GONDOLATOK
1
Tartalomjegyzék 1997 ........................................................................................................................... 4 A magyarság-tudatnak van szolidabb formája is............................................................................................... 4 A törvények hínáros szövevénye .......................................................................................................................... 5 A magyarázkodás mővészete ............................................................................................................................... 6 Blöff-propaganda a választások elıtt .................................................................................................................. 7 A romák lovagias védelmezıje............................................................................................................................. 8 Karácsonyi pozitívum az egészségügyben........................................................................................................... 9
1998 ......................................................................................................................... 10 Mégis igaz! ........................................................................................................................................................... 10 A példamutató miniszterelnök ........................................................................................................................... 11 Politikai kifejezések, oh!? ................................................................................................................................... 12
1999 ......................................................................................................................... 14 Az új, magyar értelmiségrıl ............................................................................................................................... 14 Rendszerváltás forradalmi ifjúság nélkül ......................................................................................................... 16 Mai állapotok és a kibontakozás........................................................................................................................ 17
2000 ......................................................................................................................... 19 Állatszelídítés és a Jóisten................................................................................................................................... 19
2003 ......................................................................................................................... 27 Jobbik, ballik, szegény magyar hova álljon? .................................................................................................... 27
2006 ......................................................................................................................... 29 Az állatszelidítés és a Jóisten.............................................................................................................................. 29 A szellem csıdöt jelent ........................................................................................................................................ 40 Nobile officium .................................................................................................................................................... 45 Kérés a „nobile officium”-hoz............................................................................................................................ 48
2
„Nobile officium” folytatás................................................................................................................................. 49
2007 ......................................................................................................................... 54 S p a r t a c u s és a vízágyú ............................................................................................................................ 54 Az ország sikerpolitikája .................................................................................................................................... 59
2008 ......................................................................................................................... 62 A pedigré és a vallás............................................................................................................................................ 62
2010 ......................................................................................................................... 67 Demokrácia, óh…jaj!.......................................................................................................................................... 67
3
1997 A magyarság-tudatnak van szolidabb formája is Ami a mai magyar hivatalos kormánypolitikát illeti, valóban nem tartalmaz nemzeti érzelmeket, legfeljebb nemzeti óvatosságot, mellyel egyféle euro-konform magatartást igyekszik bizonyítani. Ez a fajta óvatosság odáig vezetett, hogy a szomszédos szlovák kormányfı és stábja arcátlanul lefitymálva a magyar önérzetet, megvétóz minden ésszerő kezdeményezést, amit a Horn-kormány – majdnem szégyellısen – eléterjeszt. És mindezt teheti azért, mert Horn úr – számomra érthetetlen indítékból – nem akar szembeszegülni Vladimir Meciarral. Horn, a nagy europer mindent lenyel. Talán abban bízik, hogy az EU helyette fog cselekedni. A nyugat közömbösségét vagy félretájékozottságát mi sem bizonyítja jobban, mint a hágai döntés. Valami hibádzik a magyar politikusokban, ideértve a parlamenti ellenzéket, a nagyszájú szélsıséges pártokat, és a civil szervezeteket. Mindenki azt hiszi, hogy a prágai döntéssel visszakaptuk a Dunát. Úgy látszik nagyon egyszerő, paraszti ész kell ahhoz, hogy valaki felismerje eme nagyrabecsült bírói magyarellenességét. Nem azért magyarellenes, mert a szlovákokat bárki is többre becsülné a taláros urak közül, akik a döntést meghozták, hanem azért, mert nem képviseltük igazán a magyar érdekeket. Meciar odáig ment, hogy az Esztergom-Sturovo hidat is egy pöccintéssel lesöpörte az asztalról. Ennyit a hágai döntésrıl. A szlovákok egy tetemes szakaszon elvették tılünk a Dunát. Persze ez a kijelentés is csak egyszerő logikával mérhetı fel, mármint annak megértésével, hogy a Dunát a benne hömpölygı víz jelenti és nem a kiszáradt meder. A Duna, mint határvonal is ezzel elvesztette eredeti állapotát. Emiatt akár határsértésnek is felfoghatjuk. Mindezek ellenére még mi rimánkodunk, hogy végre üljenek már le tisztelt szlovák szomszédjaink a tárgyaló asztalhoz. Van ebben a Hornban még valami a magyar virtusból, ha már errıl ismer minket a világ? Szerintem egyetlen kívülálló politikus sem venné zokon, ha Horn legalább annyit bátorkodna mondani, hogy MOST MÁR ELÉG. Nem lenne ebbıl háború, még forgószél sem, de végre valaki ténylegesen odafigyelne – no persze a hágai bíráknál kompetensebb személy –, hogy mi is a helyzet a Bısi erımő körül. A Horn-féle túlélés politika azonban csak befelé mutat némi keménységet és határozottságot, kifelé nem több, mint egy eminens diák buzgólkodása. Így tehát nem tudok meghajolni a magyarság-tudat eme szolidabb formája elıtt. Budapest, 1997. október 10.
4
A törvények hínáros szövevénye „Corruptissima re publica plurimae leges” (Korrupt köztársaságban sok törvényt alkotnak, Tacitus). A latinok idınként fején találták a szöget, mondom én egy megint csak frappáns, magyar közhellyel élve, mert nagyon jellemzı ám a magyar törvényességre a latin közmondás. Azzal azonban ki kell egészítenem, hogy a törvények hínáros szövevénye idınként a törvényhozókat és végrehajtóit is lehúzza a víz alá. Ez történt most a népszavazás kapcsán. Horn Gyula miniszterelnök megint bakot lıtt. Pedig milyen olajozottan mőködött a gépezet. Aki néha belekukkant a parlamenti közvetítésekbe, könnyen kiismeri magát – mármint a módszereket tekintve, mert csak azt kell észrevenni, hogy amikor tele van az ülésterem, akkor le kell szavazni az ellenzéket, egyébként minden kormánypárti képviselı mehet a dolgára. Mert a sok törvény arra való, hogy elegyen elegendı kisajtó, hogy a parlamentbıl távozva jókat lehessen úszkálni a hínárosban, felszedve minden emészthetıt. Csak ezen a módon lehet valakibıl nagy hal. Majd a Gyula rendezi a dolgokat. Elég, ha füttyent, és megyünk gombot nyomni, törvényt alkotni. Csak hogy Gyula sem káptalan, fıleg ha hülyéket sugdosnak neki, és bizony néhányszor alaposan behajt az útvesztıbe. Éppen elég neki megmagyarázni, hogy miért fordult vissza az egyirányú utcában, ami ugyebár tilos. Nem nagy eset, mert néha mi is figyelmen kívül hagyunk egy-egy KRESZ-táblát, másként sehova se jutnánk. De hát az alkotmány! Polgártársak, az már még is csak valami. Nem akármilyen törvény. Aki azt felrúgja, súlyos hibát vét, fenyegeti a demokráciát. Jönnek az alkotmánybírák, és fuccs a karriernek. Az alkotmányt nem betartani, mégpedig bető szerint, nahát ez nagy hiba. Most aztán tempózni kell a hínárosban, pedig aki ezt egyszer életében megpróbálta, sohasem teszi többé, mert a hínár alattomos: minél jobban küzdesz, annál jobban süllyedsz. Szegény Gyula már nem egyszer került ebbe a helyzetbe, és ezzel a fránya földtörvénnyel megint belehajszolták a hínárosba. Egy elıre azt sem lehet tudni, mi történik vele, ha nem sikerül a népszavazást tisztességesen rendezni. Egy biztos: NEM A NÉPEN MÚLIK. Budapest, 1997. október 17.
5
A magyarázkodás mővészete A kádári, puha diktatúra ideje alatt mindenki úgy olvasott újságot, hogy hátha talál valami elejtett félmondatot, amibıl következtetni lehet az igazságra. A múlt takargató politikája a rendszerváltáshoz érvén már annyira kifinomult lett, hogy eszébe sem jutott senkinek, – hoppá uraim, a takaró alatt minden változatlan. Ez az új kelető takaró az elmúlt hét évben igencsak kiszínezıdött, – fıleg az újságírók leleményességének köszönhetıen. Ma már vallatóra lehet fogni akár a miniszterelnököt is, hol is leledzik az igazság? De most hagyjuk szegény Horn Gyulát, eleget magyarázkodott az utóbbi idıben. Nézzük inkább a belügyminisztert, most már SZDSZ-es miniszterelnök jelöltet, vajon mit válaszolt a november 3-i tüntetés rendıri túlkapásaira? Hát kérem bámulatos! Úgy beszél, mint a régmúlt legnagyobbjai. Mintha ugyanabban a padban ültek volna a pártiskolában. „A tüntetést a bíróság tiltotta be, a rendırök csak a dolgukat végezték.” – volt a pofonegyszerő válasz. Minden a demokrácia játékszabályai szerint történt. Minek megy el valaki egy betiltott tüntetésre? Bámulatos logika, nemde bár? Elhangzottak persze kényes kérdések is, kit hogy, miért vertek meg a rendırök? Kényszerítették-e vallomásra, hogy ı kétezer forintért és féldeci konyakért ment el zászlót lengetni? Mindezekre Kuncze Gábor nem tudott felelni, pedig az rögtön beugrott neki, hogy a renitens tüntetı kezdte egy köpéssel és egy pofonnal. Ez a dolog, mint lényegtelen, könnyen felejthetı. De az a tény nem, hogy nem ajánlatos az uralmon lévı politikai hatalommal ujjat húzni, mert ık még jobban tartanak a bukástól, mint Jani bácsi egykori fıhivatalnokai. Bizony ık legalább nem álltak a képernyı elé magyarázkodni. Hát ennyit értünk el a demokráciában. Készült Kuncze Gábor az MTV1 Napkelte mősorában tett nyilatkozata alapján. Budapest, 1997. november 10.
6
Blöff-propaganda a választások elıtt Ki ne eresztene meg egy szép, rózsaszín blöfföt magának a politikai siker érdekében, fıleg csaholó, saját szereplésre vágyó újságírók körében? Miért tőnik hiteltelennek valamennyi politikus vezérünk? Ezeket a kérdéseket azért teszem fel, mert még mindig nem rajzolódott ki a néprétegek képviseletére épülı politikai térkép, megbízható határvonalakkal. Még a bevált nyugati demokráciákban élesen elhatárolható hármas tagozódás (szociáldemokrata – konzervatív – liberális) körvonalai sem látszanak kialakulni. Megjegyzem: a volt szocialista országokban nehéz lenne igazi konzervatív pártot szervezni, hiszen ezekben az országokban lekaszálták az arisztokráciát, így a konzervativizmust nem képviselhetik hiteles személyiségek, illetve nincs hiteles háttérréteg sem. – Hát akkor mi van? – tesszük fel naponta a kérdést, mi egyszerő választó polgárok. Horn vagy nem Horn? Esetleg Torgyán vagy nem Torgyán? Úgy tőnik a politikai csatározásnak egyetlen frontvonala van. A partra jutottak és a hatalomból kimaradók, akik még be sem úsztak a rendszerváltás zavaros, de nagy zsákmányt ígérı folyamába. Ez a körülmény nem csak a politikusokat, de a népet is nagyjából két rétegre osztja. Csak az MSZP-nek sikerült 94-ben a veszteseket maga mellé állítani, és hatalmas gyızelmet aratni. Jellemzı, hogy a jelszavakat is ma már az ellenzék csiszolja ki a vesztesek szája íze szerint olyan balosra, hogy a Munkáspárt is megirigyelheti a pálya szélén. A valamikor hasonló anyagi körülmények között élı nép azon rétege, amelyik lecsúszott életszínvonalában – gyakran önhibáján kívül, a mérleg nyelve lesz a 98-as választásokon. Ez a réteg vagy beveszi Torgyán (és más szélsıséges politikus is hangoztatja) „visszavenni” jelszavát, vagy megpróbál lépést váltani és a nyertesek után futni. Ennek a rétegnek teljesen mindegy, hogy milyen eszméjő párthoz csatlakozik. Csak a hitelesség számít. Ha legalább azt elhihetnék valamelyik politikusnak, hogy aki dolgozik, eséllyel számíthat életszínvonalának javulására, és ennek tendenciáját saját bırükön is tapasztalhatnák, – mint ahogy Horn szavai után nem tapasztalják –, akkor lehetne egy pártot szavahihetınek tekinteni. Ez a réteg a hatalmon lévı politikusainktól szeretne megválni, de az ellenzéki politikusaink sajnos nem rétegképviselık, blöffjeik ugyanolyan semmitmondóak, mint a kormánypártiaké. Hiába, akik politikai pályára vergıdtek a rendszerváltáskor, nem is lehetnek annak vesztesei, akármelyik oldalra is álltak. Választottak egy hangzatos vagy éppen egy hagyományos pártemblémát, és már kapták is a székházat hozzá. De ma már ki hiszi el Giczi Györgyrıl, hogy egyféle keresztény értéket képvisel, vagy Torgyánról, hogy a kisgazdálkodókat és azt a tetemes kisvállalkozói réteget képviseli, akik most élet-halál küzdelmüket vívják, vagy Orbán Viktorról, hogy nemzeti érzelmek főtik. Mire való ez a sok pártocska és zászló, amikor ebben az országban kettévált a társadalom, ami szerint gyakorlatilag két párt képviselhetné az egész nép érdekeit. De hát az ember szereti a színeket, szivárványpárti, és ezért nézi el a rózsaszín blöfföket. Budapest, 1997. november 13.
7
A romák lovagias védelmezıje Lám, lám, én sem merek már cigányozni, pedig belügyminiszterünk használta ezt a tabuszótárba helyezett fajtabeli megnevezést, hogy CIGÁNY. Mégpedig abban az ételemben, hogy a Székesfehérvári konténerbe telepítés ellenzıjeként védelmébe vette a makacsul maradni akaró romákat, akik nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy abban az épületben nem maradhatnak, amit félreértelmezett szabadságjogok alapján önkényesen elfoglaltak. Pedig a konténerek tiszták, melegek és komfortosak, az elfoglalt épület pedig életveszélyes és a fertızés lehetıségéig lerobbant környezető. Képzelhetik, milyen lehet belülrıl. Mi lesz a harmincnégy cigánygyerekkel, ha ... (pontosan tudta, hány gyerekrıl van szó) ez ... meg az. Nem idézem a szavait, mert véletlenül kihagyok egy névelıt, és mehetek a bíróságra. És velünk mi lesz Belügyminiszter Úr? – kérdem én, azok nevében, akik rendezett körülmények között szeretnének élni. Megvéd bennünket a statisztika, melyet oly nagy bölcsen szemünkre hány, ha panaszkodunk? Meddig tart még a gátlástalanok uralma? Minden faji megkülönböztetés nélkül, mikor tetszik kiállni a törvénytelenség elszenvedıi mellett? Jól van. Otthon maradunk, a tüntetıkre most rossz idık várnak, meg nem is lehet igazán megnevezni a gazembereket, még ha sejtjük is, hogy bizonyos népcsoportokból többen kerülnek ki közülük, Hogy is mertem egyáltalán belekezdeni egy ilyen cikkbe tabuszótár nélkül? Még véletlenül megsértıdik valaki, ha le merem írni, hogy vannak még rendes zsidó emberek, nem csupán Roth Manók vagy szélhámos úszómenedzserek. És vannak igen nagyra becsült cigányprímásaink. Budapest, 1997. november 25.
8
Karácsonyi pozitívum az egészségügyben Mielıtt bárki lelkesedni kezdene, közlöm, hogy ezt a pozitívumot sem a Népjóléti Minisztérium, sem pedig az egészségügy dolgozói produkálták, hanem mi hétköznapi emberek, vagyis a nép. Karácsonykor átlagos volt az öngyilkosságok száma. Mindenki örömére csökkent azok száma, akik a szent ünnepen egyedül maradtak, és akik néhányan mégis elıvették a méregpoharat, tisztességes mentésben – és ha túlélték, ellátásban – részesültek. Mindezt egy toxikológus fıorvostól tudtam meg a tévében. Mindjárt eszembe jutott, hogy lám, vannak elégedett orvosok is. Persze egy öngyilkos ellátáshoz nem kellenek milliárdos mőszerek, bár a gumicsı és a langyos vízdíj is drágul. Egy a lényeg, a kórházba került, szerencsétlen embereket tisztességesen ellátták, és talán a boríték is elmaradt az ünnepre való tekintettel. Bizonyos kórházak vagy osztályok könnyebben, mások sokkal nehezebben vészelik át az egészségügy változásait. Az azonban bizonyos, hogy amikor az élet megmentésérıl van szó, az orvosnak ugyanolyan elszántsággal kell beavatkozni, akár drága, akár olcsó eszközzel dolgozik., és ha nem kapja meg a szükséges eszközöket, jogosan ideges. Azért furcsa az olyan egészségügyi reform, ahol felülrıl, központilag osztják el az eszközöket. Vajon hány embert kell alkalmazni az elosztórendszerben? Hány lehetıség van a pénz elszivárgására? Mibe kerül ez a reform az egészségügynek? Hogy lehet hozzájutni az eszközökhöz? Vagy csak azok kapnak, akik lobbiznak? Esetleg éhség sztrájkolnak? Sokba kerül nekünk ez az elosztás, ha nem jut injekciós tőre. Mi, átlagemberek viszont saját bırünkön érzékeljük az orvos idegességét, amikor kórházba kerülünk, mert terhére vagyunk az orvosnak, hiszen pénzbe kerülnek azok az eszközök, amiket ráfordítanak, és minél többen vagyunk, annál kevesebb jut egyre. Nahát, az öngyilkosaink kitettek magukért karácsonykor, nem hoztak frászt a mentısökre és a kórházakra. 1997. december 30.
9
1998 Mégis igaz! William Cohen amerikai védelmi miniszter ítéletet mondott a csıdbe ment délkelet ázsiai országok felett, amikor a sürgıs reformokon kívül a korrupció gyökeres felszámolását követelte. A közép-kelet európai országokról is egyre-másra nyilatkoznak a nyugati sajtóban a korrupció elharapózásának gazdaság-megrendítı következményeirıl, pedig nem hinném, hogy igazán ismerik a körülményeket pl. Magyarországon. Íme a sikerbıl hogyan lesz bukás. A pénznek ugyanis nincs szeme, és oda folyik, ahová az emberek medret ásnak neki. Lehet ez a meder gazdasági siker is átmenetileg, emiatt a folyó egyre csak duzzad, aztán egyszerre elissza a homok, a korrupció sivataga, ami mohón nyeli az éltetı aquát, észrevétlenül tőnik el a pénz. Én csak annyit teszek, hogy figyelem hazai sajtónkban a korrupciós ügyeket, néhány év távlatában vissza is emlékezem olyan kiemelkedı egyéniségő hazánkfiára, és visszatérı magyarra, akik konfliktusba kerültek a törvénnyel, és megállapítom, lám-lám mégis igaz. Nem téveszt meg, hogy milyen ítéletet hoz számukra a Magyar Köztársaság bírósága. Egy mindenki elıtt bizonyossá válik: bőnös. Mégiscsak igazak az adócsalásról, a veszteségekrıl, a szélhámosságokról szóló híresztelések. Pedig milyen emberek estek csapdába – Palotás János pártalapító, Stadler a szponzor, aki nem kisebbet tett, mint egy egész futball csapatot vásárolt, stadionostól, Morvai a kazánkirály, Zsíros Géza a gabonacsászár stb. Hát csoda, hogy egy magas rangú köztisztviselı ügye már meg sem rezdíti lelkünket? Liszkai Pétert még sajnáltam is, hogy az a fránya Tocsik Márta belekeverte ügyébe egy szimpla megbízás aláírása miatt. Egy köztiszteletben álló ÁPV RT. igazgatót. El sem tudom képzelni, mi lesz vele az ügy végére. Mindezt azért írom le, mert a mai Magyar Hírlapban olvastam, hogy dr. Farkas Károly, pécsi fıjegyzıt is gyanúba keverte az egyik beosztottja. Igaz tudott Cs. Tibor számlahamisításáról, évek óta figyelte, hogy folyik a pénz jogtalanul, de nem hagyták, hogy ı lépjen fel beosztottjával szemben, amikor már kellı mennyiségő bizonyíték van kezében. Valaki észrevette az újonnan épült ikerházat Cs. Tiboréknál és feljelentést tett a rendırségen. A fıjegyzı úrnak elkerülte a figyelmét a négymilliós autó is a városháza parkolójában. De hát nem csoda, negyvenkét év fáradságos munkaviszony után az ember szemei meggyengülnek, éppen ideje volt a megérdemelt nyugdíjas éveket elkezdeni dr. Farkas Károlynak. Remélem, méltón búcsúztatják majd a kollégái. Már régebben is olvastam errıl az elvetemült Cs. Tiborról, és most rá kellett jönnöm, mégis igaz. Budapest, 1998. január 14.
10
A példamutató miniszterelnök Egyetlen szóval lehetne kifejezni a FIDESZ gyızelmének zálogát, ha a rájuk szavazó népréteg motivációját ki akarjuk fejezni: a példamutatás. Orbán Viktoréktól minden rászavazó azt várja, hogy mutassanak példát a „mindent a népért” politikai magatartásból, vagyis olyan takarékos, hatékony és korrupciómentes apparátust hozzanak létre, amelyik az adózók pénzét nem tekinti közprédának, nem a nép által létrehozott közvagyon megdézsmálásához asszisztálnak, hanem fedhetetlen államférfiként, hivatásuk példamutató szerénységével rendet teremtsenek a minisztériumok környékén. Vegyék elı a nagysöprőt! Kire is lehetne jobbra bízni a söprő nyelét, mint a példamutatóan szerény megjelenéső, közvetlen modorú Orbán Viktorra. Nem is tudom, az a szerény kiskocsi, amit Torgyán leányfalui villája elıtt láttunk a tévében, az Viktoré? Bizonyára. Nahát, ez kell nekünk! És most elmondom a tippemet; benyújtanék egy olyan törvényjavaslatot, hogy Magyarországon korlátozzák a hivatali személygépkocsi használatot. Mindenki vegyen magának olyan drága gépkocsit, amilyet akar, vagy a pénze engedi, de sem a vásárláshoz, sem az üzemeltetéshez ne kapjon állami pénzt, és még el sem számolhassa költségként. Csak az utóbbi tételen fedezni lehetne – mondjuk a felsıoktatás költségeit. Ha viszont belegondolunk, hogy a költségvetési intézményeknél egy átlag osztályvezetıi, hivatali jármő ára azonos egy jobb budapesti lakás árával, akkor csak szorzás, összeadás kérdése, hogy kijöjjön az az egykétszáz milliárd forint, amit meg lehetne takarítani a költségvetés kiadási oldalán. Mindez Orbán Viktor kocsijáról jutott eszembe. De nehogy azt higgyék, hogy én a FIDESZ-re szavaztam. Dehogy. Senkire. Bevallom, ennek ellenére nincsen lelkifurdalásom, mint elınyugdíjas mérnök, nagyon szerényen élı polgár vagyok, és ez a tippem, amit a fentiekben leírtak mutatja, hogy nem szerettem meg a rendszerváltás nagyreményő politikusait. Nem voltak példamutatóak az agyonszajkózott átalakulási terhek vállalásában. De ha Orbán Viktorék a következı választásokig megırzik példamutató, anyagiakra vonatkozó szerénységüket, és éltemben leszek, akkor lemegyek szavazni és ıket választom. Budapest, 1998 június 15.
