költőnek joga van „csak” kérdezni, persze. egy „proletár” költőnek is. de nem mindegy, hogy kitől várja a választ. – kik azok a „nagyokosok”? csak nem a „forradalom” hozta politikusok? mert akkor, köszönöm szépen, nem vagyok kíváncsi a véleményükre! „A jégből csak lucsok fakad, / de hű társ – éhezők kísérnek. / S ha most a tyúkszemünkre lépnek, / hogy lábunk cipőnkbe dagad, rajtad is múlt. lásd, harc az élet / ne tékozold bizalmadat1” – írta egy másik proletár költő egyszer. – ezen a hangon én aspiráns aranyifjúként, a tagankán hallottam először ’68-ról beszélni. vodka, morfium és egyéb „anyagok” marta, rekedt baritonján szűrve át paszternák szövegét, a taganka Színház „gitáros Hamletjét” egy, a párizsi diákoktól megfertőződött káderfiú, a költőként is népszerű viszockij játszotta. mindössze néhány évvel az után, hogy gábor miklós intellektuálisan tépelődő szőke királyfia meghódította moszkvát. istenem, mennyire más Hamlet volt ez! igen jó bizonyítványt állított ki a maga emberségéről és művészi kvalitásairól, de szívszorító látleletet is, ezeknek a Wittenbergből jött dekabristáknak a naiv önhittségéről és valóság-idegenségéről. – egyébként, ugyanezt vetette szemére a maga honfitársainak ’ 68 -ban pasolini is az OKP-t a fiataloknak! című szabad versében: „most a világ valamennyi újságírója (bele értve/ a televíziósokat is), / kinyalja (ahogy még mindig mondják ezt / az aszfalt nyelvén) a seggeteket. én nem, kedveseim. / túlságosan is papa-fiacskája képetek van. / gyűlöllek benneteket, ahogyan apáitokat is gyűlölöm. / Vér nem válik vízzé. / Ugyanolyan rossz vágású a szemetek. / Félénkek vagytok, bizonytalanok, elkeseredettek./ (Nagyon helyes!), de tudjátok azt is, hogyan legyetek / hatalmaskodók, zsarolók, magabiztosak és pofátlanok: / kispolgári tulajdonságok ezek, kedveseim./ Amikor tegnap a Valle giuliában összeverekedtetek / a rendőrökkel,/ én a rendőrökkel rokonszenveztem. / mert a rendőrök a szegények fiai.” de ezek a levesbe menetelő angyalföldi elvtársak is hagyták kiénekelni szépen a szájukból azt a bizonyos, vérben érlelt proletár sajtot, csak az én életemben is, háromszor egymás után. először azzal az ócska, energiapazarló gorenje-
42 | ÚJ EGYENLÍTÔ vel, aztán gyurcsány szánalmas tony blair paródiájával, majd orbán sötét üvegű páncélautóval száguldozó, hetyke tell vilmosával. Ugyan mit akarnak most még? megválasztani a duna jegén egy másik milliomost, bánya- vagy szőlőtulajdonost? Ugyan, kérem, hagyjuk ezt! a proletáriátus, ha van még egyáltalán, akkor itt lakik ma, a hajléktalanoknak ebben a fűzfabokrok közé menekült táborában. egyelőre. de megvan már a törvény rájuk, kitiltják a fővárosból őket. és ez éppen azt mutatja, hogy a puszta látványuk is sokat számít még. elronthat például egy-egy egész koronázási békemenetet. a parlamentben nincsen még képviselőjük. de hősi halottaik vannak már, és úgy ápolják az emléküket ők is, mint a meg nem torolt részeg gázolások áldozatait a hozzátartozók. a tett színhelyén, égő mécsesekkel. amint látod, van már sajtójuk, és lassan, de biztosan, kitermelik a filozófusaikat és a politikusaikat is.
