Galilei A börtön éjszakája várt reá S a vakság éjszakája és e két éj Fekete mélyén semmi fény, öröm már. És mégis, ott is, lelkének szeme A végtelenség pályáit kereste És mégis, akkor is fönn járt a Holdban, Melynek magányos ormait először Ő pillantotta meg a földiek közt És a Jupiter holdjait kutatta És a Saturnus gyűrüjét vigyázta S míg poroszlói a sötét sikátor Egyhangú köveit rótták unottan, Ő a szabad és boldog végtelennek Örök ösvényein járt, egyedül A magasságok mélységes mezőin. Kopogtatott a titkok kapuin, A hétpecsétes zárakat letörte S érezte, hogy a rabság és a vakság Szűkös, bús börtönébe lakatolva Száguld a csillagok között az ember Isten felé, a megváltó jövőbe, Mégis mozog a föld! ujjongta ekkor.
Japánosan Az esti felleg néha rózsaszínű És néha bíbor, majd kék, majd arany, Fáradt szívemnek vígan hozza hírül: Az elmúlásnak mily dús titka van.
Tavasz előtt Már sejtem őt, ha a lágy alkonyatban A felhőt nézem, mely violaszínben Valami távol muzsikára ballag Egy ismeretlen rétre, messze innen. Már sejtem őt, a kedves, ifjú szépet, Ki eljövendő, de még szunnyad egyet, Most készül bársony és smaragd zekéje S a barna föld ölén dús haja serked.
Már néha sóhajtása száll s nyomába Fölneszel avar ágyáról az erdő S a jegenye, a komoly, ősi strázsa Már tiszteleg felé, ki eljövendő.
K. L. (Károlyi Lajos) Egy megdicsőült művész derűs arca Szobám faláról szembe néz velem. Alvás előtt és ébredés után is Ölelkezik vele tekintetem. Ő mosolyog, ha szomorú a lelkem És mosolyog, ha örvend a szívem És fényben, árnyban, őszben és tavaszban Csak mosolyog, némán és szelíden. Fejem deres lesz, szemem fénye elhúny, Kifosztanak a gondok, a napok, Elhagynak a remények és barátok, Ő híven őriz, arca rám ragyog. Egy másik életből mosolyog immár, Mint aki győzött s kinek titka van, De itt hiába mondaná nekem meg, Majd egyszer érte elmegyek magam.
Herczeg Vilmosnak Ma téged illet dícséret, dicsőség, Kit nem tört össze a nagy, szent robot, Ki maga vagy az erő és a bőség És minden kincsed nékünk áldozod. Hány este jöttél, hogy komor napoknak Gondját és gyászát űzze el derűd, Míg szavaid melengettek, ragyogtak, Az öröm, kedv száz asztala terült. Huszonöt év munkában és sikerben, Ó mennyi csalódás és szenvedés. Milyen sok álom és való kevés.
De a művésznél még sincs gazdagabb, Övé az ország, ahol egyre szebben, Örök mosollyal, mindig süt a nap!
(Japános vers a gyermekről) Nem tudhatod, melyik bölcsőben alszik A nagy, a bölcs, a szent, kit vár e föld, Kinek szava majd egy világra hallik S ki egykor millió vágyat betölt!
Szonett Szegedhez A magyar Alföld legszebb délibábja Te vagy, szülötte városom, Szeged, De nem csalóka nyári fény varázsa, Hanem valóság bús puszták felett. Az égbe törnek tornyaid kevélyen S a szőke magyar vízben rengenek A palotáid és a magyar éjben Virrasztó lángod nagy-messze remeg. Dugonics András nézi, hogyan épül, Magasba hogy tör házad, szellemed, Hogy szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged! Magyar emlékül és magyar reményül Állj boldogan és büszkén, ősi város, Símulj szerelmes szívvel a Tiszához.
Epitaphium In memoriam doctoris Caroli Tóth Antik mértékű verseknek méla zenéje - Méltó zengeni őt, sírva dalolni porán. Római férfiakat követett ő szent kötelesség - Nyílegyenes ívén, mely a magasba suhant. Három pajzs övezé lelkét, mely száz vihar ellen - Bölcs derüsen s dacolón biztos erőivel állt: Isten igazsága, ember joga, földje szerelme, - Értük szüntelenül fáradozott, amig élt.
