Gabriel Liiceanu. A gyűlöleltről

Gabriel Liiceanu

A gyűlöleltről

Gabriel Liiceanu

A gyűlöleltről

Orpheusz Kiadó Budapest, 2014

A kötet a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg.

Fordította: Karácsonyi Zsolt

A fordítás a következő kiadás alapján készült: Despre ură. Humanitas, București, 2008

© Humanitas, 2006 © Orpheusz Kiadó 2014 Hungarian translation © Karácsonyi Zsolt, 2014

Ezen oldalak, akárcsak A hazugságról szövege egy Microsoft konferenciának köszönhetőek, amelyen 2007 április 19-én adtam elő Marosvásárhelyen. Azon a reggelen, miközben a Petru Maior Egyetem aulájában az „eredendő bűnről”, a gyűlölet geneológiájáról, az értelmiségiekről és a gyűlöletről beszéltem, az ország parlamentjében megindult a Románia elnökének felfüggesztését célzó procedúra. Azzal kezdtem az előadást: nem lehet teljesen véletlen, hogy éppen akkor és ott hangzik el: „1990 márciusában a gyűlölet az utcákon táncolt az önök városában, és miközben beszélünk, ugyanezt teszi Románia parlamenti padjain. Nehéz elképzelni ennél jobb helyet és időpontot, ha a gyűlöletről akarunk beszélni. Ez a beszéd itt és most intellektuális és szimbolikus módszere a gyűlölettől való megszabadulásnak. Azáltal, hogy egyszerűen csak megértjük működését.” Az igazság az, hogy nem véletlenül jutottam el e témához. Romániában az elmúlt hat évtizedben folyamatosan és változatos formákban jelentkezik a gyűlölet. A kommunista Romániában a gyűlölet kétirányú volt:

5

lentről felfele és fentről lefele tartó. A gyűlölet elvi kérdés lett. Fentről lefele: mert egyértelmű volt, hogy vezetői lenézték és gyűlölték egy olyan ország népességét amelyet nem tartották képesnek a szabadságra, és amelyet kizárólag hazugsággal és terrorral irányítottak. Elvi kérdéssé vált lentről felfele is, attól fogva, hogy a vezetőket erőszakkal szavaztatták meg, és a választás színjátéknak bizonyult. Majd amikor minderről megfeledkeztek és a kommunista rendszer „örökkévaló lett”, a mindennapos megaláztatás vált a gyűlölet forrásásává. Infantilissé tettek mindenkit azzal, hogy az életünket alkotó gesztusok sorát a lehet – nem lehet ellentétpárja határozta meg. Ezt mondhattad, de azt nem, ezt láthattad, de azt nem, volt amit ehettél, volt amit nem, ennyire vagy nem ennyire szaporodhattál, és csak annyit vagy nem annyit szórakozhattál. Negyvenöt frusztrációban, nyomorban és félelemben eltelt év a gyűlölet terévé alakította Romániát. A gyűlölet, mint aktív érzelem - az igazat megvallva csak a lakosság egy részénél volt tényleg az, annál, amelynek még voltak közösségi érzései – legalábbis részben, magyarázhatja Ceușescu bukását. Az elmúlt 17 évben, „az 1989-es decemberi forradalom” óta, a dolgok megváltoztak, de az a gyűlöletmennyiség, ami a román társadalom szervezetében felgyülemlett, úgy látszik egyben maradt, sőt, egyre több változatban jelenik meg. Először is, teljesen lélektani alapról szemlélve, az adott körülmények között,

6

amikor a kreativitás forrásai felszínre törhetnek, hogy valaki mennyire sikeres, azt az emiatt keletkező gyűlölet mennyisége határozza meg. A gyűlölet tehát a siker egyik tünetévé vált. A dolgok odáig fajultak, hogy az emberek a gyűlölet iránti „rajongásból” képesek bármit megcselekedni, még a te cselekvőképességed megszűntetése árán is (még akkor is ha emiatt együtt vesztenek veled), csak nehogy dicsőség és a közönség elismerése fogja körül neved. Így jutunk el az „öngyilkos gyűlöletig”, amelytől a csapattárs inkább elgáncsol ha kell, csak nehogy te rúgd be a győztes gólt. Másrészt, társadalmi szinten, úgy tűnik, hogy a 45 év kommunizmusból eredő gyűlölet kimeríthetetlen. Gyűlölnek azok, akik megállapítják, hogy az életüket és sorsukat tönkretevők azt akarják, miután megőrizték helyeiket, funkcióikat és a hatalom atribútumait, hogy ismét ők, ugyancsak ők, a megnyomorítók irányítsák az életeket és sorsokat az új társadalomban is. Utóbbiak a maguk során, gyűlölik mindazokat, akik megkérdőjelezik és veszélyeztetik privilégiumaikat, bűntelenségüket és hatalmukat, fel-feltörő, többé vagy kevésbé szervezett felháborodásaikkal és tüntetéseikkel. Mindezeket figyelembe véve úgy láttam, hogy nagyonis időszerű a gyűlöletről való elmélkedés, mert a megértett dolgok sokkal könnyebben uralhatóak. Ugyanakkor igencsak különös megállapítani, hogy a modern gondolkodás milyen kevés figyelmet szentelt egy olyan kérdéskörnek, amely a modernitás sajátos

7

vonása – a XIX. század végétől az emberiség történetét négy gyűlöletfajta időszakonként, egyszerre vagy felváltva lezajló kitörése jellemzi: az osztálygyűlöleté, a faji, a nemzeti és a vallási gyűlöleté. Az a gondolkodó aki a legmesszebb ment a gyűlöletnek a modern társadalomra gyakorolt hatása és az értelmiséghez való viszonyának vonatkozásában – Julien Benda volt. La trahison des clercs (Az írástudók árulása) című, 1928-ban megjelent könyvének1 feledésbe merülése, ha ugyan nem szisztematikusan hagyták figyelmen kívül, semmi mással nem magyarázható a bűnös vállalások évszázadában, csak eggyel: benne az értelmiségiek többsége kénytelen volt egy számára korántsem kedvező énképpel szembesülni. Az a vád éri őket, hogy a „politikai szenvedélyek” kedvéért lemondtak örök hivatásukról: arról, hogy időktől függetlenül az igazat, a jót, az igazsságosságot védelmezzék. Könyve megírásakor Benda előtt még nem vonult el, mint előttünk, retrospektíven, a XX. századi történelem atrocitásainak képsora. Annál meglepőbb az írás előrejelző jellegű elemzése. Ezen oldalak tulajdonképpen Benda könyvének központi gondolatára épülnek: „Évszázadunk lesz majd a politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésének százada.” Előadásom szövegében arra törekedtem, hogy tágabban értelmezzem e gondolatot, szembeállítva a gyűlölettel 1

Julien Benda: Az írástudók árulása. (Rónai Mihály András fordítása) Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1997.

8

és az eredendő bűnnel, ami Káin sajátja, hogy Benda nyomdokai haladva, meg is mutassam, milyen végtelenül hatékonyabb a modern gyűlölet működése a bibliaihoz képest, amely, mert ideológiai vértezet nélkül való volt, nem változtathatta át neutronbombává az embert, pontosabban, André Glucksmann szavaival élve „emberi bombává”. Ez a gyűlölettel töltött bomba a legrobbanékonyabb elképzelhető „anyag”, az elmúlt évszázadban több mint százmillió embert ölt meg, és a jelek szerint, korántsem csökkent gyilkolási pontenciálja. A „gyűlöletbomba”, amit emberi szenvedélyekből hoznak létre és ideológiával látnak el, valószínűleg az egyetlen „globális fegyver”, az egyetlen, amellyel az emberi faj komoly nehézségeket okozhat magának. Végezetül, látni akartam azt is, milyen a gyűlölethez való viszonya az értelmiségnek az 1989 utáni Romániában: mennyire áll távol, miután kijutott a kommunizmusból, saját örök hivatásától, milyen körülmények között léphet ki ma a nyilvánosság terébe, anélkül, hogy ezáltal rögtön részesévé ne válna „a gyűlölet intellektuális megszervezésének”?

9

I. Mi a gyűlölet? Felbontások és meghatározások

1. A felindulásból és a válaszként létrejövő gyűlölet

Létezik többfajta gyűlölet? És ha igen, melyik válfajáról beszélünk ma? Érdekes, hogy ha a gyűlöletről szólunk, mindenkinek az a „rút” jut eszébe, amely hosszasan kitenyésztett frusztrációk, irigységek és lelkiismeretfurdalások miatt tör elő belőlünk. És ha képes vagy egy ennyire lealacsonyító érzelemre, bárki kész elítélni. De vajon egyazon dolog-e azért gyűlölni valakit mert, mondjuk olyan a kinézete amilyen, vagy nagyobb háza van mint neked, vagy pedig azért, mert mondjuk megölte a gyermekedet és megnyomorította életed? Egyazon dolog „halálosan” gyűlölni valakit (ami néha azt jelenti, hogy tényleg meg is ölöd), azért amilyen, és azért a rosszért, amit veled tett és amellyel romba döntötte létezésedet? Nagyon jól tudom, hogy egy olyan vallás mint a kereszténység, azt fogja mondani: bűn minden gyűlölet és egy jó keresztény nem gyűlölhet senkit és semmit. Irigységből, de az elszenvedett rossz miatt sem. Az igazi keresztény számára nem marad más, mint imádkozni azért, aki gyűlöl és azért, aki előbbi-

13

nek rosszat tett. „Imádkozzatok Sándor testvérért...”. Imádkozzatok a győztesért, a hóhérért, azért, akinek hatalma van, és rosszra használja fel. Mert, aki gyűlöletből tesz rosszat neked, az széttépi önmagát is. És azt kell szánnod, nem igaz? aki széttépi önmagát, és nem azt, aki megkarmolódott... Szánnunk kell őt, aki legyűrt bennünket és rosszat tett nekünk. Ő a nagy megkínzott, a nagy elveszett. „A napokban találkoztam az utcán azzal, aki Jilava-n hallgatott ki. Azt mondta, hogy betegnyugdíjazták. Szélhűdést kapott. Húzta az egyik lábát. Hogy egy kis plusz jövedelemhez jusson, egy dohányboltban vállalt munkát. És én? Olvastam, írtam, éppen akkor jelent meg a Búcsú Goethétől...” Remélem felismerték azt a személyt, aki elméleti síkon fogalmazta meg, tíz év kényszerlakhely és hat év börtön után, ezt a hozzáállást: Constantin Noicáról van szó. Szerinte, amikor a nagy végelszámolás megtörténik, a hóhér a nagy vesztes. Így tehát, szánjuk a hóhért. „Sajnáljuk meg” őt. Az áldozat, bármennyire is megkínozzák, bármennyire is megcsonkítják, boldogul valahogy. Sőt, ha megölik, akkor is akad majd valaki, aki megbocsájt a nevében. A Karamazov testvérek Lázadás fejezetében Iván elmagyarázza Aljosának, miért nem tud megbékélni a végső harmónia keresztény eszméjével, mely szerint egy szép napon, amikor „megnyílnak a Mennyek kapui” és „az isteni ítélet megnyilatkozik”, az iszonyú

14

szenvedés, amely az embereket kíséri történelmük során, értelmet nyer, az áldozatok és a hóhérok megölelik egymást az általános megbocsátás körtáncában. Iván nem tartja ezt természetesnek. Mert senki a világon, senki, mondja ő, nem bocsáthat meg a hóhérnak, aki megkínozta és megölte áldozatát. Ahhoz, hogy a végső harmónia uralkodhasson, meg kell előzze a kompenzáció, másfajta mint a bosszú (mert az úgysem hozhatja helyre a kínok közt meghalók sorsát). „Az emberek iránti szeretetből”, mondja Iván, nem fogadhatom el sem a végső megbocsájtást, sem azt, hogy valaki megbocsájthat az áldozat nevében, még akkor sem, ha ez a valaki a megkínzott és megölt gyermek édesanyja. – Na igen, válaszolja Aljosa, mégis van valaki, aki nem része, de mégis alászállt e világba és „feláldozta ártatlan vérét mindekniért és mindenért”, aki megkapta a teljes megbocsátás jogát és erejét. Ez a valaki Jézus Krisztus. – A teljes keresztény erkölcs benne foglaltatik ebben az egyetlen Dosztojevszkij oldalban, és ezen erkölcs szerint a gyűlölet bármely fajtája feloldódik a szeret és a megbocsájtás óceánjában, ami egyszerre születik meg a végtelenül szenvedő Fiúban megtestesülő Istennel. Csakhogy esetünkben másról van szó, mint a keresztény erkölcsben megjelenő gyűlölet kérdéséről. Azt javasoltam: vegyük észre „a nem lehet gyűlölni” episztemológiai kettősségét. Azt jelenti: nem irigykedhetsz, hogy ezáltal eljuss a gyűlölethez? Vagy azt

15

jelenti: nem válaszolhatsz a más által okozott rosszra? E két kérdéssel szembesítve a „nem lehet gyűlölni” formula arra kötelez bennünket, hogy megkülönböztessük a „felindulásból” származó gyűlöletet a „válaszként” létrejövőtől, mert az elsőnek lélektani indokai vannak, és nem erkölcsiek, míg a másodiknak vannak lélektani és erkölcsi indokai is. Egy ember meggyűlöli a másikat: olyan erények miatt amelyekkel ő nem rendelkezik, vagy olyan jóval erősebb képességek okán, amelyekkel mindketten rendelkeznek, mint: inteligencia, szépség, gazdagság, tehetség, siker, szerencse, stb. Mert gyűlöli, rosszat akar neki. Ez a rossz nem válasz valami gesztusra, amelyet a meggyűlölt tett azzal szemben, aki gyűlöli. Ez esetben a gyűlölet „tisztán” és egyértelműen attól ered, aki eredendő módon gyűlöl. Aki egyedül van gyűlöletével. Mert nem találja előzményét a gyűlölt gesztusában vagy cselekedetében, gyűlölete a „felindulás gyűlölete”. A gyűlölt a gyűlölő passzív áldozata. Arra figyel fel, hogy „a derült égből” ér hozzá a gyűlölet. Nem mondható el róla: azért, hogy gyűlöljék „összehozott” volna valamit az ellen, aki gyűlöli, a másik gyűlöletéről tudomást szerezve nem is érti miért gyűlölik. A gyűlölet, amit elvisel, az a nem-előidézett, eredendő gyűlölet. Az általa elviselt gyűlölet csakis pszichológiai síkon jön létre. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy, akit gyűlölnek, az nem is ismeri „gyűlölőjét”. Márpedig az a gyűlölet, amelynek nincs köze a gyűlölt semmiféle

16

tettéhez vagy gesztusához, lényegét tekintve teljesen erkölcstelen. Olyan értelemben erkölcstelen, hogy nincs semmiféle erkölcsi megalapozottsága. A napvilágnál (és nem a gyűlölő lelkiismeretfurdalástól hosszasan gyötört lelkének éjszakájában) gonoszsága a maga tökéletes indokolatlanságában jelenik meg. Egy ember a másik által ellene elkövetett rossz miatt kezdi el gyűlölni a másikat. Úgy tekinti, hogy a rossz, amire vágyik – vagy, amit előidéz – jogos válasz az elszenvedett rosszra. A kívánt vagy előidézett rossz ebben az esetben a „válaszként létrejövő gyűlölet” kifejeződéseként születik meg: aki gyűlöl, egy kívülről érkező, „a felindulás gyűlöletéből” előtörő gesztus nevében cselekszik, amit neki kellett elviselni. Ahhoz, hogy gyűlöljön, előbb gyűlöltnek kell lennie, és szenvednie kell az eredendő gyűlölet miatt. Gyűlölete valami meghatározottra ad választ, és az, akit előbbi gyűlöl, tudatában van az előidézett rossznak, képesen arra, hogy bizonyos határok között fel is vállalja a rossz bűnét. A „felindulás gyűlöletével” ellentétben, a „válaszként létrejövő gyűlöletben” egy történet körvonalazódik: a gyűlölt és „gyűlölője” ismerik egymást, sorsuk keresztezi egymást, és a kölcsönös gyűlölettel határozzák meg önmagukat. A „válaszként létrejövő gyűlölet”, megpróbál újra egyensúlyt teremteni a világban, ezért morálisan igazolt gyűlölet. Az elkövetkezőkben folyamatosan szem előtt tartjuk a „felindulás gyűlöletét”, a túlcsorduló, spontán,

17

eredendő, a talán minden létezőben jelenlevő léttelenség mélységeiben létrejövő gyűlöletet, ami határhelyzetben, a létrejövés által elégül ki. Habár a„válaszként létrejövő gyűlöletet” ismerem jobban, mágis a másikat választom, mert ez a gyűlölet alakítja a történelmet, és mert ez az, amitől az évszázadok során, miként látni fogjuk, a rossz elburjánzott az emberiségben.

18

2. Az emberi lény „lelki hőfokáról”

A gyűlöletről, ahányszor csak beszéltek róla, általában a szeretettel összekapcsolva tették. Nem csak a preszokratikus Empedoklész helyezte a világot a Szeretet (Philia) és a Gyűlölet (Neikos) mechanikájának alapjai­ ra, amelyek egymást váltják a világ irányításában, de még a modern gondolkodók is, legyen szó akár a feno­ menológus Max Schelerrről2 vagy Ortega y Gassetről3. Csak úgy tudtak beszélni a szeretetről vagy a gyűlöletről, hogy egymásban tükröztették őket. Nyilvánvaló, hogy az emberi lélek gondolkodásból, akaratból és éryelmekből összeálló térképén a szeretet és a gyűlölet az érzelmek vidékének egyik sajátos területén helyezkedik el: a szenvedélyekén. A szenvedélyek végső felfokozottságig, a paroxizmus formájáig jutó érzelmek. Doron és Parot Pszichológiai szótárában4, a szenvedélyt úgy határozzák meg 2 3 4

Max Scheler: Wesen und Formen der Sympathie. Franke, Bern, 1973, 150-258. o Ortega y Gasset: A szerelemről. Gilicze Gábor fordítása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991., 21-28. o. Roland Doron – Françoise Parot: Dicționar de psihologie, Humanitas, București, 2006., 572.o. (trad. din franceză Natalia Cernățeanu ș.a.).

19

mint „az energia folyamatos mozgásban tartása egy cél elérése érdekében, amit nem árnyékolhat be semmiféle sikertelenség vagy meghazudtolás”, a francia pszichológia klasszikusa, Théodule Ribot5 pedig azt mondja, hogy a szenvedély, azt jelenti érzelmeknek mint a kényszerképzet az elmének. Azonban Ortega y Gasset az, aki észrevételezte, hogy a gondolkodástól és az akarattól eltérően, amelyek minden hőfoktól mentesek (egy matematikai tétel bizonyítása például csak az elme hidegségét mozgósítja), míg a szenvedélyek az emberi lény „lelki hőfokát” biztosítják6. Ortega beszélt a „más és más érzelmi hőfokokról” amelyek a szenvedélyeknél megfigyelhetőek, és e hőfokokat kiterjesztette az egyénekről a nemzetekre, megemlítve „Görögország hűvösségét”, a „romatikus Európa tüzességét”7. Azonban biztos, hogy csakis a szenvedélyek képesek felgerjeszteni a lelket, lázas állapotba hozni azt, csak a szenvedélyek eredményezhetik a platóni mania-t, az istenektől érkező „szent őrületet”, ami képes arra, hogy a teremtés vagy a pusztítás végletes gesztusait hozza elő az emberi lényből8. A Jelenésekben, a Jánoson keresztül Jézus által a hét nyugat kisázsiai Egyháznak (keresztény gyülekezet5 6 7 8

Uo. José Ortega y Gasset: A szerelemről. Gilicze Gábor fordítása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 26. o. Uo, 27. o. A szent őrület négy formájáról lásd Platón, Phaidrosz, 244 a – 245 c.

20

nek) küldött üzenetek egyikében, a szellemi halál a bizonytalan, középszerű hőmérséklettel egyenlő, azzal, ami „langyos”, chliarós („tepidus” a latinban), vagyis se „hideg”, zestós („frigidus”), se „meleg”, psychrós („calidus”). És aki csak „langyos”, azt nem fogadja be a Lélek, hanem „kiveti szájából” (emethenai ek tou stómatos mōu, „evomere ex ore meo”): „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból.” (Jelenések, 3, 16-17.)9 Elmondhatnánk tehát, hogy ha a szeretet olyan forró mint a „tűzben kipróbált arany” (Jelenések, 3, 18), akkor a gyűlölet a sötét tűz, az emberi szellem komor forrongása. 9 A Tyihonnál fejezetben (Sztavrogin gyónása), amely lezárja Dosztojevszkij Ördögökjét, ez a rész a Jelenésekből képezi a herceg és a szerzetes közötti beszélgetés tárgyát. Tyihon kitart amellett, hogy a szenvedélyes kiállás bármely radikális változata (legyen az akár az ördögben való hit, vagy az ateista fanatizmusa) inkább elfogadható, mint a középszerű érzelem és a gesztus, ami képtelen eljutni a határokig. „Önt meghökkentette – mondja Sztavroginnak –, hogy a Bárány jobban szereti a hideget, mint a csak a lágymeleget...” (Lásd: F. M. Dosztojevszkij: Ördögök. Jelenkor, Pécs, 2005, 447.o. A ford.) Sztavrogin drámája, és közvetett módon, gyónása sikertelenségének oka éppen az, hogy képtelen végighaladni az úton egy adott irányba, hogy a szenvedély középszerű hőfokára ítéltetett, a „lágymelegre”. Érdekes, ahogy a „lágymeleg” kérdése újra felbukkan Cioran és Noica publicisztikájában a ’40-es években, a „román polgár” képességeinek hiányára vontakozóan, hogy – egyértelműen „lágymelegként” – nem tud a „metanoia”, a belső erőszaktétel, egy nagymérvű belső változás által ráállni Románia arculatának radikális színeváltozása felé vezető útra. A „lágymelegek” bűne, hogy a cselekvésképtelenség és a középszerűség megpecsételte Románia történelmét és sorsát.

