K U L T Ú R A
ÚJ EGYENLÍTÔ
|
69
PETERDI NAGY LÁSZLÓ
NEMZETI POSZTMODERN „A Nemzeti nem lett a tahó, nép-nemzeti, tehetségtelen, akarnok böszmeség fellegvára, de az sem valósult meg, hogy a nemzet számára legfontosabbnak vélelmezhető szellemi energiák világítótornya legyen.” SZőCS GéZA,
M
integy az ilyenfajta véleményekre adott előlegezett válaszként, Vidnyánszky Attila így nyilatkozott erről a kérdésről egy interjúban: „Az a legnagyobb baj, hogy elképesztő függés alakult ki a kritikusoktól, akik pedig szerintem a színházi rendszeren, szakmán kívüliek, és teljesen fölöslegesek. Régóta nem érdekes, hogy mit írnak.” Attól tartok, hogy ebben az utóbbiban sajnos, igaza van. De nem csak a kritika, hanem a színház társadalmi jelentősége is erősen csökkent ám az utóbbi évtizedekben! Ez a két dolog szorosan összefügg egymással, és egyáltalán nem nyugodhatunk bele egyikbe sem. Szőcsnek egyébként, nemcsak tanácsadóként, de a kultúráért felelős egykori államtitkárként, sőt, a Vidnyánszky rendezte műveinek szerzőjeként is joga van véleményt mondani „a nemzet számára legfontosabbnak vélelmezhető szellemi energiák” működésének hatékonyságáról. A vélemény közlését ezen túl, a közelmúlt két közérdekű eseménye is kiválthatta. Az idén áprilisban másodszor megrendezett Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón a Burgtheater Csehov Sirályával vett részt. Az előadást néhány színész kisebbfajta performansszal toldotta meg. Közvetlenül a nézőkhöz fordulva, egyikük felolvasott egy sajnálkozó levelet a magyar demokrácia állapota felett. Eközben, mintegy válaszként, a kivetítőkön a 13 aradi vértanú neve jelent meg. A Csehov művéhez nehezen köthető jelenet a nemzetközi sajtóban kisebbfajta botrányt váltott ki. A másik esemény Schwajda György Varga Imre készítette szobrának leleplezése volt április 29én a színház parkjában, amelyen Orbán Viktor is megjelent. A Nemzeti új épületének megálmodó-
járól, kivitelezőjéről és első igazgatójáról a miniszterelnök bátran a jövőbe tekintő, a jelen kicsinyes áskálódásain magát túltenni képes, igazán jelentős magyar értelmiségiként emlékezett meg. A Népszabadság cikkírója úgy látta, hogy a szobor a kormány szándéka szerint valójában nem az avantgárd drámaíró és a realista, sikeres igazgató, hanem az „ásatag ízlésvilágra valló” épület emlékét őrzi majd meg. Az eredetileg az Erzsébet térre tervezett, modern épület meghiúsulására célozva, ezt írja: „Egy nagyvonalú, a 21. századba illő színházépület terve ment füstbe akkor. A most álló, Schwajda által összehozott, csipkés-cirádás palota ennek a pusztításnak is az emlékműve.” Minderről sokan, sok mindent összeírtak már. A jelen cikk írója megengedi, hogy „ízlés kérdése: ki látja szépnek, ki rondának”. Mármint, a „csipkéscirádás palotát”. Ezek a jelzők világossá teszik azonban, hogy az „ízlést” a szerző itt nem valamiféle velünk született adottságként, hanem a szó lehető legszélesebb értelmében, egy-egy ember vagy embercsoport gondolat- és érzésvilágnak, világnézetének a kifejeződéseként használja. Ebben az értelemben magára és olvasóira a jó és helyes, a „másik oldalra” pedig, szegény Schwajdával együtt, finoman szólva is, a „ronda” jelzőt osztja így ki. Csak hát, túl egyszerűnek látszik ám ez a felosztás! – Jobb és bal, jó és rossz, ízléses és ronda. Hova számítsuk például a színház egykori fiatal igazgatóját és színészeit, valamint a fiatal nézők ezreit, akik lelkesen drukkoltak a „Bánk bán juniornak” az uszodává alakított Gobbi Hilda teremben annak idején? Vagy például engem, öreg bűnöst, aki az új épületben nemcsak a megrendelő nagyzolását és „eredeti-
» A szerző színháztörténész
A MINISZTERELNöK KULTURÁLIS FőTANÁCSADóJA
70 | ÚJ EGYENLÍTÔ ségét” látom megvalósulni, hanem a jól felkészült, a jelenkor építészeti irányzatait illetően jól tájékozott tervező igyekezetét is, hogy kifejezze a maga személyes véleményét (ízlését) is ezzel a megrendeléssel kapcsolatban. Ez, valószínűleg a határidő szorítása miatt, meghiúsult, torzóban maradt. Éppen a körülötte kialakult hosszú, heves vita bizonyítja azonban, hogy a Siklós Mária épületének arányaiban, részleteiben jól érezhető, nyugtalanító, már-már fenyegető disszonancia borzolja azért még ma is a néző fantáziáját („ízlését”). – Ahogyan az a mai szép, új, posztmodern világban történni szokott, a színház- és nemzetépítészetben egyaránt. A talán legsikeresebb színpadi szerzőnk, Csehov írta: „Az új művészeti jelenségek mindig az élet új formáinak