GALAXIS SCIENCE FICTION KÖNYVEK SOROZATSZERKESZTŐ: NEMES ISTVÁN. Felelős szerkesztő: Nemes István Műszaki vezető: Labancz László

GALAXIS SCIENCE FICTION KÖNYVEK SOROZATSZERKESZTŐ: NEMES ISTVÁN A mű eredeti címe: Quarantine Copyright ® 1992 by Greg Egan All rights reserved! Borító: ® GRAPH ART Címlapfestmény: dr. Bera Károly Fedéltipográfia: GRAPH ART Fordította: Békési József Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető Felelős szerkesztő: Nemes István Műszaki vezető: Labancz László Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann Kiadja: A LAP-ICS Könyvkiadó ISBN: 963 434 352 X LAP-ICS Kereskedőházak Budapest · Debrecen · Miskolc · Nyíregyháza ELSŐ RÉSZ 1 Csak a legparanoiásabb ügyfeleim hívnak alvás közben. Azt természetesen senki sem szeretné, ha kényes hívását elektronikusan dekódolná, és egy hétköznapi videotelefon képernyőjére irányítaná valaki. Hiába nincs poloska a helyiségben, a dekódolt üzenetet is tartalmazó rádiófrekvencia-szivárgást akár a szomszéd háztömbben is kiválóan lehet fogni. De azért a legtöbben megelégszenek a szokásos megoldással: vásárolnak egy idegpálya-módosítást, aminek a segítségével az agyuk képes lesz a dekódolást saját maga elvégezni, majd az eredményt közvetlenül a látó- és hallóközpontba továbbítani. Az én modom, a CypherClerk (NeuroComm, 5999 $) még egy virtuális gégét is tartalmaz, ezzel téve tökéletessé a mindkét irányú biztonságot. Ugyanakkor. Még az agy is létrehoz bizonyos gyenge elektromos és mágneses erőket. Egy a fejbőrre csempészett szupravezető érzékelő - nem nagyobb, mint egy korpaszemcse - képes felfogni a virtuális érzékelés során lezajló neurális adatfolyamot, és szinte azonnal le is fordítja a megfelelő képekre és hangokra. Ezért kell a The Night Swltchboard (Axon, 17999 $). Az idegrendszer módosítását végrehajtó nanoszerkezeteknek körülbelül hat hétre van szükségük a felhasználó egyéni idegpálya-mintázatának a feltérképezéséhez - ez határozza meg, hogyan kódolják az idegpályák a jelentéseket -, de ha ezzel végeztek, akkor teljes mértékben meg lehet kerülni az érzékszervek közvetítőnyelvét. Az ember azonnal tudja, amit a hívó fél tudatni akar vele - nincs szükség holmi hallucinált

beszélő fejekre, a koponya felszínén keletkező elektromágneses jelek pedig gyakorlatilag érzékelhetetlenek. A módszer egyetlen hátulütője az, hogy éber állapotban a legtöbben zavarónak - súlyosabb esetekben megrázónak találják, ahogy az információ a megszokott előzetes lépcsők kihagyásával kikristályosodik a fejükben. Az embernek tehát aludnia kell, hogy fogadhassa a hívást. Szó sincs álmokról; egyszerűen felébredek, és tudom, hogy: Laura Andrews harminckét éves, százötvenhat centiméter magas, testsúlya negyvenöt kilogramm. Rövid, egyenes szálú barna haj; halványkék szem; hosszú, vékony orr. Ír-anglo vonások, mélyfekete bőr - a legtöbb ausztrálhoz hasonlóan megfelelő UV ellenállás nélkül született, csak utólag módosították a génkészletét, hogy nagyobb mennyiségű melanint termeljen, és vastagabb felhámot növesszen. Laura Andrewsnak súlyos, veleszületett agykárosodása van; úgy-ahogy tud járni és enni, de semmilyen módon nem tud kommunikálni. A szakértők szerint körülbelül egy hat hónapos csecsemő szintjén fogja fel a világot. Ötéves kora óta a helyi Hilgemann Intézet bentlakásos páciense. Négy héttel ezelőtt, amikor az egyik beosztott kinyitotta a szobája ajtaját, hogy szokás szerint felszolgálja a reggelijét, Laura Andrews sehol sem volt. Miután átkutatták az épületet és a parkot, kihívták a rendőrséget. Azok megismételték és kiterjesztették a kutatást, még a közelben lakókhoz is bekopogtattak, de nem jártak eredménnyel. Laura szobájában nem találtak erőszakos behatolásra utaló jeleket, és a biztonsági kamerák felvételei sem árultak el semmit. A rendőrség hosszas kihallgatásnak vetette alá az intézet teljes személyzetét, de senki sem tört meg és vallotta be, hogy ő csempészte ki a nőt az épületből. Négy hét elteltével még mindig semmi. Senki sem látta Laurát. Nem került elő a holtteste. Nem követeltek érte váltságdíjat. A rendőrség hivatalosan nem zárta le az ügyet - csak depriorizálta, azaz további fejleményekre várva elfektette. Az én feladatom az, hogy megtaláljam Laura Andrewst, és épségben visszajuttassam a Hilgemannba - vagy keressem meg a földi maradványait, - ha halott -, továbbá gyűjtsek össze elég bizonyítékot az elrablói vád alá helyezéséhez. Névtelen ügyfelem feltételezi, hogy Laurát elrabolták, de nem hajlandó semmilyen lehetséges indítékot megnevezni. Egyelőre még nem alakítottam ki a saját álláspontomat. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy véleményt formálhatnék az ügyről; a fejem tele van a beáramlott ismeretanyaggal, amit ügyfelem feltételezései csak tovább színeznek, sőt esetleges hazugságai eltorzítanak. Kinyitom a szemem, majd kikászálódom az ágyból, és odavonszolom magam a szoba sarkában álló terminálhoz. Alapelvem, hogy a pénzügyeimet sohasem intézem a fejemből. Néhány billentyű leütése után megbizonyosodhatok arról, hogy a számlámra ideiglenesen átutaltak egy kielégítő mértékű előleget. A letét elfogadásával jelezhetem az ügyfélnek, hogy vállalom a megbízást. Egy pillanatra ismét átgondolom a részleteket, próbálom megnyugtatni magam, hogy valóban mindent megértettem - ezek a hívások egy kicsit mindig álomszerűek, mindig ott motoszkál az ember fejében a halvány, de eloszlathatatlan gyanú, hogy reggelre egy szót sem fog érteni abból, amit megtudott -, aztán végrehajtom a tranzakciót.

Forró az éjszaka. Kilépek az erkélyre, és lenézek a folyó felé. A hajnal három órai időpont ellenére a vízen nyüzsögnek a legkülönbözőbb méretű járművek, a foszforeszkáló, lágy narancsszínben vagy neonzöldben izzó vitorlás szörföktől kezdve egészen a húszméteres, fényszóróiktól nappali fényárba boruló jachtokig. A három nagy híd tele van kerékpárosokkal és gyalogosokkal. Keleten, a kaszinó felett hatalmas kártyalapok, kockák és pezsgőspoharak hologramjai pörögnek-forognak a levegőben. Hát már soha, senki nem alszik ebben a városban? Felnézek az üres, mélyfekete égre, és megmagyarázhatatlan módon révületbe ejt a látvány. Ma éjjel nincs fent a hold, sem a bolygók, a jellegtelen sötétség makacsul vonakodik valamilyen megnyugtató viszonyítási pontot adni. Olyan, mintha a végtelenbe vagy lehunyt szemhéjaim feketeségébe bámulnék. Enyhe szédülés fog el: a klausztrofóbia és a Buborék emberfeletti méretei hátborzongató érzésének ellentmondásos keveréke. Megrázkódom egyetlen heves mozdulat -, és a rossz érzés el is tűnik. Mellettem feltűnik halott feleségem, Karen mod generálta látomása. - Nick? Mi a baj? - kérdi egyik karjával átölelve a derekamat. Érintése hűvös, ujjai szélesre tárva, szinte csápokként terülnek szét az alhasamon. Már épp azon vagyok, hogy mintegy magyarázatképp megkérdezem tőle, neki nem hiányoznak-e a csillagok, amikor rájövök, hogy milyen nevetségesen szentimentálisan hangzana ez a kérdés. Még időben leállítom magam. - Semmi - rázom meg a fejem. A Hilgemann Intézet parkja olyan buja zöld, amilyen zölddé a génmanipulálás - és az elemi erejű, állandó ápolás - csak teheti ilyenkor, nyár közepén, amikor mindennek barnára száradva, félig kipusztultan kellene zörögni. A pázsit úgy csillog a délelőtti hőségben, mintha még friss lenne rajta a harmat - kétségtelen, hogy állandóan öntözik a föld alatti vízvezetékekből -, a főbejáratig pedig valami juharféle árnyékában sétálhatok fel. Költséges lehet fenntartani ezt a látványt; már most szinte büntető jellegűek a felesleges vízfogyasztásra kiszabott árak, a következő pár hónapban pedig várhatóan megduplázódnak. A harmadik Kimberley vezeték, ami a kétezer-ötszáz kilométerre északra lévő tározókból szállítja ide a vizet, már most négyszáz százalékkal teljesítette túl az ez évre tervezett bevételeit, de a tengerparti vízlepárló berendezés terveit megint félretették - nyilván az óceánból származó ásványok piacán jelentkező túlkínálat ásta alá a projekt életképességét. Az út egy kör alakú fordulóban végződik, ami egy fényűző, látványos, színpompás virágágyást ölel körül. A virágok fölött az International Services védjegyéül szolgáló génmanipulált kolibrik köröznek; megállok egy percre, reménykedve, hogy tanúja lehetek, amint legalább az egyikük megsérti a programja korlátjait, és kirepül a körből - de hiába. Maga az épület teljes egészében fautánzatból készült; az elrendezése egy motelére hasonlít. A világ minden részén vannak Hilgemann Intézetek, de nem valami Hilgemann nevű jótékony milliomos jóvoltából: mindenki tudja, hogy az International Services egy kisebb vagyont fizetett a piackutatóinak, hogy megtalálják a pszichiátriai kórház részleg számára az "optimális" nevet. (Fogalmam sincs, hogy a név eredetének köztudott mivolta hátrányosan vagy épp ellenkezőleg, előnyösen befolyásolja-e az optimális hatást.) Az IS foglalkozik közönséges kórházak, gyermekellátó központok, iskolák, egyetemek, börtönök és legújabban kolostorok és zárdák üzemeltetésével is. Szerintem mindegyik pont úgy néz ki, mint egy vidéki motel.

A recepció felé veszem az irányt, de feleslegesen. - Mr. Stavrianos? Cseng doktornő - a helyettes orvos igazgató, akivel korábban telefonon beszéltem - már az előcsarnokban vár rám. Szokatlan udvariasság, ami ha tapintatosan is, de megfoszt attól a lehetőségtől, hogy felügyelet nélkül szaglásszak egy kicsit körül az intézetben. A Hilgemannban a személyzet nem hord fehér köpenyt; a doktornő ruháján is kifinomult, Escher stílusában készült, egymásba fonódó madár- és virágmintázat pompázik. Átvezet egy "IDEGENEKNEK TILOS A BELÉPÉS!" feliratú ajtón, majd a szűk folyosók labirintusán keresztül eljutunk az irodájáig. Párnázott fotelekben foglalunk helyet, távol a spártai íróasztaltól. - Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott. - Szóra sem érdemes. Boldogan együttműködünk, legalább annyira szeretnénk, ha Laura előkerülne, mint mindenki más. Azonban, őszintén szólva, meg kell mondanom, fogalmam sincs, mit remél a nővére az ellenünk indított pertől. Ezzel nemigen segít Laurán, nem gondolja? Együttérzően, de ugyanakkor semmitmondóan hümmögök valamit. Talán a nővére vagy a jogi képviselője az ügyfelem - de ha így van, miért ez az értelmetlen titokzatoskodás? Még ha nem is toltam volna ide a pofám, és nem fedtem volna fel magam az ellenfele előtt - végül is nem tiltották meg, hogy ezt tegyem -, a Hilgemann jogászai akkor is biztosra vennék, hogy Laura Andrews nővére előbb vagy utóbb felbérel egy magánnyomozót. Hiszen már ők is rég felfogadták a sajátjukat. - Mondja, doktornő, ön szerint mi történt Laurával? - Egy dologban biztos vagyok ráncolja a szemöldökét dr. Cseng. - Egyedül képtelen lett volna megszökni. Laura még egy kilincset sem tudott lenyomni. Valaki elvitte innen. Nézze, ez itt nem egy börtön, de azért nagyon komolyan vesszük a biztonsági intézkedéseket. Csak egy igen jól képzett, biztos háttérrel rendelkező profi vihette ki..., de hogy kinek a megbízásából és mi célból, azt el sem tudom képzelni. Kezd egy kicsit késő lenni ahhoz, hogy váltságdíjat követeljenek, és ráadásul a nővére sincs túl jól eleresztve anyagilag. - Előfordulhatott, hogy nem a megfelelő személyt rabolták el? Lehet, hogy egy másik páciensüket akarták elvinni... olyasvalakit, akinek a rokonai képesek lettek volna kifizetni egy tetemes váltságdíjat... és csak túl későn döbbentek rá a tévedésükre? - Igen, azt hiszem, ez lehetséges. - És ki lehetett a célpontjuk? Van olyan betegük, akinek különösen gazdag a... - Erről sajnos nem... - Nem, persze hogy nem. Bocsásson meg. - Az arckifejezéséből ítélve több jelölt is eszébe juthatott; és a legkevésbé sem akarhatta, hogy rászálljak a családjaikra. - Feltételezem, hogy a történtek után megszigorították a biztonsági intézkedéseket. - Attól tartok, erről sem nyilatkozhatok.

- Gondoltam. Akkor beszéljen nekem Lauráról. Miért született agykárosodással? Mi volt a kiváltó oka? - Ebben nem lehetünk biztosak. - Nem, de bizonyára van valami elképzelésük. Mi jöhet szóba? Rubeola? Szifilisz? AIDS? Kábítószer? Valamilyen gyógyszer, vegyszer vagy élelmiszer mellékhatása? - Szinte biztos, hogy ezek egyike sem - rázza a fejét a doktornő elutasítóan. - Az anyja végigment a szokásos terhesgondozáson; nem voltak komolyabb betegségei, nem élt drogokkal. És egy kémiailag torzult vagy mutálódott gén sem lehet a felelős Laura állapotáért. Laura teste nincs eltorzulva, a biokémiai egyensúlya tökéletes, nincsenek hibás fehérjéi, nincsenek szövettani elváltozások... - Akkor mitől ilyen súlyosan fogyatékos? - Úgy tűnik, hogy bizonyos létfontosságú idegpályák, bizonyos neurális rendszerek, amelyeknek már nagyon korán ki kellett volna fejlődniük, Lauránál nem jelentek meg - és a hiányuk lehetetlenné tette a további, rájuk épülő, normális fejlődést. A kérdés csak az, hogy ezek a korai idegpályák miért nem alakultak ki. Ahogy már mondtam, nem lehetünk biztosak semmiben - de gyanítom, hogy valamilyen komplex genetikai hatás, valami több gént is érintő, nagyon finom in utero elváltozás lehet az oka. - És nem tudták megállapítani, hogy valóban genetikai elváltozásról van-e szó? Nem végeztek DNS-vizsgálatot? - Laurának nincs semmilyen ismert, katalogizált genetikai fogyatékossága, ha erre gondol - ami persze csak azt bizonyítja, hogy még nem lokalizáltuk az összes, az agy fejlődéséért felelős gént. - A családjában előfordultak hasonló esetek? - Nem, de ha több génről van szó, akkor ez nem szükségszerűen meglepő - a betegség relatív eloszlásának az esélye elég kicsi lehet - ráncolja a homlokát. - Már megbocsásson, de mit segít ez magának a felkutatásában? - Nos, ha valóban egy gyógyszer- vagy élelmiszergyártó a felelős az állapotáért, akkor lehet, hogy így igyekszik megóvni a saját érdekeit. Tudom, tudom: elég sok idő eltelt már az esemény óta, de lehet, hogy valami tizedrangú, születési rendellenességeket kutató team épp most akarja publikálni, hogy az X csodaszer, a harmincas évek varázslatos antidepresszánsa százezer magzatból eggyel azt műveli, amit Laurával is. Bizonyára hallott már a Holistic Health Productsról az Államokban: hatszázan kaptak vesebántalmakat az "energiaitaluktól", úgyhogy felbéreltek egy tucatnyi verőembert, hogy véletlen baleseteknek álcázva eltüntessék a tanúkat. Holttestek esetében nehezebb meghatározni, mitől károsodott egy-egy szerv. Rendben, elismerem, az emberrablásnak látszólag nincs túl sok értelme, de ki tudja? Talán tanulmányozni akarják Laurát, valami olyan információt akarnak szerezni, amit felhasználhatnak a bíróság előtt. - Ez már a paranoia határát súrolja! - Szakmai ártalom - vonom meg a vállam.

- A magáé vagy az enyém? - nevet fel. - Egyébként pedig mondom, hogy szerintem örökölt a betegsége. - De azért nem biztos benne. - Nem. Felteszem a szokásos kérdéseket az intézetben dolgozókról: felvettek vagy kirúgtak-e valakit az elmúlt néhány hónapban, van-e valamelyik alkalmazottnak adóssága vagy bármilyen problémája, lehet-e oka bármelyiküknek neheztelni az intézetre vagy Laura Andrewsra? A zsaruk már végigkérdezték ugyanezt, de négy, az eltűnésen való töprengéssel töltött hét után jelentősebbnek tűnhet néhány olyan triviális dolog is, amit annak idején szóra sem érdemesnek tarthatott. Nincs szerencsém. - Láthatnám a szobát? - Persze. A folyosók mennyezetén tízméterenként kamerák; becslésem szerint akármerről is közelítene valaki Laura szobája felé, legalább hét előtt el kellene haladnia. Ugyanakkor azonban hét adatkaméleon nem terhelné meg túlságosan egy komoly emberrabló költségvetését. A tűhegynyi robotok rácsatlakoznak a kamera vezetékére, rögzítik az üres folyosó képének bitsorozatát, majd a valós kép helyett azt sugározzák újra és újra megismételve. A hamis kép ki- és bekapcsolásakor persze lenne néhány folt a magas frekvenciás zajtól - de ez sem lenne elég ahhoz, hogy árulkodó nyomokat hagyjon a magas zajtűrő képességű digitális felvételeken. Lehetetlen megállapítani, hogy megbolygatták-e ilyen módon a rendszert, hacsak valaki nem veszi a fáradságot, hogy elektronmikroszkóppal a legutolsó centiméterig megvizsgálja az üvegszálas vezetékeket, a kaméleonok parányi karcolásai után kutatva. A távvezérlésű ajtóval ugyanilyen könnyen el lehetett bánni. Maga a szoba kicsi és alig berendezett. Az egyik falon vidám, kissé negédes festmény virágokkal és madarakkal - ami azt illeti, én személy szerint nem szívesen ébrednék erre a látványra, arról azonban nyilván fogalmam sem lehet, hogy tetszett-e Laurának. Az ágy mellett egyetlen hatalmas, szilárdan a falba ágyazott ablak, láthatóan nem arra tervezték, hogy valaha is kinyissák. A keretben nagy szilárdságú műanyag; még egy lövedék sem hatolna át rajta, de a megfelelő felszereléssel nyom nélkül ki lehet vágni és vissza lehet illeszteni a helyére. Előveszem a zsebkamerámat, és egy lézervillanás polarizált fényében lefényképezem az ablakot, majd átalakítom a képet egy színes anyagfeszültség-térképpé - a kontúrok azonban simák, szabályosak, nem árulkodnak semmiféle rendellenességről. Igazság szerint semmit sem tudok csinálni, amit a rendőrség nyombiztosítói ne tettek volna meg korábban és nálam sokkal jobban. A szőnyegről holografikus felvételeket készítettek a lehetséges lábnyomok miatt, aztán szövetszálak és biológiai nyomok után kutatva felporszívózták; az ágyneműt laborelemzésre küldték; az ablak előtti talajt mikroszkopikus alapossággal átvizsgálták. De most már legalább rögzítettem az elmémben a szobát; később majd biztos háttérül szolgálhat az éjszaka eseményeiről való spekulálás közben. Dr. Cseng visszakísér az előcsarnokba. - Kérdezhetek valamit, aminek semmi köze sincs Laurához?

- Mi lenne az? - Sok betegük van itt Buborék-láz miatt? - Egy sem! - nevet fel a doktornő a fejét csóválva. A Buborék-láz már teljesen kiment a divatból. Mivel üzletember vagyok, és mivel - elméletileg - meg tudom fizetni az információt, különösebb erőfeszítés nélkül elég sok mindent megtudhatok bárkiről. Martha Andrews harminckilenc éves, rendszerelemzőként dolgozik a WestRailnél. Elvált, egyedül neveli két fiát. A jövedelme és az adósságai átlagosak, továbbá negyvenkét százalékos részesedéssel rendelkezik egy olcsó, két hálószobás lakásban. A Hilgemannt a szüleitől örökölt értékpapírokból fizette ki; az apja három évvel ezelőtt, az anyja egy évvel utána halt meg. Röviden, nem túl zsíros falat egy lehetséges zsarolónak. A dolgok jelenlegi állása szerint a leghelytállóbb feltételezésnek az tűnik, hogy Laura Andrewst elrablói összetévesztették valakivel. A professzionális végrehajtás ugyan ellentmond ennek, de hát senki sem tökéletes. A dolgot továbbgondolva, most leginkább a Hilgemann pácienseinek a névsorára van szükségem. De a személyzet anyaga sem jönne rosszul. Felhívom a szokásos hackerszolgálatomat. A csörgő hang mélyen visszhangzik a koponyámban. Kétségtelen, hogy a NeuroComm termékpszichológusai azért választották ezt a bizarr hangot, hogy a titoktartás lehető legnagyobb hatását gyakorolják vele, engem azonban nem nyűgöz le - csak valami klausztrofóbiás érzés tör rám tőle. A csörgéssel egy időben a látásom fekete-fehérré homályosul - nyilván azért, hogy a külvilág képe kevésbé vonja el a figyelmemet, valójában viszont ez is csak egy ócska trükk. Bella, mint mindig, most is a negyedik kicsörgésre veszi fel. Az arca körülbelül egyméternyire lebeg előttem a levegőben, élénk színei elütnek a háttér szürke árnyalataitól. A kép a nyakánál szertefoszlik, mintha csak valamilyen varázslámpával világítanák meg. - Örülök, hogy látlak, Andrew - mosolyog hűvösen. Mit tehetek érted? - Az "Andrew" az egyik CypherClerk álarcom neve. Lehet, hogy Bella saját szintetikus emberi arca sem több egy maszknál, amely szóról szóra elismétli a gazdája szavait - de az is lehet, hogy egy teljesen mesterséges interfész. A vonal másik végén egy feltuningolt üzenetrögzítőtől kezdve egy teljes, az adatgyűjtés kilencven százalékát ellátó hackerrendszerig bármi lehet. Igazából nem is nagyon érdekel, kicsoda vagy micsoda Bella; legyen gép vagy ember, esetleg emberek, mindig szállítja a kért infót, és nekem csak ez számít. - Hilgemann Intézet, Perth. Szükségem van a betegnyilvántartásukra és a teljes személyzeti anyagra. - Hány évre visszamenőleg? - Hm... harminc, ha a hálózaton van. Ha a régebbi adatokat archiválták, és egy vagyonba kerülne a megszerzésük, akkor hagyd a francba. - Kétezer dollár - bólint.

- Oké. - Eszem ágában sincs alkudozni vele. - Hívj vissza négy óra múlva. A jelszavad "paradigma". Miközben a szoba fokozatosan magára ölti megszokott színeit, villámcsapásként hasít belém a felismerés, hogy kétezer dollár - a tizenötezres előlegről nem is beszélve - rengeteg pénz lenne Martha Andrewsnak. Persze ha az ügyvédei biztosak a busás kártérítésben és a nekik járó jutalékban, akkor a tizenötezer meg se kottyan nekik. A névtelenségük pedig semmivel sem baljóslatúbb, mint az, hogy én magam is álnéven tárgyalok Bellával. Ha valaki törvénytelen üzletekbe keveredik, jó, ha igyekszik magát megóvni a bűnrészesség vádjával szemben. Beszéljek Marthával? Nem tudom, mennyire bosszantaná ez az ügyvédeit, ha pedig ő maga bérelt fel (amit azért nem lehet teljes mértékben kizárni, hiszen az ő pénzügyeinek is meglehetnek a maguk rejtett mélységei), akkor azért bújt az anonimitás álarca mögé, hogy távol tartson magától. Nincs más választásom, úgy kell tennem, mintha meg sem fordult volna a fejemben a megbízóm kilétének a kérdése - még akkor is, ha igazság szerint eddig az egész ügyben ez izgat a leginkább. Martha nagyon hasonlít a húgára, talán egy kicsit több rajta a hús és aggodalmasabb az arca. - Kinek dolgozik? - kérdezte a telefonban. - A kórháznak? - Mikor megmondtam neki, hogy nem fedhetem fel megbízóm kilétét, úgy tűnt, mintha ezt igenlő válasznak vette volna. (Ez persze elképzelhetetlen; az IS többek között a Pinkerton Nyomozóiroda részvényeit is birtokolja, úgyhogy a Hilgemann sohasem fogadna fel egy szabadúszót.) Most, szemtől szemben, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a nő nem alakoskodik előttem. - Őszintén szólva azt hiszem, én segíthetek önnek a legkevesebbet Laura megtalálásában. Ők viselték gondját, nem én. El nem tudom képzelni, hogyan hagyhatták, hogy ilyesmi történjen vele. - Én sem - de egy pillanatra hagyjuk most a Hilgemann inkompetenciáját. Van valami ötlete, hogy miért akarhatta volna valaki elrabolni Laurát? - Mi haszna lett volna belőle bárkinek? - rázza meg a fejét. A konyha, ahol ülünk, kicsi és takaros. A szomszéd szobában a fiai az idei nyár slágerével, a Belőtt tibeti zen démonok a részeg haiti vudu istenek ellennel játszanak és nem fejben, mint a gazdag kölykök. Martha összerezzen egy teátrális, vérfagyasztó üvöltés hallatán, amit egy hangos, fröccsenő robbanás, majd a két gyerek diadalittas ujjongása követ. - Mondtam már, semmivel sem tudok többet, mint akárki más. Lehet, hogy nem is rabolták el. Lehet, hogy a Hilgemann keze van a dologban - félrekezelték, vagy valami új gyógyszert próbáltak ki rajta, és rosszul sült el a dolog -, és ez az egész sztori az eltűnéséről csak mese. Ezek természetesen csak tippek, de nem árt, ha ezeket a lehetőségeket sem zárja ki. Feltéve persze, hogy magának érdekében áll az igazság felfedése. - Közel álltak egymáshoz Laurával? - Közel? - ráncolja a szemöldökét. - Hát nem mondták magának? Nem mondták, milyen? - Akkor így kérdezem: tartották a kapcsolatot? Gyakran meglátogatta?

- Nem. Soha. Semmi értelme sem volt meglátogatni - nem tudta volna, mit jelent a dolog. Azt sem tudta volna, hogy megtörténik. - A szüleik is ugyanígy éreztek? - Az anyám úgy havonta meglátogatta - vonja meg a vállát. - Nem ámította magát - tudta, hogy Laurának ez semmit sem jelent -, de úgy vélte, hogy ettől függetlenül ezt kell tennie. Úgy értem, tisztában volt vele, hogy furdalná a lelkiismeret, ha nem menne el hozzá. Amikorra pedig megjelentek a modok, amikkel megszüntethette volna a bűntudatát, már túlságosan hozzászokott a dologhoz, és nem akart változtatni rajta. Nekem ez személy szerint soha nem jelentett problémát; számomra Laura nem egy személy, és képmutatónak érezném magam, ha úgy tennék, mintha ez nem így lenne. - Gondolom, a bíróság előtt azért egy kicsit szentimentálisabb lesz? - Nem én! - nevet föl a sértődöttség legparányibb jele nélkül. - Nem az "érzelmi veszteségért" követelünk kártérítést. A kórház hanyagságáról lesz szó, nem az én érzéseimről. Lehet, hogy opportunista vagyok, de nem fogok hamisan tanúskodni. A metrón, visszafelé a városba, azon töprengek, vajon képes lett volna Martha megrendezni a húga elrablását a kártérítésért? Az, hogy vonakodik mindent kihozni a perből, talán csak egy újabb trükk: így, a kapzsiság látszatát elkerülve akarja megnyerni az esküdtszék rokonszenvét. Ennek az elméletnek is van legalább egy hiányossága: miért nem követel váltságdíjat - amit aztán a per során megtéríttethetne magának a Hilgemann-nal? Miért hagyja az emberrablás indítékát magyarázatért kiáltó homályban? Ezzel csak még jobban magára tereli a gyanút. Felkapaszkodom a földalatti fullasztó tömegéből a felszínre, hogy aztán az utcákon majdnem ugyanakkora zsúfoltságba csöppenjek. Az esti bevásárlók a karácsony utáni leárazásokon szerzett zsákmányukat vonszolják maguk után, a szinte egymás sarkában tolongó utcai mutatványosokból pedig annyira hiányzik a tehetség - legyen az természetes, vagy mesterséges - leghalványabb szikrája is, hogy legszívesebben lehajolnék, és a hitelkártyaleolvasójukat "fizetés" módba állítanám. - Szívtelen dög vagy - véli Karen. Egyetértően bólintok. Miközben a szendvicsember felé közeledem, megfogadom, hogy egyszerűen csak elmegyek mellette, mintha észre sem vettem volna. Egy pár lépés után azonban nem bírom megállni, visszafordulok és rámeredek. Alázatosan lehajtott arca olyan sápadt, mint egy csiga nyálkás teste - Istennek nem tetsző dolog a pigmentjeinkkel babrálni! -, fekete öltönyében purgatóriumbeli forróság gyötörheti ebben a hőségben. A lazán öltözött, végtagjait meztelenül hagyó tömegben úgy néz ki, mint egy tizenkilencedik századi misszionárius egy afrikai piacon. Már máskor is láttam ezt a férfit, ugyanezt az eredeti üzenetet hirdetve két tábláján: Bűnösök reszkessetek! Közel az ítélet! Közel! Harminckét év után, közel! Nem csoda, hogy a földre mered. Mi a fasz történt az agyában az elmúlt három évtized alatt? Minden reggel az az első gondolata - már vagy tízezredszer -, hogy "a mai nap az utolsó"? Ez nem hit, ez agyalágyultság! Egy darabig csak állok és bámulom. Lassan járkál fel-alá egy meghatározott szakaszon, időnként megáll, mikor a bevásárlók tömege túlságosan körülfogja. A legtöbben átnéznek

rajta, de észreveszek egy kamaszt, aki szándékosan nekimegy, majd durván félrelöki maga elől. Csak egy kicsit szégyellem magam a rám törő kárörömtől. Semmi okom utálni ezt a fickót. Számtalanféle világvégeváró létezik, a legbefolyásolhatóbb idiótáktól kezdve a dörzsölt pénzhajhászokig, az elragadtatott Vízöntő-hívőktől a tömeggyilkos terroristákig. A Sötétség Gyermekei nem járják táblákkal a vállukon az utcákat; semmi értelme ezt a szánalmas felhúzható bábut hibáztatni Karen haláláért. De ahogy továbbmegyek, egyszerűen nem tudom elhessegetni magam elől az édes látomást, amiben véres péppé verem a sápadt pofáját. Nyolcéves voltam, amikor eltűntek a csillagok. 2034. november 15., 8.11.05-től 8.27.42-ig (greenwichi középidő szerint). A saját szememmel nem láttam a nappal átellenes oldalról, egy hatalmas, a világot elnyelni akaró, szénfekete kozmikus féreg szájaként tátongó, egyre növekvő sötétséget. A hávében persze igen, legalább százszor, egy tucat különböző helyszínről - a hávében azonban csak úgy nézett ki, mint egy olcsó trükkfelvétel (a műholdas felvételeken pedig még inkább; a fényszűrős képsorokon láthattam, ahogy a "száj" pontosan a nap mögött bezárul, s a hihetetlen szimmetria óhatatlanul azt juttatta eszembe, hogy ez csak emberi kéz műve lehet). Egyébként nem is láthattam élőben, Perthben ugyanis késő délutánra járt az idő - a hírek azonban még napnyugta előtt elértek hozzánk. Az erkélyen álltam a szüleimmel, együtt várakoztunk a szürkületben. Amikor feltűnt a Vénusz, és felhívtam rá a figyelmüket, az apám kijött a sodrából és beküldött. Nem emlékszem pontosan, mit mondtam; biztos vagyok benne, hogy meg tudtam különböztetni a bolygókat a csillagoktól. Talán valami gyerekes viccet süthettem el. A hálószobám ablakán kinézve - választhattam a maszatos üveg és a poros szúnyogháló között -, nos, semmit sem láttam, úgyhogy nehéz lett volna elámulni. Később, mikor végre alkalmam nyílt felnézni az üres égboltra, kötelességtudóan próbáltam valamiféle megrendülést érezni, de nem sikerült. Az ég annyira volt látványos, mint egy borús éjszakán. Csak évekkel később értettem meg, milyen rémültek is lehettek a szüleim. A Buborék Napján a bolygó minden részén zavargások törtek ki, de az erőszakhullám ott csapott a legmagasabbra, ahol az emberek a saját szemükkel láthatták az eseményeket - ez pedig a földrajzi hosszúságtól és az időjárástól függött. Az éjszaka a Csendes-óceán nyugati partvidékétől Brazíliáig húzódott, de Amerika nagy részét felhők takarták el. Az ég Peru, Kolumbia, Mexikó és Dél-Kalifornia felett volt tiszta - ennek megfelelően Lima, Bogotá, Mexikóváros és Los Angeles szenvedett a legtöbbet. New Yorkban hajnali három óra tizenkét perckor csípős hideg volt, az égen felhők tornyosultak - de a városon ez sem segített. Brazíliát és Sao Paulót a hajnal fénye mentette meg. Nálunk csak kisebb zavargások fordultak elő; a napnyugta még a keleti parton is túl későn érkezett, a legtöbb ausztrál pedig nyilván egész éjjel a kávé előtt gubbasztott, és csak nézte, ahogy a világ többi részén fosztogatnak és gyújtogatnak. A Világvége túl fontos dolog volt ahhoz, hogy ne a tengerentúlon történjen. Sydneyben kevesebb haláleset történt, mint a legutolsó szilveszterkor. Az emlékeimben egyáltalán nincs szünet az esemény és a magyarázatok szárnyra kelése között. Az egyes csillagok eltűnésének időrendje szinte azonnal felfedte a történtek geometriáját; talán úgy véltem, hogy ez kielégítő válasz mindenre. Az első szondák ugyan csak

majd' fél évvel később érték el a Buborékot, a név azonban szinte az első pillanatban átment a köztudatba, akármit találjanak is a műszerek odakint. A Buborék egy tökéletes gömb, a sugara tizenkétmilliárd kilométer (ez körülbelül a kétszerese a Plútó pályasugarának), a középpontja a Napra esik. Egyetlen pillanat alatt, teljes egészében jött létre - de mivel a Föld nyolc fénypercnyire volt a középpontjától, a csillagok fénye nem egyszerre hunyt ki, hanem úgy tűnt, mintha egy hatalmas, fekete kör növekedne a fejünk fölött. A csillagok először arrafelé tűntek el, amerre a Buborék a legközelebb volt, utoljára pedig arra, amerre a legmesszebb azaz a nap túlsó oldalán. A Buborék egy anyagtalan burok, ami sok szempontból úgy viselkedik, mint egy fekete lyuk homorú eseményhorizontja. Teljes mértékben elnyeli a napfényt, és valami jellegtelen hősugárzás-szivárgáson kívül (ami sokkal hidegebb a minket többé el nem érő kozmikus háttérsugárzásnál) semmit sem bocsát ki magából. A felszínét megközelítő szondák vöröseltolódáson és időtáguláson mennek át, ugyanakkor azonban nem tapasztalnak mérhető gravitációs erőt, ami megmagyarázná ezeket a hatásokat. Azok, amelyeknek a pályája áthalad a gömbön, aszimptotikusan lelassulnak és eltűnnek a feketeségben. A legtöbb fizikus szerint a szondák a saját idejükben villámgyorsan, akadálytalanul átsuhannak a Buborékon - de abban is ugyanilyen biztosak, hogy ezt a mi végtelenül távoli jövőnkben teszik. Senki sem tudja, hogy a gömbön túl vannak-e újabb akadályok - és az is nyitott kérdés maradt, hogy ha nincsenek, akkor egy űrhajós, aki vállalkozna erre az egyirányú utazásra, vajon változatlanul találná-e odakint az univerzum többi részét, vagy épp időben bukkanna fel, hogy tanúja legyen végső pusztulásának. A tömegtájékoztatás (amit a hat hónap során még az igazságnál is vadabb elméletek árasztottak el), egymás után hallva a jelentéseket, amelyekben csak egyetlen ismerős kifejezés akadt, sietve leszögezte, hogy a naprendszer "belehullott" egy hatalmas fekete lyukba, s ezzel totális pánikot váltott ki az egész földkerekségen, mielőtt pontosítani tudta volna a történetet. Az eseményhorizont körülvesz minket, ennélfogva a fekete lyukon belül kell lennünk tulajdonképpen érthető tévedés. Az igazság azonban ennek épp az ellenkezője: az eseményhorizont nem minket vesz körül, hanem minden mást. Habár egy maroknyi teoretikus hősiesen küzdött, hogy a Buborékot valamilyen spontán természeti jelenség modelljébe gyömöszölve magyarázza meg, igazából csak egyetlen valószínű magyarázat létezett: egy nálunk elképzelhetetlenül magasabb rendű faj szigetelte el a naprendszert az univerzum többi részétől. Csak az a kérdés, miért? Ha meg akarták akadályozni, hogy kiözönöljünk és meghódítsuk a galaxist, akkor felesleges volt a fáradozásuk. 2034-ig a Marsnál messzebb egyetlen emberi lény sem jutott el. Az Egyesült Államok holdbázisát hat éve, tizennyolc havi működés után felszámolták. A naprendszert kizárólag a huszadik század végén, a külső bolygók felderítésére kiküldött űrszondák hagyták el, tovább követve immár céltalan pályájukat. Az Alfa Centaurira 2050-ben indítandó szonda tervét nemrég halasztották el 2069-re, abban a reményben, hogy az Apollo 11 centenáriuma megkönnyíti majd a szükséges támogatások összeszedését. Persze lehet, hogy egy űrjáró idegen civilizáció hosszú távra tervez. Az az ezer vagy akármennyi év, amennyi elteltével az emberiség képessé válhat a csillagközi hódításra, számukra talán csak egy jól kiszámított biztonsági ráhagyás. Mindazonáltal elég nevetséges

lenne, ha egy olyan faj, ami számunkra felfoghatatlan módon képes manipulálni a téridőt, félne tőlünk. De az is lehet, hogy a Buborék készítői jót akartak nekünk, és valami olyasmitől mentettek meg minket, ami sokkal rosszabb annál, mint hogy az űr egy bizonyos területére vagyunk zárva, ahol - némi odafigyeléssel – még több száz millió évig elboldogulhatunk. Talán felrobbant a galaxis magja, és csak a Buborék óvhatott meg minket a halálos sugárzástól. Vagy más, ellenséges fajok vívják ádáz küzdelmüket a környéken, és csak a Buborék akadályozhatta meg, hogy ne söpörjenek ki minket a Galaxisból. De bőségesen hallhattunk kevésbé drámai verziókat is ebben a témában. Lehet, hogy Buborék oltalmazza a mi törékeny, primitív kultúránkat a csillagközi kereskedelem kegyetlen valóságától. Vagy talán a Galaktikus Örökség részévé tették a naprendszerünket. Néhány értelmiségi ünneprontó felvetette, hogy minden emberi magyarázat valószínűleg és szükségképpen antropomorf ostobaság, de őket egyetlen talk-show-ba sem hívták meg. A másik véglet az volt, ahogy a legtöbb vallási szekta minden gond nélkül előhúzta a legkézenfekvőbb válaszokat a saját nevetséges mitológiájából. Számos fundamentalista csoport egyenesen tagadta, hogy a Buborék létezik - azt állították, hogy a csillagok eltűnése az istenek kegyének elvesztését jelzi, ahogy az a szent irataikban - szektánként változó prófétai hűséggel - előre meg volt írva. Az én szüleim elkötelezett ateisták voltak, jómagam világi nevelést kaptam, gyerekkori barátaim vagy közömbösek voltak a vallással kapcsolatban, vagy pedig indokínai menekült őseik buddhizmusának halovány nyomait viselték magukon - az angol nyelvű tömegtájékoztatást azonban világszerte elárasztották a keresztény fundamentalisták nézetei, úgyhogy az eltelt évek alatt az ő zagyvaságaikat ismertem és gyűlöltem meg a legjobban. Kihunytak a csillagok! Mi az Apokalipszis, ha nem ez? (Ami azt illeti, a Jelenések könyvében a csillagok a földre zuhannak - de hát ugye nem szabad túlságosan szó szerint értelmezni az írást.) Még a kis "M" betűs jelvényeket viselő, fanatikus millenniumvárók is új erőre kaptak; a 2000. és 2001. év dühítően kevés kozmikus katasztrófát hozott, de figyelembe véve a történelmi feljegyzések bizonytalanságait, akár 2034 is lehet a kétezer éves évforduló - na nem Krisztus születésének, hanem kereszthalálának és feltámadásának az évfordulója. (Húsvét november 15-én? Erre homályos magyarázatok születtek - köztük valami, amit "Húsvételtolódásnak" neveztek -, de sohasem voltam annyira mazochista, hogy megpróbáljam megérteni őket.) Néhány kereskedelmi Biblia-kör átiratában az Ítélet Napjaként szerepelt a dolog. A hávéadások nem álltak le, és senkinek sem kellett a fenevad jelét viselnie ahhoz, hogy vásároljon és eladjon, illetve, hogy az adóból leírható adományokat adjon és fogadjon el. A nagyobb egyházak óvatos állásfoglalásokat tettek közzé, amelyben alaposan körülírva elismerték, hogy a tudósoknak talán igazuk van, de a templomaik kiürültek, a búcsúcédulaüzlet pedig soha nem látott virágzásnak indult. A történelmi egyházak eretnek csoportjai mellett ezernyi vadonatúj kultusz jelent meg- a legtöbbjük a huszadik századi vallási szerencselovagok nem is titkolt pénzközpontú irányzatának mintájára szerveződött. Azonban, miközben a mindenből hasznot húzók meggazdagodtak, az igazi pszichotikusok egyre többen lettek. A Sötétség Gyermekei csak húsz év után lettek ismertek, de azt követően a tagság szigorú feltételévé vált, hogy a jelölt a Sötétségben született legyen - azaz a Buborék megjelenésének napján, vagy azután kellett kibújnia az anyaméhből. Első megmozdulásuk alkalmából 2054-ben megmérgezték egy maine-

i kisváros víztározóját, s több mint háromezer ember halálát okozták. Ma negyvenhét országban tevékenykednek, és körülbelül százezer gyilkosság szárad a lelkükön. Marcus Duprey, a szekta vezetője és önjelölt prófétája, valami félig megemésztett kabbalisztikus zagyvaság és képregény-színvonalú eszkatológia érthetetlen mocskát okádja magából, de láthatóan ezrek vannak, akiknek épp eléggé szét van kúrva az agyuk ahhoz, hogy minden szavát igaznak tartsák. Az is elég rossz volt, amikor teljesen esetlegesen robbantgattak fel épületeket - merthogy "ez a Kárhozat Kora" -, de amióta Dupreyt tizenhét másik Gyermek társaságában bebörtönözték, számos követője az ő kiszabadítását tartja a legfőbb küldetésnek - és így, hogy kézzelfogható (ha el nem is érhető) célt kaptak, minden rosszabbra fordult. Teljesen mindegy, hogy én mit gondolok, de néha egész éjszaka nem hagy nyugodni a kérdés. Ne értsenek félre: nem azt szeretném, hogy szabadon engedjék. Azt kívánom, bár sohase fogták volna el. Az elmebetegség nemcsak a világvégevárók kiváltsága lett; a világiak számára ott volt a Buborék-láz, a hisztérikus, "klausztrofóbiás" reakció arra a gondolatra, hogy "be vagyunk zárva" egy, a Földnél nyolctrilliószor nagyobb térfogatú gömbbe. Ma már szinte nevetségesnek tűnik - mint a tizenkilencedik század arisztokratikus, szenvelgő áléletuntsága -, pedig az első években több millióan szenvedtek tőle. Minden országban felütötte a fejét, és az egészségügyi szervezetek szerint többe került a világgazdaságnak, mint az AIDS. Mindazonáltal öt év eltelte után az esetek száma csökkenni kezdett. A bolygón kitörő háborúkért és forradalmakért előszeretettel okolták a Buborékot - bár én személy szerint kíváncsi lennék, hogyan választhatók el a hatásai a szegénység, az eladósodás, az éghajlati változások, az éhség és a környezetszennyezés hatásaitól -, hasonlóképpen az egyre inkább fellángoló vallási fanatizmusért. Olvastam, hogy a kezdeti időkben egyesek teljes komolysággal beszéltek a civilizáció "összeomlásáról", egy új középkor eljöveteléről. Az ilyesfajta hangok persze hamarosan elhallgattak, de még ma sem tudom eldönteni, hogy csodálatosnak vagy elkerülhetetlennek tartsam a viszonylag szelíd lefolyású kultúrsokkhullámot. A Buborék mindent megváltoztat: bizonyíték arra, hogy léteznek isteni hatalommal felruházott idegen lények, akik bármiféle figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül bebörtönöztek bennünket - és ellopták tőlünk a világegyetemen belüli sorsunkat. A Buborék semmit sem változtat meg: az idegenek közömbösek, létezésüknek számunkra nincs jelentősége, a csillagok irrelevánsak az emberi szükségletek szempontjából; a nap még mindig süt, az elvetett mag most is kikel, a bolygónkon zavartalanul virágzik az élet, mint eddig is - és naprendszeren belül annyi meghódítandó világ van, ami még legalább ezer esztendőig kitart. Az ötvenes évek elején "köztudott" volt - bár semmi sem utalt erre -, hogy a Buborék készítői hamarosan felfedik magukat, és mindent megmagyaráznak. Virágoztak a kapcsolatfelvétel-kultuszok, a hamis ufóészlelések száma abszurd magasságokba szökött, de ahogy csendben múltak az évek, még azokban is kihunyt a remény, akik csak valamilyen udvarias magyarázatot szerettek volna hallani a karantén okairól. Én már a miérten sem töprengek. Harminchárom éven át hallgattam mások valószínűtlen hipotéziseit, úgyhogy a legkevésbé sem érdekel a válasz. (Igaz, a Buborék ölte meg - közvetve - a feleségemet, de ami azt illeti - közvetve -, én is oka vagyok a halálának.) Ami pedig a csillagokat illeti, sohasem voltak a mieink, s így el sem veszíthettük őket. Igazság szerint semmit sem veszítettünk, csak az elérhetőségük illúzióját. ***

Bella - mint mindig - időben szállítja az árut. Letöltöm a rekordokat a ChypherClerk koponyámban lévő, bőséges pufferébe, és épp át akarom másolni őket az asztali terminálra, mikor egy óvatos, de lehet, hogy paranoiás pillanatomban úgy döntök, hogy egyelőre inkább a koponyámban tartom az adatokat. Fáradt vagyok, pedig még alig múlt kilenc óra. Nem akarok aludni, de az a kilátás is elviselhetetlenül unalmasnak tűnik, hogy átböngésszem a Hilgemann adatállományát. Előhívom a Backroom Worker-t (Axon, 499 $), és megmutatom neki, mit kell csinálnia minden egyes névvel: először ellenőrizze a természetes memóriámat, hogy talál-e bármiféle asszociációt (végül is van rá esély, hogy az, akinek valamiféle rokonát megéri elrabolni, ismert személy); majd lépjen kapcsolatba a Hitelminősítő Rendszerrel, szerezze meg az érvényes vagyonkimutatását, és csatolja a rekordhoz. Eszembe jut, hogy figyelmeztethetne, ha a vagyon meghalad egy bizonyos határt, de túl lusta vagyok meghatározni az összeget, és egyébként is, amikor végzett az egésszel, akkor majd a gazdagságuk alapján sorba rendezhetem a neveket. Végül csak arra utasítom a modot, hogy jelezze, ha olyan névre bukkan, amit ismerek. Levetem magam az ágyra, és bekapcsolom a szoba audiorendszerét. Mostanában Angela Renfield "Paradise" című ROM-ját szoktam hallgatni. Mindössze egy a százezernyi tökéletesen azonos példány közül, de a kiadó garantálja, hogy csak és kizárólag teljesen egyedi darabokat komponál. Renfield meghatározta ugyan a zene bizonyos paramétereit, a többit azonban pszeudo-véletlen függvények állítják elő a dátum, a pontos idő és a rendszer gyártási száma alapján. Úgy tűnik, ma este szokatlanul nagy súlyt kap a minimalista irányzat hatása. Pár percig semmi más nem hallatszik, csak ugyanaz az (elismerem: lenyűgöző) akkord, öt másodpercenként megismételve. Lecsapok az ÚJRAKOMPONÁL gombra. A zene elhallgat, majd rövid szünet után felcsendül egy új, sokkal kellemesebb variáció. A "Paradise"-t vagy száz alkalommal futtattam eddig. Először alig akartam elhinni, hogy a különböző számokban bármi közös is lenne, aztán a hónapok során elkezdtem felismerni a legbelső struktúrájukat. Az egész egy családfára, vagy a fajok filogenetikus osztályozására emlékeztet. A hasonlat nem egészen pontos; egy-egy darabról el lehet dönteni, hogy egy másik közeli vagy távoli rokona-e, a leszármazási viszonyok koncepcióját viszont már nem lehet áthozni a biológiából. Az érthetőség kedvéért az egyszerűbb számokat tartom az ősöknek, amik bonyolultabb variációkat "nemzenek", de egy bizonyos ponton túl teljesen önkényes a döntés, hogy melyik zenemű kitől-mitől származik. Egyes kritikusok szerint egy tucatnyi darab meghallgatása után bárki, aki egy kicsit is ért a zenéhez, felismeri, milyen szabályokat alkalmazott Renfield, s ezután a további zeneszámok elviselhetetlenül unalmasak lesznek. Ha így is van, én örülök a tudatlanságomnak. A ma esti második mű olyan, mint egy szike csillogó pengéje, egymás után fejti fel a halott bőrrétegeket. Lecsukom a szemem, ahogy felépül a fúvósfutam, majd elváltozik, és lehetetlenül, mégis erőlködés nélkül átmegy a metahárfák vízcsobogásszerű hangjába. Bekapcsolódnak a fuvolák, egy gazdagon cizellált, maníros motívummal - de már most felismerni vélem az aprólékos részletek mögött egy tökéletes ezüsttű villanásait, ami majd felbukkan, elnémul, majd ismét az előtérbe kerül, még egyszer felcsillan csodáló lelki szemeim előtt, és végül belefúródik a szívembe. Hirtelen négysornyi izzó szöveg jelenik meg a látóterem alján:

Backroom Worker: Természetes memóriabeli asszociáció. Casey, Joseph Patrick. Biztonsági igazgató (2066. június 12-i adat).] Kiment a fejemből, hogy a személyzet anyagát is lekértem - egyébként kizárattam volna a keresésből. Szívesen megvárnám a darab végét, de nincs értelme; tisztában vagyok vele, hogy nem tudnám élvezni. Lenyomom a stop gombot, és a "Paradise" egy újabb egyedi inkarnációja enyészik el örökre. Casey öt évvel idősebb nálam, úgyhogy mikor nem sokkal utánam ő is nyugdíjba vonult, az nem volt annyira idő előtti, mint az én esetemben. Egy zsúfolt bár egyik szegletében üldögél, sört iszogat, és én csatlakozom hozzá a rituáléban. Azt hiszem, elég furcsa időtöltés ez, hiszen egyetlen mikrogramm ethanol sem jut egyikünk vérkeringésébe sem - legalábbis amíg a modjaink figyelemmel kísérik a fogyasztásunkat, és valami teljesen semleges anyagot juttatnak a szervezetünkbe az (elképesztően mérgező) igazi alkohol helyett. De akkor is... ez a kulturális kövület, aminek a gyökerei az idők kezdetéig nyúlnak vissza, túlélte az elmúlt ezer évet, és nem mi kezdjük el majd végleg felszámolni. - Alig látunk, Nick. Hol bujkáltál eddig? Látunk? Eltart egy pillanatig, míg rájövök, hogy nem magára és távol lévő feleségére gondol, hanem a bárt zsúfolásig megtöltő zsarukra és exzsarukra; a "rendfenntartók közösségére", ahogy a politikusok mondanák - valaha a kínai, olasz vagy görög közösségekről beszéltek így -, mintha a mindannyiunkban közös idegrendszeri és fizikai módosítások valamiféle homogén demográfiai csoporttá tennének minket. Körülnézek a helyiségben, és megkönnyebbülten látom, hogy jóformán senkit sem ismerek. - Tudod, hogy van ez. - Jól megy az üzlet? - Megélek. Hallom, a RehabCorpsnál voltál. Mi történt? - Felvásárolta az IS. - Ja, emlékszem. Rengeteg embert lapátra tettek. - Nekem szerencsém volt. Vannak kapcsolataim, úgyhogy parkolópályára rakattam magam. De voltak olyanok; akiket harmincévi szolgálat után rúgtak ki. - És milyen a Hilgemann-nál? - Mit gondolsz? - nevet fel. - Aki egy ilyen helyen végzi - akin már a modok sem segítenek -, az csak egy kibaszott zombi. Nem probléma a biztonság. - Nem? És mi helyzet Laura Andrewsszal? - Szóval ebben utazol? - Nem lepődik meg jobban, mint ahogy az udvariasság megkívánja; dr. Cseng már azelőtt lenyomoztatott vele, mielőtt visszahívott volna. - Aha. - Kinek dolgozol? - Szerinted?

- Tudja a tököm. Nem a nővérének, az ő embere Winter. Vigyázz, Winternek nem az a dolga, hogy megtalálja Laura Andrewst, hanem az, hogy engem belerángasson a szarba! Az a kurva szerintem egész nap egy számítógép előtt ül, és bizonyítékokat gyárt. - Valószínűleg. - Nem a nővérének. Akkor kinek? Valamelyik másik páciens rokonának? Valakinek, aki azt hiszi, hogyha nem szúrják el az emberrablást, akkor neki most azonnal le kellene perkálnia a váltságdíjat - és biztos akar lenni benne, hogy nem lesz egy második, sikeres próbálkozás? - Tudod, egyébként röhej az egész. Egyáltalán nem voltunk gondatlanok. Emlékszel arra a fickóra, aki beperelte a Sydney Hiltont, mikor a kislányát elrabolták a hotelből? Darabokra szedték! És ugyanez történik majd most is. - Lehet. - Te aztán leszarod, mi lesz a vége, igaz? - nevet fel keserűen. - Nagy ívben. És neked is ezt tanácsolom. Az IS nem fog rád szállni, még akkor sem, ha elvesztik a pert. Nem hülyék; csak egy bizonyos, alaposan kiszámított összeget költenek a biztonságra, épp eleget ahhoz, hogy a pácienseket benntartsák. Tisztában vannak vele, hogy ha valamilyen erődre vágynának, akkor meg kellene fizetniük az árát. Elég régóta tartanak fenn börtönöket ahhoz, hogy tudják, mibe kerül. "Épp eleget ahhoz, hogy benntartsák a pácienseket"? - kérdez vissza némi habozás után. Igazán? Laura Andrews korábban már kétszer kijutott. - Rám mered. És ha ez a nővére fülébe jut, a saját kezemmel töröm ki azt a kibaszott nyakadat! Szkeptikusan vigyorogva bámulok rá, várom, hogy elmagyarázza a vicc poénját. Ő azonban csak komoran mered a sörére. - Hogy érted, hogy "kijutott"? Hogyan? - Hogyan? A fenébe is! Nem tudom, hogyan! Ha tudnám, akkor azt hiszed, hagytam volna, hogy megint megtegye? -

De... azt hittem, még egy kilincset sem tud lenyomni.

- Ezt mondják az orvosai. Persze, senki sem látta, hogy valaha is lenyomott volna egy kibaszott kilincset. Senki sem látta, hogy valaha is értelmesebben viselkedett volna egy csótánynál. De akkor is úgy néz ki, hogy háromszor is képes volt kijutni a bezárt ajtók, a kamerák és a mozgásérzékelők ellenére. - Mit akarsz ezzel mondani? - horkanok fel. - Azt hiszed, több mint harminc éven át csak megjátszotta a debilt? Hiszen még beszélni sem tudott! Szerinted, tizenkét hónapos korában elkezdett úgy tenni, mintha szellemi fogyatékos lenne? - Ki tudja, mi történt harminc évvel ezelőtt? - von vállat. - Amit az aktái mondanak, az egy dolog, én azonban nem voltam ott. Csak azt tudom, mit csinált az elmúlt tizennyolc hónapban. Azt pedig szerintem még te sem tudod megmagyarázni. - Lehet, hogy Laura Andrews egy idiote savante, egy zseniális őrült. Vagy egy szellemi fogyatékos szabadulóművész. - Casey a szemét forgatja ennek hallatán. Oké. Fogalmam sincs. De... mi történt tulajdonképpen az első két alkalommal? Milyen messzire jutott?

- Először csak a parkig. Másodszor egy pár kilométernyire. Reggel találtuk meg, a szokásos üres, idióta arckifejezésével ténfergett az utcákon. Fel akartam szerelni egy kamerát a szobájába, de a Hilgemann nem ment bele van valami ENSZ-alapokmány az elmebetegek jogairól. Az IS-t eléggé meghurcolták a miatt a texasi börtönügy miatt, úgyhogy mostanában a szükségesnél is óvatosabbak. - Felnevet. - És mit mondtam volna, miért kell még több kamera? A páciensek olyanok, mint a növények. A szobáknak csak egy ajtajuk és egy ablakuk van, és mindkettőt kamerák őrzik a nap huszonnégy órájában. Hogyan kérhettem volna ennél többet? Nem mondhattam annak a kibaszott igazgatónak, hogy ha akkora zseni, mondja meg, hogyan jutott ki Laura Andrews, és hogyan tartsam idebent! - Nem ő tette - rázom meg a fejem. - Nem tehette. Valaki kivitte. Mind a háromszor. - Igazán? És kicsoda? És miért? És az első két kör, az mi volt? Próbafutam? - Megtévesztés? - habozok. - Valaki megpróbálta elhitetni veletek, hogy Laura Andrews bármikor képes elhagyni az intézetet, hogy amikor végleg elviszik, azt higgyétek... Casey kétkedése láthatóan szinte már a fizikai fájdalom határát súrolja. - Oké, oké! Ez szerintem is marhaság. De egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy teljesen egyedül, minden segítség nélkül kisétált tőletek. Egy örökkévalóságig tart, míg sikerül elaludnom. A Boss (Human Dignity, 999 $) jóvoltából ez csak tudatos döntés kérdése kellene legyen, de valahogy még most is sikerül álmatlanul forgolódnom. Mindig kitalálok valamit, hogy elhalasszam a döntést, mindig akad egy újabb probléma, amit szeretnék átgondolni - mintha az összes égető kérdéssel, ami valaha foglalkoztatott, most kellene foglalkoznom. De az is lehet, hogy most fejlesztem ki magamban azt, amit Zénón letargiájának szokás nevezni. Most, hogy az élet oly sok vonatkozása már csak tudatos döntés kérdése, az emberek agya kezd besülni. Most, hogy annyi mindent megkaphatunk azáltal, hogy szó szerint csak akarnunk kell, az ember új rétegeket épít ki a gondolkodásában, hogy megvédje azt a rázúduló új hatalomtól és szabadságtól, és attól a végtelen lánctól, amelyben el akarja dönteni azt, hogy el akarja-e dönteni azt, hogy el akarja-e dönteni, hogy mi a fasz az tulajdonképpen, amit igazából akar. Én a jelen pillanatban az Andrews-ügyet akarom megérteni, de nincs olyan mod a fejemben, ami azonnali megoldással szolgálna. - Oké - szólal meg Karen. - Szóval fogalmad sincs, miért rabolták el Laurát. Remek. Akkor maradjunk a tényeknél. Akárhová is vitték, valakinek látnia kellett útközben. Egy időre hagyjuk az indítékot - koncentráljunk arra, hogy most hol lehet. - Igazad van - bólintok. - Mint mindig. Feladok egy hirdetést a hálózaton... - Reggel. - Igen, reggel! - nevetek fel. Érzem a testemhez simulni az ismerős melegséget, és becsukom a szemem. - Nick? - Tessék?

- Álmodj velem! - csókol meg finoman. Azt teszem. - Halleluja! Látom őket! Látom a csillagokat! Ugrásra készen megpördülök, és zsúfolt utca közepén meglátok egy térdelő, fiatal nőt, amint kitárt karokkal, eksztatikusan átszellemült arccal mered a ragyogó, kék égre. Mintha megdermedne egy pillanatra - kővé meredten, elbűvölten -, aztán ismét felsikolt: - Látom őket! Látom őket! - azzal elkezdi a mellkasát csapkodni, miközben zokogva, levegő után kapkodva előre-hátra hintázik a térdén. De hát ez a szekta már húsz éve kihalt! A nő reszket, rángatózik. Két döbbent barátja mellette áll, a gyalogosforgalom kezdi szép lassan kikerülni a jelenetet. Egyre növekvő feszültséggel nézem őket, ahogy kezdenek feltörni bennem gyerekkori emlékeim a habzó szájú, rángatózó utcai prófétákról. - Az összes gyönyörű csillagot! Az összes dicső konstellációt! A Skorpiót! A Mérleget! A Centaurust! - Az arcán patakzanak a könnyei. Leküzdöm a rám törő, indokolatlanul erős pánik- és undorérzést. Ez csak egy nő, egy eszement liba. Az a tény, hogy ekkora feltűnést kelt a viselkedése, csak azt bizonyítja, hogy milyen ritka ma már az ilyesmi, és hogy az emberek mennyire hozzászoktak, mennyire alkalmazkodtak a Buborékhoz. De akkor mitől félek? Talán attól, hogy a Buborék-hisztéria minden megnyilvánulása, az összes zavaros vallási szekta, az összes bizarr tömegpszichózis újra megismétlődik? Miközben elfordulok, a nő társai váratlanul nevetésben törnek ki. Néhány pillanat múlva ő is csatlakozik hozzájuk - és ha későn is, de végre megértem, mi történik. Az Astral Sphere újra divatba jött, ez minden. Egy egész planetárium az ember fejében. Csak egy trükk, nem holmi vallásos eksztázis. Olvastam már róla: a mod számtalan beállítási lehetőséget kínál, a csillagok valós ábrázolásától kezdve ("pontosan úgy, ahogy szabad szemmel látná őket") természetesen figyelembe véve a nap- és az évszakoknak megfelelő elhelyezkedésüket is, esetleg felhőket vagy felhőkarcolókat téve eléjük, vagy a valósághűség kedvéért napnyugtakor fokozatosan felerősítve, hajnalban pedig fokozatosan elhalványítva a fényüket - egészen addig, hogy minden akadályt eltávolít a látótérből (a napsütötte légkört és a lábunk alatt lévő Földet is beleértve). Továbbá szabadon állítható a nézőpont, akár ezer évvel előre vagy hátra az időben, illetve fényévekre a galaxisban. A trió most harsányan nevetve összeölelkezik. Azt a bizonyos kultuszt kigúnyolták, nem újjáélesztették; biztos valami dokumentumfilmből tudnak róla ezek a tinédzserek. Továbbmegyek, egy kicsit hülyének érzem magam, de hatalmas kő esett le a szívemről. Odaérek a lakásomnak helyt adó épülethez. Lassan ballagok fel a lépcsőn, tudom, hogy megint üresen találom az üzenetrögzítőmet. Az összes hírrendszeren hirdetéseket adtam fel, négy napra, de még egy téves hívás sem érkezett rájuk. Pedig elméletileg a szilveszternek segítenie kellett volna; az ünnepeken ugyanis - amikor senkinek sincs jobb dolga - általában megnő a hírrendszerek olvasóinak a száma. Talán nem elég csábító a felajánlott tízezer dolláros jutalom, de kétlem, hogy az ügyfelem értékelné, ha megdupláznám. Nem mintha a leghalványabb gőzöm is lenne a kilétéről. A Hilgemann pácienseinek aktái között egyetlen nyomra sem bukkantam, ami látványos vagyonnal vagy hírnévvel rendelkező családi kapcsolatokra utalt volna - és így utólag ez nem is lep meg. Az igazán gazdagok gondoskodnának

arról, hogy az aktákat lelkiismeretesen meghamisítsák, a visszataszítóan gazdagok pedig minden bajtól meg tudnák óvni fogyatékos rokonaikat atombiztos palotáik hangszigetelt szárnyaiban. Kedvem lenne mélyebbre ásni, de nem fogok. Valahogy majdcsak kibírom a (tisztán esztétikai) sürgető kényszert, hogy a megbízómat is beleillesszem a Nagy Képbe, pillanatnyilag ugyanis semmi okom azt hinni, hogy ez segítene megtalálni Laurát. Továbbra sem érkezik egyetlen hívás sem. Ellenállok a késztetésnek, hogy belerúgjak a díványba: a kárpitja már így is annyira ki van szakadva, hogy a további sérülések csak elvennék a tombolás örömét. Egyre közeleg a határidő, amikor még egy napra fel kell adnom a hirdetést. Lehívom a szöveget a terminálomra, és komoran rámeredek. Azon töprengek, mit kellene változtatni rajta ahhoz, hogy elérjek vele valamit - talán tegyek hozzá egy-két nullát a felajánlott jutalomhoz? Laura fényképét egyenesen a Hilgemann aktáiból másoltam ki; szinte teljesen megegyezik azzal a mentális képpel, amit ismeretlen megbízóm küldött el nekem. Ezek szerint ők is ugyanennek a fotónak az alapján ismerik a külsejét. A nő arca elég karakteres, de ki tudja, hogy néz ki most? Még plasztikai sebészre sincs szükség, egy jó szintetikusbőr-maszk tökéletesen megteszi. Mindenesetre meghosszabbítom a hirdetést. Ha Laurát tévedésből rabolták el, akkor már rég halott - és kétlem, hogy valaha is megtalálom a holttestét, az elrablóiról nem is beszélve. Az egyetlen valódi reményem az, hogy valamilyen általam elképzelhetetlen oknál fogva szándékosan rabolták el, és valami kockázatosabbat kell tenniük vele annál, mint hogy bezárják valahová, vagy megölik. Például ki kell csempészniük az országból. Nem lenne nehéz Laurát felvinni egy repülőgépre. A fogyatékosságát ugyanolyan könnyen lehetne álcázni, mint az arcát; több tucat illegális mod van a piacon, amikkel sétáló bábbá, sőt félig-meddig önálló "robottá" változtathatják, aki repülés közben a megfelelő pillanatokban még sírni és nevetni is képes. Kilépővízumot hamisítani a Külügyminisztérium adatbázisában pedig nem nagy ügy. Egykét órával később eltüntetik, és a légitársaság állományait is megpiszkálják. A Külügyminisztériumot, a Vámhivatalt és a légitársaságokat a nap huszonnégy órájában vakká cseszi pár száz hacker - és ironikus módon épp ez az, ami lehetővé teszi, hogy egy kis szerencsével rábukkanjon az ember egy illegális szállítmányra. A hackerek meg tudják kerülni a célrendszerek archaikus biztonsági csapdáit, egymás elől azonban nem tudnak elbújni. Miközben a saját céljaik szempontjából legfontosabb adatokat feldolgozzák, óhatatlanul szemtanúi a folyamatban lévő többi behatolásnak. És mint minden más információ, ez is megvehető. Bella brókerként dolgozik nekem, bár néha a saját adataival is ellát. Felhívom, és letöltök még egy adagnyi információt. Egy halomnyi nyers adat hasznossága puszta szerencse kérdése; minél többet vesz az ember, annál jobbak az esélyei, azonban semmi sem garantálja a sikert, különösen akkor nem, ha az esemény, amit megpróbálunk nyomon követni (már ha megtörtént egyáltalán), egy ismeretlen repülőtéren történt, az elmúlt öt hét egy közelebbről meg nem határozható időpontjában. A hamis kilépővízumokat könnyű megtalálni; már maga a tény, hogy ki kell őket törölni a rendszerből a (meglehetősen trehány) hivatalos vizsgálódás elkerülése végett, árulkodik a létezésükről a törvénytelen úton megszerzett adatbázisrészletek bármely szegmensének

átkutatása során. A problémát Laura kiszűrése jelenti a tömegből; hetente több mint száz illegális határátlépés történik az országban. Hála a Hilgemann adatainak, megvan a DNS-kódja, az ujjlenyomatai, a retinamintája és csontvázának főbb méretei. A Vámhivatal nem alkalmazza a DNS-vizsgálatot (túl sok a komplikáció, mind jogi; mind kulturális értelemben ahhoz, hogy en masse vizsgálják a világ minden részéről ideérkező utasokat), a másik három azonosítót azonban minden esetben ellenőrzik, és az adatoknak a kiutazást megelőző vámvizsgálatnál is egyezniük kell. Na már most az általános gyakorlat az, hogy a vámvizsgálat után a hamis vízumokban megváltoztatják ezeket az adatokat, pontosan a magamfajta szaglászok életének a megkeserítése érdekében. Bár a jellemző paramétereknek a repülés ideje alatt létezniük kell, mi több, a név és a fénykép sem változhat (nehogy felfigyeljenek a légitársaságok igen éber terrorista-elhárító rendszerei), a biológiai azonosítókat majd csak a célállomás vámosai ellenőrzik újra. Úgyhogy a vízumnak mindössze két rövid időintervallumban kell valódi adatokat tartalmaznia; ezeket az intervallumokat elméletileg milliszekundumokban lehet mérni, gyakorlatilag azonban nem lehet ennyire pontosan összehangolni a dolgokat, ezért az ablakoknak néha percekig nyitva kell lenniük. Mindazonáltal az ujjlenyomatokat és a retinamintát nanosebészeti úton elég könnyű megváltoztatni, tehát csak a csontok méretében lehet megbízni. Ha valaki nagyon kétségbeesett, akkor persze azokat is módosíthatja, de egy ilyen beavatkozás után senki sem képes a saját lábán felszállni egy repülőgépre, akár bábot csináltak belőle egy moddal, akár nem - márpedig egy ilyen magatehetetlen személlyel együtt utazni annyi, mint egy táblát akasztani a nyakunkba. Átfutom a legújabb adatbázisrészleteket; pár perc alatt kiderül, hogy ugyanolyan értéktelenek, mint a többi. Lustán szemezgetek a begyűjtött, több gigabájtnyi szemétben, egymás után ellenőrzöm az ország tíz nemzetközi repülőteréről induló járatok minden paraméterét, az étlaptól kezdve a helyjegyeken át egészen a... szállítólevelekig. Laurát természetesen csomagként is feladhatták, de ez nem lett volna túl bölcs döntés. Minden csomagot megröntgeneznek, vagy manuálisan vizsgálnak át, úgyhogy egy emberi lényt csak egyvalaminek lehet álcázni: emberi holttestnek. Az "élethűség" nem jelenthet problémát; az életműködést pár órára agykárosodás nélkül leállító szerek már évtizedek óta ismertek. A módszert inkább a jel-zaj arány teszi nemkívánatossá; az élő illegális utasok hatalmas száma már önmagában is komoly álcázást jelent, holttestet azonban talán kettőt-hármat visznek ki az országból hetente. De mivel jobb ötletem nincs, átböngészem a szállítóleveleket az adathalomban, és hét holttestre bukkanok. Az utasokról készített rutin-röntgenfelvételek szolgálnak alapul a személyazonosságellenőrzéskor használatos csontméretek kiszámításához is. A holttesteknek azonban nem ellenőrzik a személyazonosságát, hanem - mint minden más csomag esetében - a sztereoszkopikus röntgenfelvételeket egyszerűen szabad szemmel vizsgálják meg, majd csatolják a rakománylistához. Egy fél órámba telik, míg rábukkanok a repülőtereken alkalmazott csonthosszúság-számító algoritmusra. A szoftver nem a légitársaságok utasnyilvántartó rendszerének a része, hanem be van építve a röntgenkészülékekbe, úgyhogy nem szerepel a lopott adatok között. Nem nagyon akarózott összetákolni a saját verziómat; a sztereó képekből előállított háromdimenziós koordináták matematikája gyerekjáték ugyan, a különböző csontok automatikus felismertetése azonban nem. Lefuttatom a programot a hét holttesten, Laura paramétereit keresve... és egymás után hét negatív választ kapok - perverz módon épp akkor, amikor bevillan, végül is miért dönthettek az emberrablók e mellett a módszer mellett. Valószínűleg Laura agykárosodása akadályozta

meg őket abban, hogy egy bábmodot használjanak, az illegális modok nagy része ugyanis kifejezetten feltételezi bizonyos, nagy valószínűséggel "mindenkinek" meglévő neurális struktúrák meglétét - Laurának viszont talán nincsenek meg ezek az idegpályái. Kétségtelen, hogy elegendő idő alatt ezt a problémát is le lehet küzdeni, azonban Laura nem szokványos agyának feltérképezése, majd a nanoszerkezetek megfelelő átprogramozása nem mindennapi feladat lenne. A pozitív válasz hiánya még semmit sem zár ki; a rakománylistában szereplő felvételeket elkészültük után párperccel meg is hamisíthatták. A számítógépre vitt információ olyan tünékeny, mint a kvantum-vákuum, a virtuális igazságok és hazugságok szinte milliszekundumokként felbukkannak a rendszerekben, hogy aztán szinte azonnal el is enyésszenek. Egy rövid időintervallumban bármilyen mértékű csalás lehetséges; a törvények csak azokra az adatokra vonatkoznak, amelyek elég hosszú ideig léteznek ahhoz, hogy megvizsgálhassa őket valaki. Végigszaladok a röntgenfelvétel-elemző programon. Kíváncsi vagyok, hogy működik, de az anatómiai alakfelismerés kódja meglehetősen unalmas cucc, jóformán csak szabályok és kivételek végtelen listája, egy pár sornyi függvénnyel megfűszerezve. Gyengén, de kitartóan gyötör a kétség, hogy a rakományt és az utasokat ellenőrző röntgenrendszerek geometriája közötti különbségek alapján talán semmilyen eredményre nem juthatok, de hála istennek minden fontosabb méretet a képpórokkal együtt, a szabványos címkékkel megjelölve tárolnak, a program pedig semmit sem vesz magától értetődőnek. Miután kiszámolta a csontok hosszát, akkor állapít meg egyezést, ha az esetleges eltérések beleesnek egy, a vizsgált személy korától függő tűréshatárba. Így a vízum kibocsátása óta eltelt idő alatt bekövetkezett apróbb változások nem okoznak vakriasztásokat. A tűréshatár természetesen a kisgyerekek és a kamaszok esetében a legnagyobb, Laura életkorában tehát nem túl tág - lehet, hogy nagyobbra kellene vennem? A vámnál az apróbb eltérések esetén szívesebben döntenek az utas javára, én azonban jobb szeretném ennek a hibának ez ellenkezőjét elkövetni. Megdöbbenve jövök rá, milyen hülye vagyok: még mindig utasokban gondolkodom. Egy hamis holttestnek nem kell járnia. A csontváz semmilyen átalakítását nem zárhatom ki, akármilyen brutális legyen is az - azaz egyetlen olyan adat sem áll a rendelkezésemre, amiben megbízhatnék. Álljunk csak meg, ez azért nem teljesen igaz! A legtöbb csontot meg lehet változtatni - ha van elég idő kivárni a páciens felépülését -, a koponya bizonyos részeit azonban szinte lehetetlen anélkül megbolygatni, hogy az ne legyen se veszélyes, se szabad szemmel látható. Ennek megfelelően módosítom a keresési feltételeket, a koponyán kívül minden más kritériumot kilövök. Miután lefuttatom ezt az új verziót, azonnal fel is tűnik egy találat: Szállítmány No: 184309547 Járat: QANTAS 295 Indulás: Perth, 2067. december 23., 13.06 Érkezés: Új-Hongkong, 2067. december 23., 14.22 Tartalom: Emberi maradványok [Han, Hsziu-lien] Feladó: Új-Hongkong Konzulátusa St George Terrace 16 Perth 6000-0030016 Ausztrália Címzett: Wan Chei Temetkezési Vállalat Lee Tung Street 132 Wan Chei

1135-0940132 Új-Hongkong Az öt jellemző koponyaméret alapján való megegyezés akár vétetlen egybeesés is lehet. Vagy akár szándékos megtévesztés. Miért nem változtatták meg az emberrablók a röntgenfelvételeket, s törölték el ezzel az igazságra utaló utolsó nyomot is? Megnézem, mikor készült a felvétel. Tizenkettő-ötvenháromkor. A csomagot csak kéthárom perccel korábban röntgenezhették meg; márpedig az ember nem kockáztatja, hogy pont a vámosok vizsla tekintetétől fürkészve változtatja meg az adatokat. Tíz perccel később viszont Laura Andrews utolsó nyomait is eltüntethették volna. Még mindig gyanakodva csóválom a fejem. Nem túl gyakran van ilyen szerencsém. - Te bolond, hiszen pont ez a szerencse sajátossága mondja Karyen a vállam fölé hajolva. Nyomás csomagolni. Új-Hongkongot 2029. január elsején alapították. Tizennyolc hónappal korábban - pontosan harminc évvel azután, hogy Hongkong a Kínai Népköztársaság fennhatósága alá került - az Alkotmány hatályon kívül helyezése elleni tüntetések véres elnyomásba, az ellenzék letörésébe és tömeges illegális kivándorlásba torkollottak. Míg a régió minden országa mocskos, szögesdróttal körülkerített táborokat kínált fel a menekülteknek, ahol fél életüket bizonytalan káoszban tölthették volna, addig Arnhem-föld Törzsi Szövetsége kétezer négyzetkilométernyi területet adományozott nekik Észak-Ausztrália egy mangrovefákkal benőtt félszigetén. És nem valami kilencvenkilenc évre szóló haszonbérletben gondolkodtak, hanem örökös függetlenségben - cserébe csak egy szerény százalékot kértek az új állam kereskedelmi bevételeiből. Arnhem-föld, ahol egy fél tucat őslakos ausztrál törzs elszórt maradványai próbálták helyreállítani majdnem teljes mértékben elpusztított kultúrájukat, maga is csak 2026 óta volt független. Ausztraliában már arról kezdtek beszélni, hogy megvonják tőle a segélyeket, amelyek úgy-ahogy életben tartották - részben válaszul a kínaiak kereskedelmi szankciókkal való fenyegetőzéseire, de nem kismértékben amiatt a gyerekes megvetés miatt, amit a függetlenségét komolyan venni merő, szárnyait bontogató kis nemzet iránt éreztek. (Az ausztrál kormány saját, szédületesen eredeti javaslata szerint vagy hatvanezer menekültet egy elhagyatott lepratelepen szállásoltak volna el arra a pár évtizedre, amíg sikerül őket valahogy szép lassan szétszórni a világ minden tájára.) A segélyek végül továbbra is megérkeztek, de az ausztrál médiumok és azok kedvenc közgazdászai - akik az új állam tervezetét egyszerűen csak az "ország kiárusításának" nevezték, és a hamarosan bekövetkező társadalmi és pénzügyi katasztrófáról károgtak széles körben nevetségessé tették a vállalkozást. A nemzetközi befektetők azonban másképp gondolkodtak, és dőlni kezdett a pénz a régióba. Ami persze nem valami emberbaráti gesztus volt, hanem egyszerűen csak az adott időszak globális gazdasági helyzetét tükrözte. Különösen a koreaiak őrültek meg azért, hogy valahol felhasználhassák a gazdaságuk által termelt pénzfelesleget. Borzalmasan nehéz lehetett a semmiből előteremteni a szükséges infrastruktúrát, az új település azonban elég közel helyezkedett el Délkelet-Ázsia dinamikusan fejlődő ipari központjaihoz, ahol fölös számban állt rendelkezésre a tervezői tapasztalat és a munkaerő. A legújabb építészeti technológiák adta lehetőségeket teljes mértékben kihasználva a város magja hét év alatt működőképes és lakott lett. A lehető legjobb pillanatban: a Kínai Népköztársaság ugyanis 2036-ban lerohanta Tajvant, újabb menekültáradatot zúdítva ezzel a világra. Az elkövetkező évtizedekben Pekingben egymást érték a politikai és gazdasági reformok. Minden egyes ciklus végén tömegesen vándoroltak ki a szakképzett középosztály kiábrándult tagjai, és csak egyetlen helyen várták őket tárt karokkal. Miközben Kína egyre szegényebbé és elszigeteltebbé vált, Új-Hongkong felvirágzott. 2056-ra a GDP-je meghaladta Ausztráliáét.