11
Politikai kifejezések, oh!? Megjelent új kifejezésként a polgár, megint egy magyar virtus a vitéz – anno Horti korszak –, a bolsevik – lásd az elmúlt nyolc évet –, bár ehelyett használhatnám az ál liberális, posztkommunista szavakat is – vagy a Csurka-féle bandiktátorok, akik az egész országot lenyelik egészben –, minden ilyen kifejezés politikai naivitás, a felszínre sodródott, a minden gyökér nélküli elit tudatlanságát kifejezı szavak. Az emberek persze Amerikában sem különbek, mert az ottani kétpólusú – republikánus és demokrata – megosztottság sem fejez ki semmit. Amerika jellegzetesen liberális politikát folytat, bármelyik párt kerül hatalomra, mivel a liberalizmusnak egyetlen ellenpólusa létezik jelen világunkban a nacionalizmus. A nacionalizmus általános, a tömegeket maga alá terelı formája a popularizmus. Márpedig a popularizmus arca olyan változékony, hogy szinte felismerhetetlen. Belefér a fasiszta kép, és a vörös csillag, a mellveregetı nemzeti öntudattól, a népért mindenáron cselekvı terroristáig, minden. Kizárólag Amerikában sikerült a populizmus kiirtása az emberi lélekbıl, olyannyira, hogy ott már nem szempont, hogy merrıl jött valaki, csak az számít, hogy hol tart jelenleg. És itt a bökkenı a liberalizmussal. Ugyanis logikusan következik a kérdés: na és hová tart a világ? Sokan elgondolkoztunk ám azon a sliccbotrányon, ami az amerikai elnököt érte utol az utóbbi hónapokban. Már megbocsássanak, de a szabadelvőség igencsak visszataszító dolog; hogy egy olyan államfırıl, aki végigcsinált egy nagyszabású öbölháborút, kedve szerint most odapörkölhet Jugoszláviának, ha kedve tartja, akár egy világháborút is kirobbanthat, csak úgy mellékesen kiderül, hogy szexmániás. És miután mindez rákerül az internetre, és az egész világ tudomására jut, az amerikai liberalizmus a vállát rándítja és röhög egyet. Sıt egyes szenátorok, és az a kerítını kinézető külügyminiszter még bíztatja is Jugoszlávia lebombázására. Egy kis tőzijáték a CNN-en, most éppen kapóra jön az elnöki tekintély visszaállításához. Nos, ezekért a dolgokért nem tetszik, ha egy népet módszeresen liberalizmusra nevelnek. Nem tudni hova vezetnek az amerikai életforma embertelen vonásai, melyet hollywoodi filmgyártók ırült, de fıleg rosszindulatúan pénzsóvár gazemberei irányítanak, talán azzal a homályos célzattal, hogy az emberbıl egy önpusztító, gátlástalan vadállatot klónozzanak. A liberalizmus pozitív oldala sem egészen önzetlen jelenség, hiszen a gazdaság és fıleg a pénzvilág globalizálása szintén az amerikai hatalomvágy következménye, mely egyszer s mint felemel és összezúz, ha nem óvatos egy kormány. Nos Amerikában szociális beállítottságról, mely elvileg a demokrata párt taktikája lehet, nem érdemes gondolkodni, mert az üzleti világ mindent behálóz már-már szélsıségesen liberális módon. Európában sokkal szolidabban, de annál erıteljesebben tör elıre a liberalizmus, amit éppen az uniós törekvés gerjeszt. Érdekes módon ezekben a fejlett nyugati országokban a liberális pártok gyengélkednek. Valószínő puszta szemérmességbıl nem szeretnek az emberek az individuális önzésrıl beszélni. Másrészt, ahol van annyi pénz, hogy koldusokat, toprongyosokat ki lehet váltani az utcáról, ott még a nyomor látványa sem zavarja a polgárokat. Valójában a liberalizmus hozta létre a polgárságot. A fejlett országokban a liberalizmusnak igazán nincs is ellenpólusa, csak a mesterségesen kialakult szokásrendszernek köszönhetı, hogy azt az illúziót keltik a népben, hogy a sorsuk egy kormány leváltásával jobbra fordul. Ez az elv nálunk is érvényesült, amióta gyakoroljuk a 12
demokráciát, és az elmúlt ciklusban egy ténylegesen liberális kormányt sikerült összehoznunk, mely ráadásul álszent módon baloldalinak nevezte magát. És éppen ez volt a bukásuk lényege. Az álszent viselkedés még azokat is visszataszította, akik fütyülnek a politikára vagy egyáltalán nem értenek hozzá. Másrészt érezhetı volt, hogy itt kemény liberalizmus vár a népre, ha továbbra is a farkasok és hiénák elszaporodása lesz a jellemzı. Ezért aztán gyızött a populizmus, ha ezt egyáltalán gyızelemnek lehet nevezni. Nagyon vegyes a társaság. Sok közöttük a róka, még az a szerencsénk, hogy kezdı rókákkal állunk szemben, akikre még egy újságíró is rá tudja majd bizonyítani, hogy tyúkot lopott. Na de vegyük inkább a jószándékúakat. Fiatal titánok, tehetségesek, de gyakorlatlanok, és a vezérük mérhetetlenül karrierista. Sajnos nem egy populista vezéregyéniség, inkább az ígérgetés nagymestere, aki nekünk adta minden ember vágyát, a megbecsülést, a rangot: polgárok lettünk. Jó, a piszkos elvtársakat kivéve, számukra nincs megbocsátás, ık maradnak a kommunista népnyúzók. Pedig hát hol vannak ma már a kommunisták? Magyarországon soha sem voltak igazán kommunisták. Igenis volt egy réteg, amelyik uralmi pozíciójánál fogva elitté vált. Kitanult, hatalmat gyakorolt, megjelenése volt, nyelveket tudott és egzisztenciája volt. De baloldali soha sem volt. Hát ezek az urak ma már valóban polgárok, tisztelt Orbán úr. Sokkal inkább látszik rajtuk, mint önön. Éppen ezért ne áltasson minket villamoson utazókat, otthon ülı szegény embereket, hogy mi egyszer úgy fogunk kilépni az utcára, hogy dagadunk a polgárság tudattól. Válasszon inkább egy jobb szlogent: legyünk egyszerően JÓEMBEREK. Budapest, 1998. október 5.
13
1999 Az új, magyar értelmiségrıl „Oltalmazzátok meg magatokat az írástudóktól, kik hosszú köntösökben akarnak járni, és szeretik a piacokon való köszöntéseket, és a gyülekezetekben az elsı ülést, és lakomákon a fıhelyeket. Kik az özvegyek házát /is/ felemésztik, és színbıl, hosszan imádkoznak. Ezek súlyosabb ítélet alá esnek.” Lukács 20/46,47 Behelyettesítések: írástudók: értelmiség; köntösök: menı, nyugati autók; piacokon való köszöntések: tv szereplés, közéleti pozíciók; gyülekezetekben való elsı ülés: politikai pozíció, hatalom; lakomákon fıhely: nyugati színvonalú jövedelem. Azt mondják a Bibliában cáfolhatatlan igazságok vannak, csak a magyarázatot kell jól hozzá biggyeszteni. Márpedig a fenti behelyettesítésekkel a magyar valóságot véltem felfedezni, még ha zsidó papokról és vámszedıkrıl is szól az idézet. Elnézést a magyar zsidóktól, mielıtt magukra vennék a dolgokat, de hát a történelem az ilyen típusú magatartást egyszerően zsidózással intézte el, és errıl úgy látszik nem akar leszokni. Én azonban nem zsidóznék, mert az új magyar értelmiségbe ugyanúgy beletartoznak a magyar zsidók is, mint a többi náció, akik ebben a kis országban berendezkedtek. Más kérdés, hogy az értelmiségi rétegünk erısen feltöltıdött a zsidó származású (direkt nem írtam vallásút), mindenképpen rátermettnek tekinthetı, tehetséges egyedekkel. Azt, hogy a többiek is tılük tanulták el az értelmiségi attitődöket, teljesen természetes, éppen ezért nem érdemes mindjárt azzal kezdeni, hogy az új magyar értelmiség honnan jött, vagy mennyire magyar. A magyar értelmiség egyszerően zsidósan viselkedik, és a nép számára nem is jelentenek mást, mint a bibliai írástudók a Jézus Krisztus által vezetett, haragvó nép számára: erkölcstelen népnyúzókat. Nos, ezután az enyhén rasszista aláhangolás után, kimondom, az értelmiség fogalma Magyarországon olyan híg, hogy azonnal bocsánatot kell kérnem az igazi értelmiségiektıl, attól a néhány száz vagy ezer embertıl, akik valóban megfelelnek a kritériumnak, és elhivatottan a tudásukból élnek, vagyis a szellem mővelıi. Egyben sajnálkozásomat is kifejezném irányukba, mert tudom, hogy munkájukért sem erkölcsi, sem anyagi elismerésben nem részesülnek, és csak annyiban számíthatnak némi oltalmazásra a társadalom részérıl, hogy pl. a gyógyítás vagy az oktatás természetessé vált igénye mindenkinek. 14
Írásomban inkább a politikai, gazdasági elit állapotáról szeretném kifejteni kritikámat, mivel az új magyar értelmiség jelentısen hozzájárult egyfajta Krisztus idejebeli Jeruzsálemmel jellemezhetı társadalmi megosztottsághoz, persze nem pusztán ideológiailag. A zömében külsı körülmények okozta rendszerváltás új távlatokat nyitott bizonyos értelmiségi körök számára, és szinte egységesen gondolkodtak a tekintetben, hogy a szocialista rendszernek buknia kell. Egységesek voltak reményeikben, hogy a nagy példakép, a NYUGAT nyomdokaira lépnek. Nem kell kitalálni semmi újat, csak a bevált struktúrát kell kiépíteni a társadalomban. Pedig ez az értelmiség nem volt a helyzet magaslatán, mert soha sem volt igazi értelmiség. Nem is lehetett az, mert a szocializmusban nem volt rájuk szükség. A középszintő gondolkodás untig elég volt az akkori technikához., legyen az gazdasági, kulturális vagy politikai struktúra. A társadalmi technikák nem fejlıdtek semmilyen vonalon, a vezetı réteg tehetetlen és gyakran tehetségtelen értelmiségiekbıl tevıdött ki. Akik pedig mindenbıl kimaradtak, vagy mellızöttnek érezték magukat, nem a silány társadalmi technikákat szidták, hanem a kommunistákat. A Jeruzsálemi Zőrzavarhoz azért sem lehet a mai magyar állapotokat hasonlítani, mivel nem vagyunk egy nagy birodalom alattvalói, hanem éppen mostanság szabadultunk fel valami hasonló elnyomás alól. Az úgynevezett szabadság kivívását minden értelmiségi (legyen az volt reform kommunista, vagy aktív ellenálló) kicsit magáénak érzi, mert azért nem tagadható, hogy a kommunizmus rémálmából való feleszmélést az értelmiség vezényelte le. Ami viszont a népnek jutott ebbıl (itt inkább a tömegeket említeném) az egy jelentıs gazdasági visszaesés, egyesek számára a nyomor megjelenése egy régi konszolidált állapothoz képest. Nem ritkán a hajléktalanságot és az éhezést hozta magával. A tömegeket nem oltalmazta meg senki, még egy szent ember sem jelent meg a színtéren, hogy figyelmeztessen, ne higgyetek politikusaink ígérgetésének. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a rendszerváltás óta a vezetı politikusok, a középszintő vezetık, a gazdasági csúcsvezetık mintegy felét, harmadát keresik nyugati társaiknak, míg az alkalmazott munkások és beosztott dolgozók mindössze egy tizedét kapják az átlagos európai szintnek. S mivel az áraink nemhogy utolérték, de egyes cikkeknél meg is haladták a nyugat-európai árakat, könnyő kiszámítani, hogy még az „özvegyek házát” is felemészti ez „a súlyos ítélet” alá tartozó társadalmi helyzet. Sajnos nagyon sokan vannak már köztünk „írástudók”, olyan jellemmel megáldva, mint a Lukács evangéliumában jellemezett zsidók. Egy szóval, nagymérvő a csalfa zsidóság piciny hazánkban. Ez a középszerő értelmiség, amelyik még azt a gazdasági szintet sem volt képes utolérni,amit a bolsevik rendszerben könnyedén teljesített, nem érdemli meg a luxust. Gyarapodás már külsı megjelenésében is (autók, villák, rongyrázás) gusztustalannak ítélve a nép. Szegény ember csak áll a villamos megállóban és figyeli az autókban ülık gıgös részvétlenségét, melyhez végül is egy nagy blöff vezetett, amit demokráciának nevezünk. Az önmagukat forradalmi hısöknek kikiáltó értelmiség, demokráciát adott a népnek, és „a lakomákon elfoglalta a fı helyeket”, már csak egyetlen problémájuk maradt, hogy akinek kommunista lábszaga van, kitúrják az asztaltól. Budapest, 1999. április.
15
Rendszerváltás forradalmi ifjúság nélkül Az egész birodalom megbukott egy puskalövés nélkül, tehát forradalmi változásról a szó szoros értelmében beszélni sem lehet. Mi történt hát a szocialista tömb szovjet irányítású részén? Csak egyféleképpen nincs forradalom nagy társadalmi átalakulás idején, ha a változást mindenki akarja. Különösen, ha a hatalmon lévık is kacsintgatnak az új rendszer felé, elsısorban a gazdasági hatalom részesei. A mamutvállalatok és központosított pénzintézetek hatalmas vagyonok felett rendelkeztek, élvezvén annak személyi szolgáltatásait a vezérek és a holdudvarban élık részére. Ezek az anyagi elınyök azonban sérülékenyek, mondhatnánk biztosítás nélküliek voltak, a személyi tulajdonok még kirívó esetben sem érték el a nagytıke mutatóit. Ebben az idıszakban a vezetık tıke nélküli kiskirályoknak érezhették magukat, nehezen viselvén el ezt az ambivalenciát. A tulajdonlás vágya erısebb volt a szocialista biztonságérzetnél, és amikor elıbújtak a változást hirdetı pártocskák, éppen a gazdasági életben találtak támogatókra, és fıleg védelmezıkre a nagyon kis számban létezı ortodox kommunistákkal szemben. Az egész annyira a háttérben zajlott le, hogy az ifjúság talán nem is tudott róla, mindenbıl kimaradt. Forradalom nélkül kiáltották ki Magyarországon is a többpártrendszert, magánosították az állami vagyont, hozták létre a demokratikus intézményeket. Az ifjúság csak a szülık aggodalmából vette észre, hogy itt sorsdöntı dolgokról van szó, de azért mindenki várakozásba tette át az elégedetlenségét, nem alakultak ki a lázadás csírái. Kivételek persze mindig vannak, mondjuk egy tudományegyetem félreesı kollégiumában szervezıdni kezdett néhány fiatal, s miután Orbán Viktort kiszemelték az ifjú rendszerváltó figurájává, ı egy kicsit rá is tett a lapátra, belekiáltotta a Hısök terébe: „oroszok menjetek haza”. Ennél nagyobb hıstett nem történt az ifjak részérıl. Orbán Viktor miniszterelnök lett azóta, és azt sajnos ı tartja a legtermészetesebb fejleménynek. Sıt egyesek az ı hatalomra jutásában látják a Kádár-korszak végét. Talán sejtem, mi lehet ezen furcsa megfogalmazás magyarázata. A rendszerváltást ugyanis ténylegesen a kommunista múltúak irányították kilencven elıtt és kilencvennégy után. Közben a gazdaságban a személycsere nem következett be, bár a piros könyv nem jelentett szimbólumot a gazdasági-pénzügyi menedzsment külföldi és belföldi szereplıi számára. Maradtak a háttérvárak és az új várépítık személyei, mint saját tıkével rendelkezı, most már mozdíthatatlan, potenciális hatalmasságok a helyükön, bárhogy is acsarkodik rájuk Orbán Viktor csapata. Még hogy most ért véget a Kádár-korszak. Egyesek talán végleg elfelejtették, mi is volt az? Budapest, 1999. július 10.
16
Mai állapotok és a kibontakozás Az új kormány megalakulása óta csak az történt Magyarországon, hogy nem történt semmi. Azért kezdem ezzel a lehangoló közhellyel a mondanivalómat, mert olyan történelmi idıszakot élünk, amikor végre lehetıség van a fejlıdésre, a szabad, önmegvalósító cselekedetekre, a magyar tehetség és szorgalom gyümölcsöztetésére, egyszóval jóléti rendszer kialakítására, melyhez még szociális jelzıt sem kellene hozzábiggyeszteni, ha a nemzetgazdaságunk gyorsabb ütemet venne fel. Ha a lehetıségeinket legalább minimális szinten kihasználnánk, és a jövedelemelosztást nem jellemezné a harácsolás, és annak egyenes következménye a rongyrázás, talán mindenki megérezné még azt a négy százalékos GDP emelkedést is, amire oly büszkén mutogat a kormány. Az a tény, hogy a plusz jövedelmek folyamatosan kiáramlanak az országból vagy a hozzáférık nyugati szintő életformájára mennek el, észrevehetık az utcán lıdörgı munkanélküli sereg külsı megjelenésén, a paraszti társadalom nagy részének komfort nélküli, csak a napi megélhetésen fáradozó elmaradottságán. Az abszolút elesettekrıl csak annyit, hogy ık már jelképpé lesznek lassan, a látható nyomor jelképei. Felmerül a kérdés, ki az aki tehet valamit, hogy a felvázolt kép megváltozzon? Én pedig azt kérdezném, ki az, aki valóban tudna tenni valamit? Azt hiszem, mindkét kérdésre elsı gondolatként a kormány jut eszébe mindenkinek. Én úgy mondanám, hogy a legtöbbet a kormány tudna tenni. Tudják, amelyet négyévenként mi magunk választunk. A választások után alig egy évvel minden alkalommal ugyanezt hallom. Hát, kérem ez sem jobb. Legyintés. A közvélemény mérlegnyelve meg hol ide billen, hol oda. Alapvetıen két tábor van ebben az országban: a kommunistákra mutogatók, és a múltunkat nem szégyellık, egyébként pártsemleges választó polgárai. Az ideológia tulajdonképpen nem érdekel senkit. A pártvezérek személyes habitusa a döntı. Lassan mindegyik hitelét veszti, és a két tábor ott áll majd a lelátókon egymást fújolva, és a kudarc folytatódik. Hiába fizetjük meg a futballsztárjainkat, a játék gyenge és unalmas. Tulajdonképpen két sztár van még talpon: Orbán Viktor és Horn Gyula. Talán kezdjük a jelenlegi miniszterelnökkel. Szép karriert futott be, nem vitatja senki. Én ugyan a szerencsés emberek közé sorolom, mer ha a Nagy Imre temetésén nem hívják meg szónoknak, vagy egyszerően nem engedik a mikrofonhoz (abban az idıben ez is elıfordulhatott volna), nem ı mondta volna ki ország-világ elıtt, hogy ruszkik haza. Szerintem számtalan jelentkezı lett volna rajta kívül, aki ugyanezt mondta volna, akkor... Akkor már! Szerintem legalább olyan hıstett volt ez annak részérıl, aki megszervezte Orbán Viktor fellépését. Viktor sikerének másik lényeges eleme, hogy megtanult intelligensen kommunistázni. Viszonylag keveset használja az egyenes jelzıket, de minden szavából sugárzik a győlölet, maga köré győjtött még néhány hangos és szókimondó kommunistázót, és megnyerte a választásokat. Egyébként nagyon gyenge politikusnak tartom. Aki ennyire leegyszerősíti az államvezetési tudományt, az vagy tehetségtelen ember, vagy kiskapacitású, vagy mérhetetlenül öntelt. Akár tudásbeli, akár jellembeli hibái vannak Orbán Viktornak, az bizonyos, hogy újra nem fogják miniszterelnöknek választani. Gyulánál más problémák vannak. İt egyébként felkészült politikusnak lehet tekinteni, és az a tény, hogy az MSZMP bukása után összetartott egy széles baloldali magot, majd négy év ellenzékiségben gyıztes párttá duzzasztotta, igen nagy teljesítmény. A nagy kommunista politikus múltú társai mind eltőntek a színtérrıl (Pozsgai mellé fogott, Németh kényelembe 17
vonult, Berecz röhögve kihátrált a gazdasági életbe, hogy csak néhányat említsek közülük). Horn Gyula megérdemelten gyızött 1994-ben mondanánk focinyelven, de hát neki is vannak kifogásolható vonásai. Nem a pufajkára gondolok, mert azt idıben levette, hanem az érzéketlenségére az igazi baloldaliság iránt. Legjobban akkor lóg ki a lóláb, amikor a nép áldozathozataláról beszél, mert ugyebár az MSZP-s vezérkar tudvalévı nyert az ügyön. Nehéz a nép áldozathozataláról beszélni, amikor privatizációs botrányok, Tocsik ügyek, házépítési ügyek stb. miatt az MSZP részérıl is legfeljebb bőnügyi áldozatokról lehet beszélni. Egyébként folytatták az Antall-kormány alatt beindult államigazgatási nagyzolást, a nyugati életszínvonalra emelést, kocsi juttatással, kiemelt bérekkel, Postabank kölcsönökkel. Csupán a szürke eminenciás Kovács László lóg ki a sorból, ı viszont emberileg nem tud sztárrá válni. İt úgymond könnyő kifütyülni a pályáról. A sértıdés elkerülése végett szólnom kell még Torgyán úrról - azt hiszem már rég nem lehet ıt Józsi bátyámnak nevezni - aki minden labdát kapásból rúg vissza. Méltóságos urat szabott magából, akinek ajtót kell nyitni, mert egy miniszter nem nyúlhat a kocsi hátsó ajtajához, mint egy potyautas. Vagy Kuncze Gáborról, akit bosszant az SZDSZ kettıs tévedése, más mint az MSZP-s barátság és a FIDESZ liberális pálfordulása. Aztán itt van Csurka úr, akit már szinte díszvendégként fogadnak a nem magyarok rendezvényein, nem számít, hogy sokszor marhaságokat beszél. A többi kis pártvezér tényleg szót sem érdemel már, az emberek könnyen felejtették el ıket. De hát mi lesz a 2002-es választásokon fiúk? Legfeljebb két párt számíthat tömeges szavazatokra. Nem nehéz megjósolni, hogy az MSZP megnyeri a választást. És akkor kivel köt koalíciót? Az SZDSZ valószínő nem sokra viszi. Ketten együtt sem fogják elérni az ötven százalékot. Ugyanúgy a jobboldal sem lesz kormányképes a MIÉP nélkül. Elıfordulhat, hogy mindkét tábor hoppon marad, a meccset lefújják. Hát, ez nem hiányzik senkinek ebben az országban. Nekem lenne egy javaslatom. Meg kellene alakítani a Nem Szavazók Pártját, aki azokat képviselné, akik közömbösek a rossz futball iránt, ezzel a nem megjelenık voksai is számítanának a parlament összetételében. Budapest, 1999. november 12.
