Gáspár Tibor KULCSOD ÉVSZÁZADAI

Gáspár Tibor KULCSOD ÉVSZÁZADAI

A kiadvány megjelenését támogatták: Kulcsodi községi hivatal Nagy László, magánvállalkozó Kulcsodi vadászszervezet Kulcsodi református gyülekezet Both Tibor, polgármester Keszegh Péter, alpolgármester Gaál Sándor, Somorja Gaál András, Nagymegyer Keszegh Pál, Dunaszerdahely Keszegh Ernő, Csicsó

ISBN 80 – 89001 – 11 – 4 © Gáspár Tibor, 2001

Gáspár Tibor

KULCSOD ÉVSZÁZADAI

Kulcsod, 2001

ELŐSZÓ SZÜLEIM EMLÉKÉNEK

A komáromi gimnázium II. osztályainak tanulói minden tanévben történelemből, többek között azt a feladatot kapták, hogy írják meg szülőhelyük történetét. A munkák értékelésekor azt tapasztaltam, hogy tanítványaink – források hiányában – milyen kevés adatot, ismeretet tudtak összegyűjteni. Sokan panaszkodtak, hogy a régi községi krónikák elvesztek, egyházi, iskolai iratok, jegyzőkönyvek a háború után elkallódtak, így csak az utóbbi évtizedekben készült hiányos feljegyzésekre támaszkodhattak. Sajnos ezek a hiányosságok szülőfalum, Kulcsod esetében is fennállnak. Így a rendelkezésemre álló kevés írásos anyag alapján igyekeztem kronológiai sorrendben összeállítani falunk történetének első részét, míg a másodikat barátaim elbeszéléseire és emlékezéseimre támaszkodva írtam meg. Forrásmunkák hiányában nem tárgyalom külön fejezetben sem az egyházközség, sem az iskola történetét, ugyanakkor mindig szélesebb összefüggésekben mutatok rá a Kulcsodot érintő eseményekre, közigazgatási és gazdasági kérdésekre. Nem tudományosságra törekedtem, hanem öszszefoglaló képet igyekeztem nyújtani szülőfalumról. Köszönetet mondok a Csallóközi Múzeumnak, a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányának, szülőfalum lakóinak, Nagy Lászlónak és feleségének, Szerénnek, Gaál Sándornak, Nagy Gézának és első tanítóm lányának, Baráthné Tamássy Ibolykának a segítségért. Külön köszönetem fejezem ki Magda testvéremnek és férjének, Dömötör Bélának, akik nagyszarvai lakásukban gyógyulásom hónapjaiban kedvező feltételeket biztosítottak munkám megírásához. Szülőfalum lakóit pedig töltse el büszkeséggel az a tudat, hogy egy gazdag múltú magyar községnek polgárai, mindez erősítse bennük a nemzeti öntudatot, ragaszkodásukat anyanyelvükhöz, szülőföldjükhöz, hitükhöz, hagyományaikhoz.

5

Gazdagodjatok magyarságtudatban, önbizalomban, hitben, testvéri szeretetben és teremtsetek sokoldalú feltételeket a továbbéléshez, hívjátok vissza az elköltözötteket, hogy az elhagyott otthonokba ne idegenek, hanem ősi kulcsodi családok leszármazottjai költözzenek!

Gáspár Tibor

6

A TELEPÜLÉS TÖRTÉNETE A Duna és a Csiliz patak között elterülő Csilizköz a régi Csallóköz gazdag szigetvilágának máig megmaradt tájegysége. A Csiliz egykori folyása a ma ismert Csilizköznél nagyobb területet ölelt át. IV. Béla királyunk 1269-ben keltezett oklevele a Csiliz olyan ágát tünteti fel, amely Csallóköznádasd táján Nagyszarva felé húzódott. Viszont az 1272. évi királyi okirat szerint a Csiliz Ásványtól Balony és Radvány felé folyt. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a 13. században a Csiliz vagy több ágból állt vagy észak felé újabb medret keresett magának. A Csiliz folyóról emlékező egy későbbi oklevél szerint a mai Csölösztőnél levő Duna-ág kétfelé vált, az északi volt a Cselcs folyó, a déli pedig a Csiliz. A délnek kanyarodó Csiliz a mai Szigetköz középvonalán folyt tovább Hédervárig, itt északra fordult és Patasnál a Cselcs folyóba torkolt. A Cselcs és a Csiliz most már együtt vonult délkeletnek és Gönyű környékén érte el a Rába folyót. E tájegység évezredek folyamán különféle törmelékanyagokból, homokból, agyagból, kavicsból épült fel, talaja még napjainkban is több helyen süppedékes, a tengerszint feletti magassága 108-109 méter. Csilizköz délkeleti részén ős- és ókori régészeti leletek eddig még nem kerültek felszínre. Viszont Nagymegyerről Kulcsod felé vezető út menti Sályháza dűlőben végzett ásatások folyamán késői avar – előmagyar – települések maradványait tárták fel. Mindez azt bizonyítja, hogy a mai Kulcsod környékének első állandó lakói avarok – előmagyarok voltak, akik Kurszán és Árpád magyarjainak bejövetele előtt már itt éltek. Ez a harcias avar nép nemcsak Pannóniát és Csallóköz jelentős részét birtokolta, hanem rettegésben tartotta a hatalmas Frank Birodalmat, ezért Nagy Károly 791-ben három hadsereget indított ellenük s a frank uralkodó által vezetett derékhad kemény harcok után egészen a Rábáig vonult. A vereséget szenvedett avarok jelentős része ekkor frank uralom alá került, azonban nem tudták elviselni az idegen uralmat, ezért 799-ben fellázadtak, de a következő négy év véres küzdelmeiben alulmaradtak. 7

A győztes frankok nem tudták elpusztítani a harcedzett avarokat, akik főleg Csallóköz természet által jól védett területeire húzódtak, és a 9. század végén ide érkező Árpád magyarjai itt találták őket. A honfoglalás befejezésekor a mi vidékünket Bulcsú vezér kapta. Valószínű, hogy évszázadokkal Árpád magyarjai érkezése előtt a Duna e szakaszán – a mai Kulcsod és Medve között – átkelőhely alakult ki, így a Nagy-Dunától délre és északra levő avar – előmagyar települések között állandó kapcsolat volt. Ismereteink szerint Kulcsodot a magyar államalapítást követő évtizedekben halászok alapították. A református egyház irattárában van egy kör alakú pecséttel ellátott 1784-ben kelt latin nyelvű kézirat, amelyen címerként két keresztbe fektetett evezőben egy horog látható. Többek között ez is azon ismereteinket erősíti, hogy falunk őslakói halászok voltak. E vidéken élő magyarok keresztény hitre térítéséről hiteles adataink nincsenek. Az a feltevés viszont igaznak látszik, hogy az új hit a főpapság királytól nyert birtokain keresztül terjedt el és szilárdult meg Csallóköz ezen részén is. A monda szerint településünk nevét az elveszett majd megtalált kulcsról kapta. Egy főúr, amikor erre vadászott, elveszítette kastélya kulcsát, amelyet az egyik kísérője, amikor hosszú keresés után egy nádasból kiemelkedő dombon – a mai falu helyén – megtalált, így kiáltott fel: „Uram, megtaláltam, itt a kulcsod!” Az első házakat agyagból, nádból, sövényből építették. Az itt élőknek a kitűnő halászati lehetőségek jó megélhetést biztosítottak. A gyakori áradásokat követő apadások tömegével hagyták vissza gödrökben a megrekedt halakat, amelyeket a halászok aztán könnyen kifogtak. A 11. században e tájon besenyő fajú csőszök is éltek. Az első besenyők még Szent István uralkodása idején érkeztek Magyarországra. A pénzügyekhez értő káliz kereskedők is ekkor telepedtek le a fontosabb átkelőhelyeknél és kereskedelmi útvonalak mentén. A 13. századi oklevélben településünk Kulchud néven szerepel, lakói királyi udvarnokok, akiket 1252-ben IV. Béla királyunk a túróci premontrei apátságnak ajándékozott, de a zobori apátnak is voltak e környéken birtokai. Az oklevelek arról is szólnak, hogy Árpádházi királyaink korában falunk mint királyi lovasfutárok lakhelye több kiváltságot élvezett. 8

A közeli Negyvend szintén régi település. Az 1252-ben kelt oklevélben Nageven, Negeugen alakban szerepel, királyi udvarnokok és szekeresek lakhelye volt. A negyvendi temető még ma is létezik. Győr és vidéke 1241-ben, a tatárjáráskor Batu kán barbár hadai pusztító tüzének áldozata lett. Ekkor eltűnt falvak egész sora azt bizonyítja, hogy a mongol hordák átcsaptak Csallóközbe is. IV. Béla 1252-ben kiadott oklevele arra enged következtetni, hogy Kulcsodot és Negyvendet elkerülte a tatár pusztítás. Kulcsod és Negyvend a magyar királyság megalakulásától a 17. század elejéig Komárom vármegyéhez tartozott. Zsigmond király 1405-ben külön figyelmeztette a komáromi várnagyot és főispánt, hogy a várhoz tartozó kulcsodi nemeseket kiváltságaikban ne háborgassák. Mátyás király, amikor 1466 nyarán országjárása során Komárom várában tartózkodott, úgy határozott, hogy kíséretével Pozsonyba és Nagyszombatba is ellátogat, de útba ejti Nagymegyert, hogy megismerje a környék halastavait s egyúttal kivizsgálja a nagymegyeri jobbágyok panaszait. A hagyomány szerint Kulcsod határában levő halastavat is megtekintette, de arról hitelt érdemlő feljegyzés nem maradt fenn, hogy ekkor vagy más alkalommal a faluban járt-e az igazságos uralkodó. Az 1514-es parasztlázadás ezen a tájon nagyobb méreteket nem öltött. II. Lajos király hívására 1526 nyarán Komárom vármegyéből kevesen vonultak a török ellen. Az 1526. augusztus 29. tragikus mohácsi csata első hírnökei a mi vidékünkön a Batáról menekülő szerzetesek voltak, akiknek első csoportja 1526. szeptember 1-én érkezett Győr környékére. Őket menekülő tömegek, majd utánuk száguldozó török lovasok követtek, akik pusztították a Győr környéki falvakat, de a vizektől védett Kulcsodra nem jutottak el. Három évvel később, 1529 szeptemberében Szulejman szultán újabb hadjáratot indított és ekkor Lambert várkapitány parancsára felgyújtott Győr komoly ellenállás nélkül a törökök birtokába került. A mohamedánok rövid győri tartózkodása idején rabló csapataik több alkalommal átkeltek a Nagy-Dunán és pusztították a csilizközi településeket. Kulcsod is sokat szenvedett a barbár támadásoktól, ezt bizonyítja, hogy a magyar összeírók 1582-ben csak 3-4 portát találtak itt. Valószínű Negyvend is a török dúlás áldozata lett, mert az 1609. évi adóösszeírás már nem említi. 9

Magyarország 1541. három részre szakításakor Komárom vármegye jelentős része és Győr vármegye Habsburg Ferdinánd uralma alá került, aki Kulcsodot 1535-ben a szentmártoni apátságnak adományozta. A török pusztítást is felülmúlta az 1655-ös és 1670-es jeges árvíz, amely egész Csallóközt elárasztotta. A mohácsi csata és az ország szétszakítása után az elkeseredett magyarság a reformációban nemcsak a vigasztalást kereste, hanem az új hitet fegyvertársként is fogadta. Az új vallás gyorsan terjedt Komárom és Győr vármegye városaiban, falvaiban. Közvetlenül 1526 után a magyarországi reformáció egyik legnagyobb támogatójának, Enyingi Török Bálintnak tulajdonába került a nyitrai püspökség birtoka, de voltak kezében csallóközi falvak is, így többek között Bős és Patas közötti Zelebeg. A reformáció e kiváló élharcosa a birtokai szomszédságában levő területeken is terjesztette a protestanizmus eszméit. A kulcsodiakat Bálint nevű papja térítette a református hitre. A Dunántúlról járt át azon a réven, ahol a Csiliz patak belefolyik a Duna egyik ágába. Az egykori átkelőhelyet még ma is Bálint révjének nevezik a faluban. Az 1550-es években már kb. 300 protestáns eklézsia volt Csallóközben, de a következő évtizedekben a török pusztítás következtében felére csökkent. Győr vármegye közállapotairól főleg az 1609. és az 1619. évi összeírások nyújtanak adatokat. Ezek feltüntetik nemcsak a hódoltsági területek határait, hanem az elmúlt évtizedek háborúi által okozott károkat is. Az 1609. évi összeírás szerint a csilizközi falvak – így Kulcsod is – a szigetközi járáshoz tartoztak, amelynek élén Szalay Tamás szolgabíró állt. Ebben az időben csatolták a csilizközi községeket Győr vármegyéhez. A Kis-Duna átjárójánál az 1620-as években Bácsa község lakossága állt őrséget. Rájuk volt bízva Szigetköz védelme. Mivel gyengének érezték magukat, ezért 1626-ban segítségért folyamodtak a vármegye vezetőihez, akik aztán kirendelték a csilizközi községek lakosságát is az átjáró őrzésére. Kulcsodon a 15. századig elsősorban a halászat volt a legfőbb létfenntartási forma, majd amikor megkezdődött a vizek szabályozása, kevesebb lett a vizenyős terület. Ugyanakkor növekedett a termőföld, akkor indult fejlődésnek a mezőgazdaság. A falu határát azonban sokszor sújtotta árvíz, ilyenkor gyakran kellett a gabonát és szénát a Duna hullámaiból menteni. 10