*** Kétszeres hangsebesség felett egy háromezer kilométeres utazás alig tart tovább egy óránál. Távol ülök minden ablaktól, de a szórakoztató-képernyőmet a külvilág látványára kapcsolom, azon szemlélem az alattunk elsuhanó sivatag képét. A fejhallgatókat nem kapcsolom be, nem érdekel a semmitmondó kommentár, arra azonban képtelen vagyok rájönni, hogyan tüntethetem el a zavaró szöveges és grafikus magyarázatokat. Végül feladom, és megmondom a Boss-nak, hogy majd csak akkor ébresszen fel, ha megérkeztünk. Miközben a gép leszáll, monszuneső áztatja a kifutópályát, azonban öt perccel később vakító napfényre lépek ki a repülőtérről, a hőség és a pára pedig - egyórányi mesterséges, húszfokos enyheség után - szinte arcul csap. Észak felé a kikötői darukat látom a felhőkarcolók között tornyosulni; kelet felé pedig egy kék foltot, a Carpentaria-öblöt. Épp egy metrólejárat mellett állok, de most, hogy elállt az eső; inkább gyalog indulok el a hotel felé. Most először járok Új-Hongkongban, de a Déja Vu-ba (Global Visage, 750 $) letöltöttem a naprakész térképet és egy, a városról szóló információcsomagot. Az utcákon egymást váltogatják a korai időkből itt maradt csillogó fekete tornyok és a modern stílust képviselő épületek: jade- és aranyutánzatból készített homlokzatdíszek, szemet gyönyörködtető fraktálmintázatok tucatnyi különböző méretben. Majdnem minden ház tetején valamelyik nagyobb pénzügyi vagy információs szolgáltató cég logója díszeleg. Nekem mindig is abszurdnak tűnt, hogy a pénznek vagy az adatoknak reklámra van szükségük, a törvények azonban lassan változnak, és az itteni lassez-faire szabályozás láthatóan több száz transznacionális céget csábított arra, hogy a székhelyét a liberális gazdaságpolitikát hirdető ÚjHongkongba telepítse át - ha csak addig is, amíg testetlenül egyesülhetnek, hasonlóan a Föld körül keringő szuperszámítógépek között áramló, adómentes adatokhoz. Az utca szintjén a tornyokat teljesen elrejti a kiskereskedők alkotta "aljnövényzet". A levegőben egymást érik az angol és paihua nyelvű hologramok, s mindegyiken villogó nyilak mutatnak egy keskeny bejárat vagy egy parányi fülke felé, amiket egyébként könnyen szem elől lehetne téveszteni. A bizsuhalmok, gyorsétkezdék és nanokozmetikumok között nagy mennyiségben árulnak processzorokat, neurális modokat és szórakoztató ROMokat is. Körülöttem a tömeg jómódúnak tűnik: hivatalnokok, kereskedők, diákok és rengeteg a legjobbfajta turistákból. A legtöbb északi maximum húszfoknyira merészkedik az Egyenlítő déli oldalára; csak egy kis téli barnaságot szeretne, nem pedig bárrákot. A sztratoszféra évtizedekkel az utolsó, ózonréteget romboló, környezetszennyező anyagok betiltása után is szennyezett maradt - és az Antarktisz felől minden tavasszal szétterülő "lyuk" még mindig elég komoly veszélyt jelent ahhoz, hogy a földrajzi szélesség és a rák kockázatának összefüggéseit elemző egyenleteket a fejük tetejére állítsa: a déli mérsékelt égövben sokkal veszélyesebb a napsütés, mint a trópusokon. Jobb lesz, ha sürgősen kikapcsolom az én vidékies előítéletemet az UV-sugárzással kapcsolatban, és a fehér bőrt nem a vallási fanatikusokkal, meg a genetikus tisztaság harcos védelmezőivel hozom összefüggésbe. Az itt (vagy a régi Hongkongban) születettek közül nem sokan törődnek a melaninszintjük megemelésével, de elég sok fekete bőrű, európai és ázsiai származású "délit" - azaz ausztráliai születésű bevándorlót - fedezek fel a tömegben ahhoz, hogy ne érezzem magam annyira feltűnően idegennek, mint eddig. A Renaissance Hotelt találtam a legkevésbé drágának az összes közül, de nekem még ez is zavarba ejtően fényűző: tele van vörös-arany kárpittal és óriási Da Vinci-reprodukciókkal. Új-

Hongkongban nincs olcsó szállás; a csóró hátizsákosok egyszerűen nem kapnak vízumot. Utálom, mikor mások cipelik a csomagomat, de még jobban utálom a visszautasításával járó hercehurcát. Mindenfelé diszkrét feliratok figyelmeztetnek arra, hogy ne adjak borravalót; a Déja Vu-nak azonban más a véleménye, és közli velem a szokásos százalékokat is. A szobám viszont épp elég kicsi ahhoz, hogy valamelyest megcsappanjon költekező kedvem. A kilátást az Axon épületének egy része jelenti - a homlokzata, amit ízlésesen díszítenek a legjobban fogyó modjaik típusnevei, legalább tucatnyi nyelven, minden irányban megismételve, amitől az egész úgy néz ki, mint valami absztrakt, geometriai mintázat. A fekete márványutánzatba vésett betűk nem nagyon vonják magukra a tekintetet, de lehet, hogy ez szándékos; az Axon végül is egy olyan vállalatból nőtt ki, ami "tudatküszöb alatti tanulási eszközökkel" házalt - nem hallható vagy nem látható jeleket hordozó audio- és videokazettákkal, mely jeleket elméletileg „közvetlenül" a tudatalatti fogja fel. Hasonlóan a kor többi önfejlesztő csodaszeréhez, ez is többet nyújtott a placebohatásnál a becsapható vásárlóknak és a milliárdoknál a kereskedőknek: segített megteremteni annak a technológiának a piacát, ami - miután egyszer kifejlesztésre került - valóban működött. Kicsomagolok, letusolok, kicsit elkésve előrébb állítom fél órával a fejemben lévő kronométereket, majd leülök az ágyra, és megpróbálom eldönteni, pontosan hogy is fogom megtalálni Laurát egy tizenkétmilliós városban. A gyászjelentések szerint Han Hsziu-lient december 25-én hamvasztották el. Kétségtelen, hogy a kemencébe került test pontosan olyan volt, mint az övé - noha a valódi Han Hsziu-lien valószínűleg sohasem hagyta el Pertht. Lenyűgöző ez az egész hókuszpókusz a hullákkal, de engem sajnos nem vezet sehová. Ha beszélek valakivel a temetkezési vállalatnál, akkor azt kockáztatom, hogy felriasztom az emberrablókat. Ugyanez áll a légitársaság csomagkezelőire. Azok, akik a legnagyobb valószínűséggel láthattak valami használhatót, ugyanazok, mint akik a legnagyobb valószínűséggel maguk is részesei voltak a cserének. Tehát mi következik mindebből? Továbbra sem tudok semmit az emberrablókról, az indítékaikról, a terveikről. Attól eltekintve, hogy földrajzi értelemben leszűkítettem a keresést, megint a startmezőn állok. És a továbblépéshez nem áll rendelkezésemre más, csak maga Laura, az agykárosodásával, mozgásképtelenül. Ennyi erővel akár egy élettelen tárgyra is vadászhatnék. Ő azonban nem élettelen tárgy, hanem emberi lény, aki épp most lábadozik a csontváza átalakítása után. Lábadozik - mivel is jár ez? Szakképzett ápolással, fizikoterápiával - már feltéve, hogy az elrablóit a legkevésbé is érdekli, hogy örökre béna marad-e vagy sem. Orvosi ellátást mindenképpen kapnia kell - ha megér annyit, hogy életben tartsák, akkor nem hagyhatják teljes mértékben figyelmen kívül az egészségi állapotát. De milyen kezelést, milyen gyógyszereket kaphat? Fogalmam sincs. Tehát jobb, ha minél hamarabb rájövök. Doktor Pangloss a kedvenc információbányászom. Bellával szemben, aki elméletileg titkos adatokat lop, Pangloss legálisan ás elő olyan tényeket, amelyeknek nevetséges módon - pár dollár kifizetése és néhány billentyű leütése után mindenki számára hozzáférhetőeknek kellene lenniük. A maszkja azzal a rizsporos parókával és a szépségtapasszal mindig Moliére-t juttatja eszembe, nem pedig Voltaire-t, az akcentusa pedig színtiszta dél-koreai, az információszerző képességeit azonban nem lehet megkérdőjelezni - átlag harminc másodperc alatt válaszolja meg a kérdéseimet. Saját magam is konzultálhattam volna ugyanazokkal a szakmai rendszerekkel, adatbázisokkal és könyvtárakkal, csak éppen nekem órákba tellett volna megszerezni ugyanazokat a válaszokat.

Egy Laura állapotában lévő beteg kezelésének számos farmakológiai követelménynek kell megfelelni, amelyek mindegyike több különböző szer kombinálásával is kielégíthető. A helyzetet kissé bonyolítja, hogy a különböző szerek más-más néven kerülnek piacra, ráadásul mindegyiket több helyi forgalmazótól is be lehet szerezni. Pangloss mindezt egy csinos fastruktúrába rendezi az orrom előtt a levegőben, majd az adatcsatornán elküldi az ábra másolatát is. Felhívom Bellát, átküldöm neki a gyógyszerkereskedők listáját, és megkérem, hogy kerítse elő nekem a megrendeléseiket három hónapra visszamenőleg. - Öt órán belül megkapod - mondja. - A jelszavad "nocturno". Öt óra. Tíz percig kifelé bámulok az ablakon, próbálok kitalálni valamit, amivel hasznosan tölthetném az időt. Semmi sem jut az eszembe, úgyhogy inkább az evés mellett döntök. A hotel földszinti étterme zsúfoltnak és drágának tűnik; ezért inkább az utcákon próbálok valami gyorsétkezdét találni. Új-Hongkongnak megvan a maga saját, eredetét tekintve főleg kantoni gyökerű, de helyi sajátosságokkal fűszerezett konyhája - ez utóbbiak közé tartozik az Arnhem-földről behozott krokodilhús is. A Déja Vu szerint finom, már ha az embert nem zavarja a közvetett kannibalizmus veszélye. Részemről maradok a sült rizsnél. Még mindig van egy pár órám, úgyhogy céltalanul bolyongani kezdek. Azzal áltatom magam, hogy az ügyön fogok gondolkodni, de az igazat megvallva már tele van a hócipőm azzal, hogy ugyanazokat a részleteket rendezgessem ugyanazokban a végtelen körökben, s inkább hagyom szabadon csapongani a gondolataimat. A csúcsforgalom tömege szorosan körülvesz, feszült, ideges arcok hullámzanak mindenfelé - ettől általában én is feszült és ideges leszek, most azonban úgy tűnik, immunis vagyok rá, mintha még nem hangolódtam volna rá teljesen erre a városra, és így nem érintenének meg a hangulatai. . Belépek a PanPacific Bank árnyékának mesterséges félhomályába. A torony egy száz emelet magas, patinás arannyal borított henger. A Déja Vu kötelességtudóan elhadarja a turistáknak szánt dumát: Hszu Csao-csung leghíresebb és legellentmondásosabb műve, melyet 2063-ban fejezett be. A fémnek látszó burkolat valójában műanyagból készült, a felület fraktáldimenziója páratlan módon 2.7... A kommentár absztraktabb, mint valami hanghallucináció - sokkal jobban emlékeztet az élethűen elképzelt vagy felidézett beszédre, egy dokumentumfilm erőlködés nélkül megjegyzett hangsávjára. A csel az, hogy a mod a szövegen kívül mást is pumpál magából: azt az érzést, hogy az ember ismerősebbnek találja az épp aktuális témát, hogy a legmagasztosabb és legintimebb tudást szerzi meg éppen, és hogy az előre megemésztett apróságok lenyelése során olyannyira megérti a hely szellemiségének lényegét, hogy otthonosabban mozoghat bármelyik, egész életét itt eltöltött őslakosnál. Minden turista pontosan erre az illúzióra vágyik, én azonban jobb szeretnék egy leheletnyivel kevésbé öntelt lenni. Az ég villámgyorsan elsötétül, ahogy a nap valóban lenyugszik. Karen mellettem sétál, eleinte szótlanul, de csak látnom kell a szemem sarkából az alakját, csak éreznem kell bőre finom illatát, hogy jelenléte elvegye magányom élét. Rövidesen egy piacon találjuk magunkat. A pultok és asztalok végtelen során szuvenírek, csecsebecsék és high-tech vackok tornyosulnak. Az elárusítóhelyek fölött kavargó, a legrámenősebb kofánál is ördögibb hologramokból áradó harsány, színes fénykavalkád mindent különös, másvilági színárnyalatba borít.

- Kell nekünk intelligens saláta-mixer? "Gyorsabb és ügyesebb, mint egy mesterszakácsmoddal feltuningolt ember " Karen a fejét rázza. - És ez hogy tetszene? Kulcspótló. "Több mint ezer, aktív vagy passzív kulcs geometriai, elektromos, mágneses és optikai jellemzőit képes megjegyezni és utánozni." - Nem, nem. - Ugyan már. A szállodai számlám még nem érte el a kvótát. Muszáj vennem valamit, különben soha többé be nem tehetem ide még egyszer a lábam. A Kereskedelmi Kamara meg fogja vétózni a vízumkérelmemet. - Mit szólnál egy horoszkóphoz? - biccent egy közeli asztrológusbódé felé. Összerándul a gyomrom. - Mióta hiszel ebben a marhaságban? - Egy fiatal fiú döbbenten bámulja, hogyan beszélek a nagy semmihez, de a barátja arrébb rángatja, és a fülébe súg valami magyarázatot. - Nem hiszek benne. Csak szórakoztat. Ránézek a bódéra, és valahogy kipréselek magamból egy nevetést. - Asztrológia... egyetlen kurva csillag nélkül. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. - Engem szórakoztat. - Oké - mondom majdnem nyugodtan, pedig a beleim szabályosan görcsbe rándulnak. - Ha neked horoszkóp kell, akkor veszek neked egyet. Április 10. ugye? - Ne az enyémet kérdezd meg, te bolond - csóválja a fejét. - A Lauráét. Rámeredek, aztán vállat vonok. Semmi értelme vitatkozni. A Hilgemann betegeinek adatai még mindig a fejemben vannak. Laura 2035. augusztus 3-án született. Az asztrológus egy kopaszra borotvált, négy-öt éves lány, tetőtől talpig műselyembe és üveg ékszerekbe öltözve. Megadom neki Laura adatait. A lány törökülésben kuporog egy párnán, bambusztollal firkál valamit egy pergamenutánzatra. A kézírása gyors, de tagadhatatlanul elegáns; egy kisebb vagyonba kerülhetett a modja - a kézügyesség sohasem volt olcsó. Mikor teleírta a lapot, megfordítja, és a hátoldalára felrója az angol nyelvű verziót ís. Odaadom neki a hitelkártyámat, a hüvelykujjamat rányomom a szkennerre. Mikor végre megkapom a pergament, a lány összeteszi a két kezét, és meghajol felém. Karen eltűnt. Elolvasom a jóslatot, ami lényegében arról szól, hogy az üzleti életben siker, a szerelemben boldogság vár az alanyra (sok-sok gyötrelem után, persze). Összegyűröm a lapot, bedobom egy kukába, és elindulok vissza, a szálloda felé. *** Felcsörgetem Bellát, letöltöm a gyógyszerkereskedők adatállományát, és elkezdek vadászni a mintákra. Nem nagyon bízom a szobám termináljában, úgyhogy fejben végzem az elemzést; a

CypherClerk-nek van egy virtuális munkaállomása, a szokásos adatkereső szoftverek bő választékával. Pangloss öt gyógyszer kategóriát állapított meg. Százkilenc különböző cég rendeli meg mind az ötöt. Nekilátok átböngészni animált szolgáltatásjegyzékeiket a telefonkönyvben; és nem túl meglepő módon kiderül, hogy szinte mindegyik vagy egy nagyobb kórház, ahol ortopédiai kezeléssel is foglalkoznak, vagy plasztikai sebészet, nagyjából éppen olyasféle ellátásra szakosodva, amilyenre Laurának is szüksége lehet. Orrműtétek, arcműtétek, bordaeltávolítások, kézfej-átalakítás, gerincformálás, lábnyújtás és -rövidítés. Sohasem tudtam elhinni, hogy a divat kedvéért bárki is hajlandó lenne magát alávetni ezeknek a kínzásoknak, de a szemem előtt vigyorgó tucatnyi elégedett páciens ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja. Laurát ezen helyek bármelyikén elrejthették; egy megfelelő nagyságú kenőpénz minden kellemetlen kérdezősködésnek elejét vehette. Azonban minden kívülálló, akit bevonnak az emberrablásba, csak még egy megbízhatatlan amatőr, még egy potenciális spicli. Jobban tették, ha csak magukra támaszkodtak. A lista kilencvenharmadik bejegyzése, a Biomedical Development International, semmi mást nem közöl magáról, csak egy animált logót, ami ugyanolyan semmitmondó, mint az intézmény neve - az BDI rövidítés betűi krómcsövekből állnak, folyamatosan forognak, és egyfolytában felszikráznak a valószínűtlen szögekből rájuk vetülő reflektorok fényétől. A logó alatt egyetlen sornyi szöveg: Megbízásos kutatások a biotechnológia, az idegtechnológia és a gyógyszergyártás minden területén! Átrágom magam a többin is, de az új-hongkongi Csontplasztikai Kutatócsoport kivételével mindegyik vagy páciensekre vadászó kórház, vagy valamilyen nagyobb klinika. Ez persze még semmit sem bizonyít - az viszont biztos, hogy nagyon kíváncsi lennék, miféle megbízásos kutatásokat folytatott mostanában a BDI. Már hívnám Bellát, de aztán meggondolom magam. Ha most közel kerültem valamihez, akkor jobb, ha elővigyázatosabban járok el. Bella nagyon jó a szakmájában, de egyetlen hacker sem tudja garantálni, hogy nem veszik észre. Azt pedig igazán nem szeretném, ha az emberrablók pánikba esnének, és megint elszállítanák valahová Laurát. A BDI-t megtalálom egy üzleti alkönyvtárban is. Mivel nem jegyzik a tőzsdén, az adatszolgáltatási kötelezettsége minimális. 2065-ben alapították. Teljes egészében egy újhongkongi állampolgár, Wei Pai-ling tulajdona. Hallottam már róla; közepesen gazdag vállalkozó, akinek rengeteg jövedelmező, de nem túl látványos érdekeltsége van különböző technológiai cégekben. Fél három felé jár az idő. Kikapcsolom a CypherClerket, és bevágom magam az ágyba. Biomedical Development International. Most először talán igazam van; lehetséges, hogy valami gyógyszergyártó cég, aminek a terméke szétcseszte Laura agyát, a várható perekre készül. Így minden tökéletesen összeállna. Illetve... majdnem. Miért törne be a BDI - vagy akit felbéreltek - az emberrablás előtt kétszer is a Hilgemannba, csak azért, hogy kiengedjék Laurát a szobájából? Miért tenne ilyet bárki is? Elég bizarr Ha pedig azt akarták elhitetni, hogy Laura képes egyedül is megszökni, akkor kivel szórakoztak? Miközben a mennyezetet bámulom, és próbálom rávenni magam az alvásra, egyre az asztrológusnál történtek járnak a fejemben. Karennek nem kötelező következetesen viselkednie; néha pont olyan, mint az emlékeimben, néha olyan, amilyennek látni szeretném,

néha pedig csak annyi logika van a viselkedésében, mint egy álomban. De miért "álmodnám" azt, hogy Laura horoszkópja kell neki? Valami perverzió? Az igazi Karen soha a büdös életben nem tett volna ilyesmit. Próbálok lazítani, felejteni, de egyszerűen nem megy. Az irónia nem tágít tőlem: semmit sem utálok jobban a dolgok jelentésének beteges hajszolásánál - vallás, asztrológia, mindenféle babonák -, és tessék, mit csinálok: próbálom megfejteni, mit jelenthetnek a halott feleségemről készült, a tudatalattim által vezérelt hallucinációnak a cselekedetei. Miféle nevetséges szellemidézés ez? Horoszkópok. Szerencsés születésnapok. Libabőrös lesz a karom. Ismét felidézem a Hilgemanntól lopott adatokat. Laura 2035. augusztus 3-án született. Egy kicsit korábban a kelleténél; az orvosi feljegyzései szerint a terhesség harminchét-harmincnyolcadik hetében. Ezek szerint a fogamzásnak a 2034. november 15-i hétre kellett esnie. Talán épp arra a napra, amelyiken feltűnt a Buborék. Ez még így önmagában semmit sem jelent nekem. Valószínűleg Karennek sem jelentene semmit. Körülbelül tízmilliárd ember él ezen a bolygón, akik nagy ívben leszarják, hogy a csillagok épp abban a pillanatban tűntek el, amikor Laura apja elment. Nem mintha ez bármit is számítana, vagy jelentéktelenné, feledhetővé tenné a véletlen egybeesést. A kérdés ugyanis az, mit jelent mindez a Sötétség Gyermekei számára? *** Marcus Duprey a Buborék Napján, a Maine állambeli Hartshaw nevű kisvárosban született, a Föld utolsó tizenhat csillagfényes perce során. Senki sem tudja, hány éves korában kezdett jelentőséget tulajdonítani ennek a ténynek; Duprey nem árulja el, a szülei, a nagyszülei, a nénikéi, a bácsikái, az unokatestvérei, a legtöbb tanára és ismerőse pedig mind meghaltak a huszadik születésnapján, amit azzal ünnepelt meg, hogy egy mérgező baktériumtörzset öntött Hartshaw víztározójába. Harmadik és hetedik osztályos tanárai, akik szerencséjükre akkor épp nem tartózkodtak a városban; alig emlékeznek rá. Az életben maradt osztálytársai szerint csendes, egy kicsit talán fensőséges volt, de nem elég szorgalmas és magába forduló ahhoz, hogy nevetségessé váljon. Karizmatikus? Magával ragadó? Született vezér? Próféta? Nem, dehogy. Az adatbankok sem árulnak el sokkal többet. A szülei nem voltak vallásosak. Tanulmányait közepes eredménnyel végezte el, iskolai viselkedése nem volt említésre méltó, legalábbis senki sem jegyzett fel nála semmit. A középiskola befejezése után a helyi csatornavállalatnál helyezkedett el, "szakképesítés nélküli és betanított karbantartási munkák" elvégzése lett a feladata. Kétségtelen, hogy fiatalkorában aktívan látogatta az on-line könyvtárakat, a legtöbb rendszer azonban csak néhány hónapra visszamenőleg tárolja az adatokat, úgyhogy mire bárkit is érdekelni kezdtek Duprey fiatalkori olvasmányai, a részletes információk már rég az enyészeté lettek. Ha vásárolt is könyveket vagy ROMokat, valószínűleg magával vitte azokat, mikor menekülnie kellett; bérelt szobájában semmilyen személyes tárat nem találtak. (Nem tudom, mire számítottak, mi adott volna magyarázatot a háromezer halottra. Charles Mansonról és Jim Jonesról szóló könyvek? A kamaszkori elidegenedés szenvedéseivel teleírt napló? Egy tarotpakli, vagy egy horoszkóp? Vérrel festett pentagramok a padlón?

Dupreyt csak több mint hat évvel később fogták el Quebec külvárosában lévő rejtekhelyén. Akkorra már világszerte akadtak követői, akik vonatokat és épületeket robbantottak fel, konzerveket mérgeztek meg, vagy géppuskákból nyitottak tüzet a tömegekre. A legtöbb áldozatukat véletlenszerűen választották ki, de a Gyermekek egyik csoportja meggyilkolta az európai Buborék-kutató csoport hat tagját, amit aztán még sok hasonló merénylet követett. A Gyermekek szemében a Buborék-tudomány a legfőbenjáróbb szentségtörés; végül is a Buborék valódi természetének a megértése csak aláásná a látomásukat, amiben az üres ég az általuk beharangozott "Kárhozat Korának" kozmikus léptékű előjele. Dupreyt elég épelméjűnek találták ahhoz, hogy bíróság elé állítsák. Nem volt paranoid skizofrén - nem hallott hangokat, nem voltak látomásai, nem hallucinált többet, mint bármilyen más vallási vezető. Láttam az egyik pszichiátria szakvélemény kiszivárogtatott változatát; amikor egyenesen rákérdeztek, hogy szerinte a hartshaw-i mészárlás helyes vagy helytelen volt-e, azt válaszolta, hogy érti ugyan ezeket a fogalmakat, de úgy véli, már nem alkalmazhatóak úgy, mint eddig. "A szimmetriájuk megtört a korábbi univerzumban, most azonban újra helyreállt. A két erő ismét egyesült - a jó és a rossz elválaszthatatlanok egymástól." A legtöbb válasza ebben a stílusban hangzott el: kiemelt az eredeti kontextusukból néhány tudományos vagy vallási metaforát, és teljesen esetlegesen párosította őket, aminek eredményeképpen eklektikus következetlenségek és üres aforizmák születtek belőlük. Kvantummiszticizmus, popkozmológia, radikális Gaia ökohalandzsa, keleti transzcendentalizmus, nyugati eszkatológia - a mindenevő Duprey nem válogatott, és ha az eszméket nem is, de a zsargont sikerült egységbe rendeznie. A pszichiáterek nem illették semmilyen névvel az állapotát, de mint kiderült, nem hivatkozhatott a bíróság előtt beszámíthatatlan elmeállapotára. Karen és én együtt néztük a tárgyalás élő közvetítését a kora reggeli órákban; végrevalahára sikerült összehangolnunk a szolgálatbeosztásunkat. Én akkoriban igyekeztem bekerülni a terroristaelhárító egységbe, úgyhogy minden lehetséges információt össze akartam gyűjteni a Gyermekekről. Karen gyakorló orvosként dolgozott a Északi Kórház baleseti osztályán - a munkája gyakran sokkal jobban emlékeztetett egy rendőrére, mint az enyém. Mindkettőnk karrierje épp stagnált; ő már tíz éve kikerült az egyetemről, én pedig tizennégy esztendeje viseltem az egyenruhát. Mindketten úgy éreztük, hogy a lehetőségek egyre távolabb kerülnek tőlünk. Sem a vád, sem a védelem nem akarta, hogy Duprey szónokolni kezdjen a tárgyalóteremben, vagy bármi olyasmit csináljon, ami feltüzelheti a követőit. Ezért aztán egyszer sem hívták ki a tanúk emelvényére, és alig érintették az indíték kérdését. A bizonyíték, ami összekapcsolta a mesterségesen kitenyésztett, génmanipulált baktériumot forgalmazó fegyverkereskedővel (a vád tanújával), bonyolultan és hosszadalmasan került ismertetésre, de minden szempontból megállta a helyét. A tárgyalás hónapokig húzódott, a végeredményhez azonban egy pillanatig sem férhetett kétség. A Halley-üstökös nem volt nagy látványosság 2061-ben - legalábbis a Földről nézve. A pályája nem kedvezett az érdeklődőknek; a legközelebbi pontján teljesen belemerült a napfénybe, s szabad szemmel alig néhány helyről lehetett megfigyelni a bolygón. Egy tucatnyi szonda azért a nyomába eredt; főleg fúziómeghajtású rakéták, amik képesek voltak követni bonyolult pályáját, de néhány ősöreg, eredetileg a Buborékra irányzott űrteleszkópot is újra üzembe helyeztek. Ezek a források aztán lélegzetelállító képeket sugároztak a Földre, és június július során majdnem minden este két sztori szerepelt a hírek címoldalán, két kép volt garantáltan látható szinte közvetlenül egymás után: az üstökös, amint sárgásfehér por- és ragyogó kék plazmacsóvákat húzva maga után kibukkan a sötétségből - ha úgy tetszik: a

Sötétségből -, és a Nap felé száguld, illetve Marcus Duprey, amint kifejezéstelen arccal ül egy maine-i bíróságon. Augusztus 4-én Dupreyt hatvanezer-nyolcszáznegyven évi börtönbüntetésre ítélték. Kizárólag a hartshaw-i mészárlás miatt helyezték vád alá, de 2060-ban és 61-ben sok városban sikeresen léptek fel a Gyermekekkel szemben, és összesen tizenhét kulcsemberüket börtönözték be. A KÁRHOZAT KORÁNAK VÉGE! - hirdette a NewsLink. A szalagcím alatt egy kép, amin egy Duprey arcvonásait viselő vudu bábuba tizenhét tűt szúrnak, s a sebekből patakzik a vér. Szeptember 4-én meggyilkolták az esküdtszék három volt tagját. (A többieket azonnal védőőrizetbe vették, majd egész életükre szóló rendőri védelmet kaptak; mindazonáltal a mai napig még kettejüket megölték.) Október 4-én a bíró túlélte az otthonában ellene elkövetett bombamerényletet. A kerületi ügyészt és testőrét agyonlőtték egy liftben. November 4-én felrobbantották a tárgyalótermet, amiben Dupreyt elítélték. Tizenhat ember halt meg. Miért hajlandóak olyan sokan követni Dupreyt, megbosszulni a bebörtönzését? A letartóztatottak egy része született pszichopata volt, akik egyébként is gyilkoltak volna; a Gyermekek csak a kereteket jelentették nekik és a korlátlan fegyver- és robbanószerutánpótlást. A legtöbbnél azonban más volt a helyzet: azért csatlakoztak a Gyermekekhez, mert egyszerűen nem tudták elfogadni, hogy kihunytak a csillagok - és hogy ez nem jelentett semmit, nem változtatott meg semmit. Duprey azt hirdette, hogy a Sötétség mindenféle erkölcsi rend végét jelzi és ennél semminek sincs nagyobb jelentősége az emberi lét szempontjából. A követői értelmet akartak adni a világnak - meg akarták óvni magukat a Buborék jelentette közönytől - és bevették ezt a sivár végkövetkeztetést. Azzal azonban nem lehet bebizonyítani minden erkölcsi rend végét, hogy egy távcsövet a Sötétség felé irányítunk; azt ugyanis semmilyen felszereléssel nem lehet megmérni. Ha az ember hinni akar benne - ha hinnie kell benne - akkor ki kell mennie az utcára, és meg kell valósítania. Létre kell hoznia az erkölcsi rend végét. A Buborék huszonhetedik évfordulójának közeledtével a Föld egyetlen városa sem volt mentes a feszültségektől. Duprey bebörtönzői saját magukat választották ki a büntetésre, de a múltban - és különösen november 15-én - a Gyermekek találomra gyilkoltak, azt pedig senki sem hitte, hogy felhagytak volna ezzel a gyakorlattal. Az áruházak megröntgenezték és levetkőztették a vásárlóikat (és újra divatba jött a home-shopping). A vasúti menetrendek teljesen összekuszálódtak a végtelen biztonsági ellenőrzések miatt (és reneszánszát élte a telekommunikáció minden létező formája). November 9-én Duprey sajtótájékoztatót tartott a börtönben. Nem kérdésekre válaszolt, hanem felolvasott egy nyilatkozatot, amiben elítélte az erőszak minden formáját, és felszólította a követőit, hogy tegyék ugyanezt. Biztosra mertem volna venni, hogy megvásárolták, vagy rákényszerítették a nyilatkozat megtételére, és erősen kételkedtem abban, hogy bárki is meg tudná mondani, a Gyermekek közül hányan engedelmeskednek majd neki - a média azonban azt sulykolta, hogy a szavai valamiféle csodálatos pálfordulást jelentenek, és az biztos, hogy a tömeghisztéria megszűnt. Csak remélni mertem, hogy Duprey követői ugyanolyan könnyen manipulálhatóak, mint a közönséges állampolgárok.

Négy nappal később kiborult a bili: Duprey nem a saját akaratából beszélt; az egész jelenetet egy bábmoddal rendezték meg. Ráadásul törvénysértő módon: Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága csak pár hónappal azelőtt erősítette meg, hogy a neurális modok kényszer alatt történő használata a körülményekre való tekintet nélkül alkotmányellenes - és akárhogy is, de Maine állam még csak meg sem próbálta törvényileg engedélyezni a dolgot. A börtön igazgatója lemondott. Az állam FBI-igazgatója kiloccsantotta az agyát. S ami sokkal lényegesebb, nehezebb lett volna bármi mást elképzelni, ami jobban feldühíti a Gyermekeket. Épp hajnali két óra múlt november 15-én, amikor Vincent Lo és én riasztást észleltünk a kikötőben egy konténerraktárból. Később az emberek azt kérdezgették tőlünk, hogy lehettünk olyan "vakmerőek", hogy "egyedül" sétáltunk be a "nyilvánvaló" veszélybe. Mit hittek? Hogy a világon naponta előforduló nyolcvanezer rablás mindegyikét potenciális terrortámadásként lehet kezelni, egyenként körülbelül félmillió dolláros költséggel? Maine a bolygó másik oldalán van. A Gyermekek mindössze egyszer csaptak te Ausztráliában - egy félresikerült bombamerénylettel, amiben csak a merénylő pusztult el. Hát persze hogy egyenesen odamentünk a raktárba. De azért először az épület biztonsági rendszerére csatlakoztunk rá. A kamerák tanúsága szerint semmi sem tűnt el, valami azonban beindította az egyik mozgásérzékelőt. (Valamelyik közeli vasúti járat? Nem ez lett volna az első eset.) A konténerek sorokban álltak; én az egyik folyosón mentem, Vincent egy másikon, miközben a P2 segítségével egyszerre használhattuk a saját szemünket és a mennyezeten lévő tizenhat kamera bármelyikét (vagy mindegyikét). Bekapcsoltam egy parányi pirotechnikai eszközt, ami véletlenszerűen vékony, színes füstcsíkokat bocsátott teljes, kiterjesztett látóterünkbe - ez a trükk még a legkifinomultabb adatkaméleonokon is kifog. A kamerák rendben voltak. Csak mi ketten tartózkodtunk az épületben. Pár másodperccel később mindketten éreztük, hogy a padló enyhén remeg. A jobb látószög kedvéért megosztottuk Vincenttel a vizuális adatainkat, és a P2 hamarosan lokalizálta is a remegés forrását az egyik konténerben, balról a második sorban. Már épp át akartam kapcsolni a kamerát infravörösre - hátha úgy észreveszek valamit -, amikor hirtelen feleslegessé vált a dolog: a konténer egyik falán, fent, az egyik sarok közelében áttört egy halvány, áttetsző kék plazmasugár, és lassan elkezdte lefelé haladva elvágni az acéllapot. Vincent lekérdezte a raktár központi nyilvántartását. - Egy Hitachi MA52-es bányászrobot, útban az aranymezők felé - közölte. Ezt hallva meghűlt bennem a vér - már amennyire a P3 megengedte. A konténer tizenöt méter magas volt. Láttam már az MA52-eseket a hávében: úgy néztek ki, mint egy tank és buldózer alaposan túlméretezett keresztezése, amiből egy tucatnyi, gonosz kinézetű szerszámokban végződő acélhajtás eredt. Ezek a vackok saját magukat tartották karban, ami magyarázatul szolgált a plazmahegesztőre. Mondanom sem kell, elméletileg egyetlen bányászrobotot sem lehetett volna energiával feltöltve szállítani - és akár fel volt töltve, akár nem, egyiknek sem lett volna szabad szállítás közben spontán felébrednie és úgy döntenie, hogy kiszabadítja magát. A mi példányunkat teljesen átprogramozhatták, és valószínűleg mechanikailag is átalakították. A standard modellek viselkedését meghatározó szabályokat nyugodtan elfeledhettük; felesleges lett volna átböngészni a dokumentációját a vészkikapcsoló kódokért. Természetesen nekünk is volt fegyverünk. A pisztolyaink képesek lettek volna átolvasztani a robot külső páncélzatát - cirka egy évtized alatt.

Értesítettem az őrsöt a fejleményekről, és erősítést kértem. A plazmasugár elérte a konténer alját, és szabályos derékszöget leírva vízszintesre változtatta az irányát. A raktár mennyezetére hat masszív daru volt erősítve, minden konténersor fölé egy. Mire alaposabban szemügyre vehettem volna őket, Vincent már magához is ragadta a vezérlésüket. Sajnos az, amelyik nekünk kellett, az épület másik végében állt, és hihetetlen lassúsággal araszolt felénk a sínpályáján. Lekértem a P5 véleményét a sebességéről és a távolságáról, majd a plazmasugár teljesítményéről. A konténer legalább tizenöt másodperccel hamarabb kinyílik, mint ahogy felemelhetnénk. Azonban a második sorban helyezkedett el, a folyosók pedig alig három méter szélesek voltak - az MA52-esnek nem lesz helye kirontani; először szabaddá kell majd tennie maga előtt az utat. Ezzel tizenöt másodpercnél sokkal több időt nyerünk. Az acélnégyszög elszabadult - majd az alsó élén állva fülsiketítő csikorgással keresztüldőlt a folyosón, míg a szemben lévő falnak nem ütközött. Ahogy a robot lánctalpain elődübörgött amennyire csak tudott, a konténer egy kicsit elcsúszott az ellenkező irányba. Tíz-húsz centiméternyit, nem többet. - A nyavalyás! - káromkodott Vincent halkan. A daru fogókarmai leereszkedtek a konténer félrecsúszott tetejére. A rögzítőcsapok mindegyik olyan vastag, mint a karom - kivágódtak a lyukakat keresve, meglepetten visszahúzódtak, majd idióta módon még négyszer megismételték ugyanezt a mozdulatsort. A fogókarmon vörös fények villogtak, egy sziréna kétszer felvisított, majd az egész daru leállt. Tiszteletteljes távolságot tartottunk; húsz másodpercbe tellett, míg odaértem a helyszínre a robot vak oldalára -, amikorra az már elkezdte arrébb taszigálni az útját elzáró konténert. Minden egyes alkalommal, mikor hátragördült, a saját konténere valamelyest előrecsúszott; amikor pedig előrerontott, az ellenkezője történt - de az eredő végül is a hátrafelé volt. A robot még jó pár percig be lesz szorítva, azonban egyre gyorsabban látszott elillanni a remény, hogy sikerül a helyére illeszteni a fogókarmot. Minden konténer oldalára hegesztettek egy létrát. Az MA52-es puszta véletlenségből épp azt az oldalt vágta ki, úgyhogy felmásztam a folyosó másik oldalán lévő konténerre, onnan ugrottam át az övére. Sokkal nehezebbnek bizonyult meglengetni a kart, mint hittem; három pár kábelen lógott, ami alaposan megnehezítette és lefékezte a mozgást. Fokozatosan sikerült úgy kiegyenlítenem a kilengésüket, hogy a fogókar eléggé kilengjen az elmozdult konténer fölé. A többi már csak időzítés kérdése volt. Nem kellett irányítanom Vincentet; a legközelebbi kamera révén tökéletes képet kapott. A P5 gond nélkül ki tudta számítani a lengő kar mozgásának paramétereit, a konténer csusszanásait azonban nem lehetett megjósolni. A daru szerkezete sem könnyítette meg a dolgunkat - ahányszor utasítást kapott Vincenttöl a konténer megfogására, automatikusan végigment az öt próbálkozáson, majd kikapcsolt. A társam csak annyit tehetett, hogy igyekezett minél pontosabban meghatározni a mozgássor elindításának legideálisabb pillanatát. A konténer háromszor csúszott arrébb, romba döntve a számításait. Tudtam, hogy a negyedik lesz az utolsó lehetőségünk. Szélesebb ívben is ki tudtam volna lendíteni a fogókart, de akkor a pályája túl magas lett volna ahhoz, hogy a rögzítőcsapok a helyükre csússzanak.

Amikor végre megtörtént, olyan hihetetlennek, olyan valószínűtlennek tűnt, mint valami visszafelé lejátszott film: varázslatos módon minden a helyére került, mint egy törött váza darabjai. Minden, kivéve egy rögzítőcsapot, ami nevetséges módon egy milliméter törtrészével csúszott a lyuk mellé. Nekiütközött a furat falának és beszorult, miközben a többi szépen a helyére csúszott. Szinte láttam magam előtt, ahogy mindegyik szépen visszahúzódik majd, amint valami idióta mikroprocesszor feladja a próbálkozást a miatt a kurva csap miatt. Akkorát rúgtam bele, amekkorát csak bírtam. A helyére ugrott. Felturbózás ide, felturbózás oda, egy pillanatra szédült örömet éreztem. Átbújtam a kábelek között, és visszaugrottam a folyosó felett a másik konténerre, miközben az emelőmotorok zajosan életre keltek. Aztán lemásztam a létrán, és futásnak eredtem. A konténer simán a magasba emelkedett; az MA52esnek - jó kétharmad részével még odabent - nem volt más választása, mint vele emelkedni. Ahogy a lánctalpai az útját elzáró konténer tetejének magasságába értek, egy rémült pillanatig azt hittem, hogy megpróbálkozik egy ugrással - a rés azonban túl széles volt. A robot tehetetlenül felemelkedett a mennyezet ötvenméteres magasságába. Közeledő szirénák hangját hallottam; bármelyik pillanatban megérkezhetett az erősítés. A raktár bejáratánál futottam össze Vincenttel. - Most már csak meg kell várni a hadsereget, hogy kijöjjön és darabokra lője ezt a kurva gépet. -

Nem kell megvárni őket - rázta meg a fejét Vincent.

- Hogy érted ezt? - A daru biztonsági berendezései sok kívánnivalót hagynak maguk után - válaszolta. Ledobta. Később a törmelékben olyan fegyvereket találtak, amikkel akár egy vagy két kerületet is le lehetett volna rombolni - és csak a Gyermekek hozzá nem értésének köszönhettük, hogy nem ez történt: kiderült, hogy egy másik raktár biztonsági rendszerét piszkálták meg. Ha nem jött volna időben a riasztás, az egésznek az lett volna a vége, hogy a hadseregnek az utcákon kellett volna elkapnia az MA52-est. Három afrikai városban pontosan ez történt, és rengeteg emberéletbe került. Természetesen máshol sem maradtak el a szokásos bombamerényletek: a gyújtóbombáktól kezdve az ideggázgránátokig mindent bevetettek. Nem akartam tudni róluk; ha megláttam a szalagcímeket, azonnal átkapcsoltam egy másik csatornára. Nem voltam hajlandó ilyen hamar lenyelni az igazat: azt, hogy milyen mikroszkopikus méretű győzelmet arattunk. Annak ellenére, hogy egyszerűen csak szerencsénk volt, Vincentet és engem természetesen hősökként ünnepeltek. Egyáltalán nem bántam a dolgot - azt jelentette, hogy gyakorlatilag megkaptam az előléptetést és az áthelyezést a terroristaelhárító egységbe. A média érdeklődése nagyon fárasztott, de összeszorítottam a fogam, és megvártam, míg lecsillapodik. Karen mélységesen utálta az egészet, és meg tudom érteni; az összes ismerősünk csak erről volt hajlandó beszélni, úgyhogy ő legalább annyira rosszul lehetett a történet ezredszeri meghallgatásától, mint én az elmesélésétől.

Csak tovább rontotta a helyzetet, hogy Karen jó szándékú bátyja betoppant egy vasárnap délután, hóna alatt az összes velem készített interjú felvételével. Egészen addig mindent megtettünk, hogy ne lássuk a riportokat, amiket - mivel a Testület ragaszkodott hozzá - felturbózva adtam. Most mindet végig kellett néznünk. Karen utált felturbózva látni, talán jobban is, mint én magam. "A zombi kiscserkész" - így hívott ilyenkor, és nem tudtam vitatkozni vele; az én arcomat viselő rendőr olyan nyájas, olyan buzgó, olyan szűk látókörű, olyan kibaszottul józan volt, hogy hányingerem lett tőle, ahányszor csak megláttam. (Lehet, hogy egyesek így születnek, de nagyon kevesen vannak, és általában sajnáljuk őket.) Minden rendőrnek nem kevesebb, mint hat „turbómodja" van, P1-től P6-ig, de a P3 idézi elő az aktív szolgálathoz legmegfelelőbb lelkiállapotot, a P3 turbózza fel az embert. Mindig is egyértelmű volt a számomra, hogy a P3 megnyomorítja az agyat - hatékonyan, visszafordíthatóan és előnyösen, de semmi értelme sem lenne háborogni vagy örvendezni emiatt. A turbómodok jobb zsarut csinálnak az emberből, életeket mentenek meg - és időlegesen elveszik az emberségünk egy részét. Ezzel együtt tudok élni, már ameddig nem dörgölik túl gyakran az orrom alá. A régi, egyáltalán nem szép idők "turbó drogjai" - az érzelmi reakciók elnyomására, az érzékszervek felfokozására, a reakcióidő minimálisra csökkentésére tett durva, tisztán gyógyszerekkel dolgozó kísérletek - rengeteg mellékhatással jártak, köztük a felturbózott és neurális állapotok közötti megjósolhatatlan átváltásokkal, a neurális modok megjelenése azonban megszüntette ezeket a komplikációkat. Életem felosztása egyszerű, éles határvonalú és abszolút: szolgálatban fel varok turbózva, szolgálaton kívül soha. Nincs helye a bizonytalanságnak, egyik oldal problémái sem fertőzik meg a másik oldalt. Karennek nem voltak a foglalkozásával együtt járó modjai; az orvosok, az örök konzervatívok még akkoriban is szemöldökráncolással fogadták az új technológiákat de többek között a műhiba-biztosítások díjszabásának változása fokozatosan felőrölte az ellenállásukat. December 2-án - csak pár órával azelőtt, hogy az esti hírekben is olvashattam - megtudtam, hogy a kinevezésem bejárta a szokásos bürokratikus körutat. Ez pénteken történt, szombaton Karen, én, Vincent és a felesége, Marta, elmentünk vacsorázni, hogy megünnepeljük a nagy eseményt. Vincentnek is felkínáltak egy helyet az egységben, ő azonban nem fogadta el. - Ez elég rossz húzás a karriered szempontjából mondtam, csak félig viccelődve. Eddig nem nagyon adódott alkalmunk beszélni a dologról; felturbózva szóba sem jöhettek az ilyen témák. - A terroristaelhárítós felfutó terület. Tíz év ebben az egységben, és kiléphetek a testülettől. És akkor vár rám egy undorítóan túlfizetett szakértői állás a multiknál. - Azt hiszem, én egyszerűen nem vagyok ilyen ambiciózus - nézett rám furcsán. Azzal megfogta Marta kezét, és gyengéden megszorította. Nem volt valami különleges gesztus, de azóta sem tudom kiverni a fejemből. Vasárnap kora hajnalban ébredtem, és sehogy sem tudtam visszaaludni. Kimásztam az ágyból; Karen mindig észrevette, ha ébren vagyok, és mintha jobban zavarta volna, mint a hiányom. Leültem a konyhába, próbáltam döntésre jutni, de csak egyre dühösebb és zavartabb lettem. Utáltam magam, mert egyszer sem jutott eszembe eddig, hogy Karent is veszélybe sodorhatom. Meg kellett volna beszélnünk a dolgot, mielőtt elfogadtam volna a kinevezést - és mégis, már egy ilyen beszélgetés gondolata is obszcénnak tűnt. Hogyan kérdezhettem volna meg tőle? Hogyan ismerhettem volna be neki akár a legkisebb valós veszély lehetőségét is, hogy aztán azt mondjam, hogy az ő beleegyezésével igen, igen, vállalom, elfogadom az állást? Ha pedig egyszerűen csak meggondoltam volna magam, és nem fogadom el az előléptetést,

anélkül hogy megbeszéltem volna vele, akkor a végén úgyis kiszedte volna belőlem, mi volt az oka - és sohasem bocsátotta volna meg, hogy nem kérdeztem meg a véleményét. Odaléptem az ablakhoz, és kinéztem a fényesen megvilágított utcára; a Buborék óta mintha évről évre világosabb lenne éjszaka odakint. Két kerékpáros húzott el a ház előtt. Az ablaküveg darabokra törve robbant kifelé, s a szilánkok után én repültem ki az üres kereten. A turbómodok kéretlenül is életre keltek. Összegömbölyödtem és továbbgurultam az esésből; a P4 gondoskodott róla. Egy-két másodpercig vérezve, kicsavarodva feküdtem az üvegtörmelékben. Hallottam a mögöttem tomboló lángokat, éreztem, hogyan gyorsul fel a szívverésem, és hogyan hűl le a bőröm, amikor a P1 leállította a perifériális vérkeringésemet a természetes adrenalinreakció kontrollált formája -, de mivel el voltam szigetelve a testem izgatottságától, nem tehettem mást, nyugodt és analitikus maradtam. Talpra álltam, és megfordultam, hogy felmérjem a helyzetet. A tető cserepei szétszóródtak a füvön; a bombát bizonyára a padlástérben, a ház hátsó oldalához közel, valószínűleg pont a hálószoba fölött helyezték el. Láttam a buborékos, zselészerű anyag foltjait, ahogy kék lángokban lobogva lecsorognak a belső falak maradványain. Tudtam, hogy Karen halott. Nem sebesült meg, nincs veszélyben: halott. Semmi sem állt közte és a bomba között, valószínűleg azonnal meghalt. Rengeteget gondolkodtam ezen azóta, és mindig ugyanarra a végeredményre jutok: ugyanebben a helyzetben minden normális ember visszarohant volna, kockára tette volna az életét - sokkhatás alatt, megzavarodva, hitetlenkedve, de az elképzelhető legveszélyesebb és leghiábavalóbb dolgot tette volna. A zombi kiscserkész azonban tudta, hogy semmit sem tehet, úgyhogy egyszerűen sarkon fordult és elsétált. És tudva, hogy a holtakon már nem lehet segíteni, figyelmét a túlélőkre koncentrálta. Próbálok egyetlen meggyőző érvet találni amellett, hogy a Gyermekeknek nem lehet közük az ügyhöz, de nem sikerül. Lehet, hogy még sohasem raboltak el a Buborék Napján fogant, szellemi fogyatékos embereket, de kétségtelen, hogy elég nagy a hiány a megfelelő jelöltekben - és hiába nincs rá példa, az egész abszurd bűncselekménynek van valami tagadhatatlan, jellegzetes, a Gyermekekre utaló vonása. Az is igaz, hogy legjobb tudomásom szerint ÚjHongkongban nem tevékenykednek, de ez nem jelenti azt, hogy nincs egy sejtjük, egy biztonságos búvóhelyük a városban. Laura becsempészéséhez négy-öt ember is elég lehetett. Fel-alá járkálok a szobában, próbálok higgadt maradni. Inkább felháborodást érzek, mint félelmet - mintha az ügyfelemnek kezdettől fogva tudnia kellett volna a dologról, és figyelmeztetnie kellett volna erre a lehetőségre is. A gondolat abszurd, de a tény tény marad: nem vagyok olyan jól megfizetve, hogy holmi kibaszott terroristákkal szarakodjak, különösen a Gyermekekkel nem. Lehet, hogy nem kegyeskedtek másodszor is az életemre törni láthatólag ezt tették minden túlélő esetében, mintha csak nem akarnák beismerni a kudarcukat -, de eszem ágában sincs felhívni a figyelmüket a létezésemre, vagy okot adni nekik arra, hogy visszakerüljek a fejvadászaik halállistájára. Felhívom a repteret; hat órakor indul egy járat. Foglaltatok egy helyet. Becsomagolok. Pár perc az egész. Aztán leülök az ágyra, meredten bámulni kezdem a bőröndömet - és fokozatosan kezdem visszanyerni az ügyre való rálátásomat.

Laura tehát a Buborék Napján fogant - vagy egy nagyon közeli időpontban. De ez most információ, vagy csak zaj? A világ összes rendfenntartó testülete hatalmas kapacitású számítógépekkel vizsgáltatja folyamatosan a Gyermekek mániáit - a dátumokat, a számmisztikai összefüggéseket, az égi együttállásokat, ad nauseam, a végkimerülésig -, és mindig ugyanazok az eredmények jönnek ki: hatalmas fájlok tele látszólagos összefüggésekkel és jelentéktelen véletlen egybeesésekkel, egyszóval: több terabájtnyi szemét. Így vagy úgy, de körülbelül az összes létező dolog húsz százalékát be lehet úgy állítani, mint ami potenciálisan jelentőséggel bír a Gyermekek számára. Mindennek csak az elenyésző része igazi információ; az egész eljárásnak gyakorlatilag annyi haszna van, mint azt feltételezni, hogy akinek ugyanolyan színű a szeme, mint Marcus Dupreynek, az potenciális terrorista. Kétségtelen, hogy ha bármelyik Gyermek tudomást szerezne Laura fogantatásának dátumáról, akkor óriási jelentőséget tulajdonítana az elrablásának - ezt azonban nevetséges úgy kezelni, mint ami megdönthetetlenül bizonyítja, hogy valóban közük van az ügyhöz. Nem az a kérdés, hogy mit jelent mindez a Gyermekek számára, ugyanis csak elenyésző része van Duprey tanainak abban, hogy igyekeznek kivenni a részüket a világon történő összes olyan bűncselekményből, amiben a kozmikus vég előjelét vélik felismerni. Szánalmas lenne tehát elfutni előlük. Egyébként is. A pénzen kívül semmit sem veszíthetek. Visszaadhatnám a foglalót, ejthetném az ügyet. Ja, és csatlakozhatnék azoknak a táborához, akik annyira berezeltek a Gyermekek tetteitől, hogy megszállottan kutatják az életükben azokat az eseményeket, amelyek veszélybe sodorhatják, és Duprey langyos, vértelen mártíromságának minden egyes évfordulóján bezárkóznak a házukba, félelemmel szemlélve még a saját vallásuk ünnepnapjait is. Kicsomagolok. Lassan felkel a nap. Az alvás hiánya most is különös tisztánlátással ajándékoz meg, mintha kiszabadultam volna ez elmém normális működésének börtönéből, mintha valami magasztos, új kapcsolat jött volna létre köztem és a világ között. Utasítom a Boss-t, hogy kényszerítse vissza az endokrinrendszeremet a megszokott működésébe, s az illúzió hamarosan szertefoszlik. Ahhoz a villámcsapásként belém nyilalló felismeréshez képest, hogy a terroristáknak is közük lehet az ügyhöz, az eddig összegyűjtött információ reménytelenül homályosnak tűnik. De hát el kell indulnom valahonnan - és a Biomedical Deveiopment Intemational az egyetlen olyan társaság a listán, amelynek nincs valami nyilvánvalóan ártatlan oka arra, hogy azt a gyógyszercsomagot vásárolja, amire Laurának szüksége van. Ha pedig a BDI-nek nincsenek részvényesei, és az adatlopás túl kockázatos, akkor közvetlenebb eszközökkel kell majd kitalálnom, milyen kutatásokkal is foglalkoznak tulajdonképpen. A bőröndömből előveszek egy kis dobozt, és óvatosan kinyitom. Az itatóspapír bélésen egy moszkitó szundikál. Nincs meg az a speciális modom, amivel a rovart programozhatnám, a doboz másik rekeszében azonban ott van egy ROM, s az abba égetett ódivatú, szekvenciális szoftverrel meg tudom oldani a feladatot, még ha jóval lassabban is. Kiemelem a chipet és bekapcsolom. Láthatatlan, modulált infravörös sugarakat kezd árasztani magából, a kézfejem és az arcom bőrébe ültetett, genetikailag módosított infravörös-érzékelő sejtek pedig felfogják a jeleket. A RedNet (NeuroComm, 1499 $) érzékeli ezeknek a sejteknek az idegi impulzusait, dekódolja és puffereli az adatokat.

A programot átküldöm a Von Neumann-nak (Continental BioLogic, 3150 $). A neurális hálózatok nem túl hatékonyan szimulálják az általános célú számítógépeket - ezért van szükség a "fejbe épített számítógépek" helyett speciális, fizikailag a feladatukra optimalizált modokra. Azonban senki sem képes megvásárolni a piacon lévő összes modot - és valószínűleg a normál agyfunkciók is károsodnának, ha valaki ilyen sok idegsejtjét különítené el a számukra. Úgyhogy akármilyen maradi is, néha egy szekvenciális szoftverrel teli ROM betöltése az egyetlen praktikus megoldás. A Culex explorator - a felderítő-moszkitó - teljesen szerves, azonban nagymértékben át van alakítva, mind genetikailag, mint idegsebészetileg. A genetikai beavatkozások jelentős része egyszerűen azt a célt szolgálja, hogy a kifejlett rovarnak elég idegsejtje legyen a nanoszerkezetek - és természetesen a saját infravörös érzékelője - befogadására. A fejemben lévő menükből kiválasztom a kívánt viselkedési paramétereket, várok öt percet, amíg a program a moszkitó neurális mintázatának megfelelően átkódolja őket, majd a maximális jelerősség érdekében a két tenyerem közé veszem a dobozt, és átküldöm gaz utasításaimat a rovar parányi agyába. A RedNet protokolljában szinte végtelen számú hibaellenőrzés kapott helyet, de azért visszaolvastatom az adatokat. Minden rendben, az átvitel tökéletesen sikerült. A földalattihoz vezető utam során meg kell állapítanom, hogy az utcák még ebben a korai órában sem nevezhetők üresnek. Büfések állnak gőzölgő taligáik mellett, vásárlóik köréjük tódulnak, és tudomást sem vesznek az élelmiszer-automaták csábosan fotózott - viszont szagtalan hologramjairól. Veszek egy adag tésztát, és meg sem állva befalom. Vasalt öltönyös hivatalnokok, bankárok és adatbrókerek sietnek el mellettem - bármelyikük nyugodtan dolgozhatna az otthonában, a koponyáján belül is, sőt a modok segítségével még élvezhetnék is a munkájukat: Vonakodom elismerni, hogy ezeknek a rohanó, esernyőjüket lóbáló, saját fontosságukat sugárzó infokratáknak a látványa bizonyos értelemben azt erősíti meg bennem, hogy van még valami emberi ebben a világban. A fény hirtelen elhomályosul, felnézek, és látom, hogy két kavargó szürke felhő szinte versenyt fut az égen. Pár másodperc, és már bőrig is áztam. Új-Hongkong szíve, a kutatási és fejlesztési terület, húsz kilométerre nyugatra fekszik a városközponttól. A földalattiból a betonépületek szinte teljesen sivár világába lépek ki. A betonkockákat körülvevő pázsit olyan tökéletes, hogy komoly kétségeim vannak a valódiságát illetően. Errefelé szinte botrányosan tágas a tér a város zsúfoltsága és tornyai után. Sok gyár és laboratórium tizenöt-húsz emelet magas, de az utcák elég szélesek, a parkok pedig pont elég tágasak ahhoz, hogy az épületek ne keltsék a zsúfoltság benyomását az ég háttere előtt ami a szeszélyes időjárás következtében már megint kéken ragyog mindenfelé. Megállok, és kirázom a Culex-et a dobozából a tenyeremre; belekapaszkodik a bőrömbe. Felemelem a szemem elé; alig tudom kivenni a tora oldalára tapadó tizenkét adatkaméleon parányi pöttyeit. Ujjaimat lazán begörbítem, és ismét elindulok. Nem könnyű hanyag testtartást felvenni egy húszezer dolláros szerkezettel az ember kezében. A földalattitól északra elterülő, labirintusszerű terület magán viseli annak minden jegyét, hogy valaha néhány különálló, öntudatosan tervezett "tudományos parkból" állt, amelyek azóta benőtték a köztük hagyott szabad teret is. Bizonyára mindegyiknek megvolt a maga szabályos - még ha bizarr is -, avantgárd utcaterve, a maga egyedi szimmetriájával és hierarchiájával, és bizonyos mértékig mindegyik sikeresen ki is terjesztette a maga mintázatát a határain túlra is, azonban ahol két egymáshoz nem illő koncepció találkozott, ott a végeredményre csak egyetlen jelző illik: beteges. A BDI egy zsákutca végében áll - ami eleve kizárja, hogy egy unatkozó turistát utánozva közönyösen elsétáljak a főbejárata előtt -, de

annyira átszövik az egész területet a kis utcácskák hajszálcsöveinek ágai, hogy minden bizonnyal sikerül megközelítenem az épület hátulját, miközben látszólag valami teljesen más célpont felé igyekezem. Az utcák csendesek; még a madarak énekét is hallom. Egy mellettem elhaladó kerékpáros zavartan visszanéz rám; nem látok rajtam kívül egyetlen más gyalogost sem, és már most úgy érzem magam, mint egy betolakodó - pedig az még odébb van. Az utcák ugyan közterületnek számítanak, de mindegyik magánterülethez vezet. Ha esetleg bekövetkezne az a valószínűtlen esemény, hogy valaki megállít és az úti célom felől érdeklődik, akkor azt hiszem, kénytelen leszek előadni a legjobb "eltévedt turista" magánszámomat. Végül úgy százméternyire, a Transgenetic Ecocontrol és az Industrial Morphogenesis közötti résben meglátom - reményeim szerint - a BDI-t, egy vakító fehér cipődobozt. Ebből a szögből nem látszik ugyan a cégjelzésük, de kétszer is ellenőrzöm a fejemben lévő térképen, úgyhogy kétségkívül a megfelelő épület felé tartok. Azon kapom magam, hogy ez jár a fejemben: elég valószínűtlen rejtekhely a Sötétség Gyermekei számára... erre a "megnyugtató" megállapításra kénytelen vagyok hangosan felnevetni. A Gyermekeknek semmi közük nincs az egészhez, úgyhogy felesleges állandóan ezt bizonygatnom magamnak. A BDI jelentette legnagyobb kockázat az, hogy kiderül, semmi kapcsolat sincs köztük és Laura elrablása között. Látóterem képének másolatát letöltöm a Culex programjának vizuális pufferébe. Egyértelműen megjelölöm az épületet, s ezt az utolsó üzenetet már egyenesen a rovarnak küldöm el. Felemelem a kezem, és kinyújtom az ujjaimat; a moszkitó azonnal felszáll, leír körülöttem néhány kört, majd eltűnik. A nap nagy részét azzal töltöm, hogy átnézem a BDI tulajdonosáról, Wei Pai-lingről nyilvánosan is hozzáférhető információt. Kötelességtudóan átböngészem a hírrendszerek huszonöt évnyi címlapanyagát - az emberem átlagosan évente hatszor szerepel -, de semmi érdekeset nem találok. Az egyetlen, nem szigorúan üzleti hír az Új-Hongkongi Természettudományi Múzeum új szárnyának átadásáról szól. Az alapítványt tevő konzorciumot Wei vezette, s a cikk még közhelyekkel teli beszédéből is idéz: "Gyermekeink jövője azon múlik, hogy a lehető legkorábban felébresszük bennük az intellektus kíváncsiságát és a képzelőerőt..." Kissé lesújt, hogy Weinek nincs nyilvánvaló érdekeltsége egyetlen olyan cégben sem, ami elég régi lenne ahhoz, hogy Laura állapotáért felelős lehessen. Wei az ötvenes évei elején jár, és láthatólag jobban szeret új vállalatokat alapítani, mint régieket megvenni. Ez természetesen még semmit sem árul el a BDI ügyfeleiről. Késő délután felé kezd elfogyni a türelmem. Újra a felszínre tör a Gyermekektől való irracionális rettegésem; pontosan tudom, hogyan oszlathatnám el őket, de nem akarom megtenni. Még nem. Bekapcsolom a hávét, és pont egy reklám közepébe cseppenek. Végigpörgetem a csatornákat, de hiába. A reklámpiac globalizálódása nem járt együtt a rivális tévétársaságok aktív együttműködésével (távol álljon tőlük!); hanem minden állomás szép fokozatosan áttért arra a gyakorlatra, hogy a hirdetők század másodperces pontossággal meghatározhatják, mikor adják le a reklámjukat. Akár ki is kapcsolhatnám a valós idejű adást, és letölthetnék valamit, de minek, ha úgyis csak agyon akarom ütni az időt valamivel?