És amikor delelőn legszebb ormára elindult - Élete napja, irígy sors keze lökte le őt. Sírja fölött virraszt hálásan mind a tanítvány - S a lebukott lobogót új diadalra viszi!
Május ünnepe A hatalom kiadta a parancsot: Ne legyen ünnep május elsején! Zászló ne lengjen és ének ne zengjen, Csak robotoljon csöndben a remény! És jött a május. Ezer orgonának Lila bugája búgott, a napon Minden bokor virágba öltözött föl És a paréj is megnőtt szabadon. Mint győzedelmi zászló, égbe lendült A jegenye s ezer pacsirtadal Hirdette boldogan és büszkeséggel, Hogy itt a május és a diadal! A nap bíborban hunyt el, a vizekben Millió élet nászdalt remegett, Míg a világ világ, még soha senki Nem készített ennél szebb ünnepet!
Köszöntő Áldott, ki jössz az Úr nevében S veled a vídám üzenet, Szívünk pirosló melegéből Hintünk elébed szőnyeget. Szegénység kincsét hozom én is, Csöndes dalt szelíd énekes, Te meg se hallod, meg se érted, Magányos, bús nyelven repes: De a szemekből csak kinézed, Mit vár én népem, a magyar, Fojtott keservvel, néma daccal, Elszánt erővel mit akar? Hallgasd, ha majd szent Hymnusunknak Istent keresnek hangjai,
Milliók ajkán egy imádság S tudom, megrendít valami!
(Rákosi Jenőnek) Szép ifjúságom, mikor, büszke tornán Ellenfelünk volt Rákosi Jenő, Vad verseinket rendre kaszabolván Küzdött vitézül és keményen ő. A harcban mind a két fél győzedelme A magyarság dús nyeresége lett: A csillagok közt trónol Ady Endre S Rákosi itt áll mindnyájunk felett! Ma is verekszem néha, ímmel, ámmal, De méltó ellen oly ritkán akad, Csahos ebekre mért vinnék hadat? Inkább az éghez fordulok imámmal, Hogy a nagy, végső diadal előtt El ne bocsássa Rákosi Jenőt!
A szegedi boszorkányok Most kétszáz éve égették meg őket, Poraikon ma pásztor furulyál És nem vette be testüket az őskert És hírüket nem vitte szét futár. Szent Györgynek éjjelén és Luca napján Megrontották a marhát, a vetést; Lovagoltak az Ördögök fuvarján S megvertek születést és temetést. Szegények voltak, átkos, bélyeges nép, Akiket ember és sors keze megtép, Kiket a hóhér titkon temet el. De kétszáz év után is bús, lidérces Álmából a dárdás polgár fölérez S rájuk gondolni csak nagy félve mer!
Mindörökkön
Nyárvégi estén csillagok ragyognak, Meleg fényük van most a csillagoknak. Oly régiek e távoli napok, De én, de én nem a régi vagyok. Ezért fáj egyre jobban évről-évre Fölnézni a magasság ünnepére, Hol változatlan tündöklő a pompa S ragyogni fog majd nemsoká siromra.
Havi boldogasszony Az öreg templom füvellő tövében A nyári éjben ott hevernek ők, Parasztok, barnák, csöndes és komoly nép, Mint hajdan őseik, a bessenyők. A vén zsolozsmát egykedvűn morogják, Az anda hold hint rájuk teritőt, A közel temető mellett a kósza Komondorok jelentik az időt. A szent szobor lábánál gyertyafényben Bozontos ősz, szakállasan, sunyin, Boszorkányos szemmel vigyázza őket Az imádságos magyar Rasputin. Éjfél után már imbolyog a gyertya. Szekérvárában szundít a sereg, Fekete Mária palástja rajtuk És ajkuk bűvös igéket remeg. Már alszanak, már messze, messze mentek És míg a Göncöl szekere görög, Ők ázsiai rónákon robognak, Emese álma ez: mély és örök.