előhírnökei. Ezért is olyan ellenszenvesek a maradi gondolkodásúak számára.” Amint látjuk, a viták zajlanak, rendesen. A folyópartról idetévedt rút kis kacsa pedig, ott lapul még mindig a Nemzeti nagy elődjének ledöntött oszlopai, a Vágóhíd és a HÉV-sínek közé szorulva. De nagyra nőhet egyszer még majd ő is. Ha eljön az ideje. A szüntelen blogozástól vérben forgó szemmel, azt kérdezgetjük mi most, hogy ha már a metró és a többi modern világcsodánk kedvéért fel is kellett robbantani a régi Nemzetit, hát miért nem a londoni, de legalább a pesti Cityben építettük fel az újat, ahogyan az egész meg volt beszélve? Egy igazi modern épületet, mint amilyenre például a MÜPA sikerült? Vagyis, hogy miért a postás harapta meg a kutyát, és nem fordítva, ahogyan illik, ahogyan szokás, ahogyan a jó ízlés megköveteli? Hát azért, kérem szépen, mert a dolognak ma már így van csak hír értéke, vagyis, egyáltalán, értéke. Sőt, így létezik, egyáltalán. Minden modern nagyszerűsége ellenére is, a MÜPA már csak egy gáztól füstölgő és olajtól tocsogó, menthetetlenül tovatűnt kor illúzióit idézi. A VIP parkoló túloldalán tollászkodó rút kis kacsa viszont, a Világ alighanem jó ideig eltartó jövője, a posztmodern. Mint Londonban a nemrég ízléstelenül túlzó torzításokkal és valótlanságokkal „újjáépült” Globe, a régi szép idők emléke. – Amikor „az atlanti térséget” egymással vetélkedve „civilizáló” Anglia és Spanyolország újra felosztották egymás között a Világot. Amikor „Bécs hercege” és a velencei Shylock még angol volt tulajdonképpen, Csehország pedig, a tenger partján feküdt. A Soroksári úton felépült Nemzeti jóval szűkösebb, kicsinyesebb és bátortalanabb a Világ híres posztmodern építményeinél. Ennyi jutott nekünk, pontosabban, 13 éve ennyit tudtunk még csak kiszakítani magunknak. De bízunk a szebb jövőben. És ha nem hattyú lesz a kis fehér kacsából, akkor legfeljebb Kolumbusz nevetségesen kicsiny hajóinak egyike lesz majd, amely a színház
előtt horgonyoz máris. Az Újvilág felé tartva, nagy büszkén szeli majd a Duna piszkos-zöld hullámait. Igen, ez már a város „érdes része”. De legalább innét lejjebb nincsen már híd, amelyen elakadhatnak a folyóba lőtt ellenállók, antifasiszták és a modern kor többi lúzere, hogy feltartóztassák itt nekünk a történelmet. Gyülekezzenek csak szépen ott lent, a többivel együtt, az azúrkék tengerben! Lehet, persze, hogy nem is Siklós Mária találta ki nekünk ezt az egészet. Az ismétlődik csak velünk, ami Spiró György Az Imposztor című, lassan már 20-ik századi nemzeti drámánknak számító darabjában a derék vilnai színészekkel történt. Hogy „nekünk egy másik Boguslawskit küldtek”. Egy, a fővárosban már leszerepelt, „romos” hírességet, aki a kiábrándító benyomást egy nemzeti színű műbalhé rögtönzésével igyekszik ellensúlyozni. De talán, mégsem! „Európai” frázisokkal jól megtűzdelve, a Burgtheater színészeinek már említett performansza szinte szóról szóra plagizálta most ezt a jelenetet. Így megy ez. De nekem úgy tűnik mégis, hogy ez nem egészen a mi esetünk. A Nemzeti most már sokkal többe van nekünk is, meg a Központnak is. Futunk a pénzünk után. A Katona József Színház épületét, amelyben Az Imposztort bemutatták, szintén Siklós Mária tervei alapján alakították át az új színház céljaira annak idején. Nagyot tévednék, ha nem kapott volna ő is meghívót az előadásra. És láthatott ott valamit, ami érdekelhette. A Gubernátor a díszpáholyában fogadja a Tartuffeben vendégszereplő híres varsói színészt. „Mindig sejtettem, mondja, hogy a legnagyobb színészek ilyenek… […] A művészek, az igaziak, ilyenek. És hogy köztük és köztünk van valami mélységes rokonság.” A Mester ezt udvariasan megerősíti: „Van, Tábornok Úr, biztosíthatom.” Azzal visszasiet a színpadra, és kíméletlenül nevetségessé teszi őt is, meg az uralkodóját is. 2001-ben zsámbéki Gábor is megrendezte a Tarttuffet a Katonában. Akkor már teljesen világos volt, hogy valójában a címszereplő is a király embere. Az utolsó jelenetben a letartóztatását vezető tiszt szinte már kollega módján bánt vele. Molière-től sokat tanulhat az ember. Témánk szempontjából fontosabbnak tartok most egy másik ravaszságot, amely ártatlanabbnak látszik, de talán még több galibát okoz az előbbinél. A hatalomét, a gubernátorokét. Tanúsíthatom például, hogy a kultúrába „lehelyezett” kádárista csinovnyikok Schwajdát egyáltalán nem tartották „igazi” drámaírónak. Nem is műveinek rendszer-, tekintély- és közhely-ellenes tartalma, mint inkább dramaturgiájának (stílusának, ízlésének, filozófiájának) kihívóan munkás- kispolgár és bürokrata-káder pukkasztó volta miatt. Az ő primitíven sznob logikájuk szerint, az „abszurd”