Épp egy fiatal férfi beszél: - ...nincsenek céljai, ambíciói? Az Axon tálcán kínálja a megoldást! Most megveheti a célokat, amikre szüksége van! Család... karrier... anyagi jólét... szexuális kielégülés... művészi önkifejezés... lelki megvilágosodás. - Miközben beszél, minden egyes fogalomnál feltűnik a jobb kezében egy-egy hozzáillő életképet tartalmazó kocka, amit aztán a levegőbe dob, hogy helyet csináljon a következőnek, míg végül könnyedén zsonglőrködik mind a hattal. - Az Axon több mint húsz éve segít az élet örömeinek elérésében. Most már abban is segíthetünk önnek, hogy akarja őket! Miután sikerül elcsípnem egy érthetetlen - de rendkívül látványos - szürrealista thriller második felét, kikapcsolom a hávét, és fel-alá kezdek járkálni a szobában, s közben egyre nyugtalanabb leszek. A Culex-szel való találkozóig még mindig van négy órám. Miért viseljek el még négyórányi unalmat és idegeskedést? Azért a mazochisztikus borzongásért, hogy kibírom a valódi emberi érzelmeket? A fenébe, ebből már megkaptam ma reggel a napi adagomat, és majdnem feladtam az ügyet. Beindítom a P3-at. Az "érezd jól magad" háttérszöveg néha sokkal harsányabb, mint általában. Felturbózva lenni jó dolog: a gondolkodás gyors, racionális, hatékony, célratörő. Ez mind igaz, habár ironikus módon a P3 által előtérbe helyezett analitikus elmeműködés nem hagy elsiklani a tény fölött, hogy ez a vélemény mesterségesen alakult ki bennem. Minden, a személyiséget megváltoztató mod azt az axiómát ülteti el az ember gondolkodásában, hogy a mod használata jó. A technológia bírálói öncélú propagandának minősítik ezt a jelenséget; a hívők szerint azonban pusztán szükséges eszköz a potenciálisan veszélyes konfliktusok megelőzésére egyfajta óvintézkedés a (metaforikusan szólva) mentális immunreakcióval szemben. Jómagam felturbózatlanul hajlamos vagyok cinikus álláspontra helyezkedni. Felturbózva elismerem, hogy nincs elég adatom és szakértelmem ezeknek az érveknek az érdemben történő mérlegelésére. Tíz percet azzal töltök, hogy újra áttekintem, amit eddig megtudtam az ügyről. Semmilyen új, zseniális meglátásom nem támad, ami egyáltalán nem meglepő; a P3 kikapcsolja a zavaró tényezőket, és segít fókuszálni a figyelmet - így a gondolkodást is felgyorsítja -, azonban nem növeli meg varázslatos módon a felhasználó intelligenciáját. A többi turbómod különböző képességekkel ruházza fel az embert: a P1 a test biokémiájába enged beleszólást, a P2 felerősíti az érzékszerveket, a P4 javítja a fizikai reflexeket, a P5 felfokozza az idő- és térérzékelést, a P6 a kódolást és a kommunikációt felügyeli... a P3 azonban nagyrészt egyfajta szűrőfunkciót tölt be: kiválasztja az optimális elmeállapotot az agy nyújtotta természetes lehetőségek közül, és megakadályozza a nem megfelelőnek ítélt gondolkodásmódok felszínre kerülését. Nincs más dolgom, csak várni - úgyhogy képtelenül az unalomra, zavartalanul az értelmetlen félelmektől, várok. Igyekszem a lehető legjobban megközelíteni azt a pontot, ahol elengedtem, bár nem kell túl pontosnak lennem: a moszkitó a szagom alapján talál meg, s hiába állna egy idegen a kiindulópontba, nagy ívben elkerülné. A tenyeremen landol, és infravörös jeleket sugározva elkezdi a jelentését. A küldetés sikerrel járt. A Culex rögtön talált egy útvonalat, amin ki-be repkedhet - nem kell az egyik alkalmazott hátára tapadnia, úgyhogy mostantól kezdve nem gond bejutnia. Odabent lokalizálta a biztonsági központot, követett egy kábelköteget a mennyezetig, behatolt a szigetelés alá, és elhelyezte a tizenkét adatkaméleont. Aztán elkezdte szélesebb körben felderíteni a terepet; a szoftver most is vadul dolgozik a háttérben, az összegyűjtött adatokat konvertálja az épület részletes térképévé. Végül ellenőrizte a kaméleonokat, amelyeknek sikerült feltárniuk a biztonsági rendszer jelazonosító protokollját, és a harmincöt kábel

megvizsgálása után beazonosítottak tizenkettőt, melyek révén könnyedén létrehozhatnak néhány összefüggő vakfoltot. Végignézem a moszkitó agyából kivont vizuális felvételeket. Jelen formájukban, a feldolgozás után senki sem hinné, hogy összetett szemek fogták fel őket. A képeken nincs semmi meglepő. Technikusok. Számítógépek. Válogatott biokémiai elemző és szintetizáló berendezések. Nyoma sincs egyetlen ágyhoz kötött páciensnek sem bár Laura mostanra akár már lábra is állhatott, és egyébként sem tudom, hogy nézhet ki; valószínűleg úgy, mint a megboldogult Han Hsziu-lien, de ez sem biztos. A munkaállomások képernyőiről készített közeli felvételeken laboratóriumi eljárások folyamatábrái, fehérjemolekulák vázlatai, DNS és aminosav szekvenciák... és sok-sok neurális térkép látható. A térképeken azonban nincs semmi informatív - például hogy LAURA ANDREWS, vagy SZÜLETÉSI RENDELLENESSÉGEK-1. Csak számomra értelmetlen sorozatszámokat látok. Közben elkészült az épület alaprajza; gyorsan átfuttatom lelki szemeim előtt. Öt emelet, két pinceszint; irodák, laboratóriumok, raktárak; két lift, két lépcső. Van néhány halványkékkel és a NINCS ADAT címkével jelzett hely, ahová a Culex nem tudott segítség nélkül bejutni, és nem akadt lehetősége valakit meglovagolni. A legnagyobb, mintegy húsz méter oldalhosszúságú négyzet a legalsó pinceszint közepén helyezkedik el. Ami valamilyen különleges rendeltetésű helyiség lehet - árnyékolt szoba, kriogenetikus tároló, radioizotóplaboratórium, vegyileg szennyezet terület. Ilyen helyekre ritkán járnak emberek, mivel a munkák nagy részét távvezérléssel végzik. A felvételek azonban csak egy szürkésfehér falat és egy jelzés nélküli ajtót mutatnak; nincsenek vegyi vagy radioaktív veszélyre utaló jelzések, vagy bármilyen feliratok. A kaméleonok hajnali kettőre vannak beállítva - ha esetleg a hely moszkitóbiztosnak bizonyult volna -, de most már nem kell ragaszkodnom ehhez az időzítéshez. Visszaküldöm a Culex-et, hogy hét perc múlva, tizenegy ötvenötkor aktiválja őket. A kaméleonok túl kicsik ahhoz, hogy képesek legyenek fogni a rádiójeleket - ami valószínűleg még jó is, a rádió ugyanis biztonsági szempontból egyáltalán nem megbízható. Miközben az épület felé tartok, az alaprajzát átadom a P2-nek, ami rávetíti a szemeimmel érzékelt valódi látványra. A kamerákkal és mozgásdetektorokkal ellenőrzött területeken halvány, vörös aura izzik; nagy a kísértés, hogy úgy gondoljak erre, mint a láthatóvá tett veszélyre - mintha egy mod a fejemben képes lenne mágikusan "érzékelni" a biztonsági berendezéseket -, valójában azonban az egész csak egy hipotetikus térkép, ami vagy teljes és pontos, vagy nem. 11.55-kor tizenkét vörös foltot feketére kapcsolok át - pusztán a kaméleonokba vetett hitem igazolásaként. Semmi bizonyítékom nincs arra nézve, hogy ezek a vakfoltok valóban létrejöttek. De ha nem, akkor azt hamarosan megtudom. Az intézetet szögesdrót veszi körül, és a térerőmérőm szerint hatvanezer volt kering a legfelső szálakban - ez jóval a kesztyűm és a cipőm szigetelőrétegének tűréshatárán belül van. A szögesdrót tüskéi átkozottul hegyesnek tűnnek, de ipari gyémántból kellene lenniük - és másodpercenként pár ezret kellene fordulniuk - ahhoz, hogy bármiféle hatással legyenek a ruházatom összetett rostjaira. Átszökkenek a kerítésen, majd a lehető leghalkabban lehuppanok a másik oldalon a fűre. A közelben vannak még aktív mozgásérzékelők, és fogalmam sincs, mennyire érzékenyek.

Kinyitom az egyik földszinti ablakot, és becsusszanok egy sötét helyiségbe, valami laborba. A P2 gyorsan, amennyire csak tudja maximális érzékenységűre állítja a látásomat, mégis a Culex térképe segít valamirevaló sebességgel elhaladnom az akadályok mellett. Pontosabban szólva, a mozdíthatatlan akadályok mellett; ugyanis akárhányszor egy széket vagy egy asztalt érzékelek szellemlátásommal, lelassítok, és kitapogatom a pontos elhelyezkedését. A folyosó is teljesen sötét, de ahogy kilépek a laborból, nem messze balra vöröset látok, és egy másik terület is megfigyelés alatt áll, mindössze egy centiméterre a lépcsőkhöz vezető ajtótól. Már épp le akarom nyomni a kilincset, amikor észreveszem, hogy az ajtó könyök alakú automatikus zárómechanikája majdnem belóg a veszélyes zónába. A P5 egyértelművé teszi, hogy nem férek át a biztonságos méretű ajtórésen. Felnyúlok, és az illesztésnél eltöröm a szerkezetet, majd a két béna kart leeresztem az ajtó felületére. Leereszkedem a pince alsó szintjére. A kaméleonok mindent megtettek, hogy a lehető legtágasabb területet biztosítsák nekem minden szinten, ezt a helyet azonban láthatólag alig tartják megfigyelés alatt. Mivel a közelben nincsenek kamerák, vállalom a kockázatot, és felkapcsolom a zseblámpámat. Szellemlátásom drótvázas képe rögtön sokkal részletesebb lesz. Mindenfelé oldószerek és reagensek állnak hatalmas tartályokban; van egy sor fagyasztóláda; a fal mellett egy centrifuga gubbaszt felnyitva, kilógó áramkörpanelekkel, mintha javítás vagy szétszedés alatt állna. Odaérek a NINCS ADAT RÉGIÓHOZ. A terület egyetlen tágas, négyzet alakú helyiség. Elég különös, hiszen a pince egyébként nincs felosztva. Kinézetre - és szagra - csak nemrég húzhatták föl. De ha Laura itt van bent, akkor miért bonyolították ennyire túl az elhelyezését? Egy biztos: nem azért, hogy jól elrejtsék; ennél az ad hoc börtönnél, már ha ez az, semmi sem lehetne gyanúsabb. Körbejárom a szobát; csak egyetlen ajtón lehet bejutni. A zár nem jelent túl nagy kihívást; egy kis tesztelés, majd egy jól irányzott mágneses impulzus, és a mechanizmust működtető áramkörben máris feszültség indukálódik. Előveszem a pisztolyomat, kinyitom az ajtót - és döbbenten bámulok egy másik falra, úgy két-három méternyire az orrom előtt. Óvatosan lépek be. A falak közötti tér teljesen üres, a szemben lévő fal azonban egyik oldalon sem találkozik a külsővel. Mielőtt továbbmennék, bezárom magam mögött az ajtót, és egy parányi riasztót teszek a felső keretre. Mikor odaérek a tőlem jobbra lévő sarokhoz, egyértelművé válik, hogy két koncentrikus szobával van dolgom. Továbbmegyek, és a következő sarok mögött megtalálom a belső helyiségbe vezető ajtót. Bárcsak tudnám, mi értelme ennek a bizarr elrendezésnek, de hát ezen később is ráérek majd töprengeni; most csak az számít, hogy valahova ide dugták-e el Laurát. Kinyitom a második ajtót is. A válasz nem, azonban... Odabent van egy ágy. Nincs bevetve, az ágynemű az egyik oldalra van gyűrődve, valószínűleg ott szállt le róla a tulajdonosa. Egy WC, egy kézmosó, egy kis asztal és székek. A szemben lévő falon virágok és madarak, pont úgy, mint Laura szobájában a Hilgemann-nál. Az ágy még meleg. Hová vihették az éjszaka közepén? Lehet, hogy komplikációk léptek fel, és sürgősen kórházba kellett kerülnie. Harminc másodpercet áldozok a szoba átkutatására, de nem túl sok vizsgálnivaló akad. A falfestmény azonban mindent elárul. Laura itt volt, még pár perccel ezelőtt is, ebben biztos vagyok; csak az időzítésen múlott, hogy elszalasztottam.

És lehet, hogy még az épületben van. Esetleg odafent, épp egy éjszakai agyműködésvizsgálaton? A BDI talán annyira buzgón igyekszik teljesíteni a megbízását - akármi is legyen az -, hogy éjjel-nappal dolgoztatja az embereit. A belső szobából kilépve majdnem jobbra fordulok, hogy a rövidebb úton távozzam, amelyiken jöttem is - de aztán meggondolom maga}, és úgy döntök, körbejárom az üres folyosót. A következő sarok mögött álló, fáradtan egy járókeretre támaszkodó nő pontosan úgy néz ki, mint Han Hsziulien. Rám néz, és zokogni kezd. Gyorsan előrelépek, és felé fújok egy altatósprayt. Elernyed; elkapom a derekát, és a vállamra emelem a testét. Nem a legkényelmesebb póz, elismerem, de mindkét kezemet szabaddá kell tennem. A járókeret jó jel; lehet, hogy még nem épült fel teljesen, de kétségkívül szállítható anélkül, hogy komoly baja eshetne. Amint kivittem az épületből, hívhatok egy mentőt - miközben átvágom a szögesdrótot. Három lépéssel járok a külső ajtón túl, amikor higgadtan megszólal mögöttem egy férfihang. - Ne forduljon meg. Dobja el a pisztolyt és a lámpát, aztán rúgja arrébb őket. - Miközben beszél, a tarkómon egy kicsi, éles körvonalú, meleg foltot érzek - egy minimális erősségűre állított infravörös lézersugarat. Ez több, mint hiteles figyelmeztetés arról, hogy célba vettek; ha a fegyver automata üzemmódban van, akkor figyeli a sugár remegését, és bármilyen hirtelen mozdulatomra pár ezred másodperc alatt megnöveli a lézer teljesítményét. Tehát engedelmeskedem. - Most tegye le a nőt. Lassan, óvatosan, aztán pedig kezeket a fejtetőre! Megteszem. A lézer egész idő alatt követ. A férfi kantoni nyelvjárásban mond valamit; lefordíttatom a Déja Vu-val. - Mit akarsz csinálni vele? - Kivonom a forgalomból - válaszolja egy női hang. - Most legyen szíves mozdulatlanul maradni - mondja a férfi újra angolul. A nő elém lép, épp egy pisztolyt tesz vissza a tokjába. A pisztolytáska mellett az övén lógó kis tasakból elővesz egy fecskendőt. Átlép Laura felett, és az egyik kezével megfogja az állkapcsomat - lelassítom a szívverésem - beleszúrja a tűt a nyaki vénámba - korlátozom a terület vérellátását - és befecskendezi a szert. A vérkeringésem lelassításával a legjobb esetben is csak pár másodpercet nyerek, de ennyi idő alatt a P1nek fel kell tudnia mérni a helyzetet. Ha a mod képes semlegesíteni az anyagot, akkor most kell cselekednem. A lézer biztos nincs automatára állítva, hacsak nem akarják akkor szétlőni a fejem, mikor a szer hatása alatt összerogyok. Ha ájulást színlelnék, előretántorodnék, egy félfordulattal pajzsként magam elé rántanám a nőt, elvenném a pisztolyát...

A P1 azonban nem jelez vissza. Megpróbálom behajlítani az egyik ujjamat, de nem sikerül. Egy másodperccel később mindent elborít a sötétség. Mikor magamhoz térek, meztelenül, az oldalamon fekszem a betonpadlón. A karjaim sajognak, de ahogy próbálom megmozdítani őket, hideg fém nyomódik a csuklóimnak. Körülnézek; egy kicsi, szűk raktárhelyiségben vagyok, ahová csak egy magasan lévő ablakból szivárog be a fény. A karjaimat a hátam mögött egy a fal mellett végighúzódó, laboratóriumi üvegeszközökkel megrakott polchoz bilincselték. A P5 nem tudta követni, hová hoztak; a működése nagyrészt az érzékszervi adatokon, az egyensúlyérzeten és a szervezetem távolságbecslésein alapul - milliméterre pontos, mikor az ember magánál van és a saját lábán közlekedik, azonban teljesen haszontalan, mikor leütik és elcipelik valahová. Az időt azért tudja, legalábbis a saját állítása szerint: január 5., 15.21. A többi mod saját órája is ezt az időpontot mutatja, és kétlem, hogy bármiféle kábítószer teljesen azonos módon bolondította volna meg őket. Tizenöt óra alatt bárhová elszállíthattak a bolygón... azaz bárhová, ahol az ablakon beszűrődő fény alapján ausztrál középidő szerint 15.21-kor a délelőtt vagy a délután közepe felé jár az idő. Kicsit késve jut eszembe, hogy az épület fejemben tárolt alaprajzát átkutassam olyan helyiségek után, mint amilyenbe bezártak. Minden szinten találok egyet. A Culex egyikben sem talált semmi lefényképezésre méltót, de a minden szobáról elkészített, elég részletes drótvázas modell alapján egyértelműen meghatározható, hogy a negyedik emeleten vagyok. Két bilincs is van rajtam; az egyiket áthúzták a polc függőleges merevítője közepén lévő résen. A polcok nincsenek a falhoz erősítve, s az üvegek már attól csörömpölni kezdenek, hogy óvatosan áthelyezem a testsúlyomat. Megpróbálhatnám elvágni a bilincs láncát a rés szélén, de ha nem is állítottak rám egy kamerát, akkor is csak azt érhetem el vele, hogy a nyakamba zuhan az összes lombik és kémcső. Oké, tehát nem mozdulhatok innen. Akkor az a kérdés, hogy kikkel van dolgom. Még mindig lehetséges, hogy a BDI pontosan az, aminek hirdeti magát: megbízásos alapon működő biomedikai kutatóintézet. Amelynek éppenséggel nincsenek erkölcsi fenntartásai az emberrablással szemben, s amit az a gyógyszergyártó cég bérelt fel, aminek a terméke in utero károsította Laura agyát harminchárom évvel ezelőtt. Ennek az X vállalatnak talán kockázatos kívülállókat bevonni az ügyleteibe, de esetleg még mindig kevésbé kockázatos, mint házon belül fogva tartani Laurát. Az embereik nagy része bizonyára elég lojális, de valószínűleg csak néhányan bűnözők - míg lehet, hogy a BDI pontosan ilyen munkákra specializálódott. Az egész elmélet teljesen hihetőnek tűnik, még akkor is, ha egyre hosszabb azoknak a tényeknek a listája, amelyekre nem ad magyarázatot. Casey szavai. A pincebeli szoba elrendezése. Laura, amint szabadon kószál a testre szabott börtönének falai közötti folyosón. Ezek együtt egy olyan lehetőségre utalnak, ami mindent megmagyaráz - viszont egyáltalán nem tűnik hihetőnek: Laura valóban egyedül, külső segítség nélkül szökött meg a Hilgemannból. Kétszer is. Végül pont ezért rabolták el - valaki úgy vélte, hasznot húzhat a képességeiből. Ezért kellett az a dupla falú szoba is: ott tesztelték az őrült szabadulóművészt. Amikor belébotlottam, épp félig átment a próbán.

Mi hozta a nyakunkra az őröket tegnap éjjel? Nyilván beindítottam valamiféle riasztót - a szoba azonban nem állhatott kapcsolatban az épület biztonsági rendszerével, hacsak a kaméleonok be nem mondták az unalmast. Ha Laurát nem a megszokott biztonsági előírások szerint kezelik, hanem mint egy kísérlet alanyát, akkor nem lenne meglepő, ha egy teljesen különálló rendszer tartaná megfigyelés alatt. És miért tervez a BDI neurális térképeket? Ennek semmi köze a méhben elszenvedett agykárosodások miatti felelősség kérdésének eldöntéséhez; azokat az idegpályákat próbálják megtalálni, amelyek Laurát a második Houdinivé teszik. Szeretnék a tehetségét átültetni egy modba. Miért csempészték ki hullának álcázva, nem pedig bábmodot használva? Mert nem akartak szarakodni az agyával, nehogy elpusztítsák azt, ami miatt egyáltalán érdemes volt elrabolni. Minden tökéletesen egybevág. Az egyetlen gond az, hogy egyszerűen képtelen vagyok bevenni. Milyen hipotetikus képességei lehetnek Laurának, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenféle segédeszköz nélkül kijusson bármilyen bezárt helyiségből? Kétlem, hogy intuitív módon, egyetlen szempillantás alatt képes lenne felmérni egy komplett biztonsági rendszer lehetséges gyenge pontjait - és akkor is, legyen akármilyen tehetséges, mit kezdene puszta kézzel egy kamerával vagy a zárakkal? Az elmúlt kétszáz év tudományos kutatásai szerint telekinézis nem létezik. Az emberi test parányi elektromágneses mezői - még ha irányíthatóak lennének is - körülbelül egymilliószor gyengébbek annál, hogy akár egy milliméternyit is mozdítsanak egy zárnyelven. Ezen semmiféle agykárosodás nem változtathat - mint ahogy egy számítógépet sem lehet akár a legzseniálisabb módon is úgy átprogramozni, hogy utána tudjon levitálni. Tehát hogy juthatott ki? Még mindig ezen töprengek, mikor nyílik az ajtó. Egy fiatal férfi ledob mellém egy halom ruhát, elővesz egy pisztolyt és egy távkapcsolót, s ez utóbbit a bilincsek felé fordítja. Gyorsan aktiválom a RedNet-et, hátha el tudja még csípni a jelsorozatot. A bilincsek lehullanak a kezemről, de sajnos egyetlen bitnyi jelet sem fogok fel; biztos más frekvencián érkeztek, mint amit a vevősejtjeim érzékelni tudnak. A férfi pisztolyát rám szegezve megáll az ajtóban. - Öltözzön fel, kérem. - Felismerem a tegnap éjjel hallott hangot. Az arckifejezése hűvösen tárgyilagos, nyoma sincs rajta fensőbbségnek vagy ellenségességnek; kétségkívül neki is megvannak a saját viselkedésoptimalizáló modjai. A ruhák vadonatújak és tökéletesen illenek rám. A P3 a sztoikus beletörődésen kívül semmilyen más érzelmi reakciót nem engedélyez annak kapcsán, hogy elvesztettem a titkos zsebekbe rejtett összes felszerelésemet. Ennek ellenére, mikor végzek az öltözködéssel, agyam valamelyik zuga erőtlenül figyelmeztet, hogy a testem nem érzi a cuccaim megnyugtató súlyát. - Tegye fel az egyik bilincset. A háta mögé. Mikor ez is megvan, beköti a szemem. Aztán kivezet a szobából. Mellettem jön, egyik kezével a bilincset fogja a hátam mögött, a másikkal az oldalamba nyomja a pisztolyt.

Útközben nem sok érdekeset hallok; kantoni és angol beszédfoszlányokat, távolodó lépteket a szőnyegen, különböző berendezések távoli zúgását. Az orromat enyhe szervesoldószer-szag csapja meg. A P5 pontosan nyomon követi az útvonalunkat. Mikor megállunk, a kísérőm lenyom egy karosszékbe, a pisztolyt pedig a halántékomhoz emeli. - Ki bérelte fel? - kérdi egy nő minden előzetes bevezetés nélkül. Pár méterre lehet tőlem, pontosan szemben velem. - Nem tudom. - Miben bízik még mindig? - sóhajt fel. - Azt hiszi, hogy a maga kedvéért most majd végigmegyünk az összes szokásos módszeren? Igazságszérumok, igazságmodok, neurális térkép - csak azért, hogy előbányásszuk azokat az emlékeit, amiket vagy meghamisítottak, vagy nem? Ha azt hiszi, hogy időt nyerhet, nagyon téved. Nem áll szándékomban több ezer dollárt költeni a nyomorult agya feltörésére. Ha az igazat mondja, és a sztorija megállja a helyét, akkor elnézőek leszünk. Ha azonban nem hajlandó együttműködni - itt és most -, akkor megöljük úgyszintén itt és most. Nyugodt, de nem a modok okozta nyugalom árad belőle. Leereszkedő tónusa mintha inkább egy rosszul sikerült próbálkozás lenne arra, hogy hűvösen fenyegető legyen. Ami persze nem jelenti szükségszerűen azt, hogy csak blöfföl. - Az igazat mondom. Nem tudom, ki a megbízóm. Névtelenül béreltek fel. -

És azóta sem sikerült felderítenie az ügyfele kilétét?

- Nem ez volt a dolgom. - Rendben. De azért biztos kialakított valami munkahipotézist. Kire gyanakszik? - Olyasvalakire, aki azt hiszi, hogy Laurát tévedésbál rabolták el. Valakire, aki attól tart, hogy az egyik rokona volt a célpont a Hilgemannban. - Pontosabban? - Egyetlen valószínűsíthető név sem került még a birtokomba. Akárki is az, bizonyára mindent megtett a családi kapcsolat eltitkolásáért. Az, hogy az emberrablók nem a megfelelő célszemélyt vitték el, csak olyasvalakiknek juthat eszébe, akik igyekeztek mindent megtenni a rokonuk személyazonosságának titokban tartásáért. Úgyhogy nem törtem magam a megbízóm kiléte miatt; fontosabb dolgom volt. A nő tétovázik, aztán ejti a kérdést. - Hogyan jutott el hozzánk? Részletesen elmagyarázom, hogyan vizsgáltam át a légi szállítmányok röntgenfelvételeit és a gyógyszerkereskedők adatbázisait. - És ki tud még erről magán kívül? Ha most hirtelen kitalálok valami fiktív társat, akkor arra pillanatok alatt rájönnek. Hazudhatnám azt is, hogy a nyilvános hálózatokon elrejtettem egy szoftvert, ami mindent elárul az új-hongkongi rendőrségnek, ha velem történik valami - de ezt a fenyegetést sem

vennék túl komolyan. Ha lenne elég bizonyítékom a zsaruk meggyőzésére, akkor egyenesen hozzájuk mentem volna, és nem kockáztatom meg a betörést. - Senki. - Hogy jutott be az épületbe? Most sem nyernék semmit a hazudozással. Már biztos összerakták a részleteket. Ha megerősítem, amit egyébként is tudnak, akkor talán szavahihetőbbnek tartanak majd. - Mit tud az itt folyó munkáról? - Csak azt, ami a hirdetésekben van. Megbízásos biológiai kutatások. - És maga szerint miért érdekel minket Laura Andrews? - Erre még nem tudtam rájönni. - Valami ötlete csak van. - Már nincs. - Vannak kifejezetten arra készült modok, hogy az ember meggyőzően tudjon hazudni - azaz úgy válaszoljon bármilyen kérdésre, mint az állításai igazságáról mélységesen meggyőződött normális emberek, mind hangsúly, mind testhőmérséklet, pulzus stb, tekintetében -, nekem azonban nincs szükségem ilyesmire. A P3 teljesen kifürkészhetetlenné teszi ezeket a fizikai jellemzőket. - Egyik sem ad magyarázatot a történtekre. - Nem? Nem szűkölködöm a tudatlanságomat alátámasztó, valószínűtlen elméletekben. Engedelmesen elmesélem az összes hipotézist, akármilyen szánalmas legyen is, ami az elmúlt nyolc nap során megfordult a fejemben - kivéve az X vállalat okozta születési rendellenesség és a "Laura, a szabadulóművész" teóriákat. Annyira belemelegszem a dologba, hogy majdnem megemlítem a Gyermekek közreműködésétől való rettegésemet is, de még idejében leállítom magam; most már, hogy biztos vagyok benne: nyilvánvaló hazugságnak tartanák, annyira nevetségesnek tűnik az egész. - Oké - mondja a nő, mikor végre elhallgatok, de nem nekem. Az őr elveszi a fejem mellől a pisztolyt, de nem állít fel a székből, és hirtelen rájövök, mi fog történni. Egy pillanatra elönt a színtiszta düh - nagyrészt öntudatlan vagyok, egyébként meg bekötik a szemem; hogy fogok így bármit is megtudni? -, aztán a P3 elnyomja ezt a teljesen haszontalan érzést. A tű behatol a vénámba, a szer feloldódik a véremben. Nem küzdök ellene; semmi értelme se lenne. Ez alkalommal ágyon ébredek, és a kezem sincs megbilincselve. Körülnézek; egy szűk, majdnem teljesen üres lakásban vagyok. A sarokban egy ismeretlen férfi ül egy széken, kifejezéstelen arccal figyel, pisztolyát a combján nyugtatja. Odalentről felhallatszik az utca zaja, úgy tizenöt-húsz emelet magasan lehetek. Január 6-a, hét óra negyvenhét perc van. Felkelek, és a fürdőszoba felé veszem az irányt; az őr meg sem próbál megállítani. Odabent egy zuhanyzófülke, egy vécécsésze és egy kézmosó fogad. A falon egyetlenegy, körülbelül harminc centiméteres, nem nyitható, füstüveges ablak; a mennyezeten pedig egy feleakkora szellőzőrács. Vizelek, majd megmosom a kezem és az arcom. A vizet tovább folyatva gyorsan

átkutatom a helyiséget, de semmit sem találok, ami akár csak távolról is fegyverre emlékeztetne. A lakás többi részét a lakószoba alkotja, az egyik sarokban a konyhával. Ez utóbbi mellett egy kis hűtőszekrény áll, nyitott ajtóval, kihúzva. A mikrót és a főzőlapot a tálalópultba építették be. A mosogató felett egy redőnnyel eltakart ablak van. Elindulok arrafelé, de az őr megállít. - Semmi sincs ott, amire szüksége lenne. A reggeli nemsokára megérkezik. - Bólintok és visszafordulok. Fel-alá járkálok az ágy mellett, próbálom kinyújtóztatni merev izmaimat. Nemsokára betoppan egy másik férfi, karjai között egy nagy kartondoboznyi készétellel és kávéval. Az ágyon ülve eszem. Az őr nem csatlakozik hozzám, és elengedi a füle mellett a kérdéseimet. A szeme csak akkor mozdul, ha engem kell követnie a tekintetével, úgyhogy időnként majdnem úgy néz ki, mintha kábult lenne. Én azonban pontosan tudom, valójában milyen éber; épp elég huszonnégy órás megfigyelést csináltam végig már hasonló állapotban. Amikor egy mod éberséget biztosít a tulajdonosának, akkor az ember szó szerint képtelen eltompulni; az unalom, a csapongás és a türelmetlenség egyszerűen hozzáférhetetlen elmeállapottá válik. Felturbózatlanul gyakran kigúnyolom a zombikat - felturbózva azonban meg vagyok győződve arról, hogy ez az a terület, ahol a neurotechnológia igazi ereje megnyilvánul: nem az egzotikus, új tudatállapotok létrehozásában, hanem a lehetséges érzelmi állapotok tudatos, szándékos korlátozásában, a koncentrálóképesség fokozásában, a döntési folyamatok felgyorsításában. Félig-meddig számítok rá, hogy evés után megint elkábítanak, de nem ez történik. Nem akarom eljátszani a szerencsémet; lefekszem az ágyra, és a mennyezetet kezdem bámulni, mint egy mintarab, elkerülve ezzel a rendreutasítás lehetőségét. Nem áll szándékomban fogvatartóimnak akár csak a legkisebb nehézséget is okozni - már ameddig nem állnak úgy a dolgok, hogy az ellenállással többre megyek. És ha nem lesz ilyen lehetőségem? Mi van, ha nem tudok megszökni? Sok szempontból az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha megölnének. De milyen alternatívák vannak? Mit jelenthet a vallatáskor tett ígéret az elnéző bánásmódra feltéve, már csak a spekuláció kedvéért, hogy bármit is jelent? Talán emlékezettörlést. A durvábbik fajtából. Ha a BDI nem hajlandó egy vagyont költeni arra, hogy feltérképezze az agyamat a benne található információkért, akkor valószínűleg a személyiségem, az emlékeim integritásának megóvására sem fognak kidobni egy centet sem. A természetes emberi memória nem úgy fejlődött ki, hogy könnyen el lehessen távolítani belőle bármit is. Csak komoly számítások után lehet belőle kitörölni egy adott ismeretanyagot oly módon, hogy a többi emlék sértetlen maradjon. Olcsón és alaposan csak úgy lehet megoldani a dolgot, ha nagyobb területet céloznak meg. Halál, agymosás vagy szabadság. Csökkenő valószínűségi sorrendben. Tehát, hogyan változtathatnék az esélyeken? Hogyan találhatnék - vagy kreálhatnék - egy okot arra, hogy a fogvatartóim életben és épségben hagyjanak, amikor még azt sem tudom, hogy kik ők és mivel foglalkoznak? Ráadásul ezekre a kérdésekre sem fogok soha választ kapni így, hogy képtelen vagyok egyetlen adatmorzsához is hozzájutni.

A fejemben még mindig megvannak a Culex felvételei. Újra átnézem őket, egyiket a másik után, remélve, hogy korábban nem vettem észre valami fontosat. A munkaállomások képernyőiről készült fotók mind tele vannak információval - azonban a DNS-szekvenciák, a fehérjemodellek és a neurális térképek nem sokat mondanak nekem. Persze el tudom "olvasni" őket - már abban az értelemben, hogy egy gyerek is ki tudja betűzni akár a legbonyolultabb szavakat is -, de a legkisebb esélyem sincs arra, hogy bármelyik struktúrát felismerjem, a funkciójuk kitalálásáról pedig ne is beszéljünk. Ismét megetetnek. Az őrt leváltja egy másik. Órákon keresztül pörgetem magam előtt a tényeket, de semmi új nem kristályosodik ki az ellentmondásokból. A szökés ugyanolyan valószínűtlen, mind eddig. Az őrt öngyilkosság lenne megtámadni, jobb eséllyel élném túl azt, ha kiugranék az ablakon - bár valószínűleg még a szoba közepén sem járnék, amikor lelőne. Ahogy egyre fogynak a lehetőségek, a P3 mintha egyre inkább egyfajta közönyös állapotba hozna. Azt akarja, hogy több adatot szerezzek - de tisztában van azzal is, hogy nem tudok. Azt akarja, hogy a lehetséges túlélési stratégiákon gondolkozzam - de elismeri azt is, hogy nincs ilyen. Mihez kezd majd, mikor az összes célja eltűnik, mikor a kifinomult optimalizálási kritériuma értelmét veszti? Kikapcsol? Kipurcan? Hagyja, hogy én magam válasszak a teljesen egyforma mértékben kilátástalan lehetőségek közül? Estefelé belép a szobába az a férfi, aki a kihallgatásra kísért fel. Ledob egy bilincset az ágyra. - Rakja fel. A háta mögé. Most mi következik? Újabb kihallgatás? Felállok, kézbe veszem a bilincset. A másik őr a homlokomra irányozza a fegyverét, és automatára állítja. - Hová visznek? Nem kapok választ. Habozok, aztán bekattintom a karperecet. Az első férfi kezében egy fecskendővel elindul felém. Most már nagyon is ismerős az egész helyzet. Hát igen. Ugyanaz a megszokott procedúra. Nincs mitől félnem. Hogy is lehetne másképp? A fecskendő tartalma ugyanaz a világoskék folyadék, mint eddig. - Megmondanák, hová akarnak vinni? Tudomást sem vesz rólam, leveszi a tűről a kupakot. Egyenesen rám néz - de a modjai annyira szinten tartják, hogy semmit sem lehet kiolvasni a szeméből. - Én csak... Két ujját a nyakamra teszi, és megfeszíti a bőrt. - Szeretnék még egyszer beszélni a főnökével - mondom nyugodt, rezzenéstelen hangon. Van valami, amit még nem mondtam el neki. Valami fontos, amit el kell magyaráznom.

Nem reagál. A pisztoly még mindig automatára van állítva; ellenkezni a biztos halál. A tű behatol a vénámba. Nincs mit tenni, várok. Kinyitom a szemem, és felpillantok a fehér mennyezetre, majd körülnézek. Nem vittek sehová. Viszont nem vagyok felturbózva. Január 7-e van, 16.03. Az őr széke üres. Egy darabig teljesen mozdulatlanul fekszem, zsibbadtnak és kábának érzem magam. Amikor megpróbálok talpra állni, rá kell döbbennem, hogy sokkal gyengébb vagyok, mint hittem. Lassan felülök, leteszem a lábam, s előrehajolva igyekszem rendbe szedni a gondolataimat. Egy pillanatra elönt a színtiszta, nyomasztó klausztrofóbia érzése. Úgy haltam volna meg, mint egy engedelmes robot. Ez a legrosszabb az egészben: ahogy higgadtan elfogadtam a remény elvesztését, a lehetőségek beszűkülését, az események alakulását. Megástam volna a saját kibaszott síromat, ha megkérnek rá. De nem kértek meg. Miért hagytak életben? Miért kábítottak el? Ha az emlékezetemmel babráltak, akkor tökéletes munkát végeztek - ez pedig elég valószínűtlen. (Persze lehet, hogy egy évig tartott a dolog, és csak azért hiszem ennek az ellenkezőjét, mert ezt ültették el a fejemben.) Az ajtó nyílását hallva felnézek. Az az őr érkezik, aki tegnap beadta az injekciót. Nála van a fegyvere, de a tokjában, mintha tudná, milyen állapotban vagyok. Lehet, hogy kiszedték a turbómodjaimat? Ellenőrzőm a P3at; megvan. Nem kapcsolom be. A fickó felém dob valamit. Meg sem próbálom elkapni; a lábam mellett landol. Egy mágneses kulcs az. - A bejárati ajtóé - mondja. Rámeredek. Szinte zavarban van; akármilyen viselkedésoptimalizáló modot is használt eddig, esküdni mernék, hogy most ki van kapcsolva. A sarokból az ágy mellé löki a széket, és felém fordulva leül rá. - Csak nyugalom, oké? A nevem Huang Qing. El kell mondanom valamit. - Mit? - Kezdem azt hinni, hogy tudom a választ. Megint eszembe jutnak a turbómodjaim hogy tompítsam a csapást, hogy ne érjen sokk -, de aztán rájövök, hogy valószínűleg nem lesz szükségem rájuk. - Átdrótoztak, haver - mondja óvatosan. - A Gyülekezet átdrótozott. - A Gyülekezet. - A szó áttáncol a fejemen, gombokat nyom le, és kapcsolókat fordít el. Egy pillanatig tisztán látom ezt a vadonatúj szerkezetet: tökéletesen elhatárolt, független és átlátható - bár lehet, hogy mindez csak illúzió, mellékhatás, üzemzavar. Akármi is, egy másodperccel később a látomás (vagy csoda) már nincs sehol, és semmivel sem tudok többet mondani arról, hogy mi történt velem, mint arról, hogy melyik idegsejtjeim mozgatják a könyökömet, vagy irányítják a szívverésemet. - Jól vagy?

- Igen, jól. - És ez igaz is, tényleg jól vagyok. Valami elvont rémületet, és távoli, szinte alázatos dühöt érzek - de a mindent elsöprő megkönnyebbülés, hogy végre rendeződött a sorsom, és képes vagyok felfogni az értelmét, mindkettőt elnyomja. Szóval ezt értették elnéző bánásmód alatt. Élek. Az emlékezetem sértetlen. Semmit sem vettek el tőlem sőt, valamit hozzám is tettek. Fogalmam sincs, mi az a Gyülekezet - csak azt tudom, hogy a legfontosabb dolog az életemben.

MÁSODlK RÉSZ

Mikor Huang elmegy, pár percig csak fel-alá mászkálok a lakásban, s átgondolom, milyen dolgokat kellene vásárolnom. A ruhák, amiket a betörés során viseltem, megsemmisültek, a tárcámat azonban érintetlenül visszakaptam. Aztán eszembe jut, hogy vannak még ruháim a Renaissance-ban - és hogy a számlám is folyamatosan hízik náluk. Zsebre vágom a bejárati ajtó kulcsát, és lerobogok a lépcsőn. Találok egy utcanév táblát, ami alapján már eligazodom. Csak pár kilométerre vagyok a szállodától délre, úgyhogy gyalog megyek. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, hogy ne képzeljem el, mit csinálnék most, ha még mindig a régi prioritásaim lennének érvényesek - az új mod pedig a legkisebb mértékben sem cenzúrázza ezeket a spekulációkat. Akadálytalanul villannak fel az elmémben a legkülönbözőbb jelenetek; abszurd fantaziálások arról, ahogy hősies akaraterővel sikerül elég hosszú időre "legyőznöm" a modot ahhoz, hogy találjak egy idegsebészt, aki megszabadít tőle. A leghalványabb kétely sem merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy "egyébként" ezt akarnám tenni, de ugyanilyen biztos az is, hogy most nem ezt akarom. Zavaró ez az ellentmondás, de nem ismeretlen előttem; érvénytelenné vált céljaim kitartó, de komolytalan lelkiismeret-furdalásként gyötörnek. A párás hőség fullasztó, az utcákat ellepik a járókelők; valami gépies állhatatossággal küzdöm át magam a szombat esti tömegen. Egyenesen átvágok egy fiatalokból álló csapaton tizenöt-húsz, mindkét nembeli tinédzser, mindegyikük vigyorgó arcát ugyanannak a divatos kultuszszínésznek az arca után formázta a plasztikai sebész, s ugyanazok a csillogó, lumineszkáló tetoválások borítják a testüket is, tökéletes szinkronban felvillantva ugyanazokat a pszichodelikus mintákat. Nem akarnak balhét, informál a Déja Vu. Csak azt akarják, hogy lássák őket. Semmi okom sincs túl sokáig időzni a hotelben. Gyorsan összecsomagolok és kijelentkezem. Visszafelé menet kerülök egyet a repülőtér felé; nem tudom pontosan, miért. Részben kíváncsi vagyok, követnek vagy megfigyelnek-e, kíváncsi vagyok, mennyire bízik bennem a BDI. Fontolóra veszem, hogy ne menjek-e oda az indulási oldalra és ne vegyek-e jegyet, csak hogy kiderüljön, a nyomomban van-e valaki, de aztán gyerekes ötletnek tűnik az egész, és továbbmegyek. Félig-meddig még most is arra számítok, hogy egyszer csak hangokat fogok hallani, vagy látomások törnek rám, pedig tisztában vagyok vele, hogy az ilyen durva technikák már teljesen idejétmúltak. A hűségmodok nem suttogják a propagandájukat az ember fülébe. Nem bombázzák az agyat az odaadás tárgyának képével, s nem ingerlik közben az örömközpontokat, mint ahogy rosszullétet vagy fájdalmat sem okoznak, ha valakinek a gondolatai esetleg letérnek a

kijelölt ösvényről. Nem ködösítik el az elmét boldog eufóriával, sem lázas, vakbuzgó rajongással; és hibás, de elegáns logikai érvelésekkel sem csapják be a tulajdonosukat. Nincs agymosás, nincs kondicionálás, nincs meggyőzés. A hűségmod nem a változás előidézője, hanem maga a végtermék, a megváltozott állapot, a fait accompli. Nem igazolja a valamibe vetett hitet, hanem maga a hit, a hússá-vérré változott hit vagy inkább fordítva, a hitté változott hús és vér Sőt mi több, az érintett idegsejteket "átdrótozzák" azaz fizikailag lehetetlenné teszik, hogy a jövőben megváltozzanak. A hit megingathatatlan. Nem tudom eldönteni, bizarrabbá teszi a helyzetemet, hogy mindezzel tisztában vagyok. A mod meg sem próbálja megakadályozni, hogy a hatásairól gondolkodjak; az érzéseim őszintesége és az eredetük ismerete közötti konfliktus valószínűleg kevésbé hátrányos rám nézve, mint amilyen hátrányos az lenne, ha nem érteném meg tökéletesen, mi történt velem. Végül is lehet, hogy ha fogalmam sem lenne arról, hogy miért érzek így a Gyülekezet iránt, akkor megőrülnék, miközben megpróbálnék rájönni. A modot minden bizonnyal tervezhették volna úgy is, hogy eltitkolja a jelenlétét, és még csak eszembe se engedje jutni a kérdést, hogy mi történt velem - az ilyesfajta cenzúrát azonban elég nehéz zökkenőmentesen alkalmazni, ha nem akarjuk, hogy a felhasználó szinte a szellemi visszamaradottság állapotába süllyedjen. Az én memóriámat és józan eszemet épségben hagyták (már amennyire tudom), hogy szabadon, a magam módján barátkozzak meg a helyzetemmel. Huang azt mondta, hogy a Gyülekezet különböző kutatócsoportok nemzetközi szövetsége. A BDI az egyik fontos tagja ennek a szövetségnek. Valami egetrengető kutatáson dolgoznak és nekem is lesz egy kis részem a munka zavartalanságának biztosításában. Egy kicsit még mindig zsibbadt vagyok az engem ért enyhe sokk utóhatásától, de ahogy múlik, úgy kezdem észrevenni, milyen izgatottá tesz ez a lehetőség. A Gyülekezet nagyon fontos a számomra, és az a tény, hogy ezt az érzést az agyam egy részének átdrótozása okozza, nem pedig hagyományosabb érvek, semmivel sem csökkenti a dolog igaz mivoltát. Persze, szemét dolog mások agyával baszakodni az akaratuk ellenére - legalábbis általában -, azonban valami olyan életbevágóan fontos dolog érdekében, mint a Gyülekezet biztonsága, teljesen jogos. És persze, lehet, hogy huszonnégy órája még az ellenségemnek tartottam BDI-t - de nem mondhatnám, hogy ez volt a személyiségem sarkköve. Ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam - csak a feladatom és a szövetségeseim újak, ez minden. Megállok enni egy kicsi, zsúfolt büfében, legalább annyira azért, hogy lekössem a gondolataimat, mint amennyire az ételért. Rájövök, hogy minél tovább hagyom a fenébe a helyzetem értelmetlen boncolgatását, annál jobban érzem magam. A Gyülekezetnek fogok dolgozni! Akarhatok ennél többet? Persze lehet, hogy pont ez a kondicionálás - a mod megjutalmaz a helyes hozzáállásért -, de nem hiszem Ez sokkal inkább a legtermészetesebb emberi reakció, belefáradni annak az elemezgetésébe, hogy mi okom boldognak lenni. Pont éjfél után érek vissza a lakásba. - Mondd, szerelmes vagy? - kérdi Karen. - Vagy vallásos lettél? Elküldöm. De a sötétben heverészve óhatatlanul is végiggondolom még egyszer az egészet: A hűségmodok undorítóak - de a Gyülekezet fontos munkát végez, meg kell védeniük magukat, és én nem adtam volna be a derekamat másképp.

Miért gondolom, hogy fontos, amit csinálnak, mikor még azt sem tudom, mi az? Természetesen a hűségmod miatt. A tudat, hogy az érzéseimet szó szerint mások ültették el bennem, még nem gyengíti meg őket. Egy részem paradoxnak találja ezt, egy másik részem magától értetődőnek. Addig elmélkedhetem ezen az ellentmondáson, amíg az őrületbe nem kerget - vagy amíg teljesen hétköznapinak nem kezd tűnni -, de semmit sem tehetek, amivel megváltoztathatnám. És nem hiszem, hogy meg fogok őrülni. Jó ideje együtt élek már a P3-mal. Vagy Karennel. Persze sohasem ültettek még belém erőszakkal modot, de az elv ugyanaz. Mélyen legbelül valószínűleg már rég lenyeltem a tényt, hogy az érzelmeim, a vágyaim, az értékeim mind-mind hús-vér dolgok függvényei. Azon a szinten nincsenek paradoxonok, nincsenek ellentmondások, nincsenek problémák. A koponyámban lévő húscsomaghoz hozzápiszkáltak; ez mindent megmagyaráz. És a vágyak meg az értékek szintjén? A Gyülekezetet akarom szolgálni, ráadásul sokkal inkább, mint eddigi életemben bármit. Csak annyi a dolgom, hogy összebékítsem ezt a magamról kialakított képemmel. Hung reggel újra feltűnik, hogy segítsen megszervezni az életemet. A BDI támogatásával az áttelepülés puszta formalitás. Felbérelek egy költöztető céget, hogy átszállítsa a holmimat a perthi lakásomból. A bankszámláim nemzetiségének a megváltoztatása egy pillanat műve, és a kommunikációs számom primer fizikai címének az átíratása sem tart sokkal tovább. Az ügyfelem tizenkettedikén fog hívni, hogy beszámoljak neki a két hét fejleményeiről. A The Night Swftchboard-ba feltöltök egy üzenetet - csak az a jelszó indítja el, amiben a szerződés megkötésekor megegyeztünk (s amit a mod ismer, én azonban nem) -, amely közli, hogy megromlott egészségi állapotom miatt ejtettem az ügyet. Aztán kér egy bankszámlaszámot, ahová visszautalhatom az előleget. Miközben elvarrom korábbi életem szálait, egyre világosabbá válik előttem, mennyivel több értelme van annak, hogy a maguk oldalára állítottak, mint annak lett volna, ha megölnek. Így nem kell megszabadulniuk a holttestemtől, nem kell kitörölni a nyomaimat a számítógépes rendszerekből, nem kell félrevezetni a rendőrségi nyomozást. Mindössze néhány ártatlan hazugságot kell kitalálniuk - és ki akarhatna többet a tökéletes bűntény elkövetése során az áldozat aktív együttműködésénél? Délután Huang körbevezet a BDI-ben. Körülbelül száz alkalmazottjuk lehet, nagyrészt tudósok és technikusok, de a szervezet felépítésének csak egy kis részét magyarázzák el nekem. Csen Ja-ping (a nő, aki kihallgatott) a biztonságiak főnöke, de vannak adminisztratív és tudományos feladatai is; a hivatalos címe üzemfenntartási igazgató. Újra kikérdez - ez alkalommal a fejemnek szegezett pisztoly nélkül -, és láthatóan csalódott, hogy a sztorim gyakorlatilag változatlan. Csak azt vallhatom be, hogy hazudtam az emberrablás lehetséges indítékairól - és amikor elmondom a két, korábban elhallgatott elméletet, semmi jelét nem adja, hogy közel jártam-e az igazsághoz. Elrejtem a csalódottságomat; a Gyülekezet a mindenem, és mindent tudni akarok róla - de megértem, hogy hűségmod ide vagy oda, ki kell érdemelnem a bizalmukat. Később mutat néhány reklámanyagot a legújabb berendezésekről, amikkel kaméleonbiztossá akarják tenni a biztonsági rendszerüket. A lehető legtapintatosabban

elárulom neki, hogy a hónap végén piacra kerülő új kaméleonok teljesen elavulttá fogják tenni ezeket a drága szerkezeteket. Azt ugyan nem tudom felajánlani, hogy összeismertetem a kaméleongyártókkal - nagyon alaposan megvizsgálják a jelentkezőket -, azt azonban megígérem, hogy minden további újdonságról beszámolok majd neki. Magát a biztonsági őrséget négy ember alkotja, mindnyájukkal találkoztam már. Huang Quing mellett ott van Lee Soh Lung (aki elkábított a pincében), Jang Wenli és Liu Hua (aki a lakásban vigyázott rám). Lee, a legidősebb a felelős a mindennapos tevékenységükért; formálisan tájékoztat a munkájukról. A nap huszonnégy órájában, a hét minden napján két őr van szolgálatban. Most, hogy öten lettünk, egy-egy váltás kilenc óráig és harminchat percig fog tartani. Én 19.12-től 04.48-ig vagyok beosztva, ma este kezdek. Késő délután felhívom a szüleimet, akik Európában utazgatnak. Potsdamban érem el őket. Látható megkönnyebbüléssel fogadják a hírt, hogy végre állandó munkahelyem van. Ami a költözést illeti, nos, miért is ne? Új-Hongkong a lehetőségek hazája, nemde? - mondja anyám nem túl meggyőzően. Németország, mesélik, kezd egyre kellemetlenebbé válni - a Szász Függetlenségi Front megint vonatokat robbantott fel. Éjfélig Huang osztja meg velem a szolgálatot. A váltás idejére felturbózom magam; mind a négy kollégámnak Sentinel-je van, ami gyakorlatilag a P3 kereskedelmi változata. (Ennél tovább nem kíváncsiskodom; akármennyire izgat is, úgy érzem, tapintatlanság lenne megkérdezni, nekik is van-e hűségmodjuk.) Időnként megyünk egy kört az épületben és az udvaron - a behatolásom óta megerősítették, mondja Huan -, de ettől eltekintve nem sok dolgunk akad; még a biztonsági kamerák képét is szoftverek dolgozzák fel. A jelenlétünk természetesen egyáltalán nem felesleges - egyetlen számítógép sem tudta volna megakadályozni, hogy azon a bizonyos éjszakáján meg ne lépjek Laurával -, de az még nem köti le az embert, hogy nélkülözhetetlen. Amikor nem járőrözünk, kártyázással vagy sakkozással ütjük el az időt. Erre tulajdonképpen semmi szükség nem lenne, hiszen a modjaink nem hagynak minket unatkozni, Huangnak azonban - bár tizenöt évvel fiatalabb nálam vannak bizonyos régimódi elvei. - Sokkal éberebb az ember, ha csinálhat valamit. Mellesleg, ha az életünk felét ilyen koncentrált transzban töltjük, az olyan, mintha feleolyan hosszú ideig élnénk. Mások is dolgoznak éjszaka, de nem nagyon találkozunk velük. Egy dologban nem tévedtem: Laura szobáját külön figyelik, és a team tagjai a nap huszonnégy órájában tanulmányozzák a nőt. A számítógépeikkel együtt majdnem egy egész emeletet elfoglalnak. Néhányan odaköszönnek Huangnak, miközben elmennek mellettünk, a legtöbben azonban tudomást sem vesznek rólunk. Odapillantok a munkaállomások képernyőire; néhányon neurális térképek látszanak, másokat sűrűn beborítanak az egyenletek; az egyik a pincében lévő szoba alaprajzát mutatja - egy pillanatig, aztán a gép kezelője átvált egy másik feladatra. Azon töprengek, hogy sültek volna el a dolgok, ha a Culex elkapta volna ezt az ábrát - de most már semmi értelme ezen rágódni. Éjfélkor Lee veszi át Huang helyét. Ez a nő sokkal szófukarabb, mint kollégája, amire a P3 azzal reagál, hogy még jobban kiélesíti a megfigyelési üzemmódját. Továbbra is érzékelem az idő múlását; csak éppen nem vált ki bennem semmi reakciót. Mikor megérkezik Jang, hogy leváltson, nem lepődöm meg, nem érzek megkönnyebbülést; egyáltalán: semmit sem érzek. A földalatti megállója felé tartva kilépek a felturbózott állapotból. Miközben elenyésznek a P3 korlátozásai, egy pillanatra megszédülök, kénytelen vagyok megállni; hogy szemügyre

vegyem a környéket: az üres, kanyargós utcát; a tömzsi betonlaboratóriumokat és üzemeket; a szürke hajnali eget. A levegő hűvös és édes. Azon kapom magam, hogy egész testemben remegek az élvezettől. *** Az ügyfelem tizenkettedikén hív, ahogy arra számítottam, de nem hagy üzenetet; talán túl paranoiás, s inkább veszni hagyja a pénzét, csak nehogy nyomon kövesse valaki az átutalást még akkor is, ha ennek a kockázata alig valamivel nagyobb, mint amikor nekem utalta át az előleget. Megérkeznek a bútoraim. Megkapom az állampolgárságot. Szabadidőmben kezdek felfedező utakat tenni a városban - a Déja Vu térképének segítségével, de a turistahalandzsa nélkül. Nem érdekelnek a templomok és a múzeumok; csak megyek az orrom után, a lakóházak, az üzleti negyedek felhőkarcolói, az áruházak és a bolhapiacok között. A hőség és a tömeg továbbra is nyomasztó, a monszuneső pedig mintha mindig készületlenül érne - de kezdem úgy érezni, már csak megszokásból morgok rá, nem pedig azért, mert nem sikerül alkalmazkodnom az éghajlathoz. Huang Qing néhány kilométernyire nyugatra lakik tőlem; a barátnőjével, Teo Csuval, a tehetséges hangmérnökkel és zenésszel bérelnek közösen egy lakást. Egy délelőtt meghívnak magukhoz, meghallgatjuk Csu legújabb ROM-ját - hipnotikus szépségű zene, tele különös, meg-megtörő ritmusokkal, hirtelen felszökő csúcspontokkal; kimért szünetekkel. Azt mondja, a művet a tradicionális kambodzsai muzsika ihlette. Mindketten menekültként érkeztek ide, de egyikük sem a régi Hongkongból. Huang Tajvanon született. Családjának majdnem minden tagja a nemzeti kormány polgári alkalmazottja volt; tizenegy évvel a kínai invázió után gyakorlatilag még mindig megbélyegzetten éltek. Huang ötéves lehetett, mikor délre jöttek. A hajójukat kalózok támadták meg; sok embert megöltek. - Nekünk szerencsénk volt - mondja. - Elvitték a navigációs berendezéseket, és elrontották a motorokat, de nem találták meg az összes ivóvizet. Pár nap múlva összefutottunk egy mindanaói járőrrel, akik bevontattak minket a kikötőbe. A Fülöp-szigetek akkoriban szemben állt Kínával; úgy bántak velünk, mint a hősökkel. Csu Szingapúrban született. Újságíró anyja nyolc éve börtönben van; soha, senki nem árulta el neki, tulajdonképpen miért. Csu Szöulban járt egyetemre, mikor a letartóztatatás történt. Azóta nem térhet vissza hazájába. Apja nincs; mesterséges megtermékenyítéssel fogant. Rendszeresen küld pénzt a nagyszüleinek a jogi költségek fedezésére, de a bíróságok eddig tizennyolc havonként, óraműpontossággal meghosszabbították a büntetést. Nem hiszem, hogy Csu tudna a BDI szerepéről az emberrablásban, ezért óvatosan mesélem el, hogyan kerültem Új-Hongkongba. Huang a szőnyeget bámulja, miközben én pofátlanul előadok egy történetet arról, hogy hat évig börtönőr voltam, aztán az utcára kerültem, mikor a RehabCorp lett az új tulajdonos. A Sentinel nélkül gyakran feszeng a jelenlétemben, ami érthető is: most már teljesen biztos vagyok benne, hogy neki nincs hűségmodja, és nem lenne normális emberi lény, ha nem találná nyugtalanítónak a Gyülekezet iránt tanúsított, újonnan támadt odaadásomat - az okát ismerheti ugyan, arról azonban fogalma sem lehet, mennyire helyesnek érzem én ezt az állapotot. Abban is biztos vagyok, hogy megparancsolták neki: barátkozzon össze velem, ami bizonyára még kellemetlenebbé teszi a helyzetét.

Az elkövetkező hetekben az életem egyre hétköznapibbá válik. Laura - és általában a Gyülekezet tevékenysége - iránti kíváncsiságom semennyit sem csökkent, de el kell fogadnom, hogy a Gyülekezet érdekeit most a tudatlanságommal szolgálom a legjobban. Ennek ellenére szívesebben tennék érte többet annál, hogy naponta kilenc és fél órát zombi éjjeliőrként töltök el. Fogalmam sincs, kivel szemben őrizzük ilyen szigorúan a BDI-t szerintem én voltam az egyetlen ember a világon, aki komolyan nyomozott Laura után. Még ha az exügyfelem fel is fogadna valaki mást, valószínűtlen, hogy az utódom ugyanolyan szerencsés lenne, mint én: a gyógyszerforgalmazóktól idevezető nyomokat eltüntették. Tehát, ki az ellenségünk? Hamar megtanultam nem felidézni Karen-t; szarkasztikus megjegyzései csak dühössé és zavarttá tesznek. Próbálom kordában tartani, próbálom elképzelni, ahogy boldogan részt vesz velem az új életemben, de úgy tűnik, hogy ennyire nem lehet eltorzítani az emlékeimet; szó szerint képtelen vagyok úgy elképzelni őt, mint aki helyesli azt, amivé lettem. De még a mod használata nélkül is vele álmodom; eretnek rémálmokból riadok fel, szemrehányó szavainak ereje - vagy érzése? - dübörög a koponyámban. Utasítom a Boss-t, hogy zárja ki őt az álmaimból. Fáj nélküle lennem, de a Gyülekezet erőt ad a fájdalom elviseléséhez. Időnként - főleg amikor a reggeli hőségben és zajban próbálom rávenni magam az alvásra előveszem a lényem legbelsejében megbúvó ellentmondást, és egyre több időt töltök a vizsgálgatásával. Nem gyengül, nem változik. Ugyanolyan jól tudom, mint eddig, hogy el "kellene" borzadnom a sorsomon - és tisztában vagyok vele, hogy nem ez történik. Nem érzem magam csapdába ejtve. Nem érzem, hogy erőszakot tennének rajtam. Tudom, hogy az elégedettségem bizarr, irracionális, illogikus - de hát a múltbeli boldog pillanataim sem kidolgozott logikai érvelésen vagy körültekintően kialakított életfilozófián alapultak. Van úgy, hogy csüggedt, magányos, zavart vagyok; boldoggá nem tesz a hűségmod közvetlen módon abszolúte nem befolyásolja a hangulataimat. Zenét hallgatok, hávét nézek fájdalomcsillapítóban nincs hiány. De a végén, mikor az édes zene elhalkul, amikor a legszórakoztatóbb kép szertefoszlik, nincs mit tenni, mint magamba fordulni és megkérdezni, miért élek. És most már meg is tudom válaszolni ezt a kérdést. A Gyülekezetet szolgálom. Nem tehetek róla, ideges vagyok, mikor Csen Ja-ping hat hónap után először az irodájába hívat. A napi rutin annyira belém rögzült, hogy már attól enyhe rossz érzésem van, hogy nem a megszokott időben kell végigmennem az ismerős folyosókon. Alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartok: mikor nem tettem eleget a Gyülekezet iránti kötelezettségeimnek? Alig tudom elhinni, hogy ennyi ideig kihúztam büntetés nélkül, olyan sok alkalmat találok. Mi lesz most? Megrónak? Lefokoznak? Kirúgnak? Csen nem szaporítja a szót. - Új beosztásba helyezzük. Más munkahelyen. Az egyik önkéntesünk testőre lesz. Önkéntesek? Egy pillanatig azt hiszem, hogy ez csak egy eufemizmus - hogy vannak még Laurához hasonló, szellemi fogyatékos fogvatartottjaik -, de amikor Csen megmutatja Csung Po-kwai fényképét, ami a lány diplomaosztóján készült, nyilvánvalóvá válik, hogy a szó valami egészen mást jelent.

- Az Advanced Systems Researchnél fog dolgozni. Náluk nem mindenki tud a mi szerepünkről, aminek jó oka van; a Gyülekezet egészének érdeke megkívánja, hogy a projektünk... szétszabdalt maradjon. Úgyhogy semmilyen körülmények között, senkinek nem beszélhet az ASR-nél a BDI-ről vagy bármiről, amit itt megtudott. Mint ahogy az ASR munkájáról sem beszélhet senkinek itt, engem kivéve. Világos? - Igen. Szinte szédítő sebességgel jövök rá, hogy nem büntetnek meg, sőt még csak félre sem állítanak. Az új munka bizalmi állás. Előléptettek. Miért engem? Miért nem Lee Soh Lungot? Miért nem Huang Qinget? Természetesen a hűségmod miatt. Én magam értéktelen vagyok - a mod azonban értékessé tesz. - Van kérdése? - Pontosan mivel szemben kell megvédenem Miss. Csungot? - Minden előre nem látható eseménnyel szemben válaszolja szárazon Csen, némi habozás után. Kilépek a BDI-től. Csen ragyogó ajánlólevet ad, és egy biztonsági őrökre specializálódott állásközvetítő cég címét. Felhívom őket; véletlenül van egy állás a fájljaikban, amit mintha pontosan nekem találtak volna ki. Videotelefonon beszélünk, majd feltöltöm nekik az életrajzomat és az ajánlólevelet. Negyvennyolc óra múlva újra állásban vagyok. Az Advanced Systems Research egy koromfekete toronyházban székel. Az épület homlokzata olyan, mintha hajszálvékony ezüstszálakkal átszőtt, málló faszénből készült volna - a sötét felületen ezernyi fénypont csillan fel a nap sugarainak vakító fényében. A hivalkodó külső eleinte aggaszt, mintha vonzaná a kíváncsiskodókat, aztán rájövök, hogy abszurd ez az érzés; a városnak ebben a részében a szerényebb külcsín lenne a feltűnő. De az is lehet, hogy az ASR-nek nincs félnivalója a kíváncsiskodóktól; hivatalosan nem állnak kapcsolatban a BDIvel, és amennyire tudom, semmilyen illegális tevékenységgel nem hozhatóak közvetlen összefüggésbe. A biztonsági rendszerük megszégyeníti a BDI-ét. Minden szinten őrök állnak, és körülbelül olyan könnyen lehet bárhová bejutni, mint egy börtönben. Csung Po-kwai és a többi önkéntes a harmincadik emeleten lakik. Enyhe túlzásnak tűnik, hogy az egész rendszer tetejébe még személyi testőröket is állítanak melléjük, de biztos megvan rá az okuk - és ez az emlékeztető, hogy a Gyülekezetnek biztos vannak ellenségei is, dühvel tölt el. Megfogadom magamban, hogy a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel fogom ellátni a feladataimat. Felturbózva természetesen nem lehetek dühös, de a normális énem által felállított prioritások nem szűnnek meg. Tong Hoi-man, a biztonsági főnök elmagyarázza a beosztásomat, majd gondoskodik néhány új modról, amikre szükségem lesz, hogy kommunikálhassak az ASR biztonsági rendszerének bonyolult protokolljain keresztül. Tizenkét órás műszakokban fogok dolgozni, este hattól reggel hatig. Miss. Csung napirendje változó; néha késő estig is a laborokban van,

néha pihenéssel tölt egy-két napot. De akármit is csinál, az épületet nem hagyja el - rendkívüli mértékben megkönnyítve ezzel a dolgomat. A munkába állásom előtti napon ideges vagyok, de lelkes is. Egy lépéssel megint közelebb fogok kerülni a Gyülekezet mélyén meghúzódó rejtélyhez. Talán beképzeltség azt hinni, hogy egy nap majd a teljes igazságot is elárulják - de hát Csen is ismeri a teljes igazságot, nem? És biztos vagyok benne, hogy neki nincs hűségmodja. Vonakodva idézem fel a Laura elrablásáról alkotott régi elméleteimet. Miután hónapokig hagytam, hogy a Gyülekezetről alkotott képem egyre elvontabbá váljon, most egy kicsit nyugtalanító konkrét, meghatározott, hétköznapi lehetőségekről gondolkodni. De hát mitől félek? Attól, hogy az igazság majd valahogy besározza az ideálomat? Tudom, hogy ez lehetetlen. Akármit is csinál a Gyülekezet, s akármilyen világinak tűnjék is a tevékenysége, a munkájuk attól még az övék - s ennélfogva a legfontosabb cselekedet a földön. Az eredeti elképzeléseim nagy része most már abszurdnak tűnik. Képtelen vagyok elhinni, hogy egy nemzetközi, több tudományágban is tevékenykedő kutatócsoportot csak azért hozzanak létre, hogy valamilyen, a háttérben megbúvó gyógyszergyár megbízásából a cég terméke által okozott születési rendellenességet vizsgálják. Még ha milliárdokra rúg is a gyártóra kiszabható kártérítés összege, akkor sem értem, miért költenének egy hasonló nagyságú összeget a probléma puszta tanulmányozására, amikor sokkal olcsóbb és megbízhatóbb módszerek is a rendelkezésükre állnak a várható per megakadályozásához. Már csak egyetlen régi elméletemnek van valamennyi értelme: a "Laura, a szabadulóművész" címkéjűnek. És ha még most sem tudom elképzelni, miféle titokzatos képesség birtokában lehet, akkor bele kell nyugodnom: túl szűk agyú vagyok ahhoz, hogy kitaláljam. Kijutott a Hilgemannból. Kijutott a pincebeli belső szobából. Vannak persze más magyarázatok is, de azok túl nagy mértékben támaszkodnak a képzeletre. Vajon mi történt azon az éjjelen, mikor betörtem a BDI-hez? Valaki véletlenül nyitva hagyta maga után a belső szoba ajtaját, Laura meg kisétált és becsukta maga mögött? Ahogy visszaemlékszem a zárra, ezt megtenni a kulcs nélkül ugyanolyan csoda lett volna, mint kijutni. Egy dolog nyilvánvaló: ha létezik telekinézis, akkor a kutatása és alkalmazása méltó feladat lenne egy olyan szövetség számára, mint a Gyülekezet. És ha a BDI-nek sikerült egy modba zárnia Laura képességeit? Akkor azt a modot tesztelniük kellene. Méghozzá önkéntesekkel. - Fel. Le. Fel. Fel. Le. Fel. Le. Fel. Le. Le. Le. Fel. Le. Fel. Fel. Le. Fel. Le. Fel. Fel. A 619-es szobát betöltő hang nyugodt és egyenletes, de szinte biztos, hogy emberi. Akármilyen antropomorf kiegészítéseket is adtak mostanában a beszédszintetizálórendszerekhez, olyan tudományos berendezést még nem hallottam, ami berekedt volna pár óra folyamatos beszéd után. A szobát telezsúfolták kerekes kocsikra pakolt elektronikus berendezésekkel; a dobozok között üvegszálas vezetékek kígyóznak. A felfordulás közepén egy idős hölgy ül a központi konzol előtt. Tekintetét le sem veszi a monitorán villódzó színes grafikonokról. Két fiatal férfi áll mellette, az ő figyelmüket is ugyanaz köti le. A MetaDossier (Mindvaults, 3950 $) azonnal azonosítja mind a hármat a belépésre jogosult személyek listája alapján: Leung Lai-shan, Lui Kiu-csung, Ce Yeung-hon. Mindegyik doktornak szólítandó. Dr. Lui vet rám egy futó

pillantást, majd visszafordul a képernyő felé; a kollégái tudomást sem vesznek rólam. Csung Po-kwait sehol sem látom, de feltételezem, hogy az ő hangja hallatszik a hangszóróból. - Fel. Le. Fel. Le. Le. Le. Fel. Le. Fel. Fel. Aztán észreveszem a másik testőrét, Lee Hing-cseungot. Egy ajtó mellett áll, ami előtt szemmagasságban élénkvörös hologram lebeg: BELÉPNI TILOS! Kezet rázunk, és a MetaDossier-ek - a RedNet-en és a tenyerünkbe ültetett infravörös érzékelőkön keresztül gyors; kódolt párbeszédbe kezdenek, még egyszer megerősítve mindkettőnk számára a másik személyazonosságát. - De örülök, hogy itt vagy! - suttogja. - Még öt perc ebből a szarból, és elkezdem rágni a szőnyeget! - Le. Le. Le. Fel. Fel. Le. Le. Fel. Fel. Le. - Hogy érted ezt? Van Sentinel-ed, nem? - Persze hogy van. De nem segít. - Értetlenül nézek rá, és majdnem bele is kezd a magyarázatba, de aztán meggondolja magát, és szomorúan megcsóválja a fejét. - Majd rájössz. - Fel. Le. Le. Fel. Fel. Fel. Le. Le. Fel. Fel. - Te tudod, mit csinál odabent? - kérdi Lee. Nem. - Ül a sötétben, egy fluoreszkáló képernyőt bámul, és közben bemondja azt az irányt, amerre az ezüstionok eltérnek egy mágneses mezőben. Erre nem tudok semmi értelmes választ adni, úgyhogy csak bólintok. - Fél nap múlva találkozunk. - Ahogy mondod. Elfoglalom a helyét az ajtó mellett, de önkéntelenül is odalesek a képernyőre, amit a tudósok láthatóan nagyon lenyűgözőnek találnak. A diagramok felfutnak és ellaposodnak - de hosszú távon mindegyik visszatérni látszik az eredeti alakjához; az átlagot nézve a fluktuációk kiegyenlítődnek. Ami szerintem azt jelenti, hogy akármilyen kidolgozott véletleneloszlás teszteket is reprezentálnak ezek a grafikonok, az ezüstionok eltérései mindegyiken kifognak. Ha nem tévedek a telekinézismoddal kapcsolatban, akkor Csung Po-kwai valószínűleg megpróbálja megtörni ezt a véletlenszerű eloszlást, megpróbálja valamelyik irányba befolyásolni az ionok mozgását. A lehető legkisebb objektumokon tanulja meg használni a képességeit. Azt viszont nem értem, miért ő maga mondja be az adatokat. A számítógépek a saját érzékelőikkel biztos figyelemmel kísérik a kísérletet, miért kell akkor az önkéntesnek helyszíni közvetítést adni a történésekről? A diagramok hipnotikusan villognak, de nem azért vagyok itt, hogy a kísérlet figyelésével szórakoztassam magam. Elfordulok a képernyő felől - és hamarosan rájövök, hogy maguk a szavak is ugyanúgy elterelik a figyelmemet. - Le. Le. Fel. Fel. Fel. Le. Le. Fel. Fel. Fel. Fel. Le. Fel. Le. Le. Fel. Le. Fel. Fel. Fel. Az agyam egy része megragad minden tünékeny mintázatot, minden álritmust - és amikor minden minta szertefoszlik, minden ritmus elhal, csak még keményebben próbálja felfedezni a következőket.