21

3. A szeretet és a gyűlölet, mint a másikkal való találkozásra adott érzelmi válasz. A szeretetképtelenségből születő gyűlölet Egész életünk során, anélkül, hogy tudnánk, a többiekhez hasonlítjuk magunkat. Milyen helyet foglalok el a világban azokhoz viszonyítva, akiket utamba hoz az élet? Vagy, miért ne, azokhoz viszonyítva, akik nem élnek már, de akik ugyanazon a szakterületen hoztak lére valamit, amelyben én is dolgozom? Az élőkhöz hasonlítjuk magunkat, a halottakhoz, sőt, abban a pillanatban, hogy az utókorba vetítjük önmagunkat, azokhoz is, akik majd utánunk jönnek.10 Amíg, Heidegger szavaival élve a Mitsein, az „együttlét”, vagy az „egymássallét”, Miteinandersein, röviden a „mindennapiság létmódjában” vagyunk, folyamatosan tükröződünk egymásban. A § 27-nél a Lét és Időben Heidegger az „akárki-önmagá”-ról (Manselbst) a határozatlanról (Man) és a „mindennapi önmagá”-ról (alltägliches Selbstsein) beszél, arról a szok10 Max Scheler „az egyén másokkal való értékösszehasonlítását” tekintette az ellenérzés forrásának. V.ö.: „Max Scheler a așezat „compararea valorică a propriei persoane cu alții” la originea resentimentului.” Lásd: Max Scheler: Omul resentimentului, Editura Trei, Bucureşti, 1998, p. 40, trad. din germană Radu Gabriel Pârvu. Ediția a II-a, Editura Humanitas, București, 2007.

22

ványos arcról, amelyet valamennyien megkapunk a mindennapok során, amennyiben átvesszük a többiek gesztusait, elhatározásait, ízlését, gondolkodás- és cselekvésmódját. Életünk tulajdonképpen folyamatos megfertőződés, amely a többiekhez való állandó „dörgölőzés” útjának eredménye, melynek végén ott vár ránk annak a robot-képe, akik mi magunk vagyunk a hétköznapokban. Csakhogy az állandó egységesítési folyamat és a közép felé irányuló kiegyenlítés együtt jár azzal a folyamattal amit Heidegger „távolságtartás”-nak (Abständigkeit) nevez. Miként különböztetem meg önmagamat másoktól? Ez a versenyhelyzetből fakadó kényszer a mi eredetiséget nélkülöző aggodalmaink egyik formája, a „bukásé” mely által a mindennapi lét nem-autentikusságába jutok. Mert a „távolságtartás” kényszeres aggodalma nem egy olyan egyéniségé, aki leszűkíti lehetőségei terét egy autentikus én elérése érdekében, hanem olyané, aki tisztátalan előnyre akar szert tenni a mindennapi lét harcmezején. A Dasein – mondja Heidegger – „e távolság miatt érzett gond következtében – maga számára is rejtetten – nyugtalankodik”11. És a „távolság miatt érzett gond” vagy úgy nyilvánul meg, hogy megpróbálom behozni lemaradásomat, ha a többiek mögé kerültem, vagy – ha a többiek fölé kerültem – úgy, hogy igyekszem megtartani ezt a távolságot. 11

Heidegger, Martin: Lét és idő. Osiris, Budapest, 2007, 153. o.

23

Ha rávetítem az „egzisztenciális állapotot” a gyűlölet és szeretet kérdéskörére, látnom kell miként viselkedem, amikor be kell hoznom egy adott távolságot, és a másikhoz kell hasonlítanom önmagamat; meg kell állapítanom, hogy olyan kvalitásokkal nézek szembe, amelyek a sajátjaimat meghaladják; vagy az összehasonlítás során az enyéimmel egyenlő kvalitású embert találok, és nem tudom alárendelt helyzetben tartani. A két „távolságtartó” egzisztenciális helyzetnek, kétfajta érzelmi megoldás felel meg: vagy csodálom a velem egy szinten vagy felettem levőt, és megszeretem; vagy mélységesen irígylem és meggyűlölöm végül. Az egyenlővel vagy a magasabb helyzetűvel való találkozás vagy szeretettel ér véget, miután áthaladt a csodálaton, vagy gyűlölettel, miután az irígységen haladt át. Csak a Mitsein-ként működő Dasein paraméterei között terjeszkedhet a gyűlölet, és csakis akkor, ha a távolságtartás váltója nem irányít bennünket érzelmileg már a kezdet kezdetén a szeretet felé. A Túl jón és rosszonban (§173) Nietzsche pontosan és tömören fogalmazta meg: „Az ember nem gyűlöl, amíg még lebecsül, csak ha már magával egyenlőnek vagy magánál többre becsül.” Érdekes az a mód, ahogy Goethe a „távolságtartás” heideggeri kérdésének nyitjára rálel a szeretet irányában. Szerinte: „A másik különleges adottságai elől nincs más menekvés csak a szeretet”. Goethe azt sugallja, hogy „inkább megéri” szeretni, és a „menekvés” ebben az esetben,

24

természetesen a gyűlölet poklából történik. Ebből az következik, hogy a gyűlölet nem hódíthat teret, csak valamely érzelmi fogyatékosság esetén, amikor valaki alapjában képtelen megoldani a távolságtartásnak a szeretet felé hajló egzisztenciális helyzetét. Röviden: a gyűlölet a szeretni képtelenségből születik, habár lélek-gazdasági szempontból egyértelmű, hogy a szeretet, mint megoldás „inkább megéri”, mint a gyűlölet. Érdekes Scheler megjegyzése, hogy a másikkal való találkozás érzelmi feloldását igen gyakran előzi meg egyfajta hozzáállásbeli dadogás vagy érzelmi bizonytalanság, egy olyan pillanat, amelyben az érzelmi kötődés és távolságtartás keresztútjánál, habozunk a követendő irány megválasztásánál. „A jeles emberek életében mindig vannak kritikus időszakok, amikor a szeretetre való hajlandóság és az azok iránti irígység, akiket jelentős képességeik miatt kénytelenek elismerni, egyszerre tör rájuk, még bizonytalanul, és csak később gyökeresedik meg egyik vagy a másik.”12 Tulajdonképpen, leegyszerűsítve elmondhatjuk, hogy a „jó” és a „rossz” természetek közötti választás mindig a másikkal való összehasonlítás végén történik meg: a jók csodálják és szeretik azt, aki egyenlő velük, vagy magasabbrendű, a rosszak irigykednek és gyűlölnek. 12

„Există întotdeauna în viața oamenilor însemnați perioade critice în care intenția de dragoste și invidia față de alții, pe care trebuie să-i aprecieze datorită marilor calități, îi copleșesc alternativ, într-un mod încă labil, și abia mai târziu se fixează una sau alta.” – Max Scheler, id. mű. 40. o.

25

Szükségszerűen meg kell legyen bennem a „szeretetre való szándék”, hogy örülhessek más sikerének, és lényegemet tekintve kell nyitottnak lennem a gyűlöletre ahhoz, hogy örüljek más sikertelenségének. Egy atomizált és ellenségeskedésekkel terhelt közösségben, ahol a csodálat tűnőfélben van, ha valaki sikeres, azt már nem lehet pozitív fogalmakkal értékelni. Ilyen körülmények között a gyűlölet automatikusan válik a siker szimptómájává. Másként szólva: gyűlölnek, tehát létezel. A tiltott ajtóban megjegyzést tettem ebben az értelemben, ami ahelyett, hogy az idő múlásával veszített volna időszerűségéből, egyre „aktuálisabbá” válik: „Minél nagyobb a téged körülkerítő gyűlölet, annél jobban körvonalazódik életed értelme. [...] Az igazság az, hogy jól, teljesen és változatosan csak azokban a társadalmakban élnek, ahol sokat gyűlölnek. A boldogság elválaszthatatlan a gyűlölettől, amit keltesz vele, és attól a megnyugtató gondolattól, hogy cselekedeteddel igazságosan csaptál oda. Ilyen értelemben Romániában jól élnek. Ha igaz az, hogy bármely „halálos gyűlölet” valakinek a győzelmével szembesül végül, akkor nálunk könnyen elérhetsz az apoteózisig: minden napon lesz valaki, aki halálosan gyűlöl azért, amit teszel és minden nap kézügyben lévő győzelemmé lesz ezáltal.”13 13

Gabriel Liiceanu: Uşa interzisă (A tiltott ajtó). Humanitas, Bucureşti, 2002., 346. o

26

4. A gyűlölet létrejötte a genetikai rablás és a státuszrombolás mechanizmusa által

A képességet, amit szeretnék megszerezni, a másikban fedezem fel. A siker, amit szeretnék elérni, valaki másé. Másé a sors, amelyre vágytam. Úgy tekintem, hogy elrabolták tőlem azt a képességet, sikert, sorsot. Gyűlölöm azt, aki részesül belőlük, attól a pillanattól, hogy szerintem csak egyszerű véletlen okán nem lett az enyém mind. A tény, hogy hevesen vágyakozom utánuk, éppen elegendő érv ahhoz, hogy úgy érezzem, eltulajdonították tőlem, és jogomban áll gyűlölni azt, aki „helyettem” birtokolja őket. Valóságos szakadék tátong a gyűlölt személy képességeihez, sikeréhez vagy sorsához való látszólagos (képzelgések által történő) közeledés és aközött, hogy mindezek tulajdonképpen nincsenek is birtokomban. Nem a saját gazdasági tehetetlenségem kérdéskörével foglalkozom, ami saját lehetőségeim határain alapszik, hanem a „kozmikus” igazságtalansággal, amelyet összekötök e lehetőségekkel, és ami a következő kérdés formáját ölti: „miért ő és miért nem én?”, hogy aztán kibővítsem a fogalmakat eredendően összekeverő kérdéssel: „ő” miért nem „én”? avagy „én” miért nem vagyok „ő”? Paradoxon,

27

hogy akárcsak a szerelem esetében, felmerül a teljes egyesülés szükségessége. Csakhogy, míg a szerelem olyan egybeolvadást feltételez, amely saját lényem felajánlása által történik meg, amely peremhelyzetben akár a másik által történő felfalatást is magában foglalja a másik lényének megőrzése, gyarapodása vagy megmentése érdekében, a gyűlölet esetében, ami a genetikai rablás és a státuszrombolás fantazmáiból születik, a tét a másik egyoldalú felfalásában rejlik, a bennem történő megsemmisítésében, azzal az egyetlen céllal, hogy megtörténjen az átirányítás és a létrablás, saját létezésem alátámasztása érdekében. Gyűlölöm a másikat, amiért úgy van, ahogy van, és én nem; azért szívom magamba, hogy ő legyek. Megszűntetem mint létezőt, hogy önmagamban hozzam létre. Ez esetben a gyűlölet valósággal önálló fajáról van szó, amelynek semmi köze az eredendő gyűlölethez, amelyről Ortega y Gasset beszél, amikor megemlíti a tárgy teljes körülvételét, úgy a szerelem, mind a gyűlölet esetében. Valóban, ha mindkettő folyamatosan körül is veszi tárgyát, annak eredménye e két esetben teljesen ellentétes. Miközben a szerelem „otthonos, meleg légkört teremt”, és nem egyéb, mint róla való gondoskodás, a gyűlölet ugyanolyan hévvel „az idegenség légkörével veszi körül” és pusztulásra szánja. Míg a szerelem védelmez, támogat és a létezésbe emel, a gyűlölet „gondolatban megöl” és „elvben meg-

28

semmisít”14. Míg a szerelem az egyesülés (kon-junktív) jele határozza meg, a gyűlöletet az elválasztás (a disz-junkció) és a szakadék szimbolizmusa határozza meg. Ebből ered a gyűlölet olyan meghatározása, mely szerint „ha csak képletesen is, de öl és semmivé tesz, s nem is egyszeri aktussal, mert gyűlölni annyi, mint szüntelenül ölni...”15. Ortega y Gasset a gyűlölet tárgyának szimbolikus meggyilkolására gondolt, és a gyilkosság megismétlésének elképzelt útvonalára. Látni fogjuk, hogy a XX. századnak miként sikerült ezt a gyűlöletet kísérő virtuális gyilkosságot valóságossá alakítani, és ugyanakkor elérni a gyűlölet véget nem érően ismétlődő gyilkosságok általi kielégítését.

14 15

Ortega y Gasset: Id. mű, 28.o. Ortega y Gasset: Uo.

29

II. A spontán (műveletlen) gyűlölettől a művelt (tanult) és kiművelt gyűlöletig. Gyűlölet és ideológia

1. Káin és Ábel A spontán gyűlölet és a gyilkosság

Káin, Ádám és Éva idősebb fia földműves. Ábel, a testvére, pásztor. Mindketten „étel-áldozatot” hoznak Istennek: Káin a „föld gyümölcséből”, Ábel „az ő juhainak első fajzásából”. De Isten „nem tekinte” Káin áldozatára, míg Ábelének örült. Káin „haragra gerjede és fejét lecsüggeszté”. Kihívta testvérét a mezőre, megölte és eltemette. Isten látszólag nem veszi észre a gyilkosságot, de mert nem látja Ábelt, megkérdezi Káint: „Hol van Ábel a te atyádfia?” Káin válasza nem nélkülözi az arcátlanságot: „Nem tudom, avagy őrzője vagyok-é én az én atyámfiának?” Ismét úgy tűnik, hogy Isten nem látja a Káin által eltemetett holttestet, azonban hallja a „vér hangját”, az Ábelét, amely „kiált énhozzám a földről”. A bűntetés, amit Káin kap, az Isten átka: „Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből (...) bujdosó és vándorló légy a földön”. Káin megismétli Isten szavait, kiegészítve azokat saját értelemezésével, inkább csak azért, hogy lássa, jól értette-e az átkot és a büntetést, amit az maga után von. Értelmezése három irányba indul el: a) „a

33

te színed elől el kell rejtőznöm”; b) „bujdosó és vándorló leszek a földön”; c) „akárki talál reám, megöl engemet”. Ami annak a lehetőségét illeti, hogy megöli „akárki talál reá”, Isten megnyugtatja és megígéri, hogy „aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.” A történet utolsó epizódja pedig ez: „És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.” Feleséget vett magának, és volt egy fia Hénoch. Épített egy várat és a fiáról nevezte el. Több különös, vagy nehezen érthető részlet is van ebben a bibliai epizódban (Teremtés 4, 1-17). Az első, minden kétséget kizáróan, az, ami Kain irigységét, a gyűlöletét és végül a gyilkosságot eredményezi. Mi készteti arra Istent, hogy elfogadja Ábel áldozatát, de Káinét nem? Miért tesz különbséget a két áldozat között? A válasz a megkülönböztetésre nem kereshető az Isten „ízlésében”, vagyis a hús-áldozat kedvelésében (az Ábel által felajánlott juhokban), szemben a növényi áldozattal („a föld ajándékai”, amelyeket Káin áldoz), hanem kizárólag az áldozó belső állapotával: milyen lelkiállapotban van az áldozás pillanatában? Úgy tűnik ez irányba tartanak Isten Káinhoz intézett szavai is (amelyek némiképpen igazolni akarják a kétfajta áldozat közötti különbségtételt), amikor meglátja a haragot annak arcán: „Miért vagy haragos, és miért horgasztod le a fejed? Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel a fejed? De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e

34

az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?” (Teremtés, 4, 6-7). Úgy tűnik Isten felfedezi Káin lényében a hajlandóságot a rosszra és a bűnre (mintha a bűn leselkedne rá) és éppen ezért az ő áldozatának, az Ő szemében nincs ugyanakkora belső fedezete, mint amekkorával Ábelé bír. Nem az áldozat minősége itt a kérdés, vagy az élelemé (húsevés a növényevéssel szemben), hanem a személy, aki bemutatja azt. Egyébként, ami a továbbiakban lezajlik – Ábel mezőre hívása és megölése – igazolja a tényt, hogy Káin hexis-ében, a lényét összetevők belső elrendezésében a rossz és a bűn uralkodik. Eme „készsége” okán képes Káin elkövetni a gyilkosságot. Azonban a leglenyűgözőbb dolog az, ami „Isten arcára” vonatkozik (Teremtés, 4, 14)16, és értelmezése által úgy hiszem lejuthatunk ahoz a különleges kérdéshez, amelyet ez a bibliai epizód feszeget, az, ami tulajdonképpen a legiszonyúbb „esemény” az emberi faj történetében: az első gyilkosság. Ugyancsak ez, remélhetőleg, választ ad arra is: „miként lehetséges a gyilkosság?” Isten átkát hallva Káin siránkozik a büntetés szigorúsága miatt: „Túl nagy a büntetésem ahhoz – mondja ő –, hogy el tudjam viselni; lám ma elűztél a föld színéről és el kell rejtőznöm előled...” Káin elrejtőzése elsősorban 16

A Szent István Társulat féle fordításban: „el kell takarodnom színed elől” A bibliai idézeteknél az előbbi mellett a Károli-féle fordítást használtam, attól függően, hogy melyik magyar változat állt közelebb a román fordításhoz. A ford.

35

azt feltételezi, hogy a gyilkosság elkövetéséig ő láthatta Isten arcát és, hogy a gyilkosság elkövetése után, Káin és utódai nem láthatják már azt, csak a halál árán. Amikor Jákób viaskodik „az Úr angyalával” (tulajdonképpen magával Istennel), a harc végén, amelyben győzedelmeskedik, elnyerve egyúttal Isten áldását is, a harc helyét Penuelnek („Isten arcának”) nevezi el, „mert színről színre láttam Istent és életben maradtam” (Teremtés, 32, 30). Mózessel Isten úgy beszél, hogy „felhőoszlop” formájában ereszkedik le a sátra bejáratához (Kivonulás, 33, 9-10), habár a következő vers azt mondja, hogy az „Úr szemtől szemben beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél” (33, 11). Habár kétségtelen, hogy in praesentia esete ez, Isten nem mutatja meg arcát és a beszélgetés teljes időtartama alatt megőrzi „felhőoszlop” formájú travesztijét. Éppen ezért a párbeszéd végén Mózes arra kéri, hogy mutatkozzon meg teljességében („Hadd lássam meg dicsőségedet.” – 33, 18), Isten pedig válaszol: „arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon”. Azonban a következő lehetőséget ajánlja fel neki: „Nézd, itt mellettem van hely, állj ide a sziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, a szikla mélyedésébe teszlek és kezemmel befödlek, amíg elvonulok előtted. Ha visszavonom a kezemet, hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod” (33, 21-23). Mindenképpen világos, hogy az Isten arca előli elrejtőzés a bűnt kíséri: aki bűnt követett el, már nem

36

méltó arra, hogy megjelenjen Isten előtt, mert bűnössé lett „el kell bújdosnia az Úr színe elől”. Másfelől, az elrejtőzés a bűn elismerése annak részéről, aki a bűnt elkövette, a szégyenét és lelkiismeret furdalását fejezi ki. Ugyanígy tett, emlékezzünk vissza, Ádám és Éva, miután ettek a tiltott fáról, a jó és a rossz tudásának fájáról: „Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között.” (Teremtés, 3, 8). Épp ellentétesen azzal, amikor a személyes szeplőtelenség tudata és Isten parancsolataival való teljes egyezés van jelen, mint Dávid imádságának esetében, a 17. Zsoltárban, ahol megjelenik a gondolat, hogy Isten arca meglátható: a hívő annyira tisztának érzi magát, hogy meggyőződése: láthatná Isten arcát, anélkül, hogy meghalna („Tekinteted ítélkezzék fölöttem, hiszen szemed az igazságot nézi! Ha szívemet megvizsgálod és éjjelente kifürkészed, s ha tűzben kipróbálsz is, nem lelsz hamisságot bennem. Nem vétkezik a szám, mint emberek szoktak, ajkaidnak szavait megtartottam. [...]Ám én igazságban meglátom színedet, s arcod fog betölteni, ha fölébredek.” (Zsoltárok, 17, 2-3, 15). Amikor pedig Jób úgy találja, hogy igazságtalanság érte („Mekkorák lehetnek bűneim, hibáim?”), Istent kérdi, mi az oka annak, hogy elfordítja arcát: „Miért rejted el arcodat előlem, miért veszel olybá, mint ellenségedet?” (Jób, 13, 24)

37

A dolgok ilyetén állása szerint, Isten arcának tétje kivételes a Káin epizódban. Egészen az ember teremtéséig vezet, ami, ne feledjük, az isteni önutánzás momentuma: Isten saját képére és hasonlatosságára teremti az embert. („„Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.” […] Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.” – Teremtés, 1, 26-27) Mindezekből az következik, hogy minden ember felismeri önmagát Isten előtt és egymás előtt. A felismerés értelmében felebarátok ők. Más alkalommal17 ezt a jelenséget az isteni tranzitivitásának neveztem: Isten átadja arcát az Ő teremtményének, és így minden ember meglátja az ő arcát a másikban, és a másik arcában ismer önmagára. Egyenlő a másikkal és mindketten egyenlőek Isten színe előtt, az isteni arc tranzitivitásának elve szerint. Éppen ezért, a gyilkosság egyben öngyilkosság (felebarátomban gyilkolom meg önmagam) és Isten meggyilkolása is, akivel, az arc által olvadok egybe. Káin gyilkossága „kozmikus” mert elrontja a Teremtés harmóniáját. Káin megtöri a Teremtés tökéletes egységét, törést teremt: már nem ismeri fel önmagával azonosként testvérét, az azonos arc alapján, amit Isten mindkettejünek átadott. A két áldozat megméretése után, a felebarát eltűnik, 17

Gabriel Liiceanu: Declaraţie de iubire (Szerelmi vallomás). Humanitas, Bucureşti, 2001, 155-160. o., Jurnal de pe marginea unei gropi comune (Napló egy tömegsír szélénél) c. fejezet.