ÚJ EGYENLÍTÔ
a külföldön is nyilvántartott nagyságok, a „megtűrtek”, valójában körüludvaroltak privilégiuma volt. Egy általuk alkalmazott szolnoki dramaturg tehát, ilyesmit nem engedhetett meg magának. Ő a „kétkezi” írók, Szabó István, Csurka István, Fejes Endre, Galgóczy Erzsébet, Kertész Ákos dossziéjába tartozott. Talán a legveszélyesebb volt közülük, mert jól ismerte az életet is, meg a színházat is. Az ő „abszurd”, mert az emberi színvonal alatt élő, de bármilyen ügyetlenül, még mindig emberi módra gondolkozni, érezni, szeretni próbálkozó munkás hősei sokkal nagyobb fenyegetést jelentettek a „konszolidációra”, mint a budai hegyvidékre „száműzött” kivételezettek, akiket „lábon vettek meg” . A káderek, maguk is a hegyvidéken élvén, a lakótelepeket már nem ismerték, nem tudták igazából „kezelni”. Ez is okozta valójában a vesztüket. Idén május elsején a miniszterelnök arról beszélt az Echo TV-ben, hogy a 2010–12-ben végrehajtott „alkotmányos forradalmat” nem lehet csupán „felülről”, az állam felől beteljesíteni. Ennek a felismerésnek az értelmében tehát, nem böszme akarnokokra és karrieristákra, vagy gerinctelen bürokratákra, hanem egy igazi avantgárdra (új elitre) van szüksége. Ennek a kinevelése – többek között – a Nemzeti Színház feladata. Erre a célra hozták létre 1837-ben a vármegyék és – főleg – a budai német polgárok pénzén, és erre álmodta meg Schwajda az új épületet. Tulajdonképpen Alföldi Róbert is ezzel próbálkozott. De ő 25-30 évre előre próbált dolgozni. A színház azonban, amint a posztmodern politika is, a jelen pillanat, a jelen nézőinek – igen kemény és kérlelhetetlen – művészete. Minden este játszani kell, és minden este másként! Nem kell ezt egy színésznek sokat magyarázni. A Nemzeti költségvetését a kormánynak kell biztosítania. De egy okos kormány nem akarja a saját ízlését rákényszeríteni a színházra. „A forma játékossága, az új formák improvizatív létrehozása, vagy a régiek örömteli kannibalizmusa olyan ellazult és befogadó képes állapotba hoz majd minket, hogy egy szerencsés véletlen folytán úgyis megszületik majd egy »nagy« vagy »jelentős« forma. Nem csoda tehát, hogy régebbi avatárjainak – akár még a realizmusnak is éppannyira, mint a modernizmusnak – a foszlányai tovább élnek, vélelmezett utódjuk luxuscsapdáiba újracsomagolva” – intézi el a kérdést vaskos monográfiájában a posztmodern talán legjelentősebb mai kutatója, Fredric Jameson irodalomteoretikus. Kissé körmönfontnak tűnik, de szerintem, bármennyit vitatkozunk is rajta, nem találunk ennél jobban odaillő mézeskalácsot a „Barbie ház” helyébe. Könnyű neki persze, ott, Észak-Karolinában, az egyetem campusán sétálgatva elmélked-
|
71
ni. Próbálna csak felszállni előadás után a 2-es villamosra arról a penge-vékony járdaszigetről a Soroksári úton! Ne csodálkozzék tehát, hogy mi nem vagyunk még olyan lazák és befogadók „a forma játékossága” iránt! Hogy nem értjük még eléggé: egy valóban új kultúrát csak egy valóban új társadalmi rendszer kialakításáért folytatott, kitartó, kollektív erőfeszítésekkel építhetünk fel magunknak. A posztmodern a kései kapitalizmus művészete. Ennek a szörnyű összeomlásokkal és csalódásokkal, új és új keserves tapasztalatokkal és felismerésekkel teljes korszaknak a különféle szellemi próbálkozásait, tévedéseit, sajátos logikáját fejezi ki. Hogyan lenne ez lehetséges egyetlen stílus, irányzat, vagy módszer, egyetlen „ízlés” segítségével? „Minden egész eltörött” – jelentette ki Ady. „Nem csak egyféleképpen lehet szolgálni a hazát” – mondja majd talán miniszterelnökünk egy következő interjúban. „Nem tudják, de teszik” –jegyezte meg Marx Károly egyszer. Maradjunk most a forradalomnál azért még egy kicsit! „A forradalom súlyos betegség, gyötrelmes operáció, amely az alkotóerő hiányáról és az elmulasztott kötelességről tanúskodik” – jegyezte meg viszont Nyikoláj Bergyájev orosz filozófus, aki át is élt már egy proletárforradalmat. Ráadásul, az első adandó alkalommal, az erre alkalmas helyzetbe került személyek és csoportok rendszerint el is szokták lopni a forradalmat. „Mire a modernizmus (mint a kortárs szocializmusok) végül mégis megkaparintotta a hatalmat, már túljutott a saját életén, és ez a posztumusz győzelem azt eredményezte, amit posztmodernnek hívunk” – állapítja meg az imént idézett Jameson. No, ez már sokkal érthetőbben hangzik a kelet-közép-európai fülnek! Ezt neveztük mi egykor „fáziseltolódásnak”, „fáziskésésnek”. Ezzel magyaráztuk a keletközép-európai fejlődés megannyi tragikomikus jellemzőjét, amely a művészetekben is mindig a magát hol zseninek, hol meg prófétának képzelő sznob középszer uralmát jelentette, jelenti. Most felzárkózásnak hívjuk ezt, és sikerének az elhúzódását holmi különleges körülményekkel magyarázzuk. Ahogyan Arkagyij Rajkin ismételgette kitartóan, a budapesti vendégszereplésére készült műsorában: „Válámi ván, de nem áz igazi!” Csak nem járunk megint így valahogyan?