Az ellenreformáció időszakában a bécsi udvar egyre nagyobb mértékben a protestánsok ellen fordult és korlátozta szabad vallásgyakorlásukat is. Lippay György prímás az üldözésben jeleskedett, az összes protestáns lelkészt kiűzte Csallóközből és helyükre 12 jezsuitát küldött, hogy minden eszközt igénybe véve térítsék vissza az embereket a katolikus egyházba. Ekkor Kulcsod Csilizradvány leányegyháza volt. Kollonich Lipót érsek, aki Magyarországot előbb koldussá, majd katolikussá és németté akarta tenni, szintén tevékenyen részt vett vidékünk református gyülekezeteinek pusztításában, templomok elfoglalásában, lelkészek és tanítók üldözésében. Szemtanúk nyilatkozata szerint: „Győrből sajkán jött Csicsóra templomunk elvételére és fejszével maga törte fel az ajtót.” Az üldözések ellenére a csilizközi falvak református gyülekezetei megmaradtak. A protestánsok üldözése az 1681. évi országgyűlés után mérséklődött. A 17. század végén Győr vármegye lakosságának többsége még mindig protestáns volt. Az 1698-ban tartott egyházlátogatáskor a vármegye 35 községének 2/3-a volt protestáns. A csilizközi falvak közül Kulcsod, Szap, Patas, Radvány. Thököly Imre harci sikereinek időszakában, 1681-ben kuruc-labanc csatározás folyt Kulcsod határában a Dunaárka dűlőben. Amikor 1683 nyarán Bécs bevételére készülő Kara Musztafa török nagyvezér hatalmas hadseregével Székesfehérváron át Győr felé tartott, az új császári fővezér, Lotharingiai Károly lovasságával a Lajta mögé vonult, tüzérségét, gyalogságát pedig Csallóközbe küldte, ezzel Győr vármegye dunántúli részét átengedte a töröknek, akik nagy pusztítást végeztek a birtokukba került területeken. Ekkor gyújtották fel a Bajcs melletti Száva falut is, amelynek lakói közül néhányan Kulcsodra menekültek. Miután a török 1683 szeptemberében súlyos vereséget szenvedett Bécsnél, megkezdődött a felszabadító háború, amelynek folyamán a vármegye településeinek jelentős része elpusztult, a csilizközi falvakat azonban elkerülte a rombolás. Az 1698. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Győr vármegye összlakossága csak 8735 személy volt. II. Rákóczi Ferenc kurucai 1704 első heteiben már Győr vármegyében lobogtatták a szabadságharc zászlóit, és kisebb harci cselekményekre Csilizközben is sor került. Az 1708-as trencséni vereség után vármegyénk nagyobbik része 1710 őszéig a kurucok kezében maradt. A sza11

badságharc végén pusztító pestisjárvány a csilizközi falvakat is sújtotta. Az 1711. szatmári békével új korszak kezdődött vármegyénk történetében is. Rendkívül érdekesek az 1720-as években készült összeírások, amelyekben Csilizköz már önálló járásként van feltüntetve. A bakonybéli apát adatai szerint Medvén 12 jobbágy és 9 zsellér lakott, Kulcsod lakói pedig nemesek voltak. A 18. század elején a község határa 1631 magyar hold volt, de ennek csak 10 százalékát művelték meg, 40 százaléka állatok legeltetésére volt alkalmas, a többi mocsaras, nádas területekből tevődött össze. Mivel a kenyérgabona szükségletet még mindig nem tudták biztosítani, ezért ennek pótlására árpát és kukoricát használtak. A kuruc szabadságharc befejezése után a községek arra törekedtek, hogy kiváltságaikat megerősítsék. Patas kiváltságlevelét 1721-ben hirdették ki, amelynek értelmében lakói katonatartás, fuvarozás és más hasonló terhek alól nyertek felmentést. A későbbiek folyamán azonban az állandó katonaság és az adók növekedése következtében Kulcsod és a többi csilizközi falu is hiába fordult kiváltságaik megerősítéséért az uralkodóhoz, már csak visszautasításra találtak. A szatmári béke után is Kulcsod Radvány leányegyháza maradt. A Komáromi Egyházmegye iktatókönyvében található levél szerint Helmetzi István felsőgelléri akadémikus rektort a csilizradványi és kulcsodi eklézsiák az espereshez intézett kérésükben meghívták papnak. Valesius esperes erre a meghívásra 1730. március 13-án levelet küldött Helmetzinek, amelyben következőkre hívja fel figyelmét: „… mert ugyanis nem hívják Kglmedet henyélésre, hanem szüntelen való munkára, nem uralkodásra, hanem szolgálatra, nem puha életre, hanem sok rövidségnek békességes türéssel való elszenvedésére, méltatlan bosszúságoknak elnyelésére…” Többek között ebből a levélből is kitűnik, hogy a magyar református lelkészek élete III. Károly uralkodása idején is nehéz volt. Mária Terézia trónjának megmentéséért folytatott küzdelemből Győr vármegye települései is kivették részüket. A hadbavonult nemesek különösen a csehországi csatatereken tüntették ki magukat. A királynő uralkodásának első időszakában a protestánsokat egyre nagyobb mértékben háttérbe szorították, és 1747-ben a vármegye közgyűlése már olyan határozatot hozott, hogy a patasi református templomot le kell rombolni. A kiküldött végrehajtót a falu lakói ugyan elűzték, de a reformátusok ezt 12

követően istentiszteletet ott nem tarthattak. A szapi reformátusokat pénzbüntetésre ítélték, mert haranglábat állítottak fel. A királynő utasítására Kulcsodot pedig 1750. március 14-én eltiltották Csilizradványtól, melynek leányegyháza volt, és a medvei plébános felügyelete alá rendelték. A templomokkal együtt protestáns iskolákat is megszüntettek, mert a katolikus főpapságnak az volt a törekvése, hogy a református és evangélikus iskolák helyét katolikus oktatási intézmények foglalják el, és ezekben katolikus hitre térítsék a gyermekeket. Protestáns iskolába tilos volt felvenni katolikusokat, ugyanakkor katolikus iskolába szabadon járhattak a protestánsok. Ennek ellenére a reformátusok csak elvétve adták gyermekeiket katolikus oktatási intézménybe. Pl. az 1774. évi összeírás szerint Csicsón a 15 éven aluli gyermekek száma 250 volt, katolikus elemibe csak 12 tanuló járt. A kulcsodiak sem alkudtak meg. A 18. század közepéig Győr vármegye is kiheverte a török és kuruc háborúk csapásait. Ekkor Győr városának önálló törvényhatósággá alakulása folytán a szigeti, csilizközi és a tóközi járásokat egyesítették. Az 1777-es év nyarán a Nagy-Duna vize annyira leapadt, hogy Medvénél lovas kocsikkal jártak át a medrében. A száraz esztendők 1783-ig tartottak, amelyeket nagy tavaszi áradások követtek. A francia polgári forradalom kitörésének évében, 1789-ben a tavaszi áradás elöntötte az egész kulcsodi határt, elpusztította a termést, amelynek következtében a lakosság sokat nélkülözött. A napóleoni háborúk idején mozgalmas hónapokat, éveket élt át a mi vármegyénk is. Az 1805-ben lezajlott austärlitzi – slavkovi csata után a győztes francia csapatok csak Győr vármegye nyugati részéig vonultak, mert ekkor Napóleon Magyarországot még semleges területnek nyilvánította. Viszont 1809-ben a franciák Bécs elfoglalása után Győrig törtek előre, ahol vereséget mértek a magyar nemesi felkelőkre, és június 24-én birtokba vették a várost, ahova aztán augusztus 31-én Napóleon is ellátogatott. A győri ütközetkor heves összecsapásra került sor Kulcsod határában a francia és magyar harci alakulatok között, az elesettek tetemei a negyvendi temetőben nyugosznak. A Győrt és környékét megszállva tartó francia katonák kisebb csoportokban a Dunán átkelve fosztogatták a csilizközi falvakat, sőt Csicsót és Kolozsnémát is. Ilyen esetekben is áldozatokat követelő véres küzdelmekre került sor. A franciák Győr vármegyei uralmának az 1809. október 14-én Schönbrunnban megkötött béke vetett véget. 13

Mivel Kulcsodon a rendszeres tanítás 1787-ben kezdődött, ezért az előző években a Csilizradványi Református Elemi Iskolát látogatták a tehetséges kulcsodi gyermekek. Amíg a katolikus elemi iskolák tanítói általában obsitos katonák voltak, addig a protestáns iskolamesterek magasabb végzettségű fiatalok, akik még rendszeres továbbképzésben is részesültek. Esterházy Imre prímás a pozsonyi országgyűlésen meg is jegyezte: „Habár a protestánsok tanodáit korlátoljuk is, a külföldi egyetemekre vezető utat elzárjuk is előttük: mindamellett túlszárnyalnak bennünket tudományosságukkal.” Esterházy prímásnak teljes mértékben igaza volt, mert a mi vidékünk református iskoláiban is a pápai és debreceni kollégiumban végzett művelt fiatalok tanítottak, akik nagy gondot fordítottak nemcsak az írásra, olvasásra, számolásra, hanem a történelemre, földrajzra, bibliai szövegekre, zsoltárokra és a Heidelbergi Kátéra is. Községünkben 1827-ben 268 személy élt, ebből 244 nemes és 24 közrendű. A következő évben 279 református és 6 római katolikus lakott falunk 41 házában. Ezekben az években a gyülekezet lelkésze Vadász György volt, akit 1829-ben Pápai János követett, majd 1839-ben Soós Lászlót választották a hívek lelkipásztoruknak. Az első kulcsodi iskolarektor, akinek a nevét tudjuk, Kis Gergely volt, aki 1827-től húsz éven át oktatta a gyermekeket. Mivel ekkor még nem volt kötelező az iskolalátogatás, így 1827-ben csak 13 fiú és 7 lány járt az oktatásra, de a reformkori eszmék hatására 1836-ban 31, 1837-ben már 43 volt Kis Gergely tanítványainak száma. A tanítás általában október végén, november elején kezdődött és március végén fejeződött be. A falu földesura, a pannonhalmi főapát 1827-ben új temetőkertet ajándékozott a gyülekezetnek, a rektor pedig veteményes kertet. A református egyház 1830-ban egy 23 méter hosszú iskolaépületet és tanítói lakást emelt, majd elkészült az új parókia is. A 19. század első felében már téglaházakat is építettek, a szobáknak ablakai voltak, a konyha világítását pedig úgy oldották meg, hogy az ajtó két részből állt, és külön nyitható volt a felső és alsó rész is. Ha világosságra volt szükség, akkor a felső részt kitárták. Nyitott tűzhelyen főztek, a füst szabadon szállt a kéménybe. A padlózatot ledöngölt föld alkotta. A bútor asztalból, sarokpadból és néhány székből tevődött össze. Magasra vetett ágyak voltak, a fehérneműt saját maguk által termelt kenderből készítették. A környék lapos területein kitermelt földből ösz14

szehordott magaslatra épülő község házhely hiánnyal küzdött, ez kényszerítette a lakosokat arra, hogy egy udvarban 2 sőt 3 család is lakjon. A napóleoni háborúk befejezése után az 1815-ös bécsi kongresszus nyomán a vármegye életében a konzervatív irány kerekedett felül, mindez azonban a szellemi fejlődést nem tudta feltartóztatni. Az 1825-ös első reformországgyűlésen a győri küldöttek követelték elsőként, hogy a magyar ezredeknél magyar legyen a vezénylési nyelv. Ők indítványozták a magyar tanítási nyelv bevezetését és a magyar nyelvnek közigazgatási nyelvvé tételét is. Amikor ezt az északi városok követei ellenezték, Kolosváry Miklós győri küldött többek között ezt mondja: „A nemzet nyelvében él és egyesül, s nyelvével hal meg…” Ez a hazafias szellem hatotta át a kulcsodi nemeseket a reformkorban. Falunk határát 1830 tavaszán újabb áradás pusztította, majd az 1831es kolerajárvány idején vesztegzár alá került községünk is. Mindezek ellenére a következő években gazdasági fellendülés köszöntött be. A lakosság főfoglalkozása még mindig a földművelés volt, de jelentős mértékben fejlődött az állattenyésztés és a gyümölcstermesztés is. A kulcsodiak kitűnő minőségű búzát és kendert termeltek, de híresek voltak lótenyésztésükről is. A radványiak, balonyiak, nyáradiak jó áron a pozsonyi vásárokon adták el szénájukat, a medveiek és szapiak főleg vizahalászatból éltek, a legjobb burgonyát pedig a patasiak termelték. A szellemi és gazdasági fellendülés időszakában a kulcsodi református gyülekezet önálló egyházközséggé alakult, és a régi egyházi épület helyén 1847-ben felépült a klasszicista stílusú, de barokk elemeket is felmutató református templom, amelynek főbb ismérvei: szegmens ívű ablakok, félköríves hangnyílások, barokkos ívű oromzat, az erélyes párkány és a fal síkjából kiugró torony. A templomot 1885-ben nagyobb változtatások nélkül átépítették. A kulcsodi gazdák imával kezdték napot. Igáikkal, lovakkal, ökrökkel, kocsikkal, szekerekkel, munkaeszközeikkel reggel a templomnál gyülekeztek, igás állatokat az őrzőkre bízták, szerszámaikat a templom falához támasztották, maguk pedig könyörgésre, imára mentek. A templom előtt álló magas fenyőfát Ferenc József felesége, Erzsébet királyné tragikus halálának emlékére 1898-ban ültette a református egyházközség. Az 1848. március 15-i pesti események és a pozsonyi országgyűlésen 15

történtek híre március 17-én jutott el a csilizközi falvakba. A március 21én tartott vármegyei közgyűlésen, amelyen az országgyűlési küldöttek jelentését tárgyalták, a kulcsodi nemesek küldöttsége is részt vett. Az 1848. június 25-i országgyűlési választásokon a csilizközi kerületben Balogh Kornél, a konzervatív párt egyik oszlopos tagja győzött. Jogos panaszok alapján az első népképviseleti országgyűlés ezt érvénytelenítette, és helyette a haladó szellemű Keresztes Ambrus lett a csilizköziek képviselője. Szabadságharcunk első győztes csatája, a szeptember 29-i pákozdi diadal után, a Jellasicsot üldöző magyar seregek a határnál megálltak, a vezetők ugyanis nem akartak letérni a „törvényesség” talajáról, nem indultak Bécs elfoglalására. Amikor Kossuth megjelenése után végre támadásra szánta magát a magyar haderő, már késő volt. Október 30-án Schwechatnál a többszörös túlerővel szemben vereséget szenvedtünk. Ezt követően Görgey a magyar fősereggel visszavonult, feladta Győr vármegyét, és Windischgrätz herceg miután csapataival 1848. december 27-én bevonult Győrbe, kiáltványt intézett Magyarország lakosaihoz és hozzákezdett a meghódított országrész közigazgatásának átszervezéséhez. A durva osztrák uralom azonban nem sokáig tartott vármegyénk területén, mert az 1849-es dicső tavaszi hadjárat folyamán vereséget szenvedett osztrákok 1849 áprilisának végén feladták Győrt és Pozsony felé menekültek. Ekkor került sor csatározásokra Kulcsod közelében a magyarok és osztrákok között. Az orosz beavatkozással – 1849 nyarán – óriási számbeli fölénybe került ellenség visszavonulásra kényszerítette a honvéd csapatokat, Komárom vára azonban az augusztus 13-i világosi fegyverletétel után Klapka György vezetésével hősiesen ellenállt, s a bekerített városból kitörő védők élelmet és önkénteseket vittek magukkal a csilizközi falvakból is. Komárom átadása, a szabadságharc leverése után küzdelmes időszak következett a csilizközi emberek életében is. Az 1853-ban kiadott úrbéri pátens alapján az adókból kártalanították a földesurakat, akik korszerűsítették gazdaságukat. Ugyanakkor a közép- és kisbirtokosok – a régi adósságaiktól képtelenek voltak megszabadulni – már nem tudták gazdaságukat a kor követelményeinek megfelelően átszervezni. A paraszti gazdálkodás elmaradottsága pedig még ennél is szembetűnőbb volt. 16