38

és Káin Ábelt előbb másként fogja fel (a bennsejében növekvő irígység miatt), majd ellentétként (méltón a gyűlöletre), végül ellenségként, mint legfőbb versenytársat Isten előtt, tehát megölésre méltón. Mert Isten arcát ölte meg testvérében, Ábelben, Káin már nem állhat meg „az Úr színe előtt”. Hogy megnyíljon az út a gyilkosság előtt, „valaminek” Káin szemében meg kell gyengülnie, az Ábelhez való hasonlóságának, „testvériségüknek”. „Valami” levegőbe kell röpítse a tranzitivitás elvét, ami az ember megteremtésének alapja volt. Ez a „valami” olyan nagy hatóerejű kell legyen, annyira jelentős, hogy megakadályozza Káint Ábel fel-ismerésében, és abban, hogy önmagát benne ismerje fel. Ez a „valami” a gyűlölet, ami forró háborgásával elhomályosítja a tisztánlátást. A gyűlölet uralma alá kerülve Káin már nem lát, és a tranzitivitás értelmében nem látja önmagát sem. Isten, amikor megbünteti és megtiltja, hogy megjelenjen színe előtt, nem tesz egyebet, arra az állapotra ítéli, amelyet Káin a gyűlölet által el is ért már: a vakságra. Ugyanarra a vakságra, ami nem engedi, hogy a többi emberben saját arcát ismerje fel, tehát testvérét és felebarátját, csakis a mást, a különbözőt, az idegent és az ellenséget, akiket ettől fogva gyűlölni kell, sőt, akár meg is ölni. Az emberi faj történelme egy gyilkossággal kezdődik: Ádám és Éva elsőszülöttje megöli testvérét. Káin az irígység-gyűlölet-gyilkosság útvonalat hagyja

39

utódaira. Az útvonal tehát készen áll, véglegesen részévé válik a faj örökségének, s habár a gyilkosság a legtámadóbb jellegű dolog a világon (attól fogva, hogy általa az ember legfőbb vagyonát tiporják el – éppen az ént, ami lényegét tekintve sajátja), megismételhető, szörnyűsége tompítható, éppen a tény által, hogy íme: megtörténhetett; megtörtént, és e pillanattól az első példa erejével sugároz, és bármikor lehet folyamodni hozzá, mert mostantól fogva része „a kérdés alapjainak”. Másként szólva azért, mert az ember gyilkos is lehet. Éppen azért mert szabad, tehát nyitva áll előtte a jó és a rossz közötti választás lehetősége: az ember ölhet. Ádám és Éva, az isteni parancsolatot megszegve hozzák elő a választás kérdését. Káin, a nagyobbik fiú a rossz pártján indul el. Mert hamarosan továbblépünk a gyűlölet XX. századi metamorfózisai felé, jó ha összefoglaljuk és rendszerezzük Káin gyűlöletének jellemvonásait, és a gyilkosság következményeit, akármilyen különösnek tűnhetnek is első látásra – éppen egyszerűségük és mögöttes tartalmuk miatt. Íme, tehát: 1. Mindenek előtt észre kell vennünk, hogy Káin gyűlölete személyes. (Lehet másként?, sietünk feltenni a kérdést. Vajon létezik „személytelen gyűlölet”? Hamarosan látni fogjuk milyen módon.) Káin ismeri Ábelt és gyűlölete felé és csakis felé irányul, és pontosan az az irigység hozza

40

létre, amit Káinnak okoz a tény, hogy testvére áldozatát jobban fogadja Isten, mint az övét. 2. Káin gyűlölete egy spontán, negatív szenvedély. Káin előre kigondolja a gyilkosságot, de nem szervezi, rendszerezi vagy értelmezi a gyűlöletet. 3. Tiszta irígységből fakad (Ábel áldozatának jó fogadtatásából), ami haraggá fokozódik és aztán kiürül (kielégül) a gyilkosságban. 4. Ez a gyilkosság valami rossz. Isten annak is értékeli, és elkövetője is tudja tettéről, hogy rossz dolog. 5. Mert „valami rossz” a gyilkosság bűnhődést feltételez. Káin átok alá kerül, megszégyenítik és megbüntetik azzal, hogy elűzik az Éden vidékéről és számára tilos az Isten „színe elé kerülni”. 6. A gyilkosság visszahat Káinra, mert el kell viselnie a büntetést, és a szenvedést, amit az okoz. Feltételezhetjük, hogy a tettes lelkében szégyent ébreszt („El kell rejtőznöm színed elől”), miért is ne? Habár a szöveg nem engedi, hogy lássuk a tett miatt érzett lelkifurdalást. Ilyen formában jelenik meg az eredendő gyűlölet és a határai is. Amelyeket nagyon komolyan kell venni. Például a szeretettől eltérően, amelynél a kielégülés végtelenül sokszorosítható egyazon tárgy körén belül, a gyűlölet eredeti, káini formájában nem „teljesülhet” ki abszolút mértékben, csak egyetlen esetben, a gyil-

41

kosság pillanatában. A teljes kielégülés ez esetben tárgyának eltűnését jelenti, függetlenül attól, hogy a gyűlölt személy természetesen érkező, nem kiprovokált halál által, vagy pedig a fenti forgatókönyvben vázolt megggyilkolása által tűnik-e el. A gyűlölet fő behatároltságát az jelenti, hogy a gyűlölt személyt csak egyetlen egyszer lehet megölni, és ami ennél is rosszabb, a gyűlölet, mint szenvedély kialszik, tárgya megszűnésének pillanatában. Ráadásul a gyűlölet kisugárzását a közösségben, akárcsak a gyilkosságot, ami következhet belőle, negatívan ítélhetik meg. A szeretet cselekedeteitől eltérően, a gyilkosság, mint gyűlöletből elkövetett tett, büntetést von maga után, bosszút, az elkövető elszigetelését, elűzését, esetleg szégyent és vezeklést. A gyilkolás klasszikusai, Medeeától és Klitemnésztrától egészen Macbethig és Szmerdjakovig, különböző mértékben és eltérő hangsúlyokkal, de a káini típusú eredendő gyűlölet modelljét követik. Mind úgy gyilkolnak, hogy tudják miként ítélik meg tettüket, mindannyian felvállalják a megvetettség kockázatát, az átkot, a büntetést. Egyeseknek közülük a gyilkosság olyan teherré válik, amit nem tudnak végig-vinni. Az őrület, a lelkiismeretfurdalás, a katasztrófa végül életük és világuk középpontjába kerül. Van-e történelme a gyűlöletnek? Kiléphet-e saját medréből, fejlődhet-e, szert tud-e tenni új vonásokra, vagy miért ne, talán radikális változásokon is átmehet?

42

Például legyőzheti a behatárolt kielégülés fogyatékosságát, ebben az értelemben is egyenlővé válva a szeretettel? Léteznek tehát az emberi szenvedélyek fejlődésének olyan útjai, amelyek a gyűlöletnek és a belőle eredő gyűlöletnek eddig nem is sejtett „fejlődési” lehetőségeket biztosítanak? Az emberi faj kénytelen volt megvárni a XIX. század végét, hogy az eredendő gyűlölet „hiányosságait” – a behatárolt kielégülést, az egyirányúságot, a bünetést, a megvetést, a szenvedést vagy épp a lelkifurdalást – kiküszöböljék és azok ellentéteivel helyettesítsék. Meg kellett várni, hogy a gyűlölet tiszteletre méltó szenvedéllyé váljon, hogy az emberölés elveszítse gyászos auráját, és ugyanakkor megszabaduljon a teljes menettől, ami ilyenkor kísérni szokta – a bűn eszméjétől, a lelkifurdalástól, a büntetéstől. Milyen csodás részlet hiányzott ahhoz, hogy mindez megtörténhessen? Ahhoz, hogy a gyűlölet – negatív történelmének végén – pozitívvá alakulhasson át?

43

2. A gyűlölet metamorfózisai a XX. században. A művelt és kiművelt gyűlölet. Ideológia és gyűlölet

Miért gyűlölj primitíven és spontán módon, olyan he­ vülettől hajtva, ami úgy jelenik meg benned, mint az éjszaka folyamán a gondozatlan föld szerencséje és sze­ széje miatt felbukkanó gaz? Amit Marx-szal egy időben fedez fel a XIX. század vége, az az, hogy a gyűlölet megszervezhető. Másként szólva, indukálható, alátámasztható, magyarázható, elméletileg kifejthető, adott céllal, programmal előzetesen ellátott és szisztematikusan felhasználható. Mindez akkor történhet meg, ha Káin zavarodott gyűlöletét egy ideológia keretezi. Attól a pillanattól történelmi büszkeség és tudományos légkör veszi körül. A gyűlöletet kísérő gyilkosság pedig megnemesül attól a pillanattól, hogy célja a sokaság, sőt, akár az egész emberiség boldogsága. Az üres gyűlölet annyira hatékony mint az íj és a nyíl, mint egy olyan flinta, amivel csak egyszer lőhetünk. Ideológiával ellátva már ismétlőfegyverré válik. Említettem, hogy Julien Benda az, aki 1928-ban arról beszélt: a gyűlölet „politikai szenvedéllyé” alakult át és a „tökélyről”, amelyet a politikai szenvedély elér, amikor „doktrínák hálózatával” látják el. Ben-

44

da mondja ki azt az emlékezetes mondatot, amelynek figyelmen kívül hagyása napjainkban több mint gyanús, ha figyelembe vesszük, hogy mindaz, ami leírása pillanatától történt, nem tesz egyebet csak alátámasztja e mondat jelentőségét: „Századunk valóban úgy lesz egykor emlékezetes, mint a politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésének százada”18 Mit jelent ez? És milyen változásokat eredményez a gyűlölet szerkezetében és megnyilatkozási módjaiban, a gyűlölet „intellektuális megszervezése”? Julien Benda észrevételezi, hogy e dolog nem véletlenül vált lehetségessé a XIX. század második felében, ugyanis akkoriban Európában három jelentős dolog történik. Először is a történelem felszínén három gyűlölettípus jelenik meg, amelyek könnyen felvehetik a „politikai szenvedély” formáját: az osztálygyűlölet, a faji és a nemzeti gyűlölet. És mindhárom megtalálja egy-egy nemzeten belül a maga kiemelkedő teoretikusait, olyan embereket, akik képesek „intellektuálisan megszervezni” azt. Másodszor, politikaivá válva, ezek a „szenvedélyek” feltételezik emberek nagyobb tömegének berántását örvényeikbe, amit a „tömegek lázadásaként” Ortega y Gasset által leírt19 jelenség tesz lehetővé (ami nem más, mint a népességtömörülések megjelenése a világ felszínén és az együtt érzékelés és 18 19

Benda, Julien: Az írástudók árulása. (Rónai Mihály András fordítása). Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1997. 109.o Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. (Scholz László fordítása) Pont Könyvkereskedés, Budapest, 1995.

45

érzés sajátos módjának a felbukkanása). Éppen ebben az időszakban írja Benda a könyvét. Végül, a sajtó fejlődését, mint az „emberi szenvedélyek kultiválásának” eszközét20 kell említenünk, ami nélkül a vélemények alakítása a szenvedélyek megszervezése által nem is lett volna lehetséges. Julien Benda két egymást követő fejezetben részletesen taglalja azt, hogy egyszer már „egyetemessé” válva (mindenki gyűlöl valamit: az osztály, a faj, a nemzet, vagy mindhárom szintjén21), a politikai szenvedélyek, és különösen a gyűlölet, ezek „kiterjedésében” és „mélységében” tökéletesedik. Az elkövetkezőkben, a gyűlölet két XX. századi jellemvonására szorítkozom, hogy jelezzem azt az elemet, mely által a gyűlölet intellektuális megszervezése működésbe lép, egy fogalmat, amelyet Benda csak mellékesen használ, de ami még nem érte el teljesen jelentőségét, amikor Benda közölte munkáját – az ideológiát22. 20 21 22

Benda.... 95. o Lásd: Julien Benda, id. mű, 87. o. Úgy képezve az elemzés tárgyát, mint propagandisztikus céloknak alávetett politikai perspektívájú részrehajlás és a partizánakció, az ideológia fogalma csak Karl Mannheim, Ideology and Utopia. An Introduction to the Sociology of Knowledge című munkájában jelenik meg (Harcourt, Brace and World, New York, 1936; németből fordította: Louis Wirth és Edward Shils. – Magyarul, lásd: Mannheim Károly: Ideológia és utópia. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1996. A ford.). Továbbá megemlíteném a diktatúra és a totalitarizmus közötti különbség kifinomult elemzését, éppen az ideológia fogalmának a megjelenésére alapozva, Adrian Oprescu cikkében – Dictatură și totalitarism, revista 22, nr. 50, 22-27 decembrie, anul II, 1991 és nr. 51, 28 decembrie – 2 ianuarie, anul III, 1992.

46

a. A gyűlölet személytelenné válik Attól a pillanattól, hogy a tömegek az Ortega y Gasset által leírt módon megjelennek a történelem színpadán, az érzékenység „kollektivizálódik”. Érdekes az, hogy három különböző kultúrából érkező, de egymástól elenyésző távolságra megírt (vagy megjelentetett) könyv – a Lét és idő (Heidegger), A tömegek lázadása (Ortega y Gasset) és Az írástudók árulása (Benda) – egymástól függetlenül hívja fel a figyelmet (még ha különböző elméleti eszközökkel is) egyazon jelenségre: a személytelenségre. A tény, hogy egymástól ugyan különbözően, de ugyanolyan típusú ítéleteket kezdünk közvetíteni, hogy egyforma lesz az ízlésünk és egyformán érzünk (mintha egyetlen, láthatatlan és konkrétan be nem határolható központból irányítanának bennünket), már nem csak egyszerű megállapítások de elmélyült elemzések tárgya is lesz. Heideggernél a két másik szerzőtől eltérően, úgy tűnik, hogy a jelenség nem egy adott korszakon belül zajlik, sőt: része az emberi lény felépítésének. Másként szólva, felfedi az autentikus én elvesztésének módozatait, attól a pillanattól, hogy az emberi Dasein kénytelen a hétköznapok és a nyilvánosság terének egységesítő hangsúlyai közepette működni. Említettem már, hogy Heidegger a das Man szóval határozta meg az ilyen ember állapotát, aki a nagy együttélési formák magukba szívnak és elveszíti

47

saját arcát. Ez a különös szó egy határozatlan névmás man főnevesítésével jött létre (a franciában: on; a román nyelv, mert nem rendelkezik harmadik számú határozatlan névmással, a se visszaható névmást használja: csinálom, mondom, stb.) A Das Man azon gesztusok irányító központja, amelyek egyformák, a hátterükben álló személytől függetlenül. Heidegger észrevette, hogy az ember személytelenség-tára leginkább az olyan szerkezetekben fejezhető ki, amelyekben az alany határozatlan névmás: man sagt, man macht, man hört, man liest. Tehát: (leggyakrabban ezt) mondják, (általában ezt és ezt) csinálják, (leginkább ezt) hallják, (ezt és ezt az újságot vagy általában az x fajta könyvet) olvassák. A Das Man tehát az az arctalan szereplő, akire rátalálhatunk mindannyiunkban, amennyiben valamennyien megismételjük mindenki gesztusát. Das Man, tehát röviden a „határozatlan” valaki. Amikor azt mondjuk, hogy a gyűlölet határozatlanná, személytelenné vált, tulajdonképpen két dolgot mondunk. Az első a gyűlölő szubjektumra figyel. Nem egyedül gyűlöl, hanem csoportban: gyűlölnek, az (egyféleképpen) éreznek egy fajtájaként. Megjelenik a gyűlölethez kötődő Man: man haßt. Így jutunk el, Benda szavaival élve oda, ahol egy „homogénebb szenvedélytömeget is alkotnak, amelyben az egyéni érzésmódok eltűnnek és amelyben az összesség lelkesedése mindinkább egyetlen színben lobog”. És: „A politikai szenvedélyek ma már elérkeztek – s ép-

48

pen szenvedély mivoltukban érkeztek el – a fegyelem gyakorlatához; valamennyi, még az érzés legmélyén is, mintha parancsszóra várna.”23 A másik dolog, amire utalunk, amikor kijelentjük, hogy a gyűlölet személytelenné vált, az a gyűlölet tárgya. Már nem egy körülhatárolt személyt gyűlölnek, hanem egy adott kategóriát képviselő személyt. Egy összefogaló állapotot gyűlölnek, a kategorizáló-magyarázó mintet. (A gyűlölet hermeneutikai mintje, mondta volna szívesen Heidegger, ha elemzi a kérdést). Gyűlölsz valakit mint: gyűlölöd mint polgárt, mint zsidót, mint cigányt, mint értelmiségit, mint muszlimot, mint amerikait, mint magyart, stb. Végeredményben a gyűlölet azért vált személytelenné, mert az sem körülhatárolt személy, aki gyűlöl (hanem egy csoport, egy szervezet, egy párt, egy „mozgalom”, stb. tagja), és az sem, akit gyűlölnek, mert része egy adott kategóriának (osztálynak, fajnak, nemzetnek, vallásnak). b. A gyűlölet tökéletesedik: műveltté és megműveltté válik Könyvében Benda a „politikai szenvedélyek tökéletesedéséről” beszél és ennek a folyamatnak meghatározó 23

Benda, id. mű: 89.o

49

eleme az a tény, hogy a modernitásban a gyűlölet mint politikai szenvedély öntudatára ébred24. Ennek a kifejeződése, Benda szerint a „doktrínák hálózata”, tulajdonképpen az ideológia, amit a „politikai gyűlöletek intellektuális megszerevezéseként”25 határoz meg. Két igényt sugároz bármely ideológia: egyrészt, hogy tekintsék tudományosnak, mert a tények megfigyelésén alapul, másrészt, hogy úgy tekintsenek rá, mint ami tiszteletben tartja a „fejlődés lényegét” és a „történelem fejlődését”, tehát mint olyanra, amit a „történelem törvénye” diktál. Minden esetben „a Sorsot tekinti szövetségesének”maga mögé parancsolja a Végzetet26. Amikor azt mondom, hogy a „politika korszakában” – ahogy Benda nevezi a közéleti szenvedélyek tökéletesedésének időszakát – a gyűlölet műveltté és kiműveltté válik, éppen az ideológiának, mint a gyűlölet értelmiségi megszervezésének a megjelenésére gondolok. E pillanattól a gyűlölet már nem „meztelen”, de felöltöztetett, rétegezett, barokk. Az ideológia által lép át a természetből a kultúrába. Már nem engedik, hogy véletlenszerűen haladjon az emberi lé24

25 26

Lásd: Benda, id. mű: 95-97.o (Világos, hogy ma – s itt aztán hangsúlyozottan a sajtó révén – a politikai indulattól megérintett lélek ezt az indulatot immár olyan éles szabatossággal fogalmazza meg magának, aminőről még ötven évvel ezelőtt szó sem lehetett...”; „... az «osztálygyűlölet» - mint tudatos és önmagában való büszkeség ranjára emelkedett valami”.) Benda, 109. o. Benda... 111.o

50

lek medrében, követve annak kanyarulatait, időszaki elfáradását és új lendületeit – útvonala fegyelmezetté válik: a gyűlölet hozama folyamatos, iránya határozott. Becsatornázott gyűlöletté alakul át. A fontos itt az, hogy az ideológiával történő „civilizatorikus” egyesülés nyomán, amit elveszít a spontaneitás és hagyományos „ártatlanság” terében, azt visszaszerzi a hatékonyságéban. Csak egy intellektuális elemmel szövetkezve, csak az ideológiai megalapozás által, csak programmal rendelkező gyűlöletté válva képes „átfogni a tömegeket”, és ahogy Glucksmann fogalmaz „emberi bombává vállni”27. Most megpróbálom rendszerezni a gyűlölet megformáltságában beállt változásokat, attól a pillanattól, amikor már ideológiával ellátott és ezáltal „intellektuálisan szervezett”: 1. A legfontosabb változás, mint láttuk, ahhoz kötődik, hogy a gyűlölet öntadatra ébred és programatikus gyűlöletté válik. Ami azt jelenti, hogy az ideológia meghatározza a gyűlölet: a) tárgyát, amit szívósan kell utálni, és amit végül tönkre kell tenni, le kell gyűrni, meg kell semmisíteni; b) a célt, amit a gyűlölet tárgyának megsemmisítése végén kell elérni; c) az eszkö27

„bombă umană” – Lásd: André Glucksmann, Discursul urii. Humanitas, Bucureşti, 2007, cap I „De la bomba H la Bomba Umană, pp. 11-36 (trad. din franceză Iliana Cantuniari)

51

zöket, amelyekkel a gyűlölet tárgyának megsemmisítése elérhető (az alkalmazott technika leírása, a pontos hely, ahova ütést kell mérni a gyűlölet tárgyán, és a kegyelemdöfés, amelyet alkalmazni kell). 2. A gyűlölet megnemesítése az eljövendő világról kialakított vízióban történő elhelyezéssel, annak elméleti és átfogó magasából, amely igazolja a gyűlöletet mint szenvedélyt, az őt kísérő gyilkosságokkal együtt. 3. „Tudományosan” és „történelmileg” igazolva a gyűlöletet és a hozzá kapcsolódó gyilkosságokat, az ideológia ezeket természetessé és szükségessé alakítja át. 4. Paradox módon az ideológia a gyűlöletet a boldogság képletén belül helyezi el. Attól a pillanattól, hogy igazolja a politikává vált gyűlöletet, elismerteti annak eszméjét, hogy az emberiség boldogsága felé, az emberiség egy részének elpusztításán át vezet az út. Az ideológia szerzői általában vigyáznak arra, hogy ne ez utóbbi, a gyűlölet programja értelmében elpusztítandó részen fogaljanak helyet. 5. Attól fogva, hoigy a gyűlölet célja tiszteletreméltóvá vált, az ideológia hőssé változtatja azt, aki gyűlöl és öl, aki a gyilkosság büntetése helyett jutalomban részesül „tettéért”. Az ideo-

52

lógia keretén belül az ember szabadon gyűlölhet és büszke lehet önmagára. 6. A gyűlölet, tehát a szenvedély negatív forrásának intellektuális síkon történő megszervezésével, az ideológia végzetesen elferdíti az igazságot és tervszerűen műveli a hazugságot. A gyűlölettől elhomályosult elme, platónian szólva28, képtelen eljutni az igazsághoz, hanem csakis és kizárólag a hamishoz. Az ember, aki egy ideológia keretében politikailag gyűlöl, teljes egészében megcsonkítottként végzi: érzelmi szinten élete a gyűlölet horizontjára helyeződik, intellektuálisan pedig a hazugság szintjére.29

28

Platón, Phaidon, 65 c. Platónnak a test általában egy zavaró princípium, és a szellem nem juthat el az igazság szemléletének állapotába, csak amikor elválik a testtől (tehát a halál után, és ez válik egyébként a filozófus legfőbb óhajává), és akkor örvendhet a tiszta ideák létrejöttének, amelyek nem keverdnek el a zavaró tényezőkkel, amelyeket az érzékek, a vágyak, érzések, szenvedélyek, stb., sugároznak. („És bizonnyal akkor gondolkodik a lélek a legszebben, amikor nem homályosítja el ezek közül egyik sem, sem a hallás, sem a látás, sem a fájdalom, sem a gyönyörűség, hanem amikor a legnagyobb mértékben önmagáért való [...] és amennyire csak lehet, nem közösködik vele, és a vele való érintkezés nélkül tapogatózik a létezés felé?” – Kerényi Grácia fordítása) 29 Lásd: Annie Bentoiu: Timpul ce ni s-a dat (Az adott idő), vol I., Vitruviu, București, 2000, 265. o.: „Ez az ideológia (ti. a kommunizmus), rendszeresen használja intellektuális szinten a hazugságot, az érzelmi szinten pedig a gyűlöletet és az irígységet. Így tehát, ami az emberi psziché két alapvető funkcióját illeti – az értelem és az érzelem – szemben áll mindkettő központi értékével: az igazsággal és a szeretettel.”