18
2000 Állatszelídítés és a Jóisten Valamikor, még húsz évvel ezelıtt is az volt a helyzet, hogy az ember nagyobb biztonságban érezte magát Magyarországon, mint mostanság 2000-ben. Hogy ezt miképpen érték el a kommunisták, nem firtatnám – hosszadalmas értekezés lenne –, nincs elég hely a memória-tárolómban. De az ziher, hogy a kádári hatalmi gépezetnek sikerült megfélemlíteni a bőnözıket, a számuk egyre fogyatkozott. Lényeg, hogy a tolvajok, rablók, gyilkosok átnevelése sikeresebb volt anno, mint manapság, és ez mindenképp pozitív társadalmi tényezınek tekintendı. Az ember idomíthatóságának kérdése merült fel bennem, mivel szerintem nem csak az iskola, a szülıi jól nevelés hiánya okozza a deviáns, antiszociális magatartást, nem is a primitív környezet, mely jelenséget "hátrányos-sorsú gyermekkor"-ként értelmezzünk, hanem olyan negatív élmények sorozata, mint a piálás, a szipózás, a drogozás, és az „anyag” megszerzéséhez szükséges pénzszerzés különbözı módozatai, a lopástól, rablástól kezdve egészen a lányok futtatásáig. A rendfenntartó erık hatékonysága a leginkább hatásos módszer a bőnözés visszaszorítására. A fegyveres erık, a szigorú és következetes rendırség elıbb utóbb biztosítani képes a közrendet. Nem ám a munkásırség! A rendszerváltás idején sokan igyekeztek letagadni, hogy részt vettek az államilag erısen centralizált, fegyveres rendfenntartó egységek kötelékében. Elsısorban az államvédelmisekre és a titkosszolgálatosokra gondoltam, és ez az egész dolog azért jutott most eszembe, mivel az egyik ávós tábornok leszármazottját ma reggel a Napkeltében megpillantottam a tévé képernyıjén. Ez az úriember ellentéte az apjának, ugyanis teljesen szelíd külseje van, konszolidált arckifejezéssel néz rám a dobozból, és tudni lehet róla, hogy tevılegesen is szembe helyezkedett az elmúlt éra hatalmi apparátusával. Az egyik legismertebb etológusunk azt mondta egyszer, hogy az állati agy elvont gondolkodásra ugyan képtelen, de minden jel arra utal, hogy képes eligazodni bizonyos egyszerő, ”társadalmi” összefüggésekben. Szerintem meg úgy van, hogy az állatnak nincs szüksége a gondolati elvonatkoztatásra, hiszen a cselekedeteiben egyébként is korrekt, és a mindennapi környezetével különösebb töprengés vagy számítás nélkül tökéletes harmóniában él. Az ember viszont ezeket az állati létben oly praktikus ösztönöket folyamatosan áthágja azzal, hogy valamilyen elıre kigondolt, egyénieskedı irányba befolyásolja dolgait. Tudatosan eltéríti egészséges vágyait, és egyszerre szemben találja magát a természettel, és ennek következtében a társadalommal is. Az eltévelyedett emberekre jellemzı, hogy nehezen nevelhetık, iskolába alig járnak, felületesek a tanulásban, dolgozni sem szeretnek, és elıbbutóbb bőnözésre adják a fejüket. Felvetıdik a kérdés, hogy amikor az embereket intézményesen nevelik – majdhogynem katonai regula szerint –, a szigorú bánásmód mennyire számít idomításnak? Azért vetettem fel a kérdést, mert szerintem az idomíthatatlan gyermekeket általában nevelıintézetbe vagyunk 19
kénytelenek bezárni. A gyermekkorú bőnözık átnevelésére az országok külön büntetıapparátust hoztak létre, de meddig mehet el a hatóság? A dolog tisztázásához most kivételesen vegyük szemügyre az állatok idomításának, betörésének ill. szelídítésének körülményeit. Ott kezdeném, hogy a múlt század elején a szigorúbb intézeti nevelés hasonló volt az állatszelídítéshez (lásd: Pavlovi-módszer). Amióta ezek a vásott kölykök szabadon kószálhatnak a flaszteren, és a rendırség inkább elfordítja fejét, ha hangoskodnak, festik a falat, betörik az üveget vagy súlyosabb disznóságokat mővelnek. Talán mégis jobb lenne ıkelméket karámban tartani!? A társadalmi biztonság hiánya nem csak engem irritál fokozottan, hanem alapvetıen a többség kényelmetlenül érzi magát az egyébként beszőkült környeztében is. Ha teheti, ki sem mozdul otthonról, igyekszik sötétedés elıtt hazaérni. Ha a napi híreket hallgatja az ember, vagy az újságok bőnügyi rovatát olvassa, sóhajtozva vágyik vissza a múltba. Úgy tőnik, hogy a mai neveléstechnika alkalmatlan az elvadult gyermekek megzabolázására. Az ember azt gondolná, hogy ez elsısorban a nevelık gyengesége; az elnézı puhaság, a tanári szemérem stb. Ha az állatidomár egy vadállatot születésétıl fogva elkezdi a szelídíteni, avagy az "állatpedagógia" módszereit alkalmazni, akkor a legvérengzıbb fenevadból is elıbb-utóbb szelíd cica lesz. Ez annál is inkább elképesztı teljesítmény, mivel figyelembe kell vegyük az állati agy korlátait. Nézzük hát a dolgot tudományos oldalról. A felnövekvı egyed nevelhetıségét az élettan a neuronok kisebb-nagyobb rugalmasságával magyarázza; az idegrendszer eme plasztikussága azt jelenti, hogy az állati szervezetek vezérlése nem csupán automatikus módon, feltételes reflexekre alapozva valósul meg, hanem szubjektíve is (érdemes tisztázni, mi is az a belsı felfogóképesség, amit összefoglalóan szubjektumnak nevezünk). Mondanék én valamit. Olyasmirıl van szó ugyanis, hogy az állatoknak is van belsı, érzelmi világuk. Az állatok cselekedeteiben a döntési mechanizmus évmilliókkal ezelıtt szubjektívvá vált, ami igen hasznos dolog volt a faj fennmaradása szempontjából. Pont. Sıt, az állatoknak is kialakulhat jellemük. Az állatok érzeteiben rejlı egyedi ötleteket egy szeretem-nem szeretem alapfelfogású, szubjektív rendszer dönti el, ami nagy elırehaladás az emberi fajhoz vezetı evolúcióban. Viszont a mi agyunk plaszticitása minden mértéket meghalad, elképesztıen csapongóak vagyunk, mint ahogy az a ma reggeli riportból is észrevehetıen kiderült.
Aki a kommunista hatalomban szocializálódott, az bizony óriási, jellembeli változáson esett át. Ilyenkor történik meg, hogy a fiú szembeszáll az apjával is, és száznyolcvan fokban térítıdik el a neveltetésétıl, tanult ideológiája ellenkezı elıjelőre válik. Az ilyen szembeszegülı embertípus igen rugalmas gondolkodásúnak tekintendı, hiszen túllépett az belésulykolt iskolai és apai tanításon. A riporternı éppen azt a különleges körülményt firtatta a riportalanya pártjával kapcsolatban. A liberalizmus ugyanis mindenütt a világon szembefordult a kommunizmussal. Azonban, a képen megjelenı úriember számomra nem mutatkozik kellıen antikommunistának. Az illetı politikusról ugyanis tudjuk, hogy a nyolcvanas években szamizdat tevékenységet folytatott, ellenzéki pártszervezésben is részt vett stb. Ennek okán bekerült az akkori rendfenntartó erık látókörébe, s a legfıbb hatalom – élén a neves politikusunk édesapjával – talán üldözte is a képernyın látható, neves 20
politikusunkat. Bizton állítom, hogy minden a legtermészetesebb módon zajlott le ebben a családban. A riporternınek tudnia kellene, hogy az ilyen fura helyzetekben az ember szubjektivitása rendkívül rugalmassá válik. Kedves riporternı, vegye már észre, hogy az érzelmek plaszticitása természetes jelenség, nem kellene az efféle ambivalens fordulatokat rendkívülinek tekinteni. Bosszantó, hogy ez a csajszi magából kikelve kéri számon a neves politikusunktól, hogyan volt képes egy rendszerváltó forradalmár a kommunista utódpárttal szövetkezni. Erre a lehetetlen kérdésre a riportalany válasza az volt, hogy a kivételes esetek erısítik a szabályt, hiszen az sem természetes, hogy a jobboldali pártok meg egyenesen kinevezik a volt kommunistákat. Ki tudja itt pontosan megmondani hányan fordítottak vagy váltottak köpönyeget a rendszerváltás óta eltel tíz év alatt? Neves politikusunk érvelése már nekem is tetszett, és felbuzdított arra, hogy az emberi agy plasztikusságát más oldalról, más szemszögbıl is elemezzem – most és itt, ebben a rendhagyó írásomban. A szubjektív plaszticitás, mint élettani jelenség a bölcseletben és pszichológiában is elıbukkan. Most eltekintenék az idegrendszertıl, és az agyvelıtıl, és visszavezetném a dolgot a vallásokig vagy más eszmerendszerekig, melyek az emberi jellem szélsıségeihez vezettek. Az ısi hittel vagy a még ısibb sámánizmussal kezdıdtek a megtévesztésen alapuló, szubjektív motivációk. A szellemalakok mára világmegváltóvá, Krisztussá, Jehovává, Allahhá váltak. A neurális fiziológia szerint a lélek logikája csupán az emberi agyban képes kivirágozni, és gondolatokat szülni. Kérdés, hogy van-e evolúciója a hit logikájának? Az állati szubjektumban legfeljebb kihajt a logikai készség (bizonyítékul szolgálnak az állatokkal végzett pszicho-fiziológiai kísérletek). Agyunk felépítése nagyon hasonlít az állatokéhoz, én azt mondom, a szubjektumunk sem különbözik drasztikusan. Lelkünk deformációit esetleg az állati múltunkban is kereshetjük. Vannak furcsa állati ösztönök, melyek legalább az életbe való hitre utalnak. Az állatok társadalmi együttélésére is vannak példák. Kivéve azt, hogy pártokat vagyunk képesek alapítani, ahol szembenálló eszméket ütköztetünk. De hol bújik meg a bőnözés? Talán a ragadozó ösztönökben? De hát a hazudozás, a mellébeszélés sem akármi; az állatok nem képesek ilyesmire, még a róka sem. Néha úgy érzem, hogy az emberi tömegek ítélıképessége a hazugságok befogadásától terhes. Mostanság például az olyan állítások, hogy a kommunisták vadállatok, rókaszerő ragadozók, zsákmányra éhes hazaárulók, s még ateisták is – elfogadottak a köztudatban. Számomra efféle hozzáállás sütött ki a riporternı szövegelésébıl is. Nyakában öt centis aranykereszt, templomba járó lábai kivillantak a rövid szoknya alól. Hirtelen eszembe villant egy kérdés, hogy is állunk a Jóistennel? A biblia szerint az élet fennmaradására való törekvés nem az evolúcióból, hanem a mindenhatóval való együttmőködésbıl fakad; van egy ige, ami szerintem az állatvilág és az ember fennmaradása végett rendeltetett el, és imígyen hangzik: „a föld minden állatának, a levegı minden madarának, ami mozog, és amiben élı pára van megadatik az eledel”. Tehát Isten teremtett minket olyanná, amilyenek vagyunk, és hozzáadta nékünk az életben maradás lehetıségét. Az emberi faj mohósága azonban túltesz az állatokén. Hiába mondta a kommunista Karl Marx, hogy mindenki a szükséglete szerint részesüljön a javakból; nem jött rá, hogy ennek sohasem lesz határa. A ma reggeli riportban is kénytelen voltam konstatálni, hogy az ember – annak ellenére, hogy Isten szándékai szerint válik becsületes polgárrá – folyton letér a helyes 21
útról, ha anyagi javakról van szó. Mit várunk el a kisstílő tolvajoktól, rablóktól, ha a társadalom elitje gátlástalanul széthordja a nép vagyonát? Isten viszont nem ver bottal! Neves politikusunk, aki most a televíziónézı elıtt megjelent, belemondta a szemembe, hogy feltárt egy sikkasztási ügyet. Fehérgalléros bőnözésnek nevezzük az ilyet, amihez fehérgalléros leleplezés dukál; ma már mindenki szabad akaratából bőnözik, szellemi képességéhez mérten. Sokan biztosak lehetnek abban, hogy sohasem érik utol ıket, legfeljebb Isten elıtt kell számot adniuk tetteikért. Most tehát könnyebb, mint régen, a kommunizmusban, mert például, mindenkinek kijár az ártatlanság vélelme. A riporternı váltig állítja ezt a jogi formulába bújtatott, demokratikus elvet. – Miért éppen ennek a politikusnak tetszik szaggatni a frakkját? – kérdezem folyton. Kedves riporternı! Nem ıt kell bántani, hanem azt, akit feljelentett. Most ugyanis azt látom, hogy eltértünk a témától, és már nem az ügy, hanem a személyeskedés került elıtérbe, a feljelentınek kell magyarázkodni. Olyan ez, mintha a média átvette volna a vallatós hagyományokat, már csak a riporternek lehet igaza, senki másnak. İ kezd igazságot szolgáltatni, ítélni és végrehajtani. Talán az utóbbit mégsem. Ma reggel is látom, hogy a magyarok számára a rendszerváltással megkezdıdött valami szörnyő acsarkodás és intrika; nem mindegy, hogy melyik oldalon állsz. Kettéhasadt a nép, mint a romlott szilva. A továbbiakban kicsit mellızném a bölcseleti princípiumokat, félreteszem a tiszteletreméltó teológiai elveket is, és megpróbálom az evolúción belül megkeresni az emberi lélek bőnre való hajlamosságának okait. A közbiztonsággal kezdtem írásomat – ma reggel jó alkalom kínálkozott arra, hogy az emberi társadalom szélsıséges helyzeteit, a jellem devianciáit elemezzem. Jelen esetben a neves politikusunk és a kimővelt agyú riporternı jó példák a lelki ellentmondások kialakulására. S, amennyiben a lélekrıl vallott elképzelésemet az állati létbe gyökeredzı szubjektivitással kezdem, kiindulópontul azt kell mondjam, hogy néhány tízezer vagy akár százezer évvel ezelıtt a falkaösztönre alapozva indítottuk a történelmünket. Amikor ugyanis még létezett a népeket összetartó falkaelv, a mindenkire kötelezı falkabesorolás, a közösségi akarat, és sok minden más, hol volt akkor még a baloldal meg a jobboldal? Jelen esetben egy jobboldali sikkasztót feljelentett egy liberális – megint egy oldal a politikában, elhatárolódás –, pedig a naptári harmadik évezredben mindannyian egy kicsit szabadelvőek lettünk. Végül is egyformák lennénk? Zárójelben megismétlem egy korábbi állításomat: Genetikailag mi emberek az utolsó betőig megegyezünk, nemcsak anatómiailag, hanem szubjektíve is. A bibliában mindez sajnos nem fejezıdik ki szó szerint, tehát a faji azonosságunkra legfeljebb élettani magyarázatot szerezhetünk. Ha minden ember egyforma, s mindenkinek megadatik a létezés alapfeltétele, az élethez való jog, amit általános emberi jogegyenlıségnek hívunk, akkor nem értem a „komcsizást”. Ha a kommunisták egytıl-egyig visszamaradott emberek, más szóval állatok lennének, akiket ki kell rekeszteni minden pozícióból – ahogy ez a szlogen már a nyilvánosság elıtt is többször elhangzott –, akkor vissza kell térnem az állatszelídítés problematikájához. Nézzük meg, hogyan boldogul az idomár egy rakoncátlan állattal? Az állatszelídítınek sincs könnyő dolga! Nos, ma reggel az jutott eszembe, hogy az állatszelídítı célkitőzése hasonló az Isten szándékához, a módszerek azonban különbözıek. Isten a hitre nevelés híve volt minden korban, pedig túl a pedagógia legmagasabb szintő, mesterségbeli körülményein, kellene itt még valami, neveléstechnikai módszer vagy eszköz. 22
Mondhatni, egyféle idomítási főzfavesszı vagy bot, amely esetleg beletartozhatna az Isten által javasolt eszköztárba. Lehet, hogy van is ilyen magasabb fenyítıeszköz, csak eddig nem vettük észre!? A jelenkor nevelési sikertelensége láttán eszembe jutott, hogy bár nem érthetjük meg soha az Úr valódi nevelıszándékát, még azt sem, hogy mi a terve velünk, ezáltal nem ismerjük a valós büntetıeszközeit sem. Azt valamelyest láthatjuk, hogy Isten az emberi sorson keresztül hat ránk. Az egyed sorsát leginkább egy színielıadáshoz hasonlítanám: Isten kijelöli a szerepünket, amihez alkalmazkodnunk kellene. Eddig nincs is probléma, majdhogynem szórakoztató darabról van szó – aki a színpadon a nem engedelmeskedıkhöz tartozik, többnyire nevetségessé válik. De ha valaki csak a gonosz szerepében kíván tetszelegni, azt a Jóisten sohasem távolítja el a színpadról. Sıt, Isten fenyítı suhintásai, intelmei alig jutnak el hozzájuk, az igazi deviánsak Isten szankcióit észre sem veszik. Felettük az ördög minden korban szabadon garázdálkodik. Az evolúcióban hívık ezt úgy mondják, hogy a dzsungel törvénye érvényesül. Amikor az elébb említést tettem az állatszelídítésrıl – azzal a feltételezéssel, hogy a pedagógus gyakran vadállatokkal áll szemben –, akkor a lopásról, csalásról, hazudozásról való leszoktatás legbeváltabb módszerére gondoltam, a botra. Nézzük csak meg, mit tesz az állatszelídítı, amikor nem bír az oroszlánnal, a tigrissel, vagy a fókával? Odasuhint egyet. Én ugyan meg nem merném tenni! Még belém marna a bestia. Ha viszont vallásos lennék azt mondanám, hogy Isten mégis kegyes hozzánk, nem hagyja a dzsungelbe való visszatérésünket. Úgy kell elfogadnom a szelídítı szándékát, hogy felteszem magamban: Isten szeret engem. Van azonban egy körülmény, ami a harmóniát némileg disszonálja, hogy egyes fajok az ember szolgálatára rendeltettek. (Lásd: Teremtés Könyve I/28). Tulajdonképpen ezt a gondolatot továbbszıve, vagyis az ember és az állatok közötti különleges viszony miatt hoztam szóba az állatszelídítés témáját is. Az ember és az állatok viszonylatában ugyanis beindult egy szégyenletes fordulat, amikor a nagyüzemi állattenyésztés teljesen haszonelvővé vált; azóta az állatokat nem tekintjük velünk egyenrangú teremtménynek, hanem egyféle fehérje és zsírtermelı gépezetnek, és úgy is bánunk velük. A vadállatok megszelídítése persze, egészen más dolog. Az már hasonlít a politikához, lényege: uralkodni a másik felett. Ahogy ezt a ma reggeli riportot nézem, a riporternı nıstény tigrisként támad neves politikusunkra, sárga szemekkel villog a kamerába, ki akarja erıszakolni, hogy a szerencsétlen letámadott végre színt valljon. Ha jelen esetben Isten beavatkozhatna – például a kamerák mögött állna –, nyilván feltartana neki egy súgótáblát az alábbi mondatokkal: "Viselkedj méltóan fajtársaiddal! Már ezerszer elmagyaráztam, milliószor szájba rágtam: tiszteld felebarátodat, mint tenmagadat, és óvakodj a haragtól mások iránt!” Kedves riporternı, hol vagyunk már a kommunista diktatúrától, a belsı osztályellenség bőnös eszközökkel történı megszelídítésétıl? Abban igaza van önnek, hogy Kádárt sokan még ma is atyaként tisztelik, és nem kellett ahhoz a tízparancsolat, hogy anno, betartsuk: a ne garázdálkodj, ne csalj, ne lopj, ne kívánd meg a szomszéd feleségét elvárásait, – bár ezek nem is voltak akkor fontosak. Mindenki lophatott egy kicsit, hazudhatott is, paráználkodhatott egy szemernyit, de kinek jutott volna eszébe az állami vagyont lenyúlni? Mivel a becsület egyik rendszerben sem mőködik jól, arra gondoltam, milyen egyszerő lenne, ha az emberiség szelídítését a modern, XXI. századi technika eszközeivel gyakorolná a Jóisten. Rendelkezésére állna az írott és elektronikus média, az emberiség nagy százaléka számítógéppel, mobiltelefonnal közlekedhetne Istennel; tételezzük fel, hogy Isten igénybe tudná venni a világhálót, lenne e-mail címe, blogja, web portálja. Nem kellene mondjuk a 23