A csilizközi falvak népe még a 19. század második felében is faekékkel szántott és lovakkal nyomtatott, csépelte a gabonát. Kulcsodon az 1860-as években 40 nemesi és 4 jobbágycsalád élt, a falu összlakossága 320 fő volt. A község határát 1862-ben tagosították. A Duna melletti erdőkben ekkor még bőven volt mocsári tölgy, kőris- éger- nyár- és szilfa. Házakat a középkorban mocsári tölgygerendákból alapozták, ezek vízállók voltak, így megmaradtak árvizek után is. A falakat mórból, a tetőt nádból készítették. Gazdag madárvilága is volt ennek a tájnak, fácán, fogoly, fürj, vadkacsa, vadliba, daru, kócsag, feketególya, kanalasgém, bagoly, sólyom, keselyű, bíbic, pacsirta, szárcsa, vízityúk, a szalonkafélék tizenegy képviselője és még sok más madár élt vidékünkön. Halak közül a harcsa, csuka, compó, márna, kecsege, ponty, csíkhal, kő- és fogassüllő, folyami sügér, tüskés durbancs, kövi kárász, dévérés piros szárnyú keszeg volt található a környék vizeiben. Ló mellett a legkedveltebb háziállat a szarvasmarha volt. A középkor évszázadaiban az istálló nélküli, a ridegtartásnak megfelelő ősi magyar nagyszarvú fehér-szürke volt nagy többségben, a 19. század közepétől a szimentáli és az őshonos magyar fajta keveréke szaporodott el községünkben. A sok rét, legelő igen alkalmas volt az állattenyésztés fellendítésére, a falu körüli tavak pedig lehetővé tették a szárnyasok nagyobb számú tenyésztését. Így az 1867-es kiegyezés után az állattenyésztés fellendülése és a gabonaárak emelkedése következtében egyre jobban gazdagodott falunk lakossága. Az 1860-as évek a magyar polgári fejlődés dinamikus esztendei voltak. Ez a nemzeti felemelkedés nemcsak az ipar terén hozta létre az új gazdasági szervezeteket, hanem a műveltség szélesebb néprétegek soraira való kiterjesztésének is megteremtette az előfeltételeit, és 1868ban megalkotta a népoktatás eötvösi bázistörvényét. Eötvös József közoktatásügyi miniszterként állandóan hangsúlyozta: „A műveltség fája csak ott nő magasabbra, ahol annak gyökerei szélesen terjednek.” A magyar népiskoláknak ilyen széles gyökerű fája volt! Elődeink ekkor rakták le alapjait a korszerű népoktatásnak. Nagyban növekedett a tankönyvek minősége és száma, többtantermes iskolákat építettek, ezekben már hivatásos tanítók oktattak és neveltek, akik a magyar falu közművelődésének elsőszámú közkatonáivá, világító lámpásaivá váltak. 17

Az életpályájukra már nemcsak kenyérkereseti lehetőségként, hanem hivatásként is tekintettek. Győr vármegye vezetői a faiskolákkal is sokat törődtek. Ezeknek az iskola kiegészítő intézményeként a gyakorlati oktatás és a mezőgazdasággal összefüggő ismeretek tekintetében igen nagy volt a szerepük és jelentőségük. Kulcsodon a kanális mellett létesítettek szép faiskolát. Annak ellenére, hogy a kulcsodi népiskolában mindig jó felkészültségű tanítók oktattak, a 20. század közepéig igen kevés szülő vállalta jó tanuló, szorgalmas gyermeke felsőbb tanintézetbe küldését. Így sok tehetséges, tanulásra érdemes gyermek maradt otthon szülőfalujában. Az 1870-es években felborzolta a kedélyeket a minisztériumnak az a törekvése, hogy Moson és Győr vármegyét egyesítsék Magyaróvár székhellyel. Határozott ellenállással ezt a felsőbb tervet sikerült meghiúsítani, de alig tért vissza a nyugalom, a minisztérium újabb javaslattal állt elő: Csilizközt csatolják Komárom vármegyéhez. Ez a törekvés nem volt új, már az önkényuralom idején is szorgalmazták, de a nagyarányú tiltakozás miatt akkor nem tudták megvalósítani. A mostani tervet véleményezésre kiadták az érdekelt hét községnek, amelyek aztán egyértelműen visszautasították arra hivatkozva, hogy őket gazdasági és közlekedési érdekeik Győrhöz kötik. Ezzel az ügyet elodázták majd lezárták. Így maradt Kulcsod is Győr vármegye keretében egészen az első világháború végéig, Csehszlovákia megalakulásáig, a határváltozásig. Az 1868. évi oktatási törvény életbe léptette a tankötelezettséget. Ebben az időben Nagy István volt a tanító, akinek házában folyt a tanítás. Az 1876-os és az 1880-as évek elején pusztító árvizek ismét sok kárt és szenvedést okoztak a Duna menti települések lakóinak. Most már nem lehetett elodázni a Duna szabályozását, meg kellett valósítani azokat az árvízvédelmi létesítményeket, amelyek a belvizektől nem is, de az elárasztástól megvédték a Duna menti területeket. A Duna szabályozásával kevesebb lett a mocsaras terület, ugyanakkor növekedett a mezőgazdasági termelésre alkalmas földek mennyisége. Ármentesítő társaságok alakultak, amelyek szivattyútelepeket építettek és a belső csatornázást végezték. Az első vegyeskereskedést Áron nevű üzletes nyitotta 1870-ben, néhány évvel később Kolmann kereskedő létesített hasonló üzletet, de ők 18

a dunai gátrendszer felépítése után – a csökkent forgalom miatt – elköltöztek a falunkból. A következő évtizedekben bátor vállalkozók kis boltokat nyitottak, de a kulcsodiak általában Győrben és Nagymegyeren szerezték be a szükséges cikkeket. A 19. század második felében Kulcsod lakossága is közép- és kisparasztokra, illetve törpebirtokosokra rétegződött. Igazi nincstelen sem akkor, sem később nem volt a faluban, ezért a nagy kivándorlási hullám nem érintette községünket. Miután Kulcsod önálló egyházközség lett, a gyülekezet lelkészt és kántortanítót is választott. A 19. század utolsó évtizedeitől lelkészi hivatást betöltők névsora: 1883 lelkész segédlelkész 1885 beszolgáló lelkész 1886 segédlelkész 1888 segédlelkész 1890 megválasztott lelkész 1926 adminisztrátor 1928 megválasztott lelkész

Soós László Farkasdy Béla Puskás Lajos Tuba Gáspár Galambos László Kúr Géza ifj. Kúr Géza Gáspár József

Az eklézsia 1892-ben új iskolát építetett, amelybe már hat évig jártak a tanulók. Hodossy Vince 1892-től végezte a kántortanítói munkát, a tanköteles gyermekek száma 60-70 között mozgott. A milléniumot szerényen ünnepelték a kulcsodiak, a falu vezetői közül többen részt vettek a győri vármegyei ünnepségen is. A századfordulón előtérbe került a vármegye megreformálása. Többek között a csilizközi falvak is követelték, hogy a vármegye szűnjön meg tisztán rendi különbségeken alapuló intézmény lenni és váljék képviseletivé. A 20. század elején a gazdaságilag egyre jobban erősödő Kulcsodnak 409 református vallású lakosa volt, a falu házainak száma 62, postahivatal Csilizradványon működött. Az 1910-es évek elején a nagyhatalmak által felosztott világ egyre nagyobb mértékben készült a háborúra. Az 1914. június 28-i szarajevói merénylet után nyilvánvalóvá vált, hogy rövidesen elkezdődik a véres küzdelem. Amikor az egy hónap múlva bekövetkezett, Ferenc József kijelentésének hatására a kulcsodiak is abban reménykedtek, hogy 19

mire lehullanak a fák levelei a győztes hadbavonultak hazatérnek. Így a világháború első hónapjaiban munkás hétköznapjaikat nem nagyon befolyásolták a harci események, az emberek szántottak, vetettek, segítettek a hadbavonultak családtagjainak az őszi betakarítási munkákban. A háború elhúzódása, a hősi halottak és sebesültek számának emelkedése növelte az elkeseredést. Megdöbbenve hallgatták a frontok poklait megjárt szabadságos katonák beszámolóit, amelyekben már nem a dicső harcokról, győzelmekről, hanem megpróbáltatásaikról, nélkülözéseikről, szenvedéseikről szóltak és baráti összejöveteleken fájdalommal telített, szomorú hangú katonadalokat énekeltek. A háború harmadik, negyedik évében már nagyon várták a békét falunk lakói, és ezt remélték az őszirózsás forradalomtól is. A háború befejezésekor örömmel köszöntötték a hazatérő katonákat, és mély fájdalommal gyászolták a hősi halottakat, akiknek neveit a templom előtt 1991-ben felállított emlékműre vésték a második világháború áldozataival együtt. Magyarország feldarabolását a kulcsodiak sem akarták elhinni még akkor sem, amikor 1918 decemberében Csilizközben is megjelentek a csehszlovák legionisták. Az itt élő őslakosság a trianoni békediktátumot nem tartotta végleges megoldásnak és a határváltozást is csak ideiglenesnek tekintette. A győri piactól megfosztott kulcsodiak kezdetben terményeiket nehezen tudták értékesíteni, de már az 1920-as évek első felében új kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki, amelyek eredményeként újabb gazdasági fellendülés következett. Ekkor már több mint 100 ló, 400 szarvasmarha és 600 sertés volt a község gazdáinak tulajdonában. Az I. Csehszlovák Köztársaság idején falunk élete patriarchális volt. Esténként, ünnepnapok délutánján a szomszédok, barátok, rokonok meglátogatták egymást, szép időben a ház előtti padon ülve régi emlékeket elevenítettek fel, de időszerű kérdésekről is szívesen beszélgettek. A lányos házak előtt a fiatalok vidáman szórakoztak, mókáztak vagy egymásba karolva örömteli hangulatban sétáltak az utcán. Csodálatos hangulata, megtartó ereje volt ezeknek a kulcsodi vasárnapi délutánoknak. Jeles ünnepekhez, napokhoz kapcsolódó hagyomány alig élt ebben a református faluban. Még századunk elején is az év legnagyobb ünnepének a nagypénteket tartották. Ekkor korán reggel megmosakodtak a faluvégi kanális vizében, hogy egész évben frissek, egészségesek legyenek, majd a délelőtti istentisztelet után a legények a kertek alatt 20

felállították a leásott faoszlopból és a ráhelyezett – középen járomszeggel rögzített – rúdból összeállított ördöglovat, délután aztán itt ünnepelt, szórakozott a falu apraja-nagyja, hangosan biztatva a hajtókat és a rúd végén ülő utasokat. A karácsony esti ostorpattogtatás, a Mikulások, betlehemesek járása, a húsvéti öntözés, a piros tojás ajándékozása és a májfa állítása is hagyományosan élt községünkben. Az időseket öreganyámnak, öregapámnak, nénémnek, bátyámnak, a fiatalokat hugámnak, öcsémnek, leánynak, legénynek, gyereknek szólították. Összejártak kukoricafosztáskor, kendergyúráskor és tollfosztáskor is. Ezeken az egymást segítő kedves összejöveteleken szövődött szerelmi kapcsolatok sokszor házasságkötéshez vezettek. A lakodalmat nagy készülődés előzte meg. A menyasszony és a vőlegény már hetekkel előtte bejelentette a tiszteletes úrnak, hogy házasságot akarnak kötni. Ezt követően a lelkipásztor a vasárnapi istentisztelet végén kihirdette a házasságra lépők nevét, majd a következő napokban a vőfény – kezében a díszes pálcával – felkereste a kijelölt családokat, és kedves versike elmondásával meghívta őket az esküvőre és a lakodalmi vigadalomra. A nagy esemény előtti napokon a lányok, asszonyok sütötték a kulcsost és a süteményeket, elkészítették a szárnyasokat a főzéshez, sütéshez, takarítottak, a férfiak pedig az italokról, fogatokról és a zenészekről gondoskodtak. Az esküvő napjának délelőttjén kicsinosították a lovakat, színes szalagokkal feldíszítették a lószerszámokat és a kocsikat, majd ebéd után az ifjú pár a násznagyok, a vőfény és a vendégek kíséretében átkocsikázott Csilizradványra, ahol a jegyzői hivatalban megtörtént a világi házasságkötés. Innen hazatérve a lakodalmas menet zeneszó kíséretével egyházi szertartásra a templomba vonult, a vőlegény sötét öltönyben, a menyasszony földig érő fehér ruhában esküdtek örök hűséget egymásnak az úrasztala előtt. A templomi esküvőt az ifjú pár anyakönyvbe való bejegyzése követte a lelkészlakban, a vendégek pedig vidám táncra perdültek a parókia előtti téren. A hivatalos ügyek lezárása után a jó kedvű menet visszatért a lakodalmas házhoz, ahol az egyházi esketést végző lelkész pohárköszöntője után több fogásos vacsorát szolgáltak fel, amelyet reggelig tartó tánc, nótázás, mértéktartó mulatozás követett. Az ízletes ételeket a vőfény a hozzájuk kapcsolódó versek 21

elmondásával – a szakácsnők kíséretében – rakott a fehér abroszokkal terített asztalokra. Legtöbb esetben a menyasszonyi táncra, a menyaszszony cipőjének ellopására és kiváltására is sor került. A kulcsodiak hagyományszerűen végezték az aratást és cséplést is. A kezdés előtti napokban sást szedtek kötőnek, jól kikalapálták a kaszákat, elkészítették a sarlókat és gereblyéket. Már hajnali három órakor kimentek az aratás színhelyére, ha szükség volt, akkor a harmatos gabonából még kötőt készítettek. A nehéz munkát a kaszás irányította, utána járt a marokszedő, majd a kötöző, aki a marokba szedett kévéket bekötözte. A kévéket kepékbe rakták, keresztbe rakott kévék tetejére kalászos fejével a szél irányába a papkéve került. Learatott területen gereblyével gyűjtötték össze az elhullott kalászokat. A gabonahordást szintén összefogással végezték, vendégoldalas szekereken, kocsikon szállították a gabonát a cséplés helyére, ahol külön asztagba rakták a búzát, árpát, rozsot és zabot. A behordás általában 2-3 napig tartott. Kulcsodiak a 20. század elején már gőzgéppel masináztak, majd az 1930-as évek végén Bognár Péter és Gaál Dávid tulajdonosok átalakíttatták a gőzgépet magánjáróvá, így aztán Csémi Vince főgépész gyorsan megoldotta a cséplőgép helyváltoztatását. A masinázáshoz 20-25 ember kellett, a gazda pálinkával fogadta munkásait, reggelire sonkát, szalonnát, tojásrántottát szolgáltak fel, ebédre általában húsleves, rántott- vagy sült hús volt krumplival, vacsorára füstölt oldalas, sonka, tojás és paprikás szalonna járt a masinázóknak. Pálinkával gyakran kínálták a legnehezebb munkát végző zsákhordókat. A kévebontást és polyvahordást lányok végezték. A cséplőgépet etető hozzáértő, komoly ember volt, ha helytelenül adagolta a szétbontott kévéket, akkor a cséplőgép befulladt, ledobta a hajtószíjat. Ilyenkor a masinázók örömére hosszú perceken át állt a munka, pihenhettek a kévebontó lányok, a kévehányó legények és a kazalrakók. Közben folyt a mókázás, a lányok és legények örömteli csevegése, amely aztán este a kanálisbani fürdéssel folytatódott. A kisebb gazdasági udvarokban Bognár Lajos tulajdonában lévő motorral hajtott cséplőgéppel végezték a masinázást. A cséplés falunkban kedvező időjáráskor kb. egy hónapig tartott. Gabonát a nagymegyeri gőzmalomban és a szapi vízimalomban őröltettek, a kitűnő minőségű lisztből remek kenyeret, nagyon jó ízű kalácsot és rétest sütöttek a kulcsodi asszonyok és lányok. 22