Bánk bán 2002 Az új épület megnyitását közvetlenül követő országgyűlési választások után a Nemzeti Színház igazgatói tisztére kiírt pályázatot Schwajda György helyett Jordán Tamás, majd Alföldi Róbert nyerte meg. Amint az eddigiekből is kiderülhetett, egy színházat nehéz azonban „felülről” igazgatni.
72 | ÚJ EGYENLÍTÔ Mind zsámbéki Gábor, mind Ascher Tamás, mind Fodor Tamás visszautasította a felkérést, hogy a nyitó előadást megrendezze. A Tragédia Szikora János rendezésében pedig, nem sokkal többet jelentett, mint az új színház színpadi gépezetének látványos bemutatkozását. És még valakiét. Alföldi Róbert játszotta Lucifert, „a tagadás szellemét.” Nem lehetett már az ajtókat légmentesen bezárni. És mind erősebben fütyültek be rajtuk a Keletről fújó szelek. Ezek fújták le végül a fellengzős sznobéria rizsporát a Nemzetiről is. De mi lesz helyette? Sámándob? Kukorica Jancsi? Hát, az sem lenne csoda. Ma már minden, magára valamit is adó önkormányzatunk rovásírással teszi érthetőbbé a helység névtábláján latin betűkkel kiírt nevét. Bizonyára a szomszédos országokból hozzánk érkező nemzettársaink számára, a könnyebb érthetőség kedvéért. Akik a maguk országában viszont, a helységnevek magyar nyelvű kiírásáért küzdenek. Feltehetőleg, a mi kedvünkért teszik. Együtt szeretnénk létrehozni ugyanis a XXI. századi magyar nemzetet, a határkaróktól és névtábláktól független magyar kultúrát, tudományt és művészetet. Ennek az építkezésnek az egyik, most már talán igazán komolyan vehető műhelye lehetne a Nemzeti is. „Haza a magasban” – így nevezte ezt a mutatványt Illyés Gyula. „Sárból poézis!” – fogalmazták meg ars poeticájukat a beregszászi Illyés Gyula Színház Vidnyánszky Attilával Debrecenbe áttelepült tagjai az itthoni kollegákkal folytatott szakmai tanácskozásokon, a DESzKÁN. Ők aztán tudták már, hogy a magasban is csak ebből a „magyar ugarról” feltalicskázott régi jó anyagból lehet építkezni. Bécs és Berlin, Párizs és London után, hazai szakembereink mindig hosszú vívódások árán utaztak csak el még Debrecenen is túl, Kisvárdára, a „vadkeleti” határ mellé. De rájöttek lassanként, hogy – megéri. A „többségi” színházakkal versengő „kisebbségi” magyar együttesek a román és ukrán, a szerb és a szlovák nemzeti kultúrában és valóságban olyan sajátosságokat és értékeket ismernek meg ugyanis, amelyek nélkülözhetetlenek a számunkra. Ezt a létfontosságú tudást csak a szomszédokkal a mindennapokban is együtt élő nemzettársaink fedezhetik fel a számunkra. Nem kell ezt már sokat bizonygatni Tompa Gábor kolozsvári és mondjuk, Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi színházával, a kolozsvári Babes-Bólyai, vagy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel kapcsolatban. De sok minden és sok mindenki vár ám még ott sorára a színfalak mögött! A kárpátaljai Nagymuzsaly község egyik magyar pedagógus fiatalja, aki a múlt század ’80as éveinek végére a kijevi Kulturális és Művészeti
Egyetem egyik legtöbbet ígérő végzős hallgatója lett, gondolt egy nagyot. Ösztöndíján jegyet vett a Tisza Express egyik fapados kocsijába, hogy élve Vámos László tanár úr engedélyével, részt vegyen a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tartott óráin. A Vas utcai diákotthonban nem akadt hely a számára, az éjszakákat így a pályaudvaron töltötte. És akkor jártak még a „fekete vonatok”. Jól megfigyelte a le- és felszálló drámahősöket. És megértette, hogy neki magyar színházi rendezőnek kell lennie. Az önálló Ukrajna megalakulásakor az anyaország új kormánya és a saját viharvert kerékpárja segítségével, naponta bekerekezett Beregszászra, és egy, jórészt a magyar anyanyelvű osztálytársaiból verbuválódott lelkes csapat segítségével, megszervezte az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat. Nem tudhatom, hogy, miközben Vidnyánszky Attila útját Debrecen, majd a budapesti