53

c. Az ideológiák agresszivitása. A gyűlölet tervétől a gyilkosság valóságáig Érdekes látni, hogy a művelt és kiművelt gyűlölet a maga során miként táplálja az őt intellektuálisan megszervező ideológiákat. Éppen azon tárgy által gerjesztve, amelyet ők maguk rendszereznek, az ideológiák élesekké, radikálisakká, kizárólagosakká vállnak, posztulálják az emberek kategóriái közötti teljes szeparációt és a beszédmódot az erőszak legszélső határig tolják. Azok, akiket a programatikus gyűlölet „kizár”, tulajdonképpen az emberi státus alá kerülnek és a pusztító beszédmódot alkalmazzák velük szemben. Az iszonyatos az, hogy ami a szavak kereszttüzében elhangzik, az, ami először csak képletes megfogalmazásnak, a nyelv metaforikus használatának tűnik, a politikai gyakorlat, vagyis az alkalmazott gyűlölet keretében, olyan sajátos beszédmód, ami tettekké alakul át. A likvidálás, a szétzúzás, a megsemmisítés, a levegőbe repítés, a történelem korlátján való áthajítás igéi hemzsegnek minden gyűlölet-kiáltványban, és „színezik” minden olyan ideologikus szöveg stílusát, amely a gyűlöletet alakítja programmá. Elég egy röpke pillantást vetni a Kommunisták Ligájának Alapszabályára (1847) és a Kommunista Párt Kiáltványára (1848), ahhoz, hogy képet alkothassunk a gyűlölettel és erőszakakkal telített verbalitásra,

54

amelyre a kommunista terv épült. Az I szakasz 1. cikkelyéből megtudjuk, hogy a Liga célja a burzsoázia „megbuktatása”, a polgári társadalom „megszűntetése” és a ploretariátus „uralma”. Azon személyek, akiknek meg kell valósítani ezeket, „szövetségi neveket” használnak, „forradalmi energiákkal” kell rendelkezzenek és „buzgó propagandát fejtenek ki” (2. cikkely). Azok, akik elhagyják a Ligát „gyanúsakká” vállnak és „megfigyelés alá” kerülnek (VIII. szakasz, 42. bekezdés)30. A Kommunista Párt Kiáltványából már a kezdet kezdetén megtudjuk, hogy Marx és Engels kortársi társadalma „két nagy ellenséges táborra szakad” és közöttük „polgárháború dúl”. Közel állva a a lépéshez, amelyet meg lehet tenni a Kiáltvány szerzői szerint szinte azonnal a „nyílt forradalom” felé, amelynek „le kell rombolnia” (a magántulajdont), „levegőbe röpítenie” (a társadalom felépítményét) és „erőszakosan megdöntse” (a fennálló rendet). E forradalomnak kellett „elragadni” a burzsoáziától „fokról fokra minden tőkét” a magántulajdonba való „zsarnoki beavatkozások” által. A történelem színpadán így jelentek meg a burzsoázia „sírásói”. A Kiáltvány a félelemkeltés retorikájával zárul: „Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.” Nyolc évvel később, egy 1856 április 14-én tartott 30 Lásd: A kommunisták szövetségének alapszabályai. Rudas László fordítása) In.: Marx Károly – Engels Frigyes: A kommunista kiáltvány. Szikra kiadás, Budapest, 1948. A ford.

55

beszédében Marx kijelenti „a történelem a bíró, a ploretáriátus az ítélet-végrehajtó”.31 Tudjuk, hogy Marx 23 évesen két verssel debütált, amelyek Vad énekek címmel jelentek meg, apokaliptikus költemények, amelyekben összefonódott a gyűlölet, az erőszak, a pusztításvágy és az örödöggel kötött különös paktumok sora. Egy „hideg isten” nevében „szörnyű átkokat szór” az emberiségre32. A pompás portréban, amit Paul Johnson rajzol róla, ez olvasható egy adott ponton: „Az erőszak, amely kezdettől fogva burkoltan jelen van a marxizmusban, s a marxista rezsimek viselkedésében lépten-nyomon nyíltan is érvényre jutott és jut, Marx énjének egyik megnyilvánulása volt. Marx olyan atmoszférában élt, amelyet az erős szavak jellemezte, s az éles megjegyzések és heves viták időnként parázs veszekedésbe torkolltak, és néha tetlegességgé fajultak.”33 Nem tűrt ellentmondást, és amikor a vele zajló beszélgetések szörnyű veszekedésekké fajultak, becsukták az ablakokat, hogy a kiabálásokat ne hallják az utcán. A kortársak által rajzolt portrék megegyeznek. Úgy írják le, mint „elviselhetetlenül koszosat”, vad, rosszindulatú szemmel, akinek ez volt a szavajárása: „Meg foglak 31 32 33

Lásd: Johnson, Paul: Értelmiségiek, a Karl Marx: „Szörnyű átkokat szórva” című fejezet (Somogyi Pál László fordítása), 85. o., Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010. Uo., 94. o Uo., 119. o

56

semmisíteni.”34 Támogatta az erőszakot („Ha eljön az időnk, nem fogjuk leplezni a terrorizmusunkat”) és elfogadta a gyilkosságokat („ha célszerűnek látszottak”). A furunkulózis miatti gyakori krízisek, amelyeket a higiénia hiánya okozott, különösen erőszakossá tették és Engels-nek ezt írja: „Bármi történik is, azt hiszem, a burzsoázia, amíg el nem tűnik, megemlegeti a karbunkulusaimat.”35 Egyik bizalmasa, Techow, így írja le: „kiemelkedő egyéniség volt”, és hozzáteszi: „ha a szíve összhangban lett volna az elméjével, s ha ugyanannyi szeretet lett volna benne, mint amennyi gyűlölet volt, tűzbe mentem volna érte”36.Bakunyin, aki hosszú időn át volt barátja, azt írja róla: an�nyira büszke, hogy „a közönségesség és az őrültség határát súrolja”37. A gyűlölet, az erőszak, az aljasság és az őrület kitörései, amelyek Marx esetében nem lépték túl a beszéd határait (ennek okán sokan hajlottak arra, hogy írásaiban a vehemens kiszólásokat egy felkorbácsolt és romantikus-forradalmár lélek stíluseszközeinek tekintsék), történelmi valósággá váltak minden olyan országban, amely átesett egy „szocialista forradalmon”, és saját bőrén tapasztalta meg a marxista kísérletet. 34

Forradalmártársáról, Karl Heinzenről van szó. Lásd: Johnson, id. mű, 121.o. 35 Lásd: Johnson, id. mű, 125. o. (A román fordításban kelés szerepel a karbunkulus helyett. A ford.) 36 Uo., 124. o. 37 Richard Wurmbrand: Marx &Sátán. Stephanus Kiadó, Budapest, 1997., 14. o.

57

Látványos felfedezni a létező személyiségbeli egye­zéseket Lenin és Marx között. Amikor egyetemistaként elfogják egy földalatti szervezet tagjaként, Lenint kicsapják és nem iratkozhat be többé egyetlen egyetemre sem. Lehetetlen nem gondolni arra, hogy a XX. század történelme tulajdonképpen néhány személy szívében felgyűlt keserűség hegyére épült. Ahogy Marx gyűlölni kezdte a „polgári társadalmat”, mert nem jutott soha egyetemi katedrához, Lenin, az egyetemi tanulmányok kényszerű megszakítása után nem álmodott másról csak annak a társadalomnak a lerombolásáról, amely tönkretette életét. Az epizód után va­lósággal belekövesedik a gyűlöletbe. Peter Struve, aki ismerte abban az időszakban (a ’90-es évek kezdetén), egy érzelmileg lithiázikos Lenin portréját hagyta ránk: „Legjellemzőbb Einstellung-ja [kedélyállapota] ...a gyűlölködés volt. Lenin főleg azért vonzódott a marxi tanokhoz, mert azok válaszra találtak szellemének ebben az Einstellung-jában. Az osztályharc tana, amely a maga kérlelhetetlenségével és alaposságával az ellenség szétverését és teljes kiirtását célozta, nagyon megfelelt Lenin érzelmi világának, amely a környező valósághoz való viszonyát jellemezte. Ő nem csak a fennálló autokráciát (a cárt) és a hivatalnoki kart gyűlölte, nemcsak a rendőrség törvénytelenségeit és önkényuralmát, hanem ezeknek az ellenlábasait

58

is – a „liberálisokat” meg a „burzsoáziát”. Ebben a gyűlöletben volt valami visszataszító és borzalmas; mert bár konkrét – mondhatni: állati – érzelmekben és ellenszenvekben gyökerezett, egyszersmind elvont és hideg is volt, mint Lenin egész lénye.38

Tulajdonképpen itt van a gond. A gyűlölet emlékműveként, egy olyan tervbe zárva, amelyet nem népesítetettek be csak osztályok, tömegek, ellenségek, táborok, ellentétes erők, forradalmak, stb., Leninnek már nem voltak konkrét megjelenési formái. Emberi absztakció lett maga is, egy arctalan, teljesen elmosódott, életrajz nélküli ember. Csak akkor kelt életre, amikor az „ügyről” beszélt, vagy tennie kellett valamit az érdekében. Az emberi tranzitivitás eszméje, melynek értelmében átadjuk másoknak másoknak, és önmagunkat így ismerjük fel bennük – nem működhetett Lenin esetében. A többiekre nem vihette át csak saját arc-nélküliségét. A hús-vér emberek, mint saját valós szükségleteiket, örömeiket, vágyaikat és szenvedéseiket a világban hordozó lények nem léteztek Lenin számára. Amikor Gorkij, aki jól ismerte, közbenjárt nála 1917 után egyik vagy másik parancsnok életéért, Lenin csodálkozott, hogy barátját ilyen semmiségek is foglalkoztathatják39. 38 Lásd: Pipes, Richard: Az orosz forradalom rövid története. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997., 147. o 39 Uo., 150. o

59

Akárcsak Marx, Lenin sem tűrte a sajátjától eltérő véleményeket. Ha ellentmondtak neki, vagy nem vette figyelembe az érveket, vagy pedig gyorsan eluralkodott rajta a destruktív szenvedély, a vágy, hogy hallgatásra kényszerítse a másikat, annak megsemmisítése által. Éppen ezért távolított el erőszakkal a politikai életből, és aztán egész egyszerűen az életből is, minden csoportot, frakciót, stb., ami egy az övétől eltérő politikai árnyalatot javasolt. Az ellenféllel általában nem folyt tárgyalás, nem volt béke („a béke csak lélegzetvételnyi szünet a harcban”), csak az a háború, amely bármely hadászati könyv szerint az ellenség „teljes elpusztítását” feltételezte. Lenin elméjébe véste Marx megjegyzését, amikor az az 1871-es Párizsi Kommün sikertelenségét elemezte. A kommünárdok, mondta, elkövették azt a hibát, hogy a fennálló társadalom struktúráit akarták meghódítani. Hiba! Mert nekik nem kellett volna „átvenni a bürokratikus-katonai gépezet irányítását, ahogy eddig történt, hanem szétzúzni”40. Azonban miként lehetett eljutni az alkalmazott marxista ideológiai programban az elméletileg posztulált gyűlölettől a „szétzúzásig” és a „megsemmisítésig”, a tömeges méretekben elkövetett gyilkosságokig? Térjünk vissza a felebarát bibliai eszméjéig. Láthattuk, ahhoz, hogy gyűlölni majd ölni tudjon, Káinnak meg kell oldania az elválasztás és az eltávolítás műveletét: Ábelt először más szemmel kell nézni, mint ahogy Káin 40

Uo., 170. o

60

nézi önmagát, hogy aztán eltávolíthassa, az „ugyanaz” és az ugyanolyan szférájából. A pillantás végpontjában nem ő, Káin jelenik meg, testvérében Ábelben objektiválva, hanem egy másik, egy teljesen különböző másik. E „másiknak” majd el kell szenvednie a negatív tartalmak egymásutánját: másik-konkurens, másik-idegen, másik-ellenség, másik-pusztítandó. Káin nem érez és nem gondolkodik a jó és rossz kategóriáiban. Ábel nem rossz a számára, csak kényelmetlen és elviselhetetlen. A „jó” és a „rossz” szavakat csak Isten használja, amikor Káint haragosnak látja és igyekszik elejét venni tettének, arról a kötelességről szólva, amely Káiné, a rossz elkerüléséről. Azonban a gyűlölet modern fejezetében, Marxnál és Leninnnél, a különbségtétel egy egész emberi kategória rossznak tekintésén alapul: a burzsoákén és a burzsoáziáén. Nincsenek egyes jó burzsoák. Ők, mindannyian, a priori rosszak, az általuk elfoglalt helyzet miatt, a termelési eszközökkel és a kapitalista termelési móddal való viszonyuk miatt. Egyéni valóságukat elnyeli az általánosítás, hogy ők a termelési eszközök birtokosai. Az első lépés a világból való eltávolításukra meg is történik ezáltal: az a fő, hogy megvan a módszer, mely által már nem kell úgy tekinteni rájuk, mint egyedi élőlényekre, a maguk személyre szabott, jó és rossz emberi tulajdonságaival, hanem csakis olyan szemszögből, ami kívül van egyéni emberségükön: hogy burzsoák. Ráadásul, éppen ennek okán: rosszak.

61

Figyeljük meg milyen érdekes dolog zajlik le. Egy ember az emberi közösségből való kiutasításának hagyományos módja a törvényen kívül helyezés volt. Azon kívül kerülve, egy outlaw, egy „száműzött” lett, egy bandita, akit megbüntethettek, és az elkövetett tett súlyosságától függően, meg is ölhettek. Egyébként semmi sem vonhatta ki, a hozzá hasonlók közösségéből. Azonban Marx-szal egyidőben megjelenik egy olyan, az emberek sorából kiközösítő módszer, amelynek eredetisége példátlan: addig vagy az emberiségen belül, vagy „a jók között”, amíg „lépést tartasz a Történelem menetével”; ha nem tartasz lépést, „rossz vagy”, és kívül kerülsz az emberiségen. Ettől fogva az emberiség két részre oszlik: a „haladóra” és a „rekaciósra”. Az első „jó”, mert követi a Történelem irányát. A másik „rossz”, mert a Történelem menetén kívül helyezkedik el, vagy gátolja azt. Könnyen megérthetjük milyen tágasak és változékonyak az ekként meghatározott emberi kategóriák. De nem csak arról van szó, hogy bizonytalanok. Még egy törvény sincs, mely alapján, elenyésző hibalehetőséggel, megítélhetnénk, egészen pontosan ki tartozik az egyik vagy a másik kategóriába. Ehhez nem áll rendelkezésünkre csak egy elmélet, igaz, hogy tudományos, amely osztályokba sorolja az embereket, és attól függően, hogy egyik vagy másik osztályhoz tartoznak, haladóhoz, vagy reakcióshoz, „bűnösnek” találja őket, vagy nem. Természetesen nem ők, az elmélet megal-

62

kotói azok, akik ítélkeznek, hanem maga a Történelem, pontosabban: az Ő bírósága. Egyik pillanatról a másikra, bárki felébredhet, hogy „elítéli a Történelem” és „átrepítik annak korlátján”. Természetesen a Történelem hozzáférhet a szavakhoz és legelsősorban az ideológia szerzőjének köszönhetően válik hallhatóvá, aki felfedezte „a Történelem törvényét”. Ő az, akinek szájából, Mózeshez hasonlóan, az Isten szól. És az, aki meghatározza a Történelem „lépteit”, „irányát”, „menetét” és ezt megosztja a többiekkel, ítélkezhet mindannyiunk élete és halála felett. Egyik pillanatról a másikra bármelyikünk „a meneten kívül” kerülhet, „reakcióssá”, „a nép ellenségévé” válhat – vagyis azon fantomszerű közösség tagjává, amelyet mindazok alkottak meg, akik „előrehaladnak” – „akadállyá” az ő útjukban, és akkor talán, mert ártalmas az egész emberiségre: meg is ölhető. A gyűlölet ezen ideológiája által használt szókészletet a hagyományos büntető törvénykönyv terminológiájából kölcsönözték, a kiutasítás modelljével és azzal együtt, ahogy valaki törvényen kívül kerül. De hiányoznak a törvénykezés szituációi, és hiányukban minden a hegeliánus stílusban istenített Történelemre marad. Így tehát rendelkezünk az ítélkezés, az elítélés és a büntetés teljes verbális eszköztárával. Csakhogy ez alkalommal a Történelem az, aki tógát ölt és ítélkezik, a Történelem az aki elítél, és ugyancsak a Történelem az, aki „proletariátusnak” álcázva, a hóhér csuklyájával a fején, végre is hajtja saját ítéletét.