A szénarendek forgatását, a szénagyűjtést, a kukoricaszedést és sürgős esetben a kapálást is egymásnak segítve végezték a kulcsodiak. A zárt kapu ismeretlen volt a faluban, a háziállatokat zár nélküli istállókban, ólakban tartották, a kukoricát szépen összefonva rúdra felfüggesztve az eresz alatt szabadon hagyták. Az udvaron levő kazalból vonyogózták a szénát, esti etetés közben szívesen elbeszélgettek egymással a férfiak, az asszonyok pedig a libák és kacsák tömésével foglalatoskodtak, de rájuk várt a tehenek fejése is. Az etetés befejező szakasza az itatás volt, a szarvasmarhák általában nyugodtan járultak a hosszúkás vályúhoz, de a lovak jó ízű ivás után néhány kört vágtáztak az udvaron, ezzel is jelezve, hogy elégedettek a kitűnő zabos abrakkal. Külön élmény volt a csorda koraesti hazatérése, ahogy a tehenek jövetelüknek hangot adva szaporázták lépteiket az istálló felé, a lovak pedig nagyokat nyerítve versenyszerűen rohantak az udvar bejáratánál rájuk váró gazdához. A kulcsodi emberek a személyi tulajdont nagy tiszteletben tartották, a mezőgazdasági gépeket, eszközöket éjjelre is nyugodtan kint hagyták a földeken, a learatott gabonát, a leszedett termést sem kellett őrizni. Az 1930-as években a gépkocsi-forgalomtól még mentes volt a kulcsodi utca, a csicsói Kálnoky gróf is hintóval járt erre. Csak ritkán jelent meg nálunk püfögő autójával Eöllös Endre nagymegyeri állatorvos vagy Goldberger balonyi körorvos, akiknek hangos jövetelükkor a gyerekek kirohantak az utcára a nagyhangú masinát csodálni. Közelébe azonban nem merészkedtek, csak tisztes távolságból figyelték a füstölgő négykerekűt. A balonyi plébános muzeális értékű autóját pedig még a felnőttek is mosolyogva fogadták, mivel az ajtó és sárhányó nélküli, viharlámpákkal felszerelt kocsi már akkor is komikus látványt nyújtott. Ha gépkocsik nem is, de lovasfogatok és ökrös szekerek egymást követve, nagy számban jártak a kulcsodi utcán, amelyek füstöt ugyan nem, de ürüléket gyakran hagytak maguk után. Ezeknek eltakarítása a bepiszkított utcarész melletti ház tulajdonosára várt. Ezt a hálátlan feladatot a lakosok zokszó nélkül teljesítették, így a falu utcája tiszta volt, a sétálóknak nem kellett ugrálni, kerülő mozdulatokat végezni. Figyelmet érdemlő népviselet nem maradt fenn. Hosszú vászongatyát, fehér inget csak néhány idősebb férfi hordott nyári időben. Ünnepi öltözetük a sötét öltöny, fehér ing, fekete csizma, fekete kalap és a rövid télikabát volt. Az asszonyok általában sötét szoknyában és fejkendőben 23

jártak, hűvös időben nagykendőt kötöttek magukra, a menyecskék és a lányok viszont a színesebb ruhákat kedvelték, de ünnepi alkalmakkor szívesen vettek magukra fehér blúzt és sötét szoknyát. A test tisztaságára nagyon ügyeltek, mivel fürdőszobák még nem nagyon voltak, így teknőben, kádakban fürödtek. A házak többsége még a két világháború közötti időben is nádtetős volt. Az első szobában vánkosokkal, dunyhákkal magasra rakott ágyak, asztal, székek és ómáriumok (szekrények) foglaltak helyet. A nyitott kéményű konyhában sütöttek, főztek, itt füstölték fel a kalbászt, szalonnát, sonkát, oldalast is. Legtöbbet a hátsó szobában tartózkodtak, ahol asztal, sarokpad, néhány szék, esetleg egy ágy alkotta a bútort. Hátrább volt a kamra, majd az istállók és az ólak következtek. Különösebb étkezési szokásaik a kulcsodiaknak nem voltak, de igen ízletesen készítették el a krumpli- és kukoricakását pirított hagymával meghintve, csodálatos réteseket, kalácsokat, siskákat sütöttek, kitűnő főzelékeket főztek, az ételeket mértéktartóan fűszerezték. Mivel hentes nem volt a faluban, így tavasszal, nyáron és ősszel is szárnyasokat, füstölt húst és halat fogyasztottak. A veteményes kertben termelték a zöldséget, amelyet a napi főzéshez használtak fel. Nagyobb méretű szőlőtermesztéssel nem foglalkoztak, viszont a kertekben, udvarokban sok koratermő gyümölcsfa volt. Különösen a korai almát és körtét szerették, de télen a gyerekek a kazlakba rakott megpuhult vadalmát és vadkörtét is kedvelték, nyáron pedig a nagyszemű szedernek hódoltak. Szigorú erkölcsi törvények uralkodtak a faluban. Ha a legény a lányt bálból, tollfosztásból, kendergyúrásból, kukoricafosztásból vagy más alkalmakkor hazakísérte, a beszélgetést soha nem az udvar hátsó részén folytatták, hanem szem előtt, a ház bejáratánál. Ibolyát, gyöngyvirágot szedni is csak csoportosan jártak, mindig a közös szórakozási lehetőségeket részesítették előnyben. Református falu lévén böjt és hagyományosan búcsú nem volt szokásban, de szeptember második vasárnapján valami búcsúféle mulatságot rendeztek, s ilyenkor néha egy-egy sátoros bóvliárus is megjelent a gyerekek örömére. Boszorkánytörténetek, tüzesember-mondák sem maradtak fenn. Marczell Béla, a Csallóközi Múzeum kiváló történésze a Múzeumi Híradóban jegyezte fel egy adatközlő elbeszélése alapján a következőket: 24

„Egyszer egy Varga Gyula nevű ember Komáromból jövet a kulcsodi temető mellett jött el éjfélkor. A temetőből egy ló jött ki eléje, s ettől az ő lovai megijedtek. A ló pedig nem törődött velük, utánuk ment, s mikor elérte őket, fejét az ülésre tette a kocsi mellé. Kb. 200 métert mehettek, ekkor a ló visszafordult, s hirtelen eltűnt. Utána már csak hangot hallott a kocsis: Szerencséd, hogy nem bántottál, nem nyúltál hozzám.” Falunkban a templom és az iskola minden időben nagy tiszteletnek örvendett, mind a kettőnek komoly közösségformáló ereje és szerepe volt. Templomban – az istentiszteletek, keresztelők, házasságkötési szertartások, konfirmációk mellett – édesapám, Gáspár József lelkész és édesanyám, Gáspár Józsefné Tuba Hermina az 1930-40-es években gyakran műsoros vallásos délutánokat, estéket és ifjúsági találkozókat rendeztek, amelyeken szavalatok, énekek, bibliai történetek hangzottak el lányok és fiúk előadásában. Öröm és felemelő érzés volt hallgatni a tehetséges kulcsodi fiatalokat, akik minden alkalommal mély meggyőződéssel mondták a verseket, vallásos szövegeket, énekelték zsoltárainkat, dicséreteinket. Az ifjúsági találkozókra több faluból összesereglett fiataloknak édesapám mellett igét hirdettek, egyháztörténeti előadásokat tartottak, bibliai szövegeket magyaráztak a szomszédos gyülekezetek lelkipásztorai is: Kóczán Mór csilizradványi, Erdélyi Pál gelléri, Kiss János patasi és Csekes Béla szapi. Az igehirdetéseket, előadásokat igényesen összeállított és előadott vallásos műsorok követték az ifjúsági találkozókon is. A kulcsodi templomban az 1930-as évek közepéig a kántor vezetésével majd az orgona beszerelése után annak kíséretével mindig gyönyörűen zengett az ének. Tamássy István kántortanító végezte 25 éven át a kántori teendőket, majd a második világháborút követő időszakban 1996-ig a tehetséges Keszegh Ernő, aki önszorgalomból orgonán is megtanult játszani. Az iskola épületébe csak kalapot levéve „Adjon Isten jó napot” köszöntéssel lépett be a kulcsodi ember. Hideg téli időben – mivel akkor még nem lehetett fűteni a templomot – itt tartották az istentiszteleteket és egyházi összejöveteleket is. Ebben az egy tantermes iskolában nevelte, oktatta közel hetven tanítványát Tamássy István negyedszázadon át, akinek pedagógiai munkája a szeretetre és igényességre épült. Amíg egyegy évfolyammal foglalkozott, addig idősebb tanítványai a fiatalabbakat tanították számolni és írni. Ha pedig mindenkit érdeklő fontos témáról szólt, akkor fegyelmezetten ő rá figyelt a 70 szempár. Nem ragasz25

kodott szigorúan az előírt tantervhez, hanem lelkiismeretére hallgatva – tanítványai érdekeit figyelembe véve – végezte pedagógiai munkáját. Az I. Csehszlovák Köztársaság idején is bátran vállalta nemzeti irodalmunk, történelmünk és az egész Kárpát-medence földrajzának tanítását. Az elmúlt századok klasszikusai mellé felsorakoztatta a 20. század kiemelkedő irodalmi egyéniségeit is. Megismertette velünk többezer éves kultúránkat, s állandóan hangoztatta, hogy minden elesettségből, elnyomásból van felemelkedés. A szép és tiszta éneklésre, a mozgáskultúra fejlesztésére és az egészségvédelemre is sok időt fordított. Pista bácsi a szeretet iskoláját alakította ki, amelybe reggelenként nem félelemmel terhelve, hanem örömmel mentünk. Az ellenőrzéseket édesapám társaságában végző Soós Károly esperes is minden alkalommal meg volt elégedve az iskolánkban folyó nevelői és oktatói munkával, dicsérte a tanulók gazdag ismereteit és jó magaviseletét. Mivel szerdán a kulcsodiak többsége a nagymegyeri hetivásárra ment, ezért ezen a napon a tanítás szünetelt, de szerdán sem hagytuk az iskolát, annak udvarán játszottunk tanítósdit, vagy rongylabdával fociztunk. Télen pedig az iskoladombról szánkóval csúszkáltunk le az aszeri utcán át Csémi Karcsiék udvarába. Nemcsak a kulcsodi felnőttek mindennapi munkáját kísérte fegyelem, hanem a gyerekek játékát is. Emlékszem, hogy Magda húgom barátnőivel Szerénnel, Vilmával, Mariskával milyen fegyelmezetten játszottak főzősdit vagy öltöztették a játékbabákat a parókia udvarán az öreg körtefák alatt. Nem kellett őket őrizni, állandóan figyelmeztetni a jó viselkedésre, így édesanyám nyugodtan dolgozhatott a kiskonyhában vagy a templom mögötti gazdasági udvarban. A gyerekek fegyelmére vall, hogy abban az időben nyitott tetejű gémeskutak voltak az udvarokban, de ezekbe gyerekek fegyelmezetlenségből soha nem estek bele. Iskolánk tantermében – petróleumlámpák fényénél – deszkákból összeállított színpadon léptek fel falunk színjátszói, akik elsősorban népszínműveket mutattak be. Legsikeresebb előadásaik a következők voltak: Katóka őrmesterné, Gyímesi vadvirág, Falu rossza, Piros bugyelláris. Különös varázsa volt ezeknek az előadásoknak, még az idősebbek is többször megnézték ugyanazt a színdarabot vagy műsoros összeállítást, a 26

fiatalok pedig minden előadáson jelen voltak, és nagy tapssal jutalmazták a szereplők teljesítményét. A megérdemelt elismerés azonban soha nem ment át szélsőséges viselkedésbe, buta ordítozásba, ostoba kiabálásba. Ez a tisztelettudó viselkedés annak a gondos, következetes nevelésnek, oktatásnak volt a következménye, amely községünk életének szerves részét alkotta. Falunk lelkésze, tanítója és öregjei a fiatalokat családtagként oktatták, figyelmeztették a jóra, embertársaik megbecsülésére. A gyerekek és a fiatalok példás magatartása és udvarias viselkedése nemcsak jeles alkalmakkor, hanem a dolgos hétköznapokon is megnyilvánult. A lányok és fiúk minden alkalommal előre tisztelettel köszöntötték az idősebbeket, kéréseiket készségesen teljesítették, a gyerekek nem érdekből, nem pénzért, hanem jó szívvel bárkinek elmentek a boltba gyufáért, élesztőért, petróleumért vagy bármiért. Az otthon kimosott ruha kanálisi öblögetésekor a lányok kérés nélkül segítettek az idősebb asszonyoknak, zivatar közeledésekor pedig készségesen magukra vállalták a rohangálást, a kis háziállatok fedél alá terelését. Embert lealacsonyító, buta káromkodások, durva fenyegetések, másokat megalázó ostoba megjegyzések még a kocsmában sem hangzottak el. Ugyanakkor az egymás nézeteit tiszteletben tartó értelmes vitákat boros poharak csengése közben is kedvelték a kulcsodiak. Tisztelettel hallgatták egymást, a szellemi fölényt tisztelték, az okos tanácsokat köszönettel fogadták. Az éjszakába nyúló bevonulás előtti regrutabálokat is mindig mértéktartó fegyelem kísérte. A bevonuló legények nem hőbölögve, nem részegen ordítozva, hanem szépen dalolva búcsúztak szülőfalujuktól. Az átköltött szövegű dalok szomorúan visszhangoztak Ede, Nándor, Miklós, Laci, Karcsi, Pista, Gyula, Béla ajkáról a kulcsodi éjszakában. Nyári időben különösen kedveltek voltak a vasárnapi táncesték Keszegh Dezsőék és Szombathy Zsigáék udvarán, télen pedig Szabó Péterék lakásán. A talp alá valót a kulcsodi zenészek szolgáltatták. A cimbalommal Keszegh Karcsi bácsi remekül munkálkodott, a nagybőgőből Jellasics Vilmos bácsi varázsolt ritmust, a kontrás nagy figyelmet követelő feladatát Petőcz Gyula szépen oldotta meg, a prímás igényes szerepére pedig Szabó Péter, Bölcskei László és Gaál Sándor vállalkozott. Mivel a kulcsodiak között több tehetséges zenész volt, ezért a zenekar tagjai gyakran cserélődtek. 27