Endre Bélának sírjára Tiszta, szelíd lelkét csöndben ringatta az alkony, Egy volt ő s a mező, benne a róna dalolt, Mások a parlagról büszkén magasodtak az égnek, Ő a magyar föld méla porába hajolt.
A rossz leány A faluból jött, hol szántás, vetés van És aratás meg cséplés. Nyugalom. Hol arany nap van és fekete éj van, Boldog békében él ember, barom. Most villamos csilingel a fülébe És autóknak szirénája búg És fizetés itt minden nóta vége És csak hajnalban fekszik itt a tyúk, De hajnal után álom száll szemére És visszaviszi őt a régi rétre S a kósza szél szívébe hinti szét Kaszálók szénájának parfümét!
Gyorsírás Ó mennyi ige, mely örökre elszállt, Bár üdvösséges híreket hozott, A csillagok közt hasztalan lebeg már Míg gyilkol, gyújtogat sok átkozott! A Ganges mentén csöndben és magányban Egy bölcs királyfi hangja éjbe ment S a Genezáret partján holdas árnyban Szavak köszöntötték a végtelent. Ó írjátok a szárnyaló igéket, Hogy a betűkből épüljön új élet, Az igazság és szépség temploma. Tudás, művészet szava megmaradjon S hirdesse, hogy a bátor földi harcon Nem győzhet a bitor! Nem, nem, soha!
Szent szegénység Úgy hordozom a szegénység gubáját, Mint valami dús királyi palástot, Nyugalmas és hatalmas büszkeséggel, Mint aki titkos, új kincsekkel áldott. A kurtakocsmák söntését az éjben Úgy megterítem hittel és malaszttal
És mámoros jóságom italától Magas jókedvre derül minden asztal. A koldusoknak pazar kézzel osztok Vigasztalást és áldást nyakrafőre, Hogy szentmise lesz a boros felejtés, Hogy az úr vére lesz a könnyű lőre.
Falu Egy autón porzunk el szédülettel Az álmából riadt falun keresztül. Libák gágognak ránk a pocsolyából S öreg apók pipálnak az ereszrül. Még integet a faluvégi nyárfa, Még leng a pornak szürke keszkenője, Még utolér a konduló harangszó, De mi törünk már vágtatón előre. Faluból jött a lelkem s most csodálja E nagy világot, mely teljes csodákkal, Magas tetőkkel, karcsú asszonyokkal, Kék zubbonyokkal, távol kék virággal. Új szédületek autója, lelkem, A végtelenben semmibe viharzó, Magányos órán néha hívogat még Egy rég elzengett, falusi harangszó...
Torozás Alsóváros őskertje mellett Az árok partja rejt talán, Ottan pihen véres fejed, Szörnyű halálra égetett Dózsa György, dicső ősapám. Alsóváros őskertje táján, A boszorkányok szigetén Lidércesek néha az éjek És oly haloványak a fények, Mint a szívemben a remény. Véres fejünk lehullt a porba, Rózsás hitünk, mint tört kereszt,
Alsóváros őskertje fáj, Jeltelen temető e táj: Mindenszentekkor zengem ezt!
Babits Mihálynak Jöttél szelíden a lankás Dunántúl Kékes tájáról, hol dús a gerezd S az őszi este végtelenbe tágul S a lila égbe lendül sok kereszt. Hoztál magaddal új dalt, mely az ősi Örök verseknek őrzi zengzetét, Új álmokat, melyek az égi, földi Csodák köréből lengenek eléd. S a magyar rónán új tornyok szökelltek Merész magasba és egy új seregnek Élén jövőbe tartottál, Vezér. S ma egy világnak romján újra kelve Te vagy megint új harcok tiszta lelke, A lobogó, ki új egekbe ér!
Fekete Ipolynak Kegyes atyák kedves, hű utóda, Hadd köszöntsön vígan ez a dal (Egyszerű vers, nem ünnepi óda) Téged, derűs, örök fiatal. Nem hiába olvastad Horácot, Mosolyogva nézed a telet S a szelíd Virgilt forgatva, látod: Minden télre jő egy kikelet. Adjon Isten néked még sok évet, Mezei virágot, kerti bort, Tartsa meg sok tisztelő hivének Főtisztelendő Fekete Ipolyt!