Nemzeti Színház felé egyengették egészen pontosan így gondolkozott-e minderről Hubay Miklós, Sinkovits Imre, Andrásfalvy Bertalan miniszter, meg két jeles avantgárd költőnk, Szőcs Géza és Simon L. László. Az utóbbiak az óta már fontos kultúrpolitikai megbízásokat teljesítenek. Hubay és Sinkovits nincsen már az élők sorában, Andrásfalvy pedig, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem nagytiszteletű professzora. A dolog értelme és végső célja azonban mégiscsak ennek a határok mögött felhalmozódott magyar tapasztalatnak, tudásnak és tehetségnek a közkinccsé tétele kell, hogy legyen! Ez nem oldható meg természetesen, pusztán csak pályázatokkal és kinevezésekkel. Az új igazságokat és felismeréseket csak igazán tehetséges és tisztességes emberek tudják közvetíteni. És fő pártfogóik maguk az olvasók és nézők kell, hogy legyenek. Annak idején a kaposváriakat sem a népfrontos reformminiszter, hanem a lakótelep betonsilóiban letelepített fiatal szakemberek döbbentették rá a „létező szocializmus” dollármilliókkal finanszírozott, teljes anyagi és szellemi csődjére, és ugyanők segítették megvetni a lábukat a városban, a valóságban. Említettem már, hogy a Nemzeti új épületét a megálmodó nélkül nyitották meg – legnagyobb és ma is legaktuálisabb nemzeti drámánk helyett, Madách Imre „könyvdrámájával”. Nem tudom, hogy Schwajdának lehetett-e még ehhez köze, de ő legalább, biztosan érezte, hogy hiba történt. És alig néhány hónap múlva Kisvárdán át, Debrecenből, ahonnét Petőfi is felgyalogolt, megérkezett Vidnyánszky Attila. Ő aztán végigolvasta lelkiismeretesen Katona Józsefnek az Idő című versét! Felismerte, hogy a zseniális kecskeméti főügyész, hozzánk egészen hasonlóan, egyformán kiábrándult mind a Martinovicsék személyében lefejezett jakobinus forradalomból, mind Lipót császár
ÚJ EGYENLÍTÔ
rendőr-államából! „Nincs lódító erő, / A múltat és jövőt / mely öszvehajtaná / abroncsba – nincs remény.” És a folytatás így szól: „A chaos maga / magát, ha elnyelé / árnyékok a lehullt / gyümölcsi is – azok; / Mert ami megmaradt / még – a jelenvaló – / egy hátul intgető / kéz tárgya: van, s – vala.” Hogy mintha csak közvetlenül hozzánk, a „chaos” nemzedékéhez szólnának ezek a nyelvújítás előtti szavak. Hogy az emberek nem tudnak, és nem akarnak tovább vágyak és célok, emlékek és eszmények, vagyis igazi kultúra nélkül élni. Vidnyánszky megragadta a „hátul intgető kezet”, és az elvezette őt a műnek egy mitológikus, allegorikus, talán nemzeti-kollektivista, mindenképp nagyon mai olvasatához. Előadása nem egyszerűsíti le a kérdést a politikusok személyére, Bánkot is beleértve. Megérti, hogy egy nemzet sorsát sokkal mélyebben munkálkodó erők alakítják. Idő? Remény? Isten? Sors? Nemzeti, népi misztérium? Ahogyan Katona lengyel kortársai, a nemzeti romantikus dráma nagyjai, Gustaw és Konrad halhatatlan alakjának megalkotói is a magukéra, a rendező bátran rábízta magát a XIII. századi történet „súgására”. A sors és az örökkévalóság durva, göcsörtös fonalát három parasztasszony szövi, pödri és rángatja a színpad mélyén, fáradhatatlanul. Az utolsó felvonásban mintha a „hátul intgető kéz” parancsára, a három fonál öszszefonódik, és a nemzeti múlt, a „van és vala”, valamint a jövő mítoszaként, Csontváry Cédrusának képe jelenik meg előttünk, valósággal, mint egy világfa. És megértjük, hogy ez már nem stilizáció, hanem a dráma természetes anyaga. Hosszú idő után, sikeres lépésnek bizonyult mindez a misztériumjáték, a rituális és a népi színjáték magyar hagyományainak és lehetőségeinek feltárása felé. A Nemzetinek egy korábbi, hasonlóan nehéz korszakában Németh Antal meggyőzően bizonyította ennek a forrásnak a kimeríthetetlen gazdagságát nálunk. Később Grotowski „szegény színháza”, nálunk pedig Ruszt József „rituális színháza” tett fontos lépéseket ebben az irányban. Vidnyánszky Kárpát-medencei ihletésű „költői színháza” mintha ezt az utat folytatná most, igen tudatosan. Vagyis, kellő önkritikával. Kellően, de persze, nem elegendően. Nagyon jól hangzik ez is, akár csak a „remény színháza”, az „antropológiai”, vagy a „poszt-dramatikus” színház. De az utóbbi két évad előadásai nem kevesebb ellentmondással váltották valóra mindezt a színpadon, mint már annyi más, hatalomra került forradalmár a hőskor jelszavait. Kiderül, hogy nemcsak „a szakmán kívüli” kritikusokkal van baj, hanem a „- belüliekkel” is. Igazából megfogalmazatlanok még a fogalmak és eszmék, víziók és koncepciók, látomások és illúziók.