63

Más esetekben, a Történelem helyét, a törvényszék, az ítélkezés és a végrehajtás attribútumait átveheti a Nép, a francia Forradalom változata szerint, és akkor „forradalmivá”, vagy a „Népé” lehet. Úgy hiszem nagyon fontos megérteni, hogy az összes ilyen kifejezés, amelyet Marx, Engels és a hivatásos forradalmárok vettek át az éppen aktuális jogi szaknyelvből, oda importálva és „át-hordva” kezdetben mint egyszerű metaforák jelentek meg (metaphórein, „átvinni egyik oldalról a másikra”). Csak későn vált érthetővé, miután Lenin megjelent a színen, hogy a Történelem, a Nép és a Forradalom, nem csak ítélni és elítélni tud, de lelőni is. És a fegyverből kilőtt golyó nem volt soha metafora. De ha Marx, egy olyan szintről, ami az Istenével egyenlő, kinyilatkoztatta, hogy az emberiség egy része („a burzsoázia”) rossz, akkor miként lehet a burzsoákat a Történelmen kívül helyezni? Kérdezzük meg még egyszer: miként valósul meg konkrétan a likvidálásuk? Itt jön közbe Lenin nagy hozzájárulása, aki teljes egészében felhasználta úgy a hagyományos orosz társadalom kegyetlenség-forrásait, mind pedig a XIX. századi orosz anarhizmus elméleteit, elsősorban a híres Szergej Necsajevét, aki modellként szolgált Dosztojevszkijnek Pjotr Verhovenszkijhez az Ördögökben. E két vonal segítette Lenint, hogy megszabaduljon minden gátlástól, amelyekkel a civilizált világ a maga kódjaival és erkölcseivel, még hathatott volna

64

rá. A gyilkossát ettől kezdve a természetes viselkedés részévé válhat. Nem csak kézügyben van, de szükséges is minden pillanatban. A „pusztulás” és „elpusztítás” szavak, amelyeket Marx és Engels használ a Kiáltványban, miután az emberiség egy részét leválasztják és „rossznak” nyilvánítják, végre nyíltan kimondják, amit addig korábban csak sejtetés szintjén jelentettek: a gyilkolást és a fizikai megsemmisítést. A gond csak az, hogy a kategória, amelyet fizikailag meg kell semmisíteni, hirtelen kimondhatatlanul befogadóvá válik Oroszországban: egy maréknyi burzsoából átalakul „falusi burzsoáziává” (kulákok), egy óriási embertömeggé. De vajon elpusztítható-e emberek egész tömege, hozzád hasonlóké, akik oroszok mint te? A felebarát kérdése hirtelen egy olyan történelmi kontextusban jelenik meg újra, amelyben a nemzet mint emberi kohéziós tényező különösen erős volt. Mint a felebarát fogalom használatának kivételezett helyét, el kellett mozdítani, egy olyan valami nevében, ami hatásosabbnak bizonyult az elkülönítésben, mint az egyazon néphez tartozás bizonyult az egységesülés szintjén. Találni kellett valamit, ami kívülről egyesítve belülről bomlasszon. Röviden: valamit, ami képes kirobbantani a polgárháborút. A „burzsoá” és a „proletár” fogalmaknak, akárcsak a „gazdag” és „szegénynek”, megvolt az a hatalmas előnyük, hogy nemzet-felettiek, tehát a gyűlölet és a gyilkosság méreteit tekintve erősebbek. A „felebarát” fogalmát kívül kellett helyezni az ország

65

határain, az „ellenség” szót pedig azon belülre. Másszóval a „felebarátot” nemzetköziesíteni, az „ellenséget” belsővé tenni. A kommunista forradalom lenini exportja éppen a gyűlölet ilyen fajta nemzetköziesítésére alapozott. A gyűlölet nemzetközi kitörése és a gyűlöletre alapozó nemzetközi szolidaritás Marx zsenialitásához köthető. Leniné abban állt, hogy felmérte annak erejét, eltépve azt a köteléket, amely a népet összetartotta. Tehát elpusztítható-e emberek tömege, akik felbarátok-hasonlók-atyafiak, az egyazon nemzethez tartozás alapján? Lenin válasza, majd Sztáliné, és minden velük egyrangúé a kommunizmusba jutott országokban az volt: lehetséges. Bárki elpusztítható, sőt, az egész társadalom elpusztítható, ha azt megelőzően az „ellenség” fogalmát nem határolják be, és ha jól működik az egymást követő kizárások rendszere, amely újabb embereket taszít, az adott kategória számára előkészített gödörbe. Láthattuk, hogy e kategória a különbségtételek sorának végén születik meg, előbb a „jó” és a „rossz” válik el, és ezt követi annak a kategóriának a megjelölése, ami „rossz”, tehát „ellenség”. Csakhogy az „ellenség”, ahhoz, hogy könnyedén és nagy tömegekben pusztítható legyen, még el kellett viseljen egy újabb műveletet, ami eltűntet minden „felebaráti” hasonlóságot: nem-emberré kellett váljon.41 41

Lásd Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. (fordította: Gelléri Katalin) Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2001. – „Sok bennszülött nyelvben saját törzsük megnevezése nemes egyszerű-

66

Az ideologikus gyűlölet, és minden intellektuálisan szervezett gyűlölet esetében fontos az emberi szférájából való eltávolítás művelete. Vaszilij Grosszmann Panta rhei című regényében, az egyik szereplő, Anna Szergejevna, aki részt vett a „kuláktalanításban”, ezt mondja egy adott pillanatban: „A kuláktalanításra visszagondolva, most másképpen látok mindent: elmúlt rólam a rontás, megpillantottam az embereket. Miért voltam olyan kérlelhetetlen? Hisz hogy kínlódtak az emberek, mit műveltek velük! Ezt mondtam: ezek nem emberek, ezek kulákcsürhe. Töröm a fejem, gondolkozom: ki találta ki ezt a szót: kulákcsürhe? Netán Lenin? Micsoda kínokat okozott vele! Hogy megöljék őket, ki kellett jelenteni: a kulákok nem emberek. Ahogy a németek is kimondták: a zsidók nem emberek. Ugyanígy jelentette ki Lenin és Sztálin: a kulákok nem emberek! Ez azonban nem igaz! Mert emberek! Igenis emberek! Ezt értettem meg. Valamennyien emberek!”42

De mik ők, ha nem „emberek”? Egy ember az emberiségből való eltávolításának leghatásosabb eszköze

42

séggel „ember”-t jelent. Ezért a szomszédos törzs tagjának agyonverése nem jelent tényleges gyilkosságot. [...] nyugodtan le is lőhetjük, mert valójában nem is ember” 85.o. Vaszilij Grosszmann: Panta Rhei. (Enyedy György fordítása) Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011., 141-142. o.

67

egy gyűlölet-bestiárium megalkotása, amely lehetővé teszi, hogy a gyűlölet tárgyát egyik vagy másik állatfajhoz soroljuk. A „másik” nem csupán „a rossz” és „az ellenség”; több ennél, attól a pillanattól, hogy az emberek által megállapított értékrendben „kevesebb lesz”. Ahhoz, hogy minden különösebb fejtörés nélkül váljon elpusztíthatóvá, a lelkifurdalás árnyékától is mentesen, állattá kell válnia, tehát nem-emberré, ember-alattivá. Gyilkolható ettől a pillanattól kezdve, olyan nyugodt lélekkel, mint amilyennel valaki vadászni indul, hogy jót tegyen közösségének, és „kiirtson” egy „károkozót”. Érdekes az, hogy egyetlen a gyűlöletet intellektuálisan megszervező ideológia sem hozott létre egy külön fejezetet, amely az ellenség állattá tételét irányozza elő. Az állati szférába taszítás csak a viták és beszédek hevében jelenik meg, a „spontán” ideológiai „kirohanásokban”, a forradalmi káromlásokban és kirohanásokban, a „megvasalásokban” és a nyilvános elítélésekben. Amint hatalomra jut, Lenin úgy kezeli ellenségeit, mint „ártalmas férgekett”, „tetveket”, „skorpiókat”...43 Gorkij szöveg szintjén is kimondta: „Az ellenség mint alsóbbrendű lény iránt táplált zsigeri utálattal kell ápolnunk az osztálygyűlöletet.” És: „Egészen természetes, hogy a munkás- és pa43

A kommunizmus fekete könyve: bűntény, terror, megtorlás. Stephanè Courtois (et. al). Budapest, Nagyvilág, 2001., 762. o.

68

raszthatalom eltapossa az ellenségeit, mint a tetvet.”44 Azonban az ügyész Visinsykij az, aki a ’30-as évek végén lezajló nagy tisztogatási perek idején a legegyértelműbb formáját adja a zoológiai áthajlásának az emberi térbe, a „leleplezett” azonnali átalakítását a gyilkosság tárgyává: „Tűz a veszett kutyákra! Halál erre a bandára, amely rejtegeti a néptömegek elől fenevadagyarait és ragadozófogazatát! Az ördögbe a mérges nyálat fröcskölő keselyű-Trockijjal, aki mocskot szór a marxizmus-leninizmus nagy eszméire! Tegyék ártalmatlanná ezeket a hazudozó bohócokat, ezeket a nyomorult törpéket, ezeket az elefántra rohanó csahos ölebeket! [...] Igen, le vele, ezzel az állati elvetemültséggel! Végeznünk kell ezekkel az öszvér róka-disznókkal, ezekkel a büdös dögökkel. Némítsuk el a disznóröfögésüket!”45

Egy homályos és állandóan változó körvonalú osztály elpusztítása úgy zajlik le, hogy miután minden egyes tagját kitaszítják a „banditizmusba”, az állatiba, vagy kihajítják a Történelemből, azután kapják meg a köztől a tarkónlövést is.

44 45

Id. mű: 762-763.o Id. mű: 761. 0.

69

3. A káini gyűlöletből és a modern gyűlöletből eredő gyilkosság közötti különbség

Úgy sejtem, hogy az eddig elmondottakból világosan kirajzolódik néhány különbség Káin eredendő gyilkossága és a XX. század kiművelt gyilkossága között, utóbbiak forrása abban a gyűlöletet megszervező varázslatos modern elméleti eszközben rejlik, ami az ideológia. Megpróbálom minél vázlatosabban felsorolni ezeket a különbségeket: – Káin gyilkossága barbár volt. A miénk, éppen mert egy ideológia védelme alatt zajlik: „civilizált”. Egy védett gyilkosság. Káin bután gyilkol, anélkül, hogy tudná miért, és éppen ezért képtelenül annak a gyűlöletnek a megokolására, ami a gyilkossághoz vezetett. Mi azonban, mert rendelkezünk egy doktrínával, amely gyűlöletünket rendszerbe önti, bármikor rendelkezünk az igazolások egész rendszerével, sőt, szinte a metafizikájával is. Mekkora távolság Káin spontán és zsigeri gyűlölete és a mi gyűlölölési módjaink között! És egészen más a gyilkosság minősége is, amikor intellektuálisan gyűlölsz, reflexíven, meg�győződések birtokában, érzelmeidet rendszerezve és becsatornázva állatiságodat.

70

– Káin esetében a gyilkosság „valami rossz”. Mert ölt, átok sújtja, „bújdosó és vándorló” lesz. Feltételezhető, hogy tudatában van az elkövetett rossznak, és attól fogva, hogy „a te színed elől el kell rejtőznöm”, talán ismerhette a tett miatt érzett szégyent is. Egészen másként állnak a dolgok a mi már el is múlt évszázadunkban, és ha a terrorizmusra is gondolunk mai napjainkban. Mert teljesen igazolt és célja az, hogy kiirtsa az emberiség rossz és romlott részét, a gyilkosság most már „jó”. Éppen ezért az ideológiával felvértezett gyilkos, túl azon, hogy nem szenved semmiféle büntetéstől, ráadásul megbecsülésnek is örvend, és megbecsüli magát. A lelkifurdalás és a szégyen helyett a gyilkosság elkövetője nem ismeri csak a tette okán érzett büszkeséget. Az új Káin mindig magánál hord egy igazolványt, tisztességi okmányt, és bármikor képes elszavalni a párt, a „front”, a mozgalom vagy csoport alapszabályát, amely igazolja a gyűlöletet és megnemesíti a gyilkosságot. Mi több, ha megkérdezik, hogy miként lett részesévé egy nagymérvű aljasságnak, az „idők” akkori belső logikájára hivatkozik majd („olyan idők jártak...”), és ki fogja jelenteni: „akkor” nem ő volt az, aki cselekedett, hanem egy „történelmi erő” cselekedett általa, saját öntudatánál és valamen�nyiük öntudatánál felsőrendűbb. Érteni engedi, hogy egy homályos és személytelen irányítóközpont diktálta a politika egy olyan formáját, amely belső lényegéből fakadóan volt kénytelen vérben ázni.

71

– A gyűlöletből eredő gyilkosság civilizációs szintjét nem a gyilkoláshoz felhasznált technika határozza meg (bot, kötél, ghilotine, golyó, karó, stb.), hanem a gyilkosságot gerjesztő gyűlölet szervezettségi szintje. Még ha mondjuk Ábelt és egy kulákot ugyanúgy gyilkolják is meg (például egy bottal vagy egy kapával), a kulák gyilkosa Káin „fölött” áll, mert ő rendelkezik egy a gyilkosságot igazoló mechanizmussal is. Éppen úgy, ahogy a ghilotine „alacsonyabb rendű” ahhoz a vasdoronghoz képest, amellyel 1946-ban, Gheorghiu Dej parancsára, megölték ellenfelét, Ștefan Foriș-t46, azon egyszerű oknál fogva, hogy a francia Terror háta mögött nem állt egy a kommunizmus erejéhez mérhető ideológia, sem annak az „ellenséget” beazonosító mozgékonysága. – Idézzük fel, hogy a szeretettől eltérően, ahol a kielégülés ismétlődhet egyazon tárgyra vonatkozólag, a klasszikus gyűlölet csupán egyetlen egyszer volt képes abszolút mértékben kiteljesedni, amikor bekövetkezett az általa generált gyilkosság. Káin gyűlölete kialszik Ábel eltűnésének pillanatában. Azonban, mert a modern gyűlölet tárgya nem individuális és nem körülhatárolható, a modern gyűlöletnek rendkívüli eredményeket sikerül elérni: nem alszik ki az első gyilkosság után, amit ő gerjesztett, és szenvedélyes gyűlöletként kielégülése megismételhető. Másként szólva, 46

Lásd: Stelian Tănase: Clienții lu’ tanti Varvara. Istorii clandestine. Humanitas, București, 2005., 449-450. o

72

a gyűlölet a végtelenségig tarthat, és megismételhető a gyilkosság, mely által kielégül. Ez csak annyiban lehetséges, amennyiben a gyűlölet tárgya közösségi lett, bármikor megtestesülhet és megjelenítődhet az őt alkotó tömeg bármely eleme által. Az ideológiailag szervezett gyűlölet paradoxona az, hogy tárgya nem tűnik el a gyilkossággal egyidőben. Tartályában emberek milliói várakoznak, akiket egyaránt gyűlölnek, a kategória miatt, amelyet képviselnek, és a maguk során a gyűlölő rendelkezésére állnak, így tehát bármikor megölhetők. Természetesen, úgy tűnik minden gyilkosság után, hogy a gyűlölet tárgya megfogyatkozott, de nagyságához mérten úgymond érintetlen marad mindig. A gyűlölt, mert egész légió, megölhető nemegyszer, és a gyűlölet, mint szenvedélyes gyűlölet feltámad gyűlölete tárgyának mindenegy elpusztításakor. Akár azt is kijelenthetjük, hogy a nevében elkövetett minden gyilkosság által, a gyűlölet igazolódik lényegét és szenvedélyességét tekintve, megújúlva és újragondolva. A gyűlölet végtelen kielégítése kifogyhatatlan tárgya által a modernitás találmánya. Ami azt jelenti, hogy a gyűlölet ügynökének fantáziája kimeríthetetlen, az „ellenség” létrehozását illetően. Miként lehetséges, hogy az vég nélkül szaporodik, és ha egyszer a gyűlölet horizontja ideológiailag nyitottá válik, éppen akkor jelenik meg, amikor úgy tűnt, hogz végképp

73

elpusztult? Miből meríti az „ellenség” ezt a pompás frissességet? Természetesen a gyűlölet frissességéből, amelyre, ha tárgya eltűnne, halálos veszedelem várna. Intellektuálisan minél jobban szervezett a gyűlölet (ami azt jelenti: minél jobban körbefogja tárgyát doktrínáival, és minél jobban alátámasztja elpusztításának szükségességét), frissessége és pusztító ereje sokkal nagyobb. Alain Besançon beszélt a „fantom-kategóriákról”47, amelyek a gyűlölet tárgya folyamatos regenerálódásának alapjául szolgálnak, és elemezte folyamatos tágulásának szakaszait a kommunista Oroszország és a náci Németország esetében. „A pusztítás fokozatosan terjeszkedik és totálissá lesz, elérve, hogy Bakunyin kifejezését használjam, a termetésvágy szintjét.”48 Oroszországban a pusztítás zuhataga elindul a kormánytól, a közhivataloktól és a hadseregtől, majd folytatódik a pártoknál és szakszervezeteknél, alászáll a vallási és kulturális szervezetekig (az Egyház, az egyetem, az iskola, az akadémia, a könyvkiadók, a sajtó) és eljut a hétköznapi társadalomig, amelyet természetesen megfertőzött a „burzsoá mentalitás” (a falu, a család, a „rejtőzködő ellenségek”, akik ott vannak mindenütt, és végül maga a nyelv, az orosz nyelv), hogy legvégül eljusson magához a 47 48

Lásd: Alain Besançon: Nenorocirea secolului. Despre comunism, nazism și unicitatea Soah-ului. Humanitas, București, 1999, 76. o. (trad. din franceză Mona Antohi) Uo., 77.o. – „Treptat, distrugerea se extinde și devine totală, egalând, pentru a relua expresia lui Bakunin, vionța de creație”.

74

párthoz, a Kommunista Párthoz, amelybe ugyancsak beszivárogtak „ellenséges elemek”.49 Az ugyancsak „szocialista köztársasággá” vált Romániában a tisztogatások ugyanazt az irányt követték. Annie Bentoiu meséli el, hogy az 1947-1948-as években, a Cișmigiu parkkal átellenben, az épület előtt, ahol a Hivatalos Közlöny is működött (jelenleg a főpolgármesteri hivatal székhelye), hosszú asztalokon sorakoztatták fel a dossziék tömegét, és azokból szedték elő „a két világháború között a minisztériumi igazgatónál nagyobb funkciót betöltők kinevezéseit”. Anélkül, hogy a műveletet végzők bármit is tudjanak arról, mire használják fel munkájuk eredményét, „az eljövendő bűnösök listáját.50 Az állandó forradalom, nem csupán Lenin és Trockij fantáziaszüleménye volt, de az embervadászat állandósult valósága, egymás után hozták emberek tucatjait az „ellenség” folyamatosan változó nagyságú udvarára. Tulajdonképpen a pusztítás szédülete volt ez,a gyűlölet szabad tombolása, amely csakis a végtelen gyilkosságban tudott kielégülni. Ugyanez a jelenség játszódik le – az értelmiség által megszervezett gyűlölet, de faji alapon – a nácizmusban is. A bevezetés „finom” volt, és távolról sem lehetett sejteni, hogy mi következik majd. Először a mozgás49 Uo.: Țelurile nelimitate ale communismului című fejezet, különösen a 77-78.o. 50 Annie Bentoiu: Timpul ce ni s-a dat. Vitruviu, București, 2007, vol II., 12.o.

75

sérülteket irtják ki (kezdve a pszichiátriák betegeivel, anélkül, hogy a családokat bárki is figyelmeztethetné), aztán a cigányokat és „egyéb alantas lényeket”, aztán a zsidókat. A szlávok is alacsony rendű faj voltak, és később pusztították volna ki őket, az emberiség faji megtisztítására irányuló terv egy későbbi szakaszában. Végül, miután a terep már tisztává vált, folyamodhattak volna az „elzsidósodott emberiség” tartalék kategóriájához51, ami akárcsak a „burzsoá” kategóriája esetében, kedélyesen és végtelenül befogadó volt. És éppen úgy mint a kommunizmusban, ahol az „ellenség” még a Pártba is beszivárog, a tisztátalanság itt is helyet szorított magának, pont az árja faj keblén. Végül magukat az árjákat is tisztasági kategóriába osztva, megtisztíthatták volna őket is.

51

Alain Besançon, id. mű: Țelurile nelimitate ale nazismului című fejezet, különösen a 73. o.

76

III Az értelmiségi és a gyűlölet

1. Az értelmiségi hagyományos státusa

Most visszatérünk Julien Benda könyvéhez. Miért nevezi az értelmiségieket clrecs-nek, „könyveseknek”, és nem intellectuels-nek? A szót éppen azért választja meg így, hogy a lehető legnagyobb mértékben különböztesse meg őket, az emberiség többi részétől. Az igazság az, hogy Benda egyedülálló szerepet szán az értelmiségnek a történelemben. A francia clerc (a latin clerusból, ami a maga során a görög klerosból ered) olyan személyre utal, aki a papi kaszt tagja, aki az Urat szolgálja, tehát „klerikus”. Merthogy egy klerikus tanult ember, az ófranciában „könyvben járatost” is jelentett, művelt embert, tudóst. Ezt a jelentést ismét a nyelv felszínére hozva, Benda kihasználja azt a klerikális illatot, ami ott rejlik a „könyvben járatos” mélyén, hogy az a szellem szolgája, egy személy, aki nem-evilági ügyeknek szenteli magát. Velük szembehelyezve, Benda az emberiség többi részét „laikusok”-nak nevezi. A laikus olyan ember, akinek „realista” a világképe. Élete mulandó javakon alapszik, és az érdek irányítja. A laikusokhoz tartoznak vegyest a „polgári vagy paraszti tömegek, királyok, miniszterek,

79

politikai vezetők...”52 Mindazok, akik ide tartoznak, a latin költő, Persius verssora alatt állnak: O, curvae in terris animae et caelestium inanes! (..Ezt meg kell találni magyarul.) A „könyvben járatosak” eltávolodnak a világtól. Meghatározásával Benda valósággal átalakítja őket a szellem papjaivá: a könyvben járatosak azok, akik „lényegileg nem praktikus célokat követnek, hanem örömüket a művészet, a tudomány gyakorlásában, vagy a metafizikai elmélkedésben lelik; vagyis, röviden, bizonyos nem-anyagi javak birtoklásában, mondván: «Az én királyságom nem erről a világról való»”. S ahogy „ez a világ” az anyagi javak iránti érdeklődés uralma alatt áll – vagyis a „politikai szenvedélyek” uralma alatt, amelyet a megszerzésükért folytatott harc gerjeszt – az írástudók azok, akik kitüntetett módon szállnak szembe a politikai szenvedélyekkel. És kétféleképpen teszik ezt: teljesen hátat fordítva neki (Goethe: „Hagyjuk a politikát a diplomatáknak meg a katonáknak.”), vagy pontos beszédek által arra kényszerítik az embereket, hogy nézzenek szembe az emberiség örök értékeivel, az igazsággal és az igazságossággal. Milyen a viszony a „laikusok” és az „írástudók” között? Mennyire érintkezhetnek, ha egyszer világaik, ellentétesek lévén, úgy tűnik nem találkoznak soha? 52 Julien Benda, id. mű: 120.o. A továbbiakban Bendától származó idézetek könyvének III. fejezetéből származnak: Az írástudók. – Az írástudók árulása, 119 – 250. o. Hogy a szöveget ne nehezítsem el, a továbbiakban nemminden esetben adom meg az oldalszámozást.