Pápának vagy a dalai Lámának szónokolni, Isten szavát közvetlenül hallhatnánk valamelyik kütyünkön keresztül. A Jóisten végre boldogulna az emberiséggel. Az igehirdetés kezdete óta eltelt több ezer év, és mára mindenki mást csinál, mint amit anno, kıtáblán megüzent nekünk. Mindenki hazudik, lop, csal – az ifjúság szabados nemi életérıl pedig még beszélni sem tudok pirulás nélkül. Visszatérvén a kulcskérdésre, a közbiztonságra, ami ugyebár politikai kritérium; négyévente, a választások elıtt elhangzik a bőnmegelızés szlogenje. A rendırkapitányok arra hivatkoznak, hogy nem lehet minden csibész mellé rendırt állítani – erre eszembe jut, milyen frappáns megoldás a mindent látó szellem, aki mindenütt ott van, nem lehet elbújni elıle. A rosszfiúk azonban nem hisznek Istenben, még akkor sem, amikor lebuknak vagy nevelıintézetbe kerülnek. Az átnevelés helye és módszere is megváltozott a rendszerváltás óta. A börtönök ugyan maradtak, de lassan kényelmesebb otthont nyújtanak, mint a szabad világ. A népnevelıkbıl riporterek lettek. Azért mondom ezt, mert a ma reggeli tévémősorban szereplı neves politikusunkat is éppen most nevelik át, hozzászoktatják az újkori móreshez, ahol a nagyobb dumakészség, a lehengerlı piszkatúra a legnagyobb esély a sikeres befolyásoláshoz. – Igaza van, kedves riporternı, változnak az idık, én meg most kitaláltam, hogy a neves politikusunk sorsa azért ellentmondásos, mert igyekszik alkalmazkodni az ön által teremtett helyzethez. Megint gyızött a jobboldal, nyolcvankilencben még kilencszázezer tagja volt a mai ellenzéknek, ellenszavazat nélkül gyakorolta a hatalmat. Most meg szégyen kommunistának lenni, egyáltalán baloldalinak. Isten nem ver bottal, legfeljebb szégyenlıssé tesz – mondom én, azokra gondolván, akik idıközben köpenyeget fordítottak. A dolog megítélése csak akkor kelt zavart, ha az illetı a színeváltozása mellett elkezd lopikálni is. Az ı bőntettük megítélése persze, más kategória – közbejött az ártatlanság vélelme. A fehérgalléros bőnözıknek ügyvédjük van, ügyész, bíró ismerısük. Hiába akadnak becsületes leleplezık, akik úgy ítélik meg, hogy az állami vagyon elbitorolása igenis bőntett. A tettesek valahogy mindig megússzák. A leleplezı riport végül is sikerült, neves politikusunk, aki ráadásul szereti az igazságot – különbözı ügyekben gyakran kerül képernyıre –, most is valamilyen botrány miatt kérették a stúdióba: megint lenyúltak valami privatizált vagyontárgyat, mondjuk egy balatoni MSZOSZnyaralót vagy egy tokaji szılıskertet. Neves politikusunk becsületesen járt el! Amikor észre vette a turpisságot, azonnal nyilvánosságra hozta. Az efféle témákról az jut eszembe, hogy manapság a legtöbb politikus nem végezi rendesen a dolgát, például hajlamos a korrupcióra. Az Állami Vagyonkezelıt a hülyék ámítására hozták létre, amirıl nekem most az jutott eszembe: akkor már inkább elhivatott rablók irányítanák. Micsoda alak vagyok, mi? Mik jutnak eszembe a névnapomon. Egyébként mostanság, a képernyıt bámulva azt veszem észre magamon, hogy a gengszternek drukkolok a rendırrel szemben. A tényálladék megállapítása után a neves politikusunkat megilletné valamiféle dicséret. A riport azonban újabb fordulatot vett. Egy kellemetlen kérdés hangzott el: Van-e antiszemitizmus Magyarországon? No, erre már felkaptam a fejem, hiszen ez már túlmegy az állatszelídítés tárgykörén. Ugyanis, felvet egy újabb kényes problémát: a rasszizmust. Zárójelesen meg is jegyzem, 24
antiszemitizmus az tényleg van, mindig is volt, és a riporternı elébb antikommunista kifejezést használt, most meg jött antiszemitizmussal, talán rímelnek ezek egymással?! De, még mennyire! „Állatszelídítés és a Jóisten”, jutottam vissza a címhez; a riporternı agyában fel sem merült, hogy ilyen összefüggés is létezik. Van egy sejtésem: az Úr sohasem várta el tılünk, hogy szelídek legyünk, de a Jóisten azt sem mondta soha, hogy győlöld és irtsd ki a másképp gondolkodókat. Az ún. komcsik győlölete mégis olyasmivé vált szép hazánkban, mint anno, egyes néprétegek lenézése, kirekesztése, kiirtása – ezért rímel az antikommunizmus az antiszemitizmussal. Végül újra felemlíteném, hogy öreg koromra ijedıs lettem, nem merek éjszaka az utcán csatangolni. Az lett a sorsom, hogy panellakásba bezárkózva remetéskedem. Életem folyamán nem jutottam semmire, pedig, nekem is járna egy kis üdülıcske, ahol öreg napjaimat tengethetném – horgásznék, kirándulnék stb. Szelíd embernek könyvelem el magam, az erkölcsi szelídítés nálam nem vallott kudarcot. A jóra szoktatás ostorcsapásait az élettıl kaptam, néha nagyon igazságtalanul. Pedig az igazság Istentıl való dolog, most is azt keresem a tévében, a villamoson, az üzletben – vásárlás közben. Figyelem ám, hogy mikor csapnak be, de sokszor hiába. Nincs más megoldás, Istennek intıen fel kéne emelni a jogart a csalókkal szemben; az elvadultakkal szemben pedig úgy kellene eljárni, mint ahogy azt az állatszelídítı teszi: bottal. Talán jobb világ következne. A társadalom persze, bonyolult dolog, a politikusok, a médiások sem érthetnek hozzá, ık is csak emberek; gyakran nem tudom eldönteni, kinek van igaza? A rendszerváltás az igazság jegyében született; volt itt már kártérítés, jóvátétel, de a köznép nem elégszik meg ennyivel. A felhergelt tömeg véglegesen le akar számolni a komcsikkal. A revánsvétel tárgyában mi magyarok mindig is nagyok voltunk. Egyszerő szövegértelemben: ha sapkában vagy azért, ha nem…stb. Egyébként miért nem hord sapkát minden kommunista? Valamikor divat volt egyféle Fideles, Che Guevarás sapka. Úgy látszik, már nem lehet ebbıl megélni! Az Isten elıtt legalább önként levesszük a sapkánkat. Nos, a szocialista világrendszer bukása után az istenek mindenek feletti hatalma támpont lett a bosszút forralók számára; az Úr megmondhatná végre: nincs itt már egyetlen istentagadó kommunista sem. Talán Marxon kívül nem is volt soha! Az erıszak, a diktatúra azonban nem tőnt el végleg. Valamikor léteztek titkos és alattomos szervezetek, erıszakos katonai szövetségek, de voltak kegyetlenkedı inkvizítorok, győlölködı dinasztiák, szakrális kegyetlenkedık is. Igaz, idıközben jött a KGB, a Stasi meg a III/I,II,III. Én nem vagyok képes ezekben a dolgokban eligazodni. Csak azt látom, hogy ami Magyarországon kialakult nem tisztességes dolog. Hajaj, mennyire bennünk van a harci kedv! Keresztény honfitársaim, ne feledkeztetek meg Istenrıl! Revánsot szeretnétek? Szegény Atyajóisten. Ma reggel végül megállapítottam: – Rendben van, nem vagyunk szelídíthetık. Tíz év után egymás elleni acsarkodásból áll az ország. A másik tábora mindig csupa gazemberbıl áll, a mi táborunk az egyetlen igazság! A riport kapcsán újra rá kellett döbbennem, hogy ránk férne némi szelídítés. Az állatidomárok is emberek, ık hisznek a szelídítésben, mi, a köznép azonban még Isten békéltetı szándékában sem hiszünk igazán. Isten bölcs szemében idomíthatatlan vadállatok lehetünk; bár nem harapunk İszentsége lábába, mint némely 25
cirkuszi vadállat az idomítójáéba, mégis túl sokat megengedünk magunknak vele szemben. Az Úr fia egyszer már kifejtette: szeresd a felebarátodat, és bocsáss meg az ellenségeidnek. Sajnos Krisztusunk hamar háttérbe vonult, sıt, megfeszítették ezért a kijelentéséért. „Az İ igazsága mindenütt ott van” – mondják a papok, csak sajna’ Jézus nem koppint a fejünkre, ha megszegjük az igéjét. A cirkuszban bezzeg könnyen csattan az ostor, egy fájdalmat okozó szíjdarab repül minduntalan az állat felé, ha nem figyel oda az idomítójára. Budapest, 2000 dec. 11, Árpádok neve napja. -------------- o--------------
26
2003 Jobbik, ballik, szegény magyar hova álljon? Már megint bıvült a választék, elég hangos médiakísérlettel megalakult a Jobbik Nemzeti Mozgalom pártja. Új arcú, ifjú funkcionáriusok lépnek felszínre, nagy jobboldali elszántsággal, elhitetni akarván velünk, közönséggel, hogy ık a tiszta igazság hangján fognak beszélni arról, amit minden magyar ember megismerhetett az elmúlt 13 év alatt. A jobb és a még annál is jobbik, magyar ideológiáról. Úgy nagyjából egyöntetően kialakult bennünk annak a választóvonalnak a képe, ami a jobboldalt a baloldaltól elválasztja. Mi átlagemberek jól megtanultuk, hiszen éppen eleget szajkózták a fülünkbe, hogy mi a demokrácia lényege Magyarországon. Hát ugyebár a többpárt-rendszer, vagy legalább a négy-párt rendszer. Sokan megelégednének két tömegpárttal is, ami nagyjából tükrözné is a való helyzetet, ugyanis ebben a honban mindenkinek színt kell vallani, vagy jobbra, vagy balra. Ifjú barátunk, ennek a JNM pártnak a szónoka is kijelentette elsı nyilvános fellépésekor, hogy bizony egy dolog holtbiztos az új párt jövıjében, hogy az MSZP-el és az SZDSZ-el sohasem fognak közösködni. Na, mit szólnak ehhez? Bizony az emberiség ideológiai ismérveit Magyarországon ki kell egészíteni egy új formulával, mégpedig azzal a körülménnyel, hogy egy jobboldali sohasem veszítheti el a fejét, nem gondolkodhat úgy, mint egy MSZP-s vagy SZDSZ-es, légyen az a nemzeti oldal akármelyik régi vagy új pártjának a tagja. Baloldali lehet ı egyébként, akár szegényekért aggódó jólét lélek is lehet, akár harcolhat is a baloldali értékekért, de egy MSZP-ssel vagy SZDSZ-essel szövetkezni, azt aztán nem! A választóvonal világos: Magyarországon vannak múltrendszerbeli maradványemberek, mondjuk jellemtöpörtyők, és vannak a Kádár-rendszer kitartó ellenállói, tagadói, lenézıi és kirakat-forradalmárai. A jobboldaliság semmi mást nem jelent Magyarországon – és gondolom az összes volt szocialista országban is így van – mint a büdös komcsik győlöletét. Az más kérdés, hogy tömegesen vannak a komcsigyőlölık között volt kommunista párttagok, besúgók, és mindenféle kiszolgálók, összefoglalva: múltrendszerbeli, haszonélvezı seggnyalók. És most néhány szót szóljunk a magyarországi demokráciáról. Akárhogy is keresgélünk, a magyarországi demokráciának egyszerően nincsenek hagyományai. Minden magyar tudja mi az a demokrácia, ugyebár egyenlı jogok, versenyhelyzet, piacgazdálkodás és hát a legfurcsább dolog, amit tíz éve tapasztalunk, a szólás-szabadság. Dumálni lehet, és az érvényesüléshez szükséges is. A további demokratikus jellemzık: A hatalom a parlament kezében van, a kormány szolgáltat inkább, mint elvesz és uralkodik, meg a köztársasági elnök, meg ilyesmi. Nahát, ennél többet nem is kell róla tudni. Megélni annál nehezebb a demokráciában. Nagyon alulról szólok most, amikor kijelentem, hogy kérem Magyarországon nincsen valódi demokrácia, még meg sem közelíti a nyugat-európait vagy az USA-belit. Ez kérem csupán licensz-demokrácia, utánzat, gyenge minıségben. Tizenhárom éve próbálkozunk egy demokratikus politikai erıt létrehozni, de bizony nem akar sikerülni. Megmondom miért. Mer az emberek nem töpörtyő-jellemőek, hanem kolbász-zabálóak. Mindenütt így van a világon, itt n álunk meg annál is inkább, mivel nagyon ki voltunk ám éhezve. Ez a mi intézményeinkben jól érzékelhetı. A recsegı-ropogó és fröcsögı licensz27
intézményeink nem elég erısek ahhoz, hogy egy kicsit fékezzék a kolbász-zabálókat. Sajnos a helyzet nyugaton is romlik, már ott sem érvényesülnek a több száz éve megálmodott demokratikus elvek. A dzsungel törvényei úgy tőnik, mindenképpen felülkerekednek, ha máshol nem a lelkünkben. Javaslom, lépjünk csak be az Unióba, legalább illemet tanulunk a demokráciából. Az ilyen unió-tagadó pártocskák pedig ne vegyék el a maradék eszünket. Hajrá középre Magyarország! Budapest, 2003. november 5.
28
2006 Az állatszelidítés és a Jóisten Valamikor, még tíz évvel ezelıtt is az volt a helyzet, hogy az ember nagyobb biztonságban érezte magát Magyarországon, mint mostanság 2000-ben. Hogy ezt miképpen érték el a kommunisták, nem firtatnám – hosszadalmas értekezés lenne, nincs elég hely a memóriatárolómban –, de az ziher, hogy a kommunista hatalmi gépezetnek sikerült megfélemlíteni a bőnözıket is, ami nem akármilyen teljesítmény. Az ember idomíthatóságának kérdése merült fel bennem mindjárt, mivel szerintem nem csak a jó nevelés hiánya okozza a deklasszált, antiszociális magatartást, nem is a primitív környezet – az un. köztörvényes bőnözık esetében ezt a kóros jelenséget "hátrányos-sorsú gyermekkor"-ként értelmezzük –, hanem olyan negatív élmények sorozatából áll: mint a lumpen szülık, vásott utcai barátok, stb. Erre vezetjük vissza a szociális devianciát. Lényeg, hogy a tolvajok, rablók, gyilkosok átnevelése sikeresebb volt anno, mint manapság, és ez mindenképp pozitív társadalmi tényezınek tekintendı. A leginkább hatásos módszer a bőnözés visszaszorítására a fegyveres rendfenntartó erık hatékonysága. Szigorú és következetes rendırség elıbb utóbb biztosítani képes a közrendet. Mégis a rendszerváltás idején sokan igyekeztek letagadni, hogy részt vettek az államilag erısen centralizált, fegyveres rendfenntartó egységek kötelékében. Elsısorban az államvédelmisekre és a titkosszolgálatosokra gondoltam, és ez az egész dolog azért jutott most eszembe, mivel az egyik ávós tábornok leszármazottját ma reggel a Napkeltében megpillantottam a tévé képernyıjén. Ez az úriember ellentéte az apjának, ugyanis teljesen szelíd külseje van, konszolidált arckifejezéssel néz rám a dobozból, és tudni lehet róla, hogy tevılegesen is szembe helyezkedett az elmúlt éra apparátusával. Az egyik legismertebb etológusunk azt mondta egyszer, hogy az állati agy elvont gondolkodásra ugyan képtelen, de minden jel arra utal, hogy képes eligazodni bizonyos egyszerő összefüggésekben. Szerintem meg úgy van, hogy az állatnak nincs szüksége a gondolati elvonatkoztatásra, hiszen a cselekedeteiben egyébként is korrekt, és a mindennapi környezetével különösebb töprengés vagy számítás nélkül tökéletes harmóniában él. Az ember viszont ezeket az állati létben oly praktikus ösztönöket folyamatosan áthágja azzal, hogy valamilyen elıre kigondolt, egyénieskedı irányba befolyásolja dolgait, tudatosan eltéríti egészséges vágyait, és egyszerre szembe találja magát a természettel, és ennek következtében a társadalommal is. Az eltévelyedett emberekre jellemzı, hogy nehezen nevelhetık, iskolába alig járnak, felületesek a tanulásban, dolgozni sem szeretnek, és elıbb-utóbb bőnözésre adják a fejüket. Felvetıdik a kérdés, hogy amikor az embereket intézményesen nevelik, majdhogynem katonai regula szerint, a szigorú bánásmód mennyire számít idomításnak? Azért vetettem fel a kérdést, mert szerintem az idomíthatatlan gyermekeket általában nevelıintézetbe majd fegyintézetbe vagyunk kénytelenek bezárni, az országok erre külön büntetıapparátust hoznak 29
létre, de meddig mehet el a hatóság? A dolog tisztázásához most kivételesen vegyük szemügyre az állatok betörésének illetve szelídítésének körülményeit. Ott kezdeném, hogy nemrégen még a szigorúbb intézeti nevelés hasonló volt az állatszelídítéshez. Amióta ezek a kölykök szabadon kószálhatnak a flaszteren, és a rendırség inkább elfordítja fejét, ha hangoskodnak, festik a falat, vagy súlyosabb disznóságokat mővelnek, valahogy egyre kellemetlenebbül érezzük magunkat. Talán mégis jobb lenn ıkelméket karámban tartani? A társadalmi biztonság hiánya nem csak engem irritál fokozottan, hanem alapvetıen a többség kényelmetlenül érzi magát az egyébként beszőkült környeztében is. Ha teheti, ki sem mozdul otthonról, igyekszik sötétedés elıtt hazaérni. Ha a napi híreket hallgatja az ember, vagy az újságok bőnügyi rovatát olvassa, sóhajtozva vágyik vissza a múltba. Úgy tőnik, hogy a mai neveléstechnika alkalmatlan az elvadult gyermekek megzabolázására, és az ember azt gondolná, hogy elsısorban a nevelık gyengesége, elnézı puhasága miatt van ez, és a szakmai elvek alkalmatlansága miatt is. Azért mondom ezt, mert ha egy állatidomár egy vadállat születésétıl fogva elkezdi a szelídítést, avagy az üdvös "állatpedagógia" bonyolult praxisát nagy tehetséggel és némi felkészültséggel, folyamatosan mőveli, akkor a legvérengzıbb fenevadból is elıbb-utóbb szelíd cica lesz. Ez annál is inkább elképesztı teljesítmény, mivel figyelembe kell vegyük az állati agy elıbb említett korlátait. Nézzük a dolgot tudományos oldalról is: az idomíthatóság jelenségét az élettan a neuronok kisebb-nagyobb rugalmasságával magyarázza, az idegrendszer eme plasztikussága azt jelenti, hogy az állati szervezetek vezérlése nem csupán automatikus módon, genetikailag determinált keretek között valósul meg, hanem szubjektíve is. És ebben a relációban érdemes tisztázni, mi is az a belsı érzékenység, felfogóképesség, amit összefoglalóan szubjektumnak nevezünk. Mondanék én valamit. A lélekrıl van szó ugyanis, és mivel az állatoknak is van ilyen belsı világuk – valamilyen szinten – gondoljuk azt, hogy mi is a törzsfejlıdésbıl merítjük alapvetı lelki tulajdonságainkat. Az evolúciónak nyilván hasznos volt az élı egyedek bizonyos fajainál a biomőködés "szabadságfokát" például a mozgásterjedelmet és irányváltozatosságot növelni azáltal, hogy némi gondolkodási idıt szabott ki rájuk. Az élılények cselekedeteiben a döntési mechanizmus szubjektívvá tételével megoldódott az alkalmazkodás egyedi és közösségi lehetısége, a motivációválasztás, ami váltakozó körülmények esetén igen hasznos dolog volt a faj fennmaradása szempontjából. Pont. Mindenki tapasztalhatta már, hogy az állatoknak is alakulhat a jellemük. Az állatok érzeteiben rejlı egyedi ötleteket egy szeretem-nemszeretem alapfelfogású, szubjektív rendszer dönti el, ami nagy elırehaladás a közönséges reflexekhez képest., származásunkat tekintve tehát az emberi agy tökéletesen megfelelne az életre való betanításra, hiszen nekünk is csak abban kell döntenünk, mit és kit szeretünk, ez tetszik vagy az. Viszont a mi agyunk plaszticitása minden mértéket meghalad, elképesztıen csapongóak vagyunk, mint ahogy az a ma reggeli riportból is észrevehetıen kiderült. Az van ugyanis, hogy az említett, "rendszerváltó" politikus – aki egyébként a kommunista hatalomban szocializálódott, és mégis szembeszegült a közvetlen környezetével – bizony óriási, jellembeli változáson esett át. Ilyenkor történik meg, hogy a fiú szembeszáll az apjával is, és forradalmár lesz belıle, vagyis száznyolcvan fokban térítıdik el a neveltetésétıl, és az un. szocializálódása ellenkezı elıjelőre vált.