- Fel. Le. Fel. Fel. Le. Le. Fel. Le. Fel. Fel. Le. Le. Fel. Fel. Fel. Le. Fel, Le. Fel. Le. Felturbózva gond nélkül ki kellene tudnom zárni a monoton hangsort. Azonban hihetetlen módon, képtélen vagyok rá. Lee-nek igaza volt - és a P3 sem jobb, mint a Sentinel. Egyszerűen képtelen vagyok elterelni róla a figyelmem. - Fel. Le. Fel. Le. Le. Le. Le. Fel. Le. Le. Le. Fel. Le. Fel. Fel. Fel. Fel. Le.. Le. Le. A legrosszabb az, hogy önkéntelenül, akaratlanul is megpróbálom kitalálni a következő irányt. Nem, még rosszabb: megpróbálom befolyásolni a következő irányt. Megpróbálok valami rendszert vinni a sorozatba. Ha már nem tudom kizárni ezt a mormolást, akkor legalább megpróbálok valami értelmet kényszeríteni bele. Azt hiszem, Csung Po-kwai is így érezheti magát. Egy-egy sorozat tizenöt percig tart, majd tíz perc szünet következik. Miss. Csung ilyenkor előbújik az ionszobából - a fél arcát eltakaró napszemüveget visel, hogy a szeme ne szokjon el túlságosan a sötétségtől -, iszik pár korty teát, kinyújtóztatja a lábát, különös ritmusokat ver ki a berendezéseken a mutatóujjával. Hozzám is szól pár szót, most először, de aztán inkább kíméli a hangszálait. A tudósok nem figyelnek ránk, el vannak foglalva az adataikkal és az ezoterikus statisztikai tesztjeikkel. Akárhányszor újra kezdődnek a kísérletek, újra és újra megpróbálom kizárni a fejemből az alattomos kántálást. Végül is, akár cserbenhagyott a P3, akár nem, akár fel vagyok turbózva, akár nem, maradnia kellett még valamennyinek a természetes önkontrollomból. Nem járok sikerrel, de végül változtatok a taktikámon, és sikerül elérnem egy egyensúlyi állapotot, amiben legalább nem fokozom a problémát azzal, hogy a fogamat összeszorítva próbálom elérni azt az éber állapotot, amit megszoktam az évek során. A tudósokat láthatólag egyáltalán nem zavarja a monoton szóáradat - de hát számukra ez végül is adat, nem zaj; és nem is kell megpróbálniuk kizárni a fejükből. Amennyire meg tudom ítélni, az eredmények nem javulnak a kísérletek előrehaladtával, észreveszek viszont valamit, amire eddig nem figyeltem föl: a diagramok azután változnak meg, miután Csung kisasszony megállapít egy irányt. A legkönnyebben akkor lehet ezt észrevenni, amikor összejön egy sor azonos irányba eltérő ion; a diagramok többsége fokozatosan aszimmetrikussá válik, és ez az aszimmetria majd csak akkor törik meg, mikor a lány közli a sort megtörő ion irányát. De ha a számítógépek egyenesen az ioneltérítőből gyűjtik az adataikat, akkor az események ezen sorrendje elég furcsa; akármilyen bonyolult számítások szükségesek is a diagramok felvázolásához, nem valószínű, hogy pár ezred másodpercnél tovább tartana elvégezni őket - ami pedig biztosan rövidebb idő, mint amennyi alatt egy ember észrevesz egy fényvillanást, és megállapítja, hogy "fönt" vagy "lent" történt. Mit jelenthet ez? A számítógépek nem lennének közvetlenül rákapcsolva a kísérletre? Csak másodkézből, Csung Po-kwaitól szerzik az adataikat? Ennek így semmi értelme. Valószínűleg a tudósok könnyebben nyomon tudják követni így az eredményeket, ezért iktattak be a programba valamilyen késleltetést. Dr. Leung végül 20.35-kor állítja le a munkát. Miközben ők hárman továbbra is a konzol felé görnyednek a binominális eloszlás hatodik momentumának szenzibilitásán vitatkozva, Miss. Csung a könyökével oldalba bök, és a fülembe súgja: - Éhen halok! Tűnjünk el innen!

A liftben elővesz egy kis flakont, és valamit a torkába fúj belőle. - A kísérlet közben nem használhatom - magyarázza. - Tele van érzéstelenítő és gyulladásgátló szerekkel, ők pedig ragaszkodnak hozzá, hogy semmilyen gyógyszer ne legyen a szervezetemben. - Köhög néhányat, majd most már kevésbé rekedten folytatja. - És ki vagyok én, hogy vitatkozzam velük? Az ASR-toronynak saját étterme is van a tizennyolcadik emeleten. Miss. Csung lelkendezve elárulja, hogy szerződése szerint korlátlan mennyiségben, ingyen fogyaszthat bármilyen élelmiszert. Az azonosító kártyáját becsúsztatja az asztalon lévő résbe, mire az asztallapon feltűnik az illusztrált menü. Gyorsan választ valamit, majd kérdően rám néz. -

Te nem eszel valamit?

- Szolgálatban soha. - Hitetlenkedve nevet fel. - Tizenkét órán át éhezel? Ne légy nevetséges! Lee Hing-cseung evett szolgálatban. Neked miért ne lenne szabad? - Valószínűleg más modjaink vannak - vonok vállat. Az én metabolizmusomat irányító modot úgy tervezték, hogy felül tudjon kerekedni rövidebb éhezéseken - ami azt illeti, hatékonyabban tartja optimális szinten a vércukromat, ha nem zavarom össze a dolgát evéssel. - Hogy érted azt, hogy "összezavarod a dolgát"? - Étkezés után általában felszökik az ember inzulinszintje - tudod, ettől van az a kis jóllakott álmosság. Ez bizonyos fokig kiküszöbölhető, de egyszerűbb, ha a közvetlen glikogénátalakítás mellett maradok. Félig csodálkozva, félig elítélően csóválja a fejét, majd körülnéz a zsúfolt étteremben. Minden asztalról gőzoszlopok törnek az álmennyezet alatt elrejtett légkondicionálók felé. -

De... nem leszel farkaséhes ettől az illattól?

- El van vágva az ingerkapcsolat. - Úgy érted, nem érzel szagokat? - Nem, úgy értem, hogy a szagok nincsenek hatással az éhségérzetemre. Blokkolva van az összes biokémiai és érzékszervi reakció. Nem tudok éhes lenni; egyszerűen lehetetlen. - Aha. - Egy automata tálalókocsi gördül mellénk, és fürgén felszolgálja az első fogást. Pokwai bekap egy falatot valamiből, amit tintahalnak nézek, és szaporán rágni kezd. - Nem veszélyes ez? - kérdezi két nyelés között. - Nem igazán. Ha a glikogéntartalékaim egy bizonyos szint alá csökkennek, akkor a megfelelő mod azonnal informál erről, s utána már csak rajtam áll, mihez kezdek a dologgal. Ezzel szemben az állandó éhségingerek akár valami fontosabb dologról is elvonhatják a figyelmemet.

- Tehát eleged lett abból, hogy a tested úgy bánjon veled, mint egy gyerekkel - bólint. Nincs több durva büntetés a rosszalkodás, és nincs több jutalom a helyes viselkedésért; az állatoknak talán szükségük van erre a túléléshez, mi, emberek viszont elég okosak vagyunk ahhoz, hogy megállapítsuk a saját prioritásainkat. - Ismét bólint, de nem elismerően. - Van ebben valami vonzó. De hol húzod meg a határt? - Miféle határt? - A határt "közted" és a "tested" között... a "sajátodnak" tartott igényeid és azok között az igények között, amiket tehernek érzel. Persze, miért tűrjük el az éhség okozta kényelmetlenségeket? Aztán meg miért érdekeljen bennünket a szex? Vagy miért adjuk meg magunkat a gyerek utáni vágynak? Miért hajoljunk meg a szomorúság előtt? Vagy a bűntudat előtt? Vagy a szenvedély előtt? Vagy a logika előtt? Ha mi akarjuk megállapítani a prioritásainkat, akkor lennie kell valaminek, aminek vannak prioritásai. - Szúrós tekintettel mered rám, mintha azt várná, hogy az asztalra ugorva nyilvánosan mondjak le örökre az éhségérzetelnyomásról most, hogy figyelmeztetett a rám váró szörnyűségekre. Nincs szívem elárulni neki, hogy elkésett, nagyon elkésett - minden szempontból. - Akármit csinálunk, minden megváltoztat minket - válaszolom inkább. - Az evés megváltoztat minket. A nem-evés is. Ha fájdalomcsillapítót fújunk a torkunkra, az is. Mi a különbség aközött, hogy egy moddal kikapcsoljuk az éhségérzetet, és aközött, hogy egy gyógyszerrel kikapcsoljuk a fájdalmat? Pont ugyanaz a kettő. - Ezzel a módszerrel mindent el lehet bagatellizálni rázza a fejét. - Minden "pont ugyanaz", mint valami kevésbé extrém. A neurális modok viszont nem "pont ugyanazok", mint a fájdalomcsillapítók. Vannak olyan modok, amelyek az emberi értékeket változtatják meg... - Miért, azelőtt talán nem változtak? - Csak lassan. És ha jó okuk volt az embereknek a megváltoztatásukra. - Vagy rossz okuk. Vagy egyáltalán nem volt okuk. Azt hiszed, hogy az átlagember egy szép napon leül, és létrehoz valami szigorúan racionális morálfilozófiát - amit aztán majd tovább javítgat, ha felfedezi a hibáit? Álmodban, talán. A legtöbb ember csak ide-oda hányódik az élményei között, és olyan dolgok hatnak rá, amik felett nincs hatalma. Miért kellene megváltoztatniuk magukat - ha egyszer ezt akarják, ettől lesznek boldogok? - De hát ki boldog itt? Nem az, aki a modot használ, az már nem létezik többé. - Ez elég régimódi megállapítás. Változás egyenlő öngyilkosság. - Igen, talán tényleg! - nevet fel váratlanul. - Azt hiszem, úgy beszélek, mint egy vérbeli hipokrita. Ha egy kis morális nanosebészet segítségével elő lehet állítani egy teljesen új embert, akkor én az egyedi modommal valószínűleg egy teljesen új faj első és egyetlen tagja vagyok... - Erről itt nem beszélhetsz - vágok gyorsan a szavába. - Miért nem? - ráncolja a homlokát. Hiszen ez a cég étterme. Mindenki, aki itt van, az ASR-nek dolgozik. - Ez igaz - de ebben az épületben huszonhárom különböző projekten dolgoznak. Az egyes csoportoknak semmi közük a többiek munkájához. Ezt jobb, ha észben tartod.

- De én csak azt mondtam... - Hallottam, mit mondtál. Sajnálom. De ez is a munkám része: meg kell akadályoznom, hogy bármiféle információ kiszivárogjon a tevékenységedről. - Azt hiszem, ettől igazából csak meg kellene nyugodnom - mondja egy pillanatnyi, látszólag dühös tétovázás után. - Ugyan miért? - Mert sokkal szívesebben hiszem azt, hogy te dolgod megakadályozni, hogy a nem megfelelő helyen járassam a számat, mint azt, hogy valóban testőrre van szükségem. A lakosztály mélyen az épület belsejében fekszik, úgyhogy nincsenek igazi ablakai, de a helyükön lévő valós idejű hologramok felbontása annyira kitűnő, s olyan széles látószöget biztosítanak, hogy a különbség csak hipotetikus már eltekintve a biztonság szempontjából nyújtott előnyöktől. Gyorsan átkutatom a szobákat; nem tart túl sokáig megbizonyosodni arról, hogy emberi behatolóknak nyoma sincs, mást keresni pedig nem érdemes. Egy alapos kutatás mikrorobotok után egy hétig is eltartana, és belekerülne pár százezer dollárba. Ami pedig a nanoszerkezeteket és a vírusokat illeti, azokról jobb elfeledkezni. Jó éjszakát kívánok Miss. Csungnak, majd leülök az előszobában, a bejárattal szemben. Odabentről semmilyen hang nem szűrődik ki - valószínűleg olvas -, ha pedig történik is valami a szomszédos lakásokban, a hangszigetelés minden zajt elnyel. Még a légkondicionáló is némán működik. Tulajdonképpen csak halk, rovarok okozta hangokat hallok - valószínűleg ez is mesterséges -, amiket valami divatos, pszeudo-pszichológia okból keltenek az épületben; próbálják utánozni Arnhem-föld ökológiai környezetét, hogy a Természetre hangolva tartsanak minket. A zajok egy bizonyos mértékig véletlenszerűek, ahhoz azonban elég rendszeresek, hogy ne dühítsék fel az embert; akárhogy is, a P3 gond nélkül kizárja őket. Átkapcsolok megfigyelő üzemmódba. Eseménytelenül telnek az órák. Megérkezik Lee, hogy leváltson. Csung Po-kwai kántálása betolakszik az álmaimba is. Utasítom a Boss-t, hogy szűrje ki, de alattomosan visszalopakodik; minden hangban, minden ritmusban, minden mozdulatban véletlenszerű pont-vonal mintázat rejtőzik abban is, ahogy kisfiúként egy kosárlabdát pattogtatok, s a kezeimet váltogatom: jobb, bal, jobb, jobb, bal, jobb, bal, jobb, bal, bal, bal... és abban is, ahogy az a bányászrobot előre-hátra gördül a konténerében - pedig ez a téma elméletileg eleve ki van tiltva az álmaimból. Bajok a P3-mal, bajok a Boss-szal... mi az, agydaganatom van? Lefuttatom az összes modon a teszteket, de mindegyik azt állítja magáról, hogy sértetlen. A kísérlet nap mint nap folytatódik, minden látható előrelépés nélkül. Po-kwai továbbra is türelmesen mondja az adatokat, de a 619-es szobán kívül szokásos vidámsága kezd védekező élt felvenni, és hamar megtanulom, hogy ne kínozzam az eredményei elemezgetésével. Nem tudnám megmondani, hogy Leung, Lui és Ce csalódottak-e; főleg angolul vitáznak egymás közt, de olyan zsargont használnak, amit képtelen vagyok megérteni. Nem tehetek fel kérdéseket a projektről; számukra én csak az épület biztonsági berendezéseinek egyik alkatrésze vagyok, amit körülbelül annyira kell tájékoztatni a kísérletek állásáról, mint a mennyezeten lévő kamerákat vagy a folyosón álló szkennereket. És ez így van jól; ez az én fő szerepem a színdarabban.

Egy este, amikor szolgálatba igyekszem, ketten maradunk Liuval a liftben. Felém biccent, és félszegen megszólít: - Nos, hogy tetszik a munkája, Nick? Megdöbbent, hogy még a nevemet is tudja. - Klassz. '' - Jól van akkor. Hallom, magát is... különleges körülmények között alkalmazták. Nem válaszolok. Ha megtiltották, hogy a BDI-ről beszéljek, akkor valószínűleg a hűségmodról és az installálásának a körülményeiről sem szabad elárulnom semmit. Hamarosan odaérünk a hatodikra. Mielőtt még kinyílna az ajtó, halkan hozzáteszi: - Engem is. Előttem lép ki, és hátra sem néz, miközben átmegy a biztonsági ellenőrző ponton. Ahogy pár lépéssel lemaradva, szótlanul követem a folyosón, abszurd módon úgy érzem magam, mint valami összeesküvő. 7. - Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Le. Le. Fel. Fel. Fel. Le. Fel. Le. Le. Fel. Elég ritkán látni tíz egyforma értéket egymás után, de még ez sem jelent semmit. Dobjunk fel tízszer egy érmét, és kevesebb mint egy az ezerhez az esélye annak, hogy tízszer lesz fej de dobjuk fel kilencszázszor, és több mint egy a háromhoz az esélye annak, hogy legalább tíz fej következik egymás után. Vagy dobjuk fel kilencezerszer, s ekkor az esélyeink aránya kilencvenkilenc a százhoz. Rápillantok a diagramokra. Néhányat egyértelműen eltorzít az előző sorozat utóhatása, de már látom, hogy kezdik lassan visszanyerni megszokott alakjukat. Már régóta felhagytam azzal, hogy megpróbáljak nem odafigyelni az adatokra. A küzdelem csak még vonzóbbá teszi a dolgot - és ha bekövetkezne az a valószínűtlen esemény, hogy egy behatoló átjut az összes többi biztonsági berendezésen és beront a 619-es szobába, kétlem, hogy a reakcióidőm jelentősen romlana csak azért, mert nem tudtam ellenállni Csung Po-kwai hipnotikus kántálásának. Szinte eretnekségnek érzem ezt az önigazolást; a turbómodok mind optimális készültségi állapotot biztosítanak, és nem kevesebbet. A P3 nyilvánvaló hibáját figyelembe véve azonban az "optimális" most már valami teljesen mást jelent; nincs mit tenni, ezt el kell fogadnom. Lee és én kötelességtudóan beszámoltunk Tongnak a problémáról, de ez sem változtat semmit a helyzeten; sem az Axon - a P3 és a Sentinel gyártója -, sem az ASR (aminek nyilván rengeteg saját neurális mod szakértője van) nem fogja az idejét és a pénzét ilyen parányi hibákra pocsékolni. - Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Le. Fel. Fel. Le. Tizenhat! Új rekord! Számokat adagolok egy kis programocskába, amit a Von Neumann számára írtam. Negyvenegy tizenöt perces kísérletnek voltam eddig a tanúja, azaz harminchatezer-kilencszáz ionkibocsátásnak..., ami során egy tizenhatos sornak az esélye... huszonöt százalék. De most nincs időm ezen elmélkedni...

- Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel... Kizökkenek a ritmusból, és elvétem a számolást. Megint a diagramok felé fordulok. Az ismerős hepehupás formák eltűntek, keskeny, s egyre tovább keskenyedő tüskék foglalták el a helyüket. - Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel. Fel... - A valószínűség elérte a tíz a mínusz tizennegyediket! - nevet fel dr. Leung. - Azt hiszem, megcsináltuk! Dr. Lui láthatóan az érzelmeivel küszködve elfordul a képernyőtől. Dr. Ce ránéz, és a homlokát ráncolja. Csak az a különös, hogy Po-kwai hangjában nyoma sincs semmiféle diadalérzetnek. Továbbra is ugyanolyan türelmesen mondja az adatokat, mind eddig - és a kántálása még a véletlenszerű váltások nélkül is ugyanolyan hipnotikus, mint eddig. A sorozat három perccel később megtörik, s a kísérlet hátralévő idejét már a szokásos zaj tölti ki. Amikor Po-kwai előjön a szobájából - napszemüveg nélkül -, egy pillanatra megáll az ajtóban, karját a szeme elé emeli, majd zavartan körülnéz a helyiségben. Aztán elszomorodik. - Gratulálok! - mondja dr. Ce. - Köszönöm - suttogja rekedten a lány. Karjait fázósan összefonja maga előtt, majd a hangulata hirtelen felderül. - Megcsináltam, igaz? - fordul felém. Bólintok. - Hé, akkor mit állunk itt? Hol van a pezsgő? Az ad hoc ünneplés csak egy óráig tart; négy ember (plusz egy szemlélődő zombi) nem csinál túl nagy bulit. Tudom, hogy még tizenkét tudós és kilenc önkéntes dolgozik a projekten - megvan a névsoruk a MetaDossier-ben -, dr. Leung azonban láthatóan nem siet megosztani sikere hírét a rivális teamekkel. A tudósok szakmai kérdésekről beszélgetnek, azt tervezgetik, hogyan pumpálják tele az önkéntesük fejét valami pozitronkibocsátó anyaggal, hogy megbizonyodhassanak az "eredmény" bizonyos aspektusairól - a szavaikból azonban egy cseppet sem lesz világosabb számomra, hogyan is jön létre tulajdonképpen ez az "eredmény". Po-kwai mellettük ül, fáradtnak, de boldognak látszik. Időnként bekapcsolódik a társalgásba, és ilyenkor túltesz a másik négyen a szakkifejezések dobálásában. - Hát, most már legalább tudom, hogy én vagyok az - mondja a liftben. - Tessék? - Tudom, hogy nem én vagyok a kontroll. Nem tudtad? Reggelente egy másik önkéntes csinálta végig pontosan ugyanezt - számlálta a Stern-Gerlach gépből felbukkanó ionokat. Ez egy kétszeresen vak kísérlet volt; az egyikünk egy placebomodot kapott, a másikunk pedig az igazit... és csak a számítógépek tudták, kinél melyik van - egészen mostanáig. Szegény nő! Ha

nekem kellett volna végigcsinálnom ezt az egészet a semmiért, mérget vehetsz rá, hogy nagyon dühös lennék. - Felnevet. - Lehet, hogy ez döntötte el az egész dolgot; lehet, hogy ezért nem lettem én a kontroll. - Zavartan nézek rá; válaszul csak mosolyog, egyértelművé téve, hogy viccel, én azonban valahogy nem értem a vicc poénját. Egyenesen a harmincadikra megyünk; Po-kwai túl fáradt most az evéshez. Mint mindig, most is módszeresen átkutatom a lakosztályát. A lány felsóhajt. - Áruld el nekem: ha sikerülne is tudomást szereznie az ASR valamelyik riválisának a projektről, és sikerülne megszerezni a fájlokat, amikben az igazi modokkal rendelkező önkéntesek névsora van -, tényleg azt hiszed, hogy hajlandóak lennének vállalni azt a rengeteg gondot, amit valamelyikünk elrablása jelentene? A BDI minden nehézséget vállalt, hogy elrabolja Laurát - pontosan ugyanazért a képességért, amivel most már Po-kwai is rendelkezik. A BDI-ről azonban tilos beszélni, Pokwai pedig semmit sem tud Lauráról; az elejtett megjegyzéseiből mostanra egyértelműen kiderült, hogy azt hiszi - vagy azt mondták neki -, a modot egy számítógépen, valamilyen véletlen felfedezés nyomán tervezték. Vállat vonok. - Biztos vagyok benne, hogy sokkal szívesebben szereznék meg a mod tervrajzait, de... - Pontosan! Ez sokkal kevesebb vesződséggel járna, mint elrabolni valakit, és feltérképezni az agyát... - ...de biztosak lehetünk abban, hogy a terveket nagyon gondosan őrzik, úgyhogy őrültség lenne vonzóvá tenni számukra a másik lehetőséget. Nem hiszem, hogy aggódnod kellene - de azt sem, hogy bármilyen meglévő biztonsági intézkedés felesleges lenne. Nehéz megmondani, meddig hajlandó elmenni egy rivális cég. Fogalmam sincs, hosszú távon mekkora lehet ennek a valaminek a kereskedelmi értéke... de próbáld csak meg elképzelni, mennyit lehetne vele összeszedni egy kaszinóban egyetlen éjszaka alatt. - Tudod, hány atom van egy dobókockában? - nevet fel. - A mai eredményemet úgy huszonhárom nagyságrenddel magasabb szinten kellene megismételnem! - És mi van az elektronikus berendezésekkel, például a pókerautomatákkal? - Egymillió éven belül nem valószínű - csóválja a fejét derűsen. És mi van a zárakkal? Ez talán szóba sem jöhet, talán Laurának is harminc évébe tellett, míg rájött a trükk lényegére. Ez a prototípus mod az alapképességen kívül valószínűleg semmi mást nem tartalmaz, azaz nincs meg benne Laura tapasztalata a technika alkalmazása terén... Po-kwai azonban akkor is megérdemli, hogy megtudja az igazságot új képességeiről - és biztos, hogy minél többet tud, annál többre lesz képes. Hogyan is lehetne az a Gyülekezet érdeke, hogy tudatlanságban tartsa a mod eredetét és lehetőségeit illetően? Lehet, hogy nincs jogom megkérdőjelezni ezt a döntést... de képtelen vagyok azt színlelni, hogy egyetértek vele. A lány ledobja magát egy díványra, jólesőn nyújtózkodik, majd szemrehányóan rám néz. - Épp most hajtottuk végre az évszázad tudományos áttörését, neked meg holmi pókerautomaták járnak a fejedben?

- Bocsánatot kérek; egyszerűen csak a szerencsejáték jutott legelőször az eszembe. Nem mondhatnám, hogy túl sok nemesebb felhasználási területre tudok gondolni a telekinézis kapcsán. - Telekinézis! - vihog fel. - Persze... hát igen, valószínűleg pontosan így hívja majd a sajtó is - ha majd egyszer vége lesz ennek a biztonsági szarságnak, és publikáljuk az eredményeket teszi hozzá vonakodva. - Miért, minek kellene nevezni? - Ó... az állapotvektor lineáris felbontása neurális úton, amit a kiválasztott sajátállapotok fáziseltolása és preferenciális megerősítése követ. - Felnevet. - Igazad van: ki kell találnunk valami rövidebbet, különben az egész dolgot teljesen félre fogják érteni. A szavainak a felét sem értem, de... - Sajátállapotok? Ez valami kvantummechanikai dolog, nem? - Pontosan - bólint. Egy másodpercig azt hiszem, hogy részletesebben is kifejti, de nem; inkább ásít egy nagyot. De azért biztosra veszem, hogy boldogan elmagyarázna mindent (illetve amennyit tud); mindössze meg kell kérdeznem, pontosan hogy is működik ez a mod? Mi a mechanizmusa, mi a trükkje? Mi a Gyülekezet mélyén meghúzódó titok? Mi az, amiért étek? - Nick, nagyon fáradt varok... - mondja. - Persze, megértem. Hát akkor, jó éjszakát. Holnap találkozunk. - Jó éjt. - Az előszobában ülök, kötelességtudóan bámulom a velem szemben lévő ajtót... ...és három ötvenkettőkor azon kapom magam, hogy a szintetikus rovarok leállíthatatlan ciripelésére figyelek... és ha csak egy icipicit is, de tagadhatatlanul idegesít a hang. Próbálok visszasüllyedni megfigyelési üzemmódba; ehelyett egyre jobban unatkozom, majd kezdek feszült lenni. Újra lefuttatom a P3 diagnosztikai rutinjait, ezen a héten úgy huszadjára. HIBAJELENSÉG NEM TAPASZTALHATÓ. Mi történik velem? Nem betegségről van szó - nem is lehet; az összes modom azt állítja magáról, hogy sértetlen, és még ha pont az önellenőrző rendszerük hibásodott is meg, nem valószínű, hogy az érintett idegsejtek véletlenszerű károsodása épp azt eredményezné, hogy hamis jelentéseket adnának az egészségi állapotomról. Mi van akkor, ha a károsodás nem véletlenszerű? Mi van, ha az ASR valamelyik ellenfele nanoszerkezetekkel fertőzte meg a biztonsági őröket? De ha ez így van, akkor teljesen abszurd a taktikájuk. Miért lassan tennék tönkre a modjainkat, napokat adva arra, hogy kezdjünk

valamit a tünetekkel? Sokkal több értelme lenne, ha látens bábmodokat építenének ki bennünk, amelyek csendben megbújva, észrevehetetlenül várnának arra, hogy a megfelelő pillanatban működésbe lépjenek. De akkor mi? Karen jelenik meg előttem. Próbálom eltüntetni, de nem sikerül. Továbbra is ott áll; némán, a homlokát ráncolva, karcsún, láthatóan ugyanúgy képtelen magyarázatot adni a megjelenésére, mint én magam. - Fel vagyok turbózva könyörgök neki. - Tudod, mennyire gyűlölsz felturbózva látni: - Ez az érv nem hatja meg, és ez nem csoda; nyilvánvaló, hogy nem vagyok felturbózva - akármit higgyen is a P3. Mi haszna egy testőrnek, ha nem működnek az optimalizálómodjai? Aki ráadásul még hallucinál is. Becsukom a szemem, és próbálok lehiggadni. Egyszerű a megoldás: holnap elmegyek az ASR egészségügyi részlegére, elmondom a tüneteimet, aztán hadd főjön miattuk a szakértők feje. Akármi is a bajom, ők tudni fogják, hogyan hozzanak rendbe. Megalázó a kilátás, hogy idegenek készítsenek leltárt a koponyám tartalmáról, de nem ez a legrosszabb. Valahogy meg kell magyaráznom Karen-t... és mi lesz a hűségmoddal? Valamit majdcsak kitalálok; nem kell ismerniük az összes részletet. A lényeg az, hogy a Gyülekezetet szolgálom, márpedig nem leszek képes rá, ha teljesen széthullok. Kinyitom a szemem. Karen még mindig itt van. - Nos, ha már nem szándékozol távozni, mit akarsz csinálni? Együtt őrködsz velem? kérdem. - Nem. - Akkor mit? Lenyúl, és megérinti az arcomat. Megfogom a másik kezét - a szokásosnál sokkal erősebben érzem a mod visszatartó erejét, hogy ne csúsztassam keresztül az ujjaimat a nem létező húson. A hüvelykujjammal végigsimítom a kézfejét, egy pillanatig elidőzve minden egyes jól ismert ujjpercnél. - Nagyon hiányzol. Tudod jól. - Nem válaszol. Valahogy vissza kell szereznem őt. Talán rájöhetek, hogyan akadályozzam meg, hogy a Gyülekezet ellen beszéljen; megtanulhatom sokkal szigorúbban ellenőrizni - anélkül, hogy teljesen lerombolnám az önállósága illúzióját. Vagy... esetleg módosíthatnám, korlátozhatnám - adhatnék neki egy saját "hűségmodot". Miért nem jutott ez korábban eszembe? A modok megváltoztathatók. Semmi sem lehetetlen. Felemelem a fejem, és a szemébe nézek. A nyugodt, zavartalan szerelem amit felébreszt bennem, mintha megremegne egy kicsit, hasonlóan a sima vízfelületen tükröződő képekhez, amiket kissé eltorzít valami nem látható áramlat a mélyben. Hirtelen hideg verejték önt el; pedig nem érzek tiltott érzéseket - szomorúságot, bűntudatot, dühöt. De a puszta gondolat, hogy ez a mod is tönkremehet - hogy minden, amit kizár, minden, amitől megóv, ismét lehetségessé válik - egy pillanatra félelemmel tölt el.

Elengedem a kezét, ő pedig… betölti az egész szobát. Kitágul, szétkenődik, megduplázódik, mintha csak valami holografikus trükkláda bolondult volna meg. Talpra ugrom és átesem a széken, ahogy megtelik körülöttem a tér illúzió testének újabb és újabb példányaival. Eltakarom az arcom, de továbbra is érzem, hogy minden oldalról a testemhez ér. Mindenfelől mormogás hallatszik, zavaros és érthetetlen, de kétségtelenül az ő hangja. Felkiáltok... ...és ő eltűnik, teljesen eltűnik. A hirtelen beálló csendben a fejemben még visszhangoznak az utolsó pillanatok hangjai - és hirtelen rájövök, hogy a saját kiáltásom majdnem elrejt előlem egy másikat. Po-kwai! A pisztolyomat előrántva belépek a lakosztályába. Az álablakok látképének reklámfeliratai hologramok hologramjai - megvilágítják a helyiségeket. A P2 azt állítja, nem tudta meghatározni, honnan jött a kiáltás - nem egyértelműek az adatok -, de valahogy az a bizarr meggyőződésem támad, hogy én tudom, hogy a hálószobából jött. Egyébként is ez a magától értetődően első lehetőség. Az ajtó résnyire nyitva áll; egy rúgással teljesen kitárom. Po-kwai rémülten fordul felém a szoba távolabbi sarkából. Egy pillanatra megdermedek, próbálok leolvasni valamit az arcáról, reménykedem, hogy küld egy jelet egy szemrebbenést a behatoló rejtekhelye felé -, de csak ijedten, döbbenten néz rám. Belépek. - Egyedül vagy? Bólint, majd sikerül kipréselnie magából egy ideges, dühös nevetést. - Mit művelsz? Halálra akarsz rémiszteni? - Nem te kiáltottál? A homlokát ráncolja, a következő pillanatban nyilván hevesen tiltakozni fog a feltételezés ellen - de aztán összeszedi magát, és körülnéz a szobában, mintha hirtelen nem tudná, hogy hol van. - Azt hiszem... biztos valami rosszat álmodtam. Lehet, hogy álmomban kiáltoztam. Nem tudom. - Az egyik kezét a szájához emeli. - Elnézést. Biztos azt hitted... - Semmi baj. - Elteszem a pisztolyt; láthatóan idegesíti, hogy a kezemben van. - Nick, tényleg sajnálom. - Nem, nem, tényleg nincs semmi baj. Én kérek elnézést, amiért megijesztettelek. - A nyomás megszűntével van időm megfigyelni: újra fel vagyok turbózva, a P3 normálisan működik. Ez ugyan jó hír - de ugyanúgy megmagyarázhatatlan, mint minden egyéb. - Még arra sem emlékszem, hogy kimásztam volna az ágyból - csóválja a fejét Po-kwai még mindig bocsánatkérően. - Máskor is előfordult már, hogy álmodban mászkáltál? - Soha. Lehet, hogy annyira megijedtem álmomban, hogy kiáltozva kiugrottam az ágyból... de csak akkor ébredtem fel teljesen, mikor már itt álltam. Tényleg nem emlékszem.

Ránézek az ágyra; nem úgy néz ki, mint amiből "kiugrottak". Mindazonáltal nem vitatkozom; ha alvajáró, azt jó tudni, de semmi értelme zavarba hozni, ha egyszer nem akarja bevallani. - Rendben. Hát... még egyszer elnézést a betörésért. Az lesz a legjobb, ha most hagylak aludni. Rábólint. Az előszobában hallom, ahogy zaklatottan fel-alá mászkál a lakásban. Leülök, és várom, hogy a P3 megint elszálljon, hogy Karen ismét megjelenjen és megvaduljon, de semmi sem történik. Abban reménykedni, hogy a működési hiba valami csoda folytán eltűnt, puszta ábrándozás; a szomorú igazság az, hogy legjobb tudomásom szerint bármelyik pillanatban újra megtörténhet és inkább állok az orvosok elé gügyögő roncsként, akit a felesége szelleme tett tönkre, semmint hogy hagyjam, hogy fensőbbségesen megvizsgáljanak, és ugyanazt az üres választ adják, mint maguk a modok: HIBAJELENSÉG NEM TAPASZTALHATÓ. Tíz perc múlva felbukkan Po-kwai. - Nem bánnád, ha... ha egy kicsit leülnék ide? - Hát persze hogy nem. - Lefeküdni túl késő van, reggelizni meg túl korán; nem tudok mit kezdeni magammal. Kihoz egy széket, és könyökét a combjára támasztva leül. Láthatóan még mindig izgatott. - Talán hívni kellene egy orvost - vetem fel. - Ne hülyéskedj már! - Egy nyugtatót... - Nem! Jól vagyok. Egyszerűen csak nem vagyok hozzászokva, hogy fegyverükkel hadonászó testőrök rontsanak be a hálószobámba az éjszaka közepén, ez minden. - Ismét szabadkozni kezdek, de leint. - Nem panaszkodom. Örülök, hogy ilyen komolyan veszed a munkádat. Csak arról van szó, hogy kénytelen vagyok elismerni: szükség van a munkádra. Teljesen őszintén beszéltek velem, mikor jelentkeztem, pontosan elmondták, milyen biztonsági intézkedéseket kell betartanom; csak az én hibám, hogy vállat vontam rájuk, mondván, paranoiásak. - De hát mi változtatta meg a véleményedet? Én, ahogy túlreagáltam a helyzetet? Sajnálom; tudom, hogy nyugodtabban kellett volna fellépnem. Neked viszont semmi okod rá, hogy veszélyben érezd magad; nem valószínű, hogy az ASR-en kívül bárki tudna akár csak a projekt létéről is. - Igaz. De azért... most, hogy tudom, nem én vagyok a kontroll, most, hogy ez a dolog tényleg működik... ha arra gondolok, mennyi K+F befektetés... testesül meg bennem... Megrázza a fejét. - A fizika miatt keveredtem bele ebbe az egészbe - azt hittem, munkatárs leszek, nem csak egy kísérleti malac. Leung úgy bánik velem, mint egy idiótával. Ce pedig tényleg idióta. Lui szemében valami törékeny kis istennő vagyok; nem tudom, neki mi baja van. És még évekig nem lehet publikálni egy betűt sem az egészből. Pedig már holnap a Nature nyitóképernyőjén kellene virítania: MEGERŐSITETTÉK, DE MÓDOSÍTOTTÁK A MEGFIGYELŐ SZEREPÉT A KVANTUMMECHANIKÁBAN! - A minek a szerepét?

- A megfigyelőét. A kvantummechanikában. - Úgy néz rám, mintha valami égbekiáltó hazugságon kapott volna, de aztán leesik neki: - Nem mondták el neked, igaz? - Hitetlenkedve, némileg utálkozva felhorkan. - Hát persze! Nick csak egy testőr, csak egy alantas szolga miért foglalkozna bárki is azzal, hogy megmondja neki, miért feszi kockára az életét? - Nem kockáztatom az életemet - rázom meg a fejem. - És ha nem szabad tudnom, akkor talán jobb is így .. - Ó, a szarba! - Komolyan mondom. A P3 megőrzi a nyugalmam - de így, szenvtelenül is észreveszem, hogy valamiféle lelki örvény kezd kialakulni bennem. Nem akarom hallani a Gyülekezet titkait; nem akarom hallani a végső, hétköznapi magyarázatot; nem akarom lerántani a fátylat. Felturbózva azonban mindez csak távoli, jelentéktelen pánik; nem alkotja részemet. Felturbózva megelégszem a fantáziátlan engedelmességgel - és nem kaptam olyan utasítást, hogy örökre fenntartsam áhítatos tudatlanságomat. A kvázimisztikus sallangok, amikkel a Gyülekezetet felruháztam, nem a hűségmodból származnak, és a zombi kiscserkésznek nincs szüksége rájuk. Akárhogy is, nincs túl sok választásom. - Hát ide figyelj! - szól rám Po-kwai határozottan. A technikai részletek elég bonyolultak, de a lényeg egyszerű. Hallottál már a kvantummérés problémájáról? - Nem. - És Schrödinger macskájáról? - Természetesen. - Nos, Schrödinger macskája a kvantummérés problémáját illusztrálja. A kvantummechanika mikroszkopikus rendszereket ír le - szubatomi részecskéket, atomokat, molekulákat - a hullámfüggvénynek nevezett matematikai formalizmussal. A hullámfüggvényből megjósolható a rendszeren elvégzett méréskor kapott különböző eredmények valószínűsége. Például tegyük fel, hogy van egy megfelelő módon előkészített ezüstionunk, ami áthalad egy mágneses mezőn, majd nekiütközik egy fluoreszkáló képernyőnek. A kvantummechanika megjósolja, hogy az esetek egyik felében olyan felvillanást látunk majd a képernyőn, mintha az ion felfelé tért volna ki a mágneses mezőben, az esetek másik felében pedig olyat, mintha lefelé. Ezt az magyarázza, hogy az ionnak van egy spinje, ami kölcsönhatást hoz létre közte és a mező között; vagy felfelé, vagy lefelé lökődik, attól függően, hogy a mezőhöz képest milyen irányba mutat a spin. A képernyő felvillanásait megfigyelve tehát az ion spinjét mérjük. Vagy tegyük fel, hogy van egy radioaktív atomunk, aminek egy óra a felezési ideje. Irányítsunk rá egy sugárzásmérőt, ami rá van kötve egy berendezésre, ami pedig feltör egy mérges gázzal teli fiolát, és azzal megöl egy macskát - ha az atom feleződik. Tegyük be az egészet egy átlátszatlan dobozba; várjunk egy órát, aztán kukkantsunk bele. Ha a kísérletet újra és újra megismételjük - minden alkalommal egy új atommal és egy új macskával -, akkor a kvantummechanika előrejelzése szerint az esetek egyik felében holtan, a másik felében élve

találjuk a macskát. Amikor belenézünk a dobozba, azt mérjük, hogy feleződött-e vagy sem az atom. - Aha... de hol itt a probléma? - A probléma az, hogy mielőtt bármelyik esetben végrehajtanánk a mérést, a hullámfüggvény nem mondja meg nekünk, melyik végeredmény következik be; csak annyit árul el, hogy ötven-ötven százalék az esélye mindkét lehetőségnek. Azonban, amint végrehajtottuk a mérést, a következő mérések ugyanazon a rendszeren rendre ugyanazt az eredményt fogják adni; ha a macska halott volt, mikor először megnéztük, akkor ezután már minden alkalommal halott lesz. A hullámfüggvény fogalmaival elmondva ez annyit tesz, hogy a mérés aktusa a két lehetőséget reprezentáló két hullám keveredéséből valamilyen módon egyetlen, "tiszta" hullámot csinált - ezt sajátállapotnak nevezik -, ami csak egy lehetőséget reprezentál. Ezt a jelenséget pedig a "hullámfüggvény összeomlásának" hívják. De miért ilyen különleges dolog a mérés? Miért kell összeomlasztania a hullámfüggvényt? Miért kell egy mérőeszköznek - ami maga is atomokból épül fel, melyek mindegyikére valószínűleg ugyanazok a kvantummechanikai törvények vonatkoznak, mint a megfigyelt rendszerre - a lehetőségek elegyét egyetlen lehetőségbe összeomlasztani? Ha a mérőeszközt a rendszer részeként kezeljük, akkor Schrödinger egyenletéből az következik, hogy magának az eszköznek is különböző állapotok keverékévé kell válnia - és minden másnak is, amivel kölcsönhatásba kerül. A gázzal teli fiolát egy olyan hullámfüggvénnyel kellene leírni, amiben keveredik a törött és az ép állapot - a macskát pedig olyannal, amiben keveredik a halott és az élő állapot. De miért látjuk mi mindig csak egyetlen állapotban, élve vagy holtan a macskát? - Lehet, hogy egyszerűen csak hibás az egész elmélet. - Nem, ennyire azért nem egyszerű a dolog. A kvantummechanika az emberiség történetének egyik legsikeresebb tudományos elmélete - ha adottnak fogadjuk el a hullámfüggvény összeomlását. Ha az egész elmélet hibás lenne, akkor nem létezne mikroelektronika, lézer, optronika, nanotechnológia, továbbá a vegy- és gyógyszeripar kilencven százaléka... A kvantummechanika minden kísérleti teszten átment, amit valaha is elvégeztek rajta már ameddig elfogadjuk, hogy létezik ez a "mérésnek" nevezett speciális folyamat, ami teljesen más törvényeknek engedelmeskedik, mint amik egyébként érvényesek. A kvantummérés-probléma tanulmányozásának a célja tehát az, hogy pontosan meghatározzuk, mi a "mérés", és miért különleges. Mikor omlik össze a hullámfüggvény? Mikor kapcsol be a sugárzásmérő? Mikor törik el a fiola? Mikor pusztul el a macska? Mikor néz be valaki a dobozba? Az egyik álláspont vállat von, és azt mondja: a kvantummechanika pontosan előre jelzi a végső, látható eredmények valószínűségeit - és mi többet akarhatnánk még? Az atomok csak a tudományos műszerekre gyakorolt hatásaikon keresztül nyilvánulnak meg, úgyhogy ha a kvantummechanika lehetővé teszi, hogy pontosan kiszámoljuk, az esetek hány százalékában mutatnak ezek a műszerek különböző értékeket - vagy a felvillanások helyzetét, vagy a macskák halandóságát -, akkor egy teljes elmélettel van dolgunk. Mások megpróbálták kimutatni, hogy a hullámfüggvény akkor omlik össze, amikor a rendszer elér egy kritikus nagyságot - vagy egy kritikus energiát, vagy egy kritikus bonyolultsági fokot -, és hogy a használható mérőeszközök jóval túlvannak ezen a határon.

Segítségül hívták a termodinamikai hatásokat, a kvantumgravitációt, az egyenletek hipotetikus nonlinearitását... mindenféle dolgot. Egyik sem adott magyarázatot a tényekre. Aztán ott van a párhuzamos világok elmélete... - Alternatív történelmek, párhuzamos univerzumok... - szólok közbe. - Pontosan. A párhuzamos világok elmélete szerint a hullámfüggvény nem omlik össze. Az egész világegyetem különböző változatokra hasad szét, minden egyes lehetséges mérésnek megfelelően. Az egyik univerzumban halott macskával, és a macskát holtan látó megfigyelővel, egy másikban élő macskával, és a macskát élőnek látó megfigyelővel van dolgunk. A gond csak az, hogy az elmélet nem mondja meg, miért kellene így lennie - de még azt sem, hogy melyik ponton hasad a világegyetem. A sugárzásmérőnél? A fiolánál? A macskánál? Az embernél? Valójában egyetlen kérdésre sem ad választ. - Talán nincsenek is válaszok; talán ez az egész csak metafizikai szócséplés... Po-kwai a fejét rázza. - A metafizika az ezerkilencszáznyolcvanas évek óta kísérleti tudomány. Habár, én személy szerint szeretném azt hinni, hogy mától fogva kezd majd igazán fejlődni ez a terület. Rápillant az órájára. - Bocsánat, tegnaptól fogva. Kétezer-hatvannyolc július huszonnegyedike, kedd óta. Türelmesen vár - egy kicsit önelégült mosollyal - míg le nem esik nekem: - Az agyban? Neked sikerült valahogy bebizonyítanod, hogy a hullámfüggvény összeomlása az agyban történik meg? - Igen. - De... hogyan? Mi köze ennek az egésznek ahhoz, hogy te befolyásolod az ionokat, hogy mindegyiket egy irányba tereled? Valamilyen elektromágneses hatást hozol létre... -

Nem! Egyetlen biológiai erőtér sem elég erős...

- Én is úgy tudtam. De akkor hogyan? - A mod két dolgot csinál. Először is megakadályozza, hogy összeomlasszam a hullámfüggvényt; megbénítja az agynak azt a részét, ami normálisan ezt a feladatot látja el. De ha csak ennyit csinálna, akkor az ionok még mindig véletlenszerűen, ötven-ötven százalékos valószínűséggel térnének el... egyszerűen csak te, Leung, Ce vagy Lui omlasztaná össze a rendszert helyettem. A mod azonban lehetővé teszi azt is, hogy manipuláljam a sajátállapotokat - így most már nem esetlenül, véletlenszerűen pusztítom el őket egy kivételével. Lehetővé teszi, hogy megváltoztassam relatív erejüket - és így megváltoztassam a kísérlet lehetséges kimeneteleinek a valószínűségeit. Azt hiszem, ezután elméletileg saját magam is összeomlaszthatnám a hullámfüggvényt - de kevésbé lenne elegáns a kísérlet, ha ugyanaz a személy hajtaná végre mind a két feladatot.

Úgyhogy a megfigyelőszobában lévő emberek omlasztják össze a teljes rendszert - beleértve az ezüstiont, a képernyőt és engem -, de csak azután, hogy megváltoztattam a normálisan ötven-ötven százalékos esélyeket. - Tehát... a megfigyelőszobában lévők mindegyike része a kísérletnek? Ezért nem változnak a diagramok, csak azután, hogy bemondtad az ion irányát - hiszen ha mi ismernénk az eredményeket, mielőtt még befolyásoltad volna az esélyeket, akkor véletlenszerűen omlasztanánk össze az ionokat? - Pontosan. Egy pillanatig még gondolkodom a dolgon. - Azt mondod, mi omlasztjuk össze "az egész rendszert". Azaz, amíg meg nem halljuk a hangod, addig te különböző állapotok keverékeként létezel? - Igen. - És... milyen érzés? - Felnevet. - Hát ez a legbosszantóbb az egészben: nem tudom! Szó szerint nem emlékszem. Miután összeomlottam, csak egy emléksorom marad; csak egy felvillanást tudok felidézni a képernyőn. Még arra sem emlékszem, milyen működtetni a mod sajátállapot részét... Nem gondolkoztál még azon, miért tartott ilyen sokáig beindítanom a dolgot? És nem tudom, hogy "láttam-e" valaha is két villanást, akár csak egy másodpercre is; gyanítom, ehhez túlságosan függetlenül bontakozik ki a két állapotom. Az egész olyan lehet, mint a párhuzamos világmodell, csak nagyon kis léptékben. Gyakorlatilag két majdnem teljesen azonos változatom létezik - még ha csak egy töredék másodpercig is, míg össze nem omlok. De akármi zajlik is az agyam többi részében, a mod két állapota határozottan kölcsönhatásba lép egymással - a hullámfüggvényeik hatnak egymásra, az egyik sajátállapotot megerősítik, a másikat gyengítik. Ha nem így lenne, akkor szart sem érne az egész kísérlet - csak metafizikai szócséplés lenne. Zavartan hallgatok, és a beszélgetést visszafelé pörgetve próbálom megtalálni azt a pontot, ahol elrugaszkodtunk a valóságtól. - Biztos vagy mindebben? - kérdem végül. - Nemcsak valami gonosz tréfát űzöl velem, büntetésből, amiért beontottam a szobádba? Mert ha erről van szó, akkor te nyertél megadom magam. Eljuttattál arra a pontra, ahol már nem tudom eldönteni, mi igaz, és mit találsz ki te. - Soha nem tennék ilyet! - néz rám sértődötten. Minden, amit mondtam, igaz. - Csak mert... mert az egész kezd úgy hangzani, mint a kvantummisztikusok halandzsája... - Nem, nem - rázza a fejét vehemensen. - Ők azt állítják, hogy az öntudatnak van valami nem fizikai része - valami, ami független az agytól, valami gyengén definiált "spirituális" entitás, ami összeomlasztja a hullámfüggvényt. A tegnapi kísérlet bebizonyította, hogy ez nem igaz. Az agynak a mod által kikapcsolt részei semmi misztikust nem csinálnak; kifinomult - de tökéletesen érthető, tökéletesen fizikai - feladataik vannak.

Tudom, hogy mennyire bizarrnak tűnhet ez az egész de a lényege pont az, hogy kifejezetten közhelyes. Mindenki azzal tölti az egész életét, hogy összeomlasztja a vele kapcsolatba kerülő rendszereket. Ez nagyon régi gondolat; már a kvantummechanika úttörői is hittek abban, hogy a megfigyelőnek kritikus szerepe van a játékban hogy önmagában a mérőeszköz nem elég a hullámfüggvény összeomlasztásához. Azonban több mint egy évszázadba tellett, míg megtaláltuk, pontosan hol is történik ez a megfigyelőben. Még mindig nem tudom, hogy elhiggyem-e egy szavát is - ő azonban láthatóan meggyőződésből beszél, úgyhogy annyit legalábbis megér a dolog, hogy pontosan megértsem, miben hisz. Félreteszem a szkepticizmusomat, és megpróbálom követni. - Oké... tehát nem elég egy "mérőműszer", kell egy "megfigyelő" is - de mitől számít valami megfigyelőnek? Az ember persze az... de mi van a számítógépekkel? Vagy a macskákkal? - Aha, értem. A jelenleg létező számítógépek biztos nem azok. A hullámfüggvény összeomlasztása egy meghatározott fizikai folyamat - nem pedig egy bizonyos fokú intelligencia, öntudat, vagy akármi automatikus mellékterméke -, a számítógépeket pedig egyszerűen nem erre tervezték... bár a jövőben kétségtelenül lesz néhány ilyen is. Ami a macskákat illeti... szerintem képesek rá, bár nem vagyok túl járatos az összehasonlító neurofiziológiában, úgyhogy ne vedd szentírásnak, amit mondok. Valószínűleg hosszú évekbe telik még, amíg valaki meghatározza, hogy melyik fajok képesek rá és melyek nem. És még akkor is ott lesz a képesség evolúciójának a kérdése - és hogy mit jelentett az "evolúció" egy nem összeomlott világegyetemben. Évtizedekig eltarthat, amíg minden lehetséges implikációra fény derül. Zsibbadtan bólintok - és remélem, hogy egy pillanatra elhallgat, míg én magam is fényt derítek néhány "implikációra". Ha igaz, amit mond, mit jelent mindez Laura vonatkozásában? A képesség a "sajátállapotok manipulálására" lehetővé teszi-e, hogy zárakat nyisson ki, és becsapja a biztonsági kamerákat? Talán... de hogyan ajándékozhatta meg egy véletlen mutáció, vagy egy esetleges születési rendellenesség ilyen kifinomult képességekkel? A hullámfüggvény összeomlasztására való képesség elvesztése, igen - a véletlen agykárosodások könnyen okozhatnak képességbeli hiányokat. De mi az esélye annak, hogy egy agykárosodás olyan hihetetlen lehetőségeket nyit meg valaki előtt, mint amiket Po-kwai szerint a mod nyújt? És mégis, Laurának rendelkeznie kell ezekkel a képességekkel; egyébként hogy tudott volna megszökni a Hilgemannból? És egyébként hogyan jutottak volna hozzá a modhoz? Nem hinném, hogy a BDI tervezte az egészet - hat hónap alatt -, annak a normális emberi tulajdonságnak a tanulmányozása alapján, ami Laurából hiányzik. Tehát melyik a nagyobb agyrém: az, hogy a BDI rövidebb idő alatt feltalálja a sajátállapotok neurális befolyásolását, mint amennyi egy átlagos játékmod kifejlesztéséhez kell... vagy az, hogy egy véletlen ezüsttálcán nyújtja Laurának - és a BDI-nek - a készterméket? - Azért elég kijózanító a gondolat - folytatja Po-kwai -, hogy amíg az egyik ősünk el nem sajátította ezt a trükköt, addig az univerzum bizonyára radikálisan különbözött az általunk ismerttől. Minden egyszerre történt; egymás mellett létezett minden lehetőség. A hullámfüggvény sohasem omlott össze, egyre bonyolultabbá és bonyolultabbá vált. És tudom, hogy nevetségesnek - nagyzolásnak -, túlságosan emberközpontúnak... vagy geocentrikusnak... tűnhet azt hinni, hogy ilyen jelentősége legyen a mi bolygónkon kifejlődött életnek, de figyelembe véve azt a gazdagságot, azt a komplexitást, valószínűleg elkerülhetetlen

volt, hogy valahol az univerzumban ki ne fejlődjön egy lény, ami aláássa az egészet, ami pontosan azt a sokféleséget semmisíti meg, aminek a létét köszönheti. Kényszeredetten felnevet; az ember azt hinné, zavarban van - ahogy egyesek zavarba jönnek, mikor valami katasztrófáról vagy kellemetlenségről beszélnek. - Nem könnyű belenyugodni ebbe, de pontosan ezek vagyunk mi. Nemcsak az "önmagáról tudó", hanem az önmagát megtizedelő világegyetem. Ami ráadásul éppen az önmagáról való tudás aktusa során tizedeli meg önmagát. - Mit beszélsz? - bámulok rá hitetlenkedve. - Azt akarod mondani, hogy az első állat a Földön, ami rendelkezett ezzel a képességgel... összeomlasztotta az egész világegyetemet? - Lehet, hogy nem a Földön történt - von vállat. - De semmi sem szól ellene. Valakinek az elsőnek kellett lenni. És nem az egész világegyetemet - egy önfeledt pillantás az éjszakai égboltra - nem mérhetett fel mindent. De azért nagyon nagy mértékben leszűkítette a lehetőségeket legelőszöris rögzítette a Földet és a Napot: kiszűrte őket az anyag minden lehetséges elrendeződésének abból a keverékéből, ami elfoglalhatta volna a naprendszer helyét az űrben. Rögzítette az általa látható legfényesebb csillagokat is, kizárva az összes többi lehetséges konfigurációt. Gondolj csak bele, hányféle csillagkép létezhetett; hány csillag és világ tűnt el örökre, mikor ez a bizonyos ősünk először nyitotta ki a szemét. - Ez nem mondhatod komolyan! - rázom meg a fejem. - Pedig komolyan mondom. - Nem hiszem el. Hol van a bizonyíték? Egyetlenegy nyomorúságos, ezüstionokkal végzett kísérlet alapján kijelented, hogy ez a hipotetikus emberős - és valószínűleg macskaős - a Nagy Bumm óta létrejöhető valamennyi lehetséges univerzum hatalmas keverékét... a parányi töredékére redukálta az éjszakai égboltra vetett egyetlen pillantásával? Hogy az összes többit eltörölte? Hogy egyfajta... kozmikus mészárlást művelt? - Igen. Talán szó szerint mészárlást. Nem szükségszerű, hogy az élet - az intelligens élet összeomlassza a hullámfüggvényt. Ha létezett előttünk egy faj, ami nem omlasztotta össze, akkor mi omlasztottuk össze azt. Ami akár azt is jelentheti, hogy teljes civilizációkat pusztítottunk el. - És szerinted még mindig csináljuk? Még mindig fényévekre lévő dolgokat omlasztunk össze? Csillagokat? Galaxisokat? Más életformákat? "Leszűkítjük a lehetőségeket"? Szétkúrjuk az univerzumot - csak azzal, hogy megfigyeljük? Hirtelen eszembe jut valami, és felnevetek. - Illetve csak szétkúrtuk, amíg... A mondat közepén elhallgatok, és egy pillanatra becsukom a szemem. Szédülök, bezártságérzet tör rám. Ettől függetlenül kibontakozik az agyamban a ki nem mondott megoldás, és nincs egyetlen olyan modom sem, ami ártalmatlanná tudná tenni. Po-kwai fejezi be a mondatot. - Igen. Csak szétkúrtuk. Amíg körénk nem zárult a Buborék.

Miután reggel megerősítik az ionszobában, hogy az előző esti eredmény nem véletlen műve volt, Po-kovai két hét pihenőt kap, amíg előkészítik a kísérlet következő fázisát. Láthatólag nem zavarja, hogy az épületben kell maradnia; az ideje nagy részét olvasással tölti. - Egyébként is ezt csinálnám - magyarázza. - És ha meg tudok feledkezni arról, hogy nincs más választásom, akkor az egész szituáció tökéletes: csend és béke - plusz megbízható légkondicionálás. Én így képzelem el a mennyországot. A kántálás eltűnik az álmaimból. A P3 tökéletesen működik. Karen nem tér vissza. Óvatosan kifaggatom Lee Hing-cseungot a saját modjairól. Kiderül, hogy neki csak a Sentinel, a MetaDossier és a RedNet van a fejében - és az ionkísérletek alatt jelentkező parányi problémától eltekintve egyikkel sincs semmi gondja. Elhatározásom, hogy felfedem a saját modjaim hibás működésének az okát, meginog; semmi értelme sem lenne felkeresni egy orvost vagy egy idegtechnikust, ha egyszer nincsenek tüneteim - és nem szeretném megkockáztatni a hűségmodom lelepleződését olyanok előtt, akiknek elméletileg nem kellene tudniuk róla. Megfogadom, hogy bármiféle működési rendellenesség első jelére segítséget kérek, de a napok problémamentesen telnek, s egyre kevésbé tűnik irreálisnak a remény, hogy a bajom "magától elmúlt". Ahhoz képest, hogy mennyire féltem Laura "telekinézisének" valódi, de teljesen hétköznapi magyarázatától - mennyire rettegtem még egy ellentmondás, illetve a Gyülekezet felé tanúsított érzelmeim és a Gyülekezet valódi tevékenysége közötti feszültség terhétől -, Pokwai magyarázata sokkal kedvemre valóbb, mint azt valaha is remélni mertem. A Gyülekezet a valóság és az emberi lét természetének legmélyebb problémáit vizsgálja - és emellett valószínűleg még a Buborék létének okait is. Elszégyellem magam, ha eszembe jut, hogy eleinte komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy ez a hatalmas szövetség pusztán Laura "szabadulóművészi" képességeit akarja feltárni. Tudhattam volna, hogy valami sokkal magasabb célról van szó. De min változtatna, ha valóban csak ennyiről lenne szó? A Gyülekezet akkor is a legfontosabb dolog maradna az életemben; ezt garantálja a hűségmod. A csalódástól való félelem, illetve a reményeim beigazolódása feletti öröm ugyanilyen abszurd. Elrágódom egy darabig ezen az észrevételen, de nem vezet sehova. Po-kwai döbbenetes állítása - hogy a földi élet eredendően halálos az univerzum többi része számára - hasonlóan megemészthetetlen a számomra. Azt még csak fel is fogom - igaz, csak mint egy elszigetelt, absztrakt tételt -, hogy az emberiség egyfajta kozmikus rák (vagy az volt), ami felfalja a világegyetem lehetséges állapotait, átérezni azonban képtelen vagyok. A rettenet hamar hitetlenséggé változik; úgy érzem magam, mintha épp most vezettek volna végig azoknak az álmatematikai "bizonyításoknak" az egyikén, amelyek állítólag bebizonyítják, hogy az egy az nullával egyenlő. Kihátrálok ebből a szellemi zsákutcából, és megpróbálok valami hibát találni az érvelésben. Mikor késő délután felveszem a szolgálatot, Po-kwai abbahagyja az olvasást, és folytatjuk a tegnapi vitát. - Te magad is elismerted, hogy az egész nevetségesen geocentrikus - vágok bele. - Csak ha mi voltunk az elsők - von vállat. - De lehet, hogy nem mi voltunk; lehet, hogy évmilliárdokkal azelőtt megtörtént már ezernyi más bolygón. Nem hiszem, hogy ezt valaha is megtudhatnánk. De most, hogy lokalizáltuk az emberi agynak azokat a részeit, amelyek összeomlasztják a hullámfüggvényt, az lenne geocentrikus feltételezés, hogy a világegyetemben létező összes többi értelmes lény pontosan ugyanígy működik.

- Én azonban nem vagyok olyan biztos benne, hogy valóban lokalizáltátok. Semmi sem bizonyítja, hogy nem te omlasztod össze a hullámot; csak azt demonstráltátok hogy a mod az összeomlás előtt avatkozik be - akármi is okozza azt. Talán valamelyik régi elmélet állja meg a helyét - lehet, hogy a hullám akkor omlik össze, ha a rendszer túl nagy lesz, a mod viszont képes pont a kritikus hullámhossz alatt beavatkozni... vagyis csak az utolsó pillanatban gyakorol hatást az esélyekre. - És akkor mi van az agynak azokkal a részeivel, amiket a mod kikapcsol? Mi történik bennük? - Nem tudom. De ha úgy néz ki, hogy valamiféle kvantumhatás létrehozására vannak "tervezve", akkor talán kezdetleges formában ugyanazt csinálják, mint a mod sajátállapot része - befolyásolják, hogyan omoljon össze a hullám, felülbírálva ezzel a nyers valószínűségeket. Talán az evolúció adta nekünk ezt a nem teljesen tökéletes képességet az esélyek befolyásolására; nem tagadhatod, hogy ennek lenne némi értéke a túlélés szempontjából. Ha pedig a hullámfüggvény a világegyetem keletkezésének pillanatától fogva mindig véletlenszerűen, a rendszer kritikus nagyságának elérésekor omlott össze... akkor csak annyi a bűnünk, hogy elkezdtünk egy kis rendet vinni a folyamatba. Tetszik neki az elképzelés, de nem hatja meg. - Ha nem indítom be a mod összeomlásgátló részét, ha nem zárom ki a természetes utat -, akkor az egész hatás eltűnik; az ionok visszaállnak a véletlenszerű eltérésre. A sikeres sorozat utáni reggelen ez volt az első, amit ellenőriztünk. Oké, az elméleted ettől még helyes lehet - a természetes folyamatok akkor is befolyásolhatják valahogy a mod sajátállapotokra kifejtett hatását, ha semmi közük a hullám összeomlasztásához. De ha lenne valami képességünk "az esélyek befolyásolására", akkor szerintem már rég felfedeztük volna. Nem vitatom, vannak más magyarázatok is az ionkísérletre - na de mi van a Buborékkal? - Magyarázatokban itt sincs hiány - legalább ezret hallottam az elmúlt harminc év során. - És szerinted ezek közül hánynak volt értelme? - Őszintén szólva egynek sem. De mi értelme van a tiédnek? Ha a Buborék létrehozói ennyire érzékenyek a megfigyeléseinkre, hogy bírták ki ilyen sokáig? Milyen messzire láttak a teleszkópok a Buborék előtt? Több milliárd fényévnyire! - Ez igaz, azt viszont nem tudjuk, mennyi sérülést milyen mértékű megfigyelést - képesek elviselni. A világegyetem összeomlatlan állapotában valószínűleg voltak olyan életformák, amelyek gyakorlatilag pont ettől a sokféleségtől függtek - olyan életformák, melyek egyedei a sajátállapotok teljes tartományában szétterjedtek, azaz lefedték az általunk egymást kölcsönösen kizárónak tartó lehetőségek összességét. Számukra olyan lehetett az első összeomlás... mintha belőlünk kivágnának egy vékony szeletet, a többit meg eldobnák. - Ezek szerint így maradtak fenn a Buborék teremtői? Először csak nagyon lefogytak? - Pontosan! Nekik bizonyára csak egy sokkal keskenyebb állapottartományra volt szükségük. Számukra talán olyan lehetett az egész... mint amikor egy mély óceán hirtelen sekéllyé válik. Megfigyelhettük a milliárd fényévekre lévő galaxisokat - de még a naprendszert sem omlasztottuk össze teljesen, az utolsó meteorporszemeséig. A távoli csillagok naprendszereiben valószínűleg rengeteg lehetőség megmaradt még. És ha a Buborék

teremtőinek egyike túl is élhette volna azt, hogy szemtől szemben találkozik egy emberrel, az egyre pontosabb csillagászati megfigyelések kezdték olyannyira kimeríteni a hullámfüggvényt "apasztani az óceánt" -, hogy csak a Buborék megalkotásával akadályozhatták meg, hogy tovább rontsuk a dolgokat, hogy elpusztítsuk az egész civilizációjukat. - Hát, nem is tudom... - Én sem tudom! - nevet fel. - És pont az a lényege a Buboréknak, hogy sohasem fogjuk tudni. De ha ez az elmélet nem tetszik, van még néhány a tarsolyomban. Lehet, hogy a Buborék teremtői hideg, sötét anyagból vannak - axionokból, vagy más gyenge kölcsönhatású részecskékből, amiket sohasem sikerült túl nagy sikerrel érzékelnünk. Ha ez a helyzet, akkor viszonylag kis kárt okoztunk nekik - ők azonban úgy vélték, hogy a technológiánk kezd kényelmetlenül közel kerülni ahhoz a ponthoz, ahol már hatással lenne rájuk. A húszas években és a harmincas évek elején rengeteg csillagász kutatott hideg, sötét anyag után - a berendezéseik pedig évről évre érzékenyebbé és pontosabbá váltak. Lehet, hogy ők okozták az egészet. Az elméleteket félre lehet tenni. Miközben utat török magamnak az utcán, nem is annyira hihetetlennek, mint inkább magától értetődően lényegtelennek tűnik az a gondolat, hogy a körülöttem hullámzó tömeg tartja vissza a várost attól, hogy a párhuzamosan létező lehetőségek ködévé váljon. Akármilyen kidolgozott, akármilyen groteszk, az intuíciónknak ellentmondó is a megszokott valóság egy adott megalapozása, maga a valóság továbbra is makacsul a megszokott marad. Mikor Rutherford bebizonyította, hogy az atomok nagyrészt üres térből állnak, akkor talán veszített valamit a szilárdságából a talaj? Az igazság önmagában még nem változtat meg semmit. Azt a tényt viszont nem lehet félretenni, hogy a Gyülekezet Buborék-tudománnyal foglalkozik - és teljesen mindegy, helyesek vagy helytelenek-e a hipotézisei. A szigorú biztonsági rendszernek, az önkéntesek testőreinek semmi köze a piaci versenytársaktól való félelemhez. A Gyülekezetnek egyetlenegy ellensége van: a Sötétség Gyermekei. Az ajtó felől hallatszó kopogtatásra a Boss szelíden felébreszt. A fejem tiszta, de ugyanakkor tök üres is; még alig múlt dél, csak két órát aludtam. Infravörös parancsot adok a hávének, hogy az ajtón lévő elektronikus kukucskálón keresztül mutassa meg, ki áll odakint. Dr. Lui a látogatóm. Gyorsan felöltözöm, zavarban varok. Ha valamilyen okból kifolyólag vissza kellune térnem a szolgálatba, akkor szinte biztos, hogy Tong vagy Lee jönne értem. Beengedem. Egyfajta sajnálkozó döbbenettel néz körül a szobámban, mintha azt akarná mondani, hogy el sem tudta volna képzelni, milyen szerény, de most, hogy tudja, mélyen együtt érez velem. Megkínálom teával; körülményesen szabadkozva visszautasítja. Néhány semmitmondó, udvarias szólam után kínos csend ereszkedik ránk. Egy hosszú fél percig szenvedően mosolyog, majd végül megszólal: - A Gyülekezetért élek, Nick. - A mondat félig szenvedélyes hitvallásnak, félig önutálatról árulkodó beismerésnek hangzik. - Én is - motyogom egy bólintás kíséretében. Ez az igazság, nem kellene szégyellnem magam miatta - de Lui jelzései annyira erősek és zavartak, hogy akaratlanul is átragad rám a bizonytalansága.