80

Mire jók az írástudók egy teljes egészében a laikusok által irányított világban? Bármennyire jelentékteleneknek tűnnek is, amikor a jelentős döntések meghozataláról van szó, az írástudók, pusztán a jelenlétükkel, egy kényelmetlen modellt hoznak létre. Még akkor is, amikor hátat fordítanak e világnak. De annál inkább, amikor nyíltan szembeszállnak az elszabadult politikai szenvedélyekből keletkező barbarizmusokkal. Világos, hogy nem változtathatják meg a világ folyását, annak a laikusok érdekei által meghatározott rajzolatát. De folyamatosan az ember tiszteletreméltó arcát helyezik előtérbe, és megőrzik az ideál presztizsének egységét: „...semmiképpen nem akadályozták meg a világiakat abban, hogy gyűlölködéseik és öldökléseik zajával töltsék el az egész történelemet, de megakadályozták őket abban, hogy mindez vallásukká legyen, hogy magukat e működésükben nagynak képzeljék. Hála az írástudóknak, elmondhatjuk, hogy cselekedni az emberiség kétezer évig a rosszat cselekedte ugyan, de méltányolni a jót méltányolta.” Röviden, az írástudók moralisták, vagy, ahogy egy híres szállóigében elhangzik, az emberiség „hivatásos moralistái”. Az ő teljesítményük nélkül, az emberiség egyensúlya megbomlik. Egy olyan világ, amelyben már senki sem áll a szellem oldalán, amelyben már senki sem védelmezi az emberi értékeket és az igazságot, s nem helyezi szembe a „laikus szenvedélyekkel”, egy olyan világ, amely a legtisztább materilaizmusba sül�-

81

lyed és állati sorban végzi. Az egyetemes értékek és az időfelettiség dimenziója az a fék, amely megakadályozza, hogy az emberiség lelépjen a civilizáció útjáról. Egyértelmű, hogy hálátlan az értelmiségi moralista funkciója. Ellenszenvessé teszi, és minél komolyabban veszi funkcióját „...........................”. A tény, hogy ellenszenves, kifütyült és meghurcolt, az értelmiségi számára az egyetlen biztosíték, hogy úgy játssza társadalmi szerepét, ahogy kell. És a fordítottja is igaz: „Annyit már elöljáróban is megmondhatunk, hogy a világ zsoldjába álló írástudó a maga funkciójának árulója”

82

2. Az értelmiségi, mint a gyűlölet megszervezője

És, mondja Benda, pontosan ez történt a XIX. század végén. Mert amíg az „írástudó” szerepét játszották „a népek realizmusának fékje” voltak, most azonban „munkájukat a politikai szenvedélyek szolgálatába állítják”. Ugyanolyan „laikusok lesznek mint a laikusok”. Laikussá válva és azok kedve szerint játszva, elveszítik azt a távlatot, amelynek az idők szenvedélyeitől elszakadt magasából a moralista tekint alá. Az értelmiségiek természetesen úgy lépnek be a laikusok játékába, hogy maguk is egyik vagy másik szenvedély uralma alá kerülnek. De nem akárhogy, mert ők lesznek intellektuális megszervezői a szenvedélynek, ami uralja őket. Az, hogy a gyűlölet intellektuálisan megszervezett, azt jelenti az első pillanattól, hogy az értelmiségi (és nem más) az, aki megszervezi. Ami annyit tesz, hogy mindaz a tudás, szakértelem és tehetség, amel�lyel az értelmiségiek eddig a törvény absztrakt ügyét védték, most a politikai gyűlölet egyik vagy másik fajának szolgálatába állnak. És hozzájárulásuknak köszönhetően az általuk szolgált politikai szenvedély jelentőssé válik.

83

Mondandónk eme pontjára érve itt az ideje, hogy megtegyünk egy különbségtételt, amit Benda nem. Az írásához közeli időtérből elsősorban francia értelmiségiekre figyel (mint amilyen Maurice Barrès vagy Charles Mauras) akik nem jutottak el soha a gyűlölet elméleti megszervezésétől a gyűlölet gyakorlatáig. Az írás által megmaradtak „ideológusoknak”, tehát szónoklat-szerzőknek, újságíróknak. Megelégedtek azzal, hogy ők javasolják a víziót. Nem vállalták fel a megvalósítását. Ma azt mondanák, hogy értelmiségiek maradtak anélkül, hogy „bértelmiségiek” legyenek, vagyis anélkül, hogy készek legyenek húzni a világ megváltoztatásának szekerét, miután értelmezve azt, javaslatot tettek a változtatás technikájára. Úgy tűnik, hogy Benda teljesen figyelmen kívül hagyja az értelmiséginek azt a fajtáját, amely a „program” leszállítása után felvállalja annak megvalósítását is. Habár 1928ban ír, és habár megemlíti – a faji és a nemzeti gyűlölet mellett – az osztály-gyűlöletet, Benda egyáltalán nem elemzi a teljes kibontakozásban leledző szovjet kísérletet. Ha figyelmet szentel neki, láthatta volna, hogy az értelmiségiek fellépve a politika színpadára korántsem szorítkoznak csupán az ideológus tisztán elméleti tevékenységére, se arra, hogy mások által kiosztott politikai mellékszerepek valamelyikét játsszák el. A játék szervezőiként, ők akarják megírni a darabot, ők akarják megrendezni, és a főszerepet is ők játszanák el. Az orosz Forradalom minden vezetője értelmiségi

84

volt. Lenin már 1902-ben, a Mit kell tennünk?-ben világosan elmondta: a proletariátust emberek maroknyi csoportja kell vezesse - akik képesek tudatosítani a proletariátus érdekeit (mert az nem képes rá és végül „lepaktál” a burzsoáziával), akik „politikai vezetők”, hivatásos forradalmárok, képesek arra, hogy megszervezzék és irányítsák „a mozgalmat”. Tehát az értelmiségiek. Ugyanilyen okokból volt Marx képtelen elviselni az igazi proletárokat, akik a Kommunista Liga vagy az Internacionálék vezetősége felé törtek. Műveletlenek voltak, tehát, mondanánk mi, képtelenek arra, hogy intellektuálisan megszervezzék az osztálygyűlöletet, tehát nem jók egyébre Marx szerint, csak hogy eljátsszák „a forradalom ágyútöltelékeinek” szerepét. Marx 1846-ban, Brüsszelben, a Liga egyik találkozója alkalmával egy vezetőt, aki a német munkásosztály soraiból emelkedett föl – William Weitlingot egész egyszerűen „porrá zúzta”, mert, mondta Marx, elméleti alapvetés és egy tételes elmélet nélkül egy felkelés sem képzelhető el.53 Jól ismert minden forradalmár kényszeres ragaszkodása az általuk megfogalmazott doktrínák tisztaságának a megőrzéséhez. (Tudjuk, hogy Sztálin megvadult ha meghallotta a „deviacionista” szót.) Az eseményeknek a „bértelmiségiek” képviselői által megalkotott szövegekből ös­szeálló aprólékosan kidolgozott forgatókönyv szerint kell lezajlani, amelyek még a függöny felemel53

Paul Johnson, Id. mű: 105.o.

85

kedése előtt jöttek létre. Lenintől Trockijig, Buharinig, Zinovievig, Sztálinig, Hitlerig, Mao-ig és el egészen az analfabétákig, mint Ceaușescu, mindnek fontos volt, hogy saját kalandjaik intellektuális megszervezői legyenek. Mindannyian írtak, vagy legalább aláírtak. Mindegyiknek volt „gondolkodásmódja”, amit kinyilatkoztatásnak tekintettek a körülötte levők, és amit a tömegek kötelesek voltak „zseniálisnak” elfogadni. Mi történik attól a pillanattól, amikor az „írástudók” árulókká lesznek, amikor lemondanak örök hivatásukról, a szellemi népszerűsítéséről, szemben az időlegesség szűkös realizmusának növekvő erőszakosságával? Először is: felépítésük már nem marad egységes, változatok jönnek létre. Az értelmiségiek két hagyományos csoportja helyett három jön létre: a) értelmiségiek, akik teljes egészében az elhivatott szellemi munkához kötődnek és hátat fordítanak a világnak; b) a moralisták, akik továbbra is törődnek az emberiség erkölcsi normáinak megteremtésével és azok betartásának a megfigyelésével; azok, akik kötelezik a „laikusokat” (akik tovább szaporodtak a régi, azóta dezertált kollégáknak köszönhetően), hogy lássák meg a moralisták által megépített erkölcs tükrében saját aljasságaikat; c) a (Benda szóhasználatával) „áruló” értelmiségiek, az ideológiák szerzői (akik, mint láttuk máskor az ideológiák gyakorlatba ültetői is), azok, akik nekiláttak a gyűlölet intellektuális megszervezésének, akik fanatikusakká váltak

86

ettől és arra vágynak, hogy jót tegyenek a többiekkel, s ha azok nem fogadják el szabad akaratukból, akkor erőszakkal, vagy végső esetben a meggyilkolásuk által. Egyértelmű, hogy ha eddig a moralisták csak a laikusok által érezték veszélyeztetve magukat, most az áruló értelmiségiekkel történt gyarapodásuk által, teljessé vált a veszély, ami az emberiség örök értékeinek védelmezőire leselkedik: nem csupán jólétüket és intellektuális teljesítményüket veszélyezteti, de az életüket is. Mert a gyűlölet intellektuális megszervezői, nem vihetik véghez új terveiket, csak amennyiben eltörlik előbb az egyetemes emberiben, az emberségben és annak örök értékeiben való hitet. Nekik éppen az ellenkezőjét kell bebizonyítani, hogy a törvények, az erkölcs és a hit relatív, és megtörténhet, hogy egyik napról a másikra már két fillért sem érnek. („A törvények, az erkölcs, a vallás az ő szemében csupa polgári előítélet”, a Kommunista Párt Kiálványának első fejezete szerint.) Semmi sem egyetemes többé: sem az igazság, sem az erkölcs, sem a törvénykezés. Mindegyiknek kötelező megfürdeni a Történelmi idő vizében, alá kell vessék megukat a létrejövetelnek, hogy történelmivé váljanak, partikulárissá és körülményektől függővé. Ez magyarázza, hogy miért az „írástudói” alapálláshoz ragaszkodó értelmiségiek az elsők, akik sorra kerülnek a közvetlen politikai ellenség elpusztítása után. Mert emlékeztetnek arra a világra, amit a másik csoport elárult és elevenen jelzik a kétkedést a gyűlölet megszer-

87

vezése által megvalósult új világgal szemben – el kell nyomni őket. Humanizmusuk pofonként hat bármely forradalom arcán. És csak a forradalmak szervezői azok, akik pofonokat osztogathatnak; az előbbiek semmi esetre sem. 1919 szeptember 6.-án Gorkij levelet intéz Leninhez, amelyben kifejezi megdöbbenését, miután a bolsevikek tudósok tucatjait tartóztatják le. Egy ország gazdagsága végeredményben, írja ő „szellemi erőforrásaink mennyiségén és minőségén” mérhető le. „Csak akkor van értelme a forradalomnak, ha előmozdítja ennek az erőforrásnak a növekedését és fejlődését [...] De mi – zárja Gorkij – csak a bőrünket mentjük, levágjuk a nép fejét, elpusztítjuk az agyunkat.” Lenin válasza példázza, hogy milyen mértékben lesz allergiás a „bértelmiségivé” vált értelmiségi arra a fajra, amelyet maga mögött hagyott. A hagyományos értelemben vett írástudót, aki a barikád másik oldalán maradt, hihetetlen dühhel alakítja át a gyűlölet tárgyává. „Hiba volna egy kalap alá venni a nép „szellemi erejét” a burzsoá értelmiség „erejével”. [...] A munkások és parasztok szellemi ereje éppen a burzsoázia és szekértolói, a – magukat a nemzet agyának képzelő – szánalmas kis értelmiségiek, a tőke lakájai megdöntéséért vívott harcban nő és gyarapodik. Valójában nem is agy az, hanem egy darab szar.”54 A Lenin által használt szó – gavno – nem hagy helyet semmiféle többértelműségnek. Nehéz azt feltételezni, hogy egy ennyire alantas anyaggal telített 54

A kommunizmus fekete könyve, 748. o.

88

fej képes úgy gondolkodni „ahogy kell”. Így tehát egy ilyen fej teljesen jogosan érdemli ki a megsemmisülést, méltatlan hordozójával együtt. Miközben a „laikusok”, akiknek – mert egy jó ideje folyamatosan dícsérték őket, – az folyamatosan elrontották a számításaikat, már úgyis gyűlölték az írástudókat, még inkább gyűlölik ezentúl őket azok a hatalomra került értelmiségiek, akiknek mégiscsak velük kezdődött az idő és a világ.

89

IV. Az értelmiség és a gyűlölet Romániában, 1948-tól napjainkig

1. 1989-ig

A románok számára azok az idő és az a világ, ami a második világháború után kezdődött el, egy rémálomhoz hasonlított. A rémálom az életnek egy olyan forgatókönyve, amelybe anélkül lépsz be, hogy azt előző életedből bármi is előrejelezné. A történelem egész egyszerűen gyökeresen megváltozik, egyik napról a másikra, és semmi sem hasonlít arra, ami korábban volt. Hatalmas a különbség aközött, ami Oroszországban történt 1917 után és aközött, ami a háborút követően nálunk. Oroszországban a forradalmat, a „nagy forradalmat” bejelentették. Voltak előjelei. Már a XIX. században, Oroszország rendelkezett a világ legerősebb „bértelmiségi”-kontingensével, övé volt a világ első terrorista csoportja (amely célul tűzte ki II. Sándor cár meggyilkolását, és végül sikerrel is járt), itt jelentek meg a világ eslő olyan szervezetei, amelyek programjában egyértelműen megjelent a politikai terror. Oroszországban volt egy 1905-ös forradalom, míg a bolsevik hatalom-átvételi kísérletek lépésről lépésre történtek, az orosz hadsereget bevonták a

93

forradalomba, Oroszország népessége „fehérekre” és „vörösökre” oszlott, és így tovább. Másként szólva, mindaz, ami ott történt, szerves következmény volt, a történelmük része. A forradalomba bevont tömegek az övéik voltak, övéik voltak a pártok és csoportosulások, amelyek a hatalomért küzdöttek a forradalom közeledtével, az övéik voltak az értelmiségiek, akik az államcsínyt vezették, a leninzmusnak orosz gyökerei voltak, és a Forradalom után bevezetett kegyetlenségnek és terrornak is akadtak előzményei Oroszország történelmében. Romániában mindezekből nem volt előzménye semminek. A kommunizmus Romániában úgy jelent meg, mint egy az országra rátelepedő jelenség, ami valahonnan, a történelmi ég magasából érkezett, a történelem egész egyszerűen tálcán hozta és szolgálta fel a román népnek, mint néhány évtizedre egyedül lehetséges politikai menűt. Megjelent, csak úgy, a történelmi időjárás okán, egy pillanatra sem merült fel, hogy valaki belülről előkészíthette volna. Romániában nem létezett egy értelmiségi sem, akinek eszébe jutott volna, hogy az osztálygyűlöletet intellektuálisan megszervezze. Az importkommunizmusnak, amit egy tőle teljesen idegen történelemhez ragasztottak, szédületes hatása volt. Oroszországtól eltérően, ahol az értelmiségiek „elárulták” írástudói státuszukat, feltették életüket (és a legtöbben ebben lelték halálukat), a „kommunizmusnak” nevezett po-

94

litikai szenvedély megszervezésére, Romániában, a mi értelmiségijeinkre nem várt más csak a kicsinyes, nyomorult, dicsfénymentes árulás. A történelem anomáliájával szembesülve, amelyről annak megismerése során vettek tudomást, nem csupán hagyományos, írástudói státusukat voltak kénytelenek elárulni, hanem a nekik felkínált politikai szenvedélyt is, mert attól fogva, hogy nem hittek benne, nem élhették át, csak majmolhatták azt. Másként szólva, nem követhettek el nagyszerű „árulást”, mint az orosz változatban, mert, eltérően fanatikus keleti kollégáiktól, nem hatotta át őket egy olyan szenvedély sem, amit meg lehetett volna szervezni. Az egyetlen eredeti, és autohton gyökerű szenvedélyt, amellyel rendelkeztek – amit Cioran úgy jellemzett, mint „görcs”, mint „az előtörténelem és a prófécia, a misztikus imádság és a revolver keveréke”55 –, azt Antonescu marsall mérsékelte. Mert nem tudták autentikusan felvállalni az importált politikai szenvedélyt, a román értelmiségiek előtt csak három út állt: 1. visszautasítani az éj leple alatt az országba érkezett politikai szenvedélyt és elindulni a börtönök felé; 2. kivonulni a történelemből, elmosódott létezésre váltva, és alkalmanként élve át a metafizika és a művészetek iránti vonzalmaikat; 3. Megjátszani a javasolt politikai szenvedélyt bizonyos 55

„amestec de preistorie și profeție, de mistică a rugăciunii și a revolverului” – E. M. Cioran: Mon pays / Țara mea, ediție bilingvă, Humanitas, București, 1996, p. 18 (trad. din franceză Gabriel Liiceanu).

95

életmódbeli kedvezményekért, címekért és különböző kiváltságokért. Fölösleges elmondanunk, hogy egy olyan totalitárius redszerben, mint amilyen a kommunizmus volt, teljesen eltűnik az emberiség örök értékeit védelmező írástudó kategóriája. Bármely hatalomra jutott politikai szenvedély nyomora abban áll, hogy alapokra, díszítményekre és megéneklésre van szüksége, másként szólva, olyan tükörre, amelyre nézve, igazolhatja saját arcát. A frissen beiktatott kommunista rendszernek sürgős volt, hogy minél több olyan értelmiségit sorozzon be, akik készek mímelni a kommunizmus politikai szenvedélyét, és hogy hazai hangsúlyozással szervezzék meg a gyűlöletet. Először a románok történelmét kellett átírni (az első próbálkozást „Roller tankönyvének” nevezték), és előfutárokat kellett találni az összes műveszeti ágban, ahhoz, ami történt, és ki kellett zárni mindazokat, akik nem jeleztek előre semmit. De mindenek előtt olyan „alkotókra” volt szükség, akik képesek dicsőíteni az új politikai szenvedélyt a „specifikusan román hozzájárulás” eszközeivel. Itt több irányt is figyelembe kellett venni: az egyik –annak az országnak a dicsőítése, ahol az osztálygyűlöletet először szervezték meg intellektuálisan, és ahol az győzedelmeskedett is: a Szovjetúniót és vezetőjét, Sztálint. Értelmiségiek hada rohant ebbe az irányba. Regényekkel, poémákkal, kantátákkal (Mihail Sadoveanu, Geo Bogza, Anatol vieru és mások. Egy másik irányba haladva, meg kellett ke-

96

resni az osztályharc hagyományát a román kultúrában. Szorgalmas történészek és irodalomtörténészek (Ion Vitner, Paul Georgescu, Ov.S. Crohmălniceanu, N. Tertulian, Savin Bratu, S. Damian, stb.) mérlegelték minden szempontból a román irodalom történetét és a felszínre hozták a klasszikusok írásaiban fellelhető forradalmi potenciált. Végezetül, a harmadik irányba haladva, eredeti műveket kellett létrehozni, amelyek leírják a kizsákmányoló osztályok rothadtságát és gonoszságát, majd azt is, hogy miként zúzta szét őket az új szocialista köztársaság, és végül következhettek annak eredményei, a munkásosztály (a szocialista ipar, a szocialista verseny és élmunkásai), a parasztság (a téeszesítés), és az új értelmiségiek (a Párthoz hűek) által a szocializmus építésében elért sikerek. Itt első helyen szerepeltek Petru Dumitriu, George Cálinescu, Zaharia Stancu, E.M. Galan, Maria Banuş, Mihai Beniuc, Dan Deşliu, Eugen Barbu.56 Mindez addig tartott, amíg az új kommunista vezetők kedvébe kellett járjanak a „testvéri szovjet népnek”, aki hatalomra juttatta őket. Amikor rájöttek, hogy megtanultak mindent, ami csak megtanulható 56

Az olvasó három könyvből kaphat teljes képet arról, ahogy a román értelmiségiek eleget tettek a korszak ideológiai „elvárásainak”: M. Nițescu, Sub zodia proletcultismului (A proletkult jegyében), Humanitas, București, 1995; Ana Selejan: Trădarea intelectualilor. Reeducare și prigoană (Az írástudók árulása. Átnevelés és Cartea Românească, București, 2006 Literatura în totalitarism, 6 vol., Cartea Românească, București, 1999.

97

a terror és megtorlás általi kormányzásból, másként szólva, amikor a román kommunizmus, Ceuşescuval egyidőben, úgy érezte, hogy megállhat saját lábán és „nacionalistává” válhat, a román értelmiség történetében új korszak vette kezdetét, és ezzel együtt a román „írástudók árulása” is új formában jelentkezett, ami a legutolsó és a legalantasabb az értelmiségi státusz elárulásai közül. Mit kellett „intellektuálisan megszervezni” azután, hogy az előző nemzedék példásan teljesítette feladatát, ami a helyi osztálygyűlölet értelmiségi kezelését illeti? Eltűnt az osztályellenség, a testvéri nép iránti elismerés, az „új társadalom” alapjait lefektették... Hirtelen minden intellektuális erő szabaddá lett. Szabadon és arra vágyva, hogy egy új irányba vágtázzanak és egyetlen kártyával játsszák meg az aljasság tétjét. Ezt a kártyát Ceauşescunak hívták, és amit „intellektuális megszervezésre” feladatul kaptak, ennek az embernek a kultusza volt, a leghazugabb politikai szenvedély formáját öltve azok közül, amelyeket csak ismert valaha a román nép történelme. E generáció elődei kétszeresen is „bukott értelmiségiek” voltak: először „írástudói”, az emberiség erkölcsi normáinak betartását őrzők státuszából hulltak alá, másodszor a „bértelmiségi”, az adott politikai szenvedély intellektuális megszervezői státuszából (nem rendelkeztek egyikkel sem, az osztálygyűlöletet pedig sután, világi javakért szervezték meg, olyan érzelmeket mímelve, amelyek sohasem tették próbára őket).