30
Az ilyen embertípus igen rugalmas gondolkodásúnak tekintendı, hiszen túllépett az iskolájában belésulykolt, kommunista ideológián, sıt szembeszállt vele. A riporternı éppen azt a különleges körülményt firtatta a riportalanya pártjával kapcsolatban, hogy az MSZP-el való szövetség hogyan egyeztethetı össze a rendszerváltó, liberális eszmével. A radikális liberalizmus ugyanis mindenütt a világon szembefordult a kommunizmussal, amely ugyebár erısen korlátozza az egyéni szabadságot. A képen megjelenı úriember számomra sem mutatkozik kellıen antikommunistának, vagyis a riporternı felvetése helytálló lenne, ha… Az illetı politikusról ugyanis tudjuk, hogy a nyolcvanas években szamizdat tevékenységet folytatott, ellenzéki pártszervezésben is részt vett, stb., és ennek okán bekerült az akkori rendfenntartó erık látókörébe. Az MSZMP, mint legfıbb hatalom, élén a neves politikusunk édesapjával tehát egykor még üldözte is a neves politikusunkat. A rendırség ugyan nagyobb kárt sohasem okozott neki, hiszen az apja mégiscsak egy szülı volt, bár lehet más oka is, de azt bizton állítom, hogy minden a legtermészetesebb módon zajlott le ebben a családban. 1990-ben végül is szabad választáson gyızött az ellenzék, átvették a hatalmat, és az ávós apa még büszke is lehetett politikailag sikeres fiára. A riporternınek tudnia kellene, hogy az ilyen fura helyzetekben az ember szubjektivitása rendkívül rugalmassá válik. Kedves riporternı, vegye már észre, hogy az érzelmek plaszticitása természetes jelenség, nem kellene az efféle ambivalens fordulatokat rendkívülinek tekinteni. Bosszantó, hogy ez a csajszi magából kikelve kéri számon a neves politikusunktól, hogyan volt képes egy rendszerváltó forradalmár a kommunista utódpárttal szövetkezni. Erre a lehetetlen kérdésre a riportalany válasza az volt, hogy a kivételes esetek erısítik a szabályt, hiszen az sem természetes, hogy a jobboldali pártok meg egyenesen befogadták a volt MSZMP-seket. Ki tudja itt pontosan megmondani hányan fordítottak vagy váltottak köpönyeget a rendszerváltás óta eltel tíz év alatt? Neves politikusunk érvelése már nekem is tetszet, és felbuzdított arra, hogy az emberi agy plasztikusságát más oldalról, más szemszögbıl is elemezzem most és itt, ebben a rendhagyó írásomban. A szubjektív plaszticitás, mint élettani jelenség a bölcseletben és pszichológiában is elıbukkan. Most eltekintenék az idegrendszertıl, és az agyvelıtıl, és visszavezetném a dolgot a vallásokig, és az emberi jellem egyéb szélsıségeihez. Az ısi hittel, vagy a még ısibb sámánizmussal kezdıdtek a szubjektív motivációk a szellemvilág irányába hatni, szellemi vezérek születtek, akik egyszerően elválasztották a lelket a testtıl, és valami homályos, metafizikus erıként értelmezték az Istent. A lélek fogalma megelızi az emberiség történelmi korszakait, filozófiailag tehát a szubjektív, belsı világ, mint motivációs háttér, nevezzük most összefoglalóan pszichének, az emberi szellem csirájának is tekintendı. A neurális fiziológia szerint a lélek csupán az emberi agyban képes kivirágozni, és gondolatokat szülni. Az állati szubjektumban legfeljebb kihajt a logikai készség – amire bizonyítékul szolgálnak az állatokkal végzett pszicho-fiziológiai kísérletek –, de igazán még a fıemlısök, mármint a majmok sem értenek a világból semmit. Ennek dacára a szubjektív jelenségek legalább száz éve a tudomány vizsgálódásának tárgyául szolgálnak, és amióta tudjuk, hogy agyunk felépítése nagyon hasonlít az állatokéhoz, én azt mondom, a szubjektumunk sem különbözhet drasztikusan. Megállapítottam hát, hogy lelkünk deformációit, a bőnözés csíráját az állati múltunkban kell keresnünk. A szellemi teljesítményünket, például azt, hogy pártokat vagyunk képesek alapítani, demokratikus rendszerré alakítottuk az ıstársadalmakat, óvatosabban kellene értékelni a fentiek okán. 31
Elsısorban a riporternı vonatkozásában értettem ezt, aki határozottan gyilkos indulattal bánik el neves politikusunkkal. A továbbiakban kicsit mellızném a bölcseleti princípiumokat, félreteszem a tiszteletreméltó teológiai elveket is, és megpróbálom az agyunkon belül megkeresni az emberi lélek bőnre való hajlamosságának okait, hiszen a közbiztonsággal kezdtem írásomat. Ma reggel jó alkalom kínálkozott arra, hogy az emberi társadalom szélsıséges helyzeteit, a jellem hajlékonyságát elemezzen, jelen esetben a neves politikusunk jó példa a lelki ellentmondások kialakulására, és amennyiben a lélekrıl vallott elképzelésemet széles skálán értelmezem, és az állati létbe gyökeredzı szubjektivitás választom kiindulópontul, azt kell mondjam, hogy néhány tízezer vagy akár százezer évvel ezelıtt a falkaösztönre alapozva indítottuk a történelmünket. Amikor ugyanis még létezett a népeket összetartó falkaelv, a mindenkire kötelezı falkabesorolás, a közösségi akarat, és sok minden más, akkor bizony nem voltunk igazán szabadok, hol volt akkor még a liberalizmus? Persze az agyunk sem volt leterhelve mindenféle politikai huncutsággal. Zárójelben megismétlem korábbi állításomat: Kísérletekkel bizonyítható, hogy az állati szubjektivitás szoros kapcsolatban van az idegrendszerrel, a gerincesek rendjében, így az embernél is az agy szerkezetét anatómiailag összehasonlítva megegyezéseket fedezhetünk fel, azonos funkciókat ellátó struktúrákat találunk az érzelmekért felelıs agyközpontokban, stb. A bibliában mindez sajnos nem fejezıdik ki szó szerint, tehát az agyfelépítés különös azonosságára csak áttételesen kapunk némi magyarázatot. Van egy ige azonban, ami szerintem az állatvilág és az ember fennmaradása végett rendeltetett el, és imígyen hangzik: „a föld minden állatának, a levegı minden madarának, ami mozog, és amiben élı pára van megadatik az eledel”. Én ezt az igét önkéntesen úgy értelmezem, hogy mindenkinek megadatik a létezés feltétele! A biblia szerint az élet fennmaradására való törekvés a mindenhatóval való együttmőködésbıl fakad, Isten teremtett minket olyanná, amilyenek vagyunk, İ adta számunkra a föld legplasztikusabb agyvelejét is. A ma reggeli riportban viszont azt voltam kénytelen konstatálni, hogy az ember – annak ellenére, hogy Isten szándékait képes felfogni – folyton letér a helyes útról, és társadalomellenesen kezd el viselkedni. Mit várunk el a bőnözıktıl, ha a társadalom elitje is állatként kezd viselkedni? Ma reggel is látom, hogy a magyarok számára a rendszerváltással megkezdıdött valami szörnyő acsarkodás, intrika és csalás, amitıl kettéhasadt a nép, mint a romlott szilva. A bőnözés együtt jár némi agybéli leépüléssel, mindenképp primitívnek nevezhetı az a lélek, akiben elpárologtak a gátlások, megszőnt az empátia. Az állati szubjektummal való hasonlítást azért hangsúlyoznám, hogy bemutassam, miszerint a vadságnak az emberi lélekben megvan a kellı muníciója, ebbıl kifolyólag nem értek egyet azokkal, akik Istent teszik felelıssé a háborúkért, a gyilkosságokért. İ is csak hozott anyagból dolgozott, legalábbis az evolúció (a majomtól való leszármazás elmélete) szerint, Isten segítségével elhagytuk majoméletünket, és a törzsfejlıdés csúcsára léptünk. Sıt, legszívesebben kinevezném az Urat a legfıbb emberszelídítınek, hiszen ezer évek óta igyekszik erkölcsös ösztönöket belénk plántálni. Sajnos néhány ezer év alatt bebizonyosodott, hogy a szelídítés sikertelen, az idomár csak egyszer jelent meg a Földön, áldozata, szigorú igéi pedig kevésnek 32
bizonyultak. Gondoljuk el, milyen világ lenne, ha betartanánk a tíz parancsolatot vagy a jézusi intelmeket, micsoda békében, jólétben élhetnénk. Ha vallásos lennék azt mondanám, hogy Isten mégis kegyes hozzánk, nem hagyja a dzsungelbe való visszatérésünket megvalósulni, sıt, nem hogy visszafejlesztené genetikánkat, egyre magasabbra emeli szellemi, technikai képességeinket. A betörı, a tolvaj mobiltelefonnal dolgozhat már, és olyan eszközökkel, amelyek minden zárat felnyitnak. Valahogy mindig újraépítjük a lerombolt falakat is. Mivel Isten igazán nem is szívleli a vadon törvényeit, el kellene fogadnunk szelídítı szándékát, és követni kellene a szeretetreméltóság etikáját, a megbékélés szent ügyét. Istennek viszonylag könnyő dolga van az állatokkal, meggyızıdésem, hogy a szelíd- és a vadállatok is teremtéstıl fogva betartják a szabályokat, kiszolgálják önmagukat, szobatisztán tartják a környezetüket, és a veszekedéseik sem hangzanak fel az égig. Van azonban egy körülmény, ami a harmóniát némileg disszonálja, hogy egyes fajok az ember szolgálatára rendeltettek. (Lásd: Teremtés Könyve I/28). Tulajdonképpen ezt a gondolatot továbbszıve, vagyis az ember és az állatok közötti különleges viszony miatt hoztam szóba az állatszelídítés témáját. Az ember és az állatok viszonylatában ugyanis beindult egy szégyenletes fordulat, amikor a nagyüzemi állattenyésztés teljesen haszonelvővé vált, az állatokat nem tekintjük azóta teremtménynek, hanem egyféle fehérje és zsírtermelı gépezetnek, és úgy is bánunk velük. A vadállatok megszelídítése is egészen más dolog, mint az emberé Isten által. Ahogy ezt a ma reggeli riportot nézem, a riporternı nıstény tigrisként támad neves politikusunkra, sárga szemekkel villog a kamerába, ki akarja erıszakolni, hogy a szerencsétlen letámadott végre színt valljon. Ez a csajszi például kevésbé látszik szelídnek, és ha a szelídítı – jelen esetben Isten – a hétköznapi valóságban most jelen lenne, például a kamerák mögött állna, nyilván feltartana neki egy táblát az alábbi szöveggel: "Viselkedj méltóan fajtársaiddal!" Úgy tőnik azonban, hogy a Jóisten az igékre, az etikai kódexekre bízta a dolgot, és be nem avatkozna dolgainkba, az istenért sem. Vélhetıleg azt gondolhatja, hogy mivel értelmes lények vagyunk, nem kell mindent ezerszer elmagyaráznia, milliószor bemutatnia, szájba rágni, az embernek egyetlen szóból is meg kellene érteni az önmagához való méltó viselkedés módját, hiszen már az általános iskolákban megtanítják részünkre az igét: tiszteld felebarátodat, és óvakodj a haragtól mások iránt! Mivel a dolog nem mőködik de facto, arra gondoltam, milyen egyszerő lenne, ha az emberiség szelídítését a modern, XXI. századi technikai eszközeivel gyakorolná a Jóisten. Rendelkezésre állna az írott és elektronikus média, az emberiség nagy százaléka számítógéppel, mobiltelefonnal rendelkezik, csak hívni kellene minket valahonnan az égbıl. Tételezzük fel, hogy Isten igénybe tudná venni a világhálót… Csak hát, Istennek nincsen hangja, szövegeit nem írja le, az igehirdetést is mással végeztette, javasolnám hát a Jóistennek: válasszon ki valakit, aki egyszer végre az İ nevében ráijesztene az emberiségre, mondjuk a pápának vagy a dalai lámának kellene fülébe súgni az iránymutató, politikai utasításokat, akik aztán a médián keresztül közvetítenék felénk Isten szavát egyszer jó hangosan, dörgedelmesen kellene a tévében, a rádiókban, a telefonokban bemondani, hogy mindenki megértse. A Jóisten azonban valahogy nem boldogul az emberiséggel. Az 33
igehirdetés óta eltelt több ezer év, és mára mindenki mást csinál, hazudik, lop, csal, ha meg akar élni. Az ifjúság jelen idıs nemi életérıl pedig még beszélni sem tudok pirulás nélkül. Ilyen ez a XXI. század, nem csoda, hogy ma reggel is eszembe ötlöttek ezek a gondolatok, mármint, hogy is van ez az állatszelídítéssel, hogyan boldogul az idomár egy rakoncátlan állattal. Az állatszelídítınek sincs könnyő dolga, nos, az jutott eszembe ma reggel, hogy az állatszelídítı célkitőzése hasonló a több ezeréves, isteni szándékhoz, a módszerek azonban különbözıek. Isten az iskolai nevelés híve volt minden korban, pedig túl a pedagógia legmagasabb szintő, mesterségbeli körülményein kellene itt még valami, neveléstechnikai eszköz, mondhatni egyféle idomítási főzfavesszı vagy bot, amely esetleg beletartozna Isten szándékába. Lehet, hogy van is ilyen magasabb fenyítıeszköz, csak eddig nem vettük észre!? A jelenkor nevelési sikertelensége láttán eszembe jutott, hogy bár nem érthetjük meg soha az Úr valódi nevelıszándékát, nem ismerjük a valós eszközeit sem, azt valamelyest láthatjuk, hogy Isten az emberi sorson keresztül hat ránk. Az egyedi ember sorsát leginkább egy színielıadáshoz hasonlítanám: Isten által kijelölt és megszövegezett szerephez kell alkalmazkodnunk. Addig nincs is probléma, amíg békés, szórakoztató darabokról van szó, de ha valaki csak a gonosz szerepében kíván tetszelegni, azt nekünk embereknek kellene eltávolítani a színpadról. A Nagy Rendezı ugyanis sohasem, vagy igen ritkán válik láthatóvá, hallhatóvá. Isten fenyítı suhintásai, intelmei alig jutnak el hozzánk, szankcióit észre sem vesszük igazán, a gyengék tehát továbbra is magára hagyottaknak érzik magukat, az erısek pedig szabadon garázdálkodnak, mintha csak az evolúciós életerı számítana a Földön, más szóval a dzsungel törvénye érvényesülne. Társadalmi probléma mondják a bölcsek, és a vadkapitalizmusról, a militarizmusról papolnak, de voltak kifinomultabb elvek is, emlékezzünk, az elmúlt rendszerben nagy szerepe volt a pavlovi pedagógiának, a bőnre hajlamosakat már az iskolában megfékezték, aztán meg munkatáborokba zárták, volt bıven "nevelıintézet", ahol zárt keretek között folyt az idomítás. Amikor az elébb említést tettem az állatszelídítésrıl – azzal a feltételezéssel együtt, hogy a pedagógus gyakran vadállatokkal áll szemben – akkor a lopásról, csalásról, hazudozásról való leszoktatás legbeváltabb módszerére gondoltam, a pavlovi pofonra. Nézzük meg hát, mit tesz az állatszelídítı, amikor nem bír az oroszlánnal, a tigrissel, vagy a fókával? Odasuhint egyet. Én ugyan meg nem merném tenni! Még belém marna a bestia. Kedves riporternı, hol vagyunk már a fehéroroszok, a burzsoázia vagy a belsı osztályellenség megszelídítésétıl? A szájbarágós, ellentmondást nem tőrı, brosúráktól? Az agitációtól? Abban igaza van önnek, hogy Sztálint, Rákosit, Kádárt sokan még ma is atyaként tisztelik, és nem kellett ahhoz a tízparancsolat, hogy anno betartsuk: a ne csalj, ne lopj, ne kívánd meg a szomszéd feleségét, ne paráználkodjál igéket. Bár ezek nem is voltak akkor fontosak, mivel csak a szocializmus útja volt rendíthetetlenül kitőzve, amirıl nem volt szabad letérni. Kinek jutott volna eszébe az állami vagyont lenyúlni? Egyetlen problémám volt a múlt rendszerrel, hogy elég volt gyanúsan nézni valakire, máris lecsapott a bot. Egyes médiákban ma is fellelhetık ávós módszerek, úgy értem ezt, hogy némelyik újságíró talán vallatószéknek tekinti a riportállást, most is a "kinn-pad" hátteres, vakolatlan fal dominál, ahol ez a szıke csajszi igen otthonosan érzi magát. 34
Isten viszont nem ver bottal! Neves politikusunk feltárt most egy sikkasztási ügyet, fehérgalléros bőnözésnek nevezzük, amihez fehérgalléros leleplezés dukál, ma már mindenki szabad akaratából bőnözik, szellemi képességéhez mérten, bekalkulálván a várható következményeket. Sokan biztosak lehetnek abban, hogy sohasem érik utol ıket, most tehát könnyebb, mint régen, a kommunizmusban, mert mindenkinek kijár az ártatlanság vélelme. – Miért éppen ennek a politikusnak tetszik szaggatni a frakkját, ártatlan dolgok miatt? – kedves riporternı. Nem ıt kell bántani, hanem azt, akit feljelentett. Most ugyanis azt látom, hogy eltértünk a témától, és már nem az ügy, hanem a személyeskedés került elıtérbe, a feljelentınek kell magyarázkodni. Olyan ez, mintha a média átvette volna a vallatós hagyományokat, már csak a riporternek lehet igaza, senki másnak. İ kezd igazságot szolgáltatni, ítélni és végrehajtani. Talán az utóbbit mégsem. A megelızés, az átnevelés helye is megváltozott a rendszerváltás óta, bekerült az is a tévémősorokba. A népnevelıkbıl riporterek lettek. Azért mondom ezt, mert a ma reggeli tévémősorban szereplı neves politikusunkat is éppen átnevelik, hozzászoktatják az újkori móreshez, ahol a nagyobb dumakészség, a lehengerlı piszkatúra a legnagyobb esély a gyızelemhez. Ezt a szerencsétlen riportalanyt is éppen lelkifurdalásra készteti a riporternı erıszakossága, pedig ıt nem kell észre téríteni amiatt, hogy az MSZP-el kvaterkázik, azzal az utódpárttal, melynek elıdjével tíz éve még harcban állt. Változnak az idık, kedves riporternı, én meg most kitaláltam, hogy a neves politikusunk sorsa és helyzete jól bizonyítja az emberi jellem plasztikusságát. Most jöttem rá, hogy ezzel a fiziológiai körülménnyel mindent meg lehet magyarázni, nem számít ugyanis, hogy az apa egykor hőséges tagja volt-e az MSZMPnek, bárki fiából bárki lehet az élete folyamán, a lélek rugalmasságának eme hátterébıl adódóan megállapítható, hogy az emberek helyzetekhez alkalmazkodnak. Nyolcvanban még kilencszázezer tagja volt az MSZMP-nek, most meg a munkáspártiakén kívül senki sem vállalja múltbéli párttagságát. Sokan még a bırüket is kifordították, nem csupán a köpönyegüket, ez ma már nem bőn, nem is megalkuvás, hanem egyszerő, született, idegrendszeri rugalmasság. Akiknek az átalakulás nem sikerült, éhen maradt, kimaradt az osztozkodásból. A volt párttagok százezrei szépen kiszáradtak, mint az öntözetlen növény. Isten nem ver bottal, legfeljebb szégyenlıssé tesz – mondom én, az átállásra képtelen emberek sokaságát látva. Nincs itt szó magasztos pálfordulásról, a dolog megítélése csak akkor kelt zavart, ha az illetı a színeváltozása mellett elkezd lopikálni, vagyont lenyúlni, igazgatótanácsi állásra spekulálni. A bőntett megítélése ma is ugyanúgy mőködik, mint az ókorban, kicsit változott a középkorban, majd jött a polgári büntetırendtartás, ami kimondja a magántulajdon szent. De mi lett az államiból, hová lett? A szocializmusban komolyan kellet venni a nép vagyonának nevezett államit. Akkor csupán a tolvajok, rablók garázdálkodtak körülette, most meg vannak a lenyúlók, a fehérgalléros bőnözık. És akadnak leleplezık is, akik úgy ítélik meg, hogy az állami vagyon elbitorolása igenis bőntett. A tényálladék megállapítása után azt mondom, szerintem minden bőntípus leleplezése Istennek tetszı cselekedet volna, ha itt állna a kamerák között. Nyilván a neves politikusunkat is megilletné a magasabb elismerés, egy bólintás erejéig. Már szinte látom magamban a szakállas Urat, amint mosolyog a helyzeten, hiszen ı sem gondolta sohasem komolyan a tulajdonlást, sıt, óva intette az embert a harácsolástól. Idáig jutottam a gondolatmenetemben, amikor a riporternı még egy kérdést tett fel a neves politikusunknak, hogy van-e 35
antiszemitizmus Magyarországon? No, erre már felkaptam a fejem, hiszen ez már túlmegy az állatszelídítés tárgykörén, ugyanis felvet egy újabb kényes problémát. Az emberi "rasszok" történelmen végigvonuló kérdését, az un. nacionalizmust. Zárójelesen meg is jegyzem, antiszemitizmus az tényleg van, mindig is volt, és a riporternı elébb antikommunista kifejezést használt, most meg jött antiszemitizmussal, rímelnek ezek egymással?! De, még mennyire! A riporternı agyában is többféle felosztása létezik az emberiségnek, ami persze a pluralizmus óta elfogadott álláspont, de vannak szakadékok is, melyek mentén mindig felüti a fejét rasszista ösztön. Kérem, vegyük már észre! Pártszempontok alapján a magyar társadalom például két élesen elhatárolható tömegre oszlott, és itt már milliós létszámról van ám szó – nem smafu a dolog. Nem lenne szabad hát nemzeti szlogeneket hangoztatni, éppen a rasszista múlt tapasztalata miatt, és nem lenne szabad embereket besorolni, listákat készíteni, ezt az Úr sohasem várta el tılünk. A Jóisten azt sem mondta soha, hogy győlöld és irtsd a másképp érzıket, gondolkodókat, mondjuk a hitetleneket, a másfajúakról meg végképp nem beszélt. A kommunisták győlölete olyasmivé vált a világon, mint egyes népek, néprétegek lenézése, alacsonyabb rendőnek tekintése, ezért rímel az antikommunizmus az antiszemitizmussal. Ezt az összecsengést egy mővelt zsécsajnak észre kellene venni, és nem kellene a kommunistázók közé besorolnia. Arról beszélhetnénk ugyan, hogy a baloldali szavazótábor a létbiztonság iránti nosztalgiáját fejezi ki a választáskor. Nevezzük ıket Kövér László után szabadon: panelproliknak. Azzal kezdtem, hogy én is nagyobb biztonságban éreztem magam anno, a "vidám barakkban", és tudják, ráadásul panelban lakom, – hát persze nyugdíjas létemre már csak ilyen ijedıs lettem, nem merek éjszaka az utcán csatangolni. Az én szubjektumom furcsa hajlékonysága abban nyilvánul meg, hogy a dolgokat másként látom a dobozon át, mint ahogy a szerkesztını, és nem is szeretném úgy látni, mint ez a csajszi szeretné, hogy lássam. Mert rájöttem, hogy nem csak a bal és jobboldalról vagy a liberalizmusról van már itt szó, hanem valami más izmusról, mondjuk revansizmusról. Nekem is ugyanúgy járna egy kis üdülıcske, mint a volt KISZtitkároknak, nekem is igazam van, nem csak neked – mondom én. Az ellenkezés, a revánsvétel tárgyában mi magyarok mindig is nagyok voltunk. Egyszerő szövegértelemben: ha sapkában vagy azért, egyébként mért nem hordasz sapkát. Az Isten elıtt legalább önként levesszük a sapkánkat. Nos, legyen az akár Jóisten is, aki ezt érti. Sohasem fogunk már megszelídülni ebben az országban. Hogy is kezdtem? "Az állatszelídítés és a Jóisten." – Az állatszelídítés nagyon hasonlatos az ember és Isten közötti, szakrális kapcsolathoz, egy állatidomárnak sem elég például a jutalmazás primitív módszerével élni, és csak a feltételes reflexeket alakítgatni, Megfelelı érzelmi kontaktust kell kierıszakolni a szelídítést nehezen viselı delikvensbıl. Mert, ha nincs érzelmi kapcsolat a két alany között, megette a fene az egész cirkuszi idomítást. Igaz, a szelídített alany alárendeltségi foka egészen más az embernél, Isten felsıbbrendősége nem is mérhetı fokozatokkal. Éppen ezért, végre gondolkodjunk már el a hétköznapi erkölcseinken is, ami véleményem szerint a rendszerváltás után kezdett kifordulni önmagából. A nagy etikai kérdéseket a 89-es kerekasztalnál már megválaszoltuk, akkor még egységes érzelem volt a népben, pluralista pártrendszer és ruszkik haza! Azóta bejöttek a nagytıkések. Hoppá! Szeretjük mi egyáltalán a multikat? Ez a csajszi egyik tagja lehet valami multis média36
cégcsoportnak. Továbbmegyek, lehet, hogy titkos szervezet irányítja az egész médiát a Földön? – tolult fel bennem a sztereotip kérdés. Valamikor léteztek titkos, szakrális szervezetek, vagy a mágiához igen közelálló, tudós szabadkımővesek, vagy az erıszakos keresztényi szervezetek, mint például az Opus Dei? Állítólag ma is mőködik. Aztán a KGB, a Stasi meg a III/I,II,III . Én nem vagyok képes ezekben a dolgokban kiokosodni, de azt könnyebben észreveszem, hogy vannak izmusok. Van például antiszemitizmus is meg antikommunizmus is, ami titokban rágja az emberek lelkét. És van a kapitalizmus, multikkal, globalizációval, és Magyarországon van a revansizmus, ami nem tisztességes dolog. Hajaj, pedig mennyire van! És milyen mélyen van bennünk, azt is mondhatnám, fiziológiásan, genetikailag hordozzuk magunkban. Amikor Isten trónra emelt embereket, kardot adott a kezükbe, hogy védjék meg az igazságot az izmusok ellen. Ezek a királyi alattvalók úgy néztek fel Rá, olyan feltétlen hőséggel és félelemmel, hogy még a saját népükrıl is megfeledkeztek. Aztán meg az Istenrıl is megfeledkeztek, és revánsot vettek egymáson. Több ezeréves történelmi csatározás után az elsı, földrengetı világháború a dinasztiák revánsharca volt. A második az izmusok harca. Szegény Atyajóisten. Az isteni szelídítés kudarcot vallott hát, ma is az kapja az ostorcsapásokat, aki az igazságot keresi, akár a bibliában, vagy más szent szövegekben. Könyvek helyett Istennek fel kéne venni a botot az erısekkel az elvadultakkal szemben, ahogyan az állatszelídítı teszi a tigrissel, az oroszlánnal, a vadtulokkal. Istennek nem lehet már támaszkodni a prófétákra, imámokra, fıpapokra és gurukra, a szelídítés eszköze most a politikusok és médiák kezébe került. Olyanokéba, mint ez a csajszi, ki hirdet végre igazságát például itt a stúdióban, minden reggel hattól kilencig? De nem bosszankodom tovább, láttam már eleget, most sincs okom igazán panaszra, ha nem lenne éppen névnapom. Le sem ültem volna a géphez. Egyetlen bajom mégiscsak van, hogy a rendırség a fehérgalléros bőnözıkkel nem tud mit kezdeni, hát még az ügyészség, bíróság, – egyenesen védik ıket. Azért is ültem a gép elé, nos, csak azért foglakozom ezzel a csalafinta, erıszakos riporternıvel is, mert részben jóképő csajszi, és igen konok is egyébként. Általában hasonlóan vezeti a mősorait, mint ma reggel is, – a neves politikusunkkal szemben is erıszakos kissé, szerintem nem kellene szorongatni szegény párát. A leleplezı riport végül is sikerült, neves politikusunk, aki ráadásul szereti az igazságot, gyakran kerül képernyıre, most is valamilyen botrány miatt kérettek a stúdióba: megint lenyúltak valami privatizált vagyontárgyat, mondjuk egy balatoni MSZOSZ-nyaralót. Neves politikusunk becsületesen járt el, észre vette a turpisságot, és azonnal nyilvánosságra hozta. Az efféle témákról az jut eszembe, hogy manapság a legtöbb politikusok is hazudnak, korruptak, csalnak, és nem végezik el rendesen a dolgukat. Amúgy meg miért ne barátkozhatnának az SZDSZ-esek a "szociális piacgazdálkodás" poszt szocialista, szociáldemokrata párthíveivel. Úgysem lesz itt olyan párt, amely igazságos vagyonelosztást hajtana végre. Az ÁPV Rt.-t – állami vagyonkezelıt is a hülyék ámítására hozták létre, amirıl nekem most az jutott eszembe: akkor már inkább a rablók. Micsoda alak vagyok, mi? Mik jutnak eszembe a névnapomon. Egyébként mostanság, a képernyıt bámulva azt veszem észre magamon, hogy a gengszternek drukkolok a rendırrel szemben.
37
Hol vannak már a 89-es hazafiak, azt hinné az ember, hogy a rendszerváltás jót tett a magyaroknak, diktatúrából átléptünk a demokráciába. Forradalom nélkül ám, és most mit hallok? Nem hiszem el. Tíz év után egymás elleni acsarkodásból áll az ország. A másik tábor mindig csupa gazemberbıl áll, a mi táborunk az egyetlen igazságos párt, csak egy szikra hiányzik, és egymásnak esünk, mint a balkániak. Állapítsuk meg hát, hogy ránk férne, némi szelídítés. Bár az ember nem harap Isten lábába, mint némely cirkuszi vadállat az idomítójáéba, mégis túl sokat megenged magának, annak ellenére, hogy az Úr egyszer már kifejtette az igazságot nekünk. Isten igazsága mindenütt ott van, csak teljes egészében hatástalan. A cirkuszban bezzeg könnyen csattan az ostor, közvetlen a szem felé repül, egy fájdalmat okozó szíjdarab. Talán a nevelıszándékú megtorlás hiányzik valahol a társadalomban is. Az ember ráadásul képmutató is, képes Isten elıtt letérdelni, bocsánatért esedezni, aztán egy pillanat alatt, egyszerre megfeledkezik legalább öt parancsolatról a tízbıl. Eszünkbe sem jut, hogy ott áll láthatatlanul, velünk szemben, és csóválja a fejét. A televízióban zömében politikusok és újságírók vitatkoznak. Néha a papok is szóhoz jutnak, de minek? A híradók egymás gyilkolásának csendesebb vagy vadabb mőfaját adják elı. Az intrika világa szórakoztató mősorrá vált. Észre sem vesszük már, hogy ezzel egyenest Isten szívébe harapunk. De, miket beszélek? Ezt azért inkább suttogva mondanám, mert… – halkan mondom: talán a demokráciát is İ küldte ránk. Az újvilági demokrácia mintha mégis szelídebb lenne, mint a régi, a diktatórikus. Népuralom, alapvetıen praktikus eszme ugyebár, többségi hatalom, parlamenti küldöttek révén, szabad választás gyakorlásával. De az is benne van, hogy több szem többet lát, meg, hogy több vélemény kevesebb igazság, csak a sok lúd disznót gyız elv nem érvényesül soha a demokráciában. És, itt már helyben is vagyunk. Az Isten a demokrácia adományával az összefogást jelölte ki számunkra, és ezt fogjuk fel most ünnepélyesen a szelídülés útjának, mondjuk kórusban, fogjunk össze és szeressük egymást gyerekek, tiszteljük a felebarátunkat. Ma reggel a "királyi tévében" sikerült egy korrupciós ügyet elıvenni, a tények tisztázását rábízták egy csinos arcú, miniszoknyás riporternıre – ıszintén szólva jobban elviselnék a képernyın egy mennybéli, igazságtevı angyalt –, ennek a földinek meg legszívesebben megharapdálnám a lábát. Valóban, a riporternı lábát bámulom, sárga minijében elınyösen mutogatja is, miközben a nyelve kénesıt fúj. Tegyük félre most az állatidomárokat, és a szelídítés problematikáját, nézzünk bele ennek a nınek a lelkébe. Kezdjük az ı politikai felfogásával, miszerint Magyarországon a képernyın megjeleníthetı pártok Istentıl és az USA-tól származva adottak. A riporternı szerint a rendszerváltás nyilván irányváltás is egyben, mert amíg régen félnie kellett a hatalmon lévı politikai apparátustól, most minden párt a média kegyeit keresi, mert szólásszabadság van. A képernyıre kerülni ugyanis egyenlı a népszerőséggel, a politikai befutással. És, hogy én ki vagyok? Zárszóként még elmondanám, hogy átlagember vagyok, talán nem is jó kifejezés, nem vagyok én alapvetıen átlagos, csupán annyiban, hogy én sem vittem semmire az életemben. Ilyen alapon csak szociológiai szempontból tartozom a nyugdíjasok közé, egyébként a senkik táborát gyarapítom. Nem voltam jókor jó helyen, mondanák a nálam ügyesebbek. Ennek tudatában mégis fontos szavazó polgárnak nevezem magamat, tudván, hogy rajtunk, öregeken sok múlik, négyévenként. Én majd két év múlva a közbiztonságra fogok szavazni, arra, aki több rendırt küld az utcára. Egyébként 9 óra után már megszoktam a lefekvést, régebben 38
éppen eleget csavarogtam a budapesti éjszakában. A liberális neveléspolitikával viszont nem vagyok megelégedve, az SZDSZ-re már biztosan nem fogok szavazni, bármennyire is szimpatikus nekem ez a ma reggeli riportalany. A szabadelvőség nem korlátozza igazán a bőnös lélek érvényesülését. Talán éppen a különféle neveltetésünkbıl adódik a probléma, az emberi agy születésénél fogva rendkívül plasztikus, csapongó és megbízhatatlan. Éppenséggel az igazságra és szelídségre is lehetne nevelni a gyermekeket, de akkor fenyíteni kellene ıket, márpedig az ellenkezik az Egyetemes Emberi jogokkal. Eme szép SZDSZ-es szlogennel fejezem be írásomat, hasznosabb pedagógiai irányt én sem tudok felmutatni, ha már Isten, a legfıbb emberszelídítı nem súgja fülünkbe a megoldást.
Budapest, 2006 május. (átirat egy 2000-ben írt levélbıl, melyet Árpád napján írtam magamnak).
39
A szellem csıdöt jelent A címet oly módon is lehet értelmezni, hogy a nagy szellem, mint Istenhez hasonló személyiség bejelent valamilyen csıdöt. Az eredeti elgondolás szerint azonban az emberi szellem, az eszmeiség csıdjérıl van szó, olyan társadalmi jelenségrıl, amikor az eszmék elhalványulnak, hamis kitalációk veszik át az igaz megállapítások, a bölcs gondolatok helyét, és a világ szép lassan lecsúszik egyféle szellemi szürkeségbe, kommerszségbe vagy közömbösségbe. Az elsı felvetésem is beletartozik a szellem elhalványulásába, mivel a szellem trónján ülı istenek valóban elhatározhatják ott fenn a csıdöt, amikor például büntetni akarják az elbitangolt emberiséget. A keresztény vallás például egyenesen a "világvége" kifejezést használja eme stációhoz, ami persze nem vehetı komolyan, mivel a lélek ugyanezen tanítás szerint halhatatlan. A földi élet befejezésére pedig odafentrıl biológiai okból, a fajfennmaradás törvénye szerint sincs lehetısége egy vallásnak. A teljes szellemi hanyatlás következménye persze lehet egyféle társadalmi pusztulás vagy etikai csıd is a politikában, mint ahogy a Fidesz két hónapja meghirdette a Gyurcsány kormány erkölcsi halálát, ott azonban Magyarországon még korántsem tartunk, hogy próféciával el lehet üldözni a miniszterelnököt a pártjával együtt. Sıt, némi reményünk is lehet a közmegegyezésére, és az országot megmentı politikai erık szövetségére. Éppen eme remény elveszthetıségére hívnám fel a figyelmet, és rögtön hozzá kell tegyem, hogy a politikai csıd a demokrácia felbomlásáig terjedhet. Mielıtt kritikus hangot vennék fel, tisztázni szeretném az ember szellemi teljesítményének exponenciális jellegét a gazdaságban és a technikában. A demokratikus berendezkedés ezekbıl meríti a fennmaradásához szükséges energiát. A világgazdaság stabilizációjának olyan jelei láthatók, mint a globális pénzügyi biztonság, a technikai innováció terjedése. Különösen az informatika mindenkit magával ragadó sodra. Így aztán senki sem fél a demokratikus eszmerendszer csıdjétıl, ellenkezıleg, a kor szárnyalását érezzük, amikor repülıre ülünk, autót használunk, mobilozunk vagy internetezünk. Annál inkább rettegünk a levitézlett kultúrák bekavarásától, a demokratikus eszmék szétzilálódásától. Egyes iszlám fundamentalista országban az amerikanizálódástól, a mcdonaldsizmustól, hollywoodizmustól rettegnek. A nyugat európaiak az iszlám bevándorlókat sokallják, a kelet európaiak meg csak úgy mindenfélétıl riadoznak. Az utóbbi hónapokat Magyarországon már-már a hisztéria, a győlölködés és félelem, a politikai erıszak és az ellene való védekezés szocializálódása senyveszti. Az utcai demonstrációkat a rendszerváltás váltotta ki a tömegek akaratából, ami közel húsz éve eminens fegyelmezettséggel kulminált hazánkban is, amíg el nem jött szeptember 17-e. A kommunizmusból felszabadult Kelet-Európa számára nincs alternatíva, a nyugat európai ill. Egyesült Államokbeli rendszereket kell követni, az intézményeivel együtt, eszméstül un bloc. Annál is inkább, mert velük szövetségben állunk egyébként. Mégis folyamatosan akadnak politikusok, szervezetek, utcai szónokok és közszereplık, akik a jelenlegi, parlamentidemokráciára épülı államrendszer megdöntésével kacérkodnak. Lenyőgözı számomra az a szellemi hanyatlás, amit ezen élharcosok szájából hallok. Amiért egyébként végül is leültem a gép elé írni. 40
Túl vagyunk az október 23-ai felforduláson, ennek kommentálására nem is vállalkoztam volna, ha az egyik legkiemelkedıbb európai szintő politikusunk, a magyar jobboldal vezére nem szólal fel Strasbourgban. Az ı eszmeiségébıl fakadó gondolatok váltották ki a kiábrándúlásomat. Európai Uniós plénumon ritkán hangzanak el ilyen „múltbavágó” és „messzire ívelı” szavak, mint az Orbán-féle eszmerendszerben, nevezzük röviden orbánizmusnak. Mármár a mesevilág, a Dakota indiánképzelet határait is átlépte Orbán próféciája – elhangozhatott volna akár a Kossuth téren is, nem a helyszínnel van problémám (európai néppárt székháza). Nyugat-Európa ugyanis már kitárgyalta a múltját, nem szokás történelmi leckékkel elıhozakodni, fıleg uniós győléseken. Orbán Viktor azonban azt találta mondani, hogy Európa mai történelmének tragédiája, hogy az eszmetipró, szovjetmintájú, posztkommunista pártok továbbélnek Kelet-Európában, és mindez azért lehetséges, mivel a kommunista utódpártokat az Unió szégyentelenül befogadta a közösségébe. A multinacionális tıke szövetségre lépett velük, és ráadásul ennek a „lejáratódott, hazug, csaló bandának” az európai parlament is segítséget kíván nyújtani. Ezt a történelmi hibát csak akkor lehet kiküszöbölni, ha az Unió nem támogatja többé a posztkommunista kormányokat. Azért fogalmaztam át érthetıbbre Orbán Viktor mondanivalóját, mert ez az én értelmezésemben egy kerek és hatékony eszmerendszerre utal. Van benne egy alapérzés és alapszlogen, a tehetetlenség szülte nyílt kommunistázás, amivel 1990 óta szavazatokat lehet szerezni Magyarországon. Az alapgondolat ismerısen hangzik a magyar fül számára, eleget hallottuk Csurkától, Torgyántól, Géczitıl stb. és a kisebb-nagyobb politikai sztároktól – mondom én abban a meggyızıdésemben, hogy a dolog lényege egészen másutt keresendı. Az ı véleményük szerint ugyanis a történelem nem smafu, a szovjet uralom tényszerően bekormozta Európa keleti felét azáltal, hogy a kommunista eszmét rákényszerítette a népekre. Irtani kell hát a posztkommunistákat, az ateistákat, a nemtelen világszemléletőeket, a nemzetárulókat, mire Orbán szövege úgy folytatódik, hogy a posztkommunisták a rendszerváltást követıen egyesültek a monopóliumokkal, és a versenyszellem erıszakos bevezetésével, gazdasági kényszer-intézkedésekkel ismét kisajátították a hatalmat az igazi magyarság elıl. Ezzel a demokrácia olyan kulturális, morális, hitbéli veszteséget szenvedett, amit nem csak vizsgálni érdemes, hanem az egyesült kommunista-monopol elnyomás ellen érvényes és hiteles szembeszegüléssel, akár utcai, népi mozgalmakkal – és ha másképp nem megy, felkeléssel kell válaszolni. Emlékezetre érdemes mondatok ezek, na, lám, ez bizony egy kerek történelmi eszmerendszer, a magyar jobboldal katekizmusa, amihez Orbán Viktor még toldott is egy lépést, és figyelmeztette a néppárti plénumot: Európa térjen vissza a középkor legszentebb eszmevilágához, amelynek jelszava: nobile officium, vagyis a nemesség kötelez elvéhez. Na, lám, lám, ez az ember ezekkel a szavakkal kívánta feltámasztani a magyar nép 56-os szabadságharcának ünnepe után a "nagy magyar igazságot". ……………….. És, ki tudja, talán sikerült is felhívni Európa figyelmét az elnyomó, rendırattakot eszközlı Gyurcsány kormány ellen. Egy európai, többségi parlamenti párt sokféle eszmerendszert befogad. De jelen esetben a hallgatóság szája mosolyra húzódott, voltak, akik a fejüket csóválták, hiszen ekkora zagyvaságot ritkán hall az emberfia uniós intézményekben. Ami igazán viccesen hatott, a teljes szembefordulás a kapitalista rendszerrel, nevezetesen: 41
versenyszellem helyett „nobile officium”. Hát ez az! A nemesi elıjog bizonyára nem vinné elıre a népeket, sem Nyugat-Európában, sem az USA-ban és Japánban sem – talán Magyarországon igen. Itt ugyanis tényleg hiányzik a politikából az úri becsület. A kapitalista versenyszellem, a szabadpiaci globalitás, a tıkefelhalmozás és áramlás megkérdıjelezhetetlen! És van ezeknél lényegesebb felhajtóerı is a modern, nyugati világban: a technikai szellem. A kommunista tervgazdálkodás, a kiegyenlítısdi bénakacsa gazdaságát a technika versenyképes szellemisége buktatta meg 1990-ben. Amerika olyan fegyvertechnikákat mutatott fel, amiket már nem lehetett meghaladni. Gorbacsov rakétaarzenálja megbukott Reagan lézersugaras őrernyı programján. És, tény az tény, a lenini eszmerendszer egyszer és mindenkorra lemaradt a gazdasági versenyben. A kapitalizmus a szabadság földjén született meg, és onnan terjed szerteszét ma is, az informatika, a mőholdas figyelırendszer, tengeri, földi és légi eszközök segítségével. El tudja valaki képzelni, hogy a Csurka, Torgyán, Orbán féle, kisstílő eszmerendszerek lényegesen befolyásolni tudják a világ történelmi tendenciáit? Ezt a képtelenséget Orbán Viktor is tudta Strasbourgban, egy pénzügyi vagy gazdasági plénum elıtt nyilván másként is beszélt volna. Neki azonban elsısorban minket, magyarokat kellett meggyızni onnan, a kormánybuktató Fidesz igazáról. Azért is beszélt magyarul, uniós néppárti alelnökként, hogy kevesen értsék. Nos, ottan nem is igen figyelték Orbán szózatát, mondanivalója az Unióban egy pennyt vagy centet sem ér, míg nálunk százezreket lehet utcára vinni vele. Ha jobban megfigyeljük van a strasbourgi felszólalásában egy ismétlıdı kifejezés, Gyurcsányra utalóan: a „hazug beszéd”. Az elmúlt egy hónap alatt kb. egymilliószor hangzott el a hazudik, hazug, beteges hazudozó szlogen Magyarországon. A képlet is egyszerő, a nemesi igazmondással szemben a kommunista hazudozás, olyan egyszerő, mint az egyszeregy. Mindenki érti már ugyebár, csak az a kérdés, meddig lehet elmenni egy pártelnöknek az igazság ilyetén „szószátyár bajnoka” szerepkörében? Az élet persze megy tovább, az eszmerendszerek tovább silányulnak. Szerencsére nem kell ma felnézni egyetlen ideológiára sem, mint anno, például a marxizmusra. A mai körülmények között nem is gondolhatunk másra, mint a holnapra, a hétköznapokra, hacsak nem kulminálódik a rendetlenség, a törvénytelenség a polgári engedetlenség szintjére. Mert akkor aztán valóban kitörne a balhé – jogállamiság ide vagy oda. A jelenlegi utcai morál minden esetre aggasztó, a közlekedésben és a politikában is – szeptember 17-18. éjszaka konstatáltuk, hogy kitört az utcaharc, – persze a tévénézı szemszögébıl csak azt láttuk, hogy az elit dolgai már nem követhetık normális mederben, mivel Orbán, Csurka jelszavakkal forradalmi hangulatot lehet kavarni. Lépjünk hát vissza tizenhat évvel ezelıttre, amikor is hazánkban sor került a szovjet blokkból való kilépésre, és a nyugati világ társadalmi eszméinek befogadására. És hát az utánozás kényszerére – mindenki úgy szeretett volna élni, mint az osztrákok, sıt, mint az amerikaiak. S aki ezt manapság még mindig így gondolja, annak könnyebb eladni a lázadás ideológiáját. A sokféle, vadonatúj intézmény, a jogismereti elvárások szorongóvá tették a demokratikus élményt. Mindemellett a lemaradottak részérıl jogosan, ki-ki tör az elégedetlenség.
42
Elhibázott például a gyülekezési jogrendszerünk vagy a szólás- és sajtószabadság törvényességi kerete. Az SzDSz a legamerikaiabb liberalizmust szeretné, megjegyzem a Fidesz elsı eszmerendszere is idetartozott valamikor, most meg egyenesen jól jött a számukra a „lázítsd a népet a kormány ellen” politikájukhoz, és gyülekeztek is a Kossuth téren, és meg is hirdették a kormánybuktató programjukat. Van azonban Európában egy enyhébb, balliberális eszmerendszer is, aminek tulajdonképpen az MSzP szeretne megfelelni. Nyugaton szociáldemokráciának nevezik, de már ott sem az, ami régen volt: a dolgozó nép valóságos képviselete. Ma már a nyugati szociáldemokrácia is pénzügyekben, a gazdasági szférában elkezdett neoliberálisan gondolkodni. A magyar pártoknál nem elıször találunk hasonló kötıdéseket egyes eszmerendszerekhez. Örököltük tán a dinasztiákhoz és nagyhatalmakhoz kötıdés kényszerét. A gyors alkalmazkodás mindenképp az MSzP-re jellemzı – egyszóval, valami miatt a nagytıkének, a multi-cégeknek bizalmuk támadt Gyurcsány Ferenchez, eszükbe sem jut megbuktatni. A Fidesz pedig éppen most nyert választást, és október 1-e óta eszelısen kísérletezik átvenni a hatalmat. Hol van itt már a konzervatív eszmerendszer? A keresztény-nemzeti gondolat sem hangzik el, csak egy mondat létezik: Gyurcsány azonnal mondjon le. A KDNP azonnal csatlakozott, nem tudom kik is azok tulajdonképpen. A többi párttal azért nem foglakozom most, mert azok választói kevésbé koncentrálódtak, a kisgazdák népi kötıdése máig tisztázatlan, és ha nem jönnek közbe politikai fordulatok, a kutyát sem érdekelné az egyébként fasisztoid vagy szélsıjobb maradványpárt, a MIÉP sem. Most a nyáron Közép-Keleten, Irakban és hát a nemrégiben hazánkban történtek olyan dolgok, melyek az USA iránti bizalmat – tágabb értelemben az USA típusú demokráciákban való hitet – végképp megingatták a magyar politikában. Én magam is a New Yorki szabadságszobor által hirdetett Jure-szimbólum megcsúfolásának éreztem, amikor is az Egyesült Államok a szokásos "beavatkozási hajlandósága" révén engedélyezte Libanon bombázását. Az európai nagypolitika is becsukta a szemét az izraeli hadsereg háborús bőntettei felett. Az Unió elnöke legalább ejnye-ejnyézett. Van valami egészen távoli hasonlóság abban, ami szeptember 17-én és 23-án történt Magyarországon. A rend kedvéért kérdem: az emberi alapjogok betartásáért mikor kellene közbeszólni valamilyen világszervezetnek? Amikor már lınek Budapesten is? A közel-keleti konfliktushoz persze nem hasonlítható a Magyar incidens, de az emberjogi doktrínához nem méltó a rendırség letámadása és a gumilövedékes válasz sem. Nem méltó a demokráciához a politikai lázítás olyan fokra hevítése sem, amely a békés lakosság biztonságát fenyegeti. A nagy, ünnepi évfordulón nézıje voltam, hogy lám egy amerikai típusú rendırattak hogyan borítja fel a stabil politikai eszmerendszereket. Szerintem a kormánylemondatás újszerő, legalábbis szokatlan módszerével találkozhattunk, amikor is kommunistagyőlölı eszméket vittek utcára, és addig cukkolták vele az embereket, amíg nekirontottak az ilyesmire felkészületlen rendıröknek. Semmi másért, csak a nemes eszmeiség csıdje miatt tiltakozom mind a lázítás, mind a rendıri eldurvulás miatt. A túlkapásokat is az amerikai típusú rendteremtı eszközökben látom, az USA-ban szinte szükségszerően alakultak át katonai erıszak-szervezetté a rendfenntartó erık. Gumilövedékekkel ugyan, de azért mégiscsak rálıttek a tömegre. Odaát a tengeren túl pusztán 43
a közlekedés fenntartására hatalmas apparátusok vannak bevetve – a sztrádákon is kemény kényszerintézkedések vannak érvényben: delikvens kocsiból ki, a kirángatásától az ütlegelésig minden belefér, sıt, a fegyverhasználat sem példátlan. Nincs pardon! De hát, de hát! Itt álljunk meg egy pillanatra! A modern eszmerendszerek ma már szociológiai felmérések alapján készülnek, ilyen meg olyan aspektusból Amerikában is rengeteg a deviáns, a csavargó, a balhékedvelı, a bőnözı típus; ott is nehéz megkülönböztetni a békés tüntetıt a huligántól, a politikai erıt a csıcseléktıl, és bizony a rendırség ugyanolyan brutálisan, ha nem durvábban bánik a tömeggel, mint hazánkban október 23-án. Ez az én szuverén magánvéleményem: Orbán Viktornak kár volt kimennie Strasbourgba panaszkodni. Annál is inkább, mivel vannak a rendırségi attaknak elızményei. 2006. szeptember 18-án hajnalban elverték a rendıröket, majd 22-e éjjelén a Kossuth teret tisztába tevı tőzszerészeket is kikezdték, legalábbis ingerelték. Közben jöttek a magasrangúak ünnepelni a nagy 56-os forradalmunkat. Keményen fel kellett lépni az elszemtelenedett "újforradalmárokkal" szemben, meg a balhékedvelı futballszurkolók ellen. Az eseményeknek meg volt az az elızménye is, hogy az önkormányzati választások elıtt után a Fidesz részérıl a HÍRTV-ben kormánydöntögetı propaganda kampány kezdıdött. Beindult a "beteges hazudozó Gyurcsány" szöveg, a hecckampány. 17-én, vasárnap délután azt hittem megint lerobbantottak egy felhıkarcolót, "rendkívüli híradó következik" felirat jelent meg a HÍRTV csatornán. Ugyanakkor semmi a közszolgálatiakban vagy az RTL-en és a TV-2-ın. Mi a fene történt már megint? Természeti katasztrófa vagy mi? Aznap és az éjjel szó sem volt itt az eszmék harcáról, a képlet világosabb volt, mindenki értett belıle, aki szereti balhét: „Gyurcsány, a hazug miniszterelnök leleplezıdött”. Közhírré tétetik, a miniszterelnök bevallotta, hogy hazudott éjjel, nappal. És amikor néhányszáz fiatal felgyújtott egy tucat autót és behatoltak az MTV székházába – a valakik, a csıcselék tettérıl ugyebár senki sem akart nyilatkozni. Ezzel a hallgatással – egyesek részérıl mellébeszéléssel – a médiasztárok és a közszereplık, politológusok és egyetemi professzorok, az akadémia elnöke és a köztársasági elnök, mindannyian kivették részüket a színjátékban. A reagálás, a visszhang olyan volt mint egy disszonáns hangverseny Orbán Viktor vezényletére. A nagy karmester meg csak mondta-mondta: erkölcsi válság van Magyarországon, Gyurcsány Ferenc persona non grata, és pálcájával néha az illegálisan jelenlévı dobosokhoz intett: fortissimo!!! A zeneárok szélsıjobb sáncában elkezdıdött az allegro, rajta, egyre gyorsabban – üssétek a dobot, mintha a kommunisták fejére csapnátok. Az efféle jelenetet annyiszor láttuk a képernyın, hogy már szinte megtanultuk a rigmust: „Gyurcsány mondjon le, Gyurcsány takarodj!” Puff, erre elrepült az elsı sörösüveg is, jöttek ám a rendırök, de ilyet még életükben nem láttak szegény fiúk – legfeljebb filmen –, de ott a rendırnek nincsen ám meghátrálás meg vízágyú-foglalás, mindig a rendfenntartóknak kell nyerni… Ezek a szerencsétlen pajzsosok meg csak álltak, behúzott nyakkal a kızáporban. Nos, hatalmasságok és népbutítók, hamis eszmerendszerekkel operálók ellenzékiek és koalíciósok, ezen a napon ki volt a hunyó? A rendırök vagy esetleg más? Azt mondom senki. A szellem csıdöt jelentett Magyarországon. Budapest, 2006. november. 44
Nobile officium Én magamban nem szívesen használok latin kifejezéseket – az ókori nyelv ismeretének hiánya mértéktartásra kötelez –, de ez a két szó annyira megtetszett mostan Orbán Viktor szájából (2006-ban Orbán Viktor a strasbourgi szónoklatában még csak ijesztgetett: – nobile officium – mondta többször is, megleckéztetve az uniós parlamentet, hogy a posztkommunista kormányokkal szemben Európa puha magatartást tanúsít. A foghíjas, majdnem üres Európai Parlamentben csak úgy visszhangzott ez a két szó. Talán három ember fején volt fülhallgató – azok arcán láttam, hogy jól szórakoznak. Orbánból viszont kiütközött a forradalmi véna: a középkori lovagiasság jelszavával figyelmeztette azt a néhány parlamenti képviselıt, aki még odafigyelt, hogy a gazdag országok: Anglia, Németország, Franciaország egy fillérrel se támogassák a posztkommunista kormányokat.), hogy témául választottam néhány írásomhoz. "Nemesi kötelesség", avagy újkori átiratban: "fizetség nélküli állás", de használhatjuk olyan értelemben is, hogy valaki társadalmi munkában vállalja a köztisztséget. Ez a számomra legfenségesebb változat! Nem szeretném azokat megbántani, akik 10 évvel ezelıtt még ily módon éreztek, grátisz harcoltak a rendszerváltásért, akkoriban meg is érdemelték „a nemes küzdelem az országért” kifejezést. Egyszóval azt a tevékenységet, amit néhány politikusunk anno, nobile officium, társadalmi munkában végzett, manapság a jól jövedelmezı állások közé kell sorolnunk. Ebben gondolom sokan osztják véleményemet, de mivel a társadalmi munka eléggé lejáratódott a kommunista érában, tisztáznunk kellene az etika olyasféle megközelítését is, amennyiben a szívbıl jövı, nemes szándékú tevékenységet erkölcsileg helyezzük magasba, és annak ellenére, hogy közmegegyezéssel elfogadtuk a hivatásos, politikai képviselıink megélhetését biztosító, kellı járandóságokat, a pénzhajhász karrieristákat süllyesszük alább. Persze, ne legyünk éppen mi, becsületes adófizetık smucigok, éppen eleget dolgoztunk ingyen a Kádár rendszerben, hogy most sajnáljuk azt a néhány százalékot, amit a bérünkbıl a politikusok zsebre vágnak. Ki ne emlékezne a kommunista szombatokra, meg a „szabadonkötelezı”, ünnepi ügyeletekre? Én meg most arra gondoltam eme szép, latin kifejezés láttán, hogy az élenjáró politikusainkat körülbelül tíz éve látom így együtt, és persze sokan vannak olyanok is, akik azóta tőntek fel, de azt nehezen viselem el, hogy egyesek, jól ismert személyek – pozícióikból megkopva bár –, de tartják a politikai szerepkört, mintha odaláncolódtak volna az országgyőlési padhoz. Azt mondom, ezek az urak nem ok nélkül ragaszkodnak a politikai hívatáshoz, mondjuk ki bátran: jól megkapaszkodtak a rendszerváltás szekerébe. Továbbra se legyünk irigyek, de a pártmunkások közül ma már néhányan szép vagyonkával rendelkeznek, a képviselıi fizetésük évente, menetrendszerően, jóval az átlag felett emelkedik, a párt jutalékokról, na meg az egyéb üzleti szerzeményekrıl nem is beszélve, láthatóan kiemelkedtek a prolis panelvilágból. Néhányan közülük egyértelmően a felsı réteghez tartoznak – ma már konszolidáltan ülnek a parlamenti padsorokba, tiszteletet elváróan lapozgatják újságaikat, talán éppen az üzleti híreket. Ilyenkor nyilván nem jut eszükbe a "nobile officium" – nekem is csak azért jutott megint eszembe, mert van itt néhány 45
kiemelkedı személyiség, akinek csillagokhoz hasonló életpályájuk irritálja az etikai antennácskámat. Másrészt eszembe jutott, hogy 1990-ben én egy református papra szavaztam, pusztán abból a megfontolásból, hogy a szórólapján a következıkert olvastam: "megválasztásom esetén a képviselıi járandóságomat szétosztom a szegények között". Milyen egyszerő és nemes gondolat, mégis benne van az emberi lélek minden nagyszerősége, amit fıleg olyankor várunk el, amikor a „nagy események” zajlanak, például a kommunista rendszer összeomlása. Nos, az 1989-es fordulat és az utána következı évek ilyenek voltak. Nem vitás! Anno, én csak a pálya szélérıl drukkoltam, például március 15-én kimentem a Petıfi szoborhoz, és figyeltem a remegı lábú, krétafehér transzparensvivıket. Ilyen feliratokkal vonultak: „szocializmus=rendırállam”, meg: „ruszkik haza”. Ez is a múlt már! Béke van azóta is – hajdani, elsı szabadon választott miniszterelnökünk, Antall József nem sokat törıdött a nobile officiummal, nem akart ı középkori lovagetika szerint eljárni, legjobb belátással a múlt rendszer iránt, a gyızelem érdekében például nem kezdte üldözni az újjáalakult MSZP-s vezéreket, az MSZMP-ben maradottakat aztán végképp nem bántotta, mivel tényleg ártalmatlan volt az néhányezer „elvhő” kommunista, akitıl esetleg tartani lehetett volna. Számadásról, leszámolásról tehát szó sem volt akkoriban, annak úgy látszik most jött el az ideje 2006 ıszén. Egyes tudósítás szerint 1990 környékén nagy paktumok köttettek, magas rangú személyiségek döntötték el ki maradhat, ki nem, a konszolidáció kívülrıl is békésen zajlott, és hogy kik voltak az igazi áldozatok és nyertesek, azt most már senki sem tudja kibogozni. Bizonyára a rendszerváltással elégedetlenkedık beszélnek paktumról, sohasem fogjuk megtudni igaz-e vagy sem, mindenesetre az egyik feltételezett részvevı, Antall József válaszul az ehhez hasonló jelenségek felhánytorgatására kijelentette: "Tetszettek volna forradalmat csinálni". Ez volt az egyetlen mondata, amiben olyasmi etikai háttért sejtek, hogy az úri becsület kötelezte volna az akkori forradalmi lelkülető rendszerváltókat a kommunista érában elszenvedett igazságtalanságokért elégtételt venni. Én akkor megértettem Antall József szállóigéjét, de utólag imígyen értelmezném: megválasztott ugyan a nép, de mi forradalmárok nem háborúzni akartunk, nem volt kedvünk lelıni, kiüldözni, lehetetlenné tenni senkit. Mi forradalmárok – mondhatták késıbb a Ménesi úti kollégisták Orbán Viktorral az élen –, nem értünk egyet a kormányfıvel, mondjon le! A parlamentben egyenesen lehazaárulózták Antall Józsefet. Csak azt nem értem miért éppen most hiszik azt, hogy eljött az idı a leszámolásra. Milyen népmozgalmak feszülnek itt egymással szemben? Azt hiszem közel kerültem a megoldáshoz, amikor rájöttem, miért mondta Orbán Viktor a strasbourgi szónoklatában, hogy nobile officium. Talán elérkezettnek látta az idıt arra, hogy most az Uniót is megleckéztesse a posztkommunista kormányokkal szembeni puha magatartása miatt. A forradalmi véna, és a középkori lovagiasság úgy jött össze a beszédében, hogy a szentkirályi régmúlt és a 48-as forradalmi nemesség példájára hazafias mozgalmat szeretne elindítani Európa szerte. A hazafiatlan, keresztényüldözı, ateista maradványok ellen keményebben kellene fellépni az Uniónak – nobile officium – a nemesi szív legalább arra 46
kötelez, hogy a gazdag országok egy fillérrel se támogassák a posztkommunista kormányokat, csak akkor pumpáljanak pénzt ide, Magyarországra, ha ı lesz kormányon. És, most jön a téma epilógusa, azzal a bocsánatkéréssel, hogy én is tódítottam a dolgon, ugyanis Orbán Viktor nem mondott országokat és neveket, annál sokkal rafináltabb ı, tudta, hogy Magyarországon így is érteni fogják a kikacsintását. A fı célpont ugyanis Gyurcsány Ferenc, aki már túl nagy lovat használ a vele szembeni párbajkor, a páncélzata pedig leperget minden kicsinyes nyilacskát, ami jobbról zúdul rá. Tulajdonképpen ettıl a gonosz lovagtól kellene valahogy megszabadulni. Így lett értelme számomra a strasbourgi gondolatzagyvaságnak, megértettem, hogy itt nem a nemes és nemtelen csap össze egymással, hanem a kicsinyes érdek, aminek semmi, de semmi köze az úri becsülethez. Budapest, 2006. november 9.
47
Kérés a „nobile officium”-hoz Népszabadság - Olvasói vélemény rovat Tisztelt
szerkesztı
hölgy és/vagy úr!
Olvasói véleménynek szánt "Nobile officum" címő írásom kissé hosszabbra sikeredett, megjelentetését - a helyhiányt figyelembe véve is - valahogy meg kéne oldani, az aktuális szükségszerőség okán. Akár gyalogos állampolgárként akár átlagemberként mondom, van itt Magyarországon a levegıben egy stikkes áramlat, média által kavart eszmei ködösítés, ami Orbán szavaival élve a puskaporszaghoz hasonlít leginkább. Nem látom jelét, hogy bármelyik orgánum, újság, rádió vagy tévé megpróbálná megállítani vagy legalább fékezni az elszabadult indulatokat, mely ennek a légkörnek a következménye. A Fidesz aránytévesztı politikája, és a kormány eltúlzott reakciói mára oda jutottak, hogy Orbán Viktor ismét forradalmi hısként utazhat Európába, azzal a céllal, hogy az 56-os emlékünnepet meglovagolva poszt-kommunista rémképeket fessen legalábbis Kelet - Közép Európa egére. Felvetıdik a kérdés, lehet-e a magyar médiának egy pszichopata eszmerendszeréhez asszisztálni, akár kommentárokkal, akár napokig tartó elemzésekkel? Sajnos, a Népszabadság is tele van ilyesmivel. Szerény véleményem szerint az orbánizmus helyretétele csak egyetlen gondolat mentén lehetséges, a bunkóság történelembe ágyazódásának tesztelésével, és leleplezésével. Aki ugyanis az október 1-ei önkormányzati választás eredményét népszavazásnak tekinti, és el is hiteti a választóival, hogy ez egyenlı a kormányváltással, az vagy bunkó vagy pszichopata. Vagy elırelátó zseni, aki észrevette a média hiszékenységét. Az is tény persze, hogy az orbánizmus megteremtıi a jobboldali média nagyágyúi és kispuskásai, alias Bayer Zsolt csapata és a Csintalanfélék ugyancsak pszichopatának állítják be Gyurcsány Ferencet. Azonnal kifordítják a miniszterelnök minden szavát, ugyanebben a médiában Orbán Viktor mondatai szent igeként vannak kommentálva. A legtragikusabb fejlemény, hogy maga a felkent állítja magáról, hogy rendelkezik a bölcsek kövével, és ami szó, mondat vagy tenutoi hang a száját elhagyja az a színtiszta igazság, Orbán az egyetlen politikus szép hazánkban, aki sohasem hazudott. Ehhez hasonló önteltségrıl a hírhedett Néró császáron kívül nincs tudomásom a történelemben. A helyzet groteszkségét súlyosbítja, hogy a baloldali vagy semleges média is felkapta az orbánizmushoz kapcsolt 56-os forradalmi mítoszt. A Fidesz azon apropóból gyárt rémképeket a posztkommunista kísértetrıl, hogy az egész világ ránk figyel az 50. évforduló okán. Újra győlölni kezdtük azt, ami réges-rég kimúlt, ami nincs is, az ellen próbál Orbán lázítani, akik ellen csak nagyon keveseknek van kedve "forradalmat" csinálni. Orbán Viktort és társait a médiának kell megállítani, jelesül a Népszabadságnak is, vagy legalább az irónia eszközével bizonyítani minden hamis mondatot, ami Orbán szájából elhangzik. Ehhez járulnék hozzá én is a "Nobile officium" írásommal. Tekintsék az ismeretlen szerzı mővének, és kivételesen a teljes szöveget, húzás nélkül szíveskedjenek megjelentetni. Budapest, 2006. november 11. 48
„Nobile officium” folytatás Egyszóval gyızött a Viktor, ami nem kevés ám a sorozatos választási-vereségei után. Nem kellene felnagyítani a dolgokat, de a nép azért rájött, hogy mégis van valami a demokráciában, lám, érvényesült a népakarat a „népnyúzó” Gyurcsánnyal szemben. Csak a Fidesz gyızelmet éppen a demokratikus intézményrendszer miatt lehetetlen érvényesíteni – így aztán mégis le kell majd nyelni a megszorításokat, az egészségügyi reformot, a vizitdíjat, meg a gyógyszerhiátusokat, a megszorító csomagot stb., és itt a Viktor semmit sem tehet, legfeljebb meghirdetett egy blöffszerő népszavazást. Megint elmarad, legalábbis elhúzódik hazánkban a reménybeli Kánaán. Szegény nép már megint félre lettél vezetve – gondoltam én is keserően, és azon is gondolkodni kezdtem, mi szerint választ ma a magyar ember? Nincs már olyan, mint István és szent László korában, amikor a szent korona eszméjére szavazott mindenki, vagy Mátyás király idejében, amikor csak ki kellett vonulni a Duna jegére és megszavazni az igazságos királyt. Mi csak egy kis kárpát-medencei ország vagyunk már, telve magyar-tudattal, nemzeti elhivatottsággal és az 56-os események heroizmusával, és úgy járulunk az urnához, hogy aki jobbakat ígér, arra voksolunk. Ki tudna igazságot teremteni a mai elit köreiben?! Pedig a történelmi eseményeket is többnyire a nép szenvedi meg, az elit szerepe mindig tisztázatlan maradt Magyarországon, sıt, megszépült az idı által. Én most kísérletet teszek, hogy a nép fejével gondolkodjam, s a jelen cirkuszban ugyebár az október elsejei, önkormányzati választást értékeljem. Ki gondolt volna Orbán ekkora gyızelmére? Elıtte viharosan folyik a kampány, úgy tőnik számomra, hogy a kellemetlen szeptember 17-18. után fordul a néplélek. De nem jött be „a békés választók ellenszenve minden atrocitással szemben" politika. A médiában Reichstagról beszéltek: „a piszkos posztkommunista provokáció balul sült el” – ilyesmit mondtak egyesek, aztán jött Viktor: népszavazás volt október elsején – hangzott a dörgedelmes jelszó. Orbán a 23-ai nagygyőlésen polgári engedetlenségre szólít, összevissza zagyvál. Annak tudatában, hogy rászavazott a többség, legalábbis az urnához járulók több, mint fele. Lám, lám, milyen is a nép, csak a zsebére gondol, pénzben gondolkodik. Ha valaki azt ígéri, hogy nem fogja emelni az adókat, sıt, aki tizennegyedik havi nyugdíjat ígér, és hogy nem lesznek megszorító intézkedések – elég is a gyızelemhez. Én is úgy gondolkodom, mint a többi magyar: a kicsinyes, "szuzukis" egzisztenciánk elégedetlenségével – és, hiába van demokrácia –, úgy sem tudok beleszólni az elit dolgaiba. Mennyivel jobban boldogulnak az osztrákok – a bécsi középréteg; ám a nagyon szegények nem mondanak ott sem semmit, legalábbis az utcán. Az itteni kıdobálók sem a szegények gyerekeibıl állnak, a lázítást tehát sehol Európában nem a lumpenek, a földönfutók kezdik manapság. Régen a jogosan sértettek közül kerültek elı az utcaharcosok, ma meg az „arany ifjak” kezdtek Molotov koktéllal dobálózni. Ezek nem a Gyurcsány-csomag ellen harcolnak ám, eszükben sincs a szegényekért aggódni. Sıt, ık azok, akik lenézik a szociális segélyen élıket, a hajléktalant, a bénát, a nyomoroncot. Miért van ennek a szemét Gyurcsánynak több, mint nekem? – ez már éppen elég egy aktuális lázadáshoz. "Forradalom van Magyarországon" – mondja Fábry Sándor, a nagy humorista. És politikai beszédet mond szombaton. Nem mond újat, a kommunista győlölet papagájpropagandáját fújja, a szokásos Fidesz szlogennel él: "Hát azért a kádárrendszeri farizeusoknak le kéne végre lépni a színpadról” – mondja. 49
Hozzáteszi: „most galambocskákkal”.