Dankó Pistának
Magyar Héten a magyar cigánynak Hadd hódoljon a magyar dalos, Hadd maradjon emléked szívünkben Könnyharmatos, virágillatos. Húzd rá cigány, te örök, te áldott, Virulj mindig, dicső nótafa, Halhatatlan híred ragyogását Be ne födje feledés hava! Zengj nekünk a vásárhelyi térről, Dorozsmai malomról dalolj, A szegedi boszorkány varázslat Szálljon reánk a vonód alól! Magyar bánat és magyar reménység Muzsikádban ölelkezzenek, Magyar múltból a magyar jövőbe Így marsoljon új dalos sereg! Diadalmas nótáid szavára Némuljon az idegen silány, Húzd szívébe az egész világnak Igazunkat, szent magyar cigány!
Addig is... Mikor az este csöndje és magánya Szűkös szobámban fönn virraszt velem, Elindulok a képzelt utazásra, Az őszi szélben szálló fellegen. Sziget és Léva, Várad és Szakolca S a többiek, sok kedves, régi táj, Fölrémlenek ragyogva és borongva, Mind, ami szép volt és mind, ami fáj. Emlék és vágy zászlóját, koszorúját Kitűzöm némán tornyaik felett: A jó remény rózsákat hint reájuk És nefelejcset az emlékezet!
Temető A hervadás bús pompájában áll most A temető. Ó, mennyi szín, derű,
Fehér és lila őszi rózsatenger, Mely hullámzik az enyészet szelére. Egy alacsony pad vár rám pihenőül, Előtte zöld deszkából ácsolt apró Sírdomb szelíden mosolyog a fényben. Fölöttem magyar égnek végtelenje, Előttem a határtalan magyar táj. E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad, Mint elhervadt virág az ősi kertben. Köröttem mindenütt békés keresztek S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat. Mely minden bölcsességnél igazabb. E kicsi hant előtt, e nagy magányban Megölelem az édes életet, Mely ragyogást küld jeltelen sírokra S virágözönt az ódon temetőkbe S az őszi nap csókjával arcomon Megindulok rózsásan, dalosan, A boldog elmúlás víg vőlegénye.
Alföldi művészet Hol a magyar nap fénye kelt ragyogva S egész világra tündökölt a vászon: Nagybánya most nincs. A sok tarka pompa, Mit ő adott: ma csak művészi álom. A Tátra száz csodája, drága Erdély Minden szépsége tőlünk messze tüntek, De a magyar alföldi végtelenség Kitárul dúsan szívünknek, szemünknek. A mindenségnek isteni Művésze Oly rejtelmesen széppé tette nékünk. Ez a mi boldog, áldott menedékünk. Hogy képét méltó módon fölidézze, A magyar szem mereng a magyar éjben És várja a hajnalt a magyar égen.
A színésznő
Nekem a végzetem volt a színésznő, Ki ifjúságomban játszott velem, Játszott halált és életet s azóta Kísér e bús és csalfa szerelem. A múltak süllyesztőjéből gyakorta Fölbukkan s szőkén mosolyog felém, Rég elzengett zenékre ring alakja, Mely egykor üdvösség volt és remény. Daloknak anyja, kínoknak szülője, Sokat kószáltam véle Váradon, Övé volt koldús bérem, dús babérom, Az imádságom és a sóhajom. Miatta félek szép szemekbe nézni, Miatta lettem agg és zord legény. Miatta lennék ismét balga költő, Ha egyszer én még újra kezdeném!
Betlehem A kocsma ajtaját kitárják S hozzák subában a telet, Az istállóban ott a jászol, A jászolban a Szeretet. A gyémánt csillag áll fölöttük Füstös lármában szeliden, Nyájas barmok között az almon Az Ácsnak Gyermeke pihen. Kántálnak a három királyok S velük a jámbor pásztorok, A söntés mélyén egy elázott, Elbúsult zsöllér tántorog. Könnyes szeme bámulja báván A betlehemi csillagot, A jó reményt, mit körülállnak Szegények, árvák, magyarok!