- Tudom, min mentél keresztül - mondja. - A belső vívódások, a paradoxonok, a szenvedés. Ismerem. - Egy pillanatig sem kételkedem az őszinteségében - s egy másodpercre belém nyilall a bűntudat és az értéktelenség érzése: a hűségmod ellentmondásai őt láthatóan sokkal jobban meggyötörték, mint engem. - És azt is tudom, hogy nem fogod megköszönni, ha tovább tetézem a fájdalmaidat. De az igazság sajnos gyakran fájdalmas. Hülyén bólintok erre a közhelyre, miközben lényem egy része azon töpreng: ez tehát a következő fázis? A mazochisztikus kéjelgés a hűségmod okozta konfliktusban? Rákényszerülök a racionalitásom korlátjainak elfogadására - majd valami misztikus, megvilágosító szenvedéssé romantikázom át a nyomorúságomat? A maga perverz módján persze ennek is van értelme: nem akarom gyűlölni a modot - hát miért ne próbálhatnám meg más fényben látni lelki gyötrelmemet, miért ne adnék neki új jelentést, miért ne állíthatnám azt, hogy a mélyebb megértés és a szilárdabb hit felé vezet? - Mindketten a Gyülekezetet akarjuk szolgálni - folytatja Lui -, de mit jelent ez a gyakorlatban? Nap mint nap végezzük a munkánkat, engedelmeskedünk az utasításoknak, eljátsszuk a szerepünket - remélve, hogy megbízhatunk abban: a hierarchiában fellettünk állók a szívükön viselik a Gyülekezet érdekeit. Azonban fel kell tennünk magunknak a kérdést: méltóak ők erre a bizalomra? Azzal az abszolút odaadással szolgálják ők a Gyülekezetet, ami neked vagy nekem már a második természetünkké vált... vagy pedig csak a saját érdekeiket tartják szem előtt? Honnan tudhatnánk? - Ők is a Gyülekezet részei - rázom meg a fejem. Az irántuk tanúsított hűségünk... - A Gyülekezet részei, pontosan. A mi hűségünk viszont a teljes egészé. Nem tudom, mit mondjak erre. Nyilván igaza van abban az értelemben, hogy a mod csak a Gyülekezetre vonatkozik, nem pedig bármely adott személyre. De miért kellene elválasztani a kettőt? Mi a különbség a gyakorlatban? Öntudatosan kihúzom magam a széken; Lui felém hajol, őszinte, fiatal arcán valami szellemi sürgetés ragyog. A hűségünk a teljes egészé. Azon kezdek el töprengeni, hogy vajon egy teljes morálfilozófiai rendszert konstruált-e a hűségmod hatásai köré - s nem vonz túlságosan ez a kilátás. Nem az első eset lenne a történelemben, hogy egy őrült így reagálja le a nyomorúságát - az viszont igenis először fordulna elő, hogy nekem is ugyanaz a bajom van de az utolsó idegsejtig! - mint a sérült agyú prófétának. - Mindannyiunknak parancsokat kell kapnunk valahonnan - mondom ésszerű hangnemben. - Feltételeznünk kell, hogy a hierarchia működik. Hiszen gyakorlatilag mi más választásunk van? Én még azt sem tudom, hogy milyen az ASR legfelsőbb szintű vezetői struktúrája - a Gyülekezetéről nem is beszélve. És ha tudnám is, szerinted mit kellene tennem? Csak a legfelső szintről érkező utasításokat teljesítsem? Ez abszurd lenne. Teljesen leállna az élet. - Egyáltalán nem erről van szó - rázza Lui a fejét. Hogy a legfelső szintről kapjuk az utasításokat? Nemcsak egy "legfelső szint" van. Persze, a BDI Wei Pai-lingé... - a homlokomat ráncolom, próbálok úgy tenni, mintha sohasem hallottam volna még ezeket a neveket; de Lui türelmetlenül legyint -, pontosan tudom, hogyan csatlakoztál hozzánk; semmi értelme hazudozásra fecsérelni az időt. A BDI Weié - de miért gondolod, hogy minden mást is ő

irányít? Az új-hongkongi tagokra van némi befolyása máshol viszont nagyon kis pontocska. Azt hiszed, a BDI talált rá Laura Andrewsra? - Feltételezem... - Egy szöuli hacker-csoport "talált rá". Egy halomnyi lopott anyagot fésültek át az IS biztonsági cégeiről - egy teljesen más megbízó számára. Azonban tudtak a Gyülekezet ajánlatáról - jó pénzt ígért olyan adatokért, amelyek megfelelnek egy adott mintának -, úgyhogy a hackerek továbbpasszolták az infót. - Minta? Miféle minta? - Arra még nem sikerült rájönnöm. - Megmagyarázhatatlan szökések? Én azt hittem, a Gyülekezet csak azután alakult meg, hogy a BDI rábukkant Laurára... te viszont azt állítod, hogy a Gyülekezet már korábban is létezett - és tudatosan kerestek valakit, aki olyan, mint ő? - Igen. - De honnan sejthették...? - Nem tudom - de nem is ez a lényeg. A kérdés az: kihez kell hűségesnek lennünk? Globálisan nézve Wei frakciója kisebbségben van. Nagyon keményen kellett alkudoznia, hogy a BDI vizsgálhassa meg Laura Andrewst - pedig ez volt a legközelebbi megfelelő intézmény. Végül csak az új-hongkongi joghézagok billentették a javára a mérleg nyelvét; a legtöbb országban túlságosan is szorosan ellenőrzik a vizsgálatokhoz szükséges technológiát. Ha azonban nem hoztak volna meg egy bizonyos törvényt Argentínában, hát... akkor téged és engem még csak nem is alkalmaztak volna. - Na és? - rázom meg a fejem. - Egy percig sem hittem, hogy Wei a főnök. A Gyülekezet több különböző csoportosulás szövetsége - de miért izgatna ez engem? Ha ők együtt tudnak élni a köztük lévő különbségekkel, miért ne tudnék én is? - Mert a hűséged a Gyülekezethez köt - nem pedig valamelyik frakcióhoz, aminek sikerült magát hatalmi helyzetbe hoznia. Mi van, ha megváltozik a szövetség? Mi van, ha felbomlik, és új célokkal, új prioritásokkal újjáalakul? Vagy ha felbomlik és nem alakul újjá? Akkor kinek tartozunk hűséggel? Melyik szakadár csoportért küzdenél, ha arra kerülne a sor? Tiltakozni akarok, de aztán visszafogom magam. A Gyülekezet a legfontosabb dolog az életemben; nem mehetek el szó nélkül ezek mellett a kérdések mellett, mintha egy cseppet sem érdekelnének. De... - Mi mást jelenthet a gyakorlatban hűségesnek lenni a Gyülekezet "egészéhez" - mondom -, ha nem azt, hogy a hatalmon lévő frakcióhoz vagyunk hűségesek? Ez az elv tökéletesen megfelelt a kormányok esetében is... Lui megvetően felhorkan. - Oké, nem azt mondom, hogy nekünk is ilyen mélyre kellene süllyednünk a cinizmusba. De pontosan mire akarsz kilyukadni? Eddig még egyetlen alternatívát sem mutattál fel. - Igazad van, nem tettem - bólint. - Először meg akartalak győzni az alternatíva szükségességéről.

Nem vagyok biztos benne, hogy bármiről is meggyőzött volna, de nem teszem szóvá a dolgot. - Csak egyetlen embercsoport joga eldönteni, hogy melyik frakció - ha van ilyen egyáltalán - képviseli valóban a Gyülekezetet - folytatja. - Ezt a kérdést a legnagyobb körültekintéssel kell kezelni - és valószínűleg nem lehet esetleges, hogy egy adott pillanatban ki van vagy ki nincs hatalmon. Ezt bizonyára te is belátod. Vonakodva bólintok. - De... miféle "embercsoport" ez? - Természetesen mi vagyunk azok, mi, akiknek van hűségmodjuk. - Te és én? - nevetek fel. - Viccelsz. - Nem csak mi. Vannak mások is. - De... - Ki másban bízhatnánk meg? A hűségmod az egyetlen garancia; ha valakinek nincs modja legyen bár a szervezet legmagasabb szintjén -, akkor állandó a kockázata, hogy a Gyülekezet igazi céljait összekeveri a saját egyéni érdekeivel. Számunkra ez lehetetlen. Szó szerint fizikailag lehetetlen. Így hát ránk hárul a Gyülekezet érdekeinek a meghatározása. Rábámulok. - De hát ez... Micsoda? Zendülés? Eretnekség? Hogy is lehetne az? Ha Luinak tényleg van hűségmodja márpedig nem hiszem, hogy színjáték lett volna ez az egész -, akkor fizikailag képtelen bármelyikre. Akármit is csinál, a definíció szerint a Gyülekezet iránti hűségének a megnyilvánulása, hiszen... Szédítő világossággal tör rám a felismerés... ...a Gyülekezet definíció szerint pontosan az, amihez a mod hűségessé tesz minket. Ami körkörös érvelésnek, szabálytalannak, valamiféle szolipszista bolondsággal határosnak tűnhet... és annak is kell tűnnie. A hűségmod végül is nem más, mint a koponyánkban lévő idegsejtek egy bizonyos elrendeződése; semmi másra nem vonatkozik, csak saját magára. Ha a Gyülekezet a legfontosabb dolog az életemben, akkor a legfontosabb dolog az életemben a Gyülekezet, akármi legyen is az. Nem "tévedhetek", nem "érthetem félre" a dolgot. Ez persze nem szabadít meg a modtól - tisztában vagyok vele, hogy nem tudom akaratlagosan újradefiniálni "a Gyülekezetet". És mégis, van valami határozottan, tagadhatatlanul felszabadító ebben a meglátásban. Olyan ez az egész, mintha a kezem és a lábam össze lenne láncolva, és a lánc rá lenne tekerve valami hatalmas, nehéz dologra - és épp most sikerült leszednem a láncot, ha nem is a csuklómról vagy a bokámról, de legalább a mozdíthatatlan tárgyról. Lui mintha a gondolataimban, de legalábbis az arckifejezésemről olvasna - testvérem az őrületben, nem lehet nehéz dolgod. Ünnepélyesen bólint, én pedig észreveszem, hogy úgy vigyorgok rá, mint egy idióta, de egyszerűen nem tudom abbahagyni. - A tévedhetetlenség - mondja - a mi legnagyobb vigaszunk.

*** Mire Lui elmegy, zúg a fejem - és tetszik vagy sem, részese lettem az összeesküvésnek. Az "igazi Gyülekezet" önjelölt, agykárosodott bírái a Kánonnak nevezik magukat. Mindegyiknek van hűségmodja - de mindegyiknek sikerült meggyőznie magát arról, hogy az "igazi Gyülekezet", aminek hűséggel tartoznak, nem a nevet bitorló szervezet. Akkor hát mi az "igazi Gyülekezet"? A Kánon minden tagjának megvan erre a kérdésre a saját válasza. Egy dologban azért egyetértenek: az a kutatói szövetség, ami Gyülekezetnek nevezi magát, az csak hamisítvány, utánzat. Ha egyedül vagyok, és nincs velem Lui, hogy folyamatosan alátámassza ezt a bizarr gondolkodásmódot, gyakran eltöprengek azon, hogy tényleg eléggé elsajátítottam-e a fenntartásához szükséges szellemi csűrés-csavarást. A Gyülekezet nem az igazi Gyülekezet miféle nevetséges, szőrszálhasogató szofisztika ez? És mégis... ha valahogy képes lennék elhinni, az elég lenne ahhoz, hogy igazzá tegye. A józan ész, a hétköznapi logika egyszerűen nem segít: nincs racionális okom arra, hogy hűséges legyek a Gyülekezethez - csak a hűségmod anatómiai ténye áll a rendelkezésemre. Az igazi Gyülekezet, amire a mod vonatkozik, bármi lehet, amiről fizikailag el tudom hinni, hogy az... Ez nevetséges, ez nonszensz... Fel-alá járkálok a lakásban, próbálok nyugodt maradni, s közben egy párhuzamra, egy metaforára vadászom - egy modellre, aminek a segítségével legalább nagyjából el tudnám képzelni, hogy tulajdonképpen mi is folyik a fejemben. A Gyülekezet nem az igazi Gyülekezet. De akkor mi az igazi Gyülekezet? Bármi, amiről őszintén el tudom hinni, hogy az. Ez őrület! Ha a Kánon minden tagja teljesen szabadon értelmezheti a hűségét, mintha privát lelkiismereti kérdés lenne, tekintet nélkül a létező hatalomra... ezt nevezik anarchiának. És akkor végre leesik. Megértem, hogyan hámozhatok ki valami értelmet az egészből, hogyan magyarázhatom meg magamnak a helyzetet. Megállok és hangosan kimondom: - Isten hozott a Reformációban! Bevezettetésem a Kánon köreibe fokozatos folyamat; Lui a város különböző pontjain találkozókat szervez, egyszerre mindig csak egy-két taggal - néhány személy a BDI-től, néhány az ASR-től, vagy valamilyen nevén nem nevezett szervezettől. Eleinte nem látom be, mi igazolhatja ekkora kockázat vállalását; semmi olyasmiről nem esik szó, amit Lui már korábban fel nem fedett volna előttem, és bizonyára lennének biztonságosabb módszerek is arra, hogy bemutasson a Kánonnak. Végül azért rájövök, hogy ez a személyes kapcsolat elengedhetetlen az új hűségem megszilárdulásához; csak a szemtől-szemben történő találkozások győznek meg engem - és őket is -, hogy mindannyian rendelkezünk a moddal.

Természetesen már maga az a tény is paradox, hogy a Kánon tagjai egyáltalán találkozni, együttműködni, tárgyalmi kívánnak. A konszenzusnak istenkáromlásnak kellene lennie a szemünkben: az igazi Gyülekezet mibenlétét mindenki a saját koponyáján belül definiálja; valószínűleg senkinek nem számít senki más véleménye. Megszabadulva a hamis Gyülekezet hazugságaitól, miért ne követné mindegyikünk a saját egyedi, a maga nemében tökéletes vízióját? Mivel megosztottak vagyunk, nem is remélhetjük, hogy valaha is megreformáljuk a hamis Gyülekezetet, vagy hogy újjáalakítsuk úgy, ahogy lennie kellene. Ha egyesülnénk, még mindig ijesztőek lennének a kilátásaink, de legalább nem elképzelhetetlenek. A munkám ugyanúgy folytatódik, mintha semmi sem változott volna. Időnként majdnem legyőz a kísértés, hogy mindent bevalljak Po-kwainek, hogy megmagyarázzam neki, min mentem keresztül, és mi mindent titkoltam el előle - de ez az érzés sohasem akkor tör rám, mikor valóban vele vagyok, és a P3 korlátlan önuralommal ruház fel. Csen utasításai már nem akadályoznák meg, hogy beszéljek Lauráról és a BDI-ről - most azonban a Kánon megóvásának szüksége élvez prioritást, és azon veszem észre magam, hogy a lány jelenlétében még a korábbinál is jobban ügyelek a számra. Ő eleinte meglepődik ezen, de aztán csak vállat von, és visszavonul a könyveihez. Esti vitáink a kvantummechanikáról és a Buborék teremtőiről véget érnek. Felturbózva ez nem nagy veszteség - otthon azonban, reggelente, visszatekintve a készenléti állapotban töltött jellegtelen órákra, valami különös, üres fájdalom szorítja össze a mellkasomat, és nem engedi, hogy az alvást válasszam. Elkezdődik a kísérletek második szakasza. Po-kwai visszatér az ionszobába, s a feje most tele van sugárzó glükózzal és idegimpulzus-érzékelőkkel, kívülről pedig nagy felbontású gammakamerák veszik körbe minden irányból. Nagyon gondosan megfigyelik - legalábbis a gépek. Igaz, a gamma-kamerák által gyűjtött adatokat majd számtalan módon feldolgozhatják, hogy megismerjék - vagy ne ismerjék meg - az agy különböző részeinek a tevékenységét. Azt pedig, hogy a kutatók (vagy inkább a kísérlet résztvevői) mit látnak majd a kinti szoba képernyőin, véletlenszerűen, az utolsó pillanatban fogják eldönteni a számítógépek. - Egy kicsit olyan ez, mint Aspect késleltetett választású fotonkísérletei az ezerkilencszáznyolcvanas évekből - magyarázza a lány. - Leung kidolgozta a Bell-deviancia, azaz bizonyos idegsejtek kisülése vagy nem kisülése közötti, egy bizonyos határértéket meg nem haladható korreláció mérésének hatékonyabb változatát. Ha a feltételezéseink helyesek, akkor ez az érték valóban nem fogja meghaladni a határértéket. A technikai részletek megértése meghaladja a képességeimet, de a velejét viszonylag könnyen felfogom: épp most készülnek teljesen lerombolni a hipotetikus hullámösszeomlasztó idegpályákra adott reménykedő, alternatív magyarázataimat. És akkor mi van? Le kell nyelnem egy olyan univerzum létezésének a tényét, amiben én egy ép ésszel felfoghatatlan kozmikus mészárlás leszármazottja vagyok? Egyre többet gondolkodom ezen a lehetőségen, de nem jutok sehova. Próbálok vigasztaló párhuzamokat találni az evolúció történetében; a dinoszauruszok miatt sohasem volt bűntudatom, igaz? Mi több, ha Po-kwainek igaza van, akkor a dinoszauruszok talán soha nem is léteztek - már abban az értelemben, ahogy a modern állatok léteznek -, amíg fel nem bukkant egy emlős, és határozottá, egyedivé nem tette a múltat a számtalan lehetőség egyetlen evolúciós lánccá történő omlasztásával. Az egész kezd megnyugtató módon úgy hangzani, mint valami ostoba, abszolúte ellenőrizhetetlen metafizikai feltételezés: "Lehet, hogy a világegyetemet ma reggel teremtették.

Lehet, hogy a fejünkbe hamis emlékeket ültettek, s hamis régészeti, paleontológiai, geológiai és kozmológiai bizonyítékokkal fedték le az elmúlt tizenötmilliárd év minden eseményét..." Az egyetlen gond az, hogy Po-kwai feltételezésének a gyökere ellenőrizhető. És ez a szinte elűzhetetlen gondolat érinthetetlenül, megválaszolhatatlanul kering a fejemben. Az ionszoba ez alkalommal hangszigetelt, és ha Po-kwai maga elé mormolja is az eredményeket, hogy jobban tudjon koncentrálni, nekünk most legalább nem kell hallgatnunk a kántálását. Ehelyett a központi konzol az az eszköz, ami révén Leung, Lui és Ce összeomlasztja majd az agya kiválasztott részeit. Időnként én magam is odapillantok a képernyőkre, de akármilyen színesek is a PET-minták, a neurális térképek és a diagramok, túlságosan sűrűek és homályosak számomra, nem tudják lekötni a figyelmemet, úgyhogy gond nélkül elfordulok. Naiv módon azonnali eredményekre számítottam, de előbb ki kell küszöbölni a gépek, a szoftver, és Po-kwai kissé berozsdásodott képességének a hibáit. Most, hogy nem árasztanak el az adatok, és nem értem a képernyőkön feltűnő ábrákat, szolgálat közben gyakorlatilag nem érdekel az egész, sőt még a tudósok karattyolását is kirekesztem. Ennek így is kell lenni, ha felturbózom magam. Akárhogy is dönt majd egyszer a Kánon ezekről a kísérletekről, a jelenlegi szerepem teljesen világos: olyan odaadással kell végrehajtanom a feladatot, amivel a hamis Gyülekezet megbízott, mintha a hűségem továbbra is rendületlen lenne. Szolgálaton kívül, felturbózatlanul gyakran azon töprengek, hogy végeredményben talán a Kánon sem változtat semmin - éppúgy, mint a Buborék, vagy a kvantumontológia igazságai. Lehet, hogy a gyakorlatban sohasem fog kettéválni az igazi és a hamis Gyülekezet - és a kettő közötti különbség, akármilyen létfontosságú is, a Kánon tagjai számára örökké absztrakció marad. Sem Lui, sem akárki más nem mondta még el nekem, mit is változtatna meg a Kánon, ha uralma alá hajthatná a hamis Gyülekezetet - a saját ismereteim a problémákról pedig még mindig túl ködösek ahhoz, hogy határozott véleményem legyen. Tudom, hogy hitem szerint beszélni kellene Po-kwainek Lauráról és arról, hogyan tervezték a modot - de mégsem teszem, mert rájövök, hogy az én helyzetemből lehetetlen előre látni ennek a következményeit. A Kánon egyetlen valódi funkciója talán az, hogy tapinthatóvá tegye számunkra passzív eretnekségünket. Talán csak azért fogunk terveket szőni és konspirálni, hogy bebizonyítsuk, szabadon szőhetünk terveket és konspirálhatunk - de végül nem lesz semmi más, csak az engedelmesség konspirációja. Ahogy a rituális éjszakai ellenőrzés közepén kilépek a hálószobából, Po-kwai hanyagul odaveti: - Ma jókora mennyiségű adathoz jutottunk. Gyakorlatilag döntő fontosságú adatokhoz. Akár publikálni is lehetne őket - már ha egyáltalán kimondhatom ezt a szót a jelen körülmények között. Az étteremben nem szóltam... látod, lassan megtanulom befogni a számat. - Gratulálok. - Mihez? Hogy befogtam a számat? - Az eredményekhez.

- Ne légy már ilyen tárgyilagos, hányingert kapok tőle - ráncolja a szemöldökét. - Te nem akartad, hogy igazunk legyen. Nem azt várom, hogy felvágd az ereidet, de nem tudnál egy kicsit... gyászosabb lenni? - Szolgálatban soha. Nagyot sóhajtva nekitámaszkodik az ajtófélfának. - Néha komolyan elgondolkodom azon, hogy kettőnk közül melyikünk kevésbé emberi - te, amikor szolgálatban vagy, vagy én, szétkenődve. - Szétkenődve? - Összeomlatlanul, egyszerre több állapotban. Így hívjuk: szétkenődve. - Felnevet. - Erről leszek híres: az első ember a történelem során, aki képes akarattal szétkenődni. A csendben kínzóan ott lebeg egy másodpercig a lehetőség, hogy ellentmondjak neki, hogy beszéljek Lauráról - de túl nagy a kockázata annak, hogy ez hová vezetne. Ami persze nem jelenti azt, hogy óvatosan ne puhatolózhatnék. - Akarattal igen - de nem lehetséges, hogy valaki súlyos agykárosodást szenved, és elveszti a hullám összeomlasztására való képességét? - Jó kérdés - bólint. - Ez nagyon is megtörténhet. A gond csak az, hogy soha, senki sem tudná, soha, senki sem lenne képes elmondani. Akárhányszor csak kölcsönhatásba kerülne egy ilyen ember valakivel, aki összeomlasztja a hullámot, egyetlen történetté, egyetlen emléksorrá redukálódna - és még azt sem tudná, hogy mi történt vele. - De... amíg egyedül van...? - Nem tudom, mit jelent ez a kérdés - von vállat. Már mondtam, én magam csak egyetlen emléksorral végzek. Az eredmények azt bizonyítják, hogy valóban szétkenődtem, de egy agykárosodott persze nem rendelkezne a mod nyújtotta ellenőrzéssel a sajátállapotok felett azaz a többi ember pontosan ugyanazzal a valószínűségeloszlással omlasztaná össze őt, mint amelyek akkor lennének érvényesek, ha ő omlasztaná össze saját magát. A végeredmény ugyanaz. - Felnevet. - Azt hiszem, Niels Bohr azt mondaná, hogy egy ilyen ember ugyanolyan, mint bárki más. Ha senki, maga az illető sem tudhatja, mit "tapasztalt" megfigyeletlen állapotban, hogyan lehetne valósnak nevezni ezt a tapasztalatot? És én félig egyet is értenék ezzel: akármilyen hosszú idő is telne el két másokkal való találkozás között, akárhányszor csak megtörténne a megfigyelés, mindannyiszor egyetlen, tökéletesen e világi, lineáris sorozattá omlana össze az összes állapot, amit az illető felvett - az összes párhuzamosan létező gondolattal és "tapasztalattal" együtt. - És ha gyakran egyedül maradhatna? Ha általában senki sem figyelné meg? Szerinted meg tudná tanulni valahogy, hogy miként fordítsa a maga hasznára a történéseket? Megtanulhatná, hogyan hozzon létre valódi, maradandó különbségeket - ahogy te is a moddal? Először nem tetszik neki az ötlet, de aztán habozni kezd, komolyan elgondolkodik rajta - és hirtelen elmosolyodik.

- Erre én is kíváncsi lennék. Mennyire valószínűtlen a modbeli idegsejtek konfigurációja? Ha valaki elég hosszú időre szétkenődne, mindenféle hátborzongató, valószínűtlen neurális struktúrák alakulnának ki - köztük rengeteg nagyon valószínűvel. Normális esetben ennek semmi következménye nem lenne - a legvalószínűbb konfigurációk maradnának meg az összeomláskor; minden más eltűnne. De ha ezeknek a valószínűtlen agyváltozatoknak az egyike rendelkezne valami olyan képességgel, amivel belepiszkálhatna a sajátállapotokba, akkor talán képes lenne nagyobb valószínűséggel felvértezni magát. - És ha egyszer "valóssá" vált egy változat, ami képes erre... ...akkor legközelebb, mikor az illető szétkenődik, már kétszeresen is előnyben lenne. Nemcsak a sajátállapotmódosító képessége lenne meg, persze, hanem egy új startvonalról is indulna - sokkal valószínűbbé, sokkal elérhetőbbé válnának más, még nagyobb képességeket rejtő állapotok is. És beindulhatna a lavinaeffektus. - Lenyűgözve ingatja a fejét. - Teljes evolúció egyetlen emberöltő alatt! Kiemelkedő valószínűség, mégpedig a javából! Ez tetszik! - Tehát ez tényleg megtörténhet? - Erősen kétlem. - Micsoda? Hiszen épp most mondtad... - Ez egy gyönyörű elmélet - veregeti meg a vállam együtt érzően. - Annyira gyönyörű, hogy szerintem önmagát cáfolja meg. Ha valóban megtörténhetne, akkor hol van a végeredménye? Hol vannak a sajátállapotokkal zsonglőrködő agykárosodott betegekről szóló esettanulmányok? Túl nehéz lenne belátható időn belül elérni az első fázist. Biztos vagyok benne, hogy egyszer valaki kiszámolja majd, pontosan meddig tartana végrehajtani az első ugrást - de ez jelenthet hónapokat, éveket, évtizedeket... akár még egy emberöltőnél hosszabb időszakot is. És mennyi időt tud ma bárki is egyedül tölteni? - Attól tartok, igazad van. - Hát, meg kell óvnom a történelemben elfoglalt helyemet, nem? Méghozzá úgy, ahogy most van. - Kedvelem ezt a lányt - mondja Karen. - Intelligens, cinikus, és csak egy kicsit naiv; hosszú évek óta a legjobb barát, akire szert tettél. És azt hiszem, tudna segíteni neked. Rápislogok, és halkan felnyögök. Csak az a furcsa, hogy egyáltalán nem úgy érzem magam, mintha hirtelen elvesztettem volna a kontrollt; hanem mintha a megfigyelési üzemmódban töltött elmúlt három óra jellegtelen emlékei szertefoszlottak volna, mintha csak illúziók lettek volna. - Mit akarsz? - kérdem. - Te mit akarsz? - nevet fel. - Azt akarom, hogy minden normális legyen. - Normális! Először egy csapat emberrabló rabszolgája lettél, most meg láthatóan imádni kezded a dolgot, ami rabszolgaságban tart. A Gyülekezetet a fejedben! Hülyeség.

- Nincs más választásom - vonom meg a vállam. - A hűségmod nem fog eltűnni. Mit vársz tőlem, mit tegyek? Kergessem magam az őrületbe, miközben megpróbálok fölé kerekedni? Nem akarok küzdeni ellene. Nagyon jól tudom, mit tettek velem. Nem tagadom, hogy a mod nélkül meg akarnék szabadulni tőle - de mire megyek ezzel? Ha szabad lennék, szabad akarnék lenni. Ha pedig valaki más lennék, teljesen más dolgokat akarnék. De nem vagyok más, és nem akarok mást. Ez a hülyeség. És zsákutca. - Nem szükségszerű, hogy az legyen. - Ezzel meg mit akarsz mondani? Nem felel; megfordul és "kinéz" a városra, majd felemeli a kezét, és - lehetetlen módon utasítja az ablakot, hogy növelje a hologram kontrasztját. A reklámok halvány fénye eltűnik, az üres ég az elképzelhető legmélyebb feketévé sötétül. Karen irányítja a ItedNet-et? Vagy a testét megjelenítő hallucinációs folyamat kezdte el manipulálni a látóterem többi részét is? Zsibbadt közönnyel gondolom végig ezeket az egyformán valószínűtlen magyarázatokat. Nincs értelme mást remélni, csak azt, hogy a probléma magától megoldódik. Az idegtechnikusoknak darabokra kell majd szedniük. Rámeredek a Buborék tökéletes sötétségére, s akaratom ellenére is rabul ejt a látványa, akármilyen illúzió - felerősített kontrasztú hologram vagy puszta elmeszülemény - is ez a "látvány". Egy halvány, tűhegynyi fénypont tűnik fel a sötétségben. Azt hiszem, hogy csak valami látási hiba; pislogok és rázom a fejemet, de a pont nem tűnik el az égről. Egy magas pályájú, lassan mozgó műhold került volna ki épp most a Föld árnyékából? A pont egyre fényesebb lesz, majd nem messze tőle feltűnik, megjelenik még egy. - Mit művelsz te velem? - fordulok oda Karen-hez. - Pszt! - fogja meg a kezem. - Csak figyelj! Egymás után bukkannak fel a csillagok. A számuk folyamatosan nő, mintha valami foszforeszkáló baktériumtenyészet szaporodna odafönt, míg végül olyan sűrűn nem népesíti be az eget, mint amire gyermekkorom tiszta éjszakáiból emlékszem. Ismerős konstellációkat keresek, és egy futó pillanatra meg is találom az Orion oválisát, de aztán hamar eltűnik a körülötte felragyogó új csillagok tömegében. Ismeretlen, egzotikus mintákat látok - de ugyanolyan tünékenyek, mint Po-kwai véletlenszerű kántálásának ütemei, s szinte már abban a pillanatban szerte is foszlanak, amelyikben megjelentek. A Buborék Napjának szatellitfelvételein vagy a negyvenes évek legbarokkabb űroperáiban sem szerepeltek ilyen csillagok. Egy ragyogó fénycsík - mintha a Tejút egy lehetetlenül pazar változata lenne - összefüggő sávvá sűrűsödik, majd egyenletesen tovább fényesedik. - Mit akarsz ezzel mondani? - suttogom. - Hogy a kárt, amit okoztunk... vissza lehet csinálni? Nem értem. A fénysáv hangtalanul felrobban, s a tökéletes feketeséget tökéletes, vakító fehérséggé változtatva szétterül az égbolton. Elfordulok. Po-kwai kiáltását hallom. Karen eltűnik. Visszanézek a hologramra. Új-Hongkong toronyháza fölött az ég üres és szürke.

A lakosztály ajtajánál megtorpanok, egy darabig csak hallgatózom. Nem akarom ismét megijeszteni Po-kwait, de hamis illúziókba sem szeretném ringatni magam. Senki sem juthatott be anélkül, hogy el ne ment volna mellettem... de ki tudja, nem osonhatott-e el valaki mégis mögöttem, amíg én a kozmikus látomásommal voltam elfoglalva? Már most teljesen irreálisnak tűnik az egész jelenet; ha a szemem nem káprázna még most is a ragyogó ég látványától, meg mernék esküdni, hogy azóta egyfolytában felturbózva őrködtem, mióta Pokwai jó éjszakát kívánt nekem. Pont akkor lép be karjait maga köré fonva a nappaliba, mikor kinyitom az ajtót. - Hát, nem sok hasznodat veszem - jegyzi meg szárazon. - Tőled akár le is mészárolhattak volna az ágyamban. - A tréfálkozás ellenére most sokkal rémültebbnek tűnik, mint a múltkor. - Újabb rémálom? Bólint. - És most arra is emlékszem... mi volt benne. Hallgatok. Ő a homlokát ráncolja. - Állj már le ezzel a kibaszott robotosdival, és kérdezd meg, mit álmodtam! - Mit álmodtál? - Azt álmodtam, hogy elvesztettem az uralmam a mod fölött. Azt álmodtam, hogy szétkenődtem. Azt álmodtam, hogy... betöltöttem... az egész szobát, az egész lakosztályt. És tudod jól, hogy nem vagyok alvajáró... - Hirtelen egész testében remegni kezd. - Mi... A karomnál fogva végigráncigál a folyosón a hálószoba felé. Az ajtó zárva van. Rámutat, összeszedi magát, és azt mondja: - Nyisd ki. Megpróbálom lenyomni a kilincset. Nem mozdul. - Kulcsra zártam. Ennyire paranoiás vagyok. Mostanában minden éjjel magamra zárom. - És hol ébredtél...? - Idekint. A folyosó közepén. - Odaáll a jelzett helyre. - Miután beütöttem a nyolc számjegyes kombinációt, hogy kinyissam, majd a másikat, hogy visszazárjam. - Ez is szerepelt az álmodban? Hogy kinyitottad az ajtót? - Ó, dehogy! Álmomban nem kellett hozzányúlnom a zárhoz - már kint voltam. Kint és bent. Nem kellett járnom... csak fel kellett erősítenem a sajátállapotot. - És most azt hiszed... - mondom némi habozás után. - Azt hiszem - szögezi le határozottan -, hogy a tudatalattim a ludas a dologban. Ez minden, amit mondhatok. Bizonyára álmomban ütöttem be a helyes kódot, akármilyen nehéz is elhinni. Ha ugyanis azt hiszed, hogy a mod segítségével egyszerűen átmentem az ajtón - mint egy elektron egy ellenálláson -, akkor azt kell mondanom, hogy ez lehetetlen. Még ha elméletileg lehetséges is lenne, ezt a modot nem

ilyesmire tervezték. Arra találták ki, hogy mikroszkopikus rendszereken használjam. Arra tervezték, hogy a legegyszerűbb hatásokat demonstrálja - és semmi többre. Annyira élethűen képzelem el a válaszomat, hogy szinte hallom a szavakat: - Ezt a modot egyáltalán nem tervezték. A koponyámba épített masinéria azonban befogja a számat, úgyhogy csak bólintok. - Hiszek neked - te vagy a szakértő. És a te álmod volt, nem az enyém. - Ennek még hasznát vehetjük - véli Lui. - Hasznát.vehetjük? Nem akarom hasznát venni. Le akarom állítani! A Kánon áldását kérem arra, hogy elmondhassam Po-kwainek, mi is történik vele valójában. Kordában akarom tartani ezt az egész dolgot. - Igen, kordában kell tartani - ráncolja a szemöldökét -, Po-kwainek azonban egy szót se Lauráról! Tegyük fel, hogy Csen rájön, hogy megszegted a parancsát. Mi történne akkor? Biztos vagyok benne, hogy jelenleg senki sem tud a Kánon létezéséről; túlságosan is megbíznak a hűségmodban. Vagy nem tisztelik eléggé. Láthatólag nem fogják föl, milyen erőteljes párost alkothat az intelligencia és az ellentéte. Tudod, a formális logikában egy inkonzisztens axiómarendszerrel semmit sem lehet bebizonyítani. Ha valami ellentmondásba botlik az ember, például hogy A nem egyenlő A-val, akkor semmit sem tud levezetni belőle. Szeretek úgy gondolni erre, mint a mi különleges szabadságunk metaforájára. Felejtsd el a hegeli szintézist, nekünk színtiszta orwelli kettős tudatunk van. Dühösen elnézek mellette. A Kowloon-park emberektől nyüzsgő gyepén túl egy virágágyás pompázik a napsütésben. Senki máshoz nem fordulhatok, csak Luihoz, vele pedig láthatóan nem fogok zöld ágra vergődni. - Po-kwai megérdemli, hogy megtudja az igazságot. - Megérdemli? Itt nem arról van szó, hogy mit érdemel meg, hanem arról, hogy milyen következményekkel kell számolnunk. Hidd el, minden tisztelem és csodálatom az övé. De tényleg fel akarod áldozni a Kánont, csak hogy megtudja: becsapták? A hamis Gyülekezet nemcsak egyszerűen durvább modokat pakolna belénk, ha esetleg ebben bíznál; simán leírnák a veszteséget - és megölnének minket. És mondd, szerinted mit csinálnának a lánnyal, ha most próbálna meg visszakozni? - Akkor meg kell védenünk őt is és magunkat is. El kell pusztítanunk a hamis Gyülekezetet. Mire kimondom, már magam is tudom, hogy milyen nevetséges ez az ötlet. Lui azonban nem csap le rám. - Igen, végül majd el kell pusztítanunk. De az nem ma lesz, és nem is holnap. Csak az erő pozíciójából léphetünk. Ki kell használnunk minden felkínálkozó lehetőséget. - Szünetet tart pont olyan hosszút, hogy tétova hallgatásom egyetértésnek tűnjék. - Mint például ezt is - teszi hozzá.

- Po-kwai kezdi elveszíteni az uralmát a mod felett. Én kezdek megőrülni. Ezt nevezed te lehetőségnek? - Nem "kezdesz megőrülni" - rázza a fejét. - Néhány modod időnként kihagy, ez minden. Hogy miért? A P3at egyfajta akadálynak szánták, hogy fenntartson bizonyos hasznos elmeállapotokat - te azonban valahogy mégis áthaladsz ezen az akadályon, és elméletileg hozzáférhetetlen elmeállapotokba jutsz: unalomba, szétszórtságba, érzelmi felfokozottságba. Ez minden bizonnyal nagyon valószínűtlen - de te mégis megteszed. A tesztek szerint a mod fizikailag sértetlen. Ami azt jelenti, hogy maga a rendszer rendben van... a rendszer valószínűségei azonban megváltoztak. Nem jut erről eszedbe valami? Vállat vonok. - Ha azt akarod mondani, hogy Po-kwai ugyanúgy manipulál engem, mint az ionjait... hogyan? Rendben, meg tudja változtatni egy szétkenődött rendszer valószínűségeit - például egy ezüstionét, aminek a spinje még egyszerre irányul le és fel -, de mi köze ennek hozzám? Én pont az ellentéte vagyok egy szétkenődött rendszernek: én omlasztom össze a hullámot, vagy nem? - Persze - de milyen gyakorisággal? - Egyfolytában. - Hogy érted, hogy "egyfolytában"? Azt hiszed, hogy állandóan össze vagy omolva? Az összeomlás egy folyamat - egy folyamat, ami egy szétkenődött rendszerrel történik meg. Azt hiszed, a szétkenődés valami egzotikus állapot - valami, ami csak a laboratóriumokban történik meg? - Miért, nem az? - Hát nem. Hogy is lehetne? Az egész tested atomokból épül fel. Az atomok kvantummechanikai rendszerek. Tegyük fel - nagy vonalakban -, hogy a tested egy átlagos, egy ezred másodpercre összeomlatlan állapotban hagyott atomja tíz különböző, valószínű dolgot tud tenni. Ez azt jelenti, hogy egy ezred másodperc alatt tíz sajátállapot keverékévé kenődik szét, a tíz dolognak megfelelően, amiket megtehetett volna. Egyes állapotok valószínűbbek lesznek, mint mások - de amíg a rendszer össze nem omlik, párhuzamosan létezik az összes lehetőség. Két ezred másodperc után száz különböző dolog lesz, amit az atom megtehetett volna: az eredeti tíz választást ugyanis egyenként újabb tíz követi. Azaz, az atom száz különböző sajátállapotba kenődik szét. Három ezred másodperc után ezerbe. És így tovább. Vegyünk még egy atomot. Az első atom minden lehetséges állapotában a második felveheti saját állapotai bármelyikét. Az értékek összeszorzódnak. Ha egy atom ezer állapotba kenődhetett szét, akkor egy két atomból álló rendszer egymillióba. Folytassuk ezt addig, amíg el nem érünk egy szabad szemmel is látható tárgyig - egy homokszemig, egy üvegszilánkig, vagy egy emberi testig -, és rögtön csillagászati mennyiségekkel van dolgunk. Ja, és az idő múltával ezek még tovább nőnek. - Na és hogy áll le ez a növekedés? - csóválom a fejem zsibbadtan.

- Már mondom is. Amikor két szétkenődött rendszer kölcsönhatásba lép egymással, a továbbiakban már nem tekinthetőek különálló entitásoknak. A kvantummechanika törvényei szerint egyetlen rendszernek kell tekinteni őket - egyik alkotórészhez sem nyúlhatunk hozzá anélkül, hogy ne lennénk hatással a másikra is. Amikor Po-kwai megfigyel egy ezüstiont, egy új rendszer jön létre: Po-kwai plusz az ion, aminek pontosan kétszer annyi állapota van, mint Po-kwainek egyedül. Amikor te megfigyelsz egy üvegszilánkot, akkor is egy új rendszer jön létre: te plusz az üvegszilánk, aminek annyi állapota van, amennyi a te állapotaid és az üvegszilánk állapotainak a szorzata. Azonban az a rendszer, ami téged is magában foglal, az magában foglalja az agyad összeomlás-indukáló részét is - ami megint csak számtalan különböző változatban kenődik szét, s minden más dolog összes lehetséges állapotát reprezentálja: az agyad többi részéét, a testedét, az üvegszilánkét, és minden egyébét, amit csak megfigyelsz. Amikor az agyadnak ez a része összeomlasztja önmagát - azaz az egyik változatát valóssá teszi -, óhatatlanul is összeomlasztja az egész összetett rendszert: az agyad többi részét, a testedet, az üvegszilánkot stb. Mindezek egyetlen állapotba omlanak össze, amiben számtalan milliárdnyi lehetőség közül mindössze egy "történik meg" valójában. Aztán persze minden elkezd megint szétkenődni... - Rendben, értem: az embernek szét kell kenődnie, hogy utána összeomoljon - vágok közbe. - Minden lehetőségnek jelen kell lennie - egy bizonyos értelemben -, hogy az egyik kiválasztódjék. Az összeomlás olyan, mint... drasztikusan megmetszeni egy fát - minden irányba nőnie kell egy kicsit, hogy aztán majd eldöntsük, melyik ágat hagyjuk meg. Azonban, olyan gyakran össze kell omlanunk, hogy nincs időnk tudomást szerezni közben a szétkenődött állapotról. Másodpercenként több százszor. - Ezt most miért mondod? - ráncolja a szemöldökét Lui. - Hogyan "szerezhetnénk tudomást" a szétkenődött állapotról? A tudat folytonosnak tűnik, de ez pusztán az agy műve, az szervezi így a percepciót; a valóság nem folyamatosan teremtődik, hanem szakaszosan, kitörésekben. A tapasztalatokat visszatekintve konstruáljuk; nem létezik olyan dolog, hogy a jelen - az csak az a múlt, amit sikerült egyedülállóvá tennünk. Az igazi kérdés az időléptéké. Azt mondod, ha egy kicsivel több lenne egy ezred másodpercnél, akkor valahogy tudatában lennénk a folyamatnak... de ez sajnos egyszerűen nem igaz. Így jön létre a szubjektív idő, így fordul a jövő át a múltba. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megállapíthassuk, hogyan és mikor történik. Igaz, amikor Po-kwai a kísérletek során nem használta a mod összeomlásgátló részét, akkor képtelen volt befolyásolni a sajátállapotokat - de ez még semmit sem bizonyít. Még ha azért is vallott volna kudarcot, mert azelőtt omlasztotta össze a belőle és az ionból álló rendszert, mielőtt meg tudta volna változtatni a valószínűségeket - és ez semmiképpen sem az egyetlen magyarázat -, akkor sem általánosíthatunk egyetlen, laboratóriumban megfigyelt személyből az egész, mindenkori emberiségre. Attól függően, hogy milyen az elmeállapotuk, hogy többen vannak-e vagy egyedül, az emberek másodperceket, sőt perceket tölthetnek két összeomlás közötti állapotban. Csak éppen sehogy sem tudunk megbizonyosodni erről. Kedvem lenne megragadni és kirázni belőle ezt a metafizikai maszlagot; de inkább csak kifejezéstelenül így szólok: - A segítségedet kérem. Nem érdekel, hogyan konstruáljuk a tapasztalatokat. Nem érdekel, hogy az idő csak illúzió. Nem érdekel, hogy ötperces koráig semmi sem valós. A végén minden visszatér a normalitásba - vagy legalábbis vissza kellene térnie. Valaha így volt. És ne

próbáld beadni nekem, hogy mindenki naponta több százszor szétkenődik; nem mindenkinek van része hallucinációkban, nem mindenkinek hagynak ki a modjai... - De, lehet, hogy igen! Talán pontosan olyan élményekben "van részük", mint neked számtalan másféle élmény között -, csak éppen egyszerűen nem emlékeznek rájuk. Nem tudnak emlékezni rájuk; az agyukban, a testükben, a körülöttük lévő világban semmi sem bizonyítja, hogy bármi ilyesmi történt velük. Az események soha nem válnak valóssá számukra; akárhányszor összeomlanak, a saját egyedi múltjuk valami valószínűbbet tartalmaz. - Akkor én miért emlékszem? - Nagyon jól tudod, miért. Mert Po-kwai is benne van a dologban - és nála van a sajátállapot-mod. Ő meg tudja változtatni a valószínűségeket. - De miért akarna kihozni a felturbózott állapotból? Miért hozza elő állandóan Karen-t? Miért? Még azt sem tudja, hogy Karen létezik! Lui vállat von. - Azt mondtam, "Po-kwai" is benne van a dologban, és hogy "Po-kwai" manipulálja a valószínűségeket... de igazából azt kellett volna mondanom, hogy "a sajátállapot-mod is benne van a dologban". Gúnyosan felnevetek. - Szóval most már a mod is önálló? Megvannak a saját céljai? A mod tehet róla, hogy kiesem a felturbózott állapotból? - Nem, természetesen nem. - Türelmesen megvárja, amíg egy nevetgélő, csókolózó fiatal pár elmegy mellettünk - abszurd ez az óvatosság: ha a Gyülekezet tudni akarná, miről beszélgetünk, nem annyival intéznék el a dolgot, hogy egy álszerelmespárt küldenek utánunk. Rám tör a kiábrándultság; az elejétől fogva azt hittem, hogy a Kánon biztonsági intézkedéseit titokban tartják előttem - de kezdek kételkedni benne, hogy van bármi titkolnivalójuk is. - Ha itt valaki tudatosan választ - folytatja Lui -, akkor az te vagy. Illetve, ha pedánsak akarunk lenni, a belőled és Po-kwaiból álló összetett rendszer - de mivel ő túlnyomórészt alszik, mikor a rendellenességek történnek, szerintem benned kell keresnünk az okokat. - Túlnyomórészt alszik? - Igen. - Nála van a mod - de én használom? - kérdem zsibbadtan megtorpanva. - Nagyjából. Mikor Po-kwai szétkenődik, te is szétkenődsz minden lehetséges állapotba, amit bármelyikőtök felvehet - akármilyen valószínűtlen is az. Semmi akadálya, hogy ezek között olyan állapotok is legyenek, amikben te befolyásolod a sajátállapot-modot. Nincs erőm vitatkozni ezzel az ostobasággal; a józan ész itt már tehetetlen, naiv, hatástalan. - De hát én nem akarom, hogy ez történjen velem! - mondom végül, szinte könyörögve.

Lui enyhén meglepődve a homlokát ráncolja, aztán felvillantja ritka mosolyai egyikét. - Nem, hát persze hogy nem! De amint azt láthatjuk, nagyon könnyen akarhatnád. Lehet, hogy azok a változataid, akik ezeket a dolgokat akarják, persze valószínűtlenek - de amikor hozzáférnek a sajátállapot-modhoz, akkor teljesen megváltoztathatják a valószínű és valószínűtlen jelentését. Már a nyelvem hegyén van, hogy igen; pontosan ezt kell leállítanom, mikor hozzáteszi: - És ha azt hiszed, hogy amit eddig tettél, az lenyűgöző, akkor elárulom: ennél még sokkal többet is tehetsz - az igazi Gyülekezet szolgálatában. A Kánon nem próbál kényszeríteni; egyszerűen csak tanácsot adnak. A döntés egyedül az enyém lesz - és nem tudok rosszul dönteni -, de biztos-e, hogy a többi hűségmoddal bíró sorstársam véleményét teljesen figyelmen kívül hagyhatom? Igazság szerint a puszta gondolata is abszurd annak, hogy konszenzus jöjjön létre közöttünk a Gyülekezet érdekeit illetően. És igazság szerint nincs annál rettenetesebb kilátás, mint hogy egyedül hozzam meg a döntést. Elég könnyen lenyelem ezt az ellentmondást. Azt hiszem, kezdem érteni, mit értett Lui a mi különleges szabadságunk alatt. A hűségmod által a szellemünkre kötött csomót soha nem tudjuk kibogozni - de tetszés szerint átalakíthatjuk. A következő hét során egymás után összejönnek a Kánonnak azok a tagjai, akik egyszerre érnek rá. Minden találkozón választanak egy küldöttet, akinek a munkaideje lehetőleg minél inkább egybeesik az enyémmel. Po-kwai a legújabb sikerét követően ismét pihenőt kapott, és ez akárcsak korábban - egy időre megszünteti a sajátállapot-mod rám gyakorolt, egyáltalán nem jótékony hatásait. Nehéz abba az igazi összeesküvő-hangulatba rázódni reggel kilenckor. Mikor belépek a lakásba - csak egy napra kaptuk kölcsön, nyugtat meg Lui, valaki olyantól, akit semmiképpen sem lehet összefüggésbe hozni sem a Kánonnal, sem a Gyülekezettel -, a látvány annyira hétköznapi, annyira ártalmatlan, mintha csak egy lakóbizottsági gyűlésre, vagy valami kisvárosi, alsó-középosztálybeli politikai csoportosulás összejövetelére sétáltam volna be. A szűk kis nappaliban ülünk le mi hatan, a távol lévő tulajdonos buddhista beütésű, otthonos giccsei közé. Teát kortyolgatunk, és megvitatjuk, hogyan hajthatnánk uralmunk alá azt a nemzetközi szövetséget, amely azt hiszi, hogy engedelmes rabszolgái vagyunk. Li Siu-wai egészségügyi fényképész-technikus a BDI-nél. Gyakran dolgozott éjszaka, amikor még én is ott voltam, és valószínűleg tucatnyi alkalommal váltottunk néhány udvarias mondatot - de mégsem meglepő, hogy egyikünk sem sejtette, mi a közös bennünk. Csan Kwok-hung fizikus az ASR-nél. Egy, a Luiéhoz hasonló teamben dolgozik, de az ő kísérleteiben az ezüstionok spinjének mérése helyett teljes atomok színképelemzésével foglalkoznak. Még nem sok sikert értek el, úgyhogy nem tudják, melyik önkéntesüknél van az igazi mod. Eszembe jut Po-kwai tréfás megjegyzése: azért derült ki róla, hogy nem ő a kontroll, "mert" attól nagyon dühös lett volna. Ezzel csak az a bajom, hogy a dolgok állását nézve kezd hihetőnek tűnni az állítása. Juen Ting-fu és Juen Lo-csing testvérek, fivér és nővér. Mindketten matematikusok (pontosabban szólva topológusok - bár gyanítom, hogy ez is csak durva közelítése a

szakterületüknek). Egyetemi tanárok voltak, amíg botor módon vissza nem utasították a hamis Gyülekezet bőkezű ajánlatát. Akkor még önként csatlakozhattak volna hozzájuk. - Elég adatom van ahhoz - kezdi Lui -, hogy előállítsak egy olyan modot, ami teljes mértékben képes meggátolni a hullámösszeomlást. Ezzel persze önmagában még semmire sem megyünk; meg kell szereznünk a másik felét, a sajátállapot-választót is. A BDI-nél megvannak a specifikációi - egy páncélteremben őrzik a ROM-ot. Semmi remény arra, hogy egy hacker valaha is hozzáférjen; már egyáltalán nem használják, olyan rendszerbe pedig sohasem kötnék be, ami rajta van a hálózaton. Mindazonáltal, Nick... - Állj! - szólok közbe. - Mielőtt még elkezdenénk tervezgetni az adatok megszerzését... egyelőre tegyük fel, hogy sikerülhet a dolog. Tegyük fel, hogy megszerezzük a specifikációkat, te pedig megcsinálod a modot. Akkor mi lesz? - Rövid távon arra koncentrálunk, hogy rájöjjünk, hogyan használhatjuk fel a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban. Az ASR kutatócsoportjai nagyon óvatosak, először csak mikroszkopikus rendszerekre korlátozzák a tevékenységüket, próbálnak felállítani egy szigorú kvantumontológiai keretet, mielőtt áttérnének valami összetettebbre. Ami teoretikus szemszögből dicséretes is, ugyanakkor azonban nyilván nem feltétlenül szükséges a gyakorlati eredmények szempontjából. Ha Csung Po-kwai álmában képes bezárt ajtókon átsétálni... képzeljétek csak el, mire lehetne képes egy tapasztalt, a mod lehetőségeivel teljesen tisztában lévő felhasználó.., - És hosszú távon? - kérdezi Csan Kwok-hung. Lui vállat von. - Amíg nincsenek saját példányaink a teljes modból, amíg nem folytattuk le a saját kísérleteinket, hogy pontosan meghatározzuk az előnyeit és a hátrányait, addig korai lenne részletesen kidolgozott stratégiákban gondolkodni a hamis Gyülekezet megdöntését illetően. - Amire talán nem is lesz szükség - teszi hozzá Li Siu-wai halkan, de határozottan. - A saját független szervezetünk megalakítása után miért vesztegessük az időt a hamis megreformálására? Miért ne hagyhatnánk egyszerűen figyelmen kívül a létét? - A hamis Gyülekezet a hűségünk megcsúfolása! - kiált fel Juen Lo-csing megbotránkozva. - Figyelmen kívül hagyni? Meg kell dönteni! El kell törölni! - Azt hiszitek, hagyják majd, hogy békésen végezzük a saját munkánkat? - csatlakozik hozzá a bátyja is. Azt hiszitek, hagyják majd, hogy elsétáljunk a titkaikkal... - Nem, nem hisszük, de képesek leszünk megvédeni magunkat - vág a szavába Li Siu-wai. Ha mértékkel használjuk a modot... - Jobb lenne, ha nem kellene védekeznünk. - Csan Kwok-hung a fejét rázza. - Lehet, hogy a hamis Gyülekezet nem tökéletes, de mégis az a mintája az általunk felismert igazinak. Nem szabad elpusztítanunk - tovább kell fejlesztenünk, évről évre közelebb kell juttatnunk az ideálishoz. Ez a feladat elképesztően nehéz - de vállalnunk kell az elménk békéje érdekében.

- Ezeket az alternatívákat egyszer majd végig lehet gondolni - veszi vissza Lui a szót -, de ha nem szerezzük meg a sajátállapot-modot, akkor reményünk sem marad bármi elérésére. És itt lép be a képbe Nick. Felém fordul. Mint ahogy a többiek is. - Úgy látom, mindannyian értitek Lui Kiu-csung javaslatának a lényegét - mondom feszengve -, és a Kánon többi tagjával is beszéltetek a tervéről. Szeretném hallani a véleményeteket. Abban mindannyian egyetérteni látszunk, hogy meg kell szereznünk a specifikációkat - de vajon ez-e a legjobb módja? Vannak-e előre nem látott problémák, veszélyek? Egyáltalán, biztos, hogy működni fog a terv? - Ehhez nem férhet kétség - vág a szavamba Lui. Gondoljatok bele, mire volt képes Laura Andrews - egy szellemi fogyatékos. Gondoljatok bele, mire volt képes Csung Po-kwai álmában. Po-kwai "segítségével" - "kölcsönvéve" a sajátállapot-modját, amíg alszik - semmi sem akadályozhatja meg, hogy Nick találjon egy biztonságos utat - akármilyen valószínűtlen is az - az ASR épületétől a városon és a BDI biztonsági rendszerén keresztül a páncélteremig, és persze vissza. Elég még egyszer részletesen hallani az egészet, hogy hitetlenkedő tiltakozás kezdjen harsogni a fejemben. Laura Andrews harmincévi gyakorlás után is csak annyit tudott megcsinálni, hogy áthatolt a Hilgemann középkori biztonsági rendszerén, és megtett néhány kilométert, mielőtt megtalálták volna. Tőlem meg azt várják, hogy átvágjak egy zsúfolt városon, és ellopjam a Gyülekezet legértékesebb tulajdonát - és még csak nem is a saját fejemben lesz a sajátállapot-mod. - Képes lesz tartósan szétkenődve maradni? Biztos vagy benne? - kérdi Csan Kwok-hung. - Az összeomlásgátló mod napokon belül kész lesz válaszolja Lui. - De ezek a korábbi, furcsa események - azokat hogy magyarázod? - veti fel Juen Lo-csing. Lui vállat von. - Talán természetes módon, maguktól maradtak el az összeomlások. Vagy talán a P3-hoz van valami közük, a viselkedésszabályzó modhoz, amit Nick az esetek során használt; arra tervezték, hogy nagymértékben megnövelje az optimális elmeállapotok valószínűségét - ami a szétkenődés ellentétének hangzik ugyan, de ironikus módon megakadályozta az összeomlást, mert kiküszöbölendő "figyelemelterelésnek" minősítette a folyamatot. Aminek természetesen csak akkor lehetnek látható következményei, ha a sajátállapot-mod is benne a van képben. Most először hallom ezt az elméletet - és nem értem, hogyan játszhatott kritikus szerepet a P3 a saját elromlásában. Habár... mikor vége lett a dolognak, nem úgy éreztem magam, mintha egész idő alatt megfigyelési üzemmódban lettem volna? Lehet, hogy egyszerre voltam felturbózva és felturbózatlanul - az összeomlás talán mindkét múlt nyomait érintetlenül hagyta. Normális körülmények között csak egyetlen állapotból épülhetnek ki az emlékek - de ez talán nem szükségszerű, figyelembe véve azt, ahogy Po-kwai sajátállapot-modja az "egymást kölcsönösen kizáró" lehetőségeket megváltoztatja és újrarendezi. Emlékszem, hogy Karen betöltötte az előszobát, nem? Az mi volt? Egy vadul csapongó, hibás mod által létrehozott zavaros hallucináció? Vagy ezernyi egyidejű, alternatív inkarnáció megmaradt emlékei - mely inkarnációk mindegyike önmagában teljesen normálisnak tűnt volna?

Maga az a kilátás is elég nyugtalanító, hogy órákat töltsek el szétkenődve - még akkor is, ha Luinak igaza van, és mindenkivel, mindig megtörténik, és még akkor is, ha biztos lehetnék abban, hogy az összeomlásból úgy kerülök ki, hogy egy kivételével az összes sajátállapot következmények nélküli képzelgéssé redukálódik. Ha azonban esély van arra, hogy a párhuzamos állapotok kitörölhetetlen emlékeket vésnek belém, akkor nemcsak annyiról lesz szó, hogy kénytelen leszek a szétkenődést puszta absztrakciónál többnek tartani... hanem ki tudja, milyen más kézzelfogható, fizikai következmények jöhetnek létre? Ha megpróbálom ellopni a modot, és utána a sikerre és kudarcra is emlékszem, akkor a két verzió milyen bizarr hibridjét fogja visszatükrözni felém a világ? - A lehető leggyorsabban lépnünk kell ebben az ügyben - mondja Lui. - Nem tudjuk, Pokwai mikor kezd el rájönni, mi is történik valójában. Minél korábban kezdi el Nick csiszolgatni a sajátállapot-mod feletti ellenőrzését, annál nagyobb az esélyünk, hogy a lányt elég ideig sötétben tudjuk tartani, s közben a saját előnyünkre fordíthatjuk a helyzetet. És ez az ő érdeke is - teszi hozzá a kedvemért -; ha rájön, hogy becsapták, komoly veszélybe kerülhet. És ha Nick már teljesen ellenőrzése alatt tartja a modot, akkor Po-kwainek sem kell több zavaró "alvajárást" átélnie; Nick ugyanis ki tudja majd választani azt a közös sajátállapotot, amiben a lány végig nyugodtan alszik az ágyában, miközben Nick átvág a városon. Ja, persze. Írjunk hozzá még egy csodát a listához. Számolja valaki? - Ha Nick félúton kudarcot vall... - Ha az utcán omlik össze, akkor megfeneklik - el lesz vágva Po-kwaitől és a sajátállapotmodtól. Valahogy vissza kell majd keverednie az ASR épületébe - ki kell majd találnia valami magyarázatot arra, hogy miért hagyta el az őrhelyét. A büntetés kockázata természetesen ott fog lebegni a feje fölött - de valahogy majd elrendezi a dolgot a többi biztonsági emberrel; végül is, ha vizsgálatra kerül a sor, ők hogyan fogják megmagyarázni, hogy nem látták, amikor elhagyta az épületet? Nem mondhatnám, hogy lenyűgöz ez a forgatókönyv; nincs olyan ember, akit rá lehetne venni, hogy akár a zsarolásnak engedelmeskedve is fedezzen, ha a Sentinel fut a koponyájában. - Az nyilvánvalóan rosszabb, ha a BDI-ben omlik össze. Csak feltételezni tudom, hogy mindannyian gyanúba keveredünk. Mindenki, akinek hűségmodja van, a legszigorúbb vizsgálatra számíthat; a legjobb esetben is talán évekre fel kell függeszteni a Kánon tevékenységét. Sőt talán örökre. A legrosszabb esetben - von vállat mindent kockára teszünk. De ugyanez igaz akkor is, ha bármilyen más módon próbáljuk megszerezni az adatokat. Most kell eldöntenünk: továbbra is olyan óvatosan élünk, hogy azzal az erővel akár a hamis Gyülekezetet is szolgálhatnánk, vagy megtesszük az első lépést a saját igaz víziónk megvalósítása felé? Ez a retorika szürreális: a saját igaz víziónk minden jelenlévőnek mást jelent - de láthatóan senkit sem zavar ez a tény. A hamis Gyülekezetnek is megvannak a maga frakciói (ironikus módon ezt a tényt használta fel Lui, mikor szembefordított velük), de a Kánon - őszintén, elfogultság nélkül nézve - ezerszer rosszabb. Miben reménykednek ezek az emberek? Mindegyik azt hiszi, hogy végül majd valami csoda folytán a saját álláspontja fog győzedelmeskedni?

Nem tudom. Hogy is remélhetném megérteni, mi folyik itt, amikor még azt sem tudom, mi az én "saját igaz vízióm" a Gyülekezetről. Próbálom elképzelni magam szabadon a BDI-től és az ASR-től - de továbbra is hűségesen a... mihez? Csan Kwok-hung beszél, de alig tudok odafigyelni a szavaira. Hirtelen belefáradok, hogy állandóan megkerülöm a kérdést. Mit jelen a Gyülekezet nekem? Meg kell találnom - vagy el kell döntenem - a választ. Meddig tágíthatom a definíciót? Mennyire radikálisan alakíthatom át a csomót? Villámcsapásként hasít belém a felismerés, hogy van egy dolog, amit semmiképpen sem tudok "eldefiniálni": az igazi Gyülekezetnek Laura különleges képességét kell megismernie. Egy dupla falú szoba a pincében. Po-kwai ionkísérletei. És most... az én bizarr kapcsolatom a sajátállapot-moddal. És csak egyetlen módon szolgálhatom az igazi Gyülekezetet: ha teljes mellszélességgel részt veszek a kutatásokban. Szinte sokkoló ebben a nyers formában - de miután kimondtam az igazságot, már képtelen vagyok visszakozni. A dolog logikája támadhatatlan. Az a tény, hogy a szétkenődésnek a gondolata még mindig megrémít, csak még kényszerítőbbé teszi a végkövetkeztetést: milyen hűség lenne az, ha semmitől sem kellene félnem, ha nem lenne semmi vesztenivalóm? Egyenként végignézek a szobában lévők arcán. Most már tudom, hogy egyáltalán nem kell foglalkoznom ezeknek az embereknek a rögeszmés terveivel - legalábbis nem jobban, mint amennyire ők törődnek az egymáséival. Ellopom nekik a sajátállapot-mod specifikációit - de a saját céljaim érdekében. ...úgyhogy azt hiszem, összességében megéri a kockázatot - vonja le a végkövetkeztetést Csan Kwok-hung. - Szerintem cselekedjünk. Lui odabiccent Juen Lo-csingnek. A lány szemei fénytelenek, nekilát a saját szavaival igazolni azt a konklúziót, amihez tudja, hogy el kell jutnia. Utána Juen Ting-fu és Li Siu-wai teszi ugyanezt; nagyon figyelmesen hallgatom őket, próbálom felismerni a szabályokat, próbálom elsajátítani az egyensúlyozás művészetét. Lenni kell egy szinte teljesen személyes nézetüknek a Gyülekezetről, ami égbekiáltóan ellentmond minden más elhangzott véleménynek - és ennek kell elvezetnie a szükséges lépések megtételét támogató egyetértésükhöz. Csak Lui tűnik valamennyire is kompromisszumkésznek. - Nos, az én álláspontomat ismeritek - mondja egyszerűen -, nem hiszem, hogy még egyszer részleteznem kellene. Az egész rajtad áll, Nick. A döntés a tiéd. Gondosan felsorakoztatom az érveimet. A Kánon tagjai faarccal hallgatnak, ezzel is bizonyítva, hogy mindegyiküknek megvan a saját egyedi, a többiekével össze nem egyeztethető víziója. Senkinek sem teszek egy parányi engedményt sem - persze egyik érveléssel sem szállok vitába, de egyértelműen leszögezem, hogy mindegyiket lényegtelennek tartom. Az igazi Gyülekezet, jelentem ki, Laura tehetségének rejtélye; minden más csak részletkérdés. - Úgyhogy akármilyen kockázatos is, nem szalaszthatjuk el ezt a lehetőséget. Szükségünk van a sajátállapot-modra - de nem a valami értelmetlen hatalmi harcban való taktikai előnyszerzés érdekében, hanem mert az testesít meg mindent, amiről a Gyülekezet szól. És mi lenne a jobb módszer a megszerzésére a Gyülekezet mélyében rejlő folyamat felhasználásánál?

Hajlandó vagyok megtenni, amit meg kell tennem, hogy végrehajtsam ezt a feladatot. A segítségetekkel vagy anélkül. Miután a többiek elmennek, ketten maradunk Luival. Egy darabig szótlanul ülök, kimerültnek és zavartnak értem magam. Még mindig nem tudom, biztos vagyok-e benne, hogy a Kánon tényleg képes működni, vagy hogy létrejött a konszenzus valamiféle illúziója. Konszenzus, de kompromisszum nélkül - szép kis orwelli ellentét. De legalább végre eldönthetem, mit jelent nekem a fejembe zárt Gyülekezet - bár nem hagy nyugodni az a kellemetlen érzés, hogy egy hét, egy hónap vagy év múlva akár valami teljesen mást is jelenthet. - Mondd meg, de őszintén - nézek Luira -, tegyük fel, hogy kihozom a specifikációt. Tegyük fel, hogy megkapod az adatokat és megcsinálod a sajátállapot-modot. Szerinted meddig marad fenn ez az egész? - intek az üres székek felé. - Épp elég ideig - von vállat Lui. - Elég ideig mihez? - Ahhoz, hogy mindenki megkapja, amit akar -

Talán igazad van! - nevetek föl. - Lehet, hogy ez vég nélkül képes így továbbmenni: mindenki támogatja ugyanazokat a lépéseket, ha teljesen eltérő okokból is. Csak az elméleten és a hosszú távú jövőn kell vitáznunk. - Döbbenten csóválom a fejem.

- És mi a te igazi okod? Te mozgatod itt a szálakat, de egyetlen szóval sem mondtad még, miért. Már megint azzal az enyhén meglepett szemöldökráncolással néz rám. -

Épp most mondtam, nem?

- Mikor? - Öt másodperce. - Akkor nem hallottam. - Én csak azt akarom, hogy mindenki elégedett legyen. Ez minden. Három nappal a gyűlés után, a földalattitól hazafelé tartva teszek egy kis kitérőt. Megállok egy kis bódénál, ahol leárazott gyógyszerkészítményeket és nanovert: intelligens kozmetikumokat, aktív tetoválásokat, "természetes" szexuális ajzószereket (ami azt jelenti, hogy a nemi szervek idegeire, nem pedig az agyra hatnak), "izomeresítőket" (fájdalommentes, gyors módszer a kóros túlnövekedésre) és olyan neurális modokat árulnak, amelyeknek a zabpelyhes dobozokban lenne a helyük. Nem tudom, melyik illegális gyártót bízta meg Lui az összeomlásgátló mod elkészítésével, de nem tölt el nagy bizalommal, hogy egy ilyen helyen kell felszednie a végterméket.