Koldusopera – Ha megengeded, most mindjárt be is mutatlak itt az egyiküknek. egy kissé viseltes, de kínosan tiszta farmerbe öltözött, frissen borotvált, középkorú úr lép hozzánk az egyik bokor mögül. Uraim, önök a Koldusopera rongyos seregének vendégei az angyalföldi táborban. paecock rendszergazda
és brown rendőrfelügyelő úr éppen egy fontos pártközi egyeztetésen vesznek részt. Ha velem megelégszenek, szívesen elkísérem önöket a konferencia sátrunkba, és röviden tájékoztatom a munkánkról, életünkről. de engedjenek meg előbb egy, az elhangzott vershez és a beszélgetésükhöz fűzött megjegyzést, amelynek akaratlanul is fültanúja voltam, és amelyhez hasonlót gyakran hallunk itt, a parton időző lakótelepi sorstársaktól is. a költőnő kérdésével kapcsolatban önök józsef attilát, magam, szlavista lévén, ha megengedik, nyikolaj gogolt idézném: „Ne a tükröt okold, ha ferde a képed!” a mi álláspontunk is az, hogy vajmi keveset tehetnek itt a „nagyokosok”, a szegénység-pszichológusok, akik nagy fekete bmW-iken édes kiscsibéket hoznak az éhezőknek. „Nem megenni, nevelni!” nem hiszünk ebben a nemzeti tantervben, és általában, semmiféle átnevelésben. abban hiszünk, hogy minden rendszert csak a saját ellentmondásai dönthetnek meg. ez nem a tudomány és nem a hit kérdése. nézzenek ránk, itt vagyunk! a sírásók. egy ütött-kopott, nagy réz kannában megfőtt eközben a nekünk szánt, illatos török kávé. vendéglátónk szétosztja az alighanem a moszkvai gyorsvonatról beszerzett füles poharakba, majd így folytatja: nem először fordul elő, hogy egy jól szervezett, de kissé már elgyengült birodalom keleti peremén egy ácsmester fia és néhány tanulatlan tanítvány mondja meg a tutit. – munka és
ÚJ EGYENLÍTÔ
család, hit és erkölcs, valamint fedél híján, egy lapot adunk ki, és magunk is terjesztjük. és amíg a minket elemző urak egymást bámulják a tévében, idekint mi szorgalmasan írunk és olvasunk. ehhez persze nemcsak sok szabadidő kell, hanem valamelyes belső szabadság is. ami nemigen egyeztethető össze az „átmeneti szállások” áporodott levegőjével. (lásd petőfi Sándornál: A kutyák dala és A farkasok dala.) a svájci, német és osztrák kisnyugdíjasoknak mellettünk elhaladó nagy fehér hajóin egészen mást olvasnak, persze. vidám füttyel köszöntenek, és egymással versengve fényképeznek bennünket. néha jópofa kis higiénia-csomagokat dobnak ki a partra, amelyeket mi sajátos zászló- és karlendítéssel köszönünk meg. de jól jönnek azért a mosáshoz és az esti tisztálkodáshoz a dagály meg az elektromos uszoda leeresztett vizében. önöket azonban mindenekelőtt, nyilván az érdekli, hogy kik is ezek a tisztaság és szabadság mániás sírásók, és hogyan kerültek ide. vegyük talán a legegyszerűbb és alighanem, a legtanulságosabb esetet! 1989-ben összesen 3672 esetben döntött a bíróság arról, hogy a válópert követően melyik szülőnél helyezze el a kiskorú gyermeket. 3463 esetben az anya kapta meg, az apa – 34 ízben. vagyis, a „pártatlan” bírák (többségükben maguk is elvált bírónők) még minden tizedik rendszerváltó apukát sem ítélték alkalmasnak – akár csak egyetlen gyermekének – a felnevelésére. ráadásul, a „meglett középkorú” férfiak jelentős részét életében már másodszor értékelték le ilyen „pártatlanul”. a kádári „konszolidáció” idején ugyanis, mint ‘56-os egyetemistáknak nem mertek többé fegyvert adni a kezükbe. így aztán, a keresetük 13 százalékát levonták „hadkötelezettségi hozzájárulás” címén. cigányoktól és nem cigányoktól, forradalmároktól és ellenforradalmároktól egyaránt. valamivel később az ilyen levonásokat tartásdíjnak, meg fájdalomdíjnak nevezték már az ügyintézők. egyegy cinkos összekacsintással „utcaképesnek” nyilvánítva őket, persze. az elvált apák érdekvédelmi egyesülete egykori alapítójának, kertész ákos írónak a becslése szerint, közel negyedmillió válási apa él nálunk az utcán. ezek a családjukon kívül rekedt, de abba – vagy egy új családba – még mindig kétségbeesetten kapaszkodó, jól képzett és jó képességű emberek adják a fedél nélküliek derékhadát. tehát – nem a buták, garázdák és munkakerülők. és nem is a megrögzött agglegények és a függetlenségükre kényes, úgy nevezett modern nők. Utóbbiak nem téveszthetők össze az „utcanőkkel” még az utcán sem! mivel hogy, más az öltözékük, és nem gépkocsival közlekednek. az utca, amint látjuk, nem a legalsó fok ma már egyébként sem
