Gábor György A DIADALÍVEN INNEN ÉS TÚL
PARTICIPATIO Sorozatszerkesztő Borbély Gábor
Gábor György
A DIADALÍVEN INNEN ÉS TÚL Pogány, zsidó és keresztény narratívák – a „hetvenes” háború emlékezete
Akadémiai Kiadó
A kötet a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal és a Kutatás-fejlesztési Pályázati és Kutatáshasznosítási Iroda támogatásával jött létre, amely támogatás forrása a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap.
A borítón a Titus-ív (Róma) reliefjének részlete látható. Fotó: Benda Iván
ISBN 978 963 05 87341
Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu
© Gábor György, 2009 © Akadémiai Kiadó, 2009
A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Szabó Zsuzsa Olvasószerkesztő: Tréfás Krisztina Tördelő: Sörfőző Zsuzsa A nyomdai munkálatokat az Akadémiai Nyomda Kft. végezte Felelős vezető Reisenleitner Lajos Martonvásár 2009 Kiadványszám: TK090018 Megjelent 20,5 (A/5) ív terjedelemben
TARTALOM
I. II. III. IV. V. VI. VII.
VIII. IX. X.
Bevezetés – Mnémoszüné gyermekei A történelem jelene – diskurzusok a múltról A zsidóság a római irodalomban Róma az első századok zsidó irodalmában Eszkatológiai remények és politikai messiások az I. században Flavius Josephus történetírói attitűdje A „hetvenes” háború Tacitus, Flavius Josephus, az apokaliptikus és rabbinikus irodalom, valamint a keresztény visszaemlékezések tükrében Az eszkatológiai háború és protagonistái: sicariusok és zélóták A történelem újraélesztése – egy modern mítosz születése Utóhang – első személyben
9 14 20 73
218 258 307
Felhasznált irodalom
309
95 126
148
Mert kérdezd csak az előbbi nemzedéket, s figyelj őseik kutatására. Mert mi csak tegnapiak vagyunk és semmit sem tudunk, mert a mi napjaink csak árnyék e földön. Nemde ők oktatnak majd téged, megmondják neked és szívükből fakasztanak szavakat. (Jób könyve 8, 8) Emlékezésünk: jelen a múltról. (Aurelius Augustinus) Az emlékezet konstituálja a múlt értelmét. (Paul Ricoeur) Annak érdekében, hogy történetiként tűnjön fel, egy eseménynek legalább kétféleképpen kell elbeszélhetőnek lennie. Amennyiben ugyanarról az eseménysorról nem képzelhető el legalább kétféle elbeszélés, a történésznek felesleges autoritásával az igaz történet elbeszélése érdekében megjelennie. (Hayden White)
I. BEVEZETÉS – MNÉMOSZÜNÉ GYERMEKEI
Ha az istenek születésének titkaiban felettébb otthonosan mozgó Hésziodoszra hagyatkozunk, akkor bízvást elkönyvelhetjük, hogy az emlékezés istennője, Mnémoszüné a szent nyoszolyájukon Zeusszal átszerelmeskedett kilenc éjszakáját követően, miután „az év elmúlt és évszakok új sora indult”,1 megszülte kilenc leányát, a Múzsákat. Csakhogy Hésziodosznak is kihagyhatott a memóriája, mivel az istenek násza eme fejezetének gyümölcseire Plutarkhosz – legalábbis dialógusfüzére egyik résztvevőjének, Héródésnek a nyomán – máshogy emlékezett. Ő úgy tudta, hogy „számos történetíró szerint Polümnia nem is Múzsa volt, hanem emlékezet (mnémé), s némely helyeken pedig állítólag a Múzsákat mind – mintegy fennkölt stílusban – Mneiainak is hívták”.2 A szerelmeskedés, a világrajövetel és a névadás eseményeinek ilyen távlatából nekünk már igencsak bajosnak tetszik e jeles történések mindenre kiterjedő, pedáns oknyomozati vizsgálatának elvégzése és megnyugtató lezárása. Vigasztalóbbnak tűnik mindenesetre – hogy a fentiekben emlegetett két klasszikus auktor emlékét még véletlenül se sértsük meg – a Hésziodosznál 7-8 évszázaddal később élt Plutarkhosz közlése (aki e kiemelkedő pillanatokra való visszaemlékezéseknek immár jóval több forrását ismerhette), hogy tudniillik Mnémoszüné valóságos szülöttei – adja bár nekik az utókor a Múzsák összefoglaló nevet – valójában Mneiák, az emlékezet gyermekei. S bár a Múzsák számát illetően is megoszlottak a vélemények,3 az eltelt évszázadok-évezredek 1 „Theogonia”, 58. In Hésziodosz: Istenek születése – Munkák és napok, Magyar Helikon, Budapest, 1974. 