Bemondom a megrendelés számát, amit Luitól kaptam, és a bódétulajdonos át is ad nekem egy kis flakont. Mielőtt lefeküdnék, befújom a flakon tartalmát a jobb orrlyukamba, és az Endamoeba histolytica - az egyéb kellemes dolgok között a vírusos agyhártyagyulladásért felelős véglény - erősen módosított válfaja eljuttatja az agyamba a rakományát képező nanoszerkezeteket. Egy darabig még ébren fekszem, arra az ijesztő navigációs és konstrukciós teljesítményre gondolok, amiket a vírus nagyságú robotoknak elméletileg fel kell mutatniuk és azt kívánom, bárcsak megkérdeztem volna Luitól, mennyi tapasztalata van modok tervezése terén. Ugyanis amennyire tudom, hiába használja a gyártó a létező legmegbízhatóbb, legmodernebb hardvert a parányok elkészítésére és programozására, még a legtökéletesebben legyártott nanoszerkezetek is halálos károsodásokat okozhatnak, ha olyan terveket követnek, amik a létfontosságú agyközpontokból idegsejtspagettit csinálnak. Végül aztán abbahagyom az aggódást. Minden tőlem telhetőt megteszek az igazi Gyülekezetért, és ha ettől nem nyugszom meg, akkor... Felnézek a mennyezetre. A reggeli napfény egy vékony csíkja átszűrődik a redőny egyik résén. Az alvás mellett döntök. *** A Boss a szokásosnál három órával korábban ébreszt, pontosan úgy, ahogy kértem. Nos, nem vagyok halott, béna, süket, vak, bolond. De azért... Az összes modomon lefuttatom a diagnosztikai programokat. Egyik sem sérült meg - igaz, ez lett volna a legvalószínűtlenebb hiba. A már létező modokhoz tartozó idegsejteket sejtfalfehérjék választják el a többitől, amiket minden normálisan működő nanoszerkezetnek fel kell ismerni - továbbá olyan átalakításokon mentek át, amiket szándékosan kellene visszacsinálni ahhoz, hogy utasítani lehessen őket szinaptikus kapcsolataik átrendezésére. Lui nem adott semmilyen nevet, amivel az új modra hivatkozhatnék, úgyhogy csináltatok egy leltárt a MindTools-szal (Axon, 249 $); korántsem tudja "letapogatni" az egész koponyámat, azonban elküldi a standard "igazold magad" jelzést a modok közötti neurális buszon, majd feljegyzi a beérkező válaszokat. Csak a hűségmod burkolózik némaságba, nem hajlandó megnevezni magát, sőt még a létét is letagadja. Az összeomlásgátló modról kiderül, hogy álcázva van. Egy "olcsó-és-véres" játékmodban, a Hypernová-ban (Virtual Arcade, 99 $) rejtőzik. A Hypernova olyan a Von Neumann-hoz képest, mint gyermekkorom játék konzoljai a személyi számítógépekhez képest. Átlapozom a menüit és a súgóját. ROM-okból,- on-line könyvtárakból lehet feltölteni szoftverrel, vagy egy infravörös modon (mint a RedNet) keresztül, vagy a durva, ódivatú módszerrel: modulált látható fénnyel. Akár hihetővé is tehetem az álcázást; senki sem hagy üresen egy játék modot. Belépek a Virtual Arcade könyvtárába. A jelenlegi bestseller egy történelmi háborús játék - agyhalott fegyverimádók számára írhatták, a címe Kasra 91, hiteles egyes szám első személyű nézőpontból élvezhetjük végig a mészárlást. Ezt inkább kihagyom, és a múlt heti kedvencet, a Metasakkot töltöm le. "A bábuk minden egyes elrendezése egyedi szabályrendszert generál." Egy darabig elszórakozom a játékkal (alaposan elpáhol még a leggyengébb fokozaton is), majd próbálom előhívni a mod összes funkcióját, de még húsz perc múlva sem találom a lényegre nyíló rejtekajtót. Kezdem azt hinni, hogy valamilyen bonyolult parancssor a kulcs, amikor rájövök, hogy van még egy funkció, amihez hozzá sem nyúltam. Visszamegyek a

"Letöltés" menühöz, azon belül is az archaikus "Látható fény" opcióhoz. Nem a várt hibaüzenetet kapom - hogy nem megfelelő adatforrásra nézek -, hanem egy új menü jelenik meg, ami mindössze két szót tartalmaz: BE és KI. A KI mellett egy pipa van. Habozom, de hát előbb vagy utóbb csak ki kell próbálni ezt a kibaszott szart - és inkább itt és most szeretnék rájönni, ha rossz, mint Po-kwai lakosztályának előszobájában. A puszta vizualizáció és a modnak adott aktív parancsok közötti különbséget nehéz leírni de ugyanolyan könnyen megérthető és elfeledhető, mint a test valós és képzelt cselekedetei közötti különbség. Csak stresszhatás alatt nem érzi második természetének az ember. Ahogy képileg megjelenítem a pipát a BE mellett, intenzíven a tudatában vagyok annak, hogy a mentális kép, amivel dolgozom, maga a menü. Semmi sem történik, semmi sem változik meg - s ennek pontosan így is kell lennie. A szemem elé tartom a kezem, és láthatóan nem kezd különböző alternatívákba szétkenődni. Az egész szoba ugyanolyan szilárd, ugyanolyan hétköznapi, mint mindig. Amennyire meg tudom ítélni, a szellemi állapotom sem változott meg, eltekintve attól az előre látható megkönnyebbüléstől, hogy nem vagyok béna, vak, vagy nyilvánvalóan őrült. Lui ezek szerint mégiscsak tudta, mit csinál. A mod akár még működhet is. Ami azt jelenti, hogy most szét vagyok kenődve - még ha nincsenek is látható következményei. A dolgok egyedisége, szilárdsága, kifejezetten normális mivolta annak a ténynek az eredménye, hogy valamikor a jövőben ugyan össze leszek majd omlasztva - de ez alkalommal Po-kwai sajátállapot-modja nem fogja eltorzítani a valószínűségeket, vagy összevegyíteni az alternatívákat. Össze fogok omlani? Talán több értelme van azt feltételezni, hogy "már" most folyamatosan össze vagyok omlasztva - egy olyan időpontban, ami csak látszólag van a jövőben -, és ez az egész élmény csak "visszatekintve" emelkedik ki abból a folyamatból. Az ion spinje is akkor határozódik meg, biztosított róla Po-kwai, mikor megmérik, és nem korábban. Hangosan felnevetek. Mindennek - Laura szökései, Po-kwai sikeres ionkísérletei, a saját lehetetlen modproblémáim - ellenére számomra ez az egész még mindig nem valós. És annak a ténynek az ellenére, hogy tudom: ez az igazi Gyülekezet lelke... az egész úgy hangzik, mint valami hatásvadász, következetlen, amatőr filozófiai versengés. Hiszen mindössze azt tudom, hogy épp most installáltam a Császár új modját. Visszatérek a menühöz, kipipálom a KI kapcsolót... ...és elgondolkodom: mi van azokkal a változataimmal, akik nem tették ugyanezt? Őket akkor is elpusztították-e a koponyámban lévő hullám-összeomlasztó idegpályák... ha mostanra a felük már szétszóródott a szobában - vagy a városban? Minden bizonnyal... elpusztítottam őket én, vagy elpusztította őket egy másik megfigyelő. Mindegyiküket? Felejtsük el az összeomlásgátló modot - az semmit sem változtat meg, csak az időzítést. Az események rendes menetének vissza kell térnie a normalitásba. Akármilyen gyakran vagy ritkán hajtja végre az agy az összeomlást, annak ki kell terjednie és még a legtávolabbi valószínűtlen állapotokat is meg kell semmisítenie. Ha nem így lenne, a sértetlen állapotok örökké fennmaradnának. Semmi értelme más megfigyelőkre hárítani a feladatot, hogy tegyék rendbe a dolgokat; ők sem végeznének tökéletes munkát. Ha az összeomlás nem

lenne mindent felemésztő, akkor a valóság egyetlen, szilárd ága egyáltalán nem lenne egyedi. Akkor az elvetett alternatívák hatalmas ürességének közepén húzódna végig, de ez az üresség véges lenne - és a határain túl vékony ágak végtelen sorai kapnának helyet: azoknak a valószínűtlenségeknek a kísértetei, amelyek túl távol voltak ahhoz, hogy megsemmisüljenek. Nem várom meg a kísérleteimmel, míg Po-kwai belekezd a saját munkájának a következő fázisába. Lehet, hogy ennek semmi értelme, figyelembe véve, hogy - eddig - a legdrámaibb események azokon az éjszakákon történtek, melyek előtt valóban sikeresen használta a sajátállapot-modot. Ugyanakkor abból sem lehet semmi baj, ha próbálkozom miért ne legyünk optimisták? Ha csak vele együtt tudom használni a sajátállapot-modot, akkor évekig tarthat még a legegyszerűbb trükkök elsajátítása is - a BDI-be való, nagyon valószínűtlen besurranásról nem is beszélve. Po-kwai a lehető legegyszerűbb rendszereken dolgozva fejlesztette ki képességeit: olyan ezüstionokon, amiket gondosan előkészítettek arra, hogy mindössze két állapot elegyét alkossák. Nekem nem áll módomban ilyen jól behatárolt objektumokon kísérletezni, de az alapelvet azért követhetem: olyan rendszerre van szükségem, ami normális esetben jól ismert valószínűségek mentén omlana össze. Ebben a rendszerben kell megváltoztatnom az esélyeket. Mind a Von Neumann, mind a Hypernova képes valódi véletlenszámokat generálni szemben a tisztán algoritmikus eszközök előre meghatározott pszeudo-véletlenszerű sorozataival. A két mod kifejezetten a feladat ellátására átalakított idegsejtekkel dolgozik, amik fraktálborotvaélen táncolnak az impulzus továbbadása és tovább nem adása között. A jelek így kaotikusan táncolnak a semmi, a sejten belüli kémiai változások és végül a hőkibocsátás okozta alapzaj állapotai között. A rendszernek normális esetben úgy kellene összeomlania, hogy a létrehozott véletlenszámok egyenletes eloszlásban fedjenek le egy bizonyos tartományt; bármiféle aszimmetria, bármilyen elhajlás azt jelentené, hogy sikerült megváltoztatnom a valószínűségeket - sikerült a rendszer egyik állapotának nagyobb valószínűséget tulajdonítom, s így az maradt fenn az összeomlás után -, éppúgy, ahogy Po-kwainek sikerült felerősítenie az ezüstionok fel állapotát. Három éjszakán át próbálom befolyásolni a Von Neumann véletlenszámait, sikertelenül... ami nem lep meg túlságosan. A vizualizáció és az eredményre vágyó gondolkodás általam alkalmazott kombinációja - ennél jobb nem jutott eszembe - sokkal inkább olyan, mint egy ambiciózus médiumok számára kifejlesztett gyakorlat, semmint egy pontos parancs kiadása egy bizonyos neurális modnak, akárki koponyájában legyen is az. Lui nem tud segíteni; soha, egyetlen pillantást sem vethetett a sajátállapot-mod interfészének leírására. Ezért nagy nehezen erre a témára terelem egyik Po-kwaivel folytatott beszélgetésünket (és valószínűleg sikerül sokkal kevésbé természetes hangot megütnöm, mintha nyíltan rákérdeztem volna a dologra). - Már megmondtam: nem emlékszem, mi történik akkor, amikor a modnak ezt a részét használom; egyszerűen csak bekapcsolom az összeomlásgátlót, aztán hátradőlök, és nézem az ionokat. A két üzemmód teljesen független egymástól. Egy csomagként installálták őket, de valójában két külön modról van szó. A sajátállapot-mod csak szétkenődött állapotban működik... és én - magától értetődően csak akkor tudom irányítani, ha én is szét vagyok kenődve. Az összeomlás után viszont semmit sem tudok az egészről. - De... hogy tudtál megtanulni valamit, amire még csak nem is emlékszel? - Nem minden képességünk függ a szekvenciális emlékezetünktől. Arra például emlékszel, hogyan tanultál meg járni? Persze, ha valóban egyre jobban irányítom a sajátállapotokat, akkor ennek a képességnek meg kell testesülnie valamilyen idegstruktúrában, valahol az agyamban -

de semmiképpen sem hétköznapi emlékként, valószínűleg nem is olyan formában, aminek bármi értelme vagy haszna lenne számomra összeomlott állapotban. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a sajátállapot-mod olyan neurális rendszer, ami csak szétkenődött állapotában működik, úgyhogy nem látom be, miért ne működhetne kizárólag szétkenődött állapotban az agyam többi része is - mármint a kísérletek során természetes módon kialakult idegpályáim. - Tehát azt állítod, hogy szétkenődve tudod, hogyan kezeld a sajátállapot-modot - de ez a tudás úgy van kódolva az agyadban, hogy összeomlott állapotban lehetetlen hozzáférni? - Pontosan. Ez a tudás bizonyára akkor raktározódott el az agyamban, amíg szét voltam kenődve... tehát nem meglepő, hogy csak szétkenődve férek hozzá ismét. - De hogyan marad fenn a szétkenődésedről szóló információ két alkalom között, ha az összeomlás egyetlenegy kivételével az összes sajátállapot minden nyomát kitörli? - Úgy, hogy nem törli ki! Csak akkor tenné, ha a saját állapotoknak nem lenne esélyük kölcsönhatásba lépni egymással - a sajátállapot-mod viszont éppen hogy kölcsönhatásba hozza őket. Elméletileg semmi új nincs abban, hogy a szétkenődött rendszerek bizonyítékokat hagynak hátra arról, hogy szét voltak kenődve; a kvantummechanika hőskorában a kritikus kísérletek fele ezen az elven alapult. Már több mint egy évszázada cáfolhatatlanul bizonyították az állapotok párhuzamos létét: elektrondiffrakció-minták, hologramok... minden interferenciahatás ide sorolható. Biztosan tudod, hogy a régi hologramfelvételeket úgy készítették, hogy kettéhasítottak egy lézersugarat, az egyik fele visszaverődött a tárgy felszínéről, aztán újra egyesítették a lézert, és lefotózták az interferenciamintát. - Mi köze ennek a szétkenődéshez? - Hogy lehet kettévágni egy lézersugarat? Elé kell tenni negyvenöt fokos szögben megdöntve egy ezüstréteggel bevont, vékony üveglapot; a fény fele visszaverődik, a másik fele simán átmegy. Amikor azonban azt mondom: "a fény fele visszaverődik", azt nem úgy értem, hogy minden második foton visszapattan az ezüstrétegről - hanem úgy, hogy minden egyes foton két állapot egyenlő arányú keverékévé kenődik szét: az egyikben visszaverődik az üveglapról, a másikban simán átmegy rajta. Ha pedig megpróbálnánk megfigyelni, hogy melyik irányt veszik fel az egyes fotonok, akkor egyetlen állapotba omlasztanánk össze a rendszert - és elpusztítanánk az interferenciamintát, tönkretennénk a hologramot. Ha azonban hagyjuk zavartalanul újraegyesülni a sugarakat, ha esélyt adunk nekik a kölcsönhatásba lépésre, akkor a hologram kézzelfoghatóan, maradandóan bizonyítja, hogy egyszerre létezett mindkét állapot. Úgyhogy az agyam különböző változatai között fellépő kölcsönhatások talán képesek valami maradandó nyomot hagyni a szétkenődés élményéről. És mint ahogy szabad szemmel nézve egy lézerhologram is csak valami kivehetetlen, kusza alakzat - egy cseppet sem emlékeztet a lefényképezett tárgyra, amíg nem rekonstruálják a képet -, úgy az agyamban tárolt információ is nyugodtan lehet értelmetlen a számomra. Pedig valószínűleg olyan képességeket tárol, amelyek hasznosak a szétkenődött Po-kwai számára. Próbálom megemészteni a szavait. - Oké. De még ha meg is tud tanulni "a szétkenődött Po-kwai" bizonyos dolgokat, amikről te nem tudsz... te mit tettél, hogy a tanulásra biztasd?

- Valószínűleg sokat segített az ionok irányának kántálása. De gyanítom, hogy elég volt a kísérlet sikerének akarása. Minél jobban akartam én, a szétkenődésem után annál nagyobb volt azoknak a változataimnak a száma, akik szintén akarták. Minden más nagyon antidemokratikus lett volna. - Ezt már szinte nevetve mondja, de azért nem teljesen. - Egy utolsó kérdés - a szándék komolyságának a szigorú definíciója: amikor több különböző állapotba kerülsz, hányan ragaszkodtok az eredetileg kitűzött célhoz, és hányan vetitek el? - Na ne! - nevet fel Po-kwai. - Így semmit sem lehet meghatározni. Hogy szeretlek-e? Megszámolnám neked a saját állapotokat... Otthon, felturbózatlanul, elgondolkodom a saját céljaimról, a saját szándékaim komolyságáról. A két alkalom során, mikor (tagadhatatlanul) szétkenődtem, semmi olyasmi nem történt, amit én akartam volna. És most mi a helyzet? Lehet, hogy én égek a vágytól, hogy az igazi Gyülekezetet szolgáljam a sajátállapot-mod megszerzésével - de vajon mire szavaznak az énváltozataim szétkenődött állapotomban? Sohasem ámítottam magam: egy pillanatig sem tettem úgy, mintha a hűségmod nélkül is ugyanaz az ember lennék. Azonban az alapján, amit Po-kwai mondott a hullámfüggvény jelentéséről, feltételeznem kell, hogy a hűségmod megbízható működésének a ténye azoknak a kvantumállapotoknak a magas valószínűségét tükrözi, amelyekben továbbra is működik. A szétkenődésben bizonyára van néhány olyan változatom is, akinek nem működik a hűségmodja - de valószínűleg sokkal többen vannak azok, akiknek igen. És mégis... nem vagyok felturbózva, pedig a P3 működik; látom Karen-t, pedig nem hívtam elő. Mindkét esetre ugyanannak az érvnek kellene vonatkoznia: a többségnek a status quó-t kellett volna támogatnia. A status quo azonban nem maradt fenn. Tehát mi is történik valójában, mikor szétkenődöm az előszobában, és megpróbálom legalábbis azt hiszem, hogy megpróbálom - befolyásolni a Von Neumann véletlenszámgenerátorát? Semmi különös... vagy egy virtuális háború a lehetséges énváltozataim milliárdjai között? Ádáz küzdelem a sajátállapot-modért, a szuperfegyverért, a valóságteremtőért? Az egészből csak a beálló végeredményt ismerem - de lehet, hogy a hatalmi harc lassan eltolódik, lehet, hogy vannak olyan "hologramok" a fejemben, amik a játszma folyamatosan változó állásait rögzítették. Annyira visszataszító a gondolat, hogy létrejöhetnek olyan változataim, akik az én vágyaimmal ellentétesen cselekszenek, akik az ellen harcolnak, amiért én élek, hogy legszívesebben lesöpörném, elutasítanám az abszurditása miatt. De még ha így is lenne... mit tehetnék ellene? Hogyan befolyásolhatnám ezeknek a harcoknak a kimenetelét? Hogyan támogathatnám a hűségmod ellenőrzése alatt maradó tábort - ami hűséges maradt hozzám? Fogalmam sincs. Feladom a Von Neumann-nal való kísérletezést; komoly kétségeim vannak a saját koponyámban lévő idegsejtek befolyásolását illetően. A lakásomhoz közeli bolhapiacon találok egy kockadobás-generátort, körülbelül akkora, mint egy hitelkártya. A szerkezet lelke egy parányi, lepecsételt egység, benne néhány mikrogrammnyi pozitron kibocsátó izotóppal, amit két, koncentrikus érzékelőkristály-gömb vesz körül. Ez az elrendezés immunitást biztosít erről az árus mindentudó hologram-vevőcsalogatója biztosít - a természetes háttérsugárzással és a szándékos buherálással szemben is; semmilyen külső hatás nem zavarhatja meg a

szerkezetben felbomló pozitronok által keltett egyedi gammasugár párt. - Természetesen, ha a miszter valami olyasmit szeretne, ami hajlamos engedni a diszkrét meggyőzésnek... A bombabiztos változatot veszem meg. A szoftver tetszőleges sokszögek tetszőleges kombinációit képes létrehozni; én a magam részéről maradok a hagyományos kockapárnál, és egy órán keresztül tesztelem a szerkentyűt. Látszólag nyoma sincs semmiféle cinkelésnek. Magammal viszem a szolgálatba, és mikor Po-kwai elalszik, felturbózatlanul leülök az előszobában. A Hypernova szétken és összeomlaszt, miközben próbálom virtuális énjeimet átitatni valamiféle céltudatossággal, ami talán túlélheti a hullámfüggvény elkerülhetetlen felbomlását. Van bennem egy kis bűntudat amiatt, hogy szándékosan kikapcsoltam a felturbózást, és nem teljesítem a Po-kwaivel szembeni kötelességemet, de nem kockáztathatom, hogy a P3 előre nem látható módon bekavarjon az összeomlásba. Azzal próbálom meg elaltatni a lelkiismeretemet, hogy ha a Gyermekek rájönnének, hogy az ASR szentségtörő kutatásokat folytat, egyszerűen felrobbantanák az épületet - akkor pedig semmit sem tehetnék, se felturbózva; se felturbózatlanul. A kocka lelkiismeretesen pártatlan marad. Po-kwai belekezd a kísérletek harmadik fázisába, újabb korrelációkat mérnek az agyában. Meg tudom érteni, hogy Lui türelmetlen ezekkel a befelé forduló kutatásokkal szemben ugyanakkor azonban talán soha nem tartottam még ilyen nagyra az ASR óvatos politikáját. A tények azt mutatják ugyan, hogy a makroszkopikus csodák is lehetségesek, de a sötétben tapogatózva próbálom elsajátítani őket, és közben óriási kockázatot vállalok. Az ASR-nek talán tíz év is kell még, hogy bármi hasonlóval kísérletezzen - de ha egyszer megteszi, akkor teljesen uralni fogja a helyzetet; pontosan tudni fogja, mit is csinál. Lehet, hogy végeredményben mégis ők a legjobbak az igazi Gyülekezet rejtélyeinek felfedezésére. Csak lassan, módszeresen, alaposan, tiszteletteljesen... Po-kwai a második napon sikert ér el; láthatóan elégedett, de nem tűnik meglepettnek. Egyértelmű, hogy a mod működésének homályos részletei ellenére kezd megerősödni a képességeibe vetett bizalma. Vajon mennyi időnk van még, mielőtt ez a megnövekedett önbizalom, ez a fejlődő tudás álmokkal rohanja le őt - és kiüt engem? Az előszobában ülök, nézem, ahogy a szimulált kockák automatikusan lehullanak, majd újra a levegőbe röpülnek - percenként tízszer, már órák óta. A valódi szemeimet a kockákra szegezem, de közben két ablakot is nyitva tartok a lelki szemeim előtt: az egyik a Hypernova menüjére nyílik, a másik egy analizálóprogram felületére - az ionkísérletek szoftverének egy módosított, miniatűr változatát Lui csempészte ki nekem egy két másodpercig tartó RedNetes kézfogással. Szétkenődés BE. Kockadobás. Szétkenődés KI. Az eredmények betáplálása. Felturbózva a végtelenségig tudnám csinálni ezt, a hangulatom legcsekélyebb változása nélkül. Felturbózatlanul ide-oda ingázom a lelkesedés, a szürke közöny és a dühítő unalom között, hogy aztán csak még dühösebben kerüljek ki az időnként beálló kiürült, a feladatot automatikusan ellátó, gondolatok és érzelmek nélküli állapotokból. S ezek mindegyike akár segíthet is: akármilyen különbözőek is a szétkenődött én-változataim, azt hiszem, mind azt

akarja, hogy minél hamarabb vége legyen ennek a lélekölő procedúrának - azt pedig csak a siker garantálhatja. Vagy hogy is van ez? Csak akkor zsarolhatom ezzel a virtuális énjeimet, ha minden összeomlás után én maradok fenn - és az igazat megvallva, sehogy se tudhatom meg, mit fog csinálni a sajátállapot-mod: a kocka állapotát választja majd ki, vagy az én elmeállapotomat. Lehet, hogy a következő összeomlásnál arra kell rádöbbennem, hogy egy olyan állapot mellett döntött, amiben egyszerűen feladtam a próbálkozást... vagy elfordultam az igazi Gyülekezettől. Akárhányszor szétkenődöm, a kockákkal együtt az összes játékszabály is a levegőbe repül. Csak abban bízhatok, hogy a szabályokat nehezebb befolyásolni. A kockadobás-generátort csak pár másodperccel Lee Hing-cseung érkezése előtt vágom zsebre. Üdvözöljük egymást, átveszi a szolgálatot. A fejemben lévő program - a Von Neumann-on sokkal lassabban fut, mintha valami rendes hardver lenne alatta - valami szignifikáns hatás után kutatva, a létező legkifinomultabb és leghomályosabb tesztek segítségével átböngészi az összegyűjtött adatokat, de amikor leszállok a hazafelé vivő járatról, csak a következő egyáltalán nem meglepő eredményt köpi ki: A NULL-HIPOTÉZIS NEM DŐLT MEG. Szolgálatba menet azt hiszem, hogy Po-kwai ismét kapott egy pihenőnapot, odabent azonban az az utasítás vár, hogy a 619-es szobában jelentkezzem. Mikor odaérek, Lee megmagyarázza a dolgot. - Po-kwai azt mondja, hogy már egyáltalán nem fárasztja a dolog; semmi értelme félbehagyni a munkát. Teljes éberséggel állok őrt, mintha csak az éjszakai mulasztásomat akarnám bepótolni. Kizárom a tudósok fecsegését, és mindenféle, a kísérlet kimenetelére vonatkozó találgatást elfojtok magamban. A P3 puszta megfigyelővé magasztosít - aki egy pillanat alatt képes reagálni a legkisebb rendellenességre is, de addig halálosan passzív. Amikor Po-kwai egy órával később előjön az ionszobából, befejezettnek nyilvánítják a napot. - Hogy ment? - kérdem tőle a liftben, az étterem felé tartva. - Jól. Egész délután használható adatokat kaptunk. - Ilyen hamar? Boldogan bólogat. - Azt hiszem, átléptünk valamilyen határértéket; minden egyre könnyebben megy. Ööö... tudod, hogy értem. Én most sem csinálok semmit. Nem az én érdemem de úgy tűnik, a szétkenődött Po-kwai végre mestere a Gyülekezet-nek. Majdnem megkérem, hogy ismételje meg az utolsó szót, de nincs rá szükség; tökéletesen hallottam, és a jelentése egyértelmű. És ha eddig sohasem nevezte a nevén a modot, akkor kétségtelenül határozottan megtiltották neki - talán Leung volt az -, és eléggé ki is hangsúlyozták a fontosságát ahhoz, hogy mélyebben beléivódjon, mint a többi "biztonsági szarság".

Semmi értelmét nem látom, hogy figyelmeztessem a nyelvbotlásra. Végtelen türelemmel ülöm végig a vacsorát, udvariasan bólogatok, míg Po-kwai arról panaszkodik, hogy egyre unalmasabb a menü. Aztán az előszobában ülök, hallgatom, ahogy ide-oda mászkál a lakosztályában, és azon gondolkodom, milyen jelentőséggel bír az információ - már ha bír valamilyennel egyáltalán. Hajnali egykor kilépek a felturbózott állapotból, és most már semmi sem áll az örömöm útjában. Az igazi Gyülekezet a Gyülekezet nevű mod - és ez a tökéletes egyenlet, ez a gyönyörű szimmetria mindannak a végső megerősítése, amiben hiszek. Igen, igazi megvilágosodás ez - pedig visszatekintve hihetetlennek tűnik, hogy másképp is lehetett volna. És remélhetnék-e nagyobb ösztönzést ennél a küldetésemhez hű virtuális énjeim irányításához és bátorításához? Előveszem a dobókocka-generátort, beindítom a modokat, és nekilátok. A kockák újra és újra véletlenszerűen esnek le, de nem csüggedek. Még a szétkenődött énemtől sem várhatom el, hogy azonnal csodát tegyen, akármilyen buzgón végzi is a dolgát... legkevésbé így, hogy hat másodpercenként összeomlasztom, és az agyamban megőrzött, ki tudja milyen holografikus tapasztalatok alapján kell állandóan újra próbálkoznia. Muszáj ilyen gyakran, minden dobás után összeomlanom? Az igaz, hogy Po-kwai sikerrel járt ezzel a módszerrel - és az, hogy minden ion után összeomlott, a lehető legegyszerűbb célt állította elé: egyet kellett felerősítenie két lehetőség közül. Azonban nem ugyanaz a feladatunk; a Gyülekezet az ő koponyájában van, nem az enyémben. Talán hosszabb időre kellene szétkenődnöm, hogy olyan énváltozataim jöjjenek létre, akik képesek befolyásolni a modot. Meddig is voltam szétkenődve, amikor Karen akaratlanul is megjelent? Fogalmam sincs; akkor nem tudtam irányítani a folyamatot. Ez viszont mostanra megváltozott. Kipipálom a BE kapcsolót. A mellettem lévő asztalról a kockadobás-generátor a levegőben pörgő kockák képét küldi felém. A kockák szinte tapinthatónak tűnnek - még a csillogásuk is teljesen meggyőző, ahogy látszólag visszaverődik róluk a környezet fénye -, és halk, mesterségesen előállított koppanással hullanak le. Kígyószem, két egyes - a célom. Reszketve elnyomom magamban a folyamat mostanra már rutinszerűvé vált harmadik lépését, és a Hypernova, menüjét érintetlenül hagyva beviszem az első eredményt az analizálóprogramba. Közben arra gondolok, hogy minden egyes alkalommal, mikor ezt teszem, a Von Neumann alternatív változatokra kenődik szét, s a benne lévő program egyes példányai az elérhető eredmények minden lehetséges kombinációját megkapják. Nem kell az egyes dobásokkal foglalkoznom; mindössze ki kell választanom egy saját állapotot, amiben az analizálóprogram végül sikert jelez. Egy ilyen egyszerű feladatot csak végre tudok hajtani - az igazi Gyülekezet segítségével. Másodszor is kígyószem. És harmadszor is.

Mi lenne, ha most omlanék össze, mielőtt a program eredményt hirdet? Akkor mi lenne ez mázli? Véletlen egybeesés? Ritka - de semmit sem jelentő - szerencsesorozat? Vagy már most előttem van a bizonyíték arra, hogy azután is szétkenődve fogok maradni? Kígyószem, negyedszer is. Egy párnak dobásonként egy a harminchathoz az esélye. Négy egymás utáninak a valószínűsége - mindössze egyetlenegy alkalommal a harmincezer dobás során, amit az elmúlt tíz éjszaka alatt teljesítettem - valamivel kisebb 1,7 százaléknál. Öt... 0,048 százalék. Átlépve az önkényesen megállapított egyszázalékos küszöbértéket, a program villogó üzenetekben értesít a sikeremről. Hat... 0,0013 százalék. Hét... 0,000037 százalék. Nyolc... 0,0000010 százalék. Nem táplálok több adatot a programba, csak nézem, ahogy a kockák újra és újra ugyanúgy érkeznek le az asztal lapjára, mintha valami olcsó, végtelenített reklám hologramot látnék. Lehet, hogy csak elromlott a generátor. De hogyan? És miért? Valami olyan változást "kívántam" volna, ami felborítja az esélyeket? Most valahogy megint visszatérek a telekinézis kényelmes elméletéhez? Még csak meg sem próbálom befolyásolni a szerkezetet; én csak nézem, ahogy mindez megtörténik. Jól mondta Po-kwai: a szétkenődött én végzi el a munka egészét. El kell fogadnom a teljes igazságot: az események egy olyan mintázatát élem át, amely pár kvadrillió lehetőség közül fog kiválasztásra kerülni (vagy került már kiválasztása), méghozzá néhány kvadrillió énváltozatom által... akiknek a nagy részét mindjárt lemészárolom (ha még eddig nem tettem volna meg). Kipipálom a KI kapcsolót. A kockák tovább pörögnek: egy hármas és egy négyes. Egy kettes és egy egyes. Két hatos. Letörlöm az arcomról az izzadságot; nyúzott vagyok, kimerült, szédülök a sikertől és a félelemtől. Lenyúlok, és megmarkolom a szék karfáját; a hűvös, sima fém ugyanolyan szilárd, mint máskor. Nemsokára sikerül egy kicsit megnyugodnom. Végül is, sértetlenül, változatlanul megúsztam, nem? És most már kevesebb félnivalóm van, mint eddig bármikor; nem lesz több modhiba, nem lesz több hallucináció - ura vagyok a helyzetnek. És akármilyen metafizikai csűrés-csavarással is kell majd megbarátkoznom, egy egyszerű igazság továbbra is megmarad nekem: a végén, amikor kihúzom a dugót, lenyomom a KI gombot, összeomlasztom a hullámot... akkor minden visszatér a normalitásba. Lui a Kánon szellemének megfelelően úgy tálalja a moddal aratott sikeremet, mintha a dologgal kapcsolatos megérzéseim csak és kizárólag tökéletesek lehetnének. A bíztatására bonyolultabb kockatrükkökre térek át: két, három, négy különböző eredményből álló ciklusokat ismételek; a két szám összege prímszám; a kockák mindig azonos értéket mutatnak. Ezeknek a kombinációknak a természetes valószínűtlenségei semmivel sem látványosabbak, mint az első sikereméi - sőt bizonyos esetekben sokkal kevésbé szigorúak -, de azért a bonyolult mintázatok saját állapotainak az azonosítása és felerősítése azt a benyomást kelti bennem, mintha ezek a feladatok nehezebbek lennének.

És akkor is, lehet, hogy az összes eset sikeres kimenetelének pusztán a helyes végeredménybe vetett hitem a kritériuma; csak azért választódik ki az adott állapot, mert a benne lévő én-állapotom azt hiszi, sikerrel vette az akadályt... és ha az egyik virtuális énem egy pillanatra nem figyelne oda, és tévesen azt hinné, hogy egy ötös és egy hármas összege prímszámot ad ki, akkor lehet, hogy végül az lenne a tévedésének a jutalma, hogy valóra válik. (Ez talán már meg is történt. Többször is. Lehet, hogy lassan, de biztosan a szórakozottságra és az önámításra való nagyobb képesség elsajátítása felé "mutálok". Ha ez az "evolúció" alakította ki Laurában a Gyülekezet alapjául szolgáló idegpályákat, akkor nem szabad lebecsülnöm azokat a hatásokat, amik engem érhetnek.) Vehetnék egy zsebkamerát, és elkezdhetnék mindent rögzíteni - hogy majd csak az összeomlás után játsszam vissza -, de nem szívesen csempésznék be semmi gyanús hardvert az ASR-hez. Ha kockadobálás közben kapnak rajta, akkor azt még ártatlan szórakozásnak vélhetik; azzal is védekezhetek, hogy a P3 ismét rakoncátlankodik, és kell valami, amivel ébren tartom magam a kora reggeli órákban. Azt viszont kétlem, hogy ez a magyarázat kiterjeszthető lenne arra is, hogy szolgálat közben házi mozikat forgatok. A kísérletek előrehaladtával az elszántságom gyakran meginog, de sohasem hagy el teljesen. Ez az, amit az igazi Gyülekezet megkövetel tőlem; ebben biztos vagyok. És ha a szétkenődés pont az ellentéte mindennek, amit védelmezek, aminek az elérésére feltettem az életemet - annak a kézbentartására, hogy ki vagyok, és kivé válhatok -, akkor az a tökéletes kontroll, amit a Gyülekezet biztosít nekem, bőségesen kárpótol majd a kockázatért... már ameddig én vagyok az, aki akármilyen indirekt módon is, de kézben tartja a dolgokat. És amíg a vágyaim szilárdak maradnak akkor is, amikor szétkenődöm. Időnként azért még mindig eszembe jut, hogy ha én sem tudom, hogyan kell kezelni a Gyülekezet-et, akkor ki tudja? Melyik rövid életű másolatom tanulja meg a trükkjét... és ha már megtanulta, miért hagyja elpusztítani magát az összeomlásban? Miért nem a saját sajátállapotát erősíti fel - hiszen a moddal valóssá tehetné magát? De minél többet gondolkodom ezen, annál biztosabb vagyok benne, hogy Po-kwainek van igaza: a teljes szétkenődött énem működteti a Gyülekezet-et, nem pedig csak egyetlen változatomnak adatott meg ez a képesség. Akárkit tenne valóssá az összeomlás, ugyanúgy megesküdne rá, hogy semmit sem tud, mint én. Ez a tudás bizonyára ugyanúgy megoszlik, mint ahogy egy neurális hálózatban is megoszlana. Az agyamban egyetlen olyan idegsejt sincs, amiben bármelyik képességem megtestesülne - akkor hát miért várom valamelyik változatomtól, hogy ismerje szétkenődött énem titkait? És akár a szétkenődött Nick Stavrianos fedezi fel újra és újra a képességeit minden egyes alkalommal, akár valami "hologramba" zárva az agyamban éli túl a tudás az összeomlásokat, nincsenek virtuális mártírok, nincsenek önfeláldozó alteregók, akik arra használják a modot, hogy megadják nekem, amit akarok - a saját létezésük árán is. És a szétkenődött énem? Az nem mártír; neki nincs más választása. Így vagy úgy, de a végén mindig össze kell omolnia. Ami persze nem jelenti azt, hogy minden alkalommal én kerülök ki az összeomlásból. Pont amikor már az egész játék kezdett túl könnyűvé válni (heteseket akarok... heteseket kapok... mi sem könnyebb ennél), Lui a kezembe nyom egy köteg lezárt borítékot. - Ezekben egyenként száz természetes dobás végeredménye van. Megpróbálhatnád megismételni őket.

- Úgy érted, nézzem a listákat, miközben dobok? - Annak szerinted mi értelme lenne? - rázza a fejét. - A dobások után nézd meg őket - de persze még mielőtt összeomlanál. Ösztönösen vonakodom a dologtól - és kudarcot is vallok, négy éjszakán át. És igazság szerint örülök ennek: dacosan, szentségtörő módon, álszenten, de kibaszottul örülök - mintha a kudarc ideiglenesen megszabadítana mindazoktól a hitelüket vesztett, "józan" magyarázatoktól, amikről azt hittem, hogy már rég nem ragaszkodom hozzájuk. Hogyan ismételhetném meg a sorozatot, amikor azt sem tudom, milyen értékekből áll? Hát persze hogy kudarcot vallok! Ez egyszerűen lehetetlen. Ugyanakkor teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy ebben a feladatban nincs semmi különleges, semmi új. Annyira kell hozzá "tisztánlátás", mint a többi kísérlethez "telekinézis". Csak ki kell választani a megfelelő saját állapotot: a megfelelő jelent kell a múlttá tennem. Az ötödik éjszakán - mint eddig is - beviszem az eredményeket a MindTools-ba, majd találomra előveszek egy borítékot a zsebemből és feltépem. Az első három egyezés után már biztos vagyok benne, hogy a többi kilencvenhét is stimmelni fog, de azért lelkiismeretesen leellenőrzöm azokat is. A legkevésbé sem érzem magam zavarodottnak - vagy megbántottnak -, amíg ki nem pipálom a KI kapcsolót, és össze nem omlok. Akkor meg, ha már választhatok, miért is lennék az? Lui a kezembe nyom egy kombinációs zárral ellátott lakatot. - Ki tudnád nyitni első próbálkozásra? - veti oda hanyagul. - Kockadobással? - Nem. Magadtól. - A Von Neumann-nal? - Nem. Csak találd ki. Az előszobában ülök, várom, hogy Po-kwai elaludjon. Kíváncsi lennék, mit álmodik, mikor kölcsönveszem a modot; ha a szétkenődött énem helyesen választja ki az állapotát, akkor persze semmit... de az vajon milyen alapon választ, ha nem kelti föl és nem kérdi meg a lányt (mielőtt összeomlana)? Lehet, hogy egyes változataim felébresztik és megkérdezik. Kilépek a felturbózott állapotból, szétkenődöm, és várok öt percet. Biztos akarok lenni benne, hogy "eléggé szétkenődöm" a Gyülekezet működtetéséhez - még mindig kevésbé elkedvetlenítő most, a kísérlet előtt túlesni a várakozáson, mint a siker után -, és szembenézek a ténnyel, hogy nem fogok, nem tudok túl korán összeomlani. Az összeomlás időzítésének a kérdése még mindig nyugtalanít. Po-kwainek könnyű; nincs túl sok választása. Az én esetemben azonban bizonyára vannak olyan saját állapotok,

amelyekben úgy döntök, hogy korábban vagy később omlok össze, mint abban az állapotban, ami végül valósággá lesz. Ezek a próbálkozások persze mellékesek; az összeomlás csak akkor valós, ha valóssá teszi magát. Ez kényelmetlenül körkörösnek tűnik, de legalább konzisztens: a teljes hullám pontosan akkor omlik össze, amikor a kiválasztott állapot magában foglalja az összeomlást kiváltó aktust. Illetve annak a változatnak a szempontjából konzisztens, aki valóssá válik - de mi van azokkal a változatokkal, akik megpróbáltak összeomlani, és kudarcot vallottak? Tudják-e, hogy kudarcot vallottak - és hogy az mit jelent? Vagy ők csak matematikai absztrakciók, akik semmit sem tudnak, semmit sem éreznek, semmit sem tapasztalnak? Előveszem a zsebemből a lakatot, és egyre fokozódó rossz érzéssel bámulom. Az emberi agy notóriusan rossz a véletlenszámok kitalálásában; bárcsak mégis úgy döntöttem volna még a szétkenődés előtt -, hogy hagyom a francba Luit, és a kockákat használom. Mi van, ha a kombináció 9999999999? Vagy 0123456789? Nem kétlem, hogy fizikailag bármilyen sorrendben képes vagyok leütni a gombokat - de vajon pszichológiailag képes vagyok-e "kitalálni" egy ilyen "nem véletlenszerű" számsort? Hát, jobb, ha igen. Mert biztos vagyok benne, hogy ha nem, akkor a szétkenődött énem - a Gyülekezet segítségével - talál majd valaki mást, aki képes rá. Erre már muszáj felnevetnem. Változás egyenlő öngyilkosság? Ez Po-kwai vonala, nem az enyém. Mellesleg már nincs idő ilyen kételyekre; ha az összeomlásig semmi sem valós, akkor bizonyára "már" most0össze vagyok omolva. Ez az egész élmény előre ki lett választva - én pedig már azzá váltam, amivé válnom kellett, hogy kinyissam a lakatot. És nem úgy érzem magam, mint aki megváltozott. De ahogy a mutatóujjam a billentyűk felé mozdul, hirtelen az egész perspektíva megváltozik: Egy vagyok legalább tízmilliárd ember közül, akik legalább egymilliárd szobában ülnek, és legalább egymilliárd lakatra bámulnak. Ha kitalálom a helyes kombinációt, életben maradok. Ha nem, meghalok. Ennyire egyszerű ez az egész. Mi hiteti azt velem, hogy "már" sikerült a dolog? Hogy a szoba normálisnak tűnik? Hogy semmit sem tapasztalok? Ha az összeomlás nem létrehozza a tapasztalatot, ha egyszerűen csak kiválasztja azt -, akkor miért kellene bármelyik énváltozatom percepcióinak radikálisan különbözniük a többiekétől? Miért kellene a majd valóssá váló állapotnak az egyetlen valósnak tűnő állapotnak lenni? Mozdul a kezem, hogy letegye a lakatot - senki sem kényszerít rá, hogy megcsináljam a feladatot -, de aztán eszembe jut, hogy ez lenne a lehető legrosszabb dolog, amit tehetek. A szétkenődött énem olyasvalakit fog választani, aki kinyitja a zárat, nem pedig olyat, aki meghátrál az egész kísérlet elöl. Ha feladom, a túlélési esélyeim nullával egyenlők. Rámeredek a lakatra, megpróbálom kisöpörni magamból ezeket az abszurd félelmeket. Már máskor is szétkenődtem, és túléltem. Igen, persze hogy megtettem - különben nem lehetnék itt. De ennek semmi köze a mostani szituációhoz. Megrázom a fejem. Ez nevetséges. Mindenki összeomlik. Mit képzelek én - hogy a mindennapi élet folyamatos mészárláson alapul? Ha ezt képtelen vagyok bevenni hipotetikus idegen civilizációk esetében, miért venném be akkor, ha emberi lényekről van szó?

Hipotetikus idegen civilizációk? Miért, a Buborékot ki csinálta? Tehát... akkor most mihez kezdjek? Üldögéljek és várjam meg Lee-t, hogy kivegye a kezemből a döntést? Vagy próbáljam nem megfigyelve eltölteni életem hátralévő részét? Hiszen még ez sem mentene meg: amikor a kiválasztott énváltozatom az összeomlást választja, eltűnök - feltéve hogy nem én vagyok az a kiválasztott változat... és ennek az esélye rosszabb, mint egy a tízmilliárdhoz. Nem tudom, mi töri meg az átkot, de váratlanul hála istennek! - megint szkeptikus vagyok. Az egyik részem azt suttogja: Ha másodpercenként tényleg többkvadrilliónyi ember hal meg, akkor nem kell félned a haláltól. De az azért csak egy tisztán logikai megállapítás; nem hiszem, hogy meghalnék. Felemelem a lakatot, és gondolkodás nélkül, szinte oda sem nézve leütök tíz billentyűt, aztán rápillantok a gombok feletti kis kijelzőre: 1450045409. Nem túl szabályos? Nem túl véletlenszerű? Most már késő. Meghúzom a lakat szárát. Lui a Kowloon-park közepén lévő tavacska mellett áll, kenyérdarabokat dobál a kacsáknak. Azt hiszem, túl sok kémfilmet látott. Még csak felém sem pillant, mikor megállok mellette. - Nem sok értelme van úgy tenni, mintha nem ismernél - jegyzem meg. - Szerintem a munkaadónk már tud erről a tényről. Elengedi a füle mellett a szavaimat. - Mi történt tegnap éjjel? - Sikerült. - Első próbálkozásra? - Igen, első próbálkozásra. - Lenézek a vízre, és megpróbálom eldönteni, hogy megölni vagy megölelni szeretném jobban. - Jó ötlet volt - mondom pár másodperc hallgatás után. - Mármint a lakat. Öt percig a pokol összes kínját kiálltam, de el kell ismernem, végül megérte. - Felnevetek, legalábbis megpróbálok - nem hangzik túl meggyőzően. - Tudod, sohasem voltam még olyan boldog, mint mikor az a kurva zár kinyílt. Majdnem belehaltam az örömbe. És... tudom, hogy semmi logika nincs ebben, amit most mondok, de... semmi sem győzött volna meg jobban arról, hogy mostantól kezdve akármi történik, túl fogom élni. - Nem a mod működtetése az igazi kihívás - bólint ünnepélyesen. - Az igazi kihívás az, hogy az ember rájön-e, hogyan gondolkodjon róla. Találni kell egy olyan elméleti alapot, ami segít gond nélkül megoldani ezeket a helyzeteket. Nem hagyhatjuk, hogy megadd magad holmi metafizikai rémületnek a BDI kellős közepén. - Hát nem is! - nevetek fel ismét, ez alkalommal sikeresebben. - De tudod, nem hiszem, hogy a BDI-ben túl sok zárnak lesz ilyen egyszerű kombinációja. Tíz kilences a valós életben? Aligha. - Könnyű kombinációk? - csóválja a fejét Lui. - Mit akar ez jelenteni? Neked most már minden kombináció egyformán könnyű.

Egy újabb hétbe telik, amíg azokkal a zárakkal is megtanulok elbánni, amikhez kulcs is kell. Lui megmutatja a számításait: annak az esélye, hogy egy zár chipjében néhány kvantumpont tranzisztor spontán módon megteszi nekem azt a szívességet, hogy épp a megfelelő módon romlik el, nem rosszabb, mint száz egymást követő dupla egyesnek a kockákkal. Az a tény lényegtelen, hogy normális esetben egyik esemény sem következhetne be a világegyetem egész története során (már ha szabad ennyire nagyvonalúan dobálózni ilyen kozmikus mértékegységekkel, mikor valószínűleg - emberi értelemben semmi sem "következett be" ennek az időszaknak a nagy része során). A lényeg az, hogy meggyőztem magam arról, hogy meg lehet csinálni - és ez láthatóan segít a szétkenődött Nick Stavrianosnak. A biztonsági kamerák viszont még mindig aggasztanak. - Ha megfigyelnek, összeomlok. Ráadásul véletlenszerűen, akárki is figyeli a monitort. - Nem véletlenszerűen - feleli Lui. - Még akkor is te fogod irányítani a sajátállapot-modot. És össze sem omlasz - már ha elég kicsivé teszed ennek a valószínűségét. Nem omlasztod össze magad, ha nem akarod, ugye? ;Bár ez biztos lehetséges esemény. Ne gondolj már úgy a szétkenődött énedre, mint valami törékeny, védtelen, ingatag rendszerre, ami még egy pillantást sem bír ki. - De hát egy pillantás el fog pusztítani... - Nem. El tud, nem pedig fog. Az biztos, hogy egy pillantás el tud pusztítani. És a kockák bármelyik oldalukra le tudnak esni - de nem teszik, ha nem engeded. A megfigyelés önmagában még nem omlasztja össze a rendszert. Ha valaki megfigyel téged, akkor a két hullámfüggvény kölcsönhatásba lép - egy entitássá válnak. A megfigyelőnek így hatalmában áll összeomlasztani téged - de neked is hatalmadban áll befolyásolni a megfigyelőt, és megakadályozni az összeomlást. - Tehát a hullámfüggvény sorsáért küzdünk? Épp felhagytam a saját hipotetikus énjeim miatti aggódással, erre most kötélhúzást kell játszanom a valóságért valakivel, aki vitathatatlanul ugyanolyan valós, mint én. - Így is felfoghatod, ha neked így tetszik - de nem olyan lesz, mint egy verseny. Az "ellenfeleid" még azt sem fogják tudni, hogy mi a hullámfüggvény, az pedig, hogy manipulálni tudják... kizárt dolog. - Ez egyáltalán nem akadályoz pár milliárd embert abban, hogy naponta néhány ezerszer össze ne omlassza. - Hogy össze ne omlasszák saját magukat, a szilárd tárgyakat, és a többi - hasonlóan semmiről sem tudó embert. Még sohasem kerültek szembe senki hozzád hasonlóval. - Csak éppen Laura Andrewsszal. - Pontosan - mosolyodik el Lui. - És mégis sikerült kétszer kijutnia a Hilgemannból, nem? Kell ennél több bizonyíték? Az első éjjel, amikor elhagyom az őrhelyemet, Po-kwai lakosztályának a szintjén maradok, csak olyan szobákat és folyosókat ejtek útba, amelyek - elméletileg - teljesen elhagyatottak. Legalább egy tucat kamera és mozgásérzékelő hatósugarán átmegyek; a biztonsági központ-

ban lévő kollégáimnak legalábbis azonnali magyarázatot kellene követelniük, de nem érkeznek kódolt infravörös üzenetek a mennyezeten lévő adó-vevőkből. Ami mit bizonyít? Hogy észrevétlen üzemzavarokat "okoztam" a kamerákban és az érzékelőkben? Vagy hogy figyelmetlenné "tettem" az őröket? Vagy egyszerűen csak megakadályoztam, hogy bármi jele is eljusson hozzám annak, hogy megfigyelnek - hogy az összeomlás utánig elhárítottam magamtól a következményeket? Halkan elmegyek a többi önkéntes lakosztályai előtt, s - irigykedve - azon gondolkodom, hogy vajon elkezdte-e már valamelyikük elsajátítani a Gyülekezet használatát. Lui szerint nem, de nem biztos a dologban. Azzal együtt tudok élni, hogy szükségem van Po-kwai öntudatlan közreműködésére, az a gondolat viszont ellenszenvet kelt bennem, hogy bárki más is hozzáférhet az igazi Gyülekezet rejtélyeihez. A világon senkinek sem adatott meg az a tudás, amivel a hűségmod engem felruházott; csak nekem van jogom ezen az úton járni. E mellett a meggyőződésem mellett persze ott van a tény, hogy a végső célom a Gyülekezet megszerzése a Kánon számára, az ellentmondás azonban felszínesnek, irreleváns absztrakciónak tűnik. Visszatérek az előszobába, összeomlok - és várom, hogy kiderüljön, láthatatlanná váltam-e, vagy csak ámítom magam. A szétkenődött énem vajon tudja, mi a különbség azok között az állapotok között, amelyekben valóban nem vettek észre, és azok között, amelyekben senkit sem csaptam be, csak magamat? Melyik a kevésbé valószínű: hogy észrevétlenül elmegyek egy kamera előtt - vagy hogy eltorzítom a saját emlékeimet és érzékszervi információmat, hogy meggyőzzem magam a láthatatlanságom valóságáról? Nem tudom - de senki sem jön, hogy felelősségre vonjon, amiért elhagytam az őrhelyemet. Ugyanolyan eseménytelenül telnek az órák, mint mindig. De akkor is, lehet, hogy már összeverve, eszméletlenül fekszem valamelyik alagsori börtöncella sarkában, és a ma éjszakai látszólagos sikeremet csak annak köszönhetem (?), hogy a szétkenődött énem egy nem mindennapi képzelőerővel felruházott énváltozatom mellett döntött. Hogyan zárhatnám ki ezt a lehetőséget? Hiszen már semmit sem jelent az a tény, hogy ez "nem valószínű". Ha nagy valószínűtlenségekkel szemben sikereket érhetek el, akkor ugyanezen az alapon kudarcot is vallhatok. Lee Hing-cseung átveszi a szolgálatot. Hazafelé, a földalattin ülve a többi utast nézem, s megkockáztatom, hogy ez a kiagyalt látvány szürreális anarchiába hulljon szét. A kocsi azonban szilárd marad, az emberek hidegen visszanéznek rám, a megállók a megfelelő helyen, a megfelelő időben tűnnek fel az ablak másik oldalán. Néha nehéz elhinni, hogy van elég hely a fejemben ennyi spekulációnak. Mire hazaérek, az összes kételyem elpárolog. Nem hallucinálok én semmit - legalábbis nem többet a szokásosnál. Miközben az ágyban fekve az utca ezerszer hallott zajaira fülelek, a világ hétköznapisága sokkal megnyugtatóbban - és sokkal furcsábban - ölel körül, mint máskor. Felnézek a mennyezetre, és a vakolat minden repedése, a beszűrődő napfény minden foltja felfoghatatlanul békésnek, a hittel dacoló kitartás csodájának tűnik. Évmilliókig el tudnám nézni, várva, hogy a mélyben rejlő igazság feltárulkozzék, és mégis rejtve maradjon. Hogyan is nevezhetném ezt az érzést illúziónak, hazugságnak? A fény elhalványul, az ablaküvegre hirtelen esőcseppek zuhognak. Egy pillanatra eltöprengek: melyiket teremtettük mi? A tapasztalat egyedi, szilárd világát? Vagy az azt aládúcolni látszó többértékű, szétkenődött kvantumvilágot? Po-kwai azt hiszi, hogy az őseink omlasztották össze az univerzumot... de ha ennek épp az ellenkezője az igaz - ha a

kvantummechanika huszadik századi megalkotói nem felfedezték, hanem létrehozták a mikroszkopikus világ törvényeit -, észrevehetnénk-e egyáltalán a különbséget? Nehezebb azt elhinni, hogy az emberi agy hozta létre a kvantumvilágot a klasszikus világból, mint az ellenkezőjét? És óhatatlanul emberközpontú kísérleteinkkel remélhetjük-e egyáltalán, hogy valaha is felfedezzük az objektív, nem emberi igazságot? Talán nem. Azt azonban most is tudom, számomra melyik út tűnik emberibbnek. Egy iskolába tartó gyerekcsapatot elkap az eső odalent. Hangosan visonganak. Az alvás mellett döntök. Egy tucatnyi kifogással szerelkezem fel, mielőtt nekivágnék és próbára tenném az ASR biztonsági rendszerét azzal, hogy elhagyom a harmincadik emeletet. Pedig semmi szükség kifogásokra; a két őr a biztonsági központban vagy félrenéz egy tökéletesen koreografált pillanatban, s akkor felnevethetek örömömben - vagy makogva, elmeháborodottan zuhanok a padlóra, a teljes kudarc végső bizonyítékaként. Úgyhogy inkább becsukom a szemem egy másodpercre és - nem túl meggyőzően - azzal próbálom megnyugtatni magam, hogy a siker most sem valószínűtlenebb, mint a száz egymást követő dupla egyes esetében. Úgy döntök, inkább a lépcsőn megyek, nem pedig lifttel; mindkettőt egyformán szemmel tartják, de eszembe jut, hogy a lift "összekapcsolhat" valakivel, akinek az épületben való mozgására valamiképpen hatással lehet, ha a felvonót használom. Úgy döntök, inkább a lépcsőn megyek? Lehet, hogy nincs is választásom; lehet, hogy gondolataim és tetteim legapróbb részleteit is kiválasztotta már, vagy ki fogja majd választani a szétkenődött énem. A szabad akarat illúziója azonban ugyanolyan csábító, mint mindig, és képtelen vagyok (vajon szó szerint képtelen vagyok?) mást hinni, mint hogy a döntés az enyém volt. Leereszkedem a hatodik emeletre, ami elméletileg hermetikusan le van zárva a napnak ebben az órájában - a lépcsőházból nyíló ajtó azonban pontosan úgy viselkedik, mintha nyitva lenne. A biztonsági ellenőrző pontnál nincs senki, csak a vastag acélajtó állja utamat; de még azelőtt elkezd szétcsúszni előttem, hogy akár csak egy pillantást is vetnék a vezérlőpaneljére pedig ehhez két mágneskulcs és a központ jóváhagyása kellene. Belépek, egy pillanatra megszédülök a rám törő megalomániától és a paranoiától; tényleg nem tudom, emberfelettinek vagy manipuláltnak érezzem-e magam. Én nem csinálok semmit... és mégis, kétségtelenül pontosan az történik, amit szeretnék. A legelső kockadobástól kezdve a szétkenődött énem hajtja végre az utasításaimat. Nyilvánvaló, hogy a lázadástól való félelmeim megalapozatlanok voltak; azok a korábbi modhibák, Karen megjelenései csak valamiféle aberrációk lehettek. És ez nem is olyan meglepő; fogalmam sem volt arról - legalábbis tudatos szinten -, hogy mit csinálok, úgyhogy nem csoda, ha nem én irányítottam az eseményeket. Minden labor, minden raktár nyitva áll előttem. Találomra kószálok egyik helyiségből a másikba, rá se rándítok a kamerákra - eleinte ellenállva az irrealitás egyre erősebb érzésének, később azonban teljesen megadva magam neki. Egy másodpercig sem hiszem azt, hogy a szó szoros értelmében álmodom, de könnyebb átadni

Magam ennek az álomszerű hangulatnak, mint fenntartani a küzdelmet a megrögzött józan ész és azok között az aprólékos, intellektuális magyarázatok között, amik megmondják, miért lehetségesek ezek a bizarr csodák az éber világban is. Luinak igaza volt: számomra nem a mod működtetése az igazi kihívás, hanem az, hogy közben megőrizzem a józan eszem. Tulajdonképpen ez az egész hasonlít is az álmodásra. Az ajtók kinyílnak, mert ki kell nyílniuk; s észrevétlen maradok, mert az álom logikája ezt diktálja. És az álmok hőseihez hasonlóan én sem várhatom el, hogy szabad akaratom legyen, hogy én irányítsam a dolgokat. A 619-es szobában tétovázom egy kicsit, és azt kívánom, hogy a központi konzol melletti szék emelkedjen a levegőbe, vagy guruljon oda hozzám - de egyáltalán nem lep meg, hogy egyik sem következik be. Nem azért, mert kételkedem abban, hogy lehetségesek; hanem pusztán azért, mert nem lenne helyes. Tudom, mint ahogy álmomban is tudnám, mikor kell otthagynom a hatodik emeletet, és felkocogni a huszonnégy szintnyi lépcsőn. Az ezzel járó erőfeszítés nagyon is valóságos, fokozatosan eltűnik a zsibbadtságom - épp eléggé, hogy megint ideges legyek. Az a rengeteg ajtó, az a rengeteg zár, az a rengeteg kamera... a lehetőségek összeszorzása az egész kísérletet veszélyesen törékenynek és ingatagnak tünteti fel. A harmincadik emeletre nyíló ajtó előtt megállok, félek, hogy újra teljes súlyukkal rám törnek korábbi kétségeim hogy megbűnhődöm a hitetlenségemért. Megvárom, míg kissé csillapodik a zihálásom - tudom, milyen abszurd ez, de a lelki békém érdekében kénytelen vagyok engedni ezeknek az elavult ösztönöknek. Végül megacélozom magam, kinyitom az ajtót - még egy könnyed kis csoda, ami bizonyítja, hogy minden rendben, vagy még egy valószínűtlenség egy dülöngélő kártyavár tetejére -, és belépek. Az őröknek sikerül ugyanolyan hatékonyan nem észrevenniük, mint az előbb (és én még azt hittem, nekem vannak problémáim a szabad akarattal). Tekintetemet egyenesen előreszegezve átsétálok az ellenőrző ponton, és vissza sem nézve befordulok a sarkon. Abban a pillanatban, hogy kikerülök a látóterükből, majdnem összeomlok - kétségbeesetten próbálom az éjszaka eseményeit bebetonozni, lehetetlen szerencsémet visszavonhatatlanul, megkérdőjelezhetetlenül valóssá tenni -, de ahogy lelki szemeim előtt feltűnik a Hypernova menüje, eszembe jut, hogy még mindig legalább két kamera hatósugarában vagyok. A normalilásnak tett gesztusként a megszokott módon nyitom ki az előszoba ajtaját: egy kódolt RedNet impulzussal, a hüvelyklenyomatommal és egy mágneskulccsal. Aztán - későn eszembe jut, hogy ez a jogos behatolás talán nagyobb valószínűséggel marad meg az épület biztonsági rendszerének a számítógépeiben, mint az összes jogtalan, amelyekről tudom, hogy nem vették észre őket. Becsapóm az ajtót magam mögött. - Kezdek ellustulni. Jobban oda kell figyelnem - morgom magam elé. - Ezt azért nem mondanám! - nevet fel Po-kwai. Pedig egy kicsit meglepett, hogy nem találtalak a helyeden. Mi a gond? - ráncolja a homlokát. - Semmi - rázom a fejem. - Azt hittem, hogy egy behatolót hallok. De tévedtem; semmi ok az aggodalomra. - Egy behatolót? Hol?

- Kint a folyosón. - De hát nincsenek kamerák? Hogy juthatna be...? - A hardvert könnyen át lehet verni - vonom meg a vállam. - Elméletileg. De hagyjuk, senki sem volt kint. - Pedig úgy nézel ki, mint aki a pincétől a padlásig kergette ezt a "senkit". Csak most veszem észre, hogy folyik rólam az izzadság, és nem a lépcsőmászástól. Bocsánatkérően megtörlöm a homlokomat. - Ellenőriztem a lépcsőházat, pár emelettel lejjebb és feljebb is. Kezdek kijönni a formából. - Meglep, hogy a modjaid legalább izzadni hagynak. - Veszélyes lenne, ha nem tennék! - nevetek fel erőtlenül. - Az éhség kikapcsolása egy dolog, de a hőcserém elbaszása... öngyilkosság lenne. Bólint, nem mond semmit. Inkább meglepettnek, mint gyanakvónak tűnik; ha gyanakszik is, szerintem inkább azt hiszi, hogy bagatellizáltam a sztorit, nem azt, hogy kitaláltam. Próbálok gyorsan kitalálni valamit, amivel megakadályozhatnám, hogy ártatlanul rákérdezzen Lee HingCseungnál az éjszakai izgalom okára, de semmi sem jut az eszembe. Kérlek, ne beszélj róla senkinek, mert... mert? Mert nem szeretném, ha hülyének néznének, hogy fantomokat kergetek? Tudja, hogy az ellenőrző pontnál lévő őröknek látniuk "kellett" engem. De ami fontosabb: mióta van ébren? Azóta biztos, hogy eljöttem az örök előtt; nem telhetett el húsz másodpercnél több, míg a lépcsőtől ideértem. De akkor hogy jöttem el az őrök mellett? Összeomlasztotta magát, összeomlasztott engem, megszakította a kapcsolatomat a Gyülekezettel - vagy mind a ketten szét vagyunk kenődve? És ha igen... mi történne, ha most kikapcsolnám az összeomlásgátló modot? Vajon már most visszacsinálhatatlan a múlt, amire emlékszem? Vagy ha most összeomlok, akkor azt kockáztatom meg, hogy egy másik eseménysor lép a helyébe - ami vagy véletlenszerűen, vagy Po-kwai szétkenődött énje által kerül kiválasztásra? Szétkenődve kell maradnom, amíg újra el nem alszik - vagy nagyjából el nem alszik. Biztosítanom kell, hogy én választhassak a saját állapotok közül. Beljebb megyek az előszobába. Csak meg kell őriznem a nyugalmam, beszélgetnem kell vele egy kicsit, ki kell várnom, amíg elfárad. - Mi ébresztett fel? - Nem tudom - von vállat. Aztán meggondolja magát. - Már megint egy hülye álom mondja szégyenlősen. - Miről? Már ha megengeded... - Semmi különös. A hatodikon kóboroltam. Egyik laborból a másikba osontam, mint valami betörő - de nem loptam el semmit. Csak azt akartam bebizonyítani, hogy oda megyek, ahová

csak akarok. - Felnevet. - Biztos így kompenzálom, hogy teljesen kizártak a kísérletek tudományos részéből. Attól tartok, az álmaim nagy része ilyen - elég átlátszó. - De mi ébresztett fel? - Nem is tudom - ráncolja a homlokát. - Feljöttem a lépcsőn, és... nem tudom, féltem valamitől. Féltem, hogy elkapnak. Idefelé jöttem, és valamiért attól rettegtem, hogy meglátnak. - Elhallgat, majd fapofával hozzáteszi: - Talán ezt hallottad a folyosóról. Hogy jövök visszafelé. Tudom, hogy csak viccel, de azért libabőrös leszek. Ki választja ezt a beszélgetést? Az én szétkenődött énem? Az ő szétkenődött énje? Kettőnk közös hullámfüggvénye? - Igazán? Szóval már megint átkvantumoztad magad a falon. Meg a padlón. De miért fárasztod magad a lépcsővel? Miért nem mész egyenesen A-ból B-be? - Hát, tudod milyenek az álmok. Azt hiszem, a tudatalattimnak nincs elég képzelőereje ahhoz, hogy szembenézzen a kvantumfizika teljes igazságával. És nincs elég bátorsága sem. - Bátorsága? - Talán nem ez a legjobb szó rá - von vállat. - Bátorság? Őszinteség? Nem tudom, mi kell hozzá. De mostanában rengeteget gondolkodtam... arról a részemről... ami elvész, mikor összeomlok. Tudom, hogy hülyeség - de amikor megpróbálom elfogadni a tényt, hogy vannak... velem szinte teljesen azonos nők, akik csak egy-két másodpercig léteznek, átélnek valamit, amit én nem, aztán eltűnnek... - Elutasítóan, szinte dühösen csóválja a fejét. Szép, mi? A virtuális alternatíváimért aggódom. Hát hány életet akarok én? - Mégis, hányat? - Én csak egyet - de attól tartok, a többi énem sem bánna egyet-egyet. - Megint megcsóválja a fejét, ez alkalommal határozottan. - Hülyeség így gondolkodni. Eső után köpönyeg. Ilyenek vagyunk, így működünk. Az ember döntéseket hoz; "meggyilkoljuk" azokat, akikké lehettünk volna. Ha a munkám kényelmetlenül nyilvánvalóvá is teszi ezt, akkor sem változtat semmin; nem tudunk másképp élni. És most, hogy a Buborék megóvja az univerzumot, már csak magunkkal kell zöld ágra vergődnünk. Eszembe jut korábbi szkepticizmusom. - Feltéve hogy ez igaz - mondom kissé elkésve. - Lehet, hogy nincs semmi, amivel zöld ágra kellene vergődnünk. Szótlanul az égre emeli a szemét. - Figyelj csak, ne aggódj: az ASR nem fogja bejelenteni a világnak, hogy a Buborék célja a világegyetem megóvása az alternatívák elpusztításától. Az emberek már a Buboréktól is épp eléggé begolyóztak, magyarázatok nélkül is. Az igazság annyira súlyos, hogy nem is tudom, melyiktől féljek jobban: attól, hogy félreértik, vagy attól, hogy nem. Az emberi megfigyelések megtizedelték az univerzumot. Az élet abból áll, hogy folyamatosan lemészároljuk saját énváltozatainkat. Gondolj csak bele, milyen szekták alakulnának ezek köré a gondolatok köré.

És gondolj csak bele, mi lenne a létező szekták reakciója. Azoké, amelyek azt hiszik, hogy az elmúlt harminc év minden kérdésére megtalálták a választ. - Igen. Azoké, akikkel szemben meg kell hogy védjelek. - Po-kwai bólint, nyújtózik egyet, elnyom egy ásítást. Ellenállok a kísértésnek, hogy megjegyezzem, bizonyára fáradt. - Nem is tudom, hogy bírsz elviselni - mondja. - Ha nem az álmaimmal untatlak, vagy arról hisztizek, hogy hogy bánik velem az ASR, akkor a félelmeimmel traktállak, idegen civilizációk elpusztításáról hőbörgök, meg siratom az elpusztult énváltozatainkat. - Ezért aztán tényleg nem kell bocsánatot kérned. Érdekelnek ezek a dolgok. - Komolyan? - Fürkészően rám néz, majd félig dühösen megrázza a fejét. - Tudod, hogy nem igazodom el rajtad. Nem venném észre, ha csak gúnyolódnál velem. Kénytelen vagyok beérni a szavaddal. - Lenéz a karórájára – egy, a modmentes agyat hirdető, hivalkodó (és most már nem is igaz) jelvényre. - Három óra múlt. Azt hiszem, jobb lenne... - Elindul az ajtó felé, de aztán megtorpan. - Tudom, hogy fizikailag képtelen vagy megunni ezt a munkát - de mit szól hozzá a családod, hogy minden éjszaka dolgozol? - Nincs családom. - Tényleg? Nincsenek gyerekeid? Én azt hittem... - Se feleség, se gyerekek. - Akkor ki? - Hogy érted ezt? - Barátnők? Barátok? - Senki. A feleségem halála óta senki. Összerándul. - Ó, Nick! Sajnálom. A fenébe! Az én szokásos tapintatom. Mikor történt? Nem... amióta itt dolgozol, igaz? Nekem senki sem mondta... - Nem, nem. Már majd' hét éve. - És... akkor még mindig gyászolod? - Egy percig sem gyászoltam - rázom meg a fejem. - Nem értelek. - Van egy modom... ami meghatározza a reakcióimat. Nem szomorkodom utána. Nem hiányzik. Csak emlékezni tudok rá. És nincs szükségem senki másra. Lehetetlen, hogy szükségem legyen bárki másra. Habozik, kétségtelenül a kíváncsisága hadakozik valamilyen régimódi illemfelfogással. Aztán leesik neki, hogy nincs fájdalmam, amit tiszteletben kellene tartania. - De... hogy érezted magad akkor? Mielőtt installáltad volna a modot?

- Rendőr voltam, épp szolgálatban - vagy valami olyasmi -, mikor meghalt. Úgyhogy... vonom meg a vállam - nem éreztem semmit. Egy pillanatra teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy ez a vallomás ugyanolyan valószínűtlen, mint minden, amit ma éjjel tettem - hogy a szétkenődött Po-kwai húzza elő a legalacsonyabb valószínűségek birodalmából, ugyanazzal az érzékkel, mint amivel én nyitottam ki a zárakat és csaptam be az őröket. De aztán elszáll a pillanat, visszatér az akarat illúziója és a simán áramló racionalizáció. - Nem fájt a halála - de tudtam, hogy fájni fog. Tudtam, hogy amint megszűnik a felturbózás - amint kikapcsolom a viselkedésszabályozó modot -, szenvedni fogok. Nagyon. Úgyhogy az egyetlen magától értetődő, értelmes dolgot csináltam: igyekeztem megóvni magam. Pontosabban, a felturbózott énem igyekezett megóvni a felturbózatlan énemet. Segítségemre sietett a zombi kiscserkész. Po-kwai mindent megtesz, hogy leplezze a reakcióit, de nem nehéz elképzelni azokat: sajnálat és visszatetszés. - És a feletteseid szó nélkül hagyták, hogy megtedd? - Á, dehogy. Ki kellett lépnem. A rendőrség oda akart vetni a sakáloknak: gyászterapeuták, veszteségtanácsadók, traumafeldolgozó specialisták. - Felnevetek. -Tudod, nem bízzák a véletlenre a dolgot; van egy pár megabájt hosszú szabályzatuk, meg egy sereg emberük a betartatására. De hogy ne legyek igazságtalan velük: egyáltalán nem voltak merevek rengeteg választási lehetőséget kínáltak fel. Az azonban nem volt köztük, hogy felturbózva maradjak, amíg fizikailag meg nem tudom oldani a problémát. És nem azért, mert attól rossz rendőr lettem volna. Hanem azért, mert rossz lett volna a sajtóvisszhangja: hé, fiú, lépj be a rendőrséghez, veszítsd el a feleséged - és drótozd át az agyad, hogy le se szard az egészet! - Azt hiszem, pereskedhettem volna az állásomért. A jog szerint olyan modot használok, amilyet csak akarok, már ameddig az nem hátráltat a munkámban. De nem láttam értelmét, hogy szarakodjak. Tulajdonképpen boldog voltam, hogy így alakultak a dolgok. - Boldog? - Igen. A mod tett boldoggá. Nem közönyössé, nem érzéketlenné - nem euforikussá. Csak... olyan boldoggá, amilyen boldoggá Karen tett, amíg élt. - Ezt nem mondhatod komolyan! Dehogynem. Így igaz. Nem vélemény kérdése; pontosan ezt tette a mod. Ideganatómia kérdése. - Tehát meghalt a feleséged, te meg teljesen jól érezted magad? - Tudom, hogy érzéketlennek tűnhetek. És természetesen azt kívánom, bárcsak élne még. De meghalt, és semmit sem tehettem ez ellen. Úgyhogy... irrelevánssá tettem a halálát. - És soha nem jutott eszedbe, hogy ez...? - kezd bele a kérdésbe némi tétovázás után.

- Micsoda? Embertelen? Hogy nem lenne szabad így élnem? Hogy át kellett volna mennem a gyász természetes folyamatán, és avval kellett volna kijönnöm belőle, amit a természetes érzelmi szükségleteim diktálnak? - Megrázom a fejem. - Nem. A mod egy komplett csomag, a dologra vonatkozó összes érzelmemet tartalmazza - beleértve a saját helyességét is. A zombi kiscserkész nem volt hülye; nem szabad elvarratlan szálakat hagyni, különben az egész szétesik. Képtelen vagyok embertelennek tartani magam. Képtelen vagyok megbánni. És ez pontosan az, amit akarok, és mindig is akarni fogok. - De sohasem vagy kíváncsi, mit gondolnál, mit érezrtél... a mod nélkül? - Miért lennék? Miért érdekelne? Te mennyit töprengsz azon, hogy milyen lennél egy teljesen más aggyal? Én ez vagyok. - Mesterséges állapotban... - Na és? - sóhajtok fel. - Mindenki mesterséges állapotban van. Minden agy módosítja önmagát. Mindenki megpróbálja megformázni magát. Csak azért olyan rettenetesek a neurális modok, mert tökéletesen csinálják ugyanezt - mert tényleg azt adják az embereknek, amit azok akarnak? Te tényleg azt hiszed, hogy a természetes kiválasztódásból, az élet esetlegességeiből és az emberek saját "természetes" - nagyrészt eredménytelen - önmegváltoztatási vágyából kialakuló agyátdrótozás a tökéletesség sarkköve? Rendben: évezredeket töltöttünk azzal, hogy nevetséges vallási és áltudományos magyarázatokat találjunk ki arra, hogy azok a dolgok, amelyek felett nincs hatalmunk, miért a legjobbak minden lehetséges alternatíva közül úgy, ahogy vannak. Isten bizonyára kifogástalan munkát végzett - vagy ha nem Isten, akkor az evolúció; így vagy úgy, de hozzápiszkálni a művükhöz szentségtörés. Sajnos elég sokáig eltart még, amíg az egész kultúránk kinövi ezt az ostobaságot. De nézzünk szembe az, igazsággal: az egész csak egy halom ócska kifogás arra, hogy miért nem akarjuk azokat a dolgokat, amik nem lehetnek a mieink. Szerinted borzalmas, hogy boldog vagyok úgy, ahogy vagyok? Nos, én legalább tudom, miért vagyok boldog. És legalább nem kell azzal áltatnom magam, hogy néhány trillió véletlen esemény végterméke alkotja a teremtés megkérdőjelezhetetlen, továbbfejleszthetetlen csúcsát. Egy órát várok még, miután elment, s azzal összeomlok. A folyamat (természetesen) eseménytelen; a múlt (szükségszerűen) "még mindig" az, amire emlékszem. Tisztában vagyok vele, hogy ez semmit sem bizonyít, hogy másképp nem is lehetne - de a lakat irracionális leckéje azért megerősödik bennem: ha attól félek, hogy nem én leszek az, aki megmarad, majd rájövök, hogy megmaradtam (mintha ez valamiféle csoda lenne, nem pedig tautológia), akkor ez alátámasztja azt a meggyőződésemet, hogy csak egy "igaz" énváltozatom van. Lehet, hogy ez önámítás - de olyan önámítás, amire kibaszottul szükségem van. Némi szégyenérzettel gondolok vissza a vallomásomra, de hamar elmúlik. Po-kwai tehát most már tud Karen-ről. Helyteleníti. Sajnál engem. Túlélem. Egy dolog azért aggaszt. Mi van, ha a szétkenődött Po-kwai megint átveszi az irányítást? Puszta kíváncsiságból eléggé megváltoztatott ahhoz, hogy felfedjem előtte az egyik legféltettebb titkomat, amit valaha - soha nem osztottam volna meg vele egyébként.