|
43
a társadalmi ranglétrán. a baj mindig a „másként gondolkodással” kezdődik. „épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, / e táj oly elhagyott. / S ím váratlan előbukkant egy férfi, / de tovább baktatott. / Utána néztem. Kifoszthatna engem, / hisz védekezni nincsen semmi kedvem, / míg nyomorult vagyok.” 2 amint itt, a dagály fürdő külső kerítésén szaporodó koszorúkból is láthatják, még mi, kiköpött pestiek is hullunk, mint ősszel a legyek. még a metróban és a hólétől lucskos aluljárókban is. a kukázáshoz és „lomozáshoz” pedig, elég saját nyugdíjasunk meg egyéb járadékosunk van már. az ebből a helyzetből következő megpróbáltatásokat és feszültségeket, amint a filmben is látjuk, a betelepülni szándékozók nagyobb része nem képes feldolgozni, vagy akár csak – elviselni. néznek ránk szomorúan, és vádlón. ezek az emberek pedig, éltek ám valahol eddig is! Szerves részei voltak egy tájnak, egy közösségnek, egy kultúrának, egy országnak. képviselőt és polgármestert választottak, egészségügyi, szociális és oktatási fejkvótát vettek fel utánuk. nem kellett volna talán valamit tenni az illetékeseknek is, mielőtt a rendőrök és a hullaszállítók belekerültek a képbe? barátunk hirtelen a szájára üt. – mit is mondok? dehogynem tesznek! tavaly télen már nemcsak a miniszterelnök, de maga a főpolgármester is figyelmeztette az aluljárók lakóit, hogy vonuljanak be szépen a szállásokra. ne kényszerítsék rá a bkk vezérigazgatóját, hogy munkaterületté nyilváníttassa, és lezárassa például a baross téri aluljárót, méghozzá épp a több napig tartó hóviharok idején! de mégiscsak erre kényszerült, szegény. csoda-e, hogy akkor aztán egyszer csak mindnyájunkat átsorolt az „utcaképes” kategóriába? így aztán nemcsak nekünk, de a „rendes” utasoknak is, át kellett caplatnunk csomagjaikkal a sűrű hóesésben a főváros egyik legszélesebb és legforgalmasabb terén átvezető, lucskos, csúszós gyalogösvényen a pályaudvarhoz és a metróállomáshoz. lehet persze, hogy közben nagyon sajnált bennünket. – mindnyájunkat, mondom. elbert márta filmjének számomra legszimpatikusabb tette ugyanis, hogy a cigánycsalád hányattatásai mellett, egy „többségi” emberpár sorsát is bemutatja. persze, ők is „utcaképesek”. csak hát, mind a ketten egyegy olyan házasságból jöttek, amelyben a másik félnek maradt a lakás. náluk pedig, mindegyiküknél, egy-egy kiskorú gyermek maradt. mintha nem tudnák, hogy egy „jó” válóperes ügyvéd kezében súlyosbító körülménnyé, csaknem erkölcsi vétekké silányodik ez a „makacskodás”, mindketten hisznek az újrakezdés lehetőségében, még mindig. a férfi igavonó állatként dolgozik egész nap, hogy eltartsa négyüket, este pedig, valamelyik
44 | ÚJ EGYENLÍTÔ játszótéri padon hajtja álomra a fejét. Hajnalonként a legkülönbözőbb baka-furfangokkal igyekszik aztán rendbe hozni a külsejét, hogy ne tűnjön ápolatlannak a munkahelyén, a fővárosi kertészet közfoglalkoztatottjaként. a válási anya ez alatt a városban bolyong a gyerekekkel. éjszakára valamelyik panelház tetején, a liftakna felett, abban a kis szerelő kamrában húzzák meg magukat, ahol a távfűtés szivattyúja van. a lakók nem szólnak nekik. de a szövetkezet valamiért nagyon igyekszik most már bérbe adni ezt a helyiséget is. – igen, emlékszem erre én is. a film megmutatja, hogy mibe kerül az otthonteremtés egy cseppet sem kisebbségi emberpárnak is. de, bírják. pedig végig kell még, hogy hallgassák a velük „foglalkozó” politikusok, szociológusok, civil kurátorok és egyéb tiszteletdíjban meg költségtérítésben részesülők nyilatkozatait, ígéreteit és