A táncolókat bámészkodó gyerekek vették körbe, akik közül egy-egy ügyesebbet a nagylányok táncba vittek. Az első tánclépéseket Bognár Vilma néni ösztönzésére tettem meg, s miután sikerült gyorsan elsajátítanom az alaplépéseket, bátran vállalkoztam én is a kulcsodi szép lányokkal a szünet nélküli táncra. Fél évszázad távlatából is sokszor beleélem magam ezen hangulatos esték örömeibe, mert valóban őszintén tudtunk egymásnak örülni akkori kulcsodi fiatalok. Szülőfalum lakói minden időben szorgalmasak, munkaszeretők, becsületesek, tisztelettudók, vendégszeretők, családjukhoz, hitükhöz, nemzetükhöz, szülőföldjükhöz ragaszkodók voltak. Politikai pártokba az első Csehszlovák Köztársaság idején csak néhányan léptek be, választásokkor legtöbben a Magyar Nemzeti Pártra szavaztak. A bel- és külpolitikai eseményeket az 1930-as években egyre nagyobb figyelemmel kísérték, mivel rádiója – egy kis fülhallgatós készülék – csak Győri Lajosnak volt, így az 1930-as évek első felében újságokból tájékozódtak. Legtöbben a Prágai Magyar Hírlapot és a Barázdát olvasták. Nemcsak a felnőtteket, hanem elemi iskolánk felsőbb osztályainak tanulóit is érdekelték a nagyvilág eseményei. A felsőbb évfolyamba járó Keszegh Ernő az újságok cikkei alapján – az Abesszínia elleni olasz hadjáratról, Négus császár meneküléséről, a spanyol polgárháború harci eseményeiről – rendszeresen tájékoztatta társait. Amikor 1938. március 12-13-án Hitler megszállta Ausztriát, a kulcsodiak is tisztában voltak azzal, hogy a német diktátor következő célpontja Csehszlovákia lesz. Miután ez bekövetkezett és a fenyegetések hatására elrendelték 1938 májusában a csehszlovák hadsereg részleges mozgósítását, a katonai egységek megerősítették az országhatárt, magyar támadástól tartva a kulcsodi határszakaszon is lövészárkokat ástak, a katonai repülőgépek rendszeres felderítéseket végeztek, a műszaki alakulatok pedig még a Csiliz rozoga fahídját is aláaknázták, amelyet állandóan két katona őrzött. A szeptember 24-i általános mozgósításkor falunk hadköteles férfijait azonnal behívták katonai szolgálatra, a szeptember 29-i müncheni egyezmény után azonban leszerelték őket. A november 2-i első bécsi döntés alapján a Felvidék déli része, Szlovákia magyarok által lakott területei visszakerültek Magyarországhoz. Medvénél a Dunán átkelt magyar katonai alakulatokat 1938. november 5-én Kulcsodon is 28

diadalkapu várta, amelyet a falu felső végén a tűzoltószertárnál állítottak fel. Községünk lakói vendégként, szeretettel üdvözölték a honvédeket, akik másnap észak felé folytatták menetelésüket. A határváltozás után gyorsan kiépült a magyar közigazgatás, a közjegyzőség továbbra is Csilizradványon, a postahivatal pedig Balonyon működött. Az új főjegyző, Jeszenszky Pál az anyaországból érkezett Csilizközbe. Az előnytelen – hét az egyhez arányú – pénzbeváltás nemcsak meglepte, hanem el is keserítette az embereket. Mindezt azonban ellensúlyozta az anyaországhoz való visszatérés öröme. Falunk gazdasági fejlődését a változások nem nagyon befolyásolták, a lakosság terményeit továbbra is jól tudta értékesíteni. A fiúk, mint leventék 14 éves kortól hetente katonai előképzésre jártak. Gyakorlóterüket a Tüskékközén alakították ki, itt építették fel 1939 tavaszán a lövöldét is. Miután elkészült a futballpálya, a labdarúgás egyre népszerűbb lett a fiatalok körében. A legjobbakból összeállított csapat egyre gyakrabban mérkőzött meg a szomszéd falvak labdarúgóival. A kapu megbízható őre Keszegh Péter volt, a hátvédek sorából Kalmár Sándor, a csatárok közül Tóth Zoltán emelkedett ki. Már 1939 nyarán falunk határában a Kövecsesnél megjelentek az anyaországi táborozó cserkészek, akikkel jó barátságot alakítottak ki a kulcsodi és csicsói fiatalok. A következő nyáron itt táborozott a Pápai Református Kollégium országos hírű cserkészcsapata is. A megváltozott körülmények folytán egyre több kulcsodi fiatal járt Győrbe dolgozni, utazásukat megkönnyítette a gyorsan felépült és 1942. december 20-án a forgalomnak átadott medvei híd s a rendszeres autóbuszjárat. A Csiliz patakon átvezető, korszerű híd és egy útszakasz építésével lerövidült a Csicsóra vezető út is. A második világháború első szakasza községünk életére nagyobb befolyással nem volt. A kulcsodiak is figyelemmel kísérték a háború menetét, a harci eseményeket, de ezektől függetlenül továbbra is szorgalmasan dolgoztak, hagyományaik alapján végezték a mezőgazdasági munkát. A világháború kiszélesedése, 1941-ben Magyarország hadbalépése után a háború szele elérte falunkat is. Megszaporodtak a katonai behívók, egyre több kulcsodit vittek ki a szovjet frontra, akik közül sokan a 2. magyar hadsereg tagjaként a doni harcokban hősi halált haltak. Az ő nevüket is őrzi a templom előtt felállított emlékmű. 29

A második világháború menetében 1943-ban beállott fordulat után nemcsak a lakossági terhek növekedtek, hanem az életkörülmények is fokozatosan rosszabbodtak. Az angol-amerikai csapatok dél-olaszországi partraszállásakor a kulcsodiak nagy többsége is abban reménykedett, hogy ezek előbb érkeznek Magyarországra, mint a sztálingrádi csata után keletről előretörő szovjet haderő. A remény azonban rövidesen szertefoszlott, mert a németek Monte Casinónál nemcsak megállították, hanem fel is tartóztatták a szövetségeseket. Azt viszont az egyre gyengülő német légelhárítás már nem tudta megakadályozni, hogy a dél-olaszországi repülőterekről felszálló amerikai-angol repülők tetszésük szerint bombázzák ellenfeleik városait, ipartelepeit, vasúti csomópontjait. Az 1944 márciusi német megszállás után a magyar városok is a szövetséges légi haderő célpontjai lettek. Amikor 1944 márciusának közepén a bécsi medencében német hadosztályok csoportosultak, hogy felkészüljenek Magyarország megszállására, az összevont alakulatokat bombázni akaró szövetséges légi kötelékeket a német vadászgépek szétszórták, ezek közül néhány Liberátor menekülés közben Kulcsod és Nagymegyer között szórta le bombáit, amelyek nagy romboló erejükkel földtölcséreket alakítottak ki. A pusztulásra ítélt magyar városok közt volt Győr is, amelynek ipartelepeit 1944 áprilisában egy szörnyű szőnyegbombázás nagyrészt megsemmisítette. Az égés foszlányait a déli szél elhozta Kulcsodra is. A következő hetekben, hónapokban a német radarok megtévesztésére ezüstszínű szálakat szóró szövetséges repülők szinte menetrendszerűen délelőtt 10 óra körül érkeztek. Közeledésüket falunkban is jól hallhatóan a győri szirénák szaggatott üvöltéssel jelezték, a budapesti rádió pedig többször megismételte: Légiveszély Győr! A város légterének közelébe érkező gépeket a gyenge győri légelhárítás fogadta, a légvédelmi ágyúk lövedékei jól láthatóan találat nélkül robbantak, így a bombázók és az őket kísérő vadászgépek nyugodtan folytatták útjukat a kijelölt célpontok felé. A bevetésből visszatérésükkor a megsérült, alacsonyan repülő bombázók közül aztán a győri légvédelmistáknak is sikerült néhányat lelőni. Ilyen sérült amerikai bombázó zuhant le a csicsói erdőben és Kolozsnémánál. Egy alkalommal a légiharcban lelőtt amerikai repülőgép pilótája községünk határában, Hosszúteleken szállt le ejtőernyővel. A félelemtől reszkető, kezeit megadásra emelő németül keveset értő amerikait az 30

elsőként oda érkező kulcsodi fiatalok nyugtatták, és védték a később jövő hivatalos személyek durváskodásaitól. A szövetségesek repülői 1944 nyarán már nemcsak nappal, hanem este és éjszaka is megjelentek tájainkon, ilyenkor alacsonyan szállva aknákat szórtak a Dunába, így tették veszélyessé a folyami hajózást. Több német és magyar hajó áldozata lett ezeknek az aknáknak. Az angol-amerikai gépek német és magyar nyelvű röplapokkal is elárasztották a mi vidékünket. Amíg – elsősorban az osztrákoknak szánt – német nyelvűek tájékoztató jellegűek voltak, addig a magyar nyelvűek németellenes érvekkel próbálták a magyarokat a németek ellen fordítani. A román átállás után 1944 szeptemberének elején Dél-Erdélyen keresztül a vörös hadsereg elérte Magyarország délkeleti határát és feltartóztathatatlanul tört nyugat felé. Az 1944. október 15. sikertelen kiugrási kísérlet után a német érdekeket maradéktalanul kiszolgáló nyilasok vették át a hatalmat. Ennek a fajelméletre épülő ostoba rendszernek falunkban nem volt támogatója. Szálasi Ferenc nyilas vezér hadosztályai sem tudták a szovjet csapatokat feltartóztatni, így azok 1944 decemberében elérték a Garam folyót és a magyar fővárost. A Garamnál dúló ütközet ágyúdörgése karácsony előtti napokban már hallható volt Kulcsodon is. Miután a szovjet haderő 1944 karácsonyának estéjén bekerítette Budapestet, egy szovjet páncélos hadosztály Komáromig rohant előre, hogy a magyar fővárost körülvevő szovjet gyűrű áttörésére készülő német erők egy részét lekösse. A szovjet páncélosok feltartóztatására küldött német tankok községünkön keresztül vonultak Komárom térségébe, ahol a győri repülőtérről felszállt zuhanó bombázók támogatásával teljesen megsemmisítették a gyalogsági támogatás nélkül előre rohanó szovjet páncélosokat. Ekkor Csilizköz közvetlen front mögötti terület lett, a medvei híd stratégiai szerepe pedig rendkívüli mértékben megnövekedett. Most már magyar és német katonai egységek állandóan jelen voltak falunkban, egyes alakulatok itt pihenték ki harctéri fáradalmaikat, majd innen indultak újabb bevetésre. A polgári menekültek pedig szüntelenül vonultak nyugat felé. A nyilasok 1945 februárjában meggyorsították a leventék Németországba szállítását. Nálunk is megjelentek a hungarista légiósok, és lovaskocsin a győri vasútállomásra vitték a kulcsodi fiatalokat, ahonnan aztán tehervagonokban Németországba szállították őket. 31

A vörös hadsereg 1945 márciusának végén elérte Csallóközt, ekkor a németek nagyobb erőiket már kivonták ebből a térségből, így csak utóvédharcokat folytattak. Március 29-én a kulcsodi temetőben két ágyút állítottak tüzelőállásba, s ezekkel néhány lövést adtak le ekkor már szovjet kézen lévő Duna túlsó partjára. Az aszeri falu végén egy légvédelmi ágyút is készültségbe helyeztek a magyar katonák, de ez a Nagymegyert bombázó szovjet repülőket nem tudta lőni. A német és magyar légvédelem annyira gyenge volt, hogy a szovjet repülők teljesen uralták a légteret. Március 29-én alacsonyan repülve tüzet zúdítottak a csicsói úton egy német katonai teherautóra. Jellemző a gyenge légelhárításra, hogy az iskola udvarán tartózkodó német katonák puskával tüzeltek a támadó vadászgépekre. A szovjet előőrsök március 30-án a késő délelőtti órákban jelentek meg községünk határában, a földeken dolgozók látták őket Kis Gaál Rudiék háza közelében. Amikor a falunkban tartózkodó német utóvédek is észlelték az ellenfél közeledését, gyorsan összepakoltak és nyugat felé vonulva elhagyták községünket. A szovjet katonák első csoportja viszont csak este jött be a faluba egy pisztollyal hadonászó, germánokat kereső altiszt vezetésével. Ezeket újabb és újabb csoportok követték, bementek a lakásokba, ahol élelemmel kínálták őket. Szüleim az ebédlőbe vezették be a hozzánk érkezőket, édesanyám tojást sütött nékik, amit jó ízűen elfogyasztottak, az egyikük még keresztet is vetett az étkezés befejezése után. Ezt követően megköszönték a vacsorát, és minden erőszakoskodás nélkül eltávoztak. Az első csoportokat vegyes felszerelésű és ruházatú alakulatok követték, ezek már krumplihámozás ürügyén erőszakkal aszszonyokat toboroztak, akiket aztán női mivoltukban durván megaláztak. A nyugat felé vonuló, rendet és fegyelmet mellőző katonai alakulatok ellepték a kulcsodi utcákat, a lakosságtól elvett ökrökkel húzatták ágyúikat, a fogatok mellett fáradt emberek vonszolták magukat. Az átvonuló vörös hadsereget a helyi közigazgatás átszervezése és a baloldali érzelmű személyekből a polgárőrség felállítása követte. Rövidesen megjelentek a csehszlovák hatóságok emberei, ekkor tudatosították a kulcsodiak is, hogy újra Csehszlovákiához került a mi vidékünk. Az új hatalom első intézkedései közé tartozott a magyar őslakosság rádiókészülékeinek kötelező leadása a balonyi csendőrparancsnokságon. Mivel magyar újságok nem jelentek meg, így az embe32

rek teljesen tájékozatlanok voltak. Pl. az első atombomba ledobásáról több nappal később a csehszlovák csendőröktől értesültek. A második világháború befejezése után községünk lakói türelmetlenül várták az elhurcolt leventék és katonák hazatérését. Az angol-amerikai fogságba kerültek jöttek is néhány hét múlva, de a keletre hurcoltak csak évek múlva, megviselve, lesoványodva érkeztek haza. Most már egymást követték a magyarellenes intézkedések. A Kassai Kormányprogram szellemében a magyar iskolákat bezárták, így 1945 szeptemberében a tanítás meg sem kezdődött. Amikor aztán megérkezett hozzánk a szlovák tanítónő, Klára Rosová, elkezdődött iskolánkban a szlovák nyelvű oktatás. Az „učiteľkának” azonban csak a mozdulatait, ám a szavait nem értették a kulcsodi gyerekek, akiket a soviniszta hatalom így ítélt analfabétizmusra. Beneš köztársasági elnök 1945. augusztus 2-án kiadta a hírhedt köztársasági elnöki alkotmánydekrétumot, amely alapján a német és magyar nemzetiségűeket megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól. Ez a kollektív felelősségre vonás elve alapján kiadott elnöki dekrétum 1945. augusztus 10-én lépett hatályba, ettől a gyászos emlékezetű naptól kezdve a kulcsodiak is de iure hontalanná váltak. Az 1945. október 1-jén közzétett 88. számú elnöki dekrétum értelmében a katonaság és biztonsági szervek igénybevételével elkezdődött a magyarok deportálása Csehországba. Csémi István Emlékezés című írásában elhurcolásáról így emlékezik: „Alig pár hónapja, hogy hazajöttem a fogságból, máris újra kezdődött minden. Október 25-26-án már elvittek 8 személyt. A dunaszerdahelyi állomáson bevagonoztak. November elsején már megérkeztünk egy városba. Elég hideg volt, mindent 30-40 cm-es hó borított. November 2-án 8 óra körül kivittek bennünket a piactérre és elkezdődött elárverezésünk. Sok nagygazda volt ott, így aztán megvásároltak bennünket. Még aznap délután egy gazda vezetett az udvarába, ami olyan 4-5 km-rel lehetett a várostól. Az istállóban 12 darab nagyon szép vörös-tarka tehén volt párban és egyéb gazdasági felszerelések. Szabó Dániel barátommal egy szobába helyeztek el bennünket. Lefekvés után Dániel bátyám azt mondta: Mielőtt elaludnánk, gondoljunk az otthoniakra, szüleinkre, te meg fiam a menyasszonyodra, és a halottakra is, hiszen ma van halottak napja. A napok nehezen teltek. Késő estéig a földeken dolgoztunk. Innen hazatérve elkezdtünk gabonát csépelni, estefelé etetni és fejni. Így ment ez napról napra.” 33