8. Fordította Trencsényi-Waldapfel Imre. Klasszikus szövegek idézete esetén a továbbiakban csak a szerző nevét és a műre való hagyományos hivatkozási formát adom meg. Kivételt jelent minden olyan eset, amikor nem a saját fordításomat idézem, hanem megjelent fordítást citálok. Ez utóbbi esetben a kiadás megszokott adatait (kiadó, hely, évszám, oldalszám) is feltüntetem. 2 Plutarkhosz: Szümposziaka, IX, 14, 1 (743d). 3 A szülőszobához időben kétségtelenül közelebb álló Hésziodosz „Mnémoszüné kilenc egyforma leányát” emlegeti (Theogonia, i. m. 60.), míg például a Hésziodosznál jóval később élő, ám Görögország bemutatásában rendkívül alapos munkát végző Pauszaniasz arról számol be, hogy voltak, akik „úgy vélekedtek, hogy három Múzsa van,
10
GÁBOR GYÖRGY: A DIADALÍVEN INNEN ÉS TÚL
után egy dologban egészen bizonyosak lehetünk: az emlékezetnek több gyermeke született, s ezek legalább annyira elkülönültek egymástól, mint a kilenc, különböző képességekben jártas Múzsa. Fájdalom, ekkora távolságból mi aligha vállalkozhatunk arra, hogy Hésziodosz és Plutarkhosz emlékezetének objektív, elfogulatlan, s kivált pontos ítészeivé legyünk. Csak reménykedhetünk abban, hogy ők valahol a „hó nem lepte, s viharok nem dúlta” Élüszion mezején immár egymás közt sokszorosan tisztázták a félreértéseket. Vagy tán nem is volt mit tisztázniuk, csupán annyi történt, hogy az emlékezet velük is incselkedő gyermekei közül egyesek csak Hésziodoszt, mások csak Plutarkhoszt látogatták volna meg? Valójában mindketten pontosan emlékeztek – legalábbis arra, amire emlékezhettek: vagyis ami a gyermekek látogatását követően beléjük ivódott? Ugyanarra emlékeztek, mégis másként és máshogyan? Nem jól vagy rosszul, pontosan vagy tévesen, hanem eltérően: az emlékezet más gyermekei által közvetítve. S ha az adatok legfőbb hordozói, maguk a Múzsák vezették félre valamelyiküket, esetleg mindkettőjüket? Hiszen ők maguk figyelmeztettek, hogy „szánkon tarka hazugság mind a valóra hasonlít”.4 És vajon mit felejtettek el a visszaemlékezők? Ha az emlékezet sokféle, a felejtésnek is többféle maszkot kell öltenie. A felejtés különböző szcénáit jelenítette meg már Homérosz is: hiszen mennyire más volt a felejtés a lótuszevők földjén, ahol az ízletes gyümölcs édessé tette a feledést, s az „édes jelent” az „örök” bódultság állapotára változtatva eltörölte a keserű múlt minden emlékét; mennyire más Aiaié szigetén, ahol az álnok varázslat5 a vándortól épp a lényeget, az egyetlen bizonyosat, az otthon emlékezetét rabolta el, s változtatta a felejtőket közönséges disznókká; s megint más volt ama feledés, amely a szépséges és szerelmetes Kalüpszó ölében ereszkedett alá a főhősre: a gyönyör mindent megváltoztatni képes csodás
és a következő nevet adták nekik: Gyakorlat (Melété), Emlékezet (Mnémé) és Ének (Aoidé).” Periégészisz tész Helladosz, 9, 29, 2. Pauszaniasz: Görögország leírása, II., Pallas stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2000. 172. Fordította Muraközy Gyula. Ha a fenti okfejtés túlságosan merésznek tűnik, az olvasó – legalább önnön megnyugtatására – gondoljon a „mne” (emlékezet) görög szótő fentiekben előforduló meglehetős gyakoriságára. 4 Theogonia, 27. (‡δμεν ψεύδεα πολλα λέγειν ™τύμοισιν ὁμοῖα – szó szerint: „tudunk sok hazugságot mondani, az igazakhoz hasonlót”.) 5 „s lisztet, sajtot, sárgaszínű mézet vegyített be / pramnoszi borba; de ádáz mérgét is belekeverte, / hogy honi földjüket ők attól leigázva feledjék.” („Odüsszeia” X, 234–235, in Homérosz: Iliász – Odüsszeia – Homéroszi költemények, Magyar Helikon, Budapest: 1967. 582. Fordította Devecseri Gábor.)
I. BEVEZETÉS – MNÉMOSZÜNÉ GYERMEKEI
11
mámora, melynek következtében az otthon szándékosan, mondhatni a szabad akaratból fakadóan felejtődött el. Még az elfeledett világ, a múltnak köddé vált univerzuma sem egyneműsíthető, mintha legalábbis az emlékezetből való kiesés képes lenne bármit is azonosítani: más „elfeledett múlt” az, amit el akarunk felejteni (sokszor épp ez az elementáris vágy írja be örökre az emlékezetünkbe az elfeledni reméltet), s más az, amit különféle erők és hatalmak akarnak velünk ezért vagy azért elfeledtetni. A két elfeledett világra nem ugyanaz a sötétség ereszkedik alá. Értekezésünk tárgya röviden és talán túlságosan is didaktikusan megfogalmazva: hányféle (világ)emlékezet, vagyis hányféle történelem létezik? A múltat hányféleképpen rendezheti be (és át) a visszaemlékező, sokszor a felejtésnek, máskor a szándékos és tudatos feledésnek és elfeledtetésnek kitett emlékezet? Hányféleképpen kell és lehet „bevallani a múltat”, hogy az ősök harcait „békévé oldja az emlékezés”? Mit és miként felejt az emlékező, s mi az, amit minden mnemotechnikai erőfeszítés nélkül is, így vagy úgy, megőriz a személyes érdeklődés vagy a kollektív tudat? Ne lepődjön meg az olvasó: a fenti kérdéseket a következő fejezet elején úgyszólván szó szerint újraolvashatja. Parányi játék csupán, amellyel érzékeltetni kívánom: ha valamire nem, hát az emlékezésre, az eltűnt időt érintő kérdésekre semmiképpen sem vonatkoznak az evolúció rideg szabályai. A kérdések minőségét nem az idő múlásával arányos fejlődés határozza meg, az elmúlt dolgok és események „előrehaladottabb” látványa, hanem a folyamatban lévő idő tartalmi mássága. Mint amikor a gyermek újra és újra rákérdez a (tán igaz sem) volt világára, s habár a válasz alig-alig változik, mégis az apró variációk és eltérések – életünk, tapasztalataink, ismereteink, érzelmeink, gondolkodásunk és meggyőződésünk módosulásai – teszik ki az egyes embernek és környezetének a múltját. Vagyis magát a világtörténelmet. Éppen úgy, ahogy a zsidóság ünnepén, évente ismétlődve, minden széderestén ugyanaz a múltba pillantani szándékozó kérdés ismétlődik: „Miben különbözik ez az éjszaka az összes többitől?” A gyermeknek – mindanynyiunknak – újra és újra el kell mondani a történetet: „Beszéld el gyermekeidnek azon a napon…” (Exodus 13, 8), hiszen „…életed minden napján emlékezz az egyiptomi kivonulás napjára” (Deuteronomium 16, 3). A Pészáhi hágádá dramaturgiája nyomán így válhat valósággá, hogy minden nemzedékben az egyes ember úgy tekintsen önmagára, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból. Azaz nem pusztán a történelem felidézése, hanem legalább ennyire a történelemből, vagyis a vissza nem térő múltból való ré-
12
GÁBOR GYÖRGY: A DIADALÍVEN INNEN ÉS TÚL
szesedés szándéka és követelménye is megfigyelhető a hagyományos zsidó ünnepen. Nem véletlenül fogalmazódik meg annyi tilalom a héber Bibliában a felejtéssel szemben, ugyanis az emlékezés a kollektív identitás része: annak megőrzésében és fenntartásában elsőrendűen fontos szerepet tölt be. Hiszen amint a salamoni templom felszentelésekor, azaz a szakrális centrum felavatásakor ott lehetett Izráel egész gyülekezete (kól kahal – Királyok első könyve 8, 5), mintegy a teret legyőzve, avagy inkább önmagához formálva, akként győzetik le az idő, midőn a múltat, a jelent és a jövőt lakó teljes gyülekezet „jelen lesz” az egyiptomi kivonulás szabadságot és népet konstituáló pillanatában. A történelem mesélődik el, évről évre, nemzedékről nemzedékre. Az idő szakadatlan múlásának, visszafordíthatatlan kontinuitásának eme „legyőzése”, „megállítása” és „megfordítása” adja még a legreménytelenebb helyzetben is a jövő bizonyosságát, az újra és újra elhangzó szállóige minden téren és időn kívüli örök reménységét: „Lösáná hábáá birusálájim!” * A könyv, melyet kezében tart az olvasó, az elmúlt évek kutatómunkájának összegzése. Aligha meglepő tehát, hogy az új és eddig még nem publikált fejezetek mellett olvashatók olyanok is, amelyek bővített, korrigált vagy továbbgondolt változatai már megjelent tanulmányaimnak. A múlt bevallása személyes számvetés híján üres marad és hiteltelen. Amikor köszönetet mondok mindazoknak a mestereknek, kollégáknak és barátoknak, akik az elmúlt évek során a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetében és az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen, különféle hazai és nemzetközi fórumokon vagy csak személyes beszélgetések során hozzájárultak gondolataim pontosításához, korrigálásához vagy kiegészítéséhez, nem csupán saját szakmai múltam miatt tartozom hálával, hanem a jelenben leírt minden sorom okán is. A legnagyobb hálával tartozom egykori két egyetemi oktatómnak, professzoromnak, Hahn Istvánnak és Komoróczy Gézának, akiktől a téma iránti érdeklődést és rajongást megkaptam, de mindkettejük felkészültsége és maximalizmusa csupáncsak vágyként, tán sosem elérhető célként kíséri munkálkodásomat. Köszönet jár Grüll Tibornak, aki értő és figyelmes kritikájával sok fontos szempontra hívta fel figyelmemet, valamint Rugási Gyulának és Uhrmann Ivánnak, akik habilitációm opponenseiként járultak hozzá ahhoz, hogy egyes megállapításaimat korrigáljam és újragondoljam.
I. BEVEZETÉS – MNÉMOSZÜNÉ GYERMEKEI
13
Az olvasó aligha, ám a szerző annál inkább tudja, hogy szakma és barátság békés, ám sokszor felettébb hangos és indulatos keveredésének eredményei miként jelennek meg a könyv egyes lapjain: köszönet érte Heller Ágnesnek és Bitó Lászlónak. Nagy bátorítást kaptam Gyáni Gábortól, akinek történelemszemléletéhez részben írásai nyomán, részben személyes beszélgetéseink alkalmával kerültem közel. Köszönettel tartozom az MTA Filozófiai Kutatóintézet igazgatóinak, Borbély Gábornak és Vajda Mihálynak, valamint az OR-ZSE rektorának, Schőner Alfrédnak, akik megértő nagyvonalúsággal adták meg azt a segítséget és intézményes támogatást, amely nélkül e könyv aligha készülhetett volna el. Köszönöm Glaser Tamásnak a számos nyelvi-technikai segítséget. Köszönet illeti a római Istituto Patristico „Augustinianum”-ot, ahol több ízben is remek kutatófeltételek álltak rendelkezésemre, valamint a Római Magyar Akadémiát, ahol Csorba László és E. Kovács Péter igazgatósága alatt e kutatófeltételek hátterét biztosították, sok-sok technikai segítséggel, nagyvonalúsággal és megértő barátsággal. Köszönöm egyetemi hallgatóimnak, hogy kérdéseikkel, hozzászólásaikkal folyamatosan saját „evidenciáim” újragondolására és azok állandó korrekciójára késztettek és „kényszerítettek”. Végül köszönettel tartozom családomnak, feleségemnek és három gyermekemnek, akik együtt jelenítik meg privát történelmemet: múltamat és jövőmet. Róma, 2009. január