|
73
„Poszt-dramatikus” színház? „Az írónak útmutatója, hogyha dicsőséget akar aratni, nem jó alkotású, hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell írni” – panaszkodott Katona, amiért a két Kisfaludy nemesi-nemzeti, csipkés-cirádás darabjai mellett az ő Bánkját észre sem akarják venni. A művész számára a hazafiság nem lehet öncél. Ezt értette meg Ibsen, a Brand és a Peer Gynt szerzője, amikor elhagyta a Bergeni Norvég Színházat, majd Joyce, amikor hűtlen lett az általa halhatatlanná tett dublini emberekhez, hogy Fiumében Horthy Miklóst angolul taníthassa. Azt hiszem, hogy éppen ez a „hűtlen hűség” tette igazán nagy ír, meg norvég íróvá őket. Mintha erre az útra térne most át a magyar Nemzeti Színházat egyetlen vakmerő rohammal elfoglaló, és a szekérvár megvédése végett, magát mindenféle „posztmodern” és ”poszt-dramatikus” kopjákkal és íjakkal felfegyverzett beregszászi csapat is. Rájöttek, hogy a páncélruha és a drónok hadba vetése után, a Nyugat nem fél már a csapzott varkocsuktól és szétpüfölt sámán dobjaiktól. A hozott anyagból, a DESzKÁ-n kissé kapkodva összegyúrt „izmusok” pedig nem teszik még őket legyőzhetetlenné. Mint valamikor az államét, a nemzeti színház szellemi és művészi fundamentumát is csak szüntelen kételkedés, elemzés és korrekció révén lehet megépíteni itt, egy kissé Nyugatabbra az Uráltól. Úgy viszont – lehet, nagyon is! Franz-Thies Lehmannt és a „poszt-dramatikus színház” többi teoretikusát Erdélyben okkal figyelmesebben olvassák a magyar színházi emberek, mint nálunk, ahol egyébként is, csak vagy tíz éves késéssel jelent meg. Kellett a muníció az igen magas színvonalú román színjátszással folytatott vetélkedőhöz. És jól jött ez most Budapesten is. Hát megpróbálkoztak vele. Született néhány egészen kivételes előadás, mint a Mesés férfiak szárnyakkal (Gagarin), a Halotti pompa, vagy Az Isten ostora. (Ez utóbbit egyébként, éppen nem a sámán-dob és a rituálé, hanem az erdélyi Bánffy Miklós lélektani mélységű drámájának újrafelfedezése tette igazán jelentős eseménnyé.) Ezek mellett is, valósággal bemutatógyárrá változott azonban a nagyszínpad: 56 előadás van a repertoáron. A színházi világnap alkalmából írott cikkében Koltai Tamás, „a történetmesélést mellőző, stilizációs jelekkel agyonzsúfolt absztrakció vizuális montázsait a nagyközönségre ömlesztő”, kínkastélynak nevezi a Nemzetit. – „A drámaiatlanított, táncházpitykévé degradált Körhintát játssza, egy lebutított, illusztratív, gondolat és érzelem nélküli klisé-előadást, amelynek szellemi és formanyelvi üressége alighanem visszaszerezheti a »modern színházzal«
74 | ÚJ EGYENLÍTÔ őrületbe kergetett, igénytelen közönség jelentős részét.” A kritikus, aki a nemzeti játékszín sanyarú helyzetét mindeddig elsősorban egy, évenként nálunk zajló nemzetközi fesztivál hiányával magyarázta, most még a MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) másodszori megrendezését is a Nemzeti rovására írja. Az évad második felében azonban, egy tagadhatatlanul érdekes fordulat vette kezdetét, és nagy hiba nem észrevenni ezt. Idén két, egymással eddig össze nem egyeztethetőnek hitt előadását nevezte be a pécsi országos találkozóra a színház: az Isten ostorát Vidnyánszky Attila rendezésében a nagyszínpadról, de Ibsen megszállottan puritán Brandjával együtt, amelyet zsótér Sándor vitt színre a Kaszás Attila stúdió teremben. Mindkét előadásban Trill zsolt játssza a főszerepet. Mégis, két lehetséges utat, két, egymástól egészen különböző arcél kimunkálásának lehetőségét rejtik magukban. De ez a választás nemcsak elfogadást vagy elvetést jelenthet, hanem gazdagodást, akár még szintézist is. Ha nem sietik el, ha nem csapják össze a dolgot!