Felfegyverkezve a tudással, a helytelenítéssel és a sajnálattal, legközelebb mit akar majd megváltoztatni? Lui egyetért abban, hogy fel kell gyorsítanunk tervünk végrehajtását, elejét veendő Po-kwai egyre növekvő befolyásának. Megkönnyebbülésem aggodalommal vegyes; attól a kilátástól, hogy azok nélkül az előzetes próbálkozások nélkül szaladjak neki a behatolásnak, amikre számítottam, szörnyen felkészületlennek érzem magam. Az akció elméletileg nem több, mint az eddig sikeresen elvégzett feladataim egy hosszabb változata - de egyszerűen nem tudom elhessegetni magamtól azt a képet, amiben minden eddigi sikerem csak újabb lap egy óvatosan felépített kártyavár tetején. Amikor legutóbb behatoltam a BDI épületébe, legalább ismertem a vállalt kockázat természetét - még ha a részletekről szerzett információim hiányosnak bizonyultak is. Ez alkalommal teljes mértékben arra kell bíznom magam, hogy a szétkenődött énem hajlandó lesz számomra megfelelő módon összeomlani - ami számára az öngyilkossággal egyenlő. Miért kellene együttműködnie? Mert az alkotóénjeinek a többsége (a valószínűségekkel súlyozott szavazás során) így dönt? Mindeddig működni látszik a dolog - de mit tudok én valójában a motivációjáról? Semmit. ÉN Ővé válok; Ő pedig ÉNné válik; de a természete homályban marad előttem. Szeretném azt hinni, hogy ismeri a szándékaimat, átérzi az aggodalmaimat - de lehet, hogy ez csak hiú ábránd. Amennyit tudok róla, az alapján akár még a Buborék teremtőivel is több közös vonása lehet, mint bármelyik emberi lénnyel ezen a bolygón, jómagamat is közéjük számítva. Természetesen meggondolhatom magam. A Kánon semmire sem fog kényszeríteni. De nem adhatom fel, nem hátrálhatok meg. Tudom, hogy csak így szolgálhatom az igazi Gyülekezetet - és bár talán abszurd abban bízni, hogy ez az "áldás" garantálja a sikeremet, hinnem kell abban, hogy ettől megéri vállalni a kockázatot. Lui a Kowloon-parkban, mindössze harminchat órával a betörés előtt, a kezembe nyom egy gyufásdoboz méretű és alakú szerkezetet. Fekete, légmentesen le van zárva, és egy nem világító LED-től eltekintve teljesen jellegtelen. - Csak egy utolsó, bulikba való trükk - mondja. - Kíváncsi lennék, ki tudod-e gyújtani ezt a LED-et. - Mi ez? - Próbálom leplezni az idegességemet; az ösztönös reakcióm az, hogy minden csak időpocsékolás, ami nincs közvetlen kapcsolatban a holnap éjszakával azonban el kell ismernem, hogy amire eddig megkért, az mind hasznomra vált. - Nem akarom megmondani - rázza a fejét. - Eddig minden esetben pontosan tudtad; mivel kell megbirkóznod. Csináld meg ezt, és bebizonyítod magadnak, hogy még ez a tudás sem feltétlenül szükséges. És azt is bebizonyítod, hogy akármit is tartogat a számodra a BDI akármilyen nehéz, akármilyen váratlan akadályt -, képes leszel megoldani. Végiggondolom, amit mondott, de az őszintesége ellenére valahogy hamisan csengenek a szavai. - Ezt nem kell bizonyítanom; már meggyőződtem róla. Egyszer sem láttam a kockadobásgenerátor, a zárak vagy a kamerák kapcsolási rajzát. Hidd el, már rég elvetettem a telekinéziselméletet. Tudom, hogy végállapotokat választok ki, nem pedig folyamatokat manipulálok. Az összes szerkezet "fekete doboz" volt a számomra; nincs szükségem egy igazira, hogy megerősítsen a hitemben.

Próbálom visszaadni neki a bigyót, de nem veszi el. - Ez más, Nick. Rosszabbak az esélyeid, mint eddig bármikor. Nagyjából akkorák, mint az egész betörésé. Ha sikerrel jársz, biztos lehetsz benne, hogy még az ilyen gyenge saját állapotok is elérhetőek. Feldobom, majd elkapom a dobozt. Lui hazudik, és nem tudom, hogy miért. - Döntsük már el, mi ez - mondom kifejezéstelen hangon. - Az ismeretlen kihívása, vagy a színtiszta valószínűtlenség tesztje? - Mindkettő. - Vállat von. - De ha tényleg tudni akarod, hogy működik... - mondja túlságosan is kedvesen. Hitetlenkedve ránézek, erre elhallgat. Még a P5 segítségével is nehéz meghatározni egy ilyen kisméretű tárgy súlyát - de biztosan több van a dobozban, mint, mondjuk egy standard, tűhegynyi mikrochip és egy elem. Lui igyekszik közömbös maradni, mikor ismét feldobom a szerkentyűt. A pörgése alapján nagyjából egyenletes a sűrűségeloszlása: nincsenek benne túlsúlyos vagy üres területek. Miféle elektronika tölthet meg egy egész gyufásdobozt? - Mi ez? - kérdem. - Csak nem grafitból akarsz gyémántot csinálni? Az ólomból aranyat változathoz túl könnyű. - A homlokomat ráncolom. - Talán ki kellene nyitni és megnézni. - Erre semmi szükség - mondja Lui halkan. - Egy optikai szuperkomputer van benne véletlenszerűen állít elő több ezer jegyű számokat. Szisztematikusan haladva körülbelül tíz a harmincadikon évig tartana megoldani a feladatot. Gyakorlatilag nulla az esélye annak, hogy a gép pár órán belül sikert ér el. A te kezedben azonban... Egy pillanatra tényleg felháborodom: az őszinte, megkínzott lelkű Lui Kiu-csung mocskos anyagiakra fecsérli a (Po-kwaitől kölcsönvett és Laurától lopott) tehetségemet... de a megdöbbenés hamarosan vonakodó csodálatnak adja át a helyét. Kényszerítsünk szétkenődni egy számítógépet - a megfelelő kvantum-véletlenszerűséggel -, és gyakorlatilag egy "párhuzamos" gépet kapunk, többmilliárdnyi processzorral. Mindegyiken ugyanaz a program fut, csak más kezdőértékekkel. Mindössze annyi dolgunk van, hogy amikor összeomlasztjuk a rendszert, akkor azt a változatot válasszuk, amelyik megtalálta a tűt ebben a matematikai szénakazalban. A világ első olyan vállalkozása pedig, ami feltöri az (eddig) de facto feltörhetetlen kódok lelkét jelentő hatalmas számokat, milliárdokat kaszálhat - legalábbis amíg híre nem megy a dolognak, és az emberek fel nem hagynak a kódok használatával. - Honnan tudod, hogy nem fogom egyszerűen csak elrontani ezt az izét? - kérdem. - Ha a zárakkal sikerült megtenned, akkor sikerülni fog egy számítógéppel is. - Mi van, ha egy olyan hardverhibát választok ki, ami helytelen válasznál is felvillantja a LED-et? - Ezt a lehetőséget nem lehet teljesen kizárni - von vállat -, de tettem bizonyos lépéseket a relatív valószínűségének a minimalizálására. Akárhogy is, elég egyszerű ellenőrizni a megoldást - és ha nem jó, akkor újra megpróbáljuk.

Felnevetek. - Szóval, mennyit kapsz ezért? Ki az ügyfeled? A kormány vagy valami nagyvállalat? - Fogalmam sincs - csóválja a fejét nem túl meggyőzően. - Van egy harmadik fél is, egy bróker - aki még a saját kilétét sem fedte fel, nemhogy a... - Ja, persze. De... mennyit kapsz? - Egymilliót. - Csak? - Elég szkeptikusak. Érthető módon. Később, ha már bebizonyosodott a módszer hatékonysága, feljebb vihetjük az árat. Rávigyorgok, és ez alkalommal jó magasra dobom a dobozt a levegőbe. - És ebből mennyi az én részem? Kilencven százalék fair lenne. Nem hatom meg. - A Kánonnak tetemes költségei vannak: még az a mod sincs teljesen kifizetve, amivel szétkenődsz. - Tényleg? És ha egyszer megkapod a sajátállapotmodot, akkor már nem lesz szükséged a segítségemre, igaz? Úgyhogy jobb, ha addig használom ki az alkupozíciómat, amíg egyáltalán van. - Eredetileg tréfának szántam a szavaimat, de mire a végére értem, komolyan gondoltam őket. - Számodra tehát ez az igazi Gyülekezet? Kódtörő szolgálat bárkinek, aki megfizeti?

Nem válaszol - de nem tagadja. Csak megajándékoz a mély lelki szenvedés jól ismert pillantásával. Dühösnek kellene lennem - dühösnek, mert át akart baszni, és még dühösebbnek a szentségtörés miatt -, de az igazat megvallva, az után az agyzsugorító fanatizmus után, amit a hűségmod a Kánon tagjaiban - bennem is gerjesztett, van valami... üdítő Liu egyszerű opportunizmusában. Dühöngenem kellene - de nem teszem. Ha érzek egyáltalán valamit, akkor az az irigység: neki láthatólag sikerült addig csűrni-csavarni a láncait, míg azok szinte jelentéktelenné nem váltak. Hacsak nem volt annak előtte egy igazi szent - valaki, aki még csak nem is álmodott volna arról, hogy hasznot húzzon a Gyülekezetből -, gyakorlatilag teljesen helyreállhatott az eredeti személyisége. Ennek az irigységnek és csodálatnak a szükségszerű következményei nyilvánvalóak - és hamisak. Tudván, hogy mi a hűségmod, óhatatlanul is szíven üt az a tény, hogy Lui megszabadult tőle - de ez nem jelenti azt, hogy a magam számára is kívánom ugyanezt a szabadságot. - Harminc százalékot adok - mondja. - Hatvan.

- Ötven. - Rendben. - Leszarom a pénzt; a büszkeségemről van szó. Egyértelművé akarom tenni előtte, hogy én is majdnem ember vagyok. - Ki tud még erről a Kánon tagjai közül? - Senki. Egyelőre. Fait accompliként akarom a tudomásukra hozni; biztosra veszem, hogy elismerik: növelni kell a bevételeinket, a részletekről viszont nem szándékozom vitatkozni velük. - Bölcs döntés. Fáradtan bólint. Ugyanaz a feszültség, ugyanaz a bűntudat és zavarodottság lengi körül, mint mindig, csak éppen a jelentése változott meg; a fele kétségkívül puszta szenvelgés - a többi pedig igazi fáradtság a csalások bonyolult szövevényének fenntartásától. Bár én nem érzem magam megcsalatva, nem érzem magam becsapva; az, hogy ilyen sokáig félreismertem, csak még értékesebbé teszi a szememben a józan gondolkodását. Tíz percig csak szétkenődve ülök, mielőtt elővenném a szerkentyűt a zsebemből - ez a standard óvintézkedésem a koncentrálóképességemnek a szabad akarat illúziójának az elvesztésével együtt járó csökkenése ellen. A LED továbbra sem világít. Egy darabig bámulom, de semmi sem történik. Valami zavar: nem lehet nulla a valószínűsége annak, hogy a fényt felvillantó üzemzavar mostanra bekövetkezett - akkor viszont miért nem választott ki a szétkenődött énem egy olyan állapotot, amiben ez történt? Talán elég óvatos ahhoz, hogy kivárja a működő számítógépet és a helyes kódot tartalmazó állapotok felbukkanását - és remélhetőleg elfojtja a hamis jelzést. Elunom a várakozást, aztán ideges leszek, majd megint unatkozom; bárcsak bekapcsolhatnám a P3-at! Képesnek kellene lennem utánozni a hatását - kiválasztani egy olyan állapotot, amiben "véletlenül" pontosan úgy érzem magam, mintha fel lennék turbózva - de a szétkenődött énemet mintha nem érdekelné a dolog. Nem tudok félig-meddig nem számítani arra, hogy Po-kwai kiáltása bármelyik pillanatban megzavarhat - bár, visszagondolva azokra az alkalmakra, mikor felébresztettem, mindig volt valami kiváltó ok: valami erős érzelem vagy sokk, Az nem elég, hogy egy fekete dobozra bámulva várom a LED kigyulladását. És holnap mi lesz? Ha sikerül megőriznem a nyugalmamat, talán biztonságban leszek... akármit is jelent az, hogy "sikerül megőriznem a nyugalmamat", mikor már a puszta tényt, hogy felébreszthetem Po-kwait - felfokozva ezzel az eseményekre gyakorolt befolyását - számításba kell vennem annak a meghatározásához, hogy valójában felébresztem-e. Reménytelen vállalkozás lenne az ok-okozati láncolat nyomon követésével próbálkozni; a legtöbb, amit remélhetek, az, hogy majd végig sikeresen racionalizálok, és visszatekintve az események mintázata valamiféle statikus, konzisztens formát ölt. Négy óra tizenhét perc van, mikor a LED végre egyenletes, átható kék fényben felragyog. Egy kicsit habozok, mielőtt összeomlanék. Eddig ez volt a legvalószínűtlenebb esély - tehát ez alkalommal hány énváltozatom hal meg? Ezek az aggályok azonban már teljesen "kivesztek" belőlem. Még mindig nem tudom, mit higgyek, de akárhányszor "én" úszom meg ép bőrrel a feltételezett holocaustot, egyre nehezebb a "többiekkel" foglalkozni. Kipipálom a KI kapcsolót... ...és... valaki megússza. Az emlékeim tiszták, a múltam egyedi; kell ennél több? És ha egy másodperce tényleg itt ült tíz a harmincvalahanyadikon élő, lélegző emberi lény, várva, hogy végre-valahára kigyúljon a LED... nos, akkor a vég gyors és fájdalommentes volt.

Akárhogy is, Po-kwainek igaza van; ez együtt jár az emberi léttel: lemészároljuk azokat, akik lehettünk volna. Metafora vagy valóság, absztrakt kvantumformalizmus vagy hús-vér igazság, nem tudok változtatni rajta. Átverekszem magam Zénón letargiáján, és meglepően könnyen az alvás mellett döntök. Kora délután beadom a szerkezetet - hová máshová? - abba a nanotech bódéba, ahol a Hypernová-t kaptam. (Egy újabb adalék Lui bizarr biztonságfelfogásához; megfogadom, hogy holnap nekilátok, és rendbe teszem ezt a zűrzavart.) A LED még ragyog, mikor leadom a dobozt - biztató jel. A program nyilván végtelen ciklusba került, miután megtalálta a faktorokat, újra és újra megerősíti az eredményt... tehát vagy valami maradandó hibát okoztam, ami folyamatosan hazugságra kényszeríti a gépet, vagy bevált a merész terv - és egy másik számítógépen elvégzett ellenőrzés hamarosan végérvényesen pontot tesz az ügy végére. Hogy aztán mihez kezd szkeptikus ügyfelünk az eredménnyel, fogalmam sincs; a helyében én arra gyanakodnék, hogy dezinformációval árasztottak el. Lehet, hogy hatalmas mennyiségű igazi adatot fognak dekódolni, feltételezve, hogy az egészet csak az ő félrevezetésükre találták ki. Felnézek a felhőtlen, kék égre, és felnevetek. Po-kwainek szabadnapja van, de ez nem jelent problémát; eddig már háromszor használtam sikerrel ilyen körülmények között a Gyülekezet-et. A szétkenődött "Nick és (alvó) Po-kwai" nyilvánvalóan kifinomult művészetté fejlesztette mostanára a dolgot - a szükséges képességek két inkarnáció között az én koponyámban, az övében, esetleg mindkettőnkében rejlenek. Leülök az előszobában, felturbózatlanul ugyan, de egyfajta várakozásérzettől megfertőzve arra mindenesetre jó, hogy ne hagyjon szimpla megfigyelőtranszba esni. Azon gondolkodom nem először -, hogy vajon "ellophattam" volna-e a Gyülekezet-et közvetlenül Po-kwai koponyájából azzal, hogy "izomból" a megfelelő saját állapotot választom ki: a saját idegsejtjeimnek azt a "spontán" elrendeződését, ami azonos a mod tökéletes másolatával. A gond az, hogy nem tudom, hogyan különböztetné meg a szétkenődött énem a sikeres eredményt a többi lehetséges, de használhatatlan idegpálya-átalakulástól; ugyanis bármilyen hatékony teszt elvégzéséhez össze kellene omlanom először. Po-kwai morózus hangulatban van a vacsoránál. Megkérdem tőle, mi a baj. - Semmi különös - vonja meg a vállát. - Csak unom már, hogy lekezelnek, hülyének néznek, átvernek. Ez minden. - Mit csinált már megint Leung? - Ó, senki sem csinált semmit. Semmi sem változott. Csak... ma valahogy minden sokkal értelmetlenebbnek és nyomasztóbbnak tűnik, mint máskor. Reggel olvastam egy cikket a Fizikai Szemlében a mérésprobléma egy teljesen új megközelítéséről. Hozzáadtak még néhány dimenziót a téridőhöz; bedobtak egy pár nonlinearitást, aszimmetriát és válogatott maszlagfaktort; mire - láss csodát! - a hullámfüggvény összeomlása fordítva sül el. Tudom, hogy kötelességtudóan el kellett volna hallgattatnom a "mérés" szó közepén - ha csak a látszat miatt is -, de ehhez még én sem vagyok elég képmutató. - Az idejüket vesztegetik, olyan utakon haladnak, amelyekről tudom, hogy sehová sem vezetnek - folytatja. Ettől alapból hazug ember vagyok. Nem várom el Luitól, hogy bármilyen üzleti titkot kiadjon - a neurális térképeket vagy a mod részletes leírását -, de nem értem, miért nem publikálhatjuk legalább a kísérletek eredményeit. - Dühösen felhorkan. - Szabad

akaratomból írtam alá a biztonsági záradékot; senkit sem hibáztathatok, csak magamat! Persze nem vettek volna fel, ha nem írom alá, úgyhogy bizonyos értelemben nem volt más választásom - de ettől egy fikarcnyival sem érzem jobban magam. - Biztos vagyok benne, hogy az ASR mindent publikálni fog, ha eljön az ideje - próbálom csillapítani. Mennyi idő is telt el az első eredményeitek óta? Három hónap? Newton évekig nem publikálta a művét. - Newton műve - vág vissza keserűen - nem volt ilyen fontos. Kijövök a felturbózott állapotból, szétkenődöm, várok - a szokásos rutineljárás. Egy darabig próbálok megnyugodni - amíg rá nem jövök, hogy nem annyira félek, mint inkább izgulok. Idegen érzés; régóta nem találkoztam semmilyen kihívással - vagy veszéllyel - úgy, hogy a P3 ne semlegesítette volna az élményt. Színtiszta gyűlölethullám önt el: a zombi kiscserkész kicsalta tőlem az életem felét; ellopta tőlem, aztán úgy ment végig rajta, mint egy alvajáró, még csak át sem élte nekem... de elfojtom ezt az érzelgős szarságot. A zombi kiscserkész legalább ezerszer mentette meg az életemet - és én választottam ezt az életformát. Sohasem akartam izgalmat, sohasem akartam agyatlan adrenalinlovaggá válni. Semmit sem "csalt ki" tőlem, csak az idő előtti halálomat. És miféle "veszéllyel" állok most szemben? Tudom, hogy bármennyi biztonsági hardveren képes vagyok áthatolni. Bebizonyítottam, hogy ki tudok választani olyan valószínűtlen saját állapotokat is, mint minden, ami előttem áll. Hát akkor mitől kellene félnem? Csak a változástól. "Kinézek" a hamis ablakon az aranyfénnyel beszőtt fekete tornyok fürtjeire, és arra gondolok, hogy nem ismerem a várost, amin át kell vágnom ma éjszaka. Az igazi ÚjHongkongban az ajtók nem nyílnak meg előttem, és az őrök nem fordítják el rólam a tekintetüket. Egy álomvárosba fogok kisétálni, ahol bármi megtörténhet. Halkan felnevetek. Igen bármi - de ebből a végtelen sokféleségből semmi mást nem fogok kiválasztani, csak a történelem legsimább, legegyszerűbb betörését. Semmi mást, csak a sikert, komplikációk és fennakadások nélkül. És változás nélkül. Észrevétlenül elsétálni a harmincadik emeleti ellenőrző pont mellett könnyű kezdés; ha most omlik össze minden, akkor csak annyi a bűnöm, hogy harminc másodpercre elhagytam az őrhelyem, mert meg kellett kérnem az egyik kollégámat, hogy vegye át a posztomat, amíg elintézek egy sürgető bélgörcsöt, amivel a modjaim nem tudnak mit kezdeni. Nem ez a korrekt eljárás, de ezért még senki sem fog lelőni. Rápillantok az őrökre, a fiatal férfira és a középkorú nőre; szemérmesen másfelé néznek. Vajon úgy érzik, hogy manipulálom őket? Vagy a szokásos könnyedséggel racionalizálják tettüket (számomra hihetetlenül kényelmes, de nem kevésbé bizarr módon)? Ha a szétkenődött énem egy olyan állapot mellett dönt, amiben nyilvánvalóan figyelmetlenek, de ugyanakkor a véletlenre bízza a mentális folyamataik rejtett részleteit, akkor szerintem egy olyan állapotnak van a legnagyobb valószínűsége, amiben részemről szerepel egy elegáns magyarázat is arra, hogy mit keresek idekint. Ha az agy képes következetesen előhúzni ezt a trükköt teljesen véletlenszerűen kiválasztott saját állapotok esetében is, akkor az általam a rendszerbe adagolt részrehajlás - az, hogy a tudtuk nélkül befolyásolom a cselekedeteiket - sem ronthat az eredményen.

A tizenkettedik és tizenegyedik emelet között hallom, hogy kinyílik alattam egy ajtó. Megdermedek, a visszavonulást fontolgatom - de mielőtt megmoccanhatnék, egy technikus viharzik el mellettem a lépcsőn, hamisan fütyörészve. Nekidőlök a falnak. Pár másodperc múlva a tizenharmadikon becsapódik az ajtó. Meglátott? Sietett; semmiképpen sem figyelt volna fel rám - ennyire tudná szétválasztani a szétkenődött énem az állapotokat? (Miért nem tartotta egyszerűen távol a fickót ettől a kurva lépcsőháztól?) Most összeomlottam, vagy nem? Előveszem és bekapcsolom a kockadobás-generátort. Két egyes. És megint. És megint. És megint. Hatalmas kő esik le a szívemről... de van valami perverz, valami majdnem őrült ebben a tesztben. Ha össze lennék omolva, igen, akkor szinte semmi esély sem lenne erre a sorozatra... amikor viszont szét vagyok kenődve, minden lehetőség egyszerre létezik - ezzel pedig csökkentem a sikert megtestesítő saját állapot magából eredő valószínűségét, növelem a szétkenődött énemre nehezedő nyomást, és még több olyan énváltozatot hozok létre, akik tudják, hogy nem ők lesznek kiválasztva. És bebizonyítom, hogy én fogom túlélni a végső összeomlást? Vagy legalább olyasvalaki, aki belőlem emelkedik ki: egy "leszármazottam", egy "fiam"? Nem, még csak ez sem igaz. Minden énváltozatom, aki használta a kockákat, olyan énváltozatokká kenődött szét, akik tanúi voltak minden lehetséges végeredménynek; ha egymilliárd énváltozatom fordult a kockákhoz, akkor az ő "leszármazottaik" közül egymilliárd fogja látni a négy dupla egyest. Nincs más választásom, mint hinni abban, hogy én vagyok az, aki valósként kerül ki a dologból. Továbbmegyek. Most már össze vagyok kötve a technikussal - és megakadályozom, hogy összeomlassza "Nicket és Po-kwait és a (legalább) két őrt". És mi van a többi szolgálatban lévő emberrel? Az elmém megmakacsolja magát, de nem állok meg. Ha a technikus nem "jött volna" be a lépcsőházba - akármit is jelentsen ez most, hogy nem vagyunk összeomolva -, elég lett volna-e a puszta tény, hogy bejöhetett volna, a hullámfüggvényeink korrelációba kerüléséhez? Ugyebár Po-kwaivel is össze vagyok kötve - pedig ez az énváltozatom nem látta, mióta szétkenődtem. A földszinten lépek ki a lépcsőházból, átmegyek az előcsarnokon, s közben a megsűrűsödött levegőbe bámuló őröket figyelem. "Minden tőlem telhetőt megteszek", hogy észrevegyem, megláttak-e vagy sem, "megkönnyítve" ezzel a szétkenődött énem számára a helyes állapot kiválasztását. Az ajtó kitárul előttem, és kilépek az elülső udvarra, az utcától egy sor élelmiszerárus-bódé választja (és rejti) el; most mindegyik zárva van. A közelből nevetést és kiabálást hallok, a távolból biciklik suhanását, de szerencsére senkit sem látok, miközben az épületet megkerülve hátramegyek a sikátorba, ahol a robot-teherautó parkol. Csak egyszer nézek hátra, féligmeddig arra számítva, hogy a nyomomban lohol egy őr, aki a kelleténél egy másodperccel korábban tért magához a transzból. Valakivel biztos ez történik. De nem velem. Nagyon jól tartom az időt; még csak 01.07 van, a teherautó pedig 01.20-kor indul. Bemászom a hátuljába, és leülök a sötétben. A jelenlétem nem lesz hatással a jármű viselkedésére; az útvonalát előre beprogramozták, úgyhogy akárki is figyeli az útját, engem nem fog megfigyelni - nem fog "bemérni" vagy "kimérni". Mindazonáltal magát a teherautót

össze fogja omlasztani - egy egyszerű, megfelelő, "klasszikus" pályán fogja tartani innen a BDI-ig -, s bizonyos mértékig megnyugtató, hogy bízhatok ebben a korlátozásban. Fogalmam sincs, milyen hatással lehet a végeredményre... de jó tudni, hogy a jármű nem választhat szabadon a városon átvezető összes lehetséges útvonal között. Valahogy arra a legrosszabb gondolni, hogy lehetnek énváltozataim, akik teljesen rossz helyre érkeznek. Alig lehet észrevenni, hogy a teherautó elindult; a motor halkan jár, a gyorsulás szelíd. Így, a raktér padlójának hideg acélján ülve, beszippantva a rakomány enyhe műanyagszagát, minden meghökkentően hétköznapinak tűnik. Azon kapom magam, hogy nem tudom, mivel üssem el az időt. Nem akarok a rám váró veszélyeken rágódni; semmit sem nyerhetek azzal, hogy a siker "valószínűtlenségén" töprengek. Nem turbózhatom fel magam, ezért a jármű útvonalának kitalálásával próbálom lekötni magam - a P5 segítsége nélkül, sőt még a Déja Vu bejelölt várostérképére sem vetek egy pillantást. A mozgásunk egyenletes, de így sem lehet nem észrevenni a kanyarokat. Egy elképzelt, csak az emlékeimen alapuló térképen követem a fordulókat. Időnként enyhe fékezéseket érzékelek, ahogy a teherautó alkalmazkodik a körülötte zajló forgalomhoz - igen, ez mind eltérés a tervezett menettől, de semmi hatással nincs rám. Tévedtem: odakint, a teherautón kívül nem egy álomváros van, hanem az igazi, hétköznapi Új-Hongkong. És idebent? Képtelen vagyok megállni; előveszem a kockadobásgenerátort és beindítom. A szerkezet most kicseszett magával; a hologramjai megfelelő mértékű háttérfényt feltételeznek, úgyhogy a sötétben a kockák gyakorlatilag láthatatlanok. Újabb lehetőség, hogy ne dobjam el őket... És ne kockáztassam, hogy nem én választódom ki? A zseblámpám fényénél nézem a leeső dupla egyeseket - és akármilyen logikátlan is, de a látvány teljesen megnyugtat. Hat kígyószem után kikapcsolom a játékot - s ezzel a saját állapotom valószínűségét körülbelül kétmilliárdos faktorral csökkentem. A teherautó sűrűn, óvatosan kanyarog, ahogy a BDI-hez vezető zegzugos utcákra ér. Nem tudom, merre járhatunk; ennek a környéknek a beteges úthálózatát lehetetlen segítség nélkül felidézni. Amikor a jármű végre megáll, várok még harminc másodpercet, hogy biztos lehessek benne, nemcsak valami előre nem látott akadályba botlottunk. Kimászom, és majdnem pontosan ugyanazon a helyen találom magam, ahol annak idején, januárban elengedtem a Culex-et. Rám törnek annak a bizonyos éjszakának a kristálytiszta emlékei - de a folyamat most inkább voyeurizmusnak tűnik, mint nosztalgiának; nincs jogom arcátlanul belekukucskálni annak a rég meghalt idegennek az életébe. Három perccel múlt két óra. Ötvenhét percem van még. Felnézek a szürke égre, a szinte rám nehezedő Buborékra, ami legalább olyan lehangoló, mintha sűrű viharfelhők borítanák az égboltot. Valahonnan a semmiből felbukkan egy idegesítő gondolat: meg kellett volna várnom, hogy Lui kifizesse a részemet. Ötszázezer dollárt. És csak azután kellett volna eldöntenem, hogy az igazi Gyülekezet iránti elkötelezettségem tényleg ezen az őrültségen múlik-e. Még visszamászhatok a teherautóba. De nem teszem - és azok az énváltozataim, akik megtették, már most halottak, és tudják is ezt. Vajon hogy érzik magukat a gondolattól? Ezt hogyan racionalizálják? Elindulok a kerítés felé.

Ugyanúgy mászom át rajta, mint a múltkor; nem szívesen tennék szükségtelen csodákat nyílt színen - a szétkenődött énem pedig, mint mindig, igyekszik megfelelni az elvárásaimnak. Vagy fordítva. Fogalmam sincs, ki van ma éjszaka szolgálatban, de Huang Qinget és Lee Soh-lungot képzelem magam elé. Remélhetőleg kártyáznak, és nem nagyon figyelnek oda a monitorokra. Még mindig nem tudom, melyik ponton szabotálom ezt a megfigyelést: a kamera érzékelőchipjében, a kábelben, a képernyőben - vagy a megfigyelő retinájában, agyában. De akármi is tesz észrevétlenné; én csak a végállapotot választhatom ki, és ki tudná megmondani, melyik mechanizmus a legvalószínűbb? Ugyanazon az ablakon hatolok be, de ez alkalommal nem kell használnom az üvegvágót; az ablakszárnyak feltárulnak előttem. Bemászom, és lassan átaraszolok a laboron. A kezemet magam elé nyújtom, és azt kívánom, bárcsak meglenne még az a drótvázas térkép, aminek a segítségével a legutóbb eligazodtam. Nekimegyek egy asztalnak, aztán egy polcnak, de az ütközéseket nem követi üvegcsörömpölés. Azok az énváltozataim, akik lelöktek valamit, akár fel is vághatják az ereiket az üvegcserepekkel. Végigmegyek a folyosón a lépcsőházig. A páncélterem - legalábbis Li Siu-way szerint - a negyedik emeleten van, Csen Ja-ping irodája mögött; ami azt illeti, még ennyi idő eltelte után is tisztán fel tudom idézni a kék NINCS ADAT régiót a Culex térképén, pont azon a helyen. Félúton járok a lépcsőn, mikor szinte elszédülök a rám törő kétségektől. Po-kwai húsz kilométerre van innen. Mélyen alszik. Nem vagyunk "összekötve", nem vagyunk "szétkenődve", nem segít nekem "kiválasztani a valóságot". Hogy is vehettem be ezt a kvantum-misztikus vuduhalandzsát? Csak szöveg az egész. Lui átvert; erről van szó. A Kánon csak egy trükk, amivel a hűségemet akarja próbára tenni. Hozzápiszkált a modjaimhoz. Egy megbuherált kockadobás-generátort csempészett a lakásomhoz közeli árushoz. Beszervezte Po-kwait és az őröket itt, meg az ASR-nél. És a lakat? Honnan tudhatta volna, hogy legelőször valami olyan nevetséges számmal próbálkozom, mint a X999999999? De ha hozzápiszkált a modjaimhoz, akkor ki tudja, mit művelt a koponyámban. A Hypernova révén teljes mértékben az ellenőrzése alatt tarthatta minden cselekedetemet, minden gondolatomat. Lehet, hogy ő találtatta ki velem a helyes kombinációt. Nekidőlök a falnak, próbálom eldönteni, mi a nagyobb őrültség: hinni ebben az értelmetlen, nevetséges, szinte lehetetlen összeesküvésben... vagy komolyan venni azt, hogy képes vagyok zárakat kinyitni azáltal, hogy tízmilliárd emberre hasadok szét? Lenézek a lépcsőház sötétségébe. És az igazi Gyülekezet? A rejtély, amiért élek? Az is csak egy hazugság? Tudom, hogy ez csak a hűségmod, egy átdrótozott idegpálya az agyamban, de... Átkutatom a zsebeimet valami érmeszerű után, valami olyasmi után, amit Lui valószínűleg nem buherálhatott meg. Nem találok mást, csak a zseblámpa tartalék gombelemét; az egyik oldalán egy pluszjel van, a másikon egy mínusz. Leguggolok, a zseblámpa fénye tompán visszaverődik a betonpadlóról.

- Öt plusz egymás után - suttogom. - Ez minden. Az esélye egy a harminckettőhöz; nem túl nagy csoda, amit kérek. Plusz. Plusz. Plusz. Felnevetek. Mire számítottam? Az igazi Gyülekezet sohasem hagyna cserben. Mínusz. Furcsa zsibbadtság terjed szét a tagjaimban, de sietve megint feldobom az elemet - mintha a következő érték valahogy visszacsinálná a múltat, ha elég gyorsan cselekszem. Plusz. Mínusz. Rámeredek a végeredményre - és rájövök, hogy semmit sem bizonyít. Minden, amiért eddig éltem, még mindig igaz is lehet, meg hamis is. Akárhogy is, nincs értelme továbbmenni. Diadalittasan, sebezhetetlennek érezve magam sietek fel az utolsó két lépcsősoron. Ha az az öt egyszerű pluszjel nem tisztított meg a kétely és paranoia utolsó nyomaitól is, akkor semmi sem fog. Csen irodájában felkapcsolom a zseblámpát - nem tudom, miért nem "kockáztattam meg" ugyanezt a lenti laborban, most azonban biztos vagyok benne, hogy teljesen veszélytelen a dolog. Felgyújthatnám az épület összes lámpáját, torkomszakadtából üvöltözhetnék, akkor sem venné észre senki, hogy itt vagyok. A teljesen normálisnak tűnő hátsó ajtó a páncélterem előtti kis helyiségbe nyílik. A páncélterem fala unalmas, szürke, összetett polimer ötvözet - nehezebb lenne átvágni, berobbantani, megolvasztani vagy felgyújtani, mint két méter színtiszta acélt, pedig körülbelül ezerszer könnyebb annál. A vezérlőpanelen van egy hüvelyklenyomat-szkenner, egy számbillentyűzet, és három kulcslyuk. Egy pillanatig tétovázom, arra számítok, hogy egy darabig eltart, amíg a panel eléggé szétkenődik, de szinte azonnal felragyog rajta egy zöld lámpa. Hát persze - a szerkezet hamarabb elkezdett szétkenődni, mint ahogy beléptem; minden nem megfigyelt élettelen tárgy ezt teszi. Én csak annyit csináltam, hogy megfigyeltem, de anélkül, hogy összeomlasztottam volna - és így újabb változatokba kentem szét magam a zár lehetséges sajátállapotai mentén. Ezért állt módomban kiválasztani a saját állapotommal együtt a zárét is. Megmarkolom a fogantyút és megrántom, sokkal erősebben, mint szükséges lenne; az ajtó egy halk kattanással kinyílik, és majdnem orrba vág. Ellépek mellette, behatolok a páncélterembe. Hatszor hat méter, és a nagy része teljesen üres. Végigszaladok a zseblámpa fénykörével a hátsó falon; a padlótól a mennyezetig be van polcozva. Nyolc polc egymás felett, mindegyiken húsz csinos kis műanyag ROM-doboz - az a fajta, amibe kétszáz chip fér. Közelebb lépek. A legtöbb dobozon sorozatszám-tartományok láthatók: 019200-019399, és így tovább. A legalsó két polcon lévő összes, illetve a harmadik polc jobb oldalán lévő két doboz üres és felcímkézetlen, a többi azonban telinek tűnik. Azaz összesen huszonháromezerhatszáz chip van előttem. Előveszem a zsebemből a kockadobás-generátort miért ne könnyíteném meg a dolgomat? -, de aztán meggondolom magam és elteszem. Az egyik fiam, vagy az ő egyik rokonuk fog megmaradni, aki használta a kockákat? Mind a kettő képes elérni a sikert. Gyorsan kinyújtom

a kezem, és megfogom az egyik dobozt. Egyszerű, mechanikus zár van rajta. Talán még ezt is kinyithatnám úgy, hogy a megfelelő állapotát választom ki - ez lenne az első sikeres, valóban makroszkopikus kvantumtrükköm -, de nem teszem. Egy álkulcsot használok inkább, az egész egy másodpercig sem tart. Ellenállok a kísértésnek, hogy becsukott szemmel válasszam ki a chipet - majd annak is, hogy visszategyem, és egy másikat válasszak, mikor észreveszem, hogy a sorában a legszélsőt vettem ki. A ROM-ot bedugom az infravörös adó-vevővel felszerelt olvasóba, beindítom a RedNet-et és a CypherClerk-et, majd megszólítom a leolvasót. - Az azonosítóoldalt kérem, angolul. A páncélterem félhomálya szinte teljes sötétséggé mélyül, a látóterem közepe felé pedig egy fehér alapon élénk kék betűket tartalmazó ablak száguld: "GYÜLEKEZET" Idegpálya-módosító algoritmus © Copyright BIOMEDICAL DEVELOPMENT INTERNATIONAL, 2068 A szoftver bármilyen eljárással, bármilyen adathordozón történő engedély nélküli reprodukciója a szellemi termékekről szóló 2045-ös megállapodás alapján jogtalannak minősül, és az Új-Hongkongi Köztársaság hatályos jogszabályai, továbbá a nemzetközi hatályos jogszabályok szerint a legszigorúbb büntetést vonja maga után. Csak a tapintásomra hagyatkozva berakok egy üres chipet a leolvasó másik foglalatába. - Másolj át mindent, törölj minden biztonsági jelszót, távolíts el minden kódolást. Minden adatot ezerszer ellenőrizz - adom ki az utasítást. Egy őrikon jelenik meg az ablak előtt. - Jelszó? - kérdi. Becsukom a szemem - nem mintha túl sok hatása lenne -, kiürítem az agyam, és "hallom", ahogy a virtuális gégém kantoni nyelvjárásban "suttog" valamit. Nem ismerem a szót, de nem kérem a jelentését a Déja Vu-tól. Az őr meghajol és eltűnik, a helyét egy középkori szerzetes karikatúrája foglalja el, amint komikus gyorsasággal másol egy kéziratot. Enyhén remegve állok a páncélterem közepén. Nem tudhatom, hogy a sikert élem-e át vagy csak a hardver, a mod és a természetes agy működési zavarainak olyan kombinációját, ami pontosan ugyanúgy néz ki. Az egyedi problémák esélyei jónak tűnnek: ha bent vagyok a BDI épületének páncéltermében, akkor azoknak az állapotoknak a száma, amelyekben a mindössze huszonháromezer-hatszáz chip közül a megfelelőt választom ki, bizonyára sokkal nagyobb, mint azoké, amelyekben a leolvasó és/vagy a CypherClerk becsapott, és csak úgy tett, mintha az enyém lett volna a Gyülekezet. Ha azonban összevetjük annak a valószínűségét, hogy ki sem léptem az ASR épületéből, és az egész éjszaka eseményeit csak hallucináltam annak a valószínűségével, hogy valóban kinyitottam ezeket az ajtókat... hát, nem is tudom. Csak abban lehetek biztos, hogy az összeomlás után elég hamar el tudom majd dönteni; vagy a zsebemben lesz a Gyülekezet másolata, vagy nem. Ezerszer ellenőrizni a másolatot puszta túlbiztosítás; ha normális körülmények között sem túl valószínű, hogy hiba történik a másolás során, és a szétkenődött énem semmit sem tett a meghibásodás választásáért, akkor a dolog bizonyára ugyanolyan valószínűtlen maradt, mint egyébként. De azért örülök, hogy megtettem; egy részem még most sem hiszi el, hogy képes

vagyok hihetetlen hibákra kényszeríteni a kamerákat és a zárakat, aztán pedig ettől függetlenül biztosra veszem, hogy a kvantumbefolyásolásra hasonlóan érzékeny többi berendezés hibátlanul működik. A szerzetes pár perc ádáz munka után feláll, meghajol és eltűnik. Kikapcsolom a CypherClerk-et, majd szinte nevetséges aprólékossággal kiveszem a ROM-ot, zsebre vágom az olvasót, visszateszem a ROM-ot a helyére, bezárom a dobozt, visszateszem a polcra. Végigpásztázom a zseblámpával a falat, ellenőrzöm, nem hagytam-e magam után nyomokat, de minden pont úgy néz ki, ahogy találtam. Megfordulok. Az ajtóban egy hálóinges nő áll; sovány, a harmincas évei közepén járhat. Anglo arcvonások, a bőre ugyanolyan sötét, mint az enyém. Laura Andrews az - de nem olyan, mint amilyennek a pincében, Han Hsziu-liennek maszkírozva láttam. Ez az a Laura Andrews, akinek a fényképe a Hilgemann aktáiban és ismeretlen ügyfelem üzenetében szerepelt. Hogy jutott ki a pincéből? Hülye kérdés. De hogy csinálta meg pont ma éjjel, mikor eddig nem sikerült neki? Én tettem a tudtomon kívül valami olyasmit, ami megbénította az őt figyelő biztonsági rendszereket? De ha végül sikerült megszöknie... mit a fenét keres itt fent? Egy flakon kábító sprayért nyúlok, tovább töprengve: és miért hagyja a szétkenődött énem, hogy megzavarjon? Ez azt bizonyítaná, hogy nem én leszek kiválasztva... hogy ettől a pillanattól halottnak tekinthetem magam... - Megszerezted, amiért jöttél? - kérdi. Rámeredek, majd bólintok. - És mihez akarsz kezdeni vele? - Ki vagy te? Laura? Valódi vagy? - Nem! - nevet fel. - De a rólam alkotott érzéki benyomásaid azok lesznek. - Laura nevében beszélek - vagy "Laura, a szétkenődött Nick, a szétkenődött Po-kwai és mások" nevében. De főleg a Lauráéban. - Nem értelek. "Laura nevében" beszélsz? Most te vagy Laura, vagy nem? - Laura szét van kenődve; nem tud személyesen beszélni veled. A "szétkenődött Nick és Po-kwai"-vel beszél, de engem azért teremtett, hogy veled beszéljek. - Én... - Az ő teljessége szétterjed a sajátállapotok sokaságán; ti ketten sohasem kerülhettek közvetlen kapcsolatba. Laura azonban elég információt sűrített egy egyállapotú változatába ahhoz, hogy kommunikálni tudjon veled. Kapcsolatba lépett a "szétkenődött Nick és Pokwai"-vel - de ők gyerekesek, megbízhatatlanok. Ezért beszélek most veled. - De... - Elloptad a Gyülekezet-et. Laura nem kívánja megakadályozni ezt. Azt azonban szeretné, ha megértenéd, pontosan mire is képes ez a mod.

- Tudom, mire képes - mondom védekezően, még mindig zavartan. - Itt vagyok, nem? Kinyitottam ezt a páncéltermet. - Feltételezem, nem kellene megdöbbennem azon, hogy a szétkenődött Laura nem fogyatékos - végül is elég okos volt ahhoz, hogy kijusson a Hilgemannból, és harmincnégy éven keresztül egyre növekvő valószínűséggel csiszolgathatta a megfelelő idegpályáit. De hogy arra is képes, hogy megjelenjen előttem és kioktasson a Gyülekezet használatáról, nos, ez azért megdöbbentő. - Nem érted - rázza a fejét -, de majd meg fogod érteni. Laura felerősít egy állapotot, amiben ez történik. - Manipulál engem... - Kommunikál veled, az egyetlen lehetséges módon. Megígérem, a hatásai függetlenek lesznek a "szétkenődött Nick és Po-kwai" hatásaitól. És figyelembe véve az agyad szerkezetét, a legvalószínűbb út számodra a megértéshez egy ilyen beszélgetés. Ilyen? Ami természetesen azt jelenti, hogy vannak más beszélgetések is, és talán nem ez lesz a sikeres változat. Ez azonban mindenre igaz, amit ma éjjel tettem; nevetséges lenne most finnyáskodni. - Folytasd. - Az első dolog, amit meg kell értened, az, hogy az összeomlás hatóköre véges. Az emberi agy összetettsége csak egy bizonyos szintet ér el, tehát véges számú ember véges képességű agyakkal nem pusztíthat el végtelen számú állapotot. Sőt vannak olyan állapotok is, amikben az agynak az összeomlást előidéző idegpályái nem működnek; ezek nélkül az idegpályák nélkül pedig az állapot sérthetetlen. Az összeomlás helyi jelenség. Elpusztítja a szupertér - az összes sajátállapot tere - egy részét, de csak egy részét. Végtelen nagyságú tér marad érintetlenül. Egyetlen valóságvonal, egy hatalmas üresség közepén - de az ürességen túl végtelen összetettség. Nem pont ezt sejtettem meg, mikor először szétkenődtem és összeomlottam? De... - Hogyan lehetséges, hogy mindez körülvesz minket, de mi nem érzékeljük? - Egy állapotot csak akkor lehet érzékelni, ha valósággá omlasztjuk. De hogy lehet ezt megtenni egy olyan állapottal, ami nem vesz részt az összeomlásban? - És akkor te honnan tudod, hogy léteznek ezek az állapotok? - Laura tudja. - Honnan? - A szupertér nem összeomlasztott részei nem lakatlanok. A saját állapotok sokaságán intelligens élet szóródik szét. Amikor az egyik civilizáció felfedezte az elpusztított területet, ahol ti éltek, tanulmányozták a határokat – csak nagyon óvatosan -, majd lépéseket tettek a régió elszigetelésére. - A Buborékkal?

- Igen. De még mielőtt a Buborék a helyére került volna, az egyik idegen lény úgy döntött, tovább kutat személyesen lép be a régióba. - És... Laura meglátta ezt az idegent? Vagy az kereste meg őt és lépett vele kapcsolatba mert Laura nem omlasztja össze a hullámot? - Nem - mosolyodik el a nő. - Laura a kutató. Legalábbis a kutató alkotta meg őt, hogy a saját magához lehető legközelebb álló dologgá válhasson. Behatolt az elpusztult területre, és kölcsönhatásba került a ti valóságotokkal. Eközben összeomlott - elpusztult -, de úgy alakította az összeomlást, hogy összetett lényének egy kódolt része Laura génjeibe kerüljön. Összeomolva Laura alig képes funkcionálni - mert az agya nagy része olyan idegpályákból áll, amik csak szétkenődött állapotban működnek. Amikor azonban szétkenődik, gyakorlatilag ő az újjászületett kutató. - Laura az egyik Buborék-teremtő megtestesülése? - Hidd el, különben halott vagy, suttogja egy távoli hang. - Akkor miért maradt a Hilgemannban? Miért maradt itt? Biztos meg tudott volna szökni... - Megszökött. Bejárta a bolygó nagy részét. - A bolygó nagy részét? Hiszen kétszer kapták el... - Igen, a Hilgemann közelében kapták el - de nem azért, mert végleg meg akart szökni. A szobáján kívül sehol sem szándékozott összeomlani - de az utazásai közül ez a kettő félresiklott. A Hilgemann kényelmes, biztonságos bázis volt; elég hosszú ideig hagyták megfigyeletlenül ahhoz, hogy szétkenődve elérje azt a komplexitást, amivel nekiláthatott az útjainak. Ettől a ponttól kezdve pedig ugyanúgy el tudta kerülni az összeomlasztást, mint te. - De akkor miért ment vissza a Hilgemannba? Miért nem maradt örökre észrevétlen, szétkenődött? - A szétkenődés exponenciális folyamat. Ha észrevétlen akart volna maradni, akkor egy-két napon belül a Földön mindenhol meg kellett volna gátolnia az összeomlást. Azután egy-két nappal pedig... Tétovázva elhallgat. - Azután? - A kiürült régió feltöltődik. Az emberiség áthatolna a Buborékon, és kapcsolatba kerülne a szupertér többi részével. Hogy azután mi történne, azt nehéz megjósolni, de az is egy lehetőség, hogy ebben a régióban soha többé nem omlana össze a hullámfüggvény. Próbálom felfogni a hallottakat. Az egész világ maradandóan szétkenődve? Hogyan - mikor a párhuzamosan létező lehetőségeknek tartalmazniuk kell egy olyan állapotot is, ami elindítja az összeomlást? Azonban csak az az összeomlás történik meg, ami valóssá teszi magát. Az a világ, amiben egyetlen összeomlás sem válik valóssá, ugyanolyan konzisztens a maga módján, mint aminek egyedi a realitása. - Tehát... Laura azért nem marad szétkenődve, mert nem akar katasztrófába sodorni minket?

- Pontosan. És ez az, amit meg kell értened a Gyülekezet-tel kapcsolatban: aki használja, az képes ugyanezt megtenni. - Úgy érted, akár én is... - Bárki, aki túl sokáig marad szétkenődve; csak napok kérdése. Laura nem kíván megfosztani benneteket a lehetőségtől, hogy kikerüljetek a Buborékból - de nem is akarja rátok erőltetni. Lehet, hogy a te szétkenődött éned nem lesz ugyanilyen toleráns. - Az én szétkenődött énem eddig mindig pontosan azt tette, amit én akartam. - Persze. Hiszen a túszod: ez a világ ellenséges a számára. Az együttműködésedben bízik. De minden egyes alkalommal, mikor szétkenődsz és összeomlasz, illetve kiválasztod a neked tetsző végállapotokat, ő képes fejleszteni önmagát - olyan változások mellett dönt az agyadban, amelyek kifinomultabbá, bonyolultabbá teszik. Fejlődik, erőt gyűjt. Megborzongok. beszélgetésünkre?

-

Akkor...

megengedi

majd

egyáltalán,

hogy

emlékezzem

a

- Ezt Laura garantálja. - Laura ezt mondja, Laura azt mondja - rázom meg a fejem. - Miért kellene egyetlen szavadat is elhinnem? Miért kellene akár csak azt elhinnem, hogy az vagy, akinek mondod magad? - Így vagy úgy, de el fogod hinni - von vállat. - Lennie kell olyan saját állapotoknak, amikben elhiszed. Ami pedig engem illet - én csak egy sereg érzéki benyomás vagyok, amit létezőnek fogadsz el. Nem több, és nem kevesebb. Lefújom a kábító spray-vel. Elmosolyodik, ahogy a pára lecsapódik a bőrére, majd összecsücsöríti az ajkát, és szelíden fúj egyet. A parányi cseppek felhője újra megjelenik előtte, majd felém száguld, összezsugorodik - és visszaáramlik a flakonba. Térdre rogyok. Laura eltűnik. Pár perc múlva feltápászkodom, és elindulok az épületből kivezető úton. *** Az ASR felé félúton a teherautó váratlanul megáll. Felbődül a kürtje, majd valaki sürgetően kiáltozni kezd: - Nick! Gyere elő! Valami történt! - Felismerem Lui hangját. Zavartan és dühösen tétovázom. Megőrült? Mindent tönkre akar tenni? Ha a teherautóban maradok, akkor talán még mindig biztonságban visszatérhetek az ASR épületébe. Aztán leesik: nem lenne itt, ha nem lenne rá jó oka. Már biztos összeomlottam. Kikecmergek a raktérből. Lui kitárt karokkal áll a jármű előtt, blokkolva az útját. Elhúz mellettünk egy csapat kerékpáros, ránk bámulnak; szinte meztelennek érzem magam idekint megint látható vagyok, megint ki vagyok téve ugyanazoknak az esetlegességeknek, mint

mindenki más. A városközpont határán állunk; a szemem káprázik az előttünk tornyosuló épületek ragyogó fényeitől. Nehéz elfogadni, hogy ilyen zökkenőmentesen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül visszarángattak a hétköznapi világba. - Tudják, hogy nem vagy a helyeden - közli Lui. - Honnan? Miért nem tudtam megakadályozni? - Nem tudom miért - rázza a fejét. - Túl sok ember érintett a dologban. De ez most lényegtelen; megtörtént és kész. - Hogy érted azt, hogy túl sok ember? - Találtak egy bombát. Körülbelül húsz perce. - Ó, a fenébe! A Gyermekek. Po-kwai...? - Jól van. Sikerült időben hatástalanítani a pokolgépet. Senki sem sérült meg - de elsőfokú készültség lépett érvénybe az egész épületben, átkutattak minden zugot... képzelheted. Még három bombát találtak. És rájöttek, hogy sehol sem vagy. Lehet, hogy egyszerűen csak nem tudtál az összes lehetőséggel egyszerre zsonglőrködni – nem tudtad elrendezni, hogy ne találják meg a bombákat, és azok ne robbanjanak fel. - Mi van veled? És a többiekkel? - Én maradok. A Kánonnak egy időre meg kell húznia magát - de még mindig nem derült fény a létünkre. Szerintem az ASR azt fogja hinni, hogy a Gyermekek elkaptak téged valahogy. Egy bábmoddal... - Ha a Gyermekek egy bábmodot nyomtak volna a fejembe, akkor ottmaradtam volna abban a kurva épületben, és biztosítottam volna, hogy felrobbanjanak a bombák. - Oké - legyint türelmetlenül. - Nem tudom, mit fog hinni az ASR. Nem is számít. El kell tűnnöd. A Kánon nem keveredett gyanúba; tudunk vigyázni magunkra. - Ellép a teherautó elől; az elhúz az éjszakába. Aztán elővesz egy kártyát, és felém nyújtja. - Ötszázezer dollár. Tiszta, névtelen pénz egy föld körül keringő számlán. A kikötőbe menj, ne a reptérre; az ASR keze oda nehezebben ér el. És ezzel szerintem az ott lévő embereit is le tudod fizetni. - Nem mehetek el - rázom meg a fejem. - Ne légy bolond! Ha maradsz, halott ember vagy. A Kánon viszont lépéselőnyhöz juthat a sajátállapot-moddal. Megszerezted? - Igen - bólintok. - De nem használhatjátok a modot; túl nagy a kockázat. - Hogy érted ezt? Elmondom, mi történt velem a páncélteremben. Figyelemreméltó higgadtsággal hallgatja végig a megvilágosodásom történetét; kíváncsi lennék, elhisz-e belőle akár csak egy szót is. Óvatosak leszünk - ígéri, miután végeztem. - Nem fogjuk túlzásba vinni a használatát. Te most több mint négy órán keresztül voltál szétkenődve, és semmi baj nem történt. Rámeredek. - Te szórakozni mernél a... - Nem találom a megfelelő szót. A bolygóval? Az emberiséggel? Egyik sem veszne el... csak beágyazódna valami nagyobba. De nem ez a lényeg.

- Te magad bizonyítottad be, hogy biztonságos, Nick. Egy-két óra nem árthat. Mit akarsz kezdeni vele - el akarod temetni? El akarod rejteni? Nem teheted. A hamis Gyülekezetnek még mindig megvannak a saját példányai - azt akarod, hogy mindazok után, amit veled tettek, továbbra is megmaradjon a hatalmuk? Így vagy úgy, de a mod által felvetett kérdésekre válaszok fognak születni. Azt hittem, ez fontos neked. - Persze hogy az - vágom rá automatikusan. És akkor észreveszem, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan. Le se szarom az igazi Gyülekezet rejtélyét. Döbbenten várok a visszacsapásra, a tagadásra. Néma csend. Eltűnt a hűségmod; kiléptem a korlátjai közül. Becsukom a szemem, s arra várok, hogy célját vesztett lelkem elpárologjon és szétoszoljon a levegőben. - Nick? Megrázom a fejem, kinyitom a szemem. - Elnézést. Egy pillanatra megszédültem; az összeomlás mellékhatása lehet. - Leveszem a kesztyűmet, és benyúlok abba a zsebembe, amelyikben a chipolvasó van, benne a Gyülekezettel. A kezemet a zsebemben hagyva beindítom a RedNet-et és a CypherClerk-et, majd elkezdem átmásolni az adatokat a CypherClerk memóriájába. - Nem vesztegethetjük az időt vitatkozással - mondja Lui. - Add ide a chipet, és induljunk. - Mondtam már, hogy a mod túl veszélyes. - Akkor miért másolom át, mielőtt letörölném? Tényleg bízom abban, hogy bölcsen fogom használni - hogy kódtöréssel összeszedek egy tisztes vagyont anélkül, hogy veszélyeztetném az Életet Ahogy Azt Ismerjük? Lélegzetelállító ez a beképzeltség. De azért nem állítom le az adatok áramlását. - Hívj fel egy bankot, ellenőrizd a kártyát - mondja Lui halkan. - Félmillió dollár. Ennyiben egyeztünk meg. - Nem érdekel a pénz - rázom meg a fejem. Majdnem visszaadom a kártyát, de ha a szabad bal kezemmel teszem ezt, akkor kíváncsi lehet, hogy mit csinálok a jobbal. Lui félrenéz, az arca szomorú és megkínzott, mint mindig. Azt hiszem, fontos neki, hogy pénzt csináljon a modból - és az emberek hajlamosak undokká válni, ha az ember beletipor a vallásukba. Felturbózom magam, és a pisztolyom felé nyúlok; bal kézzel, túl későn. A homlokomon megérzem egy célzósugár melegét, megdermedek; egy másodperccel később két fegyveres nő bukkan fel a mellettünk lévő sikátorból. Egyik sem irányítja a fegyverét a fejemre; egy harmadik, a sugár forrása még mindig valahol az árnyékok között rejtőzik. - Tedd a kezed a fejedre - utasít Lui. A másolat kilencven százalékban kész. Nem mozdulok. - Nem ezt vártam tőled... Megragadja a karjaimat, és a fejem fölé rántja őket. A zombi kiscserkész segítőkészen megjegyzi, hogy a másolással egy időben törölnöm kellett volna az eredeti chipből a már átvett adatokat. Lui elveszi a pisztolyomat, megmotoz, és hamar megtalálja a leolvasót. Miközben kiveszi a zsebemből, kiküldök egy törlés parancsot, de nem a legjobb a pozícióm. A CypherClerk

megjeleníti előttem a RedNet hibaüzenetét, majd felbukkan egy "oktató" ikon, és elkezd megtanítani az infravörös kapcsolat létrehozásának alapjaira. Lelövöm. - A kártya érvényes - mondja Lui. - Félmillió dollár. Nem vertelek át. Menj a kikötőbe, és hajnalra már biztonságban is lehetsz. - Nem hiszel nekem, igaz? Nem hiszed el Laurát, a Buborék teremtőit, semmit? - Természetesen hiszek neked - feleli halkan, a szemembe nézve. - Én dolgoztam ki az egészet, hat hónappal ezelőtt. Szerinted miért kezdett el a hamis Gyülekezet olyan események után kutatni, amelyek végül elvezették Laurához? Sejtették a Buborék keletkezésének az okát - és bíztak benne, hogy a Buborék teremtői jelenthetik a kulcsot számunkra: megmutathatják, mivé válhatnánk, ha ki akarnánk lépni a körénk épített börtönből. Félrelép, s elindul felém az egyik gorillája. Erős déja vu tör rám, miközben a kábítósprayre vagy az altatóinjekcióra várok. Ehelyett a nő elővesz egy gumibotot, és a halántékom felé lendíti. Mikor magamhoz térek, a P1 horzsolásokról és enyhe agyrázkódásról számol be, de egyik sérülésem sem igényel orvosi kezelést. Nem érzem rosszul magam; a fájdalom puszta információvá alakult át. Odatántorgok az utca szélére, és kilépek a felturbózott állapotból, a Boss pedig átveszi a fájdalomcsillapítás feladatát. Felhívom a PanPacific Bank számlaellenőrző szolgálatát, és bedugom a kártyát a SatPhone-omba. Pontosan annak tűnik, aminek Lui mondta: félmillió dollár transznacionális pénzügyi alapokban; teljesen tiszta, semmilyen korlátozás nincs rajta. Elrendelek egy tranzakció-sorozatot, ami pár százszor körbefuttatja a pénzt a világ körül - minden egyes körön veszítek valamennyit, de annak az esélye még gyorsabban csökken, hogy nyomon követhetnének vagy azonosíthatnának -, és a számlám kiállja vagy ezer független pénzintézet alapos vizsgálatának a próbáját. Tíz perc után állapodik meg, öt százalékkal soványabban, de most már megkérdőjelezhetetlenül valódi és az enyém. Miért? Lui felkészült rá, hogy erőszakkal vegye el tőlem az adatokat, de akkor miért fizetett nekem egyetlen centet is? Igaz, eleget kereshet a Gyülekezet-tel ahhoz, hogy rongyos félmillió semmiségnek tűnjön neki - és a pénz valószínűbbé teszi, hogy békén hagyom. Így akart megkenni, hogy ne álljak az útjába. Akár meg is ölhetett volna; azt hiszem, nyugodtan szerencsésnek tarthatom magam. És jó lenne megfogadnom a tanácsát. Irány a kikötő. A pénz segítségével kijuthatok az országból. Semmi sincs, ami idekötne. Semmi? Visszagondolok az elmúlt néhány órára, próbálom felidézni a hűségmodtól való megszabadulás pillanatát - de nem emlékszem semmilyen, az "igazi" identitásom visszanyeréséért folytatott hősies küzdelemre, sem annak a szellemi hajlékonyságnak a diadalára, ami végül megszabadított a láncaimtól. De hát akkor sem vívott bennem semmi csatát a hűségemért, amikor belém ültették a modot. Az egész mindig is puszta agyfiziológiai kérdés volt - nem a logikán, nem az akaraterőn múlt a dolog. Sohasem fogom megtudni, pontosan mi is változtatta meg ezt a fiziológiát - hogy vajon a mod korlátozásait megkerülő, kisebbségben lévő énváltozataim billentették-e a szétkenődött énemet afelé, hogy az ő jelöltjük (azaz én) élje túl az összeomlást, vagy pedig egyszerűen az ASR épületében bekövetkezett

krízis hozott létre olyan sok figyelembe veendő faktort, hogy a szétkenődött énem egyszerűen elmulasztott az összeomlasztott én vallásának a problémájával foglalkozni. De az is lehet, hogy a szétkenődött Po-kwai avatkozott be a folyamatba. Akárhogyan is, megtörtént... Megtörtént? Lui azt állította, hogy összeomlottam... és valószínűleg komolyan is gondolta... de csak az az összeomlás számít, ami valóssá teszi önmagát. Lehet, hogy még mindig szét vagyok kenődve, ahogy Lui, az ASR összes őre és az egész incidens is - a bombák megtalálása, a figyelmeztetésemre siető Lui, minden, ami eddig a másodpercig történt - csak egy sajátállapot része, ami később elvetésre kerül majd, vagy ha úgy tetszik, az éjszaka valószínűtlen sikerének szemtelenül magas ára. A pánikot leküzdve előhívom a Hypernova menüjét, és lecsapok a KI gombra... aztán rájövök, hogy ez semmit sem bizonyít: bizonyára több milliárd énváltozatom tette ugyanezt eredménytelenül - az éjszaka folyamán. Egy pillanatra megoldhatatlannak tűnik a kérdés: honnan a fenéből fogom tudni, hogy visszafordíthatatlanul valóssá váltam? A tervből, onnan. 04.07 van - ha minden a terv szerint ment volna, akkor mostanra megint az őrhelyemen ülnék, összeomolva. Ideges megkönnyebbüléssel nevetek fel. A kudarcom az egyedi múlt kitörölhetetlen része - és a felszabadulásom is. Akármennyi évváltozatom is szeretett volna a hűségmod markában maradni... én élek, ők pedig halottak. Úgyhogy tényleg semmi okom itt maradni. A Gyülekezet, legyen "igazi" vagy akármilyen, semmit sem jelent nekem. Ami pedig a Gyülekezet használatával együtt járó veszélyeket illeti, Lui talán kapzsi, de nem hülye. Ha valóban mindvégig tudott erről a kockázatról, akkor kétségkívül mindent meg fog tenni, hogy elfogadható szinten tartsa. Nem szívesen bízom a bolygó sorsát kétes szakértelmére - de nincs más választásom. A hatóságokhoz nem mehetek; az ASR a bombamerénylet egyik gyanúsítottjaként fog megnevezni és lehet, hogy komolyan is fogják gondolni. Mit csináljak? Küldjek egy névtelen üzenetet az új-hongkongi rendőrségnek, amiben azt állítom, hogy a valóság természetét megváltoztató technológia került nem megfelelő kezekbe? A gond csak az... hogy ha Luiban még csak meg is bízhatok a mod használatát illetően, akkor is ott van a dolog elterjedésének a problémája. Mi lesz, ha az egyik kódtörő ügyfele kíváncsiskodni kezd a technikája iránt, és úgy dönt, hogy kihagy néhány közvetítőt, vagy esetleg a konkurenciától elzárandó, saját "oltalmába" veszi Luit? Amennyire eddig megismertem Lui elképzeléseit a biztonsági intézkedésekről, az ügyfelei körülbelül egy hét alatt mindenre rá fognak jönni. A Gyülekezet gengszterek kezére jutna - vagy ami még rosszabb, a kínai vagy az amerikai titkosszolgálat kezére. És tegyük fel, hogy ezek is felfogják, milyen kockázattal jár á használata, és önmérsékletet tanúsítanak, nem kenik szét a bolygót a világmindenségben.... Peking vagy Washington alakítaná a valóságot? Nem is lenne érdemes élni. Karen bukkan fel mellettem. Tétovázom, félek megszólalni, nehogy eltűnjön - vagy felrobbanjon -, de aztán összeszedem a bátorságom. - Jó újra látni téged. Hiányoztál - üdvözlöm. Tényleg? Próbálok keresni valami ezt bizonyító emléket, de aztán hagyom a fenébe. Csak az számít, hogy hiányzott volna.

- Elbasztad - közli komoran. - Ja. - Tehát, mihez akarsz kezdeni most? - Mit tehetnék? Körözött terrorista lettem. Nincs hová mennem, nincsenek erőforrásaim... - Van félmillió dollárod. - Az is valami, de... - Megrázom a fejem. - És tied a Gyülekezet kilencvenöt százaléka. - Kilencvenöt százalék - ez nagyjából a semmivel egyenértékű! - nevetek fel keserűen. Nem etethetem meg a nanoszerkezetekkel egy mod specifikációjának a kilencvenöt százalékát abban bízva, hogy a maradék hátha nem számít! - Nem-e? És mi a véleményed két mod specifikációjának kilencvenöt százalékáról? - Kettőéről? És akkor leesik: a Gyülekezet két egymástól teljesen független feladatot lát el megakadályozza az összeomlást, és manipulálja a sajátállapotokat. Semmi sem szól amellett, hogy a mod két alkotórésze átfedje egymást, közös idegsejteket használjon. Ha pedig nincs átfedés, mind a két rész saját magában is teljes. A kérdés csak az... Előhívom a CypherClerk-et, és őrülten elkezdem átnézni a memóriájában tárolt adatokat. A fejléc néhány tucat oldala után a következőkre bukkanok: SAJÁTÁLLAPOT-KONTROLL SZEKCIÓ: START Megkerestetem SAJÁTÁLLAPOT-KONTROLL következő előfordulását. Több ezer oldallal arrébb: SAJÁTÁLLAPOT-KONTROLL 4956841039);

SZEKCIÓ:

STOP

(ELLENÓRZŐ

a

ÖSSZEG:

/* ************************************* */ ÖSSZEOMLÁSGÁTLÓ SZEKCIÓ: START - Van félmillió dollárod - mondja Karen. - Nálad van minden, ami a Gyülekezet-hez kell... a Hypernova pedig megteszi a többi helyett. És több tapasztalatod van a szétkenődésről, mint bárkinek a bolygón, kivéve magát Laurát. Ennyit az erőforrások hiányáról. - Nem bízhatok a szétkenődött énemben - rázom meg a fejem. - Ez is része volt Laura figyelmeztetésének: eddig együtt játszott velem, de nem tudom, mit fog csinálni, ha még jobban megerősödik. - Igazán? És kiben bíznál meg jobban: benne - vagy Lui ügyfeleiben, és az ő szétkenődött énjeikben? Csak most veszem észre, hogy remegek. Felnevetek. - Félek. Hát nem érted? Bármi lehet belőlem. Épp most vesztettem el, ami valaha a legfontosabb dolog volt az életemben. Egyetlen

pillanat alatt eltűnt, szertefoszlott. Pontosan tudod, mit jelent ez. Mindent elveszíthetek. Elveszíthetlek téged. - A specifikációs fájlom meglesz valahol - mondja kíméletlenül. - Az Axon learchiválta. Ha elveszítenél, bármikor visszakaphatsz. - Tudom. - Félrenézek, nem bírom a szemébe mondani. - De attól félek, hogy ha elveszítelek, nem akarlak majd visszakapni. A kiskereskedők nagy része hajnalban nyit, úgyhogy még azelőtt sikerül vennem egy csomag kozmetikai nanoszerkezetet és egy váltás ruhát, mielőtt az utcák megtelnének emberekkel. Egy nyilvános vécében elrejtőzve várom ki, hogy a nanokozmetikumok lebontsák bőröm melanintartalmának egy jelentős részét. A változás szinte szemmel látható, és lenyűgözve bámulom, ahogy a kezem és a karom az UV-övben normális mélyfeketéből olajbarnába halványodik - nagyapám ifjúkori, a XX. századból rám maradt fényképeit juttatja eszembe. Egy órával később a veséim már ki is választották a lebontott összetevőket, úgyhogy szürreálisan sötét színűt pisilek. A dolog teljesen abszurd - a bőröm színét kipisilni legalább annyira zavarba ejtő, mint bármi, ami az elmúlt tizenkét órában történt velem. Akármi is változott meg a koponyámban, eddig legalább ugyanúgy néztem ki. Megnézem magam egy tükörben, s visszaterelem a gondolataimat a gyakorlati kérdésekhez. A személyazonosság-ellenőrző szoftverek így, sápadtan is felismerhetnek az ASR állományaiban tárolt arcképem alapján, de legalább az a veszély jelentősen csökkent, hogy az első járókelő, aki látta az arcomat a reggeli hírekben, rendőrért kiált. Ami azt illeti, amikor lehívom a The New Hong Kong Times-t, egy árva sor sincs benne semmiféle bombariadóról vagy a Gyermekekről. A globális hálózatokon ugyanez a helyzet. Úgy tűnik, az ASR mélyen hallgat az egészről; talán nem akarják, hogy a rendőrség elgondolkodjon azon, hogy miért pont őket szúrták ki ez alkalommal a Gyermekek. Ettől egy kicsit felderülök. A veszély még messze nem múlt el - a Gyülekezet vagy egy tucat fejvadász halállistájára fel fog tenni -, de akkor is jó tudni, hogy nem a Sötétség Gyermekei tagjaként elkönyvelve végzem. Egy park padjainak egyikén ülök a felhőkarcolók üvegéről visszatükröződő reggeli napfényben, a GypherClerk, a RedNet és a SatPhone-om révén rácsatlakozva a világra. Felbérelek egy on-line nanoverszakértő rendszert, hogy szedje rendbe a Gyülekezet másolatának kissé megtépázott széleit. Nemcsak a hiányos második szekciót kell kioperálni belőle, hanem ennek megfelelően módosítani kell a fejlécet is. A nanovert senki sem veszi félvállról; ha egy neurális mod specifikációjában csak a legparányibb inkonzisztencia is előfordul, a gyártó azon nyomban visszadobja a megrendelést. Kitörlöm a copyright szöveget, átmásolom a kész specifikációt a CypherClerk memóriájából egy chipbe, amit csak be kell tenni a gyártósorba, majd megkeresem a telefonkönyvben a legközelebbi gyártót. Alig egy kilométerre innen találok egy Third Hemisphere (Harmadik Félteke) nevű helyet. A szürke kis sikátor végében álló épület elég szarul néz ki, odabent azonban megakad a szemem a szintetizálón - eredeti Axon modell, s a feltűnő HIVATALOS PARTNER felirat is rajta díszeleg. Vagy egy meggyőző utánzata. A nő a pultnál bedugja a chipemet az ármeghatározó rendszerbe.