jó tanácsait. és ez az emberpár vállal még egy gyermeket, az ezzel járó további bajokkal együtt. a kismama, aki szült a magyar hazának egy második fiúgyermeket, úgy lép ki a kórház kapuján aztán, hogy egyszerűen, nincs hova mennie. és mégsem hagyja el magát. még nem. a lakosság egészségügyi és demográfiai helyzetével foglalkozó statisztikák azt mutatják azonban, hogy egyre többüknek egyre nehezebben megy már ez. nemcsak az „újrakezdő” családalapítók és egyéb javíthatatlan „renitensek” fáradtak el. Sorsukon okulva, a fiatalabbak bátorsága is egyre csappan. egyáltalán, csökken a házasságot kötők száma is. fedél nélkül, vagy akár azzal is. – nagy kár. mivel a nemzetnek ebben a részében igen sok a tehetséges és igen, a szorgalmas ember. barátunk kiteríti az asztalon a Fedél nélkül 20. évfolyamának 493 számát. az apróhirdetések között olvasható: „Kertépítés. Vállalunk metszést, megelőző permetezést, kerttervezést, kertépítést, kertrendezést, ásást, fakivágást, kaszálást, füvesítést, öntözőrendszer telepítést” – három név és telefonszám. „Kedves Olvasó! Vass - Illés Roland vagyok, az 1646-os terjesztő. megbízható, jó megjelenésű embernek tartanak. Padlás-, pincetakarítást, festést, javító munkát vállalok, és kertész a szakmám Kérem, hívjon bizalommal!” – telefon. és: „Könyv írásához keresek olyan megunt íróeszközt (írógép, kis laptop), amellyel könyvem meg tudnám írni! Illetve bármilyen megunt háztartási eszközt szívesen látok családommal együtt. Kérem, segítsen! Köszönöm.”
– ettől ijedtek hát meg akkor a politikai hatalomnak újabban oly udvarias és tapintatos, meg jótékony urai! ez a fajta betűvetés jobban idegesíti őket, mint a tudós urak papírjai. nem is csoda! a lap 9. oldalán a velencei bizottság számára készített jelentésről olvashatunk, a hajléktalanság kriminalizálódásáról. de van más is. – no, mondom, ezek a tudós kéregetők angyalföldön labdába sem rúghatnának. nálunk csak az vehet részt egy önkormányzati pályázaton, aki a 13. kerületben állandó bejelentett lakcímmel rendelkezik. tehát például, mondjuk, kassák és a munkás avantgard többi nagy művésze nem vehetne részt. Sem töröcsik mari a Vasvirág főszerepében. a nemzetiből elűzött gobbi Hilda, és az új, nagy műveinek alapgondolatait rendszeresen a józsef attila Színház nézőivel megvitató ormos mária akadémikus és a többi szellemi ember, aki angyalföldön találkozik nap, mint nap a társadalmi valóság tényeivel. még az imént említett, az amerikai emigrációban sem ellenünk, sokkal inkább értünk haragvó kertész ákos is, a makra és a Névnap szerzője sem. és zsótér Sándor rendező és Horváth csaba, a senki mással össze nem téveszthetően angyalföldi Hamlet sem. Szegények. - kedves barátaim, foglalja össze a megbeszélés eredményét a vendéglátónk, egy pillantást vetve a karórájára. – nyugi! biztosra vehetitek, hogy nekünk van már állandó bejelentett lakcímünk, sőt lapengedélyünk is. Számon tartjuk a jóakaróinkat, és aktívan részt veszünk az önkormányzati választásokon is. – ne feledkezzünk meg azonban a hivatalos szervek erőfeszítéseiről sem! – jegyzi meg vergiliusom, szokása szerint, kissé ironikusan. engedjétek meg, hogy közzé tegyem itt az egyik legújabb felhívást! – „Budapest XXI. Kerület csepel Önkormányzata pályázatot írt ki közösségfejlesztési célú rendezvények, ún. mini-projektek támogatására. A pályázat célja közterületi rendezvények, akciók révén kiemelten a közösségfejlesztés, továbbá a helyi lakosság önszerveződésének elősegítése. Kiemelt cél, az akcióterületi lakosság bevonása lakóhelyük társadalmi és esztétikai jellemvonásainak javítására a különböző közterületi rendezvények megvalósítása folytán.” – nem kétséges, hogy a kiemelt cél érdemes lesz majd vörös csepel „akcióterületi lakosságának” legmesszebbmenő támogatására, veszem vissza a szót, most már egészen magabiztosan. elvégre, a remény hal meg utoljára. ebben maradunk. Szegények. jegyzetek 1 józsef attila: Vigasz 2 (józsef attila: levegőt!)