Konzílium Csehov doktor úrral A színház fő árama, akár föld alá szorulva, továbbra is nagy drámákat hordoz, és ezek újra meg újra fel is tűnnek a színpadon. Még ha a magukat „poszt-dramatikusnak” képzelő rendezők, zenei vezetők és látványtervezők nagyobb része most ezeket is csak afféle „szövegként” és „szcenárióként” kezeli. Sajnos. Mert a dráma túl fogja élni ezt a divatot is, a színház azonban, könnyen belerokkanhat. „A »szöveg« megkönnyebbülés a »mű« után, de ne akarjunk túljárni az eszén, és meg se próbáljuk arra felhasználni, hogy mégiscsak művet hozzunk létre a textualitás leple alatt! – figyelmeztet Jameson. De emlékszünk még az elsőként említett jóslatára? – „Egy szerencsés véletlen folytán úgyis megszületik majd egy »nagy« vagy »jelentős« forma” – tételezi fel a professzor. És adja Isten, hogy igaza legyen! A két előadás, amelyre bejezésként szeretném felhívni a figyelmet, alighanem erre a kínos, de igen sokat ígérő vajúdásra vonult be most a Kaszás Attila terembe, mint afféle kísérleti stúdióba. Az elsőnek, Ibsen Brandjának a rendezője, zsótér Sándor, nem tagja a színháznak, de megvesztegethetetlen alkatánál, állandó alkotói elégedetlenségénél, egész eddigi alkotói tevékenységénél fogva, mégis szervesen kapcsolódik hozzá. Ezt szimbolizálja Brand alakja, aki épp a szülőfalujában akart próféta lenni. Ez, amint tudjuk, nem igen szokott sikerülni, legalább is előszörre. De aki nem próbálja meg egyszer sem,
abból soha nem lesz senki. A mai Nemzeti társulatának többsége már odahaza megpróbálta azonban. Aztán pedig a beregszászi, majd a debreceni Nemzetiben, amelyeknek az életében rendszeresen részt vesznek itteni munkájuk mellett is. Egy-egy különösen nehéz nap után, vagy az Ukrajnából jövő híreket hallva, sokszor felteszik bizonyára a kérdést: nem otthon lenne-e a helyük mégis? Egy még idejében érkezett ösztöndíj Ibsen számára lehetővé tette, hogy az értetlenség és a kisszerű támadások elől, a Norvég Színház főrendezői székéből egyenesen Rómába és az igazi Európába meneküljön. Első dolga volt, hogy megírta a Brandot, összegzésként és emlékeztetőként, egy nagy, rapszódikus, verses drámában. Nemcsak az önmaga számára, persze. Hiszen a végén minden jóra fordul. Az irigyei által félrevezetett falusiak megbánják, hogy megtagadták a papjukat, és szétzilálódott családi élete is helyreállni látszik. De azért mai dráma ez a javából! És nemcsak a beregszászi „ejtőernyősökről” szól, hanem az itthoniakról is. A mai magyar középnemzedékről, akikre, az előző tehetetlen elit után, lelkileg is kifosztva maradt rá az ország. Ennek tudatában, az előadás végén egyáltalán nem a szerencséjüktől elragadtatva néznek szembe velünk a színészek. Nem könnyű viszonozni bizony, a szigorú, kemény tekintetüket. De egyre több fiatal értelmiségi jön el az előadásra, mégis. Ők nem írták még meg a maguk kérlelhetetlenül szigorú Peer Gyntjét, és a semmivel sem kevésbé szigorú Nóráját, hogy ne is említsük a hatalmas életmű többi, már kemény prózában megírt darabját. De esetleg, megpróbálkozhatnak még vele. Ehhez a remek versekben megírt, örökérvényű példázathoz persze, kirobbanó dialógusok kellenek. Nem „szöveg” ez, hanem igen feszült, belső cselekmény. A darabot új fordításban játsszák, és a rendező láthatólag nagyon szigorúan ügyelt arra
ÚJ EGYENLÍTÔ
is, hogy a szöveget a nézők nagyon pontosan, szóról szóra követhessék. Ez nagy feladatot jelent a színészek számára, mert a csupasz játéktérben mozgatott nagy fehér plasztik kockákra, amelyek a szerző által leírt díszleteket jelzik, minduntalan fel is kell kapaszkodniuk, hogy a biomechanika törvényeinek értelmében, megfelelő testi-lelki állapotba kerüljenek az elmondásukhoz. Lelkük rajta! Még ez is sokkal jobb, mint az Angyalföldön megrendezett Hamletben az a súgólyukra helyezett gonosz képű furcsa kis totem állat volt, vagy a helsingőri vár mászó falnak álcázott díszlete, amelyen a 90 év körüli Bakó Márta a