A visszaszlovákosítási akciót az 1946 júniusában elfogadott kormányhatározat alapján indították el, amelyet a pozsonyi Belügyi Megbízotti Hivatal 1946. június 17-én részletes utasításokkal egészített ki. Ennek alapján alakították meg a reszlovakizációs bizottságokat. A családfők számára lehetővé tették, hogy a bizottság előtt megtagadják magyar nemzetiségüket, és családtagjaikkal együtt „visszatérjenek” a szlovák nemzet körébe. Az embereket meg is fenyegették, hogy ha megmaradnak magyarnak, akkor elkobozzák földjeiket, házukat, megvonják tőlük az élelmiszerjegyeket, sőt még szülőföldjüket is el kell hagyniuk. Minden fenyegetés ellenére csak néhány kulcsodi írta alá a reszlovakizációs ívet. Ez a gyűlöletre és embertelenségre épülő akció azonban csak ideiglenes sikerrel járt, mert az 1961-es népszámláláskor már ők is magyarnak vallották magukat. Mivel a potsdami konferencián nem sikerölt a csehszlovák delegációnak elérnie 200 000 felvidéki magyar áttelepítését Magyarországra, 1945 őszén és 1946 elején nehéz és kimerítő tárgyalások után 1946. február 27-én Budapesten aláírták a lakosságcseréről szóló egyezményt. A magyarországi szlovák önkéntes jelentkezők közül 95 421 személy névjegyzékét terjesztették a magyar kormány elé 1946. június 25-én, de közülük csak 73 273 települt át Csehszlovákiába. A Csehszlovákiából kitelepítésre kijelölt magyarok száma 105 047 volt, de csak 68 407 személyt szállítottak át Magyarországra. Ezek között kulcsodi nem volt. A háború befejezését követő hónapokban a kulcsodiak helyzetét nemcsak a magyarokat üldöző csehszlovák kormány nehezítette, hanem a felrobbantott medvei híd újjáépítésén dolgozó német fogságból szabadult szovjet hadifoglyok is, akik éjjelenként felfegyverkezve rendszeresen átjártak hozzánk rabolni. Jövetelükkor az őrök harangok kongatásával felébresztették az embereket, akik aztán vasvillákkal, ásókkal felfegyverkezve elűzték a rablókat. Mivel a jogtalanság időszakában Talapka személyében szlovák gondnokot kapott a falunk és mellé Füzespusztáról neveztek ki morva telepeseket tanácstagoknak, így községünk lakói ezektől az emberektől védelmet nem várhattak, teljes mértékben önmagukra voltak utalva. Közben folytatódtak a deportálások Csehországba. Hideg téli időben fűtetlen marhavagonokban ezrével szállították a magyar családokat a cseh rabszolgapiacra, ahol a cseh gazdák a munkaerőben gazdag csalá34

dokat gyorsan kiválogatták, a kisgyermekeseket pedig napokig hagyták a fűtetlen vagonokban, mit sem törődve azzal, hogy az apró gyermekek közül sokan megfagytak. Az 1948. februári események és a kommunista párt hatalomra jutása után az 1948. május 9-én elfogadott új csehszlovák alkotmány már jelezte a változást a nemzetiségi politikában, ugyanakkor az 1948. július 11-i belügyi megbízotti hirdetmény rendelkezése alapján Szlovákiában megszüntették a magyar helységnevek használatát. Falunk neve ekkor hivatalosan Klučovec lett. A csehszlovákiai magyar nemzetrész helyzetének normalizálása az 1948. október 25-i 245. számú törvénnyel kezdődött. Ez a három szakaszból álló törvény megadta az állampolgárságot mindazoknak a magyaroknak, akik 1938. november 1-jén csehszlovák állampolgárok voltak. Ennek alapján kapták vissza az állampolgárságot a kulcsodiak is. Most már elkezdődött a magyar iskolák újjászervezése, falunkban a református elemi iskola tantermében indult el a magyar nyelvű oktatás, az általános iskola tanítója Füle Károly lett, őt Szőke István és Marosvölgyi Nándor követték. A magyarlakta városokban, községekben a tájékoztató táblák, feliratok kényelvűek lettek. Újságok, könyvek, sőt fontosabb törvények, rendeletek is megjelentek magyar nyelven. Mindezek ellenére a magyar nemzetrész problémáinak megoldása terén még csak félmegoldásokról sem beszélhetünk. A kommunista párt utasítása alapján 1949 nyarán községünkben is megkezdődött a földműves szövetkezet megalakítását előkészítő bizottság szervezése, majd 1951. augusztus 12-én minden hatalmi eszközt igénybe véve megalakították a földműves szövetkezetet. Ősszel táblásították a földeket, és megkezdték az állatok összegyűjtését. Állandó veszekedések, fenyegetések, sorozatos nézeteltérések közepette indult el a közös munka. Nagyban megváltoztak az emberi kapcsolatok, egykori barátok, sorstársak, rokonok kerültek egymással szembe, növekedett a bizalmatlanság, az irigység, sőt a gyűlölködés is. A szövetkezet megalakulása után a páskomi dűlőben levő egyházi földeket házhelynek mérték ki, itt épültek fel az Újsori utca házai, amelyeket az 1965-ös árvíz nagyrészt elpusztított. Mivel a szövetkezetnek ekkor még nem voltak teherautói, ezért az istállók építéséhez szükséges anyagot lovasfogatokkal szállították a 35

helyszínre a nagymegyeri vasútállomásról. A következő hónapokban minden nehézség ellenére felépült az egész gazdasági telep. A CSEMADOK 1951 novemberében kezdte el működését 32 taggal, Ladocsi Gábor elnök vezetésével. Színjátszó együttesük a Különös házasság című darabot mutatta be. Később az alapszervezet irányítását Keszegh Ernő vette át, aki sokoldalú tevékenységet fejtett ki. A falu fiataljait is bekapcsolta a kulturális munkába. Miután a kommunista párt átvette a hatalmat, a Helyi Igazgatási komisszió elnöke Érsek Péter lett. Őt 1952-ben Gáspár Géza követte, majd Both Vince, Nagy Gyula, Gaál Elemér, Bölcskei László került a falu közigazgatásának élére. Az egyházi élet a megváltozott társadalmi és politikai körülmények között is hagyományok alapján folytatódott. A kommunista hatalomátvétel után sem csökkent a templombajárók száma, továbbra is rendeztek vallásos délutánokat, estéket, ifjúsági összejöveteleket, megtartották az egyházi keresztelőket, esküvőket, temetéseket is. Édesapám, Gáspár József 1950 szeptemberében bekövetkezett halála után a lelkészi teendőket Raduly Sándor csilizradványi lelkész látta el, majd falunk egykori kántortanítója, Tamássy István a szükséges képesítés megszerzése után 1957-ben a kulcsodi egyházközség lelkésze lett. Az emberi rosszakarat áldozata lett a gyülekezet egykori gondnoka, Both Lajos, akit idős édesanyjával, feleségével és gyermekeivel, Szerénnel, Vilmával, Lászlóval és Lajossal 1953. augusztus 3-án Csehországba deportáltak, ahonnan csak évek múlva térhettek vissza szülőfalujukba. A gyors áradás következtében 1954 nyarán a Duna vize már olyan magas volt, hogy kiöntéssel fenyegetett, ezért falunk lakosságának jelentős részét kilakoltatták. Szerencsére a tragédia ekkor nem következett be, így rövidesen visszatérhettek. A közlekedési hálózatba Kulcsodot csak 1954-ben kapcsolták be, ekkor kezdett rendszeresen közlekedni a kisbusz Nagymegyer – Csilizradvány – Kulcsod útvonalon. Az 1956-os magyarországi forradalomnak csak a harci zaja hallatszott át a kulcsodi határba, amely félelmet és a szenvedőkkel való együttérzést váltott ki az emberekben. A villanyhálózatot 1957-ben építették ki, az új iskola pedig 1958-ban épült fel, ekkor Kiss Béla igazgató mellett egy beosztott tanerő is műkö36

dött, ennek ellenére csökkentették az osztályok számát, és a felsőbb évfolyamokat a csilizradványi iskolába helyezték át. A földet szerető kulcsodiak az 1960-as évek elején már kezdtek belenyugodni a közös munkába, és dolgos kezeik nyomán a szövetkezet annyira megerősödött, hogy nemcsak a termelés, hanem a fizetések is növekedtek. Az 1962-65-ös években került sor az öt turbinás új szivatytyú felépítésére, amelynek segítségével talajvizet elvonó csatorna-rendszert alakítottak ki. A hangosbeszélőt 1960-ban szerelték be, a közvilágítást pedig 1962ben építették ki. Az új létesítményekkel gazdagodó falut 1965 nyarán ismét árvíz fenyegette. A Duna magas vízállása következtében június elején a hatóságok elrendelték a töltés őrzését. Néhány nap múlva a buzgárok már olyan erősen tevékenykedtek, hogy felfelé nyomkodták a lekaszált szénát, jelezve a közeledő tragédiát, amely 1965. június 17-én délelőtt 10 órakor be is következett, amikor Kulcsodtól kb. 500 méterre, a Ladocsi rampa közelében a Duna átszakította a töltést. A szolgálatban levők kétségbeesett kiáltozására megszólaltak a templom harangjai, a félelemtől hajtott emberek a falu legmagasabb részére menekültek, az állatgondozók a szarvasmarhákat a szomszéd községek felé igyekeztek hajtani, a lovakat méteres vízből mentették, a sertéseket pedig már csak a dombon levő temetőbe tudták terelni. A rohanó víz 25 perc múlva elérte a falu alacsonyabb részeit elpusztítva az aratásra váró termést, a családi otthonokat és a gazdasági épületeket. Rövidesen megérkeztek az első mentőalakulatok, a helikopterek, amelyek elsőként a gyerekeket, asszonyokat, öregeket szállították el az árvíztől nem veszélyeztetett falvakba, városokba. A magasabbra épült házakban maradók pedig gondoskodtak az el nem menekített állatokról. A szövetkezet állatállományának jelentős része Albár községbe került. Az öreg falu házait nem érte el a víz, az ezekben maradó lakosokat napokon át a mentőalakulatok látták el élelemmel. Ahogy elindult az apadás, megkezdődött az elmenekültek visszatérése, majd az ár teljes elvonulása után országos összefogással hatalmas újjáépítési munka bontakozott ki. Nemcsak a szlovákiai, hanem a csehországi vállalatok, ipari üzemek, földműves szövetkezetek, intézmények is segítettek, így néhány hónap alatt közel 60 házat építettek fel. A segítségnyújtásnak, embertársi szeretetnek, kölcsönös megbecsülésnek, egymás iránti tiszteletnek legragyogóbb megnyilvánulásaival találkoztunk ezek37

ben a hetekben, hónapokban. Az elpusztult otthonok lakóit a rokonok, ismerősök, barátok jó szívvel befogadták, főztek az építőmunkásoknak, lelki erőt öntöttek az erősek a csüggedőkbe. E csodálatos összefogás eredményeként néhány hónap alatt teljesen újjáépült a falu, és a károsult családok többsége a karácsonyt már új otthonában ünnepelte. A község vízhálózatát pedig a gottwaldovói építkezési üzem segítségével kiépítették. A termőföldek felszáradása után megindult a mezőgazdasági munka is, szántottak, vetettek, takarmányt termeltek a visszahozott állatoknak. A következő év tavaszán látogattam el a komáromi gimnázium kultúrcsoportjával oly sokat szenvedett szülőfalumba, hogy műsorunkkal hitet és reményt öntsünk a sok megpróbáltatást, borzalmat átélt emberekbe. Öreg iskolánk tantermében felállított színpadról meggyőző hangon szólt a bíztatás: „Lerongyolódottan, verten is csak a jövőnek élhetünk.” Hetek, hónapok múlásával fokozatosan visszatért községünkbe a megszokott élet. Növekedett az emberek munkakedve, s 1968 tavaszán bekövetkezett reményteljes belpolitikai változásokat, a diktatúra enyhülését a kulcsodiak nagy többsége is örömmel üdvözölte, a nacionalisták magyarellenes megnyilvánulásait viszont elítélték. Csehszlovákia augusztus 21-i katonai megszállását – a tehetetlenségből eredően – tudomásul vették, a Husák-rezsim megerősödésének időszakában pedig keveset politizáltak, de sokat dolgoztak. Gaál Sándor 1968-tól 1973-ig volt a földműves szövetkezet elnöke, Nagy László pedig 1958-tól agronómusként irányította a termelőmunkát. Ebben az időszakban korszerű mezőgazdasági gépsorokat helyeztek üzembe, ezzel megalapozták a termelés növekedését. A szövetkezet kultúrapártoló vezetői 1971-ben elindították az országos viszonylatban is figyelemre méltó mozgalmat, amelynek az volt a célja, hogy a szövetkezet anyagi támogatásával a csehszlovákiai magyar képzőművészek alkotásait kiállításokon megismertessék a távolabbi – így csehországi – területek lakóival. Az elhatározást tett követte, és ekkor rendeztük meg Tóthpál Gyula fotóművész prágai kiállítását, amelynek megnyitó ünnepségén falunkat Keszegh Ernő és Nagy László képviselte. Néhány hét múlva az öreg iskolában – egy rangos és hangulatos megnyitóval – sor került a prágai kiállítás anyagának bemutatására is. Az 1970-es években a legfelsőbb kommunista pártszervek utasítására elkezdték a földműves szövetkezetek egyesítését. A tagok megkérdezése 38

nélkül 1974. január 1-én a csilizközi falvak szövetkezeteit is egyesítették Csilizradvány központtal. A kulcsodiak nem örültek ennek, mert most már távolabbi határokba kellett munkába járni, amely komoly időveszteséggel és fizikai fáradtsággal járt. Több fiatal el is hagyta községünket, máshol keresve jobb és könnyebb megélhetési lehetőséget. A kezdeti elégedetlenséget azonban idővel a belenyugvás váltotta fel, különösen akkor, amikor a termelés mennyiségi és minőségi növekedése maga után vonta a tagok anyagi gyarapodását is. A régi tanítói lakás helyén 1977-ben elkezdték a kultúrház építését, amelyet 1980-ban adtak át rendelkezésének. A régi iskola épületét 1980 júniusában bontották le. Sajnos a tanügyi szervek 1976-ban megszüntették községünkben az iskolát, és így a kulcsodi gyerekek a csilizradványi iskola növendékei lettek. Az alacsony létszám miatt az óvoda is csak félnapos tanítással üzemel. A falu lakossága az elmúlt évtizedekben állandóan csökkent, 1986-ban az összlakosság csak 394 személy, ezeknek 90 %-a a mezőgazdaságban dolgozik, csak néhányan járnak munkába a pozsonyi, dunaszerdahelyi és nagymegyeri üzemekbe. Jelentős a lakosok anyagi gyarapodása, az 1980-as évek közepén 67 személyautó, 75 televízió, 93 rádió volt a családok tulajdonában, és növekedett a központi fűtésű lakások száma is. Az 1970-es évek elejétől a történelmi fordulatig Gaál Tibor volt a Helyi Nemzeti Bizottság elnöke. Az 1921-ben Gaál Miklós parancsnoksága alatt alakult tűzoltó szervezet hagyományokra épülve folytatta tevékenységét az elmúlt évtizedekben. Feljegyzésekből tudjuk, hogy falunkban a legnagyobb tűz 1887-ben pusztított, amikor öt ház lett a tűz martaléka. Az 1989-es társadalmi és politikai változások komoly reményekkel töltötték el a kulcsodiakat is. Bíztak az igazi demokrácia gyakorlati megvalósításában, az itt élő magyar nemzetrész széles körű jogainak biztosításában, az autonómia létrehozásában. Csehszlovákia szétesése, az önálló Szlovák Köztársaság kikiáltása után azonban a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom vezette kormány demokrácia- és magyarellenes politikája következtében ezek a jogos remények egyre jobban elhalványodtak. A községi krónikában az 1989-es történelmi fordulatról a következőket jegyezték fel: 39

„A helyi kultúrház nagytermében, rendkívüli állapotra való tekintettel, rendhagyó falugyűlést tartottak. A résztvevők kifejezték véleményüket Csehszlovákiával és Kulcsoddal kapcsolatban is. Megvitatták a helyi vezetőséggel szemben támasztott igényeket, felsorakoztatták a problémákat és a megoldásra váró feladatokat is. Az emberek egymás között egy-két élesebb szóváltás kivételével demokratikus hangulatban vitáztak. Egy kis idő elteltével már kezdenek szerveződni a különböző pártok. Hiába a világ mindig mozgásban van, állandóan változik. Az emberek sorra felhagytak eddigi tagságukkal, visszaadták a pártkönyveket és bizalmukat a frissen alakult pártokba, mozgalmakba helyezik. A fiatalok egyetértésüket kifejezve levetették a SZISZ-egyenruhát, a dolgozók pedig munkahelyeiken követelik a változást.” A kulcsodi emberek józanul szemlélték és követték a politikai változásokat; a diktatúra áldozatai, az üldözöttek, az évtizedeken át megalázottak, a félreállítottak, megnyomorítottak méltóságteljesen viselték sorsukat. A történelmi fordulatkor nem bosszúra, nem visszavágásra törekedtek, hanem ősi keresztyéni hitükből eredően megbocsájtásra. Ezekből az emberekből a diktatúra ateista lovagjai sem tudták kiölni a reformáció testvéri szeretetre épülő eszméit. A történelmi változást követően Nagy Zoltánt választották meg polgármesternek. Az 1994-ben rendezett parlamenti választásokon a falu lakosságának 94 %-a a Magyar Koalícióra adta le szavazatát. Henkey Gyula antropológus 1994 februárjában folytatott embertani vizsgálata szerint községünk lakóinak többsége, vagyis 58,9 %-a törökös típus. Tamássy István nyugdíjba vonulása és Siófokra költözése után 1973tól Mikes László, 1977-től pedig Boross Kornél beszolgáló-lelkészként tevékenykedett gyülekezetünkben. Szabó András 1985-től 1993-ig volt beszolgáló-lelkész egyházközségünkben. Felesége, Szabóné Köblös Valéria pedig 1981-től 1985-ig mint beszolgáló-lelkész, majd 1993-tól mint gondozólelkész a kulcsodi gyülekezet lelkipásztora. Keszegh Ernő 1995-ben bekövetkezett halála után, a templomi éneklést is a lelkésznő vezeti. Munkájukat szeretettel és mély meggyőződéssel végző lelkészházaspár – többek között – nyári táborok rendezésével nagy gondot fordít a gyermekek hitéletének gazdagítására. Az 1989-es fordulat nem sok változást hozott falunk gazdasági életébe, 40

mivel a lakosság többsége még napjainkban is a közösben dolgozik. Kellő állami támogatás és pénz hiányában csak a legbátrabbak merték vállalni a magángazdálkodást. Közülük is kiemelkedik Nagy László, aki zöldségtermesztésre szakosított mintagazdaságot létesített. Így aztán az előző társadalmi rendszerben létrehozott kollektív gazdálkodás felszámolása, a korszerű magángazdaságok kialakítása és a falusi turizmus feltételeinek megteremtése a XXI. század nemzedékeire vár.

41

A HÁROM ŐRNAGY A régi kulcsodi parókia vendégszobájában a barokk stílusú szekrények, ágyak, székek, asztal mellett volt egy szekrényke is, amelyre Édesanyám egy nagy mosdótálat és kancsót helyezett el. Édesapám ebben a csendes környezetben szokott készülni az istentiszteletre. Katonajárásig csak ritkán szállt meg itt vendég, a jeles ünnepekre érkező nagylegátusok töltöttek ott egy-egy éjszakát meg Kálmán nagybátyám, aki a Károly Egyetem joghallgatója volt és a nyári szünidőben el-ellátogatott hozzánk. Így ment ez 1938 tavaszáig, ekkor azonban a nemzetközi események hatására nálunk is megváltozott az élet. Tamássy István tanító bácsi 1938. március 12-én délután a következő hírrel rohant be hozzánk: „Hitler megszállja Ausztriát!” Édesapámat nem lepte meg a hír, mert a rádió és az újságok már hetek óta ezt jósolgatták, de azonnal kinyitotta a rádiót, amely aztán a délutáni hírekben részletesen beszámolt az ausztriai eseményekről, hangsúlyozva, hogy az osztrák haderő nem tanúsít ellenállást, a lakosság pedig nagy lelkesedéssel fogadja a német katonákat. Az állatok esti etetése után megjelent Révész Gábor bácsi is, aki szintén hallott valamit, de többet szeretne tudni a szomszéd államban történtekről. Ahogy a faluban elterjedt a hír, az érdeklődők száma úgy növekedett nálunk. Nemsokára kopogtatott szomszédunk, Petőcz Kálmán bácsi, jöttek a Keszegh testvérek, Karcsi és Ernő, a kanális partról is sietve érkezett hozzánk Gaál Arisztid. A késő esti órákba nyúló beszélgetés témája már nem is Ausztria megszállása volt, hanem az a kérdés, hogy mi lesz velünk, magyarokkal. A következő napokban aztán nemcsak hozzánk jöttek sokan, hanem Édesapámmal mi is többször átrándultunk Sándor bácsihoz Csicsóra, Kóczán Mór tiszteleteshez Radványra, Miklós Gézáékhoz Szapra. A kis hintó elé fogott Csillag nevű kedves lovunkat csak rá kellett állítani a választott útra, aztán már gyeplűvel való vezetés nélkül is elvitt bennünket a kívánt helyre. Okos, nyugodt jószág volt, órákig várt türelemmel a radványi paplak előtt, vagy Sándor bácsiék udvarában. Most már én sem mentem az olimpiai bajnok tréningeszközeivel játszani, hanem 43

nagy érdeklődéssel hallgattam Kóczán bácsi és Édesapám beszélgetését a várható eseményekről. Soha nem felejtem el, ahogy egymást erősítve mondogatták, hogy a németek rövidesen Csehszlovákia ellen fordulnak. Jóslatuk nemsokára be is következett. Azon az 1938-as májusi délelőttön, amikor a kisbíró kidobolta a részleges mozgósítást, néhány korosztály behívását, az asszonyok és öregek csoportokba verődve sírtak, a behívottak pedig sietve mentek készülődni. Irén és Emma édesapja, Gaál Móric bácsi a tisztálkodás után lépteit szaporázva az istállóba ment, hogy elköszönjön kedves állataitól, aztán kezében katonaládával, családtagjai kíséretében a gyülekező helyre iparkodott. A magyar férfiak minden ellenkezés nélkül mentek védeni azt a Csehszlovák Köztársaságot, amely másodrendű állampolgároknak tartotta őket. Néhány nap múlva aztán zárt alakzatban a kulcsodi utcán is megjelentek a csehszlovák katonai alakulatok. Megyerről jöttek, ahogy a falu közepére értek, kétszárnyú csehszlovák vadászgépek jelentek meg Kulcsod felett. Ekkor a gyalogsági felszerelésüket cipelő katonák parancsra szétfutottak, ereszek alá, házak mellé húzódtak, majd a gépek elvonulása után ismét zárt alakzatban folytatták a menetelést. A Dunánál táboroztak le, ahol lövészárkokat ástak, géppuskafészkeket alakítottak ki. Kulcsodon ekkor kezdődött a katonajárás. Másnap, amikor Megyerre mentünk, meglepődve láttuk, hogy a Csiliz öreg fahídja mellett sátor van felállítva, és két katona nyújtózkodik a fűben. Édesapám mindjárt megjegyezte, hogy a magyaroktól való félelmükben a csehek még ezt a rozoga hidat is aláaknázták. Úgy két hét múlva eltűntek a hídőrzők s ekkor az emberek kezdtek reménykedni, hogy nem lesz háború. Reményüket erősítette a békeközvetítő Runcimann lord Prágába érkezése is. Nyugodtan learattak, elvégezték a cséplést, megkapálták a kukoricát, elkezdték a tarlószántást, és várták a behívottak hazatérését. Általában nyugalom volt a faluban, de a Duna túlsó oldalán gyakorlatozó magyar katonák géppuskáinak ropogása, a magyar és csehszlovák repülők közötti légiharc Nemesócsa felett előre jelezték a bekövetkező változást. Hitler szeptember elején már fenyegetőzve követelte a szudétákat. Amikor 1938. szeptember 24-én az új csehszlovák kormány elrendelte az általános mozgósítást, falunk a siralomházhoz hasonlított. Tamássy István kedves tanítónk bevonulása reggelén csókkal búcsúzott minden 44

tanítványától. Félelem uralkodott a távozókon és maradókon is. Most már nagyobb létszámú csehszlovák katonai alakulatok szállták meg a Duna partját, újabb harcállásokat építettek. Ismét aláaknázták a Csiliz ócska hídját, szaporodtak a légi felderítések, és esténként puskalövések zavarták a lakosság nyugalmát. Az első világháború harctereit megjárt idősebbek háborút jósoltak, de abban reménykedtek, hogy rövid ideig tart, mert a nemzetiségekkel feltöltött csehszlovák hadsereg nem lesz képes hosszabb ellenállásra. A háború kitörésétől való félelem tetőpontján érkezett meg a müncheni egyezmény híre. Ezt követően a béke és a viszszakerülésünk reménye költözött a szívekbe. A sikertelen komáromi tárgyalások sem tudtak ezen változtatni. Október közepén templomunkban az istentisztelet végén elénekeltük a magyar himnuszt is. A november 2-i bécsi döntés után türelmetlenül vártuk a magyar honvédség bevonulását. November 5-én a reggeli órákban a medvei Duna parton több ezer ünneplőbe öltözött csallóközi magyar gyülekezett, hogy tanúja legyen a magyar hadsereg átkelésének. Feszült érdeklődéssel figyeltük, ahogy a túlsó partról egy fehér zászlós motorcsónak elindult. Hozzánk közeledve láttuk, hogy magyar katonatisztek ültek benne, akiket a mi oldalunkon a csehszlovák hadsereg képviselői fogadtak. Kölcsönös tisztelgés után a magyarok hivatalosan átvették a területet, ezt követően a csehszlovákok udvariasan elköszöntek, a honvédség előőrsei motorcsónakokon megkezdték az átkelést. Amikor a hidászok hozzáláttak a pontonhíd építéséhez, a légteret már magyar repülők védték. A híd felépítését meg sem vártuk, hanem kocsira ülve siettünk vissza Kulcsodra, hogy a hozzánk érkező honvédeket fogadni tudjuk. Ahogy elhagytuk Medvét, az előőrsök az út mentén már lőállást foglaltak, ők biztosították az átkelés térségét. A tisztára söpört utcán sötét ruhába öltözött idősebbek várták a Medvéről visszaérkezőket, majd a tűzoltószertárnál felállított „Isten hozott” feliratú diadalkapunál megkezdődött a gyülekezés. Nem sokat kellett várni, amikor a legelőnél várakozó fiatalok lihegve jelentették, hogy a negyvendi temetőnél jönnek. Ekkor már falunk 450 lakója izgatottan ott szorongott a főszeri házak előtt, mi gyerekek pedig fel-alá futkározva lestük, hogy mikor pillantjuk meg az első honvédeket. A kanális hídján átvonulókat hangos üdvözlés fogadta, az elöl lovagló tiszt nemzeti színű szalagokat osztogatott a közelébe férkőző gyerekeknek. A fogadóbeszédek rövidek voltak, de ki is figyelt ekkor beszédre, hiszen mindenki 45

virágot átnyújtva maga köszöntötte a messziről érkező vendégeket. A lányok és fiúk gyorsan beszédbe eredtek a honvédekkel, s amikor parancsra elindult az alakulat, tömeg is követte a felvirágozott katonákat. Az éjszakai szállásra maradt egység gulyáságyúját a templom mögötti gazdasági udvarunkban állították fel, de vacsorára nem jött a legénység, mert községünk lakói gazdagon megvendégelték őket. Hozzánk a parancsnok, egy pedagógus kinézésű őrnagy és segédtisztje érkezett, akiket szüleim az ebédlőbe vezettek. Az elmúlt húsz évre emlékezve Édesapám indította a beszélgetést, amelybe a vendégek kezdetben csak általános megjegyzésekkel kapcsolódtak be. Az őrnagy nagy érdeklődéssel hallgatta Édesapám beszámolóját a felvidéki magyarság megmaradásáért folytatott küzdelméről, a beolvasztási kísérletekről, a morvák és szlovákok magyar vidékre telepítéséről, a magyarokat kisemmiző földreformról, a magyar nyelvű oktatás és kultúra háttérbe szorításáról. Az egyre élénkebb társalgást egy szolgálatos honvéd érkezése szakította meg, aki jelentette, hogy észak-nyugat irányból két puskalövés hallatszott. Az őrnagy nyugodtan fogadta a hírt, csak annyit mondott: köszönöm, leléphet. Tudta, hogy nem komoly dologról van szó, ezért a hallottakat nem is továbbította, pedig rádiósai a folyosón felállított készülékkel állandó kapcsolatban voltak a felsőbb parancsnoksággal. Ahogy Édesapám később elmondta, vacsora után már csak az őrnagy beszélt arról a lelkesedésről, amellyel a bevonulásra készültek, a kemény kiképzésről, az állandó készültségről, a hadsereg gyenge fegyverzetéről. Őszintén bevallotta, hogy még igazi tankjaik sincsenek, csak olaszoktól vásárolt apró harckocsik, amelyeknek vékony páncélját a nehézpuskák lövedékei is átütik, a repülőgépeik elhasznált olasz gépek, a légelhárító lövegjeik is elavultak. Ugyanakkor a cseheknek korszerű tankjaik, repülőik, ágyúik, géppuskáik vannak. Édesapám meglepődve hallgatta az őrnagy szavait, mert a budapesti rádió jól felfegyverzett honvédségről beszélt, olyan hadseregről, amely bármely közép-európai ország haderejével képes felvenni a versenyt. Most néhány perc alatt mindezt megcáfolta a felszabadítóként érkezett őszinte ember, aki mentes volt a később érkező anyaországi hivatalnokok nagyképűségétől. Az éjszakába nyúló beszélgetést követően ellenőrizték a rádiósokat, majd nyugovóra tértek, de korán reggel a mosdótálat az udvarra kivéve hideg kútvízben mosakodtak. Gyors reggelizés után szüleimnek 46

udvariasan megköszönték a vendéglátást, és alakulatuk élén Nagymegyer irányába elvonultak. Szülőfalumban az újabb katonajárás a második világháború befejező szakaszában, 1944 őszén kezdődött. Szeptember elején még visszamentem Pápára a Kollégiumba, de a front közeledésekor minket, felvidékieket az igazgató hazaküldött. Dunántúlon és Csallóközben a vonatok és autóbuszok ekkor még rendszeresen közlekedtek, így az utazás különösebb gondot nem okozott, de a szövetségesek légierőinek egyre gyakoribb támadásai már komoly veszélyt jelentettek. Ahogy a Medvére induló autóbusszal Győr külvárosát elhagytuk, heves géppuskázásra és robbanásokra figyeltünk fel. Autóbuszunk azonnal megállt, utasok a fák alá és a kukoricaföldekre menekültek, onnan figyeltük, hogy az alacsonyan szálló amerikai vadászgépek a győri repülőteret miként támadták. A harci zaj elülése után folytattuk utunkat a hídon át Medvére, majd gyalog Kulcsodra, mert szüleim nem tudtak érkezésemről, ezért nem vártak kocsival a buszmegállónál. Otthon aztán ismét bekapcsolódtam a mezőgazdasági munkákba. Egy október eleji ökörnyálat úsztató őszi napon, amikor Kalmár Sanyival krumplit szedtünk a falu közelében levő egyházi földeken, arra lettünk figyelmesek, hogy Csicsó felől magyar katonai fogatok jönnek. Fáradt arcú emberek kedvetlenül ültek a sovány lovak által vonszolt kocsikon. Így érkeztek az első frontkatonák községünkbe. Őket a következő napokban újabbak követték, ezek közül néhányan maradtak, akikkel a gyerekek kijártak a határba vadászni, és katonapuskával a céllövést is kipróbálták. Karácsony előtti napokban a Garamnál dúló csata ágyúdörgése már nálunk is jól hallható volt. Ekkor érkeztek az első német katonai egységek falunkba, fegyelmezettek, elszántak, de szomorúak voltak. Amikor a Kollégiumban szerzett német tudásommal a titkos fegyverekről és hatásukról érdeklődtem, lemondóan nem tudommal válaszoltak. De ízig-vérig katonák voltak, néhánynapi pihenő után visszamentek a frontra, és a Komáromig előretört szovjet hadosztályok megsemmisítésében ők is részt vettek. Ezt követően ismét távolabb húzódott a frontvonal, s ekkor egyre nagyobb mértékben menekültek szállták meg községünket. Ponyvával fedett kocsikon menekítették nemcsak az életüket, hanem legértékesebb és legszükségesebb tárgyaikat is. Volt köztük erdélyi főszolgabíró, alföldi birtokos, jegyző, orvos, tanár, ügyvéd, gazdatiszt, 47

nyugalmazott katonatiszt. Hagytak otthont, földet, vagyont, szülőföldet, templomot, iskolát, hivatalt. Félelemmel terhelve menekültek a vörös hadsereg elől nyugat felé. A hozzánk betérőket – jó magyar szokás szerint – megvendégeltük és még útravalóval is elláttuk őket. Vajon meddig jutottak el ezek az emberek, hol települtek le, hányan tértek vissza otthonukba, menekülés közben hányan lettek a háború áldozatai? Ezekre a kérdésekre összegező válasz nem készült. Március közepén falunk már valóságos katonai tábor volt. Kellemes tavaszi időben a harctéri fáradalmukat pihenők az udvarokban napoztak. Gépjárművek, lovaskocsik egymást követték, szállásra beosztottak gyakran cserélődtek. Voltak közöttük tisztességesen viselkedő magyar és német tisztek, de primitív, nagyszájú nyilas pribékek is, akik újabb és újabb követelésekkel álltak elő. A front már nagyon közeledett, amikor március utolsó napjaiban egy leharcolt német alakulat érkezett hozzánk, amelynek parancsnoka egy észak-németországi származású őrnagy a vendégszobánkban szállt meg. A művelt, irodalmat és zenét kedvelő német tiszt szívesebben tartózkodott családi körünkben, mint beosztottjai társaságában. Mivel telepes rádiónk elemei hiányában már alig szólt, ezért Édesanyám esténként zongorajátékával szórakoztatta vendégeinket. A német őrnagy nagyon megkedvelte a mélabús magyar dallamokat, különösen Seres Szomorú vasárnapja ragadta meg egy este többször is kérte az „Ein Sommer Sonntag”-ot. Mivel a szöveget Édesapám fordításában ismerte, így érzéseinek nem tudott gátat szabni, a fájdalmas hangú dal könnyeket csalt ki a szeméből. Ilyenkor megsímogatta Magda húgom fejecskéjét, és zokogva mondta, hogy otthon őt is egy ilyen aranyos szőke lányka várja, de hetek óta nem kapott hírt szeretteiről. Harci élményeiről soha nem beszélt. Tisztában volt azzal, hogy Németország a háborút elvesztette, de naponként megismételte: „Hitlert le lehet győzni, Goethet és Beethovent azonban nem!” Miután az oroszok elfoglalták Komáromot, légterünket már szovjet repülők uralták, s ezek nemcsak Nagymegyert bombázták, hanem az országutakon haladó magyar és német katonai járműveket is géppuskák tüzével árasztották el. Nagycsütörtökön Csicsóról Kulcsodra vezető úton robogó német teherautót is támadták, de a sofőr ügyes manőverezéssel megmentette gépjárművét és utasait. Szinte komikus játéknak tűnt, 48

ahogy az iskolaudvaron tartózkodó német katonák puskával lőtték a gyorsan repülő szovjet ratákat. Az őrnagy nem sokat törődött a falunk felett köröző gépekkel, mert tudta, hogy komoly célpont hiányában nem fognak támadni. A németek ugyanis már az elmúlt éjjel Csallóköz keleti részéből kivonták nehézfegyvereiket. Az őrnagy este, szerényen megjegyezte, hogy holnap tölti be 35. életévét, és hosszú évek óta nem volt lehetősége születésnapot ünnepelni. Szomorú este volt. A faluban elterjedt a hír, hogy Nemesócsán már oroszok vannak. A templom mellett parkoló német teherautóban kétes erkölcsű hölgyek testüket árulva szeretkeztek a vereségre ítélt német katonákkal. Ezek az örömlányok voltak a szovjetek hírvivői. Etetés után kivezettem lovainkat a polyvaszín mögé, hogy kóborló katonák el ne vigyék kedves állatainkat. A tavaszi égbolton repülők zúgtak, és világító lövedékekkel egymást lőtték. Túloldalon a front tüzei már Győrtől nyugatra égtek. Közben csendes beszéd kíséretében idegenek lovakat keresve járták az istállókat. Édesanyám gyakran átjött hozzám a gazdasági udvarba, hogy a paripák őrzése közben nem történt-e valami bajom. Amikor éjjel két óra felé elcsendesedett a falu, a lovakat kint hagyva átmentem a parókia udvarába. A pincedombon szoborként álló őrnagy amikor meglátott, halkan ismételgette: „Alles caput!” Reggel a kevés alvástól fáradtan ébredtem, éreztem, hogy ez a nap határkő lesz életünkben. Édesanyám a kiskonyhában ebédet főzött és tortasütéshez készülődött, hogy születésnapján az őrnagyot ezzel a kis figyelmességgel meglepje. Édesapám a rászabott sötét öltönyében készült a nagypénteki istentiszteletre, majd a kapu elé kiállva egyre gyakrabban csavargatta cigarettapapírba a szűzdohányt, közben hatalmas füstfelhőket eregetett. Magda húgom barátnőihez, Szerénhez és Vilmához ment át a másik szomszédba. A házak előtt az ünnepre készülve, gyerekek és öregek söpörték az utcát. S ekkor az ünnepi készülődés közepette a határban járók hozták a hírt, hogy Kis Gaál Rudiék háza körül orosz katonákat láttak. A falunkban tartózkodó németek is felfigyeltek az ellenség közeledésére és el kezdtek rakodni. Néhányan pedig harcállást foglaltak a kerítések mellett, szomszédunkban Gaál Miklósék sövényénél is egy katona puskával kezében térdelve figyelte az aszeri közt. Az őrnagy, miután szolgálati kocsija előállt, tisztelettudóan elköszönt és gyakori integetés közben elhajtatott. Édesanyám visszamenve a kiskonyhába, 49

megdöbbenve látta, hogy a torta becsomagolva ott volt az asztalon, még kifutott az utcára, de a távozó németek ekkor már a felső faluvégi kanyarban eltűntek. Senkiföldje lettünk. Az emberek féltek, hogy az érkező oroszok olyan kegyetlenül viselkednek majd, mint ahogy azt a nyilas propaganda lefestette. Több család a legféltettebb tárgyait és a szeszesitalokat is elásta. A parókia udvarán a húsvéti úrvacsorai bort jó mélyen én is elföldeltem, talán az üvegek még most is ott nyugosznak. Etetés után már kora este beszélgetésre gyülekeztünk szomszédunk háza előtt. Élénk társalgás közben vitattuk a nap eseményeit, amikor néhányan sietve azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy az Aszeren oroszok vannak. Erre gyorsan ott termettünk, és valóban a kovácsműhelynél egy jól megtermett orosz altiszt pisztollyal hadonászva – géppisztolyos társai kíséretében – germánokat keresett. Miután meggyőztük őket, hogy a németek már elmentek, megnyugodva beljebb merészkedtek a faluba. Aztán utánuk jöttek a többiek, benéztek az udvarokba, házakba, nálunk is megjelent három. Szüleim az ebédlőbe vezették őket, én pedig a keleti frontot megjárt Keszegh Karcsi bácsit hívtam át tolmácsnak. Édesanyám tojást sütött az éhes katonáknak s miután elfogyasztották – az egyik keresztet is vetett – gyorsan távoztak. E váratlan vendégjárás után nyugodtan tértünk nyugovóra, de korán reggel már többen jöttek azzal a hírrel, hogy éjszaka az oroszok krumplipucolás ürügyén erőszakkal több lányt és asszonyt összegyűjtöttek, akiket aztán női mivoltukban durván megaláztak. Az utcán igazi frontkép tárult elém. Széttört német és magyar katonapuskák, töltények hevertek az árokban, s szedett-vedett ruhákban – ökrökkel és lovakkal vontatott ágyúkkal – szovjet katonák vonultak át községünkön. Idős Csémi Lajos bácsi csodálkozását kifejezve többször meg is jegyezte, hogy ez a rongyos hadsereg a jól felszerelt németeket miképpen tudta visszavonulásra kényszeríteni. Nem a szovjet híradókban és játékfilmeken mutogatott vidám, győzelemittas katonák voltak ezek, hanem sok szenvedést, megpróbáltatást átélt, véres harcokba belefáradt emberekből összeállított alakulatok. Később tudtuk meg, hogy a Garamnál elvérzett büntetettekből felállított ezredek maradványai voltak ezek a rendetlenül vonulók, akik földre szegett tekintettel vonszolták fáradt testüket. Nem érdekelte őket a házak előtt állók kíváncsiak érdeklődése, de még a gyerekek hangoskodása sem. A magasban szálló 50

német felderítőgépre sem figyeltek fel. A békésebb napok reményében ők csak meneteltek az ismeretlen holnap felé. Este egy szürke bürokrata kinézésű orosz őrnagyot szállásoltak el vendégszobánkban. Bizalmatlanul nézett körül a lakásban, különösen a zongora érdekelte. Mivel játszani nem tudott, néhány billentyűt leütve annyit mondott, hogy karassó. Nagyfokú bizalmatlanságában még a vacsorát sem fogadta el, csak a legénye által hozott italokat fogyasztotta. Az éjszakai órákban sem ment a szobába aludni, hanem a folyosói padon szundikált. Reggel, amikor az udvaron mosakodáshoz készülődött, a vizet hozó tisztiszolgája puskáját a falnak támasztotta. Én gyermeki kíváncsisággal szemléltem a rövid csövű orosz puskát, az őrnagy észre vette, hogy tekintetem a fegyveren van, azonnal felszólította katonáját felszerelése magához vételére. Gyors és felületes tisztálkodás után eltávozott tőlünk a harmadik őrnagy is, de rövidesen jöttek a csehszlovákok, akik már nem szállásra érkeztek, hanem parancsokat osztogattak és fenyegettek. A szinte használhatatlan telepes rádiónkat a balonyi csendőrparacsnokságon le kellett adni. Évek múlva csak az üres dobozt kaptuk vissza a „rend őreitől”. A magyar őslakosságot állandó megfigyelés és ellenőrzés alatt tartó csendőrök gyakran ellátogattak hozzánk is, 1945. augusztus 11-én ők hozták a hírt, hogy az amerikaiak augusztus 6-án egy japán városra borzalmas pusztító erejű bombát dobtak le. Kulcsodon ekkor kezdődött az atomkorszak.

51

KÉPMELLÉKLET

A szerző és családja

Édesanyám és édesapám

Magda húgom

A parókia udvarán az öreg körtefa alatt (1938) 55

Kalmár Sándorral szánkóztunk

Magda húgom és Gaál Mariska (1940) 56

Vilma katonaruhában, (1951 nyara)

Magda húgom a főszeri utcán, (1951) 57

Képek a falu életéből

Színjátszók (1935)

Lakodalmasok (1942) 58

Masinázás (1944)

A parókia pincedombján (1947) 59

Kulcsodi fiatalok a kanális hídján (1948)

Hazafelé szénagyűjtésből (1949) 60

Kévebontók

Zenészeink (1949 nyara) 61

Fiatalok a kocsma előtt (1952)

Az 1965-ös árvíz 62

A csodálatos furulya (1968/69)

Sportversenyzők (1970/71) 63

Keszegh Péter és Nagy László

Ágendázók Tamássy István tiszteletes úrral 64

Vasárnap délután a kanális töltésén, katonaruhában Gaál Arisztid, hegedűvel Győri Sándor (1940)

Magda húgom Mariskával, Vilmával, Szerénnel (1941)

A kulcsodi iskola tanulói (1941-42)

65

1944 nyara

Cséplés (1944)

1946 tavasza

66

A csilizközi református lelkészek ás családtagjaik (1941)

Ifjúsági találkozó (1947) 67

Krumpliültetés (1948 április eleje)

Gyűjtés páskomban Béla és Karcsi (1949 nyara)

68

„Ludas Matyi” (1950 húsvét)

69

Gaál Mariska a templom tónál (1944) Valent, Gregor a finánc és a Tanítónő (1948 tavasza)

1951 nyarán

Katonaruhában Bognár Miklóssal

70

Kulcsodi gyerekek (1940)

Keszegh Ernő, a kulcsodi gyülekezet négy évtizeden át volt kántora

71

Csiliz-patak hídja

72

Főszer (1940-es évek)

A Negyvendi temető 73

Templomköz

74

A mai Kulcsod

75

Nagy János szobrászművész kiállításának megnyitása a kultúrházban (1984)

76

Tábori levelezőlapok

77

78

TARTALOM Bevezető . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 A település története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 A három őrnagy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43 Képmelléklet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53

Gáspár Tibor KULCSOD ÉVSZÁZADAI ISBN 80 – 89001 – 11 – 4 Kiadta a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya • A kiadásért a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányának titkára, Huszár László felel • A nyomdai előmunkálatok Dunaszerdahelyen, a Csemadok területi választmányán készültek • Megjelent 500 példányban • Nyomta a Valeur kft nyomdája, Dunaszerdahelyen, 2001-ben