98

Most tehát, Ceauşescu kultuszának megszervezőivel együtt, a román értelmiségi harmadszor bukott alá, ezzel megadva a bukás végső dimenzióit is. Egy ünnepélyesség nélküli ceremónia groteszk ceremóniamestere lett. Mert nem csupán arra használta fel tehetségét, hogy egy gyilkos rendszert magasztaljon fel, hanem annak írástudatlan képviselőjét is, akit maguk között paranoiásnak és gyengeelméjűnek tekintettek, akire csúfneveket aggattak és akiről vicceket mondtak. Neki és feleségének – egyik sem tudott írni – akadémikusi címet adtak, és ezzel lerombolták a szellem kivételességének szimbólumát, az Akadémiát, és őket is azzal együtt. A „gyűlölet szervezőiből” a „kultusz szervezőivé” alakulva, elfogadták, hogy sokféleképpen kövessenek el öngyilkosságot: prostituálták tehetségüket és megcsonkították ízlésüket; tönkretették a nyelv legfontosabb szavainak jelentésalapját („becsület”, „igazság”, „nép”, „igazságosság”, „méltóság”, „szabadság”, „öntudat”), amelyekre a közösség tervei épülnek, amelyek által elképzelhető egy nép sorsa, és amelyre egy nyelvi közösségnek szüksége van ahhoz, hogy tisztességesen becsomagolhassa történelmét. Egy alantas lényt felmagasztalva kivételesen alacsony emberségi és morális szabványokat adtak a román népnek; a cinizmust léptetve elő a legfőbb viselkedésformává, elsorvasztották polgártársaikban az életben való tájékozódás képességét, és elrabolták egy néptől, amelynek szüksége volt rájuk, az erkölcsi

99

támpontokat. Röviden: feldúlták a románok szellemét és a román társadalom erkölcsi lényegét. Mert a kommunizmust öröknek hitték, elkövették azt a hibát, hogy a neveiket beírják egy szégyen-naplóba, amely a Hódolat címet viselte. Így ők maguk végezték el saját kegy-vesztettségük leltározását, az óvatlanság, a mazochizmus és a szégyentelenség egyetlen különös gesztusával: Adrian Păunescu, Sergiu Nicolaescu, Radu Beligan, Zoe Dumitrescu-Bușulenga, Sabin Bălașa, Ștefan Milcu és oly sokan de sokan még57. Elővigyázatosság híján, ők maguk állítottak akadályt saját sorsuk elé: 1989 után kénytelenek voltak hihető magyarázatokat találni a megmagyarázhatatlanra. Egyikük sem érzett késztetést a bűnbánatra. Néhányan diszkréten visszavonultak. Mások a történelem új lovát, az „átmenetet” lovagolták meg, és elmagyarázták, hogy „áldozatok” voltak. Mások, a találékonyabbak, érzelmeik eredetiségével érveltek, hogy valóban szerették Ceauşescut. Azonban később szükségét érezték, hogy egy gyilkost hőssé formálják és annak megtorló intézményeit a hazafiság erődítményeivé. Jól, rosszul, a többi értelmiségi elfogadta ezt. Azt mondták, hogy mindannyian bűnösök voltunk, és hogy emberként és kereszténykény senkinek nem áll jogában követ emelni. Mindenkinek volt valami a múltjában valami, ami erre késztette, valószínűleg mindenki megbotlott egyszer. 1989 után úgy tűnt, 57

Rövid életrajzi adatok felsorolása!

100

hogy általános fegyverszünet felé haladunk. Az Írószövetség, a többi művészeti szövetség és az Akadémia sem nyitotta fel a múlt dossziéit. Úgy zajlottak le a dolgok, mint Süskind Parfümjében: miután a titokzatos parfümtől illatozó hőst látva egy tiszteletreméltó városka polgárai egy megtorolhatatlan és pusztító orgiába vetik magukat, a következő napon mindenki szemet húny az iszonytató esemény felett. A mi magas fórumaink megelégedtek azzal, hogy új tagokat vegyenek fel a száműzöttek közül, és másokat is beválasszanak post-mortem.

101

2. Értelmiségiek és gyűlölet „az átmenetben”

Ez tehát az az értelmiségi örökség, amellyel a románok átjutottak a történelem másik partjára. Abban az időszakban, amit „a kultusz intellektuális megszervezésének” neveztem, igazság szerint léteztek „disszidens értelmiségiek” (Paul Goma, Doina Cornea, Mihai Botez, Dorin Tudoran, Radu Filipescu, Mircea Dinescu és még néhányan), az egyedüliek, akik egy totalitárius társadalomban, felvállalva olyan kockázatokat, amelyeket már senki sem vállalt fel, még őriztek valamit a hagyományosan moralista írástudó emlékéből. De abban a világban, amelyben, Traian Ungureanu szavaival élve, nem léteztek „szilárd csoport-értékek”58, ők sohasem folytatta tömeg-kritikát. A történelem másik partján tehát három értelmiségi kategória bukkant fel: .– a leszakadtak vagy a „politikailag kasztráltak”, akik már a kezdet kezdetén visszahúzódtak azokra a szakterületekre, amelyeket még tisztességesen folytatni lehetett (irodalom- és mű58

Lásd: Traian Ungureanu: Despre Securitate. România, țara „ca și cum”. Humanitas, București, 2006, 7. o.

102

vészetkritikusok, zeneszerzők és tisztességes festők, elismert műfordítók, tudósok, logikusok, stb.), teljesen leszokva minden társadalmi elköteleződésről és állhatatosan, tehetelenül, megmaradnak azon a pályán, ahol a kommunizmus bukása érte őket; .– a komprommitáltak, akik minden bizonnyal az értelmiségi réteg többségét jelentik, ami a kommunista rendszerrel való, különböző szintű közreműködésük eredménye, mert egyedüli lehetőségnek tekintették, híján az önvizsgálat minimumának, vagy a nyilvánosság színpadáról való diszkrét visszavonulásnak, együttműködve a posztkommunista rezsimmel, és a baloldal zászlaja alatt csoportosulva, amit az új, édes stílusban „szociál-demokratának” kereszteltek át, de tökéletesen alkalmazva a befolyásolás, mérgezés, hatalommegszerzés és –megőrzés kommunista módszereit; .– neo-moralisták, akik a régi disszidensek és azok közül valók, akik nem komprommitálták magukat a kommunista rendszerrel való bármifajta együttműködéssel. Ezek, akik kisebbséget jelentenek a második csoporthoz képest, folyamatosan kérték a kommunizmus erkölcsi perét, és kiálltak a társadalom erkölcsi szabványainak rekonstrukciója mellett (az idő-feletti értékek mellett, amelyek elvesztek a korábbi évtizedek

103

erkölcsi relativizmusának idején). Ez a kategória, amilyen csenevész, éppen olyan fontos. Az érvek, amelyekkel megkísérlik e csport tagjainak aláásását – miért most beszéltek, írtok az újságokba és jelentek meg a televízióban, miért hallgattatok akkor? – annyira ostaoba, amennyire csak lehetséges. Mintha csak attól a pillanattól, hogy egy ember beszélhet, mégiscsak köteles lenne hallgatni, a korábban szájába rakott pecek nevében. (Tulajdonképpen a románok hallgatása egy olyan pillanatban, amikor a történelem visszaadta nekik a beszéd képességét – még ha csak a szavazás lehetősége által is – ez az, ami a legaggasztóbb napjainkban.) A három értelmiségi kategória közül a másodiknak újra meg kellett határozza önmagát, a harmadiknak újra fel kellett önmagát találni. Közöttük, és az általuk képviselt szimbólumok között zajlik a jó és a rossz háborúja napjaink román társadalmában.59 És ugyancsak közöttük helyezkedik el, kialvatlanul, világunk gyűlölet-alapja. Miközben a „kompromittáltak”, túl azon, hogy azt hiszik: múltjuk csak hópehely a történelem mérlegén, úgy gondolják, hogy az új 59

Tudom, hogy felháborító azoknak, akik iluyen jellegű dichotómiák logiakilag nehezen állják meg a helyüket, és társadalmi szempontból veszélyesek, de bevallom, hogy másként képtelen vagyok különbséget tenni Vadim Tudor úr és Doina Cornea asszony, vagy Sergiu Nicolaescu úr és Cristian Mungiu úr között.

104

történelem is veszítene az ők, kommunizmus ideje alatt megszerzett politikai tapasztalataik nélkül (!?), ennek következtében, nekik meg kell őrizni az addig betöltött funkcióikat, addig az „új-moralisták” úgy hiszik, hogy a jelenlegi mocsokból nem lehet kijutni a kommunizmus erkölcsi pere és annak a mát érintő hatásainak az elemzése és társadalmi megtisztulási eljárás nélkül. A „kompromittáltak” legalább annyira gyűlölik az „új-moralistákat”, mint az „új-moralisták” a „kompromittáltakat”. Egyesek azért gyűlölnek, mert elvesztették társadalmi legitimizációjukat, és fennáll a veszélye, hogy előjogaikat is elveszítsék, amelyeket szinte természetszerűleg követelnek, az egy életidő alatti megszokás okán. Mások azért gyűlölnek, mert számukra szemérmetlenségnek tűnik, hogy továbbra is ugyanazokat a hangokat hallják énekelni, akik korábban a történelem egészen más partitúrája szerint daloltak; mert elvárnak legalább egy halovány mentegőzést a „kompromittáltaktól”, azért, ahogy berendezték a korábbi poklot; mert egy egyszerű „vis�szalépést” várnak tőlük. Mégis, hatalmas a gyűlölet két formája közötti különbség. Az egyik a gyűlölt személy megszűntetését célozza, a másik a nyugdíjaztatását. Az egyik a bányászokat60 hívja, és amikor nem javasolja a stadionokban 60 A Zsíl-völgyi bányászokat több alkalommal is “behívták” a kilencvenes években, hogy véget vessenek a Bukarestben hosszú időn át tartó ellenzéki tüntetéseknek. A bányászjárásként elhíresült akciók több halálos áldozatot is követeltek. Behívójuk, Ion Iliescu, akkori államelnök volt. A ford.

105

való lelövetést, akkor megelégszik a „balkonról való kidobás”-sal való fenyegetéssel; a másik hisz a békés tüntetésben, a párbeszédben és a tisztességben. Az egyik időszakonként felébreszti bennünk az erőszak és a „jó idők” emlékeit, amikor a győzelem egyet jelentett az ellenfél megsemmisítésével; a másik hisz a „humanizmusban” és a jó csenevész erőiben. Ráadásul, a gyűlölet, amit a komprommitáltak éreznek az új-moralistákkal szemben, abból is ered, hogy kénytelenek folyamatosan szembenézni utóbbiak kompromisszum-mentes tükrével. Ergo, ez utóbbiakat be kell szennyezni. Ez pedig, egy olyan országban, amelyben nem léteznek egy adott személy megjelenési tőkéjét védő törvények, könnyen megtörténhet rágalmazások és komprommittáló kampányok megszervezésével: minden áron be kell bizonyítani, hogy mindannyian bűnösök voltunk, hogy így vagy úgy, de mindannyian beszennyezve jutottunk ki a kommunizmus poklából. Nem kell erkölcsi támpontokat keresni, mert azok nem léteznek. Érdekes, hogy mi történik a neo-moralistákkal, amikor a politikusok bevonják őket játékaikba. Miként tudja eldönteni egy értelmiségi, aki fel akarja támasztani az „írástudói” hagyománnyal való kapcsolatot, hogy a nyilvános térbe való kilépése nem egyenlő-e az „írástudói” szerep elárulásával és a politikai szenvedélyek terébe történő belépéssel? Csak egyetlen szempont áll rendelkezésére: amikor hiszi, természetesen tévedhet is, hogy egy adott politikai erő mellett döntve, vagy

106

egy bizonyos politikust támogatva, továbbra is, túl az időkön, azokat az értékeket szolgálja, amelyekben mindig is hitt. Megsérülve abban az időszakban, amikor a történelem általa, de a feje fölött jött létre, mindenképpen kötelessége közbelépni, valahányszor csak azt érzi, hogy a hatalom félresiklik. És ha nem is sikerül minden esetben elérni, hogy a politikusok cinkelt kártyákkal játsszanak, legalább megakadályozhatja, hogy tetteiket erkölcsösként és a játékszabályok szerint valót mutassák be.

107

Következtetés helyett

Az eddig leírtak megengedik, hogy diagnózist állítsunk fel a román társadalom jelenlegi helyzetéről. Egyre inkább hajlok arra: az, hogy a románság képtelen megtalálni a megfelelő történelmi légzésritmust, az 1945 után társadalmukban felgyülemlett gyűlölet-alappal magyarázható. Ezt az alapot nem sikerült se megszűntetni, se elfogyasztani az „átmenet” évei alatt, mert a több nemzedék alatt felgyülemlett gyűlölet a történelem hatalmas méretű hulladékává alakult. Ennek mérgező és megsemmisíthetetlen volta, an�nyira nagy, hogy egy nép történelme nem emésztheti meg, úgy ahogy a természetben a hulladék megmarad és hosszú időre megcsonkítja azt. A mérgező termék, amit történelmünk udvarára hajítottak, a „győzedelmes szocializmus” nevet viseli. A Vörös Hadsereg csapatai hozták és dobták le itt, de megszervezése románokkal és románok által történt. És végezetül, innen ered az egész. A gyűlölet szilárd alapjai, arra a szívós rosszra épültek, amelyet ugyanazon közösség tagjai követtek el egymás ellen.

109

Sem Gheorghiu-Dej, sem Ceauşescu, sem azok, akik közvetlen környezetüket alkották, nem voltak „idegen elemek”. A románok ültették el a gyűlölet magvait a román népben, a románok szervezték meg és alakították életvitellé. Végezetül minden román bekerült a gyűlölet mérgezett történelmi körébe. Azt mondtam egy adott pillanatban: Lenin nagy győzelme az volt, hogy behozta az „ellenséget”, hogy a nemzeten-kívüli homályba vesző távlatából egy ország pontos határai közé helyezte át. A „belső ellenség”, ahogy országunkba jutott (kezdetben, mint „kizsákmányoló” lett, majd a szocialista berendezkedés végtelen számú változatban megjelenő eredendő ellensége), úgy jelenítődött meg, mint folyamatosan lesben álló. Mindannyian eljutottunk életünk egyik vagy másik pillanatában oda, hogy potenciális ellenségnek tekintsük. Egy olyan országban, ami távol áll attól, hogy tökéletes legyen, a meglévő hierarchiák idilli és termékeny elfogadása közepette helyezkedett el, amelyek karjaikba vették az intellektuálisan megszervezett gyűlölet ajándékát, mint „osztálygyűlöletet”, és figyelemre méltó hatásfokkal, néhány év alatt elérték, hogy egy társadalom a gyűlölet uralmán alapuljon. Mindazok a lassan és nehézkesen elért eredmények, amelyek megvalósultak az elmúlt 70 év modern Romániájában, akárcsak a későbbiekben lezajló létrejöttük ígéretei, összeomlottak ez idő alatt. Egy olyan Románia helyett, amely pontosítások

110

és egymást követő reformok által, halad előre a saját szervesült felnőttsége felé, egy az éj leple alatt megrokkant Románia undorító arca jelent meg. Néhány évvel a „Szocialista Köztársaság” kikiáltása után, a román nép egy súlyos közlekedési baleseten átesett emberhez hasonlított: megbénult végtagokkal, ös�szetört bordákkal, eltorzult arccal. Szeretném, ha pontosan értenénk, miről beszélünk. Amikor Caragiale az Elveszett levélben, színre hozza a XIX. század román világában jelen levő ros�szat, az legmagasabb szintjét a Caţavencu és Dandanache típusú zsarolókban éri el. Az undorító, ha lehet így mondani, ugyancsak megmarad egy „idilli” szinten. Ami azt jelenti: nem emelkedik fel a létezés szürke mocskából, hogy eljusson a terrorig és a gyilkosságig, mint kormányzási módszerig. Nyugalmas létezésük alapjaira támaszkodva, ami csak egy pillanatra kavarodik fel a választások előtt, a románok, aki elkövetik a caragiale-i típusú szamárságokat, még hivatkozhatnak saját közös, tulajdonságukra, hogy „többé vagy kevésbé tisztességesek”. A végső konszenzust nem gátolja az időközben felgyülemlett mély gyűlölet. Őseink világa helyenként groteszk volt, de nem elejétől végig aljas. Valahol, lényük egyik rétegében, valami mégis összefogta őket, a felszín ellenére, ahol hazudnak, zászlókat lopnak, pofonokat ígérnek, híresztelnek, becsapnak. Tudom, erre azt mondhatják nekem, hogy a XIX. század vége és a két világháború közötti időszak

111

felé fordulva, nem teszek egyebet, csak elmerülök egy olyan képzelgés terrénumán, amelyre közülünk egyeseknek szükségük volt ahhoz, hogy túlélhessenek. Hogy egyszerűen csak beleszertettem egy szép és egyszerű konstrukcióba, ami segített, hogy az életben előrehaladjak, széttörve az óceán mocskos jégtábláit, amelyeken ott találtam magamat megszületésemkor. Egyáltalán nem hiszem, hogy így volna. Az a generáció, aki nem ismerte a kommunizmust, nem értheti meg milyen törés zajlott le akkor a történelmi időben. Ezt csak azok érezhetik, aki az így létrejött kéregdarabon születtek, és akiknek ott van az orrában az eltűnt történelem szaga, csak azok értékelhetik úgy, amit elvesztettek, mint a történelem menedékét. Amikor azt mondom „a történelem menedéke”, azt tartom szem előtt, hogz általában nem élünk a történelem elől védve, hanem, Eliade szavaival élve, a „történelem rémuralma” alatt. Talán egyetlen generáció sem mentesült ettől a csapástól, ami annál rettenetesebb, minél inkább élnek az emberek azzal az érzéssel, hogy habár tőlük idegen (rájuk tör felülről, miután összeállt a fejük fölött) a lehető legbenséségesebb módon hozzájuk tartozik (kiprovokálói mégiscsak emberek). Amikor a görögök azt mondták, hogy az ember deinótatos, „a legiszonyúbb” a világ összes létező élőlénye közül, nem azt tartották szem előtt, hogy az ember általában képes a rosszra, hanem azt a tényt, hogy képes

112

úgy rosszat tenni egy másik embernek, mintha az nem lenne ember.61 Nem arról van szó, hogy az egyik ember által a másiknak okozott rossz, nagyobb mint egy természeti katasztrófa által okozott, hanem arról, ismétlem, hogy ez a rossz „fajon belüli”, egy felebarát követi el, egy lény, aki olyan mint te, de aki úgy cselekszik, mintha csak egy természeti rossz vak személytelenségéről lenne szó. Létezik egy emberi rossz, ami, hogy úgy mondjam, egy természeti katasztrófa szintjén „intézményesül”. A rémséges ebben a rosszban a kivételes virtuozitása mellett, hogy a közvetlen közelükből okozzák az embereknek, vagyis más emberek által, akik egy intézmény arcát öltik magukra, ami az „objektivitás” miatt, amellyel lecsap, elveszti emberi vonásait. Ez a rossz azért a „legborzalmasabb”, mert az emberi fajból való kétszeres kiközösítés által zajlik le: ahhoz, hogy erőszakkal élhessen, az erőszak elkövetője először nem-embernek kell érezze az áldozatot, akit az erőszak ér, az sem érzi embernek az erőszak elkövetőjét. A „történelem rémuralma” azért a legborzalmasabb, mert bár belülről jön, vonásai mégis kívülről érkezőnek mutatják. Annak, aki meg61

Az ember mint “legiszonyúbb” (to deinótaton), amennyire tudjuk, Szophoklész Antigonéjának egyik sorában jelenik meg, és Heidegger egyik híres elemzésének tárgyát képezte ( Magyarul, lásd: Bevezetés a metafizikába. Vajda Mihály fordítása. Ikon Kiadó, 1995. 75-83.o. A ford.) A deinón fogalmának elemzése a Despre minciună című kötetemben is megtalálható. (Magyarul lásd: A hazugságról. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2013. A ford.)