címszerepet alakító Horváth Csaba segítségével is csak nagy nehezen tudott megkapaszkodni. Vagy az Örkény Színházban Meggyes kert címen megrendezett Cseresznyéskertben a színpadot uraló hatalmas, piszkosfehér Macskafej, meg a többi ál-posztmodern külsőség. A másik előadást, Csehov legendás Három nővérét ennek az olyan színpadias forradalmunk második hullámának talán legeredetibb képviselője, a ma már Serbannal és Purcraretevel, Fokinnal és Rizsakovval meg a kolozsvári Tompa Gáborral és a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi Lászlóval együtt emlegett Vidnyánszky Attila rendezte. Több mint egy évtizede, még Beregszászon. Az előadás az óta ingázik a két város között, megállva Debrecenben is, és magába szívja, sőt magába építi mindkét ország és mindhárom város közönségének a reakcióit. Ha tehetném, kötelezővé tenném bizony minden egyes politikusunk számára ezeknek a figyelmes tanulmányozását. Egy-egy hatástanulmány mindegyik, mint a Globe előadásai voltak annak idején. A közönség reakcióit figyelembe véve, így készülhettek el az újabb és újabb, írásban fenn sem maradt variánsai Shakespeare darabjainak is. A „cselekményt” a ma dramaturgnak nevezett mindenesek lopkodták össze a többi színház előadásairól. Ennél azonban mindig sokkal fonto-
|
75
sabb volt, hogy mi miért és hogyan történik. Hiszen érezte mindenki, hogy semmi sem az már, ami volt. Nem is olyan, amilyennek látszik, vagy aminek mondják. Hogy „kizökkent az idő”. Ezeknek a tanulmányoknak köszönhetően, a legutóbb is egy igazi csodát láthattunk ebben a teremben, a Három nővér utolsó felvonásának párbaj jelenetében. A szereplők lassan és bizonytalanul, de egyre határozottabban kimozdultak az eddigi passzivitásukból, és egymás után a halálraítélt szerelmes báró és a százados úr pisztolycsöve közé léptek. És Szoljonij nem merte meghúzni a ravaszt! zavartan álldogált még egy kicsit, aztán elsomfordált. A „kurázsijuktól” maguk is kissé megilletődött „civil” színészek pedig az ablak nagyságú led képernyőn kilépve, amelyen a korábbi előadásaik (az eddigi életük) képei peregtek, egymás után kapaszkodtak fel a hátsó fal előtti hídra, majd átlendültek egy másik, tudatosabb és tevékenyebb dimenzióba. Ahol a gondolatoknak azonnal ható ereje van, és az emberek a politikai osztálynak egész képernyőt betöltő jó tanácsai nélkül is jól tudják, hogy mit kezdjenek ezzel a hatalmas erővel. Évek óta törjük a fejünket rajta, hogy vajon mire gondol Vidnyánszky Attila, amikor hangoztatja, hogy ő nem elégszik meg a kérdések feltevésével, hanem a kiutat keresi. A kérdés, hogy mi lenne az? A szélmalmokkal harcoló Don Quijote hadonászása, vagy Münchausen báró jól átgondolt és begyakorolt mutatványa, az önmagát a hajánál fogva felemelő, manapság olyan megvetően csak „értelmiséginek” nevezett szerep? Hiszem, hogy ez az utóbbi! Az önálló, a bátor, az alkotó gondolat önmegváltó mutatványa. A rendező kritikusai gyakran élcelődnek most ezen, mondván, hogy de hiszen mindenki jól ismeri a kiutat a színházból. A ruhatár felé vezet. Vidnyánszky azonban, látszólag szükségtelenül, egy sokkal nyaktörőbb úton indult el. Erős fényű reflektorok fénycsóvái között, egy magas hídon kell felkapaszkodnunk utána, egyre messzebb a régi életünk képeit unottan ismételgető „közszolgálati” képernyőktől. „Ez a közösség […] hihetetlen erővel bír: képes kifordítani sarkából a világmindenséget, legyőzni a derridai értelemben vett »szerző-isten« hatalmát, a Csehov-drámából következő »predestinációt«, azaz képes kilépni a reprezentált szereplők tehetetlenségéből, és megváltani egy ember életét” – írja erről magvas tanulmányában a Marosvásárhelyi Egyetem tehetséges fiatal kutatója, Bessenyei Gedő István. Ez alighanem a „kiút”, amelyet mi most mindnyájan keresünk. Az egyenként megélt valóságelemek összerakása, közös élménnyé formálása. Ennek egyik, igen alkalmas műhelyévé válhat lám, egy színház is. „Ha akarunk, ha merünk.”