- Harmincezer dollár - közli. - És a nanover a modjához már két hét múlva kész is lesz. A szakértőrendszer szerint a szintézis nem tarthat tovább nyolc óránál. Minden ezen felüli idő azzal telik el, hogy a soromra várok. - Ötvenezer - vetem fel. - És ma este tízre kész lesz. - A nő átgondolja az ajánlatomat. - Nyolcvanezer. Kilencre. - Megegyeztünk. Veszek egy pisztolyt; gyakorlatilag ugyanolyan, mint a lézer, amit reggel elvettek tőlem. A fegyverek dolgában Új-Hongkong egyáltalán nem elnéző, és ezt hűen tükrözik is a feketepiaci árak; a hetvenötezer dollárból valaki de facto háromszáz százalékos hasznot húz. Még mindig nyugtalanítónak tartom Lui megvesztegetésének bőkezűségét, de már értem, miért egyengeti szívesebben a városból kifelé vezető utamat, mint hogy megkockáztassa, hogy beköpöm a Gyülekezetnél... és valószínűleg a kódtörésért kapott összeg dolgában is hazudott, talán egykét nagyságrenddel is. Szállásra lenne szükségem, de a szállodák túlságosan számítógépesítettek ahhoz, hogy biztonságosak legyenek. A délután nagy része rámegy, de végül sikerül kibérelnem egy kis lakást az egyik enyhén lepusztult délnyugati negyedben - és némi kenőpénz fejében a személyazonosságomat sem firtatják. Mikor az ingatlanügynök átadja a kulcsokat és elhúz, lerogyok az ágyra. Az agyrázkódás kezd utolérni; alig bírok talpon maradni. - Tehát hol kezdjük? - kérdi Karen. - Melyik kockázati tényezőt kell azonnal semlegesítenünk? - Te is tudod, hogy ez reménytelen - sóhajtok fel. Lui mostanra már biztos csinált vagy egy tucat másolatot az adatokról. - Lehetséges. De vajon rábízná-e azokat bárki másra - vagy inkább egyszerűen elrejtené? A szoba egy kicsit elhomályosul körülöttem, Karen képe azonban tökéletesen éles marad. Lecsukom a szemem, és megpróbálok koncentrálni. - Nem tudom. Az biztos, hogy a Kánon tagjainak nem adná oda a chipet; nekik szerintem azt mondta, hogy kudarcot vallottam a betöréssel - már ha volt esélye bármit is mondani. - Tehát lehetséges, hogy még mindig ő az egyetlen, aki hozzáférhet a specifikációkhoz? - Talán. Meg persze az a cég, akit felbérelt a saját nanoverje elkészítésére. Ha továbbra is kódtöréssel akarja megkeresni a kenyerét, nélkülem, akkor a saját fejében is installálnia kell a Gyülekezet-et, és el kell sajátítania a használatát. - Melyik cég lehet az? - Fogalmam sincs. - Valahogy talpra küzdöm magam; a padló meginog egy pillanatra, de aztán stabilizálódik alattam. - De azt hiszem, tudom, hogy találhatjuk ki. Szerencsém van: Lui nem választott új frontembert a feketepiaci gyártókkal kapcsolatos ügyei intézésére - és némi jelképes tiltakozás után a bódé tulajdonosa, akitől a Hypernová-t is átvettem annak idején, figyelemreméltóan kooperatívnak bizonyul. Ha ez így megy tovább, pár

nap múlva egy fityingem sem lesz, de hát addig kell kihasználnom a "talált pénz" nyújtotta előnyöket, amíg van. - Ma reggel mind a két csomagot elküldtem egy futárral a NeoMod-hoz. Úgy hét körül. A megbízóm sürgősségi díjat fizetett - kettőre kellett elkészülnie az árunak. A végtermék viszont nem került vissza hozzám; az illető dél körül telefonált, hogy majd ő beugrik érte a gyártóhoz. - Mind a két csomagot? Hány modot rendelt? - Csak egyet - de a saját ízlése szerint átalakított hordozót is megadta a nanoszerkezetekhez. Ez elég szokatlan, de hát… - tárja szét a karját. A szokatlan enyhe kifejezés. A standard Endamoebát úgy tervezték, hogy csak egypár óráig tudjon életben maradni a szállítása közben használt sejtkultúrán kívül. Olyan enzimektől függ, amit nem tud saját maga előállítani ezért kell a sejtkultúra -, és ami a természetben sem fordul elő. A többi beépített hiányosságához hasonlóan ez is azt garantálja, hogy nem maradhat tovább életben annál, mint amennyi idő alatt általában áthatol a felhasználó orrnyálkahártyáján. Így a modot beszippantó személy mellett állóknak körülbelül annyi esélyük van arra, hogy "elkapják a modot", mint arra, hogy teherbe essenek a szomszéd szobában szeretkező pártól. Csak egyetlen oka lehet annak, ha valaki nem a standard hordozót használja: pontosan ezeket az óvintézkedéseket akarja kiküszöbölni. Hogy könnyebben kényszeríthesse rá a modot azokra, akik valamiért nem akarják elfogadni. Aminek persze semmi értelme. Ha Lui kódtörésre tervezi használni a Gyülekezet-et, miért akarná bárkire is annak akarata ellenére rákényszeríteni? - Ez az egyedi hordozó - mit tud róla? - Semmit - rázza meg a fejét. - Nem én adtam neki; én csak továbbküldtem a chippel együtt. - Volt valami jelzés a flakonon? Egy márkanév? Egy logo? Akármi? - Nem láttam a flakont. Be volt csomagolva egy kis fekete dobozba - azon pedig semmi sem volt. - Egy kis fekete dobozba? - Aha. Semmi felirat... csak egy kis kék fény világított rajta. - Vállat von erre a különös részletre; furcsállja, de semmi köze hozzá. - Külön hozták be, még a mod adatai előtt. Tegnap délután. Előhalászom az ASR-es névkártyámat. A kereskedő rápillant a fotóra, és bólint. - Igen. Egy déli. Azt hiszem, ő volt az. - A felismerés leghalványabb jele nélkül néz vissza ugyanannak az arcnak a sápadt változatára. Nem rossz. Belevetem magam a csúcsforgalmi tömegbe, de fogalmam sincs, hová menjek. Az Endamoeba minden lehetséges mutáns változatába szétkenődhetett – akármilyen egzotikus, akármilyen valószínűtlen is legyen az, akármilyen nehezen lehessen is egyébként megtervezni.

A dobozkába simán belefért annyi bioelektronika, amivel Lui kiválaszthatta a neki kellő változatot. A LED tehát akkor gyulladt ki, mikor a sejtek átmentek a szükséges biokémiai változásokon. Én meg bevettem a szövegét a kódtörő szuperszámítógépekről, és naivan kiválasztottam a fényt felvillantó sajátállapotot. Vajon milyen amőbatörzs kellett neki? És miért? Milyen hasznot húzhat ebből? Illetve, miért hiszem én azt, hogy Lui elképzelésének az igazi Gyülekezetről bármi köze van a pénzhez? Mert kifizetett nekem félmillió dollárt? Mert ártatlanul "bevallotta", hogy dobozban egy kódtörő számítógép van? Végeredményben még az is lehetett benne - a többi cucc mellett; valamiből neki is meg kell élni. De ha a pénz csak eszköz valamilyen cél eléréséhez... akkor mi a cél? Ha a hűségmod korlátjait nem szimpla kapzsisággá torzította el... akkor miféle kvázi-vallásos víziót teremtett ő az agyában lévő hiba köré? Ha valóban végig tudta, kicsoda Laura, miért teremtették a Buborékot, és pontosan milyen kockázattal jár a szétkenődés... Döbbenten megtorpanok az utca közepén, hagyom, hogy a tömeg lökdösődve kikerüljön. Túl könnyű elképzelni, hogyan reagáltam volna, ha más sorrendben szerzek tudomást a tényekről - ha előbb tudom a teljes igazságot Lauráról, és csak utána próbálom meghatározni az igazi Gyülekezet lényegét. Laura elődje akkor halt meg - omlott össze -, amikor megteremtette őt, mint valami önfeláldozó "nővé váló Isten". Most pedig Laura mutatja meg - a szétkenődésre való képessége révén "Istenné váló nőként" -, hogyan hagyhatjuk abba a folyamatos összeomlást, hogyan szerezhetjük vissza isteni mivoltunkat, hogyan csatlakozhatunk a szupertér lakóihoz. Nem ismerem Lui élettörténetét; ha Új-Hongkongban nőtt fel, akkor lehet taoista, buddhista, keresztény vagy ateista, mint én. De talán mindegy is, miben hitt azelőtt; talán egy olyan hatásos sztori, mint a Lauráé - kombinálva a hűségmod axiomatikus elrendelésével, miszerint a legfontosabb dolog a világon a Gyülekezet munkája ugyanezeket a veszélyes rezonanciákat hozta volna létre bárki más koponyájában is. És bárki más számára is szembeszökően nyilvánvaló lett volna, mi is a Gyülekezet munkája. Tehetetlenül körülnézek, miközben a városra lassan leereszkedik a szürkület. Emberek sietnek el mellettem, feszültek és fáradtak, lekötik őket a saját gondjaik; a legszívesebben megragadnám és felráznám őket a nyugalmukból. Ha igaz, amit hiszek, akkor Lui bármit megtehetett a hordozóbaktériummal; megerősíthette, fertőzővé tehette, felgyorsíthatta a szaporodását... megvalósíthatott mindent, amit az eredetiből vért izzadva próbáltak kiölni. Tökéletes hordozót csinálhatott belőle annak, amit ő Laura ajándékának tart az emberiség számára. Kit figyelmeztessek? Ki hinne nekem? Senki, aki épeszű; a neurális mod járvány a paranoiás képzelgés kategóriájába esik. Maguk a nanoszerkezetek törékenyek és nem fertőzőek - a működésük pedig szoros kapcsolatban áll hordozójuk lebutított biokémiájának ezernyi apró részletével. A szokásos korlátozások nélkül a leggondosabban feltuningolt illegális hordozók a legjobb esetben is maximum egy óráig bírják ki - s egy-egy áldozatot még csak meg is lehet fertőzni

ennyi idő alatt, de járványról szó sem lehet. A szakértők egyetértenek abban, hogy komolyabb problémák előidézéséhez nemcsak megváltoztatott hordozókra, hanem megváltoztatott nanoszerkezetekre is szükség lenne - ehhez viszont olyan kutatások kellenének, amelyeknek a költségei az egész technológiát létrehozó kutatásokéival vetekednének. Ekkora összeg felett pedig egyetlen terrorista, egyetlen vallási szekta sem rendelkezik - és valószínűleg még egy kormány sem lenne képes teljes titokban összeszedni. Az pedig, hogy valami másodosztályú operátor létrehozzon egy hordozót, ami egyszerre kompatibilis a létező nanotechnológiával, és elég fertőző ahhoz, hogy igazi fenyegetést jelentsen... ez olyan valószínűtlen, mint hogy valaki puszta szerencsével feltörjön egy több millió számjegyes kódot. A tömeg lassan megritkul körülöttem; az ég elsötétül. A világ éli a megszokott életét. A végén minden visszatér a normalitásba. A mod két órától ott van Luinál; akár már rá is szabadíthatta a bolygóra. Vajon mennyi idő alatt terjed el? A Po-kwai fejében lévőhöz képest végre kell hajtania egy apró módosítást: az összeomlás megakadályozása nem lehet tudatos elhatározással vezérelhető opció; a mit sem sejtő felhasználóknak nem lesz választásuk. Tízezer vagy százezer ember szétkenődése után mennyi időnek kell eltelnie, hogy a szétkenődött énjeik rájöjjenek, hogyan akadályozhatják meg a város többi lakójának az összeomlását? Ha pedig tizenkétmillióan kenődnek szét... Felnézek az égre, s a szemem megakad az egyre sötétedő nyugati látóhatár fölött egy fényes ponton. Tíz hosszú másodpercig bámulom, mielőtt rájönnék, hogy csak a Vénusz az. *** - Korán jött - ráncolja a homlokát a nő a Third Hemisphere-nél. - Jöjjön vissza két óra múlva. - Húzzanak bele. Megfizetem... Felnevet. - Annyit fizethet, amennyit csak akar, nem megy vele semmire. A gépet beprogramozták, elkezdte legyártani a nanomasinákat; most már nem lehet "belehúzni". Nem lehet? És ha lefizetném a nőt, hogy hagyjon magamra a szintetizálóval, majd szétkenődnék - és addig össze sem omlanék, amíg a fejemben nem lenne a Gyülekezet, lehetővé téve, hogy az események egy olyan sorozatát válasszam ki, ami „lehetetlenül” rövid idő alatt ment végbe? Még csak az a veszély sem fenyegetne, hogy a felgyorsított gép hibás modot gyártana le... hiszen ha a mod hibás lenne, akkor a csodás felgyorsulás sem történhetne meg. Vagy mégis? Mi van, ha csak valami apró hibát okozok, ami nem azonnal nyilvánul meg? Rámeredek a néma berendezésre - a megszólalásig hasonlít egy csúcskategóriás sörfőző gépre -, és visszariadok attól, hogy megbolygassam az ismert valószínűségek rendjét. A gép már most is molekuláris szintű anyaggal zsonglőrködik, s ki van téve a kvantumbizonytalanságoknak; nem akarom képessé tenni arra, hogy bármit kiadhasson magából. A Gyülekezet az egyetlen előnyöm; ha most kapkodni kezdek és elcseszem, semmi esélyem sem lesz arra, hogy még idejében megtaláljam Luit. - Odakint fogok várni. Azonnal szóljon... A nő bólint.

- Úgy beszél, mintha legalábbis a feleségét várná a szülőszoba előtt - jegyzi meg álmélkodva. *** Fel kéne turbóznom magam; át kellene kapcsolnom megfigyelési üzemmódba, és türelmesen várni... de valami hevesen tiltakozik bennem az ötlet ellen. Most felturbózni felelőtlen, eszképista, természetellenes lenne... Zsibbadtan meditálok e felett a számomra teljesen idegen retorika felett, bár inkább meglep a dolog, mint megijeszt. Valami valószínűtlen módon összeomolva kiszabadultam a hűségmod szorításából - arra számítottam talán, hogy minden más vonatkozásban változatlanul kerülök ki a folyamatból? A neurális modok használatával szembeni, ellenérzésem talán szükségszerű vagy nagyon valószínű velejárója volt annak, hogy ki akartam szabadulni. Tehát úgy várakozom, mint egy ember: szinte rosszul vagyok az értelmetlen, sehová sem vezető félelemtől. Próbálom elképzelni az elképzelhetetlent. Ha az egész bolygó maradandóan szétkenődne... pontosan mit élnének át az emberek? Semmit - mert nem lenne összeomlás, hogy valóssá tegyen valamit? Vagy mindent - mert nem lenne összeomlás, hogy bármit is valótlanná tegyen? Mindent, de külön-külön - sajátállapotonként lenne egy-egy elszigetelt öntudat, mint valami életre kelt párhuzamos világok modellben? Vagy mindent, egyszerre - az egymást átfedő lehetőségek kakofóniájában? Amit én magam átéltem - legalábbis azok az emlékek, amelyek az összeomlás után is megmaradtak -, az talán össze sem hasonlítható azzal, mikor soha többé nem lesz összeomlás. Ha nem lenne semmi, ami egyedivé tenné a múltat, akkor az egész élmény teljesen más lenne. Akárhogy is, egy dologban biztos vagyok: nem engedhetem, hogy Lui véghezvigye a tervét. Azt csak remélhetem, hogy a szétkenődött énem is így gondolja. *** A nő nem kérdezi meg, mi az, amit ilyen sürgősen ki kell próbálnom. Átadom a pénzt (azaz átutalom a számlájukra). Ideadja a flakont, én pedig azonnal felhasználom. - Remélem, találkozunk még - mondja a nő. Egy pillanatra elengedem az orrom. - Nagyon kétlem. Szippantok kettőt. Egy csepp folyadék a padlóra hullik. Miközben kisétálok a sikátorból, utasítom a MindTools-t, hogy azonnal értesítsen, amint a Gyülekezet bejelentkezik. A szakértőrendszer két-három órás installálási időtartamot jósolt, a felhasználó egyedi ideganatómiájától függően. A sugárúton az üzletek reklámhologramok fényében tündökölnek; az idén nem divat a fotórealizmus, tehát a cipőktől kezdve a lábasokig minden szinte izzik. Felnyúlok, és átdugom a kezem egy két méterrel a talaj fölött lebegő bicikli első kerekén. Tudom, hogy butaság, de valahogy mégis arra számítok, hogy megégetnek a fehéren izzó küllők.

Egy darabig csak ácsorgok, a tömeget bámulom. Még mindig kiléphetek az egészből. Csak pénz kérdése, és két órán belül a világ másik végében lehetek. Lehet, hogy Laura tévedett; lehet, hogy akármi történik is itt, valahogy korlátozható. Ha egyértelművé válik, hogy járvány tört ki; ha lezárják a határokat... Olyan emberek előtt, akik bármilyen akadályon könnyűszerrel átmennek? Hogy zárnák le a határokat? Bedobják a várost egy fekete lyukba? Felépítik a saját Buborékukat? - Egyszer már elloptad a modot - mondja Karen -, másodszor is képes leszel rá. Mivel tudna megállítani Lui, ha a BDI sem tudott? - És ha már szabadjára engedte az Endamoebát? - Ezt nem tudjuk. - Nem tudjuk, hogy nem tette meg. Felnézek az égre, és leküzdöm a rám törő szédüléshullámot. Az az igazság, hogy a Buborék sohasem korlátozott minket; csak láthatóvá tette a korlátoltságunkat. Nem a bezártság okozta a sokkot; hanem az, hogy kénytelenek voltunk szembenézni az alternatívával, az odakint lévő végtelen szabadsággal. - Szerintem kezd Buborék-lázam lenni - jelentem ki. Karen megcsóválja a fejét. - A Buborék-láz - mondja - már rég kiment a divatból. Nincs más választásom, meg kell várnom a Gyülekezet felállását - de ez nem jelenti azt, hogy a Lui megtalálásához szükséges eszközök előkészítésével is meg kellene várnom a mod létrejöttét. Visszatérve a lakásomba, írok egy rövid kis Von Neumann-programot, ami inputként bekér egy hatjegyű számot, kapcsolatba lép a Déja Vu földrajzi adatbázisával, majd valahol a városon belül, a szárazföldön keres egy negyvenötször negyvenöt méteres négyzetet, s ezt megjelöli a térképen. Eltart egy ideig, míg eldöntöm, a vízen kívül mit zárjak ki; rengeteg olyan, a szárazföld kategóriájába eső hely van, amit "nyilvánvalóan" értelmetlen átkutatni túlságosan feltűnő, túlságosan nehéz megközelíteni, vagy egyszerűen csak nevetséges -, de fogalmam sincs, hol húzzam meg a határt, úgyhogy a nagy részüket meghagyom. A repülőtéri kifutópályákat kizárom, de azok az énváltozataim, akiket valami rögbipálya vagy csatornamű egyik zugába küldök majd, kénytelenek lesznek együtt élni a tudattal, hogy valószínűleg nem érik meg a reggelt. Megnézem a fejemben lévő térképet, és arra gondolok, hogy reggelre tele lesz a város a láthatatlan hulláimmal. És a múltam egyedüli örököse, az újabb összeomlás túlélője számára... ezek a holttestek még kevésbé lesznek valósak, mint eddig bármikor. Számomra azonban nagyon is valósak. A jövőmben vannak, mind, kivétel nélkül. Az üzenet valamivel éjfél előtt villan fel: MindTools: Üzenet nyugtázva. Forrás: Gyülekezet (Third Hemisphere, 80 000 $). Kategória: Autogenezis-befejezés.] Próbálom előhívni, de lelki szemeim előtt nem tűnik fel semmiféle interfész-ablak, semmiféle vezérlőpanel, ami nem túl meglepő; ezt a modot nem én fogom használni. Úgyhogy

leülök az ágyra, előhívom a Hypernová-t, és életre keltem azt a lényt, akinek a Gyülekezet-et elkészítették. Hogy is mondta Laura szószólója? Gyerekes? Megbízhatatlan? Akkor mi vagyok én hozzá, az énem végtelenül osztódó, milliárd változatának összességéhez képest? Mikroszkopikus non-entitás - mint ami egy vörösvérsejt, vagy egy idegsejt nekem? De akkor is, a vérsejtjeim és idegsejtjeim összességének a szükségleteit kénytelen vagyok tiszteletben tartani. Eddig legalább százszor sikerült őt a magam oldalára állítani; biztos nem lehetetlen egy újabb csoda különösen most, hogy szinte biztosra veszem, hogy egyöntetűen ugyanazt akarjuk. Melyik énváltozatom akarná, hogy Lui terve sikerrel járjon? Várok tíz percet, aztán kimegyek a szobából. Hát, ha arról ábrándoztam, hogy majd észrevétlenül elsurranok a mellékutcákban meg a sikátorokban, akkor ez hiú ábránd volt. Az éjfél a turisták és a belőlük élő kereskedők csúcsideje; a mellékutcákban és a sikátorokban egy tűt sem lehetne leejteni. Átnyomakodom a tömegen, és azon gondolkodom, hogy vagy rég összeomlottam - vagy gyakorlatilag a Lui malmára hajtom a vizet. Ha megakadályozom mindazoknak az összeomlását, akik megfigyelnek engem, és mindazokét, akik őket figyelik meg... és ugyanez áll minden énváltozatomra, ahogy szétszóródtam a városban... akkor mennyi idő kell az egész bolygó szétkenődéséhez? Laurának feltehetőleg egy-két nap - de nem biztos, hogy ugyanazok az időhatárok vonatkoznak rám is. Neki biztos vannak módszerei a láncreakció minimalizálására, technikái a jelenléte fokuszálására. Én viszont a város átkutatására indultam; egyáltalán nem vagyok fókuszálódva. A földalatti lejárójánál egy mutatványos lány áll, egy ódivatú érzékelő kesztyűt visel, és virtuális hegedűn játszik - méghozzá nagyon jól... ha valóban ő kelti a zenét, nem pedig csak a kezét mozgatja hozzá. Miközben lefelé megyek a mozgólépcsővel, előveszem a kockadobásgenerátort, eldobatok vele hat tízoldalú "kockát" (az igényesebbek kedvéért: dekahedront), és betáplálom az eredményt a térképfelosztó programomba. Kockadobással megtalálni egy őrültet? Miért nem mindjárt Lui horoszkópját nézem meg? Miért nem mindjárt a Ji Kinget? De elhessegetem a józan eszem utolsó maradékait, benyomulok a zsúfolt állomásra, és veszek egy jegyet az egyelőre még ismeretlen úti célomig... *** ...ami egy sárgásszürke tömbház a kikötőtől északra elterülő raktárnegyedbe benyúló lakóövezetben. Annyi reménnyel és óvatossággal közelítem meg az épületet, amennyit csak össze tudok szedni, kettéhasadva annak a teljes megértése között, hogy még most is csak egy a millióhoz az én esélyem Luit megtalálni... és semmit sem bizonyító, de makacsul előtörő emlékeim között, amikben - "az esélyek ellenére" - oly sokszor én maradok talpon az összeomlás után. A főbejárat be van zárva, egy zárt láncú videorendszer fogadja a látogatókat; előttem azonban szétcsúsznak az ajtószárnyak. Miközben átmegyek az előcsarnokon, visszanézek a vállam fölött, megrémülve a másik lehetőség rövid, de élethű fantáziaképétől: odakint állok, és hiába várom a csodát, ami sohasem fog megtörténni.

Harminc emelet, egyenként húsz lakással. Gondolkodás nélkül dobok egyet három tízoldalúval - nyolc, kilenc, öt. Először majdnem bepánikolok, de aztán nevetve megrázom a fejem. Ilyen könnyen nem adom fel; úgy játszom ezt a játékot, ahogy nekem tetszik. Kivonok a nyolcszázkilencvenötből hatszázat, és elindulok a lépcső felé. Attól még nem lesz vége a világnak, hogy egy-két lakásban több énváltozatom van, mint a többiben. Halkan lépkedem a lépcsőn. Az épület minden, csak nem csendes; a harmadikon halk zene hallatszik, a hetediken gyereksírás; máshol a vízvezeték és a lehúzott vécék moraja. Mindennek a banalitása abszurd módon megnyugtat - mintha a valószínűtlenség-megmaradás valami furcsa törvénye miatt a kudarcra ítélt énváltozataimnak borzalmas hangokat kellene hallaniuk, szerencsétlen sorsukat bizonyítandó... például Angela Renfield "Paradise"-ának ugyanazt az inkarnációját minden lakásban. A tizedik emeletre felérve meggondolom magam: ha Lui nincs a 295-ösben, akkor a pincétől a padlásig átkutatom az egész épületet. Nincs vesztenivalóm. És ha egyáltalán nincs az épületben? Akkor átkutatom az egész utcát. A tizennegyediken valami mozgást látok magam előtt, de csak egy zömök takarítórobot araszol a folyosón, a megviselt szőnyeget porszívózza, és a graffitiket próbálja lemosni a falról. A 295-ös lakás előtt tétovázom, de csak egy másodpercig. Előhúzom a pisztolyomat, és lenyomom a kilincset. Az ajtó kitárul. Lui egy laboratóriumi üvegedényekkel telezsúfolt asztal mellett áll, az egyik lombikban kavargó folyadékot szemléli. Dühösen felnéz, aztán hirtelen ellágyulnak a vonásai, és - szinte örömteli hangon - megszólal. - Nick! Alig ismertelek meg. - Lépj hátra, és tedd a kezed a fejedre! Engedelmeskedik. Összeomoljak most - megpecsételjem a győzelmem, visszacsinálhatatlanná tegyem a múltat? Még nem. Ez az időpont nem alkalmas az önelégültségre; nem tudom, milyen valószínűtlen csodákat kell még véghezvinnem. Veszek egy mély lélegzetet. - Szabadjára engedted már az Endamoebát? - Ártatlan arccal megrázza a fejét. - Ha megpróbálsz átverni, én... Mit csinálok? És honnan tudjam, hazudik-e? A környék láthatólag nem oldódott fel több kvadrillió változatra - de hát láthatólag én sem. - Miért nem? - kérdem. Álmélkodva néz rám, mintha nem tudná elhinni, hogy ezt meg kell kérdeznem. - A NeoModhoz egy legyengített törzset küldtem el. Nem tudhattam, milyen teszteket végeznek rajta; nem küldhettem nekik olyat, ami nagyon eltér a szabványostól. Egy ilyen cég

bizonyos esetekben talán rugalmasan kezeli a törvényt - egy bábmodot biztos megcsinálnak egy gengszternek, hogy beledobja egy másik italába -, ha azonban rájönnek, hogy valami olyasmivel van dolguk, ami pestisként terjedhet szét, akkor nem végzik el a munkát, nem integrálják a nanoszerkezeteket. - Az állával a lombik felé bök. - Egy olyan retrovírussal keresztezem, ami visszaplántál a genotípusba egy létfontosságú alapszekvenciát. Az a változat, amit ők láttak, semmivel sem volt látványosabb a megszokott illegális cuccoknál. Ez az igazi durranás. Semmi okom hinni neki - de mi másért szarakodna itt ezzel a felszereléssel, ahelyett hogy az utcákat járva terjesztené a hordozót? Lenézek a lombikra; mintha gondosan le lenne zárva, ami elég bizarrnak tűnik... de Lui biztos nem akarta megkockáztatni, hogy egy ilyen kényes folyamat közepén szétkenődjön - mint ahogy én is inkább összeomolva maradtam, míg be nem fejeződött a Gyülekezet szintézise. - Kinek van még másolata a modról? - kérdeztem kíváncsian. - Senkinek. - Valóban? Nem lenne senki a Kánonban, akit sikerült rávenned, hogy úgy lássa a dolgokat, ahogy te? - Nem, nincs. - Habozik, aztán tárgyilagosan hozzáteszi. - Te voltál az egyetlen, aki megértett volna. - Ettől kímélj meg! - nevetek fel szárazon. - Már nem vagyok a Kánon tagja; úgy tűnik, sikerült kiszabadulnom abból a bolondokházából. - És te is hamarosan követni fogsz engem bár sokkal hagyományosabb módon. - A hűségmodnak semmi köze ehhez - rázza meg a fejét. - Elég sokszor szétkenődtél és összeomlottál már ahhoz, hogy tudd, mit nyerhetünk. - Nyerhetünk? - Igazság szerint képtelen vagyok felfogni annak a nagyságrendjét, amit épp most sikerült megakadályoznom; lehet, hogy ha valami ártatlanabb dologgal kaptam volna rajta - mondjuk egy közepes méretű plutóniumtömbbel -, akkor képes lennék megkegyelmezni neki. - Pontosan tudom: ez a te víziód az igazi Gyülekezetről - és ehhez csak a hűségmodnak van köze. Azért nem hibáztatlak, mert nem tudtad leállítani magad - még emlékszem, milyen a kettős tudat -, de ismerd el: tudod, hogy az ötleted hihetetlenül obszcén. Mindvégig tudtad. Tizenkétmilliárd embert akarsz valami metafizikai rémálomba taszítani... - Véget akarok vetni annak, hogy tizenkétmilliárd ember minden ezred másodpercben meghaljon. A lehetőségek elpusztulását akarom örökre megállítani. - Az összeomlás nem azonos a halállal. - Nem? Gondolj csak azokra a változataidra, akik nem találtak rám.,. - Hiszen pont te tanítottál meg rá, hogy ne tegyem! - nevetek fel keserűen. - De ebben nem vitatkozom veled: számukra - ha tapasztalnak egyáltalán valamit - ez olyan, mint a halál. A

hétköznapi ember számára azonban nem. És számomra sem, soha többé. Az ember döntéseket hoz; csak egy saját állapot marad meg. Ez nem tragédia, ezek vagyunk, ennek így kell lennie. - Ezt te sem gondolod komolyan. - Dehogynem. - Nem gyászolod azt a változatodat, aki rávette Po-kwait, hogy a számodra használja a Gyülekezet-et? - Nem. Miért kellene? - Bizonyára közel álltak egymáshoz. Talán szeretők voltak. Megrendít a gondolat, de nyugodt maradok. - Ez nem jelent semmit nekem. Az a fickó sohasem volt valós. Po-kwai sem emlékszik rá, én sem emlékszem... - De el tudod képzelni, milyen boldogok lehettek volna. Te minek neveznéd ennek a boldogságnak a végét, ha nem halálnak? - Naponta halnak meg emberek - vonom meg a vállam. - Semmit sem tehetek ez ellen. - De igenis tehetsz! A halhatatlanság lehetséges. A földi mennyország is lehetséges. - Földi mennyország? - nevetek fel. - Mi lett belőled - világvégeváró? Nálam nem tudhatod jobban, milyen lenne a maradandó szétkenődés. De ha része is a földi mennyország, akkor benne lesz a földi pokol is. Ha egyetlen saját állapot sem pusztul el, akkor minden elképzelhető szenvedés... - Ó, persze - bólint zavartalanul. - És minden elképzelhető öröm. És minden, ami a kettő között van. Minden. - És a választás vége, a szabad akarat halála... - Semminek a halála. Hogy lehet az univerzum sokféleségének a helyreállítását úgy felfogni, mint valaminek az elvételét? - Őszintén szólva nem érdekel - rázom meg a fejem. - Én csak... - Tehát mindenki mástól megtagadod a választás lehetőségét? Hitetlenkedve felnevetek. - Hiszen te vagy az az őrült, aki rá akarta kényszeríteni a világra... - Erről szó sincs. Ha a bolygó szétkenődik, mindenki kapcsolatba kerül mindenkivel. A szétkenődött emberi faj döntheti el, hogy újra összeomoljon-e vagy sem.

- És te ennek... az infantilis kollektív tudatnak... az ítéletét fair módszernek tartod a bolygó sorsának eldöntésére? Ennél még a Buborék teremtői is jobban tisztelték az emberiséget. - Persze hogy tisztelték az emberiséget. Hiszen ők maguk is emberek. - Laura... - Nem: mindannyiuk. Miért, szerinted micsodák? Valami egzotikus életforma egy másik bolygóról? Azt hiszed, át tudták volna programozni Laura genetikus kódját az összeomlás megakadályozására, képessé tudták volna tenni őt a sajátállapotok befolyásolására, ha nem szétkenődött emberek lettek volna ők maguk is? - De... - Az összeomlásnak véges a hatóköre; mindig vannak sajátállapotok azon túl is. Szerinted egyik sem tartalmaz emberi lényeket? A Buborék teremtői a mi maradványaink - a mi annyira valószínűtlen énváltozataink, hogy megúszták az összeomlást. Én csak esélyt akarok adni magunknak, hogy újra egyesüljünk velük. Lüktet a fejem; ismét lenézek a lombikra. Lehet, hogy le van zárva, de jobb szeretném egy savfürdőben vagy egy hamvasztókemencében látni. - Ülj le arra a székre - intek a fegyverrel. - Attól tartok, meg kell hogy kötözzelek, amíg kitalálom, hogy szabaduljak meg ettől a szartól. - Nick, kérlek, csak... - Nézd - kezdem kifejezéstelen hangon -, ha balhézol, nem megsebezni foglak; nem kockáztathatom, hogy szétverd a szobát. Ha rád lövök, meg kell hogy öljelek. Úgyhogy ülj le arra a székre. Úgy tesz, mintha engedelmeskedni akarna, de aztán megtorpan. Hirtelen rájövök, hogy sokkal közelebb van az asztalhoz, mint hittem; nem éri ugyan el a lombikot, de csak egyet kell lépnie érte. - Csak annyit kérek, hogy gondold végig! - könyörög. - A Buborékon túl a leghihetetlenebb dolgokkal teli állapotok lehetnek! Csodák. Álmok. - Az arcán színtiszta elragadtatás ragyog, a régi nyugtalanságnak és önutálatnak nyoma sincs rajta. Lehet, hogy végül véget vetett a kettős tudatnak; lehet, hogy az a része, amelyik tudta, hogy az "igazi Gyülekezet" csak egy neurológiai aberráció, nem bírta tovább az ellentmondásokat. De az is lehet, hogy a hűségmod teljesen elpusztította a régi Lui Kiu-csungot. - Már szinte az összes csodát láttam, amit el bírok viselni - mondom szelíden. - És lennie kell olyan állapotoknak, amelyekben a feleséged... - Szóval ide akartál kilyukadni ezzel a "földi mennyország" szarsággal? - vágok a szavába. Érzelmi zsarolás, mi? - Fáradtan felnevetek. - Szánalmas vagy. Igen, a feleségem halott. De tudod mit: ki nem szarja le?

Ez láthatóan megdöbbenti - ami nem meglepő; ha tényleg azt hitte, hogy megingathat, akkor most zúztam szét az utolsó reményét. De aztán egyfajta beletörődés, sőt kábaság látszik erőt venni rajta. - Hát, te biztos leszarod - néz a szemembe. A jobb karját kinyújtva előrevetődik. Egy lyukat égetek a koponyájába, ettől oldalra tántorodik, és egy kicsit meglökve az asztalt a padlóra zuhan. A lombik meg se moccan, a folyadék tovább kavarog benne. Megkerülöm az asztalt, és leguggolok Lui teste mellé. A seb pont a szeme felett tátong: egy körülbelül egy centiméter átmérőjű, megpörkölődött szélű lyuk, amiből égett hús bűze árad. A gyomrom vadul kavarog; még senkit sem öltem meg - és felturbózatlanul soha nem sütöttem el a fegyverem, vagy voltam egy hulla közelében. Nem kellett volna megölnöm; óvatosabbnak kellett volna lennem. Bassza meg, ő nem tehetett semmiről! A Gyülekezet, Laura - igen, ők igen. Laura, a fensőbbséges látogató, a passzív szemlélődő. Az összes értelmes lény közül neki kellett volna a legjobban tudnia, hogy ilyesmi nem létezik. Óvatosabbnak kellett volna lennem; azonnal el kellett volna küldenem az asztal mellől... És talán ezt is tettem. A gondolatra a félelemtől libabőrös leszek. Talán ezt tettem. Majdnem biztos, hogy én ezt tettem. Tehát, kit fog választani a szétkenődött énem? Engem - vagy azt a kuzint, aki elég okos volt, és jól oldotta meg a dolgokat? Mit akarok, kit válasszon? Lenézek Lui véres arcára. Alig ismertem... de mit kellene feladnom, hogy feltámasszam? Két percet az életemből, ez minden. Egy szempillantásnyi amnézia. Mostanáig hány órányi emléket veszítettem el az évek során - mennyi emlékem tűnt el, mintha soha nem is lett volna? És hány énváltozatom halt meg, miközben fel voltam turbózva, hogy aki az optimális döntést meghozza, valós lehessen? Ebben sem lesz semmi új; egész életemben azért haldokoltam, hogy helyrehozzam a dolgokat. Nem én hozom meg ugyan a döntést, de azért miközben előhívom a Hypernova menüjét, hangosan ezt suttogom: - Válassz valaki mást. Hogy Lui életben maradjon. Engem nem érdekel. Lecsapok a KI gombra... ...és semmi sem változik. (És nem is fog.) Odamegyek a szobában lévő egyetlen székhez, belevetem magam, becsukom a szemem, és várok. Karen mellettem áll, szótlanul, de megnyugtatóan. Tizenöt perc után - ennyi idő biztos elég annak, aki hatékonyabban bánt Luival, mint én, hogy megkötözze és összeomoljon - előhívom a CypherClerk-et. Fogalmam sincs, mihez

kezdjek egy lombiknyival a világ legfertőzőbb baktériumaiból, de doktor Panglossnak biztos lesz néhány ötlete. - Csak annyit kérek, hogy gondold végig! - könyörög. - A Buborékon túl a leghihetetlenebb dolgokkal teli állapotok lehetnek! Csodák. Álmok. És lennie kell olyan állapotoknak, amelyekben a feleséged még mindig él. Egy pillanatra teljesen felvillanyoznak a szavai, de aztán... - Ezt nem tudhatod. Nem tudod, hogy a Buborék teremtői emberek; az egész csak spekuláció. Elengedi a szavaimat a füle mellett. - Gondold végig - ismétli meg halkan. Vonakodva megteszem. Karen, az igazi, élő Karen. Nincs több modgenerálta hallucináció, nincs több szolipszista szentségtörés. Minden úgy lenne, ahogy volt - az összes problémánkkal, az összes kudarcunkkal... de legalább valós lenne. Szédülve, összezavarodva hőkölök hátra ezektől az érzésektől. Mekkora árat kellett fizetnem, mikor megszabadultam a hűségmod fogságából? Az, hogy mostanában nem nagyon kedvelem a modokat, egy dolog. Karen-nek viszont ettől függetlenül fizikailag lehetetlenné kellene tennie ezeket az érzéseket. El kéne hallgattatnom Luit, nem kellene odafigyelnem rá. - Még ha igazad is van... mit jelentene az? Számomra sohasem válhatna valósággá. A saját állapotok változnak, osztódnak - de nem állnak össze újra. - Nem? Amint megszűnik a világban az összeomlás, minden lehetségessé válik. - Üdvözült arccal elmosolyodik. - Az összeomlás az idő aszimmetriájának forrása; visszamehetnél a feleséged halála előtti időpontba... - Nem - rázom meg a fejem. - Egyes énváltozataim talán - mások pedig nem. Ez... maga a káosz, az őrület. Nem tudnék így élni: nem tudnék több milliárd másolatot teremteni magamról, hogy egy töredékük megszerezze nekem, amit akarok. Nem? Hiszen pont ezt teszem most is. - És tényleg nem akarsz esélyt adni valakinek - valakinek, akivé válni fogsz -, hogy visszamenjen a halála éjjelére? - mondja némi tétovázás után. - Hogy megváltoztassa a dolgok kimenetelét? Tiltakozásra nyitom a számat, de csak valami furcsa, állati fájdalomüvöltés tör fel lényem legmélyéből. Lui előrevetődik. Rémülten célba veszem - túl későn. A nyakánál fogva magasan az asztal fölé tartja a lombikot - ha lelövöm, biztos, hogy darabokra törik. Egyetlen laza mozdulattal a nyitott ablak felé hajítja. A szúnyogháló halk reccsenéssel kettészakad.

Egy másodpercig dermedten, rászegezett fegyverrel állok, készen arra, hogy a hülyeségem miatt érzett puszta dühből beleeresszek egyet. De inkább odarohanok az ablakhoz és lenézek. Legalacsonyabb fokozatra állítom a lézert, és a zseblámpa erősségű fényben meg is látom az üvegcserepeket egy nedves folt közepén. A lézerrel elpárologtatom a folyadékot, aztán végigpásztázom körülötte az aszfaltot is. - Csak az idődet vesztegeted - mondja Lui a hátam mögött. - Pofa be! - Valaki kidugja a fejét az ablakon, pont alattam; ráüvöltök, gyorsan visszahúzódik. Egyre tágabb körökben mozgatom a sugarat. Alig fúj valami kis szellőcske, az oldódás pedig lassú folyamat. El tudom pusztítani őket; nem lehetetlen. Ahhoz képest, hogy megtaláltam Luit egy tizenkétmilliós városban... Végül azonban kénytelen vagyok lenyelni az igazságot: teljesen mindegy, hogy elpusztítome az összes Endamoebát, vagy nem. Lehet, hogy az egyik valószínűtlen változat vagyok - azok közül, akik a lombik lezuhanása óta jöttek létre -, akinek sikerült teljesen sterilizálnia a foltot. Nem számít; egyikünk sem fog megmaradni, aki ennyire elbaszta a dolgot. Az igazi valóságban Lui hozzá sem ér a lombikhoz. Szembefordulok vele. - Te és én történelem vagyunk! - nevetek fel. - Most már tudod, min mentem át a kurva lakatoddal. Becsukom a szemem, próbálom elfojtani a félelmemet. Az egyik énváltozatom életben fog maradni - egy változat, aki sikerrel járt ott, ahol én kudarcot vallottam. Kell ennél több? Én akartam az a változat lenni. Igen, de most már túl késő. - Gyilkosság lenne, ha megölnélek? - kérdezem. - Hiszen már most halott vagy. Nem válaszol. Kinyitom a szemem, és elteszem a pisztolyt. Rámeredek Luira; még mindig hallgat. Nem úgy néz ki, mint aki beletörődött a vereségbe - vagy a mártírsorsba. Biztos azt hiszi, hogy az igazi Gyülekezet még most is megmentheti. - Elmondom neked a múltat, jó? - kérdem válaszra sem várva. - Bejöttem ebbe a szobába, odakötöztelek a székhez, és elpusztítottam az összes Endamoebát. De mesélhetek a jövőről is: meg foglak szabadítani a hűségmodtól. Hálás leszel nekem. Köztünk szólva, ugyanezt tesszük majd a Kánon többi tagjával is. A tanúvallomásuk alapján a törvény a gondjaiba veszi majd az ASR-t és a BDI-t - és talán az egész Gyülekezetet. Aztán elválnak az útjaink, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Elmegyek az épületből, és a városközpont felé tartva megkerülöm a kikötőt. Csak a mozgás kedvéért mozgok, próbálom kiüríteni az agyam. Előhívhatnám a P3-at és tökéletes sztoicizmusát. Előhívhatnám a Boss-t, és elaltathatnám magam. Egyiket sem teszem. Vagy három kilométer séta után megnézem az órámat: fél kettő van. A sikeres énváltozatomnak már legalább negyven perce a lakásban kell lennie. Visszafordulok, és trágárságokat kezdek üvöltözni. Az utca tele van emberekkel, de senki sem néz rám. Váratlan rám tör a kimerültség, leülök az út szélére. A megszokás erősebb, mint a fenntartásaim; megpróbálom előhívni Karen-t. Nem történik semmi. Megnézem a MindTools listáját; a mod ott van a helyén. Lefuttatom a diagnosztikai

programot - és a koponyám szinte szétrobban a hibaüzenetektől. Lelövöm a teszteket, és karjaimba temetem az arcom. Oké, egyedül halok meg. Csak azt kívánom, hogy a szétkenődött énem gyorsan végezzen velem. Egypár perc múlva felállok. Odafordulok egy mellém érő nőhöz, és megkérdezem: - Mi ez? A virtuális túlvilág? - Tudomásom szerint nem - válaszolja. Előveszem a kockadobás-generátort, aztán elrakom, aztán megint előveszem. Mit bizonyítana? Ha még mindig szét vagyok kenődve - és bizonyára szét vagyok -, akkor minden dobásnál harminchat további részre hasadok, s az egyik változat fokozatosan belenyugszik az igazságba... a többi azonban semmivel sem lesz okosabb. Ettől függetlenül nekilátok. Hét. Három. Kilenc. Kilenc. Kettő. Öt. Mire vársz? Még egyszer át akarod kutatni a várost a mod elrejtett másolataiért? Megint be akarsz törni a BDI-be, hogy elpusztítsd az eredetit? Miért tenném meg bármelyiket is - nem összeomolva közben -, hogy biztossá tegyem az éjszaka első csodáját, és hogy csökkentsem a tömeges szétkenődés kockázatát? Felnézek a szürke, üres égre, majd továbbmegyek a városközpont felé. Hajnalra semmi kétség nem fér hozzá: összeomlottam, én vagyok az egyedüli túlélő. Mostanra bármelyik sikeres énváltozatom megpróbált volna összeomlani; létezésem puszta ténye azt bizonyítja, hogy kudarcom valós és visszacsinálhatatlan. A nap sebesen emelkedik a Carpentaria-öböl felé, ádáz fénynyalábokat küld a felhőkarcolók közötti résekbe – és akármerre is fordulok, mindenfelől vakító fény árad felém. A fejem lüktet, a lábaim sajognak. Nem kívánom, hogy bárcsak halott lennék; csak azt, hogy valaki más. Hogy is örülhetnék annak, hogy életben maradtam, ha egyszer ekkora árat kellett fizetnem érte? Még mindig valami kibúvót keresek. Talán nem is vallottam kudarcot - talán sikerült elpusztítanom az összes kiszabadult Endamoebát. De... de honnan tudhatta volna a szétkenődött énem, hogy megtettem - és ha tudta volna is, miért választott volna egy ilyen valószínűtlen utat a sikerhez azoknak a sokaságával szemben, amikben a lombik össze sem tört? Csak egy lehetséges válasz van erre kérdésre: nem ezt az utat választotta. Szándékosan egy olyan állapot mellett döntött, amiben a hordozó elszabadul. Végül biztosan rájött, mit jelentene ez a számára: többé nem kell időnként feltámadnia a fejemben lévő hologramból, hogy teljesítse lehetetlen kívánságaimat, mint egy palackba zárt dzsinn. Mi mást vártam? Hogy eldobja magától a "szabadság" lehetőségét - vagy akármit, amit a Buborékon túli világról képzel -, csak azért, hogy elégedetté tegye teste valamelyik sejtjét, végtelen összetettségének egy elhanyagolható részét?

Veszek magamnak valami reggelit, adok egy tízezer dolláros borravalót, majd visszamegyek a lakásomba, hogy ott várjam meg a világ végét. Átnézem a hírrendszereket; a járvány kitörésének a jeleit keresem, de alig jut el a tudatomig, amit olvasok. Folyamatosan csapongok a fatalizmus és a nevetséges remények, a világ meztelen idegenszerűségének végső megragadására irányuló heves vágy, és a színtiszta, csökönyös hitetlenség pillanatai között. Kinézek az ablakon az unalmas városra, és arra gondolok, hogy még ha az emberiség ezredmásodpercről ezredmásodpercre fenn is tartja mindezt... oly sok ezer év után mostanra biztos rendelkeznie kell valamennyi stabilitással, valamiféle tehetetlenséggel, valamilyen független valósággal. De miért? Azt hiszem, hogyha elég sokszor omlasztjuk össze az élettelen anyagot, akkor elpusztítjuk a szétkenődésre való képességét? Megadásra kényszerítjük a metafizikai egyeduralom aktusaként? Talán azt remélem, hogy a szilárd makroszkopikus világ, amit megteremtettünk, most lehorgonyoz minket a valóságba? Az igazság az, hogy amint elmulasztunk egyediséget biztosítani neki, abban a pillanatban milliárd irányba robban szét, a világegyetem keletkezése óta benne rejlő rugalmassággal. A tagadástól eltekintve fogalmam sincs, hogyan csillapíthatnám a fájdalmamat, hogyan tehetném elviselhetővé az utolsó órákat. A régi módszerek oda vannak; már a gondolata is taszító, hogy egy modban keressek vigaszt - bár az emlékeimet nem tudom figyelmen kívül hagyni: képtelen vagyok elfeledni, hogy a hűségmod értelmet adott az életemnek, vagy hogy Karen ugyanolyan boldoggá tett, mintha valóban szerelmes lettem volna. És bár egy pillanatra sem szeretném visszakapni azt a szintetikus boldogságot, a szerelemnek azt az obszcén megcsúfolását... nincs semmim, ami pótolhatná. Honnan is lenne? Hiszen még csak pár órája létezem. Nem az előző énem valami eddig elfojtott töredéke vagyok, nem valami szublimált személyiség, ami, "végre" a felszínre tört. Idegen vagyok a saját életemben, betolakodó a saját koponyámban. Rosszabb, mintha amnéziás lennék, én ugyanis emlékszem a múltra - csak éppen tudom, hogy nem formálhatok jogot rá. *** A hírrendszerek türelmesen sorolják a hétköznapi őrület megnyilvánulásainak történeteit: polgárháború Madagaszkáron; éhezők az USA északnyugati részén; újabb fel nem vállalt robbantás Tokióban; még egy vértelen coup d'état, békés államcsíny Rómában. A helyi hírek dögunalmasak: cégegyesülések és kisebb politikai botrányok. Estére készen állok lemondani arról, hogy úgy tegyek, mintha a legkevésbé is érteném az elmúlt két nap eseményeit és hálásan belesüppedni annak a megértésébe, hogy minden, ami velem történt, paranoiás képzelgés volt. A terminál képe megremeg, majd eltűnik. Rácsapok egyet, mire újra magához tér – de a szöveg hullámzik és szétbomlik az egyes betűkre, amik lassan szétáradnak, mint a víz színén lebegő törmelék, vagy az űrben keringő szemét, aztán elhagyják a képernyő felszínét, és kilebegnek a szobába. Kinyújtom a kezem, és megfogok egy maréknyit; szétolvadnak a tenyeremen, mint a hópelyhek. Kinézek a városra. A reklámhologramok szétesnek, feloldódnak, elváltoznak. Van olyan, ami élénk színű, absztrakt színsávokká degenerálódik, s lassan szétterül az éjszakában; mások még felismerhetőek, csak éppen szürreálisak: a repülőgépek pikkelyeket és karmokat növesztenek; a mosolygó gyerekek áttetsző, rózsaszín embriókká fejlődnek vissza; a testetlen

ajkakba ömlő, végtelen és óriási Coca-Cola-folyam napalmként izzik, s felgyújtva maga körül az épületeket, vastag, fekete füstgomolyagokat ereget az ég felé. Egy idős férfi vár a liftre. Köszönök neki; ő csak tágra nyílt szemmel bámul rám. Rácsapok a hívógombra, a kijelzőn azonban csak érthetetlen szimbólumok váltogatják egymást, s az időnként felvillanó értelmes jeleket nincs időm lefordítani. Az öreg kantoni nyelvjárásban suttog valamit: A lift olvas a gondolataimban. Ránézek, mire elkezd sírni. Próbálok kitalálni valamit, amivel enyhíthetném a bánatát, amivel megmagyarázhatnám neki, mi történik, de nem tudom, hol kezdjek bele - vagy hogy miféle vigaszt nyújtana az neki. Lerobogok a lépcsőn. A tömeg az utcán meg van hunyászkodva - sohasem láttam még ilyen csendesnek. Egész idő alatt hisztériára és fellángoló erőszakra számítottam, de az emberek mintha el lennének varázsolva, mintha egy álomban sétálnának. Az elváltozott hirdetőtáblák bizarr látványt nyújtanak, de ez még nem ok erre a hangulatra. Az eltorzult hologramok és a lángok akár ügyes trükkök is lehetnének; valószínűleg még senki sem jött rá, mit jövendölnek meg. Nem? Szétkenődött énjeik bizonyára már körülölelik az egész bolygót, összefonódtak, s létrehozták a Föld legösszetettebb elméjét. Honnan is tudhatnám én, milyen revelációk szűrődtek át az összeomlott állapotba? Az Obszervatórium úton meglátok egy virágzó indát, ami az aszfalt alól tört elő, és úgy tekereg, mint egy kígyó. A döbbent, kifejezéstelen arcú bámészkodók között két gyerek nevetve tapsol; talán ők választották ki ezt az eseményt. A fehér virágszirmok világító pillangókká változnak, s elrepülnek a tömeg feje fölött; a virágok azonban egészben maradnak, percről percre megújulnak. Mi a valószínűbb: egy olyan sajátállapot, ami ténylegesen tartalmazza ezt a csodát - vagy egy olyan, amiben csak a szemtanúk hallucinálnak? Makacsul ragaszkodom ehhez a különbségtételhez - bár nem tudom, meddig lesz még értelme. Elfordulok - és megpillantok egy levitáló fiatal férfit, amint összegömbölyödve, becsukott szemmel, boldogan mosolyogva bukfencezik a levegőben. Az emberek udvariasan nézik, mintha zsonglőr vagy kötéltáncos lenne. Egy idős asszony gyökeret ereszt az aszfaltba, nadrágjának a szövete és a lába bőre fakéreggé olvad össze. Egy másik nő üvegszoborrá változik, az élő hús színe először a lábainál tűnik el, majd a törzsén, végül mindenhonnan. Melyik énváltozata választhatta ezt az öngyilkos végállapotot? Az „üvegszobor" azonban nyújtózik egyet, majd céltudatosan elsiet. Megpróbálom követni, de hamar szem elől tévesztem a tömegben. Továbbmegyek. Egyes helyeken az utcát megvilágító lámpák parányi napokként ragyognak; pár száz méterrel arrébb tökéletes a sötétség a városban. Befordulok egy mellékutcába, és derékig aranyérmékbe süllyedek. Felemelek egy maréknyit; ugyanolyan nehezek, ugyanolyan hűvösek, ugyanolyan szilárdak, mint az igaziaknak kellene lenniük. Elméletileg egy lépést sem tudnék tenni, de olyan könnyen mozgok, mintha semmi sem akadályozna. Egy fényesen kivilágított utcára bukkanok ki, ahol véreső esik - hatalmas, sötét, bűzlő cseppekben. Az emberek az arcukat eltakarva állnak, sikoltoznak, vagy reszketve, nyüszítve a földre kuporodnak. Mi ez - valami szétkenődőtt őrült látomása a világvégéről? Ezekben az

utolsó órákban minden valaha megálmodott eszkatológia rászabadul a világra? Vagy ez csak egy baleset, egy véletlen hiba? A szétkenődött emberiség jelentős része még mindig tapasztalatlan, elszigetelt - talán öntudatlanul omlasztjuk össze őket, s a szupertérben szerzett első, infantilis benyomásaikból áll össze valamiféle valóságmozaik. Csak állok és tehetetlenül bámulok, míg el nem vakít a szemembe csorgó vér. Egy háztömbnyivel arrébb tiszta, édes víz esik, s az emberek elgyötört arcukat az ég felé fordítva mohón kortyolják a cseppeket. Az utcák szinte forrnak az átalakulásoktól. Néhány ember arca megváltozik, lassan átformálódik, vagy hirtelen teljesen más vonásokat ölt; kábultan mászkálok közöttük, s megérintem a saját arcomat, kíváncsian, hogy velem is ugyanez történik-e. Mindenféle őrült burjánzásnak indult a növényzet - gabona-, cukornád- és bambuszfoltok; vadnak tűnő trópusi aljnövényzet-sávok. Néhány bódé finom porrá omlott; mások egzotikus építészeti alakzatokat vesznek fel - és az egyiknek a falai hússá váltak, a vér szabad szemmel láthatóan pulzál a karvastagságú erekben. Felnézek a felhőkarcolókra, a legtöbb szürreálisan ép - de miközben erre gondolok, az egyik torony fraktálburkolata konfettiként elkezd levitorlázni. Az ASR-től egy háztömbnyire megpillantom Po-kwait. Egy büfé előtt üldögél a járda peremén, meredt tekintettel bámulja a tömeget. Mikor megérintem a vállát, először rám néz, aztán elhúzódik tőlem. - Hé! Én vagyok az, Nick. - Nick? - Kinyújtja a kezét, és óvatosan megérinti sápadt kezemet; a látvány szemmel láthatólag elborzasztja. - Én tettem ezt veled. Bocsáss meg! - Hogy érted ezt? - nevetek fel. - Én tettem magammal. Így álcázhattam magam a leggyorsabban, ez minden - ülök le mellé. - Elpusztítom a várost, mindenkit megőrjítek - mondja tompán, a tömeg felé intve. - És nem tudom leállítani. Megpróbáltam, de nem tudom leállítani. Megfogom a két vállát, és magam felé fordítom. Összerezzen, de a szemembe néz. - Ide figyelj: te nem tehetsz semmiről. Fojtottan felkiált, aztán majdnem elneveti magát. - Nem? Ismersz valakit rajtam kívül, aki képes lenne rá? Egy másodpercig arra gondolok, hogy miért törjem magam a magyarázkodással. Még egykét óra, és minden mindegy lesz. Lehet, hogy Po-kwai most szenved - de vajon mennyire vigasztalná meg az igazság? De aztán megacélozom magam, és elkezdem megválaszolni a kérdéseit. Először mintha csak a falnak beszélnék - a szavaim logikája lassan hatol át az elszenvedett sokk és a bűntudat falán. Mire azonban elérek a Laurával történt találkozásomhoz a páncélteremben, Po-kwai már újra a régi.

- Visszafújta a flakonba a kábítószert? - Halvány mosollyal az ajkain bólint. - Miért is ne? Nincs összeomlás, nincs időaszimmetria. - Ugyanezt mondta Lui is. - Lui? Mikor? - Mindjárt azt is elmondom. Po-kwai legjobb tudomása szerint a betörés éjszakáján semmiféle bombát nem találtak az ASR épületében; mikor reggel beszélt Lee Hing-csunggal, az elmondta neki, hogy eltűntem, de azt állította, hogy senki sem tudja, miért. Lehet, hogy csak a lányt akarták becsapni - de az ugyanannyira lehetséges, hogy Lui rendezte meg az összeomlást, és még egy hazugság terheli a lelkiismeretét. Mikor elmondom az Endamoeba elszabadulásának és az én megmaradásomnak a történetét, Po-kwai így szól: - Lehet, hogy tévedsz, ha a saját szétkenődött énedet hibáztatod. Hogyan tudott volna ellenállni egy nála tizenkétmilliárdszor erősebb lénynek? - Mit akarsz ezzel mondani? - Az egész bolygó, a szétkenődött emberi faj... - De ők akkor még nem voltak... még most sincsenek... az egész bolygó még most sincs... - Nem - de ha szét lesznek vagy szét lehetnek, akkor szerinted nem tudják kiválasztani a múltjukat? Tudod, mire képes egy szétkenődött ember - nem gondolod, hogy tizenkétmilliárd simán képes lehet visszajuttatni magát a létezésbe, akármilyen eszközöket kell is igénybe vennie? Azok az énváltozataid, akik megakadályozták a járványt, összeomolva, mindenki mástól függetlenül végezték volna - a kudarcot vallott énváltozataid viszont egybeolvadtak volna ezzel az egésszel... - mutat a körülöttünk lévő káoszra - ...annak a pár ezer szétkenődött embernek a nyomására... az utánuk következőkről nem is beszélve. A dolog megtalálta a módját, hogy megtörténjen, te pedig egyszerűen belekeveredtél, ez minden. - Értem. Tehát a "megszabadulásom" a hűségmodtól, Karen-től, viccesebb, mint valaha. Csak azért vagyok az, aki vagyok, mert alagútként szolgáltam ennek az apokalipszisnek. Törésvonal voltam, amin keresztül a jövő szétkenődött emberisége világra kényszeríthette magát. Valami új történik a tömegben; csoportok alakulnak ki. Néhányan egyszerűen csak megfogják egymás kezét, vagy szorosan egymás mellé állnak - mások azonban szó szerint egybeolvadnak, a testük egy testté válik. Elnézek, megpróbálom leküzdeni a rám törő pánikot. Ezt nem tudom végignézni. Még nem. A normalitás egyetlen fonalába kapaszkodom. Megpróbálok bocsánatot kérni Po-kwaitől, amiért oly sokáig becsaptam, de félresöpri a magyarázkodásomat. - Most már mit számít ez? Megértelek; elmondtad volna az igazat, de a hűségmod...

- De nem mondtam el az igazat. Mindegy, mit csináltam volna. Csak egy múltam van. Felelősséget kell vállalnom érte. Helyre kell állítanom. A sajátommá kell tennem. Hitetlenkedve nevet fel. - Nick, ennek vége. Már nem számít. - És használtam a Gyülekezet-et - betolakodtam a koponyádba... Fáradtan csóválja a fejét. - Nem tolakodtál be a koponyámba. Megtettem, amire kértél, ez minden. - Micsoda? - Nem sok mindenre emlékszem - vonja meg a vállát. - Csak töredékekre. Azt hittem, álmodom. Tudtam, hogy álmodom. Egymás mellett ültünk, és együtt dobáltuk a kockákat; én idéztem elő, hogy úgy essenek le, ahogy kérted - és tudtam, hogy ez lehetetlen... de te semmire sem emlékszel ebből, igaz? - Igen. - Kár. - Elnéz valahová. Felpillantok az égre; feltűnt rajta egy magányos csillag. Mire megmutatom Po-kwainek, már egy másik is van mellette. - Annyira halványak - mondja a lány egy perc múlva. - Mindig azt hittem, hogy fényesebbek. A tömeg némán, egy emberként figyeli az eget. A csillagok száma megkétszereződik, aztán újra és újra, pont úgy, mint az előszobabeli látomásomban. Visszajuthatott olyan messzire a szétkenődött faj? És ha vissza is, az választotta ki az én sajátállapotomat? Po-kwai remegni kezd. Valami megnyugtató butaságot suttogok a fülébe, és megfogom a kezét. - Nem félek - mondja. - Csak még nem készültem fel rá. Leállítanád, kérlek? Még nem készültem fel rá. A tömeg kezd egybemosódni; a sejtek felbomlanak és újra egyesülnek, egyre nagyobbak lesznek. A közöttük lévő résekben megpillantok egy magányos alakot. Karen felém fordul, kissé összeráncolja a szemöldökét, mintha halványan emlékeztetném valakire, akit valaha ismert. Aztán megfordul és elmegy. Az égen felizzik egy sor csillag. Felállok, talpra rángatom Po-kwait is, s elkezdem magam után vonszolni.

A tömeg széléhez érve megtorpanok. Képlékeny, emberszerű alakzatok érnek össze és egyesülnek egymással. Po-kwai kitépi magát a kezeim közül. Hátralépek. Még egyszer, utoljára megpillantom Karent. Hátrálok, de mintha nem távolodnék tőle. Felemelem a szemem a Mennyre, és az ég fehérré változik. Epilógus Egy hétig táborról táborra jártam, Karen után kutatva. A táborok minden lakóját elméletileg - nyilvántartásba vették egy központi számítógépen, de úgy gondoltam, talán óvatos lesz; talán nem a valódi nevét használja. Azon az első reggelen, végignézve a romokon és a vérontás nyomain, nem hittem volna, hogy valaha is megérkezik a segítség. Nem volt áram, nem volt víz, nem volt közlekedés; élelem is legfeljebb egy napra elegendő - az utcákon pedig legalább egymillió holttest indult oszlásnak. Biztosra vettem, hogy az egész bolygó hasonló állapotban van, mindannyiunkra az éhezés és a kolera vár. Mikor a helikopterek elkezdtek leszállni a Kowloon parkban, majdnem felvágtam az ereimet: azt hittem, valami csoda történik, azt hittem, az egész kezdődik elölről. Úgy tűnik, a járvány nem terjedt túl a város határain - legalábbis az eseményeknek azok a változatai, amelyekben mégis, nem váltak valóssá. Lehet, hogy a Föld teljes népessége szétkenődött - de végül a kiválasztott sajátállapot Új-Hongkongra korlátozta a károkat. Ha történtek is csodák Londonban, Moszkvában, Kalkuttában, Pekingben, Sydneyben, vagy akár Darwinban, nem hagytak maguk után emlékeket, nyomokat. Vagy lehet, hogy a hatásuk volt a lehető legkisebb és konzisztens a meghatározott múlt utolsó pillanatával - az utolsó pillanattal, amiben bárki, bárhol összeomlott. Po-kwai eleinte velem tartott, de a harmadik napon találkozott a szüleivel. Azt hiszem, egyikünk sem bánta, hogy elválnak az útjaink. Tudom, hogy egyedül sokkal könnyebb úgy tenni, mintha az ember csak egy lenne az ártatlan, sokkos, értetlen túlélők közül. Az értetlen relatív fogalom. Kétlem, hogy valaha is meg fogom érteni, hogy a szétkenődött emberi faj, miután mindent megtett, hogy világra jöhessen, és végűl elérte a Buborékon túli végtelen teret, miért húzódott vissza. (Lehet, hogy nem ez történt; lehet, hogy visszaűzték. Talán a Buborék teremtői léptek közbe... bár, ha Laura szószólója igazat beszélt, akkor ezt nehéz lenne elképzelni.) Ha azonban a szétkenődött emberiség - akármilyen okból is - nem tudott szembenézni azzal, amit a Buborékon kívül talált, akkor nem volt más választása, csak az öngyilkosság - az összeomlás egy olyan állapotba, amiből nem tud újra kiemelkedni. A szétkenődés exponenciálisan nő, korlátok nélkül fokozódik. Egy egyedi valóság volt ez, egyetlen stabil alternatíva. Középút nem lehetett. A kommunikációs csatornákat szigorúan ellenőrzik az Új-Hongkongot kiszolgáló geostacionárius műholdat átkapcsolták egy különleges üzemmódba, amihez csak az ENSZ erőinek van hozzáférése -, úgyhogy nem tudom, a világ többi része mit gondol, mi történt nálunk. Földrengés? Vegyi katasztrófa? A hávéstábok állandóan itt repkednek felettünk, de mindeddig nem kaptak leszállási engedélyt; de azért a legnagyobb objektívjeikkel elcsíphettek párat az egzotikusabb hullák közül, mielőtt még eltemették volna azokat. Biztos, hogy ebben a pillanatban is új szekták alakulnak, s mindegyiknek megvan a maga tökéletes magyarázata a történtekre.

És biztos, hogy más történetek is elkezdtek már kiszivárogni azoktól a túlélőktől, akik azt hiszik, hogy látták járkálni a holtakat. Én viszont kezdem gyanítani, hogy akármilyen szavahihetőek is ezek a szemtanúk, egy alaposabb vizsgálat nem fogja igazolni őket. Nem gondolom, hogy hazudnának, vagy hogy félreértik, amit láttak. Minden pontosan úgy történt, ahogy elmondják - csak éppen soha nem vált valóssá. Mostanra megállapodtam ebben a táborban, a régi város nyugati oldalán. Van egy regisztrációs kártyám, naponta kétszer sorban állok az élelemért, pontosan végrehajtom, amire utasítanak. A segélycsapatok nagy része újonnan toborzott önkéntesekből áll; a fejükbe vették, hogy egy éven belül mindenki visszatérhet az otthonába. A tapasztaltabbak viszont elismerik ha muszáj -, hogy egy tízéves határidő valószínűbb. Új-Hongkongot nem építik újjá a régi helyén, amíg a vizsgálatok ki nem derítik, miért omlott össze a város, erre a kérdésre pedig remélem - csak sokára fognak választ kapni. Nincs túl sok minden, amivel elüthetném az időt. Időnként megpróbálok tornázni, de a legtöbbször a priccsemen kötök ki, s újra végiggondolom az egészet. És tegnap éjszaka ez jutott eszembe: Lehet, hogy a szétkenődött emberiség elért a Buborék széléig - és végeredményben nem is húzódott vissza. Lehet, hogy a bolygó még mindig szét van kenődve. Sajátállapotonként egy öntudat, végtelen számú elágazással; a párhuzamos világok modellje valósult meg. ÚjHongkong felhőkarcolói között még mindig véreső hullik az égből. A gyerekek még mindig táncoló virágokat varázsolnak elő. Minden álom, minden látomás megvalósult: egyszerre létezik a földi pokol és mennyország. Minden álom, minden látomás. Beleértve ezt is, akármilyen hétköznapinak is tűnik, valahol a végtelen boldogság és a végtelen szenvedés között. Tehát itt vagyok, a sötétségbe bámulok, és nem tudom eldönteni, hogy a végtelent látom, vagy csak a szempillám belsejét. De nem is kell tudnom a választ. Csak egy mondatot ismételgetek magamban újra és újra, míg el nem alszom: A végén minden visszatér a normalitásba. Kötetünk írójáról GREG EGAN 1961-ben született az ausztráliai Perthben. Matematika szakon végzett az egyetemen, majd kezdetben komputerprogramozóként dolgozott, ismereteit a legkülönfélébb orvosi kutatások területén hasznosította. 1992 óta főállású író. Egy időben megpróbálta összeegyeztetni az írást és a programozást, ám az eltelt idő alatt "kiesett" a szakmájából, és írói elfoglaltságai miatt nem tud lépést tartani a legújabb fejlesztésekkel; teljes mértékben az írásra koncentrál. Egan a későn érő típusok közé sorolja magát. Igaz, már serdülőkorban megpróbálkozott néhány novellával, de az a gondolat, hogy hivatásos író legyen, csupán 1988-ban vetődött fel benne.

Első regénye, az An Usual Angle (Egy szokványos nézőpont), 1983-ban látott napvilágot, és ismertté tette a nevét, ám az igazi sikert az 1992-ben megjelent Quarantine (Karantén) hozta meg. E művet német, olasz és román nyelvre is lefordították, s most magyarul is megjelent. Ezt követően még három regényt írt. Sorrendben: Permutation City (Permutációváros, 1994), Distress (Ínség, 1995) és Diaspora (Diaszpóra, 1997). Jelenleg ismét egy regényen dolgozik, amely a jövőbeli indonéz szigetvilágba enged betekintést. A Teranesia várhatóan 1999 augusztusában jelenik meg. Greg Egan nem tekinthető termékeny írónak, annak ellenére sem, hogy novellái rendszeresen jelennek meg a legrangosabb amerikai, angol és ausztrál SF-magazinokban, mint például az Isaac Asimov's Science Fiction Magazine, Analog, Interzone, Eidolon. Évente általában hat-hét novellát publikál, de olyan éve is akadt, amikor egyetlen novellája sem jelent meg. Nem ritka, hogy egy-egy rövidebb történeten három hónapig dolgozik, s mindaddig javítgatja, amíg elégedett nem lesz vele. Ausztrál létére rendkívül népszerű az Egyesült Államokban és a UK-ban is. Eddig három novelláját jelölték Hugo-díjra, ami - tekintve, hogy ezt a díjat az USA-ban osztogatják -, ő pedig ausztrál, szinte példátlan. (1996-ban a "novellette" kategóriában két írását is jelölték.) Gardner Dozois, az ismert amerikai szerkesztő szerint Egan "talán a legtehetségesebb és legkiemelkedőbb új író a kilencvenes években". Az tény, hogy Greg Egan stílusa, látásmódja és matematikusi háttere meglehetősen egyénivé teszik műveit. Nem szokványos történeteket ír, elveti a sablonokat, és mindig igyekszik valami váratlan megoldásra törekedni. Büszke arra, hogy műveinek java része oly kidolgozott, hogy a kiadók szerkesztői még csak bele sem javítanak - ami pedig ritka dolog. Az időszaki magazinokban publikált legjobb novellái két kötetbe gyűjtve jelentek meg; Axiomatic (1995) és Our Lady of Chernobyl (1997, Csernobili Miasszonyunk). A harmadik gyűjteményes kötete ez év szeptemberében lát napvilágot Luminous címmel. Az Axiomatic című kötet számos novellája már magyarul is olvasható a Cherubion Kiadó kemény kötésű antológiáiban. Valószínűleg, aki olvasta az Ölelés (The Caress), a Végtelen gyilkos (The Infinite Assassin) vagy a Páncélkazetta (The Safe-deposit Box) című írásokat, az megjegyezte magának az író nevét... És akinek tetszenek ezek az elgondolkodtató, merész írások, azok örülhetnek, mivel az Axiomaticban található többi novella is hamarosan olvasható lesz a Cherubion antológiákban. Mint ahogy a Galaxis Könyvek sorozatban is tervbe vettük újabb Egan-regények publikálását. N. I.