113

kínoz, megöl, vagy bármilyen formában rosszat okoz, ugyanúgy van keze, lába, szeme mint neked, emberi nyelven beszél, de úgy viselkedik, mint a legkegyetlenebb vadállat, és úgy csap le mint a legszörnyűbb hurrikán. Az ember, mint deinótatos, a teljesen ismeretlenné vált ismerős. Minden állat egyenlő marad önmagával. Az ember azért a „legiszonyúbb” mert önmagából kiindulva változhat valami mássá. Egyedül ő az, aki átváltozhat. Tehát a történelem „menedékre” lel, vagy menedékként érzékelhető mindaddig, amíg az emberek megőrzik egymás számára emberi arcukat, amíg a gyűlölet nem torzítja el őket. Márpedig én, akárcsak a generációm többi tagja, egy olyan történelembe léptem be, ami az éj leple alatt szűnt meg „menedék” lenni. Egy olyan történelembe, ami a programmá vált gyűlöletnek köszönhetően alakult át terrorrá. De vajon mi engedi meg nekünk, hogy úgy beszéljünk a „másik” világról, mint „menedék-világról”? Milyen garanciáink vannak arra, hogy az „normális világ” volt, és nem egy olyan, amit „ki kell hajítani a történelem szemetesdombjára”? Valószínű, hogy hozzám az utolsó fuvallatai jutottak el. Tulajdonképpen annak az időszaknak az erkölcsei között nőttem fel, a kimondott szó és a példamutatás olyan mélységben voltak jelen körülöttem, hogy a neveltetés héját már nem tudta feltörni semmiféle „átnevelés”, egyetlen későbbi ideológia

114

sem, függetlenül attól a konokságtól, ahogy azokat naponta, újra és újra lenyomták a torkomon. Ellenkezőleg, minden egyes kommunizmusban eltelt év után (a negyvenből), megpróbáltam mélyebben megérteni azt a világot, amit elvesztettem, világrajöttöm pillanatában, és azt a másik, undorítót is, amelybe akkor léptem be, amikor memóriám szerveződni kezdett. Idővel kezdtem azt hinni, hogy létezésem egyedüli lehetséges értelme, az, hogy egy olyan világ értékei, amelyek konokul lakoztak bennem továbbra is, jussanak „át” a történelmi jövő másik partjára. De mi volt ez a világ? És hogy nézett ki a másik, amelyben élnem adatott, az előbbivel összevetve? Tulajdonképpen ebben rejlik a gond. Két egymást követő világ, egymásban tükröződve mutatkozik meg. Mert így állnak a dolgok, megengedem, hogy ami a két világháború közötti korszak után következett, annyira szörnyű volt, hogy „széppé változtatott” mindent, ami megelőzte, tehát magát a háborúk közötti korszakot. Még helyesebb lenne azt mondani, hogy tudatosította bennünk annak normalitását. Mert tulajdonképpen folyamatosan erről van szó, amikor e két világról beszélünk: a különbség közöttük mindig a „normális” és az „anormális” közötti különbség marad. Csakhogy e két szó önmagában nem sokat jelent. Azonban hívják egymást, az örömhöz hasonlóan, amely nemegyszer csupán a fájdalom szüneteként jelenik meg. Egyébként nem rendelkezünk az anormális önmagában is

115

álló képzetével, mint a valószínűtlen ás a lehetetlen egy keverékével. Hogy jobban megértsük miről is van szó, képzeljük el egy pillanatra, mit éreztek azok, akik egyik pillanatról a másikra a kommunizmusban találták magukat. Egy jó ideig egészen biztosan nem értették, mi történt velük (ahogy egy baleset kárvallottja sem mérheti fel az első percekben a baleset valós következményeit), mert az emberi elme megértési képessége nem tudta követni a valóságot. Azt hitték, hogy a gyűlöletnek, az emberek közötti alapvető viszonyként való bevezetése, eltulajdonítása mindannak, egyetlen éjszakán, amit egy egész élet alatt gürcöltél össze, a hazugság beépülése a beszédmód szívébe és a terror bevezetése, az állam és polgárai közötti viszony folyamatos meghatározójaként, azt hitték, hogy mindez nem lehetséges, hogy úgysem tarthat sokáig. Természetellenes volt mindahány. A Történelem tréfáinak tűntek. Márpedig természetellenesen élni egy tréfa közepén, természetesen, lehetetlennek tűnt. Ismét idézni fogok Annie Bentoiu pompás könyvéből, ami felér az összes történelem tankönyvvel, amelyből meg akarnád tudni, mi is történt „akkor”: „Olyan formán, amilyen volt, a világ, amelyet megismertem, a törvény tiszteletére és a keresztény elvekre kívánt épülni, az emberszeretetre és nem az osztálygyűlöletre; mindaz, amit az utóbbi na-

116

pokban láttunk, elképzelhetetlen lett volna abban a világban. Paradox módon éppen a mai túlzott önkényesség és erőszak élesztette újra a reményt: úgy tűnt számunkra, hogy valami ennyire embertelen nem tarthat sokáig.”62

Mindannyian azt hitték akkor, hogy „valaki” ebből a világból (vagy azon kívülről) meg fogja akadályozni e szörnyű dolog beiktatását a valóságba. A helyrehozatalba vetett remény mindenkinél Isten és az amerikaiak között ingadozott. Mindannyian úgy hitték, hogy Isten, nem engedélyezhet à la longue egy természetellenes dolgot. Az Isten jelet adhat, megbűntethet egyik vagy másik bűnödért, küldhet pestist vagy háborút, de ezek elkezdődnek és véget érnek. Isten nem bűntethet folyamatosan. Az amerikaiak, laikus és történelmi szinten, a maguk során, mint a demokrácia képviselői a földön, szintén nem fogadhatták el egy modern társadalom összes működési szabályának a megsértését. Megtalálják ők a módját, hogy rákényszerítsék egykori szövetségeseiket: hagyjanak fel már az elején a fél Európa létezésén végzett kísérlettel... A „jönnek az amerikaiak”63 nem 62 Annie Bentoiu: Timpul ce ni s-a dat (A számunkra megadott idő). Vitruviu, Bucureşti, 2007., II. Kötet, 176. o. 63 Létezik egy egész kötet, ami ezt a címet is viseli, amelyben elemzés tárgyát képezik az összes lehetséges rejtett utalások, amelyek ehhez kapcsolódnak a románoknál, az évtized elején: Bogdan Barbu: Vin americanii. Humanitas, Bucureşti, 2006.

117

csupán a reményt fejezte ki, hanem egy logikailag és metafizikailag alátámasztott hiten is: egy olyan aberráció, mint a kommunizmus, nem létezhet a valóságban, nem kompatibilis vele. Olyan eltorzulást feltételez, amit a valóság képtelen leviselni. Az igazság az, hogy közülünk néhányan még ma sem tudjuk elhinni, hogy igaz volt a 40 éven át a kommunizmusban eltöltött életünk. Mit szóljunk akkor másokról, akik, mert nem élték át, olyasmit kell elképzeljenek, amit még átélve sem tudunk valóságosnak tekinteni? Miként lehet igazként elfogadni azt, hogy valaki megkérhet: súgd be a szüleidet, férjedet vagy feleségedet, a barátaidat? Miként hihetnéd igaznak, hogy összegyűjthető emberek sokasága, és rábírhatóak, hogy kórusban üvölsenek valamit, amiben nem hisz egyikük sem? Miként hihetnéd el, hogy egy emberi közösség működhet úgy, hogy a kreténeket és az írástudatlanokat teszik meg vezetőknek, miközben a szakértőket eltávolítják? Ugyanakkor, azok után, hogy annyi mindent elolvastam és végnélküli beszélgetéseket folytattam nálam nagyobb barátaimmal, akiknek megvolt a képesítésük ahhoz, úgy az addig megélt élet, mint pedig intelligenciájuk által, hogy a két háború közötti időszakról beszéljenek (figyelem! közülük egyi ksem tartozott a kivételezettek közé), magamat megmakacsolva kijelenthetem, hogy azok az idők önmagukban is – ha figyelmen kívül hagyjuk a legio-

118

narizmus mocskát – áldott idők voltak. Olyan idők, amelyekben a hierarchiákat minden sértődöttség nélkül tartották be, amelyekben az általános emberi értékeket, akárcsak az udvariasságot, statisztikailag szólva spontán módon élték meg, amelyekben az emberek szellemisége nem ismerte a borzalmakat, és az időnek is megvolt a maga nyugalma, olyan szelídség és édesség, amit nehéz fellelni még a világ civilizáltabb sarkaiban is. És e világ fölött ott táncolt, elevenen, mint a koboldok a Szentivánéji álomban, a szabadság bolond szelleme. Nem mondja nekem senki, hogy beszélgetőtársaim értelmiségiek voltak, és olyas „valamit” is számításba vettek, amely más társadalmi kategóriák számára egyáltalán nem volt fontos: a szabadságot. Valóban, a szabadság nem ehető meg, és, kaphatnám azt a választ, hogy nem érdekelte sem a parasztokat, sem a munkásokat, és végképp nem tekintettek rá mértékegységként, mely alapján osztályozni lehetne azt a korszakot. Ennek ellenére: örültek neki, anélkül, hogy tudnák, annak a nagyon-kevésnek a kisugárzásaként, amit birtokoltak. A birtoklás szabadságának értelmét, vagy ha úgy tetszik: a szabad birtoklásét, senki sem vesztette el. És, hogy mennyire sokat jelent, azt éppen a parasytok tudták meg, akik a várt tulajdonújraelosztás helyett azzal szembesültek, hogy a számukra legértékesebbet veszik el tőlük: a földet. A birtoklás e szabadságának elvesztése, arra kény-

119

szerített egy egész kiéhezett népet, hogy néhány évtizeden át tolvajjá legyen. Ez az a történelmi retorta, amelyben az aljasságnak, a lustaságnak, a besúgásnak, a támpontok elvesztésének és az emberek közötti tiszteletteljes viszonyok megsemmisítésének keveréke forrt, és amelynek legfőbb elemei közé tartozott az irígység, a gyanakvás és a gyűlölet. 1989 után, azok, akik egy maréknyi előjogért lehetővé tették ezt a világot, szemtől szembe kerültek a többiekkel, akik arra ítéltettek, hogy benne éljenek, alkalmazkodjanak hozzá és minél kisebbé tegyék a szégyen és megaláztatás napiadagját. Születhet e „konszenzus” a románok e két kategóriája között? Semmi sem létezett már abból, ami a szüleiket összetartotta: sem a függetlenségi vagy az egységesítési háború emléke, sem a közös építés emléke. Ami összekötötte őket, nem volt más, csak az együtt elkövetett vagy elviselt gyilkosságok emléke: a Csatornák emléke, a Kongresszusok emléke, a gyűléstermek, a hétköznapi hazugságok emlé‑ ke. Ahhoz, hogy kialudjon a gyűlölet e két katégória között, arra lett volna szükség, hogy annak a kategóriának a tagjai, akik a gyűlöletet terjesztették a világban, lépjenek vissza 1989 után. Ami azt jelentette volna: visszavonulni a nyilvánsosságból és a politikából. Még bocsánatot sem kellett volna kérni. Csak ennyit: tegyenek meg egy egyszerű és

120

tisztességes lépést hátrafele. Egy másik alkalommal ezt a kategóriát „semmiházinak” neveztem, a meghatározás, amit adtam bizonyítja, hogy a fogalom tisztán elemző jellegű, még véletlenül sem szónoki vagy patetikus, és még kevésbé sorolható a szitokszavak közé: „A „semmiházi” olyan személyt jelöl, aki miután már szerencsétlenné tette felebarátait kommunizmusbeli teljesítményével, aki ahelyett, hogy tekintetében némi félénkséggel visszavonult volna a társadalom színpadáról, jelen van továbbra is, átváltozva, hogy másodjára is szerencsétlenné tegye embertársait. Tehát egy olyan semmiháziról van szó, aki történelmileg önmagát tette meg uralkodónak. Jelen pillanatban, miután sikeresen átjutottak a másik partra, az állam legfontosabb intézményeiben foglalnak helyet és a román társadalom kulcsfontosságú pontjain.”64

És lám, a meg nem tett „visszalépés” maradt egészen napjainkig a román világ nagy gondja, és ez magyarázza, hogy a mi társadalmunk miért nem tud talpra állni. Mert ugyanazokkal az emberekkel akart egy szabad világot építeni, akik a totalitarizmust lehetővé tették, Románia két dolgot ért el: egyrészt meghonosodott a történelmi képmutatás, másrészt, továbbra 64

Gabriel Liiceanu: Apel către lichele. Humanitas, Bucureşti, 2005., 8.o.

121

is maga után húzta, mint az éretlenség és a tehetetlenség uszályát, az elmúlt öt évtizedben felgyülemlett gyűlöletet. A semmiháziak hatalmon maradása (a szó pusztán technikai, előbb említett értelmében) a kommunizmus bukása után, még egyszer sikeresen gyűlöletbe mártotta az ország népességét. A tét 1990ben, és ma is a módszer szempontjából volt fontos: miként lehet útnak indítani egy olyan társadalmat, amelynek érzelmi működési mechanizmusait lezárták? Azoknak a jelenléte a politika előterében, akik teljesítményükkel hozzájárultak a gyűlölet történelmi idejéhez, már provokáció. Kiváltja azok válaszként létrejövő gyűlöletét, akik saját életüket elemezve, az adott korszak áldozataiként tekintenek önmagukra. A dolgok ilyen állásánál, amíg nem tud megvalósítani egy folyamatosan megálmodott és állandóan halogatott tisztulási folyamatot, az egyetlent, ami eltávolíthatja a nyilvánosságból a történelem régi semmiházijait, Románia nem lesz képes kilépni a gyűlölet köréből, ahová az ’50-es évek generációja helyezte. A latinban lustro annyit tesz, mint helyreállító rítus által megtisztítani egy meggyalázott helyet vagy tárgyat. E tisztítási rituálé feltételezte, hogy fáklyával vagy egy áldozati állattal bejárják a megbecstelenített helyet vagy – a kererszténység által is átvett módon – szentelt vízzel öntözik meg. Nekünk azonban még nem sikerült véghezvinni a kommunizmus, vagyis a történelmünk gyűlölet által megbecstelenített he-

122

lyének megtisztító körbejárását. Túl az Alkotmány hibáin, a politikusok szakmaiatlanságán, és a közintézményekben uralkodó szerencsétlenségen, ez a megtiszítatlan hely továbbra is a negatív energiák kisugárzásának állandó forrása marad, ami időnként feldúlja a román társadalmat. Ahogy termékeny módon csak az élet szemszögéből nézve lehet beszélni a halálról, úgy itt sem beszéltem másért a gyűlöletről, mint érzelmekkel teli érdeklődésből a világ iránt, amelyben élek. Sorsa nem lehet közömbös a számomra. Tehát nem szeretek gyűlölni, nem tudok „halálosan” gyűlölni és, ha megírtam ezt a szöveget, csak abból a döbbenetből kiindulva tettem, hogy olyas valami, mint a gyilkosság – különösen a rendszerezetten elkövetett gyilkosság – úgy általában létezhet. A gyűlölet mégis létezik, miként a gyilkosság is, és jelenlétük életünkben, különösen, ha történelmi felhangokhoz is kötődik, nem hagyható figyelmen kívül. 1948 után, a megszervezett gyűlölet mint kormányzási elv, tönkretette az meberek lelkét, a közöttük lévő kapcsolatokat, ahogy a működésbe hozott pusztító ösztönök, tönkretették a múlt örökségét és – mert mindenkié és senkié lett valamennyi – az ország földjét, vizeit és erdőit. A folyamat ma más alakot öltve folytatódik. Amit mi most kínlódva próbálunk talpra állítani, az tulajdonképpen egy a történelmileg intézményesített gyűlölet hatásai által

123

tönkretett ország. Úgy vettem számításba a gyűlöletet, mint az orvos, aki ahhoz, hogy meggyógyítsa a beteget, először a betegséget kell tanulmányozza. Másodsorban, ezeket az oldalakat megírva, igyekeztem eloszlatni néhány félreértést. A „gyűlölni” nem egy egységes fogalom. Például valakit azért gyűlölni, mert spanyol, értelmiségi, vagy gazdag, vagy intelligens, nem azonos azzal, amikor azért gyűlölsz valakit, mert beköltözött a házadba, mert meggyilkolta a családodat és ítélet nélkül vetett börtönbe. Az, hogy gyűlölöm Ceauşescut nem egyenlő azzal, hogy Ceauşescu gyűlöl engem. Ismét elmondom, nem hiszem, hogy jó dolog összetéveszteni a boldogság megszerzését a gyűlöletre és gyilkosságokra alapozó nagyszerű eszmékkel. A társadalom tagjainak felét megsemmisíteni és a többieket meggyőzni arról, hogy ez az ár, amit a boldogságukért fizetni kell, tulajdonképpen a modernitás legnagyobb barbarizmusa és bizonyítéka annak, hogy a társadalmak bármikor veszélyes gyilkosok áldozataivá válhatnak. Napjainkban és országunkban, a félreértések nagyon elszaporodtak, vagy azért mert egyeseknek szükségük van a fenntartásukra (a zavar az ideális szellemi állapot a tudat befolyásolásához), vagy azért, mert mások, szellemi renyheségből vagy butaságból, bennük tetszelegnek. Mindkét esetben egyformán veszélyesek. Egy olyan társadalomkban, amely a zavarban él, semmi sem építhető meg. Dadog saját

124

történelmén belül és kiszenved a kollektív butaság színe előtt. A félreértések eloszlatása tehát szükségszerű. Azt hiszem többek között, hogy az értelmiségiekre azért is van szükség, mert egyedül ők képesek átadni magukat e szellemi tisztázási gyakorlatoknak. Az élet alapvető fogalmainak az elrendezése nem pedantéria kérdése, hanem módszer arra, hogy időszakonként kitakaríts elméd és életed udvarán. Végül, zárszóként a borítón megjelenő fényképről. Az olvasók feltehetik a kérdést, hogy mit keres ott a szerző fiatalkori portréja, ha egyszer ezen oldalakat napjainkban írta. Következzék tehát e kép története. 1971-ben (29 éves voltam akkor), sikerült nagy nehezen „kijutnom” egy három hónapos DAAD ösztöndíjjal a Német Szövetségi Köztrásaságba. Az időszak végén, meghívtak, hogy töltsek el tíz napot egy német család villájában. Vendéglátóim csodálatosak voltak. Tudván honnan jöttem és hova térek majd vissza, azon voltak, hogy minden pillanatban jól érezzem magam. Valahol Düsseldorf környékén. Múzeumokba vittek, előadásokra, éttermekbe... A paradicsom egy szeletét éltem akkor át. Amikor a házban maradtam, úgy játszottam, mint egy nagy gyerek. Boldog voltam. Először éltem be nem határolt emberek világában. Barátaimnak voltak gyereki és én a füvön hengergőztem velük, verekedtünk, stb. Egy csomó fényképpel távoztam

125

onnan. Közülük az egyiken, amelyből a borítóra helyezett részlet is származik, fiatal barátommal Peterrel jelenek meg, egy 13 éves fiúval, akinek éppen bevittem egy jobbegyenest. Visszatértem Bukarestbe. Olykor-olykor kivettem egy fiók aljából a fényképeket és újra átéltem azt, ami elmémben életem egyetlen ajándékba kapott szabadságának részletévé vált. A Peterrel készült fénykép különösen tetszett. Azon egy boldog – mert szabad ember képe jelent meg. Az igazság az, hogy elnézegetve, ezzel a képpel táplálkoztam, és úgy tűnt, hogy évek hosszú során át ott lebeg életem valósága fölött. Az elmúlt év decemberében értesítettek, hogy „bejött” a dossziém a Szekuritáté Arhívumait Vizsgáló Nemzeti Tanácstól. Elmentem, hogy megtekintsem. Ott tudtam meg, hogy amíg távol voltam az országtól, a lakásomba mikrofonokat szereltek. De a legnagyobb sokkot nem ez okozta. Még csak nem is azok felfedezése, akik ismerettségi köröm tagjaiként besúgtak a Szekuritáténak. Egy csatolt kötetben döbbenten fedeztem fel, újrafotózva és gondosan besorolva a számora oly kedves képeket, mint az országon kívüli „ellenséges hatalmakkal” való kapcsolataim tagadhatatlan bizonyítékait. Így tehát akkor léptek be a házamba, amikor akartak és mocskos elméjükkel és kezükkel kotorásztak az én szabadság-, intimitás- és boldogság-alapomban, amit egy fiók mélyére rejtettem. Tehát ezért helyeztem ezt a fényképet

126

a kötetborítóra. Ez az én csenevész és szimbolikus módszerem, amellyel a gyűlölet tőrét, markolatát felfele tartva, keresztté alakítom át. Hogy gátat emeljek azon évek előtt, amelyekben, ahogy el is mondom a könyvben, az intellektuálisan szervezett gyűlölet lett a kormányzási elv. Sajnos azoknak az éveknek nem múlt el a hatása.

Karácsonyi Zsolt fordítása

127

Tartalom

I.Mi a gyűlölet? Felbontások és meghatározások 1. A felindulásból és a válaszként létrejövő gyűlölet....................................................... 13 2. Az emberi lény „lelki hőfokáról”............................19 3. A szeretet és a gyűlölet, mint a másikkal való találkozásra adott érzelmi válasz..........22 A szeretetképtelenségből születő gyűlölet..................22 4. A gyűlölet létrejötte a genetikai rablás és a státuszrombolás mechanizmusa által........................ 26 II.A spontán (műveletlen) gyűlölettől a művelt (tanult) és kiművelt gyűlöletig. Gyűlölet és ideológia 1. Káin és Ábel A spontán gyűlölet és a gyilkosság.............................33 2. A gyűlölet metamorfózisai a XX. században. A művelt és kiművelt gyűlölet. Ideológia és gyűlölet................................................. 44 a. A gyűlölet személytelenné válik........................47 b. A gyűlölet tökéletesedik: műveltté és megműveltté válik............................ 49

129

c. Az ideológiák agresszivitása. ...........................54 A gyűlölet tervétől a gyilkosság valóságáig...........54 3. A káini gyűlöletből és a modern gyűlöletből eredő gyilkosság közötti különbség........ 70 III Az értelmiségi és a gyűlölet 1. Az értelmiségi hagyományos státusa..................... 79 2. Az értelmiségi, mint a gyűlölet megszervezője.......83 IV. Az értelmiség és a gyűlölet Romániában, 1948-tól napjainkig 1. 1989-ig.................................................................. 93 2. Értelmiségiek és gyűlölet „az átmenetben”...........102 Következtetés helyett...............................................109

130

Orpheusz Kiadói Kft. 1062 Budapest, Bajza utca 18. E-mail: [email protected] www.orpheusz.hu A kiadásért felel az Orpheusz Kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Erős Kinga Tördelés, tipográfia: Vincze Judit A borító Gabriel Rossetti Az álmodozás című képének felhasználásával készült. Nyomdai munkák:

ISBN: