GABRYEL FLYNT. Sötét szárnyak

GABRYEL FLYNT

Sötét szárnyak

AD

LIBRUM

Budapest, 2010

©2010 a szerző ISBN 978-615-5014-40-6 Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részeit a kiadó előzetes írásos engedélye nélkül tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel – elektronikus vagy más módon – közölni. Felelős kiadó: az Ad Librum Kft. ügyvezetője © Ad Librum Kft. 1107 Budapest, Mázsa tér 2-6. [email protected] www.adlibrum.hu Korrektúra: Tölgyesi Bánk Borító: Szabó Borka Nyomda: Litofilm Kft. A könyvvel kapcsolatban www.adlibrum.hu/Gabryel-Flynt

további

információ:

I A zöld köd

Franciaország, 1695 Babonák és misztikumok kora volt, mikor az emberek félték és hitték a természetfölöttit. Az egyház foggal-körömmel harcolt ez ellen, s igyekezett visszaterelni eltévedt bárányait a nyájba. Ám a már beteges félelem egyre nagyobb tömegeket kényszerített arra, hogy jelképekben, szobrokban higgyenek. Bíztak benne, hogy e talizmánok megóvják őket s szeretteiket az éj teremtményeitől, és egyben saját démonaiktól is. Hogy háborúztak, véres csatákat vívtak területekért a vallás szent nevében, máskor is előfordult. Senki sem lepődött meg, hogy ember embert öl, hiszen mindennapos dolognak számítottak e barbár cselekedetek. A királyok – olykor csak unalomból – csatákat indítottak a szomszéd tartományok ellen, hiszen nekik is kijárt a szórakozás. A sírásó boldog volt, hogy van munkája, a farkasokat nem űzte a falvakba az éhség, s még az özvegyen maradtak könnyei is felszáradtak, ha a győztes uralkodó szétosztotta a hadizsákmányt. De fokozatosan, alig észrevehetően kezdtek megváltozni a dolgok. A halál gyorsabban és nagyobb számban tizedelte meg isten gyermekeit, mint bármilyen járvány vagy háború. S nem csak a férfiak estek áldozatul. Nők, gyermekek tűntek el az éj leple alatt, majd kerültek elő holtan, kilométerekre otthonuktól. Pásztorok tetemét dobta ki a folyó magából nyájaikkal együtt. Legendák keringtek egy város tízes létszámú éjszakai őrjáratáról is, mely nem tért vissza útjáról – soha nem találták meg őket. Jean-Briant, La Rule grófja akkor elégelte meg a rejtélyes esetek sorát, amikor a földjéhez tartozó egyik falu teljes lakosságát, éjszaka pár perc leforgása alatt, titokzatos módon legyilkolták. A holttesteket hatalmas halomba hordták a falu főterén, a házakat földig rombolták; nem maradt más, mint a kietlen pusztaság, közepén a toronyra emlékeztető, egymásra hányt holttestekkel.

Jean-Briant kastélya dolgozószobájában járkált fel s alá. Egy későn hazaérkező vadász hozta meg neki a szörnyű hírt. Éppen az uraság birtokán akart átvágni, hogy előbb hazaérjen, mikor akaratlanul is szemtanúja lett a vérengzésnek. A szerencsétlen ember remegő tagokkal kuporgott a gróf íróasztala előtti székben. Szívesebben állt volna, ahogy azt az illem megköveteli, de lábai a félelemtől felmondták a szolgálatot. – Egyszerűen lehetetlen, amit állítasz! – fortyant fel a gróf már másodszorra. – Tehát ott álltál pár méterre, körülötted összedőltek a házak, a csűrök, az istállók; az emberek futva menekültek, és egyszer csak meghaltak?! De mitől? A vadász buzgón bólogatott, s már-már ronggyá hajtogatta a kezeiben tartott kalapot. – Higgyen nekem, nagyuram! A Jóisten a tanúm! Nem láttam mást, csak sikoltozó alakokat, akik kiszaladtak a házaikból, és egyszer csak váratlanul összeestek. Mintha valami láthatatlan erő a földre rántotta volna őket; ekkor már sikoltani sem tudtak. Elkerekedett a szemük, és végük volt. És ott volt még az a köd.. Az az ijesztő, világoszöld köd, ami mindent belepett… A férfi sírva gyűrte tovább a kalapját. A gróf megállt egy pillanatra, és kinézett a nagy boltíves ablakon. Jó kiállású, fiatal férfi volt. Nagy barna szemeivel mintha a veséjébe látna mindenkinek. Tekintete nyílt és őszinte; hosszú barna haja hullámokban omlott széles vállaira. Huszonhét évesen önállóan igazgatta a La Rule-i birtokot, amit nem sokkal korábban örökölt meg az apjától. Sokan felnéztek rá. Bátor és egyenes embernek ismerték országszerte. Segített azokon, akik bajba kerültek, és a falubeliek életét is igyekezett könnyebbé tenni. Kevesebb adót rótt ki, mint más földesurak, de cserébe elvárta a hűséget és a feltétlen engedelmességet. A parasztok és a jobbágyok tudták, mindenben számíthatnak urukra. Nem kellett már tartaniuk a rablóbandáktól sem, akik egy időben rendszeresen betörtek a birtokra, s kedvükre fosztogattak. A gróf harcot indított az ilyen garázdák ellen, míg végül rendszeres rajtaütései meghozták a kívánt eredményt: több mint száz bandita végezte a bitófán vagy a kínpadon. Az emberek áldották is a nevét az egész környéken. Jean-Briant ezért most joggal érezhette úgy, hogy cserbenhagyta a faluban élőket, hiszen nem volt képes megakadályozni, hogy

6

lemészárolják őket. Leginkább a bosszú gondolata foglalkoztatta, ám legbelül mégis tudta, nem rohanhat fejjel a falnak. – Bizonyos vagy hát benne, hogy az a köd, amit láttál, valóban zöldes színű volt? – kérdezte még mindig az ablaknál állva. – Esküszöm, nagyuram! Esküszöm mindenre, ami szent! – hebegte a vadász. – Különös fénye volt, mintha ragyogna… A gróf bólintott. – Elmehetsz! És köszönöm a segítségedet. Miután a férfi hajlongva távozott, Jean-Briant leroskadt az ébenfa íróasztal mögötti székbe, és tenyerébe temette az arcát. Inasa, egy alacsony, fiatal fiúcska ekkor lépett be az ajtón. Elszorult a szíve, mikor meglátta gazdáját az asztalra borultan zokogni. Odaállt mellé, és finoman megérintette a karját. – Ön semmiről sem tehet, gróf úr! Jean-Briant összerezzent, és felemelte a fejét. Könnyei végigszántották kipirult arcát. – Tévedsz, Jacques! – mondta rekedten, és hátradőlt a széken. – Megakadályozhattam volna, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Istenem, mennyi árulkodó jel volt! Hányszor hallottam a rémtörténeteket az eltűnt emberekről, és a zöld színű ködről, ami halált hoz. Azt gondoltam, majd idővel abbamaradnak e rejtélyes esetek; hogy ez inkább valami járvány lehet, ami megtizedel bennünket, és csakhamar előáll valaki a megoldással. Lusta és hanyag voltam, Jacques! Azt hittem, meg tudom védeni a birtokot és a falut. Bíztam benne, hogy a tekintélyem eltántorítja ezt a… ezeket a… – hirtelen elnémult. A fiú értetlenül ráncolta a homlokát. – Ezeket a… miket, uram?! Tudja, mi okozza a gyilkosságokat? A gróf rátekintett nagy barna szemeivel. – Csupán sejtéseim vannak, de még nem vagyok biztos a dolgomban. És különben is lehetetlen… Az ő módszerük más… Jacques türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra. – Mégis, miről beszél, uram? Jean-Briant vagy öt percig ült némán, gondolataiba merülve. Majd hirtelen felpattant.

7

– Ide figyelj, Jacques! Szólj azonnal a doktor úrnak; menjen le most rögtön a faluba, válasszon ki a holtak közül egy férfit, egy nőt és egy gyermeket! Hozassa a kastélyba, és boncolja fel őket! Jacques-nak a rémülettől tágra nyílt a szeme. – De uram… – Boncolja fel őket, és próbálja megállapítani, mitől haltak meg! A fiú elsápadt. – Ezt nem szabad, gróf úr! Ha az egyház megneszeli… – Nem fogja megneszelni! – Jean-Briant gúnyosan mosolygott. – Óh, az egyház! Ha a drága püspök úr tudomást szerezne mindarról, ami az elmúlt években a kastélyban történt, talán fel is gyújtaná velünk együtt. Van fogalmad róla, hányszor szereztem már hullákat a doktor úrnak, hogy kedvére tanulmányozhassa az emberi test rejtett titkait?! A szegény inas arcszíne percenként váltott lángvörösből falfehérbe, amint hallgatta, hogy ura milyen élvezettel beszél kiterített holttestek felvágásáról, s arról, hogy a különböző szerveket tartósítani is lehet. Ezeket egy félreeső helyen hét lakat alatt őrzik valahol a pincékben. Jean-Briant derűsen pillantott megdermedt szolgájára. – Ugyan már, fiam, ez a tudomány! Mit gondolsz, egyes betegségek ellenszerét hogy találnánk meg? Előbb tudnunk kell, miben halt meg az illető, és hogy a kór milyen hatással volt a szerveire. Az elért eredményeket szeretnénk majd nyilvánosságra hozni; ám ahogy te is mondtad, az egyház nem örülne ennek. A papok mindig is ellene voltak a fejlődésnek. Csak saját magukkal törődnek, emellett pedig nagy gondot fordítanak arra, hogy bekötve tartsák az egyszerű emberek szemét. A nép pedig fejet hajt előttük. Engem még apám nevelt arra, hogy ne hagyjam becsapni magam általuk. Ne érts félre, hívő ember vagyok. De ha valami érdekel, utána járok, ha pedig valamit nem értek, addig kutatok, míg meg nem lelem a megoldást. Most is ezt fogom tenni. Kérlek, szólj a doktor úrnak! Meg kell tudnunk, mi folyik itt! Jacques meghajolt és távozott. A gróf dolgozószobája a kastély könyvtára is volt egyben. A hatalmas terem mennyezetig érő, szépen faragott polcai roskadoztak a különböző nagyságú, formájú és témájú könyvek sokaságától. Az egészen apró, tenyérben is elférő piciny füzetecskéktől az óriási méretű és súlyú lexikonokig, az ütött-kopottól az arannyal bevont

8

remekművekig minden könyv megtalálható volt itt. Homérosz és Vergilius kalandos eposzai mellett helyet kaptak Shakespeare csodálatos drámái éppúgy, mint Descartes felvilágosult értekezései. És emellett még töménytelen mennyiségű útikönyv a világ minden egyes országáról, valamint térképek, rajzok, vázlatok. Jean-Briant nagyon büszke volt magára, amiért már csaknem az összeset elolvasta. Lassú, óvatos léptekkel haladt el hőn szeretett könyvritkaságai előtt; mintha azok aludnának, s ő vigyázna, nehogy felébressze valamelyiket. Időnként megállt, lekapott egyet közülük, fellapozta, de azon nyomban vissza is tette. – Hol lehet? – suttogta alig hallhatóan. Úgy ismerte könyvtárát, mint a saját tenyerét, mégis aggodalommal töltötte el, hogy nem találja, amit keres. Sokáig tanácstalanul álldogált a megannyi értékes literatúrát figyelve, majd hirtelen megragadta a fal mellé támasztott létrát, odahúzta az egyik polchoz, és felmászott rajta. A polc legtetején fekete bőrkötésű művek sorakoztak egymás mellett. Jean-Briant sorban belelapozott mindegyikbe, majd kis idő elteltével elégedett mosoly jelent meg szája szegletén. Egy lexikon nagyságú fekete könyvet tartott a kezében, melynek borítóján ezüstszín betűk hirdették a címet: Vámpírok. Gyorsan lemászott a létráról, elfoglalta helyét az íróasztal mögötti székben, és gyermeki lelkesedéssel ütötte föl a félelmetes titkokat sejtető fabulát.

9

Fréderic Fonteray Lassan teltek az órák. Jean-Briant gyermekkori jó barátja, doktor Fréderic Fonteray – ki egyben a kastély orvosa is volt – hat megbízható szolga segítségével kiválasztotta a halott férfit, asszonyt és gyermeket. Hamar szekérre rakták és felvitték őket a kastélyba. E kívülről s belülről egyaránt gyönyörű épület pincéinek falai ha beszélni tudnának, dermesztő dolgokról mesélnének. Ha egy vendég tévedt volna a sötét katakombák felé vezető útra, a legmélyebb szinten csak egy nagy termet talált volna, telis-tele hordókban érlelt és palackozott borokkal, természetesen a legfinomabb fajtákból. A látogató ekkora csarnok láttán, amely ily mélyen nyúlik a föld alá, nem is hihette, hogy lehet még lejjebb hatolni, le a kastély legrejtettebb zugaiba. Pedig lehetett. A legnagyobb hordó mögött, nehéz falap takart el egy kisméretű csapóajtót, amin kényelmesen csak egy gyermek tudott volna átmenni. Ám eddig még senki idegen nem jutott el; legalábbis élve nem. A csapóajtó alatt hosszú lépcső vezetett lefelé a vak sötétben, mígnem egy falnak ütközött. Átlagos kőfal volt ez: sehol egy ajtó vagy egy rés, vagy bármi, ami arra utalna, hogy a lépcső vezet valahová. Fonteray doktor és hat segédje ezen a lépcsőn haladtak végig, kezükben égő fáklyákkal. Mikor leértek, a doktor beletette fáklyáját a falból kiálló tartóba, mindkét tenyerét rátapasztotta a hideg kövek egyikére, majd erőteljes nyomással kimozdított egy ajtó nagyságú felületet. Odabent teljes sötétség honolt. Fonteray belépett a nyíláson, és rutinosan meggyújtotta a falak repedéseibe ékelt fáklyákat. Hamarosan minden fényárban úszott. Ez a helyiség volt a doktor laboratóriuma. Középen öt, egymástól szinte karnyújtásnyira lévő hosszúkás asztal várta a jobblétre szenderülteket. A terem szélein polcok, rajtuk kisebb-nagyobb,

különböző színű folyadékkal teli üvegek sorakoztak. Bennük állati és emberi szervek, végtagok, fejek lebegtek mozdulatlanul. Az egyik sarokban üvegajtós szekrény állt egymagában, rajta lakattal, tetején jókora felirattal: Mérgek. A többi vitrinben orvosi műszerek: szikék, tűk és egyéb félelmetes eszközök kaptak helyet. A doktor úr szolgái az évek alatt már megszokhatták a nem mindennapi látványt, mert az üvegekben úszkáló szervekkel mit sem törődve felfektették a hullákat az asztalra, és szó nélkül távoztak. Hozzászoktak, hogy az ilyen munka után mindig busás jutalomban részesülnek, s ez a szájukra is lakatot tett. Fonteray behúzta az ajtót mögöttük, és ragyogó tekintettel méregette a három holttestet. Úgy szemlélte őket, mint szobrász a még ki nem faragott márványtömböt, vagy mint festő az üres vásznat. Fréderic Fonteray igen fiatal orvosnak számított. Tíz évesen, mikor a többi gyermeket a vadászat izgalma vagy az egymással való játszadozás vonzotta, ő bezárkózott kicsiny szobájába a szüleitől kapott rézmikroszkóppal. Keskeny asztalkáján mindenféle apró állatot, főként bogarakat és egereket boncolt, majd nagyító alatt nézegette szerveiket, szöveteiket. A cselédként dolgozó anyát és a tanításból élő apát nem igazán érdekelte, hogy gyermekük miket művel – legalább elfoglalta magát. Tizenhat évesen már olyan ismeretekre tett szert, ami keveseknek adatott meg ebben a korban. Így nőtt fel ez a kis csodagyerek csillapíthatatlan tudásszomjától vezérelve egy kisvárosban, nem messze La Rule-től. Az ottani orvos felfigyelt a tehetséges fiúra, és maga mellé vette mint segédet. Annyira ügyesnek bizonyult a gyógyításban, hogy pár hónap elteltével már helyettesíthette is tanárát. Sokféle gyógyszert talált fel az emberek bajaira, így a városka lakói egyre jobban a szívükbe zárták. Gyakorta előfordult, hogy elhívták La Rule kastélyába, mert egyik-másik szolga időnként megbetegedett. Volt, hogy pár óra alatt talpra állította a láztól szenvedő vagy a kificamodott bokájú embereket; nem meglepő hát, hogy Fonteray tetteivel csodálatot vívott ki környezetében. La Rule grófjának fia, az akkor tizenhat esztendős Jean-Briant, élénk érdeklődéssel kísérte a vele egyidős doktor minden lépését.

11

Lassacskán barátság alakult ki a két ifjú között, így aztán Fonteray mindig szívesen látott vendégként érkezett a kastélyba. Húsz éves korukra teljesen belevetették magukat az orvostudományba és a kutatásba. Addigra Fréderic már otthagyta szülővárosát, és La Rule-be költözött mint a család magánorvosa. Akkoriban nagyon kevesen, s ők is kizárólag egyházi jóváhagyással boncolhattak holttesteket. A fiatal orvos hónapokat töltött azzal, hogy a püspöki palotában kilincselt az ehhez szükséges engedélyért, de hiába, folyton elutasították. Ilyenkor dúlt-fúlt mérgében, szólni sem lehetett hozzá. Napokkal később mégis egy levél érkezett a püspöki titkárságtól. Az ifjú doktor azonmód Jean-Briant szobájába sietett, hogy együtt olvashassák el a jó hírt. A gróf legalább annyira izgatott volt, mint barátja. Fréderic feltörte a vörös pecsétet, és kibontotta a levelet. – Na, mi lesz?! – unszolta Jean-Briant csillogó szemekkel. – Mit írnak? Fréderic-kel madarat lehetett volna fogatni egészen addig, míg bele nem pillantott a levélbe. Ekkor arca váratlanul elkomorult, szája hangtalanul suttogta a papírra vetett szavakat. A gróf elsápadt, kikapta barátja kezéből a levelet, és hangosan olvasni kezdte: Igen tisztelt Dr. Fréderic Fonteray! Sajnálattal tudatjuk Önnel, hogy kérésének – miszerint tudományos munkájának elősegítése céljából szeretne egy elhunyt emberen boncolást végezni, és az ehhez szükséges engedélyt kézhez kapni – nem tudunk eleget tenni. Tapasztalt, idős, tudós doktoraink is csak nagy körültekintés után kaphatnak ilyen engedélyt. Az Ön ifjú kora pedig mindenfajta mérlegelési lehetőséget kizár. Továbbá nyomatékosan megkérjük, ne kíséreljen meg engedély nélküli boncolásokat sem emberen, sem állaton, mert az Isten ellen való vétek! Emlékeztetnénk, mi lett idősebb kollégája sorsa, ki elkövette ezt a rettenetes bűnt. Szívélyes üdvözlettel: Joss Malkyn atya Püspöki Titkárság

12

Ui.: Szíveskedjék megjelenni nálunk szerda délután egy kihallgatáson. A püspök úr személyesen szeretne megbizonyosodni arról, hogy megértette a levélben leírtakat. Kelt: Párizs, 1688. Fréderic megkövülten ült le az ágyra. Szemeiben düh és elkeseredett gyűlölet tükröződött. Pedig mennyire más volt ő valójában! Szép arca, folyton fürkésző tekintete, félhosszú, copfban összekötött aranyszőke haja és magas, vékony termete megigézte a nőket. S ő egy percig sem titkolta, hogy a kastélyban eltöltött évek alatt bizony igyekezett a cselédlányok kedvére tenni. Jean-Briant a megfelelő szavakat keresve köszörülte a torkát. Másodpercekig csak bámultak egymásra, majd a doktort hirtelen elöntötte a méreg. Társa alig tudta követni, mert gyorsan, s majdhogynem összefüggéstelenül beszélt. – Hogy veszik a bátorságot?… miért nem nekem? Túl fiatal?! – Csillapodj! – kérlelte szelíden a gróf. Fonteray felpattant, és idegesen járkálni kezdett. – Nem, Jean-Briant! Nem csillapodok le! Ez felháborító! Idős, tudós doktorok? Kétszáz évig is élhetnének, akkor sem lesz olyan nagy tudásuk, mint most nekem! Csak belehajtják az igába a fejüket, és úgy bégetnek, ahogy a papok fütyülnek; nincs köztük egyetlen szabadgondolkodó sem! Fogalmuk sincs a modern orvoslásról, és soha nem is lesz! Hát nem tudják felfogni? Nem tudják megérteni, hogy én egy… Nem tudta befejezni, mert Jean-Briant belé fojtotta a szót. – Ülj le végre, és jól figyelj arra, amit most mondok! A gróf a legnagyobb komolysággal beszélt. A doktor még sosem látta ilyennek. Azonnal leült az ágyra, mert megrémítette barátja hűvös, parancsoló tekintete és ellentmondást nemtűrő hangja. – Hallgatlak! – Helyes! Fréderic, én jól tudom, hogy te egy géniusz vagy. Képességeid alapján a világot is kormányozhatnád. Csak az a baj, hogy ezt az egyház is tudja. Már rég kinőttünk a középkorból, de még mindig a papok irányítanak minket, s az a véleményem, nem is lesz ez másként

13

soha. És pont ezért félnek minden olyan elmétől, aki esetleg véget vethet a hatalmuknak, aki felnyitja az emberek szemét. Fréderic összevonta szemöldökét, és mélyen hallgatott. – Tudom, hogy mi történt a kollégáddal. Ő volt a mentorod is, igaz? – Ő karolt fel engem. A szülővárosomban mindenki nagyon tisztelte. Kivégezték, mert meg akarta állapítani, mitől halt meg az egyik betege. – Kivégezték? – Igen! Börtönbe zárták, és ez a halálát jelentette. Tüdőgyulladást kapott a hideg cellában télvíz idején, és pár hét alatt meghalt. Nem hívtak orvost hozzá, látogatót sem fogadhatott, pedig hányszor próbáltam bejutni hozzá… Én… én meg tudtam volna gyógyítani! – Fonteray hangja elcsuklott, könnyei hangtalanul csöpögtek a földre. – Tudod, barátom, én ezt kivégzésnek nevezném! Jean-Briant lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, szánakozva nézett az ifjú doktorra. – Biztos vagyok abban, hogy meggyógyítottad volna, de nem tüdőgyulladásban halt meg. A püspök végeztette ki. – Miről beszélsz? – kérdezte a doktor elakadó lélegzettel. – Már rég el kellett volna mondanom, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá – feszengve gyűrögette kabátja ujját a gróf, és igyekezett elkerülni barátja tekintetét. – Nem akartalak elkeseríteni, de most már úgy gondolom, túl vagy azon a ponton, hogy még ennél is jobban gyűlöld az egyházat. – A lényeget! – A püspök végeztette ki, ahogy mondtam. Szereztek valahonnan egy hamis tanút, aki azt állította, hogy a beteg még élt, mi több magánál volt, mikor a doktor felboncolta, és hogy szántszándékkal ölte meg. Tehát élveboncolás volt a vád, de ez nem volt elég a szentséges atyáknak. Igazad volt, valóban a börtönben hunyt el. A püspök parancsba adta, hogy addig kínozzák, míg be nem ismeri szörnyű tettét. Nem ismert el semmit, és végül belehalt a kínzásokba. – Hazudsz! – üvöltötte magából kikelve Fonteray. Jean-Briant volt az egyetlen a szobában, akin kitölthette bosszúszomját. Megragadta a vállánál, a falhoz lökte barátját, és kétszer-háromszor meg is ütötte az arcát. A gróf némán tűrt minden ökölcsapást, bár a szája sarkából vér szivárgott. Fréderic végül teljesen

14

összeomolva térdre esett, és csak sírt és sírt, lelke a hosszú percek elteltével sem könnyebbült meg, sőt, inkább minden egyes könnycseppel nehezebbé vált fájdalmának elviselése. Jean-Briant letörölte ajkáról a vért, és leguggolt a doktor mellé. Akkor látta utoljára sírni. Azon a napon valami örökre kihunyt Fréderic Fonteray szívében. A papok gonoszsága miatt elvesztette Istenbe vetett hitét, és onnantól kezdve csak a kutatásnak élt. A birtok lakóin kívül többé nem volt hajlandó mást meggyógyítani. Amikor aztán sok év elteltével a püspök élet és halál közt lebegve könyörgött neki, hogy mentse meg, mert perforálódott a vakbele, és nem találtak más orvost a környéken, ő csillogó szemekkel mondott igent a felkérésre. A püspök még aznap éjfél előtt meghalt, de előtte a saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy mi is az az élveboncolás. A gróf tehát latba vetette minden befolyását, hogy barátjának ne kelljen megjelennie a megadott időpontban a püspök előtt. Mikor ezt elérte, megígérte Frédericnek, hogy ezentúl kedvére kutathatja az emberi test rejtett titkait. Fonteray nem értette miről beszél. – Hisz nincs engedélyünk! Jean-Briant közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Gondolod, hogy La Rule grófjának holmi engedélyre van szüksége céljai eléréséhez?! Megpróbáltuk a becsületes utat, de belebuktunk, most megpróbáljuk a tiltottat. – És ha abba is belebukunk? – Nem fogunk, ha okosan játszunk! A temetőben mindig találni frissen eltemetett halottakat. Majd kihantoljuk és idehozzuk őket. – Ide? – kérdezte döbbenten a doktor. – Mégis, hogy gondolod? Ehhez a munkához egy tökéletesen felszerelt laboratóriumra van szükség. És az is fontos, hogy ne zavarjanak közben. Hogyan fogjuk titokban tartani? Ha elkapnak, minket is kivégeznek! – Mindenre van megoldás. Persze csak akkor, ha még mindig érdekel a kutatás. Fonteray nem szólt semmit. Forrón megszorította barátja kezét, s szemeiben végre az öröm fénye csillogott. Nem sokkal e beszélgetés után megépült a lépcső, a csapóajtó és a titkos laboratórium, melyre a doktor mindig is vágyott.

15

Kolosszomidák Jean-Briant órák óta ki sem mozdult a dolgozószobájából, annyira lekötötte az előtte heverő fekete bőrkötésű könyv, melynek borítóján a sokat sejtető cím nagy ezüst betűkkel díszelgett: Vámpírok. Akkor ocsúdott csak fel, mikor az ajtó mögül kopogás hallatszott. – Szabad! – kapta fel a fejét mérgesen, de vonásai azonnal kisimultak, amint meglátta, hogy legjobb barátja lép be. – Á, gyere Fréderic, kerülj beljebb! No, mire jutottál a hullákkal? Felboncoltad őket? – Nem volt rá szükség – mondta a doktor. A szokásosnál is komorabb volt az arca. Közelebb lépett, és felült az asztal sarkára. – Pontosan tudom, hogy mitől haltak meg. – Tehát? – Vérveszteségtől. Egyszerűen eltűnt a vér a testükből. És még valami: mindegyik halott nyakán két kicsiny seb található egymástól körülbelül négy centiméterre, közvetlenül a nyaki verőér fölött. Egyértelműnek tűnik, hogy mi történt, de mégis, kicsit kételkedek. Jean-Briant e szavakra Fréderic elé tolta a nehéz könyvet, és kinyitotta az első oldalon. A doktor felcsíptette orrára az okuláréját, és hangosan olvasni kezdte a régies betűkkel írt sorokat: „A vámpírizmus A vámpírizmus arra utal, amikor valaki emberi vagy állati vért iszik; rendszerint nyakon keresztül, ahol a legkönnyebb hozzáférni a főartériához. Bizonyos helyeken az emberek hitték, hogy természetfeletti hatalomra tehet szert, aki más vérét megissza. Ebben az értelemben a vámpírizmus egy ritkábban előforduló formája a kannibalizmusnak. A vámpír egy mitikus lény. A népi kultúrákban

rendszerint egy újraélesztett holttest, ami emberi vagy állati véren él, és sok esetben természetfeletti képességekkel rendelkezik, mint az emberfeletti erő és gyorsaság, állatok fölötti hatalom vagy átváltozás.” Fonteray hallgatott egy darabig, majd becsukta a könyvet, és megnézte a borítóját. – Tehát egyezik a véleményünk. De én mégis azt mondom, nincs az a vámpír, aki pár perc leforgása alatt ki tudna irtani egy egész falut. – Akkor tucatnyi vámpír tette! Van más ötleted? – tárta szét a karját Jean-Briant. – És mivel magyarázod a ködöt? A gróf felállt székéből, az ablakhoz sétált, és kinézett rajta. A nap még nem bukkant fel a látóhatáron, így a kastély környékén szürkés pára derengett. – Én már nem tudom, mit gondoljak, Fréderic. De talán akad valaki, aki fényt deríthet a titokra. – És ki lenne az? – Mi mindig mindent megosztunk egymással, nemde? – Fréderic némán biccentett. – Esküszöm, hogy nincsenek titkaim előtted, ám amit most készülök elmondani, arról eddig senkinek sem beszéltem. Mindez tizenhat évvel ezelőtt történt. Tizenegy éves kisgyerek voltam, ám apám szemében ennyi idősen az ember majdhogynem felnőttnek számított. Ami azt illeti, születésem óta tartózkodó volt velem szemben. Büszke volt rá, hogy fia van, aki majd továbbviheti a család nevét, de talán éppen ezért nagyon szigorúan bánt velem. – Bocsáss meg, de én nem ilyennek ismertem őt! – szólt közbe Fonteray. – Valóban nem. Te már azt az idős grófot ismerted, akinek mindig mindenkihez volt egy jó szava. Akkor, tizenhat évvel ezelőtt változott meg, és lett odaadó, gondos szülő. Úgy emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna. A vadászati idény épphogy elkezdődött. La Rule-ben ez mindig nagyszabású rendezvénynek számított. Ilyenkor Franciaország legkülönbözőbb részeiről érkeztek vendégek a kastélyba: grófok, bárók, néha még hercegek is részt vettek a mulatságon. Egyszóval összegyűlt a nemesség apraja-nagyja. Minden lakosztályt

17

vendégek foglaltak el. Többségük otthon hagyta asszonyát és leányát, hisz ez – akárcsak ma is – a férfiak sportja. De a fiúgyermekek, kicsik és nagyok egyaránt, már részt vehettek a neves eseményen. Szívesen játszottam a korombeli társaimmal, amíg az előkészületek zajlottak. Ez akár egy hetet is igénybe vett, és ezalatt velünk, gyerekekkel senki sem foglalkozott. Szabadon járhattunk ki-be a kastélyba; voltunk tizenöten, de lehet, hogy húszán is. Gyakorta eszeltünk ki buta, otromba tréfákat a cselédség rovására. Emlékszem, egyszer meggyújtottuk az egyik cselédlány szoknyáját, amikor lehajolt, hogy felmossa a padlót. Frédericből kitört a nevetés. – Most már igazán nem csodálom, hogy apád oly szigorúan bánt veled. – A többiek rángattak bele! – tiltakozott kacagva Jean-Briant. – Persze, én is azt mondanám! – A lényeg az, hogy amikor apám megtudta, mit tettünk, azonnal kitiltott minket az épületből, és onnantól kezdve csak a parkban játszhattunk. Jean-Briant újból az ablakhoz fordult, és intett barátjának, hogy álljon mellé, és nézzen ki ő is. A hosszú, sötét, ködös éjszaka után a pirkadat volt a legszebb dolog, amit a két férfi láthatott. Ahogy a nap előbukkant a hegyek mögül, és vérvörös sugarai megfestették az erdőt és a kastélyt, elűzve ezzel a sötétség démonait, mindketten úgy érezték, mintha az éjszakai vérontás csak egy baljós rémálom lett volna. Az épület előtti teret hatalmas park foglalta el. Impozáns szökőkutak, barátságos lugasok, díszes virágágyások és sziklakertek, gondosan nyírt bokrok, kicsiny sövényekből kialakított útvesztők, valamint fenséges szobrok és terebélyes fák alkották a maga nemében páratlan franciakertet. Ezt a lenyűgöző botanikai ritkaságot semmi sem választotta el az erdőtől. A park legvégében álló két szobor, szokatlan módon, a kastélynak háttal volt állítva. – Megnézted már azt a két monstrumot az erdőszélen? – kérdezte Jean-Briant. Fréderic arra bámult, amerre barátja mutatott. A két hatalmas, egyenként három méter magas, egymástól körülbelül két méter távolságra álló alakokat lehetetlen volt nem észrevenni. – Persze, már többször elmentem mellettük – mondta a doktor.

18

– Két óriás férfi, akik valamilyen lándzsát szorongatnak az egyik kezükben, a másikban pedig feszületet tartanak a magasba. Mindig úgy gondoltam rájuk, mint a birtok őreire. – Bizonyos értelemben azok is – ismerte el a gróf. – Gyere, menjünk! – Hová? – Megnézzük őket közelebbről. A két férfi kisietett a szobából, végig a homályos folyosón, le a lépcsőn, átvágtak az előcsarnokon, és már kinn is voltak a kertben. Széles, kővel kirakott ösvény vezetett a bejárattól egészen az erdőig. Ennek az ösvénynek a két szélén álltak őrt az óriások, pár lépésnyire az erdőtől. A gróf és a doktor megálltak előttük, és alaposan szemügyre vették őket. Pont olyanok voltak, mint amilyennek az imént Fréderic leírta: nagyok, fenyegetőek, kezükben lándzsa és kereszt. A bronzból készült alakok tetőtől talpig mezítelenek voltak. Fejükön megcsillant a nap sugara; testük minden részét izomkötegek borították. – Gyermekkoromban rengeteget töprengtem, hogy vajon mit jelképezhetnek – mondta Jean-Briant. – A többi gyerekkel sokat játszottunk itt. Felmásztunk a tetejükre, elbújtunk mögöttük; menedékül szolgáltak, ha fogócskáztunk. Az egyik nemes úr, egy negyven év körüli gróf – akit mellesleg te is jól ismersz – meglátott minket, amint célba dobást játszottunk. Versenyeztünk, hogy melyikünk tudja legmesszebbről eltalálni kaviccsal az egyik feszület közepét. Először csak udvariasan szólt ránk, hogy hagyjuk abba a játékot, mert ha ezt az apám megtudja, nagyon mérges lesz. Megvártuk, amíg elmegy, és természetesen tovább folytattuk a dobálást. Újból visszajött, és azt mondta, hogy amiért szégyent hoztunk apáinkra ezzel a viselkedéssel, térdeljünk le a szobrok elé, és imádkozzunk a bocsánatukért. Legalább másfél órán át térdepeltetett bennünket a fűben. Ez volt a büntetésünk. Nagyon dühös voltam rá, amiért beleszólt a játékunkba, ezért megkerestem apámat, hogy bepanaszoljam nála. Azt gondoltam, egyetért majd velem, és jól megdorgálja a nemest. De nem így történt. Elszámítottam magam, és ez roppant súlyos következményekkel járt. Ha jobban belegondolok, azon az éjszakán kihalhatott volna miattam a családunk.

19

Fonteray összevont szemöldökkel nézett barátjára, s látta rajta, hogy a felszínre törő emlékek rendkívüli módon megviselik. Jean-Briant beállt a két szobor közé, összezárta a lábát, és széttárta a karját. – Így voltam ide kikötözve! – mondta elfúló hangon. A doktor döbbenten tátotta a száját. – Mi az, hogy ki voltál kötözve? Ki tette? És egyáltalán, apád hogy engedhette meg? A gróf keserűen mosolygott. – Hisz ő adta parancsba. Miután végighallgatott, se szó, se beszéd lekevert egy akkora pofont, hogy végigvágódtam a dolgozószobája padlóján. Aztán megragadott a hajamnál fogva. Azt hittem, ordibálni fog, de csak suttogott sejtelmes, félelmetes hangon. Elmondta, hogy a Kolosszomidák – tehát a bronz szobrok – évszázadok óta őrzik a birtokot, védelmet nyújtanak a vámpírok, a boszorkányok és a vérfarkasok ellen. A kereszt, amit megdobáltunk, elrettenti ezeket a lényeket, ezért nem merik megközelíteni a kastélyt. A másik kezükben lévő lándzsa – ami egyébként kihegyezett, hosszú karó – azt szimbolizálja, hogy ha mégis idemerészkednek, karóval a szívükben fogják végezni. Mikor megdobáltam a szobrokat, apám szerint szégyent hoztam egész családunkra, amiért bűnhődnöm kell, ezért a Kolosszomidákra bízza a sorsomat. Fogalmam sem volt mit jelent ez, ám rövidesen megtudtam. Szégyenszemre a hajamnál fogva vonszolt ki a parkba, egészen a szobrokig. Ott megparancsolta a szolgáknak, hogy hozzanak erős bőrszíjakat, kössék össze a lábamat, majd a kezeimet kötözzék a góliátokhoz. Mire elkészültek, úgy néztem ki, mint Krisztus a keresztre feszítés után. A nemes urak és fiaik ott álltak körülöttem. Fel sem fogtam, mi történik velem; azt hittem, tréfa az egész; hogy pár percig ki leszek kötve, aztán mindenki egy jót nevet rajtam; levágják a szíjaimat, és elfelejtjük az egészet. De senki sem nevetett, és senki sem lépett elő késsel a kezében, hogy kiszabadítson. A grófok, bárók és hercegek csak néztek engem: mintha azt lesnék, mikor csap már végre belém a villám. Gyermekeik pedig szemlesütve, lehorgasztott fővel ácsorogtak mellettük. Ekkor olyasmi történt, amire végképp nem számítottam. Kissé megkésve csatlakozott hozzánk az a barnás szőke hajú, tengerkék szemű úriember, aki egy órával azelőtt térdepelésre kényszerített minket, bizonyos Jean-Francois de Leroy gróf. Ismerős a

20

név, ugye? Elsápadt, amikor meglátott kikötve. Gyorsan megkerülte a félkörben álló tömeget, megállt apám előtt, és kérdőre vonta. A férfiak között a döbbenet moraja futott végig, hiszen vendéglátójuk köztiszteletben álló nemesember volt, akit még soha senki nem mert kérdőre vonni. Ő is megrökönyödött, de csak egy pillanatra. – Ön vendég a házamban, Jean-Francois! Mégis, honnan veszi a bátorságot? Jean-Briant az én fiam. Jogom van tehát olyan büntetést kiszabni rá, amilyet méltányosnak tartok. – Ne felejtse el, Monsieur, hogy egy gyermekről van szó! Abban a pillanatban jöttem rá, hogy Leroy gróf nem büntetni akart a másfél órás fohászkodással, csupán meg akart óvni apám haragjától. Ha nem árulkodom, most nem lennék ilyen kínos helyzetben. – Ő már nem gyerek!! – kiabált apám magából kikelve. – Ha eddig az is volt, ma éjjel garantálom, hogy felnő! Jean-Francois azonban nem hagyta annyiban a dolgot. – Azzal is számolt, hogy ha egész éjszaka itt hagyja kikötve, reggelre esetleg nem lesz már, aki férfivá érhetne? – Egész éjszakára itt akarnak hagyni? Akkor szólaltam meg először. Reszkettem a félelemtől. Az erdővel szemben védtelenül, egy szál magamban?! Az ember az ellenségének sem kívánna ilyesmit. Különösen nem azokban az időkben. – Vezekelned kell a bűnödért! – kiáltotta az apám, s megvetően pillantott rám. Úgy éreztem, élvezi, hogy megszégyeníthet. – Kérem, gróf úr! – Jean-Francois szinte már könyörgött. – Egy gyermeki csínytevés miatt képes lenne feláldozni a fiát? Arról nem is beszélve, hogy ezen okból kiköttethetné mindegyikünk gyermekét, hisz ők ugyanúgy részt vettek a játékban, mint Jean-Briant. Én már megbüntettem mindannyiukat: másfél órán át térdepeltek a szobrok lábánál, és imádkoztak bocsánatukért. – Ön megfeledkezik magáról, kedves barátom! Egyrészt nem kértem a tanácsát, másrészt mivel Jean-Briant a házigazda fia, példát kellett volna mutatnia a többi fiúnak avval, hogy véget vet a szentségtörő játéknak. De ő ehelyett inkább ösztönözte őket. Társai tehát nem hibásak, hacsak nem abban, hogy vakon követték vezérüket. A vitának vége! A fiú itt marad reggelig.

21

Jean-Francois gondterhelt arccal nézett rám, fátyolos tekintetében aggodalom tükröződött. Hálás voltam neki, amiért minden követ megmozgatott szabadulásom érdekében. Ismét apámhoz fordult, és suttogva, nehogy véletlenül meghalljam, azt mondta: – Imádkozni fogok, hogy az éj sötét teremtményei megkíméljék a fia életét, mert ha nem így lesz, reggelre kihal a családja. Tekintve, hogy nincs másik gyermeke, a La Rule név örökre feledésbe merül! Udvariasan meghajtotta magát, bátorítóan megsimogatta a fejemet, azzal magára hagyta a társaságot. Apám egy percig némán meredt utána. Már-már azt gondoltam, hatottak rá a gróf intelmei, de miután megvonta a vállát, és felszólította vendégeit, hogy térjenek vissza a kastélyba, minden reményem szertefoszlott. A vendégek némán engedelmeskedtek szavainak. Mikor láttam, hogy eltávolodnak, apám után kiáltottam. Sírtam, könyörögtem neki, de csak azt értem el, hogy visszajött hozzám, újból arcul ütött, és bekötötte a számat egy kendővel. – A helyedben én most buzgón fohászkodnék a Kolosszomidákhoz, hogy óvjanak meg. A sorsod az ő kezükben van. Ha elnyered a bocsánatukat, megvédenek. És magamra hagyott. Pár percen belül teljesen besötétedett, és megjelentek az ég első csillagai. Lassacskán az összes fény kihunyt a kastélyban. Először a vendégek tértek nyugovóra, majd a szolgák, így már csak én voltam az egyedüli ember La Rule-ben, akit ébren tartott a rettegés.

22

Az Őrangyal Szabályosan remegett a szívem, de nem a hűvös éjszaka miatt. Az erdő mélyéről különös hangok szűrődtek felém. Megroppant az avar, mintha valaki vagy valami járkálna a sűrűben, aztán néma csend. Majd állati hangok hallatszottak. Baglyok huhogtak egy fa tetején, távol farkasok vonyítottak, mintha csak az én halálomat jósolnák. De mindez semmi volt ahhoz képest, ami egy halálra rémült gyermek képzeletében megszülethet. Ahogy a hold felkelt, és megvilágította a sudár fenyőket, furcsa árnyékok kezdtek kibontakozni a sötétből. Örültem a holdnak, mert egy kis világosságot adott, ami melegséggel töltött el. Ám rögtön megriadtam, amint egy rettenetes üvöltés hasított bele az éjszakába. Nem tudtam, hogy emberé vagy állaté, de az utolsó hang volt, ami elhagyta a szerencsétlen torkát. Később, esküdni mertem volna, csontropogást és csámcsogást is hallottam. Nagyon késő lehetett, amikor a félelemtől vagy a kimerültségtől elnyomott az álom. Nem baj, ha alszom – gondoltam magamban. Mire felébredek, ezer ágra süt majd a nap, és értem jönnek, hogy eloldozzanak… Fogalmam sincs, meddig alhattam fejemet a karomra döntve, megroggyant lábakkal, de mikor kinyitottam a szemem, ugyanaz a sötétség fogadott, mint amikor lehunytam őket. A hold állásából ítélve – ezen persze csak később gondolkodtam el ág egy vagy két óra lehetett. A szél kicsit megélénkült, és a fák lombjai suttogni kezdték erdei dalukat. Amikor a szél már nem ringatta a lombokat, csontig hatolt a csend. Mint a téli hideg, titokzatos volt és végtelen. Azt hittem, az állati hangok a legrosszabbak, de tévedtem. Nemsokára sűrű léptek zaja hatolt el hozzám, majd az erdő szélén öt farkas jelent meg. Nem tűntek sem ellenségesnek, sem éhesnek; én

mégis nagyon megijedtem. Megálltak velem szemben, és a levegőt szimatolták. Pár pillanatig nem is történt semmi; csak álltak ott, és egymást nézegették, mintha tanácsot kémének, hogyan tovább. Kisvártatva mégis elindultak felém. Az éj hűvös volt, ennek ellenére ömlött rólam a víz. Mielőtt azonban elérhettek volna, valami megzavarta az állatokat. Nyugtalanul visszafordultak a fák felé, és behúzott farokkal füleltek. Majd mintegy varázsütésre nagyot szökkentek, futásnak eredtek, és már el is nyelte őket a rengeteg. Hála legyen Istennek – gondoltam magamban, és valóban buzgón kezdtem imádkozni a mellettem magasodó robusztus szobrokhoz, hogy óvjanak meg, és ne engedjék, hogy a farkasok visszajöjjenek. Később beláttam, rosszul fogalmaztam meg a kívánságomat: a farkasok valóban nem jöttek vissza, ellenben valami más igen. Semmiféle nesz nem figyelmeztetett, hogy felém közelít az a lény, amitől mindig elszörnyedtem, amikor a dajkám délutánonként mesét mondott nekem. Borzadva hallgattam a különböző legendákat a világ legvérszomjasabb ragadozójáról. S mintha csak a dajka meséiből toppant volna elő, kilépett a fák közül, és megállt velem szemben legrosszabb rémálmom: a vérfarkas. Ha eddig nem rettegtem eléggé, hát épp itt volt az ideje, hogy féljek, mert pontosan olyan volt, mint amilyennek a drága asszony leírta. Az ember és a farkas keveréke a két hátsó lábán állt. Legalább két méter magas volt. Testét sűrű, csimbókokban lógó szőrzet borította. Lábain és kezein – ha ugyan kéznek lehetett nevezni azokat a nagy, bozontos mancsokat – borotvaéles fekete karmok csillogtak a holdfényben. Izmos, kidomborodó mellkasa szünet nélkül járt föl-le veszett lihegésétől. A vállai szélesek és aránytalanul nagyok voltak. Az egészen rövid nyakhoz – ami úgy tűnt, mintha behúzná – feltűnően nagy fej tartozott. Később persze megtudtam, hogy ezek a lények már-már tökéletesen arányos testfelépítéssel rendelkeznek; csak a dús szőrzet miatt – amiből hol több, hol kevesebb van – látszanak groteszk formájúnak. Bárhogy is próbáljuk szépíteni a dolgot, a feje igenis hatalmas volt és ronda. A pofája megszólalásig a farkasokéra hasonlított, annyi különbséggel, hogy a szájából kiálló agyarszerű tépőfogak sokkal nagyobbak és élesebbek voltak annál, mint amivel kisebb termetű rokonai rendelkeztek.

24

A dajkám azt mondta, hogy ezek a lények olyan emberekből fejlődtek ki, akiket veszett farkasok haraptak meg. Én azonban abban a pillanatban semmi emberit nem fedeztem fel támadómban. Riasztó volt amint ott állt, és bámult engem. Apró szemeiből csak úgy sütött az eszelős düh, a szájából ragacsos nyál csörgött. Mikor megindult felém, fenyegető morgásából tudtam, hogy ütött az órám. Próbáltam elszakítani a szíjakat, ám azok erősen fogtak; próbáltam kiabálni, de még mindig be volt kötve a szám. A torkomból feltörő hang erősen emlékeztetett arra a halálsikolyra, amit pár órával azelőtt hallottam. Gyilkosom pedig csak jött és jött, kitátott szájában öklömnyi késként villantak meg az éles fogak. Ezeket akarja a torkomba vájni! Belemélyeszti a húsomba őket, és átharapja a csigolyáimat! Vajon milyen lesz a halál? Fájni fog, vagy nem is érzek semmit? És egyből a mennyországba jutok, ahol édesanyám vár rám? Hosszúnak tűnik ahogy ezt elmesélem, de hidd el, barátom, mindez egy pillanat alatt zajlott le. Bár nekem akkor úgy rémlett, mintha lelassult volna az idő. Tágra nyílt szemmel bámultam a halál torkába, és akkor megtörtént a csoda, amiért fohászkodtam. Centiméterekre lehetett csak tőlem a fenevad, már magamon éreztem bűzös, vérszagú leheletét, amikor egyszerre valami láthatatlan erő fellökte és odébb dobta pár méterrel. A vérfarkas nyekkent egyet, majd hatalmas robajjal a földnek csapódva elterült, és nem mozdult többé. Nem értettem, mi történt. Eszeveszetten kapkodtam a fejem, mert féltem, hogy ami végzett a bestiával, talán most ellenem fordul. Szerencsére, nem így történt. Annak a valaminek vagy inkább valakinek, aki megmentette az életemet, eszébe sem jutott, hogy bántson. Az őrangyalom ott állt a vérfarkas teteme mellett, és lehajtott fejjel nézte a mozdulatlan lényt. A lábával óvatosan megrugdosta, de az állat már halott volt. Nem is lehetett másként, hiszen kitört a nyaka. Megmentőm pár pillanatig szemlélődött még, majd miután megbizonyosodott, hogy áldozata nem kel fel többé, felemelte a fejét, és fürge léptekkel elindult felém. Amikor elém ért, a hold megvilágította az arcát. Azt az arcot, azt a tekintetet sohasem felejtem el! Egy magas, vékony testalkatú, kellemes külsejű és roppant rokonszenves fiatal férfi állt előttem. Talán harminc-

25

harmincöt éves lehetett. Ébenfekete, majdnem derékig érő hosszú haját egy fekete szalag fogta össze. Elég gyászos benyomást keltett, mert a ruházata, az inge, a nadrágja, de még a csizmája is fekete színű volt. Szabályos, hosszúkás arca, amibe pár sötét hajtincs hullott, viszont ijesztően sápadtnak tűnt. Tiszta tekintet, nemességet sugárzó homlok, szépen hajló szemöldökív, enyhén mandulavágású sötét szemek, egyenes és arányos orr, keskeny és vértelen ajkak… így felnőtt fejjel visszagondolva, alighanem bármely nőt levett volna a lábáról, annyira jóképű volt. Egyáltalán nem hasonlított azokra a férfiakra, akiket addig ismertem. Ha más körülmények között találkozom vele, biztosan halálra rémülök tőle, de akkor és ott úgy éreztem, mellette vagyok a legnagyobb biztonságban. A tekintetében volt valami különös, de egyben megnyugtató is. Miután szemügyre vettük egymást, levette a kendőt a számról, és a csizmaszárából előhúzott tőr segítségével megszabadított szíjaimtól. Azonnal összerogytam. Mivel a lábaim túlságosan elgémberedtek, nem bírtam megállni rajtuk. A férfi ekkor letérdelt, és mindkét lábamat végigmasszírozta a térdemtől a bokámig. Lassan megindult a vérkeringésem, és egyre jobban lettem. Végül úgy éreztem, elegendő bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy megszólaljak. – Ki maga? – kérdeztem remegve. Abbahagyta a masszírozást, a hónom alá nyúlt, és könnyedén talpra állított. – Nem fontos, hogy ki vagyok – mondta halkan. És a hangja még megnyugtatóbb volt, mint a jelenléte. Kellemesen csengett, mégis férfiasan mély volt. – Gyere! Visszakísérlek a kastélyba. Azzal kézen fogott, és már húzott volna magával, de én nem mozdultam. Az érintése hűvös volt, mintha jégcsapot szorongatnék. – Az apám azt mondta, reggelig itt kell maradnom – tiltakoztam. – Ha most visszavisz, nagyon megharagszik rám, és újból kiköttet. Megmentőm felém fordult, és szigorúan nézett rám sötét, hideg szemeivel. – Atyád örülhet, hogy élve megúsztad a mai éjszakát, mert ha én nem lépek közbe, még eltemetni sem tudott volna. A vérfarkas ugyanis a csontokat is elrágja!

26

Ijedten meredtem rá, s ő ezt látva mélyet sóhajtott. – Nem akartalak megrémiszteni, ne haragudj! A haragom nem ellened irányul. De szerintem képtelenség akkora bűnt elkövetni, amiért egy férfi ily kegyetlen büntetést róhatna ki a gyermekére. Azzal, hogy ekkora veszélynek tett ki, az ő bűne sokkalta súlyosabb. Vagy elmeháborodott, vagy nem is szeret igazán. Akárhogy is van, most beszélni fogok vele, ám amit tőlem kap, azt nem emészti meg egyhamar! Ha elmondom neki, mi történt itt, térden állva fog könyörögni a bocsánatodért, ebben biztos lehetsz. Újból megfogta a kezem, és elindultunk az épület felé vezető kicsiny ösvényen. Azonban alig tettünk pár lépést, titokzatos kísérőm hirtelen megállt. Meg akartam kérdezni, mi a baj, de ő egy kézmozdulattal csendre intett. Láttam rajta, hogy feszülten figyeli a kastélyt. A szemei kicsiny réssé szűkültek, teste megmerevedett. A hold elbújt egy kósza felhő mögé, így teljes sötétség vett körül minket. Semmit sem láttam, csupán körvonalakat meg árnyakat. Hatalmas árnyakat, amik… mozogtak! Igen, most már én is észrevettem. Kiváltak a szökőkutak és díszfák mögül, s egyenesen felénk közeledtek. Mire a felhő elúszott a hold előtt, a két jövevény kilétére is fény derült. Azt hittem, ennél rosszabb már végképp nem jöhet, de mint azon az éjszakán sokadszorra, ismét tévedtem. Vérfarkasok voltak! És egyszerre kettő. Kísérőm csak állt mellettem mozdulatlanul, s ami elképesztő, mosolygott. Keserédes mosoly volt, de akkor is… Ilyen helyzetben az ember vagy megfutamodik, vagy imádkozik, ám a legkevésbé sem várja a halált mosolyogva. Végül el is nevette magát, majd némi cinizmussal a hangjában így szólt: – Na, ennyit a Kolosszomidák birtokőrző hatalmáról! Bár ha jól meggondolom, engem sem tartottak vissza. Igazat kellett adjak neki. Apám azt mondta, hogy amíg a Kolosszomidák a helyükön vannak, a vérfarkasok nem tudnak betörni a birtokra. S lám, most a kastély felől közelítenek… Ezen töprengtem, majd eszembe jutott még valami. – De hát magát miért kellene visszatartaniuk? – kérdeztem megrökönyödve. – Később! – mondta, miközben eltűnt a mosoly az arcáról. – Menj be az erdőbe! Fuss, ahogy csak a lábad bírja, és ne nézz vissza! Ha úgy

27

gondolod, hogy már elég messze vagy, próbálj elrejtőzni egy kidőlt fa mellett, vagy egy bokor alatt. Ne félj, meg foglak találni! – Mi van, ha az erdő is tele van velük? Nagyon félek! Nem maradhatnék magával? – Nem! – mondta határozottan. – Tessék, ezt tedd el, de vigyázz rá, nehogy elveszítsd! Leakasztott a nyakából egy medált, és a kezembe nyomta. Ideges voltam, nem is néztem meg, mit ábrázol. – Ez megóv téged, amíg vársz rám. És most eredj! A vérfarkasok egyre csak közeledtek. Lehet, hogy a társuk halálát akarták megbosszulni, vagy ők is megérezték a könnyű préda szagát. Féltem tőlük, de az erdő sötétjétől még inkább. – Mit akar tenni? – kérdeztem, miközben a szívem a torkomban dobogott. – Szerinted mit fogok termi? Megküzdök velük, nincs választásom! – Mi lenne, ha együtt futnánk be az erdőbe? Megmentőm értetlenül nézett rám. – Látszik, hogy még gyerek vagy, és semmit sem tudsz a vérfarkasokról. Esélyünk se lenne elmenekülni. Nekem talán igen, de neked… Menj már, különben én magam téplek szét! – ordította magából kikelve. Ez aztán megtette a hatását. Nyakamba akasztottam a medált, és rohanni kezdtem az erdő felé. De nem bírtam ki, látni akartam, mi történik mögöttem. A fák alól visszafordultam, és a kastély felé néztem. Borzalmas látvány tárult a szemem elé: a vérfarkasok üvöltve rontottak a fekete ruhás férfira. Azonban őt sem kellett félteni. Először csak a védekezésre összpontosított. Emberi szem követni sem tudta, emberi ész fel sem foghatta azt a gyorsaságot, amivel az idegen kitért a vadállatok ütései és harapásai elől. Képtelenség, hogy földi halandó így tudjon mozogni! A következő pillanatban viszont elvétette az ugrást, és az egyik állat leterítette. Azt hittem vége. De nem! A ránehezülő vérfarkas ugyanis nagyot szaltózva felrepült a levegőbe, majd a földnek csapódott. A lerúgott állat nem halt meg, csupán megsérült, ám ettől még vérszomjasabb és kiszámíthatatlanabb lett. A férfi egy lendülettel talpra szökkent, hogy folytathassa a küzdelmet. Most rajta volt a sor, hogy

28

támadjon. Valami megcsillant a kezében. Az a tőr volt, amivel a szíjaimat vágta el. Amíg azon tanakodtam, hogy miképp lehet egy embernek akkora ereje, hogy minden különösebb nehézség nélkül lerúgjon magáról egy vérfarkast, megmentőm állati ordítás kíséretében előrelendült. Az egyik pillanatban még a helyén állt, a másikban meg… Mindkét ragadozó elterült a földön, és egyszerűen nem értettem, hogy mitől. Lassan feltápászkodtak, és megrázták a fejüket. Ezek szerint ők sem tudták felfogni, mi is történt velük. A férfi pont kettejük között állt, és kajánul vigyorgott. Amint a bestiák megpillantották, rögtön támadtak, ám ő felszökkent a levegőbe, és így a két állat teljes erőből egymásnak ütközött. Nyomban kacarászni kezdtem, mivel láttam, hogy összekoccannak, és szédülten hanyatlanak az avarba. Azonban amint följebb emeltem a fejem, a torkomra forrt a nevetés. Mert az én titokzatos őrangyalom ahelyett, hogy az ugrás lendülete után visszaesett volna a földre, egyszerűen megállt a levegőben, és… még kimondani is rémisztő, mozdulatlanul lebegett pár másodpercig. – Káprázik a szemem? – kérdeztem magamtól suttogva. A férfi végül elegánsan földet ért, és hátrasimította szemébe lógó tincseit. Addigra már a vérfarkasok is talpon voltak. Közrefogták őt, és kerülgetni kezdték, mint akik a végső csapásra készülnek. S ahogy gondoltam, egyszerre támadtak. Felvetődtek a levegőbe, hogy kihasználva testi erejüket leteríthessék zsákmányukat. Ám elszámították magukat, mert e tökéletes harcos megint gyorsabb volt náluk. Beugrott az egyik bestia alá, s mielőtt az rávethette volna magát, a tőr pengéje végigsiklott szőrcsimbókos testén, s kettészelte a fenevadat. Az állat hangtalanul, holtan zuhant vissza a földre. Vére hamar beterítette a gyepet. Kettévágott teteme pedig még ijesztőbbnek hatott, mint amikor még élt. Üveges szemeivel pont felém bámult, de már semmit sem láthatott. Nehezen tudtam elszakadni a látványtól, ám amikor sikerült, rögtön szétnéztem, és a megmentőm után kutattam. Meg is találtam nem messze a halott vérfarkas tetemétől. Megrémültem, mikor észrevettem, hogy a földön térdel lehajtott fővel, és a jobb oldalát szorongatja. Tudtam, hogy megsebesült; láttam az arcán, hogy erős fájdalmai

29

vannak. Összeszorította a fogait, és támolyogva bár, de talpra állt, ám ekkor hirtelen megroggyantak a lábai, így ismét térdre esett. Oda akartam menni hozzá, hogy segíthessek, viszont a másik vérfarkas még harcképes volt. Sőt, ami még szörnyűbb, újabb kettő jelent meg a színen. Szégyelltem magam, amiért megfutamodok, de nem bírtam végignézni, ahogy végeznek a férfivel. Megfordultam és futásnak eredtem. Elvesztettem az időérzékemet, úgyhogy nem tudom meddig rohantam. A lábam lassacskán görcsöt kapott, a tüdőm szinte kiszakadt, úgy fájt. A bokrok és cserjék ronggyá szaggatták a ruháimat, és véresre karcolták a testemet, de én csak futottam egyre mélyebbre és mélyebbre a szörnyű vadonban, mígnem összeestem a fáradtságtól. Beütöttem a fejem egy kiálló fatönkbe, és elájultam. Arra eszméltem, hogy egy ismerős hang suttogja a nevemet. Felnyitottam a szemem. Először csak homályosan láttam, ám amint kitisztult a fejem, azonnal ráismertem az én titokzatos őr-angyalomra. Hihetetlen volt, de ott ült mellettem a földön. Ő szólongatott, bár fogalmam sem volt, honnan tudhatja, hogy hívnak. S ami ennél is rejtelmesebb: hogyan találhatott rám abban a dzsungelben a vaksötét éjszakában?! Gyorsan felültem és végignéztem rajta. Egyenes haja kibomlott, és kócosán terült vállára. Az arca a szokásosnál is sápadtabb volt, az inge darabokra tépve lógott rajta. Úgy tűnt, a vérfarkasok rendesen helyben hagyták, mert az oldalán, a bordák vonalában öt hosszú vágás éktelenkedett. A sebekből csendesen szivárgott a vér. Nem tudtam eligazodni az érzelmeim között. Először a halálfélelem, majd a boldogság, hogy megmentettek, és végül a fájdalom, hogy holtnak hittem a jótevőmet. Könnybe lábadt a szemem, és zokogni kezdtem. A férfi csak nézett rám, majd magához vont és átölelt. A vállán sírtam ki az összes fájdalmamat. Mikor kissé megnyugodtam, letörölte a könnyeimet, és a szemembe nézett. – Azt hitted, meghaltam? – kérdezte komolyan. Bólintottam. Erre elmosolyodott, de láttam, hogy megrándul az arca, és kezét erősen rászorítja a sebére. – Ön megsérült! Orvos kellene, aki bekötözi! – mondtam, miközben talpra ugrottam, és segítettem neki felállni.

30

Fölegyenesedett, ám meg is tántorodott. Sikerült elkapnom a karját, megakadályozva ezzel, hogy összeessen. – Köszönöm… – suttogta, és hálásan nézett rám. – Mutassa meg, melyik irányban van a kastély, támaszkodjék rám, és hazaviszem! Otthon majd ellátják a sebeit… De ő a fejét rázta. – Túl veszélyes lenne visszamennünk. A vérfarkasok talán még ott ólálkodnak. Különben sincs annyi erőm, hogy eljussak odáig… De annyi talán még van, hogy egy biztonságos helyre kísérj, ahol remélhetőleg segítenek rajtam. Menjünk! Elindultunk tehát még beljebb az erdőben. Lassan haladtunk, mert társamnak gyakran meg kellett állnia, hogy pihenjen, és kicsit összeszedje magát. Egyfolytában reszketett. Biztosan fázott a vérveszteségtől. Hogy eltereljem kicsit a figyelmét, beszélgetni kezdtem vele. – Mi lett a vérfarkasokkal? Megküzdött mindegyikkel? – Ha úgyis tudod, minek kérdezed? – A sérüléséből ítélve vannak sejtéseim, de nem tudom, mi történt pontosan. – Úgy! – mondta elgondolkodva. – Rosszul hazudsz! Megállt és lehajolt hozzám. Szemeit a szemembe fúrta. – Láttam, hogy megállsz az erdő szélén, és végignézed, amint végzek az egyikkel. Pedig megmondtam, hogy szaladj, és ne nézz vissza! Nem lett volna szabad látnod ezt a véres küzdelmet. Mikor már tudtad, hogy megsérültem, akkor eredtél csak futásnak. Azt hittem, felrója nekem, amiért nem siettem a segítségére. – Tudom, hogy gyáva voltam – mondtam szomorúan –, segítenem kellett volna magán. – Szó sincs róla, csacsi gyerek! – kiáltotta nevetve, majd tovább indult. – Megijedtél, ez természetes. Hidd el, eszembe sem jutott elvárni, hogy visszagyere értem. Mire lett volna jó? Arra, hogy együtt haljunk meg?! De a kérdésedre a válasz: mialatt végeztem az egyik vadállattal, a párja kihasználta, hogy nem figyelek rá, és a karmaival végigszántotta az oldalamat. Azért térdeltem a földön, mert be akartam kötözni a sebet,

31

azonban már nem volt rá időm. Mert a másik, látva társa halálát, azonnal nekem rontott. Ekkor gondoltad, hogy meghalok. – És elszaladtam – vallottam be szégyenkezve. – Az volt a szerencsém, hogy a tőr nem esett ki a kezemből. Tudtam, hogy ilyen állapotban nem bírnám visszaverni a támadást, és már késő volt elugrani előle. Ezért hagytam, hadd terítsen le. Mivel másra számított, rám térdelt, de nem harapta át a torkom. Kihasználtam ezt a pillanatnyi előnyt, és a tőrt egyenesen a szívébe döftem. Azonnal kimúlt. Nagy nehezen kikecmeregtem alóla, s látva, hogy újabb két példány közelít, összeszedtem a maradék erőmet, és utánad rohantam. – De hát azt mondta, semmi esélyünk, ha elfutunk előlük! – vontam össze a szemöldökömet. – Én azt mondtam, neked nem lenne esélyed. Mindketten megálltunk, és merengve néztük egymást. Akkor értettem csak meg, hogy azért szállt szembe velük, hogy ismét megmentsen. Pedig előtte állt a lehetőség, elmenekülhetett volna cserbenhagyva engem, de nem tette. Miattam sebesült meg! Másodszorra köszönhettem neki az életemet. – Nagyon… hálás vagyok! – ennyit bírtam kinyögni, és újból megöleltem. – Jól van, na! – veregette meg a hátamat szerényen. – Ennyi érzelem egy napra túl sok nekem. Ismét elindultunk, és rátértünk egy számomra alig látható ösvényre. – Kérdezhetnék valamit? – Hisz mást sem teszel egyfolytában, mint kérdésekkel ostromolsz! – mondta vidáman. Ebből megértettem, hogy nem neheztel a kíváncsiságomért. – Tehát… az imént, amikor… – kezdtem bizonytalanul. – Szóval, mikor maga felugrott a levegőbe, és a vérfarkasok egymásnak rohantak, akkor egy percre… megállt a levegőben! – Képzelődtél! – vágta rá nyersen. Észrevettem, hogy szándékosan kerüli a tekintetemet. – Tudom, mit láttam! – kiáltottam mérgesen, és megálltam. – Azt, amit nem szabadott volna! – jelentette ki emelt hangon, majd felém fordult. Ám amint végignézett rajtam, egyszeriben kisimult az arca. – Túl nagy kérés lenne, hogy ne faggass róla?

32

– Nem – mosolyogtam vissza rá. – De egyszer majd elmeséli, hogyan csinálta, ugye? – Majd egyszer… – hagyta helyben elgondolkodva. – Meddig megyünk még? – kérdeztem. – Már nem sokáig. És valóban. A fák között, a derengő homályból lassacskán egy ház sziluettje bontakozott ki. Amint közelebb értünk, láttam, hogy egy takaros kis fakunyhó az, amit egy domboldal aljába építettek, hogy védve legyen az időjárás viszontagságaitól és az esetleges támadásoktól. A ház előtt félkör alakban kiirtották a fákat, így ott egy kis tisztás keletkezett, ahol – mint azt később nappali fényben megnéztem – különböző gyógy- és fűszernövények fejlődtek szépen ágyásaikban. Szemet gyönyörködtető volt a kert; meglátszott rajta a hozzáértő, gondos kezek munkája. – Ki lakik itt? – érdeklődtem buzgón. – Egy régi barátom – válaszolt a férfi, és odaérve bekopogott az ajtón. Egy darabig nem történt semmi. Újból bekopogott. – Ki az? – kérdezte bentről egy szigorú, mégis lágy női hang. – Én vagyok, kérlek, nyisd ki! – válaszolt kísérőm, mire az ajtó azonnal kitárult. Bentről kandallótűz fénye és jóleső melegsége áradt kifelé. Az ajtóban egy gyönyörű nő állt. Életemben nem láttam még olyan szépséget. Fiatal korom ellenére, azt hiszem, azonnal beleszerettem. Éreztem, ahogy szívem egyre hevesebben ver meglátván ezt a tizennyolc és huszonöt év körüli teremtést, aki bár nem tűnt magasnak, mégis roppant kecses és előkelő hölgy benyomását keltette. Bátran versenybe szállhatott volna akármelyik nemes kisasszonnyal, ha nem azt a ruhát hordta volna épp, mint ami rajta volt. Öltözéke ugyanis az észak-amerikai indiánok viseletét idézte. Finom, könnyed, földig érő szarvasbőr szoknyát, hozzá gazdagon díszített, rövid ujjú fehér blúzt és barna színű, rojtos vállkendőt viselt, ami alól kivillant hamvas, alabástrom bőre. Sűrű fekete hajzuhatag keretezte pirospozsgás, kissé kerekded arcát, sötét fürtjei pedig hullámokban csavarodtak tovább vékony derekáig. Az arcán büszke már-már arisztokratikus vonásokat

33

lehetett felfedezni, melyeket még inkább kiemeltek hollófekete szemei és keskeny pici ajkai. Mesebeli királylány – gondoltam magamban akit elrabolt egy gonosz boszorkány, hogy aztán az erdő mélyén rejtegesse, és cselédmunkára kényszerítse. Mindenesetre sugárzott az örömtől, amikor kinyitotta az ajtót. Ám mikor meglátta a vérző férfit és engem, szemei tágra nyíltak a rémülettől, és egyszeriben eltűnt a pír orcájáról. – Landrote… – kezdte elhaló hangon. – Mi történt veled? És ki ez a gyerek? – Bemehetnénk, Luena? – kérdezte kísérőm remegő hangon. – Persze-persze, gyertek csak! A lány félreállt, és betessékelt minket a kunyhóba. Rögtön egy tágas szobában találtuk magunkat. Ez volt a nappali, a konyha és a hálószoba is egyben. Bár hozzá voltam szokva a kastélyunk nyújtotta kényelemhez, azonnal otthonosan éreztem magam e kedves hajlékban. A levegőt fűszer és gyógynövény illat lengte be. A kőből épített kandallóban vidáman pattogott a tűz, bevilágítva az egész helyiséget. Mellette a sarokban kapott helyet a konyha, középen jókora tűzhellyel. A háznak ez a része volt a legérdekesebb. A falat takaró hosszú, fából készült, füstüveges konyhaszekrény belsejét tucatszámra töltötték meg a különböző kisebb-nagyobb, dugóval lezárt üvegcsék. Mindegyik színültig volt töltve valamilyen folyadékkal. A tűzhely másik felén álló, hasonló kinézetű és nagyságú szekrényben pedig felcímkézett fadobozok sorakoztak. Később megnéztem, mi áll a feliratokon, de sajnos nem franciául, és még csak nem is latinul, hanem egy előttem ismeretlen nyelven volt valamilyen szöveg rájuk írva. A plafonról szárított gyógynövények lógtak alá. Felismertem közülük a mentát, a rozmaringot és a levendulát, de hogy a többi mi lehetett, azt csak a jó ég tudja. A falak polcain pár ócska és kopott könyvnek jutott hely. Mellettük kitömött állatok, elsősorban madarak – hollók, réti sasok, fácánok és baglyok – díszelegtek. Tulajdonképpen ahová csak néztem, mindenütt felleltem egy-egy preparált példányt. A bejárati ajtó mellett például egy hiúz állt őrt. A szoba közepén egy óriási diófa törzséből kifaragott étkező-asztal helyezkedett el, hímzett színes abrosszal letakarva, négy darab székkel

34

körülvéve. Az asztallal szembeni sarkot egy késkény ágy foglalta el, amit pár pokróc fedett be. A gyönyörű hölgy ide vezette a férfit, és utasította, hogy feküdjön le. – Először Jean-Briant-nak adj valamit enni! – Szó sem lehet róla! – mondta szigorúan a lány. – Súlyosak a sérüléseid, Landrote! Ha nem látom el azonnal, elvérezhetsz! A fiú majd vár egy kicsit. Mivel megmentőm nem mutatkozott be, új barátunk szájából hallottam először a nevét: Landrote. Igen különös név. Nem tudtam, mit jelenthet. Bár nem is értem, miért csodálkoztam, hiszen ehhez a rejtélyes idegenhez egy rejtélyes név illett a legjobban. Landrote végül engedett a női szigornak, és végignyúlt az ágyon. Luena ezalatt szorgosan tett-vett, sürgölődött a beteg férfi körül. Egy fazékban vizet forralt, és telerakta a konyhaszekrényekből előzőleg előkotort füvekkel, porokkal és gyökerekkel. Mire elkészült, az egész főzet büdös, sűrű és ragadós, sárszerű kencévé állt össze. Én eközben odahúztam egy széket az ágy mellé, leültem és megfogtam a férfi jéghideg kezét. – Ugye, nem fog meghalni? – kérdeztem idegesen. Ő a fejét rázta, és bágyadtan rám mosolygott. – Luena nem hagyná, hogy bajom essen. Jól mondom? – Még szép! – válaszolta a lány, miközben letette a fekhely mellé a gőzölgő főzetet. Próbált erősnek és határozottnak mutatkozni, de láttam rajta, hogy nagyon is aggódik. Leült és óvatosan lefejtette Landrote-ról az inget, mármint azt, ami maradt belőle. A férfi fogait és szemeit összeszorítva tűrte a vetkőztetést. Akkor láttam csak, hogy titokzatos kísérőm nem is oly sovány, ahogy eleinte képzeltem. Amit először észrevettem rajta, s kissé ijesztőnek is hatott, az a sápadt, tejfehér bőre volt. Ettől függetlenül viszont arányosan izmos mellkasa, hasa és karjai a görög szobrok szépségét idézték. Talán furcsán hangzik ezt pont az én számból hallani, de ámulatba ejtett teste tökéletessége. Ne érts félre, barátom! Hinned kell nekem, mert amit láttam, az nem emberi, az valami más! Tökéletes alkatát csak a jobb oldalán található karmolásnyomok és a rengeteg vér csúfította el. Nem gondoltam, hogy ilyen súlyosan

35

megsérült. A vágások hosszan és mélyen szántották fel világos bőrét, a vérzése pedig nem akart csendesedni. Ezért is tűnt olyan elesettnek. Az éj sötétje miatt addig nem láthattam, de akkor egészen megdöbbentett, hogy különös, tinta fekete vére volt. Miután Luena szemügyre vette a sebhelyeket, egészen elsápadt. – Nagyon súlyos? – kérdezte Landrote reszketve. A lány egy pillanatra a szemébe nézett, de képtelen volt válaszolni. Gyorsan felpattant, ismét odasietett a füstüveges konyhaszekrényhez, kinyitotta, és az ezernyi üvegcse közt kotorászva végül rátalált a megfelelőre. Picike, hosszúkás üveget tartott a kezében, amiben méregzöld színű folyadék volt. Visszasietett az ágyhoz, és a fiolát Landrote szája elé tartotta. – Idd ezt meg! – parancsolt rá keményen. Ám a férfi hirtelen oldalra kapta a fejét. – Nincs szükségem rá! – ellenkezett dühösen. Luena szeme szikrákat szórt a méregtől. – De igenis van! Nem fogod fel, hogy milyen sérülés van az oldaladon?! Ez egy vérfarkas karmának a nyoma! – Nekem mondod?! – Kérlek, ne bosszants fel, Landrote! Te is jól tudod, hogy a vérfarkas karmában olyan méreg van, ami megakadályozza a seb gyógyulását, minek következtében az áldozat elvérzik. Az egyetlen ellenszere ez a forró főzet itt a lábamnál. Ez összehúzza a sebet, és holnapra kutya bajod sem lesz. Viszont ennek is van mellékhatása: kibírhatatlan fájdalommal jár, amikor bekenem vele a sérülést. Tudom, hogy nagyon erős vagy, de ekkora fájdalmat még te sem vagy képes elviselni. Szépen kérlek, idd meg! – Mi van benne? – kérdeztem, szememet a fiolára szegezve. – Altató! – válaszolta Landrote még mindig dühösen, és egy kevés undorral a hangjában. – Enélkül esélyed sincs túlélni… – suttogta kétségbeesve a lány – higgy nekem, mert tapasztalatból beszélek! – Tegye meg, legalább az én kedvemért! – kérleltem a kezét szorongatva. – Kétszer mentett meg a haláltól, nem tudnám elviselni, ha… – elcsuklott a hangom.

36

A férfi egyre sápadtabb lett. Figyeltem, ahogy egy percig tanakodik magában, és mérlegeli a helyzetét. Végül megadta magát, és bólintott. – Rendben van! – mondta halkan. – De tudjátok meg, hogy két ilyen akaratos emberpéldányt, mint amilyenek ti vagytok, még nem hordott hátán a föld! A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, majd elmosolyodott. – Luena… – suttogta Landrote, és akkor először félelem villant a szemében. – Ha nem ébrednék fel többé… – Fel fogsz ébredni! – vágott közbe a lány, és fölé hajolt. – Vigyázok rád, ígérem! Rajta, idd meg! Azzal megemelte a férfi fejét, és gyorsan belediktált pár kortyot a titokzatos folyadékból. Landrote keze abban a pillanatban kicsúszott az enyémből, és az ágyra hullott; teste megvonaglott, azután elernyedt; szemei egy pillanatra elkerekedtek, majd reszketve lecsukódtak; a feje oldalra billent, és ő nyomban mély álomba merült. Aggódva pislogtam rá, majd kérdő tekintettel néztem a lányra. – Ez egy nagyon erős szer! – mondta megnyugtatóan. – Ne félj, nem lesz tőle semmi baja! Kezét a férfi nyakára téve ellenőrizte az érverését, majd hozzálátott, hogy ellássa a sérülést. Egy bő óra alatt végzett. A sebbe kent sárszínű kence az utolsó cseppig elfogyott, és a szemem láttára szívódott fel. A karmolások fokozatosan halványultak, és végül már csak öt hajszálvékony piros csík emlékeztetett arra, hogy a férfi valaha is összetűzésbe keveredett a vérfarkasokkal. – Ez valami varázslat? – tudakoltam döbbenten. – Olyasmi – mondta Luena, és elégedetten nézett végig alvó betegén. Ezután egy tálban vizet hozott, fogott egy rongyot, és finom mozdulatokkal letörölgette Landrote-ról a testéhez tapadt fekete vért. Azóta sem láttam, hogy egy nő ennyi szeretettel és törődéssel ápoljon egy férfit. Már az első pillanatokban feltűnt, hogy szerelmes belé, hiszen majd felfalta a szemeivel. Miután végzett a mosdatással, kicserélte a tál tartalmát tiszta vízre, és letette a padlóra. A fekhely mellett álló keskeny szekrényhez lépett, kinyitotta, és pár perces keresgélés után előszedett belőle egy fekete nadrágot. Visszament a férfihoz, és lehúzta a csizmáit.

37

– Mit csinál? – meredtem rá értetlenül, mire rám nézett és felsóhajtott. – Egy merő vér a nadrágja, és gondolom, az alsó teste is! Lemosom és tiszta ruhát adok rá, mert így nem maradhat. Van ellenvetésed? – Nincs… – ráztam meg a fejem, és zavartan köhintettem egyet. – Helyes! – vágta rá. – Akkor fordulj el! Szó nélkül hátat fordítottam nekik, és a kandalló pattogó tüzére összpontosítottam. Mire visszafordultam, Landrote már új nadrágjában és kipucolt fényes csizmáiban feküdt az ágyon, de továbbra is békésen aludt. – Mikor fog felébredni? – kérdeztem közelebb lépve. – Pár órán belül magához tér – válaszolta Luena. – Most hagyjuk pihenni! – Nem kellene betakarnunk valamivel? Még megfázik így! A lány meghökkenten nézett rám. – Ugyan miért fázna meg? Mindegy, végül is rátehetsz egy takarót. Biztosan hálás lesz neked I hagyta rám, és visszament a konyhába. Nem egészen értettem a dolgot. Eddig olyan gondosan ápolta. Most pedig hagyná, hogy félmeztelenül feküdjön? Mindenesetre felkaptam egy pokrócot az ágy végéből, és gondosan betakartam vele. – Ha szerencsém van, nem veszi észre a ruhacserét – szólalt meg Luena az elmosott edényeket törölgetve, miközben a férfit bámulta. – Haragudna érte? – Azt nem hiszem. Bár kicsit kellemetlenül érezné magát miatta. Már csak ezért sem bocsátaná meg, hogy megitattam vele azt a borzalmas ízű szérumot. Befejezve a törölgetést ellátta az én sebeimet is, amiket az erdei tövisek és ágak okoztak. – Itt az ideje, hogy egyél és aludj egy kicsit! – Nem vagyok sem éhes, sem álmos – vallottam be. – Mellette akarok maradni. – Épp oly makacs vagy, mint ő! – vetette oda mérgesen. – Nem bánom, maradj vele, de enned kell valamit! Fogott egy fatálcát, megrakta füstölt hússal, cipóval és egy pohár vízzel, a kezembe nyomta, majd leült az asztalhoz. Én is így tettem, és falatozni kezdtem.

38

Minden szépsége és bája ellenére Luena nem a kedvességéről volt híres. Ha mégis, akkor nagyon mélyen titkolta. Megkérdeztem, mióta ismeri Landrote-ot. – Mióta megmentette az életemet – válaszolta komolyan. Szólásra nyitottam a szám, de közbevágott. – Ne haragudj, de erről nem kívánok beszélni! Kérdezd inkább őt! – s fejével a férfi felé intett. – Majd elmondja, ha akarja… Most inkább azt meséld el, hogy veletek mi történt! Elmondtam neki mindent töviről hegyire, a szobrok megdobálásától az erdőbe való menekülésig. Luena elképedt arccal hallgatott végig. Mikor befejeztem, elgondolkodva bámult maga elé, majd így szólt: – Szóval kockára tette az életét azért, hogy megmentsen egy gyermeket, akit azelőtt nem is ismert. Hm, furcsa! Ez egyáltalán nem jellemző rá. – Biztosan arra járt éppen, és meglátta, hogy bajban vagyok – találgattam, de ő a fejét rázta. – Kétlem, hogy így lett volna. Landrote-ot soha nem érdekelték az emberek viszályai. Nem az a fajta, aki bárkit is megsajnál, ha kikötve látja. Tehát nagyon komoly oka lehetett annak, hogy megmentett. A lány szavai éles késként hatoltak a szívembe. Az őrangyalom, aki eddig oly kedves volt hozzám, képes lett volna végignézni, ahogy egy embert széttép a vérfarkas? De akkor miért mentett meg mégis? Akartam folytatni a beszélgetést, ám Luena ekkor felugrott a helyéről, és az ágyhoz sietett. Én is közelebb léptem, hogy megnézzem, mi a baj. Landrote váratlanul összerázkódott és fájdalmasan felnyögött. Résnyire kinyitotta a szemeit, és megpróbált szavakat formálni ajkaival, de nem jött ki hang a torkán. A lány az elgyengült férfi fölé hajolt, és lágyan megsimogatta a homlokát. – Nem szabad még felébredned… – suttogta kedves, búgó és megnyugtató hangon. – Aludj csak tovább, én itt maradok melletted! És mintha csak a lány kérésének engedelmeskedne, Landrote lehunyta a szemét, és újból öntudatlan álomba zuhant. – Nincs semmi baj – fordult felém Luena. – Ülj vissza nyugodtan az asztalhoz, és egyél tovább! – Miért nem szabad felébrednie? – kérdeztem aggódva.

39

– Korai még – válaszolt a lány gondterhelten. – Szörnyű fájdalmai lennének, ha most magához térne! Úgy tűnik, virrasztanom kell mellette. Nem gondoltam, hogy ilyen erős a szervezete, és máris múlni kezd a szer hatása. Ha az előbbi megismétlődik, kénytelen leszek még egy adag altatót megitatni vele. Elfogyasztottam hát az ennivalót, és elhatároztam, hogy én is virrasztani fogok. Ám pár perc múlva – e kalandokkal teli éjszakát magam mögött hagyva – álomba szenderültem. Arra ébredtem, hogy a nap meleg sugarai csiklandozzák az arcomat. Nagyot ásítottam, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, majd körülnéztem. Luena a tűzhelynél szorgoskodott nekem háttal, épp úgy, mint pár órával azelőtt. Ám a felséges illatokból ítélve korántsem azt a sárszerű ragacsos kencét főzte. Landrote még mindig mozdulatlanul aludt. Ez pedig rémületbe ejtett, mivel túlságosan mozdulatlan volt. Odalopóztam hozzá, és fölé hajoltam. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy él, ezért óvatosan lehúztam a takaróját, és a mellére hajtottam a fejem, ahogy az orvosoktól láttam. Azonban semmit sem hallottam: a szíve nem vert! A teste teljesen kihűlt! Halott volt! Iszonyodva hőköltem hátra és felsikoltottam. Luena azonnal odaszaladt hozzám, erősen megragadta a karomat, és jól megrázott. – Mi bajod van? Csupán egy hajszál választott el attól, hogy sírógörcsöt kapjak. Csak tátogtam, miközben ujjammal a férfira mutattam. – Mondd már, mi a baj! – a lány egyre dühösebb lett. – Hát nem érti? – suttogtam. – Meghalt! Luena összevonta a szemöldökét, lehajolt Landrote-hoz, és finoman a nyakára tette a kezét. Kis ideig vizsgálódott, majd felém fordult. – Ugyan, hisz semmi baja! Él! Most már valóban zokogtam. – De nem ver a szíve! Hogy élhet, ha nem ver a szíve?! – kiabáltam magamból kikelve. A lány kérdő tekintettel meredt rám. Majd olyan harsányan és jóízűen kezdett nevetni, hogy még a könnyei is kicsordultak. – Kis buta – mondta kacagva –, ismersz te olyan vámpírt, akinek van szívverése? Mert Istenemre mondom, én egyet sem! – Vámpír?! – motyogtam döbbenten.

40

– Igen, Landrote vámpír! Méghozzá a legbátrabb, legerősebb és persze mind közül a legvonzóbb, akivel valaha is összehozott a sors. Nem mondta el neked? Meg sem tudtam szólalni, csak dermedten bámultam az alvó férfit. Egyszerre minden megvilágosodott előttem. Ezért tudott elbánni a fenevadakkal; ezért nem akarta elárulni, hogy ki ő; ezért mondta, hogy a Kolosszomidák még őt sem tarthatják vissza attól, hogy a parkba lépjen. És hát ezért nem fog megfázni, ha nincs betakarva. Sápadt a bőre, jéghideg a keze és a teste! És az a mutatvány ott a levegőben, meg a fekete vér… A földbe gyökerezett a lábam attól, amit megtudtam. Egy vámpírnak köszönhetem tehát az életemet! Luena kisvártatva abbahagyta a nevetést, megfogta a kezem, és leültetett az asztal mellé. Szokatlanul kedves volt velem. – Figyelj rám, te gyerek! – kezdte halkan. – Először is, egy hús-vér ember túl sem élt volna egy ilyen súlyos sérülést. Ha egy vérfarkas megharap valakit, és életben hagyja, az maga is vérfarkassá válik. Ám ha meg is karmolja, akkor az illető percek alatt menthetetlenül elvérzik. A vámpíroknak ezzel szemben – bár nagyon is jól tudják, mekkora kockázatot jelent összetűzni egy ilyen bestiával – ha megsérülnek, legalább egy óra áll rendelkezésükre, hogy segítsenek magukon. Ha ez nem sikerül, még akkor is felkereshetik az egyetlen személyt ezen a vidéken, aki meg tudja gyógyítani őket. Vagyis engem. Sajnos, már nagyon sok nagyképű és elbizakodott vámpír halt meg a kezeim között, mert – ahogy Landrote is – azt képzelte, kibírja azt a fájdalmat, amit a főzetem okoz, ha a sebre teszik. Ne tudd meg mennyi vitám van velük ennek kapcsán! Szégyennek tartják, hogy egy kis karmolás miatt el kell altatnom őket, ezért némelyik inkább meghal. De persze nem ez az egyetlen ok, amiért nem akarnak inni abból a különleges folyadékból, amit este is használtam! Hallottad, amikor Landrote arról beszélt, hogy esetleg nem fog felébredni? Határozottan bólogattam. – Ezt azért mondta, mert tudta, hogyha véletlenül túladagolom, abba könnyen belehalhat. Nagyon kellett hát vigyáznom, nehogy elvétsem a mértéket. Tisztában volt vele, mit rejt az üvegcse, mert egyszer elhozta hozzám egy hasonló körülmények között megsérült társát. A szerencsétlen már alig volt magánál, így nem okozott gondot

41

megitatnom vele a szérumot. De hiába volt minden igyekezetem. Túl későn került elém, és reggelre meghalt. Akkor magyaráztam el Landrote-nak a szer hatását és azt, hogy a túladagolás végzetes lehet a számukra. – Honnan lehet tudni, hogy él? – kérdeztem izgatottan. – A nyaki verőérből – felelte mosolyogva, és átült az ágy szélére. Intett, hogy menjek oda. Megfogta a kezem, és az övével együtt rátette a vámpír nyakára. Tisztán éreztem, ahogy áramlik benne a vér, és azt is, ahogy levegőt vesz – bár a mellkasa csak alig észrevehetően emelkedett meg. Most már egyre jobban érdekelt a téma, ezért kérdések özönét zúdítottam Luenára. – Egyáltalán miért vesz levegőt, ha nem ver a szíve? – Ezt a magam részéről tudattalan légzésnek nevezném. Ösztönszerű, épp úgy, mint az embereknél. Amikor valakiből vámpír lesz, először csak lelassul, majd pár napra rá teljesen megszűnik a légzése. Az életben maradáshoz ugyanis nincs szüksége levegőre. Landrote különös teremtmény! – nézett rá szelíden. – Emberibb, mint a többi vámpír, és ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy lélegzik. Udvarias, gáláns, mint egy valódi úriember. Kevés társa mondhatja el magáról ezeket a tulajdonságokat. Nekem elhiheted. Túlságosan jól ismerem már őket! – De ő is megöli az embereket, hogy a vérüket szívhassa – okvetetlenkedtem –, s aki ilyet tesz, nem lehet úriember! – Nincs igazad, Jean-Briant! – szólt egy ismerős hang. Landrote idő közben magához tért, és csendben hallgatta, amit fölötte beszéltünk. Önkéntelenül arrébb ugrottam. – Nem kell ahhoz megölnöm valakit, hogy kiszívhassam a vérét. Luena egyetértő pillantással nyugtázta szavait. – Hogy érzed magad? – kérdezte reményteli mosollyal az arcán. A vámpír lenézett az oldalára, megtapogatta a piros csíkokat, majd visszamosolygott Luenára. – Köszönöm, hercegnőm! – suttogta, mialatt magához húzta a kicsiny fehér kezeket, és egymás után megcsókolta őket, amitől a lány egyszeriben elpirult. – Ugye megmondtam, hogy fel fogsz ébredni!

42

– Hm… kicsit azért kóvályog a fejem! – ismerte el Landrote, bágyadtan pislogva. – Ez csak a szer mellékhatása – magyarázta Luena –, el fog múlni. – Mindenesetre jobban érezném magam, ha kaphatnék valami harapnivalót. Felém fordította a fejét, felhúzta az orrát, és rám vicsorította a fogait. – Nyamm – nyamm! Hirtelen pánikba estem, sikoltottam egyet, és az ajtóhoz rohantam. Mikor visszafordultam, láttam, hogy mindketten rázkódnak a nevetéstől. Luena finoman meglegyintette a vámpír arcát. – Ne ijesztgesd már azt a szerencsétlen gyereket! Az imént is halálra rémült, mert azt hitte, meghaltál. Landrote arca elkomorult. Óvatosan felkelt az ágyról, és odajött hozzám. – Ez igaz? – kérdezte. – Igen! – válaszoltam mérgesen. – Annyira mozdulatlanul feküdt, hogy a szívére tapasztottam a fülemet, hogy megtudjam, él-e még. De nem hallottam semmit, és akkor arra gondoltam, hogy már örökre elveszítettem, s hogy ennek én vagyok az oka! Landrote kérdőn fordult a lány felé, aki határozottan bólogatott. – Ezután mondtad el, hogy vámpír vagyok, igaz? – Azt hittem, te már elmondtad neki. Honnan tudhattam volna? Végül is valahogy meg kellett nyugtatnom! A férfi ismét felém fordult, leguggolt elém, és onnan nézett fel rám hollófekete szemeivel. – Kérlek, Jean-Briant, ne félj tőlem! Téged sohasem foglak bántani! – éreztem, kissé szégyelli magát az iménti durva tréfa miatt. – Nem akartam, hogy megtudd, mi vagyok. Emlékezz csak, azt terveztem, hogy visszakísérlek a kastélyba, ott beszélek apáddal, jól megmondom neki a magamét, azután elválunk. A két vérfarkassal viszont nem számoltam, s azzal sem, hogy megsérülök. Nem tehettem mást, el kellett hozzalak ide, mert Luena volt az egyetlen, aki segíthetett rajtam. Kezdett elpárologni a haragom. Már csak egy dologra voltam kíváncsi.

43

– Luena nagyon furcsállta, hogy megmentett engem. Miért kockáztatta az életét egy ismeretlen fiúért? Azt mondta, ez nem vall magára. – Valóban nem azzal szoktam tölteni az éjszakáimat, hogy gyerekekre vigyázok. De esküt tettem valakinek, hogy az életem árán is megvédelek. – Kinek? – kérdeztem csillogó szemekkel. – Nem fedhetem fel a kilétét. Elég annyit tudnod róla, hogy nemesember és a barátod. – Ő is vámpír? – szólt közbe váratlanul a lány. – Nem! – Akkor végképp nem értem, miért teszel szívességet egy embernek?! Landrote sóhajtva felállt. Látszott rajta, hogy nem érzi jól magát. – Luena, kérlek! Túl fáradt vagyok még ahhoz, hogy megvitassam veled, mit miért teszek. – Bocsáss meg! – szabadkozott a lány. – Hozok inkább egy kis ennivalót. Kiment a mellékajtón, ami a kamrába vezetett. Hamarosan egy kisebb hordóval a kezében tért vissza. Lerakta az asztal közepére, elővett egy nagy üvegpoharat, és színültig töltötte a hordóban lévő vörös színű, sűrű folyadékkal. Landrote azonnal ott termett, felkapta a poharat, és egy szuszra kiitta a tartalmát. Luena még kétszer töltött neki, mire a vámpír úgy érezte, csillapodik a vérszomja. Majd letette az üveget, és nekitámaszkodott az asztalnak, ügy festett, mint aki menten rosszul lesz, de aztán felvetette a fejét és elvigyorodott. – Jobb? – kérdezte a lány. – Sokkal! – bólintott Landrote. – Ez kinek a vére? – érdeklődtem enyhe hányingerrel küszködve. – Inkább minek! – helyesbített Luena. – Tegnap öltem le az egyik kecskét, mert már nagyon öreg volt. – Érezni az ízén! – morogta a vámpír, mire a lány sértődötten visszavitte a hordót. – De még nem végeztem! – szólt utána Landrote. – Még éhes…

44

– Ha az uraságnak nincs ínyére egy vén kecske vére, akkor menjen és vadásszon magának fiatal szűzlányokat! Azzal fogta magát, átrobogott a szobán, kilépett az udvarra, és becsapta maga mögött az ajtót. Mi csak pislogtunk egymásra. – Mondtam valami rosszat? – kérdezte Landrote ártatlan tekintettel. – Több mint száz évet megéltem, de ha ezer évig élek, akkor sem tudom megérteni a női lélek szeszélyeit! Végül megvonta a vállát, odalépett az ágy mellett álló keskeny szekrényhez – amiben előzőleg Luena is keresgélt –, és kivett belőle egy hasonló szabású fekete inget, mint amilyet a vérfarkas tett használhatatlanná az éjjel. Mikor felöltözött és rendbe szedte magát, haját gyorsan összekötötte egy fekete szalaggal, majd kiment az udvara. Utána ballagtam. A nap akkorra már magasan a fejünk fölött járt. Nagyon szép, kellemesen meleg, avar illatú őszi idő volt. Landrote csukott szemmel, felemelt fejjel egy darabig a napsütésben fürdőzött. Ahogy néztem őt, eszembe jutott, amit a dajkám mesélt, hogy a vámpírok éppúgy félik a napfényt, mint a vérfarkasok. Ezt el is mondtam neki. – A dajkád meséi az éj teremtményeiről mendemondákból születtek, s nem a valóságból. A vérfarkasokkal ellentétben mi bírjuk, sőt szeretjük a fényt. Csak nappal gyengébbek vagyunk, mint éjszaka. – Ez azt jelenti, hogy most nem tudná megvédeni magát, ha támadás érné? – Azért ennyire nem rossz a helyzet – felelte derűsen. – De hogy nem tudnék részt venni egy olyan vad küzdelemben, mint amit korábban a vérfarkasok ellen vívtam, az bizonyos. Most különösen nem! – simította végig a kezét jobb oldalán. Sehogy sem értettem a dolgot. – De hát begyógyult a sebe! A saját szememmel láttam, hogy összeforrt. – A seb begyógyult, de elfelejted Jean-Briant, hogy a méreg egy része, ami a vérfarkas karmában volt, még mindig a véremben van. Ez ugyan már nem halálos, de arra elég, hogy legyengítsen. – Épp ezért szeretném, ha most megfordulnál, bemennél a házba, és visszafeküdnél az ágyadba! – hallatszott Luena szigorú hangja a kunyhó mellől.

45

Landrote megkerülte a veteményeskertet, és megállt a lány előtt, aki épp magokat szórt ki a tyúkoknak. – Hazaviszem a fiút! – Vidd haza holnap! Biztosan nem bánja, ha még egy éjszakát itt kell töltenie. – Nos, ha neki nincs is ellenvetése, az apja és a barátai már igencsak aggódhatnak miatta. Rég megtalálhatták a három halott vérfarkast és az elvágott szíjakat. Gondolom, nagyon meg lehetnek ijedve, és el sem tudják képzelni, mi történt a gyerekkel. – Akkor is pihenned kellene még! – dohogott tovább a lány. – Ezt az éjszakai kalandot nem szabad félvállról venni! Landrote rámosolygott, kivette kezéből a magokkal teli tálat, ledobta a földre, és gyengéden magához vonta Luenát. Nem akartam megzavarni ezt az idillt, ezért az udvar közepén árválkodó diófa törzsének dőlve, tisztes távolságból figyeltem őket. Mégis mindent láttam és hallottam. – Hálás vagyok, hogy megmentettél és gondoskodtál rólam, de értsd meg, haza kell kísérnem Jean-Briant-t. Ha a te gyermekedről lenne szó, ugyanúgy aggodnál érte, mint most a rokonai, és megértenéd, hogy el kell mennem. – Csakhogy nekem nincs gyermekem! – kiáltotta Luena, és ellökte magától a vámpírt. – És nem is lesz soha, mert az egyetlen férfi, akitől szeretnék, tudd meg, te vagy! Landrote-ot akkor sem érhette volna nagyobb meglepetés, ha villám csap a kunyhóba ebben a verőfényes, felhőtlen időben. A lány zavartan hátat fordított neki, és karba tett kézzel, remegve törölgette a könnyeit. A vámpír lehajtott fővel bámult a semmibe. Amikor megszólalt, hangja fájdalmasan csengett. – Mi vámpírok érdekes lények vagyunk. Képesnek teremtettünk arra, hogy megérezzünk bizonyos dolgokat, és egyesek arra is, hogy olvassanak az emberek gondolataiban. A megismerkedésünk pillanatától fogva éreztem, hogy belém szerettél. De soha sem bátorítottalak, mert tudtam, hogy nekünk nincs közös jövőnk! – Nem vagyok tán elég szép, hogy belém szeress? – Gyönyörű vagy, Luena! Ezt senki sem vonhatja kétségbe, mint ahogy azt sem, hogy amit irántad érzek, az több egyszerű barátságnál.

46

A lány hirtelen megfordult és átölelte. – Akkor tehát mégis… – nézett fel rá könnytől ragyogó szemekkel. Ám Landrote merev arccal bámult el mellette, mintha félne a szemébe nézni. – Igen, kedvesem! Mindig is szerettelek, de nem maradhatok veled. – Miért? – Mert… Ezt úgysem értenéd. – Hát magyarázd el! Más vámpírok is szerelembe esnek emberekkel, és együtt maradnak. – Az… nagyon ritkán fordul elő – morogta Landrote, és zavarában a földet rugdosta csizmájával. Úgy állt ott, mint egy kisdiák, akin a tanító épp számon kéri az el nem készített leckét. – Nem érdekel! – kiabálta Luena. – Csendes és boldog életre vágyom veled! A vámpír féltérdre ereszkedett, kezeibe vette a lány kezeit, és forró csókot lehelt rájuk. Bárcsak megkérné feleségül… – szurkoltam magamban. – Bocsáss meg nekem, drága Luena! De ha veled maradnék, avval iszonyatos veszélynek tennélek ki. Vannak dolgok, amiket még nem tudsz rólam, és szeretném, ha ez így is maradna. Mindig is sok fajtám béli fordult meg nálad, mert megsérültek vagy tanácsot akartak kérni. Nem kell, hogy együtt lássanak minket. – Tehát szégyellsz engem! – vonta le a következtetést a lány, mire Landrote türelmét vesztve felugrott, és keményen megszorította a karjait úgy, hogy szegény teremtés egyszerre feljajdult. – Hát nem érted? Téged próbállak megvédeni! – kiabálta. – Ha bizonyos vámpírok, vagy – ami még rosszabb – a rám vadászó emberek megtudják, hogy a kedvesem vagy, akkor veled fognak zsarolni, s a végén mindkettőnket megölnek! Ezt akarod? – majd nyugodtabb hangon folytatta. – Én mindig is bátran néztem szembe a halállal, de téged nincs jogom kitenni ekkora veszélynek. Továbbra is mindenben számíthatsz rám. Csak hívnod kell, és én itt leszek! Sarkon fordult és elindult az erdő felé. A lány egy darabig bámult utána, majd hangosan így szólt: – Ha te nem maradsz velem, legalább adj valamit magadból!

47

Landrote a ház mellé érve megtorpant, de nem fordult vissza. – Mire gondolsz? Luena gyors léptekkel áthaladt a magokat szedegető tyúkok között, megállt szerelme előtt, és karjait a nyaka köré fonta. Pont mellettük álltam, ám ők ügyet sem vetettek rám. – Gyermeket akarok tőled! – súgta a fülébe. A vámpír meglepetten pillantott rá. – Lehetetlent kérsz! – mondta zavartan. – Még soha nem volt példa arra, hogy egy vámpír és egy ember nászából… Szóval, hogy bármi is létre jött volna. Vagy ha igen, a gyermek halva született. – Ez nem fog megtörténni – suttogta Luena sejtelmesen. – Elfelejted, hogy én sem vagyok átlagos nő. – Igen ésszerű érv! – mosolyodott el Landrote. – De kétlem, hogy képes lennék rá. Évtizedek óta nem voltam együtt nővel. – Nos, ezen könnyen segíthetünk! Luena lábujjhegyre állt, és szenvedélyesen megcsókolta a vámpír ajkát. Landrote el akarta hárítani a nem várt gyengédséget. Hátralépett, hogy kibontakozhasson az ölelésből, ám háta a ház falának ütközött. Tudta, hogy olyan csapdába került, amiből nincs kiút. Próbált menekülni, de már képtelen volt ésszerűen gondolkodni, és akaratlanul is viszonozni kezdte kedvese csókjait. Ámulattal néztem őket. Gyermeki szemmel is szép párnak tűntek. Hosszú percekig csókolták egymást összebújva, mintha ott se lettem volna. Én a dajkám meséin cseperedtem fel, ahol a vámpírok gonosz vérszívó szörnyetegek hírében álltak, és mindenkit megöltek, csakhogy vért ihassanak. Nem gondoltam, hogy ilyen gyöngédek is lehetnek. Azt pedig végképp nem, hogy ezt az emberfeletti erővel rendelkező vámpírt, aki egy éjszaka alatt három vérfarkast küldött a másvilágra, végül egy törékeny leány győzi le. Mikor ajkuk végre elvált egymástól, Landrote kábultan nézett Luena szemébe, és egész testében reszketett. – Kísérd hát haza a fiút! – mondta csendesen a lány. – Utána gyere vissza hozzám! Várni foglak, szerelmem… Csábítóan puszit nyomott Landrote sápadt arcára, végigsimította a nyakát, majd köszönés nélkül besietett a házba, és becsukta maga

48

mögött az ajtót. Én akkor láttam utoljára ezt a bájos és titokzatos szépséget. A vámpír még sokáig állt ott a ház falának dőlten, szótlanul, gondolataiba merülve. Végül minden előzetes figyelmeztetés nélkül megindult az erdő felé. – Gyere! – kiáltott nekem. – Még hosszú út vár ránk.

49

A vámpír titka Az erdő nappali fényben közel sem tűnt olyan félelmetesnek, mint amilyennek előző éjszaka mutatta magát. A nap sugarai hosszan benyúltak a sárgás levelű fák lombjai közé, és kellemesen melegítették a hátamat. A madarak vidáman csiviteltek a fejünk fölött; a mókusok ágról ágra ugráltak, gyűjtögették az élelmet télire. De bármilyen örömteli is volt az erdő, mi némán ballagtunk egymás mellett, ami nagyon zavart, hiszen rengeteg kérdést szerettem volna feltenni a vámpírnak. Végül nem bírtam tovább, és megszólaltam. – Maga tényleg több mint száz éves? – Ez volt a bevezetés, ugye? – kérdezett vissza. – A következő az lesz, hogy miért nem veszem feleségül Luenát? Tátott szájjal bámultam rá. – Honnan tudta, hogy erre akarok kilyukadni? Egykedvűen vállat vont. – Nem kell olvasnom a gondolataidban ahhoz, hogy tudjam: az imént mindent hallottál, ami Luena és köztem elhangzott. – Azt hittem, nem érdekli magukat, hogy ott vagyok. – Hát abban a pillanatban nem te voltál, aki lekötötte a figyelmemet! – ismerte el szégyenlősen. Látni véltem, amint az arcán enyhe pír jelenik meg, és akaratlanul is elnevettem magam. – Mi olyan humoros? – kérdezte ingerülten. – Maga szerelmes! – mondtam nevetve. Erre ő dühösen megszaporázta a lépteit. – Várjon már meg! – kiabáltam, miközben szaladtam, hogy utolérjem. – Most megbántottam?

– Nem, dehogy… – sóhajtotta és megállt. – Tudod, néha fájdalmasabb más szájából hallani azt az igazságot, amit sokáig önmagunk előtt sem merünk beismerni. – Sajnálom! – szánakoztam. – De akkor sem értem. Miért nem marad vele, miért nem veszi feleségül? Landrote körbenézett, majd leült egy kidőlt fa törzsére. – Valami baj van? – kérdeztem aggódva. – Semmi – felelte, és újból végighúzta tenyerét az oldalán. – Csak pihennem kell kicsit, ennyi az egész. Mosolyt erőltetett halovány arcára, és megütögette a fa törzsét, mutatván, üljek le én is. Letelepedtem, s bár mellette voltam, lelke – úgy tűnt – mérföldekre távol jár. – Legyengíti a méreg, ugye? – Nem csak az – válaszolta elgondolkodva. – Luena a szépségével bármely férfi szívét rabul tudná ejteni, de egy vámpírt még neki is nehéz meghódítania. Mégis, mikor megcsókolt… de hagyjuk! Helytelen egy gyermek előtt ilyesmiről beszélni. – Már nem vagyok gyerek! – tiltakoztam. – Mindent tudok a szerelemről, és arról is, hogyan lesz a kisbaba! A vámpír kicsit félrebillentette a fejét, úgy nézett rám. Láttam rajta, hogy legszívesebben elnevetné magát. – És ettől te felnőttnek érzed magad? – Kérem, mondja tovább! – unszoltam, figyelmen kívül hagyva megjegyzését. – Mi történt, amikor megcsókolta önt? Pár pillanatig töprengve nézett rám. Hezitált, hogy tényleg okos dolog-e egy gyermekkel ilyen dolgokat megvitatni. De biztos érezte rajtam, hogy addig nem fogom békén hagyni, amíg nem válaszol, így végül megadta magát. – Rendben! Amikor megcsókolt, olyan szenvedély kerített hatalmába, aminek nem tudtam ellenállni. Ugyanakkor megrémültem, mert azt hittem, már képtelen vagyok ilyesmit érezni. Megígéred, hogy amit most mondok, soha nem adod tovább? – Esküszöm! – ígértem, kezemet a szívemre téve. – Luena, ahogy említette, nem hétköznapi nő. Olyan képességekkel rendelkezik, amelyekkel csak nagyon kevés ember büszkélkedhet. De bátran kijelenthetem, hogy még őket is magasan túlszárnyalja.

51

– Szóval ő is vámpír? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel. – Szó sincs róla. Luena boszorkány! Erre a kijelentésre valóban nem számítottam. Úgy éreztem, álmodom az egészet, mintha csak a dajkám egyik meséje elevenedett volna meg. Ám látva a vámpír őszinte tekintetét, hamar visszahuppantam a valóságba. – Mindig is hallottam történeteket róluk. Egyszer maga az apám mondta, hogy a Kolosszomidák tőlük is megvédenek, mégis azt gondoltam, hogy boszorkányok csak a mesékben léteznek. Ott pedig csúfok, öregek, seprűn repkednek, és bibircsók van az orruk hegyén. Landrote már végképp nem bírta tovább, és elkacagta magát ennyi sületlenség hallatán. – Látod, most legalább elmondhatod magadról, hogy személyesen találkoztál a világ leggyönyörűbb boszorkányával, aki a seprűjét legfeljebb csak takarításra használja! – Ezek szerint nem is tud repülni? – kérdeztem elszontyolodva. – Félek, az a te dajkád túlságosan teletömi a fejedet butaságokkal. Jobb lenne, ha mesék helyett inkább irodalmat és történelmet olvasna neked. Bár tény, hogy minden mesének van valóságalapja. Luena például tud varázsolni, ha nem is pálcaintésre. Ő sok esetben a természet erőit hívja segítségül. Magad láthattad, miként gyógyított meg engem. A legtöbb boszorkánynak ebben ki is merül a tudománya. De ő más! Vibrál körülötte a levegő. Ti halandók ezt nem érzitek, de mi vámpírok annál inkább. Képes a puszta akaratával irányítani másokat. Ne gondolj rosszra! Luena még sosem bántott senkit; ő inkább segít azokon, akik rászorulnak. Halványan emlékszem, hogy miután megittam a szérumot, rá nem sokkal egy pillanatra magamhoz tértem. Luena fölém hajolt, és ugyan nem értettem mit mond, ám a hangjával sikerült újból elaltatnia. Ezt nevezik mágiának! – De ha az akaratával bármit elérhet, akkor miért kellet könyörögnie magának, hogy megigya azt a folyadékot? – Azt hiszem, megpróbált befolyásolni, de az ilyesmihez tiszta fej kell, és ő nagyon ideges volt. Az irántam érzett aggodalma erősebbnek bizonyult az akaratánál. – És mikor egy kicsit magához tért?

52

– Akkor már könnyebb dolga volt, ugyanis megnyugodott. Tudta, hogy rendbe jövök, és nem volt szüksége a szérumra ahhoz, hogy újra elhódítson. – Tehát ő jó boszorkány! – vontam le vidáman a következtetést. Landrote rosszallóan ingatta a fejét. – Jó és gonosz boszorkányok csak a gyerekek fantáziáiban léteznek. Ennek ellenére ma mégis kaptam egy kis ízelítőt abból, milyen az, amikor egy szerelmes boszorkány valamit nagyon el akar érni. Mert azt a csókot nem csupán azért adta, hogy elcsavarja a fejemet, és én vágytól részegülten visszamenjek hozzá éjszaka. Nem! Ennél sokkal többről van szó! Luena – azt kell mondjam – megbabonázott és fogva tart! Azzal a csókkal különleges és erős bűbájt bocsátott rám, s mindaddig nem veszi le rólam, amíg nem teljesítem a kérését. Vissza kell térjek hozzá, mert ha nem, annak súlyos következményei lesznek. – Képes lenne önt megölni? – kiáltottam fel elszörnyedve. – Ugyan! Hová gondolsz?! De komoly választás elé állított. Ezt már abban a pillanatban tudtam, amikor kimondta, hogy gyermeket akar tőlem. – Választás elé? Nem értem! Kissé elgondolkodott, majd mélabús tekintetét a fák aranysárga koronáira vetette. – Vagy teljesítem az óhaját, vagy örökre magához láncol! Holnap reggelig kaptam haladékot. Akkor a rám bocsátott bűbáj kifejti a hatását, és többé nem menekülhetek. Látva hitetlenkedő arckifejezésemet, komolyan a szemembe nézett. – Hatalmában áll! Hidd el, megteszi! – De hát ez nem igazság! – tiltakoztam. – Kényszeríteni akarja valamire, csak hogy neki jó legyen? A vámpír vállat vont. – Pontosan tudja, hogy önszántamból… nos… nem hálnék vele. – Ez akkor is zsarolás! – ráztam a fejem mérgesen. – Bizonyos értelemben az – mosolyodott el. – Ha idősebb leszel, meg fogod érteni, hogy az emberek néha őrült dolgokra képesek, amikor szerelembe esnek. Nem hittem volna, hogy megteszi ezt velem, mégsem tudok rá haragudni. Hidd el, szívem szerint én is azt kívánnám,

53

amit ő! Milyen jó lenne nyugalomban és békében élni, együtt megöregedni! De ez, sajnos, nem lehetséges. – Miért ne volna az, ha szeretik egymást? – kérdeztem, önkéntelenül is a boszorkánylány pártjára állva. – Mert én újabb száz év múlva is így fogok kinézni, ő viszont akkor már réges-rég halott lesz. Ne érts félre! Nem vagyok az a fajta, aki csak a saját érdekeit tartja szem előtt! Luenának bizonyára megvannak a maga praktikái, hogy hosszú ideig megőrizze fiatalságát. De mi lesz azután? Akármilyen képességekkel is rendelkezik, nem vámpír, hogy örökké éljen! És tudom, hogy nem is akarna azzá válni. Akkor pedig mi lenne velem nélküle? – Ám addig is boldogan élhetnének! – kiáltottam kipirult arccal. Olyan volt az egész, mint egy tündérmese, amibe szívvel-lélekkel beleéltem magam. Nem számított már, hogy Luena milyen eszközökkel próbálja behálózni a vámpírt, csak az járt a fejemben, hogy rávegyem az őrangyalomat, kösse össze vele az életét. Landrote nagyot sóhajtott. – Ugye hallottad, amikor arról beszéltem, mekkora veszélynek tenném ki, ha vele maradnék? – Ilyen sok ellensége van? – tudakoltam döbbenten. – Mindig is voltak, és nem is kevesen. Nem mondhatom el a pontos okot, de elég ha annyit tudsz, hogy én más vagyok, mint a többi vámpír. – Luena említette nekem, hogy maga erősebb és különb a többieknél. – Tényleg így áradozott rólam? Akkor először csillantak fel sötét szemei. – Igen! És ha látta volna, hogy milyen gondosan ápolta, amíg aludt! – Valóban? – Lemosta magáról a vért, és tetőtől talpig végigtörülgette… Mire észrevettem, hogy elszóltam magam, már késő volt. Gyorsan elhallgattam, és a számhoz kaptam a kezem. A vámpír cinkosan hunyorított. – Azt hiszed, nem tudok róla? Mikor felébredtem, azonnal feltűnt, hogy más ruha van rajtam, és a csizmáim is kipucolva ragyogtak. – Nem neheztel rá? – Miért tenném? Hálával tartozom neki. Talán mégsem kellett volna meginnom azt az altatót – kacsintott rám –, hiszen így ez a lemosdatás

54

rész teljesen kimaradt az életemből. És mi tagadás… mágia ide vagy oda, azt hiszem, akkor is visszamennék hozzá, ha nem kényszerítene erre varázslatos csókja! Ha ezt meg tudod érteni, akkor valóban nem vagy már olyan kisfiú. Miközben ezt mondta, ajkán különös mosoly suhant át. Tagadhatatlanul szerelmes volt Luenába, és vágyott rá, hogy végre a karjaiban tarthassa, ha csak egyetlen éjszakára is. – Mindent értek! – mondtam halkan. Erre elégedetten bólintott, majd pedig jól összekócolta a hajamat, amit egyébként mástól igen rossz néven vettem volna, de tőle akkor valamiért mégis jólesett. Azután feltápászkodtunk és továbbindultunk. – Luena azt is elárulta, hogy maga sokkal emberibb, mint a többi vámpír – folytattam a beszélgetést. – Emberibb? – kérdezte csodálkozva. – Hát… lélegzik! – Fogalmam sincs miért teszem, de vissza tudom tartani, ameddig csak akarom. – És a szíve? Miért nem ver a vámpírok szíve? Landrote a fejét ingatta. – Mindig ugyanazok a kérdések! Az a nemes úr, aki megkért, hogy vigyázzak rád, régebben ö is folyton ezzel zaklatott. – Mit válaszolt neki? – kérdeztem izgatottan. – A tudományos része érdekel, vagy a legenda? – Az igazat akarom megtudni! – Nagyon egyszerű: mert nem vagyunk emberek! Kíváncsian néztem rá, és vártam, hogy folytassa, de hallgatott. – Ennyi? – szóltam rá türelmetlenül. – Dióhéjban igen! Az arcomba szökött a vér, és egyszeriben nagyon dühös lettem rá. – Maga szórakozik velem! – Jean-Briant! – szólt csendesen, és megállt. – Most hadd kérdezzek én is valamit. Mit látsz, amikor rám nézel? Felé fordultam és végignéztem rajta. Megvakartam a fejem, és tanácstalanul széttártam a karjaimat. – Ne szégyenlősködj! Őszintén mondd el, mit látsz! – Egy fiatal férfit, aki nagyon erős és…

55

– És? – ráncolta össze a homlokát. – … átkozottul jóképű! – vágtam rá mérgesen. – Most boldog? – Mindenesetre nagyot nőtt az önbizalmam – tréfálkozott. – Nos, olybá tűnik, hogy te egy embert látsz bennem. Igazam van? – Csak nehéz elhinnem, hogy egy vámpírral beszélgetek! – hagytam helyben sértődötten. – Biztos, hogy maga tényleg az? – Mivel nem ver a szívem, el kell fogadnod, más nem lehetek! Azzal széthúzta az ingét, megfogta a kezem, és a mellkasára tette. Még mindig szokatlan volt, és rémülettel töltött el, amit éreztem; pontosabban az, amit nem éreztem! – De akkor hogyan élhet? Lehajtotta a fejét, és gondolataiba merült. – Hol van az megírva, hogy csak az élhet, akinek ver a szíve? És az, hogy az ember a legmagasabb rendű lény a Földön? Ki meri ezt bizonysággal állítani? Nem igazán értettem, mit akart ezzel mondani, de most már tisztában vagyok vele, és belátom, igaza volt. Akkor azonban tudatlanságomat palástolva inkább másra tereltem a szót. – Rendben van. Beszéljünk inkább arról, hogyan tudott megállni a levegőben! Ha a boszorkányok nem is, de a vámpírok ezek szerint képesek repülni. Ő ismét hallgatásba burkolódzott, majd se szó, se beszéd elindult. – Landrote! – kiáltottam utána, először szólítva nevén ezt a furcsa lényt. – Amikor megsebesült, nem akartam zaklatni vele, de most már válaszoljon a kérdésemre! Utánaszaladtam. – Pont úgy nem tudok repülni, ahogy denevérré sem változhatok! – kezdte okításomat. – Csupán kihasználom a képességeimet. Gyorsabban mozgok, mint az emberek, de ha akarom, le is tudok lassulni, meghazudtolva ezzel a fizika törvényeit. A harc közben mindkét lehetőséggel éltem. Csak úgy láttad, mintha megállnék a levegőben, pedig valójában az esésemet fogtam vissza. – Pah! – rántottam meg a vállamat, és a fákat kezdtem bámulni. – Nem hiszel nekem! – mondta komoran. – Bizonyítsa be! – parancsoltam rá. Erre ő megállt, és karba tett kézzel, mereven nézett el mellettem.

56

– Fogd vissza magad, ha megkérhetlek! – szólalt meg, csöppet sem barátságos hangon, és láttam, amint dühösen megvillan a szeme. – Pillanatnyilag két ember van a világon, akiktől eltűröm ezt a hangnemet. Nem szokásuk utasítgatni engem, ám ha mégis megteszik, rendszerint teljesítem az óhajukat. Bármily fájó, egyikőjük sem te vagy! Tudtam, hogy elvetettem a sulykot. Behúztam a nyakam, és bocsánatot kértem tőle. – Máskor gondolkodj, mielőtt megszólalsz! – vetette oda keményen. – Visszatérve az előző… parancsodhoz – nyomta meg a szót –, bocsáss meg, de nem vagyok abban az állapotban, hogy cirkuszi mutatványokkal szórakoztassalak. Alaposan végiggondoltam, amit mondott, és furcsa mód nem a megdorgálása volt az, ami megragadt bennem. – Az egyikőjük, akiről beszélt, az Luena, igaz? – kérdeztem félénken. – Igen! – válaszolt kimérten. – A másik pedig az a személy, akinek megesküdött, hogy vigyáz rám. Ez a valódi oka, hogy megmentett, ugye? Mert ő kérte! Kisimított egy hajtincset az arcából, és próbált továbbra is szigorúnak mutatkozni. Végül megenyhült, és barátságosabb hangnemben felelt: – Látod, nem is vagy te olyan buta! – Sokat jelent önnek? Ellágyult tekintete a rengeteget fürkészte. – Apámként tekintek rá… Így telt egyik óra a másik után. Észre sem vettük, hogy mennyit beszélgettünk, és hogy ezalatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ennek ellenére keveset tudtam meg róla, de pont a titokzatossága volt az, ami a leginkább vonzott. Apám soha nem beszélgetett velem. Mindig azt mondta, hogy túl sokat kérdezek. Landrote nem haragudott ezért. Türelmes volt és megértő. Késő délutánra értük el az erdő szélét. A Kolosszomidák még mindig fenyegetően magasodtak az ég felé, s innen nézve talán még félelmetesebbnek tűntek. A parkban már óriási tömeg verődött össze. Nemesek, szolgák és gyerekek egyaránt odasereglettek, hogy láthassák a kimúlt vérfarkasok

57

tetemét. Egyesek az állatok hosszát méregették, mások jajveszékeltek és sírtak rémületükben. Ők talán azt hitték, hogy valamelyik fenevad gyomrában végeztem. – Nagyon idegesek! – mondtam izgatottan. – Akkor ne várasd meg őket! – suttogta Landrote. – Eredj! – és taszított egyet rajtam. – Én… nem is tudom – kezdtem feszengve. – Félek odamenni! A vámpír csodálkozva fordult felém. – Ez érdekes! Egy vérszomjas vámpírt nem félsz faggatni a szerelmi életéről, de inadba száll a bátorság a barátaid és a családod láttán?! Meg vagyok hatva! – Most inkább választanám a vérszomjas vámpírt! – hajtottam le a fejem, majd egyszeriben kitűnő ötletem támadt. – Ám ha maga odajönne velem, az bátorsággal töltene el! – néztem rá reménykedve. Landrote az összegyűlt embereket fürkészte. – Szerinted mi történne, ha odaállítanál egy vámpírral az oldaladon? – Hiszen nem tudják, hogy maga az, vagy igen? – Sokukkal mértem már össze az erőmet. Azonnal megölnének, amint belépek a parkba. – Nem is kell ahhoz olyan messzire menni! – hallatszott egy erőteljes mély hang a hátunk mögülMegpördültem a talpamon, mire meglepetésemre nyolc férfi állt tőlünk alig két lépésnyi távolságra. Kardjaikat közvetlenül Landrote hátának szegezték. A vámpír semmi jelét nem adta annak, hogy megijedt; mozdulatlanul meredt maga elé, szemei azonban izzottak a gyűlölettől. – Látod, Jean-Briant! – mondta egykedvűen. – Még nappal van, cserben hagytak az érzékeim. – Engedjék el azonnal! – kiáltottam rájuk. – Ő mentett meg a vérfarkasoktól! Vigyázott rám egész éjjel, és most hazakísért! A férfiak csak nevettek. – Kár minden szóért! – sóhajtotta Landrote. – Az urakat, sajnos, nem érdeklik a tények; csak az lebeg a szemük előtt, hogy végre kiolthatják egy vámpír életét. – Milyen igaza van! – helyeselt az egyikük.

58

Akkor ismertem rá támadóinkra. Ők is apám vendégei voltak. Ketten közülük eltették éles pengéjüket, és két oldalról durván hátraszorították megmentőm karjait. – Indulás, mocskos vérszívó! – adta ki a parancsot az egyik nemes, és kardját elölről a vámpír szívének szegezte. – Ismeri a szabályt: egy rossz mozdulat, és meghal! Landrote nem tehetett mást, lassan elindult a tisztás felé. Mögöttük lépkedtem, és próbáltam meggyőzni a férfiakat, hogy hagyják futni, de nem is törődtek velem, mintha ott se lettem volna. Mikor felfogtam, hogy szavaim süket fülekre találnak, Landrote-nak kezdtem könyörögni. – Miért hagyja, hogy így bánjanak önnel? Hisz a vérfarkasokat is legyőzte! Miért nem tör ki közülük? – Az éjszaka volt… – válaszolt felszisszenve, mivel a mögötte haladó őr attól tartva, hogy megmentőm esetleg megfogadja a tanácsomat mélyebbre döfte kardját a vámpír mellkasába. A fényes pengén azonnal pár csepp vér folyt végig. – Kérlek, Jean-Briant! Ezzel csak ártasz nekem – mondta fájdalomtól remegő hangon. Megértettem, hogy nem segíthetek rajta. Időközben elhaladtunk a Kolosszomidák mellett. Az összegyűlt emberek között a csodálkozás moraja futott végig. Ahogy közeledtünk feléjük, láttam, hogy minden egyes száj döbbenten suttogja a félelmetes nevet: Landrote! Ezek szerint valóban ismerték őt. A vámpír még így tehetetlenül közrefogva is félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett bennük. Olyannyira, hogy az én csodás megmenekülésem senkit sem foglalkoztatott – persze, nem is nagyon bántam. Remegett a gyomrom az izgalomtól, mert féltem, hogy megölik titokzatos őrangyalomat. Míg Landrote-ot bevezették az embergyűrű közepébe, én a szememmel apám után kutattam. Ő az egyetlen, aki megakadályozhatja, hogy kiontsák a vámpír vérét! Kétségbeesve kerestem, de nem sikerült megtalálnom. Végre az egyik távolabbi csoport közepén ráleltem egy ismerős alakra, ki nekem háttal állt. Viszont így is felismertem magas, délceg termetéről, copfban összekötött barnás szőke hajáról, és sötétbarna ruházatáról. Jean-Francois de Leroy pár vadász társaságában a kastély

59

felé fordulva beszélgetett. Ezek szerint nem látták, amikor kijöttünk az erdőből. – Monsieur Leroy! – kiáltottam el magam, és már szaladtam is felé. Ő megfordult, és láttam, hogy a váratlan találkozás miatt szinte tátva marad a szája. Kék szemei felragyogtak az örömtől. – Jean-Briant! – tátogta, mivel hang nem jött ki a torkán. Elém szaladt, felkapott és megölelt. – Drága fiam! Tudtam, hogy életben vagy! Apád viszont már halálra aggódta magát! Igyekeztem kissé eltolni magamtól, hogy lélegzethez jussak. – Monsieur, hol van az apám? – Maga köré gyűjtött pár embert, és még korán reggel bementek az erdőbe, hátha ott rád találnak. Úgy hiszem, hamarosan visszatérnek. Nagyon megbánta ám, hogy kiköttetett. Azt gondolta, nem eshet bajod, és okulsz majd az esetből. De hidd el, ő sem akarta, hogy ez legyen belőle! Szerencsére még időben szóltam Landrote-nak, hogy tartsa rajtad a szemét. Mikor reggel megtaláltam a vérfarkasok tetemét, és láttam az elvágott szíjakat, már tudtam, hogy csak ő menthetett meg tőlük. – Már értem! – gondoltam magamban. Egy újabb rejtélyről hullott le a lepel. – Tehát maga volt, akinek megesküdött, hogy megvéd engem? Leroy gróf diadalmasan mosolygott. – Mindig büszke voltam a barátságára, bár sokan ezért nem kedvelnek. De mi az a csődület ott? Jean-Francois a vámpírt közrefogó férfiak felé nézett. – Uram Isten! – suttogta, és az arcáról azonnal lehervadt a mosoly. – Landrote! Ez nem lehet… – Elfogtak minket az erdőben, épp amikor visszaértünk – magyaráztam a kezemet tördelve. – De miért hagyta, hogy elfogják? Ez nem vall rá! – Azt mondta, még nappal van, és cserbenhagyták az érzékei. Jean-Francois döbbenten nézte a foglyul ejtett vámpírt. – Ez nem magyarázat! A vámpírok nappal is képesek harcolni. Akár egy tucat embert is legyőzhetne.

60

– De megsérült, amikor a vérfarkassal küzdött. Az állat megkarmolta, Luena mentette meg… – hadartam, önkéntelenül is kimondva a boszorkány nevét. A gróf felém fordult. – Tehát egész idő alatt a lánynál voltatok? – Ismeri őt? – kérdeztem vissza. – Természetesen ismerjük egymást. – A méreg egy része, ami a vérfarkas karmában volt, még mindig Landrote vérében van! A férfi az állát vakargatva bólogatott. – Szóval ezért nem tud harcolni! De ha lemenne a nap – tanakodott tovább –, talán visszakapná az erejét. Mindketten az égboltra pillantottunk. A nap már nagyon alacsonyan járt. Negyedóra kérdése volt csak, hogy eltűnjön a horizontról. – Tehát minden rendben! – mondtam boldogan. – Akkor megmutathatja az erejét, és jól odavághat nekik! – És gondolod, hogy a nemesek tétlenül tűrnék ezt? Addig fogják megölni, amíg nem tud védekezni. Maradj itt! – parancsolt rám, és már rohant is az embergyűrű felé. Nekem persze eszemben sem volt tétlenül ácsorogni, és utána iramodtam. Landrote ezalatt a legsértőbb és legmegalázóbb megjegyzéseket volt kénytelen eltűrni az őt közrefogó, karddal fenyegetőző férfiaktól. A nemesek ocsmányságokat vágtak a képébe, sokan gyilkos vadállatnak nevezték. Az egyik feldühödött fiatal báró attól sem riadt vissza, hogy arcul üsse a tehetetlen foglyot. A vámpír egész testét vad gyűlölet járta át. Szemei izzottak a lemenő nap fényében. Rávicsorított félelmetes fogaival támadóira, ami elég volt ahhoz, hogy egyetlen percre elrettentse az őt sakkban tartókat. Ezt a pillanatot használta ki Leroy gróf. Átverekedte magát a csődületen, félrelökte társai kardját, és villámgyorsan beugrott Landrote elé, akinek a felbőszült fiatal báró épp ekkor akarta megadni a kegyelemdöfést. Kardja félúton megállt a levegőben. – Ne avatkozzék bele, gróf úr! – kiabálta gyűlölettől torz hangon. – Ez az átkozott vérszívó annak idején megölte az apámat. Itt az ideje, hogy végezzünk vele!

61

– Jobb lenne, ha eltennéd a kardod, André! – felelte mérgesen JeanFrancois. – Egy olyan emberért akarsz bosszút állni, aki nem mert szemtől szembe megküzdeni egy vámpírral, és végül hátba támadta majdnem huszadmagával?! Landrote még soha nem ölt meg senkit a véréért. Fogadd el végre az igazságot! Atyád azért halt meg, mert gyáva volt. És csakhogy tudd, egy vámpír soha nem iszik gyáva ember véréből. Ha ő embervérre vágyik, inkább elkábít valakit, és mikor az illető magához tér, már nem is emlékszik arra, mi történt vele. Tedd el a fegyvered! És tegyétek el mindannyian! Landrote éjjel a saját életét kockáztatva mentette meg vendéglátónk fiának életét. Ő végzett a vérfarkasokkal! A jelenlevők összesúgtak egymás között. Voltak olyanok, akik leengedték kardjukat, és csodálattal néztek őrangyalomra. Landrote viszont egy szót sem szólt saját védelmében. Mint a ketrecbe zárt tigris, úgy nézett szembe a nemesek sorfalával. Kevesen voltak, akik állni tudták szúrós pillantását. – Minket nem hatnak meg a jóságos vámpírról szóló történetei, uram! – lépett ki a többiek közül az a nemes, aki nyolcadmagával foglyul ejtette Landrote-ot, és majdnem szívébe döfte a kardját. – Minél kevesebb vérszopó él a földön, annál jobb. Én azért harcolok, hogy kiirtsam őket mind egy szálig! Tisztában vagyunk vele, hogy maguk ketten kebelbarátok. Az ön helyében, én szégyenkeznék emiatt. – De nincs a helyemben! – vágta rá hűvösen a gróf. – Mindig is büszke voltam Landrote barátságára, mert vámpír létére érzőbb szívű és nemesebb lelkű mindannyiuknál. Bátrabban harcol, mint ezer férfi együttvéve; és ha kell, meghal az eszméért, amiben hisz, vagy azért, hogy meg tudjon védeni valakit. Maguk ezt a fajta önfeláldozást sohasem fogják megérteni! Akkor lenne okom szégyenkezésre, ha nem mondhatnám magam a barátjának. A férfi dühösen csikorgatni kezdte a fogait. – Álljon félre, amíg nem késő! Mert ha kell, vele együtt magát is megöljük! – Elfelejt valamit, drága barátom! – felelte Jean-Francois kimérten. – Mégpedig azt, hogy nem a saját birtokán van, ahol kedvére parancsolgathat. La Rule ura jelenleg nem tartózkodik idehaza. A

62

törvény pedig kimondja, hogy kivégzést csak a birtok tulajdonosa rendelhet el, akkor is, ha az elítélt történetesen egy vámpír. – Igen ám, de a törvény azt is leírja, hogy az effajtákkal – bökött undorral a fogolyra – mindenki szabadon végezhet! – Csakhogy ezt én nem fogom tűrni! És amennyiben engem is megöl, az már gyilkosság. Szemtanúkban, azt hiszem, nem lesz hiány, ha tárgyalásra kerülne sor. Meg kell vámunk tehát La Rule grófját, hogy ítéletet mondhasson Landrote felett. Mert higgyék el, ehhez csakis neki van joga! A férfi erre már nem tudott mit felelni, csak hápogott. Majd az emberek alkotta lánc fokozatosan lazulni kezdett a vámpír és védelmezője körül; a nemesek egymás felé fordulva próbálták megvitatni a hallottakat. A többség igazat adott Leroy grófnak abban, hogy meg kell várniuk a házigazdát. Jean-Francois ezalatt – kihasználva, hogy senki nem figyel rájuk – alig észrevehető mozdulattal Landrote felé fordult. – Nem bántottak? – Menj el innen, Jean-Francois! – suttogta a vámpír. – Látod, mennyire elszántak. Nem fogják megvárni Jean-Briant apját! – Azt hiszed, én nem tudom? – morogta a gróf. – Pusztán időt akarok neked nyerni. És különben sem hagylak magadra! – Mire készülsz? – Annyira belefeledkeztél a vitatkozásukba, hogy észre sem veszel egy számodra roppant kedvező tényt. – Mit? – A nap perceken belül lebukik. Erősebbnek érzed magad? – Kicsivel! – Jól van. Amikor jelt adok, vedd magadhoz a kardom! Landrote némán bólintott, de szemeivel továbbra is a vitázó vendégeket figyelte. Csak egyetlen ember, a fiatal nemes, André követte nyomon a középen álló két férfi mozdulatait. Összevont szemöldökkel figyelte, amint Jean-Francois lassan meglazítja a bőrszíjat, ami arra szolgált, hogy futás vagy lovaglás közben kardja ne eshessen ki hüvelyéből. – Ez csapda! – kiáltotta el magát André, mire minden beszéd félbeszakadt. – Leroy gróf összejátszik vele!

63

Szavai szikraként hatottak az amúgy is puskaporos levegőben. – Megölni mindkettőt! – ordították többen is egyszerre. – Most!!! – kiáltotta a gróf. Ami ezután történt, csupán egy pillanat műve volt. A nap lebukott a látóhatár mögé. Landrote emberfeletti gyorsasággal rántotta ki JeanFrancois kardját, őt hamar a földre nyomta, nehogy baja essen, és rögtön megölt öt férfit, akik rájuk akartak rontani. Kettőnek közülük a fejét is levágta. A nemesek – bár jelentős számbeli fölényben voltak – ijedten rebbentek szét, mikor megtapasztalták iszonyatos erejét. Páran, látva társaik halálát, a kastély felé menekültek. Mások ugyanezért bosszút akartak állni, és feldühödött bikák módjára együttes erővel támadtak a vámpírra. Landrote több ilyen rohamot is visszavert, miközben testével védte földön térdeplő barátját. Jean-Francois nemegyszer fel akart ugrani, hogy akár puszta kézzel is, de harcolhasson, ám Landrote mindannyiszor vállon ragadta, és visszalökte előbbi helyére. – Maradj már nyugton! – ordított rá. Percek sem kellettek hozzá, s mindent vér borított be. Többen sebesülten vagy halottan hevertek a fűben. A vámpír nagyon jól bánt a karddal, és persze tízszer olyan fürgén vívott, mint az emberek. Ámulattal néztem, ahogy harcol, megfeledkezve arról, hogy mennyire közel vagyok a vérontás helyszínéhez. Mire észbe kaptam, már késő volt. Ordítozó, magukból kivetkőzött, éles pengékkel hadonászó férfiak forgatagába csöppentem, és nem találtam a kivezető utat. Fel sem fogtam, mekkora veszélyben vagyok. A harcolóknak eszük ágában sem volt bántani, ám egy eltévedt kardcsapás könnyen a másvilágra juttathatott volna. Megpróbáltam kikecmeregni szorult helyzetemből, de ezzel csak azt értem el, hogy fejbe talált egy súlyos ütés, amitől elterültem. Láttam, amint Jean-Francois rám néz térdeplő helyzetéből, s kiül az arcára a kétségbeesés. A nevemet ordította, de a nagy ütés miatt átmenetileg elveszítettem a hallásomat, s az események innentől kezdve lassítva, hangtalanul peregtek előttem. Figyeltem, hogy Landrote a gróf kiáltására felém fordul, és egy másodpercig azon tanakodik, kinek is segítsen. Tudta, ha magára hagyja barátját, az annak halálát jelentheti, ám azt is, hogy ha nem siet a segítségemre, akkor könnyen agyontaposhatnak.

64

– A fiút mentsd meg! – üvöltötte Jean-Francois. Hallani nem hallottam, de leolvastam a szájáról. Landrote ekkor már döntött. Kardját visszadobta a grófnak, aki talpra ugorva azonnal védeni kezdte magát, ő pedig felém rohant. Az elé állókat kíméletlenül elsodorta az útjából, éles körmeivel csúnya sebeket ejtve testükön. Egyetlen ütéssel két embert terített le, és ekkor már tudtam, hogy tökéletesen visszanyerte régi erejét. Végre odaért hozzám, s miután szétdobálta a körülöttem állókat, lehajolt, hogy megnézze nem esett-e bajom. – Nem hallok semmit! – tátogtam kétségbeesve. Majd hirtelen elkerekedett a szemem. Körülbelül harminc férfi volt még talpon, s kihasználva, hogy Landrote velem van elfoglalva, hátba támadták őt. Egyszerre vetették rá magukat, és sikerült ledönteniük a lábáról. A hátára fektették, karjait és lábait pedig erősen a földhöz szorították. André vértől csatakosan állt felette, és eszelős tekintettel nézett rá. Landrote bárhogy küzdött, nem bírt kiszabadulni. Harminc ember karjának szorítása még neki is sok volt. – Fogjátok erősen! – adta ki a parancsot André. Marokra kapta kardját, hogy egyetlen mozdulattal beledöfhesse a vámpír szívébe. Jean-Francois-t négyen teperték le, és tették harcképtelenné. Odavonszolták Landrote elé, és kardot szorítottak a nyakához, így kényszerítve, hogy végignézze barátja halálát. Ömlött rólam a veríték. Tudtam, hogy ezzel vége. Hogy örökre elválasztanak az én hű őrangyalomtól, aki még az utolsó perceiben is engem óvott. Sikerült támolyogva talpra állnom. A hallásom pont akkor tért vissza, mikor André felemelte a fegyverét. Leroy gróf ezalatt erejét megfeszítve próbálta lerázni magáról fogva tartóit. – Nem ölhetitek meg!!! – kiabálta kétségbeesve. Landrote ezzel szemben már feladta a küzdelmet. Csak a fejét emelte fel, hogy még egyszer utoljára ránk tekinthessen. – Jean-Briant… – nyögte szaggatottan, erőlködve, miközben több kéz a nyakára kulcsolódott. Azután a gróf felé tekintett. Kimondhatatlan szenvedés tükröződött Jean-Francois könnyáztatta arcán. Ez a mindig oly magabiztos, erős jellem, sírva könyörgött

65

társainak, hogy kegyelmezzenek meg a vámpírnak. Ám André kardja kíméletlenül lesújtott. – Ne!!! – ordítottam zokogva. De ekkor az ifjú nemes egyszerre kővé meredt, s kezéből kihullott a fegyver. A naplemente utáni homályban egy tőr pengéjét láttam megcsillanni, ami egyenesen az ő hátából állt ki. André szó nélkül összerogyott és kiadta a lelkét. Helyébe az az ember lépett, akiről a csata hevében mindenki megfeledkezett. Még magam is. Pedig aki végzett a fiatal báróval, nem más volt, mint La Rule ura, az apám. Dühös pillantásokkal méregette a Landrote-ot és Jean-Francois-t lefogó nemeseket. – Azonnal engedjétek el őket! – parancsolta, és nem volt szükség indoklásra ahhoz, hogy a férfiak engedelmeskedjenek neki. Leroy gróf odaugrott barátjához, és felsegítette a földről. Úgy nézett végig rajta, mintha nem akarná elhinni, hogy életben maradt. – Eszement csürhe! – kiáltotta dühödten az apám. – Hogy mertek kezet emelni arra, aki megmentette a fiam életét?! Az emberek kissé hátrébb húzódtak, fejüket lehajtva, komoran hallgattak. Apám először engem ölelt a keblére, azután Jean-Francoistól kért bocsánatot meggondolatlan, kemény szavaiért, és megköszönte neki a segítségét. Végül megállt Landrote előtt. Pár percig merengve néztek egymásra, majd a tisztes távolságot tartó férfiak felé fordulva hangosan így szólt: – Térdre! A nemesek ezt hallva bambán bámultak rá, azután egymásra; mintha bizony azt kérte volna tőlük, hogy álljanak kézen. – Azt mondtam térdre a Vámpír Herceg előtt! – ismételte szigorúan. Mire minden jelenlévő – beleértve önmagát is – féltérdre ereszkedett Landrote előtt. A dajkám azt mesélte – és ebben az egyben nem tévedett –, hogy a vámpíroknak csak egy nagy hatalmú személy parancsolhat, aki mind között a legerősebb és a legbölcsebb. Ő fogja össze és irányítja őket belátása szerint. Azok pedig feltétlen engedelmességgel tartoznak neki, s akár meghalni és készek érte. Ez a személy a Vámpír Herceg. Landrote rezzenéstelen arccal, méltóságteljesen nézett le a megalázkodó emberekre, majd apámhoz fordult.

66

– Keljen fel! – mondta halkan. – Aki előtt térdepelnie kell, az nem én vagyok! Felemelte a karját, és felém intett. Apám megértette, mit vár tőle. Felállt, zavartan bólintott, és odajött hozzám. Letérdelt elém, majd őszintén a szemembe nézett. – Bocsáss meg nekem, kisfiam, amiért kiköttettelek! Bolond voltam… Engedd, hogy jóvá tegyem a bűnömet! Válasz helyett a nyakába borultam, és szorosan átöleltem. Landrote elégedetten nézett végig rajtunk, majd Jean-Francois-hoz fordult, aki a többi férfival együtt még mindig a földről pislogott fel rá. – Neked pedig egyáltalán nem kell hajbókolnod előttem! Belekarolt, és gyors mozdulattal talpra állította. A gróf bűnbánóan horgásztattá le a fejét. – Nagy veszélynek tettelek ki, felség! Nem szabadott volna megkérjelek, hogy tartsd szemmel Jean-Briant-t. – Ha nem kérsz meg, a fiú már halott volna. – Tudom, de akkor is… Talán nekem kellett volna vigyáznom rá. – Akkor két halottunk lenne! – mondta mély meggyőződéssel a vámpír. – Úgy hiszed, legyőzted volna a vérfarkasokat? Nem tudhattad előre, mi fog történni. Ne hibáztasd magad! – Még hogy ne hibáztassam magam?! – ellenkezett dühösen JeanFrancois. – Hiszen megsérültél, és majdnem meghaltál! – Hidd el, már teljesen rendbe jöttem! – Ez biztos? – nézett rá szigorúan a gróf. Landrote nem felelt. Helyette megszorította barátja kezét, még egy pillanatig rajtam és apámon pihentette tekintetét, majd szó nélkül, lassú léptekkel megindult a Kolosszomidák felé vezető ösvényen. – Felség! – kiáltott utána az apám. Kibontakozott az ölelésemből, és utána szaladt. Én is így tettem. Ismét le akart térdeim előtte, de a vámpír megfogta a karját. – Nincs szükség rá! – Kérem, felség… – kezdte esdeklő hangon. – Mondja, hogyan hálálhatnám meg, amit a fiamért tett? Landrote rám hunyorított fekete szemeivel, és elmosolyodott.

67

– Talán úgy, hogy a jövőben nem teszi ki ilyen tűzpróbának JeanBriant. Ne hagyja, hogy korán felnőjön! Engedje, hogy kiélvezze a gyermekkor minden örömét! Majd egy gondolatnyi szünet után még hozzátette: – Esetleg elbocsáthatná a dajkáját is, és felfogadhatna helyette egy képzett tanítót, aki tudással tölti meg a fia fejét, és nem ostoba mesékkel. – Úgy lesz! – ígérte apám. – De most azt mondja meg, hogy önért mit tehetek! Tudom, hogy a múltban voltak köztünk… khm… kisebb… nézeteltérések. – Finoman fogalmaz, gróf úr! – mondta Landrote maró gúnnyal a hangjában. – Én úgy emlékszem, szabályos hajtóvadászatot rendeztek ellenem. Önért és a családjáért a kisujjamat sem mozdítottam volna. De Jean-Francois a barátom. Ha ő megkér valamire, mindig igent mondok. La Rule grófja nem akadt fenn a sértőnek szánt hangnemen. Továbbra is mély tisztelettel nézett a vámpírra. – Esküszöm önnek, felség, hogy én és az embereim nem fogjuk többé háborgatni a nyugalmát. – Tudom, hogy igazat mond, ám attól félek, mások nem lesznek ilyen elnézőek velem szemben. – Majd megpróbálom meggyőzni őket. Bocsásson meg, de úgy látom, szükség van rám! Meghajolt, és visszament a nemesekhez, akik már a halottakat és a sebesülteket vitték be a kastélyba. Kettesben maradtunk. – Miért nem mondta el, hogy maga a Vámpír Herceg? – tudakoltam minden bevezetés nélkül. – Mert nem kérdezted! – válaszolta komolyan. – De hát… akkor ön a legerősebb vámpír a földön! – Csak a második legerősebb! – ismerte el szemlesütve. Olyan izgatott voltam, hogy szinte meg sem hallottam a válaszát, így csak később, Jean-Francois-tól tudtam meg, hogy mit is jelent ez. – És valóban megölte annak a fiatal nemesnek az apját? – kérdezősködtem tovább. Hosszan nézett a szemembe mielőtt válaszolt. – Meg kell értened valamit! – kezdte csendesen. – Ha megölök valakit, azt csakis önvédelemből teszem. André apja párbajra hívott

68

engem tíz-egynéhány évvel ezelőtt. Ott voltam a megadott helyen és időben, de csapdába sétáltam, mint azt az imént Jean-Francois is elmondta. Választanom kellett, ők vagy én. Remélem nem ítélsz el azért, mert az életemért harcoltam, és nem gondolod azt, amit mindenki más, hogy gyilkos vadállat vagyok. Akkor először éreztem úgy, hogy valóban egy vámpírral beszélgetek. Mégsem féltem tőle. Csodálattal és tisztelettel néztem erre a különös teremtményre, akinek a szeméből annyi szomorúság áradt. Ragadozó volt, és mégis egy érzőszívű lény, aki csak szeretetre és nyugalomra vágyott. – Én soha nem fogok felróni önnek semmit! – jelentettem ki eltökélten. – Hiszen megmentette az életemet. Azon kívül, maga a legjószívűbb vámpír a világon. Megfogtam a kezét, és rámosolyogtam. – Köszönöm! – azzal megsimogatta a hajamat. – A Vámpír Herceg minden vámpírnak parancsolhat? – tudakozódtam, visszatérve az eredeti témához. – Na, azért nem mindegyiknek! De a legtöbbjük hallgat rám. Helyesebben, inkább félnek tőlem. Látva csodálkozó arckifejezésemet megrázta a fejét. – Azért ne éld bele magad, hogy ez a cím mindenhatóvá tesz engem! Azt pedig végképp ne gondold, hogy valahol az erdő közepén egy trónon ülök, s körülöttem ezer vámpír lesi minden parancsomat. … – oly hirtelen hallgatott el, hogy úgy éreztem, eltitkol valamit. Majd megköszörülte a torkát és folytatta. – Ezek nehezen érthető, bonyolult dolgok. Nem akarlak untatni. És különben is, ideje, hogy búcsút vegyünk egymástól. – De nem örökre, ugye? ígérje meg, hogy rendszeresen meglátogat! – kérleltem szelíden. – Ó, Jean-Briant… – mondta sóhajtva, és leguggolt elém. – Nem szívesen tennék olyan ígéretet, amit azután nem tudok betartani. Egy valamire viszont megesküszöm neked arra az esetre, ha nem látnánk többé egymást. És tudnod kell, hogy egy Vámpír Herceg soha nem szegi meg az esküjét! Közbe akartam szólni, de a számra tette a kezét.

69

– Életem végéig vigyázni fogok rád. Soha többé nem árthat neked senki, mert ha bántani akarnának, előbb velem kellene szembenézniük. Nem titkolom, hogy nagyon megkedveltelek. Úgy érzem, mintha nem csupán egy napja, de legalább már egy éve ismernénk egymást, és mindent tudnék rólad. Kezével ezután megfogta a nyakamban függő medált, amit még akkor adott át nekem, mielőtt harcba indult volna a vérfarkasok ellen. Teljesen megfeledkeztem róla, és azóta sem néztem meg, hogy mit ábrázol. Leakasztottam a nyakamból, és alaposan szemügyre vettem. Vékony bőrszíjon függő, számomra ismeretlen eredetű fémből készült hollót ábrázolt, ami épp a szárnyait tárta ki, lábai közt pedig egy tőrt markolt szorosan. – Aki e jelképet viseli, attól még a vérfarkasok is távol tartják magukat – magyarázta Landrote. – Ezért adta át nekem akkor? Hogy önre támadjanak, és ne rám?! – Ezért. Vissza akartam adni, de ő kivette a kezemből, és visszaakasztotta a nyakamba. – Tartsd meg! – mondta mialatt felállt. Megfordultam, mert sietős lépteket véltem hallani a hátam mögül. Jean-Francois futott felénk lélekszakadva, egy kardszerű tárgyat lóbálva a feje fölött. Mikor odaért hozzánk, izgatottan kapkodta a levegőt. – Ne haragudj, Landrote… teljesen kiment a fejemből… fel kellett érte rohannom a szobámba! Féltem, hogy már elmentél, és nem tudom odaadni. Sugárzó arccal nyújtotta át barátjának a nem mindennapi fegyvert. A kard csodálatosan szép volt. A markolata gazdagon díszített acél, s rajta ott virított a holló, amint a tőrt markolja. A vámpír kihúzta a kardot hüvelyéből, a levegőbe emelte, és úgy nézett végig rajta. – Igazi mestermű! – szólt elismerően. – Meghiszem azt! – kiáltotta Jean-Francois. – A fél országot bejártam, mire megtaláltam az egyetlen fegyverkovácsot, aki ilyen szépen el tudta készíteni. Landrote végig akarta simítani a vékony penge lapját, de a gróf elkapta a kezét. – Óvatosan! A penge ezüstből van!

70

– Ezüst? – meredt döbbenten Jean-Francois-ra. – Igen, ezüst! Van kifogásod ellene? – Nem… nincs. Csak éppen… – Azt hiszed, hogy Ő hagyományos, acélpengéjű karddal fog kiállni ellened? Hát tévedsz! Azon lesz, hogy minél több és mélyebb sérülést okozzon neked, amik nem forrnak össze azonnal. Egy szót sem értettem abból, amit beszéltek, de azt láttam, hogy Landrote-ra nagy hatással voltak barátja szavai. – Talán igazad van… – mondta komoran a kardot bámulva. – Végül is az lesz a cél, hogy egyikőnk elpusztuljon… Valóban gyönyörű darab! Hálásan köszönöm! Biztosan egy kisebb vagyont kértek érte. – Nincs az az arany, amit fel ne áldoznék, amikor a biztonságod és az életed forog kockán, felség! – Jean-Francois mélyen meghajolt előtte. Láttam, hogy a vámpír szemeit könnyek homályosítják el. – Köszönöm, hogy a védelmemre keltél… – szólt meghatottan. Végül magához vonta és szorosan megölelte a grófot, aki jókedvűen veregette meg a hátát. – Évtizedekkel vagy nálam idősebb, Landrote, de mégis, mintha csak a fiam lennél! Ezért is érzem mindig úgy, hogy vigyáznom kell rád. Már ha szabad ilyen vallomást tenni egy hercegnek. – Jean-Francois! – kezdte Landrote, és letörölte a könnyeit. – Azt akarom, hogy amikor rám nézel, a barátodat lásd bennem, és ne a Vámpír Herceget. A gróf örömmel fogadta a gesztust, de a féltés, amit érzett, nem csitult benne. – Légy óvatos! – Ne aggódj! Valerának egyelőre nem áll szándékában megöletni engem. Már tényleg semmit sem értettem. Ki lehet az a Valera? Éppen nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, amikor Landrote hozzám lépett. Beletúrt a hajamba, majd lehajolt, és megcsókolta a homlokomat. – Ne feledd, amiket mondtam, és őrizd meg a medált! – Mindig rajtam lesz! – ígértem, és átfogtam a derekát. – Mindent köszönök, felség!

71

A Vámpír Herceg rám mosolygott, oldalára csatolta újdonsült kardját, majd Jean-Francois felé biccentve elköszönt hű barátjától. Végül gyors léptekkel az erdő felé vette útját. Percekkel később már elnyelte otthona, a rengeteg.

72

A Vámpír Herceg története Már dél is elmúlt, mire Jean-Briant befejezte elbeszélését. Hátát az egyik Kolosszomidának vetve, karba tett kézzel állt Fréderic előtt. Tekintete az erdőt pásztázta. – Tizenhat éve már, hogy nem találkoztam vele – mondta szomorúan. – De mindig éreztem, hogy a közelben van, és vigyáz rám, ahogy ígérte. Néha még látni is vélem, amikor az erdőben járok egymagam, de aztán rá kell jöjjek, hogy csak a szemem káprázik. Benyúlt az inge alá, majd előhúzta és felmutatta a Vámpír Hercegtől kapott emléket, amit azóta is a nyakában hordott. Fonteray a földön ült, és ámulattal nézte a csillogó talizmánt. – Hogy lehet, hogy eddig egyszer sem meséltél róla? – Valahogy sosem volt megfelelő a pillanat. Nem tudom. Te mindig azt gondoltad rólam, hogy hitbuzgó keresztény vagyok. Apám annak is nevelt. A te hited akkor bukott meg, amikor kivégezték a mentorodat; az enyém pedig akkor, amikor szembetaláltam magam egy vérfarkassal. Véleményem szerint, ha létezne Isten vagy bármiféle felsőbb hatalom, nem engedné, hogy olyan szörnyű dolgok történjenek, mint a falu lakóinak lemészárlása. És a vérfarkasok létezését sem tűrné el! – És mi a helyzet a vámpírokkal? – tudakolta Fréderic. – Őket vagy a boszorkányokat vajon engedné-e élni? Mindenki azt mondja, hogy ezek a lények a Sátán teremtményei. A gróf elhúzta a száját. – Landrote az élő példa rá, hogy a vámpírok nem gonoszak. – Ő nem! – helyeselt a doktor. – De mi van a többivel? – Fogalmam sincs. Sokukat láttam már az évek folyamán, de a herceg medálja miatt egyszer sem mertek a közelembe jönni. Érezték

rajtam, hogy a védelme alatt állok. Pedig hányszor próbáltam beszédbe elegyedni velük, hátha megtudok valamit Landrote-ról. – Akkor tehát nincs összehasonlítási alapunk. Tegyük fel, hogy a falut vámpírok irtották ki. Vagy csak egyetlen, nagyon erős vámpír! Mi van, ha… – Soha! – csattant fel dühösen Jean-Briant. – Landrote soha nem lenne képes ily szörnyű gaztettre! – Ebben egészen bizonyos vagy? – Teljes mértékben! És ha még egy szóval gyanúsítani mered, esküszöm, vége a barátságunknak! – Jó, jó! Nyugodj meg! – csitította Fréderic, majd felállt, és bocsánatkérően megszorította barátja vállát. – De pár dolog akkor is zavaros nekem ebben a történetben. – Például? – Például… Igen! Tekintve, hogy orvos vagyok, leginkább az érdekel, hogy mi volt az a szer, amit Luena beadott Landrote-nak. – Az üvegcsére gondolsz, amiben a különleges folyadék volt? – Pontosan! – Luena azt mondta, hogy egy nagyon erős altatószer. Fonteray összevont szemöldökkel meredt maga elé. – Mitagadás, valóban az lehetett, ha a világ legerősebb vámpírját is könnyedén ledöntötte a lábáról! Nem tudod, miből készült, vagy honnan szerezte be? Jean-Briant a fejét csóválta. – És mennyi idő alatt hatott a szer? – Szinte azonnal. Pedig Luena alig adott neki belőle pár cseppet, és emlékszem, Landrote azon nyomban elaludt tőle. De miért érdekel ez annyira? A doktor az állát vakargatta, mint mindig, amikor eltöpreng valamin. – Csupán arra gondoltam, hogy ha szerezhetnék belőle egy keveset, és megvizsgálhatnám milyen alkotóelemekből tevődik össze, akkor magam is elkészíthetném, és felhasználhatnám az embereken végzett műtétek során. – Azt nem javasolnám! A lány azt is elmondta, hogy embereknél olyan mérgező hatást vált ki, mint az arzén. – És ha finomítanánk rajta?

74

– Ez az a kérdés, amire csak Luena adhatná meg a választ. – Bárcsak beszélhetnék ezzel a lánnyal! – szólt Fréderic szinte álmodozó hangon. – Sokat segíthetne nekem a kutatásban. Kicserélhetnénk a tapasztalatainkat, hiszen mindketten a gyógyításnak szenteltük az életünket. – Már megbocsáss – nevette el magát Jean-Briant –, minden tiszteletem a tiéd, de kétlem, hogy Luenát érdekelnék a módszereid! – Attól még megismertethetne a praktikáival! – tekintett barátjára bosszúsan Fonteray. – Miért nem megyünk el hozzá? Te tudod az utat, vagy nem? A gróf egykedvűen ingatta a fejét. – Sokszor megpróbáltam visszaemlékezni, hogy milyen útvonalon jutottunk el a kunyhóig, és egyszer rá is szántam magam, hogy megkeresem. Ám úgy eltévedtem, hogy attól féltem, soha nem érek haza. Képtelenség megtalálni! Mintha tűt keresnél a szénakazalban. – Egy kunyhó nem tűnhet csak úgy el az erdőben! – ellenkezett a doktor. – Együtt talán sikerrel járnánk. – Talán! – hagyta helyben a gróf. – De térjünk csak vissza arra a titokzatos folyadékra! Azt mondtad, Landrote meghalt volna, ha Luena véletlenül túladagolja neki. Ez biztos? Jean-Briant gyanakodva mérte végig, mielőtt válaszolt. – A boszorkánylány ezt állította, és Landrote is rettegett, hogy meg kell innia. Fonteray arcára kaján mosoly ült ki. – Ugye tudod, hogy a vámpírvadászok akár ölnének is egy ilyen veszedelmes méregért?! Jean-Briant-nak elakadt a lélegzete. – Már bánom, hogy elmondtam neked! – mondta felháborodva. – Komolyan képes lennél rá, hogy szerezz abból a szerből, csak azért, hogy később átadhasd a vámpírvadászoknak? Válaszolj! – Hallgass meg, Jean-Briant… Félreértettél! Én csupán elmondtam a véleményemet. Mindketten tudjuk, hogy a vámpírvadászok ezüstkaróval dolgoznak. Az ezüst viszont nagyon drága, ám jelenleg az egyetlen hatásos fegyver a vámpírok ellen. Hisz te magad mesélted:

75

Jean-Francois nem engedte Landrote-nak, hogy hozzáérjen kardja pengéjéhez, mert az ezüst érintése is fájdalmas lehet neki. A gróf mereven nézte barátját. – Ha bárhogy is kitudódik ennek a szemek a létezése, az iszonyatos következményekkel járna mind Luenára, mind Landrote-ra nézve. Tehát nyomatékosan megkérlek, ne beszélj erről senkinek. – Lakat lesz a számon! – ígérte őszintén Fréderic. – Sohasem akarnék ártani a barátom barátainak. – Köszönöm. Azt hiszem, le is zárhatjuk ezt a témát. Jean-Briant már indult volna vissza a kastélyba. – Várj! – szólt utána a doktor. – Még nem mondtál el mindent! – Mire vagy még kíváncsi? Fonteray visszaült előbbi helyére, és ismét elmélyülten vakargatta az állát. – Azt mondtad, Jean-Francois kérte meg a vámpírt, hogy vigyázzon rád. – Így volt! – Vajon honnan ismerik egymást? Jean-Briant újból nekidőlt az egyik szobornak és mélyet sóhajtott. – Amikor Landrote visszament az erdőbe, mi ketten még sokáig álltunk ott. Emlékszem, nagyon szomorú voltam, hiszen megszoktam a vámpír közelségét. Jean-Francois próbált vigasztalni. Nagyon sokat beszélgettünk Landrote-ról. Hogy enyhítsen a bánatomon, elmesélte azokat a dolgokat, amiket még nem tudtam róla. Ekkor derült fény számomra egy olyan nyílt titokra, amiért a nemesek okkal gyűlölték a grófot. Azt mondta, valaha ő is vámpírvadász volt. Akkoriban hozzá is eljutott a hír, hogy Franciaországnak ezen a részén időnként felfelbukkan egy különös vámpír, aki erősebb a többinél, ám eddig még nem sikerült elfogni. Túl ravasz, és mindig kicsúszik a vadászok kezei közül. Jean-Francois mindig is szerette a kihívásokat. Gondolta szerencsét próbál – végül is mit veszíthet az életén kívül. De a vámpír, mint az várható volt, az ő eszén is túljárt. Kénytelen volt szövetségre lépni egy másik vadásszal, és együttes erővel indultak becserkészni áldozatukat. Sokáig egy ösvényen haladtak az erdőben, majd amikor az kettéágazott, különváltak.

76

– Egyáltalán honnan tudták, hogy hol kell keresniük? – szólt közbe Fréderic. – A vámpírvadászok évszázados tapasztalataikból merítik és adják át egymásnak a tudást. A vérszívók bármennyire óvatosak is, mindig hagynak maguk után árulkodó nyomokat, melyeket a közönséges ember észre sem venne. Tehát két úton indultak el. Lassan alkonyaiba fordult a délután, de még mindig nem jutottak semmire. Jean-Francois már azon volt, hogy feladja és visszafordul, amikor távolról elhaló sikoltást vélt hallani. Majd még egy sikoly, utána néma csend. Eszeveszett iramban kezdett rohanni a hang irányába. Mikor odaért, a látványtól földbe gyökerezett a lába. Egy kidőlt, korhadtan heverő tölgyfa törzse mellett egy tizennégy-tizenöt éves korú, fekete, hosszú hajú fiatal lányka kuporgott a rémülettől tágra nyílt szemekkel. Előtte három szedettvedett öltözékű, csapzott férfi állt, és bámultak rá. Nem láthatták a vadászt, mert pont háttal álltak neki. Leroy gróf először azt hitte, csavargók, akik meg akarják becsteleníteni a szerencsétlen teremtést. De ahogy jobban szemügyre vette őket – és tapasztalt szeme nem csalhatta meg –, nyilvánvalóvá vált, hogy vámpírokkal van dolga, akik a lány vérét akarják. Már éppen emelte a kezében lévő íjpuskát – ami nyíl helyett ezüstkaróval volt megtöltve –, amikor hirtelen megállt a fegyver a kezében. Azt hitte, káprázik a szeme. Mint valami kísértet, a semmiből előbukkant egy negyedik vámpír a tölgyfa tetején. A jövevény sok tekintetben különbözött a másik háromtól. Elegáns, elöl nyitva hagyott szellős, fekete inget, s ugyanilyen színű nadrágot és csizmát viselt. Derékig érő koromfekete haját egy szalag fogta össze, és a többiekhez képest az arca is fiatalabb és rokonszenvesebb volt. Szemei azonban sötéten és hidegen csillogtak, ahogy az előtte álló három vámpírra meresztette őket. Majd feljebb emelte a fejét, és a fegyverét szorongató Jean-Francois-ra nézett. A gróf azt mesélte, meghűlt az ereiben a vér attól a pillantástól. A vámpír azonban úgy tűnt, nem méltatja figyelemre, mert ismét a másik háromra kezdett összpontosítani. Azok tettek egy lépést hátrafelé, mint akik nem tudják eldönteni, támadjanak vagy meneküljenek. A középen álló ekkor cselekvésre szánta el magát: a lány felé ugrott, hogy egyetlen mozdulattal átharaphassa annak torkát. A fán várakozó vámpír erre átugrott a lány

77

feje fölött, szaltózott egyet a levegőben, és teljes erőből mellbe rúgta a támadót. Az legalább négy métert repült hátra, míg nem egy tüskés bokor közepébe csapódott. A másik kettőnek sem kellett több! Immár nem a gyámoltalan teremtés volt a célpontjuk: rátámadtak a fekete ruhás ismeretlenre. De ő bámulatos erővel és gyorsasággal csakhamar mindkettőt a földre küldte. Azt hihették talán, együtt le tudják győzni ezt a különleges képességekkel bíró harcost. Dühödten felpattantak a földről, kivillantották tűhegyes tépőfogaikat, és hatalmasat ordítottak. Széttárt ujjaik végén megcsillantak a borotvaéles körmök. A fekete ruhás mindvégig a lány előtt állt, hogy a másik kettőnek ne legyen alkalma harc közben belemarni. Ő is kivicsorította fogait, és egészen halk morgást hallatott. Testén megfeszültek az izmok, szemei tüzesen izzottak. Félig-meddig leguggolt és enyhén előredőlt. A gróf tudta, hogy a végső összecsapás következik. Az ismeretlen egy lendülettel oly fürgén és váratlanul csapott le ellenfeleire, hogy Leroy gróf még észbe sem kapott, s a két csapzott vámpírnak már csak felüvölteni volt ideje. Az egyiknek a torka volt szétvágva, a másiknak a gyomrából dőlt a vér. A sérülések túl nagyok voltak ahhoz, hogy – mint a vámpírok esetében megszokott – maguktól összeforrjanak. így mindkettőt elérte a végzete. Az ismeretlen ott állt tőlük nem messze, kezein és száján a halott vámpírok vérével. Odament a harmadikhoz, aki még mindig kábultan nyúlt el a bokor tüskéin fennakadva, és egyetlen gyors mozdulattal letépte a fejét a nyakáról. A gróf úgy nézte végig az egész jelenetet, mint valami ködös álmot. Még azt is elfeledte, hogy fegyvert tart a kezében. A vámpír megtörölte száját az ingujjába, és odament a reszkető lányhoz. Ami ezután történt, jobban megdöbbentette JeanFrancois-t, mint az imént lezajlott véres leszámolás. Mert a vérszívó letérdelt a lány elé, kedvesen rámosolygott, és lágyan megsimogatta a haját. Mire az hangosan felzokogott, megmentője vállára borult és elájult. Leroy gróf számára szokatlan volt, hogy egy halhatatlan azért ölje meg társait, hogy ezzel egy emberi lényt mentsen meg. Hirtelen nem is tudta, mit gondoljon, és mitévő legyen. Töprengéséből társa felbukkanása zökkentette ki. A vámpírvadász, bizonyára meghallotta az ordítozást, és lassú léptekkel, íjpuskáját lövésre készen tartva közelítette meg az áléit lánnyal foglalkozó vámpírt. Mikor lőtávolon belül ért, a hátának szegezte a fegyvert, és elkiáltotta magát.

78

– Állj fel, és fordulj meg! A vámpír későn hallotta meg a vadász lépteit. Bizonyára magán érezte az íjpuskából felé meredő karót, mert nagyon lassan és megfontoltan állt fel. Tudta, hogyha támad, meghal. A vámpírvadász akkor vette csak észre a grófot, és bosszúsan rámordult: – Mi ütött beléd, Jean-Francois?! Miért nem lőtted már le? így enyém lesz a dicsőség! – mondta nevetve. – Legszebb álmom egyike volt, hogy én leszek az a szerencsés, aki végezhet a rettegett Vámpír Herceggel! Leroy grófnak elakadt a lélegzete, és kimeredt szemekkel bámult a vérszívóra, aki hanyag mozdulattal felé fordult. Szemeiben már nyoma sem volt a percekkel előbbi tűznek, mi több, inkább a sorssal való megbékélés pillantását hordozta magában. Már felkészült a halálra. És amikor Leroy gróf is ráemelte fegyverét, a vámpír lehunyta szemeit és széttárta karjait, mutatván, hogy nem fog védekezni. Amit Jean-Francois de Leroy akkor tett, mindörökre megváltoztatta az életét, és sok ember sorsát pecsételte meg. Megmarkolta az íjpuskát, célzott és lőtt. Ám a veszedelmes ezüstkaró nem a fogoly szívébe hatolt, hanem a mellette álló vámpírvadász fejét loccsantotta szét. A vérszívó felnyitotta a szemét, de arcán semmiféle csodálkozás nem tükröződött, mikor meglátta a lábainál fekvő halott férfit. A gróf hamar újratöltötte fegyverét, és gyors léptekkel megindult a vámpír felé, majd egy lépésnyire megállt előtte. – Csak magának akarja a dicsőséget? – szólalt meg első ízben a vámpír, miközben rámeredt a szívének szegezett íjpuskára. – Maga az, akire vérdíjat tűztek ki? Landrote, a Vámpír Herceg? – kérdezte a gróf komolyan, összevont szemöldökkel. – Minek kérdezi, ha úgyis tudja? Ha javasolhatnám, lépjünk túl a formaságokon. Úgy látom, az ifjú hölgy nincs túl jó állapotban. Megkérhetném, hogy kísérje haza miután velem végzett? Jean-Francois-nak leesett az álla. A herceg olyan nyugodt hangnemben társalgott vele, mintha csak egy délutáni piknik időpontját akarná egyeztetni. – A halál torkában is valaki más sorsával foglalkozik? – kérdezte halkan a gróf.

79

– Szeretem elrendezni a dolgaimat! – Vámpír maga egyáltalán?! – Láthatta, hogy az vagyok! – közölte nyomatékkal Landrote. Jean-Francois tűnődve végignézett rajta, majd leengedte a fegyverét. – Mi a biztosíték arra, hogy most nem fog torkon harapni? Landrote elmosolyodott, és egész közel hajolt hozzá. – Hisz most mentette meg az életemet. Gondolja, hogy ezek után bántanám? Faképnél hagyva a töprengő férfit visszament az éppen magához térő lányhoz. A karjára emelte, mint egy tollpihét, és elindult vele az egyik ösvényen. – Nem jön? – szólt oda Jean-Francois-nak. – Rögtön! – mondta a gróf, és egy gyors mozdulattal kirántotta társa fejéből az ezüstkarót. Mindezt azért, hogyha emberek találják meg előbb, és nem farkasok, ne tudják meg, hogy egy vadász végzett vele. – Ügyes! – mondta elismerően Landrote, mikor a gróf már mellette lépdelt. – A képességeit kamatoztatnia kéne! – Gúnyolódik velem? – Szó sincs róla, gróf úr! – válaszolt a vámpír, és feljebb emelte a lányt. – Csupán azon gondolkodtam, hogy egy ilyen emberből, mint amilyen maga, miért lesz vámpírvadász. – Tulajdonképpen… – kezdte volna Jean-Francois. – Az a véleményem, hogy vámpírvadásznak vagy az megy el, aki ebből remél megélhetést, vagy az, aki megunta az életét. Bármelyik kategóriába tartozzék is, szerintem nem alkalmas erre a pályára. – Már megbocsásson, de mégis, hová megyünk? – nézett körül a férfi. – Az erdőnek ezt a részét nem ismerem! – Hazavisszük az ifjú hölgyet! Landrote rámosolygott a karjában lévő lányra, mire az visszamosolygott rá, és a herceg mellére hajtva a fejét nagyot sóhajtott. – Egy rajongója már biztos van! – állapította meg a gróf. – Egyébként ismerik egymást? – Többször láttam már Luenát, de ő nem tudta, hogy figyelem. – Tudja a nevemet? – szólalt meg a leány, miközben lehuppant a földre.

80

– Igen, kisasszony! És azt is tudom, hogy az édesanyjával él együtt egy fakunyhóban, itt az erdő közepén. – Akik rám támadtak vámpírok voltak, igaz? – tudakolta gyermeki kíváncsisággal a leányka. – Igaz! – És maga is az. Ne próbálja tagadni, láttam hogyan harcolt! Úgy tűnt, Landrote kicsit megbántódott, ezért csak nagy sokára tudott válaszolni. – Sosem tagadtam! De látom kegyedet meglepi, s talán zavarja is e körülmény. Csak azt engedje meg, hogy biztonságban hazavigyem, és esküszöm, többé nem hall felőlem! – Teljesen félreértett! – ingatta a fejét Luena, és közelebb ment védelmezőjéhez. – Ha megbántottam, bocsánatot kérek. Az édesanyám boszorkány, és vámpírokat gyógyít. Sokat segítek neki, és tanulok is tőle, hogy idővel átvehessem a helyét. De eddig még egyetlen vérszívóval sem találkoztam, aki oly bátor, kedves és szép lett volna, mint amilyen ön. A herceg fülig vörösödött. Ilyen vallomásra egyáltalán nem számított. – Ha bármikor megsebesül – folytatta Luena –, vagy csak úgy gondolja, meglátogatna minket, anyám és én mindig örömmel látjuk. – Nagyon köszönöm! – Neve is van a megmentőmnek? – kacérkodott tovább. – Landrote! – Nagyon szép név. Nem felejtem el, ahogyan azt sem, hogy mit tett értem. Innen már egyedül is hazatalálok. Ám előbb engedje, hogy megháláljam valamivel a segítségét! Lábujjhegyre állt, és sóvárogva nézett fel az előtte álló vámpírra. – Kisasszony! – suttogta Landrote zavartan. – Talán nem kellene… Nem tudta befejezni. Luena a nyakába csimpaszkodott és megcsókolta. Majd mint aki megijedt attól, amit tett, szó nélkül elszaladt. A Vámpír Herceg ellágyult tekintettel nézett utána. Jean-Francois ezalatt karba tett kézzel, kaján mosollyal figyelte őt. – Hát hallja, maga aztán nem vesztegeti az idejét!

81

– Nem értem, mire céloz! – Ugyan, felség! Láttam, hogyan néztek egymásra! – Hogy a farkasok rágnák szét a nyelvét! – káromkodott bosszúsan a vámpír, és a férfi felé fordult. – Ez a leány nincs több tizenöt évesnél! Gyermek még! Egyáltalán, hogy merülhet fel önben, hogy bármit is akarhatnék tőle? Hiszen most látott először… És a csók, amit adott, csupán a hála jele volt. – Úgy-úgy! Én pedig tegnap este együtt teáztam Lajos királlyal! Jean-Francois akkor látta először nevetni a vámpírt. – Landrote! – mondta komolyra fordítva a szót. – Én nem ismerem a vámpírok szerelmi életét, és nem is nagyon akarok tudni róla. Sok legenda kering arról, hogy maguk szűz lányokat rabolnak el az éjszaka közepén, megerőszakolják őket, majd kiszívják a vérüket… – Ostobaság! – vetette közbe a herceg. – Azt mondtam, legenda, nem pedig azt, hogy tény! De abban egészen biztos vagyok, hogy Luena pár év múlva már nem fog megelégedni egy egyszerű kis csókkal. A vak is láthatja, hogy azonnal magába szeretett! – Bolondokat beszél, és engem is összezavar! – mondta idegesen Landrote, majd megindult visszafelé az ösvényen. – Ne sértődjön meg! – szólt utána a gróf. – Inkább azt árulja el, miért nem vagyok jó vámpírvadásznak? – Mert túl nemes lelkű! – fordult vissza a herceg. – Lám, engem sem tudott megölni! – Azért nem öltem meg, mert megmentette Luenát! – Pontosan erről beszélek. Egy vámpírvadászt nem hatnak meg az efféle dolgok. – Több vámpírral végeztem már, mint gondolná! – kiáltotta mérgesen a gróf. – Higgye el, vagyok olyan jó vadász, mint a többiek! – De ők ezt nem így gondolják, ugye? – Landrote mélyen a szemébe nézett, és a hangja egyre sejtelmesebbé vált. – Egyből mekkorát nőne a szemükben, ha végezne a Vámpír Herceggel! Tegyünk hát egy próbát! Azzal széjjelhúzta az ingét, szabaddá téve hibátlan felsőtestét. – Döfje az egyik karóját a szívembe, s azonnal ünnepelt és körülrajongott hős lesz!

82

Jean-Francois meghökkenten nézett rá. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy esetleg igaza van: elég lenne egyetlen döfés, és a nevétől visszhangozna egész Franciaország, mi több, talán az egész világ! – Ilyen ajánlatot nem teszek akárkinek! – mondta a herceg, és látszott rajta, hogy nem tréfál. – Nem! – suttogta a gróf, és bosszúsan elfordult. – Látja-látja… – kezdte Landrote, csöppnyi iróniával a hangjában. – Nem avval bizonyítja a bátorságát, és lesz több vagy kevesebb, ha megöl engem; hanem avval, hogy felhagy a mostani életével, és megpróbál jobb ember lenni. Többet tudok önről, mint képzelné! Tudom, hogy elveszítette a feleségét és a fiát, amikor kigyulladt a villájuk. Nehéz lehet feldolgozni egy ilyen tragédiát. – Elég! – vágott közbe sápadtan a gróf, de Landrote folytatta. – Szeretné bebizonyítani, hogy nem ön volt a hibás! Magát vádolja, hogy nem tartózkodott otthon aznap éjjel, és nem menthette meg a szeretteit. Baleset történt, így nem volt, akit hibáztathasson. Ezért gyilkolja a fajtámat, ugye? Rajtunk tölti ki a dühét! Az öldöklésbe menekül, csak hogy ne hallja családja kétségbeesett sikolyát. Hiszen az egyházuk még fizet is minden egyes levágott vámpírfejért, nem kis összeget, ha jól tudom. Maga csak összeköti a kellemest a hasznossal, de valójában undorodik attól, amit csinál! – Hagyja abba!! – kiabált a gróf, és reszketve temette arcát a tenyerébe. – Menjen haza, Jean-Francois! – szólt lágyabb hangon a vámpír, és a férfi vállára tette a kezét. – Önnek semmi keresnivalója már itt… – Jean-Francois így emlékezett a Landrote-tal történt első találkozására – mesélte Jean-Briant. – Attól kezdve nem vadászott többé vámpírokra. Azon munkálkodott, hogy rendbe hozza az életét. Talán, ezért is találkozott rendszeresen a herceggel, aki ellátta tanácsokkal, és akinek kiönthette a szívét. Idővel nagyon jó barátok lettek. Landrote is megosztotta vele egy-két titkát, például azt, hogy ő nem hivatalosan Vámpír Herceg. – Ez meg mit jelent? – kérdezte Fréderic. – Azt, hogy nem ő ül a trónon. Mert az akkoriban hatalmon lévő, és még jelenleg is uralkodó herceg egy másik nagyon erős vámpír. – Kezdem elveszíteni a fonalat!

83

– Megmagyarázom! – mosolygott Jean-Briant. – Amikor egy ember vámpírrá válik, azonnal megmutatkozik az ereje. Lesznek erős és kevésbé erős vámpírok. Természetfeletti képességeiket az évtizedek folyamán tökélyre fejlesztik, de így is sokan vannak, akik ötven éves korukig sem élnek, mivel túl gyengének teremtettek, és maguktól elpusztulnak. Ám olyan is akad köztük, aki elél két-háromszáz évig is. Az Uralkodó Herceg, kinek Spanyolországban van a székhelye, több mint négyszáz éves. – Hihetetlen! – kiáltott fel Fonteray. – De mégis, hogyan lehetséges ez? Mi a titkuk? – Senki sem tudja, szerintem ők maguk sem. A lényeg, hogy minél idősebb egy vámpír, annál nagyobb az ereje. Vámpír Hercegnek születni kell! Ez azt jelenti, hogy ha egy ember megfertőződik egy vámpír vérével, talán nem azonnal, de pár év elteltével érezni fogja magán, hogy kitűnik a többiek közül, erősebb lesz és különlegesebb, mint ők. Landrote is így volt ezzel. Tudta magáról, nem arra született, hogy közönséges vámpírként tengesse az életét. Felkereste hát egykori tanítóját – aki Landrote kérésére itatta meg a vérével annak idején – és elpanaszolta neki, hogy valami nincs rendben körülötte. Az öreg vámpír erre csak nevetett, és feltárta előtte az igazságot. Azt, hogy Landrote valószínűleg Vámpír Herceg, és ezért érzi magát furcsán a bőrében. Végül elmondta, mit tegyen, ha teljhatalmú uralkodó akar lenni. Jean-Briant szünetet tartott a hatás kedvéért, majd miután látta, hogy barátját majd megöli a kíváncsiság, folytatta. – Tulajdonképpen semmi az egész. Párbajra kell kihívnia az Uralkodót, és ha győz, övé a hatalom. – És ha veszít? – kérdezte a doktor. – Meghal! – válaszolta komolyan a gróf. – És mi van akkor, ha valaki tudja magáról, hogy herceg, de nem akar hatalomra kerülni? – Rátapintottál a lényegre! Akkor azt teszi, amit Landrote tett. Meghúzódik a háttérben, és reménykedik, hogy soha nem derül fény kivételes adottságaira. – Nem akart Uralkodó lenni? – csodálkozott Fréderic. Jean-Briant a fejét rázta.

84

– Ám hiába volt minden tiltakozása. A sors ellen ő sem lázadhatott. A vámpírok sokat párbajoznak egymással, és ez alól ő sem volt kivétel. Nem kellett hozzá sok idő, hogy az Uralkodó tudomást szerezzen a roppant erős fiatal vámpírról, aki minden bizonnyal hercegnek született. Rögtön parancsba adta, hogy fogják el Landrote-ot, és vigyék el hozzá. A doktor végighúzta tenyerét a homlokán. – Miért nem ölette meg inkább? – Jogában állt volna. Ha valaki párbajra hívja ki őt, akkor az illetőnek a küzdelem napjáig nem eshet bántódása, ám ha ezt nem teszi meg, akkor minden lelkifurdalás nélkül megöletheti. Jean-Francois azt mesélte, hogy az Uralkodó – dacára annak, hogy a legerősebb vámpír a földön – igen nagylelkű. Meglepte, hogy Landrote-nak olyan képességek adattak meg, még jóval száz éves kora előtt, ami neki csak százötven-kétszáz éves korában. Találkozni akart vele. S bár tartott tőle, hogy a hozzá képest ifjúnak számító vámpír legyőzheti, olyat tett, amit Uralkodó Herceg azelőtt még soha: maga hívta párbajra ellenfelét. Landrote megköszönte a kihívást, de nem fogadta el, inkább elhagyta egy időre Franciaországot. A vámpírvezér csalódott volt, hívei pedig gyávának titulálták Landrote-ot, és a halálát követelték. O mégis ragaszkodott hozzá, hogy élve fogják el. Több mint ezer vámpír indult a keresésére. Voltak akik megtalálták, ám élve elfogni sokkal nehezebbnek bizonyult, mint azt képzelték. Végül a vámpírok több éves könyörgésére az Uralkodó belátta, hogy nincs mit tenni: őszinte sajnálattal utasította arra híveit, hogy öljék meg az ifjú herceget. A vámpíroknak mindegy volt, hogy ők vagy az emberek végeznek-e vele, ezért elterjesztették Landrote-ról, amit eddig mindig sikerült titokban tartania az emberek előtt. – Hogy ő a Vámpír Herceg! – bólogatott Fonteray. – Pontosan! Az emberek eddig is gyűlölték a vámpírokat, de még vadabb ellenszenv lángolt bennük a vezérük iránt. így már mindkét faj vadászott rá. Nemegyszer csak maroknyi híve önfeláldozása mentette meg az életét. Bántotta, hogy helyette halnak meg, sokszor könyörgött nekik, hogy hagyják sorsára, és mindannyiszor azt hangoztatta, hogy nem akar hatalomra kerülni. Hívei azonban mindvégig kitartottak mellette, mert akármit is mondott nekik Landrote, ők mégis jövendő uralkodójukat látták benne. Majd pár évvel azelőtt, hogy megtörtént

85

volna az én ki-köttetésem a Kolosszomidákhoz, valamiért lecsendesedtek az indulatok. Nem lehet tudni mitől. Azt beszélték, hogy az Uralkodó megkegyelmezett neki. így vagy úgy, de végre fellélegezhetett. Persze az emberek továbbra is vadásztak rá, de legalább a vámpírok békén hagyták. Ő azonban továbbra is éber és bizalmatlan volt velük szemben. Gyanakvása abban is megnyilvánult, hogy Jean-Francois, egy ember volt a legjobb barátja. Utolsó híve a karjai közt halt meg, aki nem volt más, mint az az öreg vámpír, aki őt a sötétség hercegévé tette. Míg hajszolták országokon, tartományokon át, addig küzdött benne az élni akarás. Ám egyik nap rádöbbent, hogy nincs miért élnie. Egyszerűbb lett volna megvívnia az Uralkodóval, hogy párbaj közben veszítse az életét, ám szégyellt a szemébe nézni azok után, hogy visszautasította. Rá kellett jöjjön, hogy meghalni nem is olyan könnyű dolog. Kereste a halált, és vágyott is rá, egészen addig, míg nem találkozott Leroy gróffal. Rokonlelkek voltak. A gróf, aki nem tudott beletörődni családja elvesztésébe, és a vámpír, aki képtelen volt elfogadni a sorsát. A közöttük kialakult barátság mindkettőjük szívét melegséggel töltötte el, és gyógyírként szolgált fájdalmaikra. JeanFrancois sokáig nem akart beleszólni Landrote hercegi címével kapcsolatos dolgába, de végül úgy érezte, segítenie kell barátján. Elmondta, hogy szerinte az Uralkodó már megbocsátott neki a gyávaságáért, és valószínűleg örömmel fogadná Landrote kihívását. A vámpír sokáig hallani sem akart erről, ám rövidesen be kellett látnia, hogy a grófnak igaza van. Jean-Francois erre az alkalomra készíttette neki azt a csodálatos, ezüst pengéjű kardot, amiről már meséltem, és boldogan vállalta, hogyha eljön az idő, mint párbajsegéd áll barátja oldalára. – Tehát ez az a Valera, akit Landrote említett… – kezdte Fréderic. – Úgy van! – helyeselt Jean-Briant. – Valera az Uralkodó Herceg. Elmeséltem Jean-Francois-nak, hogy Landrote azt ígérte, élete végéig vigyázni fog rám. A gróf azt mondta, ez nagy megtiszteltetés számomra, mert a Vámpír Herceg nem tesz akárkinek ilyen ígéretet. Pusztán a tudat, hogy egy ilyen legendás képességű lény védelmét élvezhetem, máris boldogsággal töltött el. És bár továbbra is hiányzott, megbékéltem a gondolattal, hogyha nem is láthatom többé, ő mégis minden lépésemet nyomon követi.

86

Jean-Briant nagyot sóhajtva bámulta a rengeteget. – Még most is hiányzik, igaz? – kérdezte együttérzően a doktor. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire! Jean-Francois azt mondta, Landrote részt vett apám temetésén, és ígéretéhez híven lerótta kegyeletét, de mivel túl sok ellensége volt jelen, nem időzhetett sokáig. Látni ugyan nem láttam őt, de tudom, hogy ott volt. Történt ugyanis valami, amit senki nem vett észre. Emlékszem, alig bírtam megállni a lábamon a szertartás alatt, annyira megviselt apám halála. Ám pont amikor összecsuklottam volna, mert már elszállt minden erőm, valaki mögém lépett, átfogta a derekamat, és megtartott, hogy el ne ájuljak. „Semmi baj! Nem hagytalak magadra!” – ezt suttogta a fülembe, azután elengedett. Az a hang Landrote-é volt, ezer közül is felismerném! De mire hátrafordultam, már eltűnt. – Ami azt illeti… – köszörülte meg a torkát Fonteray – közvetlenül melletted álltam, de nem láttam semmi ilyesmit. Mégis úgy véled, hogy ő volt? – Biztos vagyok benne! Azóta többször is kértem Leroy grófot, engedje, hogy találkozhassam a vámpírral, ám mindig elutasított. A múlt héten is szóba került személye. Akkor azt mondta, hogy éppen külföldön van, de szerintem csak távol akar tartani tőle. 0, mennyire irigylem és egyben gyűlölöm is érte, hogy ő vele lehet, én pedig nem. – Lehet, hogy most fog megküzdeni Valerával? – találgatott Fréderic. – Mi van, ha már legyőzte, vagy esetleg őt győzték le? – Nem hiszem – mondta Jean-Briant közönyt színlelve, mégis aggodalommal teli hangon. – Jean-Francois eddig is mindenről tájékoztatott. Tudnék róla, ha így lenne. De egy biztos. Holnap hajnalban lóra ülök, bemegyek az erdőbe, és csak akkor szállók le a nyeregből, ha már megtaláltam Landrote-ot. Ha egy hónapig nem jövök haza, az sem érdekel! Mert úgy érzem, ő az egyetlen, aki meg tudja fejteni a zöld köd titkát…

87

A halálos ítélet Fonteray azzal töltötte a délutánt, az estét, sőt még a közös vacsorát is, hogy rávegye barátját, vigye magával kutatóútjára. De a gróf hajthatatlan volt. – Értsd meg, egyedül kell mennem! Ha meglátja, hogy velem vagy, biztosan nem fog előjönni. – De ketten könnyebben megtalálnánk! – ellenkezett Fréderic, miközben egy nagy adag sült húst pakolt a tányérjára. – Ha ő nem akarja, hogy megtalálják, akkor akár századmagammal is átkutathatnám az erdőt, mégsem bukkannék a nyomára. Egyedül megyek és kész! A vitát lezárom! Megtörölte a száját egy szalvétába, felállt az asztaltól, és szó nélkül távozott. Fréderic pedig mintha mi sem történt volna, tovább folytatta a falatozást. Jean-Briant éjszakába nyúlóan kutatott a könyvtárban valami használható térkép után, ami az erdőbe vezető utakat, ösvényeket ábrázolja. Miután rátalált egyre, összetekerte és betette egy bőrtokba. Összepakolt még pár fontos dolgot: két pokrócot, egy melegebb kabátot, egy íjpuskát, a kardját és egy bőrkulacsot. Élelmet és vizet nem akart vinni magával, hisz az erdő terített asztal volt a számára. Miután mindennel elkészült, bebújt az ágyába, hogy pár órát aludjon. Még napfelkelte előtt indulni akart. Ám annyira dühítette Fréderic akaratos természete, és oly izgatott volt az előtte álló út miatt, hogy csak álmatlanul forgolódott. Hajnali négy előtt pár perccel aztán felöltözött, magához vette vászonzsákba csomagolt holmiját, kardját az oldalára csatolta, és kiosont a folyosóra. Vigyázva, nehogy zajt csapjon, lábujjhegyen lopakodott el barátja lakosztályának ajtajáig. Egy percig hezitált,

elköszönjön-e tőle, de mivel túl nagy volt a csend odabent, inkább úgy döntött, nem zavarja meg a doktor álmát. Kiérve a kastélyból, balra, az istálló felé indult, ami a főépülettől mintegy kétszáz méterre állt. Zajtalanul nyitott be az ajtón. Teljes sötétség fogadta, ám vakon is könnyen tájékozódott, hisz kisgyermekkora óta elméjébe ivódott a hosszúkás épület alaprajza. Ismert minden sarkot és falat. Tudta, hol vannak a szerszámok, a takarítóeszközök és a lovak. La Rule több mint negyven hátaslóval, és további húsz, szekér és hintó elé befogható pompás paripával büszkélkedhetett. Jean-Briant jólesően szívta be az istálló szénaillatú levegőjét, majd odament az egyik szürke ménhez, és finoman megsimogatta a nyakát. – No, Sebes, akarsz velem jönni? A ló összerezzent az érintésre, de elégedetten rázta meg a fejét, amikor felismerte gazdája hangját. A gróf gyorsan felszerszámozta, és kivezette az udvarra. Már fél lába a kengyelben volt, amikor valaki megszólalt a háta mögött. – Útnak indultál volna úgy, hogy el sem köszönsz? Jean-Briant majdnem hanyatt esett, úgy megijedt. Hátrafordult és látta, hogy Fréderic áll mögötte mosolyogva, felöltözve. – Mit akarsz? – kérdezte keményen. – Mondtam, hogy nem viszlek magammal! – Tudom, és nem is azért jöttem – ismerte el bűnbánóan a doktor. – Akkor miért lopakodsz utánam, mint valami kísértet? Halálra rémítettél! – Én csak el akartam búcsúzni. ígérd meg, hogy vigyázol magadra! Jean-Briant megenyhült, és megszorította barátja felé nyújtott kezét. – Na, gyere! Kísérj el egy darabon. Kantárszáron vezetve a lovat indultak el az erdőhöz vezető ösvény felé. Mikor elérték, Fréderic váratlanul megállt, és zavartan meresztette szemeit a Kolosszomidák irányába. – Mi a baj? – tudakolta a gróf, és ő is arrafelé nézett. – Lehet, hogy csak képzelődtem – kezdte Fonteray –, de esküszöm, mintha… – Mintha? – Valami van ott a szobrok mellett!

89

Jean-Briant a felszálló reggeli párában a szobrokig sem látott el. – Menjünk közelebb! – javasolta, és előhúzta kardját. – Mi van, ha vérfarkas? – aggódott a doktor. – Azt a ló már megérezte volna, de láthatod, teljesen nyugodt. Lassú léptekkel indultak az óriások felé. A gróf erősen markolta fegyverét, Fonteray pedig a ló sörényébe kapaszkodott, mintha az állat bármitől is megvédhette volna. A pára és a homály kissé oszladozni kezdett, és már mindketten jól látták, hogy a szobrok lábánál egy sötét öltözékű ember áll, csillogó karddal az oldalán. Amikor közelebb értek hozzá, Jean-Briant rákiáltott: – Ki maga? Az ismeretlen nem felelt. – Ugye tudja, hogy ez birtokháborítás?! Csönd. Már csak néhány lépés választotta el őket egymástól. JeanBriant maga elé emelte a kardját, hogy megvédhesse fegyvertelen barátját, ha arra kerülne a sor, ám nyomban le is engedte azt. Résnyire nyitott szemekkel nézett az idegen arcába, mert ismerősnek tűnt a férfi, akit látott. Ismerős volt sápatag arca, copfban összekötött fekete haja, melyet meglibbentett a friss reggeli szellő. A férfi kicsit oldalra billentette fejét, és elmosolyodott. Jean-Briant hirtelenjében levegőt venni is elfelejtett, kezéből kihullott a fegyver. – Landrote… – suttogta maga elé döbbenten. Az ismeretlen ekkor ellépett a szobor mellől, és megállt az ifjú gróf előtt. – Landrote! – ismételte Jean-Briant, és könnyek szöktek a szemébe, amint kutató tekintettel, reszketve végignézett a vámpíron. – Látom, még mindig nem tudod visszafojtani a könnyeidet – szólalt meg a herceg, és a hangja ugyanaz a kellemesen csengő férfias hang volt, amit Jean-Briant gyermekkorában hallott. – Tényleg maga az? – kérdezte a gróf, s nevetett is, sírt is örömében. – Gyere! – szólt halkan a vámpír. Azzal széttárta a karjait, és szorosan magához ölelte az örömkönnyekkel küszködő ifjút.

90

Fréderic mindeközben tátott szájjal figyelte a jelenetet. Már tegnap is arra gondolt, bárcsak találkozhatna a Vámpír Herceggel. De nem hitte volna, hogy ilyen hamar sor kerül a dédelgetett álom beteljesülésére. Pontosan olyan volt, mint amilyennek barátja leírta. És el kellett ismernie, hogy rá is nagy hatást gyakorolt a vámpír megjelenése. Igen, Landrote még férfiszemmel nézve is szép volt. Ám már első látásra kiderült, hogy ez a szépség nem emberi. Ö vámpírként volt ennyire ellenállhatatlanul vonzó. A férfiak – többek között – ezért is gyűlölték annyira. Nem csak az váltotta ki haragjukat, hogy Landrote az, ami, sőt, a vámpírok fajának vezére, hanem az is, hogy asszonyaik rajongásig odavoltak érte. A herceg, ha tehette, soha nem ment emberek közé, ám azok a hölgyek – legyenek cselédsorúak vagy úri dámák –, akik közelről láthatták, vággyal teli hangon számoltak be a feledhetetlen találkozásról. Még akkor is, ha az csupán pár másodpercig tartott – hiszen, ha össze is akadtak vele az erdőszélen, mihelyt a vámpír észrevette őket, nyomban kereket oldott. Egybehangzó vélemények szerint ilyenkor egyszerűen semmivé foszlott. Pedig csak kihasználta az emberi szem számára felfoghatatlan gyorsaságát. Ő maga, persze, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen hatást vált H a nőkből, mégis hidegen hagyták a fehérnépek epekedő tekintetei. Fonteray eleinte nem értette, és csak Jean-Briant gyermekkori hálájának tudta be barátjának különös, tiszteletteljes szeretetét a vámpír iránt. Azonban most már ő is megbizonyosodott róla, hogy Landrote ahelyett, hogy rémületet keltene – mint általában a vérszívók –, valójában inkább nyugalmat sugároz. Miután a gróf szinte összetörte öreg barátja csontjait, felemelte a fejét, és belenézett a vámpír csillogó, éj fekete szemeibe. – Semmit sem változott! – szólalt meg rekedten, mire Landrote elnevette magát. – Persze, hogy nem! Te viszont annál inkább. Komoly férfivá értél. Tizenhat éve még le kellett hajolnom hozzád. Jean-Briant már alig fél fejjel volt csak alacsonyabb nála. Ami pedig a korát illeti, Landrote több mint száz évével a háta mögött is harmincharmincöt éves fiatalembernek nézett ki, ám védence továbbra is úgy tekintett rá, mint megmentőjére, s kicsit úgy, mint az apjára.

91

– Végignéztem, ahogy felnősz, és egyre okosabb és tapasztaltabb leszel – folytatta Landrote. – Már egyedül döntesz a birtok ügyeiben is. Nagyon büszke vagyok rád! – El sem hiszem, hogy itt áll velem szemben… hogy végre újra láthatom… Jean-Briant ragyogott a boldogságtól, szíve kis híján kiugrott a helyéből. Hosszú idő óta a herceg megjelenése volt az egyetlen, ami örömet hozott az életébe. Sehogy sem akaródzott neki elengedni a vámpír karjait. Erősen fogta, mintha félne, hogy az egész csak egy látomás, és őrangyala bármelyik pillanatban köddé válik. – Nem megyek sehová! – nyugtatta meg a vendég. Majd Fréderic felé fordult, aki még mindig a ló sörényét markolászta. Jean-Briant megköszörülte a torkát. – Bocsásson meg, még be sem mutattam… – Fréderic Fonteray! – szólt közbe a vámpír, és kezet nyújtott a doktornak. – Maga tényleg… vámpír? – kérdezte Fréderic félénken, kimeredt szemekkel. Landrote és Jean-Briant sokatmondó pillantást váltottak egymással. – Ha láttad volna, hogyan harcolt a vérfarkasok és a feldühödött nemesek ellen, nem vonnád kétségbe, hogy az! – mondta büszkén kihúzva magát a gróf. – Tehát ódákat zengtél rólam? Ez hízelgő! – hajolt meg Landrote. – Igazából csak tegnap mondtam el neki mindent a kettőnk kapcsolatáról. – Nocsak! – suttogta a vámpír. – Azt hittem, már régóta tud rólam, tekintve, hogy szinte együtt nőttetek fel. – Ezt meg honnan veszi? – érdeklődött Fonteray, és ellépett a ló mellől. Landrote felült az egyik Kolosszomida talpazatára, és hátát a szobor lábának vetette. A két fiatalember is szó nélkül helyet foglalt. Fréderic, biztos ami biztos, megtartva a távolságot helyezkedett el, a gróf pedig közvetlenül a vámpír mellé ült le. Tizenhat évnyi hiábavaló várakozás után nagyon is vágyott a herceg közelségére. – Megígértem neked, Jean-Briant, amikor itt, ezen a helyen elváltunk, hogy mindig vigyázni fogok rád. Megtartottam az eskümet!

92

Óvtam minden lépésedet, és amikor megismerkedtél a doktor úrral, természetesen az ő sorsát is nyomon követtem. Jean-Briant kissé elszomorodott. – De ha azt állítja, hogy mindig a közelemben volt, mikén lehetséges, hogy egyszer sem vettem észre? Landrote felhúzta az egyik térdét és átkulcsolta a kezével. – Tudod, mi vámpírok, jól értünk ahhoz, hogy láthatatlanok legyünk az emberi szemek előtt. – És miért nem jött el hozzám? Minden nap vártam, és kémleltem az erdőt, ha csak egyetlen pillanatra is, de láthassam! – Ugyanazon okból, amiért Luenával sem maradhattam. Ha egy rosszakaróm megneszelte volna, hogy rendszeresen találkozunk… Bele sem merek gondolni! Azt értsd meg, hogy nem magamat féltettem, hanem titeket! – Még mindig sok az ellensége? – kérdezte Fonteray. – Jean-Briant mesélt nekem erről. – Hm… Szép számmal akadnak, akik szívesebben látnának holtan. Apád temetésén ezért nem időzhettem sokáig – fordult a gróf felé. Jean-Briant égő tekintettel tette fel a számára oly fontos kérdést. – Ön volt, aki elkapott hátulról, igaz? És megtartott, nehogy elájuljak. – Én! – suttogta a herceg mosolyogva. – Tudom, nagyon megviselt téged apád halála, és hogy akkor nagyobb szükséged lett volna rám, mint bármikor. El is határoztam, hogy véget vetek a bújócskának és fölkereslek, hogy segítsek átvészelni a nehéz időszakot. Hajlamos vagyok rá, hogy a szívemre hallgassak. Jean-Francois volt, aki észhez térített. Majdnem összeverekedtünk egymással emiatt. Persze, soha nem bántottam volna. Azután órákig magyarázta, hogy csak a vesztembe rohannék, ha elmennék hozzád. Jól emlékezett még apád ígéretére: ő az mondta, az emberek hallgatni fognak rá, és nem fognak háborgatni. Ám a halála után, már semmi sem gátolhatta meg őket abban, hogy az életemre törjenek. Azóta még inkább óvakodnom kell tőlük. Jean-Briant a fejét ingatta. – De hát tisztelték és szerették őt. Biztos vagyok benne, hogy a halála után is tiszteletben tartották volna az óhaját.

93

– Ó, milyen naiv vagy! – sóhajtott fel Landrote. – Hisz a temetést követő második napon máris hajtóvadászat indult utánam. – Erről én semmit sem tudtam! – döbbent meg a gróf, és Fonterayre nézett, aki szintén a fejét rázta. – Persze, hogy nem tudtatok róla. Nem verték nagydobra a tervüket, mert tudták, hogy Jean-Francois azonnal figyelmeztetne a veszélyre. Jean-Briant hitetlenkedve meredt rá. – Én csak arról értesültem, hogy húsz férfi vadászni indult az erdőbe, és soha többé nem tértek vissza onnan. – Miután gondoskodtam róla, hogy ne térhessenek vissza! – ismerte el Landrote emelt hangon. Ám látva, hogy Fonteray ijedten hátrahőköl, visszafogta magát. – Luena hogy van? – váltott gyorsan témát a gróf, mire a vámpír arcán azonnal enyhe pír jelent meg. – Köszönöm kérdésed, mostanában kicsit gyengélkedik. – Valóban? – kapta fel a fejét Fréderic, és azonnal előbújt belőle az orvos. – Mi a baja? – Nem tudom. Nem hajlandó elárulni. – Megengedi, hogy felajánljam a segítségemet? – kérdezte a doktor izgatottan. – Bizonyára semmi komoly, de mégis jobb lenne, ha megvizsgálhatnám. Landrote először olyan képet vágott, mintha Fonteray arra akarta volna rávenni, hogy látogassa meg a püspököt. Végül nevetésben tört ki. A két férfi értetlenül nézett egymásra. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jó a humorérzéke, doktor úr! – mondta kacagva, majd komolyabb hangnemben folytatta. – Mint bizonyára ön is tudja, Luena boszorkány. Tehát előbb hagyná magát máglyán elevenen elégettetni, minthogy egy orvos akárcsak egy ujjal is hozzáérjen. Fréderic erre szomorúan lógatta az orrát. – Azért köszönöm! – szólt bátorítóan a vámpír. – Egyébként épp tegnap előtt utazott el a Saint-Rose vízeséshez. Azt rebesgetik, hogy annak a víznek gyógyító ereje van. Ezért is kellett vigyáznom a… Landrote hirtelen elhallgatott és nyelt egyet. – Figyelünk, felség! – bíztatta Jean-Briant. – Igen,… szóval… vigyáznom kellett…

94

– A kunyhóra? – kockáztatta meg Fréderic. – Nem – hunyta le a szemét a vámpír. – A gyermekünkre! Egy ideig mindhárman hallgattak. Végül Jean-Briant törte meg a csendet. – Tehát… – kezdte óvatosan – miután tőlem elbúcsúzott, visszament Luenához, ugye? – Igen. – És megtette, amit kért öntől. Landrote zavartan bólintott. – Bocsásson meg, felség! – szólalt meg Fonteray, és közelebb hajolt a vámpírhoz. – Igazán nem akarok tapintatlan lenni, és isten ments, hogy ennyire magán jellegű kérdéssel zaklassam, de orvos vagyok, és hajt a tudományos kíváncsiság. – Fréderic, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet! – szólt rá a gróf. – Semmi baj, Jean-Briant! – mondta immár derűsebben Landrote. – Tudom, hogy doktor Fonteray nagyon kíváncsi természet, és minden idejét a kutatásnak szenteli. Szereti próbára tenni a tehetségét, és folyton valami újat igyekszik alkotni. Arról is értesültem, hogy pár éve megkísérelt foglyul ejteni egy vámpírt, hogy aztán tüzetesebben is megvizsgálhassa. De nem járt sikerrel. – Ez igaz? – csodálkozott Jean-Briant, és barátja felé fordult. Fréderic szégyenlősen húzta be a nyakát. – Nekem is lehetnek titkaim! – mentegetőzött. – És hát… tudod, milyen vagyok. Minden érdekel. Nem akartam szólni róla, mert féltem, nagyon elleneznéd. Mondja meg, felség, őszintén! Hiba volt, amit tenni akartam? Landrote előrehúzta copfját, és körmeivel finoman fésülgetni kezdte tincseit. – Nem ítélhetem el érte. Csupán figyelmeztetni szeretném: mi nem vagyunk állatok! Egy vámpír sem fogja eltűrni, hogy ha fogságba ejti, úgy vizsgálgassa, mint egy kísérleti nyulat. Inkább meghal, vagy megöli mielőtt rátehetné a kezét. Én az ön helyében vigyáznék, mit csalok csapdába! – Értem. És köszönöm a tanácsát. Fonterayt felkavarták a herceg szavai. Nem hitte, hogy ekkora veszélynek tette ki magát. Majd hirtelen elsápadt.

95

– Ezek szerint – szólalt meg bizonytalanul – arról is tud, amit JeanBriant-nal a legnagyobb titokban igyekszünk tartani?! Landrote enyhén előredőlt, és a szemébe nézett. – A temetőből ellopott hullákra gondol? – Ugye nem panaszol be minket az egyháznál? – kérdezte félelemtől reszkető hangon a doktor. A herceg megeresztett egy maliciózus vigyort. – Az igazán morbid és szórakoztató lenne, nemde, kedves barátom?! Egy vámpír, aki besétál a püspöki palotába, és a püspök úr elé tárja az igazságot, miszerint doktor Fréderic Fonteray engedély nélkül hullákat boncol. Megásnám vele a saját síromat is! Ezen mindhárman jót derültek, amíg Frédericben újból fel nem lángolt az ismeretlen dolgok iránti szenvedély. – Visszatérve az előbbihez… – Mire kíváncsi? – mosolygott Landrote. A doktor vett egy mély levegőt, és belevágott. – Jean-Briant-tól úgy hallottam, hogy a vámpírok szerelmi életéről nagyon keveset lehet tudni. – Nem vagyunk túl hűséges típusok, ha erre gondol. De ez nem jelenti azt, hogy lépten-nyomon hálószoba ablakokon mászunk be fiatal leányokhoz. Kisebbek az igényeink, mint a halandóknak. Vámpírnők nevében természetesen nem óhajtok nyilatkozni. – Vannak vámpírnők is? – ámult el Jean-Briant. – A dajkád nem mesélte? – kérdezte csípősen a herceg, mire a gróf szégyenkezve elfordult. Még csak gondolni sem szeretett egykori dajkájára, aki annyi sületlenséggel töltötte meg a fejét. – És milyenek a vámpírnők? – érdeklődött tovább Fonteray. – Vannak köztük szépek és kevésbé szépek is. – Gyengébbek a vámpírférfiaknál? – Nem mondhatnám. Néha talán még vadabbak is. – Ne vegye illetlenségnek a kérdésemet, de került ön már egészen közeli kapcsolatba valamelyikükkel? – puhatolózott Fréderic. Landrote álmodozva tekintett maga elé.

96

– Nirának hívják, és nagyon fiatalon ismertem meg. Később se láttam nála szebb és kívánatosabb vámpírlányt. Tulajdonképpen miatta lettem vámpír. – Szoktak még találkozni? – kérdezte Jean-Briant. A herceg válasza csupán egy halk sóhaj volt. Fréderic pedig szokása szerint az állát vakargatta. – Az ugye képtelenség, hogy egy férfi és egy nőnemű vámpírnak utódai legyenek? – Nincs tudomásom ilyen esetről! – De vámpír és ember nászából születhet gyermek, ugye? JeanBriant hallotta, amikor erről beszéltek Luenával, és ön az imént említette, hogy van egy közös gyermekük. Tehát lehetséges ez a fajta keveredés a fajok között! Landrote kérdő tekintettel nézett ifjú védencére. – Látom, tényleg mindent elmondtál neki… Jean-Briant gyorsan lesütötte a szemét, és érezte, hogy elönti hátát a veríték. – Azt azért tartsa szem előtt, doktor úr, hogy Luena egy nagy tudású boszorkány, és magam is sokban különbözők egy átlagos vámpírtól. Talán ezért is tudott életet adni a gyermekemnek. Ám az a meglátásom, hogy egy közönséges vámpírnak és egy egyszerű embernek továbbra sem sikerülne az, ami nekünk. Fonteray ezek után igazán feszülten és kipirult arccal nézett a vámpír szemébe. – Ha megengedi, feltennék egy számomra nagyon is lényeges és… meglehetősen intim kérdést – kezdte vontatottan. – Lehet, hogy megbántom ezzel, és nem fog majd válaszolni… Jean-Briant ámultan figyelte, amint a vámpír összevonja a szemöldökét, és belefúrja tekintetét a doktor zöld pilláiba. Meg mert volna esküdni rá, hogy olvas Fonteray gondolataiban. Landrote egy teljes percig nem vette le róla szemeit, majd elfordította a fejét, és komoran bólogatott. – Értem! Tehát, arra kíváncsi, hogy ugyanazt érzem-e, amit egy halandó férfi érez, ha együtt hál egy nővel? És hogy átélem-e, amit ők? Frédericnek elakadt a lélegzete.

97

– Valóban… ezt akartam kérdezni. Pontosan ezt… ezekkel a szavakkal! – Ezt hogy csinálta? – nézett rá hitetlenkedve Jean-Briant. – Ahogy a többi fajtársam! – válaszolta jókedvűen a vámpír. – Ha még emlékszel, egyszer említettem neked, hogy vannak köztünk olyan vámpírok, akik belelátnak az emberek gondolataiba. – Valami rémlik! – ismerte el a gróf. – Velem is meg tudná tenni? – Napestig szórakoztathatnálak vele – nevetett Landrote – ám úgy veszem észre, tanult barátunkat majd megöli a kíváncsiság, hogy végre válaszoljak neki. Valóban, Fréderic a lélegzetét is visszafojtva meredt rá. A herceg nekitámasztotta fejét a szobornak, úgy bámulta az eget, s közben szótlanul elmerengett régi emlékein: akkor tizenhat esztendeje, mikor visszament a kunyhóhoz… bent megannyi gyertya világított romantikus fényt árasztva, és Luena szebb volt, mint valaha… Csupán egy szép, hosszú fekete selyempongyola fedte a testét… Mikor azt is levetette, Landrote félénken elfordult, de a lány átfogta a derekát, magához húzta és megcsókolta. Ugyanaz a csábító erejű, varázslatos csók volt, mint amivel legelőször vette le a vámpírt a lábáról… A félénkség egyszerre semmivé foszlott, és már nem volt visszaút… Perceken belül egymáséi voltak, és Luena mágikus hatalmának köszönhetően Landrote, hosszú évtizedek elteltével, ismét férfinek érezhette magát… – Jean-Briant bizonyára beszámolt önnek arról – szólalt meg váratlanul –, hogy Luena egyetlen csókja elég volt ahhoz, hogy felélessze bennem azt a vágyat, amit már rég halottnak hittem. Egy egyszerű asszony persze nem lett volna rám ilyen hatással. Nem tudom pontosan, mit csinált velem, azt sem, hogy hogyan vett rá valamire, amitől eredetileg féltem. De az biztos, hogy soha nem éltem még át oly forró szenvedélyt, mint azon az éjjelen, amikor a gyermekünk megfogant. Hosszú csönd következett a nem mindennapi vallomás után, majd a vámpír felocsúdott, s vonásain már nyoma sem volt az iménti ábrándos arckifejezésnek. – Kielégítettem a kíváncsiságát, doktorom? – Maradéktalanul! – ismerte el Fréderic.

98

Orvos létére akkor először jött zavarba. – Ezek szerint Luenára most már egy tizenhat esztendős fiatalember is vigyáz, és segít neki mindenben – nyugtázta Jean-Briant. Landrote meghökkenten nézett végig rajta. – Egy szóval sem említettem… Mégis, miből gondolod, hogy fiam van? – Hát csak… – a gróf nagyon elcsodálkozott. – Miért, talán lány? – Úgy van! Egy tizenhat éves ifjú hölgy, aki külsőre, mintha csak az anyja lenne, de belülről egyre jobban rám hasonlít. – És egészséges? – kérdezte Fonteray. – Már úgy értem… a gondolkodása! Landrote szemei egy pillanatra dühösen megvillantak. – Kissé sértő ez a kérdés, tekintve, hogy kicsodák a szülei! – Elnézést kérek, felség! De hát ön mondta, hogy soha nem született még ilyen ember. Illetve… ember egyáltalán? A herceget kezdte bosszantani Fréderic gátlástalan viselkedése. Már megbánta, hogy eddig ily közlékeny volt. De ez a kérdés már régóta fejtörést okozott neki, és Fonteray tulajdonképpen rátapintott a lényegre. – Igazából nem tudom, hogy erre mit feleljek. Olyan, mint a többi hasonló korú lány. A koránál talán kicsit idősebbnek néz ki, és a gondolkodásmódja is inkább egy huszonéves nőére emlékeztet. Valamivel magasabb is, mint a kortársai. – Vámpír? – tette fel a döntő kérdést Jean-Briant. Landrote arcán most először tükröződött aggodalom. – Nem tudom biztosan! Boszorkány, az kétségtelen, mert még az anyját is felülmúlja mágiában. Ám eddig semmi jelét nem adta, hogy szomjazna a vérre. Egyszer magammal vittem a szokásos éjszakai vadászatomra, ahol elejtettünk egy vadkant. Akkor megkóstolta az állat vérét kíváncsiságból, de nem ízlett neki. A nyers húst azonban nagy élvezettel fogyasztotta. Szerintem inkább a félvámpír lenne a megfelelő szó arra, hogy mi is ő. – Na és hogy hívják ezt a szép ifjú hölgyet, és mikor ismerkedhetünk meg vele? – tudakolta fülig érő szájjal Jean-Briant.

99

A Vámpír Herceg ökölbe szorította a kezét, és olyan dühösen nézett a gróf szemébe, mint eddig még soha. Ha a tekintetével ölni tudott volna, Jean-Briant már halott lenne. – Az a véleményem, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha fiam születik! Akkor legalább nem kellene folyton vigyáznom rá! Nem kellene óvnom a jóképű ifjaktól, akik kihasználják a szépségét és a hiszékenységét! Pár hónapja két vadásznak törtem ki a nyakát, akik persze, nem az időjárásról akartak vele beszélgetni. Azóta megtiltottam neki, hogy egyedül járja az erdőt. Jean-Briant nyelt egy nagyot, megköszörülte a torkát, és igyekezett nem arra gondolni, hogy ő lesz a következő, akinek egy lányát féltő felbőszült vámpír kitöri a nyakát. – Én csupán… – kezdte dadogva – a barátságunkra való tekintettel… és az ön iránti mély tiszteletből kérdeztem…, de bár ne tettem volna, igaz? Landrote-nak egyre magasabbra szaladt a szemöldöke a homlokán. Kimondottan élvezte a gróf zavarát. Amíg aztán nem bírta tovább, és elnevette magát. Fréderic szintén a hasát fogta. Jean-Briant felváltva pislogott egyikről a másikra. Túlságosan is komolyan vette a vámpír szavait, és nem értette, barátai miért olyan vidámak. Egy pillanattal később azonban úgy hervadt le Landrote arcáról a mosoly, mintha soha nem lett volna. Felemelte a fejét, mint aki hallgatózik, sötét szemei pedig résnyire szűkültek ahogy a rengeteg felé tekintett. Jean-Briant és a doktor is az erdő felé pillantottak, de nem tapasztaltak semmi különöset. – Túl engedetlen ez a lány! – morgott magában Landrote, majd egyszerre felkiáltott: – Ha jól emlékszem, megegyeztünk, hogy egyedül nem járkálsz az erdőben, és hogy nem követsz engem! Csend volt. Csak a szél motozott a lombok közt. – Gyere elő René, ne játssz a türelmemmel! A vámpír fenyegetése megtette a hatását, mert az egyik fa mögül azonnal előlépett egy sudár termetű, kecses mozgású fiatal lány. Mikor Jean-Briant megtudta, hogy Landrote-nak lánya van, rögtön elképzelte, hogyan is nézhet ki. Minduntalan Luena igéző alkata jelent meg lelki szemei előtt, szarvasbőr szoknyában, kendővel a vállán. Természetesnek vette, hogy a lánya is ugyanilyen magával ragadó. Nos,

100

René valóban nagyon hasonlított az anyjára: neki is derékig érő, hosszú, fekete haja volt, de szálegyenes – éppúgy, mint Landrote-nak. Viszont vele ellentétben kibontva hordta fürtjeit. Magasabb volt Luenánál, de alacsonyabb az apjánál. Gyönyörű arca megszólalásig az anyjáé, ám szemei a vámpíréhoz hasonlóan sötéten és hidegen csillogtak. Főként az öltözete volt az, ami legjobban meglepte a két férfit. René láthatóan fütyült a nőies megjelenésre, és valószínűleg hidegen hagyták a kor azon előírásai, ami a hölgyeknek megszabta a földig érő szoknyát és ruhát. A lányon ugyanolyan ing volt, mint a hercegen, csak fehér színben, s ehhez szépen kikészített sötét, testhez simuló szarvasbőr nadrágot viselt. Oldalára kard helyett egy tőr volt csatolva, ami a grófnak nagyon ismerősnek tetszett. René gyors léptekkel haladt az óriásra nőtt fenyők árnyékában, amik az erdőt szegélyezték, majd megállt hármójuk előtt. Egy lágy mozdulattal kisimította a szemébe lógó hajtincset, és csípőre tett kézzel, kissé gonoszkás mosollyal nézett apja szemébe. Landrote szigorúan és dühösen mérte végig gyermekét. – Igazán kíváncsi lennék, vajon miért csinálod az ellenkezőjét mindannak, amit mondok?! – Mert sokkal izgalmasabb a tiltott úton járni! – válaszolta René. Jean-Briant esküdni mert volna, hogy Luena hangját hallja. A vámpír felugrott ültéből, és szorosan megragadta lánya karjait. – Az is izgalmas lett volna, ha hagyom, hogy a vadászok megbecstelenítsenek? René nem mutatta jelét, hogy elszégyellné magát viselkedése miatt. Kedélyesen mosolygott, majd kis puszit nyomott apja arcára. – Ne gondold, hogy ezzel minden el van intézve! – dohogott tovább a vámpír, ám a következő puszitól egészen megenyhült. Lánya ezt követően a két férfit kezdte nézegetni. – Nem mutat be a barátainak? – kérdezte fennhangon. – Óh… elnézést! – köszörülte meg a torkát Landrote, mialatt társai talpra ugrottak. – Jean-Briant de La Rule – mutatkozott be a gróf, s meghajolva kezet csókolt a leánynak.

101

Fréderic nemkülönben. Mindketten próbálták eltitkolni mekkora hatást tesz rájuk ez a kivételes szépségű teremtés. Arcukon nem tükröződtek érzelmek, ám a vámpír így is érezte szívük vad zakatolását. – Mondja, Landrote, hol rejtegette eddig ezt a két elegáns ifjút? – tudakolta René, hol az egyik, hol a másik férfira pillantva. Jean-Briant-t éppúgy meglepte, mint Fonterayt, ahogy a lány az apját szólította. – Látják, éppen erről beszéltem! – nyomatékosította a herceg. – Túlságosan kihívó és szemérmetlen a viselkedése! – De hiszen soha nem enged el sehová! – tiltakozott a lány. – És tudja mit? Pont ezzel taszít romlottságba! Fréderic látta, a vámpírt nem sok választja el attól, hogy a térdére fektesse és atyaian elnáspángolja szókimondó csemetéjét. – Ha megengedi – vágott közbe gyorsan – én szívesen körbevezetem a madmoiselle-t itt a parkban. Talán, megnézhetnénk a lovakat is… – Kérem, engedje meg! – könyörgött René, miközben egész testével apjához simult, és epekedve nézett fel rá. Landrote zavartan eltolta magától, majd elgondolkodott, végül rábólintott a dologra. – Az a szerencséd, hogy a doktor úriember, és megmentett attól, hogy jól leteremtselek. Eredj! De ne menjetek messzire! – Ó, köszönöm! – hálálkodott a lány, és átnyalábolva apja nyakát egyszerűen szájon csókolta. – Látótávolságban maradunk! – ígérte Fonteray, és felsegítette Renét Jean-Briant szürke lovára. Landrote rosszallóan nézett utánuk. Jean-Briant nem tudta nem észrevenni, hogy a vámpírt mennyire zavarja tulajdon gyermekének jelenléte, s óvatosan megérintette a vállát. – Ne üljünk le, felség? – kérdezte megértőn. A herceg kissé összerezzent, majd bizonytalanul visszaült előbbi helyére. Arcára mély szomorúság vetett árnyékot. – Mondja el, mi bántja! Hátha tudok segíteni! – unszolta a gróf. – Igazán kedves tőled, de kétlem, hogy segíthetnél. Vagy képes vagy megmagyarázni a megmagyarázhatatlant? – René viselkedésére céloz? Én is láttam, hogy kissé makacs természetű, és örömét leli abban, ha feleselhet önnel.

102

– Nem erre gondoltam. Még ha csak ez lenne a baj! Hát nem vetted észre, hogyan viszonyul hozzám? – Azt gondolom, a tiszteletlensége abból fakad, hogy nem ismeri el önt az apjának. – Ezt én is jól tudom! – rántotta meg a vállát Landrote. – Haragszik rám, amiért elhanyagoltam őt és az anyját, és csak ritkán bukkantam fel náluk. Akkor is csak azért, mert Luena megkért, vigyázzak Renére, amíg ő távol van pár napig. – De René azért tudja, hogy maga az apja, ugye? – Természetesen! Kicsi korától fogva megszokta a jelenlétemet, mégis úgy tekint rám, mint egy régi, kedves ismerősre. Ezért nem is hibáztathatom. Egy évvel ezelőttig egész jól kijöttünk egymással. Ám egyik napról a másikra egyszerre megváltoztak az érzései irántam. A vámpír lehunyt szemmel ingatta a fejét, mintha maga sem akarná elhinni amiket mond. – Minden bizonnyal az én hibám, mert elkényeztettem. De esküszöm, sosem bátorítottam ilyesmire! – Nem értem, mire gondol – tárta szét a karját Jean-Briant, majd elhúzta a száját, és igyekezett nem a vámpír szemébe nézni. – Nagyon is jól tudod, hogy mire gondolok! – nézett rá mérgesen Landrote. – Látnod kellett, hogyan simult hozzám az imént! Hogyan csókolt meg, hogyan húzta végig az ujjait érzékien a nyakamon úgy, hogy beleborzongtam! Ne mondd, hogy mindebből semmit sem vettél észre! – Láttam – ismerte el szégyenlősen a gróf. – Ez nem normális dolog, ez így csöppet sincs rendjén! Hiszen ő a lányom! Miért teszi ezt velem?! Tenyerébe rejtette az arcát, majd felsóhajtott. – Szerintem eltúlozza a dolgot – jelentette ki Jean-Briant. – René talán csak így akarja kimutatni a szeretetét. – No de ennyire? – Sok olyan dolgot tesz, ami nem illendő. Lehet, hogy nem tudja, mi a megengedett szeretetnyilvánítás apa és leánya között. A herceg karba tette a kezét, és teljes komolysággal nézett barátja szemébe.

103

– Mindjárt nem veszed a védelmedbe, ha megtudod, hogy ez a mai, semmi volt ahhoz képest, amit tegnapelőtt művelt velem, miután Luena elutazott. Landrote felállt, és ingerülten meredt a kastély irányába, ahol lánya épp az egyik szökőkutat csodálta meg. Jean-Briant feszülten figyelte a vámpírt. – Mégis, mit tett? – Ó, semmi különöset! – fakadt ki a herceg. – Csupán ahogy te is fogalmaztál, kinyilvánította a szeretetét irántam. A grófnak elkerekedett a szeme. – Úgy érti… – Úgy! Nyíltan kikezdett velem! – Mégis… hogyan? – kérdezte elhűlten az ifjú. – Ne kívánd, hogy részletezzem! – válaszolta zaklatottan Landrote. – Elég, ha annyit tudsz, egyetlen módja volt csak annak, hogy észhez térítsem. Sohasem ütöttem meg nőt, de René rászolgált. Azután megfenyegettem, hogy mindent elmondok az anyjának, de könyörgött, hogy ne tegyem. Talán jobb is így. Luena szíve megszakadna, ha tudná, hogy milyen lánya van. Hagyom, hadd éljen abban a hitben, hogy René egy földre szállt angyal. Hiszen valószínűleg úgysem találkozom velük többet… – Miért beszél így? – kérdezte elhaló hangon Jean-Briant, és kezdett rossz előérzete lenni. Landrote ránézett. Már nem volt mérges, csak nagyon szomorú. – Sétáljunk egy kicsit. Szeretnék megbeszélni veled valamit. Belekarolt ifjú védencébe, és elindultak az erdőszélen. Jean-Briant-t nagyon érdekelte a herceg mondandója, de akkor eszébe jutott, hogy miért is akarta felkeresni őt. – Ne haragudjon, felség! Bizonyára nagyon fontos, amit mondani akar, ám van itt valami, ami talán előbbre való. Különös véletlen, hogy éppen ma futottunk össze, pont amikor útnak akartam indulni, hogy felkutassam önt. – Meg akartál keresni? – csodálkozott a vámpír. – Igen! Ugyanis a segítségét szeretném kérni. Talán ön is hallott már arról a halált hozó zöld ködről, ami mostanában Franciaország lakosságát tizedeli.

104

Landrote komoran bólintott. – Nos, ez a titokzatos éjszakai jelenség egy hete a környéken is megjelent, és végzett pár emberrel. Tegnapelőtt éjjel pedig a védelmem alatt álló egyik falu lakosságát irtotta ki. Ugye, mondanom sem kell, hogy ez mennyire felkavart. Gyötör a lelkiismeret, amiért nem tudtam segíteni azokon a védtelen embereken, és félek, hogy talán a kastély lesz a következő célpont. Az az érzésem, hogy ön meg tudná fejteni ezt a rejtélyt. Bárcsak lenne valami ötletem, hogy miből alakul ki ez a köd! Miért halnak meg tőle az emberek, hogyan harcolhatunk ellene? És főként, hogyan győzhetjük le?! Fréderickel arra jutottunk, hogy ezekért a rémtettekért a vámpírok a felelősek. – Képtelenség! – suttogta a herceg maga elé. – Pedig az áldozatok nyakán vámpírfogak nyomait találtuk. Kérem, felség! Önnek tudnia kell ezekről a dolgokról! A nap ebben a percben bukkant fel a hegyek mögül. Landrote-ot mindig csodálattal töltötte el a vörösen izzó égitest látványa. Annál is inkább, mivel a szóbeszéd szerint, ha egy vámpírt megérintik a felkelő nap sugarai, azon nyomban elég. Sokat gondolkodott, mi lehet e legenda hátterében. Gondolataiból Jean-Briant kezének érintése zökkentette ki. Mindketten megálltak, majd a gróf megfogta a vámpír vállát. – Tud nekem segíteni? – kérdezte gondterhelten. – Megpróbálhatom! – nézett rá Landrote. – De jelenleg én sem vagyok okosabb nálad. Jean-Francois nem említette, hogy hetekig külföldön tartózkodtam? – Elmondta, de én – az igazat megvallva – nem hittem neki. Landrote csalódottan ingatta a fejét. – Rosszul ítéled meg őt, ha azt gondolod, hazudik neked, csak hogy távol tartson tőlem. Sosem tenne ilyet! Valóban eljutottak hozzám a zöld ködről szóló hírek, azonban személyesen még nem láthattam. Pedig nem is képzeled, mennyire érdekel, mi lehet a homályos titok mögött! Jean-Briant-nak fantasztikus ötlete támadt, amit izgatottan osztott meg a herceggel.

105

– Arra gondoltam, felség, hogy ha ön útját állná ennek a vérontásnak, és megfejtené a rejtélyt, netán még végezne is azokkal a vámpírokkal… – Ha vámpírok voltak! – Tegyük fel, hogy azok voltak! Ha ön legyőzné őket – és én természetesen tennék róla, hogy ezt mindenki megtudja –, akkor nem kellene többé tartania az emberektől. Tisztelnék önt, amiért megmentette őket. Jean-Briant látva Landrote kételkedő arckifejezését, elhallgatott. – El is hiszed, amiket mondasz, Jean-Briant? Úgy beszélsz, mintha még mindig kölyök volnál! Megtanulhattad volna, hogy a dolgok nem így működnek! Az emberek nem úgy viselkednek, mint a mesék szereplői, hanem önös érdekek mentén cselekszenek! Amit egyik kezük felépít, a másik elpusztítja. Rendben, tegyük fel, hogy megoldom ezt a rejtélyt. Ha egy vámpír lennék csak a sok közül, az emberek talán megbocsátanák származásomat. Békén is hagynának tíz vagy húsz évig, amíg fel nem nő egy újabb nemzedék. Tehát csupán pár év békéért kockáztatnám az életemet! – Hiszen az is valami! – erősködött a gróf. – Próbálja meg! A herceg hallgatott egy darabig, majd bólintott. – De csakis a te kedvedért, s nem az emberiségért. Hiszen bármit tennék értük, Vámpír Hercegként ugyanúgy vadásznának rám, mint eddig. És különben is – mondta csüggedten – a sorsomról már rég nem én döntök! – Ezek meg hová tűntek? – terelte el a szót Jean-Briant, miközben a parkot pásztázta. René és Fréderic nem voltak sehol. Igaz, ami igaz, Landrote kioktatása egy idő után már kényelmetlenné vált a gróf számára, viszont barátja és a lány hosszúra nyúlt távolmaradása még inkább hozzájárultak althoz, hogy La Rule ura ennyire nyugtalanná vált. – Azt hiszem, bementek az istállóba megnézni a lovakat. – És nem lenne jobb utánuk menni? – aggodalmaskodott a gróf. – Ha a lánya tényleg oly heves vérmérsékletű, mint ahogy mondta, akkor itt komoly problémák adódhatnak! – Ne aggódj! – nézett az istálló felé méltóságteljesen Landrote. – Fonteray nem kockáztatná, hogy átharapjam a torkát.

106

Jean-Briant összevonta a szemöldökét. – Miért mondta az imént, hogy a sorsáról már nem maga dönt? Landrote felé fordult, és mély fájdalommal tekintett a fiú szemébe. – Erről akartam veled beszélni! Jean-Briant érezte, hogy valami nincs rendben. Megrémítette a herceg komorsága. – Nem akartam neked fájdalmat okozni, de talán jobb lesz, ha tőlem tudod meg most, mint néhány nap múlva Jean-Francois-tól. Azért voltam külföldön, egész pontosan Spanyolországban, hogy párbajra hívjam ki Valerát, az Uralkodó Herceget! Jean-Francois annak idején beszélt neked róla, jól tudom? Jean-Briant bólintott. – Akkor azt is tudnod kell, hogy folt esett a becsületemen, amikor régen visszautasítottam a kihívását. Itt az ideje, hogy megfizessek a gyávaságomért, és megküzdjek vele. – Tehát, ha sikerül legyőznie, ön lesz az Uralkodó? – kérdezte csillogó szemekkel a gróf. Landrote szólásra nyitotta a száját, ám meggondolta magát, így csak nyelt egy nagyot. – Miért hallgat? – tudakolta Jean-Briant, miközben egyre hevesebben vert a szíve. – Nem fogom legyőzni! – a vámpírnak remegett a hangja. – Ezt meg hogy értsem? Landrote már képtelen volt a fiú szemébe nézni. Elfordította a tekintetét, és úgy válaszolt. – Nagy megtiszteltetés volt a számomra, hogy Valér a nemcsak a kihívásomat fogadta el, de két hónapig ott is tartott magánál. Sok megbeszélnivalónk volt, fontos dolgokat vitattunk meg. És sajnos, azt kell mondjam, egyetlen módja van annak, hogy helyrehozzam a hibámat! A herceg ekkor barátjára pillantott. De mintha nem is a grófot, hanem azt a kisfiút látta volna maga előtt, akit egyszer már el kellett hagynia, s akinek nagy, barna szemeiből akkor is egy könnycsepp gördült végig megkövült arcán, akárcsak most. – Igen, Jean-Briant! Hagyni fogom, hogy megöljön…

107

Az ifjú levegő után kapkodott. Sokáig egyikük sem szólt egy szót sem. – Ez a Valera egy szörnyeteg lehet, hogy ilyesmit követel öntől! – tört ki egyszerre a gróf. – Ellenkezőleg! Nála melegszívűbb, együttérzőbb vámpírt soha nem ismertem. Rengeteg időt töltött azzal, hogy lebeszéljen a tervemről, és rábírjon arra, amit sohasem akartam. Felajánlott nekem valamit, és én belementem… Mikor már úgy tűnt, minden rendben van… Landrote szomorúan hajtotta le a fejét. – Mindegy! Meg kell halnom… Jean-Briant megütközött a herceg szavain. – Ezek szerint nem is Valera, hanem maga akarja, hogy így legyen? – Vissza kell szereznem a becsületemet! A gróf a fejét rázta, majd megragadta a vámpír karjait. – Nem halhat meg! Kell hogy legyen más megoldás! – Valera is ezt mondta – sóhajtotta Landrote. – Hidd el, sokat töprengett, hátha talál valami kiskaput, ami megmásíthatná a dolgokat, de ezidáig nem jutott semmire! Hívei amúgy is a fejemet követelik, hisz felségsértést követtem el, amiért törvényeink szerint halál jár. Ha legyőzném a vezérüket, akkor csak azt érném el, hogy meghalna egy vámpír, aki arra született, hogy uralkodjon, és meglincselnének egy másikat, aki így soha nem moshatná tisztára a nevét. Ám ha egy tisztességes küzdelemben veszítek, akkor elnyerem a megbocsátásukat, és kivívom a tiszteletüket. – Nem értem önt! A becsület és a tisztesség fontosabbak, mint az élete? Landrote azonban már nem figyelt rá. Tekintete a távolba meredt, ahol egy lovas tűnt fel a fák alatt, és lépésben haladva feléjük tartott. Ahogy közelebb ért, felismerhetővé váltak a vonásai. Tizenhat év alatt kissé megöregedett az arca, és barnás szőke hajába pár ősz tincs is vegyült. Ám amint megállította lovát, és leugrott róla, látszott, hogy testi ereje és rugalmassága még a régi. Jean-Francois meleg kézszorítással üdvözölte Jean-Briant, majd megállt Landrote előtt. Úgy néztek egymásra, mint akik évek óta nem találkoztak. Végül barátian megölelték egymást.

108

– Összetöröd a csontjaimat, felség… – nyögte Jean-Francois, mire Landrote azonnal elengedte. – Bocsáss meg! – Ennyire hiányoztam? – kérdezte a gróf, széles mosollyal az arcán. – Hát… mégiscsak két hónapja láttalak utoljára – mondta a herceg, és ragyogtak a szemei a boldogságtól. – Sejtettem, hogy itt talállak! Megmondtam, hogy veszélyes idejönnöd! Miért nem hallgatsz rám? – Megvan rá az okom! – Nyomós ok lehet, ha fényes nappal idemerészkedtél miatta. Már kezdtem aggódni, hogy bajod esett. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig távol leszel. Ezek szerint Valera elfogadta a kihívásodat. – Természetesen! Igazán kedves és vendégszerető volt. Kellemesen csalódtam benne. – Mondtam én, hogy nem kell tartanod tőle. De mondd csak, miért nyúlt ilyen hosszúra a látogatásod? – Udvariatlanság lett volna visszautasítanom a meghívását. És meg kellett beszélnünk egymással néhány dolgot. Leroy gróf Jean-Briant-t felé fordult, és látta rajta, hogy valami miatt nagyon rossz a kedve. Majd Landrote-ra pillantott, aki komor, leszegett fővel bámult a semmibe. – Elárulná nekem valaki, hogy mégis, mi bajotok van? – Őt kérdezze! – vágta rá mérgesen Jean-Briant, és kezével a herceg felé intett. A gróf értetlenül tekintett a vámpírra, aki felemelte fejét, és belenézett barátja szemébe, de nem szólt egy szót sem. Jean-Francois azonban szavak nélkül is értett mindent. – Nem… – suttogta elkerekedett szemekkel – ezt nem teheted! Landrote-nak halovány mosoly jelent meg a szája szegletén. – Úgy tűnik működik köztünk a telepátia! Ezek szerint belém látsz… – Beléd bizony! – szólt ingerülten a férfi. – És különben is, már túl régóta ismerlek! – És… mi a véleményed? A férfi kicsit gondolkodott. – Az a véleményem, hogy nem vagy eszednél, és legszívesebben jól felképelnélek! – mondta dühösen, miközben szemei villámokat szórtak.

109

Landrote egyáltalán nem lepődött meg. Jean-Francois volt ugyanis az a bizonyos második személy, akitől eltűrte, hogy ilyen hangon beszéljen vele. – Valera mit mondott? – kérdezte visszafogva magát a gróf. – Jelenleg az egyetlen megoldást a párbaj jelentené. Lett volna más lehetőség is, de a többség, sajnos, ellenem szavazott. – Mi az, hogy a többség? – meredt rá elképedve Jean-Francois. – Mégis, kicsodák? Csak nem! Ugye nem?! – De bizony! – sziszegte Landrote. – Valera képes volt összehívni a Charmatiát? – Mi az a Charmatia? – szólt közbe Jean-Briant, ám nem kapott feleletet. – És miről kellett volna dönteniük? – kérdezte nyugtalanul a gróf, miközben egyfolytában barátja arcát fürkészte. – Az most már teljesen lényegtelen! Valera megígérte, hogy gyorsan és fájdalommentesen végez majd velem, ha arra kerül a sor. Nem akarja, hogy szenvedjek. Leroy gróf ismét közel volt ahhoz, hogy elveszítse türelmét. – A vámpíroknak megvan az a rossz szokásuk, hogy rébuszokban beszélnek. De akárhogy is próbálod titkolni, és akármennyire is igyekszel azt a látszatot kelteni, hogy már feladtad a küzdelmet, és belenyugodtál a sorsodba, még mindig reménykedsz! – Igazad van! Túl jól ismersz. Híreket várok Spanyolországból. Ez az utolsó szál, amibe kapaszkodhatok, mert ha a követek rossz hírrel szolgálnak, akkor meg kell jelenjek a párbajon, és a véremre esküszöm, hogy ott feláldozom magam Valeráért! Tartozom neki ennyivel. – De hát ez kész rémálom! – kelt ki magából Jean-Briant. – JeanFrancois! Ön Landrote legjobb barátja, és mégis tétlenül nézi végig, ahogy megöleti magát? Leroy gróf aggódva figyelte a vámpírt. – Mondd csak, lenne valami értelme, ha megpróbálnálak lebeszélni erről az őrültségről? – Nem sok! – ismerte el Landrote. – Pedig még nem késő! Itt hagyhatnád ezt az országot, és új életet kezdhetnél valahol keleten.

110

– A gróf úrnak igaza van, felség! – kiáltotta Jean-Briant, és foggalkörömmel kapaszkodott ebbe az új lehetőségbe. – Nem! – sóhajtotta a herceg a felkelő napot bámulva. – Többé nem fogok gyáván megfutamodni! – De… az nem lehet… – mondta kétségbeesve Jean-Briant. Képtelen volt elfojtani a torkából feltörő zokogást. Senki nem látta még ennyire sírni, ennyire megtörten és elesetten küzdeni a lelkét fojtogató bánat és igazságtalanság ellen. Majd egyszerre megváltozott a magatartása, és olyan iszonyatos haraggal nézett a vámpírra, hogy egy pillanatra a herceg is megrettent tőle. – Gyűlölöm magát!!! – ordította torkaszakadtából. – Bár sohase találkoztunk volna! Bár hagyta volna, hogy széttépjen a vérfarkas!! Minden porcikája remegett az indulattól. Jean-Francois megrendültén, míg Landrote együttérzően bámult rá, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy ifjú védence kitöltse rajta a dühét. – Miért? – kérdezte még mindig kiabálva a gróf. – Miért jött ide? Hagyott volna inkább abban a hitben, hogy nem láthatom többé! Hát csak menjen, ne is lássam! Menjen és ölesse meg magát! Nem érdekel!! – Ha nem érdekelne téged a sorsom, akkor most nem lennél ennyire feldúlt… – szólt csöndesen a herceg. – Ó, maga átkozott, gonosz vérszívó!!! – rivallt rá eltorzult arccal Jean-Briant. – Elég legyen! – kiáltott rá Jean-Francois, és megragadta a fiú karját. – Ne feledd, hogy kivel beszélsz! – Bánom is én! – felelte az ifjú gróf, kirántva karját barátja szorításából. – Hagyd csak! – szólt rá Landrote. – Hadd tombolja ki magát a fiatalúr! – Szóval így! – suttogta Jean-Briant. Azzal fogta a talizmánt, amit tizenhat éve folyamatosan magán viselt, egy határozott mozdulattal letépte a nyakáról, és Landrote lába elé dobta, ki elkerekedett szemekkel, megsemmisülten meredt egykori medáljára. – Többé nincs szükségem a védelmére! – sziszegte a fogai között Jean-Briant, ám továbbra is potyogtak a könnyei.

111

A vámpír felnézett rá, de már csak annyit látott, hogy a fiú megáll előtte, felemeli az öklét, és egy hatalmas ütéssel szájba vágja. Még arra sem volt ideje, hogy végiggondolja, mi is történt vele, máris a földön találta magát, és érezte amint valami hideg folyik végig az ajkán, majd a nyakán, és onnan csöpögni kezd a földre. Jean-Briant maga is meglepődött, hogy képes volt ekkorát ütni. Azonnal meg is bánta tettét, de akkor már késő volt. Dermedten figyelte a földön fekvő vámpírt. Jean-Francois még nála is jobban meg volt rémülve. Nem Landrote-ot féltette. Tudta, hogy neki nem esett komoly baja. De abban már nem volt biztos, hogy Jean-Briant megéri a következő perceket. Mert akármennyire is jól ismerte a herceget, be kellett látnia az a tényt, hogy mégiscsak egy vámpír, akinek nem lehet előre kiszámítani a cselekedeteit. Landrote ekkor lassan felült, és a térdére fektette a kezeit. JeanBriant most már nem az indulattól remegett. Életében először félelmet érzett az iránt, aki hajdan megmentette őt. Nem tudta, mire számíthat, ezért elkezdett hátrálni. Jean-Francois felkészült rá, hogy az ifjú védelme érdekében, esetleg össze kell majd verekednie a vámpírral, és jól tudta, hogy ha erre sor kerül, azért egyikük nagy árat fog fizetni. Óvatosan a kardjához nyúlt, de aztán leengedte a kezét, mert olyasmit látott amit még soha. Landrote vérzése csendesedni kezdett, majd el is állt, s felrepedt ajka, amiből az imént még vér szivárgott, másodpercek alatt begyógyult. Ellenben valami más kezdett csöpögni a földre. A vámpír sírt! De olyan keservesen és szívszaggatóan, amitől a döbbenten álló két férfinak egyszerre elszorult a torka. A herceg lehajtott fővel ült, fekete tincsei az arcába hullottak, könnyei megáradt patakokként folytak végig sápadt arcán, vállai reszkettek a zokogástól. Jean-Francois, a vele töltött hosszú évek sora alatt, többször pillantott meg könnyeket a szemében, s tudta róla, mennyire érzékeny lelkületű, ám sírni, eddig még nem látta. Lassú léptekkel közelebb ment hozzá, majd letérdelt mellé, és finoman a vállára tette a kezét. Továbbra is tartott tőle, hogy a vámpír a mostani zaklatott állapotában esetleg megharaphatja, de mégis erőt vett magán, és magához ölelte barátját. Mire az felemelte a fejét és ránézett. Jean-Francois mélységes szomorúságot és fájdalmat olvasott ki a tekintetéből. Szeretett volna

112

valami vigasztalót mondani, azonban semmi nem jutott az eszébe. Ám nem is volt rá szükség. Landrote úgy nézett rá, mintha most látná először, majd a gróf mellére hajtotta a fejét, és becsukta szemeit. Könnyei átitatták a férfi ingét. Jean-Francois úgy ölelte magához, és úgy cirógatta a haját, ahogy csak egy szülő tudja vigasztalni gyermekét. – Ne sírj! – monda végül csendesen. – Nincs semmi baj… Jean-Briant kicsit közelebb lépett hozzájuk. A vámpír egy pillanatra rábámult, ám nem méltatva őt különösebb figyelemre ismét elfordult. – Hogy tehetted ezt? – suttogta Jean-Francois, miközben fejcsóválva meredt rá. – Én… Elvesztettem a fejem… nem akartam… esküszöm! – Jobb ha most elmész! – mondta kimérten Leroy gróf. Jean-Briant sokáig figyelte még a zokogó vámpírt, azután lehajtott fővel elindult a kastély irányába. Landrote kezdett kissé megenyhülni, és letörölte a könnyeit. Jean-Francois elengedte, majd leült mellé a földre. – Minden rendben? – kérdezte megértően. A vámpír kutatva nézett a szemeibe. – Utoljára az apám ölelt így át! – mondta csendesen. – Én azt hittem, nem emlékszel a szüleidre. – Az arcukat homály fedi, de az érintésüket nem tudom elfelejteni! A férfi biztatóan rámosolygott. – Nos, ha bármikor szükséged lenne egy atyai ölelésre, rám számíthatsz! – Tudom! – suttogta Landrote, és mély fekete pillantásából már a megnyugvás sugárzott. Ezután mindketten feltápászkodtak és leporolták ruháikat. Mintha csak az elmúlt percek fájdalmait próbálták meg volna végleg itt hagyni. – Hol ez a gyerek? – kérdezte a vámpír, de már látta is, hogy JeanBriant a kastély felé menet megtorpan, és bátortalanul visszafordul. Fürge léptekkel indultak meg felé. Az ifjú gróf csak állt ott, és úgy festett, mint aki karót nyelt. Mikor két barátja odaért hozzá, megszeppenve, félszegen tekintett rájuk. Landrote pupillái összeszűkültek, s tekintetéből egyik férfi sem olvashatott ki semmi jót. Majd előrelendítve a kezét pillanatok alatt lekevert Jean-Briant-nak egy

113

akkora pofont, hogy csattanásától a közeli fán pihenő madárraj ijedten rebbent szét. Amíg a fiú meglepetten, vöröslő orcáját tapogatta, Leroy gróf végre fellélegezhetett. Nagyon örült, hogy ennyivel megúszták a dolgot. – Most már kvittek vagyunk! – hagyta helyben a vámpír, majd felmutatta a másik kezében tartott medált. Jean-Briant reménykedve nyúlt utána, de Landrote elhúzta előle, majd tulajdon nyakába akasztotta, és csípőre tette a kezét. – Sajnálom… – rebegte az ifjú gróf. – Tényleg… nem akartam így beszélni önnel, és… nem akartam… – Megütni? – kérdezte Landrote idegesen. – Ezzel kissé elkéstél, nem gondolod? – Akármit megteszek, csak bocsásson meg nekem… – kérlelte JeanBriant reszketve, és közelebb lépve őrangyalához megpróbálta megfogni a kezét. Landrote azonban hátrébb lépett, és elnézett mellette. – Akármit megteszel? Akkor most végig fogsz hallgatni! Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt ma idejönni, és a szemedbe mondani, hogy csak búcsúzni jöttem?! Napokon és éjszakákon át azon gondolkodtam, egyáltalán eljöjjek-e, és ha igen, akkor miként értessem meg veled, hogy nem látjuk többé egymást. Talán tényleg jobb lett volna, ha hagyom, hogy Jean-Francois-tól tudd meg. De szerettelek volna még egyszer utoljára magamhoz ölelni, és elmondani, mennyire fontos vagy nekem, és hogy bár nem találkozhattunk, mindig vigyáztam rád. Jean-Briant közbe akart szólni, de Landrote rámordult. – Hallgass!! Talán azt gondolod, hogy én félvállról veszem ezt az egészet, és nem érdekelnek az érzéseid? Számítottam rá, hogy esetleg a szememre vetsz majd dolgokat, mert dühös leszel, amiért elmegyek. De arra álmomban sem gondoltam volna, hogy visszaadod a medált, mi több, elköveted azt az orcátlanságot, hogy megüss engem! Egy ilyen sértést senkitől nem tűrnék el! Szerencséd, hogy ennyire szeretlek, különben már nem élnél! Tudod, nem ott fájt, ahol megütöttél, hanem itt… – s keze felkúszott a mellkasára. – A szívverésem abban a pillanatban megszűnt, hogy vámpír lettem, de ettől még vannak érzéseim. Ha átkozott, gonosz vérszívó lennék, ahogy te fogalmaztál, akkor nem mentettelek volna meg a vérfarkasoktól, és nem éreztem

114

volna úgy az imént, hogy meghasad a szívem… Ma mindketten nagy fájdalmat okoztunk a másiknak, és rossz, hogy mindez akkor történik, amikor meg kell halnom… – kis szünetet tartott, majd Jean-Francois felé tekintve folytatta. – Ti mindig azt gondoltátok rólam, hogy legyőzhetetlen és halhatatlan vagyok. Hát tudjátok meg, hogy most életemben először félek a haláltól! Mindig úgy képzeltem, hogy egy rosszul sikerült éjszakai vadászat, vagy egy vámpírvadász karója végez majd velem, és nem volt bennem félelem, mert nem tudhattam előre, mikor fog bekövetkezni. Most viszont tudom, hogy napokon belül utolér a végzetem. Ha istenfélő lennék, imádkoznék… De így csak rettegek… Úgy, ahogy még soha semmikor! Landrote a földet nézte, szemei hidegen csillogtak. Összébb húzta magán az ingét, mintha fázna, és karba tette a kezét. – Tudod mit jelent az, Jean-Briant, rettegni a haláltól? – Amikor a vérfarkas rám támadt, akkor tudtam – vallotta be halkan a fiú. – Akkor szorozd meg a duplájával, és azt is még kétszer, s rájössz majd, mit érzek most! Jean-Briant meredten nézett a vámpír falfehér arcába. Egyszerűen nem tudott mit feleim erre az őszinte vallomásra. – Nem csupán magam miatt félek – folytatta Landrote –, hiszen Luena, René, Jean-Francois és te, ti együtt vagytok a családom! Ha meghalok, nem tudhatom, mi lesz veletek. Soha többé nem láthatom Luena gyönyörű arcát, nem érezhetem csókjait; nem hallhatom René csilingelő kacagását; és nem találkozhatok többet a legjobb barátommal, akinek az életemmel tartozom. Jean-Francois egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét. – Nem akartam elmondani neked ezeket a dolgokat, és azt sem szerettem volna, hogy sírni láss. Azt hiszem, utoljára emberként zokogtam így. Nem akartam, hogy azzal szembesülj, hogy mennyire félek. Ezért szeretném, ha úgy maradnék meg az emlékezetedben, mint ahogy először megismertél. Ha egy bátor és legyőzhetetlen vámpírt látnál magad előtt, aki egymaga szembeszállt három vérfarkassal, és legalább ötven feldühödött férfival. Akinek még volt utoljára annyi becsület a szívében, hogy helyrehozza a hibát, amit elkövetett, és meghaljon azért, hogy egy másik vámpír élhessen…

115

Jean-Briant sírva fakadt. Landrote láthatóan semmi együttérzést nem tanúsított vele szemben, Jean-Francois azonban jól tudta, miként érez valójában. – Ezek után válaszolj nekem őszintén, Jean-Briant! – mondta halkan a vámpír. – Szeretnéd-e még utoljára velem tölteni a holnapi napot, vagy búcsúzzunk el itt és most? Az ifjú gróf bárhogy is próbált úrrá lenni a torkát szorongató zokogáson, egyszerűen nem bírt válaszolni. Csak bólogatott. – Én azt hiszem, a holnapi napot részesíti előnyben! – vélte JeanFrancois. – Szerintem is – helyeselt a vámpír. Az erdő belseje felől ekkor lódobogás hallatszott. Landrote és JeanFrancois felkapták a fejüket, és azonnal a hang irányába fordultak, ám még semmit sem láttak. – Három lovas! – találgatott a gróf. – Inkább négy! – helyesbített a vámpír, és neki lett igaza. Rövid időn belül ugyanis négy lovas bukkant elő a sűrűből. Megálltak az erdő szélén, és eltökélten bámulták a három férfit. – Vámpírok! – állapította meg Landrote, miután alaposabban szemügyre vette őket, bár arcukat ő sem látta tisztán. Mind a négyen egyszerű ruhát viseltek, és egyforma szürke úti köpeny volt a vállukra kanyarítva. Leszálltak lovaikról, majd azonmód elindultak a társaság felé. – Álljatok mögém! – utasította barátait Landrote. – Csak nem képzeled, hogy elbújok, mint valami nyúl?! – ellenkezett Leroy gróf. – Nem nyitok vitát! Mögém álltok, de tüstént! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a herceg. Jean-Francois jobbnak látta engedelmeskedni, és maga mellé húzta a megszeppent ifjút. Landrote egyik karját védelmezően barátai elé tartotta, másikkal pedig kivonta kardját. A négy vámpír erre megtorpant, és tanakodva tekintettek egymásra. Majd ők is előhúzták kardjaikat, ám ahelyett, hogy harcba bocsátkoztak volna, letették fegyvereiket a földre, és egyenként meghajoltak. Végül egyikük, egy középmagas, göndör hosszú hajú, enyhén borostás alak közelebb lépett, és letérdelt a herceg elé.

116

– Sanchez?! – suttogta Landrote a vámpírt fürkészve, mire az nyájasan feltekintett. – Én is örülök, hogy újra láthatom, felség! – kezdte spanyol akcentussal. – Kissé meglepettnek tűnik! – Ennek csakis az lehet az oka, hogy most nem a díszes vörös egyenruhájában látom. Az pedig még inkább ámulatba ejt, hogy letérdelt előttem. Azt hittem, ezzel csupán Valera jelenlétében tisztelt meg. – Az illendőség ezt követeli. – Pedig Spanyolországban eleinte fütyült az illemre! – ékelődött tovább Landrote, de látszott rajta, hogy örül a találkozásnak. – Elnézését kell kérnem, hogy így magára törtünk, és hogy a barátai körében merjük zavarni. De az ügy nem tűr halasztást! Valera követeiként járultunk ön elé. Az Uralkodó Herceg és kísérete ma hajnalban átlépte a francia határt. Minket előre küldött, hogy adjuk át baráti üdvözletét. Landrote kardjára támaszkodva meghajolt. – Ezen kívül – folytatta a vámpír – közölnünk kell a párbaj időpontját is. A Vámpír Herceg még a szokásos arcszínénél is fehérebb lett. – Ezek szerint másodszorra sem sikerült meggyőzniük a tanácsot, ugye? – Sajnálom, felség! – Sanchez szavai őszinte együttérzésről tanúskodtak. Landrote egy pillanatra megszédült. Leroy grófnak tökéletesen igaza volt. A vámpír úgy tett, mint aki már beletörődött sorsába, ám most, hogy kimondták a halálos ítéletét, egyszerre rájött, mennyire kapaszkodott abba az utolsó lehetőségbe. Sanchez igyekezett visszazökkenni szerepébe, mint aki nem veszi észre, mennyire megviselte a herceget közelgő halálának híre. Ezért folytatta, mintha mi sem történt volna. – Valera az ön iránt érzett mély tiszteletből nem kívánja sokáig húzni a dolgot. Éppen ezért a küzdelem holnap éjfélkor lesz a blérantone-i mezőn. – Ilyen hamar? – kérdezte Landrote meglepetten.

117

– Amennyiben önnek ez nem felel meg, esetleg kitűzhetünk egy másik időpontot – közölte diplomatikusan a vámpír. A Vámpír Herceg tanácstalanul fordult Jean-Francois felé. – Még nem késő! – ezt olvasta le a szájáról. – Felség! – szólalt meg ismét Sanchez. – Ugyan semmi közöm hozzá, ám ha kíváncsi egy magamfajta közönséges vámpír véleményére, szerintem jobb az ilyesmin mihamarább túlesni. Valera alattvalóinak és híveinek megbecsülését sikeresen kivívta, amikor hosszú évek után erőt vett magán, és úgy döntött, párbajra hívja az Uralkodót. De ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy ön annak idején felségsértést követett el. Valera megbocsáthatta ezt, ám ők egészen addig nem fogják feledni a történteket, amíg ön a saját vérével tisztára nem mossa a nevére esett szégyenfoltot! Nézze el nekem, hogy ilyen őszinte vagyok. Szerettem volna mindezt még Spanyolországban közölni, ám a herceg a kis afférunk után megtiltotta, hogy beszéljek önnel. Landrote önkéntelenül elmosolyodott, látva a sors iróniáját, miszerint most attól a vámpírtól kell megtudnia, hogy meg fog halni, aki egykor maga is az életéért küzdött. Ott, az Uralkodó udvarában, a Vámpír Herceg ellen…

118

II Spanyol éjszakák

A párbaj Több mint két hónappal ezelőtt Landrote búcsút vett Jean-Francois-tól, és útnak indult Spanyolország felé, hogy felkeresse Valerát. Bámulatos képességeinek köszönhetően gyalog sokkal gyorsabban haladt, mint lóháton, így nem egészen egy nap alatt el is érte célját. Másnap reggelre már spanyol földön volt, és kora délutánra megpillantotta a sziklás dombokkal övezett birtokot, ami minden emberlakta településtől távol esett. Már messziről észrevette a kastélynak is beillő, fehérre meszelt tornácos udvarházat, ami a semmi közepén állt, mivel csak elvétve határolták gyér facsoportok. A terület – a kor szokásai szerint – nem volt körbekerítve, Landrote mégis pontosan tudta, hol kezdődik a birtokhatár. Mielőtt belépett volna a magánterületre, pár percig azon tanakodott magában, hogy valóban jó ötlet-e, amit tenni készül. Végül nyelt egy nagyot és elindult. Amint behatolt Valera vadászterületére, különös vibrálást érzett maga körül. Soha nem tapasztalt még hasonlót, mégis azonnal tudta, hogy mi okozza a jelenséget: az Uralkodó Herceg jelenléte és ereje volt, amit érezni vélt. Valera spanyol nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot az akkori Kasztíliában, közel négyszáz évvel ezelőtt. Vámpírrá válása nem gátolta abban, hogy továbbra is fényűző életet éljen. 0 számított a világon a legidősebb, legtapasztaltabb és legerősebb vámpírnak. Megannyi párbajjal és csatával, az emberek valamint a rivális vámpírok ellen, végül sikerült kivívnia ellenségei tiszteletét. Számtalanszor túlélte a vámpírvadászok támadásait, és szerencsésen megúszott jó pár merényletet is. Híveitől megkövetelte a fegyelmet és a hűséget, de emellett híres volt nagylelkűségéről, megbocsátó természetéről.

Ugyanakkor, ha a helyzet úgy hozta, vérszomjas és könyörtelen is tudott lenni. Az udvarház előtti hatalmas téren vámpírok nyüzsögtek. Landrote látta, hogy valószínűleg a legrosszabb időpontot választotta a látogatásra, hiszen a díszes kavalkádban mindenki a hamarosan kezdődő bálra készült. Mikor elvegyült a vérszívók sokasága közt, azok tudomást sem vettek róla. Mindenki a maga feladatával törődött. Távolról nézve senki meg nem mondta volna, hogy a sürgölődő tömeg kizárólag vámpírokból áll. Átlagos arcú, fiatalabb és idősebb kinézetű cselédlányok rohantak kezükben kancsókkal és kisebb fahordókkal. Fehér kötényt viselő inasok mászkáltak fel s alá székekkel, tálcákkal és térítőkkel a kezükben. A hintón érkező vendégeket elegáns lakájok fogadták, majd hajbókolva beinvitálták őket a házba. Landrote-ot soha nem vonzotta az udvari élet. Semmi pénzért fel nem cserélte volna az erdő csöndes nyugalmát erre a zsibongó méhkasra. A francia erdőket úgy ismerte, mint a tulajdon tenyerét, ellenben a civilizáltnak hazudott világ értelmetlen pusztításai csak csalódást és keserűséget hoztak számára. A magány volt az, amire vámpírrá válása óta a legjobban vágyott. Imádta hallgatni a fák suttogását, a csermelyek csobogását, a boldog csivitelő madárdalokat; szeretett az avarban heverészni és közben belefeledkezni a lombkoronák ringatózó ritmusába; áhítattal figyelte, ahogy a napsugarak játszadoznak a levelek és ágak tengerében; élvezte az éjszakai vadászatokat, és melegség töltötte el, ha csak rágondolt az erdő különleges, elhalt levelek és nyirkos levegővel átitatott illatára. Ezért lehetett, hogy bár még csak kevés ideje tartózkodott a birtokon, mégis nagyon idegennek és elveszettnek érezte magát. Rég elszokott attól, hogy ennyi vámpír vegye körül. Nem félt tőlük, de tartott attól, hogy nem bírja majd elviselni ezt a nyüzsgő forgatagot. Az udvarház bejáratától nem messze állt meg, ahol kisebb volt a tömeg, és onnan szemlélődött. Rövid idő elteltével három vámpírra lett figyelmes, akik közvetlenül a bejáratnál, az őrök mellett ácsorogtak. Rikító vörös egyenruha volt rajtuk, akárcsak a hegyes végű lándzsát szorongató kapuőrökön, de velük ellentétben vidáman kurjongattak és ékelődtek egymással. Mindegyiknek egy-egy aranyszállal hímzett

121

oroszlánfej díszelgett a szíve fölött. Különösen a középen álló hívta fel magára a figyelmet. Hármuk közül ő kacagott a legharsányabban. A testtartásából és a modorából ítélve Landrote valami vezérfélének nézte. Középmagas termete ellenére a másik kettő tisztelettel nézett rá. Sötétbarna, vállig érő göndör haját olykor hanyagul vetette hátra, hogy tincsei ne lógjanak a szemébe. Az arca enyhén kerekded és borostás volt, ami határozottan jól állt neki. Kicsit hosszú orrával, nagy szájával és mélyen ülő sötét szemeivel pedig le sem tagadhatta spanyol származását. Landrote gondolt egyet, és megindult a trió felé. Még el sem érte őket, a göndör hajú vámpír máris felé fordult és abbahagyta a vihorászást. A herceg megállt előttük, és türelmesen szemügyre vette a vezért. Az kissé feljebb emelte a fejét, s gőgösen tekintett a jövevényre. Egy darabig egyikük sem szólt egy szót sem. Majd az egyik vörös ruhás közelebb hajolt a göndör hajúhoz, és a fülébe suttogott: – Sanchez… – szólalt meg spanyolul, miközben tágra nyílt szemmel fürkészte az idegen arcát. – Nyugodtan gondold azt, hogy megőrültem, de szerintem ez a vámpír… Landrote! Sanchez szigorú pillantásokkal mérte végig a herceget, majd némi töprengés után megszólalt. – Az nem lehet! Nem merne idemerészkedni… – Ha az urak végre eldöntötték, hogy az vagyok-e, akinek gondolnak, akkor talán rátérhetnénk jövetelem céljára! – szólalt meg Landrote, spanyol nyelven, olyan ékes tiszta kasztíliai kiejtéssel, hogy a három vámpírnak meglepetésében leesett az álla. Ezután lecsatolta a kardját és átnyújtotta Sancheznek, aki még mindig elkerekedett szemekkel vizslatta őt, és képtelen volt magához térni. – Adja át a kardom Valerának! – utasította, majd várakozón karba tette a kezét. Sanchez alaposan szemügyre vette a fegyvert, és amint megpillantotta rajta a herceg jelképének számító hollót, már nem volt kétsége afelől, hogy kivel is beszélget. Odaadta a kardot a mögötte álló vámpírnak, aki szó nélkül eltűnt vele a kapualjban. Nem telt bele sok idő, és máris futótűzként terjedt a hír, hogy a Vámpír Herceg a birtokon tartózkodik. Az udvarházban, mintegy

122

varázsütésre, megállt az élet. Minden egyes tekintet Landrote-ra szegeződött, s ő jól tudta, hogyha Valera visszaküldi neki a kardját, s ily módon elutasítja, akkor ez a tömérdek vérszívó kegyetlenül elbánik vele. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy még véletlenül se árulja el semmivel azt a feszültséget, ami jéghideg marokként szorította össze szívét. Sanchez mindeközben gyűlölettől fűtve, megvetően nézett rá. Kétszer-háromszor lassú léptekkel körbejárta, majd közel hajolt hozzá és kivicsorította a fogait. – Valera nem lesz olyan bolond, hogy fogadja magát! – sziszegte spanyolul. – Jobb ha felkészül rá, hogy nem jut ki innen élve! Sanchez szavai vérig sértették a vámpírt. Nemcsak fenyegető hangneme miatt, hanem azért is, mert – mint mindannyian az udvarban – ő is jól beszélt franciául, s azt is tudta, hogy a vendégeket, a tisztelet jeleként, az anyanyelvükön szokás szólítani. Azzal, hogy most nem így tett, két dolgot akart jelezni: egyrészt, hogy nem tartja vendégnek a jövevényt, másrészt, hogy mélységesen megveti őt. Landrote más körülmények között megtorolt volna egy ilyen sértést, ám jelenlegi helyzetében nem kezdeményezhetett verekedést. Sanchez ezzel tökéletesen tisztában volt, éppen ezért tovább feszítette a húrt. Elővette csizmaszárából a tőrét, és minden különösebb figyelmeztetés nélkül nekiszorította a fiatal vámpír nyakának. Landrote érezte amint hideg és ragadós vére végigfolyik a mellkasán, be az inge alá. Ösztönösen hátralépett, ám ekkor a két kapuban strázsáló őr villámgyorsan mögé került, és lándzsáikat nekinyomták a hátának. Sanchez gúnyosan felkacagott. – Csak nem szökni akar? – Tudja jól, hogy nem! – vágta rá Landrote dühösen. A vörös ruhás ekkor kegyetlenül végigvágta a herceg bal arcát. Sebei természetesen azonnal összeforrtak, ám ettől még a vágás okozta fájdalom nem enyhült. – Mi lesz már! – rivallt rá Sanchez, és belevágott a vámpír jobb arcába is. – Addig fogom a pofáját szabdalni, amíg nem támad! Vagy ehhez is gyáva? – kiabálta.

123

Landrote-ot átjárta a gyűlölet. Óriási önuralom kellett hozzá, hogy ne tépje cafatokra az őt inzultáló spanyolt. Ha megteszi, akkor a háta mögött álló őrök gondolkodás nélkül felnyársalják. Ezért csak kivicsorította a fogait és rámordult. Sanchez erre egy lépést hátrált. A bejárati kapu ekkor megnyikordult, és kilépett rajta az a vörös egyenruhás vámpír, aki az imént magával vitte a kardot. A fegyver már nem volt nála. Egy határozott mozdulattal félretolta az útjából Sanchezt, és mindenki legnagyobb döbbenetére megállt, majd meghajolt Landrote előtt. – Valera fogadja önt! Kérem kövessen! – szólt franciául. Sanchez egyszeriben elsápadt. – Azt hiszem, kettőnk közül most magának lesz félnivalója! – vetette oda neki szárazon a herceg amint elhaladt mellette. A spanyol vámpír szótlanul bámult utána. Abban bízott, hogy az Uralkodó nem kívánja majd fogadni Landrote-ot, és akkor kivégezheti. így viszont óriási hibát követett el! Már belátta, hogy nem lett volna szabad mások szeme láttára megszégyenítenie a Vámpír Herceget. Ha ez Valera fülébe jut, nemcsak a rangjának mondhat búcsút, de a fejének is! Landrote a vörös ruhás vámpír kíséretében áthaladt a gondosan kikövezett belső udvaron – amit díszes szökőkutak, hatalmasra nőtt pálmafák, virágok és sövények szegélyeztek –, majd miután átvágtak egy hosszú oszlopcsarnokon, megérkeztek a főépületbe. Az udvarház már kívülről is ámulatba ejtően szép volt, ám belülről nézve még inkább hatalmába kerítette a szemlélőt a csillogás. Valera mindig is adott a pompára és az eleganciára. Landrote szemei lassacskán káprázni kezdtek a mértéktelen aranyban, brokátban, selyemben és gyémántban fürdő termek látványától. Rátértek egy folyosóra, amit szinte kizárólag faragott szobrok díszítettek, majd egy másikra, aminek falai roskadoztak a festményektől. Újabb és újabb folyosók és szobák követték egymást. A herceg már biztosan tudta, hogy egyedül teljesen eltévedne ebben az útvesztőben. Kísérője végül egy minden eddiginél nagyobb és díszesebb terembe vezette be, ahol már nagyon sok vendég gyűlt össze. Elegánsan felöltözött vámpírférfiak és álomszép, földig érő báli ruhákat viselő

124

vámpírnők töltötték meg a helyiséget. Közöttük szolgák sétáltak serényen, és ezüstszín tálcákon kristálypoharakba töltött vért kínálgattak. Ám amint a két jövevény belépett az ajtón, egyszerre minden fej feléjük fordult, és minden beszélgetés abbamaradt. Síri csönd támadt. A vörös ruhás vámpír intésére a tömeg középen utat nyitott nekik. Landrote mindvégig magán érezte a meglepett és gyűlölködő tekinteteket. Jobb szeretett volna észrevétlenül átfurakodni köztük, s amint haladtak, egyre inkább úgy érezte, mintha a torkában dobogna a szíve. Holott már az is képtelenségnek tűnt, hogy egyáltalán dobogjon. A terem legvégében egy márványlépcsős emelvény terült el szélesen. Sem asztalokat, sem székeket nem helyeztek el rajta, így megmagasított táncparkett látszatát keltette. Csupán egyetlen alak állt rajta a vendégekkel szemben. Kezében egy kardot tartott, amit elmélyülten tanulmányozott. Landrote megállt az emelvény előtt, majd féltérdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. Valera, a kapuban látott híveihez hasonlóan, vörös inget, nadrágot és csizmát hordott. Nyakában bőrszíjon egy oroszlánfejet ábrázoló medál lógott. A jellegzetes spanyol úriember megtestesítője volt ő magas termetével és gáláns viselkedésével, melyekhez széles vállak, izmos karok és tüzes szemek társultak. Landrote-tal ellentétben – aki csupán harminc év körülinek tűnt, több mint száz évével a háta mögött – Valera megközelítőleg hatvanévesnek nézett ki. Hosszú, hátrafésült, a tarkója alatt összekötött, vékony szálú őszes szürkés haja, ugyanilyen színű spanyolosra nyírt vékony bajusza, s kicsiny, csupán az ajka alatt növő, az álláig sem érő rövidke szakálla volt. Büszke tekintete és kemény, nemesi vonásai tiszteletet ébresztettek mindenkiben. Szemei – és ez volt, ami félelmetessé tette megjelenését – pirosán csillogtak. Egy darabig még elismeréssel csodálta Landrote gazdagon díszített ezüstpengéjű kardját, majd a lépcső széléhez lépve méltósággal tekintett az előtte térdeplő vámpírra. – Lám-lám! – szólalt meg franciául. Hangja mély volt és parancsoló. – Tudtam én, hogy előbb-utóbb rászánja magát, és megtisztel a látogatásával. Álljon fel és jöjjön közelebb! Landrote engedelmesen talpra állt, és lehajtott fővel felment a lépcsőn, majd ismét letérdelt. Valera áttette jobb kezébe a kardot, a balt

125

pedig egy elegáns mozdulattal felé nyújtotta. Az ifjú herceg tisztában volt az etikett szigorú szabályaival: az Uralkodó keze alá nyúlt, először a homlokához érintette, majd megcsókolta. Ez a hódolat és a tisztelet jele volt. Azt tükrözte, hogy a vendég békével érkezett, s nincs a szívében sem harag, sem ártó szándék. – Nézzen rám! – parancsolta Valera, ám Landrote továbbra is a márványpadlóra szegezte tekintetét. – Nem vagyok méltó rá, hogy a szemébe nézzek, felség! – válaszolta halkan. – Hogy mire méltó, s mire nem, azt magam szeretném megítélni! – hárította el a választ az Uralkodó, majd vetélytársa álla alá nyúlt, és finoman megemelte a fejét. A világ két legerősebb vámpírja először nézett egymás szemébe. Landrote ismételten érezni vélte azt a vibrálást, amit a birtokhatár átlépésekor is megtapasztalt. Valera lángoló tekintete úgy fúródott bele az övéjébe, mintha a vámpír a lelkébe akarna belepillantani. Egyszerre felgyorsult a légzése, és nagyon ideges lett. Tudatában volt, hogy Valera érzi rajta a feszültséget, ezért megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de nem sikerült. Képtelen volt elszakadni a rászegeződő szemek lidérces varázsától, amik megbabonázták és fogva tartották. A terem egyszeriben elsötétült körülötte, és már csak az Uralkodót látta. Végtagjai ólom nehezekké váltak, ugyanakkor szokatlan, de jóleső melegség áradt szét testében. Különös kábultság kezdett úrrá lenni rajta, s már biztos volt benne, hogy ha ez így folytatódik, el fogja veszíteni az eszméletét. Próbált harcolni a vámpírvezér hatalma ellen, de mindhiába. Már túlságosan bágyadt és kimerült volt ahhoz, hogy bármit is tehessen. Valera ekkor becsukta a szemét, elfordította tekintetét és elengedte. Landrote térdepelve, mindkét tenyerét a padlóra fektetve köhögött és kapkodta a levegőt. Minden tagja remegett. Hiába akarta, sehogy sem tudta felfogni, mi is történt vele. Szeretett volna talpra állni, de nem volt ereje hozzá. Valaki elölről a karjai alá nyúlt és felsegítette. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Valera tartja szorosan. – Jobban van? – kérdezte az Uralkodó, s arcán semmiféle megvetés vagy harag nem tükröződött. Ellenkezőleg! Kedélyesen mosolygott.

126

Landrote zavartan körbepillantott. A megannyi díszes ruhába öltözött vendég még mindig mozdulatlanul, szótlanul állt a helyén, és őt figyelte. Szemei kérdőn meredtek Valerára. – Mit csinált velem? – törte meg a csendet remegő hangon. – Később elmondom! – suttogta a vámpír. – Egy pillanatra… azt hittem… meg akar ölni! – Nincs mitől tartania, fiam! Nem akarom bántani. Meg tud állni a lábán, ha elengedem? – Azt hiszem… – bólintott a herceg. Ám nyomban meg is bánta elhamarkodott döntését. Mert amint a vámpírvezér elengedte, megtántorodott, és ha Valera nem kapja el újból a karját, valószínűleg a földön köt ki. Az Uralkodó aggódva fürkészte vetélytársa sápatag arcát, majd magához intette az egyik szolgát, aki kivált a sokaságból és odaviharzott hozzá. Kezében egy tálcát tartott, amin poharak voltak színültig töltve vérrel. Valera lekapta az egyiket és Landrote kezébe nyomta. – Igya meg gyorsan! – parancsolt rá. Landrote felhajtotta a pohár tartalmát, és amint a vér behatolt az ereibe, mindjárt jobban érezte magát. – Így azért kellemesebb, nemde?! – Köszönöm… – mondta halkan a herceg. Miután sikerült összeszednie magát, megköszörülte a torkát. – Felség! Azért jöttem… – kezdte volna, de a vámpírvezér belé fojtotta a szót. – Tudom, miért jött! Vegye úgy, hogy elfogadtam a kihívását! Elővette csizmaszárából a tőrét, szabaddá tette, majd végigvágta az alkarját. Az egyik szolga fehér kendőt nyújtott át neki, amivel felitatta a vért. Megvárta míg a seb összeforr, azután eltette a tőrt, és átadta kihívójának a kendőt. Landrote pár pillanatig értetlenül nézett rá. Végül az ingébe rejtette a vértől fekete rongyot, és mélyen meghajolt. Hálás volt az Uralkodónak megértő viselkedéséért, és azért, hogy ennyire megkönnyítette a dolgát. – Akkor ezt megbeszéltük! – csapta össze a tenyerét Valera.

127

Látszott rajta, hogy kitörő jókedve kerekedett. Vendégeihez fordult, és spanyolul szólt hozzájuk. Szigorúan, a legnagyobb komolysággal beszélt. – Tisztelt hölgyek és urak! Szeretném elmagyarázni a helyzetet. A Vámpír Herceg az imént párbajra hívott ki engem. És amint látták, elfogadtam a kihívást. Ami azt jelenti, hogy mostantól a védelmem alatt áll! Ugye, mondanom sem kell, hogy ettől kezdve ugyanaz a tisztelet és hódolat illeti meg, ami engem is. Ha összetalálkoznak vele, meghajolnak előtte! Ha beszélni akarnak vele, azt tisztelettudóan fogják tenni, és az anyanyelvén, franciául szólnak hozzá! Kijár neki a hercegeket megillető „felség” titulus, épp ezért senki, semmilyen körülmények között nem szólíthatja a nevén! – piros szemei tekintélyt parancsolóan villantak meg. – Aki nem tartja be vele szemben a spanyol udvari etikett előírásait, annak, úgy éljek, lecsapatom a fejét! Aki bármivel megsérti őt, ugyanerre a sorsra jut. Remélem, elég érthetően beszéltem! Kettőnknek még sok megbeszélnivalója van, ezért egy időre magukra hagyom önöket. Azzal visszafordult Landrote-hoz. – Kihagytam valamit? A fiatal vámpír meglepetten nézett rá. – Én… őszintén… nem számítottam semmi ilyesmire – majd szomorúan hajtotta le a fejét. – Nem érdemlem meg a nagylelkűségét! – Ne legyen ilyen kegyetlen önmagához, hisz láthatja, én sem vagyok az – mondta derűsen Valera. – Egyébként is szeretném vendégül látni pár hétre. – Pár hétre? – pillantott fel csodálkozva Landrote. – Azt hittem, a kihívást követően távozhatok, és majd értesít a párbaj időpontjáról, mint ahogy az megszokott. – Visszautasítaná a meghívásomat? – kérdezte az Uralkodó, és kicsit megemelte a fejét. – Más körülmények között nem tennék ilyet, és esedezem a bocsánatáért, de… kérem, engedje, hogy távozzak! Valera elgondolkodva meredt rá. – Fogalmazhatok másként is! – jelentette ki keményebb hangot megütve. – Mostantól az engedélyem nélkül nem hagyhatja el az

128

udvarházat! Azok után, hogy több mint ötven éve megsértett, jogomban állna most azonnal kivégeztetni! Sokan vagyunk, és ön fegyvertelen! Magához hívta egyik testőrét, átnyújtotta neki vetélytársa kardját, mire az átvette és kisietett a teremből. Landrote lesújtva és megrendülten nézett végig a teremben ácsorgó kétszáznál is több vámpíron. Még magához sem tért, amikor Valera intésére tucatnyi őr jelent meg a teremben és közrefogták. – Felséges uram! – szólalt meg zengő és nyugodt hangon a herceg. – A kihívás megtörtént, így törvényeink szerint nem eshet bántódásom! – Szegény gyermekem! Elfelejti, hogy ön egy halálra ítélt száműzött. Csak csettintenem kell és halott! – Tehát fogva akar tartani! – Önre bízom, minek nevezi. Az alagsorban tágas börtöncelláink vannak. Vagy bezáratom, s kivárja ott, amíg döntök párbajunk időpontjáról, vagy elfogadja meghívásomat. Egyáltalán nem tűnt mérgesnek, de szavait a lehető leghatározottabban ejtette ki. Landrote tett egy bizonytalan mozdulatot a kijárat felé, ám ezzel csak azt érte el, hogy Valera előrántotta kardját, és a torkának szegezte. – Ha szép szóval nem tudok hatni önre, akkor kényszeríteni fogom! Ne csináljon ostobaságot! A vámpírifjú látva, hogy minden ellenállás hiábavaló, beletörődve hajtotta le a fejét. – A kezében van az életem. Tegyen velem belátása szerint! Valera megenyhült, eltette fegyverét, és egész közel lépve hozzá a vállára tette a kezét. – Nem akarom, hogy fogolynak érezze magát, Landrote! Úgy vélem, sok megbeszélnivalónk van, és szeretném kicsit közelebbről megismerni. Csupán erről lenne szó. Beérem a becsületszavával, hogy nem szökik meg. Akkor elküldöm az őröket. A herceg őszintén a szemébe nézett. – A szavamat adom! – Rendben van – mosolyodott el Valera. – Kissé kimerültnek tűnik! Megmutatom a lakosztályát, ott kipihenheti magát. – Hálás vagyok, felség! Valóban, semmi mást nem szeretnék jobban, mint jól kialudni magam.

129

Az Uralkodó Herceg belekarolt és kivezette a teremből, ahol azonnal kezdetét vette a duruzsolás. Egyesek a fiatal herceg bátorságát méltatták, amiért idemerészkedett. Mások azt találgatták, hogy Valerának mi oka lehetett megkímélni az életét. Mindenesetre Landrote azonnal fellélegzett amint maguk mögött hagyták azt a tömérdek vendéget. – Képes lett volna megöletni, ha ellenállok? – tudakolta, mialatt felfelé haladtak az emeletre vezető márványlépcsőn. – Nem! – ismerte el Valera. – Csupán bezárattam volna pár napra. Azalatt lett volna ideje megfontolni az ajánlatomat. – Semmit sem ért volna vele. Ha ugyanis bezárat, akkor meghalok! Valera megtorpant, és elképedve nézett végig rajta. – Esetleg, ha megmagyarázná… – Roppant egyszerű. Én eddig a természetben éltem. Nem vagyok hozzászokva a szűk cellákhoz. – Úgy érezné, megfullad! – bólogatott a vámpírvezér. – Igen… – ismerte be Landrote félelemmel a hangjában. – Szerintem maga akkor is szenvedne, ha nem engedném kilépni az épületből, ezt pedig én sem akarom. Ezért megengedem, hogy elhagyja az udvarházat, de a birtok határait nem lépheti át. így rendben lesz? – Lekötelez, felség! – hajolt meg Landrote, majd továbbindultak. – Nincs ilyen környezethez szokva, igaz? – Bevallom, feszélyez ez a sok vámpír, és már legalább kilencven éve nem tettem be a lábam ehhez hasonló épületbe. – Azóta, hogy vámpír lett? – Amikor ember voltam, azt hiszem egy kastélyban, de legalábbis egy kúriában éltem. – Csak hiszi? – csodálkozott Valera. Landrote hallgatott egy darabig, majd szomorúan belenézett vendéglátója szemébe. – Talán furcsán fog hangzani, amit most mondok, de nem emlékszem a korábbi életemre! – Az meg hogy lehet? – Nem tudom. Minden kiesett a fejemből. Nem emlékszem a családomra, arra sem, hogy voltak-e barátaim, hogy hol éltem, és hogy ki voltam azelőtt. Néha ugyan feldereng pár kép bennem egy nagy

130

házról, de hogy szolga voltam-e ott, vagy az uraság gyermeke, arról fogalmam sincs. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy miért lettem azzá, ami ma vagyok. Valera kíváncsian tekintett rá. – Nem akarom untatni, felségedet! – sóhajtott fel Landrote. – Mondja csak nyugodtan! Ez igazán érdekel! Valóban roppant furcsának találom amiről beszél, mert nem ismerek olyan vámpírt, aki ne emlékezne az emberként eltöltött éveire. A magyarázat az lehet, hogy olyasvalamit élhetett át, amitől elveszítette az emlékezetét. Nem tudja, mi lehetett az? Időközben felértek az emeletre, ahol hosszú folyosó vezetett a lakosztályokhoz. – De igen. Sajnos, pontosan ismerem a kiváltó okot. Levetettem magam egy szakadékba. – Meg akarta ölni magát? – kiáltott fel elszörnyedve Valera. – Miért, ha szabad érdeklődnöm? – Beleszerettem valakibe, aki elhagyott minden magyarázat nélkül. Azóta sem találkoztam vele, és akkor annyira fájt, amit tett, hogy csak az öngyilkosságban láttam kiutat. Egykori tanítóm mentett meg. Gyermekkoromtól fogva tudtam róla, hogy vámpír, és azt is, hogy önszántából sohasem bántott volna. E titkát egyedül velem osztotta meg… – Ha tanítója volt – szólt közbe Valera –, akkor bizonyára nemesi családból származik. – Lehetséges – hagyta rá Landrote. – Az ilyesmi azért látszik valakin. Ön intelligens, művelt, udvarias… – A tanítóm sokat foglalkozott velem. Mindig türelmes volt velem, de ugyanakkor szigorú is. Azután megismerkedtem Nirával… – Nirával? – kérdezte Valera, és kissé elsápadt e név hallatán. – Igen! Ő egy nagyon szép és tüneményes vámpírlány. Miatta akartam eldobni az életemet. Szinte gyerek voltam, amikor először találkoztam vele; egymásba szerettünk; tizenöt évig voltunk szeretők; végül eldöntöttem, hogy én is vámpír akarok lenni. – Miért?

131

– Rajongtam Niráért, és féltem, hogy elveszítem, mert ő fiatal maradt, én pedig egyre idősebb lettem. Ekkor vettem rá öreg tanítómat, hogy tegyen vámpírrá. – A szülei mit szóltak mindehhez? – Nem emlékszem rájuk. Azt tudom, hogy Nira miatt hagytam el őket. És miután túléltem azt a zuhanást, a tanítóm ápolt. Neki köszönhetem az életemet. Megmutatta, ami addig egyáltalán nem foglalkoztatott, hogy miként használjam ki a képességeimet. Természetesen nem tehetett arról, hogy Vámpír Herceg lett belőlem. Sosem vetettem ezt a szemére. Valera a fejét ingatta. – Landrote! Hogy maga hercegnek született, az kiváltság! Mégis kiérezni a hangjából, hogy másként vélekedik erről. – Mert így van! – válaszolta haragosan. – Én soha nem akartam azzá válni! Nem érdekel a hatalom! Az Uralkodó lelassította lépteit, majd odament az emelet korlátjához, és lenézett a földszintre. – Maga nem akármilyen vámpír, az biztos! – mondta komoran. – Nézzen körül! Minden, amit itt lát, az öné lehetett volna, ha annak idején elfogadja a kihívásomat. Landrote hitetlenkedve meredt rá. – Ha legyőztem volna, akkor így lenne.. – Legyőzött volna, ehhez kétség sem fér! – fordult szembe vele Valera. A herceg meglepődve hallgatta a vámpírvezér szavait. – Képtelenség, amit állít! – Valóban? – Nem vagyok erősebb önnél! Hisz láthatta az előbb is, ott a teremben… Fogalmam sincs, mit művelt velem, de elszállt minden erőm amikor a szemembe nézett! – Annak semmi köze a testi erőhöz – halkította le a hangját Valera. – Amit ön átélt, az a hipnózisnak egy fajtája. E képesség kevés vámpírnak adatik meg. Amikor a szemébe néztem, az érzései jelentek meg előttem. És ne higgye, hogy csak a mostaniak! Azt láttam, hogy nagyon feszült, és fél tőlem. De megtudtam valami mást is… – Landrote ismét kezdte úgy érezni, hogy a torkában ver a szíve – … mégpedig azt, hogy ön

132

régen, nem pusztán gyávaságból utasított vissza. Nem a haláltól félt, hanem attól, hogy esetleg maga fog megölni engem! Nem tudhatta, melyikünk fog győzni, ám tartott tőle, hogy ha veszítek, akkor a helyembe kell lépnie, és így elveszítette volna áhított szabadságát. Mert ez az, amit annyira szeret, ugye? Az erdő csöndje és magánya. Erre vágyik most, ebben a pillanatban is! Tisztában volt vele, hogy uralkodónak lenni mekkora felelősség, és nem bízott eléggé önmagában. Inkább elmenekült. Elhallgatott. Figyelte, ahogy vetélytársa elmereng a hallottakon. Landrote megsemmisülten bámult lefelé a földszintre, hiszen minden egyes szó igaz volt. – Ezek szerint, mindent tud rólam – szögezte le végül. – Közel sem tudok annyit, mint amennyit szeretnék. A vámpír ifjú nem bírta tovább. Megragadta Valera karját, és dühösen a szemébe nézett. – Miért? – kérdezte feldúltan. – Miért nem öletett meg azonnal, amikor átléptem a birtoka határát? Vagy amikor az udvarház előtti téren álltam. Miért nem küldte vissza a kardom, hogy ezzel pecsételje meg a sorsomat?! És miért ilyen megértő velem szemben? Elhalmoz a figyelmességével, és türelmesen végighallgat… Még arra is képes, hogy fogva tartson, csakhogy… Nem is értem, miért osztok meg magával olyan bensőséges dolgokat, mint az emlékezetkiesésem. Erről… nem szoktam beszélni… Elfordult tőle, körbenézett, majd odabotorkált az egyik ablakhoz, és fáradtan bámult ki rajta. Valera követte, és együttérzően rátette kezét vendége vállára. – Attól a naptól fogva vagyok kíváncsi önre, mióta csak tudomást szereztem a létezéséről. Csak annyi jutott a fülembe, hogy egy nagyon fiatal vámpírról van szó, aki úgy párbajozik, mint senki más a világon. Legendák keringtek a gyorsaságáról és a bátorságáról. A végén már nem is akadt kihívója, mert mindenkit legyőzött. Megéreztem, amikor pár órával ezelőtt belépett a birtokomra. És határtalan volt az örömöm, amikor kézhez kaptam a kardját. Boldog voltam, hogy végre megismerhetem az ifjú herceget, akiről már annyit hallottam. Tudom, hogy sokat szenvedett, amikor halálra ítéltem. De meg kell értenie, nem tehettem másként! Az uralkodóknak néha kompromisszumot kell

133

kötniük, hogy hatalmon maradhassanak. Ha annak idején nem mondom ki önre a halálos ítéletet, akkor a híveim valószínűleg tettek volna róla, hogy gyengeségem ürügyén letaszítsanak a trónról. Ám akár hiszi, akár nem, onnantól kezdve nem volt nyugalmam! Nap mint nap azért fohászkodtam, hogy a bérgyilkosok és a vámpírvadászok ne találjanak rá önre, hogy életben maradjon addig, amíg elegendő bátorságot nem gyűjt ahhoz, hogy szembenézzen elkerülhetetlen végzetével, és végre kihívjon engem. Gondolom észrevette, hogy pár éve a vámpírok már nem vadásznak magára. Ez azért van, mert sikerült meggyőznöm őket, hogy csupán idő kérdése, és fel fogja adni magát. S lám, igazam volt! Hát ezért nem ölettem meg ma. Hiszen égtem a vágytól, hogy végre találkozzunk. Landrote nagy figyelemmel hallgatta vendéglátóját. – Ezért tart itt akaratom ellenére? Valera bólintott. – Annak pedig, hogy miért öntötte ki a szívét egy vadidegen vámpírnak, igen egyszerű a magyarázata! Már túl rég volt, hogy egy vámpírral társaloghatott. Hiába keresi a magányt, hiába egy ember a legjobb barátja, nem bújhat ki a bőréből! Á mi fajtánk életben maradását mindig is az összetartozás vágya segítette. Az idők végezetéig keresni fogjuk egymás társaságát, mert egy vámpírt teljesen csak egy másik vámpír érthet meg. Az elfogadottság iránti vágy, higgye el, önben ugyanúgy munkál, mint bármelyikünkben! Ne vegye sértésnek, de úgy áradt magából a szó, mintha száz éve ki sem nyitotta volna a száját! – Nem veszem annak – mondta Landrote, valamivel jókedvűbben. – Be kell látnom, igaza van. Csak érdekes, hogy pont ön az, akivel megosztom a legféltettebb titkaimat. – Emiatt ne fájjon a feje! Ebben a házban valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki szívesen végighallgatja. Engedje, hogy a barátja legyek, Landrote! Szeretném, ha mindent nyíltan és őszintén elmondana magáról. – A barátom akar lenni?! – döbbent meg a herceg. – De hát… a párbaj… – Ne törődjön a párbajjal! Egyáltalán, verje ki a fejéből a kedvemért egy időre!

134

Landrote meghatottan pillantott rá. – Kevés barátom van… – vallotta be őszintén, majd elfordította az arcát, hogy elrejtse kicsorduló könnyeit. – Bocsásson meg nekem… – Ne szabadkozzék! – mondta az Uralkodó tapintatosan. – Beszélik, hogy amennyire erős, pont olyan érzékeny lelkületű. Az érzéseitől azonban sosem szabad megijednie: ezek teszik önt különlegessé és többé a társainál! Na, de elég a szóból! Látom, nagyon elfáradt, úgyhogy hagyom is pihenni. Bőven lesz még időnk jobban megismerni egymást. A folyosó végére érve Valera benyitott az egyik ajtón, és betessékelte vendégét. A lakosztály pont olyan fényűző volt, mint az eddig látott helyiségek. A fényesre csiszolt fapadlót a legkülönbözőbb mintájú perzsaszőnyegek borították, az ablakokat aranyszín brokátfüggönyök díszítették. Az előkelő bútorokat drága és ritka fafajtákból faragták ki, a zöld színben pompázó falakat pedig nagy becsben tartott festők alkotásai gazdagították. Négy nagy szobából állt a lakosztály. Volt benne egy előszoba, egy nappali, egy étkező és egy hálószoba. Valera sorban végigvezette a herceget mindegyiken, és megmutatta mit, hol talál. A hálószobába érve Landrote úgy bámult a szoba közepén álló baldachinos ágyra, mintha még sosem látott volna ilyet. – Tudom, hogy nem az ön stílusa – tekintett körbe Valera –, de azért remélem, otthonosan fogja magát érezni benne. Ekkor két fehér ruhás cselédlány vonult be az ajtón. Az egyik egy nagy kancsót tartott a kezében, a másik pedig poharakat hozott. Terhüket letették az egyik asztalra, majd meghajoltak és távoztak. – Bizonyára megéhezett – szólt Valera a kancsóban lévő vérre mutatva. – Nagyon köszönöm a figyelmességét, felség! Visszaérve az előszobába, Landrote haragosan tekintett a lakosztály ajtaja előtt strázsáló őrökre, majd vendéglátójához fordult. – Megesküdtem, hogy nem szököm meg! Azt mondta, beéri a szavammal! – Jól tudom, mit ígért, nem is emiatt aggódom! – válaszolta az Uralkodó gondterhelten. – Inkább attól tartok, hogy a híveim nem

135

fogták fel szavaim súlyát, és esetleg megkísérlik meggyilkolni, amíg alszik. Az őrök mellett ekkor feltűnt az a vörös egyenruhás, sötét hosszú hajú, szomorkás tekintetű vámpír, aki bekísérte Landrote-ot a nagyterembe. – Martinez a leghűségesebb alattvalóm, egyben a testőrségem kapitánya is – folytatta Valera. – Az őrökkel együtt vigyázni fog önre. – Meg tudom védeni magam! – ellenkezett Landrote. – Nem kétlem! – ismerte el az Uralkodó. – De azért nem árt az óvatosság. Szeretném, ha nyugodtan aludna, és nem riadna fel percenként a legkisebb zajra is. – Felség! – szólalt meg Martinez, és közelebb lépett Landrote-hoz. – Higgye el, szükség van ezekre az óvintézkedésekre! Akadhatnak köztünk olyan megszállottak, akik semmitől sem riadnak vissza, és minden lelkifurdalás nélkül, aljas szándékkal az életére törnek. Ha magas rangú vendégek érkeznek hozzánk, akkor mindig testőrök vigyáznak rájuk. Elismerem, hogy ez néha kicsit kellemetlen, de enélkül nem tudnánk garantálni a biztonságát. Én személy szerint az életemet is feláldoznám önért, ha arról lenne szó! Landrote Valerára pillantott, aki határozottan bólogatott. – Hát legyen! – adta meg magát végül. A testőr fejet hajtott, és kivonult az ajtón. – Ha bármire szüksége van, nyugodtan szóljon Martineznek! – mondta Valera, és magára hagyta vendégét. Landrote kis ideig szemlélődött még, ezután újból végigjárta lakosztályát. A hálószobába érve töltött magának egy pohár vért, helyet foglalt az ágyon, és lassan kortyolgatni kezdte a vörös nedűt. Furcsa íze volt. Kicsivel kesernyésebb és sűrűbb annál, mint amit odahaza megszokott. Hogy állati vér, azt tisztán érezte, de hogy milyen állaté, azt már nem tudta volna meghatározni. Persze, minden országnak és tájegységnek megvannak a maga gasztronómiai különlegességei. Később tudta csak meg, hogy egy frissen csapolt bika vérét szürcsölgette. Miután kiitta a pohár tartalmát, átment a nappaliba. Az egyik sarokban, a spanyolfal mögött, egy fából készült, hosszúkás teknő árválkodott, tiszta vízzel megtöltve, három lábú állványán. Landrote

136

levetette az ingét, és ekkor vette csak észre, hogy ruhája és teste még mindig csatakos saját vérétől. Örült, hogy Valera nem vette észre, annak pedig még inkább, hogy megszokott fekete öltözetét nem aznap cserélte le világos színűre. Tudta, hogy az Uralkodó Herceg előbb vagy utóbb tudomást fog szerezni az incidensről. De mégis fellélegzett, hogy nem most kellett beszélnie a kínos esetről. Levetette hát maradék ruháit, és megmosakodott. Mikor végzett, derekára tekert egy előre odakészített törölközőt, visszament a hálószobába, és végigfeküdt az ágyon. Pár percig a baldachint nézegette. Tizenhat éve feküdt utoljára ágyban, ám csöppet sem azért, hogy aludjon. Luenára gondolt, és arra a csodálatos éjszakára, amit együtt töltöttek a kunyhóban. Majd az emlék lassan elhomályosult, és a vámpírt elnyomta az álom. Már éjfél is elmúlt, mire felébredt. A szobában koromsötét volt, vámpírként viszont tisztán látott mindent. Így azt is, hogy valaki ül az ágya végében. Megrémült, mert hirtelen nem tudta, mire számítson, így gyorsan felült és kivicsorította a fogait. – Nyugalom! – hallatszott Valera suttogó hangja. Landrote, felismerve a vámpírvezért, visszafogta magát, és nekidőlt az ágy támlájának. – Mióta van itt? – kérdezte, miközben idegesen bámult a nem várt vendégre. – Nem akartam megijeszteni – mondta szánakozva Valera. – Vagy húsz perce várom, hogy felébredjen. Nagyon mélyen aludt, nem volt szívem felkelteni. Beszélnünk kell! Landrote megtörölte szemeit, s kissé álmosan pislogott rá. – Felöltözhetnék előtte? – tudakolta zavartan, ugyanis még mindig csak a vékony törölköző fedte testét. – Nem! – vágta rá hűvösen az Uralkodó Herceg, miközben végignézett rajta. – Elfelejtette közölni velem azt a kicsit sem elhanyagolható tényt, hogy Sanchez aljas módon, durván megsértette önt, és megalázta a fél udvarház szeme láttára. Miért hallgatott róla? – Nézze el nekem, felség, de már nagyon fáradt voltam! Ön honnan tudta meg? – Miután mindenki erről suttog, hamar eljutott hozzám a hír. Azon kívül az egyik cseléd értesített, hogy egy merő vér a ruhája, amit

137

levetett. Természetesen azonnal magamhoz hívattam Sanchezt, és számon kértem rajta a történteket. Egy percig sem tagadta tettét. Mire felszólítottam, hogy kérjen bocsánatot öntől. Ám erre nem volt hajlandó. Tudja, mit jelent ez? Landrote felemelte a fejét. – Párbajt akar? – Ragaszkodik hozzá! Megfosztottam a rangjától, és ha megöli önt, visszaszerezheti – legalábbis ezt gondolja. Mondtam neki, hogy miután ön már párbajra hívott engem, nem eshet bántódása. Nem hibáztatom tehát, ha nem fogadja el a kihívását. Landrote arcán keserű mosoly jelent meg. – Sanchez pont erre számít! Reméli, hogy kihasználom a védettségemet. Akkor ő mártírrá válik, engem pedig még inkább gyűlölni fognak, hiszen ismét azt látják, hogy megfutamodok. – Lehet valami abban, amit mond! – ismerte el Valera. – Kölcsön adná a tőrét? A vámpírvezér előhúzta csizmaszárából a fegyvert, és átadta neki. Landrote végigvágta saját alkarját. Valera egy zsebkendő nagyságú fehér pamutot vett elő az ingujjából, közelebb ült, és felitatta vele a vámpír kiserkent vérét. – Odaadná Sancheznek? – Természetesen! Az Uralkodó visszavette a tőrt, és eltette a véres rongyot. – Köszönöm! Ha megengedi, felöltöznék. Valera bólintott, és gyors léptekkel távozott a szobából. – Szóval így állunk! – morogta gyűlölködve Landrote. – Ha ez kell neked, Sanchez, megkaphatod! Fürgén lecsusszant az ágyról, és átment a nappaliba, hogy felöltözzön. Pár órája levetett ruháit azonban sehol sem találta. Ellenben az egyik széken megpillantott egy szépen kivasalt tűzvörös inget, egy hasonló színű, aranyszállal átszőtt, igen finom anyagból készült széles övét és egy fekete nadrágot. Hamar felöltözött, felhúzta a csizmáját, derekára tekerte az övét, és megkötötte az oldalán. Mire elkészült, megszólalásig úgy festett, mint egy spanyol nemesifjú.

138

Kilépve a folyosóra szembetalálta magát Martinezzel. A testőr gondterhelten lógatta az orrát. Amikor észrevette a herceget, azonnal térdre vetette magát előtte. – Ezt ugye nem fogja minden alkalommal elismételni, amikor csak kilépek a szobámból? – tréfálkozott Landrote. Martinez a kezeit tördelte, és kétségbeesve nézett fel rá. – Könyörgöm, felség – kezdte esdekelve – bármit megteszek, de kérem, kímélje meg Sanchez életét! Landrote teljesen elképedt. – Az a semmirekellő megsértett engem – szólt higgadtan. – Lakolnia kell azért, amit velem tett! – Ő a legjobb barátom… – vallotta be szinte sírva a vámpír. – Ha meghal, én…, én… Felsóhajtott, és megpróbálta összeszedni magát. – Mindketten fiatal vámpírok voltunk, amikor felajánlottuk szolgálatainkat Valerának. Hamar összebarátkoztunk, és azóta elválaszthatatlanok lettünk. Ő elég heves, és néha elveszíti a fejét. Én visszafogottabb és józanabb vagyok. De akármilyen is a természetünk, azt hiszem, méltán nevezhetjük magunkat az Uralkodó leghűségesebb, legodaadóbb híveinek. Sanchez, Valera jobb keze lett, én pedig a testőrség parancsnoka. Az életünket ugyanúgy feláldoznánk egymásért, mint a vezérünkért. Ezért könyörgök önnek, hogyha ki akarja tölteni a dühét, akkor inkább engem öljön meg! Szívesen kiállók helyette, nem fogok védekezni sem. Végezhet velem vagy megkínozhat, ahogy kedve tartja… – Elég! – szólt közbe Landrote, s egészen elcsodálkozott a hallottakon. Látta, hogy Martinezt nem sok választja el attól, hogy sírva fakadjon. Megsajnálta és leguggolt mellé. – Sanchez tud arról, hogy ekkora áldozatra lenne képes érte? – Igen. De ha megtudná, hogy ilyen kéréssel fordultam önhöz, nagyon megharagudna rám. – Értem! Tudja, nekem is van egy barátom, akiért én is mindenre hajlandó lennék. És rettegek, hogy egyszer elveszítem. – Jean-Francois az? – pillantott rá Martinez.

139

A herceg helyeslően bólintott. Egyáltalán nem lepte meg, hogy a testőr tud a grófhoz fűződő barátságáról, hiszen az mind az emberek, mind a vámpírok körében nyílt titoknak számított. – Sajnálom, de nem fogadhatom el az áldozatát – mondta végül komolyan, és felegyenesedett. – Nekem Sanchezzel van elintéznivalóm! Ő sértett meg engem, és nem maga! – Felség… – rebegte a testőr, és megragadva a herceg kezét, könyörögve nézett fel rá –, ne tegye ezt, kérem… – Csupán annyit mondtam, hogy vele fogok megküzdeni, de azt nem, hogy meg is ölöm! Martinez szája hálás mosolyra húzódott, s hódolattal csókolt kezet Landrote-nak, aki ettől egészen összezavarodott. Még soha, senki nem illette kézcsókkal, mivel ez kizárólag az Uralkodó Herceg kiváltsága volt. A testőr észrevéve a tanácstalanságot az arcán, felállt és közelebb lépett hozzá. – Önből egyszer még nagyszerű uralkodó lesz! Úgy gondolom, sokkal szélesebb hatalommal fog bírni, mint Valera, mert ön – ahogy mondani szokás – erre született. Nekem pedig az a megtisztelő feladat jutott osztályrészemül, hogy védelmezzem legjobb tudásom szerint. A sors ajándéka, ha teljesíthetem e nemes küldetést, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan eljön a nap, amikor felségedet mint a vámpírok Uralkodó Hercegét szolgálom majd. Landrote csak a fejét ingatta. – Azért mond ilyeneket, mert hálás nekem. De ha az eszére hallgatna, maga is belátná, hogy sosem lehetek uralkodó. Ezzel már elkéstem. És még valamit… – emelte meg a hangját, mielőtt a vámpír közbeszólhatott volna. – Remélem, akkor sem változnak meg az érzései, amikor meglátja a barátját vértől csatakosan a párbaj után. Mert az ígéretem csak arra vonatkozik, hogy nem ölöm meg, de arra már kevésbé, hogy sérüléseket sem okozok neki. Martinez nem is várhatott ennél többet. – Büntesse meg őt, felség! Legyen hozzá kemény és könyörtelen, hogy egy életre megtanulja, miként szokás bánni a vendégekkel. Csak az életét hagyja meg…

140

Landrote vidáman megveregette a testőr vállát, majd együtt indultak a küzdelem helyszínére. Az ilyen alkalmakra rendszerint az udvarház mögötti óriási szabad teret használták. Ezen a teljesen sík, kietlen területen a homokos talaj tökéletesen alkalmas volt a párbajok lebonyolítására. Csillagokkal teletűzdelt holdvilágos ég fogadta azt a rengeteg vámpírt, akik már kíváncsian várták, hogy végre kezdetét vegye a viadal. Gyakorlatilag az egész udvarház vendégei és személyzete ott ácsorgott hatalmas kört formálva a téren. Suttogásaik feszült izgalommal töltötték meg a levegőt ezen az estén. Landrote úgy képzelte, hogy csak Valera lesz ott, hogy elnököljön, és talán még néhány vámpír. Ezért rendkívül meglepte, hogy ennyien megjelentek az eseményen. Maga az Uralkodó Herceg, vörös egyenruhás testőrei körében álldogált. Landrote egyenesen hozzá sietett, és meghajolt előtte. Valera meleg kézszorítással üdvözölte. – Igazán fess! – mondta, miközben elégedetten nézett végig rajta. – Reméltem, hogy eltaláljuk a méretet. Bár be kell valljam, ebben azért segítségemre volt egy hölgyismerősöm. – Köszönöm mindkettőjüknek! – Igazán semmiség! Nem akartam, hogy abban a véres rongydarabban jelenjen meg előttem. És meg kell mondjam, a vörös sokkal előnyösebben áll önnek, mint az a gyászos fekete. Mi spanyolok, inkább a vidámabb színeket részesítjük előnyben. – Nem gondoltam, hogy ennyien eljönnek – nézett körül a herceg. – Ennyi rajongója van Sancheznek? – Sancheznek?! – nevetett Valera. – Ön tényleg azt hiszi, hogy miatta van itt ez a tömérdek vámpír? Landrote csodálkozva bámult rá, majd ismét végigtekintett a sokaságon. Akkor vette észre, hogy minden szempár őt figyeli. – Landrote! – szólt halkan Valera. – Maga miatt jöttek! Az évtizedek alatt csupán szóbeszédek jutottak el hozzánk az ön bámulatos erejéről, legendás képességeiről, de harcolni ezidáig csak kevesen láthatták. És hát akadnak köztük olyanok is szép számmal, akik már nem számolhatnak be a tapasztalataikról… – Miért érdekelné őket, hogyan harcolok? – vonta össze a szemöldökét a herceg. – Hiszen gyűlölnek!

141

– Meglehet, hogy gyűlölik – helyeselt Valera, és ő is körbenézett –, ám ugyanakkor módfelett kíváncsiak is. Épp úgy, ahogy én! Azt hiszem, fantasztikus látványban lesz részünk. Már alig várom! – Nem okozok csalódást! – ígérte Landrote mosolyogva, majd levetette tűzvörös ingét. – Kár lenne összevérezni ezt a szép ajándékot! – adta meg a magyarázatot, látva Valera csodálkozó arckifejezését. – Lehet, hogy nagyobb testi erővel rendelkezem, ám ettől függetlenül sebezhető vagyok. Az övét visszatekerte a derekára, szorosabbra kötötte a copfját, és Valerára tekintett. – Elkészültem! Az Uralkodó ekkor visszaadta neki a kardját. Sanchez kivált a sokaságból, és beállt a küzdőtér közepére. Egyszerű fehér inget és vörös nadrágot viselt. Díszes egyenruháját egészen addig nem öltheti magára, míg vissza nem szerzi rangját és az Uralkodó bizalmát. Kardját erősen szorítva dölyfös pillantással méregette ellenfelét. Landrote már indult volna, ám Valera elkapta a karját és visszatartotta. – Ugyan pártatlannak kellene lennem – kezdte suttogva, és közel hajolt hozzá –, mégis szeretném ellátni pár jó tanáccsal. Sanchez kegyetlen és megszállott! Többször láttam már harcolni, s ezidáig még nem akadt olyan kihívója, aki le tudta volna győzni. Ugyan mindketten ismerik a párbajra vonatkozó szabályokat, ő mégis, minden kétséget kizáróan át fogja hágni azokat. Vigyázzon vele, mert a legkisebb figyelmetlenség is könnyen az életébe kerülhet! Ezért nyomatékosan kérem, ne fordítson hátat neki semmilyen körülmények között! És amit még nem árt megjegyeznie: ő is ezüstpengéjű kardot használ! Ha megsebesíti önt, akkor szabályszerűen időt kellene adnia, hogy összeszedhesse magát, de ez az, amit nem fog megtenni. Ne várjon kegyelmet! Ugye felesleges emlékeztetnem, mennyire fájdalmas az ezüst okozta sérülés? – Tisztában vagyok vele! – hajolt meg előtte Landrote. – Köszönöm a tanácsait, felség! Igazán megható az aggodalma. – Óvatosan, fiam! – suttogta Valera gondterhelten.

142

Landrote elhaladt az összegyűlt vámpírok előtt, majd megállt a tér közepén, és szembefordult Sanchezzel. A hold fénye megcsillant tejfehér, izmos testén. A vámpírvezér nem tudta nem észrevenni a vámpírhölgyek sóvárgó tekintetét, mellyel majd elnyelték az ifjú herceget. Kuncogva sugdolóztak egymás között, s időnként egyik-másik hangosan felsóhajtott. Martinez az Uralkodó mellett állt, s közelebb hajolt hozzá. – Javítson ki, ha tévednék, de úgy látom, hölgyeink igencsak epekednek érte. Valera elmosolyodott. – Észrevettem. De nincs ebben semmi meglepő. Landrote tagadhatatlanul jóképű és nagyon vonzó fiatal vámpír. Valaha utánam is így bomlottak a nők… – Igazán nem panaszkodhat, felség! – somolygott Martinez. – Hiszen minduntalan szebbnél szebb hölgyek veszik körül. – Nem is azért mondtam. Tudja, Landrote az ifjúságomat idézi fel. Magamat látom, amikor ránézek. És érzem, hogy ő az egyetlen, akinek szívesen átengedném a hatalmamat. Martinez félénken megköszörülte a torkát. – Ha megbocsát, felség, utólagos engedelmével, én már tettem ez irányú célzásokat neki. – Mit válaszolt? – nézett rá lelkesen Valera. – Hogy belőle sohasem lehet uralkodó, mert már elkésett ezzel. A vámpírvezér arca elkomorult. – Meglátjuk! Nem kényszeríthetem semmire, de mindent el fogok követni, hogy meggyőzzem. Sanchez és Landrote mindeközben haragvón bámultak egymásra. Valera odasétált hozzájuk, és a szokásoknak megfelelően feltette az ilyenkor kötelező kérdéseket. – Tisztában vannak vele, miért jelentek meg itt? A vámpírok némán bólintottak. – Kötelességem felszólítani önöket, hogy ha tudnak bármilyen okot, ami megmásíthatja döntésüket, s ezáltal elkerülhető a párbaj, akkor haladéktalanul álljanak elő vele! – Ha Sanchez bocsánatot kér, akkor hajlandó vagyok megkímélni az életét! – jelentette ki emelt hangon Landrote.

143

Sanchez erre felkacagott, megvetően a földre köpött, majd fenyegetően rávicsorgott ellenfelére. – Azt lesheted, hogy én bármikor is bocsánatot kérjek! A gyáva férgeket eltaposom, nem pedig hajbókolok előttük! – mondta gúnyosan. – A véreddel koccintok majd és ünneplem meg a halálodat! Még élni fogsz, mikor kivágom a testedből a szívedet! Landrote villámló szemekkel meredt rá. – Nem tudod, kivel húztál ujjat! Ideje, hogy valaki végre megtanítson az illendő viselkedésre! A herceg arcának finom vonásai percek alatt óriási változáson mentek keresztül. Szemei parázslani kezdtek a hold fényében, és lassan vértelen ajkai közül is előtűntek a tűhegyes vámpírfogak. Izmai megfeszültek és vad gyűlölet járta át egész testét. Mikor Sanchez először pillantotta meg Landrote-ot, azt a következtetést vonta le, hogy a francia vámpír meglehetősen félénk természetű, s pont olyan gyáva, mint amilyennek mindig is képzelte. Most azonban kénytelen volt belátni tévedését. A látvány, ami elé tárult, hátborzongató volt. Elkerekedett szemekkel figyelte az önmagából teljesen kivetkőzött, eltorzult arcú Vámpír Herceget, akiben már semmi emberit nem tudott felfedezni. Sanchez igyekezett úgy tenni, mintha mindez hidegen hagyná, ám legbelül iszonyatosan rettegett. A párbajtól való visszalépésről azonban már nem lehetett szó, hiszen az egyet jelentett volna a halállal. Egy percre mégis megfordult a fejében, hogy kegyelmet kérjen. De aztán eszébe jutott, amit a társaitól hallott, hogy Valera mennyire a kegyeibe fogadta a vendéget. Mardosni kezdte a féltékenység, hiszen az Uralkodó eddig őt tüntette ki figyelmével. Most pedig rangját vesztve, szégyenben maradva nézze végig, amint Landrote a helyébe lép? „Soha!” – gondolta magában, majd az ő teste is olyan rémisztő változásokon ment keresztül, amelyek szinte felismerhetetlenné tették. Valera látva, hogy mindketten felkészültek, és hogy nem fogják meggondolni magukat, hátrébb lépett és elkiáltotta magát: – Arinte! Ez a szó vámpír nyelven azt jelentette: „rajta” – azaz kezdődhet a viadal.

144

És nem kellett megismételnie, mert a két vérszívó nyomban kardot rántott, és ordítva egymásnak esett. Ha emberek figyelték volna ezt a párharcot, bizonyára nem sokat tudtak volna kivenni belőle, mert a vámpírok túlságosan is gyorsan mozogtak. Ám az összegyűlt nézőközönség mindent tökéletesen látott, s egymás szavába kiabálva biztatták a párbajozókat. Az éles ezüstpengék szikrázva és nagyot csattanva csaptak össze. Sanchez erőből, míg Landrote inkább lendületből harcolt. El kellett ismernie, hogy a spanyol nem hazudtolja meg vérszomjas hírnevét, és igen jól bánik a karddal. Bár azt is tudta, anélkül, hogy megerőltetné magát, már most le tudná győzni. De mivel megígérte Valerának, hogy megmutatja mit tud, és mert Sanchez újfent kihozta a sodrából, úgy döntött, kicsit visszafogja magát. A kívülállók mindebből semmit sem vettek észre. Határtalan lelkesedéssel figyelték a küzdelmet, hiszen a párbajozás a kedvenc időtöltésük volt. Landrote rendkívüli ereje, bámulatos, könnyed gyorsasága pedig mindannyiukat lenyűgözte. A Vámpír Herceg úgy osztogatta gyors egymásutánban életveszélyes vágásait, hogy Sanchez nemegyszer csak a szerencsének köszönhette, hogy feje a helyén maradt. Lassacskán fáradni kezdett, és hátrálásra kényszerült. De Landrote egyetlen percnyi pihenőt sem engedélyezett neki: utána ment, és a nézők felé kezdte szorítani. Azután egyetlen jól irányzott rúgással belökte közéjük. A vámpírok ijedten ugrottak el Sancheztől, ki végül a földön találta magát. A kard kiesett a kezéből, és pár pillanatig azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Számtalan kisebb-nagyobb karcolás csúfította már az arcát és a nyakát, ráadásul ruhái is felszakadtak pár helyen. Mikor magához tért, elég szerencsétlen képet vágva meredt a tőle alig néhány lépésnyire álló hercegre, ki a szabályoknak megfelelően, kardjára támaszkodva várta, hogy ellenfele felkeljen a földről. Fordított helyzetben a spanyol már végzett volna vele, de Landrote csak megvetően és méltóságteljesen nézett áldozatára. Amint Sanchez végigpillantott rajta, látta, hogy egyetlen karcolás sincs a testén. „Ami késik, nem múlik!” – gondolta magában, és talpra ugrott. Megkereste kardját, és megállt vetélytársa előtt. – Nem volt még elég? – kérdezte Landrote a rá jellemző fagyos mosollyal az ajkán.

145

Sanchez válaszul felemelte fegyverét, és gondolkodás nélkül lesújtott vele. A herceg elegánsan kivédte a támadást, félrecsapta a spanyol kardját, majd visszakézből, teljes erővel pofonvágta a vámpírt. Méghozzá úgy, hogy az kétszer megpördült a levegőben, és háttal a földnek csapódott. A jelenlévők tapsviharban törtek ki, s hangos kurjantgatással, fütyüléssel fejezték ki elismerésüket. Landrote teljesen elképedt. Időbe telt, mire felfogta, hogy a taps és az éljenzés neki szól. Nem értette, hogy ha annyira gyűlölik, akkor miért ünnepük a sikerét. Szívében mégis oldódni kezdett a szorongás, ami az udvarházba lépése óta gyötörte. Magának is nehezen vallotta be, de jólesett neki e váratlan elismerés. Valera felé fordult, aki megtartva pártatlanságát, természetesen nem tapsolt, ám piros szemei ragyogtak az örömtől. Landrote illedelmesen meghajolt felé, mire a vámpírvezér elégedetten bólintott. Sancheznek a súlyos ütéstől kettétört az állkapcsa, az orrából pedig sugárban dőlt a vér. De csak rövid ideig. Törött állcsontja hamar összeforrt, és orrvérzése is elállt. Az ezüstkard okozta sebek azonban továbbra is megmaradtak. Landrote ismét kivárta, míg feltápászkodik, ám mielőtt folytathatták volna a küzdelmet, Sanchez felkiáltott: – Drefon e kuté! – ami annyit jelentett: „fegyvercsere”. Hogy a küzdő felek a párbaj során új fegyvert válasszanak maguknak, megengedett dolognak számított. S ha egyikük ez irányú kijelentést tett, akkor a másiknak is kötelező volt új fegyvert választania. Sanchez nem véletlenül döntött így. Látta, hogy a herceg jobban vív, mint ő, s azt gondolta, hogyha fegyvercserére kényszeríti, talán könnyebben legyőzheti. Landrote persze tökéletesen tisztában volt a spanyol vámpír tervével. – Az gondolja, egy másik fegyverrel nagyobb sikerrel jár? – nevetett keserűen, és kisimította a szemébe lógó fekete tincset. – Ám legyen! Megkönnyítőn a dolgát, és adok egy kis előnyt! Megtarthatja a kardját, hisz elismerem, kitűnően vív. Én pedig választok egy kevésbé veszélyes fegyvert. – Nincs szükségem efféle nagylelkűségre! – kiabálta Sanchez.

146

– Ragaszkodom hozzá! – jelentette ki keményen Landrote, azzal hanyagul elhajította a kardját. – Olyasmit fogok választani, ami ölésre alkalmatlan. De így, talán, egálban leszünk… Sanchez gyanakodva nézett rá. – Miféle fegyver lenne az? – Azonnal meglátja! – mondta csendesen a vámpírifjú, majd hátat fordítva elindult Valera felé. Sanchezben annyira túlcsordult a bosszúvágy, hogy képtelen volt tovább türtőztetni magát. Nem számolva az esetleges következményekkel, kihasználta, hogy vetélytársa nem figyel rá. Nem érdekelte, hogy ellenfele védtelen; nem törődött azzal, hogy rangja és becsülete a tét; már semmi sem számított. Csak egyet akart: megölni a herceget, mindegy milyen módszerrel, és mindegy milyen áron! Hangtalanul és villámgyorsan Landrote mögött termett. Ám a vámpírt ezúttal nem hagyták cserben megérzései. Fürgén meg-pördült, és megpróbálta kivédeni az orvtámadást, de Sanchez, sajnos, gyorsabb volt nála. Szabadjára engedte felhalmozódott gyűlöletét, felordított, majd keményen megragadta Landrote vállát, és teljes erőből hasba szúrta. A hercegnek meglepetésében egy hang sem jött ki a torkán. Soha nem érzett még ahhoz fogható fájdalmat, mint amikor a vékony ezüstpenge belé hatolt. Mintha felforrt volna a vér az ereiben. Mintha valaki tüzes vassal égetné a bőrét, a húsát, a csontjait, s már lángolna az egész teste. Nem is a hasához, hanem a torkához kapott először, mert úgy érezte, menten megfullad. A sokkoló fájdalom akkor hágott a tetőpontjára, amikor Sanchez kirántotta belőle a kardot. Ám Landrote még ekkor sem üvöltött fel. Csak kimeredt szemekkel nézte az őt legyőző, vicsorgó vámpírt. – Most ki… a gyáva féreg… ? – kérdezte levegő után kapkodva. Majd térdre esett, és a hasára szorítva a kezét igyekezett elállítani a vérzést, de mindhiába. Sötétlő vére egyre erősebben csöpögött a földre. A hosszú évtizedek alatt rengetegen próbálták már megölni. Számtalan kardtól, tőrtől és egyéb fegyvertől szenvedett már sérülést, amik abban a pillanatban fájtak ugyan, de természetesen hamar begyógyultak. Ezüsttől viszont eddig, még soha nem sérült meg. S bár Valera figyelmeztette, és egykori tanítója is sokáig magyarázta,

147

mennyire kell óvakodnia az egyetlen anyagtól a világon, ami legyőzheti, most mégsem értette, mi történik vele. Miért érzi magát egyre kimerültebbnek? Miért van, hogy képtelen talpra állni, és lassacskán minden erő elszáll belőle?! Kezdtek összemosódni körülötte az alakok, a fények, a csillagok, az emlékek… Reszketve pillantott fel, pont akkor, amikor Sanchez felemelte kardját, hogy egyetlen csapással levághassa a fejét. A spanyol vámpír kajánul vigyorgott. Landrote még felismerte fegyvere körvonalait, amint az megindul a levegőben; még hallotta a penge suhogó hangját. Azután minden elsötétült előtte.

148

Emlékek Villanások, hangok, sikolyok… egy csodaszép kúria képe… ismerős és ismeretlen alakok… némelyik egészen jól kivehető, másoknak homályos az arca… festmények, egy régi címer a falon… egy kedvesen mosolygó lány… Landrote meg akarja érinteni… de a lány búcsút int, hátat fordít neki, és elindul a semmibe. Szép fehér ruhája uszályként lebeg mögötte… – Nira… – suttogta Landrote, és kinyújtotta utána karját. Érezte, hogy valaki megfogja a kezét, és valahonnan, nagyon távolról egy erőteljes, mély hang az ő nevét ismételgeti. Lassacskán visszanyerte a tudatát, és kinyitotta a szemét. Elég homályosan látott, forgott körülötte a világ. Az első, amit megállapított, hogy még mindig a küzdőtéren van, és a homokos földön fekszik. De a tarkója alatt nem a kemény talajt érezte. Föltekintett és látta, hogy Martinez néz vissza rá aggodalmasan pislogva. Rögtön megértette, hogy feje az ő térdén nyugszik. Nehézkesen előre dőlt, hogy lássa, kinek a kezét szorongatja. Valera térdelt mellette, és rosszallóan a fejét csóválta. – A bátrak hibája az, hogy sebezhetetlennek hiszik magukat! Hát nem figyelmeztettem előre, hogy ne fordítson neki hátat?! – dohogott mérgesen, majd felsóhajtott. – Nagyon ránk ijesztett! Egyszer majd elmesélhetné, hol járt ilyen sokáig! A herceg nem igazán értette miről beszél. – Sokáig… ? – kérdezte bizonytalan hangon – Hiszen csak pár percig voltam eszméletlen… Erre a két vámpír és a körülöttük álló csődület – a vendégek, a vörös ruhás testőrök, a cselédek –, akiket Landrote csak akkor vett észre, derülten egymásra mosolyogtak.

– Mondtam valami vicceset? – Pár percig? – kérdezett vissza kikerekedett szemekkel Martinez. – Egy teljes órája fekszik a térdemen, felség. Már attól féltünk, sohasem tér magához! Landrote ekkor a hasához nyúlt. Látta, hogy vérzése teljesen megszűnt, és a tátongó seb is kezdett már összeforrni. – Nagy szerencséje van! – mondta Valera, miközben elengedte a kezét. – Rosszabbul is végződhetett volna. – Különös – szólt Landrote, és végigsimította a homlokát. – Azt hittem, Sanchez levágja a fejemet, és meghalok. – Nem sokon múlt! – nézett rá szigorúan a vámpírvezér. – Ami azt illeti, annyira megdöbbentett minket, hogy Sanchez képes volt hátba támadni önt, hogy fel sem ocsúdtunk rémületünkből. Szerencsére Martineznek volt annyi lélekjelenléte, hogy az utolsó pillanatban rávetette magát Sanchezre. Landrote felpillantott a testőrkapitányra, aki határozottan bólogatott. – Megfogadtam, hogy vigyázni fogok önre! Azt hitte, cserbenhagyom? A herceg felé nyújtotta a kezét, amit a vámpír barátian megszorított. – Életem és vérem az öné! – mondta csöndesen Martinez. – Köszönöm! – suttogta Landrote, majd körbetekintett. – Hol van Sanchez? A vámpírok gyűrűje ekkor szétnyílt, és mindannyian a tőlük csupán néhány méterre álló alak felé fordultak, akit négy lándzsás őr fogott közre. – Csak arra vártunk, hogy magához térjen – mondta Valera, majd dühös szemeket meresztve Sanchezre, folytatta. – Mindannyian számítottunk rá, hogy el fog követni szabálytalanságokat. Ám hogy képes lesz hátba támadni az ellenfelét… Ennél undorítóbb, aljasabb cselekedetet el sem tudok képzelni. A párbaj szabályai világosan kimondják, hogy aki ilyesmire vetemedik, azt haladéktalanul ki kell végezni. Jelen helyzetben, mivel túlélte a merényletet, önnek áll jogában ítéletet mondani felette. Landrote Sanchezre emelte a tekintetét – aki még mindig megvető és gyűlölködő pillantásokat küldött felé –, majd felnézett Martinezre. A testőr szomorúan sütötte le a szemét.

150

A herceg töprengve simította végig kezét a sérülésén, majd Valerához fordult. – Folytatni akarom! Szavait döbbent morajlás fogadta. A körülötte állók összesúgtak meglepetésükben. – Megőrült?! – kiáltott fel a vámpírvezér. – Az ég szerelmére! Kis híján megölte ez a féreg, és maga… Nem! Ezt nem fogom engedni! Nincs abban az állapotban, hogy folytassa! Landrote Martinez segítségével talpra állt. – Valera! – kezdte halkan, először szólítva nevén a vámpírvezért – Az imént a kezembe adta Sanchez életét. Akkor most engedje meg, hogy személyesen döntsem el a sorsát! Az Uralkodó felegyenesedett, és szigorúan nézett hol rá, hol a fogolyra. – Legyen! – mondta beletörődve. – De figyelmeztetnem kell, hogyha a következő szúrást a szívébe kapja, akkor többé nem fog felébredni abból a szép, hosszú álomból, ami egy órára magával ragadta. Landrote eltöprengett a hallottakon. – Miből gondolja, hogy egyáltalán álmodtam valamit? – Abból, hogy volt kedvese nevét suttogta. Látva, hogy kellőképp zavarba hozta a vámpírt, megköszörülte a torkát. – A drefort e kuté még érvényben van! Milyen fegyvert óhajt választani? – Ostort! – vágta rá gondolkodás nélkül a herceg. Az egyik testőr nemsokára át is nyújtott neki egy igen hosszú és vastag ostort. Ez az eszköz első látásra mindennek látszott, csak párbajra alkalmas fegyvernek nem. És mégis, amint Landrote kipróbálta és csattintott vele párat a levegőben, a köré gyűlt vámpírok ijedten húzódtak hátrébb. Az őrök Valera parancsára elengedték Sanchezt, és visszaadták neki kardját. A spanyol csodálkozva pislogott Landrote-ra, aki épp feljebb kötötte tűzvörös övét, hogy ily módon takarja el csúnya sérülését. Miután beállt ellenfele elé, újfent megpattogtatta fegyverét. Végül mozdulatlanná dermedt, és kihívóan nézett a semmit sem értő vámpír szemébe.

151

– Arin te! – vezényelte Valera. Sanchez azon nyomban felocsúdott döbbenetéből, és megértette, hogy folytathatja a küzdelmet. Már tudta, hogy akár sikerül megölnie a herceget, akár nem, a párharc mindenképp az ő halálával fog végződni. Landrote szigorúan és magabiztosan méregette egy darabig. – Akkor hát játsszunk a te szabályaid szerint! – sziszegte vészjóslóan. A következő pillanatban előrelendült, és mielőtt Sanchez észbe kaphatott volna, a suhogó ostor már a nyaka köré csavarodott. Miközben ő kapálózva szabadulni próbált, Landrote ledöntötte a lábáról, rátérdelt, és borotvaéles körmeivel kaszabolni kezdte a halálra rémült vámpírt mindenütt, ahol csak érte. Sanchez ordított a fájdalomtól. A homokos föld rövidesen feketéllni kezdett kiserkenő vérétől. Nagy nehezen sikerült hasba rúgnia a herceget; pont ott találta el, ahol azelőtt megsebesítette. Landrote a földre hanyatlott, és kezét a hasára szorítva felüvöltött. Sanchez lábra állt, letekerte nyakáról az ostort, és kardjával vetélytársa felé sújtott. Ő azonban oldalt vetődött a vágás elől, majd pedig felugrott és megállt a levegőben. Sanchez tanácstalanul nézett fel rá, mire Landrote elmosolyodott, és kezével mutatta, hogy szeretettel várja őt. A spanyol utánaugrott, és a harc a levegőben folytatódott tovább. A nézőközönség semmi rendkívülit nem talált ebben. Megszokott volt, hogy a vámpírok, kihasználva adottságaikat, lelassítják esésüket, s emiatt úgy tűnik, mintha lebegnének. Sanchez kezéből rövidesen kiesett a kard, így puszta kézzel volt kénytelen harcolni. Addig ütötték, rúgták és marták egymást, míg végül mindketten visszaestek a földre. Landrote hamar összeszedte magát, felkapta a fegyverét, és sorozatban vagy hússzor ellenfelére csapott vele. A spanyol arca csúnyán felrepedt az ütésektől; vére patakként ömlött végig a ruháján. Próbálta eltakarni az arcát, de akkor meg a karjai és a háta szenvedték el a súlyos csapásokat. A teret az ostor vad suhogása és Sanchez sikolyai töltötték be. Landrote könyörtelen volt. Még akkor sem hagyta abba az ütlegelést, amikor ellenfele már a földön térdelve könyörgött kegyelemért, s a ruhái cafatokban lógtak rajta. Majd mikor rádöbbent, hogy túllőtt a célon, s már-már élvezettel ütlegeli a szerencsétlent, abbahagyta az

152

ostorozást, és lihegve hátralépett. Végignézett magán, és látta, hogy egész testét a spanyol szétfröccsenő vére teríti be. Ekkor rettenetesen megijedt. Félt önmagától és attól, amit az imént tett. Még sosem volt ennyire dühös senkire, még sosem kívánta ennél jobban senkinek a halálát. Pont olyan szörnyeteg vált belőle, mint az egymást túlkiabáló vámpírok sokasága, akik élvezetet leltek társuk szenvedésében. Nem! Ő nem válhat ilyenné! Ez nem az a Landrote, aki Luenát tartotta a karjaiban; nem az a bátor vámpír, aki megmentett egy kisgyereket a vérfarkasoktól! Lehunyta a szemeit, s próbálta rendezni a gondolatait és az érzéseit. Pont akkor sikerült visszavedlenie önmagává, amikor Sanchez már ismét előtte állt, és ráemelte kardját, hogy végezzen vele. Landrote a pillanat törtrésze alatt tekerte össze, majd kapta fogai közé ostorát. S mielőtt Sanchez lesújthatott volna, hátravetődött, és olyan sebes hátra szaltókat domborított le, hogy még a nézőközönség sem bírta követni. A tér másik végén, Valera előtt körülbelül két méterre állt meg, majd kivette ostorát a szájából, és egy elegáns mozdulattal hátrasimította kibomló sötét tincseit. Sanchezt meglepte ez a fürgeség, és úgy pislogott kihívójára, mint valami földöntúli jelenségre. – Na, mi lesz! – kiáltott rá a herceg. – Megvárjuk, míg fölkel a nap, vagy folytatjuk? A spanyolt felbosszantotta, hogy nevetségessé tették és megalázták a társai előtt. „Nevess csak, Landrote!” – gondolta magában. „Nagy árat fogsz most fizetni elbizakodottságodért! Hamis bálvány vagy, de én sosem fogok leborulni előtted!” – azzal kardját magasba lendítve rárohant ellenfelére. Landrote csak állt és türelmesen várakozott. A távolság egyre fogyott kettőjük között, ám ő meg sem moccant. – Gyere csak, te átkozott! – suttogta, és hideg, fekete szemei elszántan csillogtak a hold fényében. – Gyere… S mikor már csak néhány lépés választotta el tőle, váratlanul a földre hasalt, előrenyújtotta a kezét, és irtózatos erővel a spanyol felé lendítette fegyverét. Az ostor óriási csattanással tekeredett rá Sanchez lábaira, amitől az felkiáltott, elveszítette egyensúlyát, és arccal előre a földre zuhant. Kardja felrepült a levegőbe, majd párszor megpördült,

153

végül Landrote kinyújtott kezébe esett, ő erre felpattant, rátérdelt a spanyol hátára, megragadta a hajánál fogva, és újdonsült fegyverét a torkának szegezte. – Milyen ismerős ez a póz! – sziszegte a fülébe, és kicsit megvágta ellenfele nyakát, mitől annak nyomban folyni kezdett a vére. – Emlékszel az első találkozásunkra? – kérdezte fennhangon. – Tudod már, mit éreztem, amikor majdnem elvágtad a torkomat? – Igen… – nyögött fel Sanchez összeszorított fogakkal. – Megbántad? – Meg… és bocsánatot kérek… – Nem hallottam tisztán!! – menny dörögte a herceg. – Bocsánatot kérek!!! – sikoltotta a vámpír, ahogy csak a torkán kifért. Landrote a hátára fordította ellenfelét, és fölemelte az éles ezüstpengét. Sanchez már tudta, hogy nem számíthat kegyelemre, és hogy pillanatokon belül útra kel az ismeretlenbe. Figyelte vetélytársa arcát, amin a szánalomnak a legkisebb jelét sem lehetett felfedezni. A Vámpír Herceg Valerára pillantott, aki bólintva adott engedélyt a kivégzésre. Landrote magasba emelte a kardot, és egy dühös kiáltás kíséretében belemártotta Sanchezbe. A spanyol ugyanazt a kínt és fájdalmat élte át, mint ellensége nem is olyan rég. Ám mégis meglepődve konstatálta, hogy a kard nem a szívét fúrta keresztül, hanem markolatig hatolva a vállába a földnek szegezte őt. Kinyitotta a szemét, és értetlenül meredt az életét megkímélő vámpírra. – Élj csak tovább! – mondta lihegve Landrote. – Nagyobb szégyen neked, hogy életben hagylak… A harc és az ezüst okozta sérülés csaknem minden erejét felemésztették, így alig bírt megállni a lábán. Ekkor legnagyobb ámulatára vagy féltucat vörös ruhás testőr sietett a segítségére. Finoman megfogták a karjait, és átkulcsolták a derekát, nehogy összeessen. A nézőközönség vad tapsviharban tört ki és berohant a térre. Mindenki őt éltette, mindenki az ő kezét akarta megszorítani. A testőrök csak nagy üggyel-bajjal tudták féken tartani az ünneplő tömeget.

154

Valera időközben átverekedte magát közöttük, és egy nagy, vérrel teli korsót nyújtott át a győztesnek, aki kikapta a kezéből, s oly mohón kezdte inni, hogy a vér végigcsöpögött az állán. – Szerencse, hogy ettől nem lehet berúgni! – nevetett a vezér. – Még soha senkit nem láttam így vedelni. Landrote hamar elfogyasztotta a korsó tartalmát, majd mámorosán vetette hátra a fejét. Időbe telt, mire a vörös nedű szétáradt a testében. Lassacskán visszatért elveszett ereje, így már nem szorult a testőrök támogatására. – Azt hittem, átkozni fog mindenki, hogy meghagytam Sanchez életét, nem pedig ünnepelni – intézte Valerához a szavait. – Szerintem elvárták volna, hogy végezzek vele. – Ellenkezőleg! Pont azzal aratott kirobbanó sikert, hogy életben hagyta. Nagylelkűségben nehéz túltenni rajtam, de önnek sikerült. Gratulálok! Megszorította fiatal társa kezét, és a testőrök valamint az éljenző közönség kíséretében elhagyták a küzdőteret. Sanchezből Martinez rántotta ki a kardot, és igyekezett ellátni barátja sérüléseit. A Vámpír Herceget ezúttal nem a lakosztályába, hanem egy másik, a földszinten található igen nagy helyiségbe kísérték be. A terem világos volt és díszes, akárcsak a többi szoba. De azokkal ellentétben a sötét színű márványpadlót nem fedték szőnyegek. Minden sarkot elefántcsont szobrok, amforák, padok díszítettek, és mesterien kifaragott fehér oszlopok tartották a mennyezetet. Az oszlopsor gyűrűjében, pontosan középen, egy padlóba süllyesztett, kerek formájú kád állott, ami körül hat szolga szorgoskodott. A férfiak vödrökben meleg vizet hordtak, amivel színültig töltötték az óriási kádat, a nők pedig vékony kancsókból sárgás színű folyadékot csepegtettek bele, ami felhabosította a vizet, majd mindannyian távoztak. Ekkor két előkelő udvarhölgy lépett a helyiségbe. A bájos teremtésekről már első látásra kiderült, hogy csakis testvérek lehetnek. Bár nem voltak ikrek, mégis nagyon hasonlítottak egymásra. Hosszú sötétbarna hajukat kontyban feltűzve hordták. Aranyszín fűzős ruhát

155

viseltek, ami kiemelte telt kebleiket, és szabadon hagyta formás vállaikat. Landrote tanácstalanul nézett rájuk. Azok pedig minden kérés vagy felszólítás nélkül két oldalról belekaroltak, és a fürdőhöz vezették. A hercegnek volt egy sejtése, hogy mi következik ezután, ezért mielőtt a vámpírlányok levetkőztethették volna, kissé hátrébb lépett. – Bocsássanak meg, hölgyeim – kezdte szégyenlősen –, de szerintem egyedül is meg tudok mosakodni. A vámpírlányok egyáltalán nem sértődtek meg. Kedvesen mosolyogtak rá, majd egyikük előrébb lépett, és mélyen meghajolt előtte. – Megengedi felség, hogy szóljak? Landrote bólintott, és felsegítette a földről. – Az Uralkodó Herceg tudta, hogy ön zavarba jön majd, ezért megparancsolta, hogy magyarázzuk el az itteni szokásokat. A másik is közelebb lépett, és ő folytatta testvére szavait. – Minden párbaj után a győztes jutalma egy finom illatos fürdő, | vele együtt két előre kiválasztott arisztokrata hölgy is, akik segítenek a tisztálkodásban. – Higgye el, felség – mosolygott a másik – nekünk ez megtiszteltetés! Ha visszautasít minket, azzal nemcsak az etikett ellen vét, de az Uralkodót is megsérti. Landrote-nál szégyenlősebb vámpír még nem élt a földön. Bár pironkodnia igazán nem volt miért, mégis a gondolat, hogy ez a két elegáns hölgy őt pucéran látja, kétségbeeséssel töltötte el. Ám végül kénytelen volt fejet hajtani az itteni szokások előtt. Hagyta hát, hogy levetkőztessék, majd – amilyen gyorsan csak tudott – bemászott a vízbe. A vámpírlányok látták rajta, hogy ideges, ezért beszélgetni kezdtek vele, hogy oldják a feszültségét. Kérdezték a párbajról, hogy miért kímélte meg Sanchez életét; érdeklődtek az otthonáról, a barátairól – egyszóval mindenről, ami még nem ment túl az illendőség határán. Közben letelepedtek a kád szélére, s egy-egy szivacs segítségével, óvatos mozdulatokkal végigtisztogatták a testét, azután megmosták a haját. Lassan és körültekintően végezték feladatukat.

156

Landrote igazán nem panaszkodhatott. Kezdett jólesni neki ez a fajta gondoskodás, és egyre inkább úgy vélte, meg tudná szokni ezt a kényelmes életformát. Most, hogy ez a két leány így kényeztette, már volt némi fogalma arról, milyen lehetett, amikor tizenhat éve Luena mosdatta le a vérfarkasokkal vívott küzdelem után, mikor öntudatlan volt, és semmit sem fogott fel az egészből. A zavar, amit érzett, ezután hamar semmivé foszlott. A lányok fokozatosan, észrevétlenül szabadultak meg ruháiktól, és ültek be mellé a vízbe. A vámpír csak ekkor vette észre, hogy már nem a szivaccsal, hanem saját kezeikkel simogatják, és puha ajkaikkal csókolgatják a bőrét. Ugyanakkor hiába voltak gyönyörűek és kívánatosak, és hiába tettek meg mindent, hogy elcsábítsák, Landrote férfi létére csupán hálát érzett irántuk. Ezért mielőtt bármi is történhetett volna, udvariasan megköszönte, hogy gondoskodtak róla, és kérte, hogy távozzanak. A vámpírlányok értetlenül és csalódottan néztek a hercegre. A párbaj győztesével szeretkezni a legnagyobb kegynek számított az udvarhölgyek körében, különösen akkor, ha az illető személy maga a Vámpír Herceg volt. De mit ér a kiváltság, ha nem élhetnek vele? Úgy érezték, karjukat is odaadnák a pillanatért, amikor a férfi izmos érintéseivel beteljesíti legérzékibb vágyaikat. – Felség! – tiltakozott az egyik testvér. – Az Uralkodó meghagyta, hogy… – Tudom! – mosolygott rá Landrote, és megsimogatta a kedves pofikát. – Hálával tartozom neki a figyelmességért. Ha rákérdez, vállalom a felelősséget, amiért visszautasítottam önöket. De értsék meg… fáradt vagyok! Hirtelenjében nem jutott eszébe jobb kifogás. Látta, hogy a hölgyek mennyire bánatosak, épp ezért, hogy mégse távozzanak üres kézzel, és persze, hogy legyen miről mesélniük a társnőiknek, mindkettőt egymás után az ölébe ültette, majd szenvedélyesen megcsókolta. A két lány testét forró bizsergés járta át, de tudták – bármily fájó – be kell érniük ennyivel. Miután a testvérek távoztak, ő még időzött egy kicsit a fürdőben, majd megtörülközött, és magára öltötte a szolgák által előre odakészített

157

tiszta és kivasalt ruhákat, melyek pontos másai voltak azoknak, amelyeket a párbaj előtt viselt. Épp elkészült és indult volna kifelé, amikor egy fehér ruhás, főkötőt viselő cselédlány lépett be az ajtón, és meghajolt előtte. Hófehér szeplős bőréből, vállig érő, kétoldalt összefont szőke fürtjeiből, valamint tengerkék csillogó szeméből egyből megállapítható volt, hogy nem spanyol nemzetiségű, hanem valamely északi ország gyermeke. – Mit tehetek önért? – kérdezte Landrote meglepetten. A lány nem szólt egy szót sem, csak a kötényéhez nyúlt, elővett belőle egy fésűt, és felmutatta. – Aha! – ráncolta meg a homlokát a herceg. – Egy újabb kötelező előírás? Hagynom kell, hogy megfésüljön, különben vétek az udvari etikett ellen? A cselédlány ismét csak hallgatott, és közelebb lépett hozzá. – Jól van! Essünk túl rajta! – sóhajtotta, és helyet foglalt az egyik pádon. A szőke hajú vámpírleány beállt elé, és a fésű segítségével elkezdte kibontani a nedves tincseket. Landrote akárhogy próbált beszédbe elegyedni vele, sehogy sem tudta szóra bírni. – Talán néma! – gondolta magában. Ám még ha az is lett volna, már első látásra volt valami különös ebben a lányban. Nem tudta meghatározni, mi lehet az, csak érezte. A cselédlány a háta mögé lépett, és finoman előrenyomta a vámpír fejét. Landrote várta, hogy tovább fésüljék, de nem történt semmi. Ösztöneire hallgatva hátrapillantott, ám ekkor egyszeriben kivágódott a fürdő ajtaja, és berontott rajta vagy húsz testőr, élükön Valerával. Az Uralkodó Herceg semmilyen magyarázatot sem adva, és semmit sem kérdezve rontott rá a cselédlányra, s mielőtt az felsikolthatott volna, megragadta és kitörte a nyakát, majd előhúzta éles pengéjű ezüstkardját, és egyetlen suhintással levágta a szerencsétlen teremtés fejét. Landrote úgy ugrott fel, mint akit rugók mozgatnak. Teljesen összezavarodott, semmit sem értett az egészből. Iszonyodva, összeszorított fogakkal bámult a vérbe fagyott kettészelt cselédlányra, aki holtában is görcsösen markolászott egy fényes tárgyat.

158

– A fésű! – monda halkan Landrote, ám amint közelebb hajolt, láthatta, hogy a lány egy ezüsttőrt fog a kezében. Valerára pillantott, ki szintén a halott fölé hajolva, elmélyülten tanulmányozta annak különálló fejét. – Tüntessétek el innen, és kaparjátok el valahol a birtok határában! – utasította testőreit, mire azok lepedőbe csavarták a holttestet, és kivitték a fürdőből. Landrote nem tért magához a döbbenettől. Ezek szerint meg akarták gyilkolni! De miért? Odament az egyik ablakhoz, szélesre tárta és kihajolt rajta. Friss levegőre vágyott. Már hajnalodott, de összefüggő sötét felhők takarták el a felkelő napot. Valera melléállt. – Minden rendben? – kérdezte aggódva. – Semmi bajom! – suttogta Landrote, ám halálsápadt arca és a testén átfutó remegés másról árulkodott. A vámpírvezér megvárta, míg egy kicsit lecsillapodik. – Mielőtt megkérdezné, honnan tudtuk, hogy a lány merénylő, elmondom. A fürdő előtt strázsáló őrök jelentették, hogy egy számukra ismeretlen cselédlány jött be ide. Tulajdonképpen ebben semmi különös nincs, havonta gazdagodik a személyzet új vámpírokkal. Csakhogy én mindegyiket ismerem, és tudom, hogy néznek ki. Az őrök merő óvatosságból hívták fel a figyelmemet erre az új lányra. Ám mielőtt leírhatták volna a külsejét, hírt kaptam róla, miszerint az egyik évtizedek óta nálam szolgáló cselédlányt meggyilkolva találták az alagsor egyik eldugottabb részében. A ruháit pedig ellopták. Azonnal összeállt a kép. – Szerencsére időben érkeztek – bólogatott a herceg, és lebámult az udvarra, ahol a testőrök épp a fehér lepelbe burkolt holttestet cipelték végig. A látványtól önkéntelenül megborzongott. – Megijedt? – kérdezte együttérzően Valera. – Attól, hogy megölhetett volna? Nem! Elfordult az ablaktól, és szigorúan a vámpírvezér szemébe nézett. – Inkább attól, hogy hatalmas ostobaságot követtem el: megbíztam magukban! Valera nem szólt semmit, csak karba tette a kezét.

159

– Tudja jól, hogy amikor beléptem az udvarházba, mennyire féltem ettől az új környezettől – folytatta Landrote. – Mást sem láttam magam körül, mint gyűlölködő tekinteteket és gyilkos indulatot. Végig kellett hallgatnom, amint összesúgnak mögöttem, és ocsmány dolgokat mondanak rólam. De ön másként fogadott, mint ők! Kedves és előzékeny volt velem, amiért hálával tartozom. Azután jött ez a párbaj, ahol mindenki engem ünnepelt. Tudtam, hogy ez szívből jövő, és nem megjátszott öröm. Boldog voltam, hogy kivívtam az elismerésüket, és egy pillanatra úgy éreztem, közéjük tartozom. – Ez így is van! – szólt közbe határozottan Valera. – Közénk tartozik! – Sajnos, nem! – mondta szomorúan a herceg. – Megfeledkeztem róla, hogy ki vagyok, és miért jöttem ide, és arról is, hogy nem bízhatok senkiben. Ez a lány csaknem megölt, mert önök már kezdték elfeledtetni velem, hogy az a Vámpír Herceg vagyok, aki egykor gyáván visszautasította önt, és aki azért érkezett, hogy megkísérelje helyrehozni a hibát, amit elkövetett. Tehát újfent megkérem felségedet, engedje, hogy távozzam, és Franciaországban várjam meg a párbaj időpontjáról szóló értesítését; vagy öljön meg most azonnal, hiszen úgyis ez lesz a sorsom! Valera maga elé meredten töprengett, majd ránézett Landrote-ra, és a fejét csóválva elmosolyodott. – Mit csináljak magával, fiam? Őszintén! Ennyi sületlenséget, mint amit az imént összehordott, még sohasem hallottam. Bár tapasztalatból tudom, hogy aki közülünk ezüsttől szenved sérülést, az pár óráig majdhogynem… nos, azt kell mondjam, beszámíthatatlan és mindenfélét összefecseg. – Ne tegyen úgy, mintha nem értené, miről beszélek, és nem tudná, hogy igazam van! – kelt ki magából a fiatal vámpír. – Pedig tényleg nem értem! – tárta szét a karját Valera, és igyekezett ártatlan képet vágni. Landrote erre már valóban nem tudott mit felelni; ugyanakkor kezdte elveszíteni a türelmét, és úgy nézett az Uralkodóra, mintha széjjel akarná tépni. Az pedig látva, hogy kezdi túlfeszíteni a húrt, megveregette társa vállát, és elindult a kijárat felé.

160

– Kicsit össze van még zavarodva – szólalt meg vissza sem fordulva –, pihenje ki magát! Holnapra egész más színben fog látni mindent. Á, igen! – lépett vissza az ajtóból. – Hallom, elküldte az udvarhölgyeket. Nem akarok tolakodó lenni, de esetleg megmagyarázná? – Ebben a házban túl gyorsan terjednek a hírek! – Tehát? – vonta fel a szemöldökét Valera. – Fáradt voltam! – hazudta Landrote, és elnézett mellette. – Fáradt?! Két ilyen gyönyörű hölgy társaságában? A herceg felsóhajtott, majd elfordult. – Nemrég éltem túl egy komoly sérülést! – Biztos, hogy ez az egyetlen oka? Mivel vendége hallgatásba burkolódzott, Valera úgy döntött, nem zaklatja tovább és távozik. Landrote pedig sértődötten morgott magában. – Hogy kettőnk közül ki a nem beszámítható, arról lehetne beszélgetni… Két teljes napot és éjszakát aludt át, így nem volt meglepő, hogy szokatlanul kipihenten ébredt, és legnagyobb örömére senki sem ült az ágya végében. Alkonyodott, amikor Martinez bekopogott hozzá, s karján különböző – Landrote számára meglehetősen furcsa kinézetű – ruhadarabokat tartva lépett a hálószobába, majd letette terhét a spanyolfal mögötti székre. A herceg már megvacsorázott, s egy szál vörös selyemköntösben ülve az ágyán, döbbent tekintettel méregette Martinezt. – Az öltöztetőnői feladatok is a munkaköréhez tartoznak? – kérdezte csípősen, mire Martinez elnevette magát. – Önnek is szép estét, felség! – válaszolta jókedvűen. – Talán jobb szeretné, ha egy kedves, szőke, ismeretlen cselédlány hozná be legközelebb a ruháit? Landrote értette a tréfát, és elvigyorodott. – Magáé a találat! Felállt és betekintett a spanyolfal mögé. – Valera szeretné, ha ma ebben a ruhában jelenne meg – magyarázta a testőr, látva, a fiatal vámpír milyen bizonytalanul méregeti az előtte fekvő sötét színű anyagokat.

161

– Őfelsége túl… bőkezű, ha rólam van szó. A testőr megköszörülte a torkát. – Ha megengedi, elmagyaráznám. Valera bált rendez ma éjszakára, mégpedig álarcosbált. Nekem azt mondta, egy egyszerűbb estélyt szeretett volna adni az ön párbajbeli győzelmének tiszteletére, de azután mégis az álarcosbál mellett döntött. Azzal átnyújtott Landrote-nak egy igen finom anyagból készült fekete álarcot, amit két oldalról fekete szalaggal lehetett megkötni. – Nem említette, miért gondolta meg magát? – kérdezte a maszkot nézegetve. Martinez bólogatott. – Ön miatt. Kért, hogy mondjam meg, jól tudja, mennyire szereti a magányt! Bár fogalmam sincs, ez mit jelenthet. A herceg elmosolyodott. – El kell ismernem, hogy Valerának kitűnő a humorérzéke. Mert hogyan is rejtőzhetne el valaki könnyebben egy bálon mások szeme elől, minthogy magára ölt egy álarcot. Igazán frappáns megoldás! Martinez a fejét ingatva jelezte, nem érti az összefüggést. – Sanchez hogy van? – terelte másra a szót Landrote, mire a testőr arca nyomban felragyogott. – Köszönöm az érdeklődését, felség! Nagy fájdalmai voltak, de rendbe jön. – Ezt örömmel hallom. – Szeretném még egyszer… – kezdte volna, és már majdnem letérdelt, amikor a herceg megfogta a vállát. – Nem kell újból megköszönnie. És hacsak nem ejtett le valamit, akkor álljon egyenesen! Különben is, inkább én tartozom köszönettel, mert nem hagyta, hogy Sanchez lecsapja a fejem. – Szóra sem érdemes, felség! A testőr meghajtotta magát, és elindult a lakosztály kijárata felé. – Martinez! – szólt utána Landrote, mire a vámpír visszafordult. – Nem lehetnénk egymással kevésbé hivatalosak? Ez a „felség” olyan… rideg! A testőr megráncolta a homlokát, és széttárta a karját. – Valera utasítása, hogy mindig a legnagyobb tisztelettel kell beszéljünk önnel.

162

– Úgy is beszélhet velem tisztelettel, ha a nevemen szólít. Martinez arcából kifutott a vér. – Ha az Uralkodó megtudja, kivégeztet! – Nem kell megtudnia. Egy percig tanakodott magában, majd visszament Landrote-hoz, és forrón megszorította a kezét. – Igazán nagylelkű… Valera soha nem tenne nekem ilyen ajánlatot, pedig már több mint kétszáz éve szolgálom. De ha megkérdezhetném, miért én? Miért alacsonyodik le hozzám? Landrote komor tekintettel nézett rá. – Nem vagyok sem több, sem különb önnél! Megmentette az életemet! így szeretném meghálálni, mert nincs más, amit adhatnék. Nem tudom, miket beszélnek rólam a többiek, de a kardomon és még pár apróságon kívül nem rendelkezem számottevő vagyonnal. Martinez még mindig a kezét szorongatta, és meghatottan tekintett rá. – Azzal, hogy felajánlotta, nagyon boldoggá tett. Többet jelent ez nekem bármilyen kincsnél! Köszönöm, fels…, akarom mondani, Landrote! Egymásra mosolyogtak, majd Martinez meghajolt és távozott. A Vámpír Herceg szíve melegséggel telt meg. Sikerült új barátra lelnie… Egy ilyen nagyszabású álarcosbál megszokott eseménynek számított az udvarházban. Ám Landrote-nak mindez még újdonság volt. Eleinte nem is mert belépni a nagyterembe. Megállt az emeletre vezető lépcső alján, és onnan szemlélte a számára idegen környezetet. A báltermet több száz vörös, fekete és fehér gyertya világította meg. Díszes lampionok és hosszú színes konfettik lógtak a mennyezetről és a kristálycsillárokról – ezzel gondoskodva a karneváli hangulatról. A gyertyatartókkal díszített asztalokat a terem szélein helyezték el, hogy minél több helyet hagyjanak a táncolni vágyóknak. A hatalmas csarnokot lassan zsúfolásig megtöltő vámpírnők és vámpírférfiak csodaszép ruhakölteményekben feszítettek. Gyönyörű, suhogó báli ruhák, elegáns felöltők és díszes álarcok kavalkádja… A zenekar – mely a márvánnyal fedett lépcsős emelvényen kapott helyet – főként spanyol dallamokat játszott. A vendégek többsége keringőzött, míg mások kisebb csoportokba verődve beszélgettek.

163

Landrote-nak sehogy sem akaródzott belépni közéjük, ezért a lépcső korlátjának támaszkodva, távolról figyelte az ünnepséget. Több tucat szolga és vendég haladt el mellette, mégsem ismerte fel senki. Nem is lehetett másként! Sötét színű, elegáns, derékban szűk, hosszú kabátot, alatta mellényt, és puha, fodros fehér inget, valamint fekete, oldalt gombokkal díszített térdnadrágot és kifényesített fekete csizmát viselt. Arcát az a finom anyagból készült maszk fedte, amit Martinez adott a kezébe, és amely csupán az ajkát és az állát hagyta fedetlenül. Ebben az összeállításban egyáltalán nem emlékeztetett önmagára. Haját sem a szokásos módon, egyszerű copfba kötve viselte, hanem előbb szépen kifésülte, azután az oldalsó tincseket magasra felkötötte a tarkója fölé, a többit pedig hagyta, hadd omoljon a vállára. Rövidebb tincsei a homlokába lógtak, mint mindig. – Ó, ha a hölgyek megtudnák, kit rejt az álarc… – suttogta mögüle egy erőteljes, barátságos hang. Megfordult és Valerával találta szembe magát, aki szokásos vörös öltözékét viselte, amelyet vendégéhez hasonlóan egy hosszú kabáttal egészített ki. Viszont nem tett fel álarcot. Landrote illendően meghajolt előtte. – A sérülése… ? – kérdezte mellé lépve az Uralkodó. – Kicsit még húzódik, de szépen gyógyul. Ha megengedi, újfent köszönetét mondanék ezért a ruha-összeállításért! – Nekem pedig újfent el kell mondanom, hogy nem az én érdemem – válaszolta Valera. – A hölgyismerőse, tehát, ismét a segítségére sietett? – mosolygott a herceg. – Úgy látom, kivételes érzéke van az ilyesmihez. Szeretném végre megismerni őt. Lehetséges? – Be fogom mutatni! – ígérte a vezér. – Úgyis egyfolytában csak önről áradozik. – Rólam? – lepődött meg Landrote. – Hisz nem is ismer! – Erre én nem vennék mérget – felelte sejtelmesen Valera, majd nem törődve társa kérdő tekintetével, sietve távozott és bement a bálterembe. Egy tucatnyi csinos vámpírhölgy azonnal közrefogta, és kérdezgetni kezdték Landrote felől, aki viszont jobbnak látta, ha elvegyül a tömegben, mielőtt bárkinek is feltűnik, hogy egymagában ácsorog. S

164

bár nagyon igyekezett elbújni, a vámpírvezér mégis minden mozdulatát nyomon követte. Bátran járkálhatott fel s alá, anélkül, hogy bárki felismerte volna. Néha megállt egy-egy kisebb társaság mellett, és érdeklődve figyelte beszélgetéseiket, melyeknek fő témája természetesen ő maga volt. Majd elhaladt a két visszautasított testvérpár asztala mellett; körülöttük vámpírlányok tömege ücsörgött. Akiknek nem jutott hely, a padlón foglaltak helyet a szolgák által odakészített vastag díszpárnákon. Szájtátva hallgatták a testvérek élmény-beszámolóját a fürdőben lezajlott romantikus csókokról. A lányok természetesen egyre jobban kiszínezték a történetet, amit újra és újra el kellett mesélniük társnőik unszolására. Landrote, az álarc alatt, mindannyiszor fülig vörösödött, amikor egymás után értesült a meg sem történt dolgokról. Annak viszont kimondottan örült, hogy a hölgyek nem neheztelnek rá, amiért kikosarazta őket. A hallgatóság egybehangzó véleménye szerint sérülése igen komoly volt, így fáradtságát is ennek tudták be. Mi több, sajnálták őt, és megértették a döntését. Egymás szavába vágva kérdezősködtek a fiatal vámpírról, s azok nem győztek felelgetni nekik. – Mondott valamit magáról? – kérdezte az egyik párnán ülő leány. – Elég csendes és visszahúzódó – vallotta meg a testvérpár egyike. – Nehéz bevonni a beszélgetésbe, de ettől függetlenül udvarias és figyelmes. – Úgy csókol, mint senki más… – vette át a szót a másik, mire minden hölgy ajkát kicsiny sóhaj hagyta el. – Igaz, hogy szégyenlős? – tudakolta valaki. – Rettentően! – kacagtak fel a testvérek. – Az a sápatag arc egyszeriben tűzvörössé vált, amikor levettük a ruháját. Óh… de ha láttátok volna milyen szép a teste, és milyen selymes és sima a bőre! Le sem tagadhatná, hogy Vámpír Herceg… Landrote képtelen volt tovább hallgatni a hölgyek szóáradatát. Inkább tovább sétált. Egészen addig minden rendben is volt, és valóban láthatatlannak érezhette magát, amíg váratlanul ki nem oldódtak álarcának szalagjai, és az a földre nem hullott. Lelepleződése lélegzetelállító hatással volt a

165

vendégekre: a tánc azonnal abbamaradt, a zene elhallgatott, és mindenki felé fordult. Ha képes lett volna verítékezni, akkor ugyancsak átázott volna hófehér, díszes inge. Pontosan az történt vele, amitől mindvégig tartott, és amit még gondolatban is gyűlölt átélni. Ez a sok arc, ez a sok szempár, ami őt bámulja… Legszívesebben kimenekült volna a teremből, ám lábai az ijedtségtől megbénultak. Az egész egy pillanatig sem tartott, Landrote-nak mégis úgy tűnt, órákig tartó kínos perceket kell átélnie. Mintha nem is az álarca hullott volna le, hanem minden ruhája; mintha mezítelenül állna e sok vámpír előtt, akik egyébként a legnagyobb tisztelettel néztek rá. A nők ruháikat megfogva bájosan térdet hajtottak, a férfiak pedig féltérdre ereszkedtek előtte. A Vámpír Herceg ekkorra már tudta, mi a kötelessége. Bal kezét a háta mögé tette, és elegánsan fejet hajtott, majd kecses és könnyed kézmozdulattal jelezte, hogy felállhatnak. Valera a terem másik végéből, Martinez társaságában nézte végig a jelenetet. – Miért nem segít neki? – kérdezte a testőr. Az Uralkodó Herceg összeszűkített pilláin keresztül meredt Landrote-ra. – Mert meg kell tanulnia kezelni az ilyen helyzeteket! – válaszolta határozottan. – Ha a vezérük lesz, nem számíthat másra, csak magára. Sokat kell még gyakorolnia, de amint látom, egész jól boldogul. – Ezek szerint beszélt már vele? – kérdezte reménykedve Martinez. – Még nem. – Mi lesz, ha nem sikerül meggyőznie? Valera gondterhelt képpel tekintett rá, majd szomorúan felsóhajtott. – Sohasem tudnám megbocsátani magamnak, de ha nem tudunk szót érteni egymással, meg kell hogy öljem! Martinez nyelt egy hatalmasat, majd ismét Landrote felé fordult, akit mindeközben több tucat csábítóan szép vámpírlány fogott közre, és kérdéseikkel ostromolták. O pedig udvariasan, ám mégis zavartan és tömören felelgetett nekik. Mindegyik hölgy vele akart táncolni, s ő tudta, hogy nem utasíthatja vissza őket.

166

Kis híján összevesztek rajta, mikor Valera szíve megesett ifjú védencén, és kimentette szorult helyzetéből. Landrote sohasem vétett volna az illendőség ellen, vendéglátója mégis úgy vélte, ideje közbeavatkoznia. – De hölgyeim! – szólt fennhangon. – Hagyják lélegzethez jutni a díszvendégemet! Ígérem, mindegyikőjükkel fog táncolni, ám előbb engedjék, hogy kicsit körbevezessem! Hamar belekarolt és kivezette az epekedő tekintetek gyűrűjéből. – Hihetetlen, hogy a földkerekség legerősebb és legjóképűbb vámpírja ennyire féljen a nőktől! – rázta a fejét mosolyogva Valera. – Csak a második legerősebb! – ellenkezett Landrote. – Akkor is fél a nőktől! – A nyilvánosságtól félek és a tömegtől. – Túl sokáig élt magányosan. Hozzá kell szoknia, hogy körülrajongják és hajbókolnak ön előtt! – Nem értem, miért kellene megszoknom! – vetett ellen a herceg, és szembefordult vendéglátójával. – Én csupán a párbaj miatt vagyok itt, aminek mindketten tudjuk, mi lesz a kimenetele… – Ezt ne most beszéljük meg! – vágott közbe az Uralkodó, majd szelídebb hangon így szólt: – Szeretném, ha ma jól érezné magát, és nem efféle dolgokkal foglalkozna – ujjaival finoman megbökte beszélgetőpartnere vállát, majd folytatta. – Tartogatok önnek egy kis meglepetést. Azt hiszem, nagyon fog örülni neki, és garantálom, hogy onnantól kezdve egyáltalán nem gondol a kettőnk ügyére. – Kíváncsivá tett! – ismerte el Landrote. – Mindent a maga idejében! – nevetett fel a vezér. – De hadd kérdezzem meg, bár azt hiszem, kissé megkésve jutott az eszembe: jártas egyáltalán a táncok terén, ifjú barátom? Landrote tekintete a keringőző párokra esett. – Úgy vélem… igen! Pedig nem emlékszem, hogy valaha is részt vettem volna bármilyen bálon. – Akár az egész élete kieshet a fejéből, bizonyos dolgok akkor is megmaradnak. Mint például a műveltség, az elegancia, a jó modor, és még sorolhatnám. Az imént önkéntelenül tudta, hogyan kell illően fogadnia a vendégek üdvözlését. Ezek után kétség sem férhet hozzá, hogy ön arisztokrata szülők gyermeke.

167

– Az egyetlen dolog, ami most foglalkoztat, hogy kinek köszönhetem a lelepleződésemet. Ugyanis az álarcomat jól megkötöttem, tehát magától nem oldódhatott ki! Körülnézett, és nem messze tőlük az egyik asztalnál felfedezte Sanchezt, aki ismét vörös egyenruhájában feszített, és élénken beszélgetett társaival. A rangját visszanyert testőr ekkor rápillantott, ajka széles mosolyra húzódott, s megemelte felé vérrel teli poharát. Másik kezében a fekete álarcot lebegtette. – Ezzel még tartoztam! – suttogta a szája hangtalanul, majd visszafordult barátai felé. Landrote, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, nem tudott haragudni ellenlábasára. S bár továbbra is kerülték egymást, ha mégis összetalálkoztak, Sanchez legalább fejet hajtott előtte. Az ifjú herceg a fél éjszakát azzal töltötte, hogy a vámpírhölgyekkel táncolt, miközben a tőle telhető módon igyekezett azok olthatatlan kíváncsiságát kielégíteni. Szorongása ezidő alatt szinte teljesen elmúlt. Kedves és szellemes viselkedése egyszerűen lenyűgözte a hölgyeket. Akkora sikere volt köztük, hogy a férfiak nem is igen jutottak a közelébe, pedig őket is emésztette a kíváncsiság; szerették volna jobban megismerni ezt a kissé visszahúzódó, mégis erőt sugárzó egyéniséget. Martinez eközben az Uralkodóval társalgóit, ám szemét folyamatosan Landrote-on tartotta. A merényletkísérlet óta a szokottnál is éberebben ügyelt a biztonságára. És nem ő volt az egyetlen. Elvétve fel-felbukkantak a vendégek között vörös ruhás testőrök, akik minden apró mozdulatot figyelemmel kísértek. Ha bárki csak egy kicsivel is gyorsabb tempóban indult meg valamelyik herceg felé, azt nyomban feltartóztatták, és feltűnés nélkül kivezették a teremből, majd egy rövid kihallgatás után engedték csak el. Martinez láthatóan igen feszült volt. – Nem lesz baj! – nyugtatta meg Valera, megérintve a karját. – A tapasztalat azt mutatja, hogy egymás után két merényletet nem szoktak elkövetni. – Reménykedjünk benne, felség! – válaszolt feszengve, majd témát váltott. – Nem tartja különösnek, hogy védence minden lányt visszautasít? Az Uralkodó a terem közepe felé fordult, és a többi pár között felfedezte Landrote-ot, aki fáradhatatlanul keringőzött, hol egyik, hol

168

másik vámpírhölggyel, s ők egy percnyi pihenőt sem engedélyeztek neki. Minden tánc végén meghajolt az épp aktuális partnere előtt. A lány pukedlizett, majd a füléhez hajolt és belesúgott valamit. Landrote rámosolygott, de fejével tapintatosan nemet intett. Valera és Martinez ugyan nem hallhatták, hogy mit suttognak neki a hölgyek, ám így is nyilvánvaló volt számukra, hogy felkínálkoznak neki. A jelenet minden tánc végeztével megismétlődött, és a vámpír minden alkalommal kosarat adott. – Nem tartom különösnek – válaszolt a vezér. – Landrote tisztában van az etikett szabályaival. A beleegyezésem nélkül nem mondhat igent senkinek. – Lehetne vele kevésbé szigorú is! – mormogta Martinez. Valera vállat vont. – Szerintem még örül is neki, hogy eddig nem kellett választania közülük. – Ezt azért elég nehéz elhinni! – kételkedett a testőr, mintha bizony Valera csak azt állította volna, hogy védence a vér helyett a paradicsomlevet részesíti előnyben. – Nézzen csak rá! Ő nem olyan, mint mi vagyunk. Túlságosan félénk. – Félénk?! – csattant fel a testőr. – Oroszlánként harcol, de fél a nőktől? Egyszerre kirobbant belőle a nevetés. Valera unottan csóválta a fejét. – Mit gondol, miért utasította vissza az Escarta nővéreket? – Halvány fogalmam sincs! – nevetett tovább Martinez. – Miért? – Inkább nem kötöm az orrára! – Talán fából van? – Martinez!! – szólt rá ingerülten a vámpírvezér. – Túl sokat enged meg magának! – Bocsánat! – szabadkozott a testőr. – De előbb vagy utóbb választania kell közülük. Miért nem könnyíti meg a dolgát, felség? Engedje neki, hogy kicsit kikapcsolódjon! Az Uralkodó szétnézett. Úgy tűnt, mintha keresne valakit. – Még nem táncolt a megfelelő vámpírkisasszonnyal! – mondta kimérten.

169

Ám ahogy ezt kimondta, új vendég lépett a bálterembe egy gyönyörű vámpírhölgy személyében. Hosszú, fekete csipkékkel díszített smaragdzöld báli ruhát viselt, természetesen a hozzá illő álarccal kiegészítve. Keskeny fedetlen válla és vékony karjai még fehérebbnek tűntek a sötét öltözék hatására. Tűzvörös sűrű fürtjei laza gyűrűkben göndörödtek a háta közepéig. Alakja karcsú és hajlékony volt. Magnifique – ahogy a francia mondaná. Egy percig tanakodva figyelte a jókedvű társaságot, majd elindult a terem közepe felé. A herceg éppen akkor fejezte be a táncot, és szokásának megfelelően ismét kikosarazta partnerét, mikor az újonnan érkezett vendég megállt és meghajolt előtte. – Felkérhetem egy táncra felségedet? – kérdezte mosolyogva. Landrote meghökkenve nézett rá. Ismerősnek tetszett előtte ez a bársonyos hang, ám azt nem tudta, hogy honnan. Tiszteletteljes udvariassággal kezet nyújtott a lánynak, majd átfogta a derekát. S mint azon az estén sokadszorra, most is bebizonyította, hogy nemcsak kiváló harcos, de biztosan megállja helyét a táncparketten is. Lendületesen és kecsesen vezette partnernőjét, és az teljes biztonságban érezhette magát erős karjaiban. Mikor a keringő véget ért, illendően meghajoltak egymás előtt, majd a hölgy – csakúgy mint társnői őelőtte –, a vámpír füléhez hajolt és belesúgott valamit. Landrote már-már gépiesen Valera felé tekintett, mint az este folyamán többször is, és várta az elutasító fejmozdulatot, ám megdöbbenésére az Uralkodó Herceg bólintással jelezte beleegyezését. A herceg kissé dühösen nézett végig Valerán, majd a leányt kezdte méregetni. Reménykedett benne, hogy a vámpírvezér megkegyelmez neki, és nem kell választania a hölgyek közül, de tudta, hogy nem mondhat ellent vendéglátójának. Ezért a szerencsés kiválasztott kezét gálánsán ajkához emelte és megcsókolta. Abban a pillanatban a vámpírférfiak tapsviharban és heves ujjongásban törtek ki, míg a vámpírnők átkozódó tekintetükkel legszívesebben megölték volna riválisukat. Ám ebben a percben olyasmi történt, amire Landrote a legvadabb álmaiban sem mert gondolni. A titokzatos táncpartner levetette álarcát, ami alól egy angyali szépségű, nevetős, kissé szeplős arc tűnt elő. Piros

170

szemeiből nyugodtság és büszkeség, lágy arcvonásaiból nemesség és őszinteség sugárzott. Az az eleven mosoly, amely ajkának oly varázsos kecsességet adott, mindenkit rabul ejtett. Csak pont azt az illetőt nem, aki miatt felfedte magát. Igaz, Landrote-ra is nagy hatást gyakorolt, ám egészen más okból. Mert mikor meglátta őt teljes valójában, éjfekete szeme lángra gyűlt, addig hófehér arca pedig tűzpiros lett. Egyetlen szó tolult csak ajkára, de azt is alig hallhatóan ejtette ki: – Nira… Hiszen egykori szerelme állt előtte, az a vámpírlány, aki miatt feladta halandóságát. – Igen, kedvesem! – suttogta a lány. – Én vagyok! Az iménti elképedést egyszeriben valami más váltotta fel. A vámpír már-már begyógyult szívének sebei hirtelen felszakadtak, s úgy érezte, forogni kezd körülötte a terem. Valera odasietett hozzájuk, és kezet csókolt a leánynak. – Landrote herceg! – kezdte nagy ünnepélyességgel. – Engedje meg, hogy bemutassam a lányomat, Nirát! Most már nem csak a terem kavargott körülötte, hanem az egész világ is. Szédült. Hogy régi szerelme ennyi év távlatából egyszer csak megjelenjen előtte, már az is éktelen vihar volt érzékeny lelkének. De ez a döbbenetes titok, melyre most derült fény, valódi hurrikánként forgatta fel Landrote megsebzett, fájó szívét. – A maga lánya… – hebegte szinte kétségbeesve. – A maga gyermeke… Olyan rideg szemekkel bámult Nirára, mintha a halálos ellenségével találkozott volna. Majd szó nélkül, mindenki legnagyobb elképedésére, megkerülte a leányt, és elhagyta a termet. Valera nem egészen erre a fogadtatásra számított, amikor összebeszélve lányával eltervezték ezt a színjátékot. Mégsem haragudhatott vendége udvariatlan viselkedéséért, hisz másokkal ellentétben ő pontosan tudta, hogy Nira annak idején elhagyta Landroteot. – Menj utána! – súgta gyermeke fülébe. – Itt az ideje, hogy kibéküljetek, és megmagyarázd neki, hogy annak idején miért törted össze a szívét!

171

Landrote egyenesen a lakosztályába sietett, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a fél udvarház beleremegett. Letépte magáról díszes kabátját és mellényét, amit Nira jóvoltából ölthetett magára, és feldúltan az ágyra vetette magát. Haragjában legszívesebben azonnal elhagyta volna a birtokot, ám ígérete meggátolta abban, hogy gondolatait tett is kövesse. Zsongott a feje Valera szavaitól: „Tartogatok önnek egy kis meglepetést,… a lányomat, Nirát!” Erős késztetést érzett arra, hogy összetörje a szoba berendezését, de végül becsukta a szemeit, és megvárta, míg egy kicsit lecsillapodnak az idegei. Az egész estés tánc egyébként is kifárasztotta, s örült, hogy végre magában lehet. Már hajnalodott, de a szokatlanul borús időjárás miatt homályba burkolódzott a hálószoba. Úgy tetszett, mintha elaludt volna pár percre, mert amikor felpillantott, Nira mosolygó arca tekintett le rá. Már nem a zöld báli ruháját, hanem egy egyszerű fehér selyemköntöst viselt, ami szépen kiemelte formás alakját. Landrote végigfuttatta tekintetét a mezítelen lábakon, a vékony kivillanó combokon, elidőzött a gömbölyded telt kebleken, a hófehér nyakon, majd megállapodott a lány piros szemeiben. Most hogy megismerkedett Valerával, több hasonlóságot is felfedezett apa és leánya között. – Miért, Nira? – kérdezte nagyot sóhajtva, szomorúsággal teli hangon. – Miért hagytál el minden magyarázat nélkül? Egy este felébredtem, s te már nem voltál mellettem! Oly sokáig kutattam utánad, mert azt hittem, bajod esett. Azután megtudtam, hogy élsz, csak nem akarsz látni többé. Tudod, hogy mit tettem ekkor? A vámpírlány csak nézte és hallgatott. – Levetettem magam egy szakadékba! – folytatta csendesen, de annál elszántabban. – Igen! Megpróbáltam megölni magam, de nem sikerült. Csak azt értem el, hogy kitört a nyakam, és elveszítettem korábbi, emberként leélt életem emlékeit… Nira a herceg szájára tapasztotta hamvas kezét. – Hallgass végig, kérlek! – szólalt meg esdekelve, gyönyörű csengő hangján. – Sajnálom, hogy elveszítetted az emlékeidet, de nem tudhattam, hogy magad ellen fordulsz! Eleinte tényleg nagyon boldogok és szabadok voltunk, de azután teltek az évek, és te egyre erősebb lettél. Sokkal gyorsabban nőtt az erőd, mint egy átlagos

172

vámpírnak. Előbb csak sejtettem, később azonban meg is bizonyosodtam róla, hogy Vámpír Herceg vagy. – Talán féltél tőlem? – kérdezte mérgesen Landrote. – Apámtól féltem, hogy végez veled, ha megtudja, mi vagy, és hogy szeretők voltunk. Téged védtelek Landrote… – Ezért volt minden? Hogy megvédj? Nira mosolyogva bólogatott. Könnyei hangtalanul csepegtek a szép selyemköntösre. – Hónapokig sírtam utánad, és rimánkodtam magamban, hogy bocsáss meg nekem. Hazatértem ide, bezárkóztam a szobámba, és hosszú hónapokig ki sem mozdultam. Apám sokszor megkérdezte, hogy mi bánt ennyire, hisz nap mint nap látta kisírt szemeimet, és érezte, hogy szenvedek. De én nem mondtam semmit. Őriztem a titkodat! És látod, még így sem sikerült megvédenem tőle. Tudomást szerzett a létezésedről, és üldöztetett. – Jobb lett volna, ha elfogadom a kihívását, és egyikünk meghal? A vámpírlány úgy tett, mintha meg sem hallaná a kérdést. Hiszen a két szeretett lény közül egyiket sem akarta elveszíteni. – Nagyon megijedtem, amikor pár napja megjelentél előtte, hogy párbajra hívd. Szerettem volna beszélni vele, kegyelmet akartam kérni számodra, de elkéstem. Ott voltam a vendégek között, amikor fogadott téged. Féltettelek, remegtem érted, mert azt gondoltam, még mindig haragszik rád, amiért visszautasítottad. És mikor letérdeltél elé, a szemem elé kaptam a kezemet, mert azt hittem a saját kardoddal fogja lecsapni a fejedet! Nem is hiszed, milyen boldogság volt látni, hogy nem így tett, és kivégzés helyett a kegyeibe fogadott. – Hát… – vonta fel a szemöldökét a vámpír – ha azt a különös állapotot, amibe kerültem, nálatok így nevezik… Nira felnevetett. – Valera gyakran él ezzel a módszerrel, amikor valakiről meg akar tudni valamit. Már hozzászoktunk, hogy ha ismeretlen vendég érkezik hozzá, rendszerint transzba ejti. Senki sem lepődött meg, hogy veled is így tett. – Mindenesetre érdekes megnyilvánulása a vendégszeretetnek. Először nem értettem, miért lepődött meg annyira a neved hallatán, de most már minden világos.

173

– Rögtön magához hívatott és kérdőre vont, miután megtudta, hogy szeretők voltunk – vallotta be a lány. – Akkor mondtam el neki mindent. – Nem haragudott érte? – Csöppet sem. Ellenkezőleg! Nagyon sajnált engem. Megkérdezte, hogy még mindig szeretlek-e, mert ha igen, akkor minden követ megmozgat, hogy újra boldognak láthasson. Landrote komolyan, de reménykedve nézett egykori kedvese szemébe. – Mit válaszoltál? Nira felelet helyett hozzáhajolt és megcsókolta. A leány ajkának íze megannyi szép emléket elevenített fel benne, s ez legalább olyan hatással volt rá, mint régen Luena csókjai. De Nirának nincs mágikus hatalma, és mégis… Beszívta az édeskés illatot, ami a vámpírnők sajátsága volt; érezte, ahogy a hamvas kezek átölelik és simogatják, azonban megijedt attól, ahogy saját teste válaszolt a közeledésre. Nyomban felült, és az ágy támlájához húzódott. A lány egy pillanatra meglepődött, majd hangosan felkacagott. – Te félsz tőlem! – állapította meg. – Félsz a nőktől! Landrote sértődötten meredt rá. – Megmondtam már apádnak is, hogy nem erről van szó! – Pont úgy viselkedsz, mint az első alkalommal. Riadt kisfiú voltál, aki nem értette, mit akarok tőle. Erre azért emlékszel? – Hogy is feledhetném el? – sóhajtott fel a vámpír. – Hiszen te avattál férfivá! – Reszkettél, és nem tudtad, mit kell tenned. Lehet, hogy most sem tudod? Nira lassan kioldotta köntöse övét, és letolta magáról a keveset takaró ruhaneműt. Landrote-nak elakadt a lélegzete. Egyszerűen nem tudott betelni az elé táruló gyönyörű látvánnyal. Nyelt egy nagyot, és fülig vörösödve az ablak felé fordította tekintetét. – Talán… nem akarod? – suttogta csalódottan a lány. – Az a kisfiú időközben felnőtt férfi lett – kezdte Landrote szigorúan, a kinti esőfüggönyt bámulva. – Utána pedig vámpírrá vált miattad.

174

Persze, hogy szeretnélek újra a karjaimba zárni és boldoggá tenni, de félek, hogy… Elharapta a mondatot, és szégyenkezve lesütötte a szemét. Nira kíváncsian szemlélve szerelmét várta a folytatást. – Az elmúlt fél évszázadot bujkálással, meneküléssel és az életemért vívott örökös harccal töltöttem. Ezek aztán szép lassan kiöltek belőlem minden vágyat, és elfeledtették velem, hogy tulajdonképpen férfi vagyok. Ezért van, hogy hidegen hagynak a nők. Azt hiszitek, félek tőlük, pedig csak egész egyszerűen nem tudom, hogy mihez kezdjek velük. De akkor, tizenhat éve… – a herceg mosolyogva gondolt vissza a Luenával töltött órák szép emlékeire. – Mindörökre hálás leszek annak az asszonynak, hogy egy röpke éjszakára elfeledtette velem a múltat, és segített előcsalni belőlem a halottnak hitt érzéseket. – De ha így volt, miért tartasz attól, hogy csalódást okozol nekem? A bánatos fekete szemek belenéztek a pirosakba. – Mert akiről beszéltem, nem vámpír, és nem is egyszerű halandó. Ő egy olyan személy, akinek hatalmában állt behálózni engem, bármennyire is tiltakoztam ellene. Ő egy… boszorkány! – Luena… – suttogta elképedve a lány. – Róla beszélsz! De ugye nem lett következménye annak az együttlétnek? Mert akárhogy is nézzük, ő egy ember. Landrote hallgatásba burkolózva hajtotta le a fejét. – Tisztában vagy vele, mit tettél? – kérdezte Nira dühösen, megragadva társa karjait. – Nem keveredhetünk velük! Ha Valera megtudja, hogy van egy közös gyermeketek, lecsapatja a fejedet! – Készültem rá, hogy elmondom neki. És elfogadom az ítéletét, bármi is legyen az. Pontosan tudjátok, miért vagyok itt, mégis úgy bántok velem, mint egy vendéggel, nem pedig úgy, mint egy felségsértő árulóval. Teljesen mindegy, hogy milyen indokból, de így is – úgy is végezni fog velem. Ez már eldőlt! – Nem viselkedne veled ily előzékenyen, ha meg akarna ölni! – ellenkezett a vámpírlány. – A törvényeket még ő sem bírálhatja felül. Kegyelmet csak akkor kaphatnék, ha arra a Charmatia minden tagja beleegyezését adná.

175

A Charmatia a vámpírok nagytanácsa volt, melyen a mindenkori Uralkodó Herceg elnökölt, ám döntést egyedül nem hozhatott. Csakis a legfontosabb, a vámpírok társadalmát érintő kérdéseket vitattak meg az üléseken, és kizárólag nagy befolyással bíró, magas kort megért vámpírok válhattak a tagjaivá. Ez a tanács mondta ki többek között Landrote-ra is a halálos ítéletet, több mint ötven évvel ezelőtt, amikor visszautasította a vámpírvezér kihívását. – Szeretlek, Landrote! – mondta Nira édes melegséggel a hangjában. – Oly sokáig vártam rád… Közelebb húzódott választottjához, előrenyújtotta a kezét, és óvatosan lefejtette róla az inget. Landrote már nem akart elmenekülni, ám még mindig nem enyhült meg. – Azt hiszed, meg tudsz hódítani ennyi év után? – Ha Luenának sikerült, akkor nekem is fog! – Haragszom rád! – Nem hiszek neked – kacérkodott a leány, s hátravetette dús, vörös haját. – Kérlek, menj most el… hagyj magamra! Az esze ezt mondatta vele, ám szíve egész mást akart. Jólesően hunyta le a szemét, mikor Nira kezei érzékien végigsimogatták mellkasát. – A földkerekség legvonzóbb vámpírja újra az enyém… – suttogta diadalittasan a lány, s éhes, vágyakozó tekintettel nézett végig rajta. A vámpírifjú csendesen tűrte, hogy megszabadítsa minden ruhájától. Majd Nira váratlanul magához húzta, elölről gyorsan az ölébe csusszant, és lábaival átfogta a derekát. – Haragszol még? – Egyre jobban… Nira megcsókolta. – És most? – Kicsit… – a következő csóktól viszont egészen elgyengült. – Lehet neked ellenállni? – Megpróbálhatod, de nincs sok értelme! Végre összeölelkeztek és lágyan cirógatni kezdték egymás hátát.

176

– Félek, Nira! – szólalt meg Landrote fojtott hangon, s kétségbeesett arcán súlyos könnycseppek folytak végig. – Mitől félsz? – pillantott rá a lány. – Nem akarok meghalni most, hogy újra rád találtam! Nira rámosolygott, majd egyenként lecsókolta a könnyeit. – Kitalálunk valamit! – ígérte, és megsimogatta a vámpír bánatos arcát. – Szeretném elfeledtetni veled azt a sok borzalmat, amiken keresztül mentél. Engedd, hogy szeresselek, mint régen, amikor csak egymásnak éltünk! – De mi van, ha… Ám mielőtt tiltakozhatott volna, a vámpírlány ajkai lezárták az övéit, és belé fojtották a kigondolt szavakat. Úgy érezték, mintha a felhők között járnának. Mintha azok az évtizedek, melyeket egymás nélkül töltöttek el, nyomtalanul szertefoszlottak volna, s ők ott folytathatnák, ahol annak idején abbahagyták. Mikor ajkaik elváltak, Nira beletúrt a fekete tincsekbe, és szelíden választottja szemébe nézett. – Látod?! Nekem nincs szükségem mágiára ahhoz, hogy tudjam, mi a jó neked… Majd félrebillentette a fejét, és szerelme nyakához hajolt. Landrote pontosan tudta, mi következik ezután, mégis kis híján felordított fájdalmában, amint a vámpírlány tűhegyes fogai belemélyedtek az ütőerébe. A vámpíroknál nem volt szokatlan, hogy egymás véréből isznak, különösen, mikor ennyire felfokozott állapotba kerülnek. Nira végül elengedte, majd kezeit az izmos vállakra fektette, és szelíd erőszakkal lenyomta szerelmét az ágyra, hogy aztán saját testével takarhassa be. Landrote-ból ismét előbújt a félénk kisfiú, ki nem tudta, mit kell tennie. A lány észrevéve tanácstalanságát és félelmét, mélyen a szemébe nézett. – Nem kell félned, szerelmem! Pont olyan csodálatos lesz, mint az első alkalommal. Csak lazíts, és bízd rám magad! – A tiéd vagyok… – sóhajtotta Landrote. Megadóan tárta szét a karjait és hunyta le a szemeit. Nira gazdag csókjai, gyöngéd érintése, lágy simogatása lassacskán feltüzelték a vámpír vágyát. Az egyre fokozódó feszültség szétáradt a

177

testében és bilincsbe verte. Izmai megfeszültek, körmei éles késként hatoltak a vörös selyemlepedőbe, felszaggatva ezzel a finom anyagot. S mikor már végképp úgy érezte, nem bírja tovább, gyorsan a hátára fektette Nirát, és szorosan hozzásimult. Már-már eszét vesztette, annyira akarta, hogy megtörténjen, amire mindketten vágytak, mégis visszafogta magát, mert rádöbbent, hogy kedvese reszket alatta. – Túl heves vagyok, ugye? Nira nem válaszolt, ám szemének rémült játéka mindent elárult. – Ígérem, nagyon fogok vigyázni… – suttogta a herceg, miközben a puha ajkakat kóstolgatta. – Inkább meghalok, semhogy fájdalmat okozzak neked! A lány teste egy pillanatra megmerevedett, ám szerelme forró csókjai gondoskodtak róla, hogy végül teljesen ellazuljon. A vámpír óvatosan, fokról fokra tette magáévá, s ígéretéhez híven a lehető leggyengédebb volt hozzá. Nira érezte az erős, óvó karok ölelését, a selymes és sima bőrt, amit már oly régóta vágyott érinteni. Kicsiny, hálás sóhaj hagyta el a torkát, amikor Landrote meghódította a testét. Minden egyes mozdulatával a felhők közé röpítette kedvesét, ki egyre jobban átadta magát neki. A vámpírlány ekkor felpillantott és ránézett a szeretett lényre. Landrote zihálva vette a levegőt, arca fehérebb volt, mint valaha. Összeszorította fogait, résnyire nyílt szemeiből könnyek csordultak. – Szerelmem! – szólt hozzá kedvesen a lány. – Tedd meg… – Nem! – vágta rá rekedten a vámpír. – Ha elveszítem a fejem, az fájna neked, Nira… Megesküdtem, hogy nem foglak bántani! – Az okoz fájdalmat, ha szenvedni látlak – mondta, mialatt letörölte a hideg könnycseppeket. – Azt akarom, hogy mindkettőnknek jó legyen! Kérlek, tedd meg! Landrote belenézett a könyörgő piros szemekbe. – Bocsáss meg… Már túl volt azon a ponton, hogy megálljt parancsoljon az ösztöneinek. Hevesen magához ölelte kedvesét, s szabadjára engedve szenvedélyét és feltörekvő vágyát, belefúrta éles fogait Nira nyakába. A lány visszafojtott egy sikolyt. Landrote szemére vörös köd ereszkedett. Magával ragadta a vérszomj, ám még így is gondosan ügyelt rá, hogy csak annyi vért igyon, amivel még nem öli meg szerelmét. Mikor

178

elengedte a hófehér nyakat, Nira szorosan a dereka köré kulcsolta a lábát. Ismét oly szabadok és boldogok voltak, mint egykor. Megszűnt körülöttük a világ. Az eső odakint egyre csak zuhogott, a mennydörgés robaját visszaverték a dombok. Villámok cikáztak az égen, s fényük időről időre bevilágította a hálószobát, ahol a két vámpír összeölelkezve adta át magát a tüzes élvezetnek. Már nem Landrote és Nira voltak. Egy test, egy lélekké váltak. Vággyal teli kéjes sóhajaik betöltötték a szobát… *** Késő délutánra elült a vihar, és ismét napsugár ragyogta be a kopár szirtekkel tarkított udvarházat. A bál már rég véget ért, a vendégek egy része távozott, mások visszavonultak lakosztályaikba. A két vámpír még mindig szorosan összekapaszkodva feküdt a baldachinos ágyban. Landrote a hátára fordult, és magára húzta kedvesét, majd mindkettőjüket betakarta a puha ágyneművel. Nira elégedett mosollyal hajtotta fejét szerelme mellkasára, ő pedig bágyadtan pislogva, erőtlenül simogatta a dús vörös hajzuhatagot. – Nem okoztam túl nagy fájdalmat? – Nem! – mondta halkan a lány. – Csodálatos volt. Gyengéd és figyelmes szerető vagy. Kevés hozzád hasonló vámpír él a földön. – Köszönöm a bókot. De ne is éljen több hozzám hasonló, mert menten féltékeny leszek! Nira felemelte a fejét, és összeráncolt homlokkal meredt rá. – A féltékenység emberi betegség, Landrote! Mi mások vagyunk mint ők: a hűség nem erős oldalunk, ezt neked is tudnod kellene! – Igen! Félek is, hogy emiatt foglak újra elveszítem. Megrémít a gondolat, hogy esetleg beleszeretsz valaki másba! A leány a fejét rázva kuncogott. – Valaki másba? Ó, kedvesem! Nem érted, miről beszélek! A szerelem és a szenvedély két különböző dolog. Ha együtt vagyok valaki mással, akkor is csak téged szeretlek! Landrote egészen elkomorult. – De miért van szükséged… ? Miért nem éred be velem?

179

– Itt van például az apám – magyarázta Nira. – Nézd meg, hány gyönyörű nő veszi körül állandóan! – És az édesanyád? – Anyám ember volt, és belehalt a szülésbe. Ám ha élne, akkor el kellene fogadnia, hogy Valera igen népszerű az udvarhölgyek körében. – Háremet tart? – Így is lehet fogalmazni. Mit gondolsz, körülötted miért legyeskednek annyian? A herceg megütközve nézett rá. – Azt akarják, hogy én… Hogy ők… nekem? Nem, Nira! Erre képtelen lennék! Nem tudok olyan felszabadult lenni, mint az apád. – Pedig elvárják majd tőled, hogy… – gyorsan elhallgatott. – Kik várnának el tőlem, micsodát? – vonta össze a szemöldökét Landrote. – Nem érdekes – válaszolt zavartan a lány. – Majd Valera elmondja neked! – Mégis mit? A párbajjal kapcsolatos? – Megígértem neked pár órája, hogy kitalálunk valamit. De ennél többet nem mondhatok. – Kezdem már nagyon unni, hogy ebben a házban mindenki tud mindenről, csak épp engem felejtenek el beavatni! – fortyant fel Landrote, szándékosan kerülve szerelme tekintetét. – Nem tudom, mire megy ki a játék, de azt igen, hogy nekem valamilyen módon közöm van hozzá. Valera nem véletlenül tart itt, s bánik velem ennyire elnézően. Kellek neki valamire! Martinez is egyfolytában célzásokat tesz. Mondd el nekem, Nira, mi folyik itt? – Holnap megtudod! – Miért holnap? – Mert már túl fáradt vagy, és én is. Landrote tudta, hogy igaza van. – De holnap a végére járok, ha… – kezdte volna, ám Nira csókjai ismét belé fojtották a szót. – Elölről tudnám kezdeni az egészet! – vallotta be kacéran a lány. – Kis telhetetlen! – csóválta a fejét Landrote. – Ez az órákig tartó csodás együttlét nem volt elég neked?

180

– Nem! – vágta rá csábító pillantásokat küldve felé. – Évekig vártam rád, nem érem be ennyivel! – Igazán nem akarok ünneprontó lenni, de jártányi erőm sincs. – Semmi baj! – cirógatta meg az arcát a vámpírlány. – Lesz még időnk egymásra. De kérni szeretnék valamit! – Ne horkoljak alvás közben? – Bolond! – nevetett Nira, de aztán elkomorult és esdekelve tekintett rá. – Szeretném, ha úgy aludnánk el, hogy egymáséi vagyunk. Kérlek! A vámpír kissé meghökkent, de azután széles mosoly jelent meg az ajkán. – Semmit sem változtál… Nira följebb csúszott és hozzásimult. Landrote lehunyta szemét és elégedetten sóhajtott fel, mikor érezte, hogy kedvese újból magába fogadja. – Szeretlek, Nira! – suttogta álmosan, magához ölelve szíve választottját. – Kérlek, ne hagyj el többé… maradj velem… Az utolsó szavakat már alig hallhatóan ejtette ki, majd egyik pillanatról a másikra elaludt. – Nem hagylak el, felség! A szerelmünkre esküszöm! Holnap mindenre fény derül, és akkor örökre boldogok leszünk. A vámpírlány még sokáig gyönyörködött a kedves és szép arcban, mígnem aztán őt is elnyomta az álom. Valera a bál után lepihent egy kicsit, majd másnap reggel bevonult dolgozószobájába, hogy átnézzen pár fontos iratot, köztük Martinez jelentését az ifjú herceg ellen elkövetett gyilkossági kísérletről. Az Uralkodó lakosztályának ezen része teljes mértékben különbözött a többi szobától. A túldíszített barokk stílusnak a nyomát sem lehetett felfedezni, sokkal inkább egy hajó kapitányi kabinjára emlékeztetett a helyiség. Zsúfolásig voltak a polcok könyvekkel, a falakat pedig az Újvilágot és a Déli-tengereket ábrázoló térképek, valamint preparált tengeri állatok tették rendkívül hangulatossá. A padlót márvány helyett egyszerű hajópalló fedte, a csillárt pedig egy gyertyákkal teletűzdelt jókora kormánykerék helyettesítette. A sarkokban található kisebb vitrinekben a hajózáshoz használt navigációs műszerek sorakoztak: teleszkópok, szextánsok, iránytűk, mindegyik szépen kifényesítve. A

181

nagy, uszadékfából kifaragott íróasztal a szoba közepén helyezkedett el, az ablakokkal szemben. Valera előtte ült, és teljesen belemerült a dokumentumok tanulmányozásába. Csak akkor ocsúdott fel, mikor Martinez kopogott, majd benyitott hozzá. – Kértem, hogy senki se zavarjon! – pillantott fel bosszúsan. – Elnézését kell kémem, felség! Landrote herceg szeretne önnel pár szót váltam. – Az más! – felelte kedélyesebb hangon Valera. – Küldje be! A vámpírvezér egy díszes borítású, kemény fedelű irattartóba csúsztatta a kezében lévő papírokat, majd felállt és nekitámaszkodott az asztal sarkának. Landrote belépett az ajtón, és mélyen meghajolt Valera előtt, aki mosolyogva ingatta a fejét. – Önnek nem kell bejelentkeznie, ha beszélni kíván velem. Egyszerűen csak jöjjön be azon az ajtón! – Ez az ön otthona, felség – mondta visszafogottan a herceg. – Én csupán vendég vagyok itt, vagy inkább fogoly, ha úgy tetszik… – A lányommal töltött órák után, mégis, melyiknek érzi magát? – Fogolynak, mert Nira rabul ejtette a szívemet. – Látja, ennek igazán örülök! Mégis úgy érzem, bocsánatkéréssel tartozom, amiért eltitkoltam ön elől az igazságot. Hellyel kínálta vendégét, de ő maga továbbra is az asztalnak dőlve ácsorgott. Látta, hogy a Vámpír Herceget mennyire ámulatba ejti a szoba berendezése. – Három évszázaddal ezelőtt nagyon szerettem hajózni – adta meg a magyarázatot. – Persze, akkor még időm is volt rá. Ha hiszi, ha nem, jóval Vespucci és Kolumbusz előtt felfedeztem az Újvilágot. Landrote elképedve tekintett rá. – Ezt komolyan mondja? De akkor miért nem… ? – Miért nem az én nevem áll a könyvekben? – nevetett az Uralkodó. – Maga szerint, ki hinne egy vámpírnak? – Én! – Persze! Egy másik vámpír. De az emberek soha! Magamnak bizonyítottam azzal, hogy átszeltem az óceánt. Nekem ez elég. Ám van az én múltamnál fontosabb megvitatni valónk is. Hogy tegnap, annyi év

182

után, boldognak láthattam a lányomat, nekem többet jelentett mindennél. Ő az életem értelme. Ha lenne gyermeke, megértené, hogy miről beszélek! Landrote maga elé meredve komoran hallgatott. Az Uralkodó észrevette ezt a hangulatváltozást, ám úgy tett, mintha nem venne róla tudomást. – Megjegyezném – folytatta szándékosan az ablak felé pillantva –, hogyha Nira annak idején őszintén megvallotta volna nekem, milyen érzelmek fűzik magához, akkor most nem itt tartanánk. De nem hibáztathatom, mert félt az esetleges következményektől. Mindegy! Ami volt, elmúlt. Törődjünk inkább a jelennel! Válaszoljon nekem őszintén! Még mindig tiszta szívvel szereti őt, vagy csak azért töltötte vele az éjszakát, hogy nehogy megbántson engem? Landrote felemelte a fejét. – Az életemet adnám Niráért! Szeretem! Jobban, mint bárkit a világon! – Bárkit? – nyomta meg a szót Valera. – Igen! A vámpírvezér karba tette a kezét, és le sem vette szemét az ablakról. – Amennyiben nem untatom vele, elmesélnék önnek egy történetet. Egy spanyol nemesi származású vámpírról szól, aki régi jó ismerősöm, és aki sokszor megfordul Franciaországban. Ilyenkor rendszerint tiszteletét teszi egy egyedülálló szépségű hölgynél, ki mellesleg az erdő közepén lakik egy fakunyhóban. Nem volt ez másként tíz évvel ezelőtt sem, mikor is legnagyobb meglepetésére egy ötéves forma kislányt talált ott. Nyilvánvaló jelek mutatták, hogy a gyermek az asszonyé, és azt is, hogy nem embertől fogant, hanem vámpírtól. Landrote nyugtalanul fészkelődni kezdett a székében. Valera azonban nem figyelt rá. Ábrándos tekintettel mondta tovább a történet. – Az ismerősöm kérdőre vonta, mert pontosan tudta, hogy tilos a fajok közti keveredés, ám az asszony megtagadta, hogy felfedje a kislány apjának kilétét. A nemes végül bocsánatot kért a tapintatlanságáért, majd annak rendje és módja szerint elbúcsúztak, és ő a kísérőivel együtt visszatért Spanyolországba. Legalábbis a hölgy ezt hitte…

183

A herceg igencsak kezdte kényelmetlenül érezni magát. A vámpírvezér rátekintett. – Kissé elsápadt! Szolgálja ki magát nyugodtan! Landrote átment a szoba másik végébe, ahol kis csipketerítővel fedett asztalon egy fehér kancsó árválkodott félig töltve vérrel, körülötte négy pohárral. Öntött magának egy keveset, és hamar felhajtotta, de nem ült vissza a helyére. – Tehát ez a nemes és kísérete elrejtőzött az asszony kunyhójától nem messze, és vártak. Az éj beálltával egy idegen vámpír tűnt fel a bejáratnál. Hosszú, sötét színű köpenyt viselt, csuklyáját a fejébe húzta, hogy ne ismerjék fel. Habozni látszott, és nyugtalanul körbejárta a kunyhót. Végül mégiscsak rászánta magát, és bekopogott az ajtón. – „Ki az?” – szólt ki a hölgy. – „Landrote!” – felelte a csuklyás. Landrote arcszíne az ezalatt megivott három pohár vértől sem lett elfogadhatóbb. – Amennyiben emlékezetem nem csal – nézett felé Valera –, ezzel a névvel csak egy vámpír büszkélkedhet, és az maga! A herceg letette a poharat, és bátran állta a vezér sokatmondó tekintetét. – Nos, a spanyol nemes – gondolom, már kitalálta – én voltam. A szépséges hölgy Luena, a boszorkány, a gyermek pedig René, a kettejük leánya. Sok vámpír fordul meg Luenánál. Az, hogy bekopogott hozzá, még nem bizonyítana semmit. Ám amint ő ajtót nyitott, a kislány egyből odaszaladt önhöz. Maga leguggolt, magához ölelte és homlokon csókolta, ahogy azt az apák teszik. Azután bement a házba, és reggelig ki sem mozdult onnan. Landrote megkövültén hallgatta végig az elbeszélést. – Miért nem fogatott el azonnal? – Luena és a gyermeke szeme láttára? Ugyan! Ennyire kőszívűnek ismer? – És később, amikor elhagytam a kunyhót? – Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elfogatom a kísérőimmel. De azután meggondoltam magam, mert azt akartam, hogy önszántából jöjjön el hozzám. – De ha mindezt már tudta rólam, miért hagyta, hogy együtt legyek Nirával? Most már nem csak felségsértést követtem el, hanem törvényt

184

is szegtem! S ez a bűn, talán, még súlyosabb, mint az előző – odament az Uralkodóhoz és letérdelt előtte. – Tudom, hogy nem érdemiek kegyelmet, felség. De nagyon kérem, csak engem büntessen meg! Vállalom a felelősséget mindenért! Luena ártatlan, én tehetek mindenről, én akartam… Elhallgatott, és bűnbánóan hajtotta le a fejét. Valera szánakozva nézett rá. – Túl jól ismerem ahhoz Luenát, hogy tudjam, bármit elér, amit csak akar. Úgyhogy ne akarja elhitetni velem, hogy maga volt a hibás! Bár igen tiszteletreméltó, hogy képes lenne, akár az élete árán is megvédeni egy hölgy becsületét. Ha már a sajátján csorba esett, ugyan, mit veszíthet? Landrote feltekintett rá, és látta, hogy derűsen mosolyog. – Ezek szerint… – kezdte bizonytalanul. – Maga mindvégig tudta, hogy én… – Hogy ártatlan? Csak feltételeztem. Na, álljon fel végre, maga szívtipró! A vámpír felállt, és visszaült a székébe. – Mellesleg nem ön az egyetlen, akinek leánya van egy halandótól. Nira születése után hoztam azt a törvényt, ami megtiltja a fajok közti keveredést. Mindezt azért, mert a nők többsége belehalt a szülésbe, és gyermekeik sorra halva születtek. De önre visszatérve, kétlem, hogy annak idején a családalapítás utáni vágy foglalkoztatta volna. Nem! Azzal volt elfoglalva, hogy mentse a bőrét, és kitérjen a vámpírvadászok útjából. Ám Luena magába szeretett, és nem akarta elengedni. Legalábbis számomra ez a leg-logikusabb magyarázat arra, miért van egy közös gyermekük. – Azért ebbe nekem is volt némi beleszólásom! – ismerte el Landrote. – Meg kell valljam, hogy én is beleszerettem. Nirát akkor már évtizedek óta nem láttam, és Luena mindig kedves volt hozzám, mi több megmentette az életemet, amikor megsérültem. De hogy miért pont engem választott a több ezer vámpír közül, akiket meggyógyított, az még mindig rejtély számomra. – Tényleg nem tudja? – hökkent meg Valera. – Nem! – mondta ártatlan képpel Landrote.

185

– Pedig igazán egyszerű a magyarázat: egyetlen vámpír sem büszkélkedhet ilyen szép metszésű arccal és ilyen tökéletes testalkattal, mint amilyennel ön. Ne piruljon el, mert tudja, hogy igazam van! Ebben a korban már igazán megengedhetem magamnak, hogy kimondjam, amit gondolok. Mellesleg, csak hogy tudja, a Vámpír Hercegeket nemcsak bámulatos erejükről lehet felismerni, hanem rendkívüli szépségükről is. Landrote kételkedve meredt rá. – Sejtem, mire gondol! – kacagott Valera. – Hogy akkor én miért úgy festek, mint egy korosodó spanyol nemesember?! – Azt hiszem ön… meglehetősen… – Öreg! – fejezte be helyette a vezér. – Nem ezt akartam mondani! – tiltakozott a herceg. – De erre gondolt! Landrote zavartan fordította el a tekintetét. – Nem minden az, aminek látszik… – mondta sejtelmesen Valera. A vámpír összevont szemöldökkel, lassan visszafordult felé, ám a látványtól megdermedt ereiben a vér. Mert aki az asztalnak támaszkodott, az már nem a vámpírvezér volt. Ugyan Valera ruháit viselte, és a termete is megegyezett az övével, ám az arca egy alig húsz évet megért jóképű fiatal férfi vonásait tükrözte. Hátrafésült, összekötött dús tincsei sötétbarnán csillogtak az ablakon betűző nap fényében; szemöldöke és vékony bajusza majdnem fekete, arca sápadt, szabályos és enyhén hosszúkás volt; orrának és ajkának éles vonala nemességet sugárzott. Alakja egyszerre volt kecses és erőteljes. Landrote felpattant, és egészen az ajtóig hátrált. Megpróbálta kinyitni, de az zárva volt. – Ne féljen tőlem! – szólalt meg az idegen Valera hangján. Az ifjú herceg döbbenten bámult a lassan felé közeledő egyénre. – Valera? – kérdezte halkan. – Mégis, mit hitt, ki vagyok? Landrote kétszer-háromszor körbejárta, és tetőtől talpig végigmérte. – Ez lehetetlen! – Pedig ez az igazi arcom! – mosolygott rá az Uralkodó. – Nem értem…!

186

– Azért nézek ki korosodó vámpírnak, mert így nagyobb a tekintélyem az alattvalóim előtt. Tizenkilenc évesen lettem vámpír, és tizenkét év elteltével tudtam meg magamról, hogy Vámpír Hercegnek születtem. A külsőm azóta mit sem változott. Ne nézzen rám olyan rémülten! Minden halhatatlan képes öregíteni és fiatalítani a vonásait és a testét, ha a szükség úgy kívánja, még maga is! Általában akkor vedlek vissza önmagammá, amikor hölgy társaságban vagyok. Védence végre felnevetett. – Szóval, ezért rajongják körül a szebbnél szebb lányok?! – Ha önt oly fiatalon tették volna vámpírrá, mint engem, akkor megértené, miért folyamodtam ehhez a módszerhez. Hiába győztem le az akkori Uralkodó Herceget, a Charmatia tagjai úgy néztek rám, mint egy taknyos kölyökre. Akkor kezdtem el öregíteni magam. Először csak pár évvel néztem ki idősebbnek, később pedig felvettem azt az arcot, amelyet már ismer. Megkérdezhetem, ön hány éves volt, amikor a tanítója megitatta a vérével? – Harminckettő. Valera ebben a pillanatban visszaváltozott korosodó önmagává. – Nem is képzeli, milyen szerencsés. Hiszen már most mekkora tekintélye van a híveim körében! De térjünk csak rá látogatásának okára! Martinez azt mondta, beszélni akar velem I nézett rá érdeklődve, mialatt újból elhelyezkedett az íróasztala mögötti kényelmes székben, Landrote pedig vele szemben ült le. – Elnézést kérek, amiért nem hagytam szóhoz jutni. – Csupán azt szeretném megtudni, milyen tervei vannak velem? – Hogy érti? A herceg előrehajolt, és szigorúan a szemébe nézett. – Pontosan tudja, hogyan értem! Valera szórakozottan pödörgette vékony bajuszát. – Nira mennyit mondott el? – Szavaiból az derült ki, hogy lenne megoldás a párbaj elkerülésére. Hozzátette, hogyha többet akarok megtudni, forduljak magához. Valera magatartása egészen megváltozott. Addig derűs arcán mély barázdák jelentek meg, s egész testtartása nyugtalanságról árulkodott. – Akkor talán vágjunk a közepébe! – indítványozta gondterhelt hangon. – Hallott már valaha Xakratról?

187

Landrote keresztbe tette lábát a térdén, és töprengve simogatta az állát. – Xakrat… – suttogta. – Ismerős a név, de most nem jut eszembe a viselője. – Pedig ő ismeri magát! – vonta fel a szemöldökét az Uralkodó. Kinyitotta az előtte fekvő díszes irattartót, kivett belőle egy feltört, sárgás színű pecséttel ellátott borítékot, és átnyújtotta. – Bontsa ki nyugodtan! A fiatal vámpír előbb alaposan megnézte a pecsétet, ami egy szívbe mártott tőrt ábrázolt, majd felnyitotta a borítékot, és előhúzott belőle egy fekete tintával, vámpírnyelven írt levelet, melynek első sorai ezek voltak: A mindenkori Uralkodó Hercegnek, Xakrat fejedelemtől – Fejedelem? – pillantott fel Landrote. – Annak nevezi magát! – mondta blazírt mosollyal Valera, mintha egy elmeháborodottról lenne szó, aki komoly orvosi segítségre szorul. – Az én szememben azonban ő csak egy koszos kis féreg. Legyen szíves, olvassa fel hangosan! Meg fogja érteni, miért beszélek így róla! A vámpír visszatekintett a levélre, és olvasni kezdte a tartalmát. Természetesen folyékonyan beszélte saját fajának anyanyelvét, így nem okozott számára gondot a szöveg megértése. Hódolatom Felségednek! Habár személyesen még nem találkozhattunk, távoli csodálójának tartom magam. Sajnálattal fogadtam a hírt, miszerint vendégét, Landrote herceget, nem sikerült megöletnem. Még így sem, hogy a legügyesebb bérgyilkosomat küldtem el hozzá. Személyes okok vezéreltek abban, hogy ezt megpróbáljam; és ha nem is alakult minden úgy, ahogy elterveztem, nem esek kétségbe> mert tudom, hogy ön nagylelkű, s kiadja nekem ellenségemet. Ha átadja az ifjú herceget, akkor sok kellemetlenségtől kímélheti meg önmagát. Ám amennyiben nem tesz eleget kérésemnek, úgy mind önre, mind reá kínhalál vár. Az

188

udvarházát porig égetem, az alattvalói engem szolgálnak majd, és gyönyörű leánya, Nira, az én ágyasom lesz. Fontolja meg az ajánlatomat, hisz nem kérek túl sokat! Elküldök önhöz húsz felfegyverzett vámpírt, akik majd elhozzák nekem Landrote-ot. Előre is köszönöm, őszinte híve: Xakrat Landrote a levél végére érve egészen elsápadt. Megrázta az a hideg kegyetlenség, ami az írásból áradt. Még egyszer végigfuttatta szemét a sorokon, majd felnézett Valerára, ki rezzenéstelen arccal nézett vissza rá. – Tehát erről lenne szó?! Elismerem, ez is egy megoldás arra, hogy elkerüljük a párbajt. Nem ismerem Xakratot, és nem tudom, mivel haragítottam magamra, ám meg kell mondjam, nem is vagyok rá kíváncsi. De ha ön úgy dönt, hogy átad engem, csak hogy a lányát megoltalmazza, szó nélkül föláldozom magam érte… – szünetet tartott, majd lehajtotta a fejét, és csendesen hozzátette: – És önért is! Valera lassan felemelkedett székéből, odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Vonásai egészen ellágyultak, s könnyekig hatot-tan nézett az ifjú vámpírra. – Minduntalan ámulatba ejt az ön lovagias viselkedése. Nemeslelkűség, önfeláldozás… Pont olyan, mint amilyen én voltam egykoron. Landrote ráemelte tekintetét, s értetlenül meredt az Uralkodó könnyáztatta arcára. – Nem fog átadni neki? – Nem! – mondta Valera eltökélten. – Meg sem fordult ilyesmi a fejemben. A védelmem alatt áll, s ezen semmi sem változtathat. Csupán érdekelt, hogy miként fog reagálni a levélre. Megbizonyosodtam a hozzám való hűségéről és arról, hogy közösek a céljaink. És természetesen Nira iránt érzett őszinte szerelméről is tanúságot tett. A vezér letörölte könnyeit, visszavette a levelet, és leült a vendége melletti székre. A hercegnek sokat jelentettek Valera szavai. Érezhetően megkedvelték egymást, s olyasfajta bizalom és barátság alakult ki

189

kettejük között, amire eddig még nem volta példa. Hiszen az Uralkodó és a Vámpír Herceg mindig csak egymás ellenfelei lehettek. – És mik lennének azok a közös célok? – érdeklődött valamivel felszabadultabban Landrote. – Először is felfedem ön előtt, kicsoda Xakrat valójában, és hogy miért akart az életére tömi. Ő egy nagy hatalmú, kegyetlen és vérszomjas vámpír. Jelenleg Skóciában él, ott rendezte be székhelyét. Befolyása folyamatosan növekszik, mostanra már több száz hívet tudhat a magáénak. – Vámpír Herceg? – Ugyan! – legyintett Valera. – Egy újabb Vámpír Herceg csak akkor születik, ha kettőnk közül meghal valaki. – Igaz! De akkor hogy lehet ennyi híve és ilyen ereje? – Az ereje megkérdőjelezhető! Inkább arról van szó, hogy jó szónoki képességgel áldotta meg a természet, és sok vámpírt megszédít a hazugságaival. Egyre inkább ellenem hangolja az alattvalóimat, és maga mellé állítja őket. – Le akarja önt taszítani a trónról? – kérdezte elhűlten Landrote. – Kémeim jelentése szerint ez a végső célja. Persze, tisztában van vele, hogy ezt nem fogom ölbe tett kézzel nézni. Tudomást szerzett az ön ittlétéről, de azt hiszi, én hívattam ide, hogy szövetségre lépjünk egymással. Ha így lenne, a helyében én is nadrágot váltanék – vigyorodott el –, mert egy Vámpír Herceggel még csak elbánhatna valahogy, ám kettővel… Ezért küldte azt a lányt, aki cselédnek álcázva kis híján végzett is önnel. A levele azt sugallja, mintha magával lenne elszámolni valója, s régi ellenségek volnának… – De akkor miért nem magát akarta megöletni? Nem mintha jobb lenne a közérzetem attól, ha így történt volna! – Mert ha én gyilkosság áldozata leszek, akkor azon nyomban önt nevezik ki Uralkodó Hercegnek, és a kívánsága, hogy hatalomra jusson, nem teljesül. – És a felségsértés, amit elkövettem? – nézett rá meghökkenten Landrote. – Ebben az esetben a Charmatia felmentette volna a vádak alól, hiszen a trón nem állhat üresen. El kell ismernem, hogy Xakrat jól taktikázik. Először az alattvalóimat állítja félre, majd a

190

szövetségesemet, végül pedig a testőreimet. Ha védtelen vagyok, akkor már nem lesz nehéz elbánnia velem! Az idő, sajnos, neki dolgozik, mert fiatalabb én sem leszek. A bérgyilkos és a levél figyelmeztetés volt arra, hogy ideje átadnom a helyem a fiatalabb korosztálynak, és ebben teljes mértékben egyetértek vele. Landrote nem akart hinni a fülének. – Lemondana a trónról Xakrat javára? – Nem az övére… – Valera enyhén előredőlt székében, és mélyen a szemébe nézett – … hanem az ön javára, felség! A fiatal herceg percekig hallgatott. Sok mindenre felkészült, ám hogy a beszélgetés ilyen fordulatot vesz majd, arra egyáltalán nem gondolt. Annyira meglepődött, hogy hirtelenjében fel sem fogta az Uralkodó kijelentésének súlyát, s ezért csak nagyon lassan tudatosult benne, hogy tulajdonképpen miről is van szó. – Maga megőrült! – ennyit bírt csak válaszolni. – Az eszemnek semmi baja! – mosolyodott el Valera. – Tréfál velem? – Úgy nézek ki? – Most azt kívánja tőlem, hogy ölessem meg egy bérgyilkossal? Mert ahogy azt az imént említette, ez lenne az egyetlen lehetőség arra, hogy trónra kerülhessek anélkül, hogy a Charmatia felelősségre vonna korábbi bűneim miatt. – Nem szándékozom még elhagyni ezt a világot! Landrote úgy érezte, a vámpírvezér szórakozik vele, ezért kezdte elveszíteni a türelmét. Nem sok választotta el attól, hogy felálljon, és egyszerűen kisétáljon az ajtón. – Kifejtené bővebben, hogy egész pontosan milyen megoldást eszelt ki? – Ahhoz, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon, először össze kell hívnom a Charmatiát, fel kell ajánlanom a lemondásomat, ugyanakkor ki kell neveznem az örökösömet. Amennyiben mindkét javaslatomat elfogadják, úgy nem lesz már akadálya annak, hogy ön az örökömbe lépjen. – Téved, felség! – sóhajtotta Landrote. – Először is engem kellene meggyőznie! És az nehéz lesz, mert ismeri az álláspontomat.

191

Felállt és az ablakhoz sétált. A dolgozószobából pompás kilátás nyílt a kopár dombokra és a távoli, erdőkkel tarkított hegyekre. – Mielőtt kapásból nemet mondana, hallgasson végig! – kezdte csendesen Valera. – Ezidáig három Vámpír Herceget öltem meg, hogy megtarthassam a hatalmamat. Valamennyien olyan eszméket hirdettek, amelyek ha megvalósulnak, könnyen kihalhatott volna a fajtánk. Semmi mást nem tartottak szem előtt, csak a saját érdekeiket. Hálát adok a sorsnak, hogy volt elég erőm legyőzni őket. De maga… annyira más, mint ők! – elhallgatott és feszülten figyelte vendégét, aki továbbra is mereven bámult kifelé. – Önben megvan mindaz, ami ennyi idősen bennem is megvolt: tettrekészség, megfontoltság, igazságszeretet és főként a becsület. Mennyit vártam, hogy rátaláljak arra a személyre, aki végre átveheti a helyemet, s lám itt van! – Nem vagyok alkalmas rá! – fordult felé a herceg. – Még mindig nem bízik eléggé önmagában! – Talán már nem is fogok! Fogalmam sincs, miként kell gyakorolni a hatalmat. Ez nem az én világom! Mint uralkodó, nagyon hamar elbuknék. Valera felsóhajtott. – Mennyi idős, Landrote? A vámpír meghökkenten pislogott rá. – Nem értem, miért fontos ez. – Csak érdekel… – vont vállat a vámpírvezér. – Az emberi életemet is beleszámítva, egész pontosan százhuszonnégy éves vagyok. – Tehát még gyerek! Landrote-ból egyszerre kitört a nevetés, és Valera örömmel látta, hogy sikerült oldania a feszültséget. – Gúnyolódik velem? – Távol álljon tőlem! – kacagott Valera. – De lássa be, igazam van! Nekünk az idő egész mást jelent, mint az egyszerű halandóknak. A vámpíroknál négyszáz év agg kornak, míg az ön éveinek száma gyerekkornak számít. Lehet ön a legerősebb vámpír a földön, mégis jó pár évet meg kell még érnie ahhoz, hogy felnőttnek számíthasson köztünk. – Elárulná végre, hogy mire akar kilyukadni?

192

– Természetesen, nem véletlenül tudakoltam a korát. Törvényeink világosan kimondják, hogy amíg a Vámpír Herceg nem tölti be százharmincadik életévét, nem ülhet trónra; addig egy másik, régensnek kinevezett személy uralkodik. Ugyanakkor az ő feladata az is, hogy felkészítse a trónörököst eljövendő életére. Önnek még hat éve van addig. És ha elfogad engem mentorának, akkor megtanítom mindarra, amit tudnia kell, és esküszöm, olyan Uralkodó Herceget faragok magából, amilyet még nem látott a világ! Landrote háttal az ablakpárkánynak támaszkodva meredt maga elé. Valera odament hozzá, és szigorúan a szemébe nézett. – Mit kell még termem, hogy elfogadja az ajánlatomat, és elfoglalja végre az önt megillető helyet?! – Azalatt a hat év alatt itt kellene élnem? – Amíg megtanulja, miként döntsön fontos ügyekben, és miként gyakorolja majdani hatalmát, valóban muszáj itt tartózkodnia. E tekintetben nagyon szigorúak a szabályaink! Landrote egy dühös pillantás kíséretében az ajtó felé indult. – Nem fog évekre bezárni ide. Akkor már inkább a halál! – És Nira? – szólt utána emelt hangon Valera, mire Landrote megtorpant. – A lányával akar zsarolni? – Ne legyen ennyire bolond! Nem akarhat meghalni! – És mi van, ha nekem ez minden vágyam? – csattant fel visszafordulva a herceg. Már túlságosan dühös volt ahhoz, hogy megválogassa a szavait. – Mi van, ha már semmi sem érdekel? Ezerszer elátkozom a napot, amikor megfogant bennem az ötlet, hogy vámpír akarok lenni! – Keserű szavak – sóhajtotta a vezér. – A lánya miatt tettem. Nira miatt, akit maga aljasul felhasznált a céljai érdekében! Tudta, hogy nem fogok ellenállni neki, ha újra találkozunk. – Szüksége van önre, ahogy nekem is! – az Uralkodó hangjába csöppnyi kétségbeesés vegyült. – Maga nélkül esélyünk sincs Xakrat ellen! Elfáradtam, értse meg! Nem vagyok már olyan erős, mint egykoron. Ám ha összefogunk, ketten legyőzhetjük. És akkor feleségül veheti Nirát is, ha akarja.

193

Landrote végignézett rajta. Még sosem látta ennyire megtörtnek. Ő az a vámpírvezér, akire mindenki felnéz, kinek minden szava parancs, akiért bolondulnak a nők, és akiért ezrek áldoznák az életüket… Tekintélyt sugároz, és mégis… a nagy hatalmú Valera, akinek egyetlen csettintésére százak feje hullik porba, most őneki könyörög! Percekig csak álltak és bámulták egymást. – Nem! – mondta kimérten Landrote, és keze már a kilincsen volt. – Ha így dönt, sosem kapja vissza az emlékeit! A vámpírifjú keze lehanyatlott a kilincsről. Teljes értetlenséggel nézett Valerára, aki láthatóan élvezte, hogy végre felkeltette az érdeklődését. – Úgy látom kimondtam a varázsszót! – Mire céloz? – kérdezte Landrote, és lassan megindult felé. – Csak arra, hogy én vagyok az egyetlen, aki visszaadhatja önnek elveszett emlékeit. – Nem hiszek magának! Ilyesmire senki sem képes! – Én igen! – Hogyan? – suttogta reménykedve a vámpír. Valera egy lapra tett fel mindent. Jól tudta, hogy ez az utolsó adu, amit kijátszhat. – Mikor a párbaj során Sanchez magába szúrta a kardját, és ön elvesztette az eszméletét, akkor Nirát szólongatta. – Így volt! – És látta is őt? – Láttam, de nem csak őt – s ezen eltöprengett egy kicsit. – Olyan volt az egész, mintha visszamentem volna az időbe, abba a korba, amikor még ember voltam. Láttam a házat, ahol születtem, embereket, akik megérkeznek vagy távoznak onnan… Még soha nem sikerült ennyi mindenre visszaemlékeznem. Rátekintett Valerára, aki önelégülten hallgatta őt. – Ön tudta, hogy láttam ezeket a dolgokat! – Igen, tudtam – válaszolt határozottan a vámpírvezér. – És azt is, hogy mi ennek a magyarázata. Az ezüst okozta sérülés legtöbbször furcsa dolgokat vált ki belőlünk, vámpírokból. Egyeseknek rémképei vagy víziói lesznek, és akadt már olyan is, aki beleőrült abba, amit látott. Önnel könyörületesebben bánt a sors, mert lidércnyomások

194

helyett múltbéli képek jelentek meg, és így visszaemlékezhetett elfeledett dolgokra. A hercegre nagy hatást gyakoroltak az Uralkodó szavai. Visszagondolt mindarra, ami eddig eszébe jutott, majd felsóhajtott. – Ha ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megtudjam, ki voltam régen, akkor nyugodtan döfje csak belém a kardját! Valera megütközve nézett rá. – Döfjem magába a kardomat, csakhogy átélje, amit akkor? Nem, Landrote! Egyrészt nem áll szándékomban megölni, másrészt nem egészen erre a megoldásra gondoltam. Van egy kevésbé durva módja is az emlékek előhívásának. A fiatal vámpír légzése egyszeriben felgyorsult. – Mi lenne az? A vámpírvezér nekidőlt az ablakpárkánynak, és átható tekintetét belefúrta Landrote fekete szemeibe. – A hipnózis! – válaszolta csöndesen. – Mióta csak megosztotta velem, hogy emlékezetkiesésben szenved, azóta gondolkodom rajta, miként segíthetnék magán. A hipnózis egy olyan tudományág, amelyet a halandók csak most kezdenek felfedezni, ám még nem tudják, mire lehetne használni. – Ez ugyanaz a módszer, mint amit akkor éltem át, amikor először a szemébe néztem? – Több annál! Mert akkor csak az érzéseit akartam felkutatni, és az utolsó pillanatban elfordítottam a tekintetemet. Ha nem teszem, akkor hipnotikus álomba merült volna, és csak az én parancsomra ébredt volna fel. – És mennyire hatásos ez a módszer? – puhatolódzott tovább, észre sem véve, hogy Valera lassan eléri, amit akar. – Mindenesetre hatásosabb, mintha kardot döfnék a hasába! Ám legalább olyan fájdalmas is. Testileg természetesen semmit sem érez, ám lelkileg annál megterhelőbb. Előfordult már, hogy az alany nem ébredt fel többé, de olyan is akadt, akinek visszatértek az emlékei. Landrote percekig sápadtan bámulta a hajópadlót, majd térdre borult a vezér előtt. Valera ekkor már tudta, hogy győzött, ám a boldogság amit érzett, nem tükröződött az arcán. Továbbra is méltóságteljesen szemlélte

195

vendégét, aki megalázkodva, könnybe lábadt szemekkel könyörgött neki. – Esedezve kérem, felség, segítsen rajtam! Bármit kér, megteszem! – Nagyon jól tudja, mi az, amit kérek! – tartott ki makacsul Valera. – Miért kínoz? – Valamit valamiért! – Maga zsarol engem! – Azt teszem, amit helyesnek gondolok. – Értse meg, hogy nem lehet!!! – Akkor nincs miről tovább beszélgetnünk, Landrote! Visszatérhet Franciaországba. Egy héten belül értesítést kap a párbaj időpontjáról, és azzal a tudattal fog meghalni, hogy elszalasztotta az egyetlen lehetőséget, amellyel visszakaphatta volna az emlékeit. Most távozhat! A Vámpír Herceg teljesen összetört, alig tudta visszafojtani zokogását. Valerának elszorult a szíve, hogy így kellett látnia őt, de nem mutathatta ki, mennyire bántja mindaz, amit mondania kellett védencének. Hiszen csak is így vehette rá arra, hogy igent mondjon. Landrote-nak valamelyest sikerült összeszednie magát. Felemelte fejét, és könnytől fénylő arccal nézett az Uralkodóra. – Rendben van! – mondta halkan. – Elfogadja a feltételeimet? – Igen! – most már bármire képes lett volna, csakhogy szembenézhessen a múltjával. Valera végre fellélegzett, majd leguggolt a megtört ifjú elé, és óvatosan kisimította az arcából a szemébe lógó fekete tincseket. – Azt gondolja, szörnyeteg vagyok, ugye? – Nem! – törölte meg a szemét Landrote. – Ön fajunk érdekeit tartja szem előtt. Megértem! A helyében én is ezt tettem volna… – Örülök, hogy így látja. És tudom, mennyire fél ettől az egésztől, de higgye el, nem lesz egyedül! Mindannyian maga mellett állunk, és segíteni fogjuk. Négyszáz év tapasztalatával a hátam mögött, azt hiszem, keresve se találhatna nálam jobb tanárt. Nira sírig hű imádattal rajong magáért. A testőrség tagjai és az alattvalóim is a szívükbe zárták. Kell ennél több? Azt a hat évet pedig ne úgy fogja fel, mint valami börtönbüntetést! Nem abból fog állni, hogy egy bezárt szobában

196

könyveket magol. Sok időt töltünk majd az udvarházon kívül is. Eljárunk vadászni, bálokat rendezünk, egyszóval jól érezzük magunkat. – De a szülőföldemre nem térhetek vissza! – Csak amíg el nem éri nagykorúságát. Utána oda helyezi a székhelyét, ahová csak akarja. – Komolyan mondja? – Hazudtam önnek valaha? – kérdezte mosolyogva Valera. – Az Uralkodó Herceg, akit én annak idején legyőztem, Portugáliában élt, de nekem eszemben sem volt ott maradni, hiszen spanyol vagyok. Sokan azt gondolják, milyen jó nekünk hercegeknek. Múlatjuk az időt, néha törvényeket hozunk, lógatjuk a lábunkat, mert beleszülettünk a jóba. Nem is hiszik, mekkora felelősség terhel minket. Néha úgy érzem, összeroppanok e súly alatt, de aztán mégis felülemelkedek rajta, mert tudom, az a sorsom, arra teremtettem, hogy a vámpírok vezére legyek, és vigyázzak a népemre. És ez büszkeséggel tölt el. – Soha nem gondolt rá, hogy más utat válasszon? – pillantott rá szomorúan Landrote. – Sokszor megfordult a fejemben. De elárulok magának valamit: nincs még egy olyan szép a földön, mint a reggel, pedig ez az álmoknak is a végét jelenti… Megértette, mit akartam ezzel mondani? A herceg határozottan bólogatott. – És most szeretnék ön elé tárni egy vallomást – suttogta Valera, és olyan őszintén s gyengéden nézett az ifjú vámpírra, mint eddig soha. – Ugyan még csak kevés ideje ismerjük egymást, de én már most úgy tekintek önre, mint a gyermekemre. És csak reménykedni tudok benne, hogy idővel már nem a vámpírvezért látja majd bennem, hanem az apját. Ha megengedné, hogy fiammá fogadjam, akkor talán még nagyobb nyomást gyakorolhatnék a Charmatiára. Landrote hirtelen nem is tudta, hogy mit feleljen. Valera eddig is elhalmozta őt a figyelmével és a szeretetével. És ő is egyre jobban megkedvelte az idős vámpírt. – Mélyen meghat engem, felség! Sok mindenért hálával tartozom… De önnek már van gyermeke, és nekem is van apám. – Ha jól sejtem, a szülei már rég nem élnek. – Nem a vér szerinti apámra gondoltam – mosolyodott el –, hanem arra a személyre, aki már több mint húsz éve vigyázza lépéseimet.

197

Mellettem van, amikor szükségem van rá, a védelmemre kel, ha bajba kerülök. És egy alkalommal, mikor súlyosan megsérültem, a saját vérével itatott meg, hogy életben tartson. Napokig ápolt és vigyázott rám… Leült a földre, felhúzta a lábait, és átkulcsolta a térdeit. Valera szintén így tett, és érdeklődve hallgatta őt. – Eleinte egyszerű barátságnak indult. Később viszont egyre inkább úgy éreztem, hogy apáskodik felettem. Ez akkor még zavart egy kicsit, de mára teljesen hozzászoktam. Lenne is egy kis hiányérzetem, ha nem hallhatnám naponta a dorgálásait. – Jean-Francois de Leroy grófról beszél? – kérdezte Valera némi megvetéssel a hangjában. – Bocsásson meg, de a mai napig nem értem, hogy bízhat meg abban a vámpírvadászban. – Sok időbe tellett, mire kialakult köztünk a bizalom. Először csak kölcsönös tiszteletet éreztünk egymás iránt, mert mindkettőnknek nagyon új volt ez a helyzet. Aztán egyre többször keresett fel. Rendszerint ő beszélt, én pedig hallgattam, hiszen nehezemre esett megnyílni egy ember előtt. Gyakran előfordult, hogy megvendégeltük egymást. Nappal ő vadászott, s mire eljött a találkozó ideje, egy őzzel, nyúllal vagy fácánnal várt rám. Élve fogta el valamennyit, hogy még melegében kiszívhassam a vérüket. Utána tüzet rakott, megsütötte őket, és elfogyasztotta a húsukat. Éjszaka pedig az én dolgom volt, hogy meglepjem pár ínycsiklandozó falattal. Bár sosem értettem, mi a jó az evésben. Egyszer megkóstoltatta velem a malacsültet, de nyomban ki is köptem. Szerintem undorító! – A grófnak bizonyára ugyanez lehet a véleménye a vérről – jegyezte meg Valera. – Igen! – kacagott Landrote. – Rávettem, hogy igyon pár kortyot, de utána a hányinger kerülgette. Azt mondta, inkább megmarad a saját érlelésű vörös boránál. Jót derültünk ezen. A bizalom az ő részéről hamarabb megvolt. Tudta, hogy nem fogom bántani, de én sokáig csak a vámpírvadászt láttam benne, aki ugyan megkímélte az életemet, ám tartottam tőle, hogy egyszer, talán, meggondolja magát. Egy alkalommal túlságosan óvatlan voltam, csapdába estem, és foglyul ejtettek a vámpírvadászok. Egyszerű, vékony acélkarókat használtak, de az is elég volt arra, hogy ártalmatlanná tegyenek. Félig aléltan feküdtem

198

a földön. Rengeteg vért vesztettem, semmi erőm nem maradt. Épp készültek, hogy levágják a fejemet, amikor Jean-Francois előlépett a fák közül, és rájuk támadt. Voltak vagy tízen, ő mégis egymaga állt ki ellenük, és pár perc leforgása alatt végzett is velük. Majd odajött hozzám és fölém hajolt. Sosem felejtem el az arcát: szemeiben aggodalom tükröződött. Hamar kihúzta belőlem a karókat, azután felvágta a csuklóját, és a számra nyomta. Nem akartam meginni a vérét, próbáltam ellökni a kezét, de rátérdelt a karjaimra. Halkan beszélt hozzám, nem emlékszem arra, mit mondott, de megnyugtatott a hangja. Már nem küzdöttem ellene. Hagytam, hogy cseppen-ként töltse belém az életet. Miután bekötözte a csuklóját, leült mellém, és csak néztük egymást. El akartam mondani, mennyire hálás vagyok neki, de kért, hogy ne beszéljek. Az arca lassan elhomályosult előttem, elájultam. Mikor magamhoz tértem, abban a barlangban feküdtem, amelyet gyakran használtam rejtekhelynek. Jean-Francois még mindig mellettem volt, fogta a kezem, és vigyázott rám. Egy teljes napot aludtam át, s közben többször is megitatott a vérével. Azóta bízok benne. És a baráti szeretet akkor kezdett átalakulni valami mássá. Tudja, ő elveszítette a gyermekét, és ahogy idősödött, egyre inkább a fiát látta bennem. A vámpírvezér elmélázva vakargatta az állát. – És megosztották egymással az érzelmeiket? Landrote bánatosan sütötte le a szemét. – Nyíltan még nem. Azt hiszem, félünk megtenni, hiszen egy halandó nem szerethet gyermekeként egy vámpírt, és ez fordítva is igaz. – Nem értünk egyet! Az önök kapcsolata igazán… – Furcsa? – Én inkább különlegesnek mondanám. – Ha úgy vesszük, én lehetnék az ő apja – tárta szét a karját a herceg. – Hiszen több mint fél évszázaddal vagyok idősebb nála. – Részben igaza van – ismerte el az Uralkodó. – De nálunk vámpíroknál a kor egy bonyolult fogalom. Annyi idősek maradunk, ahány évesen vámpírokká váltunk. Csak a gondolkodás-módunk változik, ám mind a testünk, mind pedig a lelkünk fiatal marad. Önnek még nagy szüksége van a szülői szeretetre. Ne is próbálja tagadni, hogy vágyik a gróf apai gyengédségére és oltalmára! Ez így van rendjén. És

199

ne érdekelje, ha bárki mást állít, vagy kifogásolja ezt a kapcsolatot! Mert amit maguk egymás iránt éreznek, az csodálatos és egyedülálló. Landrote kis időre újra átélte gondolatban a Jean-Francois-val töltött időszakot. Hiányoztak neki a hosszú beszélgetések, az éjszakai kóborlások, a baráti óvódások, és a párbajok, amikor hagyta, hogy a gróf legyőzze, majd jót nevettek az egészen. – Egyszer – szólalt meg percek múlva – mikor kimerített az éjszakai vadászat, hajnal tájt lefeküdtem az avarba. Jean-Francois mellém telepedett és vigyázott rám, mint minden ilyen alkalommal. Fordított helyzetben, éjszaka, én ugyanezt tettem. Valószínűleg azt hihette, hogy már alszom, mert éreztem amint fölém hajol, megcirógatja az arcomat és a hajamat, majd a fülembe súgja: „Aludj csak, kisfiam! Apád vigyáz rád!” – Nem akarom tehát megbántani önt, felség, de… – Landrote! – szólt közbe halkan Valera. – Az én érzelmeim ettől még nem változtak. Nem akarom összetörni Leroy gróf szívét, de a Charmatiát könnyebb lenne meggyőzni, ha önt hivatalosan is gyermekemmé fogadnám. Ha gondolja, a gyűlés után személyesen beszélek Jean-Francois-val, és elmagyarázom neki a helyzetet. – Megtenné? – kérdezte ragyogó arccal a vámpírifjú. – Természetesen! Mindezek után már nagyon szeretném megismerni őt. És hát… inkább legyen két apja, mint egy sem! Nemde? Egymásra mosolyogtak, majd feltápászkodtak a földről. – Mikor tudna hipnotizálni? – nézett rá reménykedve Landrote. – Ma semmiképp! Tiszta fej szükségeltetik hozzá. Ez önre éppúgy vonatkozik, mint rám. Holnap keressen fel ebben az időpontban, kipihenten, ha lehet! És akkor megpróbáljuk. A Vámpír Herceg meghajolt, és az ajtó felé indult. – Landrote! – szólt utána a vezér. – Nem garantálhatom, hogy már az első alkalommal visszanyeri az emlékezetét, de másodszorra vagy harmadszorra sikerrel járunk. – És ha mégsem? – Akkor nem kell elfoglalnia a trónt! Védence nem tudta megállni nevetés nélkül. – Hogy lehet ennyire biztos a dolgában? Valera csak sejtelmesen mosolygott, miközben deresedő bajuszát simogatta. S ahogy nézte a szobából távozó vendégét, néhány pillanatra

200

őt is magával ragadták a múlt emlékei, mint a tajtékzó hullámok, amelyek egy volt kalózkapitány fölé tornyosulnak…

201

Sötét szárnyak – Megmondtam, hogy apám nem akar majd végezni veled! – mondta halkan Nira. A hold akkor kelt fel, és ezüstös fénye bevilágította a hálószobát, ahol Landrote és a vámpírlány összeölelkezve feküdtek a baldachinos ágyban. Órák óta beszélgettek. A vámpír elmesélte neki, mi történt vele a hosszú évek alatt, amíg nem találkoztak. Beszélt neki Jean-Francois-hoz fűződő barátságáról, Luenáról és Jean-Briant-ról is. Renéről szándékosan nem mondott semmit, mert szégyellte, hogy tulajdon leánya szerelmes belé. Azután beavatta abba, amit Valera mondott neki Xakratról, és a tervéről, miszerint lemond a trónról. Megemlítette a hipnózist is, amivel végül az Uralkodó rávette őt, hogy megtegye, amit akar. – Igazad volt, Nira! – ismerte el a herceg. – De hogy Valera pont ezzel fog térdre kényszerítem… – Őt is meg lehet érteni. Félt engem. Olyas valakinek akarja átadni a hatalmát, aki a fajunkat és engem is meg tud védeni. – Szerinted én lennék a legmegfelelőbb erre? Nira felkönyökölt, és csillogó szemekkel tekintett szerelmére. – Láttam, hogyan harcoltál Sanchez ellen. Xakratnak esélye sem lenne. – Ott voltál? – csodálkozott Landrote. – Bizony! Apám parancsolt rám, hogy vegyüljek el a tömegbe, nehogy megláss engem. De amikor Sanchez rád támadt, nem bírtam tovább: áttörtem a többiek között, és hozzád rohantam, de addigra már eszméletlen voltál. Én itattalak meg vérrel, és melletted voltam, míg magadhoz nem tértél. Mikor hallottam, hogy a nevemet suttogod,

gyorsan visszatértem a többiek közé. Soha sem láttalak még harcolni, de meg kell mondjam, csodálatos volt! – Úgy gondolod? – sóhajtotta Landrote büszkeséggel telve. – Elkápráztattál, akár csak a többieket. A végén oda akartam menni hozzád, de Valera azt mondta, még nem megfelelő a pillanat. – Kíváncsi lennék, miért nem téged küldött, hogy lemosdass engem? Nira felkacagott és megcirógatta kedvese arcát. – Szerintem csak tudni akarta, miként fogadod a nővérek közeledését… Úgy tűnt, a vámpír nem is figyel rá. Komoly tekintettel bámult maga elé, majd hirtelen felült, megragadta szerelme karjait, közel húzta magához, és a szemébe nézett. – Te ismertél, mielőtt vámpír lettem! – mondta izgatottan. – Lehetséges, hogy nem is lenne szükség a hipnózisra, hiszen te tudod, ki voltam! – remegett a hangja és az egész teste is. Nira szánakozva csóválta a fejét. – Ó, bárcsak segíthetnék! De amit én tudok rólad, az nagyon kevés. – Mindegy mennyi az, csak oszd meg velem! 1 könyörgött a herceg. – Nemesi családból származol – kezdte a lány –, egy hatalmas kúriában éltetek Franciaország északi részén, az apád gróf volt. Hárman voltatok testvérek, s te voltál a legifjabb. – Mi volt a nevem? – Gérard! De azt hittem, erre te is emlékszel. – És a családnevem? – Nem tudom – vallotta be őszintén a vámpírlány. – Hazudsz! Ismertél engem, tudnod kell! – kiabálta Landrote magából kikelve. Eszeveszett tűz világított a szemében, és egyre erősebben kezdte szorítani kedvese karjait. Ám Nira sem volt az a törékeny teremtés, mint akinek elsőre mutatta magát. Kiszabadult a szorításból, hanyatt döntötte a vámpírt, majd ránehezedett és leszorította a karjait, de úgy, hogy az moccanni sem tudott. – Elfelejted, kinek a lánya vagyok! – villantotta ki hegyes fogait, miközben hercegnői méltósággal figyelte szerelmét. – Apám erejéből bennem is van egy kevés. Meg tudnálak ölni, ha akarnálak!

203

– Gyönyörű halál lenne! – sóhajtotta epedve Landrote. – Ne haragudj, nem akartam kiabálni veled! De el sem hiszed, milyen borzalmas érzés ez az űr a fejemben. Akárhogy próbálkozom, semmire sem emlékszem, csak arra, hogy megismerkedtünk, a tanítóm vámpírrá tett, és utána együtt éltem veled. – És előtte? Landrote lehunyta a szemét, és erősen koncentrált. – Semmi! – mondta csüggedten. – Sötétség! Nira elengedte, mellé feküdt, és átölelve őt a vállára hajtotta a fejét. – Sajnálom, szerelmem! Mikor annak idején kérdeztelek, csak ennyit osztottál meg velem. Később pedig hozzátetted, hogy el akarod felejteni a családodat. – Sikerült! – Ne búsulj, apám segíteni fog rajtad! Nagyon ért ezekhez a dolgokhoz. Egész fiatal volt amikor ráébredt, hogy képes rákényszeríteni az akaratát halandóra és halhatatlanra egyaránt. Többek között ezt is örököltem tőle. Bár nekem még nincs akkora hatalmam, hogy vissza tudjalak vinni a múltadba. – Van még valami, amit nem tudok rólad? – ámult el a vámpír. – Sok minden – nevetett Nira. – De hát előttünk az örökkévalóság. Mindent megtudhatsz rólam! – Ha visszakapom az emlékeimet, és a tanács is meghajol Valera akarata előtt, akkor… Felkönyökölt, ujjait végigfuttatta a lány vörös tincsein, majd szerelemtől fűtve kutatva nézett a bájos szempárba. – Nira… Leszel a feleségem? A vámpírlány szemeit könnyek öntötték el. – Tudod, hogy erről nem dönthetek egyedül. – Apád már áldását adta. Válaszolj nekem! Nira magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. – Igen, Landrote! – felelte kipirult arccal. – Leszek a feleséged! A Vámpír Herceg még sosem érzett ahhoz fogható boldogságot, mint abban a pillanatban. Felkacagott, a karjába kapta szerelmét, és vagy tízszer megpördült vele. Nira ekkor vette észre, hogy a levegőben lebegnek. Landrote csókolta az ajkát, a vállát, a nyakát. – Szeretlek, Nira! Szeretlek, és soha többé nem engedlek el!

204

Lassan visszaereszkedtek az ágyra, s mint csaknem minden spanyol éjszakán, újra egymáséi lettek… *** Valera nem állhatta meg nevetés nélkül, amikor másnap délelőtt meglátta vendége kialvatlan arcát és álmosan pislogó szemeit. – Nem arról volt szó, hogy kipihenten jelenik meg előttem? – Mintha említett volna valami ilyesmit – válaszolta Landrote, majd fáradtan rogyott le az íróasztal előtti székbe. – Ha nem veszi komolyan, mégis hogyan segítsek magán? – Komolyan vettem, de… ön tegnap azt mondta, feleségül vehetem a lányát. – Így volt, ám nem értem, mi köze ennek ahhoz, hogy fütyül a tanácsaimra. – Megkértem Nira kezét! Az Uralkodó szeme egyszeriben felragyogott. – A kinézetéből ítélve, feltételezem, igent mondott. Landrote mosolyogva bólogatott. – Tudom, hogy ez így nem egészen illendő. Bocsánatot kérek a viselkedésemért, és szeretném később hivatalosan is mindenki előtt megkérni öntől a lánya kezét. – Örülök, hogy a szerelem hevében sem feledkezik meg az illemről! – Megtudtam tőle azt is, hogy az apám gróf volt, és hogy Gérardnak hívtak. – Ez is több a semminél – bólintott Valera, majd odament az ajtóhoz és kinyitotta. – Martinez! – szólt ki hangosan, mire a testőr nyomban ott termett és meghajolt előtte. – A következő három órában senki ne zavarjon minket! – halkította le a hangját. – Ha baj van, oldják meg, ha ég a ház, az sem érdekel! És próbáljanak a lehető legnagyobb csendben maradni! Ellenben akármit is hallanak innen bentről, semmi esetre sem jöhetnek be! Érthetően beszéltem? A testőr meglehetősen furcsán nézett rá. – Tisztelettel, felség, de mégis, mit hallhatnánk? – Például kiabálást.

205

Martinez elsápadt. – Nem akarna beavatni? Valera tanakodva szemlélte egy ideig, majd felsóhajtott. – Figyeljen ide! Említettem már önnek, hogy Landrote emlékezetkiesésben szenved. Ma megpróbálom visszavinni őt a múltba, de azt nem tudhatom, hogyan fog reagálni. – Szívből kívánom, hogy sikerüljön! – hajolt meg előtte Martinez. A vámpírvezér kulcsra zárta az ajtót, és visszatért vendégéhez. – Jöjjön! Azzal átvezette egy a dolgozószobából nyíló kisebb helyiségbe. – Ezt a szobát akkor használom, amikor elfáradok a sok munkában, és egy kis pihenésre vágyom. Landrote körbetekintett. Zöld perzsaszőnyegek fedték a padlót, melytől olyan érzés fogta el, mintha füvön sétálna. Kisebb-nagyobb fakeretekben tájképeket ábrázoló festmények díszítették a falakat. Az egyik sarokban egy csodaszép elefántcsont szökőkút állott. Vizének halk csobogása a csermelyek hangját idézte. Az egyik vitrin telis-tele volt ásványokkal és ritka kőzetekkel, míg a másikban régiségek pihentek, talán már évszázadok óta. Megannyi trópusi szobanövény talált otthonra itt: voltak pálmák, amelyek a mennyezetig értek, és kúszónövények, melyek befutották a sötétzöld falakat. Egy-két kitömött madár és emlős is fellelhető volt a sarkokban és a polcokon, mégsem tűnt túlzsúfoltnak e meghittséget és határtalan nyugalmat árasztó szoba. A herceg úgy érezte, visszatért az erdőbe. Eleinte félt attól, amit majd át kell élnie, ám most már teljesen megnyugodott. – Sejtettem, hogy el fogja nyerni a tetszését! – mondta Valera, miután látta, hogy védencére mekkora hatással van a látvány. – Nem cserélhetnénk lakosztályt? – sóhajtotta Landrote, és újfent végigjáratta tekintetét a berendezésen. – De! – vágta rá derűsen a vámpírvezér. – Amint ön lesz a trónörökös, szívesen átengedem ezt a lakrészt. A Vámpír Herceget most az egyszer nem tudta letörni eljövendő életének említése, ahhoz már túlságosan izgatott volt. Gyermeki lelkesedéssel járta körbe a szobát és érintette meg a növényeket. Úgy szívta be virágaik édeskés illatát, mint aki most csodálkozik rá a természet varázslatos mivoltára.

206

Valera mindeközben összehúzta a fekete sötétítőfüggönyöket, s rögtön derengő félhomály borult a szobára. Majd karon fogta Landroteot, és középre, egy négy lábon álló kényelmes pamlaghoz vezette. – Feküdjön le! A herceg kissé félénken pillantott rá, de aztán végignyúlt a fekhelyen, Valera pedig leült mellé, és megfogta a kezét. – Tudnia kell, a hipnózis alatt végig hallani fogja a hangomat, érzi majd, hogy fogom a kezét, és ebből tudni fogja, hogy biztonságban van. Nem kell tartania semmitől, hisz az emlékeiben nem eshet bántódása! Olyan lesz az egész, mintha álmodna. A parancsaimnak persze mindvégig engedelmeskedni fog. – Vissza tud majd hozni? – kérdezte Landrote, csöppnyi félelemmel a hangjában. – Ne aggódjon emiatt! Akkor is visszahozom, ha ön kéri tőlem, és akkor is, ha a helyzet úgy kívánja, hogy a saját érdekében tegyem ezt. Nem akarok hazudni: ön lelkileg érzékenyebb és sérülékenyebb, mint a többi vámpír, ezért ha túl sokáig tartom ebben az állapotban, abba bele is halhat! Úgy véltem, ezt tudnia kell. Landrote-ot kirázta a hideg. Már nem volt annyira biztos a dolgában, és ezt Valera is látta. – Semmire sem kényszerítem! Ha gondolja, megpróbálhatjuk egy másik alkalommal, vagy elfelejthetjük az egészet és… – Nem! – szólt közbe némi indulattal a herceg. – Úgy érzi, készen áll rá? – Vágjunk bele! A vámpírvezér bólintott, majd közelebb hajolt hozzá. – Még valami! Amikor a végén magához tér, ne várja, hogy azonnal fel tud majd kelni! Ki fogja szívni az erejét, és nem is kicsit. – Ha belehalok, azért megmondja Nirának, hogy szeretem? – Majd maga elmondja neki! – mosolyodott el Valera. – Kényelmesen fekszik? – Azt hiszem… – Jól van! Landrote feltekintett az izzó piros szempárra, ám nyomban el is fordította a fejét.

207

– Így nem fog menni! – vonta össze szemöldökét Valera. – A legfontosabb, hogy bíznia kell bennem, másként nem jutunk előbbre. Rendben? A tarkója alá nyúlt, és maga felé fordította védence fejét. – Nézzen a szemembe! – szólt hozzá halk, sejtelmes hangon. – Mélyen… Vesszen el benne… Semmi másra ne figyeljen, csak a hangomra… Amint a piros szemek belefúródtak a feketékbe, Landrote pánikba esett. Rémülten próbálta elfordítani a tekintetét, és lefejteni magáról Valera kezét, ám ő erősen tartotta. Előre sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga. – Nincs semmi baj! – nyugtatta meg a vezér. – Engedje el magát! Ha küzd ellenem, csak rosszabb lesz. – Nem akarom!! – kiabálta Landrote, levegő után kapkodva. –Neee!! A maradék erejét összeszedve harcolt az Uralkodó hatalma ellen, de mindhiába. Végül megadta magát, és keze lehanyatlott a pamlagra. Tudta, hogy már nincs visszaút. Testét ismét elöntötte a már jól ismert kellemes melegség. Érezte, amint elnehezülnek, majd elernyednek a tagjai, lecsendesedik a légzése, és Valera halk, monoton, mély hangjától lassacskán elálmosodik. – Nincs már semmi körülöttünk, Landrote! Megszűnik az idő és a tér. Eltűnik ez a szoba, az udvarház, Spanyolország és a világ is… Csak én vagyok és ön, egyedül a semmiben. Mondja el, mit lát! – utasította, miközben egy percre sem szakította meg a szem-kontaktust. – Csak… önt… a szemeit… – válaszolta Landrote, alig hallható, bizonytalan hangon. – És körülöttem? – Sötétséget… Valera ekkor elengedte a tarkóját, és finoman a nyakára tette a kezét, ám a vámpírifjú érverése már alig volt tapintható. – Mit érez most? – Olyan… mintha zuhannék… Valera!!! – kiáltott fel kétségbeesve. – Itt vagyok, nem hagytam magára! – azzal bátorítóan megszorította a kezét, s ha lehet, még mélyebben nézett a szemébe. – Ne féljen, nem eshet bántódása! Egyre fáradtabb és kimerültebb lesz… egyre nehezebb nyitva tartani a szemeit…

208

Landrote elnehezült pillái mind lejjebb és lejjebb csukódtak. Mondani akart valamit, de erejéből már csak egy gyenge sóhajtásra futotta, majd a hipnotikus álom lassan teljesen magával ragadta. Valera felegyenesedett és csendben várakozott. Hagyta, hogy védence elérje azt az öntudatlan mélységet, ami félúton volt múlt és jelen között, és ahonnan majd szabadon irányíthatja őt. – Landrote! – szólt hozzá nagy sokára. – Hallja a hangomat? Egy darabig nem történt semmi, ám amint a kérdés megismétlődött, a vámpír megmozdította fejét, szemei kissé megrebbentek, de továbbra is csukva maradtak. Eltartott egy ideig, mire sikerült kimondania az első szót: – Valera… – Itt vagyok! – adta tudtára megkönnyebbülten a vezér. Örömmel nyugtázta, hogy minden úgy megy, ahogyan eltervezte. Gyorsan megszorította a kezét, amit a herceg nyomban viszonzott is. – Hol van most? – kérdezte tovább. – Nem tudom… – válaszolta halkan. – Sötét van… és mintha lebegnék… Valera elégedetten bólintott, majd folytatta. – Akkor most visszamegyünk ahhoz a szakadékhoz, ahonnan levetette magát! Landrote ismételten látni vélte a villanásokat, hallotta a hangokat, pont úgy, mint amikor Sanchez döfése után elájult. Csak most nem a kúria képe jelent meg előtte, hanem egy sziklás, fákkal tarkított hegyoldal, alatta szédítő mélységgel. – Odaért? – érdeklődött a vezér. – Igen! De… nem értem… – Mit nem ért? – Én… soha nem ugrottam le innen! Valera meghökkenten nézett rá. – És egy másik szakadékba? – Nem! Sem innen, sem máshonnan! Soha sem akartam megölni magam! Az Uralkodó egyrészről boldog volt, amiért sikerült megtudniuk az első fontos dolgot, másfelől viszont megmagyarázhatatlan balsejtelem kezdte gyötörni. Landrote ugyanis eddig azt állította, hogy véget akart

209

vetni az életének Nira miatt. Ám ha ez mégsem igaz, miként vesztek el az emlékei, és miért tudja úgy, hogy öngyilkos akart lenni? Pár percig elmélkedett, majd egyszerre eszébe jutott, miként indulhatnának el valami járható úton. – Tudom, hogy erre hipnózis nélkül is emlékezne, de most menjen vissza oda, ahol először találkozott Nirával, és mondja el, mit lát! S valóban igaza volt, mert Landrote minden különösebb nehézség nélkül rátalált az emlékre. – Egy erdőben vagyok, Franciaországban. Vadásztunk a társaimmal, de elszakadtam tőlük és eltévedtem. A nap lassan lebukik, és én félek az éjszaka sötétjétől. – Ön vámpír, Landrote! – ellenkezett Valera. – Nincs oka, hogy féljen az éjszakától! – Nem vagyok vámpír! Ember vagyok! – Értem. És mennyi idős? – Tizenhét körül… – Mi a neve? – Gérard. – Emlékszik a családja nevére? – próbálkozott a vámpírvezér. – Nem! Csak a sajátomra. – Folytassuk! Ott tartottunk, hogy eltévedt. Mit tesz ekkor? – Leülök egy fa tövébe, és reménykedem, hogy a társaim rám találnak. Már teljes a sötétség, és én rettegek… De most valami… megmozdult mellettem. Nem tudom, mi lehet az. Fel akarok ugrani, hogy elmeneküljek, de egy kéz nyúl ki a sötétből és visszanyom a földre. Kiáltani akarok, de egy másik kéz a számra tapad. Egy fiatal lány térdel előttem. Gyönyörű szép! Könnyű hófehér ruhát visel, és hosszú, hullámos, vörös színű fürtjei vannak. Az arca sápadt, az ajkai és a szemei pirosak, az érintése hideg. Rám mosolyog, látom a két tűhegyes fogát… A lány vámpír! A nyakam felé közelít, hogy kiszívhassa a véremet! Meg fog ölni! Ne!! Nem akarok meghalni!!! A vámpír idegesen összerándult, és görcsösen szorongatni kezdte Valera kezét. – Nyugodjon meg! Nem fog ártani önnek! – csitította az Uralkodó. – Mit csinál most a lány?

210

– Már majdnem elérte a nyakamat… de most… mégsem! Nem akar bántani, csak néz rám ragyogó piros szemeivel, azután megcsókol. Édes ajkai vannak, mintha mézet kóstolnék… visszacsókolom, ő megsimogatja a hajamat és… Landrote elhallgatott és mélyet sóhajtott. Valerának nem kellett sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, védence akkor Nirával találkozott, és hogy az első találkozásukból egyben az első együtt töltött éjszaka is lett. – És másnap reggel? – somolygott diszkréten. – Kézen fog és majdnem hazáig kísér. Azt mondja szeret, és kér, hogy találkozzunk még. Landrote részletesen beszámolt róla, hogy milyen útvonalon és mennyi idő alatt érte el a családi kúriát, ami egy francia kisváros szélén állott. Leírta a ház formáját, nagyságát, színeit, és hogy nagy földbirtok tartozik hozzá. Valera utasítására belépett az épületbe, és elmondta, mit lát. – Rendkívül szép és tágas. A földszinten az előtér falait festmények díszítik. Lovagi páncélok találhatók a sarkokban, és az egyik ajtó fölött egy címer lóg… – Írja le, hogy néz ki! – Olyan, mint egy pajzs, amit három részre osztottak. A bal oldalán egy keresztet ábrázoló kard, a jobb oldalán egy holló, a tetején pedig egy aranyozott L betű látható. Annyira ismerős, mintha már láttam volna valahol… – Mit jelenthet az L betű? – tanakodott Valera. – Nem tudom. Talán a családnevünk kezdőbetűje. Landrote bejárta az egész házat a pincétől a padlásig. Az emeleten rátalált a saját lakosztályára is, ami azonnal igazolta – amit persze már Nira is megerősített –, hogy a Vámpír Herceg arisztokrata szülők gyermeke. Látta a szüleit és a testvéreit is. Tudta, hogy ők azok, bár az arcukat homály fedte. Onnantól kezdve minden egyes napszálltakor kiszökött a kúriából, hogy találkozhasson Nirával. Egyre jobban egymásba szerettek. A lány sosem bántotta őt, nem szívta ki a vérét, hiába könyörgött neki Landrote pár év elteltével, Nira megtagadta, hogy vámpírrá tegye.

211

Végül, mikor már csaknem betöltötte harminckettedik életévét, a szülei utasították, hogy vegyen feleségül egy korban és rangban hozzáillő nemes kisasszonyt. Ám ő ezt megtagadta, hiszen mindennél jobban szerette Nirát. Tudta, hogy a szülők soha nem egyeznének bele egy vámpírlánnyal kötött frigybe, mégis eléjük tárta az igazságot. Az apja tajtékzott dühében, és kitagadással fenyegette, ha nem vet véget a szentségtörő kapcsolatnak. Édesanyja zokogva próbált a lelkére beszélni, de a fia hajthatatlan volt. Végül idős tanítója sietett a segítségére, aki a család mindhárom gyermekét kifogástalan nevelésben részesítette. Landrote gyermekkorában egyszer rajtakapta, hogy vért ivott. A férfi ekkor fedte fel előtte, hogy igazából vámpír, és titoktartást kért tőle. A fiú esküt tett, amit aztán sosem szegett meg. A tanító tudott a Nirához fűződő szerelméről, s ezért felajánlotta neki, hogy vámpírrá teszi, és akkor örökre boldogok lehetnek a lánnyal. Valerának azonnal feltűnt, hogy nem Landrote kérte meg a vámpírt az átváltoztatásra – mint azt korábban említette neki –, hanem éppen fordítva történt. Egyelőre azonban nem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget, habár észben tartotta. – Elhagytam a családomat Niráért – folytatta a herceg. – Feladtam a rangomat, a vagyonomat, és eldobtam az életemet, csak hogy vele lehessek. Volt egy kis házam, amit a nagyapám hagyott rám, így azt nem tudta elvenni tőlem az apám, amikor kitagadott. – Ezek szerint, mégiscsak beváltotta a fenyegetését? – kérdezte Valera. – Nem tehetett mást. Valakitől megtudta, hogy vámpírrá váltam, s ezzel szégyent hoztam a családunkra. De már semmi sem számított, csak az, hogy együtt élhettem Nirával, távol mindentől és mindenkitől. Kézen fogva jártuk az erdőt, együtt indultunk vadászni éjjelente, és együtt tértünk nyugovóra nappal. Sosem voltam még olyan boldog, mint akkor. Mígnem aztán egy este arra ébredtem, hogy már nincs mellettem. Kétségbeesve kerestem, hónapokon át kutattam utána. Éjszakákon át üvöltöttem fájdalmamban, és zokogtam kiabálva, hogy miért hagyott el… Landrote csukott szemei alól könnyek kezdtek csurogni, hiszen újraélte mindazt, ami akkor történt vele. – Ekkor már tudta magáról, hogy Vámpír Herceg?

212

– Nem! De éreztem, hogy egyre gyorsabban nő az erőm, és hogy folyamatosan változok mind testileg, mind szellemileg. Megfontoltabb lettem és érettebb, az izmaim pedig hetek alatt acélkeménységűvé váltak. Megrémültem, mert nem tudtam, mi történik velem. Felkerestem volt tanítómat, ki addigra már maga is otthagyta a családi birtokot, és visszavonultan élt egy távoli faluban. Ennyi év után mindketten örültünk a találkozásnak. Sokat beszélgettünk az elmúlt időkről, végül rátértem jövetelem valódi okára. Elé tártam mindazt a változást, amin keresztülmentem, és megkérdeztem, hogy szerinte beteg vagyok-e. Ő erre csak nevetett, majd felszólított, hogy vessem le a ruháimat. Engedelmeskedtem. Néhányszor körbejárt, megtapogatta az izmaimat, úgy vizsgálgatott, mint valami doktor. Mikor végzett, egyfajta elégedettséget olvastam le az arcáról. Azt mondta, valóban nagyon megváltoztam, de szó sincs róla, hogy beteg lennék. Ekkor feltárta előttem az igazságot. Különös volt a viselkedése, mintha meg sem lepődött volna a tényen, hogy Vámpír Herceg vagyok. Próbált rávenni, hogy foglalkozzak többet ezzel a kivételes adománnyal. Elmagyarázta, hogy le kell győznöm az Uralkodó Herceget, hogy trónra kerülhessek. Egyre csak unszolt, hogy fogadjam el a segítségét, de én nem kértem belőle. Nem érdekelt a hatalom! Úgy éreztem, Nira nélkül nem teljes az életem. Kitaszított voltam, mind az egyház, mind a családom szemében, és ez határtalan keserűséggel töltött el. Azt megengedtem, hogy megtanítson mindarra, amit egy vámpírnak tudnia kell, és hogy továbbfejlessze a képességeimet, de semmi többet! Egy teljes évet töltöttem nála, s ezalatt naponta sulykolta belém, hogy többre vagyok hivatott, és hogy meg kell vívnom a trónért. Egy alkalommal aztán csúnyán összeszólalkoztunk, és faképnél hagytam. Hetekig bolyongtam céltalanul; megmartam embereket, állatokat; sokszor gondoltam az öngyilkosságra, de az életösztön erősebb volt bennem. Végül visszamentem a nagyapámtól örökölt lakba. Rögtön másnap egy futár érkezett, akit a szüleim küldtek. Átadott nekem egy levelet, melyben az állt, hogy a nővérem nemsokára férjhez megy egy grófhoz, és meghív az esküvőjére. – El akar menni rá? – tette fel a kérdést izgatottan Valera. – Igen!

213

– Akkor rajta! Találjon rá arra az emlékre! Menjen vissza az esküvő időpontjához! Nem tellett sok időbe, és Landrote máris a kúria előtt találta magát. – Kicsit elkéstem – vallotta be. – Már késő éjszaka van. Tucatnyi díszes hintó áll a házunk előtt. – Menjen be! – Bent vagyok. Furcsa! – Mi furcsa? – A lakodalmak kora reggelig szoktak tartani. Még csak éjfél körül lehet, de csöndes az egész ház. Az előtér sötét és kietlen. Az Uralkodó balsejtelme kezdett felerősödni. – Mit tesz ekkor? – Elindulok a bálterem felé. Nyomasztó ez a csend. Valami nincs rendben! A terem ajtajai tárva-nyitva állnak. Bentről fény szűrődik ki. Lehet, hogy csapda! Talán azért hívtak meg, hogy tőrbe csaljanak… – Csupán egy módon derítheti ki – suttogta Valera. – Lépjen be a terembe! Landrote teste hirtelen megvonaglott, és görcsösen szorítani kezdte a vámpírvezér jobbját. – Mondja el, mi van odabent! A herceg sokáig csak nyögdécselt, csukott szemeiből ismét könnyek folytak. – Ez… iszonyatos… – mondta remegő ajkakkal. – Borzalmas! Mindenki halott… Valerának elkerekedtek a szemei. Mihelyt Landrote közölte vele, hogy nem akarta megölni magát, már akkor sejtette, hogy valamiféle tragédia állhat az emlékezetkiesés hátterében. Most mégis arra gondolt, bár ne lett volna igaza. Nehezen ocsúdott fel, de azért folytatta. – Mitől haltak meg? – Fogalmam sincs! Mindenütt vér van: a padlón, a falakon, az asztalterítőkön… minden vérrel van összefröcskölve. És az emberek… a vendégek, szolgák a felismerhetetlenségig összeszabdalva, megcsonkítva fekszenek a földön, és az asztalra borulva… Nem!! – kiáltott fel kétségbeesve. – Ezt nem bírom tovább… vigyen ki innen… könyörögve kérem!!

214

Olyan szaporán kapkodta a levegőt, mint akit légszomj kínoz. Valera tisztában volt vele, hogy teljesítenie kellene a kérést. Egy percig töprengett, majd úgy döntött, megpróbál a végére járni az ügynek. – Türelem, Landrote! Kiviszem onnan, de arra kérem, előtte nézzen szét még egyszer. Mikor történhetett a vérengzés? – Talán csak pár perce – válaszolta idegesen a herceg. – A vér még meleg! – Sétáljon végig a termen! – Nem akarok! – Dehogynem, menni fog! Ám a vámpír ekkor olyan iszonyatos erővel szorította meg a kezét, hogy a vezér két ujja azonnal nagyot reccsenve eltörött. Valera összeszorította a fogait, de nem engedte el védencét. – Halottak ők is! – Kicsodák? – A szüleim! Vérbe fagyva… szétmarcangolt arccal, de ők azok! Halott a nővérem és a férje is; a gyerekek, akik vendégségbe jöttek… kiírtották őket mind egy szálig! – Landrote – suttogta Valera a lehető legmegnyugtatóbb hangon –, a gyilkos talán még a házban van. Próbálja megkeresni! Landrote hirtelen megdermedt. – Nem kell keresnem… – hebegte rémülten. – Mögöttem áll!! Valerának egyszeriben kifutott a vér az arcából. – Forduljon meg! – kiáltott rá szigorúan. – Nem!!! – Gyerünk!!! A vámpírifjú keservesen felzokogott, majd hevesen dobálni kezdte magát, és szabad karjával kapkodott maga elé, mintha csak egy láthatatlan ellenséggel küzdene. Félig-meddig sikerült is felülnie, majd hatalmasat ordított, azzal visszahanyatlott a pamlagra. Valera nyomban a nyakára tette a kezét, ám legnagyobb rémületére semmit sem érzett. Már az első alkalommal, mikor aludni látta őt, feltűnt neki, hogy Landrote, vámpír létére, ha alig észrevehetően is, de lélegzik. Persze, mindannyian vettek néha levegőt, ám hogy ez állandósuljon, arra még nem volt példa. Többek között ezért is tartotta őt különlegesnek. Ellenben most semmi életjelet nem adott magáról.

215

Az Uralkodó mégsem veszítette el lélekjelenlétét. A füléhez hajolt, és halkan beszélni kezdett hozzá. – Landrote! Tudom, hogy hall engem. Most vissza fogom hozni a jelenbe. Kimondom annak az illetőnek a nevét, akit a világon a legjobban szeret. Amint meghallja, azonnal felébred! A vámpírvezér még életében nem élt át ahhoz fogható aggodalmat, mint abban a pillanatban. Nagyon félt tőle, hogy Landrote esetleg nem tér vissza a hangjára. Mégis reménykedve ejtette ki a nevet, mely összekötötte őt a fiatal vámpírral. – Nira! – suttogta. Hatalmas kő esett le a szívéről, mert a herceg azonnal magához tért. Nyomban köhögni kezdett, kétségbeesetten levegő után kapkodott, hiszen elszokott attól, hogy nem lélegzik. Zsongott a feje, kavargott a gyomra, és szédült. Ide-oda tekintgetett, mint aki nem tudja, hol van. Megkísérelt felülni, de Valera visszanyomta a pamlagra. Landrote idegesen hadonászott felé, próbálta ellökni magától, ám erejéből nem sokra futotta. Ijedt tekintettel meredt az őt féken tartó vámpírra, s látszott rajta, hogy nem ismeri fel benne vendéglátóját. – Engedjen… el… – zihálta, miközben mindent megtett, hogy kiszabaduljon. – Ne bántson… – Semmi baj! – csitította Valera. – Senki sem fogja bántani! Visszajött, fiam, itt van velem. Vigyázok magára! – Ki maga? Mit akar tőlem? – Nyugodjon meg! Hunyja le a szemét egy kicsit! Meglátja, mindjárt emlékezni fog rá, hogy ki vagyok, és arra is, hogy hol van most. Landrote azonban annyira halálra volt rémülve, hogy fel sem fogta a hozzá intézett szavak értelmét. Valera ezért tenyerét a szemeire tapasztotta, majd várt egy kicsit. A Vámpír Herceg lassacskán visszanyerte uralmát elméje és teste felett. Már egyáltalán nem kapkodott, és légzése is kezdett egyenletessé válni. – Nos, ki vagyok? – kérdezte az Uralkodó. – Valera! – szólalt meg Landrote hosszú hallgatás után. – Hol van most? – Spanyolországban… az udvarházában. Valera levette kezét a szeméről, majd mosolyogva tekintett rá.

216

– Jobban van? – Mihez képest? – szegezte rá könnyektől csillogó fekete szemeit. – Ezek szerint mindenre emlékszik, amit az imént átélt? – Igen! De nem csak arra, amit láttam… Tudom, ki volt a gyilkos, és hogy miért irtotta ki a családomat. – Nem kell beszélnie róla, ha nem akar. Landrote megkísérelt felkelni, ám a vámpírvezér ismét visszanyomta a fekhelyre. – A helyében nem ugrálnék még! – Jól vagyok! Félretolta a kezét, felállt és a kijárat felé indult. Ám alig tett meg pár lépést, lábai összecsuklottak, és máris a földön találta magát. Valera fejcsóválva térdelt le mellé. – Ennél lejjebb már nem eshet, az biztos! – Gúnyolódjon csak! – Hajlandó végre nyugton maradni és pihenni egy kicsit? Megmondtam előre, hogy ki fogja szívni az erejét, és nem fog tudni megállni a lábán! De magának aztán hiába beszélek! Hagyja, hogy kicsit leülepedjenek ezek az emlékek, ne gondoljon rájuk! – Könnyű azt mondani! Egyfolytában magam előtt látom a szüleim holttestét, és érzem a vérük szagát. – Vér! – kiáltott fel egyszeriben Valera. – Ne keljen fel, mindjárt jövök! Átsietett a dolgozószobájába, és egy nagy pohár vérrel a kezében tért vissza. Védence azonmód kikapta a kezéből, és az utolsó cseppig megitta. A vezér leült mellé, és várakozóan nézett a szemébe. – Miért néz így rám? – kérdezte a herceg gyanakodva. – Ne aggódjon! Mire felébred, sokkal jobban fogja érezni magát. Landrote nem értette, hogy miről beszél. Az Uralkodó elővett az ingéből egy vékony, hosszúkás, dugóval lezárt üvegcsét, amelynek tartalma Landrote számára nagyon is ismerősnek tűnt: méregzöld színű folyadékkal volt félig megtöltve. – Ezt a szert még Luenától kaptam. Azt mondta, bármikor jól jöhet. A vámpírifjú kezéből kiesett a pohár. S még mielőtt megszólalhatott volna, a szérum kifejtette hatását, és ő aléltan terült el a földön. Valera fölé hajolt, és kézfejével atyaian megcirógatta az arcát.

217

– Szép álmokat, gyermekem! – mondta halkan, csöppnyi részvéttel a hangjában. – Nem tehettem mást… Majd különösebb nehézség nélkül a karjába vette, és visszafektette a pamlagra. Egy ideig mellette maradt, azután bement a dolgozószobába, és beletemetkezett az asztalán heverő iratokba. Látszólag dolgozott, gondolatai azonban egész máshol jártak. Tekintete a papírokról folyton elkalandozott, s végül mindig az asztal sarkára állított képtartón állapodott meg. Különös gondolatai támadtak, melyeket próbált elhessegetni magától, ám a kétség és az aggodalom, mint baljós fekete felleg telepedtek elméjére. Még akkor is a rézkeretet figyelte, amikor védence a szoba túlsó végéből megköszörülte a torkát. Valera nyomban felkapta a fejét, a képtartót pedig egy gyors mozdulattal lefelé fordította. Landrote karba tett kézzel, igen bosszús képet vágva állt előtte. – Hajjaj! – sóhajtotta a vezér. – Ha jól sejtem, most megkapom a magamét. – Ha trónra kerülök – kezdte Landrote némi keserűséggel a hangjában – az első, amit betiltok, az ez a szérum lesz! Valera felnevetett, majd hellyel kínálta. – Bocsásson meg nekem, de ha látta volna magát, milyen állapotban volt! Egyáltalán nem hallgatott rám. Kénytelen voltam lecsillapítani egy kicsit. – Aljas húzás volt! – Pihennie kellett! – komolyodott el az Uralkodó. – A hipnózis nem gyerekjáték. – Egyszer már volt szerencsém kipróbálni ennek a folyadéknak a hatását. Akkor Luena itatta meg velem. De többé nem kérek belőle! – Máskor nem fogom az italába csempészni, megígérem! Mellesleg Nira itt járt, amíg aludt. Megnézte magát, de hiába kérdezett, nem mondtam neki semmit. Remélem, jól tettem. – Hálás vagyok a diszkréciójáért. Később én magam szeretnék elmondani neki mindent. Landrote elhallgatott, és a tenyerébe temette az arcát. Valera feszülten figyelte őt. Valószínűnek tartotta, hogy a vámpír most elé tárja mindazt, amit a múltjáról megtudott.

218

– Én tehetek mindenről… – kezdte fojtott hangon a herceg, miközben felemelte a fejét. – Én okoztam a halálukat. Nem szabadott volna visszamennem! Mikor ott a bálteremben megfordultam… egy kifejlett vérfarkas állt előttem. Vicsorogva figyelt engem, de nem támadott. Nem végzett velem, mert a cinkostársa ráparancsolt, hogy ne bántson. Ugyan a vérfarkas tette felismerhetetlenné a szüleim arcát, és ő csonkította meg a vendégeket, ám az igazi gyilkos mégsem ő volt, hanem a felbujtója, akinek engedelmeskedett. Akinek az utasítására mindenkit megölt, aki valaha is fontos volt nekem… Ura és parancsolója egy idős vámpír volt, nem más, mint az én tanítóm, ki mindig oly jó volt hozzám. Valera arcán mélységes döbbenet és undor tükröződött. – A tanítója? – Ő! Ott állt a vérfarkas mellett karba tett kézzel. Értetlenül bámultam rá, nem akartam hinni a szememnek. „Nem kellett volna idejönnöd!” – szólalt meg a szokásos fensőbbséges stílusában. Megindult felém, és én rémülten hátrálni kezdtem. Jóval erősebb voltam nála, és biztos vagyok benne, hogy a szőrös bestiával is egykettőre elbántam volna, de addigra teljesen összezavarodtam. Képtelen voltam felfogni, hogy ő tehet a vérengzésről. Menekülni próbáltam, ám a vérfarkas elállta az utamat. Elbotlottam az egyik holttestben, és háttal a földre estem. A tanítóm egyre csak közeledett felém. „Ne félj tőlem, Gérard!” – mondta vészjóslóan. – „Meg kell értened, hogy csak miattad tettem. Tudtam, hogy nem bírod ki, és vissza akarsz majd térni a családod körébe. Előbb vagy utóbb megöltek volna. Tulajdonképpen hálásnak kellene lenned, hiszen megmentettem az életedet! Megóvtalak tőlük! Én voltam, aki feltárta apád előtt az igazságot. Igen, miattam tagadott ki! Muszáj volt megtennem. Te már vámpír vagy, nem tartozol közéjük!” Azonnal fel kellett volna ugranom és végezni vele, de megbénított a félelem. A hátamon fekve kúsztam, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Lassan haladtam, mert folyton beleütköztem a szanaszét heverő halottakba. Mikor már majdnem elértem a terem végébe, megláttam egy másik kijáratot. Csak az járt a fejemben, hogy valamilyen módon kijussak. Azonban a vérfarkas, ura egyetlen intésére elém ugrott, és szőrös mancsát a nyakamra szorította. Ijedten kapálództam, próbáltam kiszabadulni a szorításából, de hiába. A

219

tanítóm odaért hozzánk, és leguggolt mellém. „Nem fogod fel, hogy ki vagy, és mit jelentesz nekünk! Arra születtél, hogy a vezérünk légy, s ha kell, kényszeríteni foglak, hogy elfoglald a trónt!” Azt mondtam neki, hogy inkább meghalok, mire az arcán fagyos mosoly jelent meg. „Ahogy akarod!”- azzal ránézett a vérfarkasra és bólintott. Az állat egy pillanatra elengedett, kimeresztette fekete karmait, karja a magasba lendült és lesújtott rám. Hatalmasat sikoltottam. Akkor érintett meg először a halálfélelem. A karmok milliméterekre a nyakam fölött álltak meg. Hiába voltam a második legerősebb vámpír, lelkileg gyengének bizonyultam, és teljesen összetörtem. Az idegeim felmondták a szolgálatot, és a sokktól, amit kaptam, elájultam. Akkor, abban a pillanatban veszítettem el az emlékezetemet. Négy nappal később a tanítóm falusi kunyhójában tértem magamhoz. Az ágyon feküdtem és moccanni sem bírtam. Először nem értettem miért. Azután láttam, hogy bőrszíjak vannak a kezeim és a lábaim köré tekerve. Próbáltam eltépni őket, de nem ment. A tanítóm ekkor a szobába lépett, és leült mellém. „Nem tudod eltépni őket. A szíjjak alatt vékony ezüstbilincsek vannak!” Teljes értetlenséggel meredtem rá. Megkérdeztem, miért kötözött meg, de ő nem válaszolt, csak hosszasan fürkészte a szemeimet. Azt hiszem, sejthette, hogy valami történhetett velem ott a teremben, mert megkérdezte a nevemet. Sokáig gondolkodtam, de nem tudtam rá felelni. Tovább kérdezgetett, hogy pontosan mik azok a dolgok, amikre emlékszem. Őt egyből felismertem, tudtam, hogy egykor a tanítóm volt, és azt is, hogy ő tett vámpírrá, minek következtében Vámpír Herceg lettem. Emlékeztem Nirára is. Arra, hogy mennyire szerettük egymást, de ő elhagyott. Ám az emberi életemről csupán annyi maradt meg, hogy azelőtt egy kastélyban vagy kúriában éltem, és rendszeresen találkoztam a vámpírlánnyal. Mihelyt megbizonyosodott róla, hogy mit sem tudok a családom legyilkolásáról, és arról, hogy mindezért ő a felelős, elővett egy tőrt, és átvágta vele nemcsak a szíjakat, de az ezüstbilincseket is. Azután átadta nekem. Azt mondta, a tőr igen különleges fémből készült, és mindent el lehet vele vágni. Attól kezdve mindig magamnál hordtam, mígnem aztán Renének adtam ajándékba a tizedik születésnapjára. Újból megkérdeztem, hogy miért kötözött meg, mire elmesélte, hogy Nira miatt levetettem magam egy szakadékba, és kitörtem a nyakam. Elhitette velem, hogy ezért törlődött ki elmémből a múltam. A sérülés –

220

tekintve, hogy vámpír vagyok – nem volt halálos, csak napokig tartó eszméletlenséggel járt, ami alatt rémálmok gyötörtek. Azért kötözött meg, mert tartott tőle, hogy esetleg kárt teszek magamban. A múltamról viszont nem volt hajlandó beszélni, pedig hányszor könyörögtem neki! Hiszen ha gyermekkorom óta ismert, tudnia kellett, ki voltam, de ő megtagadta, hogy bármit is mondjon. Azt akarta, hogy a jövőre koncentráljak. Végül is Vámpír Herceg vagyok – emlékeztetett mindannyiszor –, akinek arra kell törekednie, hogy legyőzze az Uralkodót, s elfoglalja a trónt. Ezt sulykolta belém nap mint nap, heteken, hónapokon át. Túl gyenge volt az akaratom, nem tudtam ellentmondani neki. És persze, ő volt az egyetlen, aki mindig kedves volt hozzám. Megbíztam benne, hiszen megmentette az életemet. Jobban ragaszkodtam hozzá, mint bármikor, így mindent megtettem, amit kívánt. Elhagytuk a falut, és beköltöztünk a nagyapámtól örökölt házba. Új életem azzal vette kezdetét, hogy két ajándékot kaptam tőle. Először is új nevet adott nekem: Landrote. E név két szóból tevődik össze, és vámpírnyelven igen különleges jelentéssel bír. A herceg rátekintett vendéglátójára. – Hát, igen! – sóhajtotta Valera. – Sokat töprengtem rajta, hogy miért pont ezt a nevet viseli. Hiszen a „ián” szárnyakat jelent, a „drote” pedig sötétet. – Sötét szárnyak! – mosolyodott el a fiatal vámpír. – Azt mondta, egyrészt a hajam miatt jutott eszébe, mert pont oly ébenfekete és csillogó, mint a hollók tollazata. Másrészt ezek a madarak olyan sebesen tudnak repülni, mint amilyen gyors vagyok. Ráadásul a vámpírokat éppúgy üldözik, miként a hollókat üldözték a régi időkben. Féltek tőlük, mert az a legenda keringett róluk, hogy a halál előhírnökei, csak mert gyászos a kinézetük, és döghúson élnek. Olyan nevet akart választani, ami találó és egyben félelmet is kelt majd ellenségeimben. A második ajándéka egy hollót ábrázoló medál volt, melyen a madár egy tőrt markol karmai között. Ez egyébként ugyanabból a ritka fémből készült, mint amiből a tőröm is. Elmagyarázta, hogy minden Vámpír Hercegnek van egy Quangrája, tehát egy jelképe, amit mindig magánál hord. Valera egyből a nyakában függő oroszlánfej talizmánhoz nyúlt. – Eleve furcsálltam, hogy nincs önnél. Megkérdezhetem, hol van?

221

– A Danamámnál – válaszolta Landrote, és egyből felvidult az arca. A Danama szó, a vámpíroknál arra a védett halandóra utal, akit egy vámpír kiválaszt magának, és az oltalmába fogad. Esküt tesz, hogy vigyáz rá, pont úgy, ahogy a herceg tizenhat esztendeje megfogadta Jean-Briant-nak, hogy megóvja őt. A vámpírok ilyenkor rendszerint átadnak valamilyen talizmánt, ami igazolja a kiválasztott személy védettségét arra az esetre, ha más vámpírok vagy vérfarkasok megtámadnák. Jean-Briant a Quangrát, Leroy gróf tanácsára, mindig mélyen az inge alá rejtve hordta, mert az embereknek nem volt szabad megtudniuk, hogy egy halhatatlan lény védelmét élvezi. Az egyház és a nemesek felháborodással fogadták volna, ha értesülnek róla, hogy La Rule grófja lepaktált egy – nézetük szerint – sátáni teremtménnyel. Mi több, talán meg is lincselik, ha rájönnek, hogy a Vámpír Herceg jelképét viseli, amit világszerte minden halandó jól ismert. – Tudhatom, ki a szerencsés? – érdeklődött Valera. – Egy fiatal gróf, akit gyermekkorában mentettem meg a vérfarkasoktól. – Már megint a vérfarkasok! – vakargatta az állát a vámpírvezér. – Az évtizedek folyamán, mégis, hányszor került összetűzésbe velük? – Elég sokszor! Valami miatt mindig is határtalan gyűlöletet tápláltam irántuk. – Nem véletlenül! A tudatalattija azt súgta, hogy gyűlölnie kell őket, hiszen egyikük kiirtotta a családját. – Igaza lehet – helyeselt Landrote, majd folytatta a visszaemlékezést. – A tanítómmal töltött évek alatt lassacskán tökéletesedtek a képességeim. Nagyon sokat párbajoztam más vámpírokkal. Elő-szőr csak kedvtelésből vívtunk baráti harcokat, de később, amikor egyre többen szereztek tudomást róla, hogy legyőzhetetlen vagyok, vérre menő küzdelmekre hívtak ki. Nem utasíthattam vissza őket! Akikkel akkor összemértem az erőmet, mára mind halottak. Míg a tanítóm büszke volt a győzelmeimre, addig én egyre jobban undorodtam magamtól. Mennyi feleslegesen kiontott vér, csak azért, mert nem tudták elviselni, hogy erősebb voltam náluk! Amikor ön kihívott engem, és én visszautasítottam, ő tombolt és tajtékzott dühében, de már semmit sem tehetett ellenem. Magára hagytam ismét, elmenekültem az

222

országból, és csaknem húsz évnek kellett eltelnie, hogy újra lássuk egymást, és a szemébe merjek nézni azok után, hogy cserben hagytam, ő volt az utolsó hívem, a többiek feláldozták értem az életüket. Akkorra már öreg volt és gyenge. Azt mondta, miután elmentem, összetört a szíve. Pár napra rá a karjaim közt halt meg, és én még sajnáltam is. Pedig akkor, az utolsó pillanatban sem könnyített a lelkén, és nem tárta elém az igazságot. Ha nem tesz vámpírrá, mindez soha nem következik be! Miért tette ezt velem?! Landrote szomorúan meredt maga elé, szép arcán két súlyos könnycsepp folyt végig. Valera mélységes részvéttel nézett rá, s nem is próbálta titkolni, mennyire szíven ütötték az elhangzottak. Majd erőt vett magán, s feltette azt a kérdést, ami már jó ideje foglalkoztatta: – A tanítóját egészen véletlenül nem Razlatnak hívták? Védence azonmód felkapta a fejét. – Honnan tudja? A vámpírvezér felelet helyett a rézkeretes képtartóra tekintett, arra, amire az elmúlt órákban már oly sokszor pillantott nagyokat sóhajtva. Landrote érte nyúlt, felvette az asztalról, és maga felé fordította. A mesteri kidolgozottságú festményen a fiatal Uralkodó Herceg volt látható, amint barátian ölel át egy nála alig néhány évvel idősebb vámpírt, kiben a herceg azonnal felismerni vélte volt tanítóját. – Razlat… – suttogta hitetlenkedve. – Maguk… ismerték egymást? Valera mereven, szemlesütve ült székében, majd felemelte a fejét és bólintott. – Razlat a bátyám volt! – ismerte el bűntudattal a hangjában. – Az igazat megvallva, csak félig-meddig voltunk testvérek. A fivérem egy egyéjszakás kalandból született, amikor apám Franciaországban járt. Az asszony a születése után eldobta őt, de az apám magához vette és felnevelte. Mikor tizenkilenc évesen – nem a saját akaratomból – vámpírrá váltam, pont úgy féltem az új helyzettől, mint ahogy most maga fél a jövőtől. Apám addigra már meghalt, és én lettem az örököse. A fivéremet látszólag ez egyáltalán nem zavarta. Szerettem őt, megengedtem neki, hogy továbbra is itt maradjon az udvarházban. Úgy próbált enyhíteni a félelmemen, hogy énértem ő is vámpírrá vált. Hálával tartoztam neki ezért, és akármit is tett a múltban, nem szabad elfelednem, hogy mellettem volt a nehéz időkben. Ám amint

223

megtudtam magamról, hogy Vámpír Herceg vagyok, egészen megváltozott a természete, de nem csak emiatt. Mindketten szerelmesek voltunk egy halandó leányba, aki végül engem választott, és ő lett Nira anyja is. Razlatot emésztette a féltékenység. Miután a feleségem belehalt a szülésbe, már mindenért engem tett felelőssé. Igaztalan dolgokat vágott a fejemhez, s közben olyan vak gyűlölet áradt a szavaiból, hogyha nem lett volna a bátyám, azonnal szíven szúrtam volna. Úgy éreztem, mindörökre száműznöm kell Őt Spanyolországból. Az utolsó szavak, amiket váltottunk egymással, keserűségről és megvetésről tanúskodtak. Azt ígérte, egy szép napon még visszatér és bosszút áll. Számomra most már teljesen világos, hogy mindezt komolyan gondolta. Magát akarta felhasználni arra, hogy kitölthesse rajtam a dühét. – Nem igazán értem, hogy miről beszél. Valera enyhén előredőlt, és összekulcsolta kezeit az asztalon. – Szerintem Razlat nem jó szándékból ajánlotta fel a segítségét. Nem azért tette önt vámpírrá, hogy azután öreg napjaiban büszkeséggel töltse el, hogy segített egy szerelmespáron. Landrote megkövültén nézett rá. – Arra céloz… tudhatta, hogy… Képtelenség!! – Vámpír Herceg akkor születik, ha egy másik meghal – húzta ki magát Valera. – Egy uralkodik, egy pedig készül a párbajra. Ez az idők kezdete óta így van, bár én sem tudom, hogy miért. Arról viszont tudomásom van, hogy ezzel a kiváltsággal nem rendelkezhet akárki, csak az, aki átlagon felüli testi erővel és lelki tisztasággal bír. A baj csak az, hogy a legtöbb herceg, miután megtudja magáról, hogy ki is valójában, elvakul a hataloméhségtől, és gonosszá válik. Az erő megmarad, de a tisztaság eltűnik. Önben azonban mindkettő jelen van, és jelen volt akkor is, amikor még halandó volt. Abban a korban, amelyben az ifjúságát élte, és szerelmes légyottokon vett részt Nirával, én akkor győztem le egy Vámpír Herceget. A harcnak és a győzelmemnek hamar híre ment, és alighanem Razlat fülébe is eljutott. Landrote közbe akart vágni, de a vezér egy intéssel elhallgattatta. – Igaza van! – folytatta emelt hangon. – Nem tudhatta, hogy herceg lesz magából. De nézetem szerint, reménykedett benne, hogy ha egy olyan erős és tisztalelkű fiatalembert avat be, mint amilyen ön volt,

224

talán sikerülhet egy újabb Vámpír Hercegnek életet adnia. És nem is taktikázott rosszul. – Mégis, milyen előnye származhatott ebből? – Csak sejtéseim vannak, hogy mit akarhatott ezzel elérni. Amennyiben ön az ő segítségével legyőz engem, két legyet üt egy csapásra. Először is, törvényileg a halálom után ő örökli a vagyonom nagy részét. Másodszor, mivel nagyon kedvelte magát, és ez kölcsönös volt, végső soron beleszólhatott volna a döntéseibe, s így nagyobb hatalomra tett volna szert, mint az Uralkodó Herceg. Maga ül a trónon, de ő irányít! Hát nem édes a bosszú? Landrote kezei ökölbe szorultak, s dühös pillantással méregette a tanítójáról készült festményt. – Bárcsak még élne az a hidegvérű gyilkos! – Mint azt a példa is mutatja – mosolyodott el Valera –, a bosszú nem megoldás! – De arra jó, hogy levezesse a fölös energiákat! Most egymagám végezni tudnék akár kétszáz vámpírral is! – Ah… – nevette el magát az Uralkodó – azért ne essen túlzásokba! Bár… lesz rá alkalma, hogy pár fajtársát átküldje a másvilágra. – Gyilkoljam le a testőrségét? – Nehéz manapság jó és hűséges testőröket találni. Ezért ha egy mód van rá, ne rajtuk töltse ki a dühét, hanem olyanokon, akik amúgy is az ellenségeink. Xakrat megírta, hogy elküld magáért húsz felfegyverzett vámpírt. Habár, ahogy őt ismerem, inkább ötvenet küld! Valera felállt, leakasztotta kardját széke karfájáról, és az oldalára csatolta. Majd az egyik szekrényhez lépett, kivette belőle Landrote kardját, és átnyújtotta neki. – Lenne kedve egy kis vadászathoz? *** – Szeretnék megköszönni mindent, amit értem tett – mondta Landrote, miközben lefelé haladtak a lépcsőn. – Szóra sem érdemes! – szerénykedett Valera. – Örülök, hogy segíthettem.

225

– Ha ön nincs, soha nem kapom vissza az emlékeimet – megállt és szembefordult vendéglátójával. – Tudom, hogy mit vár tőlem cserébe, de úgy érzem, többel tartozom annál, minthogy beváltom az önnek tett ígéretemet, és elfoglalom a helyét. A vámpírvezér komor pillantással mérte végig. – Semmivel sem tartozik, csupán azzal, hogy jó és igazságos uralkodónk lesz, aki szereti a népét, és aki az ő boldogságukat fontosabbnak tartja a sajátjánál. Ennyi az, amit elvárok viszonzásként. Az udvarház előtti téren már legalább hatvan, lovaikon ülő testőr várakozott csendben. Martinez, egy fekete andalúziai csődör és egy fehér arab telivér mén kantárszárát tartotta, majd odavezette őket a hercegek elé. Valera egy pillanat alatt fellendült a fehér ló hátára. Ekkor Nira tűnt fel a kapualjban, és egyenesen szerelméhez szaladt. Landrote legszívesebben karjába kapta volna kedvesét, hogy elhalmozza szelíd csókjaival. Ám tudta, hogy e viselkedés méltatlan lenne hozzá, és kivívná az Uralkodó rosszallását. Valera spanyol nemes révén szigorúan tartotta magát az udvari etikett szabályaihoz, és elvárta, hogy hívei és vendégei is aszerint viselkedjenek. Mindennek ellenére átérezte a szerelmesek olthatatlan vágyát egymás iránt, és látta, Landrote-nak bizony nehezére esik egy egyszerű, de annál gálánsabb kézcsókkal elintéznie az üdvözlést. – Landrote! – szólt hozzá csendesen. – Azok a dolgok, melyeket ma átélt, talán kicsit kimerítették. Ha nem érzi elég erősnek magát a vadászathoz, nyugodtan itt maradhat. A vámpír nem válaszolt, csak végigtekintett a testőrök sorain, akik már alig várták, hogy útnak induljanak. Hatalmas lelkesedéssel töltötte el őket, hogy a fiatal herceg is részt vesz az összecsapásban, Landrote pedig tudta, nem okozhat csalódást nekik. Visszatekintett a leányra. – Érted fogok harcolni, Nira! – jelentette ki eltökélten, s büszkén kihúzta magát. Szerelme látványa megsokszorozta az erejét és a bátorságát. – Ígérd meg, hogy visszajössz hozzám! – nézett rá aggódva a vámpírlány. – A halálból is visszatérnék, csakhogy lássam az én gyönyörű hercegnőmet!

226

Kezébe fogta a kicsiny hamvas kezeket, finom csókot lehelt rájuk, majd felpattant a fekete csődörre. A testőrök hangos kard-csörgetéssel fejezték ki örömüket, majd Valera parancsára az erdős dombok felé vették az irányt. Nira szívére szorított kézzel állt, és hosszan nézett utánuk. Tisztában volt vele, mekkora veszélynek teszik ki magukat, és mit kockáztatnak majd az összecsapás során. Hiszen Xakrat békével érkező híveinek lemészárlása egyet jelentett a háború kirobbantásával. Féltette Landrote-ot, nem akarta, hogy baja essen. Ám a tudat, hogy érte fog harcolni, boldogsággal töltötte el. El kellett fogadna, hogy szerelme a leendő Uralkodó Herceg, kinek lételeme a küzdelem. Nem zárkózhat be a lakosztályába, nem dughatja homokba a fejét, ha ellenségei a népét fenyegetik. Ezekkel a gondolatokkal és aggodalmakkal telve ment vissza az udvarházba, s tett eleget kötelezettségeinek. Apja távollétében mindenki buzgón és alázatosan teljesítette parancsait, őtőle várták, hogy döntéseket hozzon. Felelősségteljes, mégis könnyű munka volt ez számára. Gyermekkorától megszokta ezt az életformát. A kifogástalan neveltetésnek köszönhetően engedelmes leány, majd tekintélyt parancsoló hercegnő vált belőle. Az alattvalók a szívükbe zárták, és sajnálták, hogy a vámpírvezér halála után nem örökölheti a trónt. Ez sokáig őt is elszomorította. Ám ha Landrote feleségül veszi, teljesülhet mindkét álma: egyszerre lehet a szeretett lény hitvese és fajának hercegnője. A sors akaratának tartotta, hogy pont abba a férfiba lett szerelmes, aki később minden idők legerősebb Vámpír Hercege lett. És hogy annyi szenvedéssel teli év után éppen itt, Spanyolországban találtak újra egymásra, az sem lehetett a véletlen műve. Avval pedig, hogy a Charmatia nagyra becsült tagjai mit szólnak majd Valera ajánlatához, egy percig sem foglalkozott. Biztosra vette, hogy meghajlanak a döntése előtt, és már most az esküvőjüket tervezgette. ***

227

A csapat átlépte a birtokhatárt, majd egy órán belül a kopár dombokat is maguk mögött hagyták. Mikor elérték az udvarházból oly messzinek tűnő erdős hegyvidéket, leszálltak lovaikról. Valera utasítására hárman előre mentek, hogy felderítsék a terepet. Három különböző irányban indultak el, és nemsokára mindannyian visszatértek. Xakrat híveinek nyoma sem volt. A vámpírok lovaikat hátrahagyva beléptek a fák közé. Az erdő éppoly sűrű és barátságos volt, mint Franciaországban. Csivitelő madarak, a fák ágai közt áttűző délutáni napsugár, az avar semmihez sem fogható illata… Mégis volt valami szokatlan e harmóniában, ami Landrote-nak sehogy sem tetszett, és ami nem engedte, hogy elfogja a honvágy. Megállt és nyugtalanul körbetekintett. Majd leguggolt, és kezét az avarhoz érintve összevont szemöldökkel bámulta a földet. A testőrök köré gyűltek, Valera letérdelt mellé. – Mi a baj, fiam? – Csapdába sétálunk! Várnak ránk. A vámpírvezér tekintete az erdőt pásztázta. – Honnan tudja? – Érzem! – válaszolta Landrote, mire mindketten felálltak. – Felség! – lépett elő az egyik felderítő. – Már megbocsásson, de három mérföldes körzetben egy teremtett lélek sem lehet. A fiatal herceg karba tette a kezét, és hűvös nyugalommal mérte végig beszélgetőpartnerét. – Túl régóta élek már erdőben ahhoz, hogy észrevegyem az árulkodó nyomokat. Vámpírok vannak a közelben, és feltételezem, hogy nem a mieink. A felderítő holtsápadt lett. Mindent megtett, hogy leplezze zavarát, ám fejében egymást kergették a gondolatok. – Helyrehozom a hibámat! – hajolt meg előtte. – Újra körülnézek! – És közli is mindjárt Xakrat híveivel, hogy az Uralkodó nem szándékozik átadni engem nekik? Vagy mindezt már megtette az első felderítés alkalmával? A vámpírifjú arcán fölényes mosoly ült. Az árulóvá lett testőr ekkor már tudta, hogy lelepleződött. El akart menekülni, de társai közrefogták. Erre a két másik felderítő, és rajtuk kívül még nyolcán, szintén

228

menekülőre fogták a dolgot, ám nem jutottak messzire. Kettőt Landrote tett ártalmatlanná, másik kettővel Valera végzett, a többit a testőrök ölték meg. Martinez hátracsavarta a fogoly karjait, és kardját a torkának szegezte. Valera ekkor elé lépett, és vicsorogva nézett az áruló szemébe. – Halljam, mit ígért nektek a ti híres fejedelmetek? – Xakrat erős, és napról napra nagyobb a hatalma – sziszegte a testőr. – Uralkodásod napja lassan leáldozik, és felkel az övé. És akkor eljön az, amire már oly régóta áhítozunk. De tőlem sohasem tudjátok meg, mi Xakrat végső célja. Keserűen felnevetett, majd ismét megpróbált kiszabadulni, de Martinez kezei acélbilincsként kulcsolódtak a karjaira. – Mondd meg, mi az, és nem kínozlak halálra! – Akármit tehettek velem, semmit sem mondok! Valera legszívesebben azonnal megölte volna, de szüksége volt még rá. így rábízta négy megbízható testőrre, akik visszavitték a birtokra, és börtönbe zárták. – Na, szépen vagyunk! – csattant fel a vámpírvezér, mialatt kardja pengéjéről törölgette a vért. – Úgy tűnik, alábecsültem Xakratot. Máris sikerült megszédítenie a hozzám legközelebb állókat. – Pedig kifejezetten kérte, felséged, hogy ne a testőrségén töltsem ki a bosszúszomjamat – nézett rá részvéttel Landrote. – Azt hiszem, mindannyian hálásak lehetünk az ön rendkívüli megérzésének. Nem hiszem, hogy túléltük volna a mai napot, ha belesétálunk a csapdájukba. Védence ismét az erdőt fürkészte, majd váratlanul elindult. – Hová megy? – szólt utána Valera. – Felderítőútra! – És ha baja esik? Landrote visszafordult és elmosolyodott. – Az élet merő kockázat. Szeretném végre látni, kik az ellenfeleink, és azt is, hogy hányan vannak. Elegem van a bújócskából! Tíz perc múlva itt leszek. Sarkon fordult, és nem törődve Valera rosszalló arckifejezésével eltűnt a fák között. – Meg kell hagyni, bátor legény! – szólalt meg Martinez.

229

– Az! – hagyta rá az Uralkodó, féltő pillantásokat küldve védence után. – És hozzá még önfejű is! Nem szereti, ha mások szabják meg, mit tegyen, de most azért jobban tenné, ha hallgatna rám. – Több mint fél évszázadon át élt az erdőben – ellenkezett a testőr. – Ne aggódjon, nem lesz baja! Valera töprengve vakargatta az állát. – Martinez! – kezdte suttogva. – Amikor harcra kerül sor, Landroteot védjék! A testőrkapitány teljesen elképedt. – De felség… – Az ő élete immár fontosabb, mint az enyém! – Én vagyok felelős mindkettőjükért! – kelt ki magából Martinez. – Mégis, hogy nézhetnék újra a leánya szemébe azok után, hogy hagytam meghalni az apját? Az Uralkodó jókedvűen veregette meg a vállát. – Tudom, hogy az ön hűsége megkérdőjelezhetetlen, és azt is, hogy még egyszer sem szegte meg a parancsomat. Ha lehet, ne most kezdje el! őt fogják védeni, én pedig majd vigyázok magamra! Martinez még folytatta volna a vitatkozást, de Landrote ekkor visszaért hozzájuk. – Körülbelül százan vannak – vetette oda félvállról, mintha csak a másnapi időjárásról számolna be, azután leült a földre. – Százan?! – kiáltottak fel többen is. – Mi csak fele annyian vagyunk – dörmögte Valera. – Mit csinálnak? – Szerintem megállapodtak az árulókkal valamiféle jeladásban, és most arra várnak. Mivel másra számítanak, könnyen lerohanhatnánk őket. – Rendben! – mondta komoran a vezér. – Akkor várjuk az utasításait. – Az enyémeket? – meredt rá értetlenül Landrote. – Igen! – Bele akar dobni a mélyvízbe? Valera összefonta karját a mellén, és úgy állta a vámpírifjú haragos pillantását. – Előbb-utóbb ön lesz az, akitől elvárják majd, hogy helyes döntéseket hozzon…

230

A herceg végignézett a testőrök során, majd sóhajtva bólintott. Eközben Xakrat hívei hiába vártak az árulók jelzésére. Egy kis tisztáson vertek tábort, nem egészen egy mérföldnyire a spanyoloktól. Szedett-vedett társaság volt, szétzilált sorokban ácsorogtak szakadt és megviselt ruháikban. Ennek ellenére valamennyiük arcán elszántság, szemeikben pedig vak gyűlölet tükröződött. Csendesen, feszülten ácsorogtak ezüstpengéjű kardjaikat szorongatva, egy pisszenést sem hallatva. Hallásuk tízszer olyan jó volt, mint az embereké, mégsem vettek észre semmit abból, ami ellenük készülődik. Egyszerre vad csatakiáltás törte meg az erdő csendjét. A bokrok és fák közül négy irányból, vicsorgó, feldühödött vámpírok hada tört rájuk. A meglepetés ereje a győzelem ígéretével kecsegtetett. Xakrat hívei megzavarodtak, s többségük azonnal a menekülést választotta. Kitörtek a halálos gyűrűből, és berohantak a sűrűbe. Azonban nem sokáig jutottak, mert Landrote számítva megfutamodásukra, jó előre öt részre osztotta a testőröket, és kis csapata élén elzárta a szökevények útját. Percek alatt véres harc alakult ki. Valera, mint mindig, most is úgy küzdött, mint egy oroszlán. Ereje és gyorsasága meghátrálásra kényszerítette ellenfeleit, így hát nem csoda, hogy rövid időn belül máris húsznál több levágott vámpírfej hevert körülötte. Sanchez, neki háttal, egy jól megtermett skóttal vívott, s közben az ő feladata volt az is, hogy fedezze az Uralkodót. Ő volt az egyetlen, aki ezt a feladatot látta el, hiszen a megadott parancs szerint a többiek Landrote védelmével törődtek. Legalábbis szerettek volna azzal törődni, ám a Vámpír Herceg egymaga olyan ádáz csatákat vívott, hogy testőrei szinte féltek a közelébe menni. Végig a Nirának tett ígéret lebegett a szeme előtt: „Életben kell maradnom! Vissza kell mennem hozzá!” – ezt mondogatta magában, akárhányszor csak lesújtott a kardjával. – Mégis, kitől kellene megvédenünk? – fordult oda Martinez-hez az egyik testőr, mikor végre egy szusszanásnyi szünetet tudott tartani. – Hiszen félkézzel lemészárolja az egész sereget! – Azért csak tartsd rajta a szemed! – kiáltotta vissza neki a testőrkapitány, majd egy suhintással levágta ellenfele fejét.

231

Xakrat hívei egyre csak fogyatkoztak, míg a spanyolok közül alig estek el néhányan. A vesztes oldalon állók látva, hogy nincs menekvés, s tudva, hogy a biztos halál vár rájuk, rátámadtak Landrote-ra. Xakrat titkos utasítása ugyanis az volt, hogy ha nem sikerül élve elfogni a fiatal vámpírt, akkor mindenképpen meg kell ölni. A testőrök még fel sem ocsúdtak, Landrote-ot máris egy tucatnyi ellenséges vámpír fogta közre. Ezüstpengéik nemegyszer centiméterekre kerülték el a nyakát, és ez is csak gyors reflexeinek volt köszönhető. Martinezék hamar a segítségére siettek, így rövid idő elteltével a skótok mind egy szálig holtan hevertek a földön. Valera még megadta a kegyelemdöfést utolsó ellenfelének, s ezzel a küzdelem befejeződött. A kis tisztás zöldellő pázsitját mindenütt fekete vértócsák és halott vámpírok borították. A testőrség tagjai közül összesen tizennyolcán lelték halálukat az ütközetben, ám ez semminek tűnt Xakrat híveinek veszteségéhez képest. A testőrök több sebből véreztek, de fájdalmaikat elnyomta a diadal öröme. Landrote a karján, míg Valera a vállán sérült meg az ezüstkardoktól. Ellenségeiket hátrahagyták, de saját halottaikat visszavitték a lovakhoz, hogy azután otthon méltóképpen vehessenek búcsút tőlük. A fiatal vámpír ezalatt végigjárta a környéket, hogy megbizonyosodjon, senki sem maradt életben. Mikor visszaért a tisztásra, már egyedül találta az Uralkodót, aki hátra maradt, hogy bekötözhesse sebét. Valera feltekintett rá, és nyomban meghűlt ereiben a vér. A Vámpír Herceg úgy meredt rá, mint egy megszállott. Szemeiben a harag lángja lobogott. Kivicsorított fogakkal, szétterpesztett ujjakkal lassan közeledett az idős vámpír felé, aki mozdulni sem bírt döbbenetében. Az egyetlen, amire ebben a helyzetben gondolhatott, az az volt, hogy Landrote minden bizonnyal nem akarja megvárni a Charmatia döntését, hiszen ő maga közölte vele, hogyha gyilkosság áldozata lesz, akkor védencéé a trón. És most senki sincs körülötte, aki megvédhetné. Nincs szemtanú, aki láthatná, mi történik valójában. De ez képtelenség! Landrote sohasem vetemedne ilyesmire! Vagy mégis? Félreismerte volna ezt a csupa szív, bátor és érzékeny vámpírt? Pedig mennyi

232

mindent tett érte! És most ez a hála? Életében először megbénította a félelem. Régóta tudta, hogy a Vámpír Herceg erősebb nála, és nem volt kétsége afelől, ki győzne, ha párbajra kerülne a sor. Annyira elképesztette a látvány, hogy még védekezni is elfelejtett. Landrote ekkor előrelendült és ledöntötte a lábáról. Valera azt hitte, itt a vég. Ám hiába várta, hogy az éles fogak a torkába fúródjanak, mert amint a földre került, támadója már sehol sem volt. így hamar talpra ugrott és megpördült a tengelye körül. Nem akart hinni a szemének. Landrote egy életben maradt skóttal viaskodott puszta kézzel, míg ellenfele egy ezüsttőrt markolászott. A nagy ordítozásra odarohantak és köréjük gyűltek a testőrök, de vezérük parancsára nem léptek közbe. A vámpírifjú akkora ütéseket mért a skótra, hogy attól még egy elefánt is elpusztult volna, de az keményen állta a sarat. Végül sikerült elgáncsolnia, majd kicsavarnia kezéből a tőrt. – Hagyja életben! – kiáltott rá Valera. A testőrök ott termettek, hamar gúzsba kötötték és elvonszolták. Landrote zihálva nézett utánuk, majd uralkodójához fordult. – Feltételezi, hogy akár ő, akár az árulóvá lett testőre bármit is elmondanak nekünk Xakrat terveiről? – Majd elválik. Ha nem beszélnek, kínvallatás vár rájuk. Rajtuk áll, hogy a gyors és egyszerű, vagy a hosszú és fájdalmas halált választják. Mert így vagy úgy, de mindenképpen kivégeztetem őket. – Elrettentő példa? – tette karba a kezét Landrote. Tekintetéből pontosan kiolvasható volt, hogy nem ért egyet ezekkel a módszerekkel. – Maga mit tenne a helyemben? – kérdezte Valera sértődötten. – Ha minden ellenségemet életben hagyom, magamat ítélem halálra. – Nem azt mondtam, hogy hagyja életben őket. De nincs annál nagyobb szégyen egy vámpír számára, mint amikor nem párbajban vagy csatában hal hősi halált. Engednie kellett volna, hogy végezzek vele… Valera visszafojtott egy sóhajt, majd felhúzta Landrote ingujját. A vámpír karján hosszú vágás éktelenkedett, és akárcsak a többi ezüst okozta sérülés, ez is fájdalmasan és nehezen gyógyult be. A vámpírvezér saját ruhájából tépett ki egy darabot, majd óvatosan bekötözte a sebet.

233

– Megfeledkeztem róla, hogy mennyire fiatal – mondta csöndesen. – És arról is, hogy sok dolgot nem érthet még. Túlságosan is a szívére hallgat, amit pont nekünk uralkodóknak nem szabadna tennünk. Néha könyörtelennek kell lennünk, és fel kell áldoznunk pár fajtársunkat azért, hogy a többiek tovább élhessenek. Nem várom el, hogy úgy gondolkodjon, mint én. Ha trónra kerül, eltörölheti a törvényeimet, és újakat hozhat helyettük. De bizonyos dolgokat addig is megpróbálok megértetni önnel, hátha a jövőben még hasznára válnak. Már csak azért sincs kedvem vitatkozni, mert megmentette az életemet. Bár be kell valljam, egy röpke pillanatig azt hittem, engem akar megölni. – Még a feltételezés is sértő! – válaszolta Landrote egy halovány mosoly kíséretében. – Pont ön mögött állt, és már emelte a tőrét. Csak úgy érhettem el, ha előbb magát döntöm a földre. Nem akartam megijeszteni, de nem volt választásom. És különben is, ha megölöm, vagy hagyom, hogy a skót tegye meg, mégis kitől tanulom meg mindazt, amit egy vámpírvezérnek tudnia kell? Valera felkacagott és megveregette társa vállát. – Ha nem is értünk mindenben egyet, azt azért nem tagadhatja, hogy hasonló a humorérzékünk – majd elmerengett kissé, és mélyen belenézett ifjú védence szemébe. – Köszönöm, Landrote! – Nincs mit, felség! Azt tettem, ami a kötelességem. A szívére tette a kezét, és meghajolt előtte. Ezután felültek a lovaikra, és mindannyian visszaindultak a birtokra. A nap már rég eltűnt a horizontról, mire megpillantották a fehérre meszelt tornácos udvarházat. Az otthon maradtak kitörő lelkesedéssel ünnepelték a győztesen hazatérőket. Most senki sem törődött az illemmel. Az udvarhölgyek a vörös ruhás vámpírférfiak nyakába vetették magukat, ölelték, csókolták őket. Landrote maga elé ültette Nirát a nyeregbe, majd amilyen gyorsan csak tudott, kitört a tömegből és elvágtatott vele. Egy percen belül kiürült a tér. A sebesülteket ellátták, a lovakat visszavezették az istállókba, a halottakat pedig máglyákra rakták, hogy hajnalban a nap első sugarainál égethessék el őket. Mindenki jól érezte magát, és hajnalig ünnepeltek. Landrote egészen a birtokhatárig vitte szerelmét, ahol egy kis tó terült el pár fűzfa árnyékában. Mindketten levetkőztek és bementek a

234

vízbe. Végre teljesült a vámpír hő vágya, mert az udvarhölgyek helyett Nira mosta le róla saját és ellenségei vérét. Egyedül Valera volt az, aki nem csatlakozott az ünnepséghez. Első útja rögtön az alagsori cellákhoz vezetett, ahol foglyai várták az ítéletet. Hiába vonta kérdőre őket, semmit sem mondtak. Most az egyszer örült neki, hogy Landrote nem tartózkodik a közelben, és annak is, hogy a kínvallatás okozta fájdalmas sikolyokat elnyomja az ünneplő tömeg moraja. Másnap hajnalban annak rendje és módja szerint elégették halottaikat. Senki sem hullatott könnyet értük, hisz dicső halált haltak, ami minden harcos álma. Délben elővezették a foglyokat. Mezítelenül kellett végigmenniük a téren, ami a megszégyenítés jele volt. Hátuk mögött álló őreik időrőlidőre nagyot taszítottak rajtuk, minek következtében többször el is estek. Ezalatt senkinek egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. A vámpírok, az emberekkel ellentétben, még halálba induló ellenségeiknek is megadták a tiszteletet; nem köpdösték le, nem illették őket trágár bekiabálásokkal. Ám ez a síri csend talán még riasztóbbnak hatott, mintha mindenki teli torokból üvöltött volna. Ugyanúgy, mintha csak egy párbajt akarnának megszemlélni, a háznép hatalmas kört formált. A foglyokat a tér közepére vezették, ahol már két hatalmas máglya állott, hogy beteljesítse sorsukat. A hercegek testőreik körében álltak. Az Uralkodó felszegett fejjel, kihívó és könyörtelen tekintettel, míg védence lesütött szemekkel, szomorúan meredt maga elé. Valera rápillantott és keményen megszorította a karját. – Nem szabad kimutatnia az érzelmeit, Landrote! – suttogta. – Most nem!Az alattvalók elvárják, hogy emelt fővel nézze végig a kivégzést. – Azt akarja, hogy érzéketlen legyek? – szorította össze fogait a vámpírifjú. – Nem! Csak hogy hívei előtt ne mutasson gyengeséget vagy megbánást. Mindaddig hűek önhöz, amíg erősnek és legyőzhetetlennek látják. Tanult történelmet, ugye? Mit gondol, a régi idők fáraói, hogyan őrizték meg hatalmukat? Természetesen nem voltak a napisten gyermekei, mégis mindenki azt hitte róluk, hogy azok. – Ön mit érez valójában, mikor ki kell végeztetnie valakit?

235

– Szégyent és fájdalmat! Amit el akarok érni ezzel az egésszel, az pedig a béke. Szívből sajnálom, hogy szép szóval nem lehet félreállítani Xakratot. Higgye el, ha lehetne, már megtettem volna! Martinez a foglyok elé lépett. – Kívánnak valamit mondani az utolsó szó jogán? A skót nemet intett fejével, majd a földre köpött. Őt azonnal két markos vámpír ragadta meg, felfektették az egyik máglya fölé helyezett négy lábon álló vasból készült keretre, majd ezüstbilincsekkel rögzítették karjait és lábait. Valera bólintott, mire a vesztőhely mellett strázsáló fáklyát szorongató vámpír azonnal meggyújtotta a máglyát. A lángok hamar elérték a skót hófehér bőrét, aki sikoltozva próbálta kiszabadítani magát. Landrote ökölbe szorított kézzel, falfehér arccal nézte végig, amint lángra kap a szerencsétlen, majd elevenen elég. De nem csak ő volt, akit elborzasztott a látvány. Az árulóvá lett testőr térdre borult, és úgy rimánkodott kegyelemért. A tömeg egyszeriben felmorajlott. Elvárás volt, hogyha valakit kivégeznek, az méltósággal vállalja sorsát, és ne siránkozzon. A vámpír azonban tovább könyörgött Valerának. Elmondta, hogy megbánta tettét, és kérte, hogy enyhítse büntetését száműzetésre. Az Uralkodó csendre intette az indulatoktól hangos tömeget, majd odalépett a térdeplőhöz, és közömbös tekintettel, nyugodt hangon szólt hozzá. – Azt kívánod hát, hogy bocsássam meg a bűneidet? Rendben van! Megbocsátok neked! – a vámpír reménykedve nézett fel rá. – Ugyanakkor – folytatta – elárultad a tieidet, amire nincs mentség. Halj meg békében! Az őrök vállon ragadták volt társukat, és a vesztőhelyhez citálták. Négy vámpír majdnem kevésnek bizonyult, hogy féken tartsák, de végül sikerült felfektetniük a vaskeretre. Mihelyt a bilincsek is a helyükre kerültek, meggyújtották a rőzsevesszőket. Ötpercnyi kétségbeesett küzdelem és a felhangzó halálsikoly után az elítélt megfizetett árulásáért. A tér nemsokára kiürült, mindenki ment a maga dolgára. Egy órával később már úgy festett az udvarház, mintha misem történt volna. A

236

levegőben tovaszálló füst viszont messzire vitte a hírt: nincs kegyelem az árulóknak. Valera visszavonult a dolgozószobájába, és újfent kérte, hogy senki se zavarja. Landrote volt az egyetlen, aki nem tudta túltenni magát a látottakon. Bejárta az egész épületet, hogy kicsit elterelje a gondolatait. Céltalan bolyongása végül az Uralkodó lakosztályánál ért véget. Amint meglátta a díszes tölgyfaajtót, egyszerre elöntötte a méreg. Hát azt akarják, hogy ilyen kíméletlen és szívtelen vámpírvezér váljék belőle? S persze, mindezt a népe érdekében? Valera is folyton ezt szajkózza: mindent a népért! Ugyanaz a kegyetlenség árad belőle, mint a bátyjából. A vér nem válik vízzé! ő is csak rá akarja kényszeríteni az akaratát másokra, mint ahogy Razlat tette, és nem érdekli, hányan halnak meg miatta, csak hatalmon maradhasson! Landrote szívét keserűség és gyűlölet töltötte meg, s nem törődve az őrök udvarias tiltakozásával, berontott az ajtón. Az előtér csendes volt, csakúgy mint a háló- és a dolgozószoba. A fiatal vámpír mindenhová benézett, míg végül abban a nyugalmat árasztó kis helyiségben találta meg az Uralkodót, ahol visszakapta az emlékeit. Valera az ablak előtt állt lehajtott fővel. Landrote épp rá akarta zúdítani a haragját, el akarta mondani, mennyire megveti őt, amikor meglátta, hogy reszket. Összeszűkített pilláin át figyelte, majd közelebb ment hozzá. Valera ekkor felé fordult. Arca nedvesen fénylett, könnyei hangtalanul csepegtek tűzvörös ingére. Landrote haragja egyszeriben semmivé foszlott. Tátott szájjal nézte, és hirtelen nem tudta, mit kellene tennie. – Segíthetek valamiben? – kérdezte végül. Valera nyelt egy nagyot, és letörölte könnyeit. – Ha halandó lennék, azt hiszem most jól leinnám magam – nevetett fel keserűen. – Néha irigylem őket, hogy alkoholba fojthatják a bánatukat. Tudom, azért jött, hogy elmondja lesújtó véleményét rólam. De most, hogy könnyeket látott a szememben, talán már megérti, mennyire vérzik a szívem mindkét elítéltért, s mindazokért, akik elestek tegnap. Landrote lesütött tekintettel hallgatott. Valera visszafordult az ablakhoz, és lenézett a térre, ahol a máglyák helyén már csak az elszenesedett csontok hevertek szanaszét.

237

– Immáron négyszáz éve őrzöm a békét, amelyért rengetegen ontották vérüket. Sajnos, az emberekkel továbbra sem sikerült megtalálnom a közös hangot. Tulajdonképpen érthető a haragjuk irányunkban. Az ők és az állataik vérét szívjuk, néha asszonyaikkal és fiaikkal hálunk. Mert hát a törvények azért vannak, hogy megszegjük őket. Maga és Luena rá az élő példa. Valaha mi is halandók voltunk, talán ezért is keressük a társaságukat, és ez az, ami miatt még jobban gyűlölnek minket. Féltik tőlünk nemcsak családjaikat, hanem azt a címet is, ami e bolygó urává teszi őket. A kezdetektől létezünk, ahogy ők is, de még mindig nem tudják elfogadni azt a tényt, hogy felsőbbrendűek vagyunk, és azt, hogy… Elhallgatott és simogatni kezdte vékony bajuszát. Landrote számított rá, hogy most talán választ kaphat azokra a kérdésekre, melyeket Leroy gróf és Jean-Briant is oly sokszor tettek fel neki. – Megosztja velem? Az Uralkodó sokáig nem szólalt meg, majd érezve védence sürgető szorítását a karján, felé fordult. – Úgy vélem, kiérdemelte, hogy megtudja azt, amiről csak az uralkodók és a Charmatia tagjai szerezhettek tudomást. De a titoktartás éppúgy vonatkozik önre, mint rájuk. Földi halandó fülébe nem juthat vissza e beszélgetés tartalma! A Vámpír Herceg izgatottsága a tetőfokára hágott. Szemei elszántan csillogtak. – A véremre esküszöm, felség, hogy szavai mostantól meghalnak bennem! Landrote napszálltakor távozott a vámpírvezér lakosztályából. Arcán mélységes döbbenet ült, szemeiben szánalom tükröződött, szívében mégis a boldogság lángja égett, hogy részese lehetett valaminek, amelyre már régóta áhítozott, és őrizheti a vámpírok ősi titkait. Száműzetése befejeződött. Új értelmet nyert az élete!

238

A Charmatia A következő hetekben Landrote-nak gondtalan és boldog élete volt. Elmesélte Nirának, hogy visszatért az emlékezete, és hogy bár kiirtották a családját, mégis nyugalom költözött a szívébe, mert kiderült az igazság. Sokig élt becsapva, hamis emlékek között, melyeket Razlat táplált belé. Érthető volt tehát, hogy új életre vágyott, mi több új nevet akart. Erről azonban Valera hamar lebeszélte, mondván, hogy egyszerű vámpírként nem lenne akadálya a névváltoztatásnak, de őt már mindenki így ismeri. Razlatnak abban igaza volt, hogy e név teljes mértékben illik viselőjére, ráadásul félelmet is kelt vámpírokban, emberekben egyaránt. Nira naponta kapott friss virágokat kedvesétől, s egyszer arra lépett be lakosztályába, hogy mindent vörös rózsaszirmok borítanak. Szerelmeslevelek tucatjait írta hozzá a herceg, és ugyan udvarlása szokatlanul emberinek bizonyult, a vámpírlány örömét lelte benne. Landrote rengetegszer vétett az etikett ellen, de mint minden szerelmes ifjút, őt sem lehetett szabályok közé szorítani. Valerát egyenesen mulattatták a herceg lázadó kamaszokat megszégyenítő leleményességei. Egy alkalommal pirkadat előtt kaviccsal dobálta meg Nira ablakát, s nem hagyta abba, míg a lány ki nem ment az erkélyre. Landrote bársonyos mély hangján felolvasta neki a hozzá írt szerelmes verset, majd felmászott a függőleges falon, beugrott az erkélyre, és csókot lopott szerelmétől. Mindezt a fél udvarház – és persze Valera – szeme láttára; ám ahelyett, hogy megbotránkoztak volna gyermeteg viselkedésén, megéljenezték és biztatták őt. Az egyik délután példátlan eset rázta fel az udvarház nyugalmát. Nira egy csoport udvarhölgy társaságában üldögélt a tér árnyékos felén,

amikor hirtelen egy álarcot viselő, fekete köpenyes, csuklyás alak vágtatott be közéjük fehér lován, majd egyszerűen felkapta a hercegnőt és magával vitte. A hölgyek rémült sikoltozások közepette kiabáltak segítségért és szaladgáltak össze-vissza. A testőrök azonnal a rabló után iramodtak, és el is fogták nem messze a birtokhatártól. Összekötözve vitték az Uralkodó Herceg elé, meghagyva neki azt az örömet, hogy maga leplezhesse le leánya elrablóját. Valera alig buta visszafojtani nevetését, amikor színe elé vezették és letérdeltették az idegent. – Mind őrült, aki szerelmes! – mondta fennhangon, majd megszabadította a foglyot köpenyétől és álarcától. A testőrség tagjainak leesett az álla, amikor meglátták, hogy Landrote térdel előttük. Sápadtan és sűrű bocsánatkérések közepette vágták le róla a köteleket. Az ifjú herceg szintúgy elnézést kért, amiért viselkedésével ilyen botrányt okozott. Valera nem haragudott rá, mégis meg kellett büntetnie a kihágásért. Két napra eltiltotta Nirától, ami rosszabb volt, mintha börtönbe záratta volna. E két nap alatt sokszor látta őgyelegni őt a leány ablaka alatt, amint szomorú tekintettel néz fölfele, hogy ha csak egy röpke másodpercre is, de láthassa kedvesét. – Megérdemli! – vélekedett Martinez. – Még kevés is neki ez a büntetés! A hajókabin jelegű dolgozószoba ablakából nézte Landrote-ot, amint búskomoran álldogál Nira erkélye alatt. – Most maga az, aki túl szigorú vele! – vágta rá Valera. Martineznek az arcába szökött a vér. – Szigorú?! Hiszen meg is ölhettük volna! – Az a probléma – dőlt hátra székében a vezér –, hogy őt ugyanolyan kemény neveltetésben részesítették, mint engem. Ezért most próbálja bepótolni azokat az éveket, melyeket a szülei elvettek tőle. Elmondása alapján nem igazán volt gyerekkora. Ez megerősíti azt a gyanút, ami akkor támadt bennem, mikor visszautasította a kihívásomat. Egész egyszerűen túl korán kellett felnőnie. – De ez még nem ok arra, hogy őrültségeket csináljon! – vitatkozott tovább a testőrkapitány. – Szerelmes!

240

– Még úgy se! Valera sóhajtva állt fel az asztaltól, és az ablakhoz lépve ő is letekintett. – Nagy változásokon ment keresztül, mióta nálam vendégeskedik. De akárhogy is változik a személyisége, és hiába erősebb mindannyiunknál, egy dolgot nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Mégpedig azt, hogy valahol legbelül Landrote még gyerek. És ez magyarázatot ad a viselkedésére is. – Nem tudom, felség – ingatta a fejét Martinez. – Ön biztosan jobban megérti őt, mint én. De szerintem fontosabb dolgokkal kellene már törődnie, mint az udvarlás. – Nem akarom mindjárt a nyakába zúdítani az uralkodással kapcsolatos teendőket. Arra még bőven lesz időnk. Hagyom inkább, hogy kiélvezze az élet szépségeit, és rátaláljon önmagára. – Már megbocsásson, de szerintem mostanában túlságosan is szabadjára engedi, és emiatt nem igazán hallgat önre. – Uralkodójaként, azt hiszem, többé nincs hatalmam felette – pödörgette bajuszát elgondolkodva a vezér. – Ahhoz már túlságosan is megkedveltük egymást. De az apjaként, talán tudom majd befolyásolni, és hallgatni fog rám. – Sikerült rábeszélnie? – kérdezte boldogságtól telve Martinez. Valera mosolyogva bólogatott, de aztán váratlanul elkomorult. – Fájdalmas és veszélyes szertartásnak nézünk elébe. – Elmondta már neki, miként fog lezajlani? – Igen. Az igazat megvallva kicsit megrémült. – Nem csodálom! Szerintem az utóbbi ötszáz évben senki nem kísérelt meg ilyesmit. – Van az hatszáz is! – legyintett Valera. – Jól tudom, hogy ilyen esetben a Charmatia legalább egyik tagjának jelen kell lennie a szertartáson? – Jól tudja! És már ki is választottam, ki lesz erre a legmegfelelőbb. Az illető feltétlen bizalmamat élvezi, közvetlen kapcsolatban áll a Charmatia tagjaival, és ezt mindig megpróbálta a javamra fordítani. Sokkal tartozom neki ezért. És remélem, Landrote-hoz éppoly hűséges lesz majd, mint hozzám.

241

E csaknem két hónap alatt a Vámpír Herceg valóban nagyon megváltozott. Az eddig magába zárkózott félénk ifjú teljesen újjászületett. Oldottabb és felszabadultabb lett. Az udvarház eddig sem a komorságáról volt híres, ám Landrote-nak köszönhetően a legkisebb szomorúság is tovatűnt. Mindig talált módot rá, hogy megtréfálja és megnevettesse a testőröket, akik egyre jobban megkedvelték leendő vezérüket. Gondot fordított rá, sőt kötelességének érezte, hogy időnként szóba elegyedjen a személyzet tagjaival, meghallgassa panaszaikat, és közbenjárjon kéréseikkel az Uralkodónál. A kettejük között lezajlott eszmecserék során Valera tanította és formálta őt, ám mindig sikerült elérnie, hogy védence mindebből semmit se vegyen észre. Egy nap, késő délután fontos vendég érkezett, Valera legjobb barátja, az ír származású vámpír, Flyt-Martec személyében. Hajón majd lóháton tette meg a hosszú utat. Zöld zekéjében, nadrágjában és térd fölé érő kissé kopott csizmájában egészen úgy festett, mint egy kobold. Vállig érő, világos vörös haját copfba kötve hordta. Sápadt, szeplős, örökké vidám kerekded arca, nagy zöld szemei, kicsiny pisze orra és vékony mosolygós ajka jókedvet ébresztett még a legzordabb teremtményben is. Fél fejjel volt alacsonyabb az Uralkodó Hercegnél, s csupán pár évvel volt fiatalabb nála, mégsem nézett ki negyven évesnél többnek. Kardja mely az oldalán lógott, Írország legszebb és egyben legveszedelmesebb fegyverévé vált, amikor gazdája kirántotta hüvelyéből. Flyt-Martecre nagy tisztelettel tekintettek a vámpírok, a rangsorban ugyanis közvetlenül Valera után következett. A Charmatia tagjai közt is előkelő helyet foglalt el, s ha vitás kérdésekben dönteni kellett, az ő szavazata bizony sokat nyomott a latba. Esze, találékonysága, rendkívüli intelligenciája és persze páratlan humorérzéke emelte a többiek fölé. Ha a gyűlések hangulata borússá vált, mint egy halotti ima, ő csak kinyitotta a száját, és mindjárt oldódott a feszültség. A testőrség tagjai szépen felsorakoztak a téren az ír vámpír tiszteletére, Valera pedig előttük állva, szokásos vörös öltözékében, karddal az oldalán fogadta a vendéget. Flyt-Martec leszállt a lováról, szertartásosan meghajolt és letérdelt a vámpírvezér előtt. Homlokához érintette, majd megcsókolta a feléje nyújtott kezet.

242

– Bárcsak annyi évvel lennék fiatalabb, ahányszor már megkértelek rá, hogy ne térdepelj előttem! – szólalt meg ősi kelta nyelven Valera. A vámpír vigyorogva tekintett fel rá. – Az uralkodóm vagy, még akkor is, ha pár száz éve kardlappal vertelek el, amiért elkötötted a legjobb lovamat. Valera felsegítette és boldogan ölelte a keblére. – Igazán kedves tőled, hogy valahányszor csak találkozunk, mindig felhánytorgatod ezt a csínytevésemet. Fiatalok voltunk és bolondok! Csillogó szemekkel néztek végig egymáson, majd a testőrök sorfala között besétáltak az épületbe, mely addigra már csaknem üres volt, s csupán a személyzet tagjai tűntek fel imitt-amott. Az utolsó vendég az ezt megelőző napon hagyta el az udvarházat. Mindannyian érezték, hogy Flyt-Martec érkezése nem csupán baráti látogatás lesz, és nem akarták megzavarni a várhatóan hosszú ideig tartó eszmecserét. – Tudom, nem azért hívattál, hogy felelevenítsük régi emlékeinket – mondta az ír vámpír, miközben helyet foglalt az emeletre vezető lépcső alján. – Olyan szóbeszéd járja, hogy a Vámpír Herceg a foglyod. – A vendégem! – helyesbített a vezér. – S ha minden jól megy, holnap éjféltől a fiam lesz. Barátja megkövültén nézett végig rajta. – Megbocsáss, de nekem ez egy kicsit gyors! Eddig csak akkor engedtél közel magadhoz egy herceget, amikor megismertetted a kardod hegyével. És az első találkozásotok egyben az utolsó is volt. Megváltoztál volna? – Csak megöregedtem. Valera elmondta neki mindazt, amit Landrote-ról megtudott a két hónap alatt. Nem hagyta ki Xakrat levelét és fenyegetéseit sem. A vámpír hol mosolyogva, hol tátott szájjal hallgatta az elbeszélést. – …és ami talán a legfontosabb – fejezte be a vezér –, hogy Landrote lelke makulátlanul tiszta. Ezt te magad is tapasztalni fogod. Nincs benne előítélet, becsületes, és kész feláldozni magát, ha arról van szó. Hihetsz nekem, mert megbizonyosodtam róla. – Tehát már döntöttél! – Igen! De mint azt magad is tudhatod, az én döntésem csak akkor érvényes, ha arra a Charmatia is rábólint. Ezért hívattalak.

243

Pár nap múlva összehívom a gyűlést, és szeretném, ha segítenél nekem meggyőzni őket. Flyt-Martec talán életében először elkomorult. – Lehet, hogy ehhez még én is kevés leszek. Jól ismered valamennyit, tudod, mennyire ragaszkodnak hozzád. Ezenfelül mélyen tisztelik a törvényeket és a hagyományokat. Nem fognak belemenni, hogy egy olyan vámpír kerüljön trónra, aki felségsértést követett el, és eddig száműzetésben élt. Valera leült mellé, maga elé vette kardját, és végigsimította kezét a markolatot díszítő oroszlánfejen. – Akármilyen begyöpösödöttek, az ész érvekre hallgatniuk kell. Xakratot egyedül már nem bírom feltartóztatni! Szükségünk van Landrote-ra! Ám ő csak úgy maradhat életben, ha az örökömbe lép. Te is ismered azt a törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az Uralkodó lemondjon, s így a Vámpír Herceg vér nélkül szerezze meg a trónt. Ez az, amit akarok! – És úgy véled, ha fiaddá fogadod, az meghatja a Charmatiát? – Nem pusztán ezért akarom – vallotta be őszintén Valera. – Azt látom! – mosolyodott el az ír. – Mikor róla beszélsz, egészen megváltozik a hangod, és ellágyul a tekinteted. Akkor szoktalak ilyennek látni, amikor Nira kerül szóba. – Úgy szeretem, ahogy az édes gyermekemet, és ezen semmi sem változtathat! Flyt-Martec nagyot sóhajtva csóválta a fejét. – Tehát mindenképp el akarod végezni a Maktriana szertartást. Valera nem felelt, csak bólintott. – Tudod, hogy milyen fájdalommal jár ez? – Tudom! – És neki elmondtad? – El! – Apáink csontjaira, Valera!! – fortyant fel a vámpír. – Van fogalmad róla, milyen veszélyes?! Mindketten belehalhattok! Több száz éve nem kísérelt meg senki ilyesmit! Az Uralkodó fáradtan pillantott rá. – Tisztában vagyok vele, ahogy Landrote is.

244

Flyt-Martec felállt és idegesen járkálni kezdett az előcsarnokban. Közben kelta nyelven morgott az orra alatt, s néha nagyokat káromkodott. Majd váratlanul megállt, és sápadtan a barátjához fordult. – Mindent tudsz, minden törvényünkkel tisztában vagy… Csak egy dologgal nem számoltál. Azzal, hogy ha a Charmatia mégis nemet mond, akkor sort kell keríteni a párbajra, ahol meg kell majd ölnöd a saját fiadat! Valera szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát. – Gondold át ezt még egyszer! – mondta csendesen az ír. – Mert ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, beleőrülsz tetteid következményébe! – Igazad van, mint mindig- látta be Valera. – Ezt tényleg nem bírnám elviselni. Beszélek Landrote-tal, bár nem hiszem, hogy könnyeket hullatna, amiért lemondom a Maktrianát. Mert az, akit ő apjaként szeret és tisztel, legnagyobb sajnálatomra nem én vagyok. – Hát ki? – Meglepődnél, ha tudnád! – mosolygott szomorúan a vámpírvezér. – Majd ő elmondja neked. Téged csak arra kérlek, hogy állj ki mellettem és Landrote mellett a gyűlésen. A többit pedig bízzuk a sorsra! Flyt-Martec azzal a feltétellel mondott igent, hogy Valera bemutatja neki védencét, és hagyja, hogy ő maga döntse el, milyen is a herceg valójában. Kimentek az udvarház mögötti térre, ahol éppen a testőrök párbajoztak egymással a közelben ücsörgő udvarhölgyek legnagyobb örömére. Egyszerű acélpengéjű kardokkal vagy puszta kézzel harcoltak, nehogy kárt tegyenek egymásban. A vendég kézcsókkal üdvözölte a rég látott vámpírhölgyeket, majd újból a tér közepe felé fordult. Sosem látta még Landrote-ot, mégis, amint ránézett, azonnal tudta, hogy ő az. A Vámpír Herceg fegyvertelenül harcolt öt kardot markoló társa ellen. Csak fekete nadrágja és csizmája volt rajta. A lemenő nap fénye aranyra festette meztelen felsőtestét, melyet időről-időre betakartak lábomló sötét tincsei. Flyt-Martec félrebillentett fejjel, ámuldozva nézte az egyenlőtlennek tűnő küzdelmet. Nem telt bele két perc, és az öt vámpír már kardját

245

vesztve feküdt a földön. A többiek fellelkesültek, és azon nyomban tízen támadtak rá, de ők sem jártak nagyobb sikerrel. – Ügyes! – állapította meg az ír. – Láttad volna, amikor Sanchez ellen vívott ezüstkarddal életrehalálra! – húzta ki magát Valera. – Sanchez? – döbbent meg a vámpír. – Nem említetted, hogy meghalt! – Nem halt meg! Landrote legyőzte, de meghagyta az életét. – Tehát ügyes, nagylelkű, és a tetejébe még szemtelenül jóképű is! Most már a téren lévő összes harcos teljes erőbedobással küzdött a herceg ellen. Röpködtek a pofonok, és a testőrök is szép számmal. Akinek elég volt, az sajgó testrészeit ápolgatva távozott a helyszínről. A többiek még kétszer-háromszor rárohantak Landrote-ra, ám ő mindannyiszor helyben hagyta őket. Majd egyenként felsegítette ellenfeleit, és kezet fogott velük. Legyőzött társai körülvették, megtapsolták és vállon veregették. Tagadhatatlanul rajongtak érte. Az udvarhölgyek – akárcsak Valera és Flyt-Martec – szintén tapssal jutalmazták a győztest, aki szerényen meghajolt feléjük, majd átvágott a téren. Az épület bejáratánál, a kapunak támaszkodva várta őt Nira. Dús, vörös haját lágyan lengette a szél. Landrote megállt előtte, és szorosan magához ölelte. A vámpírlány ujjaival beletúrt a fekete tincsekbe, majd lábujjhegyre állt és megcsókolta szerelmét. – Ezt nevezem! – rikkantotta Flyt-Martec. – Úgy néz ki, mint egy Adonisz, a lányodnak udvarol, és ripityára veri a testőrgárdádat. Máris elnyerte a tetszésemet! Valera felnevetett, magához intette Landrote-ot, és bemutatta barátjának. Majd annak kérésére magukra hagyta őket. – Valera nagyon szereti önt! – kezdte a beszélgetést spanyolul FlytMartec. Nem beszélt franciául, ahogy Landrote sem ismerte a kelta nyelvet. Lassan elsétáltak a küzdőtér végéig, és leültek az egyik padra. – Ez meglep engem, mert régóta ismerem őt. Senkit sem szokott ennyire közel engedni magához, főleg ilyen rövid idő alatt. Hacsak nincs komoly oka rá!

246

Landrote nem szólt semmit. Várta, hogy Flyt-Martec rátérjen a lényegre. – Valera a legjobb barátom. Együtt töltöttük az ifjúságunkat. Ha ő azt mondja, bízik magában, kénytelen vagyok hinni neki. De – emelte fel a hangját – magát szánja örökösének, amivel kicsit sem könnyíti meg a dolgomat. Az a bűn, amit ön régen elkövetett, igen súlyos volt. A felségsértésért halál jár, nem pedig uralkodói cím! Hatalmamban áll befolyásolni a Charmatiát, és talán rávehetem őket, hogy maga mellett tegyék le a voksukat, ám ezt mindaddig nem teszem meg, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy méltó a trónra. Flyt-Martec komolyan gondolta, amiket mondott. Felemelt fejjel állta Landrote sötét pillantását. – Elmondta önnek, hogy én ezt az egészet nem akartam? – kérdezte a herceg. – Igen! – Megvolt a magam élete. És még mindig szívesebben választanám a száműzetést, mint azt, hogy ide legyek bezárva. De alkut kötöttünk Valerával, amit nem fogok megszegni, mert mióta az eszemet tudom, mindig megtartottam a szavam. Akárhogy is döntsön a Charmatia, volt értelme annak, hogy eljöttem Spanyol-országba. Oly sok év után viszontláthattam gyönyörű kedvesemet, akit tizenhét éves korom óta szeretek, bár már lemondtam róla; megismerkedhettem az apjával, akinél megértőbb és együtt-érzőbb vámpírt keresve sem találhatnék! Először azt hittem, meg fog ölni, de ő úgy fogadott, mint egy vendéget, s pár napra rá már fiaként bánt velem. Egy fajtársamtól sem kaptam még ennyi figyelmet, őszinteséget és bizalmat. Neki köszönhetem, hogy megváltozott az életfelfogásom, vannak céljaim, és végre tudom, mit akarok. Megmondjam? Békében élni a szeretett hölggyel az oldalamon, és meghálálni az apjának mindazt, amit értem tett. Bármit megtennék, hogy boldognak lássam őket… Landrote elhallgatott, és szomorúan meredt az udvarház felé, ahol Valera épp Sanchezzel folytatott komoly eszmecserét. – Egyszer már megfizettem az árát, hogy így ragaszkodtam valakihez… – Hallottam, hogy Razlat mit tett magával. De ami az öccsét illeti, az életét is rábízhatná. Szeretném, ha most választ adna ne-kém valamire,

247

ami alapján eldöntőm majd, ön mellett állok-e vagy sem! Tehát ha mégis párbajra kerülne sor, megölné az Uralkodót? Landrote indulattól fűtve pattant fel, szemei parázslottak a dühtől. – Hogy kérdezhet tőlem ilyet? – sziszegte a fogai között. – Várjon egy kicsit! – emelte fel kezét bocsánatkérően Flyt-Martec. – Ha a Charmatia úgy döntene, csak akkor lehetne önből vezér, ha a párbaj során legyőzi Valerát, megölné őt vagy sem? A gyűlés ugyanis akár ilyen ítélettel is végződhet. Erre számítania kell! Vallja be őszintén, örülne ha így lenne! Megkönnyebbülne, nem igaz? Hiszen ön erősebb nála. Landrote-ban egyre csak gyűlt a harag, úgy érezte, ha az ír továbbfolytatja, indulatainak nem fog tudni megálljt parancsolni. – Túlfeszíti a húrt! – Választ várok, fiatal barátom! – Ha tényleg a barátom lenne, akkor tudhatná, hogy sosem emelnék kezet arra, aki ily sokat tett értem! – Még akkor sem, ha egyikőjüknek mindenképp meg kellene halnia? – Abban az esetben – szólt higgadtan a herceg –, kész lennék meghalni érte! És ne fáradjon, nem kell közbenjárnia az érdekemben, mert meg tudom védeni magam! Valamint arra sincs szükségem, hogy egy öreg, szeplős kobold vizsgáztasson, mire vagyok alkalmas, és mire nem, majd nagy kegyesen eldöntse, felajánlja-e a segítségét! Hát köszönöm, nem szorulok rá! Befejezettnek nyilvánítva a beszélgetést visszaindult társaihoz. Kisvártatva azonban mégis visszafordult. Flyt-Martec úgy nevetett, hogy majdnem leesett a pádról. Harsány, már-már sírásra emlékeztető kacagása az egész teret betöltötte. Felállt és odament a vámpírifjúhoz, aki egyáltalán nem értette, min mulat annyira. – Kétszáz esztendeje nem sértettek meg ilyen csúnyán! – mondta elismerően, még mindig vigyorogva. – Utoljára Valera nevezett szeplős koboldnak. Hasonló a gondolkodásmódjuk, s épp ezért azt hiszem, remekül ki fogunk jönni egymással. Bocsásson meg nekem, amiért provokáltam, de értse meg, nem szeretek mások véleménye alapján ítélkezni! Látom, az Uralkodónak igaza volt. Ön tisztalelkű és igaz szívű vámpír, akivel a továbbiakban nem szeretnék sem vitatkozni, sem pedig magázódni!

248

Landrote egy ideig zavartan pislogott rá, majd elmosolyodott és elfogadta az ír feléje nyújtott jobbját. Innentől kezdve elválaszthatatlanok lettek. A Vámpír Herceg nemcsak egy új barátra tett szert, hanem egy kiváló tanárra is. FlytMartec ugyanis eltökélte, hogy beavatja az ősi kelta nyelv és mitológia rejtelmeibe. Legtöbbször a birtokhatár mellett található, kis fűzfákkal határolt tó partjánál beszélgettek. Landrote-ot lenyűgözték a csodálatos történetek az ír sziget smaragdzöld dombjairól és tengerpartjának fehér szikláiról. A fűben heverészett, karjait a feje alá tette, s az eget bámulta. Barátja mellette ült és mesélt neki. – Bárcsak elmehetnék oda, Flyt – ábrándozott a fiatal vámpír. – Még sosem láttam a tengert! – Egyszer elviszlek oda! – ígérte neki örökké vidám társa. De azután sötét felhő ereszkedett homlokára. – Majd ha legyőztük Xakratot! Addig veszélyes lenne odamenned. Írország túlságosan is közel van Skóciához. S minthogy a leendő Uralkodó Hercegnek beszélnie kell barátai és ellenségei nyelvét is, Flyt-Martec elvállalta az oktatását. Cserébe elvárta, hogy Landrote megtanítsa őt franciául. Gyakran vettek részt közös vadászatokon a vámpírvezérrel és a testőrökkel. A herceg sokszor könyörgött Valerának, hogy engedje el egyedül, de hiába: Martinez mindannyiszor ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Egyetlen alkalommal sikerült csak leráznia a testőrt, ám amit ezután kellett végighallgatnia Valerától, azt még ellenségeinek sem kívánta volna. A Charmatia gyűlésének időpontja pedig egyre közeledett, és Landrote napról-napra feszültebb lett. Gyakran vált kiszámíthatatlanná a viselkedése, amit társai teljes mértékben megértettek. Valera többször beszélgetett vele négyszemközt vagy Flyt-Martec jelenlétében. Próbálták megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, de a herceg ösztönei mást súgtak. Egyedül Nira tudott hatni rá. Éjszakáról éjszakára bátorította és vigasztalta szerelmét; úgy ahogyan csak egy nő képes rá. Végül elérkezett a várva várt nap. A gyűlésre a világ minden tájáról érkeztek vámpírok, ki hintón, ki lóháton. De olyan is akadt, aki

249

gyalogszerrel tette meg a hosszú utat. Mire a meghívottak összegyűltek, számuk jócskán meghaladta a kétszáz főt. Erre az alkalomra egy a bálteremhez hasonló, bár annál valamivel nagyobb helyiséget rendeztek be maguknak. A márványpadló közepén ott díszelgett a hatalmas aranyozott C betű, a Charmatia jelképe. A székeket a terem szélén félkör alakban helyezték el, hogy mindenki jól láthassa azt, aki éppen felszólal. Az udvarház szolgái már napokkal ezelőtt elkezdtek készülni a vendégek fogadására. Egészen más elvárásoknak kellett megfelelniük most, mint akkor, amikor csak egy hagyományos bált rendezett az Uralkodó. Minden magas rangú vámpírnak megvoltak a maga igényei és kívánságai, melyeket a szolgák buzgón szem előtt tartottak. Volt, aki a földön, egy gyékényen bírt csak aludni, mások kizárólag emberi vért fogyasztottak, amit idejében be kellett szerezni. Tehát, az első nap azzal telt, hogy mindenki elfoglalta a neki kijelölt lakosztályt, és kedvére ugráltatta a cselédség tagjait. Landrote, Valera kérésére, egyelőre nem mutatkozott a vendégek előtt, így a résnyire tárt ajtón keresztül kémlelte a folyosót és kísérte figyelemmel a nagy sürgés-forgást. Rengeteg különböző, furcsábbnál furcsább öltözéket viselő vámpírnő és férfi sétált el előtte, s közben számára érthetetlen szavakkal társalogtak egymással. Ezer szerencse, hogy a gyűlésen mindenki vámpírnyelven beszél majd, különben egyetlen szót sem értene az egészből! A második napi szobafogság után azonban már igencsak kezdte rosszul érezni magát. Ezért nappal, amikor a vámpírok többsége mélyen aludt, úgy döntött, kimerészkedik egy kicsit. A két őr, akik az ajtaja előtt strázsáltak, elbóbiskoltak, így akadálytalanul juthatott el a lépcsőig. A földszinten és a folyosókon minden csendes volt. Halkan lement az előtérbe, majd kilépett a hátsó kapun, melyet akkor senki sem őrzött. Kis híján beleütközött egy alacsony, kecskeszakállas, ősz vámpírba, aki épp befelé tartott. – Elnézést! – szólalt meg Landrote vámpírnyelven. Nem tudta, hogy a vendég milyen nemzetiségű, és nem akarta megsérteni. Majd tovább indult. – Várjon! – kiáltott utána az öreg.

250

A herceg megállt és visszafordult. Az idegen odasétált hozzá, és alaposan szemügyre vette. Egyszeriben elkerekedtek szürke szemei. – Maga… – hebegte, és törékenynek látszó vékony testén enyhe remegés futott át. – Maga a Vámpír Herceg? – Szolgálatára! – hajolt meg előtte Landrote. – De hisz, úgy tudtuk, ön fogoly itt! – Fogalmazhatunk így is – válaszolt jókedvűen. Beszélgetőtársát láthatóan nem elégítette ki ez a magyarázat. Úgy nézett a fiatal vámpírra, mint egy eltaposni való élősködőre. – Legjobb tudomásom szerint a foglyok nem mászkálhatnak szabadon! – vetette oda gorombán. – Igazán érdekelne, vajon miért nincsen rács mögött?! Landrote-nak hirtelenjében minden jókedve elszállt. Tett egy lépést az öreg felé, mire az hátrálni kezdett. – Nem akarom bántani! Csak rosszul viselem, ha valaki meglett vámpír létére ilyen modortalanul viselkedik. Legalább mutatkozzék be, ha megszólít valakit! A vendégnek leesett az álla. Olyan váratlanul érte a kioktatás, hogy nem is tudott mit feleim rá. De azután összeszedte magát, és kihívóan Landrote szemébe nézett. – Varlumnak hívnak. – Látja, megy ez! És most megbocsásson, de dolgom van! Azzal magára hagyta az elképedt vámpírt, átvágott a téren, és a kis tavacska felé vette az irányt. Mikor odaért, leült a füves partra, felmarkolt maga mellől pár szem kavicsot, és szórakozottan dobálni kezdte a vizet. Nem bírta kiverni a fejéből azt, ahogyan Varlum az imént ránézett, és ahogy beszélt vele. Áradt belőle a gyűlölet. Ha minden tanácstag így fog tekinteni rá, akkor nem sok értelme volt összehívni őket. Egy órán át töprengett ezen, és mérlegelte az esélyeit, amikor hirtelen felkapta a fejét. Valera állt felette csípőre tett kézzel, szigorú tekintettel. Ez még nem lepte volna meg, de az igen, hogy körülötte legalább negyven testőr ácsorgott. – Megegyeztünk, hogy nem hagyja el a lakosztályát, amíg nem szólok!

251

– Egy kis friss levegőre vágytam – pillantott végig rajtuk Landrote. – Ez talán akkora bűn? Ezért kellett negyvened magával idejönnie? – Jobb lett volna, ha hallgat rám – engedte el füle mellet Valera a kérdést. – Mert eddig csak egy rossz hírem volt, de most már kettőt kell közöljek önnel. Az egyik az, hogy nem vehet részt a gyűlésen. – Az én sorsomról fognak dönteni! – fortyant fel a herceg. – Akkor sem! – szögezte le a vámpírvezér. – Fiatalkorú, tehát nem léphet be a tanácsterembe, csak az ítélethirdetéskor. Ez semmi jóval nem kecsegtetett, de Landrote kénytelen kelletlen rábólintott. – Mi a másik? – Az már kissé bonyolultabb. Az Uralkodó most ugyanúgy viselkedett vele, mint amikor először találkoztak. A hangja fagyos volt, arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. – A Charmatia mit sem tud a terveinkről, legalábbis reménykedem benne. Bár ha kiszivárgott volna valami, már kérdőre vontak volna. A gyűlés első két napja, mint az maga is láthatta, gyakorlatilag semmittevéssel telt. És még holnap sem fogunk rátérni a lényegre, mert vannak bizonyos kötelező udvariassági formák, melyeken túl kell esni. Utána meg kell hallgatnom a panaszaikat, és közösen megoldást kell találnunk rájuk. Ezután szólalhatok fel én, s tárhatom eléjük a Xakrattal kapcsolatos problémákat és az ön szerepét. – Értem, amit mond, és el is fogadom – jelentette ki Landrote. – Ám azt kevésbe, hogy ehhez miért fontos a testőrei jelenléte. Igyekezett nyugodtnak mutatkozni, de legbelül érezte, hogy valami baj van. Valera ismét úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést és folytatta. – Szeretném, ha tisztában lenne vele, hogy a gyűlés egy vagy akár két hétig is eltarthat. Ami alatt… – Ne mozduljak ki a lakosztályomból? – Arról már lekésett! A Charmatia értesült arról, hogy ön itt tartózkodik, szinte abban a pillanatban, amikor átlépte a birtokhatárt. Am ők úgy tudták, fogva tartom. Ezért kértem, hogy ne mutatkozzék előttük. Az imént összefutott Varlummal, aki talán még a többieknél is maradibb, és elképesztő módon gyűlöli magát.

252

– Semmit sem tettem ellene, de a többiek ellen sem! – tiltakozott emelt hangon a herceg. – Most nem. De a múltban elkövetett bűne épp elég, hogy gyűlöljék. Mindenesetre két perc alatt szárnyra kelt a hír, hogy szabadon kószál a birtokon, és ez riadalmat keltett köztük. Félnek magától! Landrote behajította a tóba a kezében tartott utolsó kavicsot is. – Akkor közölje velük, hogy nem kell tartaniuk tőlem! Magának hinni fognak! Különben sem értem, mit tehetnék kétszázuk ellen. – A helyzet nem ilyen egyszerű. Most, hogy már látták, biztos helyen akarják tudni mindaddig, míg ítéletet nem hoznak. Nem csak attól félnek, hogy megtámadhatja őket, hanem attól is, hogy esetleg megszökik. – Nevetséges! – Őket is meg lehet érteni – vont vállat az Uralkodó. – Évtizedeken át sikertelenül vadásztak magára, s most azt látják, hogy bármit megtehet, s mindezt karddal az oldalán. – Azt mondja meg végre, mit vár tőlem! – Azt, hogy most önként velünk jön, és hagyja, hogy bezárjuk az egyik alagsori cellába. Landrote döbbenten bámult a kőkemény szempárba. – Ez csak valami kegyetlen tréfa, ugye? – Ha hallgatott volna rám, amit mostanában nem szokott tenni, és nyugton marad, mindez nem következik be. A herceg lassan felállt, óvatosan a kardjához nyúlt, majd megpróbált hátrálni pár lépést, ám a testőrszakasz nyomban körbevette és elzárták az útját. Ekkor fegyvert rántott és kivicsorította a fogait. Szeme úgy villogott, mint a hideg acél. Kész volt rá, hogy megvédje magát, és arra is, hogy megölje társait. Valera látta, hogy mire készül, ezért megpróbált a lelkére beszélni. – Emlékszik, mit mondtam, mielőtt hipnotizáltam? Bíznia kell bennem, másként nem fog menni. Most is erre kérem! Landrote hol őt, hol a testőröket figyelte. Kardját fenyegetően maga elé tartva többször is körbefordult saját tengelye körül, nehogy valaki hátba támadhassa. – Hogy bízhatnék meg önben, amikor halálra akar ítélni? – sziszegte dühösen. – Azt mondta, a gyűlés eltarthat egy ideig. Én egy napot sem

253

birok ki bezárva, nemhogy egy hetet vagy kettőt! Akkor inkább becsületes küzdelemben halok meg most, de azt garantálhatom, hogy jó néhányukat magammal viszem! – Legalább adjon egy esélyt önmagának! – kérlelte Valera. – Ezzel a viselkedéssel csak ront a helyzetén! Védence azonban nem hallgatott rá. Végignézett társain, és a sok ismerős arc között felfedezte Martinezét. – Jobb ha távozik! Nem venném a szívemre, ha bántódása esne. – Megesküdtem, hogy megvédem! – válaszolta a testőrkapitány. – Ha kell, akkor önmagától is. – Ahogy tetszik! Landrote maga elé emelte kardját, ami a kihívás jele volt. Erre már a testőrök is fegyvert rántottak, és a kör elkezdett szűkülni a Vámpír Herceg körül. Sohasem emeltek volna kezet rá, még akkor sem, ha maga az Uralkodó parancsolta volna ezt nekik. Szerették őt, így csupán arra törekedtek, hogy minél előbb ártalmatlanná tegyék. Landrote ellenben nagyon is elszántnak tűnt. A vámpírvezér nem akarta, hogy ártatlan és fölösleges vér ontassék. Ezért mielőtt harcra kerülhetett volna sor, áttört a vámpírok gyűrűjén, és megállt védence előtt, aki azonnal a szívének szegezte az ezüstpengét. – Engem is meg akar ölni? – kérdezte szelíden. – Mert én ugyanúgy nem fogom tűrni, hogy egérutat nyerjen, mint ahogy ők sem! Ha Nira itt lenne, most szégyenkezne maga miatt. Rá nem gondol, amikor a halált választja? Vagy arra, hogy ha most enged a Charmatiának, a későbbiekben talán ők is elnézőek lesznek? Miért ilyen forrófejű? Nem látja, hogy segíteni akarok, s nem csak én, hanem mindannyian?! Olyan sokáig élt magányosan, az ellenségeitől rettegve, hogy most már nem tudja eldönteni, kik a barátai? A vámpírifjú arca alig észrevehetően megrándult. Szemeiben zavar és tanácstalanság tükröződött. – Adja át a kardját, fiam! – szólította fel csendesen Valera. – Vagy ha nem, legyek én az első, akibe beledöfi! Pár pillanatig meredten nézték egymást, majd Landrote ajkán halovány mosoly jelent meg.

254

– Túl jól ismer már ahhoz, hogy tudja, mivel lehet rám hatni. Az első találkozásunkkor még eldönthettem, mi akarok lenni, vendég vagy fogoly. Most azonban úgy látom, nincs választásom… Előrenyújtotta a kezét és átadta kardját Valerának. – Köszönöm! – sóhajtotta megkönnyebbülten a vámpírvezér. – Örülök, hogy szót értünk végre. Most arra kérem, ne álljon ellen, és innentől kezdve mindig azt tegye, amit mondok. Két testőr hátrafogta a herceg karjait, amíg egy harmadik a csuklójára tette a szarvasbőrbe bújtatott vastag ezüstbilincseket. Landrote meg sem próbálta kiszabadítani magát. Lesütött tekintettel, komoran meredt a semmibe. – Vihetitek! – bólintott Valera. Martinez és Sanchez két oldalról belekaroltak a fogolyba, és a kis csapat megindult az udvarház felé, ami előtt a Charmatia minden tagja ott ácsorgott. Emelt fővel, indulatoktól fűtve, de némán nézték végig, ahogy Landrote-ot láncra verten bekísérik az épületbe. Flyt-Martec volt köztük az egyetlen, aki elszomorodott, hogy barátját így kellett látnia. Az udvarház alagsori börtöncellái csak abban különböztek az emberek zárkáitól, hogy itt a rácsok ezüstből voltak, megelőzve, hogy a foglyok, óriási erejüket kihasználva, szétfeszítsék azokat. S azért, hogy még véletlenül se tehessenek kárt magukban, fekete festékkel volt lekenve valamennyi. A kietlen, hosszú, félhomályos, nyirkos folyosóról négy zárka nyílott, melyek teljesen egyformák, nagyságukat tekintve háromszor három méteresek voltak. A padló vajszínű – nagyjából azonos méretűre faragott – lapos kövekkel volt kirakva. Mindegyik cellában egy-egy vasból készült ágy kapott helyet az egyik sarokban, tetején vékony matraccal. Az egyetlen fényforrást a folyosó kicsiny, rácsos ablaka biztosította. A zord kinézet ellenére makulátlan tisztaság uralkodott. Valera soha nem engedte volna, hogy foglyai koszban és mocsokban sínylődjenek, még akkor sem, ha némelyikük megérdemelte volna. Mihelyt Landrote-ot bevezették az egyik cellába, Martinez megszabadította bilincseitől. A testőrség tagjai sorban meghajoltak a herceg előtt, majd egyenként távoztak. Nem sokkal később két őr jelent meg az alagsor bejáratánál. Feladatuk nem a fogoly őrzése volt, hisz a rácsok miatt amúgy sem tudott kiszabadulni. Inkább arra vigyáztak,

255

hogy senki se zaklathassa őt. Az Uralkodó rendelkezett így, mert nem akarta, hogy védence a Charmatia gúnyolódásainak célpontjává váljék. Így is eléggé feszült volt az udvaron a hangulat. Sokan Landrote azonnali, tárgyalás nélküli kivégzését követelték. Flyt-Martec volt az egyedüli, aki rendet tudott teremteni köztük, és megfékezte az indulattól hangos tömeget. – Menekültök előle, ha kardot láttok az oldalán, de amint bilincs van a kezén, már rávetnétek magatokat! – kiabálta magából kikelve. – Valamennyien a Charmatia megbecsült tagjai vagytok. Akkor viselkedjetek is ahhoz méltóan! A vámpírok lassan elcsendesedtek. Egyikük sem tudott hosszabb ideig Flyt-Martec haragvó szemeibe nézni. – Amíg én élek, senki sem fog önhatalmúan bíráskodni! A Vámpír Herceget ugyanazok a jogok illetik meg, mint mindannyiunkat. Tárgyalást tartunk, ahol döntünk a sorsáról, és lehetőséget adunk neki, hogy megvédhesse magát. Aki nem ért velem egyet, az most szóljon! Hogy nyomatékot adjon szavainak, keményen megmarkolta a kardját. Egy pisszenés sem hangzott. A vámpírok többsége belátta, hogy igaza van, mások egyszerűen nem akartak vitába szállni vele, és csendben szétszéledtek. Miután lecsillapodtak a kedélyek, Valera lesietett az alagsorba. Landrote a cellája közepén állt, és szorongva nézegette a tömör kőfalakat és rácsokat. A vámpírvezér elhatározta, hogy megpróbál lelket önteni belé, ezért bement hozzá, majd mindketten leültek az ágy szélére. – Sajnálom, hogy így alakult! De nem tehettem mást. Nem fordulhatok ellenük, hisz hallhatta, a fejét követelték. – Maga az Uralkodó Herceg – vetett ellen Landrote. – Az ön szava törvény, ami előtt nekik is meg kell hajolniuk! – Látszik, hogy lenne még mit tanulnia – mosolyodott el Valera. – Hallott már Artúr királyról és az ő lovagjairól? – Artúr király és a kerekasztal lovagjai… – Nos, igen. A Charmatia is afféle kerekasztal, ahol mindenki egyenlő. Mindenki! – nyomta meg a szót. – A törvényeket és a döntéseket természetesen én hozom, de vannak a társadalmunkat érintő problémák közül olyanok, amelyekre közösen kell megoldást találnunk.

256

Ha megölök egy Vámpír Herceget, abba nincs beleszólásuk, mert jogomban áll megtenni. Ám ha le akarok mondani az ő javára, az már rájuk is tartozik. – A helyében én elbocsátanám őket! – fintorodott el Landrote. – Higgye el, néha legszívesebben én is! De szükségem van rájuk. Tudniillik nem ér el a kezem mindenhová, és ezek a nagy hatalmú, befolyásos tanácstagok képesek rendet teremteni a világ legeldugottabb zugaiban is. Ha nem szolgálnának engem, az igencsak megnehezítené a dolgomat. Gondoljon csak bele! Spanyolországban van a székhelyem. Innen elég nehezen akadályozhatnék meg egy vámpírok közti összecsapást Kínában! – És Skóciában miért nem tudnak szétcsapni Xakrat hívei között? – Túl sokan vannak! – ingatta a fejét Valera. – Az ottani küldöttségem választhatott: vagy elmenekülnek, vagy megöletik magukat Xakrat csatlósaival. Nem hibáztatom őket, amiért megfutamodtak. Elhallgatott és csendben figyelte védencét, aki hátrébb ült az ágyon, és hátát a falnak támasztva átkulcsolta kezével a térdeit. – Meghalok itt, ezt maga is tudja! Valera szomorúan hajtotta le a fejét. – Mindent elkövetek, hogy jobb belátásra bírjam, és meggyőzzem őket, hogy sem megszökni, sem ellenük fordulni nem akar. Este kezdetét veszi a hivatalos gyűlés, és holnapra talán elérhetem, hogy a lakosztályában várja ki a döntésüket, természetesen erős őrizet alatt. Tartson ki addig! Megszorította társa vállát, majd elindult kifelé. – Valera! – szólt utána Landrote esdeklő hangon. – Nira tud róla, hogy mi történt? – Még nem, de csupán idő kérdése. Miért? – Nem akarom, hogy így lásson. Bezárva, mint valami állatot! ígérje meg, hogy nem engedi le ide! Az Uralkodó hosszain nézett a fájdalmas fekete szemekbe, majd bólintott és kilépett az ajtón. Martinez bezárta a cellát és utána sietett. – Egy percre se hagyja magára! – parancsolt rá a vezér. – Ha bármi történne, azonnal szóljon nekem! Gondoskodjon róla, hogy mindig

257

elegendő vért igyon, lehetőleg emberit! Nem szabad, hogy legyengüljön! És Nira nem jöhet le ide! – Ne aggódjon, felség! – hajolt meg Martinez. – Minden rendben lesz, vigyázni fogok rá. A vámpírvezér távozott, a testőr pedig leült a földre Landrote zárkája elé. A herceg végigfeküdt az ágyon, és megpróbált aludni egy kicsit, hogy gyorsabban teljen az idő, de estig csak éberen forgolódott. Gondolatai nem hagyták nyugodni. Ha a Charmatia nem fogadja el Valera javaslatát, vajon azonnal kivégzik korábbi bűne miatt, vagy engedik, hogy párbaj során veszítse életét? Nem sokkal napnyugta után összeült a tanács. Ám korántsem úgy zajlott minden, ahogyan az várható volt. Az udvariassági formaságok, melyekről Valera beszélt, elmaradtak, és senki sem hozakodott elő a maga bajával. Az egyetlen, akiről szót kívántak ejteni, az a Vámpír Herceg volt. Magyarázatot követeltek Valerától a délelőtti incidens miatt, ő pedig keményen és határozottan felelt kérdéseikre eléjük tárva a tényeket. A hallgatóság megdöbbenéssel fogadta a fejleményeket. Xakrat fenyegetőzései őket sem hagyták hidegen, ám az, hogy vezérük átadja hatalmát egy olyan vámpírnak, akire ezidáig úgy tekintettek, mint ellenségükre, arról hallani sem akartak. – Szó sem lehet róla! – emelkedett fel székéből Varlum. Parázsló szemekkel, haragosan tekintett Valerára, aki a terem közepén állt az aranyozott C betűn. – Ha csak még egy szó elhangzik ebben a témában, a magam részéről azonnal elhagyom a termet! – Ez komoly? – kérdezte Flyt-Martec. – Mert ha igen, akkor mindenképp folytatnunk kell! Szavait hangos nevetés fogadta, és Varlum paprikavörösen, magában szitkozódva ült vissza a helyére. – Félreismerik Landrote-ot! – vette magához a szót az Uralkodó. – Ha törvényeink lehetővé tennék, hogy most itt legyen és megvédhesse magát, belátnák, hogy igazam van. – De szerencsére nem teszik lehetővé! – vágott vissza sértődötten Varlum. Valera arra sem méltatta, hogy ránézzen.

258

– A törvényeket meg lehet változtatni. Adjanak neki lehetőséget, hogy megmutathassa, ki ő! – Megmondom, hogy ki ő! – állt fel egy mandulaszemű, fekete hajú, sárga tunikát viselő vámpírhölgy. Egyenesen Japánból érkezett, és egész megjelenésében úgy festett, mint egy gésa. – Egy fiatalkorú vámpír, akinek semmi keresnivalója köztünk. Egy halálra ítélt, akit végre sikerült kézre kerítenünk. Egy felségsértő, aki nemhogy a trónra, de szerintem még a hercegi címre sem méltó! Helyeslő morajlás töltötte be a termet. Valera érezte, hogy vesztésre áll, de nem adta fel. Elhatározta, hogy az utolsó percig harcolni fog védence életéért. – Nem is olyan régen megmentette az életemet, pedig senki sem várta el tőle. Ha nem teszi, akkor már ő lenne az Uralkodó, és maguknak el kellene fogadniuk, ha tetszik, ha nem. Többször is bizonyította lojalitását és azt, hogy mélységesen megbánta tettét. Nem számolt az esetleges következményekkel. – Ezen okból megbocsáthatnánk bárkinek, aki árulást követ el! – szólalt fel újra Varlum. – És nem csak ez az oka, hogy nem értek önnel egyet. Landrote, ahogyan az már elhangzott, túl fiatal. – Én talán nem voltam az, amikor legyőztem az elődömet? – fordult felé Valera. – Sokkal tapasztalatlanabb voltam az élet dolgaiban, mint most ő. Minden megvan benne, hogy beváltsa a hozzá fűzött reményeket, és jó uralkodó legyen. Bátorsága és ereje rendkívüli, mégsem fordította soha ellenünk. – Ezt megcáfolnám! – emelte fel a kezét egy francia vámpír. – Egyszer szemtanúja voltam, amint a herceg lemészárolt tíz vámpírt az ön alattvalói közül. – Maga talán nem védekezne, ha megtámadnák? – vonta kérdőre Flyt-Martec. – Azokban az időkben vadásztunk rá. Mégis, mit várt tőle, hogy ölbe tett kézzel nézze, ahogy elfogják és megölik?! – Két választás lehetséges – szögezte le Valera, és hűvösen körbetekintett. – Elfogadják a lemondásomat, és kineveznek régenssé, hogy felkészíthessem Landrote-ot mindarra, amit majd vámpírvezérként tennie kell. Vagy halálra ítélik, azt kockáztatva, hogy Xakratnak esetleg sikerül majd megszereznie a trónt. Arra kérem önöket, jól fontolják meg

259

ezt, mielőtt döntenének! Legyenek igazságosak, ahogy mindig, és ahogy azt elvárom önöktől! Most egy óra szünetet rendelek el. Mire Valera ezt kimondta, újból este lett. Elsőnek hagyta el a termet, és épp indulni akart, hogy megnézze védencét, amikor leánya megállította. Nira szintén részt vett a gyűlésen, és már értesült róla, hogy szerelmét bezárták, de odabent nem kérhette számon apjától, mi adott okot e bánásmódra. – Hogy tehette ez vele? – kérdezte keserűen. – Nagyon jól tudja, hogy nem búja a bezártságot! Meg akarja ölni? – Éppen, hogy meg akarom menteni! – felelte keményen az apja. – Szeretem őt, ahogyan téged is. Nem bírnám elviselni, hogy baja essen. Megsimogatta lánya halántékát, és indult volna tovább, de Nira nem engedte el. – Látni akarom! – Ő maga kért, hogy tartsalak távol tőle. Nem akarja, hogy így lásd! – Kérem, apám… – könyörgött Nira –, csak egy pillanatra! – Nem! Ám mielőtt a vámpírlány tovább próbálkozhatott volna, Martinez jelent meg az alagsorba vezető lépcsőn. Sápadt, kétségbeesett arcát látva Valera azonnal tudta, hogy baj van. – Eleinte egész tűrhetően viselte – mesélte idegesen a testőr, miközben mindhárman lefelé siettek –, rendesen ivott vért, és aludni is tudott egy keveset. De két órával ezelőtt teljesen megváltozott a viselkedése. A közelébe sem mertem menni, olyan kiszámíthatatlan és dühös lett. Először csak szépen kért, majd rám parancsolt, hogy engedjem ki. Mikor ezt megtagadtam, elkezdett fel-alá járkálni, majd többször teljes erőből nekiugrott a rácsoknak. Hallottam, ahogy eltörnek a csontjai, de semmit sem tehettem. Azután összerogyott, bevonszolta magát az egyik sarokba, és azóta meg sem szólal, csak reszket, mintha a hideg rázná. Mikor leértek a cellákhoz, látták, hogy Martinez kicsit sem túlzott. Landrote a földön ült összekuporodva, és remegett, mint a nyárfalevél. Vörös inge darabokra szaggatva hevert mellette. Törött csontjai szerencsére már összeforrtak, de számtalan apró fekete vércsepp

260

borította testét és a padlót, bizonyítva, hogy végső elkeseredésében önmaga ellen fordult. Valera be akart menni hozzá, de Martinez visszatartotta, mondván, túl kockázatos. – Engem nem fog bántani! – jelentette ki Nira. És mielőtt megakadályozhatták volna, belépett a cellába, majd leguggolt a vámpír mellé, és kérdőn tekintett rá. – Igazam volt, ugye? – suttogta. – Nem fogsz bántani! Az ifjú herceg összerezzent az ismerős hang hallatán, s úgy bámult a vámpírlányra, mint aki most ébredt fel egy hosszú álomból. – Nira… – csak ennyit bírt kinyögni, s zokogva magához ölelte kedvesét. – Itt vagyok, szerelmem! – simogatta a lány. – Miért tetted ezt magaddal? – Ezek a falak… egyre közelebb jöttek! Egyre szűkebb lett ez a börtön… Úgy éreztem megfulladok… Segíts, Nira… segíts kijutnom innen… kérlek! – Nincs semmi baj! Nézz körül! A falak erősek, és nem fognak rád omlani. Beletelt egy kis időbe, mire Landrote ki merte nyitni könnyes szemeit és körülnézett. Mikor visszatekintett szerelmére, már ismét nyugalom költözött a szívébe. Nira a lehető legjobb hatással volt rá, és olyan erőt adott neki, amire senki más nem lett volna képes. – Ha pár perccel később jössz, már nem élek… A vámpírlány a fejét rázta, Valera azonban tudta, hogy ez igaz. És megborzongott, ha arra gondolt, hogy ő záratta be ide, és őt terhelte volna a felelősség, ha tényleg bekövetkezik a tragédia. – Nira! – köszörülte meg a torkát. – Maradj vele! Kimentelek a gyűlésről, nem kell tovább részt venned rajta. – Ezt kérnie sem kellett volna! Landrote az ölébe hajtotta a fejét, úgy nézte szerelme mosolygó arcát. Nira lágyan cirógatta a hosszú fekete tincseket, s időnként lehajolt, hogy megcsókolja a szeretett lény vértelen ajkát. A Charmatia gyűlése tovább folytatódott. A terem visszhangzott a hangos bekiabálásoktól, az elégedetlenkedésektől és az indulatoktól.

261

Valera bizonyos időközönként szünetet rendelt el, hogy konzultálhasson Flyt-Marteckel, és beszámoljon Landrote-nak a fejleményekről. A Vámpír Herceg óráról órára jobban érezte magát Nira társaságában. Bezártság érzete szinte teljesen megszűnt. Az Uralkodó kérelmét, hogy lakosztályában várhassa ki a tárgyalás végét, a tanács viszont egyöntetűen elutasította. – Hogy állunk? – kérdezte, amikor meglátta Valerát a rács túlsó végén. – Valamivel jobban! Jelenleg a tanács felét már sikerült meggyőznünk, amit főként ír barátunknak köszönhetünk, de a mérleg nyelve még bármely irányba billenhet. Ön hogy van? – Tűrhetően – mosolygott Landrote. – Hála Nirának! Még mindig a lány ölében feküdt, aki egy percre sem hagyta magára. A vámpírvezér boldog volt, hogy a fiatalok ennyire szeretik egymást, ugyanakkor elszomorodott, ha arra gondolt, hogy leánya egy életen át gyűlölni fogja, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt remélik. – Készüljön fel, hogy az utolsó napon meg kell majd jelennie bírái előtt, és meg kell hallgatnia az ítéletüket! Akkor lehetősége nyílik rá, hogy megvédje magát. Három hosszú napon és éjszakán át tartó huzavona után a Charmatia szavazásra bocsátotta a kérdést, és megszületett a döntés. Landrote szépen felöltözve, kipucolt csizmákban, összekötött hajjal, és bilincsek nélkül jelent meg előttük, két lándzsát tartó őrrel a háta mögött. Amint belépett a terembe, mindenki felé fordult. Sok arcon a megvetés jele látszódott, mások fejet hajtottak, amikor elhaladt mellettük. Suttogásaik betöltötték a helyiséget, ahol szinte vágni lehetett a feszültséget. Ha a herceg ideges is volt, nem mutatta, s emiatt sok csodálója akadt. Valera a terem közepén állt. Landrote mihelyt odaért hozzá, féltérdre ereszkedett előtte, kezet csókolt neki, majd felállt és szembefordult a tanácstagokkal. Csakúgy, mint annak idején a nemesek, itt is kevesen voltak olyanok, akik hosszú ideig a szemébe tudtak nézni. Miután lemondott az utolsó szó jogáról és arról, hogy megtartsa védőbeszédét, Varlum felállt a helyéről, jelezvén, hogy szólni kíván. Lenézően mérte végig Landrote-ot, pont úgy, mint az első találkozásuk alkalmával.

262

– Kihirdetném az ítéletet! – hangja éles visszhangot vert a teremben. – Meghallgatván az Uralkodó Herceg érveit, és aggodalmát Xakrattal kapcsolatban, igazat kell adnunk neki. Ez a skót vámpír veszélyt hozhat a jövőben társadalmunkra! Ám nem oly mértékben, mint ahogy azt őfelsége elénk tárta. Véleményünk szerint, jelen helyzetben, a Vámpír Herceg nagyobb fenyegetést jelent számunkra, mint Xakrat. A tanács, tehát, kilencvenhat mellette és százhetven ellene szavazattal elutasította a fogoly kegyelmi kérvényét, és életbe léptette azt a büntetést, melyet egyszer már volt szerencsénk kiróni rá! – szája gonosz mosolyra húzódott. – Landrote herceg! Önt a Charmatia bűnösnek találta a felségsértés vádjában, s ezért máglyahalálra ítéli. Ezen ítélet megfellebbezhetetlen! Döntésünk végleges! – De csak akkor, ha azt én is jóváhagyom! – mennydörögte Valera, s tekintete maga volt a viharos égbolt. – Uralkodóként fellebbezhetek a döntés ellen, és ezennel élni kívánok jogommal! – Bocsánatáért esedezem, felség! – hajolt meg Varlum. – Természetesen tiszteletben tartjuk az ön kiváltságát. De továbbra sem értjük, miért védi őt, annak ellenére, amit ön ellen elkövetett?! Már korábban is arra a következtetésre jutottunk, hogy nem Xakrat az egyetlen oka rá. Valera nem válaszolt azonnal. Kis ideig védencét figyelte, aki úgy tűnt, már beletörődött az ítéletbe. – Azért védem őt, mert fiamként tekintek rá! E mondata azonnal újabb vitát robbantott ki, és Flyt-Martec csak nagy nehézségek árán tudta csendre inteni a kiabálókat. – Akkor miért nem végezték el a Maktriana szertartást? – vonta kérdőre Varlum, és látszott rajta, élvezi, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhatja uralkodóját. – Mert könnyebben döfi belé a kardját egy barátba, mint a tulajdon fiába! – szólalt meg először a tanács előtt Landrote. Hangja egyszerre volt félelmetes és tekintélyt parancsoló. Addig lehorgasztott fővel állt, de most felvetette a fejét, és kemény pillantással nézett végig a több mint kétszáz vámpíron, majd Valérén nyugodott meg tekintete. – Köszönöm felségednek, hogy megpróbálta a lehetetlent, és mentette, ami menthető, de azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy itt a

263

vége. Meghajlok a Charmatia döntése előtt – fordult vissza a tanácstagok felé. – De hadd kérjek valamit önöktől. Ha választhatnék, inkább az Uralkodó Herceg kezétől halnék meg, minthogy máglyán végezzem. Ideérkezésemkor párbajra hívtam ki Valérét, amit ő készséggel elfogadott. Tudom, ennek már nincs sok jelentősége, és maguknak jogukban áll kivégeztetni engem. De tekintsék ezt egy halálba induló utolsó kívánságának. – Kérését örömmel teljesítjük, amennyiben az Uralkodónak nincs kifogása ellene – tárta szét a karját Varlum. – Azonban figyelmeztetnem kell, hogyha a párbaj során megölné őt, akkor sem hagyhatja el élve a küzdelem helyszínét. – Tisztában vagyok vele! – mondta Landrote, s közben úgy nézett az ősz vámpír szeme közé, mintha szét akarná tépni. – Várom a válaszát, felség! Valera kényszeredetten mondott igent, de saját szavai valahogy furcsán, lassan jutottak el a tudatáig. Később szinte nem is emlékezett arra, hogy egyáltalán bármit is válaszolt. Majd összeszedte magát, és így folytatta: – Jogomban áll továbbá az is, hogy elrendeljem a Vámpír Herceg ideiglenes szabadon bocsátását, melynek során lehetőséget adok neki, hogy visszatérjen szülőföldjére, és elbúcsúzzon szeretteitől. Nem tagadhatjuk meg tőle! Itt Varlumra szegezte tekintetét, ki szemlátomást nem örült, hogy el kell engednie gyűlölt ellenségét. – Mi a biztosíték, hogy nem fog megint kicsúszni a kezünk közül, mint azt már oly sokszor tette? Mi a biztosíték rá, hogy meg fog jelenni a párviadalon? – A becsületszavam és a vérem! – vágta rá Landrote. Felgyűrte ingujját, beleharapott a csuklójába, majd odament Flyt-Martechez, aki egy kendőt nyújtott át neki. Vérét felitatta a fehér anyaggal, majd hanyagul Varlum elé dobta. – Így megfelel? Az öreg vámpír a fogát csikorgatta, a Charmatia többi tagja viszont helyeslően bólogatott, majd az ülést bezárták, és a terem lassacskán kiürült. Már csak Valera, Landrote, Flyt-Martec és Nira maradt bent.

264

A vámpírlány eddig erősnek mutatkozott, és igyekezett tartani magát, most viszont sírva borult szerelme nyakába. Landrote, bár-hogy próbálta, nem bírta megvigasztalni, végül a karjába vette és felvitte lakosztályába. Valera és ír barátja még sokáig beszélgettek és tervezgették, mivel győzhetnék meg ezt a végsőkig maradi népséget az igazukról. A herceg ezalatt letette kedvesét az ágyra, oda, ahol annyi kellemes órát töltöttek el együtt. Majd mellébújt, s csendben hallgatta a lány hol erősödő, hol csendesedő zokogását. Még egy teljes napot vendégeskedett az udvarházban, és ezt az időt kizárólag Nirával akarta tölteni. Nem bízott benne, hogy Valera bármit is elérhet a tervével. Biztos volt benne, hogy meg kell halnia, és abban is, hogy utoljára tarthatja karjaiban gyönyörű szerelmét. Pedig már a kezét is megkérte, és Nira az esküvőjüket tervezgette… Minden szép és jó volt eddig, majd egyszerre pokollá vált az élete. Két hónapra megtalálta a boldogságot, azután mindent el kell veszítenie. Mi értelme volt ennek az egésznek? Hogy még jobban szenvedjen, mint annak előtte? A halandók hisznek a teremtőben, és azt mondják, az ő akaratából történik minden. Ha ez így van, akkor Isten kegyetlen, és élvezetét leli mások szenvedéseiben! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, míg Nira a karjában aludt. Az utolsó spanyol éjszakán még egyszer egymáséi lettek. De sóhajaikba sírás keveredett, csókjaikba könnyek vegyültek. Kétségbeesett szoros ölelésben érték el vágyaik tetőpontját, majd ájultak bele a fájdalmaikat tompító álomtalan álomba. Még azon az éjszakán el is búcsúztak egymástól, és megbeszélték, hogy Nira nem kíséri el őt a birtokhatárig, ahogy eredetileg tervezte. Reggel Landrote forrón megcsókolta az alvó vámpírlány ajkát és nyakát, még pár percig gyönyörködött a takaró alól kivillanó szépséges test látványában, majd halkan elhagyta a lakosztályt. Valera, Flyt-Martec és a teljes testőrgárda a birtokhatáráig kísérték. Landrote egyenként vett búcsút a testőröktől, megszorította a kezüket, és megköszönte, hogy befogadták maguk közé. Még Sanchez is meghajolt előtte, pedig tőle e gesztust senki sem várta volna el. Martinezt magához ölelte, és újfent köszönetét mondott neki, amiért megmentette az életét, és a barátja lett, ha rövid időre is. Flyt-Martec

265

szintén megropogtatta a csontjait, és megesküdött, hogy addig nem nyugszik, míg jobb belátásra nem bírja a Charmatiát, és el nem éri, hogy megváltoztassák az ítéletet. – Azt tervezem, egyenként keresem fel őket, és úgy beszélek velük. Utána ismét összeülünk. – Nem hiszem, hogy lenne értelme – sóhajtotta szomorúan a herceg. – De jól esik, hogy mindent elkövetsz annak érdekében, hogy megmentsd az életemet. Igaz barát vagy, Flyt! Kezet nyújtott az írnek, majd Valerához fordult. – Nehéz szívvel engedem el! – vallotta be az Uralkodó. – Ám azt nem kívánhatom el, hogy itt várja meg a következő ülés kimenetelét. – Ön mondta, azért mehetek el, hogy elbúcsúzhassak a szeretteimtől. – Nem! Azért mehet el, mert Varlum valószínűleg nem nyugodna addig, amíg önt vissza nem záratnám a cellájába. És persze azért, hogy ezzel is időt nyerjünk. Még nincs veszve minden! Landrote ajkán széles mosoly jelent meg. – Nem mondd le rólam egykönnyen, igaz? – Arra a párbajra nem kerülhet sor! – mondta eltökélten Valera. – Ha mégis… – lehajtotta a fejét, hosszú szünetet tartott, majd belenézett ifjú védence szemébe. – Ha mégis, az esetben úgy intézem, hogy fájdalommentes halála legyen. A herceg majdnem elnevette magát. – Ne gondolja, hogy gyáva vagyok, felség! De amikor Sanchez belém mártotta a kardját, az kicsit sem volt kellemes! – Az meglehet! – vonta fel a szemöldökét Valera. – De Sanchez nem képes arra, hogy transzba ejtse önt az utolsó pillanatban. Semmit sem fog érezni, csak kellemes melegséget, és azzal vége. Nem adom meg azt az örömet azoknak a szemellenzős barmoknak, hogy szenvedni lássák! – Köszönöm, felség! Az örökkévalóság is kevés lenne, hogy megháláljam mindazt a jót, amit értem tett. Landrote le akart térdelni, hogy illően búcsúzhasson el uralkodójától, Valera azonban magához húzta, átölelte, majd atyai csókot nyomott a homlokára. – Elküldöm önhöz követként Sanchezt – mondta, miután elengedte. – Ő fogja értesíteni a gyűlés eredményéről. S reménykedem benne, hogy jó híreket közölhet majd.

266

A vámpírvezér visszaadta neki a kardját, Landrote pedig megfordult és átlépte a bírtok láthatatlan határsávját. Mire a nap első sugarai elérték a kopár szirteket, már messze járt, útban szeretett otthona felé…

267

III Vér és végzet

A halál tőrei Landrote alig fél perc alatt végiggondolta magában a spanyolországi eseményeket, majd letekintett Sanchezre, ki a válaszára várva még mindig előtte térdelt. – Tehát a blérantone-i mezőn, holnap éjfélkor? – Igen, felség! A Charmatia elvárja, hogy pontos legyen, és azt is, hogy vérével igazolja, meg fog jelenni a párbajon. A Vámpír Herceg magától értetődően gyűrte fel ingujját, Sanchez pedig felállt, előhúzta tőrét és felvágta vele Landrote karját. Majd a kiserkenő vért egy fehér pamuttal fogta fel. – Hálásan köszönöm! – hajolt meg előtte. Összehajtogatta a kendőt, zekéje belsejébe rejtette, majd kísérőivel együtt lóra ült és visszatért az erdőbe. – Most már nincs visszaút! – fordult barátaihoz a herceg. – Miért vágta fel a karját az a vámpír? – kérdezte Jean-Briant. – A vérem kellett neki – magyarázta Landrote. – A rongyot amivel felfogta, átadja Valerának. Az a biztosíték, hogy ott leszek a párbajon a megadott helyen és időben – látva az ifjú értetlen arcát, felsóhajtott. – Olyan ez, mint az embereknél a pecsét vagy az aláírás. E hagyomány nálunk évszázadokra vezethető vissza. S ugyanezen okból használunk tőrt is, bár megtehetnénk, hogy a körmünkkel ejtünk sebet a karunkon. Ha egy vámpír ilyenformán tesz ígéretet és megszegi, vérárulóvá válik. A saját fajtája kitagadja, megszűnik létezni számukra, ugyanakkor bárki szabadon végezhet vele. Az ilyen egyének rendszerint megőrülnek vagy öngyilkosságot követnek el avval, hogy szántszándékkal beleszaladnak egy vámpírvadász kardjába. – Kegyetlen törvényeik vannak! – állapította meg fejcsóválva a gróf.

– Nektek talán nem? – vágott vissza a vámpír. – Úgy teszel, mint ha ti, halandók, szentnek születtetek volna! Holnap hajnalban várni foglak itt az erdőszélen. Most hagyj magunkra kérlek Jean-Francois-val! Jean-Briant szomorúan tett eleget a kérésnek, és visszaindult a kastélyba. – Ha már úgyis megbocsátottál neki, nem lehetnél kicsit engedékenyebb vele? – morogta Leroy gróf. – Ki mondta, hogy megbocsátottam neki? – simogatta meg ajkát a vámpír. – Soha senkitől nem kaptam még akkora pofont, mint az imént tőle. Bár vitathatatlanul rászolgáltam. Megjelenek előtte annyi év után, majd közlöm, hogy búcsúzni jöttem, mert meg kell halnom. Mégis, mire számítottam, hogy körbetáncol örömében? Az egész úgy hangzott, mintha Landrote csak hangosan gondolkodna. – Mi történt veled Spanyolországban? – kérdezte összevont szemöldökkel a gróf, és elé lépve kutatóan nézett végig barátján. – Semmi sem történt! – hárította el a herceg. Megkísérelt elfordulni tőle, de Jean-Francois a vállára tette a kezét, és töprengve meredt a fekete szemekbe. – Megváltoztál, Landrote! Észrevettem amint megláttalak. – Ugyanaz vagyok, mint aki két hónapja voltam! – erősködött a vámpír. – Engem akarsz átverni? – mosolyodott el a gróf. – Pont engem, aki mindenki másnál jobban ismer? – Óh… – tette karba a kezét Landrote. – Hát ha oly bámulatos képességekre tettél szert mióta nem láttalak, hogy belelátsz a fejembe, mi több, úgy véled vámpírszakértő lettél, akkor rajta! Elemezz ki! – Szerelmes vagy! – vágta rá kapásból Jean-Francois. A vámpír arcáról azonnal eltűnt a fensőbbséges gőg. – Ezt mégis honnan veszed? – És mivel nem a te stílusod, hogy beleszeress vadidegen nőkbe, feltételezem, hogy a hölgy régi ismerősöd lehet. Na mármost, mivel Luenával idestova tizenhat éve nem vagytok együtt, csupán egyvalaki jöhet számításba. Az akiről annyit meséltél: Nira.

270

A herceg nyomban elvörösödött, s ez igazolni látszott, hogy az elmélet helytálló. Jean-Francois-n látszott, élvezi, hogy zavarba hozhatja barátját, ezért folytatta a játékot. – Hogy tovább fokozzam, mikor felsoroltad, akiket nem láthatsz többé, úgy éreztem, az ő nevét szándékosan nem mondod ki. Sokszor hallottam milyen indulattal beszéltél róla, mert haragudtál rá, amiért elhagyott. Szavaid egyértelműek voltak, de a hangod elárulta, hogy még mindig szereted, és nem tudod elfelejteni. Ezenkívül húsz éve ismerjük már egymást, de így zokogni, mint az imént, még soha nem láttalak. Teljesen összetörtél, ami nem jellemző rád. Te, az életerős Vámpír Herceg, nem fakadsz sírva, csak mert egy kölyök lekever neked egy pofont! A fájdalmat, amit kiadtál magadból, ugyan Jean-Briant ökölcsapása váltotta ki, de ez csak az utolsó csepp volt a pohárban! Nyitott könyv vagy számomra, felség! Mindig is az voltál. Tehát? Elmondod, mi történt Spanyolországban, vagy elemezzelek még egy kicsit? Landrote unottan csóválta a fejét, de inkább beszélt, minthogy tovább hallgassa a grófot. – Dühít, hogy folyton igazad van, de legyen! Találkoztam Nirával… Mire a vámpír elmesélt neki mindent, a nap már igencsak magasan járt a fejük fölött. Mindenről beszámolt, kivéve a hipnózist és a Valerával folytatott bizalmas beszélgetéseket. Jean-Francois már több órája ült az avarban, és döbbenten hallgatta őt. – Megáll az ember esze! Mennyire tartottál Valerától, és erre kiderül, hogy sohasem akart ártani neked. Ráadásul téged szánt örökösének, és Nira az ő leánya. Felfoghatatlan! – A sors furcsa fintora – bólogatott Landrote. – De már egyáltalán nincs jelentősége. Hányszor tettem fel magamban a kérdést, hogy vajon mi lehet a halál után! Holnap választ kaphatok rá… Jean-Francois borúsan tekintett barátjára. – Veled maradok az utolsó pillanatig! – Nem! – vágta rá azonnal a vámpír. – Nem fogom engedni, hogy végignézd!

271

– Megfeledkezel magadról! – húzta össze szemét szigorúan a gróf. – Nem kérem az engedélyedet. Ezenfelül én vagyok a párbajsegéded, vagy már elfelejtetted? – Magadat kínoznád vele! Miért akarod? – Ha tehetem, állom a szavam. Úgyhogy, akár tetszik neked, akár nem, ott leszek! Landrote meghatódott barátja elkötelezettségén. – Köszönöm, Jean-Francois! – mondta, mialatt átölelte. – Holnap este találkozunk. Most mennem kell, van még egy kis elintéznivalóm. René és Fréderic épp akkor fejezték be hosszúra nyúlt sétájukat, és leültek az egyik Kolosszomida talapzatára. – René meg mi a csudát keres itt? – tudakolta meglepetten a gróf, amikor meglátta a fiatalokat. – Úgy tudtam, nem hagyhatja el a kunyhót. – Azt hiszed, megtilthatok neki bármit is? – vont vállat Landrote. – Túlságosan önfejű! – Akár csak az apja! – Ez most igazán jólesett, barátom! – húzta el a száját a vámpír. – René egyáltalán nem hasonlít rám. Néha őszintén kételkedek benne, hogy bármi közünk lenne egymáshoz. De azért vigyázok rá, amíg csak lehet. Kísérd őt haza kérlek, ha kibeszélgették magukat! Mondd neki, hogy későn érek haza, és hogy nem kell megvárnia! Landrote nem sokkal e beszélgetés után bement az erdőbe, és rövidesen eltűnt a fák között. Jean-Francois elmélázva bámult utána. Mint már oly sokszor, most sem mutatta ki, mit érez valójában, pedig darabokra tört a szíve, amikor megtudta, hogy halál vár a vámpírra. Ugyanaz a fájdalom járta át, mint amit szerettei elvesztésekor érzett. Elővette a tőrét, és maga elé tartva sokáig nézegette. Megfontolt s nyugodt arcán beletörődés, szemeiben elszántság tükröződött. – Holnap éjfélkor veled halok én is, fiam! *** Leroy gróf, mint már annak előtte többször is, La Rule-ben töltötte az éjszakát. Volt ugyan saját birtoka, rajta egy csodaszép, tágas

272

kúriával, ám oda a megannyi szomorú emlék miatt csak nagyon ritkán látogatott el. A kastélyban mindig szívesen látták, mióta tizenhat esztendeje segített megmenteni Jean-Briant életét. Végül apja halála után maga az ifjú gróf kérte meg rá, hogy költözzön be az egyik lakosztályba. Jean-Francois akkor vonakodva tett eleget a kérésnek. Csak Landrote rábeszélésére adta be a derekát, és vállalta el, hogy a fiú mellett marad, és értesíti a vámpírt, ha az bajba kerül. Landrote! Leroy gróf még éjfélkor sem tért nyugovóra; az íróasztalánál ült, és a hercegre gondolt. Képtelen volt elfogadni barátja sorsát. Órák hosszat rágódott magában, törte a fejét valami megoldáson, és néha dühödten csapott az asztalra. – Én tehetek mindenről! – mondogatta magában kétségbeesetten. Hiszen ő volt, akinek évekig tartó rábeszélésére, Landrote végül megjelent az Uralkodó előtt. De ha akkor sejtette volna, hogy ez lesz belőle, hogy a Vámpír Herceg, aki még Valeránál is erősebb, fel akarja majd áldozni magát a becsület oltárán… – inkább elharapja a saját nyelvét, mielőtt megszólal! Landrote soha egyetlen szóval sem említette neki, hogy a felségsértés, amit elkövetett, megbocsáthatatlan bűn. – Miért nem mondtad el, Landrote?! Miért?! – kiabálta zokogva, majd lerogyott a székbe, és az asztalra borulva elaludt. Nyugtalan éjszakája volt. Álmában különös rémképek gyötörték. Az erdőben kóborolt egy szál magában, s folyton barátja elhaló hangját hallotta, amint őt szólongatja kétségbeesve, és könyörög, hogy segítsen rajta. Rohant a sötétben, és mindenütt kereste, de nem akadt a nyomára. Érezte a vámpír szenvedését, hogy fájdalmai vannak, hogy haldoklik és végül… Felriadt! Minden porcikája reszketett, és verejtékben úszott a teste, amitől teljesen átnedvesedett a ruhája. Ekkor jött rá, hogy nemcsak álmában vélte hallani saját nevét. Valaki állt mellette, kezét finoman a vállára tette, majd fölé hajolt. Jean-Briant volt az, és aggodalmasan pislogott rá. – A folyosóról hallottam, hogy kiabált, azért jöttem be. Minden rendben? Jean-Francois megpróbálta összeszedni magát és rendezni a gondolatait. Még mindig az asztalnál ült. Igen, ez az ő asztala, az ő

273

szobája, és az előbbi csak egy lidérces álom volt. Este elfelejtette összehúzni a függönyöket, így a napfény most akadálytalanul hatolt be az ablakon. – Mennyi az idő? – kérdezte a homlokát törölgetve. – Reggel nyolc óra – válaszolta Jean-Briant, és nekidőlt az asztal sarkának. – Biztos, hogy jól van? Elég megviseltnek látszik! – Persze, jól vagyok, csak volt egy fura… Elhallgatott és föltekintett a fiúra. – Te mit keresel itt? Landrote-tal kellene lenned! Azt mondta, hajnalban várni fog rád az erdőszélen. Ugye, nem vesztetek megint össze? Jean-Briant szomorúan ingatta a fejét. – Nem jött el. Leroy gróf ereiben hirtelen megfagyott a vér. Hátradőlt a székében, és olyan értetlen képet vágott, hogy az más körülmények között nevetségesnek hatott volna. – Hogy érted azt, hogy nem jött el? – kérdezte lassan tagolva a szavakat. – Ahogy mondom! Jóval a megbeszélt idő előtt kimentem a szobrokhoz, nehogy azt mondhassa, elkéstem. Azért jöttem vissza, mert abban bíztam, maga tudja, hogy mi lehet vele. Szerintem még mindig haragszik, amiért megütöttem, és látni sem akar. Jean-Francois meredten bámult maga elé, s közben egyre szaggatottabban vette a levegőt. – Soha nem szegné meg az adott szavát, és – csak hogy tudd – már tegnap megbocsátott neked. – Akkor miért nincs itt? – kiabálta égő tekintettel Jean-Briant. – Nem álom volt! – suttogta Leroy gróf. Felugrott, magához vette a kardját, és kirohant a szobából. Társa utána iramodott de már csak az istállóban érte utol, ahol épp egy sárga csődörre lendült fel. – Várjon egy percet! – szólt rá, és megfogta a ló kantárát. – Mit értett azon, hogy nem álom volt? Jean-Francois zaklatottan nézett le rá. – A herceg nem tréfának szánta, amikor arról beszélt, hogy működik köztünk a telepátia. Valóban megérezzük, ha a másik bajban van. Az a

274

rémálom, az imént valóság volt! Landrote megsérült, és azt hiszem, a halálán van. Vagy talán rosszabb… Jean-Briant-nak elakadt a lélegzete. Nem tett fel több kérdést, lóra pattant ő is, és már vágtattak is kifelé a birtokról. Nem tudhatta, hová mennek, de bízott barátja ösztöneiben. Jelen pillanatban csak az foglalkoztatta, hogy életben találják még a vámpírt. Az erdőbe érve egy kitaposott úton indultak tovább. Majd félórás eszeveszett vágtatást követően lassítottak és letértek egy kisebb ösvényre. Jean-Briant számára képtelenségnek tűnt, hogy gyermekkora óta egyszer sem akadt rá erre az útra, pedig ismerte a környéket, mint a tenyerét. Itt már csak egymás mögött, lépésben tudtak haladni. Minél beljebb hatoltak, a fák és a cserjék annál sűrűbben nőttek, így nem sokára hátra kellett hagyniuk lovaikat, és gyalogszerrel mentek tovább. Egész idő alatt egy szó sem hagyta el ajkukat, csak az erdő neszeire figyeltek. De amikor elhaladtak egy kidőlt fa törzse mellett, az ifjú gróf meglepetésében felkiáltott. Felismerte a korhadozó törzset és a környéket is. Mikor Landrote hazafelé kísérte, akkor pihentek meg itt egy kicsit. Akkor tudta meg, hogy Luena boszorkány, akinek azonban eszében sincs seprűkön lovagolni. – Luenához megyünk? – kérdezte visszafojtott lélegzettel, mire társa csak bólintott. A régi emlékek hatására már-már elfeledte, miért is keltek útra. Melegséggel töltötte el a tudat, hogy újra láthatja a takaros kis fakunyhót és a boszorkánylányt, akit mind a mai napig a női szépség megtestesítőjének tartott. Ábrándozásából Leroy gróf kardjának érces hangja zökkentette ki, mikor a férfi váratlanul kivonta azt és megállt. – Mi történt? Jean-Francois ujját a szájához emelte. Közvetlenül előttük sűrű növésű, de hajlékony bozótos állta el az utat. A gróf pár pillanatig türelmesen fürkészte az embermagas sövényfalat, majd előrelépett és széthúzta az ágakat. Jean-Briant-nak tátva maradt a szája. A bozót másik felén ugyanis ott állt a fakunyhó. Mit sem fogott rajta az idő, mióta utoljára látta. A tyúkok most is vidáman kaparásztak az udvaron, a veteményes- és gyógynövénykert szépen rendben volt tartva. És mégis! Volt valami

275

szokatlan ebben az összhangban. A ház ajtaja furcsa szögben meredt kifelé, mintha kirángatták volna. Jean-Francois felemelte a kardját, majd barátját magával húzva kilépett a bozótból, és megállt az udvar közepén. – Ez semmi jót nem jelent! – szólt halkan a bejáratot bámulva. Jean-Briant szintén kivonta kardját, átvágott az udvaron, és bement a kunyhóba. A félhomályba lépve a látványtól elszorult a torka. A helyiség egyetlen nagy szobája és az abból nyíló kis kamra leginkább egy csatatérre emlékeztetett. A bútorok felforgatva hevertek szanaszét, a padlót elborították a darabokra tört üvegcsék. Minden összedobálva, bemocskolva, kifosztva! Luena gondos kezének munkája, a makulátlan tisztaság, mely mindig jellemezte őt, eltűnt, mintha nem is lett volna. Az ifjú gróf gyorsan átkutatta a szobát, hátha talál valamit, amiből kiderítheti, mi történhetett. Majd feladva a hiábavaló keresést visszament az udvarra. Jean-Francois addigra már eltette fegyverét, a földön guggolt, és nagy érdeklődéssel vizsgálta a tisztás talaját. – Úgy tűnik, nagyon kerestek valamit – mondta mellé térdelve JeanBriant. – De az is lehet, hogy csak figyelmeztetésnek szánták. Sokan nem lelkesednek, amiért Luena a vámpírokkal barátkozik. Ám engem most jobban aggaszt ez itt! Maga elé mutatott, ahol a talajt vérnyomok borították, kis cseppek és nagy tócsák egyaránt. – Megölték volna mindhármukat? – szörnyedt el a fiú, de barátja a fejét ingatta. – Luena csak holnap érkezik haza. René… nem tudom hol van, remélem nem esett baja, bár lehetséges, hogy elhurcolták. Ez a tömérdek vér viszont nem emberé. Nézd csak meg milyen fekete! Úgy vélem, csupán egyvalakitől származhat! A fiatal grófnak összerándult a gyomra. – Honnan tudja ezt olyan biztosan? Lehet más vámpíré is! – kelt ki magából. Leroy gróf még egyszer körbenézett, és közvetlenül maga mögött megpillantott valamit a földön. – Más vámpír – kezdte fojtott hangon – tudtommal nem viseli e jelképet…

276

Azzal odanyúlt és felemelte a bőrszíjon függő, vértől csöpögő, hollót ábrázoló Quangrát. Jean-Briant remegő kézzel nyúlt érte, majd megtörölte és a nyakába akasztotta. – Mit gondol, él? – Nem tudom! Sírás fojtogatta a torkát, ezért inkább elfordult és tovább vizsgálta a talajt. Egy órán át tartó aprólékos kutatás után felállt a földről, JeanBriant pedig feszülten várta a magyarázatot. – A nyomok kétségtelenül tőle származnak – kezdte Jean-Francois. – A legkülönösebb az egészben, hogy úgy tűnik, Landrote meg sem kísérelt védekezni vagy menekülni. Ami arra utal, hogy vagy ismerte a támadóját, vagy eleve nem volt olyan állapotban, hogy bármit is tehessen ellene. Az övéin kívül két férfi csizmájának nyomait fedeztem még fel. Az egyiket a vértócsák mellett, a másikat valamivel távolabb, a kunyhó környékén. Két különböző irányból jöttek és mentek is, ami sehogy sem fér a fejembe. Ezek pedig Renétől származnak – mutatott maga elé. – Úgy látom, sikerült elmenekülnie. Rajtuk kívül legalább tíz vámpír járt még itt, nem is olyan régen. Talán Luenához jöttek, és… Tátva maradt a szája. Sokáig nem volt képes megszólalni, de az arcára volt írva, hogy erősen töpreng valamin. – Hazatalálsz innen, Jean-Briant? – Azt hiszem, igen, de… Jean-Francois azonban már nem figyelt rá, belevetette magát a sűrűbe, és rohant, mintha csak az élete múlna rajta. Mire a fiatal gróf visszatalált lovához, barátja sárga csődöre már sehol sem volt. *** La Rule-től legalább húsz mérföldnyire hatalmas birtok terült el, melyet északkeletről hegyek, délnyugatról sűrű erdő határolt. Közepén egy Franciaországban meglehetősen szokatlan építészeti remekmű, egy hatalmas spanyol stílusú, tornácos udvarház állott, mellette két istállóval. Ez volt La Conte, melynek nevét csak félve és suttogva ejtette ki minden halandó.

277

Koromsötét éjszaka ereszkedett a tájra, mire Jean-Francois elérte úti célját. Tisztában volt vele, mekkora kockázatot jelent bemenni az oroszlán barlangjába, de nem volt más választása. Megborzongott, amikor megállt a kétszintes épület előtt. Az udvarház komor volt és csendes, ablakain semmilyen fény nem szűrődött ki. A közeli fákon baglyok huhogtak, és néhány denevér cikázott a levegőben időnként megfürödve a hold fényében. Az egykori vámpírvadász bár nem láthatta, mégis magán érezte a kíváncsi tekinteteket. Tudta, hogy éber szemek kísérik minden mozdulatát, ezért leszállt a lováról, kardját, tőrét a nyeregre akasztotta, és fegyvertelenül indult el a bejárat felé. Ám alig tett meg pár lépést, amikor a semmiből kinyúlva erős kezek ragadták meg, hátracsavarták a karjait, és térdre kényszerítették. Mindenfajta menekülési kísérlet kudarcra volt ítélve, és hát végső soron nem azért jött, hogy azután megfutamodjon. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy feltárja fogvatartói előtt jövetele okát, amikor az egyik kéz a nyakára kulcsolódott; de akkora erővel, hogy nem bírt levegőt venni, és szíve majd kiugrott a helyéről. Tehetetlenül vergődve küzdött az életéért, miközben fokozatosan kezdte elveszíteni az eszméletét. S amikor már végleg feladni készült a harcot, egy hang szólalt meg felette: – Elég lesz, engedjétek el! A kéz szorítása enyhült, majd teljesen megszűnt, és Leroy gróf levegő után kapkodva, köhögve hanyatlott az avarba. Mihelyt szíve vad zakatolása csendesedet, feltápászkodott és körbenézett. Két jól megtermett, izmos, lándzsát markoló vámpír állt a két oldalán, és fenyegetően vicsorgatták rá hegyes fogaikat. Vele szemben pedig egy fáklyát szorongató, vörös egyenruhát viselő, hosszú göndör hajú, enyhén borostás képű alak vigyorgott rá. Azonnal felismerni vélte benne Sanchezt, aki a minap követségben járt Landrote-nál. – Minek köszönhetjük a kései látogatást, gróf úr? – kérdezte a szokásos cinikus modorában. – Talán álmatlanságban szenved? Jean-Francois a nyakát simogatta, s közben dühös pillantásokkal méregette a vámpírt. – Tudja, hogy miért vagyok itt! Beszélnem kell Valerával. – A herceg ma senkit sem fogad. Túlságosan elfoglalt.

278

– Ha volna olyan kedves és jelentené az ittlétemet, biztos vagyok benne, hogy engem fogadna! Sanchezt meglepte az elszántsága. Kicsit még gondolkodott, de azután rábólintott. – Várjon itt! – mondta, azzal bement a házba. A gróf csípőre tett kézzel, idegesen járkált fel s alá a két ragadozó között, akik megvető pillantásokkal figyelték minden mozdulatát. Közben azon töprengett, mi van, ha Valera mégsem óhajtja látni. Nem számít! Be kell jutnia mindenáron! Landrote-ért az életét is feláldozta volna, és ha így kell lennie, akkor áll elébe! Mikor a testőr visszatért, már nem volt egyedül. Magasra emelte a fáklyát, és mélyen hajbókolva maga elé engedett egy másik vámpírt. Jean-Francois nem törődve őreivel és az esetleges következményekkel, odaszaladt a jövevényhez, és térdre vetette magát előtte. Valera egy mozdulattal visszaparancsolta helyükre az ugrásra kész őröket, majd érdeklődve nézett le az előtte kuporgó férfira, ki tekintetét illendőn a földre szegezte. – Jean-Francois de Leroy, nemde? – szólalt meg a vámpírvezér, megadva vendégének azt a tiszteletet, hogy franciául kezdi el a társalgást. – Az vagyok, felség! – Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot avval, hogy idejött. Általában nem szívleljük a vámpírvadászokat, még akkor sem, ha az illető már rég feladta hivatását. – El kellett jönnöm! – mondta izgatott hangon a gróf. – Jártam Luena kunyhójánál, megtaláltam Landrote vérét és a Quangráját. – Szóval látta… Jean-Francois felemelte a fejét és beszélgetőtársára tekintett. Az Uralkodó Herceg úgy festett, mint aki a határ átlépése óta éveket öregedett. Megviselt arcát mély barázdák szántották végig, piros szemei fáradtan és szomorúan verték vissza a fáklya gyér fényét. A férfi óvatosan felállt, s kezeit tördelve remegő hangon tette fel a számára oly fontos kérdést. – Itt van, ugye? – Itt! – Él?

279

Valera felsóhajtott és lesütötte tekintetét. – Jöjjön be! Leroy gróf szó nélkül követte az udvarház belsejébe, minek küszöbét halandó még soha nem léphette át. Maga az épület pontos mása volt a vámpírvezér spanyolországi otthonának, ám mivel odabent teljes sötétség honolt, mindebből semmit sem lehetett látni. Majd egyszeriben vakító világosság támadt, amikor Valera kinyitott előttük egy kicsiny ajtót. Jean-Francois hunyorogva lépett be az óriási csarnokba. Szemlátomást ugyanaz a terem volt, mint amelyben a Charmatia tartotta a gyűléseket. Középen a padlón ott virított a hatalmas aranyozott C betű. Amint szemei hozzászoktak a fényhez, megszeppenten állapította meg, hogy a helyiség vámpírokkal van tele. Ritka esemény egy halandó életében, amikor ennyi vérszívót láthat egy helyen. Először azt hitte, csak toporognak, mintha várnának valamire, pedig a több mint kétszáz fős tömeg, ha igen lassan is, de mozgott. Egymás mögött sorban haladva vonultak a terem közepe felé, ahol egy vörös selyemmel letakart magas ravatal állott. A gróf kis híján felordított, amikor odanézett, mert aki a ravatal tetején feküdt, az Landrote volt. Valera hamar a férfi mögé lépett, és a szájára tapasztotta a kezét. – Lehetőleg ne hívja fel magára a figyelmet! – parancsolt rá keményen, de suttogva, majd elengedte. Magához rendelt két testőrt, és a lelkűkre kötötte, hogy védjék meg a grófot, ha bármelyik vámpír rátámadna. Azután átvágott a sokaságon, és megállt a ravatal mellett. Jean-Francois iszonyatos kínokat állt ki azokban a percekben. Már bánta, hogy fegyvertelenül érkezett, mert ha nála van a tőre, valószínűleg ott helyben véget vet az életének. Ám így, csak magába roskadva, csendesen zokogva bámulta barátját. Landrote szétvetett karokkal, hamuszürke arccal feküdt, fekete haja kibomolva terült a feje alá helyezett aranyszínű párnára. Ingét és felsőtestét száradt fekete vér borította. Halott volt. Leroy gróf ezt már abbéin a percben tudta, amikor meglátta.

280

Valera a díszes emelvény mellől fürkészte az összegyűlteket. A vámpírok egyenként az elhunyt fölé hajoltak, és alaposan szemügyre vették. Jean-Francois eleinte azt gondolta, hogy a kegyeletüket róják le, de azután elszörnyedve látta, hogy minden egyes vérszívó megérinti Landrote nyakát, mintha csak arról akarnának megbizonyosodni, hogy valóban nem él már. Egy óra telt így el, míg végül az utolsó vámpír is a herceghez lépett. Flyt-Martec egyébként mindig vidám, szeplős arcán mélységes szomorúság ült. Ö is a vámpírifjú fölé hajolt és a nyakára tette a kezét. Ekkor egy pillanatra összevonta a szemöldökét, majd kérdőn Valera szemébe nézett. Az Uralkodó rezzenéstelen arccal, hűvös nyugalommal állta ír barátja sokatmondó pillantását. Flyt-Martec keze végül lehanyatlott. – Nos? – kérdezte tőle Valera. – Meghalt! – válaszolta a vámpír, mintegy önkéntelenül ejtve ki a szót. A vámpírvezér helyeslően bólintott, majd a türelmesen várakozó tömeghez fordult. – Egybehangzó véleményük alátámasztotta a megmásíthatatlant. A Charmatia kívánsága, ha nem is oly módon, mint azt elképzelték, teljesült. Elérték, amit akartak: a Vámpír Herceg halott! Most arra kérem önöket, távozzanak! Hagyjanak magamra, hogy elbúcsúzhassak tőle, és illő módon eltemethessem! – Nem érdemel temetést! – lépett ki társai közül Varlum. – Ha párbaj során veszíti életét, magunk is meggyászolnánk, de így, csak egy módon mosható tisztára a neve! Előrántotta a kardját, és fürgén megindult a ravatal felé. Am nyomban visszahőkölt, amikor Valera csettintésére tucatnyi kard szaladt ki a hüvelyéből és villant meg a vörös ruhás testőrök kezében, kik rögtön a halott köré sereglettek, élükön Martinezzel és Sanchezzel. Varlum kezében megremegett az ezüstpengéjű fegyver. Nem mert közelebb merészkedni, ezért dühösen, fogait csikorgatva meredt Valerára. – Felség! – kezdte emelt hangon. – Landrote nem tudta magát tisztázni a vádak alól, így kizárólag úgy nyerhet bocsánatot, ha levágjuk a fejét, és elégetjük a testét. Ez ellen önnek sem lehet kifogása.

281

Az Uralkodó Herceg az oldalára csatolt kardja markolatán pihentette a kezét. Látszólagos higgadtsága mindenkit meglepett. Piros szemeiből eltökéltség áradt, s amikor megszólalt, mélyen zengő parancsoló hangja az egész termet betöltötte. – Landrote a legbátrabb harcos volt, akit valaha ismertem. Elkövetett egy hibát, amiért már ezerszer megbűnhődött. Pontosan ezért nem fogom eltűrni, hogy megcsonkítsák a holttestét. Ismételten felszólítom a Charmatia minden tagját, hogy haladéktalanul hagyják el La Conte-ot és térjenek haza! Ám ha bárki úgy dönt, szívesen megismerkedne a kardommal, annak rendelkezésére állok. Valera tekintélye és erőt sugárzó magatartása megtette a hatását. Varlum eltette fegyverét, és sértődötten indult a kijárat felé. Társai csendben követték példáját. Jean-Francois ezalatt odabotorkált Landrote-hoz, ráborult a vállára, és keserves könnyeket hullatva hangosan zokogni kezdett. Mihelyt a terem kiürült, és az őrök jelentették, hogy mindenki elhagyta a birtok területét, Valera felkiáltott. – Őrt minden bejárathoz! Ha bárki is visszamerészkedne a Charmatia tagjai közül, öljétek meg nyomban! A testőrök azonnal szétszéledtek, hogy teljesíthessék a parancsot. – Ez rám is vonatkozik? – bújt elő az egyik lefüggönyözött ablakmélyedésből Flyt-Martec. A vita hevében ugyanis senki nem vette észre, hogy elrejtőzött, arra várva, hogy minden elcsendesedjen. A vámpírvezér kardot rántott és nekiszegezte barátjának, az ír vámpír azonban hanyag mozdulattal eltolta magától a pengét. – Veszélyes játékba fogtál, felség! És fáj, hogy ennyire nem bízol bennem. Beavathattál volna! – Ne haragudj, de túl feszült vagyok! – sóhajtotta Valera, és eltette fegyverét. – Nem csodálom, az életeddel játszol! – Szándékosan nem mondtam semmit, mert féltem, hogy nem alakítanád hitelesen a szerepedet. Mindketten a ravatalhoz mentek, ahol Jean-Francois még mindig keservesen zokogott. – Korai még a gyász, gróf úr! – mondta csendesen az Uralkodó.

282

Megfogta a férfi kezeit, és óvatosan lefejtette Landrote-ról. – Ez meg mit jelentsen? – meredt rá értetlenül Jean-Francois. Valera olyan közel hajolt a herceghez, hogy úgy tűnt, mintha homlokon akarná csókolni. Azután megmerevedett, lehunyta a szemét, és egy teljes percig meg sem mozdult. Végül felegyenesedett, és úgy húzta végig kezét a homlokán, mintha csak a verejtékét törölné le megkönnyebbülten. – Életben van! Jean-Francois most már valóban nem értett semmit. Hitetlen-kedve ingatta a fejét, úgy bámulta a mozdulatlan testet. – De… az imént a tanács tagjai… egyöntetűen megállapították, hogy meghalt! – Ők csak azt látták, amit látni akartak! – magyarázta Valera. – Kedvenc mondásaim egyike, hogy a látszat olykor csal. – Akkor ez az egész… – Színjáték volt – fejezte be helyette Flyt-Martec, s végre visszatért megszokott jókedve. – Még engem is sikerült megríkatnod! Ezer szerencse, hogy a tanácstagoknak nincsenek olyan kifinomult érzékei, mint nekünk. – Azért még ne kezdjünk ünnepelni! – csóválta a fejét a vámpírvezér, és végignézett az élettelen ifjún. – A sérülései sajnos valódiak és igen súlyosak. – Én ezt akkor sem értem! – vitatkozott a gróf. – Nincs érverése, se légzése, nem lehet életben! – Azt az állapotot, amibe ő került, én halálosan mély álomnak nevezném. Nincsenek életjelei. Tulajdonképpen tetszhalott. De ha nem hisz a szavamnak, akkor talán hinni fog egy nálam sokkal bölcsebb személynek, ki igazolni fogja az elméletemet. Az Uralkodó finoman a karjára emelte Landrote-ot, és sietve a kijárat felé vette az irányt. Leroy gróf, Flyt-Martec, Martinez és Sanchez szó nélkül követték. Az előtérben még mindig sötétség honolt. Felmentek az emeletre vezető lépcsőn és rátértek egy hosszú folyosóra. Sanchez előresietett és kinyitott egy ajtót. Valera bevitte a sebesültet, és felfektette a szoba közepén található keskeny – inkább asztalra emlékeztető – ágyra. Martinez gyertyákat gyújtott, így rövidesen fényárban úszott az egész

283

helyiség, mely berendezését és nagyságát tekintve kísértetiesen hasonlított Luena hajlékára. A bejárattal szembeni ablakokat sűrű szövésű, barna sötétítő függönyök fedték; a falak polcain ütött-kopott könyvek sorakoztak; az ajtó melletti két, füstüveges faszekrény telis-tele volt a boszorkánylány kunyhójában is fellelhető, különböző méretű üvegcsékkel, szárított gyökerekkel, tégelyekbe zárt porokkal, kenőcsökkel és felcímkézett fadobozokkal. Jean-Francois álmélkodva tekintett körbe. Meglepetését csak fokozta, hogy az egyik sarokból váratlanul maga Luena lépett elő. Még mindig gyönyörű volt, alakja és vonásai mit sem változtak az eltelt tizenhat év alatt. Sötét, csillogó hajába egyetlen őszhajszál sem vegyült. Szarvasbőr szoknyáját, fehér blúzát és barna, rojtos vállkendőjét viselte. Arca mégis komorabb volt, mint általában, szemeiben aggodalom csillogott. Hamar az ágyhoz sietett, és Landrote halántékára tette a kezét. A herceg valóban nem mutatott életjelet, Luena mégis megkönnyebbülten sóhajtott fel, hiszen – csakúgy, mint Valera és Flyt-Martec – érezte, hogy életben van. – Mindannyian megvesztetek? – fordult indulattól fűtve Valera felé. – Már több órája el kellett volna látnom a sebeit! – Értsd meg kedvesem, meg kellett győznöm a Charmatiát, hogy halott! – magyarázkodott a vámpírvezér. – Ha engedem, hogy meggyógyítsd, kivégezték volna, mivel nem tud eleget tenni ígéretének. Luenát szemlátomást nem elégítette ki a válasz, de semmiképp sem akarta vitatkozással húzni az időt. – Tudnom kell, hogy pontosan mi történt vele, különben nem tudok segíteni. Sanchez halálra rémített, amikor rám talált, mert nem volt hajlandó többet elárulni annál, minthogy Landrote súlyosan megsebesült, és La Conte-ba hoztátok. Martinez, Sanchez és Flyt-Martec leültek a diófa asztalhoz, az Uralkodó pedig az ágy szélén foglalt helyet. Pár pillanatig gondterhelten nézte az eszméletlen vámpírt, majd elkezdte beszámolóját. – Hogy valójában mi is történt, azt csak ő maga tudná elmondani. Ma kora hajnalban útnak indultam a kíséretemmel, hogy felkeresselek,

284

Luena. Hiszen amikor Franciaországba jövök, mindig ellátogatok hozzád – a boszorkány némán bólogatott. – Senkinek sem kívánom azt a látványt, ami akkor tárult elénk, amikor elértük úti célunkat. A kunyhó kifosztva, felforgatva, mint azt később te és a gróf is láthattátok. És Landrote… ott feküdt az avarban, a vére feketére festette a földet. Lehunyta szemeit, látszott rajta, hogy megviseli a visszaemlékezés. – Kérlek, Valera! – szólt hozzá sürgetően a lány. – Mondd tovább, Landrote haldoklik, fogytán az időnk! – Borzalmas állapotban volt – folytatta erőt véve magán. – A mellkasából három ezüstkaró állt ki. Eszméletlen volt, de élt. Egy vámpírt már egyetlen ilyen fegyver is képes megölni, nemhogy három. Mikor mellé térdeltem, és a nevén szólítottam, felnyitotta a szemét, és amint felismert, rám mosolygott. Határtalan béke és nyugalom áradt a tekintetéből, mintha nem is lennének fájdalmai. De mindannyian éreztük, hogy szenved. Először felőled érdeklődtem, Luena, mert féltem, hogy bajod esett. Nehezen tudott beszélni, de elmondta, hogy a La Rose vízesésnél vagy, mire én azonnal érted küldtem Sanchezt. – És René? – tudakolta reménykedve a boszorkány. – Megkérdeztem, de úgy nézett rám, mintha nem értené, miről beszélek. Azután olyasmi történt, amire egyikőnk sem számított. Landrote könyörögni kezdett, de nem azért, hogy mentsem meg. Azt akarta, hogy szabadítsam meg a szenvedéseitől. Jean-Francois tenyerébe temette bánatos arcát, miközben könnyek csordultak ki remegő ujjai között. – Rettenetesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam, mitévő legyek. Martinez mellettem térdelt és egyfolytában fenyegetőzött: ha meg merem ölni, ő is megöl engem! Valera a testőrre pillantott, aki szótlanul ücsörgött az asztalnál, és egyre csak a padlót bámulta. – Nem hibáztatom érte! – folytatta a vezér. – Landrote-hoz való hűsége immáron megkérdőjelezhetetlen, akárcsak a többi testőré. Szeretik és tisztelik őt annyira, hogy még törvényes uralkodójukra is kezet emelnének miatta. Martinez hangosan felzokogott, és gyorsan elhagyta a szobát. Sanchez utána ment, hogy megvigasztalja.

285

– Ám azt az egyet nem vették számításba, hogy az alatt a két hónap alatt, amit nálam töltött, éppúgy megkedveltem Landrote-ot, mint ők. Nem tudtam megtenni, bárhogy is kérlelt. Helyette egyenként kirántottam belőle a halál tőreit. Mi vámpírok ugyanis így nevezzük az ezüstkarókat. Még csak fel sem kiáltott, nem volt ereje hozzá. Végül nem bírta tovább, elájult a fájdalomtól, s akkor került ebbe a tetszhalott állapotba. Azóta nem tért magához. Akkor fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy idekéretem a Charmatia tagjait, és elhitetem velük, hogy Landrote halott. Szerencsére bevált a tervem, így egy ideig nyugtunk lesz tőlük. – Az ezüstkaró okozta sérülések egyetlen ellenszere a vér! – tárta szét a karját Luena. Valera azonban a fejét csóválta. – Több liternyit itattunk már meg vele, mégsem javult az állapota. Tanácstalanul meredtek egymásra, és törték a fejüket a megoldáson, amikor Jean-Francois-nak egyszerre felcsillant a szeme. – Hol vannak a karók? Valera kiment a szobából, majd kisvártatva visszatért. Kezében egy nagyobb csomagot tartott, amit rögtön át is nyújtott Leroy grófnak. Ő hamar kibontotta a rongygombócot, és három véres, egyenként húsz centi hosszú, vastag ezüstkarót talált benne. Percekig tartó gondos tanulmányozás után elfehéredve tekintett az Uralkodóra. – Sejthettem volna! Folyékony ezüst! Az összes jelenlévő a gróf köré sereglett, aki felmutatta az egyik fegyvert. – Nézzék csak meg alaposan! Üreges a belseje. Folyékony ezüsttel volt megtöltve, és ez magyarázza, hogy Landrote miért nem tért még magához. Tele van vele a vére! Egyetlen vámpírvadászt ismerek csupán, ki elég tehetős ahhoz, hogy megengedhessen magának egy ilyen drága holmit: Morant! – Morant a legkegyetlenebb bérgyilkos, aki valaha élt e földön – vicsorgatta fogait Flyt-Martec. – Ha bebizonyosodik, hogy ő tette, úgy éljek, azt is megbánja majd, hogy megszületett! Valera a boszorkányhoz fordult. – Van esély rá, hogy ezt túlélje?

286

Luena kivette Jean-Francois kezéből a karót s percekig szótlanul nézegette. – Utoljára anyám próbált meggyógyítani egy olyan vámpírt, akit Morant sebzett meg egy hasonló fegyverrel, de sajnos, nem sikerült megmentenie. Az eset azóta feledésbe merült. Azt beszélték, a vámpírvadász elhagyta Franciaországot, ezért én sem tulajdonítottam neki jelentőséget. Már bánom, hogy így döntöttem. Anyám erről szóló jegyzeteit a kunyhómban őriztem, de mivel mindent feldúltak, kár is lenne kutatni utána. Viszont ha igaz, amit Jean-Francois állít, akkor a karók hegyei a becsapódáskor leváltak, és még mindig Landrote testében vannak. Luena már pontosan tudta, mit kell tennie. Az egyik szekrényhez sietett, hogy néhány acélból készült, vékony szikére emlékeztető tárgyat vegyen elő belőle. – Segítenetek kell! – mondta, mialatt lerakta terhét az ágy melletti keskeny asztalkára. – Vegyétek le róla az inget! Jean-Francois felültette a herceget, megtámasztotta a hátát és a fejét, Valera pedig éles körmeivel darabokra szaggatta és lefejtette róla a fekete anyagot. Azután visszafektették az ágyra. Flyt-Martec közben Luenának segített, és az asztalhoz hordtak mindent, ami még kellett: rongydarabokat, kötszereket, csipeszeket. A boszorkány sebtében letisztította a sebek környékét, hogy jobban láthasson. Leroy gróf menten az ajkába harapott, amikor megpillantotta a három tátongó lyukat barátja testén. Számtalan hasonló sérülést okoztak az ő karói is annak idején, és most kifejezetten szégyellte magát azért, amiket akkor művelt. Luena előbb alaposan megvizsgálta a sérüléseket, majd kezébe vette az egyik szikét. Ám mielőtt elkezdhette volna a műtétet, a gróf megfogta a karját. – Ugye… – kezdte bizonytalanul – nem fog fájni neki. A lány rápillantott Landrote-ra. – Ne aggódj! Ő most valahol nagyon messze jár. Ott van, ahol az élet és a halál útjai keresztezik egymást. Biztosíthatlak, semmit sem fog érezni! Két órás aprólékos munkát követően Luenának sikerült mindhárom kicsiny karóhegyet eltávolítania. Flyt-Martec ezután elmosta a szikéket,

287

és igyekezett mindent a helyére rakni. Míg Valera vizet töltött egy nagy tálba és az ágyhoz vitte, addig Jean-Francois és Luena meztelenre vetkőztették a fiatal vámpírt. – Hihetetlen, hogy mindig csatakos a vértől, amikor elém kerül – jegyezte meg fejcsóválva a lány. Éppoly óvatos mozdulatokkal mosdatta le, mint évekkel ezelőtt a vérfarkasok támadását követően. A sebeket alaposan kitisztította és bekente egy gyógynövénykeveréket tartalmazó barna kenőccsel, majd gondosan bekötözte őket. Miután végzett, egy egyszerű, fehér, térdig érő lenvászon nadrágot adtak Landrote-ra. Alig készültek el, a herceg szemei váratlanul megrebbentek. Borzongás futott végig egész testén, majd halk sóhaj hagyta el ajkát. A két vámpír és a gróf döbbent tekintettel meredtek rá. Fogalmuk sem volt milyen földöntúli csoda folytán tért magához egyszeriben Landrote, mikor az imént még tetszhalott volt. Luena azonban számított erre. Kezét gyorsan a vámpír nyakára tette, és már érezte is az ereiben lüktető életet, és az alig észrevehető gyenge légzést. Mégis úgy tűnt, ő az egyetlen, aki nem örül a váratlan ébredésnek. – Jobb lett volna, ha eszméletlen marad még egy ideig – suttogta komoran. – Neki is, nekünk is! – Miért? – kérdezte Valera. Luena nem válaszolt, ám rövidesen mindannyian megbizonyosodhattak róla, hogy igaza volt. Landrote felnyitotta a szemét, és révetegen tekintett körbe. A kezdeti sötétségből, amit látott, előbb derengő félhomály, majd világosság lett. Az első amit észrevett, az Leroy gróf arca volt, aki mosolyogva tekintett le rá. – Jean-Francois… – szólalt meg egészen halkan, és ezt is csak nagy nehézségek árán, akadozva sikerült kimondania. A gróf megfogta a kezét, és közel hajolva hozzá megsimogatta a vámpír kócos, fekete haját. – Itt vagyok veled! – suttogta könnyes szemekkel. – Kicsit magadra hagylak, és máris bajba kerülsz?! A herceg nem válaszolt, csak bágyadtéin pislogott rá, miközben próbálta megszorítani barátja kezét, ám az ujjai még rettentő gyengének bizonyultak.

288

– Nem szabad megerőltetned magad! – szólt rá szigorúan Luena. A vámpír felé fordította a fejét, azután végignézett a társaságon, akikhez időközben Martinez és Sanchez is csatlakozott. Sehogy sem értette, miért veszik körül ilyen sokan, és főként miért fekszik egy olyan helyiségben, ami a megszólalásig hasonlít Luena kunyhójához. – Hol vagyok… ? – La Conte-ban – válaszolta Valera –, a franciaországi birtokomon. Landrote teljes értetlenséggel meredt rá. – Emlékszel arra, mi történt? – próbálkozott Flyt-Martec. – Hogy ki tette ezt veled? A herceg azonban már nem figyelt rá, és újból visszatekintett Leroy grófra. – Annyira… rosszat álmodtam… Megtámadtak és… hívtalak, de nem jöttél… könyörögtem, hogy segíts… de nem voltál ott… – Bocsáss meg nekem, felség! – kérlelte csöndesen Jean-Francois. – Hallottam, hogy hívsz, ám éppúgy álomnak véltem, mint ahogy most te azt, hogy megsérültél. Sajnos, mindkettő valóság! Landrote egyszerre elkomorult, majd lenézett a sebeit takaró vastag kötésre. Ez volt az, amitől Luena annyira tartott. Mert amint a vámpírban tudatosult, hogy mi is történt vele, éktelen fájdalom hasított a mellkasába. A vérében lévő folyékony ezüst miatt úgy érezte, lángra lobban az egész teste. Torka szakadtából üvöltött, társai alig bírták lefogni, nehogy kárt tegyen magában. – Segíts rajta, Luena! – kiáltott a vámpírvezér. A lány továbbra is mozdulatlanul állt a helyén, mint akinek gyökeret vertek a lábai, és dermedten nézte a már-már önkívületben vonagló vámpírt. – Nem ismerem a folyékony ezüst hatásait. Bármit adok neki, meglehet, hogy azonnal belehal. Nem kockáztathatom az életét! – De így is belehal! – kiabálta a gróf. Ám ekkor Landrote váratlanul abbahagyta a rángatózást, úgy tűnt csillapodnak a kínjai. De percekkel később újrakezdődött az egész. Teste ismét görcsbe merevedett, kötésein lassan átütött tinta fekete vére. – Mi van vele? – kérdezte Flyt-Martec, miközben azon volt, hogy leszorítsa barátja karjait.

289

– Sosem láttam még ilyet – vonta össze szemöldökét a boszorkány. – Legalábbis vámpíroknál nem! Azt hiszem, fájdalom rohamai vannak. Elkezdődik, majd megszűnik, azután újból, és ez így folytatódik, mígnem… – Meddig? – rivallt rá Valera. – A végkimerülésig! Az Uralkodó Herceg azonnal ott termett a lánynál és megragadta a karját. – Akkor mentsd meg! – Nincs gyógymód rá. Az egyetlen, ami talán segíthet, az a vér. Ha attól sem lesz jobban… – szomorúan hajtotta le a fejét. – Megpróbálom elkészíteni a folyékony ezüst ellenszerét, de a rohamokat az sem fogja csillapítani. Valera azonmód felhasította tulajdon csuklóját, és amíg a többiek igyekeztek féken tartani Landrote-ot, ő a szájára nyomta vérző balját. A roham ismét csendesedni kezdett, és a herceg fél kábultan szürcsölte az éltető nedvet. Ezalatt a boszorkány hamar tiszta kötést tett a sebekre. – Felváltva adunk neki vért húsz percenként! – határozott Valera. – Persze, csak ha nincs kifogásuk ellene. – Nekem van… – szólalt meg reszketve Landrote. – Nem… fogadhatom el… – Butaságokat beszélsz! – torkolta le Flyt-Martec. – A vér szép lassan kitisztítja az ezüstöt a szervezetedből. – Szüksége van rá, felség! – próbálta rábeszélni Martinez. – Ne utasítsa vissza a segítségünket! A Vámpír Herceg hálás, meghatott tekintettel nézett végig barátain. – Úgysem… élem túl…! – Tévedsz, Landrote! – rázta a fejét Jean-Francois. – Élni fogsz, ha az utolsó csepp véremet kell is feláldoznom érted! Hogy nyomatékot adjon szavainak, ő is felvágta a kezét és megitatta a vámpírt a vérével. Ám annak ellenére, hogy Sanchez és a teljes testőrgárda is felajánlotta a vérét, a rohamok, ha nem is olyan ütemben, mint eddig, de folytatódtak. Minden igyekezetük ellenére Landrote egyre csak

290

gyengült, amihez persze az is nagyban hozzájárult, hogy időközben felkelt a nap. Már annyi ereje sem maradt, hogy kiabáljon fájdalmában. Luena órák óta szüntelenül dolgozott. Szekrényei csaknem teljes tartalmát az asztalhoz hordta, hogy elkészíthesse belőlük az ellenszert. Gyökereket és füveket tört össze mozsárban, majd egy tálba rakta, és belecsepegtetett több különböző színű folyadékot, utána az egészet félre tette és állni hagyta. Munka közben saját jegyzeteiben keresgélt. Az elért eredményeket pedig gyorsan feljegyezte egy kicsiny füzetecskébe. A vámpírok és a gróf felváltva vigyáztak a hercegre, és Luena utasítására igyekeztek őt ébren tartani. Landrote még talán soha nem érezte magát ennyire kimerültnek. De valahányszor lehunyta a szemét, vagy a rohamoktól, vagy az őt felébresztő barátaitól nem tudott aludni. A boszorkány időről-időre odament hozzá és megvizsgálta, de minden alkalommal egyre borúsabban tért vissza asztalához. Estére vizes ruhákkal takarták be a sebesültet, mert a teste túlságosan felforrósodott. A boszorkány azt a magyarázatot adta, hogy Landrotenak tulajdonképpen a halandókéhoz hasonló láza van, csak tízszer veszélyesebb annál. Hidegen kellett tartaniuk, különben félő volt, hogy elevenen elég. A borogatás hatásosnak bizonyult, éjféltájt már pont olyan hideg volt a teste, mint általában. Az állapota azonban tovább romlott. Luena reggelre elkészült a szérummal. A fekete színű, vámpírvérre emlékeztető sűrű folyadékot a keverőtálból először egy nagyobb palackba öntötte át, majd tartalmával tucatnyi kicsiny, üvegből készült fecskendőt töltött fel. – Azt hittem, megitatod vele! – nézett rá bizonytalanul Valera. – Gyorsabban hat, ha közvetlenül a vérébe juttatom. Reménykedjünk, hogy használ! – mondta, és leült az ágy szélére. Landrote rémülten meredt hol rá, hol a kezében tartott fecskendőre. Egyszerre bevillant neki egy kép egy köpenyt viselő sötét alakról, aki eltakarta az arcát, és a kezében egy ugyanilyen eszközt szorongatva közelített felé. Védekezni szeretett volna, elmenekülni, de sehogy sem ment… – Landrote! Luena halk, kedves hangja elhessegette a rémképet, és visszahozta a valóságba, de ajkai még mindig remegtek a félelemtől.

291

– Nem kell tartanod tőlem! – suttogta a boszorkány megnyugtatóan, miközben a vámpír homlokát cirógatta. – Nem akarlak bántani! Ettől jobban leszel, ígérem! Olyan gyorsan és ügyesen szúrta a nyakába a tűt, hogy betege mindebből semmit sem érzett. – És most? – tudakolta Valera. – Várunk! Nem egészen fél órán belül a rohamok ritkultak, az általuk okozott fájdalom pedig csillapodni kezdett, ám véglegesen nem szűntek meg. Jean-Francois az Uralkodó Herceg többszöri felszólítására sem volt hajlandó lepihenni, ám a két napja tartó feszült idegeskedés végül teljesen kimerítette. Úgy aludt el az ágy melletti széken ülve, hogy közben egy pillanatra sem engedte el barátja kezét. A fiatal vámpír szintén mélyen aludt, mivel Luena úgy döntött, nem kell már ébren tartaniuk. Pirkadat előtt nem sokkal Leroy gróf érezni vélte, amint valami hűvös végigsiklik a karján. Azt gondolta, már megint Valera akarja ágyba parancsolni, és épp készült valami fenyegetőt mondani, amikor kinyitotta a szemét és elképedve látta, hogy Landrote az, aki ébresztgeti. Mérhetetlen nyugalommal, mosolyogva nézett a grófra. Hamuszürke arca már visszanyerte szokásos színét. Egyedül bágyadt pillantása tükrözte, mennyit szenvedett az elmúlt napokban. – Jobban vagy? – suttogta Jean-Francois, mialatt végignézett rajta. – Nem igazán… – Vannak még rohamaid? A herceg nagyot sóhajtva bólogatott, és a következő percben valóban fájdalom nyilallt a testébe. A férfi aggódva figyelte. Még sosem látta ennyire elesettnek és ilyen sebezhetőnek. – Kérhetnék… valamit? – szólalt meg remegve a vámpír. – Bármit! Éhes vagy? Jean-Francois egészen fellelkesült, és már vette is elő tőrét, hogy felvágja a csuklóját. – Nem vagyok éhes… – tiltakozott Landrote – csak… mindjárt felkel a nap…, szeretném látni… Kérlek, vigyél ki innen!

292

– Mindig ámulatba ejtett a vámpírok azon képessége, hogy még egy elsötétített szobában is pontosan tudják, mikor kel vagy nyugszik a nap. De nem tehetem! Félek, ha megmozdítalak, újból vérzeni kezdesz, és akkor kapok a fejemre Luenától. A Vámpír Herceg olyan bánatos szemekkel nézett rá, ami egy jégtömböt is megolvasztott volna. – Rosszul érzem magam… ide bezárva… ugyanaz, mint a börtönben… Megfulladok, ha nem mehetek ki… Nem tudok felállni… Kérlek… Leroy gróf az asztalra borultan alvó boszorkány felé tekintett, azután szétnézett a szobában. Egyedül voltak, sehol egy vámpír. – Jól van! – sóhajtotta. – De ha felszakadnak a sebeid, esküszöm, agyoncsaplak! – Nem lenne nehéz dolgod… – Fogd át a nyakam! – utasította a gróf, miközben fölé hajolt. – Biztos, hogy elbírsz? – Mikor az acélkaróktól sebesültél meg, akkor is elvittelek valahogy a barlangba. – Az… már régen volt… – Ne szemtelenkedj! Csak az arcom öregszik, de a karom még a régi! Landrote felnyúlt, hogy átfogja a nyakát, de karja erőtlenül hullott vissza az ágyra. – Semmi baj! – vigasztalta a férfi. Könnyedén és vigyázva a karjába vette a vámpírt, és lassan lépkedve kivitte a szobából. A félhomályos folyosón egy teremtett lelket sem talált. Végighaladt a korlát mellett, onnan le a lépcsőn, majd át az óriási előcsarnokon, és már kint is voltak a ház előtt. Csodálkozott, hogy eddig egyetlen vérszívóval sem akadt össze, de amint kilépett a kapun, fény derült a rejtélyre. Az épület előtt ugyanis legalább száz, vörös egyenruhás testőr ácsorgott Valera körül, ki láthatóan parancsokat osztogatott nekik. Mihelyt meglátta a grófot karján a herceggel, átvágott hívei között és odament hozzá. Jean-Francois önkéntelenül is szorosabban ölelte magához a vámpírifjút, mintha csak attól tartana, hogy az Uralkodó elveszi tőle. Valera szigorú tekintettel mérte végig, utána Landrote-ra

293

meredt, akit ez az ötperces út is annyira megviselt, hogy már nem volt eszméleténél. – Nem lett volna szabad kihoznia! – torkolta le, mialatt kitapintotta a herceg ütőerét. – Könyörgött, hogy vigyem ki a levegőre. Maga is tudja, hogy nem bírja a bezártságot. Valera megvakarta a tarkóját, majd egyetértően bólogatott. – Jöjjön! Ahogy áthaladtak a testőrök között, azok egytől egyig letérdeltek előttük s öklüket a szívükre szorították. A La Conte-i birtok előkertje legalább olyan csodás kertészeti remekmű volt, mint amivel La Rule is büszkélkedhetett. Az egész egy hatalmas méretű árnyas park volt, amit rengeteg, százévesnél is idősebb fafajta tett hangulatossá. Valera egy óriásira nőtt, terebélyes tölgyfához vezette a grófot, majd visszatért híveihez. Jean-Francois leült a földre, és hátát a vaskos törzsnek vetette. Mikor Landrote magához tért, félig ülő, félig fekvő helyzetben találta magát. Ezer közül is felismerte volna barátja szívverésének hangját, aki magához ölelve tartotta. – Úgy döntött felséged, mégiscsak megnézi a napfelkeltét? – Mindig is… ez volt a vágyam! – pillantott rá a herceg, s némi irónia vegyült a hangjába. – A karjaidban feküdni betegen… és nézni amint felkel a nap.. – Ha nem fejezed be, itt hagylak és arrébb ülök! i vágott vissza derűsen a gróf. – Azt… nem venném a lelkemre… inkább csöndben maradok… – A saját érdekedben jobban tennéd! Látom, hogy kimerít a beszéd. Landrote hirtelen a kötéséhez kapta a kezét, majd köhögni kezdett, ami újabb fájdalom rohamhoz vezetett. A kínok eltorzították az arcát, szemei furcsán homályossá váltak. Remegő karjaival átfogta barátja derekát, s olyan erővel szorította meg, hogy a férfi azt hitte, összetörnek a bordái. – Kiabálj nyugodtan! – biztatta összeszorított fogakkal. – Senki sem fog kevesebbnek tartani. A vámpír azonban magába fojtotta fájdalmait. Mikor a roham véget ért, kezei erőtlenül hanyatlottak az avarba.

294

Jean-Francois elővette az ellenszert tartalmazó fecskendőt, amit még a szobában vett magához, és mielőtt Landrote tiltakozhatott volna, a nyakába szúrta. – Valld be… élvezed, hogy döfködhetsz… – Persze, hogy élvezem! – vont vállat a gróf. – Akár hiszed, akár nem, ez volt minden álmom! – A fanyar humorod miatt… fognak felszakadni a sebeim! – nevetett a vámpír. Ekkor a nap felbukkant a hegyek mögül, és sugarai vérvörösre festették a birtok fáinak koronáit. A madarak vidáman csiviteltek a megsárgult levelek és ágak között. Nyárbúcsúztató ének volt ez, a természet zenéje. Landrote átszellemült arccal nézte a felkelő napot, s közben megeredtek a könnyei. – Nagyon sok ilyet fogsz még látni! – biztosította a gróf, mintha csak kitalálta volna barátja borús gondolatait. – Nem hagyom, hogy feladd! A népednek szüksége van rád, és nekem is! Tudod, azért van valami jó is abban, hogy nem vagy erőd teljében. így legalább, egyszer az életben, kénytelen leszel végighallgatni. Landrote újra feltekintett rá, és sokáig szótlanul néztek egymás szemébe. – Emlékszel? Mikor Jean-Briant megütött, és én vigasztalni próbáltalak, akkor azt mondtad: utoljára az apád ölelt így át. Nos… tucatszor végiggondoltam már, hogy miként mondjam el neked. Többször is belefogtam, próbáltam eléd tárni, de eddig nem volt bátorságom, hogy megtegyem. Féltem, hogy végig sem hallgatnál. A vámpír ismét a férfi mellére hajtotta a fejét. – Ahogy mondtad… most kénytelen leszek… Talán kezd az elején… – Igen, az elején! – gondolkodott el a gróf. – Sokszor beszéltem már neked arról, miként veszítettem el a szeretteimet. A mai napig nem tisztázódott, hogyan gyulladhatott ki a villa. Akkoriban balesetnek gondoltam, és majd beleőrültem a fájdalomba, hogy meghalt a feleségem és a fiam. Az egyetlen ami vigasztalt, hogy álmukban érte őket a vég, így nem szenvedtek. Éjszaka volt, mélyen aludtak és megfulladtak a füsttől. Úgy találtam rájuk az ágyukba fekve, szénné égve. Engem bizonyos halaszthatatlan ügyek Párizsba szólítottak. Azt

295

terveztem, aznap este indulok haza, de túl fáradt voltam már, ezért betértem egy fogadóba. Mire másnap hazaértem, a villa már porig égett. Sok szolga is odaveszett. Ha otthon töltöm az éjszakát, akkor valószínűleg én is velük halok, de az is lehet, hogy még meg tudom menteni őket… Jean-Francois hangja elcsuklott. Ennyi év után is mélyen érintette, ha visszagondolt a múltra. – Nem tehetsz róla! – vigasztalta a herceg. – Ezt naponta százszor elmondom magamnak, de úgy hangzik, mintha hazudnék. A vagyonom persze megmaradt, de ez akkor egyáltalán nem érdekelt. Vámpírvadász lettem – ahogy annak idején te is mondtad – azért, hogy kiélhessem a bosszúvágyamat. Ám amikor veled találkoztam, az egész életemet átértékeltem, és azóta – talán furcsán hangzik – nem balesetnek fogom fel a tűzesetet, hanem a sors akaratának. – Nem egészen… értem… – pislogott álmosan a vámpír. – Hazudtam neked, Landrote! – ismerte be a gróf, és szégyenkezve sütötte le a szemét. – Amennyiben? – Nem azért hagytam meg az életed, mert megmentetted Luenát. A beszélgetés alatt egyikük sem vette észre, hogy a testőrgárda tagjai – köztük Valera és Flyt-Martec – halkan letelepedtek a közelükben. Az Uralkodó nagyon is jól tudta, miről folyik az eszmecsere, és ettől kissé elszomorodott. Jean-Francois közben elővett a zsebéből egy gazdagon díszített, kerek fémdobozkát, amely egy aranyláncon függött. – Ezt eddig még sosem mutattam meg neked. És nem véletlenül. Két miniatúra van belefestve, az egyik a feleségemről, a másik a fiamról készült a haláluk előtt néhány nappal. A gróf kinyitotta és megmutatta Landrote-nak, aki érdeklődve pillantott bele. Az egyik portrén egy fiatalasszony volt látható, akinek pirospozsgás, kissé szomorkás arca, tengerkék szemei, és szőke, fonott haja volt. – Gyönyörű nő lehetett a feleséged. – Azóta sem láttam hozzá foghatót! – ingatta a fejét a gróf.

296

Landrote ránézett a másik festményre, és meglepetésében elkerekedtek a szemei. Mert a fiatalember – eltekintve barnás szőke hosszú hajától, és szüleitől örökölt kék szemeitől – a megszólalásig hasonlított a vámpír fiatalkori önmagára. – Pierre-nek hívták – magyarázta Jean-Francois. – Tizennyolc éves volt. Magad is láthatod, a hasonlóság döbbenetes. Ha élne, azt hiszem, most pont úgy nézne ki, mint te. – Ezért? – kérdezte elképedve a herceg, s nem tudta levenni a szemeit a képről. – Ezért mentettél meg? A férfi próbálta palástolni zavarát, de nem járt sok sikerrel. – Értsd meg, amikor megláttalak, az olyan volt, mint egy villámcsapás! Teljesen lebénultam! – Jean-Francois! – nézett rá haragvó tekintettel a vámpír. – Én nem vagyok Pierre… nem vagyok a fiad… – Tudom! – látta be könnybe lábadt szemekkel a gróf. – Bár először arra gondoltam, hogy valami módon mégiscsak megmenekült és vámpírrá vált, de azután rájöttem, hogy ez képtelenség, hiszen láttam a holttestét. Hiába egyeznek meg a vonásaitok, más a hajad és a szemed színe, más a hangod, és alapvetően nincs olyan tulajdonság, amiben hasonlítanátok egymásra. De mégis! Landrote-ban egyre csak gyűlt a harag. Közbe akart vágni, de barátja keményen rászólt. – Hallgass végig! Elismerem, eleinte valóban azért ragaszkodtam hozzád, mert őt láttam benned. De később, amikor jobban megismertelek, el is feledtem Pierre-t. Ne érts félre! Az emlékét a szívemben őrzöm, ahogy a feleségemét is. Ám a veled töltött évek alatt a fájdalmam mind jobban enyhült, és átalakult valami mássá. Nem volt időm azon töprengeni, hogy mi volt a múltban, mert lekötött a jelen. A jelen, ami te vagy számomra, és maradsz örökké, amíg csak élek! Már nem azt a fiút látom benned, akit elveszítettem, hanem akire rátaláltam. Hinned kell nekem! Elfogadtalak olyannak és annak, ami vagy. Régóta nem úgy tekintek rád, mint egy barátra, hiszen te fiatal maradtál, én pedig megöregedtem. Nem Pierre-t látom már benned, hanem a vámpírt, akit fiamként szeretek. Te jelented számomra a megnyugvást és a békét. És ha meghalsz, én veled halok. Amúgy is az volt a tervem, hogy a párbajod után végzek magammal.

297

– Bolond vagy… – mosolyodott el a herceg, és felnyúlt, hogy letörölje barátja könnyeit. – Képes lettél volna… eldobni az életedet? A férfi határozottan bólogatott. – Mindig haragudtál az apáskodó stílusom miatt, hát most már tudod az okát. De ha nem tudod elfogadni azt a fajta szeretetet, amit nyújtani tudok neked, és azt mondod, menjek el, elmegyek! Landrote hosszan és mélyen nézett a szemébe. Tudta, hogy igazat mond. – Ha te hazudtál nekem akkor… úgy én is hazudtam neked! Mindig sejtettem, hogy így érzel irántam… Te attól féltél, hogy elutasítalak… én pedig attól, hogy talán tévedek. Kimutattad az érzelmeidet, de én mindig visszafogtam magam… Úgy tettem, mint aki nem vesz észre semmit… pedig hányszor megmentetted az életemet, és rászolgáltál a bizalmamra… Talán a büszkeségem az oka… vagy az, hogy nem szeretem, ha irányítanak… Senki mástól nem tűrném el… csak tőled… Mert mindig te voltál az apám! Jean-Francois örömtől csillogó szemekkel, határtalan boldogsággal tekintett rá. – Elmúltak a rohamaid! – mondta rekedten. – Észre sem vetted, igaz? Már egy órája beszélgetünk, és ezalatt egyszer sem voltak fájdalmaid. – Elterelted a figyelmemet… – mondta elgondolkodva Landrote, s közben csodálattal nézett a grófra. – Megmentettél… köszönöm! A vámpír teljesen kimerült. Elgyötört pillantása figyelmeztette a férfit, hogy nem szabad tovább beszéltetnie. – Aludj egy kicsit! Lefektetlek a fűbe… De mielőtt megmozdulhatott volna, Landrote görcsösen belekapaszkodott, s rémült tekintettel meredt rá. – Ne hagyj magamra… – Nem készültem elmenni, csak gondoltam kényelmesebb lenne neked a földön. – Nekem jó így… ha neked is… Leroy gróf bólintott, magához ölelte és úgy ringatta, mint egy kisgyermeket. – Mitől félsz ennyire, Landrote? – kérdezte aggódva. – Hiszen reszketsz! Nem akarod elmondani, mi történt, és hogy ki tette ez veled?

298

– Te is tudod ki tette… – Morant?! Tőle félsz? – Képtelen vagyok… beszélni róla… adj időt nekem… Jean-Francois próbálta nem elképzelni, miket művelhetett a vámpírvadász a herceggel. Pedig nagyon is jól ismerte Morant kínzási módszereit. Tudta, hogy először csak megsebesíti áldozatát, és élvezetét leli a szerencsétlen szenvedéseiben, végül megvárja, hogy magától haljon meg. Ez ellentmond mindannak, amiben a vámpírvadászok hisznek és amire felesküdtek. Megölni a vadat igen, de szenvedést okozni neki soha! Mire újból rátekintett, a vámpírifjú már mélyen aludt. – Soha többé nem árthat neked – suttogta a fülébe. – Sem ő, sem más! Aludj nyugodtan fiam, vigyázok rád! Megsimogatta Landrote haját, majd – amit még soha nem tett – megcsókolta hideg, sápadt homlokát.

299

A zöld köd titka Luena igencsak pánikba esett, amikor felébredt, és a vámpírnak hűlt helyét találta. Lesietett az udvarház elé, s miután megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van, kimosta, bekente és átkötözte a herceg sebeit. Hosszas vizsgálat után arra jutott, hogy bár a rohamok elmúltak, az ellenszerre továbbra is szükség van a folyékony ezüst miatt. így be is adta neki a következő adagot. Csakhamar leszállt az éj. Jean-Francois addigra már ráfektette a vámpírt egy pokrócra, és nyugtalanul járkált föl és alá, hiszen barátja még mindig aludt. – Nem lesz baja! – nyugtatta meg Luena. – Az alvás a legjobb gyógymód, akár emberekről, akár vámpírokról van szó. Érezhetően kezdi visszanyerni az erejét. Most már biztosan rendbe jön! Hidd el, felébred amint megéhezik! A boszorkánynak igaza lett. Landrote farkaséhesen ébredt. Martinezen volt a sor, hogy megitassa a vérével, ám még Valerának és Flyt-Martecnek is be kellett segíteniük, hogy jóllakassák. Miután csillapodott a vérszomja, újból álomba merült. Ám ez korántsem volt nyugodtnak mondható éjszaka. Gyakran beszélt, sőt kiabált álmában, de mindig vámpírnyelven, amiből Leroy gróf egy szót sem értett. – Aren motrel – ezt hajtogatta szüntelenül. – Azt jelenti, ölj meg végre! – tolmácsolta Luena, ki maga is beszélte e nyelvet. – Gondolod, hogy Morantnak könyörgött így? – kérdezte JeanFrancois. – Nem tudom, de könnyen kideríthetem. – Hogyan?

– Landrote ilyenkor újraéli a múltat, ezért vannak lidércnyomásai. Beleláthatok az álmaiba, ha akarok. Azt mondtad, nem tud beszélni róla. Akárhogy faggatjátok is, senkinek sem lesz hajlandó megnyílni, mert hetekbe is beletelhet, mire fel tudja dolgozni a történteket. Kérdőn tekintett a grófra, mintha csak az engedélyére várna. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Én sem szeretném, ha valaki akaratom ellenére belelátna a fejembe. – Még akkor sem, ha ezzel megmenthetnénk a lányom életét? – nézett rá szomorúan a boszorkány. – René eltűnt, s bár Valera keresteti őt és Morant-t is, talán előbb találnánk meg az én módszeremmel. A kétségbeesett anya könyörgését hallva, Jean-Francois már csak igent mondhatott. Nem volt benne biztos, hogy az Uralkodó lelkesedne azért, amire készülnek, ezért lopva körbenézett. A vámpírok, akik rájuk vigyáztak, tábortüzet gyújtottak, és akörül üldögélve társalogtak, vagy épp fegyvereiket tisztogatták, fényesítették. Vezérük és ír barátja azonban nem voltak sehol. Luena is szemlélődött egy kicsit, azután leült a földre, hátravetette a haját, ujjait két oldalról finoman a vámpír halántékához érintette, majd kissé fölé hajolt és becsukta a szemét. S ahogy előre tudta, Landrote újraálmodta a vele történteket. Luena előtt immár nem volt titok… – Ez most igazán jólesett, barátom! – mondta a vámpír JeanFrancois-nak a legutolsó találkozásukkor. – René egyáltalán nem hasonlít rám. Néha őszintén kételkedek benne, hogy bármi közünk lenne egymáshoz. De azért vigyázok rá, amíg csak lehet. Kísérd őt haza kérlek, ha kibeszélgették magukat! Mondd neki, hogy későn érek haza, és hogy nem kell megvárnia! Utána bement az erdőbe, hogy eleget tehessen Jean-Briant kérésének. Leroy gróf azonban nem sejthette, hogy a vámpír nem is ment olyan messzire, és egy fa mögé rejtőzve nézi, amint barátja elszántan nézegeti a tőrét, bár akkor még nem értette, mi ennek az oka. René elbúcsúzott Fréderictől, majd felült a gróf mögé a nyeregbe, és lépésben megindultak a kunyhó felé. Landrote tisztes távolságot tartva követte őket, mégis minden egyes szót hallott, ami elhagyta ajkukat. – Miért nem fogadsz szót apádnak? – kérdezte Jean-Francois.

301

– Mert elegem van már abból, hogy folyton csak utasítgat! – vágott vissza a lány. – Nem gondolkodtál azon, hogy talán jogos a szüleid aggodalma? Nem törődsz semmivel, folyton bajba kerülsz! Hallottam arról a múltkori esetről. Ha Landrote akkor nem lép közbe, ki tudja, mit tettek volna veled azok a vadászok. – Legalább nem unatkoztam! Fantasztikus volt látni, ahogy harcol, minden percét élveztem. – Kevesen érnek a nyomába, az már biztos! René szép ajka gonosz mosolyra húzódott. – Mindenkinek van gyenge pontja! Ót is le lehet győzni, csak megfelelő fegyver kell hozzá. Jean-Francois megállította a lovat és hátrafordult. – Ezt miért mondtad? – Ó, csak hangosan gondolkodtam! – vont vállat René. – Landrote mindig olyan magabiztos, erős és nagyon szép! Mint egy mesebeli herceg… – Mire akarsz kilyukadni? – A vámpíroknál vannak hercegek, ugye? – puhatolódzott tovább. – Van egy vezérük, ki viseli e címet, igen! De megnyugtathatlak, nem Landrote-nak hívják. A gróf előre fordult és elindította a lovát. A vámpír nem értette, miért faggatózik leánya, hiszen a kilétét mindig is titokban tartották, nemcsak előtte, de még Luena előtt is. Lehet, hogy sejt valamit? Vagy Fonteraynek járt el a szája? Egyelőre nem tulajdonított jelentőséget neki, és tovább követte a párost. A kunyhó elé érve a férfi lesegítette Renét. – Apád azt üzeni, későn ér haza. Próbálj addig sem rossz fát tenni a tűzre! – Miért beszélsz velem úgy, mint egy gyerekkel? – fortyant fel a leány. – Mert az vagy! – tárta szét a karját nevetve a gróf. – Egy aranyos, tizenhat éves kislány. A mamád pont így nézett ki, amikor először találkozott Landrote-tal. Miután a gróf távozott, René visszavonult. A vámpír alkonyaiig várakozott, s miután minden fény kihunyt a kunyhóban, és

302

megbizonyosodott róla, hogy lánya már alszik, elindult, hogy lerántsa a leplet a rejtélyes gyilkosságokért felelős zöld ködről. Az őszi erdő lehullott levelei és gallyai ropogtak volna egy halandó lába alatt, Landrote azonban nesztelenül lépkedett. Arra ment, amerre az ösztönei hajtották. Mikor teljes lett a sötétség, futni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban, végül ugrott egy hatalmasat, és egyetlen ütéssel leterítette az előle menekülő fiatal vaddisznót. Az állatnak még visítani sem volt ideje. Támadója nem ölte meg, csak ránehezedett, szívott a nyakából pár korty vért, majd útjára engedte. Ragadozó volt, de nem gyilkos. Tisztelte a természetet, és bár a vérükre rákényszerült, szerette az állatokat. Ezért is fogyasztott szívesebben emberekből, akiket alapvetően gyűlölt, de mégsem annyira, hogy megölje őket. Több mérföld volt már mögötte, amikor egy dombtetőre érve kilépett a fák közül, és megpillantott egy falut, mely hatóságilag La Rule-hoz tartozott. Az emberek az igazak álmát aludtak házaikban. A pajtákból néha kihallatszott az állatok bőgése, a csűrökben macskák kergették az egereket. Ezt leszámítva azonban csendes volt az éjszaka. Landrote nekidőlt az egyik gesztenyefának és türelmesen várakozott. Éppen éjfélt ütött a toronyóra, mikor úgy határozott, elindul visszafelé. Megcsalták volna az ösztönei? Mégsem ez az a hely? Pedig mindig ilyenkor csap le! Egyszerre különös érzés kerítette hatalmába. Mintha valaki vagy valakik figyelnék. A tarkóján érezte a láthatatlan szempárt, és amint megfordult, gyökeret vert a lába. René állt tőle pár méterre, és karba tett kézzel mosolygott rá. – Te meg mit keresel itt?! – förmedt rá suttogva a herceg, bár látszott rajta, hogy legszívesebben kiabálna. – Miattad vagyok itt! – mondta ártatlan képpel a lány. – Szeretlek! A vámpír csodálkozva meredt rá. – Lehetnél kicsit tisztelettudóbb! Nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna arra, hogy tegezzél. És különben is, veszélyes errefelé. Gyere, hazamegyünk! Nyújtotta a kezét, de lánya hátralépett. – Nem értettél meg! – folytatta nem törődve a kioktatással. – Szeretlek, de úgy, ahogy egy nő szeret egy férfit: szerelemmel! – Ha jól emlékszem, ezt egyszer már megbeszéltük! Az apád vagyok és nem a szeretőd. Jobb lenne, ha sürgősen kivernéd a fejedből ezt a

303

butaságot! Megint fenyegesselek meg azzal, hogy mindent elmondok édesanyádnak? Miért akarsz fájdalmat okozni a szeretteidnek? Luena így sincs túl jól, nem akarom még ezzel is terhelni. – Ha ő nem lenne, akkor velem maradhatnál, és boldogan élhetnénk. – Nem vagy magadnál! – ingatta a fejét Landrote. – Anyáddal már akkor szakítottunk, amikor megfogantál. Megmaradtunk barátoknak. Ő gyermeket akart, és én teljesítettem a kérését. Ennyi! Azt hittem, elmondta neked. – Annál jobb! Akkor nem lehet akadálya, hogy… – Minek, René? Amit irántam érzel, az csupán múló szeszély. Egy álomkép az, amit szeretsz! Eljön az idő, amikor találsz magadnak egy korban hozzád illő férfit. Fogadd el végre, hogy köztünk semmi sem lehet! Landrote mindezt csupa jóindulatból mondta. Nem volt harag a szívében. René ellenben izzó gyűlölettel meredt rá. Indulattól telt, mégis higgadt hangon szólalt meg. – Tehát már van kedvesed! Ez lehet az egyetlen oka, hogy nem akarsz engem. Ezek szerint nem a megfelelő személyt mérgeztem meg. – Miről beszélsz? – Én voltam, aki minden reggel lassan ható mérget csepegtetett anyám gyógyfüves teájába. Én vagyok a felelős a betegségéért. Ha nem sikerül kikúrálnia magát, napokon belül meghal. A vámpír teljesen ledöbbent. – Mondd, hogy nem igaz! A lány beletúrt a hajába és felkacagott. – Hogy egy Vámpír Herceg ennyire naiv legyen! Most megleptelek, igaz? Tudom a titkodat! Landrote nem szólt, csak nézte őt. Nem akarta elhinni, hogy ez a bájos leányzó ilyesmire vetemedett. Lelepleződése azonban vajmi keveset foglalkoztatta. Egy nap múlva úgyis meghal, akkor meg miért törődjön vele. – Nyertél! Vámpír Herceg vagyok! Ettől most jobban érzed magad? – Már régóta gyanakodtam rá, de azután találtam valakit, aki mindent elmondott nekem rólad.

304

– Sejthettem volna, hogy Fonteray nem tud lakatot tenni a szájára! – mondta unottan a vámpír, és máris kilátásba helyezett másnapra egy szorongató élményt nyújtó beszélgetést a doktorral. – Megint tévedtél! – sziszegte magabiztosan a lány. – Olyasvalakitől szereztem az információkat, aki mindenkinél jobban ismer és gyűlöl téged. Azt is előre megjósolta, hogy bele fogsz sétálni a csapdámba. Mert a lelked mélyén tudod, mire vagyok képes, mégis, mindig a legjobbat feltételezed rólam. Ez óriási hiba volt! Nem tűröm tovább, hogy gyerekként bánj velem! Te és az anyám többé már nem utasíthattok semmire! René előrenyújtotta bal kezét. Egy fiolát tartott a markában, benne azzal a folyadékkal, amivel Landrote-nak már két ízben is volt alkalma közelebbről megismerkedni. – Ez lenne a csapda? – mondta gúnyos hangot megütve a vámpír. – Már biztos, hogy semmi leleményességet nem örököltél tőlem. Ki kell hogy ábrándítsalak leányom, de nem vagyok szomjas. A lány azonban diadalittasan vigyorgott rá. – Nem kell meginnod! Maga elé emelte a fiolát, és miközben érthetetlen nyelven mormogott valamit, az üvegcsét teljes erőből a földhöz vágta. S abban a pillanatban sűrű, gomolygó, füstszerű, világos zölden derengő köd keletkezett a lány körül. A látvány egyszerre volt lenyűgöző és félelmet keltő. – Te? – suttogta elképedten Landrote. – Te vagy a felelős ezért az egészért? Te gyilkoltad le azt a tömérdek embert? René elégedetten bólogatott. A vámpír kivonta a kardját, és lassan, de elszántan megindult a lány felé. Arcán a döbbenet és a harag különös elegye játszott. – Hogy tehetted ezt? – kiabálta. – Mit ártottak neked azok a szerencsétlenek? Nőket és gyerekeket ölsz?! Te aljas gyilkos!! – Ők nem érdekelnek – legyintett René –, de te annál inkább. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb a zöld köd felkelti a figyelmedet. És eljöttél, ahogy terveztem. Az a falu, ott mögötted, reggelre temető lesz, és te semmit sem tehetsz, hogy megmentsd! – Elszámítottad magad, kisasszony! – válaszolta hidegen a vámpír. – Egy valamit igenis megtehetek. Én segítettelek erre a világra, de én leszek az is, aki kiontja a véredet!

305

Bizonyítva, hogy komolyak a szándékai, felemelte fegyverét. Csupán két lépés választotta el őket egymástól, amikor René felemelte karjait, majd a feje fölött összecsapta a tenyerét. Száján fagyos mosoly jelent meg. – Xakrat üdvözletét küldi, felség! A lány körül gomolygó köd egy csapásra kiszélesedett, és azonmód körbezárta a vámpírt. Landrote-nak tágra nyílt a pupillája. Tüdeje megtelt a zöld halállal, s ő a torkát szorongatva térdre rogyott. Izmai elernyedtek, kardja egyszerűen kifordult a kezéből. René karba tett kézzel állt fölötte, megvető pillantásokat küldve felé. – Igazam volt! Mindenkinek van gyenge pontja. A tiéd az, hogy megfeledkeztél valamiről, ami megkülönböztet a többi vámpírtól. Leguggolt elé, és élvezettel figyelte, amint apját ellenállhatatlan álmosság keríti hatalmába. – Mégpedig arról – suttogta keserűen –, hogy lélegzel! A herceg a földre hanyatlott. Most, hogy tudta, mi okozza e rendkívüli fáradtságot, igyekezett visszatartani a levegőt. Ez más körülmények között nem okozott volna gondot, ám most egyenesen lehetetlennek tűnt. Túl késő volt! A köd ugyanúgy hatott rá, mint Luena titokzatos zöld folyadéka. Egyszerre minden világossá vált előtte. A szérum önmagában is méreg; ha egy halandóval itatják meg, egyetlen cseppje is végzetes lehet, és belélegezve ugyanilyen eredményhez vezet. Ezért haltak meg tőle annyian, és lám, neki is ez lesz a sorsa! René még mondott valamit, de Landrote már nem hallotta, csak a szájmozgást látta, azután sötétségbe borult minden… Mikor magához tért, egy ágyban feküdt és nem bírt megmozdulni. Akárhogy próbálkozott, tagjai nem engedelmeskedtek neki. Rettenetesen kábult volt, úgy érezte, forog körülötte a helyiség. Két alak állt mellette, de csak homályosan látta őket. Hangjuk olyan volt, mintha visszhangot verne a falak között. – Kissé túllőttél a célon! – mondta az egyik. – Majdnem a másvilágra küldted. A hangjából ítélve fiatal, de legalábbis középkorú férfi lehetett. – Nem tehetek róla! – tiltakozott a másik, aki kétségtelenül nő volt. – De nem mindegy neked? Úgyis meg kell ölnöm.

306

– Egyáltalán nem mindegy! – vitatkozott a férfi. – Most még élve kell, de a holttestére is igényt tartok. – Szívességet teszek neked, úgyhogy igyekezz! Napkeltére halottnak kell lennie, így szól a parancs. Morant egy percig sem fog rád várni. A nő hallhatóan ideges volt. Sokszor ment oda az ablakhoz, hogy kikémlelhessen rajta. Landrote-nak már kitisztult a tudata annyira, hogy megállapítsa, Luena kunyhójában vannak, és az ő ágyában fekszik. Hallása, látása is egyre tisztább lett, így a közte és az ablak között ingázó nőben lassacskán felismerte Renét. Ám a férfi csuklyás, hosszú köpenyt viselt, ezért nem látta az arcát. – Biztos, hogy nem tud védekezni? Nem fog megtámadni minket? – Nem! Semmit sem tud tenni – bizonygatta a lány. – Mennyi idő, mire elmúlik a köd hatása? – Nehéz megmondani. Anyám szerint a szérum mennyiségétől függően két-három órán belül rendszerint felébrednek, de akkor is időbe telik, mire mozgatni tudják a tagjaikat. Ő azonban más, mint a többi. Azonkívül a ködöt még sosem próbáltam ki vámpíron. – Ahhoz képest, hogy még csak egy órája ütötted ki, nagyon hamar magához tért. René átrobogott a szobán, és alaposan szemügyre vette apját. – Nincs jelentősége – mondta végül, és letelepedett az ágy szélére. – Majd teszek róla, hogy ne állhasson ellen. A tiéd! Azt teszel vele, amit csak akarsz. A férfi odahúzta az egyik széket, majd az ülőkéjét lefedte egy fehér terítővel. Azután fogott egy hosszúkás bőrtáskát, kinyitotta, és tartalmát egyenként kirakta a terítőre. Csupa olyan eszköz volt, amit az orvosok szoktak használni. – Ki maga… ? – kérdezte elhaló hangon a herceg. A férfi abbahagyta a pakolást, letette táskáját a földre, és közel hajolt a vámpírhoz. Arca azonban még így sem volt látható. – Tegnap azt mondta, nincs az a vámpír, aki hagyná, hogy úgy vizsgálgassam, mint egy kísérleti nyulat. Nos, kedves barátom, most már van! Azzal hátrahajtotta a csukját, majd ledobta köpenyét a földre. – Fréderic… – nyögte a vámpír. – Fréderic Fonteray?

307

– Másra számított? Landrote félig hunyt szemmel nézett rá. A köd hatása miatt gondolkodni is alig bírt, így nem fogta fel a doktor szavainak súlyát. Ő Jean-Briant gyermekkori barátját látta benne, nem pedig ellenséget. – Kérem, Fréderic…, segítsen…, hívja ide Jean-Francois-t, szóljon neki… Fonteray és René ádázul egymásra mosolyogtak. – Persze, szólni fogok neki! – ígérte Fonteray, a tőle telhető legnyájasabb és legalattomosabb stílusban. – De előtte választ szeretnék kapni bizonyos kérdésekre. – Miféle kérdésekre? – Igazán egyszerű! A kutatás az életem; az új dolgok felfedezése a szenvedélyem. Szeretném megtudni, mi a vámpírok titka. Vért isznak, ami természetes úton nem ürül ki a szervezetükből, mégis, valamiért pótolniuk kell a hiányát. Természetfeletti képességeik vannak, legalábbis a legenda szerint. De én tudós vagyok. Nem lehet megtévesztem effajta gyermeteg mesékkel. Mi mozgatja magukat? Mitől élnek, ha egyszer nem ver a szívük? És miért élhetnek akár több száz évig is? Ezekre várok választ! Landrote előtt egy pillanatra elhomályosult a szoba. Fréderic megvárta, amíg újra tudatánál lesz, majd megismételte a kérdéseket. – Nincs tudományos magyarázata – válaszolta nehézkesen a vámpír. – Ezt már… Jean-Briant-nak is elmondtam. – Ön a Vámpír Herceg, tehát ha valakinek, akkor magának ismernie kell a legféltettebb titkokat. Miért vannak itt? Miért vadásszák az embereket? Landrote már kezdte érteni a dolgot. Fonteray arra volt kíváncsi, amit Valera mondott el neki Spanyolországban. Akkor a lelkére kötötte, hogy soha semmilyen körülmények között nem adhatja tovább egyetlen halandónak sem a titkot. – Ha tudnám, akkor sem mondanám el! – Pedig jobban tenné! A doktor végigfuttatta ujjait az imént kipakolt műszereken. A herceg arrafelé fordította a fejét, majd összehúzta a szemét, de szája makacsul hallgatott.

308

– Ha nem, hát nem – vont vállat a férfi. – Nekem így is jó! De bánni fogja… – Maga fogja bánni! – vágott közbe indulattal Landrote. – Ha egy ujjal is hozzámér…, visítani fog…, mint egy vágásra ítélt disznó, miközben kiszívom a vérét! – Mi tartja vissza? – ingerelte vihogva Fonteray. – Rajta, szívja ki a vérem! Landrote minden erejét összeszedte, hogy nekiugorhasson, de tagjai még mindig bénultak voltak, és kábultsága sem akart elmúlni, bármennyire is harcolt ellene. – Amíg ön próbálkozik, én teszem a dolgom – gyűrte fel ingujját a doktor. – Régi vágyam volt, hogy tanulmányozhassak egy vámpírt, de hogy az majd pont a Vámpír Herceg lesz, abban álmomban sem reménykedtem. – Ne merészelje! Ne… René azonban a torkának szegezte azt a tőrt, melyet tőle kapott ajándékba, s így belé fojtotta a szót. – Ha csak megmoccansz, levágom a fejedet! Vicsorgás és hangos morgás volt rá a felelet. A doktor széjjelhúzta Landrote ingét, majd fogta a saját maga készítette hosszúkás sztetoszkópot – mely jóval meghaladta korát egyik felét a vámpír szíve fölé nyomta, másik felébe pedig belehallgatott. Vagy tíz percen át vizsgálgatta, időnként arrább helyezve az eszközt. Megállapította, hogy a vámpírnak állandósult légzése van, ami meglehetősen ritka ennél a fajnál. A szíve természetesen nem vert, így beigazolódott, amit Jean-Briant mesélt neki ezzel kapcsolatban. Azután a szemeit kezdte tanulmányozni, majd megnézte a nyaki verőeret, végigtapogatta a bordáit, a csontjait, az izmait. Azt is ellenőrizte, van-e pulzusa: nem volt! Landrote bizonyos időközönként elvesztette az eszméletét, így fogalma sem volt, mióta tarthat ez a rémálom. – Lenyűgöző! – kiáltott fel lelkesedve Fréderic. – Sosem láttam még ilyen tökéletes teremtményt! Az izmai még ernyedten is olya-nők, mintha vasból lennének. Lássuk, milyen gyorsan gyógyulnak a sebei! Fogott egy szikét, és kis metszést ejtett a herceg karján. A vámpír még csak fel sem szisszent. A seb persze másodpercek alatt begyógyult,

309

ami újfent ámulatba ejtette a doktort. Majd fecskendőket készített elő, amiket bizonyára még a kastélyban töltött fel különböző anyagokkal. Maga elé emelte az egyiket, és megpöckölte az üvegét. – Mit akar azzal? – meredt rá elkerekedett szemekkel a herceg. Fréderic válasza csak egy gonosz vigyor volt, majd gondolkodás nélkül beleszúrta a tűt kísérleti alanya karjába. – Mit adtál be neki? – kérdezte René. – Mérget! – felelte Fonteray, és előrehajolva várta a hatást. – Magam készítettem. Tízszer erősebb, mint az arzén. – Felesleges volt! – ásított a lány. – Csak három dolog ölheti meg: a tűz, az ezüstkaró a szívében, vagy ha levágják a fejét. A helyedben nem pazarolnám rá a többit sem. Igaza volt! Landrote-nak meg sem kottyant a halálos méreg. Szemei mégis bosszúszomjasan villogtak, majd akarata ellenére ismét lecsukódtak, és újabb percekig tartó öntudatlanság következett. A következő, amit látott, az volt, hogy a doktor egy üres fecskendővel közelít felé. – Többet tudnék meg, ha beszélne, vagy ha most rögtön felboncolhatnám, de a vérére mindenképpen szükségem van. A herceg ismét megpróbálta összeszedni magát, ám René tőre ekkor vészesen közel simult a nyakához. Fájdalmas kiáltás töltötte be a kunyhót, amikor Fonteray a szívébe szúrta a tűt. Amint fekete vére megtöltötte a nagy üvegfecskendőt, a doktor gondosan rongyba csavarta és betette a bőrtáskába. – Így ni! Készen is volnánk! Összepakolta az eszközeit, magára kanyarította köpenyét, kezébe fogta a táskát, és az ajtó felé indult. De azután meggondolta magát és visszafordult. – Köszönöm, hogy rám szánta a mai éjszakát, felség! Hamarosan újra találkozunk, de addigra már halott lesz! – Reménykedjen benne, hogy így legyen! – mondta erőlködve a vámpír. – Különben én is elvégzek magán… egypár kísérletet… Példának okáért megnézem, milyen a fájdalomtűrő képessége! Fréderic vigyorogva s megjátszott udvariassággal földig hajolt előtte, majd kisétált az ajtón.

310

– Kettesben maradtunk! – közölte René, mialatt eltette a tőrt. Körbejárt a szobában, és sorban eloltogatta a gyertyákat. – így hangulatosabb lesz – mondta sejtelmesen. – Legalább egy óra van még napkeltéig. Az rengeteg idő. Eltölthetnénk kellemesen is, nem gondolod? Lassú mozdulatokkal kibújt testhez simuló blúzából, azután megszabadult az összes többi ruhájától. Landrote inkább lehunyta a szemét, minthogy meztelenül lássa őt, pedig a lánya csodálatosan szép volt. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte összeszorított fogakkal. – Hát nem egyértelmű? René fellépett az ágyra, majd a vámpírhoz simult, ki mindent megtett, hogy lerázza magáról. A lány ekkor belemarkolt apja hajába, hátraszorította a fejét, belemart a nyakába, s élvezettel szívta a vérét. – Te vámpír vagy! – mondta Landrote a vérveszteségtől reszketve. – Csak félig voltál az… Ki változtatott át? – Xakrat! – suttogta a lány. – Ezért nem hatott rám a köd. – Miért, René? Miért teszed ezt velem? – Mert felettébb élvezem, hogy az enyém vagy. Őrülten kívánlak! René bársonyos, puha kezei úgy cirógatták, ahogy annak idején Luena. Csókjai az ő csókjai voltak. Landrote bárhogy is igyekezett ellenállni, vágya lassan, de biztosan legyőzte akaratát. Az egyetlen, amit tehetett, hogy megpróbálta lebeszélni lányát erről az őrültségről, és igyekezett elterelni saját gondolatait. – Hallgass rám, kérlek… nem tehetjük… nem szabad… Az apád vagyok, fogd már fel… René azonban a szájára tapasztotta a kezét. – Túl sok a beszéd! – lehelte, és másik kezével ügyesen kioldotta a vámpír nadrágszíját. Mire újra szabad volt a szája, Landrote már csak egyvalamit ismételgetett halkan, remegő hangon, könnyel teli szemekkel: – Légy átkozott, René… légy átkozott! ***

311

Luena kinyitotta a szemét, és úgy bámult az alvó hercegre, mintha nem tudná, hogy kicsoda. Szólni sem tudott, könnyei hangtalanul csepegtek le kipirult orcájáról. – Mi történt? – fogta meg a vállát Jean-Francois. – Mit láttál? A boszorkány mélyeket lélegzett, hogy lecsillapodjon, majd újra Landrote halántékára tette a kezét. – Még nincs vége! – suttogta. – Most már értem, miért nem tudott beszélni róla – s azzal ismét lehunyta a szemét. *** Mikor a hajnal első sugarai betekintettek a kunyhó ablakain, a vámpír felébredt és felült az ágyon. Megdörzsölte a szemét, mintha csak egy rossz álmot hessegetne el. Az egyetlen, ami sehogy sem fért a fejébe, az volt, hogy miként került a dombtetőről a kunyhóba. Próbált emlékezni, próbálta összerakni a részleteket. A zöld köd, ami elhódította, azután Fréderic kínzásai, végül René, aki…, aki… – Mit tettem? – kérdezte magától tűnődve. Végre összeállt a kép. Tudta már, hogy mi történt vele, s hogy mindez nem lehetett álom! Csak ekkor nézett széjjel, és elhűlve látta, hogy a szobát teljesen felforgatták, és hogy egyedül van benne. Vér! Vérre van szüksége, de azonnal! Felkelt az ágyról, és botorkálva a kamra felé indult. Majdnem szétrepedt a feje, annyira fájt. Ez emberélete óta nem fordult elő vele. A kis bepolcozott helyiségbe érve szomorúan látta, hogy azt is kifosztották. A számtalan állati vért tartalmazó hordó mind egy szálig eltűnt. Akkor viszont vadásznia kell, bár ilyen állapotban csoda lenne, ha akár egy sündisznót is el tudna ejteni. Átsétált a szobán, majd kiment az udvarra. A fény most az egyszer bántotta a szemét, gyomra felkavarodott. Le kellett ülnie a fatönkre, amin Luena szokta aprítani a tűzifát. – Így nehezen tud vadászni! Landrote a hang irányába tekintett. Tőle balra, a veteményes-kert mellett, egy szálfatermetű, negyven év körüli férfi állt, aki barna, tollal díszített kalapot viselt. Vékony szálú, fekete hullámos haja a válláig sem ért. Enyhén szögletes, markáns arcán jeges gőg ült; vastag szája

312

csúfondáros vigyorra húzódott bajusza alatt; sötét szemeinek hideg pillantása a herceg fagyos tekintetével vetekedett. Fehér inge és bőrmellénye poros volt, akárcsak viseltes csizmája és nyeregtől koptatott nadrágja. Kesztyűs kezében egy íjpuskát tartott, ami ezüstkaróval volt megtöltve, s hegye egyenest a vámpír szívére mutatott. – Manapság nem telik új ruhára, Morant? – tekintett rajta végig Landrote. A vámpírvadász ekkor kicsivel feljebb emelte fegyverét, majd gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. Az ezüstkaró fütyülve szelte át a levegőt és csapódott a vámpírifjú vállába, ki felordított, majd hanyatt vágódva zuhant a földre. – Ez volt a jó reggelt! – mondta szórakozottan a vadász. Férfias megjelenéséhez szokatlanul vékony hang párosult. Újratöltötte az íjpuskát, majd előre sétált, és helyet foglalt az időközben megüresedett fatönkön. Landrote a lábánál feküdt. Szörnyű kínok torzították el az arcát. Próbálta kihúzni vállából a karót, ám amint hozzáért, a fém megégette a tenyerét. Akárcsak Sanchez döfése után, most is úgy érezte, felforr a vére. De érzett valami mást is! Mintha valami kiáramlott volna a belé lőtt karóból. Valami folyékony, ami behatolt az ereibe. A fájdalmon kívül az egyre elviselhetetlenebb szomjúság, a vér utáni olthatatlan vágy is hatalmába kerítette. Morant kiélvezte a vámpír szenvedésének minden percét. Landrote feltekintett rá. – Mindenkivel így bánik…, aki megjegyzést tesz az öltözékére? – Nem! Csak önt részesítem ebben a kiváltságban. Nincs formában, felség! Megártott az udvari élet? – Honnan tud róla? A vámpírvadász önelégülten simogatta fegyverét. – Spanyolországi látogatása nem maradt titokban. A megbízóm végigkísérte a pályafutását. Több alkalommal is megkísérelte átsegíteni az árnyak birodalmába, de a bérgyilkosai, sajnálatosan, mindannyiszor kudarcot vallottak. Mígnem aztán kénytelen volt rám bízni a dolgot. Megjegyzem, ezzel kellett volna kezdenie, de túl drágának talált. Pedig baráti áron felszámítottam neki: mindössze ezer aranyat kértem.

313

– Csak annyit? – fintorodott el a herceg. – Azt hittem, jóval többet érek. – Xakratnak minden pénzt megér, hogy holtan lássa, de egyelőre nem férhet hozzá a vagyonához. – Megszakad a szívem! – És hát, ki kellett próbálnia a legújabb bérgyilkosát, a maga lányát, Renét. Landrote fájdalmasan összerándult. – Akkor tehát, igaz! René azért találta fel a zöld ködöt, hogy tőrbe csaljon… – Valamint azért, hogy megmutathassa, mire képes. Elmondom, mert már úgysem adhatja tovább! Az áldozatokon talált vámpírfogak azt a célt szolgálták, hogy mindenki a vérszívókra gyanakodjon. De ezt gondolom, magától is kitalálta. Az embereknek eszükbe sem jutott, hogy a köd végzett a szerencsétlenekkel, és a vérük csak utána lett kiszívva. A halandók szánalmasan buták! Ám ha a kezükre adnánk azt, aki mindezekért felelős, egy időre békén hagynák a vámpírokat. Régi óhajuk teljesülne, ha holtan láthatnák, s tudnák, hogy maga a gátlástalan gyilkos. A faluból, ahol tegnap járt, reggelre semmi sem maradt. René épp most végzi az utolsó simításokat, és helyezi el a bizonyítékot, mely az ön bűnösségét igazolja majd. Landrote önkéntelenül az oldalához nyúlt. – A kardom… – Úgy-úgy! – tapsolt Morant. – A Vámpír Herceg soha nem veszítené el a fegyverét, kivéve akkor, ha legyőzik. Ekkor lépek én a színre, és mutatom be a holttestét. Busás jutalomban fogok részesülni, és hősként ünnepelnek majd. Megkapom a fejpénzt egyrészt magáért, másrészt a rejtély leleplezéséért. Plusz a fejét, amit René fog bemutatni Xakratnak, bizonyságul, hogy ő végzett magával. – A kard önmagában… nem bizonyíték! – Valóban! – ismerte el a vadász. – De ha találunk egy szemtanút, aki történetesen egy befolyásos nemes úrfinak a jóbarátja, akkor máris megoldódott a probléma. Fréderic Fonteray hajlandó akár eskü alatt is tanúsítani, hogy tegnap éjfélkor látta magát, amint előidézi a ködöt, és kivégzi a falu lakosságát. Mindezért cserébe szabadon kísérletezgethetett egy vámpíron az elmúlt éjjel. Kár, hogy nem voltam

314

itt! – sóhajtott sajnálkozva. – És természetesen megkapja a holttestét is további tanulmányozások céljából. Persze a jó doktor így kiesik JeanBriant kegyeiből, de kétlem, hogy ez visszatartaná. Xakrat már felajánlott neki egy nagyobb és jobban felszerelt laboratóriumot Skóciában. A herceg nem jutott szóhoz. A terv valóban briliáns volt. – Még mindig nem értem, hogy Xakratnak mi haszna van mindebből, azon kívül, hogy végre eltűnök az útjából. – Mialatt bemutatom a holttestét, buzgón fogom hangsúlyozni, hogy Xakrat milyen sokat segített nekem az ön elfogásában. Ezzel eléri, amit már volt szerencsém említeni, hogy békén hagyják egy időre a vámpírokat. így könnyebben megnyílik előtte az út Spanyolország és a trón felé. Ha hatalomra jut, nagyobb mozgásteret ad a vámpíroknak és a vérfarkasoknak is. – Üres ígéretek! – nevette el magát Landrote. – Xakrat csak ehhez ért! Ígérgetni és szónokolni… – Mindjárt nem fog nevetni, ha elárulom, hogy René, Xakrat kívánságára mérgezte meg az anyját, hogy ne legyen, aki istápolja Valera sebesült híveit, ha háborúra kerülne sor. René, ezzel szemben, csak az ő alattvalóit lesz hajlandó ellátni. Már most nagyobb tudásra tett szert, mint Luena és más boszorkányok együttvéve. Amennyiben teljesíti ura parancsát, és megöli önt, Xakrat örökre a kegyeibe fogadja, és kitárja előtte azt a világot, amit a szülei soha sem akartak megmutatni neki. Ezért gyűlöli magukat. Egy ilyen tudású leányt nem lehet bezárni egy ócska viskóba! Neki szabadság kell! Tudom, Luena álma az volt, hogy René átveszi a helyét, de ez soha nem fog megtörténni. Legalábbis nem ebben a koszfészekben. Morant úgy nézett körbe, mint aki egy trágyadomb tetején ücsörög. Vagyonából mindent megvásárolhatott magának, csak nemesi rangot nem, így megmaradt tékozló sznobnak és vámpírvadásznak. – S hogy még jobban kedvét szegjem felségednek – folytatta ragyogó arccal –, elmesélem, hogy bennem kit tisztelhet. Hadd legyen teljes a bosszú! – Ismerem magát…, a memóriámmal nincs gond…, csak a vállam sajog – gúnyolódott a vámpír.

315

– Fog az még jobban is sajogni! Elég sokszor keresztezték már útjaink egymást. Számtalanszor megölhettem volna, ha akarom! – Igazán nagylelkű… Most hálásnak kellene lennem, hogy meghosszabbította az életemet? – Tehát, nem tudja, hogy miért – vonta le a következtetést Morant, miközben megigazította fején a kalapot. – Két okból kíméltem meg. Először is, én a többiekkel ellentétben nem kedvtelésből végzem e munkát. Azt a vámpírt ölöm meg, akiért a legtöbbet fizetnek a megbízóim. Megmondják, melyik vérszívó legyen az, és én végzek vele. Megkérem az árát, de hát ha a legjobbat akarják, fizessék meg! Nekem a pénz, nekik a gyorsaság számít. De eddig még senki nem bízott meg vele, hogy öljem meg. A másik pedig egy személyesebb természetű ügy. Razlat a halála előtt ugyanis megkért, hogy ne bántsam. – Mi közük volt egymáshoz? – nézett rá értetlenül a herceg. – Razlat soha nem kérte volna… egy vámpírvadász szolgálatait. A vadász rázkódott a nevetéstől. – Vicces fiú maga, hercegem! Persze, hogy nem kérte volna! Kissé előrehajolt, majd levette kesztyűit. Landrote hátán végigfutott a hideg, mert a kesztyűk alól szőrös, hosszú fekete karmokban végződő mancsok bukkantak elő. – Lássuk visszatértek-e az emlékei… Morant hirtelen magasba emelte jobb kezét, majd teljes erőből lesújtott a vámpírifjú nyakára. Ám karmai nem mélyedtek a húsba, hanem pár centire megálltak az ütőere fölött. Landrote szaggatottan vette a levegőt, szeme vadul járt, hol a mancsok, hol gazdájuk között, végül megállapodtak a vadászon. – Maga… maga… egy vérfarkas… – Kitűnő megállapítás! – Maga irtotta ki a családomat… Razlat parancsára! – Pontosan! – vette vissza kesztyűit Morant. – Tehát emlékszik! Örülök. Tudja, az volt életem legélvezetesebb és egyben legnagyobb nyereséggel járó munkája. Razlat nem sajnálta az aranyat. Látja, mennyit megért neki, hogy megkaphassa magát! De a pénz, amit adott, lassan elfogyott, és nem hagyhattam figyelmen kívül Xakrat nagylelkű ajánlatát sem.

316

A vámpír undorodva húzta el a száját. Morant felkelt a tönkről, és úgy téve, mint aki épp indulni készül, megigazította kardját az oldalán, majd tett pár lépést a kunyhó felé. – Á! – csapott a homlokára, s azzal visszafordult. – Most jut csak eszembe, azon a szép esküvőn a menyasszony, a nővére volt, jól tudom? – Mi van vele? A vadász az állát vakargatta elgondolkodva. – Nem halt meg… Landrote a reménység szikrájával a szemében nézett fel rá. – Legalábbis – folytatta lebiggyesztett szájjal a vadász – nem azonnal. Magát elvittem Razlat házába, és miután megbilincseltem, visszamentem a kúriába ebédelni. A menyasszony még élt! Előtte elszórakoztam vele, csak utána öltem meg. A hercegben másodpercek alatt annyi bosszúszomj gyűlt össze, ami elég volt ahhoz, hogy talpra ugorjon és rátámadjon ellenségére. Morant azonban gyorsabb volt. Az íjpuskából kilőtt karó a vámpír szíve fölé fúródott, és keresztüldöfte a tüdejét. Landrote porfelhőt kavarva zuhant vissza és terült el a földön; ajkából vékony vércsík csordult ki. Ismét érezte a karóból kiáramló folyadékot, ahogy szétárad az ereiben és égeti a testét. – Folyékony ezüst! – világosította fel Morant. – Méghozzá halálos adag. Általában csak egyet lövök ki az áldozataimra, és az rendszerint elég is. De magának, úgy látom, a kettő is kevés. – Akkor… mire… vár… ? – kérdezte reszketve a herceg. – Rám! – jött a gyors felelet. A vámpírvadász mögül előtűnt René. Mindkét kezén kesztyűt viselt. Morant előhúzott egy harmadik karót, de ezúttal nem íjpuskáját töltötte meg vele, hanem átadta a lánynak. – Pontosan célozz! René letérdelt apja mellé. Szemei ragyogtak, arca eltökéltséget sugárzott. – Csodás éjszaka volt! – mondta szelíden mosolyogva. – Kár, hogy véget kellett érnie. – Nem vagyok… kíváncsi a mondandódra… – erőlködött fogait vicsorgatva a vámpír. – Ha meg akarod tenni… tedd meg… vagy

317

kotródj innen! Nem vagy a lányom… soha nem is voltál az… Megszületned sem… szabadott volna… – Te voltál, aki nem foglalkoztál velem eleget! – kiabálta a lány. – Egy apa törődik a gyerekével! Gyűlöllek! Mindig is gyűlöltelek!! Landrote szégyentől telve sütötte le a szemét. René kifakadása jobban fájt neki, mint a karók okozta sérülés. Hosszú csend állt be, majd a Vámpír Herceg inkább szomorúan, mint haragvóan rátekintett, és így szólt: – Aren motre! René felemelte a karót, és teljes erőből lesújtott apjára. A fegyver a szívét hivatott keresztüldöfni, de menet közben félrecsúszott. Ezt hármuk közül, akkor, még senki sem tudta. Landrote három karóval a mellkasában feküdt csukott szemmel, félrebillent fejjel, élettelenül, de még mindig eszméleténél volt. Morant éppen ellenőrizni akarta, hogy meghalt-e, amikor váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és egy darabig hallgatódzott. – Jönnek! – suttogta. – Kik? – forgolódott René. – Legalább tízen vannak. El kell tűnnünk innen! – Nem! – ellenkezett a lány. – Xakrat a fejét kérte, el kell vinnem neki. – Nincs rá idő! Elmegyek veled, majd én igazolom, hogy meghalt. Három folyékony ezüsttel töltött karóval a testében nem maradhat életben! Gyere, futás! Landrote végighallgatta a gyors eszmecserét, és amint támadói eltávolodtak, lassan felnyitotta a szemét. A tisztás fölé benyúló fák koronáit nézte, ahogy a szél lengette őket és játszott közöttük. Milyen békés és csendes minden. Mintha megállt volna az idő. Mintha soha többé nem érhetné semmi baj. Mennyire szerette ezt a látványt, de most már soha többé nem élvezheti a természet szépségeit… Miért nem hal meg? A karó a szívébe hatolt, akkor miért van még itt? Talán van még esélye? Jean-Francois! Ő tudna segíteni rajta! Megpróbált nagyon erősen a grófra gondolni, s közben beszélni hozzá. – Jean-Francois… – suttogta nehézkesen – segíts… kérlek… könyörgök… segíts rajtam… Jean-Fran…

318

Homályba borultak a fák koronái, és sötétség ereszkedett a vámpír szemére. Luena hangosan zokogva fordult el tőle. Valera és Flyt-Martec akkor értek vissza sétájukról. Bejárták az egész birtokot, hogy személyesen győződjenek meg róla, minden őr a helyén van. Megrémültek, amikor megpillantották a síró boszorkányt, és lélekszakadva rohantak a fához. – Mi történt? – kérdezte Valera. A legrosszabbra számított, de amint látta, hogy Landrote ébren van, kicsit megnyugodott. A Vámpír Herceg szomorkás arccal nézte Luenát, majd felsóhajtott. – Láttad ugye? Láttad az álmomat! A boszorkány szemeit törölgetve bólogatott. – Bocsáss meg nekem… – kérlelte összeszorult torokkal a vámpír, és felé nyújtotta a kezét. – Én… nem akartam, hogy ez legyen belőle… Luena a fejét ingatta, majd megfogta és megcsókolta egykori szerelme kézfejét. – Tudom, hogy nem tehetsz róla! Akit felelősség terhel, az egyedül én vagyok. Én kényszerítettelek aznap, hogy… Szóval René miattam született meg. Pedig a kezdetektől tudtam, hogy herceg vagy, és ezért nem láncolhatlak magamhoz. De beléd szerettem! – Tudtad? – csodálkozott Landrote. – Igen! Anyám osztotta meg velem, miután megmentetted az életemet. – El kellett volna mondanod! – Volt elég bajod, nem akartam még ezzel is tetézni. így biztonságban tudtál engem, és utána a lányunkat is. Önző voltam és rossz anya… – Csodálatos anya voltál! – cirógatta meg a nedvesen fénylő orcát a vámpírifjú. – Mindent megadtál neki, de úgy látszik, ez nem volt elég. – Csak a rend kedvéért, nem mondanátok el, miről van szó? – zsörtölődött az ír vámpír. – Mondd el nekik, Luena! – bólintott a herceg. – Én képtelen vagyok rá… Luena még egy kicsit üldögélt, majd felállt és félrehívta a vámpírokat.

319

– Menj te is! – biztatta a grófot Landrote. – Szeretném, ha tudnád. – Nem akarlak itt hagyni! – ellenkezett Jean-Francois. – Menj csak nyugodtan! Jó lenne most kicsit egyedül lenni. Megérted, ugye? A boszorkánylány leült a fától legtávolabb eső tábortűz mellé, megvárta míg a vámpírok és a gróf köré telepednek, azután eléjük tárta a számára oly sok fájdalmat jelentő igazságot. A jelenlevők döbbenten hallgatták a beszámolót a zöld ködről, amit a lánya idézett elő. Mikor Luena Fonteray kegyetlenkedéseit taglalta, felháborodva kaptak a kardjukhoz, és egymás szavába kiabálva fogadták meg, hogy végeznek a doktorral. Ám amint René került szóba és az, amit azon az éjszakán Landrote akarata ellenére elkövetett, hamar lecsendesedtek. Valera a tüzet bámulva ingatta a fejét. A fajok közti keveredést is bűntette a törvény, de a vérfertőzést még inkább elítélték. – Több mint négyszáz éve taposom a föld talaját, szelem a vizeit, de ilyesmivel eddig még nem találkoztam. Hogy egy leány-gyermek, aki ráadásul vámpír, ily becstelenséget kövessen el a tulajdon apján?! Ez felfoghatatlan! Bizonyosságot nyert ugyanakkor, amit mindannyian sejtettek, hogy Morant lőtte a hercegbe a karókat, eltekintve a legutolsótól. – Túl sok vér tapad a lányod kezéhez, Luena! – mondta csendesen Flyt-Martec. – Nem én vagyok az Uralkodó Herceg, nem én hozom a törvényeket, de azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy René bűneire nincs bocsánat. Téged is meg akart ölni, ráadásul ellenünk fordult, amikor felajánlotta szolgálatait Xakrat-nak. Nem maradhat életben! Luena már nem sírt. Végignézett a vámpírokon, akik mind helyeselték az elhangzottakat. Végül ő is rábólintott, de tudta, Valeráé a végső döntés. – Élve fogjátok el mindhármukat! – mondta az Uralkodó felocsúdva gondolataiból. – Egyedül ők tisztázhatják Landrote-ot a vádak alól. – Nem értek egyet! – szólt Martinez. – Sosem törődtünk avval, mit gondolnak rólunk a halandók. A szemükben a herceg így is, úgy is gyilkos.

320

Valera Landrote felé tekintett, s arcán mélységes szánalom tükröződött. – Nem magunk miatt. Miatta! Neki fontos, mert van egy Danamája, akit nagyon szeret. Előtte tisztázni akarja magát, ebben biztos vagyok. Az éjszaka további része már nyugodtan telt. A vámpírvezér elküldött még pár testőrt Morant és René után, de Fonterayt – Landrote kérésére – egyelőre békén hagyták. Csak azt figyelték, hogy elhagyja-e a kastélyt, mert ha igen, akkor azonnal La Conte-ba hozzák. – Miért döntött így? – kérdezte Valera mellette ülve. – Mert nem akarok riadalmat kelteni La Rule-ben – válaszolta a herceg. – Ha betörünk a kastélyba, félő, hogy a doktor esetleg JeanBriant-t használná túszként, hogy egérutat nyerhessen. – Rendben! – törődött bele a vezér. – Morant tehát ugyanaz a vérfarkas, aki kiirtotta a családját. Elképesztő! Fiatalkorom óta ismerem a nevét és a módszereit, de eddig sosem szúrt szemet, miként élhet ilyen sokáig. Úgy látszott, Landrote nem is figyel rá. Tekintete a csillagokkal teli tűzdelt égboltot pásztázta. – Köszönöm, felség! – szólalt meg egy idő után. – Mit? – Hogy kihúzta a karókat, és megmentette az életemet. Valera rámosolygott, és fölé hajolva kisimított egy kósza hajtincset védence homlokából. – Nem tudtam megölni, bárhogy is kérlelt. Hogy néztem volna azután Nira szemébe? Hogy nyugtatom meg a lelkiismeretemet, hogy csak azért tettem, hogy ne szenvedjen tovább? – Vallja be, hogy nem akart elveszíteni! – Bevallom! De amit én ön iránt érzek… – nagyot sóhajtott – már nem sok jelentősége van! Egymásra találtak Leroy gróffal; ő az apja, nem pedig én! Ön mától kezdve szabad, Landrote. Feloldom esküje alól, nem kell a helyembe lépnie. A Charmatia halottnak hiszi, tehát nem kell tartania tőlük. Vigye magával Nirát valami távoli helyre, házasodjanak össze, és éljenek boldogan! Ha nem is mutatta, Landrote érezte rajta, hogy mennyire szomorú. Ezért megfogta a kezét, és közel húzta magához.

321

– Betartom az ígéretemet! Többé nem fogok száműzetésben élni, és Nirát sem kényszerítem erre. Visszamegyek önnel Spanyolországba. Tanítson meg mindarra, amit tudnom kell! Mert nem érdekel, mennyi ideig tart, és mennyi lemondással jár, de ha a sors is úgy akarja, egy napon vámpírvezér leszek, és Xakrat mindenért megfizet. Mikor fiává akart fogadni, megígérte nekem, hogy beszél Jean-Francois-val, és elmagyarázza neki a helyzetet. Most én fogok beszélni vele. Mindkettőjükre szükségem van, hogy el tudjam feledni ezt az egészet, és mindent elölről kezdhessek. Két apával az oldalamon, azt hiszem, menni fog. Valera vonásai napok óta most először simultak ki. Boldogságát csak tetézte, hogy látta, védence komolyan gondolja, amit mondott. – Feltételezem, hogy kieszelt valamiféle tervet. – Eltalálta! Megtenné, hogy ideküldi Jean-Francois-t?

322

A családi címer Leroy gróf másnap délelőtt visszament La Rule-be. Jean-Briant és Fréderic az ebédlőasztalnál ültek, és szótlanul fogyasztották reggelijüket. Az ifjú gróf tulajdonképpen csak piszkálta az ételt, ellenben barátja igencsak éhesnek mutatkozott. Mikor Jean-Francois belépett a friss kenyér és a füstölt hús illatát árasztó helyiségbe, fiatal barátja azonnal felpattant és hozzá sietett. Ám megpillantva borús arcát, visszahőkölt. Percekkel később már meg is tudta a szörnyű hírt, hogy bár Valera rátalált a sebesült hercegre, és mindent megtettek, hogy megmentsék, Landrote a támadás után két nappal meghalt. Jean-Briant vigasztalhatatlan volt. Gyászát tetézte, amit – Fonteraynek hála – már mindenki tudott a környéken, s talán egész Franciaországban, hogy a Vámpír Herceg volt az, aki halomra gyilkolta a gyanútlan embereket a zöld köd álcáját kihasználva. Miután meghallotta Leroy gróf, hogy mivel vádolták meg közös barátjukat, úgy tett, mintha mindez újdonság lenne számára, s a hír hallatán bezárkózott lakosztályába. Csak délután merészkedett elő kisírt szemekkel, amikorra megérkeztek a hatóság emberei, akik azért jöttek, hogy kihallgassák. Jean-Francois-nak nem volt szokatlan az eljárás. Azelőtt számtalanszor elővették már Landrote-tal kapcsolatban, hiszen tisztában voltak vele, hogy ismerik egymást, de mindig kénytelenek voltak elengedni. Ezt többek között Jean-Briant befolyásának köszönhette. Elmondta nekik mindazt, amit már a barátjának és Frédericnek is, kiegészítve azzal, hogy Landrote testét a vámpírok előbb felravatalozták, majd elégették, és csontjait a La Conte-i birtok határaitól nem messze temették el. Ez volt az a pont, amikor az

ugyancsak a szobában tartózkodó Fréderic félrenyelte a vörösbort, amit addig jóízűen szürcsölgetett. Ám e körülmény csak Leroy grófnak szúrt szemet. Ezt követően Fonterayt is kikérdezték, mint egyetlen szemtanút, feljegyezték amit mondott, majd távoztak. Másnap újból megjelentek, és utasították Jean-Francois-t, hogy mutassa meg a Vámpír Herceg sírját. A doktor és Jean-Briant is velük tartottak. A gróf egy tisztás szélén álló ligetbe vezette őket, majd megmutatta a nemrég befedett, jelöletlen sírt. Három markos legény azonnal nekilátott, hogy kihantolják a csontokat, melyeket elszállítottak, hogy megállapítsák, tényleg vámpírtól származnak-e. Az egyetlen bizonyíték erre Jean-Francois adott szava volt, aki megesküdött a Bibliára, hogy látta meghalni, elégni és eltemetni barátját. Még pár napot töltött La Rule-ben, s ezalatt végig szemmel tartotta Frédericet, kinek viselkedésében semmi szokatlant nem fedezett fel, kivéve talán, hogy a megszokottnál zárkózottabbnak mutatkozott. Egy hét ott tartózkodás után végül búcsút vett tőlük, mondván, vissza kell térnie a birtokára. Egyik este azonban, mikor Jean-Briant épp lefekvéshez készülődött, valaki egy borítékot csúsztatott be lakosztályának ajtaja alatt. A gróf felkapta a papírt, és kinyitotta az ajtót; de a folyosó sötét volt és kihalt. Az asztalához ment, gyertyát gyújtott, majd olvasni kezdte a levelet: Hagyj üzenetet Fonteraynek, hogy sürgősen el kell utaznod Párizsba, halaszthatatlan ügyben! Annál az ösvénynél foglak várni, ami Luena kunyhójához vezet. Ügyelj rá, hogy ne kövessenek! Ezt az üzenetet pedig égesd el! Jean-Francois Jean-Briant elképedve tekintett a különös irományra. Még egyszer végigolvasta, majd úgy tett, ahogy barátja kérte, bedobta a kandallóba. Hamar felöltözött, összepakolt pár holmit, oldalára csatolta a kardját, majd papírra vetett pár sort, és elhagyta a szobáját. Mielőtt kilépett volna az épületből, magához kérette Jacques-ot, a fiatal szolgát, és rábízta a levelet, amit Frédericnek írt. Azután felnyergelte a lovát, és elindult az éj leple alatt. Jean-Francois a megadott helyen várt rá.

324

– Meglepődtem az üzenetén! – mondta a fiatal gróf, amikor mellé ért. – Mi lehet annyira fontos, hogy hazudnom kellett miatta a barátomnak? Leroy gróf nem felelt, csak szájába vette két ujját, és füttyentett. Az erdőből abban a pillanatban lovasok törtek ki, és körülvették őket. JeanBriant riadtan forgolódott, és megkísérelt kitömi közülük, de barátja elkapta lova kantárát. – Mégis, mi folyik itt? – kérdezte értetlen képet vágva. – Kik ezek az emberek? – Nem emberek. Vámpírok! – válaszolta Jean-Francois. Jean-Briant szívét jeges rémület töltötte meg, amint végignézett a vörösbe öltözött ragadozókon. A kardjához nyúlt, de társa lefogta a kezét. – Mindaddig nem bántanak, amíg nem ingereled fel őket. És amíg a nyakadban viseled Landrote Quangráját! Azért vannak itt, hogy vigyázzanak rád, és La Conte-ba kísérjenek. – La Conte-ba? Hisz az spanyol felségterület, és a vámpírvezér birtoka! Baljós hely, amit épeszű ember messze elkerül! – Pontosan! – Azért csalt ide, hogy azután elraboltasson? – húzta fel az orrát sértődötten Jean-Briant. – Csalódtam magában, gróf úr! – Amíg odaérünk, elmesélek neked egy-két dolgot. Utána eldöntheted, kiben is csalódtál. Jean-Francois jelt adott, és a csapat velük együtt bevonult az erdőbe. Mire elérték úti céljukat, Jean-Briant már egész más színben látta az eseményeket. Nehezen akarta elhinni, hogy legjobb barátja részt vett a Vámpír Herceg elleni összeesküvésben, de a hosszas beszámoló és a nyomós érvek végül meggyőzték. Gyermekkora óta ismerte Fonterayt, de hogy ennyire elvakítsa és megszállottá tegye a hivatása, attól a hideg rázta ki. Egy héten át hazugságban élt, miközben a doktor úgy tett, mintha mi sem történt volna. Tulajdonképpen egy őrülttel élt egy fedél alatt. – Miatta halt meg Landrote! – mondta csüggedten, az orrát lógatva. – Ha egyszer nincs többé, mi értelme volt idejönnünk? – Itt biztonságban vagy Fréderictől – válaszolta Leroy gróf, mialatt lekászálódott a nyeregből. – Nem bízhatsz benne többé!

325

A vámpírok bevezették lovaikat az istállóba, majd szétszéledtek. Jean-Francois karon fogta a fiút, és elindultak a fákkal övezett park felé. – Hová megyünk? – Csak ide a közelbe. Valaki látni szeretne. – Valera? – Igen, határozottan kíváncsi rád, de most nem hozzá viszlek. Megállt és előhúzta a Jean-Briant nyakában függő hollót ábrázoló medált. – Van valami, amit eltitkoltam a hatóságok elől. Ha a Vámpír Herceg meghal, vele együtt a Quangrája is megsemmisül. Az a különleges fém, amiből készült, egyszerűen elolvad és semmivé lesz. – És ez azonnal bekövetkezik amint… – töprengett a fiatal gróf, miközben talizmánját nézegette, majd hirtelen elhallgatott. Lassan felemelte a fejét, és tekintete találkozott Leroy gróféval, aki sokat sejtetően mosolygott. – Csak nemrég tudtam meg ezt a titkot. Érted már, miért hoztalak ide? – Nem halt meg… – inkább tátogta, mint mondta. – De akkor kinek vagy minek a csontjai voltak elásva abban a sírban? – A csontok egy nemrég meghalt vámpíré voltak. Jean-Francois újból belé karolt, és a terebélyes tölgyfához vezette. Landrote azalatt a pár nap alatt, míg barátja távol volt, már megerősödött annyira, hogy nem kellett tovább feküdnie. Így most a fának támaszkodva ült, és elmélyülten bámulta a tábortűz pislákoló lángjait. Jean-Briant-nak elakadt a lélegzete amikor meglátta. Olyan volt a rávetülő tűz fényében, mint valami természetfölötti jelenés. Már indult volna felé, de Jean-Francois visszatartotta. – Elég gyenge még, úgyhogy ne fáraszd ki túlságosan! És még valami. A sérülései sem elhanyagolhatóak, de a lelki sebek sokkal nehezebben fognak begyógyulni. Ezért lehetőleg ne kérdezősködj a vele történtekről! Az ifjú gróf letérdelt a vámpír mellé, és megérintette a vállát. Landrote nyugtalanul összerezzent, ám amint felismerte látogatóját, eltűnt az ijedtség az arcáról. Vonásaiból szomorúság és boldogság egyaránt kiolvasható volt.

326

Jean-Briant annyi mindent akart neki mondani, és mégsem találta a megfelelő szavakat. Majd nagyon csendes és elvékonyodó hangon így szólt: – Nem akartam megütni! – Tudom! – válaszolta a herceg. La Rule nagy hatalmú ura, ki számtalanszor bizonyította kiválóságát a harcok terén, és akire minden ember felnézett, újból tizenegy évesnek érezte magát. Szívében még mindig az a gyámoltalan kölyök volt, akinek mindenkinél nagyobb szüksége volt védelmezőjére. Átölelte a vámpírt, a vállára hajtotta a fejét, és sírni kezdett. Jean-Francois közbe akart avatkozni, mert félt, hogy a fiú a heves mozdulattal esetleg fájdalmat okoz Landrote-nak. – Hagyd csak! – emelte fel a kezét a herceg. Leroy gróf még ácsorgott ott pár percig, és nézte őket, azután megkereste Valerát. – Nincs semmi baj, Jean-Briant! – vigasztalta a vámpír, miközben beletúrt a fiú hajába, hogy jól összekócolja, mint akkor tizenhat évvel ezelőtt. – Ne sírj! Meg fogok gyógyulni. Akarod, hogy bepótoljuk azokat az éveket? Hogy együtt járjuk az erdőt, és én meséljek neked a vámpírokról? Bármit megteszek, hogy megbocsáss nekem, amiért nem voltam veled… Fonteray erőszakkal akart kiszedni belőlem titkokat; neked elmondom kérés nélkül is! Akarod tudni? Jean-Briant bólogatott, de zokogása nem csitult. Landrote ekkor felnyögött, s erőtlenül eltolta magától a fiút. – Mi történt, felség? A vámpír megerőltetett egy mosolyt, de fájdalmait nem tudta leplezni. – Nem bírlak el, kicsi védencem… Ne haragudj… A gróf csak akkor fedezte fel a vámpír mellkasát takaró vastag, fehér kötést. – Szörnyen fájhat. – Túlélem! Jean-Francois, tehát, mindent elmondott neked, ahogy kértem. Szeretném, ha egy ideig nem térnél vissza La Rule-be. Veszélyes lehet! – Mi lesz Fréderic sorsa? – kérdezte Jean-Briant lehajtott fővel.

327

– Nem te vagy, akinek szégyenkeznie kell miatta. Őneki kell átgondolnia, hogy ezen az úton akar-e továbbhaladni. – És ha már megbánta, amit tett? – reménykedett a gróf. – Ha kész lenne bocsánatot kérni öntől? Landrote gondolkodóba esett. Fonteray ugyan a büszkeségét sárba tiporta azon az éjszakán, ám mást tulajdonképpen nem követett el ellene. – Lehetőséget adok neki, hogy beismerje, hibázott. Ha ezt nem teszi meg, akkor számolnia kell a következményekkel. – Szerintem meg tudnám győzni róla. – Túl kockázatos! – ellenkezett a vámpír. – Olyasvalaki akarja majd megleckéztetni, akitől mindig is tartott. Jean-Francois kategorikusan kijelentette, hogy a doktor az övé. Nem tudom, mit értett ezalatt, de azt hiszem, most nem tanácsos őt erről faggatni. Túlságosan is felzaklatta az, ami velem történt. – Képes lenne megölni Frédericet? – döbbent meg a fiú. A herceg a homlokát ráncolva meredt a tűzbe. – Nem hinném. De hogy a doktor úr azután kétszer is meggondolja, kin kísérletezget legközelebb, az biztos! – És Morant, meg René? Leánya nevének említésére Landrote pupillája tűhegy méretűre szűkült össze. Végigsimította kezét ott, ahol a majdnem végzetes döfést elszenvedte, majd mélyet sóhajtott. – Velük nekem lesz elszámolni valóm! Jean-Francois és Valera ezalatt az udvarház előtti téren sétáltak a földbe szúrt fáklyák fényében. – Landrote nagyon sokat köszönhet önnek – kezdte a beszélgetést a gróf. – Elmondta, hogy hipnotizálta, és így sikerült visszakapnia az emlékeit. Valamint azt is, hogy szeretne visszamenni Spanyolországba. – Beszéltünk erről – mondta a herceg. – Meg kell mondjam, nagyon boldog voltam, hogy így döntött. Csak attól félek, hogy maga nélkül nem akarna majd eljönni velem. – Pont ez ügyben szerettem volna értekezni önnel. Tudvalevő ugyanis, hogy halandó eddig még nem tette be a lábát az udvarházába… – Ha rajtam múlik, nem is fogja! – vágott közbe emelt hangon Valera miközben szembefordult vele.

328

– Tehát, jól sejtettem. El akar választani tőle! – Ellenkezőleg! Lehetőséget kínálok arra, hogy a fiával maradhasson, és egyben felajánlja nekem a szolgálatait. Valaha vámpírvadász volt, ismeri a titkaikat, a szokásaikat. Segíthetne nekem legyőzni őket. – Arra kér, hogy áruljam el a saját fajtámat? – Már megtette, amikor legelőször mentette meg Landrote életét – egész közel hajolt hozzá, és úgy nézett a szemébe. – Nem fogom tétlenül nézni, ahogy a vadászok egyenként kiirtanak bennünket. És mérget vehet rá, hogy a herceg sem! Ideje lenne végre eldöntenie, JeanFrancois, hogy melyik oldalon áll! Leroy gróf gondolkodóba esett, és habozni látszott a válasszal. – Nem kell azonnal döntenie – szögezte le Valera. – Valami akkor sem fér a fejembe. Ha a Charmatia halottnak hiszi őt, miként fog trónra kerülni? – Egyelőre az a legfontosabb, hogy meggyógyuljon. A többit majd ráérünk kitalálni azután. – Igaz az, hogy fiává akarta fogadni? – kérdezte némi gőggel és sértődöttséggel Jean-Francois. – Igaz! – vallotta be szomorúan az Uralkodó, és nyomban el is fordította tekintetét. – De a sors, sajnos közbeszólt. Mindazonáltal hajlandó vagyok elismerni apai jogait, amennyiben ön is elismeri az enyémeket. Landrote-tal nagyon közel kerültünk egymáshoz. Fontos nekem, ahogy magának is. De mivel azt mondta, mindkettőnkre szüksége van, elfogadom és tiszteletben tartom az óhaját. Éppen ezért teszek önnek egy ajánlatot. Ha vállalja, hogy az alattvalóm lesz, akkor lehetővé teszem, hogy vér szerinti apja lehessen a hercegnek. A gróf érdeklődését felkeltette eme új fejlemény, és kíváncsian szemlélte társa kifejezéstelen arcát. – Hogyan? – Van egy szertartás, a Maktriana. Ennek az a célja, hogy azok kerüljenek egymással vér szerinti rokonságba, akik teljes szívvel szeretik egymást. Bonyolult és fájdalmas, ezért nem sokan próbálkoznak meg vele. De feltételezem, ez önt a legkevésbé sem tartaná vissza.

329

– Egyáltalán nem – szólt lelkesedve Jean-Francois. – Érte bármire hajlandó lennék! – Helyes! De van egy kis probléma. A szertartás megköveteli, hogy mindkét fél halhatatlan legyen. – Vámpírrá kellene válnom? – hőkölt hátra a férfi. – Semmi sem kötelező – vont vállat a vezér. – De másként, hogy akarja őt megvédelmezni, vagy ha kell, az életét áldozni érte? Mit gondol, mégis meddig képes eltitkolni Landrote elől az igazságot? – Miféle igazságot? – Ugyan! – mosolyodott el a vámpír. – Előttem nem kell megjátszania magát, gróf úr. Ön beteg! Méghozzá gyógyíthatatlan beteg. Leroy gróf egy csapásra falfehér lett. – Nem igaz!! – Legalább magának ne hazudjon! Pontosan érti, hogy miről beszélek. A kór, amely a szervezetét megtámadta, lassacskán felemészti az erejét. Érzi, amikor lovagol, és kimerültén száll le a nyeregből, vagy amikor futnia kell. A vadászatok során, amikor nehezére esik felemelni az íjpuskát, szintén érzi. Méghozzá itt bent… – tenyerét a gróf szívére tette, és szánakozva nézett a szemébe. – Rendszeresen kihagy a szívverése, és ehhez sokszor párosul a mellkas szorítása, és a bal kezének zsibbadása. Egyre gyakrabban fordul elő, nemde?! Csodálom, hogy Landrote eddig nem vette észre! – Honnan tudja mindezt? – Felfigyeltem rá már az első találkozásunkkor. És bár nem vagyok orvos, teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy csupán hónapjai vannak hátra. Szívrohamot fog kapni, amibe azután belehal. Ám ezt, feltételezem, már maga is tudja. Jean-Francois reményvesztetten bámulta a földet, majd a fiatal vámpír felé tekintett. – Ne mondja el neki! – Köztünk marad – ígérte Valera. – Nem tudom, hogy mit tegyek. Landrote nem akarná, hogy vámpírrá váljak. – Döntse el, mivel okozna neki nagyobb szomorúságot. Azzal, hogy átváltozik, vagy azzal, hogy meghal. Nekem az az érdekem, hogy éljen,

330

mert ha Landrote elveszíti önt, akkor már nem fog tudni a feladatára koncentrálni, s akkor hiába volt minden fáradozásunk. Újból kegyvesztett és kitaszított lesz, akinek bujkálnia kell. Ezt ön sem akarhatja! Amennyiben elhatározásra jutott, szóljon! Az egész nem tart tovább pár percnél. Kissé kellemetlen, amikor harapást ejtek a nyakán és szívni kezdem a vérét, de amint megissza az enyémet, kitárul maga előtt a világ. Persze, ahogy azt már mondottam volt: semmi sem kötelező! A férfi felemelte a fejét, és belenézett a tűzpiros szemekbe, melyek elégedett ragyogása azt jelezte, hogy Valera ismét győzelmet aratott. Nem volt szükség beleegyezésre, így is tudta, hogy sikerült a grófot meggyőznie. Jean-Francois hamarosan visszaért a fához – ahol Jean-Briant és a vámpír még mindig elmélyülten beszélgettek – és hátulról megszorította fiatal barátja vállát. – Elég lesz mára, Jean-Briant! Landrote-nak pihennie kell! – Nem vagyok fáradt! – tiltakozott a herceg. – A szemeiden látom, hogy az vagy! Fogadj szót, és feküdj le! A fiút meglepte a gróf szigorú magatartása, ám az még inkább, hogy Landrote nem ellenkezett vele. Jean-Francois letelepedett mellé, összehajtogatta az egyik pokrócot, a vámpír feje alá csúsztatta, majd egy másikkal betakarta. – Tudod, hogy nem fázok! – A szokás hatalma – válaszolta a férfi. Jean-Briant is közelebb húzódott, és megfogta őrangyala kezét, ahogy régen Luena kunyhójában is tette. – Eddig maga vigyázott énrám. Most megpróbálom törleszteni a tartozást. Landrote felnyúlt a fiú nyakában függő Quangráért, kicsit forgatta az ujjai között, majd lehunyta a szemét, és mosolyogva álomba merült. Hála Luena szakértelmének, a vártnál gyorsabban gyógyult. A sebei behegedtek, majd a gyógynövényes barna krém hatására teljesen eltűntek. Helyükön csupán három piros pont volt látható. A kötésekre már nem volt szükség, így újból magára ölthette szokásos fekete öltözékét.

331

A folyékony ezüst lassacskán eltűnt a véréből, ezért két héttel a támadást követően már lábra bírt állni, majd Martinez és Flyt-Martec segítségével elsétált az udvarházig meg vissza. Ahogy múltak a napok, ezt többször is megismételte, de mivel hamar elfáradt, így nemegyszer megtörtént, hogy minden előzmény nélkül összeesett, halálra rémítve ezzel barátait. Az idő előrehaladtával, szerencsére, egyre ritkábbá váltak, végül teljesen megszűntek ezek az esetek. Egy nap kölcsönkérte Jean-Francois kardját – mivel az övét a hatóságok lefoglalták bizonyíték gyanánt – és megkísérelt ülve pár egyszerű vágást végrehajtani. Nemigen tudta még megtartani, keze remegett, karjai túl gyengék voltak. Egyik ilyen alkalommal, mikor a tölgyfa tövében ücsörögtek a gróffal, felfedezett valami furcsát a kardon. Az ölébe fektette, és nagy érdeklődéssel tanulmányozta a fegyver szépen díszített markolatát, amin egy kidomborodó címer volt látható. – Ez mindig rajta volt? Jean-Francois megnézte, majd helyeslően bólintott. – Persze! A családom címere. Miért? – Ismerős valahonnan… Landrote erősen töprengett, majd egyszerre bevillant neki az emlék. Amikor Valera hipnózisban visszavitte a régi kúriához, akkor látta. Belépett az épületbe, és a címer ott díszelgett a falon az egyik ajtó fölött, rajta a kereszttel, a hollóval és a nagy L betűvel. – Mi a baj, fiam? – pillantott rá aggódva a gróf. – Nagyon elsápadtál! Rosszul érzed magad? A herceg csak tátogott. Majd úgy döntött, jobb ha elmeséli neki, amit akkor látott. Leroy gróf merengve bámulta a földet, úgy hallgatta őt. – A legkülönösebb az egészben az, hogy a kúria, amit leírtál, egy az egyben úgy néz ki, mint a családom ősi birtokán álló ház. Minden részlet megegyezik. – Nem tudom, mi történt vele azután. Talán elárverezték, és így került a családod birtokába. – A kúria generációk óta a miénk! – vetett ellen Jean-Francois. – Az esküvői vérengzés után a legidősebb testvér örökölte meg, aki nem lehetett ott a menyegzőn és a vacsorán sem.

332

– Honnan tudod mindezt? – hökkent meg a vámpír. – Eddig egy szóval sem említettem a nővérem esküvőjét. – Ezt én is kérdezhetném tőled! A férfi elmélázva dörzsölgette az állát, miközben összevont szemöldökkel fürkészte Landrote arcát. – Luena említett valamit Morant-tal kapcsolatban, amit eddig sehogy sem értettem. De most már kezdek tisztán látni. Morant egy esküvőről beszélt, ahol vérfarkasként kiirtotta a násznépet, és velük együtt a szüleidet és a nővéredet is. Ez abban a házban történt, melyről mindketten beszélünk? – Igen! – Nekem a nagyapám mesélt róla, aki a menyasszony bátyja volt, és nem tudott ott lenni, mivel útközben odafelé eltört a hintó kereke. Ez mentette meg az életét. Csak másnap értesült a tragédiáról. Az emberek azt beszélték, hogy egy vámpír végzett a násznéppel, így aztán rögtön a kitagadott, rangjától és vagyonától megfosztott legifjabb testvérre terelődött a gyanú, ki maga is az éjszaka teremtménye volt. De a nővére szemében a fiú, mindig is az ő szelíd öccse maradt, aki a légynek sem ártana. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy meghívja az esküvőre. Philipp, a nagyapám, szintúgy tisztában volt öccse ártatlanságával, hisz felismerte a vérfarkas marcangolásának nyomait. Tudta, hogy a vámpírok ugyan kiszívják áldozataik vérét, ám soha nem mocskolják be a kezüket. És mivel nem találta meg öccsét a holtak között, kerestetni kezdte, de nem akadt a nyomára. Élete utolsó napjáig reménykedett benne, hogy rátalál, ahogyan később apám is. És lám, a harmadik generációnak sikerült, ami nekik nem. Reményteljesen nézett Landrote szemébe, s közben megfogta a karját. A vámpír ezzel szemben hitetlenkedve ingatta a fejét. – Az nem lehet… Azt akarod mondani, hogy az L betű a címeren, Leroy?! – hiszen a családnevére egész eddig nem emlékezett. – Azt! – mosolyodott el Jean-Francois. – És ha ez igaz, akkor te vagy a legifjabb testvér, aki vámpírrá vált, és emiatt kegyvesztett lett! Te vagy Gérard de Leroy gróf! – De akkor… mi rokonok lennénk? – kérdezte a herceg, és látszott, hogy még mindig nem tér magához a döbbenettől.

333

– Nagyon úgy tűnik! A harmad unokaöcséd lehetek, már ha van olyan. Landrote végre felengedett. – Mostantól hívhatlak öcskösnek? – Meg ne próbáld! – vette vissza kardját Jean-Francois megjátszott sértődöttséggel. Úgy nevetettek, hogy alig bírták abbahagyni. A Vámpír Herceg ezután elmesélt neki mindent, elejétől a végéig. Nirától Razlaton át az emlékezetkiesésig, egészen odáig, amíg végül megismerkedett a gróffal. Mindketten boldogok voltak, hogy egymásra találtak, ám e határtalan örömöt másnap egy tragikus hír árnyékolta be. Valera szomorú kötelessége volt közölni védencével és Luenával, hogy útban Skócia felé vámpírvadászok támadtak Renére, és megölték. – Morant nem volt vele – mondta az Uralkodó –, de továbbra is keressük. Landrote magához ölelte a zokogó boszorkányt, ám ő, azok után, amit vele tett, nem volt képes sajnálni leányát. Luena már teljesen felépült a mérgezésből, és anyai szíve kész volt megbocsátani. Valera – eleget téve a boszorkány kérésének – La Conte-ba hozatta a vámpírlány holttestét, hogy elbúcsúzhasson tőle. A feje le volt vágva, de Luena visszavarrta a testéhez, és egy kendővel fedte el, hogy ne látsszanak az öltések, majd szépen felöltöztette. René selyemben és aranyban pompázva, hercegnőhöz méltó temetést kapott. Felravatalozták, majd máglyán elégették. A boszorkánylány a szertartás után félrehívta Valerát, és pár szót suttogott a fülébe. Az Uralkodó arcára egy pillanatra döbbenet ült ki, de azután visszanyerte megszokott, tekintélyt parancsoló kifejezését. Kezet csókolt a boszorkánynak, majd megkereste Landrote-ot, aki csak távoli szemlélője volt az eseményeknek, és aki az udvarház előtti lépcsőn ücsörögve várta, hogy kihunyjon a máglya tüze. A vámpírvezér leült mellé. – Luena eljön velünk Spanyolországba. Azt mondja, nincs már, ami itt tartsa. Holnap visszamegy a kunyhóba, és összeszedi, amit csak talál. Vele tart egy szakasz testőr is, hogy vigyázzanak rá. – Nehezen tudom elképzelni, hogy Luena beköltözne a barokk stílusú udvarházába – szólalt meg Landrote.

334

– Nem ott fog lakni. Megkért, hogy építtessek egy hasonló nagyságú kunyhót, mint amiben eddig élt, valahol a birtok határában. – Sajnálom őt – mondta részvéttel a vámpírifjú. – Magányos volt világéletében. Előbb az anyja halt meg, akit alig ismertem. Utána én hagytam el. És tizenhat évig ott volt neki René, akiről kiderült, hogy meg akarta ölni. – Ez igaz, de nem hinném, hogy aggódnunk kellene érte. Nézzen csak oda! Mindketten a birtokot szegélyező fák felé tekintettek, ahol Luena sétálgatott Martinezzel az oldalán. Sokáig beszélgettek, majd a lány – minden látható előzmény nélkül – sírni kezdett. A vámpír először a karját simogatva próbálta megvigasztalni, végül magához ölelte. A boszorkány abbahagyta a zokogást, és felnézett rá. A testőrkapitány először homlokon csókolta, majd fokozatosan lefelé haladva ajka rátalált a lányéra. Luena szemlátomást egyáltalán nem tiltakozott. Percekbe telt, mire el tudtak szakadni egymástól. Végül Martinez a karjába kapta választottját, és hamar az épületbe vitte. Landrote nehezen tért magához a döbbenettől. – Maga szerint ez illendő viselkedés? Hiszen alig ismerik egymást! Valera nevetve csóválta a fejét. – Akkor most felvilágosítom! Mióta Luena La Conte-ba jött, Martinez azóta udvarol neki. Biztosíthatom, minden alkalommal, mikor együtt láttam őket, kifogástalan úriemberként viselkedett. Hölgye nem is találhatna nála hűségesebb, odaadóbb és becsületesebb társat. El fogja vele feledtetni Renét, Luena pedig szabadon élhet az oltalmam alatt. Az udvarházam nyitva áll előtte, ha akar, bármikor meglátogathat minket. Ám ha nem, akkor sem lesz magányos többé. Landrote szívét egy röpke pillanatig boldogság töltötte meg. Nagyon örült, hogy a lányért, akinek oly sokat köszönhet, nem kell többé aggódnia. Biztos volt benne, hogy a testőr boldoggá teszi majd. Ám amikor Valera Renét említette, ismét elkomorult. – Felelősnek érzem magam a történtekért! Mikor utoljára láttam Renét, a szememre vetette, hogy nem voltam jó apa. Talán, ha többet foglalkoztam volna vele, akkor mindez nem következik be. Ha az apját látja bennem, és nem egy férfit, akkor…

335

– René nem azért vált gonosszá, mert hiányzott neki az apai szeretet! – szögezte le Valera. – Hanem azért, amit Morant mondott: többet akart! Elvakította a hataloméhség, és emiatt bomlott meg az elméje. Egy őrült vámpírnál pedig nincs veszedelmesebb, mert bármire képes! Landrote válaszként csak elhúzta a száját, mutatván, hogy nem ért egyet az iménti okfejtéssel. Valera pedig, belátva, hogy most úgysem tudná meggyőzni védencét, jobbnak látta, ha témát vált. – Volna itt még valami – köszörülte meg a torkát. – Luena rám bízta, hogy megosztom-e önnel, vagy sem. De én úgy gondolom, jogában áll tudni róla. Nem a legszívderítőbb hír. Biztosan akarja hallani? – Mi lehet rosszabb annál, minthogy a saját lányom megerőszakolt, és utána szíven szúrt egy ezüstkaróval?! – Az, ha megtudja, hogy teherbe esett magától! Landrote-ot sokkolta a hír. Percekig egyáltalán nem vett levegőt, ami nála meglehetősen ritka jelenségnek számított. – Ez biztos? – kérdezte nagyot nyelve. – Luena ért az ilyesmihez. Megvizsgálta és… – Valera vett egy mély lélegzetet. – Igen, teljesen biztos! – De ez képtelenség! – tiltakozott a herceg. – René már vámpír volt, amikor a dolog történt. Nem lehetett várandós! Vagy igen? – René akkor alig pár hete lehetett még csak vámpír. Ilyen esetben megtörténhet a csoda, amely más körülmények között lehetetlen volna; hiszen valami oknál fogva nem szaporodhatunk egymással természetes úton. – Morant-é is lehetett! – ellenkezett tovább Landrote. Mindent megtett volna, hogy lemossa magáról ezt a szégyent. – Alig hiszem! Ő vérfarkas, tehát az ilyesfajta keveredés teljesen kizárt! De ne beszéljünk többet erről. Rajtam kívül csak Luena tudja, és egyikünk sem hibáztatja magát. Valera mindent megpróbált, hogy a lelkére beszéljen, de a Vámpír Herceg csak a fejét ingatta, és szomorúan bámulta a máglyából fellobbanó utolsó lángokat. – Talán nem küzdöttem eléggé ellene… Talán ha… – Hogy mi lett volna, az már teljesen lényegtelen. A köd lebénította. Fogadja el végre, hogy semmit sem tehetett! Szeretném, ha

336

megpróbálná elfelejteni, és elkezdene másra összpontosítani. Amennyiben emlékezetem nem csal, végezni akar Morant-nal. – Így van! – Azért tenni is kellene! Ha Morant-t sikerülne elfognunk, mit csinálna vele? A herceget meglepte a kérdés, mivel a válasz magától értetődő. – Lecsapnám a fejét! – Ha összekötözött kézzel állna és hagyná magát, akkor biztos. – Mire akar kilyukadni? – Csak arra, hogy már majdnem egy hónapja nem harcolt senki ellen. Láttam, hogy próbálgatja a vágásokat, és azt is, hogy nem megy túl jól. Szerintem még a Danamáját sem tudná legyőzni! Landrote-nak leesett az álla. Felállt a lépcsőről, és dacosan karba tette a kezét. – Ezt vonja vissza! – Nem vonom! – kelt fel Valera is. – Azzal, hogy itt ül, és a sebeit nyalogatja, nem lesz jobb. Az önsajnálat végül felőrli a lelkét, és akkor ki fog bosszút állni a családjáért?! Bizonyítsa be, hogy tévedtem, és hajlandó vagyok megkövetni! A vámpírifjú egyszerűen hátat fordított neki, és elviharzott. Valera azonban tudta, hogy sikerült felingerelnie. Olyannyira, hogy Landrote azonnal megkereste Jean-Briant-t, és mindjárt ki is hívta egy kis baráti párbajra. Délután a testőrök nagy kört formáltak az udvarház mögötti téren, ami hasonlított a spanyolországi küzdőtérhez. Mindkét fél fakarddal vívott, hogy még véletlenül se sebesíthessék meg egymást. JeanFrancois igyekezett ellátni pár jó tanáccsal fiatal barátját. – Ne mérj rá túl nagy csapásokat, és hagyj időt neki, hogy visszavághasson. A fiú úgy meredt rá, mint egy őrültre. – Még hogy hagyjam?! Ha teljes erőből harcolnék, akkor sem lenne esélyem egy vámpír ellen! – Ne legyél ebben annyira biztos! Landrote még nincs jól. Két percet sem adok neked, és legyőzöd. Szerintem ezt ő is sejti, de túl büszke, semhogy beismerje.

337

Jean-Briant maga elé emelte kardját, jelezve, hogy készen áll. Mikor a párbaj kezdetét vette, nyomban meg is feledkezett barátja intelmeiről. Olyan sebesen forgatta a kardot, hogy Landrote alig bírta kivédeni a döféseit. A vámpír nem is törekedett támadásra, örült hogy egyáltalán sikerül védenie magát. Sehogy sem értette a dolgot. Karja még a pehelykönnyű fakardot is nehezen tartotta meg. Hárításai túlontúl lassúnak bizonyultak. Végső elkeseredésében már két kézzel fogta fegyverét, de a helyzet így sem változott. Egyre jobban hátrált, majd Jean-Briant rávágott a vállára, amitől kiesett a kard a kezeiből. Egyikük sem akarta elhinni, ami történ. Landrote leült a földre, hogy kifújhassa magát, majd tekintete találkozott a vámpírvezérével. Valera semmit sem szólt, de szemeiből egyértelműen kiolvasható volt a véleménye. Mintha csak azt mondta volna: „én előre szóltam”. Azután visszatért az udvarházba. A herceg maga elé emelte kezeit, és ijedten látta, hogy remegnek az ujjai. Jean-Briant nagyon büszke volt magára, ám látva a legyőzött vámpír elkeseredését, leült mellé. – Sajnálom! – Nem tehetsz róla – sóhajtotta Landrote. – Túlságosan magabiztos voltam. Valerának igaza volt: nem állok még készen! Jean-Francois és a körülöttük álló testőrök is odamentek hozzá, s bár szánták őt, tudták, hogy a sajnálat nem segít. Landrote értetlenül és segélykérőén nézett fel rájuk. – Miért nem ment? – Mert még mindig nem nyerted vissza az erődet! – világosította fel a gróf. – Nem ismerek olyan vámpírt, aki túlélt volna hasonló sérüléseket. Már az is nagy szó, hogy ilyen rövid idő alatt felépültél. Adj egy kis időt magadnak! – Gyakorolnia kell! – vélekedett Martinez. – De csak mértékkel. Minden nap egy kicsit többet. És meglátja, pár hét múlva már mindannyiunkat legyőz. – Segíteni fogunk, felség! – térdelt le elé az egyik testőr, akivel sokszor gyakorolt Spanyolországban is. – Sikerülni fog! A többiek egyetértően bólogattak.

338

– Rám is számíthat! – fogta meg hátulról a vállát Sanchez. – Örömömre szolgál, hogy egy párszor a földre küldhetem, mielőtt újra a régi lesz. A herceg rosszkedve azonnal tovatűnt. Hálásan nézett végig barátain, majd felkelt a földről. – Tőlem kezdhetjük!

339

A Maktriana Martinez megmutatta, hogy ha kell, szigorú is tud lenni. Kemény edzésprogramot dolgozott ki – a mértékkel ugyanis nála azt jelentette, hogy félóra gyakorlás, majd tíz perc szünet, és mindez persze estétől reggelig. Jean-Francois és Jean-Briant gyorsan alkalmazkodtak ehhez az életmódhoz. Nappal aludtak, majd este felébredtek, ettek pár falatot, és nekiláttak, hogy formába hozzák a herceget. Nem volt könnyű. Landrote minden alkalommal a maximumot hozta ki magából, mégsem volt elégedett. Eleinte az előírt fél óra helyett negyed órát sem volt képes talpon maradni. Fáradtsága ólomsúlyként nehezedett rá. Izmai túl merevek voltak még, és emiatt nem mindig engedelmeskedtek neki. Mégsem panaszkodott vagy kért pihenőt. Félt, hogy társai puhánynak tartják emiatt, ezért sokszor már ereje végén tartott, mire észrevették, hogy alig áll a lábán. Ilyenkor azért számíthatott Leroy gróf dorgálására. Bár még nem volt a vámpír vérszerinti apja, a testőrség egyenrangúként kezelte, és mivel Landrote hallgatott rá, s Valera barátként bánt vele, tisztelték. A La Conte-i birtokhoz egy nádassal körbevett, békáktól és rovaroktól hangos tó is tartozott. A herceg minden éjjel tucatszor átúszta, hogy megmozgassa a tagjait, ám ez csak a bemelegítés volt. Mivel egyensúlyának megtartása is gyakori problémát jelentett neki, egyelőre vízben gyakorolta a puszta kézzel vívott harcokat. A testőrök mind kivették részüket a munkából. Volt amelyik az ökölharchoz, más a birkózáshoz vagy a tőrdobáláshoz értett jobban. Landrote napról napra többet fejlődött. Fakarddal már le tudta győzni Jean-Briant-t, majd Jean-Francois-t is. Az ezüstpengéig azonban még hosszú út vezetett.

Miután Martinezt is kenterbe verte, Flyt-Martec időszerűnek látta, hogy valami komolyabbal próbálkozzanak meg. Ebben vitathatatlanul ő volt a szakértő. Landrote azelőtt még soha nem látott ahhoz hasonló fegyvereket. Első ránézésre acélkardnak tűntek, de szélesebbek, rövidebbek és főleg könnyebbek voltak a hagyományos kardoknál, ráadásul a görbületüket is különlegesnek találta az ifjú vámpír. Hasonlítottak azokra, melyeket a keleti harcművészetekben használnak. – Ehhez mindkét kezedre szükség lesz – magyarázta az ír. – Nem hinném, hogy nekem találták ki ezeket a fura eszközöket – suhintott párat a két fegyverrel Landrote. – A markolatok nem esnek kézre, és a formájuk is túlságosan idegen. – Majd megszokod. Ezek a fura eszközök, ahogy te nevezed, számtalanszor mentették meg az életemet – mondta, mialatt beállt barátja háta mögé, majd kezeit a csuklóira tette. I Engedd, hogy irányítsalak! Tartsd lazán a karjaidat, de ne annyira, hogy..! A kardok nagy csengéssel a földre hullottak. – … elejtsd! – fejezte be bosszúsan. Landrote hátrasandított a válla fölött, és megeresztett egy bocsánatkérő mosolyt. – Végül is felfoghatjuk a humor oldaláról is. De ha le akarod győzni Morant-t, akkor komolyan kell venned ezt az egészet! Vagy azt hiszed, emberi alakjában fog harcolni? Neked ott lesz a választott fegyvered, neki viszont a veszedelmes fekete karmai. A herceg erre egész eddig nem gondolt. És szégyellte magát, hogy megpróbálja játékkal elütni az időt, amíg társai azon munkálkodnak, hogy gatyába rázzák. – Ne haragudj, Flyt! – hajtotta le a fejét. – Semmi baj, csak aggódom érted. Folytathatjuk? Landrote felkapta a földről a kardokat, és széttárta a karjait. FlytMartec ismét megfogta a csuklóit, és megmutatta az alapvető vágásokat. Ez a harcmodor teljesen más volt, mint amit eddig megszokott. Egyetlen hátránya volt csupán, hogy közel kellett engednie magához az ellenfelét. Az ír a következő este már nem a háta mögött, hanem mellette állt. Landrote igyekezett nyomon követni és eszébe vésni minden mozdulatát. Eleinte egészen lassan, majd egyre gyorsabban hasogatták a levegőt, mígnem aztán összecsaptak. Flyt-Martec nemcsak

341

azt tanította meg neki, hogy miként harcoljon a hasonló fegyverek ellen, de azt is, hogy hogyan védje ki a kilőtt ezüstkarókat. A tanítvány csakhamar túlszárnyalta mesterét. A köztük lezajlott baráti összecsapásra mindenki kíváncsi volt. Felvették a szokásos kör alakzatot, és a párbaj kezdetét vette. Alig húsz percig tartott a küzdelem, és az ír vámpír fegyvereit vesztve feküdt a földön. – Most már akár két vérfarkassal is össze mernélek engedni! – közölte büszkeséggel telve. – Abba azért még nekem is lesz beleszólásom! – kiáltott oda nekik Sanchez, majd felmutatta és meglóbálta ezüstpengéjű kardját. – Holnap este itt fogom várni. Gyakoroljuk egy kicsit a vívást. Landrote azt várta, hogy Sanchez még a többieknél is szigorúbb lesz hozzá, hogy kíméletlenül a földbe döngöli, ahogy ígérte. Ám a testőr ahelyett, hogy kihasználta volna fölényes helyzetét, és alaposan ellátta volna a baját, tekintettel volt arra, hogy veszélyes fegyverrel harcolnak, így jobban vigyázott a hercegre, mint a saját életére. Mi több, figyelembe vette azt is, hogy jelen állapotában még nem tudja rendesen tartani a kardot. Minden idejét neki szentelte. Ő ébresztette fel, és ő volt, aki aludni küldte. A fiatal vámpírnak eleinte nehezére esett elhinni, hogy a testőr, aki valamikor annyi rosszindulatot táplált iránta, most mindent megtesz, hogy a segítségére legyen. Az edzések szüneteiben lehetőségük volt beszélgetni egymással, melynek során kiderült, hogy Sanchez nem is olyan szőrös szívű, mint amilyennek elsőre mutatta magát. Mikor megalázta a herceget Spanyolországban, az alapján ítélte meg, amiket hallott róla. Gyűlölte, mert megsértette az Uralkodót, akit mindenkinél jobban tisztelt. Azóta, persze, már tucatszor megbánta forrófejűségét, ám túl büszke volt ahhoz, hogy nyilvánosan beismerje, hogy hibázott. Azonban most, hogy jobban megismerkedtek, hajlandó volt – ha nem is mindenki előtt – bocsánatot kérni tőle. Landrote már el is feledte a történteket, és egyáltalán nem haragudott rá. Hiszen Sanchez nem csupán azzal tette jóvá, amit ellene elkövetett, hogy segített neki visszazökkenni a régi kerékvágásba, hanem avval is – ami sokkal több ennél –, hogy ő is felajánlotta a vérét, amikor beteg volt, és nemegyszer meg is itatta vele legyengült társát.

342

Flyt-Martec egy nap bejelentette távozását, mondván, felkeresi a Charmatia egyes tagjait, és megtudakolja tőlük, milyen a közhangulat. Elsősorban Varlumra volt kíváncsi, akiről a leginkább feltételezte, hogy előbb vagy utóbb Xakrat oldalára fog állni, és tartott tőle, hogy esetleg magával ránthatja a többieket is. Landrote mindeközben igyekezett eleget tenni annak az ígéretnek, amit védencének tett. És bár a birtokot saját biztonságuk érdekében nem hagyhatták el, minden erejével azon volt, hogy pótolja azokat az éveket, amelyeket nem tölthetett vele. Jean-Briant módfelett élvezte a vele töltött napokat. Ilyenkor belovagoltak az erdőbe, majd a fák között sétálgattak. Számára Landrote olyan példakép volt, aki a szabadságot és a halhatatlanságot testesítette meg. Egy olyan lény, aki fittyet hányt a korabeli szabályokra, és függetlenítette magát mindenfajta elvont eszmétől és társadalmi előítélettől. Nehéz lett volna meghatározni, hogy pontosan mit is érez iránta. Baráti vagy testvéri szeretetet? Esetleg gyermeki rajongást? Az a körülmény, hogy a herceg gyakran úgy viszonyult hozzá, mint egy kiskölyökhöz, egyáltalán nem zavarta. A vámpír mindent megosztott vele, amire csak kíváncsi volt, és amit Fréderictől azon a szörnyű napon megtagadott. – Mivel nem ver a szívünk, a vér nem úgy kering a testünkben, ahogy az embereknél I adta meg a magyarázatot a szokásos kérdésekre. Mindketten az avarban feküdtek egymás mellet. Karjukat összekulcsolták a fejük alatt, úgy nézték a fák föléjük magasodó koronáit, és a közülük kivillanó kék égboltot. – És a nyaki verőér lüktetése? – kérdezte izgatottan a fiú. – Mindenre én sem tudom a választ. Kérdezd meg Luenát! Ő jártas az anatómiánkban. Csak azt tudom, hogy az az egyetlen pont, amiből meg lehet állapítani, hogy élünk. De vannak különlegesen érzékeny vámpírok, olyanok mint Valera vagy Flyt-Martec, akik tetszhalott állapotomban is felfedeztek rajtam bizonyos életjeleket. Jean-Briant felült, és a lélegzetét visszafojtva nézett rá. – Mit érzett akkor? Hiszen tulajdonképpen halott volt. Tudta, mi történik magával? – Jó volt ott lenni… – szólalt meg halkan, ábrándos tekintettel a vámpír. – Egy erdőben voltam. Feküdtem az avarban, ahogy most, és

343

tudtam, hogy nem érhet baj, hogy biztonságban vagyok, és nem kell többé bujkálnom. Körülvett a béke és a csend, de úgy, ahogy még soha. Mikor vámpírrá váltam, meghalt bennem az ember. Ám akkor semmi ilyesmit nem éreztem. Úgy képzelem, hogy miután elhagyjuk földi porhüvelyünket, arra a helyre kerülünk, ahová a leginkább vágyunk életünkben. – Tehát szellemekként bolyongunk az idők végezetéig? – Ezt nem állítanám. Mikor pár hónapja újra találkoztunk, azt mondtam, félek a haláltól. Már nem félek tőle, mert átéltem, és most már tudom, hogy semmi rossz nem történik velem utána. A halál egy olyan út, ami egy másik utat keresztez. Nem tudhatod, hová vezet, csak azt, hogyha rátérsz, megszűnik a fájdalom és a félelem. De azt is éreztem, hogy még nem jött el az időm. Ezért is jöttem vissza! Jean-Briant kicsit elmerengett a hallottakon, majd benyúlt a zsebébe, előhúzott belőle egy kis láncon függő fémfeszületet, és a vámpír elé tartotta. – Mit kezdjek vele? – nézegette értetlenül Landrote. – Tudja, hogy mi ez? – Hogyne tudnám. A ti híres, hírhedt kereszténységetek jelképe. – Nem fél tőle? – csodálkozott a fiú. – Miért félnék? Landrote törökülésbe helyezkedett, elvette tőle, és úgy szemlélte, mint valami antik ritkaságot. – Nem mondom, ha ezüstből lenne, nem merném ilyen bátran markolászni! Ám az, amit az egyházatok tanít ezekről a keresztekről meg a fokhagymáról, ostoba babonák csupán. Emlékezz csak vissza, apád a Kolosszomidákban hitt, és akkor tért csak észhez, amikor már majdnem elveszített téged miattuk! Ha le akarsz győzni egy vámpírt, használj inkább ezüstkarót és íjpuskát. A vér ugyanis, amit az áldozatainkból szívunk, amint behatol az ereinkbe, valami különös oknál fogva átalakul és megfeketedik. Ez az általad is ismert vámpírvér, mely olyan összetevőkből áll, ami ezüsttel érintkezve egyszerűen megsemmisül. Ne kérdezd miért! Ha ily módon megsérülünk, és nem tudjuk pótolni a veszteséget, menthetetlenül végünk van. – De ha nem sérülnek meg, akkor is naponta kell inniuk vért, mert valahogyan eltűnik a szervezetükből.

344

– Nem tűnik el, csak átalakul! Energia lesz belőle, vagy nyers erő, ha így jobban tetszik. S mielőtt megkérdeznéd: nem, nincs szükségünk arra, hogy felkeressük azt a félreeső helyiséget. Mert amit megiszunk, abból semmi nem megy veszendőbe. Ne nevess! – szólt rá, észrevéve, hogy a gróf magában kuncog. – Te akartad tudni! – Bocsánat! – mondta a fiú, szája elé emelve a kezét. Landrote felkapott egy marékkal az avarból, és szórakozottan megdobta vele, mire Jean-Briant visszavágva kész levélhalmot zúdított rá. Jót nevettek gyermeteg viselkedésükön, majd visszatértek az eredeti témához. – Miért hideg a vámpírok teste? – Semmi esetre sem azért, amikről a rémtörténetek beszámolnak. Nem feltámadt, sírokból kikelt holttestek vagyunk. Rajtunk kívül még nagyon sok élőlénynek hideg a teste. Például a halaknak és a hüllőknek. – Igaz az, amit régen mondott, hogy nem az ember a legmagasabb rendű lény a földön? – Olyan nehéz elhinni? – mosolyodott el a vámpír. – Akkor magyarázza el, miért nem egy vérszívó ül Franciaország trónján, vagy Spanyolországén! – A ragadozókból mindig kevesebb van, mint a prédákból. Nem törekszünk világuralomra, csak elvesszük, ami a miénk. Jean-Briant megborzongott. – Tehát, ki akarnak irtani minket? – kérdezte elhűlten. – Ez lenne a végső cél? – Dehogy! – cáfolt rá a vámpír. – Tudod, a világon minden élőlénynek van természetes ellensége. Még az embereknek is. Ezek vagyunk mi! Ha ugyanis túlszaporodna az emberi faj, az katasztrófához vezetne. Ez az a titok, amit rám bízott Valera. Ezért kell fennmaradnunk. Ezért teremtettünk erre a világra. Ez az oka, hogy nem kapunk el betegségeket, és nem öregszünk vagy halunk meg. Kevesen vagyunk, de mi tartjuk fenn az egyensúlyt! Az ifjú gróf elképedten ingatta a fejét, s közben próbálta feldolgozni és megemészteni a hallottakat. – És maguknál ki fogja fenntartani az egyensúlyt, ha már túl sokan lesznek? – vetette oda majdhogynem dühösen.

345

– Kedvtelésből senkit nem teszünk vámpírrá. Szaporodni pedig nem tudunk egymással. Ez meggátolja a sokasodást, különben mi is úgy járnánk, mint az emberek, és a végén mi lennénk az űzött vad. Nekünk is van ellenségünk, bár elhanyagolható az a veszteség, amit ők okoznak. – A vérfarkasok? – Vág az eszed! Mi nem csupán az emberek közt tartjuk fenn az egyensúlyt, hanem köztük is. Ha e két faj szövetségre lépne ellenünk, akkor bizony komoly bajban lennénk. Xakrat épp a fordítottját akarja elérni. Békére törekszik a vérfarkasokkal, hogy aztán korlátlan hatalma legyen az emberiség fölött. Azért harcolok, hogy ezt megakadályozzam. Személy szerint táplálékforrásként tekintek a halandókra, de ettől még tisztelem őket. Mi ősidők óta a természet törvényeit követjük. Az ember viszont arra törekszik, hogy leigázza a természetet, aminek ő maga is része, bár tagadja. Nem engedhetjük meg, hogy ők legyenek a világ urai, de azt sem, hogy kipusztuljanak! Mert ha ők eltűnnének, idővel a vámpírok is kihalnának. – Azt mondja, nem lehetnek gyermekeik, magának mégis volt egy lánya. – Valerának is van! – hárította el a vámpír. – Ezt a témát, ha még emlékszel, Fréderic is feszegette, de már bánom, hogy oly sok mindenbe beavattam. Nagyon úgy tűnik, hogy csak nekünk, Vámpír Hercegeknek adatott meg az, hogy utódot tudjunk nemzeni egy halandó asszonynak úgy, hogy a gyermek azután életben is maradjon. Ám láthatod, egyik eset sem végződött valami rózsásan. Nira anyja azért halt bele a szülésbe, mert félvámpírt hozott a világra. Luena ilyen szempontból szerencsésebb volt, ám ő egy olyan teremtménynek adott életet, akinek megfogannia sem lett volna szabad… Landrote a tenyerébe ejtette az arcát. Nem sírt, csak nagyon szégyellte magát a történtek miatt. Jean-Briant közelebb húzódott hozzá, és vigasztalón megszorította a vállát. – A probléma az volt – folytatta erőt véve magán-, hogy René egy boszorkány és egy Vámpír Herceg nászából született. Számítani lehetett rá, hogy Luenától a mágiát, tőlem pedig az erőt és a gyorsaságot örökli majd. De arra nem, hogy mindez ilyen irányba fog fejlődni. Az összes rossz tulajdonságunk, a sötét oldalunk benne gyűlt össze, és csak lappangott hosszú évekig. Sajnos, azt kell mondjam, René velejéig

346

romlott és gonosz volt. Ezt eleinte nem vettük, vagy nem akartuk észrevenni, pedig voltak jelei már egész kicsi korától. A valódi személyisége akkor mutatkozott meg, amikor találkozott Xakrattal. Nem tudom, mikor és milyen körülmények között került sor a találkozásra, de azt igen, hogy akkor tette őt teljes értékű vámpírrá. Tudhatta, hogy milyen sok rejlik a lányban, és valószínűnek tartom, hogy telebeszélte a fejét. René már akkor is érezhette, hogy többre hivatott, így elég volt egyetlen szikra, hogy elinduljon visszafordíthatatlan végzete felé. Jól mondta Valera: a hataloméhség eszét vette, és veszélyessé, kiszámíthatatlanná tette. Annyira, hogy a saját szüleit is megkísérelte megölni, s ez majdnem sikerült is neki. Xakrat volt az egyetlen, akire hallgatott, és akitől utasításokat fogadott el. Landrote gyakran tette szívére a kezét, amikor Renéről esett szó. Többször is panaszkodott Luenának, hogy azon az egy ponton néha úgy érzi, mintha még mindig benne lenne az ezüstkaró. A boszorkány a lelki megrázkódtatással magyarázta a fantomfájdalmat, és megnyugtatta a vámpírt, hogy idővel el fog múlni a kellemetlen érzés. – Mi a helyzet a vérfarkasokkal? – kérdezősködött tovább a gróf. – Igaz, hogy csak teliholdkor változnak át? – Semmi közük hozzá! – ingatta a fejét Landrote, miközben egy faággal a földre rajzolgatott. – Aki ezt kitalálta, az volt holdkóros! De tény és való, hogy vannak törvényszerűségek, melyek rájuk is érvényesek. Mi vámpírok nappal gyengébbek vagyunk, mint éjszaka. Ez a vérfarkasoknál abban nyilvánul meg, hogy csak és kizárólag éjjel tudnak átváltozni. Amint lemegy a nap, testük szőrcsimbókos lesz, kezeik mancsokká válnak, fejük a farkaséhoz hasonló lesz, és elveszítik emberi mivoltukat. Am amíg tart a sötétség, bármikor vissza tudják nyerni eredeti, halandó alakjukat. Némelyik – ahogy Morant is – sosem változnak teljesen vissza. Ha leveszi a kesztyűjét, amit mindig magán visel, azonnal megmutatkozik, mi is ő valójában. Nos, van még valami, amit meg akarsz tudni? Jean-Briant habozott egy kicsit, majd titokzatosan így szólt: – Szeretnék elmondani valamit, amiről eddig még senkinek sem beszéltem. Valamit, amiről még maga sem tud.

347

Landrote igencsak meglepődött ezen, hiszen végigkísérte védence felnőtté válását és egész addigi életét. Lehetetlennek tartotta, hogy ne tudjon a legbizalmasabb dolgairól is. – Egy évvel ezelőtt – kezdett bele Jean-Briant – megismerkedtem egy hölggyel. – Nocsak! – vigyorodott el a vámpír. – Már egy ideje töröm a fejemet rajta, miért nem nősültél meg eddig. A gróf elpirult és megköszörülte a torkát. – Nem vehetem el! Magas rangú szülők gyermeke és… – Hol a hiba? – tárta szét a karját Landrote. – Ez nem ilyen egyszerű! Ő egy hercegnő, aki közeli rokonságban áll a királlyal. – Szereted? – Megőrülök érte! – És ő szeret téged? – Igen! De akkor sem lehet köztünk semmi. – Ha igazán és tiszta szívvel szeretitek egymást, akkor le tudtok győzni minden akadályt. – Bárcsak úgy gondolkodhatnék, mint ön! Ám mielőtt tovább folytathatták volna, megjelent Martinez, és félbeszakította az eszmecserét. Komor tekintetét látva, a herceg nem is kérdezett semmit. Felpattant a földről, és máris hűlt helye volt. JeanBriant csak annyit látott, hogy egyszerűen kámforrá vált. Mire ő és a testőr – harmad olyan lassan – visszaértek az udvarházhoz, már teljes volt a zűrzavar. Mindenki egyszerre beszélt, vámpírnyelven kiabáltak, vitatkoztak, mialatt az öklüket rázták, és kardjaikat csörtetve vicsorogtak. – Miért ilyen feldúltak? – tudakolta a gróf, miközben átverekedték magukat a vámpírtömegen. – Flyt-Martec nemrég tért vissza – adta tudtára Martinez. – Csúnyán megsérült. Találkozott a Charmatia tizenhárom tagjával az egyikük birtokán, Észak-Franciaországban. Úgy tűnik, valaki elárulta őket, és rájuk szabadította Xakrat csatlósait. Mind meghaltak! Flyt épphogy csak megúszta. Felmentek az emeletre, abba a szobába, amelyben korábban Landrote feküdt élet és halál között. Az ír vámpír vértől csatakosan ült

348

az egyik széken. Mellette Luena állt, és igyekezett ellátni az ezüstpengéktől származó mély sebeket. A hercegek a két oldalán foglaltak helyet, és épp kikérdezték. – Hirtelen rajtaütés volt – szólalt meg Flyt-Martec. – Kaler birtokán gyűltünk össze, és megbeszélést tartottunk, amikor ránk törtek. Az a vámpír vezette őket, akiben soha sem bíztam. Varlum árult el minket! Nem tudom, hogy ezzel az aljas tettel csupán ránk akartak ijeszteni, vagy már meg is tették az első lépést a háború felé. – Az utóbbi! – vélekedett Valera. – Ez volt a bosszú, amiért Spanyolországban megöltük a híveit, akik Landrote elfogása miatt jöttek. Számíthattunk volna rá! – Xakrat úgy tudja, meghaltam – töprengett hangosan a vámpírifjú. – Most, hogy elhárult ez az akadály, azt gondolja, nekiláthat kiirtani a tanácstagokat. Talán, közben meg is nyer magának párat. Az emberek most nem jelentenek veszélyt rá, mert hálásak neki. Nem telik sok időbe, és átveszi az uralmat. Most rajtunk a sor, hogy lépjünk! – Igaza van! – helyeselt az Uralkodó. – Figyelmeztetnünk kell a Charmatia tagjait a veszélyre. Összehívom őket Spanyolországba. Még abban az órában szétküldte futárjait, hogy keressék fel a tanácstagokat. Miután Luena bekötözte a sebeket, Hyt-Martecet a szobájába kísérték. Hosszas rábeszéléssel tudták csak lecsillapítani, és elérni, hogy lefeküdjön. Egyfolytában átkozódott és fogadkozott, hogy a föld alól is előkeríti Varlumot, és egyenként, centiméterenként szabadítja majd meg a testrészeitől. Landrote mellette maradt, megvárta, hogy elaludjon. Majd miután Valera felváltotta, kiment a szobából és amilyen halkan tudta, becsukta az ajtót. Akkor tűnt csak fel neki, hogy Jean-Francois-t már két napja nem látta. Kereste a szobájában, az épület azon részében, ahol egy külön kis ebédlőt alakítottak ki a két halandó vendég részére, hiszen rendszeresen főztek rájuk. Bejárta az egész házat és a környékét, kérdezősködött, de senki sem találkozott vele mostanában. Landrote már arra gondolt, hogy visszament La Rule-be, bosszút állni Fonterayn, amikor másnap reggel előkerült, és benyitott barátja lakosztályába. Úgy nézett ki, mint aki éveket fiatalodott. Jókedvű volt és kiegyensúlyozott. – Hol voltál? – vonta kérdőre a herceg, miközben szabályosan berántotta magához az ajtón.

349

– Szükségem volt egy kis magányra – válaszolta vidáman a férfi. – Veled is meg szokott történni. – De én nem tűnök el napokra! – bosszankodott a vámpír. Párszor körbejárta és tűnődve nézegette őt. Valami láthatóan és érezhetően megváltozott a grófban, akit egyáltalán nem bántott, sőt inkább mulattatott barátja tanácstalansága. – Elmondod végre, hol jártál, és mitől vagy ilyen… felszabadult? – Nem találod ki? Landrote a lehető legközelebb hajolt hozzá. Valami nem volt rendben. Jean-Francois jóval sápadtabb volt a szokott arcszínénél. S ezen felül valami még hiányzott belőle, amit minden egyes találkozásukkor már messziről felismert, és tudta róla, ki közeledik felé. De mi lehet az? Mihelyt rájött a titokra, két lépést hátrált, és rémülten nézett a gróf nyugodt arcába. – Nem ver a szíved… – Nem – helyeselt a gróf –, és levegőt sem veszek! – De ez képtelenség! Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy csak álmodom! – Nem álmodsz. Landrote csak állt ott, és szóhoz sem jutott. Majd egyszerre kitört, mint a hirtelen támadt nyári orkán, és kiabált, ahogy csak a torkán kifért. – Hogy tehetted ezt a megkérdezésem nélkül? Soha nem akartam, hogy ez legyen belőled! Tisztában vagy vele egyáltalán, hogy mit tettél? Tudod, mit vállaltál magadra?! Úgy mászkált faltól falig, mint egy megszállott. Kemény léptei alatt dongott a fapadló. Azután váratlanul megállt. – Ki tette? – Hallgass meg, Landrote! – próbálta csitítani a gróf. – Ki? – mennydörögte a herceg. – Valera. A fiatal vámpírnak több sem kellett. A kijáratnál termett és indult volna, hogy kérdőre vonja az Uralkodót, de Jean-Francois elé ugrott, és nem engedte ki. – Állj félre! – utasította Landrote. – Nem!

350

– Állj félre, különben olyat teszek, hogy magam is megbánom! – Csak rajta! – mosolyodott el a gróf. A herceg már annyira dühös volt, hogy nem is gondolta végig, mit tesz. Megragadta barátja vállát, hogy arrébb lökje, ám Leroy gróf elkapta és egyszerűen hátracsavarta a kezét, majd a háta mögé lépett, és a másik karjával átfogta, hogy ne tudjon megszökni. Landrote-ot meglepte és lenyűgözte ez az emberfeletti gyorsaság. Megszokta, hogy ő az erősebb, így most váratlanul érte az ellentámadás. Mindent megtett, hogy kiszabaduljon a szorongató ölelésből, de még mindig nem volt a régi. – Eressz el!! – Eszemben sincs, amíg végig nem hallgatsz! Sosem mondtam el neked, mert szégyelltem, és nem akartam, hogy gyengének tarts. Beteg voltam, Landrote! A szívem már, sajnos, nem volt a régi. Valera ezt észrevette és felajánlotta, hogy segít rajtam. Nem döntöttem azonnal, mert féltem, hogy haragudni fogsz. Tegnapelőtt reggel az istállóban beszélgettem vele. Ki akartunk lovagolni, amikor ismét éreztem a szúrást a mellkasomban. Ez máskor is előfordult már, de ennyire erőteljesen, eddig még egyszer sem. Azt hittem meghalok, annyira fájt! Szerencsére ott volt Valera, és tudta, hogy ha nem változtat át abban a pillanatban vámpírrá, akkor később már nem lesz rá lehetősége. Neki köszönhetem, hogy élek! Két napig a lakosztályában voltam, hogy lássa, rendben történik-e az átalakulás. Azután elmagyarázott pár dolgot, amiket feltétlenül tudnom kellett. Landrote addigra már lehiggadt. Társa elengedte és szembefordította magával. – Mondd meg nekem őszintén! Jobb szeretted volna, ha meghalok? – Te is tudod, hogy nem! – hajtotta le a fejét a herceg. – Csak egy pillanatra összezavarodtam. Nem szabadott volna eltitkolnod a betegségedet. Mert ha előbb tudom, én magam tettelek volna vámpírrá. – Ezt azért nehezen hiszem el! – húzta el a száját a gróf. – Pedig igaz! – nézett a szemébe őszintén Landrote. – Szükségem van rád! Nem akartalak volna elveszíteni. – Többé már nem kell tartanod ettől. Azért döntöttem a halhatatlanság mellett, hogy veled maradhassak, és vigyázhassak rád.

351

Mától kezdve a testőrség teljes jogú tagja vagyok. Azt kell tennem, amire te vagy Valera utasítotok. Letérdelt a földre, és kezét a szívére szorította. – Életem és vérem felségedé! – Állj fel azonnal! – tessékelte talpra a herceg. – Más sem hiányzik, mint hogy az apám letérdeljen elém, és elkezdjünk magázódni! Ez nekem túl sok mára! – Még nem vagyok az apád – ellenkezett Jean-Francois. – De lehetek, ha te is akarod. – A Maktriana? – mosolyodott el Landrote. – Valera beszélt róla? – Azt mondta, mindketten belehalhatunk. Ezért nem akarlak rábeszélni. – Nincs is szükség rá. Már döntöttem! Éjfélkor gyűltek össze abban a teremben, amelyben a Charmatia gyűléseit szokták tartani. Az ablakokat elsötétítették, a berendezési tárgyakat kivitték, hogy minél több legyen a hely. A teljes testőrgárda és a ház személyzete is jelen volt, s a helyiség széleibe húzódva csendben várták a szertartás kezdetét. Mindegyikük egy-egy égő gyertyát tartott a kezében. Jean-Briant és Luena voltak a legizgatottabbak, ugyanakkor megtisztelve érezték magukat, hogy halandóként bebocsátást nyerhettek közéjük. Valera Landrote tanúja volt, míg a sérüléseiből felgyógyult FlytMartec, Jean-Francois-é. Ők négyen a terem közepén álltak. Az Uralkodó Herceg szokásos viseletére még rávette az alkalomhoz illő, aranyozott szélű vörös kabátját, ír barátja pedig egy hasonló, zöld felöltőben feszített. A fiatal herceg és a gróf ruházata teljesen egyforma volt: a testőrökéhez hasonló vörös nadrágot és csizmát viseltek. Más nem fedte a testüket. Jean-Francois sosem volt puhány alkat, ám vámpírrá válása óta izmai még feszesebbek lettek, bőre tejfehérré, simává és selymessé vált. Arcán kisimultak a korai ráncok, barnás szőke, copfban megkötött hajából pedig eltűntek az ősz tincsek. Ő és Landrote egymással szemben álltak, tanúikkal a hátuk mögött. Mellettük egy kerek, selyemmel letakart asztalon, egy fémtálcán, smaragd és rubint markolatú ezüsttőr pihent.

352

Martineznek jutott a megtisztelő feladat, hogy levezesse az ősi rítust. Kötelessége volt megkérdezni a két résztvevőt, hogy elég erősnek érzike magukat a szertatáshoz. Majd miután igenlő választ kapott, felhívta figyelmüket arra a rendkívüli veszélyre, aminek ki fogják tenni magukat. Landrote és Jean-Francois bólintással jelezték, hogy tudomásul vették az elhangzottakat. A testőr felhúzott egy pár kesztyűt, majd megfogta az ezüsttőrt és magasba emelve körbemutatta, hogy a jelenlevők mind láthassák. Jean-Briant visszafojtott lélegzettel figyelte az eseményeket. Valera ugyan elmagyarázta neki, mire számíthat, ám a részletekbe nem avatta be. Martinez előbb Landrote-hoz ment, és a tőr segítségével hosszú és mély vágást ejtett a vámpír mindkét karjának belső oldalán, környéktől a csuklóig. Majd a háta mögé állva, a két lapocka alatt, szintén a húsába vágott. A herceg ajkát egyetlen szó vagy kiáltás sem hagyta el. Morant karói után, ezt már csak kicsiny karcolásként fogta fel. Jean-Francois már kevésbé tűrte ilyen visszafogottan a rituálét. Martinez minden egyes vágásánál felordított, hiszen újszülött vámpírként akkor került először kapcsolatba az ezüst okozta égető fájdalommal. Szemei könnybe lábadtak, tagjai remegni kezdtek. Flyt-Martec nyomban a segítségére sietett, és megtartotta, nehogy térdre rogyjon. Mind a nyolc sebből sűrű fekete vér csöpögött, és mivel ezüsttőrtől származtak, nem forrtak össze. Ekkor Martinez utasítására szorosan átölelték egymást úgy, hogy a Landrote karjain lévő sebek pontosan illeszkedjenek és rásimuljanak a gróf hátán lévőkére. Miután Jean-Francois karjai is felvették ezt a tartást, vérük azonnal elkezdett átáramlani egyik testből a másikba. Eleinte egész lassan, és alig észrevehetően, később pedig már egyre intenzívebben, egészen odáig, hogy végül mindketten reszkettek – a vérveszteségtől éppúgy, mint az idegen vér rájuk gyakorolt hatásától. Valera – ahogy az előbb ír barátja is – időszerűnek látta, hogy segítsen védencének talpon maradni, ezért megfogta a derekát. Leroy gróf előtt hol elsötétült, hol újra kivilágosodott a terem. Bár szíve már napok óta nem dobogott, mégis úgy érezte, hogy ki akar szakadni a helyéből. Olyasmiket látott, amiket azelőtt soha. Landrote életének képei peregtek le előtte, születésétől felnőtté éréséig, majd vámpírrá válásáig. Tanúja volt mindannak, amiket barátja korábban

353

megosztott vele, de azoknak is, amikről addig nem, vagy csak nagyon keveset tudott. A Vámpír Herceg szeme előtt ugyanaz játszódott le, annyi különbséggel, hogy ő Jean-Francois múltját látta. A fiatalkorát, amikor megismerkedett a feleségével, majd az újszülött Pierre-t. Azt, hogy milyen boldogok voltak mindaddig, míg be nem következett a tragédia. És nemcsak látták, de át is érezték egymás fájdalmát, örömét és bánatát. Ha titkoltak is valamit a másik elől, arra a Maktriana fényt derített. Ezért is volt olyan veszélyes. Előfordult, hogy a felek beleőrültek a látottakba, vagy megijedtek, és a megadott idő előtt szakadtak el egymástól, s ez végzetesnek bizonyult. A herceg és a gróf azonban hittek és bíztak egymásban. Kitárták a szívüket, egymásnak ajándékozták a lelkűket. Szemeik könnyben úsztak, ajkaikat időnként zokogásszerű hang hagyta el, de máskülönben meg sem szólaltak. Martinez tudta, elérkezett az idő, hogy szétválasszák őket, ami nem volt egyszerű feladat. Valera és Flyt-Martec megkísérelték lefejteni a vámpírok kezeit a másik hátáról, de azok olyan szorosan fogták egymást, hogy próbálkozásuk egyenesen lehetetlennek bizonyult. Minden erejüket beleadták, és végül egy nagy, jól időzített rántással sikerült kitépniük őket az ölelésből, melynek következményeként mind a négyen a földre zuhantak. Jean-Francois és Landrote lehunyt szemekkel, mozdulatlanul feküdtek. A herceg saját ágyában tért magához. A nap állásából ítélve legalább délután kettő lehetett. Miután csillapította éhségét az asztalán talált kancsónyi vérrel, rutinszerűen felöltözött. Csak akkor jutott el a tudatáig, hogy mit élt át órákkal azelőtt. Elvégezték a Marktiana szertartást, ami után ő és Jean-Francois eszméletüket vesztették. Ő életben van! De ugyanez, vajon a grófról is elmondható? Feltépte az ajtót, kirohant rajta, és meg sem állt a folyosó végéig. Legszívesebben berontott volna a lakosztályba, de félt attól, ami odabent várhat rá. Amíg azon töprengett, mit tegyen, beszélgetés zaja ütötte meg a fülét, ami kétségtelenül az ajtó másik feléről szüremlett hozzá. Tisztán kivehetően felismerte Valera hangját, aki türelmesen magyarázott valamit: – … ez persze bonyolítja a helyzetüket. Landrote Vámpír Herceg, tehát rangjából kifolyólag ön fölött áll. Viszont maga az apja. Ami annyit jelent, hogy bizonyos értelemben, ha nem is törvényileg, mint

354

inkább érzelmileg, maga áll őfölötte. Landrote mindenben kikéri majd a tanácsait, de ezzel nem szabad visszaélni. Arra kell törekednünk, hogy megtanuljon önállóan dönteni. Ebben szeretném a segítségét kérni. Hosszú csönd következett, majd egy halk, mégis erőteljes hang szólalt meg, melynek hallatán a herceg szívét melegség töltötte meg. – Mindenben számíthat rám! Mert nekem az ő boldogsága a legfontosabb. ígérem, nem fogok visszaélni kiváltságos helyzetemmel. Ha a tanácsomat kéri, igyekszem majd a tőlem telhető minden eszközzel segítséget nyújtani neki. – Köszönöm, gróf úr! Csak ennyit akartam tudni. Valera elindult kifelé, Landrote pedig bekopogott, és igyekezett úgy tenni, mintha éppen akkor ért volna oda. – Biztosra veszem, hogy mindent hallott! – lépett ki az ajtón a vámpírvezér. – Örülök, hogy mindketten jól vannak. Az igazat megvallva, magát kevésbé féltettem a szertartástól, mint Jean-Francoist. – Miért? – Mert ő újszülött vámpír, és Maktrianát még sosem kísérelték meg száz éves kor alatt. – Erről mintha elfelejtett volna tájékoztatni minket! – háborodott fel a herceg. – Ne vegye a szívére! – mosolyodott el Valera. – Sikerült, és ez a lényeg. Menjen be! Édesapja már nagyon várja. Szokatlan volt Landrote-nak ez a szó, hiszen majdnem egy évszázada már, hogy nem használta. És arra sem emlékezett, hogy a valódi apját szólította-e így valaha. Jean-Francois az ebédlőasztalnál ült, és vért ivott egy korsóból. Ám amint meglátta a herceget, megtörölte a száját, és elé sietett. – Jól vagy, fiam? – Soha jobban! – felelte vidáman Landrote. – És te? – Kicsit fáradt vagyok, és égnek ezek az átkozott hegek – emelte fel bosszúsan a karjait, melyeken még jól láthatóak voltak az ezüsttőr okozta vágások. – De amúgy minden rendben. – Miket mondott neked Valera? Csak a végét hallottam. – Kioktatott az etikettről – nevetett fel a gróf. – Szerintem túl mereven ragaszkodik ezekhez a szabályokhoz.

355

– Elvégre spanyol nemes – tárta szét a karját Landrote. – Mit vársz tőle? De pontosan, milyen szabályokról beszélt? – Üljünk le! – indítványozta Jean-Francois, mire helyet foglaltak az asztalnál. – Elmondta például, hogy többé nem tegeződhetünk. – Micsoda? – Landrote-nak elakadt a szava. – Ezt nem gondolhatta komolyan! – Pedig én úgy láttam, hogy nem tréfált! – vonta fel a szemöldökét a gróf. – De nem kell aggódnod, mindenhol vannak kiskapuk. Tegyünk úgy, ahogy kívánja! Ám ha magunk vagyunk, úgysem hallja, hogyan szólítjuk egymást. – Ez agyrém! – vágta rá fejcsóválva a herceg. – Van még valami szívderítő híred, amiről tudnom kell? – A megszólítás! – pillantott rá bizonytalanul Jean-Francois. – Ám erre, még ő sem kényszeríthet téged. Neked kell eldönteni! Landrote kilökte maga alól a széket, az ablakhoz sétált, és kibámult rajta. Úgy érezte, túl sokat várnak tőle. – Te mit gondolsz erről? – kérdezte mintegy mellékesen. Jean-Francois visszafojtott egy sóhajt, és csillogó szemekkel tekintett fel rá. Büszkeséggel töltötte el, hogy akit maga előtt lát, az a tulajdon gyermeke. Vér a véréből. Sosem gondolt rá úgy, mint Vámpír Hercegre, azonban mióta ő is vámpírrá vált, átértékelte a hierarchia fogalmát. Mondhatott Valera, amit akart! Landrote mindannyiuk felett álló személy volt, akitől még az apja sem mert ekkora szívességet kérni. így csak leszegte a fejét, és némán meredt maga elé. – Tudom, hogy mi bánt téged! – fordult felé Landrote. – De nem kell elkeseredned. Elsősorban a fiad vagyok, és csak azután Vámpír Herceg – letérdelt elé, megfogta a kezét és rámosolygott. – Azt mondtad Valerának, hogy az én boldogságom a legfontosabb neked. Ez fordítva is igaz! Nem kell kérned rá, mert már rég kikívánkozik belőlem. Örömet akarok látni az arcodon és a szemeidben, amikor rád nézek, nem pedig bánatot. Te vagy az apám, s mostantól így is foglak szólítani! Azon a napon Leroy gróf minden álma valóra vált. Landrote attól kezdve mindig szeretettel és tisztelettel szólt hozzá. Persze, nem értettek mindig mindenben egyet, de mielőtt felemelte volna a hangját, eszébe jutottak Valera intelmei, és az, hogy kivel is beszél.

356

A titkos szoba Pár nappal a Maktriana szertartást követő estén az egyik vámpír – kinek La Rule megfigyelése volt a feladata – jelentette, hogy Fréderic elhagyni készül a kastélyt. Egy hintó, valamint egy csomagokkal és utazóládákkal teli szekér várakozott az istálló előtt indulásra készen. A doktor minden szükséges holmiját összepakolta, és úgy döntött, nem vár tovább, útnak indul Skóciába Xakrathoz. Landrote egyedül akart odamenni és szembenézni vele, ám testőrei és Jean-Francois ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjék és közbeavatkozzanak, ha nem tudná megvédem magát. Hiszen nem csak Fonteray volt, akitől tartania kellett: La Rule gárdistái kegyetlenül lekaszaboltak volna minden illetéktelen betolakodót, aki a területre merészkedik. A hercegnek ekkor jutott eszébe, hogy védence segítségével könnyebben bejuthatnának a kastélyba. – Hol van Jean-Briant? Egy órába telt, mire átkutatták a birtokot, de a grófnak nem akadtak a nyomára. – Ugyanarra gondolunk? – kapta el apja gondterhelt pillantását Landrote. – Igen! Szerintem is visszament La Rule-be. Csak azt nem értem, miért nem szólt róla senkinek. Landrote és Jean-Francois, valamint az őket kísérő harminc testőr alig pár perc alatt tették meg a máskülönben majdnem kétórás utat a kastélyig. A Kolosszomidák háta mögött bújtak elő az erdőből, majd mindannyian lehasaltak az avarba. Rejtekhelyükről jól látták, hogy a parkban fegyveres férfiak járőröznek, ám őket, szerencsére, senki sem vette észre. – Könnyen elbánhatnánk velük – javasolta Martinez.

– Nem akarok vérengzést! – vetette el a herceg. – Megpróbálunk Jean-Francois-val észrevétlenül bejutni. – Szó sem lehet róla! – ellenkezett a testőrkapitány. – Vagy mi is megyünk, vagy ön is itt marad. – Ez most nem vita tárgya! – nézett rá szigorúan Landrote. – Ilyen sokan azonnal szemet szúrnánk, bármilyen gyorsak is vagyunk. Maradjanak és fedezzenek minket! Ha egy órán belül nem jövünk vissza, akkor jöhetnek! Martinez azonban nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Ám mielőtt folytathatta volna a vitát, a Vámpír Herceg a vállához érintette a kezét. – Ez most parancs! – Majd én vigyázok rá! – nyugtatta meg a gróf. – Öntelt, csökönyös, nemtörődöm! – morogta utánuk pillantva Martinez. – Erősen emlékeztet valakire, nem gondolod? I lökte oldalba Sanchez. – Igen! Pont olyan, mint Valera volt ennyi idősen. A két vámpír kúszva indult el. Áthaladtak a szobrok között, és sikeresen kikerültek egy fáklyás őrjáratot. Gond nélkül jutottak el a kastélyig, ám a bejutás már korántsem tűnt egyszerűnek. A kert felőli hátsó bejáratot éppúgy őrizték, mint a főkaput. Jean-Francois az egyik nyitva felejtett ablakra mutatott, ami megközelítőleg négy méter magasan lehetett. Landrote már fel is ugrott a helyéről, és kúszni kezdett a függőleges falon felfelé. A gróf addig a terepet pásztázta. Vámpírszemei segítségével tisztán látott még a legsötétebb éjszakában is. Megvárta, míg fia eltűnik az ablakban, majd utánamászott. Körmei olyan élesek voltak, hogy belemélyedtek a kőfalba, és segítségükkel biztonságosan közlekedhetett. Miután ő is bejutott, egy folyosón találta magát. Ám hirtelen egy kéz nyúlt ki a sötétből, és berántotta az egyik sarokba. Még időben, hiszen az egyik szolga csupán centiméterekre haladt el mellettük. – Keressük meg Jean-Briant-t! – javasolta csöndesen a herceg, és a gróf vezetésével a fiú szobája felé indultak. Fonteray ezalatt végig az alagsori laboratóriumban tartózkodott. Már csak a legfontosabb és legféltettebb holmijait igyekezett elpakolni hosszúkás bőrtáskájába. Köztük Luena zöld folyadékát – amit Renétől

358

kapott –, a Landrote vérét tartalmazó fiolát, valamint azokat a jegyzeteket és kísérleti eredményeket, melyek ama bizonyos, sorsfordító éjszakán készültek. Még egyszer körbepillantott, hogy lássa, mindent bepakolt-e, amire szüksége van. Ám amint hátra fordult, Jean-Briant-nal találta magát szembe. – Te itt? – hebegte, mialatt úgy bámult rá, mintha kísértetet látna. – Úgy tudtam, Párizsban vagy! Jean-Briant végignézett a helyiségen, melyben csak az üres bútorok álltak régi helyükön, mint valami megkövült szemtanúk, kik annyi szörnyűséget láttak már az évek során. Ha e szoba beszélni tudna, bizony, sötét titkokra derülhetne fény! – Mint láthatod, visszajöttem. Elárulnád, hogy mi folyik itt? – Olyan hirtelen jött az egész… – magyarázkodott Fréderic. – Ajánlatot kaptam pár napja külföldről egy befolyásos és tehetős nemes úrtól, aki támogatná a kutatásaimat. Felajánlotta a kor legkorszerűbben berendezett laboratóriumát. Ez óriási lehetőség nekem. Nem mondhattam nemet! És képzeld, van rá engedélye is! Végre nem kell titokban kiásnom a hullákat! Csak csettintek és mindent megkaphatok. Hatalmas lelkesedéssel beszélt. Az őrült megszállottság, mint valami lidércfény vibrált a szemeiben. A gróf semmiféle meglepettséget nem mutatott, és ez kissé zavarba hozta a doktort. – Tudom, ez most felzaklatott téged. Hidd el, hogy engem is! Több mint tíz éve ismerjük egymást. Hálás vagyok, amiért befogadtál és támogattál – úgy anyagilag, mint barátilag –, de most már tovább kell lépnem. Megérted, ugye? Természetesen rendszeresen írok majd, és beszámolok róla, hogy megy a sorom. Néha majd meg is látogatlak. Jean-Briant arcán gúnyos mosoly jelent meg. – És én hová küldjem a leveleimet? Skóciába, Xakrathoz? Fonteray elsápadt. Homlokán verítékcseppek jelentek meg, bár továbbra is próbálta megőrizni nyugalmát. – Nem tudom, miről beszélsz! – nézett rá ártatlan képpel, tanácstalanul. – Nem? Ez érdekes! Akkor engedd meg, hogy felfrissítsem az emlékezőtehetségedet!

359

Fréderic akkora ütést kapott az arcába, hogy zöld szemei előtt percekig színes csillagok táncoltak. Megtántorodott és nekiesett az egyik boncasztalnak. Közben elejtette táskáját, minek tartalma szétszóródott a földön. Jean-Briant lehajolt, és felemelte a lábához guruló zöld folyadékkal teli fiolát. – Van fogalmad róla, hány embert ölt meg ez a méreg? – kiabálta dühtől torz hangon. – Az volt a célunk, hogy megfejtsük a rejtélyt, és meggátoljuk a további gyilkosságokat. Ehelyett te hagyod, hogy a köd kiírtson egy újabb falut, csakhogy addig szabadon kísérletezgethess egy olyan vámpíron, aki sosem ártott neked?! Hogy fordulhatott meg a fejedben ez az őrültség? Hogy alázhattad meg őt így? És végül, hogy tudtál mindezek után a szemembe nézni, és azt hazudni, hogy Landrote követte el a gyilkosságokat?! – Ki mondta el? – Fonteraynek remegett a hangja, bár maga sem tudta volna megmondani, hogy pontosan mitől is fél. A gróf válasz helyett izzó szemekkel nézett le rá. – Beszéljük meg, Jean-Briant! – egyenesedett fel az állát simogatva a doktor. – Ezeket a dolgokat te más szemszögből látod. Nem hibáztatlak, hisz rajongtál a hercegért, és megviselt a halála. Amit a kezedben tartasz, egy olyan fegyver, amivel leigázhatjuk és az uralmunk alá hajthatjuk a világot. Luenának fogalma sem volt róla, mit talált fel… – Ne keverd bele Luenát! – mordult rá a gróf. – A folyadékot arra fejlesztette ki, hogy eltompítsa vele a vámpírok fájdalmait, nem pedig arra, hogy kiirtsa vele az emberiséget. Minden gyógyszer egyben méreg is, de ez nem csak attól függ, hogy milyen mennyiségben adagoljuk, hanem attól is, hogy kinek a kezébe kerül. Veled ellentétben, ő a gyógyításnak szentelte az életét. Arra sem vagy méltó, hogy a szádra vedd a nevét! – Rendben van! Követtem el hibákat. Elismerem, nem szabadott volna bántanom Landrote-ot. De sem az ő, sem a falu lakosainak halálát nem varrhatod a nyakamba! – Tetszik vagy sem, mindenképpen felelős vagy a történtekért. Bűnrészes lettél. Mindent tudok, Fréderic! Landrote könyörgött neked, de te megtagadtad, hogy segíts neki. Látta az élvezetet az arcodon, miközben kínoztad! El tudod képzelni, mit érzett? Ott feküdt

360

tehetetlenül, és te kihasználtad, hogy nem bír védekezni – Jean-Briant undorodva ingatta a fejét. – Hogy tehetted? Felmarkolt egy párat a földön heverő papirosok közül, majd a doktor bőrtáskájából kivett tollal és tintával együtt a hozzá legközelebb eső asztalra tette. Fréderic semmit sem értett. – Le fogod írni, hogy mi történt valójában. Hogy te, René és Morant terveltétek ki az egészet, és azt, hogy Landrote ártatlan volt. – Ha ezt megteszem, kivégeznek – emelte rá rettegő tekintetét a férfi. Jean-Briant ekkor megragadta, a falhoz préselte, és tőrt szorított a nyakához. – Ha nem teszed meg, én magam végezlek ki! Tisztára fogod mosni a herceg nevét, és személyesen viszed el a levelet a királyhoz! Azzal taszított egyet a doktoron, aki egyensúlyát vesztve ismét nekiesett a boncasztalnak. Orrából azonnal ömleni kezdett a vér. – Teljesen megőrültél!! – kiabálta, miközben igyekezett elállítani a vérzést. – Nálad mindenesetre még mindig épelméjűbb vagyok! Fogd azt a tollat és írj, különben te leszel a következő, akit ebben a helyiségben felboncolnak! Fréderic nem kérette magát tovább. Leült egy székre és fürgén körmölni kezdett. Időről időre felpillantott, hogy lássa, lenne-e lehetőség a menekülésre, ám Jean-Briant úgy állt fölötte, mint egy áldozatára lecsapni készülő ragadozó. Miután végzett és aláírásával hitelesítette vallomását, a gróf felvette és átolvasta. Megfelelt a valóságnak, így összehajtogatta, és a kabátja belsejébe csúsztatta. – Az ugye fel sem merült benned, hogy ha én bukom, te is velem buksz! – fenyegetőzött a doktor. – Vagy azt hiszed, hallgatni fogok arról a kapcsolatról, ami a vámpírodhoz fűzött? Érdekelni fogja őket, miért ragaszkodsz ahhoz annyira, hogy tisztázd őt. Akkor beszélned kell majd róla, hogy megmentett, és a medálról is, amit a nyakadban viselsz. Megér ez neked ennyit? Egy olyan vérszívóért bemocskolni a hírnevedet, aki feléd sem nézett tizenhat esztendeig? Netalán elhitted azt a mesét, hogy vigyázott rád? Mert én kételkedek benne, hogy így lett volna. Semmit sem jelentettél neki! – Hallgass vagy megbánod! – sziszegte Jean-Briant, tőrét fenyegetően megemelve.

361

– A vámpírok nem alacsonyodnak le hozzánk – folytatta kíméletlenül a doktor. – Olyan voltál neki, mint másnak a kedvenc ölebe: néha megcirógatott, majd hagyta, hogy sírjál utána. Mikor újból megjelent, úgy futottál a karjába, mint egy kisgyerek, aki rátalált a rég elvesztett játékára. Szánalmasak voltatok mind a ketten! Mindig is az embert láttad benne, pedig nem volt más, mint egy veszedelmes vadállat. Ha összezárnának titeket egy szobába étlen-szomjan, azt hiszed, megkímélné az életedet? Nem! Azért, mert az, ami. Egy vérszomjas, alattomos teremtmény, akit az ösztönei hajtanak. Megérdemelte a sorsát, és vele együtt az összes fajtársa is, akikkel Morant karói végeztek! A föld alatt lenne a helyük, mindegyiknek!! Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Jean-Briant elvesztette önuralmát, és lesújtott tőrével egykori barátjára. Fonteray felsikoltott rémületében. Mindenre gondolt, csak arra nem, hogy a gróf kezet merne emelni rá. Ám a fegyver amilyen hirtelen megindult, olyan hamar állt meg a levegőben. Fréderic egyszerűen nem akarta elhinni, ami történt. Kettejük között ugyanis ott állt Landrote, és szorosan fogta a fiú csuklóját. Jean-Briant maga is megdöbbent a váratlan közbeavatkozáson, s kezéből nyomban kihullott a csillogó fegyver. Amint ránézett a vámpírra, és meglátta szigorú, mégis nyugalmat árasztó tekintetét, elszégyellte magát viselkedése miatt. – Nem ér annyit, Jean-Briant! – szólalt meg a herceg. Elengedve védence csuklóját, Fonteray felé fordult, aki félelmében egész a kijáratig hátrált. Ha tehette volna, nyomban kimenekül rajta, ám Leroy gróf elzárta az útját. – De hiszen… maga… maga… meghalt! – mondta a doktor, és fogai összekoccantak a félelemtől. – Meghalt! René és Morant… – Igen, Fréderic – válaszolta a vámpír. – Azon a napon mindhárman megöltetek. De most feltámadtam, mert bosszút akarok állni – ekkor vette észre védence ökölbe szorított kezét. – Mit szorongatsz? – mutatott rá. Jean-Briant átadta neki a zöld folyadékot rejtő fiolát. Landrote nézegette egy darabig, majd hanyag mozdulattal bedobta a sarokban álló kandalló tüzébe. – Ne!!! – üvöltött fel a doktor.

362

Odarohant és megpróbálta kiszedni a lángok közül, de az üvegcse már eltörött. – Vége van, doktor úr! – mondta Landrote megjátszott sajnálattal. – Ez volt az egyetlen szérum, amit Renétől kapott. Tudom, mert láttam, amikor átadta magának. Egyébként, ha érdekli, René halott. A zöld folyadék titkát most már egyedül csak Luena ismeri. De előbb lógatom fel magát a beleinél fogva az első fára, minthogy a közelébe engedjem! Frédericben tombolt a harag, de ahhoz is gyáva volt, hogy visszaválaszoljon a vámpírnak. Landrote felvette a földről a bőrtáskából kiszóródott tárgyakat, és sorban feltette őket az asztalra. Végigolvasta a jegyzeteket, azután odament a kandallóhoz, és laponként tűzre vetette valamennyit. Fonteray most már nem bírta tovább türtőztetni magát. Rátámadt, hogy megmenthesse az értékes iratokat. Ám Jean-Francois – anélkül hogy megerőltette volna magát – kissé meglegyintette a férfit. Azonban ami neki csekély erővel járó mozdulat volt csupán, az Frédericet a helyiség másik végébe röpítette, és a falhoz vágta. A doktor egy pillanatra elájult, s mire újból felnyitotta a szemét, Landrote már mindent elégetett. Többek között a saját vérét tartalmazó üveget is. – Ideje, hogy átgondolja a dolgokat, és vállalja tetteiért a felelősséget! – lépett elé a herceg. – Még nem késő, hogy visszataláljon a régi életéhez. Én kész vagyok megbocsátani, ahogyan Jean-Briant is. Hagyunk önnek gondolkodási időt. Ha nemet mond, akkor sem fogom megölni. Szabadon távozhat, elmehet Xakrathoz, és elmondhatja neki, hogy élek. De ha azt hiszi, hogy ő értékeli a maga tudományát, akkor ki kell, hogy ábrándítsam. Xakrat mindenkiben csak eszközt lát; valamit, ami előre mozdíthatja őt, és segít elérni kitűzött célját. Azzal mindhárman távoztak, magára hagyva a töprengő férfit. Csendben végighaladtak a folyosón, majd bementek Jean-Briant lakosztályába. – Most hogyan tovább? – kérdezte Jean-Francois. – Fréderic vélhetően perceken belül benyit ezen az ajtón, és választ ad nekünk – mondta Landrote a dolgozószobába érve. – Mi lesz, ha nemet mond? – töprengett Jean-Briant, helyet foglalva íróasztalánál. – Tényleg futni hagyjuk? – Megígértem neki, és állom a szavam! Nem akadályozom meg, hogy kisétáljon, de téged sem tartalak vissza, ha úgy döntesz, nem

363

engeded el. Te vagy La Rule ura. Jogodban áll eldönteni ki távozhat innen, s ki nem! Majd körbejárta a szobát, és néha beleszagolt a levegőbe. – Egészen biztos, hogy csak magunk vagyunk itt? – Persze! – vonta meg a vállát Jean-Briant. Jean-Francois a biztonság kedvéért végigkutatta a lakosztály összes zugát, még a szekrényekbe is benyitott, megnézte az ablakmélyedéseket, a függönnyel takart részeket, de semmit sem talált. – Furcsa! – tette csípőre a kezét Landrote, s szemeivel a falakat pásztázta. – Pedig esküdni mernék rá, hogy… Nem fejezte be. Barátai értetlen pillantásainak kíséretében átviharzott a hálószobába. Egy darabig behunyt szemmel, felemelt fejjel hallgatódzott. Érzett valamit, de nem tudta pontosan, hogy mi az. Egyszerre tompa zaj ütötte meg a fülét. Kattanást hallott a háta mögül, azután halk fütyülő hangot. Mielőtt azonban megfordulhatott volna, valaki rávetette magát, és a földre rántotta. Olyan gyorsan történt minden, hogy még védekezni sem volt ideje. Épp meg akarta ragadni támadóját, hogy aztán egyetlen mozdulattal átvághassa a torkát éles körmeivel, de a kigondolt ellentámadás nem valósult meg. Mert aki rajta feküdt, nem más volt, mint fiatal védence. – Jean-Briant!! – kiáltott rá dühös szitkok közepette. – Majdnem megöltelek! Mégis, mi ütött beléd? Landrote felült, de amikor le akarta tolni magáról a fiút, valami meleg, ragacsos folyt rá a kezére. Már a mással össze nem téveszthető jellegzetes illatból is meg tudta állapítani, hogy vér. Jean-Briant halott sápadt arccal, de mosolyogva nézett rá. – Törlesztettem… az adósságomat… – mondta nehézkesen, majd feje erőtlenül bukott a vámpír vállára. A herceg ekkor fedezte fel a hátából kiálló ezüstkarót. Csak akkor tudatosult benne, mi történt, amikor meglátta az ajtóban álló Fréderic Fonterayt, kezében egy íjpuskával. A férfi leengedte fegyverét, ami azután nagyot koppanva esett a padlóra. Jean-Francois akkorra ért oda, és ugyanúgy elborzadt a látványtól, mint maga az elkövető. – Én… nem… – dadogta Fonteray tágra nyílt szemekkel. – Nem őt akartam…

364

Landrote nem latolgatta, hogy az ezüst szétégeti-e a bőrét vagy sem. Megragadta a karót, és késedelem nélkül kirántotta védence hátából. Azután leszaggatta róla a kabátot és az inget, majd finoman a hasára fordította a fiút, hogy megnézze, milyen mély a seb. Amennyire meg tudta állapítani, a fegyver vészesen közel fúródott a szívéhez. Míg azon munkálkodott, hogy elállítsa a vérzést, Jean-Francois letérdelt mellé, és kabátujja segítségével maga elé emelte a karót. – Nincs értelme, Landrote! – mondta csüggedten. – Nézd meg! Ez ugyanaz a fegyver, mint amivel Morant akart megölni. Folyékony ezüst volt benne. Landrote azonban nem is figyelt rá. Hallotta Jean-Briant szívverését, és ez reményt adott neki. Átkarolta, magához húzta, és úgy simogatta az arcát. – Térj magadhoz, könyörgöm! – suttogta a fülébe. – Tudok rajtad segíteni, de ezt neked is akarnod kell! Ébredj fel… – Mire készülsz? – kérdezte Jean-Francois. – Nem hagyom meghalni! Közel hajolt a fiú nyakához, és már majdnem belemélyesztette a fogait, de apja visszatartotta. – Mérgezett a vére! Ha iszol belőle, magad is meghalsz! – Akkor mit tegyek? – kiabálta kétségbeesve a herceg, s közben megeredtek a könnyei. – Talán csak percei vannak hátra, nincs idő, hogy elvigyem Luenához! Mondd meg, mit csináljak!! – Engedd el! – válaszolta szomorúan a gróf. Szörnyű volt kimondania ezeket a szavakat, s közben higgadtnak mutatkoznia, pedig valójában a szíve szakadt belé. Jean-Briant, mintha csak meg akarná cáfolni az elhangzottakat, megmozdult és felnyitotta a szemét. – Landrote… – szólalt meg egészen halkan. – Itt vagyok, kicsi Danamám! – mosolygott rá a herceg. – Miért tetted? – Mindig… meg akartam hálálni… hogy megmentett… A kabátom zsebében… vegye ki… Jean-Francois előkereste a papírt, amin Fréderic vallomása szerepelt, és megmutatta Landrote-nak.

365

– Ez az írás… tisztázza magát a vádak alól… Juttassák el a királynak… – Együtt fogjuk elvinni! – bizonygatta a herceg. – Tudom, hogy meghalok… – mondta nyugodtan Jean-Briant –, ezért el kell most mondanom! – Mit akarsz elmondani? – Emlékszik… mikor beszélgettünk az erdőben… a hercegnőről, akit szeretek? Nem tudtam befejezni… Titokban találkozgattunk… ő az enyém lett, és én az övé… Nem szabadott volna megtörténnie… teherbe esett tőlem… Miután a gyermek megszületett… magamhoz vettem, mert a lány szülei árvaházba adták volna… Ezt nem engedhettem! Most két hónapos… Mikor azt kérdezte, magunk vagyunk-e a lakosztályban… az ő jelenlétét érezte… Jean-Briant az egyik falra mutatott, melyen egy ember nagyságú tájkép volt látható. A kép ki volt fordítva a helyéről. – Ott van bent… – emelte a festmény felé a fejét Jean-Briant, majd visszatekintett a vámpírra. – Egy csodaszép kisfiú! Magáról akarom elnevezni… eddig még nem adtam neki nevet… de mától Gérardnak hívják… Egyedül Jacques tudott róla… kellett valaki, aki vigyázott rá, amíg távol voltam… ígérje meg, hogy elviszi innen… messze Spanyolországba… és felneveli… Esküdjön meg, hogy vigyázni fog rá… ahogy rám is vigyázott! – Esküszöm! – suttogta összeszorult torokkal, fojtott hangon a vámpír. – Bocsáss meg, hogy nem lehettem veled! Hogy nem tölthettünk több időt együtt… Jean-Briant-nak fogytán volt az ideje, de utolsó erejével még felnyúlt őrangyalához, hogy megérinthesse az arcát. – Hiszen mindig velem volt… Azok a napok, melyeket La Conteban töltöttem… kárpótoltak mindenért… Életem legszebb órái voltak… Szeresse Gérardot, úgy… mint ahogy engem szeretett… És ha eljön az idő, mondja el neki, ki volt az apja… és miért halt meg… – Sosem felejtelek el! – ígérte könnyezve a herceg. – És azt sem, hogy megmentettél. A fiad is tudni fogja… – Azt mondta… megszűnik a félelem és a fájdalom… Nem félek… és már nem is fáj… Látom a szüleimet… hívnak…

366

– Menj, Jean-Briant! – monda halkan a vámpír. – Már várnak rád… Menj! Érezte védence egyre tompább szívverését, csendesedő légzését. – Olyan… boldog vagyok… Ezek voltak La Rule grófjának utolsó szavai. Nagy barna szemei az őt óvó feketékbe néztek, majd örökre lecsukódtak. így halt meg, ajkán jellegzetes, kisfiús mosolyával, s közben keze Landrote kezében nyugodott. A Vámpír Herceg csak bámult rá. Tartotta a testét, és nem bírta elengedni. Könnyei hangtalanul hullottak halott védence élettelen, szürke arcára. Jean-Francois azonban hamar felocsúdott gyászából, és máris az ajtónál termett, hogy kitörhesse Fonteray nyakát. A doktor azonban már sehol sem volt. A gróf átvágott a szobán, kinyitotta az egyik ablakot, és kihajolt rajta. Fréderic akkor ugrott fel a lovára, és úgy vágtatott ki a birtokról, mintha az ördög kergetné. Jean-Francois bizonyára utolérte volna, de nem akarta egyedül hagyni a fiát. – Mennünk kell, Landrote! – mondta a vállára téve a kezét. – Csak még egy perc… A herceg homlokon csókolta Jean-Briant-t, majd levette a nyakából a Quangrát, és visszaakasztotta a sajátjába. Végül lefektette őt a földre, és átment a titkos szobába, amelynek másik bejárata a dolgozószobából nyílt. A helyiség nem volt sem túl nagy, sem túl díszes, de gyerekszobának pont megfelelt. Egy szekrényen és egy hintaszéken kívül, csupán az ablak alá helyezett, fából faragott bölcső volt benne, melyben egy kisgyermek aludt édesdeden. Landrote félrebillent fejjel nézte a csöppséget. Milyen békés, pedig ha tudná, hogy az apja nincs többé! Óvatosan alányúlt, és anélkül, hogy felébresztette volna, felemelte, ráterített egy pokrócot, majd kivitte a szobából. Nehezen tudott elszakadni halott védence látványától. Ott állt fölötte, és sírni szeretett volna, de nem sikerült. Tudta, hogy ezzel csak saját magát kínozza, mégis leguggolt mellé, hogy még egyszer utoljára érezhesse az illatát. Arcát az arcához érintette, mely most már éppoly hideg volt, mint az övé.

367

Sikoltás hangzott, mire nyomban felkapta a fejét. Az ajtóban egy cselédlány állt, és kiguvadt szemekkel, halálra rémülve bámulta földön fekvő urát, és a fölé hajoló vámpírt. – Megölte az uraságot!! – kiabálta a lány. – Gyilkos!!! Gyil… Jean-Francois hamarabb ott termett, mintsem befejezhette volna. Elkapta a cselédet, és addig szorította a nyakát, amíg a szerencsétlen el nem ájult. Kiáltozására azonban hamar összecsődültek a szolgák és az őrök. S mire a két vámpír leért az előtérbe, már ötvennél is több muskéta szegeződött rájuk. A herceget más körülmények között hidegen hagyta volna a túlerő, hisz a puskagolyó nem tudott kárt tenni bennük. De félt attól, hogy megölhetik a rábízott csecsemőt. Ha megadja magát, ugyanúgy nem tudja teljesíteni esküjét, mintha lövöldözésre kerülne a sor. Ám nem volt lehetőség a mérlegelésre, mert a parancsnok váratlanul elkiáltotta magát: – Tűz!! A muskéták sorra eldördültek. A vámpírok a földre vetették magukat. Landrote a pokrócba csavart kicsire borult, Jean-Francois pedig őt védte a testével. A golyók mindkettőjüket eltalálták, de komoly sérüléseket nem szenvedtek tőlük. A csecsemő felriadt és sírni kezdett. – Ne lőjetek! – ordította el magát Jacques a lépcső tetején állva. – Nála van az uraság fia. Most jártam a szobájában. Jean-Briant-t megölték, a kicsit pedig el akarják rabolni! Mindenki megdöbbenéssel fogadta a hírt, ami mindent megváltoztatott. A gárdisták újratöltötték fegyvereiket, de nem nyitottak tüzet. – Tegye le azt a gyereket! – lépett elő a parancsnok. – Ha leteszi, szabadon távozhatnak! – És ha nem, akkor itt állunk az idők végezetéig? – emelte fel a hangját Landrote. Egyik karjával a csöppséget tartotta, másikkal a kardját emelte, úgy jártatta végig villámló tekintetét az elképedt embereken. – Azt mondtam, tegye le!! – üvöltött rá türelmetlenül a parancsnok. De nyomban a torkára forrt a szó, amint egy éles penge simult a nyakához. – Maguk is a fegyvereiket! – érkezett a válasz Martinez szájából.

368

Vámpírjai addigra körbevették az embereket, így az erőviszonyok kissé megváltoztak. – Épp időben! – szólt megkönnyebbülve a herceg. – Szolgálatára, felség! – mosolygott a testőr. – Miben állhatunk még rendelkezésére? – Mondjuk fedezhetnétek, amíg kijutunk innen! – javasolta Leroy gróf. – Nem probléma! Van valakinek kifogása az ellen, hogy a Vámpír Herceg elhagyja a kastélyt? – kérdezte hangosan, kiélvezve fölényes helyzetüket. – Nekem! – sietett le a lépcsőn Jacques, majd megállt Landrote előtt. – Hagyják itt a gyermeket! Ő La Rule egyetlen élő örököse. A vámpír előbb végigmérte a fiút, csak azután válaszolt. – Először is, nem én öltem meg az uratokat, hanem Fréderic Fonteray, aki jelenleg szökésben van. Másodszor, Jean-Briant rám bízta a fiát. Megesküdtem neki a halála előtt, hogy magammal viszem és felnevelem. Ha már elég idős lesz, visszahozom ide, elmondom neki, ki ő, és akkor eldöntheti, hogy velem marad-e továbbra is, vagy átveszi az apja helyét. Jacques még bizonyára erősködött volna, de a herceg nem pazarolta rá az idejét, és Jean-Francois-val az oldalán elindultak kifelé. – Mi legyen velük? – szólt utána Martinez. – Aki követni mer, meghal! – válaszolta Landrote vissza sem fordulva, majd váratlanul mégis megállt. – Ez rád is vonatkozik, Jacques! Ugye, így hívnak? Tudom, mit forgatsz a fejedben, de sürgősen tegyél le róla! Ha utánam merészelsz jönni, nem nézem, hogy Jean-Briant mennyire szeretett téged, egyszerűen megfojtalak! A szolgálófiú tátott szájjal bámulta a vámpír hátát. A herceg valóban kitalálta a gondolatait. – Nem állíthat meg! – kezdte fenyegető hangon. – Ha felnövök, esküszöm az élő Istenre, hogy megbosszulom Jean-Briant halálát. – Akkor közös a célunk! – mondta Landrote. – Szívből remélem, hogy addigra már nem ellenséget látsz majd bennem. A saját érdekedben! Miután sikerült épségben elhagyniuk a birtokot, és visszatérniük La Conte-ba, ahol Valera, Luena és Flyt-Martec már türelmetlenül várták

369

őket, Landrote egy szót sem szólva odaadta a boszorkánynak a csecsemőt, majd leült a terebélyes tölgyfa alá. A boszorkánylány gyorsan bevitte a házba a kis jövevényt, hogy tisztába tegye és megetesse, az Uralkodó Herceg pedig a gróftól próbált magyarázatot kapni Landrote búskomor viselkedésére. – Mi történt? – Meghalt Jean-Briant! – adta tudtára lelombozódva Leroy gróf. – Fonteray ölte meg, Landrote-ot akarta eltalálni egy ezüstkaróval, de a fiú elé ugrott. Megyek, megpróbálom megvigasztalni. A vámpírvezér azonban visszatartotta. – Szerintem most egyedül akar lenni. – Szerintem pedig szüksége van rám! – ellenkezett Jean-Francois. – Tudja maga, milyen elveszíteni egy Danamát? – Nem! De azt tapasztalatból tudom, milyen elveszíteni egy gyereket! – A kettő nem ugyanaz – sóhajtotta Valera. – Sírt? – Láttam könnyeket a szemében, de nem adta ki a fájdalmát, ha erre gondol. – Az baj! Akkor végképp ne menjen a közelébe! Leroy gróf természetesen nem fogadta meg a tanácsot, odament a fához, de Landrote úgy rámordult, hogy jobbnak látta, ha most mégis távol marad tőle. Valera megtette az előkészületeket, így másnap estére már mindenki készen állt az indulásra. Mindenki, kivéve a herceget, aki még mindig a fa tövében üldögélt, mozdulatlanul, maga elé meredve. Tucatszor átgondolta a történteket, azt, hogy mit kellett volna, vagy mit nem kellett volna tennie. Ha előbb észreveszi az ajtóban álló Frédericet… Vagy ha megöli, amikor volt rá lehetősége… Mennyi ha, talán, volna! Kérdések és önmarcangolás! – Ezzel nem hozza vissza őt! – zökkentette ki elmélkedéséből Valera. A fának dőlve állt, onnan figyelte védencét már vagy egy órája. Hűvös volt az este, a hold még nem kelt fel, de csillagok milliárdjai pislákoltak a felhőtlen égbolton. – Hagyjon békén! – dörmögte Landrote. – Lassan indulnunk kellene!

370

– Nem érdekel! – Ha itt marad, előbb vagy utóbb magára találnak és megölik. Most már nem titok, hogy életben van. – Az sem érdekel! – Nem? – kérdezte a vámpírvezér leülve elé. – És az ígéret, amit Jean-Briant-nak tett, hogy megvédi a fiát?! Landrote makacsul elnézett mellette. – Nincs szükségem rá, hogy emlékeztessen a kötelességemre! Luena majd gondoskodik Gérardról! – És ezzel vége? Ő felneveli, maga pedig mossa a kezeit? Nem ön az egyetlen vámpír, aki elveszítette a Danamáját! Valaha nekem is volt. Neki adtam a medálomat, és megesküdtem, hogy vigyázni fogok rá. Olyan körülmény okozta a halálát, amiről senki sem tehetett. Ő volt Nira anyja, aki belehalt a szülésbe. Nemcsak a védencemet veszítettem el, hanem a szerelmemet is. Sokkal nagyobb veszteség ért akkor, mint most önt! Tudom, úgy érzi, cserben hagyta Jean-Briant-t. Hogy meg kellett volna halnia helyette. De mondok én magának valamit: JeanBriant lelke tovább él Gérardban! Biztos vagyok benne, Luena vállalni fogja, hogy az anyja legyen. Tekintettel arra, hogy most veszítette el a leányát, vigaszt talál majd a nevelésében. Ám a gyermeknek éppúgy szüksége van apára is. – Nem! – vágta rá kapásból a herceg. – Ha arra céloz, hogy én… – Miért ne lehetne? – Mert Renével már kudarcot vallottam. Nem vagyok alkalmas szülőnek! – Landrote! – sóhajtotta a vámpírvezér, s közelebb ült hozzá. – Nézzen a szemembe! – Remélem, nem akar megint hipnotizálni! – ingatta a fejét a Vámpír Herceg, de végül belenézett a türelmesen csillogó piros szemekbe. – Eszembe sem jutna – somolygott Valera. – Csak azt akarom, hogy az eszébe vésse, amit mondani fogok. Jean-Briant-hoz volt türelme, szerette őt, méghozzá úgy, ahogyan csak a gyermekét szeretheti egy férfi. Ha ez így volt, akkor magából nagyszerű apa lesz! Gérard nem is kívánhatna jobbat. Ember létére vámpírok közt fog felnőni, ami azt jelenti, hogy ő lesz az első halandó, aki betekintést nyerhet az életünkbe. Talán ő az a kapocs, aki a szószólónk, a nagykövetünk lesz

371

majd egy szebb jövő hajnalán. A híd halandók és halhatatlanok között. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, és miért úgy történnek a dolgok, ahogy történnek. Jean-Briant hatalmas kincset adott nekünk. Egy darabot önmagából! Ha eltaszítja a fiát, azzal megszegi a neki tett esküjét, és akkor valóban értelmetlen volt a halála. Feláldozni az életünket azokért, akiket igazán szeretünk, ennél nagyobb tettet nem lehet véghezvinni. Landrote-ot gondolkodóba ejtették Valera szavai. S bár nehezére esett beismerni, ismételten igazat kellett adnia neki. – Úgy értesültem, holnap lesz Jean-Briant temetése. Induljanak el nélkülem! Majd a határnál találkozunk. – Mindannyian hálával tartozunk a védencének – simogatta bajuszát az Uralkodó. I S ezért azt hiszem, illő volna, ha együtt rónánk le kegyeletünket. Landrote szótlanul bólintott, majd talpra állt, hogy lezárja életének azt a fejezetét, mely Danamájához kötötte. Tudta, hogy most népének van szüksége őrá, de azt is, hogy már senki sem veheti el tőle emlékeit.

372

Napfelkelte Borús, késő őszi reggel virradt. A fák koronái félig csupaszon ringatóztak a szélben. Szürke köd és félhomály ereszkedett a tájra, mintha a nap szándékosan rejtené el az arcát, hogy ne is lássa, mi történik alatta. Az eső eleinte csak szemetelt, majd mint könnyzápor hullott alá a vízfolyam, szégyenkezést és gyászt hirdetvén, sártengerré változtatva a szántóföldeket és az utakat. Pontban tíz órakor kitárult La Rule kastélyának kétszárnyú kapuja, s a gyászoló tömeg, mely odakint várakozott, szállingózni kezdett befelé. Az épület legnagyobb helyiségében, a bálteremben ravatalozták fel az elhunytat. Jean-Briant selyemmel bélelt, világosbarna, aranyozott koporsóban feküdt. Legdíszesebb ruhájába öltöztették, barna csillogó haját pedig a vállára fésülték. Kisfiús vonásait még a halál sem tudta letörölni. A terem majdhogynem kicsinek bizonyult. A gyászolók alig fértek be, olyan sokan voltak. Többen messzi földről érkeztek. Voltak köztük bárók, grófok, hercegek, akik természetesen családtagjaikat is magukkal hozták. Megjelentek közeli és távoli ismerősök, nagyurak és elszegényedett nemesek egyaránt. És ott volt Jean-Briant szerelme is, a hercegnő, akit nem vehetett feleségül. A lány szenvedő arcát sűrű fátyol takarta. De ami mindennél többet jelentett, eljöttek jobbágyai és parasztjai, akiken annyiszor segített. Keservesen sírtak. Nehéz volt elfogadniuk a tényt, hogy uruk, akire eddig támaszkodhattak, aki megvédte őket, nincs többé! Bizonytalanná vált a sorsuk. La Rule most a király fennhatósága alá kerül, s ez mindaddig fennáll, amíg a törvényes örökös elő nem kerül, és vissza nem követeli javait. Azon iratok, melyek bizonyították Gérard születését és későbbi jogait, már Landrote birtokában voltak. Még mielőtt kilépett volna a

szobából, karján a gyermekkel, a bölcső melletti szekrényben megtalálta a fontos papírokat, és magához vette őket. Az emberek egymás mögött araszolva járultak a koporsóhoz, és vettek búcsút a halottól. Miután mindenki elfoglalta helyét, a püspök – ciki személyesen vezette a szertartást – felütötte a Bibliát, és belekezdett szónoklatába. Ám rögtön elhallgatott, amikor az egybegyűltek között váratlan mozgolódás támadt. Hátra fordultak, és a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mi okozza a zűrzavart. Majd a tömeg egyesével szétnyílt, és utat engedett egy feketébe öltözött, hosszú hajú, sápatag férfinak és a szintén sötét öltözéket viselő kíséretének. Landrote, Valera, Flyt-Martec és Jean-Francois csendben vonultak végig a termen. Ruháikból, arcukról, hajukból esővíz csepegett. A Vámpír Herceg olyan zaklatott állapotban volt, hogy gondolkodás nélkül megölt volna bárkit, aki megpróbálja megakadályozni, hogy elbúcsúzhasson védencétől. Testőreik mögöttük haladtak, készenlétben tartva kardjaikat. Az emberek összesúgtak mögöttük, és látható félelemmel szemlélték a menetet, de mégsem támadtak a vámpírokra. Még a vámpírvadászok is félrehúzódtak útjukból, és eszükbe sem jutott elővenni íjpuskáikat. Ugyan elterjedt a szóbeszéd, hogy Landrote, talán mégis életben van, ám nem volt szemtanú, aki ezt megerősíthette volna. Most pedig itt lépked közöttük hús-vér valójában… Mikor a püspök meglátta a vérszívókat, a falig hátrált és sűrű imádságok közepette vetett kereszteket. – Isten nevében… – szólalt meg elvékonyodó, remegő hangon – távozzatok! A herceg megállt a koporsó mellett, és onnan fúrta bele fekete szemeit az egyházfi tágra nyílt pupilláiba. – Kinek a nevében? – suttogta fagyosan. – Hol volt a te Istened, amikor egy vérfarkas kiirtotta a családomat? Hol volt, amikor JeanBriant-t megölte Fréderic Fonteray? – gőgösen felvetette a fejét, és hátrasimította nedves tincseit. – Vajon megvédene, ha szét akarnám vágni a torkod? A püspök félelemtől reszketve motyogott az orra alatt. Kezével a nyakában függő ezüstfeszületet szorongatta. – Szerintem ne próbáljuk ki! – hagyta rá Landrote egy szánalmas pillantás kíséretében.

374

A koporsó fölé hajolt, és percekig szótlanul nézte védencét. Majd előhúzta csizmaszárából a tőrt, melyet még Razlattól kapott – s ami René halála után visszakerült a tulajdonába –, és becsúsztatta JeanBriant kabátja alá, a szíve fölé. – Nekem kellene itt feküdnöm helyetted! – suttogta a fülébe. – Sosem fogom megbocsátani magamnak, de tudom, hogy jó helyre kerültél. Köszönöm, hogy megmentettél. Nyugodj békében, kicsi védencem! Nagyon szerettelek! A vámpírok sorra rótták le kegyeletüket. Luena könnyezve lehelt csókot a halott homlokára, s közben – egy csak általa ismert nyelven – halk imát mormolt. Jean-Francois egész addig tartotta magát, amíg ki nem értek az épületből. Ott aztán könnyei összekeveredtek az arcára hulló esőcseppekkel. Jean-Briant neki is sokat jelentett. Halálával belőle is eltűnt valami: a szülőföldhöz való ragaszkodás. Nem volt már semmi, ami ehhez a vidékhez kösse. Landrote volt az utolsó, aki elhagyta közülük a kastélyt. Kifelé haladva megállt Jacques előtt, és átnyújtotta neki Fonteray írásos vallomását. – Azt teszel vele, amit akarsz! – mondta a vámpír közömbös képet vágva. – De ha fontos volt neked Jean-Briant, akkor átadod e dokumentumot az illetékes hatóságnak. Ne miattam tedd meg, hanem miatta! Mire Jacques felpillantott az irományból, a herceg és kísérete már messze jártak, maguk mögött hagyva a birtokot és hamarosan Franciaországot is. Lovon tették meg a sok mérföldes utat, és csak annyi időre álltak meg, míg Luena megetette Gérardot, és amíg a vámpírok vadásztak. Landrote egész úton szótlan volt. Minél távolabb került az otthonától, annál jobban sajogtak azok a pontok, ahová a karók fúródtak. Csendben szenvedett, senkinek sem szólt. Az órák múlásával a kicsi egyre többet sírt. A boszorkány sehogy sem tudta megnyugtatni. Landrote egy egészen új tényt állapított meg, mégpedig azt, hogy a gyereksírást pont olyan nehezen viseli, mint a bezártságot. Roppantul idegesítette. Végül megállította a lovát, és bevárta Luenát. – Légy oly jó, és hallgattasd el!

375

– Fogalmam sincs, mi lehet vele – vonta meg a vállát a lány. – Most kapott enni, talán a hasa fáj. – Nekem meg a fejem fáj az ordításától! Te már felneveltél egy gyereket. Tudnod kellene, mi a teendő ilyenkor! – oktatta ki nyersen a vámpír. – Valóban? – háborodott fel Luena. – Hát ha te ilyen szakértő vagy a témában, akkor fogd! Azzal kezébe nyomta a pokrócba csavart csecsemőt, és sértődötten a menet élére vágtatott. A herceg ott ült döbbenten, karján a bőgéstől vöröslő orcájú gyermekkel, és semmi se jutott eszébe, hogy mihez is kezdjen vele. Más ötlete nem révén, ringatta egy kicsit, de az sem vezetett eredményre. – Ha nem fejezed be, itt hagylak! – mondta teljes komolysággal. A kicsi erre azonnal abbahagyta a sírást, persze nem a fenyegetés miatt. Landrote szép, mély hangja volt az, ami megnyugtatta. A JeanBriant-tól örökölt nagy, barna szemeivel nézett fel nevelőapjára, majd elmosolyodott. – Látod, így már sokkal jobb! – mosolygott vissza rá a vámpír. – Mi lenne, ha aludnál egy csöppet? Gérard helyezkedett egy kicsit, majd pár perc múlva álomba szenderült. – Örülök, hogy ilyen jól megértjük egymást! Landrote nagyon meg volt elégedve magával. Fantomfájdalma teljesen megszűnt, hisz innentől kezdve minden figyelmét Gérard kötötte le, s ez elterelte gondolatait saját problémáiról. Most már akkor sem adta volna ki a kezéből, ha Luena kéri erre. Mikor pihenőt tartottak, leült a földre, az ölébe vette a kicsit, és gyönyörködött pufók arcocskájában, apró kezecskéiben, melyek még álmában is erősen szorították a vámpír ujjait. Mosolyogva ringatta, és le nem vette volna róla a tekintetét. Barátai távolról figyelték, miként babusgatja új védencét. – Nem hittem volna, hogy ilyen hamar feltámad benne az apai ösztön – szólt lelkesedve Jean-Francois. – Attól még messze vagyunk! – legyintett Flyt-Martec. – De kétségtelenül megkedvelte és vonzódik hozzá. Én csak tudom! Két fiam van.

376

– Úgy tudtam, a fajok közti keveredést bünteti a törvény – nézett rá meglepetten a gróf. – Így is van! – vigyorodott el az ír. – Ők a fogadott gyermekeim. Testvérek. Ha eljön az idő, mindkettőt átváltoztatom. Egy nap múlva átlépték a spanyol határt, és elindultak a biztonságot jelentő birtok irányába. Sokkal melegebb volt, mint Franciaországban, a nap ezer ágra sütött. Késő délutánra a kopár dombok mögül előtűnt a fehérre meszelt, hatalmas, tornácos udvarház, mely úgy magasodott ki a síkságból, mint egy mesebeli palota. Landrote már alig várta, hogy odaérjenek. Egyedül Nira járt a fejében. Érezni akarta a csókjait, a bőre puhaságát, hallani szerette volna vigasztaló szavait. De amint a ház közelébe értek, egyszerre visszarántotta a gyeplőt, mire lova felágaskodott. A küzdőtéren ugyanis legalább száz vámpír ácsorgott, akikről már első ránézésre megállapítható volt, hogy nem a testőrség otthon maradt tagjai. Xakrat hívei? Elfoglalták a birtokot, amíg az Uralkodó távol volt? Ha így van, akkor a háznép már halott, s talán Nira is… Nem tudta, mit higgyen. Nyugtalanul léptetett ide-oda, amíg Valera mellé nem ért. – Ne idegeskedjen! Akiket ott lát, azok a Charmatia életben maradt tagjai. A többieket Xakrat lemészároltatta, nem sokkal azután, hogy Flyt-Martec megsebesült Kaler birtokán. Én hívtam őket ide, hogy megvitathassuk, hogyan tovább. – Nem lesz ennek jó vége! – fürkészte a tömeget Landrote. – Ha megtudják, hogy életben maradtam, kivégeznek, önt pedig felelősségre vonják, amiért hazudott nekik. – Jelenleg kisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy felettünk bíráskodjanak. Azt hiszem, végre megértették, hogy Xakrat jelentette mindig is a valós fenyegetést rájuk, nem pedig ön. Most valamennyien az kívánják, bár hallgattak volna rám akkor, és bárcsak ön életben volna, hogy segíthessen rajtuk. – Ezt nem tudhatja biztosan! – ellenkezett a herceg. – Próbáljuk ki! – javasolta Valera. – Menjen oda hozzájuk! Landrote habozott egy kicsit, végignézett barátain, majd ismét a távolban várakozó tanácstagok felé pillantott. Tisztában volt vele, hogyha rátámadnak, esélye sem lenne elmenekülni, s testőrei sem tudnának időben a segítségére sietni. Mégis úgy döntött, lesz ami lesz,

377

bemegy közéjük. Hiszen ha elbújna védelmezői mögé, akkor csak a gyávaságát bizonyítaná, s így sosem fogadnák el uralkodójuknak. Átadta hát Gérardot Valerának, majd leszállt a lováról, és kantárszáron vezetve az állatot elindult a tömeg irányába. Társai távolról követték. Amint meglátták a Charmatia tagjai a hazatérő csapatot, fellelkesülve indultak eléjük. Ám az élen sétáló Vámpír Herceg láttán rémülten hőköltek hátra. Jelenésnek hitték, mert annak esélye, hogy valaki közülük túlélje Morant karóinak döféseit, a nullával volt egyenlő. Landrote elengedte a gyeplőt, és besétált közéjük. A vámpírok gyűrűje pedig összezárult mögötte. – Nem szabadott volna odaengednie! – nyugtalankodott JeanFrancois. – Várjuk ki a végét! – intette türelemre Valera. Martineznek voltak kétségei a végkimenetelt illetően, ezért minden eshetőségre készen, sorba állította a testőröket. A tanácstagok olyan szorosan fogták közre a herceget, hogy azon ismét kezdett úrrá lenni a bezártságérzet. Csodálattal nézegették, s mindenki meg akarta érinteni, hogy megbizonyosodjanak róla, nem káprázatról van szó. – Életben van… – suttogták, s szemeikben fellobbant a remény lángja. Míg végül az egyik itáliai tanácstag – aki a Galedon névre hallgatott – csendet kért, majd mint a tömeg szószólója, kérdőre vonta Landroteot. – Láttuk a holttestét! Megbizonyosodtunk róla, hogy halott! Hogy lehetséges az, hogy… ? – Tetszhalott voltam – vágott közbe a fiatal vámpír. – Valerának és a barátaimnak köszönhetem a felépülésemet, és azt, hogy most itt lehetek. Törvényt szegtek azzal, hogy megmentettek, de ne őket büntessék a kihágásért! Felajánlom az életemet az övékért cserébe. A tanácstagok elképedve dugták össze a fejüket, majd pár perc után újra Galedon szólalt meg. – Félreérti a szándékainkat, felség! Csak azért nem ujjongunk az ön csodás megmenekülésének, mert megviselt és elkeserít minket társaink halála. Tévedtünk Xakrattal kapcsolatban, ahogy önnel kapcsolatban is. S e tévedésért nagy árat fizettünk.

378

– Ha engedjük, hogy Xakrat – ki saját fajtársai vérét ontja – hatalomra kerüljön, vége az évszázados békének! – vette át a szót az a japán vámpírnő, aki a legutóbbi gyűlésen még Landrote bűnösségét bizonygatta. – Vér lepi majd be birtokainkat, mégpedig a saját vérünk! – Varlum árulása ráébresztett minket arra, hogy mennyire ragaszkodtunk időt múlt törvényeinkhez – lépett elő a portugál Meliden. – Valerának igaza volt! Változtatnunk kell rajtuk, s a nemes cél érdekében szemet kell hunynunk a régi sérelmek fölött! – Az Uralkodó Herceg megbocsátott önnek – folytatta Galedon –, most rajtunk a sor. Elejtjük az ön ellen felhozott vádakat, és semmisnek tekintjük az ítéletet. Cserébe viszont azt kérjük, hogy segítsen helyreállítani a békét társadalmunkban. A Charmatia tagjai egyszerre borultak térdre a Vámpír Herceg előtt, aki lassan körbefordulva szemlélte végig a megalázkodó vámpírokat. Majd összefonta karját a mellén, és mozdulatlanságba burkolózott. – Ez a tanács kényszerített száműzetésbe, majd ítélt halálra – szólt rideg közönnyel. – Az életem meneküléssel, bujkálással és állandó harcokkal telt, ahol nem csak a halandókat, de vámpírtársaimat is meg kellett öljem, hogy életben maradhassak. Miből gondolják, hogy megbocsátom idejétmúlt nézeteiket, és elfogadom ajánlatukat? Miből gondolják, hogy én vagyok a megfelelő személy, aki legyőzheti Xakratot? Adjanak rá okot, hogy megtegyem! – Tisztelettel, felség! – emelte rá a tekintetét Galedon. – Talán nem elég bizonyíték az, hogy túlélte a földkerekség legveszedelmesebb és legkegyetlenebb vámpírvadászának támadását? – Ahhoz szerencse is kellett! – legyintett a herceg. – Ez nem szerencse kérdése! Ön olyan különleges képességekkel és erővel bír, amely eddig nemhogy vámpírnak, de Vámpír Hercegnek sem adatott meg. Ez volt az oka, hogy annyira féltünk öntől. Rettegtünk, hogy megdönti Valera hatalmát, és olyan világot akar teremteni, melyre most Xakrat törekszik. Alázatosan kérjük felségedet, hallgassa meg fohászunkat, és legyen a vezérünk! Minden segítséget megkap tőlünk. Hat évet kellene várnia ahhoz, hogy trónra léphessen, de hajlandóak vagyunk megváltoztatni e törvényt. Ha kívánja, és amennyiben Valera is kész lemondani a javára, ez esetben mától ön az Uralkodó Herceg!

379

Landrote bármennyire szerette volna, nem tudta leplezni meglepettségét. Arra számított, hogy Valera egy újabb gyűlés keretében ismét győzködni kényszerül majd őket az igazáról. Még azzal is számolt, hogy esetleg újból bebörtönzik, amíg döntésre jutnak. De hogy térden állva könyörögjenek neki, és egyöntetűen megválasszák vezérüknek, ezt még legmerészebb álmaiban sem remélte. – Elfogadták végre – húzta ki magát a nyeregben Valera. – Hány évtizede várom ezt a pillanatot! – A kérdés csak az, hogy ő hogyan dönt – vélekedett Flyt-Martec, nem titkolt izgatottsággal. – Egyetlen feltételem volna csupán – hangzott Landrote válasza. – Nemrég a gondjaimra bíztak egy halandó fiúgyermeket, azzal a kéréssel, hogy neveljem fel. Nem eshet bántódása! Köztünk fog felnőni, és egyenrangúként tekintünk rá, úgy mintha a fajtársunk volna. – Szokatlan kérés! – emelkedett fel térdeplő helyzetéből Galedon. – A Danamák eddig csak távoli szemlélőink lehettek, de betekintést még egyikük sem nyerhetett az életünkbe. Ám ha a tanács hajlandó kivételt tenni, lehetséges ilyen kompromisszum. A Charmatia késedelem és ellenszavazat nélkül döntött arról, hogy Gérardot befogadják maguk közé, és elismerik fajtársuknak. – Rendben van! – bólintott a vámpírifjú. – Amennyiben egyetértünk, és céljaink közösek, vállalom e megtisztelő feladatot, és elfogadom az Uralkodói címet. A tanácstagok megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Galedon pedig kezet csókolt leendő vezérének. – A beiktatási ceremónia időpontjáról még ráérünk dönteni. Azonban volna itt valaki, akinek vélhetően szeretne a szemébe nézni, mielőtt kivégezzük. Idefele jövet útközben fogtuk el az illetőt. Mondhatni beleszaladt a karjainkba. Eredetileg Valerának szántuk, de… – Morant! – suttogta a herceg indulattal telve. Galedon intésére elővezették a láncra vert, szakadt és koszos ruhát viselő vámpírvadászt. Kinézetéről egyértelműen lerítt, hogy fogva tartói nem bántak vele kíméletesen. Háta véres volt az ostorcsapásoktól, arca fekete a rátapadt sártól. Szánalmas látványt nyújtott, mégsem akadt senki, aki sajnálta volna.

380

Landrote előre lépett és lenézően állta Morant gőgös pillantását. – Úgy tűnik, alábecsültem felségedet! Három karót túlélni… Hm! Minden tiszteletem az öné – s azzal enyhén meghajtotta magát. – Megjegyzem, sejtettem, hogy életben van. Örök szabály, hogy a vámpír csak akkor halott, ha levágják a fejét. Végzetes hiba volt, hogy nem tettük meg! – Az – hagyta helyben Landrote. – Főleg magára nézve. Engedjétek el! – utasította híveit. – Felség! – tört át a tömegen Martinez. – Kétlem, hogy ez jó ötlet volna. Mindjárt lemegy a nap, és akkor ez a gyilkos vérfarkassá változik. – Köszönöm, Martinez! Számoltam vele, de annál jobb. Látni akarom azt a szörnyeteget, aki lemészárolta a családomat. Morant kezéről hamar lekerültek a láncok. A testőrök, a tanácstagok, az udvarhölgyek és a szolgálók óriási kört formáltak a küzdőtér szélén, és izgalommal telve várták, hogy elkezdődjék a párbaj. – Biztos, hogy ezt akarja? – tudakolta Landrote-tól Valera. – Morantt így is úgyis kivégezzük. Nem kell megküzdenie vele. – Csak úgy lesz teljes a bosszúm, és nyugodt a lelkiismeretem, ha magam oltom ki az életét! – felelte a herceg, s levetette az ingét, hogy ne akadályozza a mozgásban. – Higgye el, nem akarom lebeszélni, úgy sem tudnám! De ahogy a Sanchezzel történő összecsapása előtt, most is szeretném figyelmeztetni: Morant-nak nincs veszteni valója, ezért úgy fog harcolni, mint eddig még soha. És ha átváltozik, még veszedelmesebb lesz. Egyetlen karmolásával is megölheti önt, és nem biztos, hogy ezúttal Luena meg tudja mentem az életét. Gondolja meg! – Luena legutóbb is visszahozott a halálból – csókolt kezet a boszorkánynak mosolyogva a fiatal vámpír. – Remélem, most sem hagy cserben. – Azért vigyázz magadra – ölelte meg a lány. – Ne feledd, hogy van egy fiad, akit fel kell nevelned! – Ne tedd!!! – kiáltotta el magát valaki. A herceg megfordult, s mögötte ott állt Nira, hosszú, bordó ruhájában, vállaira omló vörös hajával és könyörgő tekintetével. Landrote-ból egyszeriben eltűnt a vad bosszúszomj. Tekintete ellágyult,

381

s szíve csordultig telt szerelemmel. Szerette volna átölni, megcsókolni, de ha engedi, hogy úrrá legyenek rajta érzelmei, akkor már nem tud kitűzött céljára összpontosítani. így egyetlen szó nélkül hátat fordított neki. Valera kivonta ezüstpengéjű kardját – melynek markolatát a jelképének számító oroszlánfej díszítette – és átnyújtotta Landrote-nak. – Mindannyiunk nevében, fiam! De főleg az enyémben! A herceg megcsókolta a markolatot, majd beállt ellenfele elé. – Csinos szeretői vannak, felség! – vigyorgott Morant a két lány felé pillantva. – A vöröskének is összetörte már a szívét? – Vajon ezüstpengével a hasában is ilyen vidám lesz? – vágott vissza a vámpír. – Kétlem! De a kezembe elfogadnék egyet! Így ugyanis nagyon egyenlőtlennek ígérkezik ez a küzdelem. Valera bólintott, mire Sanchez a vámpírvadász lábához dobta kardját. S amint a nap a dombok mögé hanyatlott, a küzdelem kezdetét vette. A fiatal vámpír külseje ismét jelentős változásokon ment keresztül. Valóságos démon lett belőle, és akként is harcolt. Jól bevált taktikájához híven, először csak védekezett. Jobbra, balra hárította ellenfele kardját, és egyszer sem támadott. Kardcsapás kardcsapást követett, de egyikük sem erőltette meg magát túlságosan. – Miért játszadoznak egymással? – fortyant fel Jean-Francois. – Landrote simán megölhetné. Mire vár? – Arra, hogy Morant átváltozzon! – felelte Valera. – Hiszen ő maga mondta: a szörnyeteggel akar végezni, nem az emberrel. Egyre sűrűsödött a sötétség, s ezzel együtt sokszorozódott a vadász és a vámpír ereje is. Folyamatosan szidalmazták, fenyegették és hergelték egymást. A nézők pedig lehurrogták, kifütyülték és durva szavakkal illették Morant-t, míg leendő vezérüket biztatták, és gyakran megtapsolták elegáns vágásait. Mikor felkelt a hold és szétterülő ezüstös fénye bizonytalan világot vetett a küzdőtérre, a vámpírvadász elérkezettnek látta az időt, hogy átváltozzék. Eldobta a kardját, és lerángatta kesztyűit, melyek addig elrejtették fekete karmait. Felvetette a fejét, és széttárta karjait. Tagjai másodpercek alatt hosszabbodtak meg. Közben letépte magáról a ruháit, ami alól hosszú, sűrű szőrcsimbókok és izomkötegek bukkantak elő.

382

Feje teljesen eltorzult, fogai hegyes agyarakká váltak. Majd az állkapcsa kezdett előre nyúlni, egyre jobban emlékeztetve a farkasok pofájára. Félelmetes volt látni, ahogy levedli emberi mivoltát, és egy két méter magas, veszedelmes fenevaddá alakul át. A vámpírok felmorajlottak, a hölgyek közül pedig sokan elájultak. Már nem Morant a rettenthetetlen vámpírvadász állt előttük, hanem egy kifejlett, mindenre elszánt vérfarkas. Landrote azonnal felismerte benne azt a bestiát, aki Razlat parancsára több mint háromszáz embert ölt meg azon a borzalmas éjszakán. És akkor egyszeriben megelevenedtek előtte szülei arcvonásai. Ez volt az egyetlen, amit mindeddig homály fedett, de most végre tisztán látta őket. Édesanyja mesebeli szépségű asszony volt, édesapja… A vámpír teljesen elképedt, s a váratlan felismerés annyira felkavarta, hogy megfeledkezett minden másról. – Landrote!!! – üvöltötte el magát Flyt-Martec. Mire a herceg felocsúdott, a vérfarkas már előtte állt, és teljes erőből lesújtott rá. Az ütéstől Landrote kezéből kiesett és messzire repült a kard, ő pedig a földre került. Morant ordítva vetette rá magát, ám a vámpír hasba rúgta, majd arrébb vetődött, és ügyesen talpra szökkent. Nira remegve kapaszkodott Valerába, s tágra nyílt szemekkel figyelte a küzdelmet. Szerelmét néha csak centiméterek választották el a méreggel teli karmoktól. Kardja ott feküdt tőle alig pár lépésnyire, de egyszerűen képtelen volt a közelébe jutni, hiszen Morant gondosan ügyelt rá, hogy távol tartsa az ezüstpengétől. Hiába volt meg a vámpírban az elszántság és a bosszúszomj, fegyver nélkül megölni ellenfelét, lehetetlennek bizonyult. Tucatszor egymásnak ugrottak, záporoztak az ütések, rúgások, villogtak a karmok, vicsorogtak a fogak, a tér pedig messze visszhangzott a két ragadozó ordításaitól. Landrote kezdett fáradni, ám ezt egyedül Jean-Francois vette észre. Az összegyűlt vámpírok ordibálásai közepette, az ő hangja volt az egyetlen, amit fia tisztán kivehetően hallott. – Képes vagy rá! – biztatta. – Csak tarts ki! Le tudod győzni!! Ám a következő pillanatban Landrote akkora pofont kapott, amitől megpördült a levegőben, és a földre zuhant. Apja azonnal a segítségére akart sietni, de Flyt-Martec és Martinez visszatartották. – Nem mehet oda! – fogta le hátulról az ír. – A párbajnak szigorú szabályai vannak. Ez csak kettőjükre tartozik!

383

– Képesek lennének végignézni, hogy az a nyomorult végez vele? – A herceg tudja, hogy mit csinál. És azt is, hogy ebben helyzetben egyedül csak önmagára számíthat. Ha közbeavatkozna, avval szégyenbe hozná őt a hívei előtt. Leroy gróf alig bírta türtőztetni magát. A vámpírok sokszor kegyetlennek tűnő törvényeit még mindig nehezére esett megszoknia és elfogadnia. Pedig azokat vámpírvadász múltja miatt is jól ismerte. Landrote épp csak feltápászkodott, már kapta is a következő pofont. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy még mindig nem épült fel teljesen korábbi sérüléseiből. És itt nem csupán az ezüstkarókról volt szó, hanem a közelmúltban átélt eseményekről is. A Maktriana fájdalmas szertartása éppúgy megviselte, mint Jean-Briant halála, s emiatt nem tudta beleadni minden erejét a küzdelembe. Morant súlyos ütése ismét telibe talált, ám ezúttal nem engedte felkelni őt a földről. Teljes súlyával ránehezedett, térdét a vámpírifjú bordái közé vájta, és mancsaival a földhöz szegezte a karjait. A térre azonnal síri csönd borult. Landrote levegőt is alig kapott, olyan bivalyerővel szorította. Majd a vérfarkas kitátotta nyáltól csöpögő száját, és borotvaéles fogait vetélytársa nyakához közelítette. Módjában állt volna végezni vele, de úgy tűnt, egyelőre csak kiélvezi a helyzetet. A vámpír minden izmát megfeszítve küzdött ellene, ám Morant erre válaszul még kegyetlenebbül nyomta térdét az oldalába. A herceg három hangos reccsenést hallott, ami kétséget kizáróan bizonyította, hogy három bordája eltörött. Belenézett a vérfarkas szemébe, és ugyanazt az élvezetet látta benne, mint amit akkor, a családi kúriában is. Morant torkából egyszerre hörgésszerű hang tört fel, és kissé eltorzult, de emberi nyelven beszélni kezdett. – Mielőtt megöllek, megosztok veled egy örömteli hírt! – Miből gondolod, hogy érdekel? – nyögte a vámpír. – Érdekelni fog, ebben biztos lehetsz! – vihogott a vérfarkas. – Egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy Xakrat honnan tud rólad annyi mindent, és hogy miért akart megöletni? Miért áhítozik annyira a trónra? – Ez most beugratós kérdés?

384

– Mindjárt nem lesz ilyen jókedved! Egész addig nem tudtam, ki a megbízóm, amíg vissza nem tértem Skóciába. Találkoztam vele, és felismertem! Ő volt, aki a háttérből a szálakat mozgatta, és tett meg mindent, hogy közben rejtve maradjon a valós kiléte. Úgy gondolta, ha veled kudarcot is vallott, majd Renét felhasználja a továbbiakban, de azzal nem számoltunk, hogy a lányod út közben elszakad tőlem, és csapdába esik. Amúgy a születendő magzat a hasában Fonteray fattya lett volna, ő maga mondta. Összefeküdt vele az első találkozásukkor az istállóban, amíg te a kis grófoddal voltál elfoglalva. De mindez eltörpül Xakrat zsenialitása mellett. Végig az orrodnál fogva vezetett. Elhitette veled, hogy meghalt, pedig élt és virult. – Nem ismerem Xakratot! – kiabálta a vámpír. – Még hogy nem! – vicsorgott Morant. – És ha azt mondom Razlat?! Így már ismerős a név? Landrote tagjai elernyedtek. Nem akart hinni a fülének. – Razlat meghalt! Láttam, ahogy haldoklott… én csuktam le a szemét, én temettem el… Halott!!! – Még mindig nem tanultad meg, fiacskám, hogy csak az a vámpír tekinthető véglegesen halottnak, amelyiknek levágják a fejét, vagy tűzre vetik a testét? Ha egy halhatatlant a földbe temetsz, előbb vagy utóbb újjászületik. Visszatér a régi ereje, sőt erősebb lesz, mint valaha! – Mindez a vérfarkasokra is érvényes? – kérdezte Landrote széles mosollyal az ajkán. – Már csak azért, hogy ne követhessem el még egyszer ugyanezt a hibát. Egy gyors rántással kiszabadította a csuklóját, megragadta Sanchez kardját, ami alig pár centire feküdt csak tőle, és egyetlen suhintással levágta a vérfarkas fejét. A hatalmas test megvonaglott, majd ráborult ellenfelére. A vámpírok üdvrivalgásban törtek ki. Körülvették a győztest, és hamar lehúzták róla Morant megcsonkított tetemét. – Nem karmolt meg? – hajolt fia fölé Jean-Francois. – Nem! Csak eltörte pár bordámat, de érzem, hogy lassan összeforrnak. Luena a biztonság kedvéért azért ellenőrizte, hogy valóban nincs-e a testén karmolásnyom. Amíg vizsgálta, Landrote a balján térdeplő vámpírvezér felé fordította a fejét.

385

– Razlat él! – Súlyos ütést kaphatott a fejére, ha már félre is beszél! Ám jókedve azonnal elszállt, amint védence megosztotta vele mindazt, amit Moranttól hallott. – Ha ez igaz – szólalt meg Flyt-Martec – akkor még inkább óvakodnunk kell tőle. Mert annak a Razlatnak, akit én ismertem, valaha félelmetes hírneve volt. Megfogadta, hogy bosszút áll rajtad, Valera, és nagyon úgy tűnik, hogy még a halál sem állhatja útját. – De most már legalább tudjuk, ki az ellenfelünk, és hogy mit várhatunk tőle – helyeselt az Uralkodó. – Ki nem néztem volna belőle, hogy ilyesmire képes. Nevet változtatni, legyilkoltatni a saját fajtáját, tőrbe csalni egykori tanítványát! Sokra vihette volna, ha a mi oldalunkon áll. De talán még nincs minden veszve. Talán sikerülhet meggyőznöm, hogy tegyen le erről… – Felejtsd el! – mondta az ír vámpír. – Razlat kezéhez vér tapad! És a vért csak vérrel lehet lemosni! Ha összeakadok vele, nem nézem, hogy a testvéred-e vagy sem. Egyikünk meghal, ezt megígérhetem! Valera nem nyitott vitát. Túl sokan voltak körülötte, akik bátyja halálát kívánták. – Nincs komoly bajod! – állapította meg a boszorkánylány. – Köszönöm, Luena! – mondta hálásan Landrote, és már talpon is volt. – Beszélnem kell veled, négyszemközt! – ragadta meg JeanFrancois karját, és már húzta is ki a tömegből. Mikor már nem volt körülöttük senki, szembefordította magával, és a szemébe nézett. – Tényleg te vagy az apám! – Persze, hogy én vagyok! Valerának igaza van: túl nagy ütést kaptál a fejedre. – Semmi bajom! – bizonygatta a herceg. – Amikor Morant átalakult, végre eszembe jutott a szüleim arca. És a valódi apám a megszólalásig úgy nézett ki, mint te. – Szerinted miért? – kacagott fel Jean-Francois. – Honnan tudhatnám? Azt gondoltam, te majd megmagyarázod. – Tudod, már akkor is vámpír voltam! – Cseppet sem vicces! – tette csípőre a kezét Landrote.

386

– Jól van! – adta meg magát a gróf. – Látom, nem vagy tréfás kedvedben. Semmi rendkívüli nincs ebben. Megesik, hogy néha annyira hasonlítunk a nagyapáinkra vagy a dédapáinkra, hogy az már kísérteties. Évek óta hallgatom, hogy mennyire emlékeztetek elhunyt rokonomra. Mellesleg róla neveztek el. Őt is Jean-Francois-nak hívták. Landrote töprengve húzta végig tenyerét a homlokán. – Ezek szerint én a fiad hasonmása vagyok, te pedig az apámé?! Nincs ebben valamiféle boszorkányság? – A természet néha megtréfál minket! – tárta szét a karját a gróf. – De ez, talán, még közelebb hoz minket egymáshoz. Morant tetemét addigra már kivitték a birtokról, és nekiláttak, hogy elföldeljék. Landrote be akarta mutatni egymásnak Jean-Francois-t és Nirát, de a lányt sehol sem találta. – Keres valakit? – kérdezte tőle Valera. – Hol van Nira? – Miért nem vesz egy forró fürdőt, és mossa le magáról Morant szennyes vérét? – nézett végig rajta az Uralkodó. – Tudja, mi a jutalma a párbaj győztesének. Akkor menjen! – Mit vár tőlem? – fintorodott el a herceg. – Engeszteljem ki az Escarta nővéreket? – Azt is megteheti – somolygott a bajuszát pödörgetve Valera. – Bár a fürdőben most csak egyetlen hölgy várja. Persze, csak ha nem túl fáradt, mint a legutóbb. De a helyében – lépett közelebb hozzá –, én nem várakoztatnám meg! Nem kellett kétszer mondania, Landrote egy szempillantás alatt eltűnt a kapualjban. Valera beterelte vendégeit az épületbe, ahol rövidesen hatalmas ünnepség vette kezdetét. S bár pont a díszvendég nem volt jelen, mindenki remekül szórakozott. Minden második szavukkal leendő uralkodójukat éltették és magasztalták. Emelték rá a poharukat, oly gyakran, hogy a köztük sürgölődő szolgálók nem győzték utántölteni kancsóikból a vért. Sokan terveket szövögettek a jövőről, találgatták lesz-e háború, és ha igen, miként arathatnak győzelmet. Az általános hangzavar és jókedv közepette meg is feledkeztek jelenlegi vezérükről. Valera talán soha nem volt még ennyire boldog, arcán mégis a szomorúság barázdái jelentek meg. Úgy döntött, szív egy kis friss

387

levegőt, ezért kiment az udvarház elé, leült a lépcsőre, és onnan szemlélte a messze magasodó hegyek sötét sziluettjét. Majd felemelte a fejét, és fennhangon így szólt: – Nincs egy nyugodt percem magától? Nekem is jár az egyedüllét! – Ha a lakosztályában gyakorolja, úgy igen! – válaszolta Martinez, és letelepedett mellé. – Nem kell már sokáig őriznie! Pár nap múlva Landrote lesz az Uralkodó Herceg. – Jelen pillanatban azonban még ön viseli e címet – erősködött a testőr. – Csak formálisan! – nevetett Valera. – Azok ott bent – mutatott hüvelyk ujjával a háta mögé – nem az én nevemet dicsőítik. Nem számítok már nekik. – Megbocsásson felség, de ön akarta, hogy így legyen! – Ne higgye, hogy meggondoltam magam! Csak nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Négyszáz évig töretlen volt a hatalmam, és most egyszerre vége lett. – Már hogy lenne vége? – ellenkezett Martinez. – Landrote folytatni fogja, amit ön elkezdett. – Igaza lehet. De akkor sem könnyű ezt elfogadni. Ám ha más szemszögből nézzük a dolgot, és visszatekintek arra a tömérdek küzdelemre, amiben részem volt a béke megőrzése érdekében, akkor azt mondom, jobb is így. Büszke vagyok mindarra, amit véghezvittem, azonban be kell látnom, hogy elfáradtam. Az én napom lassacskán lenyugszik, de Landrote-é felkel és fényesebben ragyogja majd be a földet, mint előtte bármely vámpírvezéré. Ezért már érdemes volt ilyen hosszú ideig élni! – Lesz azért még elég dolga felségednek! Az ifjú herceg még tapasztalatlan. Nem lesz képes egyedül megbirkózni ekkora teherrel. – Megígértem, hogy segíteni fogom őt, és állom a szavam – emelkedett fel Valera. – Az uralkodáshoz képest az számomra jutalomüdülés lesz. Martinez szintén felállt, ám nyomban féltérdre is ereszkedett feljebbvalója előtt.

388

– Talán kissé megkésve, de szeretnék bocsánatot kérni öntől franciaországi viselkedésemért. Amikor Landrote haldoklott, és azt kérte öntől, hogy ölje meg, de én nem engedtem… – Ugyan! – legyintett Valera. – Már el is feledtem. De ha ki akar engesztelni, válaszoljon egy kérdésre. Ha választania kellene, hogy kinek az életét mentse meg, az övét vagy az enyémet, kit választana? A testőr merengve nézett fel rá. – Megkísérelném mindkettőjüket… – Nem! – vágott közbe az Uralkodó. – Az igazat! – Őt – válaszolta nagy sokára Martinez. – Én is így gondoltam – mosolyodott el Valera. – És el is várom. Jöjjön, hagyjuk itt ezt a sokaságot! Kedvem támadt egy kis vadászathoz. A Vámpír Herceg ezalatt felkereste az ókori Róma hangulatát idéző fürdőt, de egy teremtett lelket sem talált benne. A medence nagyságú fehér kád csordultig volt töltve meleg vízzel, az egyik padon előre odakészített törülközők sorakoztak. A magasra helyezett ablakon besütött a hold, s tükörképe ott ringatózott a víz színén. Landrote csalódottan indult meg a kijárat felé, de amint a kilincshez nyúlt, hátulról puha karok fonódtak a dereka köré. – Megengedi felség, hogy segítsek a tisztálkodásban? – kérdezte Nira bársonyos hangja. – Örömömre szolgálna! – mosolyodott el a herceg. Kulcsra zárta a fürdő ajtaját, majd megfordult és magához ölelte a csodás szépségű női testet. – Azt hittem, soha többé nem láthatlak viszont! – suttogta könnyezve a vámpírlány, és olyan szorosan fogta magához, mintha az élete függne tőle. – Kérlek, soha többé ne hagyj el… – Most már veled maradok, Nira – túrt bele Landrote a vörös hajzuhatagba. – Nincs, ami elválaszthatna tőled! Szeretlek és feleségül veszlek, ahogy ígértem. Akarod? Lágy mosoly jelent meg a lány ajkai körül. Szerelemtől csillogó piros szemei vágyakozva néztek az imádott férfira. – Akarom. Méghozzá teljes szívemből! De most valami egész másra vágyom…

389

Heves csókok és ölelések közepette szabadították meg egymást ruháiktól, majd Landrote karba kapta kedvesét és bevitte a vízbe. Nira beleült az ölébe, lábaival átkulcsolta a derekát, s szenvedélyük rövidesen vad hullámokat korbácsolt az addig nyugodt víz felszínén. A felkelő nap már a Vámpír Herceg régi lakosztályának baldachinos ágyában találta őket. A sötétítőfüggönyök össze voltak húzva, így a szobára félhomály borult. Nira késő délutánig aludt. Haja szétterült a párnán, combjai kivillantak a takaró alól. Még a szemét sem nyitotta ki, de karjai már szerelmét keresve nyújtózkodtak. Hiába, mert csak az összegyűrt ágynemű bársonyos huzatját tapinthatták. A vámpírlány felpillantott, és ijedten látta, hogy kedvese nincs mellette. Felült és szétnézett a szobában. Landrote az ablaknál állt, résnyire elhúzta a függönyöket, úgy nézett kifelé. Fekete, hosszú haja széles vállaira omlott, szinte teljesen eltakarva az arcát. Nira magára vette köntösét, felkelt és odament hozzá. – Mi a baj? – kérdezte hátulról hozzábújva. – Bánt valami? A herceg mélyet sóhajtott, majd szembefordult választottjával. – Nem tudtam őt megmentem… – suttogta megtörtem – Megesküdtem, hogy megvédem Jean-Briant-t, hogy vigyázok rá, s ehelyett hagytam meghalni… A több napja magába fojtott bánat és fájdalom, amit nem adott ki védence halálakor, végre felszínre tört. Leroskadt a padlóra, és zokogva temette arcát a tenyerébe. Nira átölelte, cirógatta és csókjaival vigasztalta. – Nem tehetsz róla! Ha Jean-Briant nem ugrik eléd, már halott lennél. Még egy folyékony ezüsttel töltött karót nem éltél volna túl. – Mi van, ha mégis… – Nem, szerelmem! – szakította félbe a lány. – Tudom, hogy nehéz, de el kell végre engedned. Ő sem akarná, hogy itt ülj, és miatta keseregj. Rövid, de boldog élete volt, és ezt neked köszönhette. Gyere, feküdjünk vissza! Felsegítette a vámpírifjút, és mindketten bebújtak az ágyba. Landrote Nira ölébe hajtotta a fejét; a leány szelíden simogatta, így próbálva megnyugtatni. Rávette, hogy beszéljen neki Jean-Briant-ról, hiszen ez volt a legjobb módja a lélek megnyugtatásának.

390

A herceg hol sírt, hol nevetett, attól függően, hogy milyen emlék jutott eszébe Danamájáról. Ám hiába volt Nira minden erőfeszítése, társa vigasztalhatatlannak bizonyult. Az este lassan éjszakába fordult, amikor kopogtak a lakosztály ajtaján. Landrote senkit sem akart látni, így a vámpírlány ment ki ajtót nyitni. – Luena akar veled beszélni – tért vissza pár perc múlva. – Azt mondja, fontos. A vámpír letörölte könnyeit, nadrágot húzott és kiment a folyosóra. A boszorkánylány Gérarddal a karján várt rá. A gyermek úgy ordított, ahogy csak a torkán kifért. – Ez nekem nem megy! – panaszkodott Luena. – Egyfolytában sír, és nem akar sem enni, sem aludni. A múltkor is meg tudtad nyugtatni. Talán, ha karba vennéd… Azzal átadta neki a csöppséget. Landrote kicsit ringatta, majd megcsókolta a homlokát és beszélni kezdett hozzá. – Felvered az egész házat, te kis anyaszomorító! Ez bizony nem illik egy grófi sarjhoz. Ha így folytatod, nem leszünk jóban! Pedig, nekünk aztán össze kell fognunk, hogy elhozzuk a békét és a boldogságot erre a háborgó vidékre! S csakúgy, mint az odafelé vezető úton, Gérard egyszerre abbahagyta a sírást. Hüppögött egy darabig, majd föltekintett a vámpírra, és kis kezeit követelődzően előrenyújtva megérintette a Landrote nyakában függő Quangrát. Ez volt az a pillanat, ami végre elfeledtette a Vámpír Herceggel a múltat, és utat nyitott a jövőbe. Jean-Briant lelke, úgy érezte, valóban tovább él Gérardban. Őt látta a kicsi minden mozdulatában, nagy barna szemeiben és nevető arcában. Szívét melegség töltötte meg, és a gyász hirtelen átalakult egy különleges, melengető érzéssé, amit csak most fedezett fel magában, s amit úgy hívnak: apai szeretet. Mert bár ott volt René születésekor, segítette világra jönni, de akkor, semmi ilyesmit nem érzett. – Nálatok jobb helyen lesz – mondta a boszorkány. – Pár nap múlva elkészül az új kunyhóm; ha bármikor szükséged lenne rám, ott megtalálsz. Most elindulok, hogy feltöltsem a készleteimet, de a beiktatásodon újra itt leszek, megígérem.

391

– Mindent köszönök, Luena! – pillantott fel a herceg, de a lány már nem volt sehol. Landrote visszament a lakosztályba, letette az egyik székre a csöppséget, és benyitott a hálószobába, ahol Nira az ágyon ülve várt rá. – Kérni szeretnék valamit… – térdelt le elé a vámpír, és megfogta a kezét. – Mindent hallottam – ismerte be a lány. – A fiúnak anyára van szüksége, és ha megengeded, én boldogan töltöm be e szerepet. Annál is inkább, mivel nekünk nem lehet saját gyerekünk. – Reménykedtem benne, hogy ezt mondod! – hajolt hozzá Landrote, forró csókokkal jutalmazva kedvese orcáját. Majd kiment, behozta a kicsit, és finoman Nira ölébe fektette. – Ő Gérard? – mosolyodott el a vámpírlány. – Igen, Jean-Briant fia. – Most már a miénk, Landrote. A tiéd és az enyém! *** A Vámpír Herceg napokon keresztül tanulta és gyakorolta a beiktatási ceremónia menetére vonatkozó szigorú etikettet. S amint Valera úgy ítélte meg, hogy kellőképp felkészült, kitűzték a neves esemény időpontját. Landrote az azt megelőző éjszakán egyedül indult vadászni. Utoljára tehette meg ezt, hisz attól fogva, hogy átveszi majd a hatalmat, már nem járkálhat szabadon: csak és kizárólag testőrei kíséretében hagyhatja el az udvarházat. Visszament abba az erdőbe, ahol korábban megütköztek Xakrat híveivel. Oly mélyen hatolt a sűrűbe, amennyire csak tudott. Olyan vadra vágyott, mely megkoronázza az eddigieket. Szarvasok kicsiny csoportja legelészett tőle nem messze, ám a szélirány miatt nem érezték a rájuk leselkedő ragadozót, ki zajtalanul, a földön kúszva közelítette meg őket. Majd egy bokor mögé húzódva figyelte a három nőstényt, a két borját és a vezérbikát. A hím hatalmas volt, agancsa szép és terebélyes. A vámpír szemei rátapadtak áldozatára, megfeszítette az izmait, felhúzta az egyik lábát és egy nagymacska ügyességével és gyorsaságával kitört rejtekhelyéről. Még mielőtt az állatok felocsúdhattak volna, egyetlen ütéssel leterítette a vezérüket. A többiek

392

megugrottak, és egy pillanattal később már árkon-bokron túl jártak. A herceg pedig hozzálátott megérdemelt lakomájához. Fogait belevájta az állat nyakába, és szívni kezdte annak édeskés, meleg vérét. Mihelyt a szarvas magához tért, útjára engedte. Landrote ezután kóborolt még egy kicsit, majd lefeküdt az avarba, és ellazította tagjait. A bőrén érezte az avar simogatását, hallgatta a lombok suttogását és az éj misztikus hangjait. Nehéz volt elfogadnia, hogy vége az évtizedekig tartó magánynak, melyet úgy szeretett, s melyre még mindig nagyon vágyott. De azután elhatározta, hogy ezen az éjszakán kizárólag a vadon nyugalmának adja át magát. Gyönyörű emlékeket felidézve élvezte ki függetlenségének utolsó perceit, és bár tudta, hogy most maga mögött hagyja élete egy fontos szakaszát, mégis, valamiféle magasztos öröm kerítette hatalmába, amiért most itt lehet, és eggyé válhat a természettel. Bár még nem kelt fel a nap, a madarak csivitelése figyelmeztette, hogy ideje visszamennie. A búcsú, persze, nem örökre szól, de az elkövetkezendő években még kilátása sem lehet arra, hogy még egyszer megismételhesse az elmúlt éjszakát. A birtokhatáron Martinez várt rá, ő kísérte be az udvarházba, és innentől kezdve egy lépést sem tehetett nélküle. Valera védelmét pedig a továbbiakban Sanchez látta el. Landrote egyenesen a fürdőbe ment, ahol átesett egy kötelező rituális fürdetésen. Hagyományaik szerint ugyanis a leendő uralkodónak meg kell tisztulnia korábbi élete szennyétől. Ez volt a szertartás első lépése, ahol legalább tíz udvarhölgy sürgölődött körülötte. Levetkőztették, majd nagy odafigyeléssel lemosdatták. Már egyáltalán nem volt zavarban előttük, mi több, kifejezetten jól érezte magát kényeztető karjaik közt, és egyre közelebb engedte őket magához. A hölgyek pedig meg is tettek mindent, hogy a kedvében járjanak. Mikor elkészültek, megtörülgették, kifésülték a haját és felöltöztették. Ugyanazt a díszes ruhaegyüttest adták rá, mint amit az álarcosbálon viselt – természetesen jelen helyzetben az álarc nem szolgált kiegészítőként. Miután felvette aranyhímzéssel szegélyezett, derékban szűk, fekete kabátját, és összekötötte a haját, kiment az előcsarnokba, ahol Martinez és egy tucat testőr várta. Furcsa volt látni, hogy nem vörös, hanem fekete egyenruhát viselnek. Ingüket a szívük fölött ezüstszín, tőrt markoló holló díszítette, ám derekukra – Landrote kifejezett kérésére,

393

mellyel Valera felé tett gesztust – vörös övét kötöttek, minek két vége combközépig ért. A testőrkapitány mélyen meghajolt a herceg előtt, majd kitárta előtte a gyűlésterem kétszárnyú ajtaját. Odabent a teljes Charmatia várt rá félkört formálva. De ott voltak azok is, kik szívéhez a legközelebb álltak: Nira, Jean-Francois, Luena, Flyt-Martec és a testőrgárda minden tagja. Valera a terem közepén állt, a hatalmas aranyozott C betűn. Landrote elindult felé, s mikor odaért hozzá, letérdelt előtte. A vámpírvezér szigorú tekintettel nyújtotta a kezét, amit védence előbb a homlokához érintett, majd megcsókolt, végül fölegyenesedett. Valera kivonta a kardját, s életében először rajta volt a sor, hogy térdre ereszkedjék. Szemeit a földre szegezte, fegyverét két kezébe fogta, és felnyújtotta Landrote-nak. – Kardom az igazság nevében aratott győzelmeket. Szolgálja önt olyan hűséggel, ahogyan engem szolgált! Birtokom, hatalmam, életem és vérem mostantól felségedé! A herceg átvette tőle az ezüstpengét, majd előrenyújtotta bal kezét, amit Valera a homlokához érintett és megcsókolt. – Egyetlen esetről van csak tudomásunk – szólalt meg a fiatal vámpír amikor az Uralkodó Herceg önként adta át hatalmát egy hasonló szertartás keretében. Akkor a Vámpír Herceg száműzetésre ítélte őt, s többé nem hallottak felőle. Én azonban arra kérem, maradjon továbbra is mellettem, és adja át tapasztalatait, hogy megvédelmezhessem fajunkat! – Alázattal elfogadom! – válaszolta Valera, majd felállt és meghajolt előtte – Szigorú tanára leszek ám! – tette hozzá halkan, úgy, hogy csak ők ketten hallották. – Tudom! – mosolyodott el Landrote. A Charmatia tagjai, a testőrök, de még barátai is egyenként járultak a színe elé, s térdet hajtva esküdtek hűséget neki. Az egész ceremónia legalább két órán át tartott, s amikor vége lett, Landrote-nak más vágya sem volt, minthogy elfoglalja új lakosztályát, melyben előzőleg Valera lakott, és amit most ígéretéhez híven a rendelkezésére bocsátott. Épp elhagyni készült a termet, mikor a volt vámpírvezér és FlytMartec két oldalról belekaroltak. – Hová olyan sietősen? – kérdezte Valera. – Az alattvalói már várják, felség! – súgta a fülébe az ír vámpír.

394

– Az alattvalóim? – vonta össze a szemöldökét a herceg. – Hiszen… mindenki jelen volt a beiktatáson. – Azt hiszi? – pillantott rá lelkesen Valera. Ekkor kinyílott az udvarház kapuja, a vámpírifjú kilépett rajta, és a szája tátva maradt a látványtól. A nap vörös sugarai előbukkantak a hegyek mögül, és beragyogták a birtokot. A birtokot, amelyet az épülettől a kopár dombokig vámpírok végeláthatatlan tömege borított be, s akiknek hangos üdvrivalgása csakúgy visszhangzott a hegyek között. Landrote szeme könnybe lábadt, amint végigtekintett rajtuk. Hihetetlen volt számára, hogy ez a rengeteg vámpír elfogadta vezérének, és most ily kitörő örömmel ünneplik a trónra lépését. Megmagyarázhatatlan, szívszorító érzés volt, amit sosem felejtett el. Élete legszebb napfelkeltéjén, több ezer torok kiabálta egyszerre a nevét, és éltette őt, az Uralkodó Herceget.

395

Tartalom I A zöld köd

4

Franciaország

5

Fréderic Fonteray

10

Kolosszomidák

16

Az Őrangyal

23

A vámpír titka

50

A Vámpír Herceg története

73

A halálos ítélet

88

II Spanyol éjszakák

119

A párbaj

120

Emlékek

149

Sötét szárnyak

202

A Charmatia

239

III Vér és végzet

268

A halál tőrei

269

A zöld köt titka

300

A családi címer

323

A Maktriana

340

A titkos szoba

357

Napfelkelte

373