én
szórakoztatom
a
közönséget
a
hátsó
felemen
eleresztett
Bennem meg újabb kérdés merült fel mindezek láttán és hallatán, az efféle forradalmat, felfordulást propagálók és végrehajtók közül kinek van itt eszmei mondanivalója? Ki képviseli például a nemzeti érdeket? Talán az alkotmányozó nagygyőlés meghirdetıi, vagy a szent korona tan alkotmányba való beiktatását követelık, akiket most látok elıször ott a Kossuth téren? Honnan bújtak elı ezek a jelentéktelen figurák. Lehet hogy éppen a Lánc-híd alól jöttek elı, vagy a Lipótmezırıl. A "Kossuth-térieket" mára arcról nagyjából megismerem, de most jönnének ám a gazdák. No, ık már nem a Torgyán-félék, hanem a Fideszes hıbörgık, traktorral jönnek, pörköltet fızni. Talán mellé is állnának az „alkotmányozóknak”! Miféle alkotmányt követelhetnénk mi is, akik otthon ülünk, és csak ámulunk, mint Bálám szamara? A bibliai hasonlattal ellentétben én meg sem merek szólalni! Mégis valamit kéne mondanunk nekünk is, annak ellenére, hogy eszmeileg analfabéták vagyunk mindannyian, vagy inkább félrevezetettek. De amúgy nem veszem ám komolyan én sem a politikát, egzisztenciálisan nincs bajom a kormánnyal, sem az Unióval, fıleg az alkotmánnyal nincsen – az ellenzék téveszméin meg csak röhögni tudok. A megszorító intézkedésekkel viszont annál inkább van bajom, mert nekem is van lakásom, autóm, feleségem és gyermekeim, mindenki jól van egyébként, és ebbıl leadni nem szeretnénk. Hanem akinek nincsen, vagy hajléktalan, beteg, éhezik vagy fázik, aki valóban nincs jól, az ne kussoljon tovább. Ne a kádárrendszert vágyja vissza, hanem pofázzon. Azt hiszem ezzel a kitétellel a saját érzéseim által is sikerült a nép lélektanába bekukkantanom. Most a zavargások kapcsán azt mondom, jó lenne végre, ha Magyarországon egy vadonatúj közigazgatási eszmerendszer teremtıdne, semmi jobboldal-baloldal, semmi megkülönböztetés, diszkrimináció – sıt, disztingválás sem. Lám, ebben a kérdésben nagy volt a média tegnap is, legalább kétszáz hírt és kommentárt láttam a tévékben, újságokban a rendırök brutalitásáról. Sıt, értelmesnek tőnı viták is voltak a pártok között, már-már konszenzussal végzıdıen. Aki „nem dobált és a rendırök megverték” az áldozat, egyértelmő jogsértés az állam részérıl – mondta valaki. A barikádokat emelık meg büntethetık, jogilag – mondja a másik. Megjegyzem: az egyetlen igazi büntetés a Torockainak – negyvenezer Ft – a "közlekedési szabálysértésért", máskor ne vezesse a tüntetıket a Szabadság tér irányába, oda neki behajtani tilos! Ennyit az igazságszolgáltatásról, de legyünk méltányosak a rendırdobálást megvalósító fiatalokkal is; közöttük is vannak, akik esetleg szívbıl lázadnak a világ és a sorsuk ellen. Vagy talán az anyatejjel szítták magukba az antikommunista eszmerendszert – és a bosszúvágyat? Miért ne lehetne egy ilyen indulatkitörés egy zsenge ifjú szívében? A kommunistabőnöket tanítják az iskolákban, prédikálják a templomokban, meg egyébként hozzátartozik a trendihez is – nem ok nélkül került elı a veterán kommunisták által olyannyira győlölt Árpádsávos zászló – olyan ez már, mint a Fradi zászló, lehet alatta hıbörögni. Vesszenek a zsidók és a kommunisták, ezt érzi és gondolja a középkorú vagy idısödı lázadó is, aki utcára megy segíteni az Árpádsávosoknak, meg a diákoknak. Mert a diák egyébként csak a tandíj-bevezetés ellen tiltakozna, de most megmutathatja, ki a legény a vártán – és elkezd Molotov koktélt gyártani. És voltak ott elmebetegek is, akik "forradalmárként" 56 dicsıségérıl álmodtak. 50
Hol gyökereznek hát a lélekben az antikommunista tanok és érzelmek? Csupán a negyven-év szovjet diktátumából fakadóan, vagy egyféle univerzális, világot átfogó, kitörölhetetlen győlöletrıl van itt szó? Mondjuk ki bátran, a kommunistagyőlöletnek kiterjedt történelmi gyökerei vannak; sokkal mélyebb győlölet ez Magyarországon, mint nyugaton például, mivel már az 1919-es tanácsköztársaság idejébıl származó emlékek szítják, amikor a budapesti polgár megrettenhetett a vörös karszalagosok láttán, meg a fehérterror idejébıl, amikor a zsellérség az erdıkbe, szılıkbe menekült, az akasztások elıl – és alig lehetett tudni, hogy egy szerencsétlen vöröskatona retteg a fehérektıl vagy a jómódú gazda lánya-fia riadozik a vörösöktıl. Aztán a háborús évek illegális kommunistáitól is félni kellett, nehogy ismét felrobbantsák a Biatorbágyi viaduktot. Legjobban persze a bevonuló szovjet Vöröshadseregtıl kellett félni, akkor még a németek mellett harcoltunk, igaz Hitlertıl is tartott a nép, de ez a szuperdiktátor éppen eléggé riogatta Közép-Kelet-Európa kormányait a „vörös veszedelemmel” ahhoz, hogy katonailag is felvegyük a harcot minden terjeszkedı bolsevizmussal szemben. Horthy idejében valahogy ezekbıl adódott az "antibolsi eszmerendszer" is, megtetızve 56-al, és az újabb akasztásokkal. Igaz Rákosit és bandáját sikerült elzavarni az országból, de ez már 50 éve volt és már történelem – a közvetlen emlékezık olyanokat mondanak, ami már-már teljesen eltorzítja a valóságot. A kádári puhadiktatúra is feledtetett dolgokat, de akik azt merészelik mondani, hogy 56-ban nem csupán ávósokat lıttek agyon, akasztottak ágakra Magyarországon, hanem egyenruhás vasutasokat is, és az akkori kommunista győlölet ki tudja hova vezetett volna, az már el is áshatja magát. Október 23-a a nagy és szerencsétlen nemzeti ünnepünk kétarcúsága szinte sérti az ember esztétikai érzékét, vannak kevesen, akik Kádár sírjánál koszorúznak, a többség a 301-es parcellánál, a köztévében elhangzott egy monológrészlet, Kádár 1989-es, utolsó szavai közül, amiben elaggottan az elvtársaihoz szólt: "Az orvos azt mondja, az az én bajom, hogy örökké az én felelıségemre gondolok". A teljes riportból az is kitőnik, hogy Kádár a haláláig hitt a nem sztálinista, harmadikutas-kommunista, de szociálisan igazságos rendszerben, és ebbıl sok mindent meg is valósított – elvitatni nem kellene senkinek, még az ötvenéves évfordulón sem, tisztelt Kornis Mihály író és kommentátor úr. Orbán szavai, a nobile officium jutott eszembe aktuálisan – az írói titulus miatt is, és azért is, mert újabban sok jobboldali politikus mondja vagy gondolja a nemesi gyökerekbıl származtatható szlogent magáénak, az ısi felsıbbrendőség okán. Miközben például Boros Pétert, tisztelt ex miniszterelnökünket hallgatom, az ı mondanivalójából is kitőnik a magyar jobboldali elit ezen életérzése, az igazi úriember képlete, amelyet mindig is átitatott a kommunistagyőlölet. Mintha a baloldaliság egyféle alsóbbrendőséget hordozna magában, és automatikusan hazugságba, csalásba kulminálna, különösen a politika színterén. Amikor a jobboldali értelmiség a nemesi becsület hiányára vagy az ebbıl következı etikai válságra hivatkozik, az annak a jele, hogy most végre akadt egy baloldali államfı, MSZP-s politikus, aki elég bátor ahhoz, hogy emelt fıvel, egyenes tartással felszólaljon az úrhatnámság ellen, bátran lép fel a megalázó gyalázkodás ellen, és a velük folytatott párbeszédet is jól adja elı. Sajnos, a jobboldali válasz egyre hangosabb és erıszakosabb, azt hiszik egyesek, hogy a regnáló kormánnyal szembeni, erkölcsi felháborodásuk örökigazságon, úri jogon alapul, és a gıg egyszer csak a csıcselék, tojásdobáló demonstrálók elsıszámú ideológiájává válik. 51
Jó is lenne jobboldalon megszabadulni egy jó kiállású, retorikailag tehetséges ellenféltıl, aki ráadásul aktuális miniszterelnök, s talán különb, esetleg tudatosabb is, mint Orbán Viktor. A nép azonban szereti a vaskos jelmondatokat: Gyurcsány takarodj! Kormány mondjon le! Immáron két hónapja visszhangzik tıle a média. De, bizonyára egyszer elmúlik az ısz, fényét veszíti az 56-os ünnep, és a közönség a karácsony felé fordul, felejtıdnek a jellemükben, zsírjukban, vérükben bolsevik elemek, a kommunista figurák – de a nép nagyobb része szeretné békében tölteni az ünnepeket, csak a demonstrációk folytatódnak zsenge pislákolással, és figyelemre sem méltó szlogennel: „Vezessük be újra a Szentkorona-tant”. ………………… Aztán januárban, ebben lidércnyomásos, irracionális helyzetben a demokrácia eszmeiségének teljes csıdje jelenik meg, egy szerencsétlen Orbán-elképzelés miatt: „Szakértı kormányt kell alakítani”. Bennem rögtön felmerült a kérdés, ki tekinthetı Magyarországon szakértınek? Talán a média által sztárolt, közgazdász értelmiség, és hozzá még néhány írástudó ideológus, persze, csak akiket a média befogad? A politikailag ide-odahúzó tévécsatornák untalanig beszélnek vagy beszéltetnek a válságról, az erkölcsi csıdrıl, a költségvetésrıl, de a megoldásról annál kevésbé. A gazdasági, politikai szakértık, akiket ugyebár naponta látunk a képernyın, vagy értenek a dolgokhoz vagy nem, de nekünk nem lehet választani, néznünk kell ıket, ha kellemes a képük, ha nem. Ráadásul a tudatbénító médiakáosz megértéséhez nem elég odafigyelni, bele kell pillantanunk a mai magyar értelmiség történelmi gyökereibe is. Tételezzük fel, hogy az ország valóban etikai válságban szenved, akkor azt is tudni illene, kik voltak képesek elhitetni a százezrekkel, talán egymillió polgárnál is többel, hogy minden bajról egy ember tehet, a miniszterelnök. Márpedig ilyen nincs, még az amerikai elnöknek sincs akkora hatalma, hogy mindent egy kézben összefogjon. A magyar értelmiség egy része azonban melléáll a gondoltnak: mindenért a kormány, a miniszterelnök a felelıs. İk adják a nép szájába a jelszavakat, kezükbe a transzparenseket, és errıl az tehet leginkább, aki elıször kiabálta: "hajrá magyarok, hajrá Magyarország!" Miféle eszme, motiváció bújik meg az efféle buzdítás mögött? Az Orbán-jelenséget legfeljebb azzal magyarázhatnám, hogy történelmi tapasztalat szerint a ténylegesen sanyarú sorsúak csak egy népvezértıl várhatják el a felemelésüket, de ha Szijjártó, Varga, Áder, Pokorni hatalomra kerülnének, ki fogja közülük végrehajtani a konvergencia programot? Kikbıl fog állni a szakértıi kormány? A varázskalapból elırántott Semjén Zsolt talán, vagy az újraébresztett Simicskó és Mikola doktor? A nagyokos Járai? Kitıl várható el hát az orbáni megváltás? Orbán Viktor ugyebár szakértıi kormányt követel, és Strasbourgban azt találta mondani, hogy a Gyurcsány kormány részvénytársaságként mőködteti az államot. Nos, tisztelt értelmiség, álljunk meg egy pillanatra! Mert ha van Magyarországon kimővelt, határozott és következetesen racionális, szakértıi értelmiség, akkor az a nagyvállatoknál van, a bankoknál és mindenféle kft-éknél és részvénytársaságoknál van állásban. Tılük talán meg lehetne kérdezni a tutit – még akkor is, ha a kormányzás nem analóg a vállalatvezetéssel? A Fidesz nagyobb politikai és szakmai hozzáértését sem hiszem el addig, amíg fel nem sorakoztatja az érdekelteket, mármint a reformra várókat, és az ı válaszaikból nem hallom ki a dicséretet. Az sem igaz, hogy minden rossz, amit Gyurcsány csinál! A 23-ikai események véglegesítették 52
álláspontomat: a Fidesz szolidaritási fáklyásmenetének élén ugyanis láttam egy transzparenst: "az igazság szabaddá tesz". Az én logikám szerint a világban éppen elég zőrzavar van ahhoz, hogy az igazságról aktuálisan lehessen beszélni, különösen a transzparens mögött vonuló Orbánnak. Ez a jelmondat azonban erısen asszociál bennem egy nagyon fájdalmasan belénk vésıdött vasalt-kapu feliratra: "Arbeit macht frei." Csak nem a szabadság igazságossága a gazdasági programja Orbánnak? Szólásszabadság az van, és nem tehetünk mást, mint eltőrni minden pofázót, minden transzparenst és véleménynyilvánítást. A zsidók se ijedjenek meg, nem kell mindjárt ítélkezni sem, már régen eldılt – volt a békés tömeg és voltak kívülrıl betolakodó harcias rendırdobálók –, hiszen ebben a 23-án összegyőlt tömegben kiismerhetetlen eszmerendszerek keveredtek; többszázezer ember mindig is egyenlı a világnézeti kavalkáddal. Tudjuk, hogy a történelem folyamán – amikor valóban használtak jelképeket –, az ilyen ruhára varrt, vagy karra főzhetı textíliák, amik gyakran egyesek mindenek felettiségét jelentették. Éppen azért a késıbb felvonuló, fehérszalagos fáklyástömegbe be sem állnék soha. A magamfajta ember kezdetleges eszmerendszerébıl következik, hogy szörnyülködve látom a kitőzıket, a ruhán hordott jelképeket. De érzékelem a globális veszélyforrásokat is, amelyek akár polgárháborúban is megnyilvánulhatnak, ha beavatkoznak egy széthúzó nép politikájába. A libanoni konfliktus legalább annyira fájó, mint a magyar október 23-ai. Mindkét esetben ugyanis a globalizációs hatalmak biztatását és szemet hunyását vettem észre. Észreveszem azt is, hogy az Orbán Viktor féle Robin Hood-ok azért konkrét veszélyt nem jelentenek a közösségre, talán az Unió oda sem figyelése többet ártott. Az uniós néppárt mentségére viszont fel kell hoznom, hogy abban a büdös nagy konferenciateremben alig lézengtek emberek, amikor Orbán beszélt, és mivel magyarul adta elı forradalmi mondanivalóját csak fülhallgató viselésével lehetett volna odafigyelni rá. Talán négy öt emberen láttam fülhallgatót, ha valakit érdekelt volna a dolog, felveszi. Nos, az olvasóra bízom, találja ki, hogy aki tolmácseszközt viselt a fején, milyen képet vágott. Kettı képviselıt biztosan érdekelte Orbán beszéde – arcukról ugyanis sikerült leolvasnom némi odafigyelést, de amikor a posztkommunista kísértet lefestésére került sor – a két arc hirtelen felélénkült. Kicsit furcsán hangzott számukra az Európa egére festett „posztkommunista kísértet”. Melléfestve az új-arisztokrata kommunistákat, akik a monopoltıkével egyesülve válságba sodorhatják az Uniót – ez aztán huncut dolog –, mégis a mosoly akkor lett úrrá a két úron, amikor a középkorra hivatkozva a "nobile officium", ami áttételesen úgy hangzott: A nemesi becsület kötelezi Európát a kommunistákkal való végleges leszámolásra. Bizonyára szép hazánkban sokkal többen odafigyeltek Orbán Viktor strasbourgi beszédére, de nehogy már azt higgye valaki is Magyarországon, hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét. A két fülhallgatós úrnak volt igaza: ezen csak mosolyogni lehet.
Budapest 2006. november 5-ei gondolatok újrafogalmazása
53
2007 S p a r t a c u s és a vízágyú Amerikában új típusú tömegoszlató ágyút hoznak forgalomba, amely nem öl, de a vízágyúnál sokkal hatékonyabban lefegyverzi a tüntetıket. Silent Guardian (néma ır), a rend felett ırködik majd oly módon, hogy a vízágyúnál sokkal hatékonyabban lefegyverzi az utcai harcos delikvenst, ugyanis ez már valamiféle „elektromágneses-akármi” sugarat lı ki, ami azonnal elkábítja az agyat. Nahát, Spartacus korában – és késıbben sem – kellett volna a rabszolgákat azonnal legyilkolni, keresztre feszíteni stb. – egy ilyen praktikus eszközzel minden lázadást könnyeden le lehetett volna törni. A rabszolga megmaradt volna a földeken, a munka folytatódott volna az építkezéseken, a cirkuszi játékokat sem kellett volna szüneteltetni, mindenki jól járt volna. Ámde, sokkal fontosabb kérdés, hogy kik is lázadtak akkor és lázadnak ma is a társadalomban; van-e lényeget megragadó törvényszerőség a lázadások, felkelések, tüntetések mögött? Az ókorban nem is volt kérdés, hogy mely társadalmi réteg az, amelyik elvárhatóan fel fog lázadni a sorsa ellen, mivel az emberi erıforrást egyszerő rabsággal, katonai kényszerrel oldották meg, és az ilyen szolgálattevıket nem vették emberszámba – a rabszolgaságból nem volt kiút. Minden munkát rabszolgák végeztek, és csak igen ritkán szabadult fel néhány szerencsés pária a rabszolgatörvény alól; sıt, ezek többnyire továbbra is szolgái, kegyeltjei maradtak az uruknak. A rabszolgaság intézménye egyidıs a „történelmi emberiség” (nem a homo sapiens) létrejöttével, illetve a hadieszközök oly mérvő fejlettségével, amikor alkalmassá váltak a tömegek leigázására. A hadieszközök közé nem csupán a fegyvereket sorolnám, hanem az olyan tipikus szervezıdéseket, amiket manapság katonaságnak, rendırségnek, fegyveres alakulatnak nevezünk. A rabszolgatartásnak van azonban evolúciós magyarázata is: az emberek közötti biológiai eltérés, különbség valami különös mutáció folytán. A történelmi kezdetekben bekövetkezett „rejtélyes kiugrás” elegendınek mutatkozott a törzsi állapotból való kilépéshez is, és egyben a biológiai rendszer széteséséhez vezetett. A nép ugyan megmaradt a természet adta állapotában, élte a maga munkás hétköznapjait, a törzsi vezérek, a mágikus erejő sámánok és a csatlósaik azonban kiemelkedtek a populációból, többé nem dolgoztak, és igyekeztek minél több szolgát maguk köré győjteni. Egyes vezérek olyannyira megerısödtek, hogy akár egy tucat törzset leigázva növelték a táborukat, ezreket az uralmuk alá tereltek. Valószínő a mutációból kimaradtak lettek a társadalmi átalakulás vesztesei, mivel a szellemileg lemaradottakat a fejedelmi klán fegyverekkel körülvéve rabszolgává tette. Mégpedig igen praktikus célból: ugyanis amíg a törzsi-közösségekben volt egyféle igazságos ámbár ösztönös munkamegosztás – tehát mindenki azt csinált és azon dolgozott, amihez a legjobban értett, addig a létszámilag felduzzasztott, kezdetleges államközösségben határozottan meg lehet már különböztetni a munkát effektív végzıket a munkairányítóktól – a munka valóságos haszonélvezıi pedig meg sem jelentek a színen, csak beköltöztek a készbe. Az elsı palotákat, templomokat, csodaoszlopokat, piramisokat és más kıfaragványokat rabszolgák ezreivel lehetett csak felépíteni – nem lévén gépesített technológia! Megszületett hát a leigázó 54
rendszer és a leigázható embertípus is, aki oly módon lealacsonyult a homo sapiensi mivolta alá, hogy még az agybéli fiziológiájában is különbözött az elittıl. Vajon ma is létezik még genetikailag kimutatható rabszolgaság a földön? Egyébként a természetes, fıemlıs falkatörvények kizárják az efféle elfajulás lehetıségét, még azt a fajfenntartási ösztönt is, amikor a származás a döntı; a csimpánzoknál például a genetikai öröklıdésnek kevésbé van jelentısége, mint a rokon emberi fajnál. A munkát nem végzı, amúgy fegyveres erıszakkal uralkodó réteg tehát néhány évezred alatt tökéletesen elkülönült az „aljanéptıl”, a társadalom egyre inkább kasztosodott, a biológiai fajeredet gyakorlatától eltérı körülmények keletkeztek – ahol egyes klánok születetten kivételezetté váltak, és közülük a legerısebb akaratúak hamarosan Isten leszármazottjának tekintették magukat. Ugyanakkor megkezdıdıdött a népbıl való merítkezés is, azon egyszerő biológiai törvény miatt, hogy a nemi érintkezés nem függ társadalmi törvényektıl, ily módon egyes gyönyörő hölgyeknek ebben a természetellenes közösségben is volt kiút a rabszolgaságból; sıt férfi egyedek számára is, ha kiugróan magas teljesítményt nyújtottak. Ilyen esetben leginkább a nagyságos úr félrelépésére terelıdött a gyanú – kizárt dolognak tartom azonban, hogy a többség ezúton genetikailag valaha fölébe kerekedhet a kisebbségi elitnek. Még a történelmi kontraszelekció sem lehet olyan erıs, hogy az emberi faj genetikai elitjét szétporlassza. A demokrácia emberjogi fıelve szerint születetten minden ember egyenlı – legalábbis hasonló antropológiai és etikai-tudati eséllyel rendelkezik. Azonban az ember sohasem érheti el az utópisztikus egyenlısdit, ebben az esetben bizonyára az elnyomott többség könnyedén szervezıdne lázadásra és elsöpörné az elitet. Efféle társadalmi törekvés Spartacusig nem is következett be, a spontán lázadásoknak nem voltak esélyei. Aztán a középkorban felszaporodtak a jobbágylázadások, a népfelkelés igazi gyakorlattá azonban csak a XX. században vált. Tartós gyızelmet az orosz nép aratott a cárizmus felett. Itt aztán el is lehetne gondolkodni, hogy a szovjetmintájú szocializmus az arisztokrácia lefejezése után miért nem volt képes olyan elitet kitermelni magából, amely akár a világ élvonalát jelenthette volna? Az ókorban az emberi faj az elit terveivel és irányításával hatalmas lendülettel vágott bele a civilizáció megteremtésébe; a rabszolgaságon alapuló, új etikai rendszer tökéletesen megszilárdította a centralizált társadalmi berendezkedést, teret adott a tudomány fejlıdésének, a mesterségek, a technika tökéletesedésének. Kifejezetten diktatórikus módszerekkel, a „ki épít nagyobbat” alapelvére kitalálva mőködött a világ, nem csoda, hogy a legkövetkezetesebb egyenlısdi-törvény a kommunizmus nem járt sikerrel. A szocialista tábor csúfosan lemaradt a tudományokban, a technikai színvonalban, a mővészetekben és sorolni lehetne még, mi mindenben – a másik oldalon viszont, ellenkezı okok miatt – a munkás lázongani kezdett, ezért vált szükségletté a vízágyú, az egyik leghatásosabb tömegoszlató fegyver, teljesen modern eszköz, ami végül is a népfelkelést van hívatva kiküszöbölni. Amikor még nem alkalmazták; például a nagy októberi forradalom alatt – akkor nemigen bajlódtak efféle tőzoltó fecskendıvel –, akkor még a sortőz is kevésnek bizonyult. Utólag kimondhatjuk, hogy akkor gyızött a többség, és hetven évig fenn is maradt a „bolsevik” rendszer. ………………….. Az ókor tehát jó példa a tömegek munkára fogására és kordában tartására, ki törıdött akkoriban a köveket cipelı rabszolgák tízezreivel, nem tartották ıket emberszámban. Valószínő, hogy a tömeg hermetikus elhatárolódása következtében az emberi faj genetikailag 55
is kettévált. Talán Marx és Engels is ezt a természetellenességet, emberfaji ellentmondást vették észre – a gazdasági kizsákmányolás hátterében –, amikor is ık ketten a társadalmakat osztályokba sorolták és kibékíthetetlen ellentétekrıl kezdtek beszélni. Milyen érdekes, hogy ez a gondolat éppen a polgárosodás, a demokratikus államforma kialakulásának elıestéjén jutott eszébe a két eminensnek és még egy rakás XIX. századi nagy filozófusnak is. Voltak persze kételkedık, Friedrich Nietzsche például szinte megjósolta a fajelméleten alapuló világháborúk eljövetelét. A nagy tudomány és ideológia zsenijei azonban akkor még nem is sejtették, hogy a huszadik századi fegyverkezés bővöletében néhányan megkísérlik valósággá, államformává tenni a nietzschei nihilt, a fasizmust, amibe bıven belefért a genetikai tisztogatás. Sajnálatosan a genetika tudománya csak a második világháború után világított rá néhány lényegi momentumra, ami a faji jelleget illeti. Kiderült, hogy az emberi génállomány olyan egységes, hogy még a legtávolabbi népcsoportok génállomány-különbözısége sem haladja meg az egy ezreléket. Megjegyzem, hogy a csimpánzokhoz képest is csak 1-2%-kal különbözünk. A Marx és Engels idejében kialakulófélben lévı munkásosztályt tehát már nem lehet genetikailag alsóbbrendőnek, vagyis rabszolgatípusnak tekinteni, a kommunista rendszer bebizonyította, hogy munkásból is lehet államfı, bankigazgató vagy zseniális mővész. Erre az egyszerő képletre kellı bizonyítékul szolgált a majd száz évig tartó bolsevizmus, meg arra is példát adott, hogy mégiscsak van az új elit megteremtıdésének is akadálya. Persze, Hitler, Mengele, Göbbels és a többi fasiszta vezér erısen tévedett, amikor faji alapon próbált érvényt szerezni a genetikai fölénynek, a német „árjának” – ez a lehetıség ellentmond a fajon belüli genetikai összetétellel is, hiszen genetikailag totálisan tiszta nemzetségek nem lehetségesek. Az öröklött tulajdonságok szerinti osztályozás eszménye azonban sohasem lesz feledve, hiszen a korábban említett egy ezrelék genetikai különbözıség mégiscsak azt jelenti, hogy a teljes génállomány hárommilliárd jelbetőjének az ezredrésze, tehát hárommillió bető változhat valamilyen irányba. Ez persze elég nagy szám ahhoz, hogy gyakorlatilag minden ember génállománya különbözik az összes többitıl! Ezt a körülményt a kriminológia kellı súllyal ki is használja – ma már a „DNS-bizonyíték” döntınek bizonyul a törvény elıtt. Egy bizonyos: a modern, demokratikus társadalmakban nem beszélhetünk genetikai osztályozásról, és így az alsóbb rétegek emberjogilag ugyanolyan állampolgárok, mint a miniszterelnök. Na mármost felmerült bennem a kérdés, hogy a genetikai fajelmélet szerint, egy mai fegyveres ellenszegülés mennyiben azonosítható vagy legalább összevethetı-e az elsı, komoly rabszolgalázadással, a Spartacuséval? Az emberiség fajok szerinti felosztása evolúciós történet következménye: a fajok közötti konfliktusok máig fennállnak, és kellı alapot szolgáltatnak a népirtásra. Legutóbb az amerikai indiánfajokat tüntették el a nagy európai hódítók; sajnos, alig bizonyítható genetikailag, hogy az indián nemzetek valahonnan Ázsiából vagy éppen Afrikából kerültek át az Amerikai kontinensre – mindenesetre különböznek az európai populációtól. Teljesen nélkülöz mindennemő genetikai felosztást az emberiség vallás szerinti megkülönböztetése. Jelenleg az iszlám-zsidó ill. keresztény és nem keresztény konfliktus éli virágkorát, ami szintén egyféle megkülönböztetésre és diszkriminációra ad lehetıséget. A legnagyobb erejő konfliktus lényege azonban a gazdasági felosztás, a globalizációs tıke és a teljes tıkenélküliség között. A pénztelen harmadik világ képtelen felzárkózni az ún. „gazdag56
demokráciák” mellé. Ezt a konfliktust ismerte fel a globalizációellenes szervezkedés, amely már-már kezd hasonlítani a Spartacus-féle lázadáshoz. Ellenük már szinte menetrendszerően bevetik a vízágyút. Megjegyzés: a vízágyúkat a múlt században kezdték használni, a nagy munkásmegmozdulások szétkergetésére, elkeseredett tömeg állt szemben a rendırséggel, a megélhetésért tüntettek és lázadtak, mint anno, az ókori rabszolgák. A mai utcai zavargások abban különböznek, hogy a lázadókat most csıcseléknek nevezi a hatalom. Anno, a munkásokat – bár nem volt egzisztenciájuk és nem számítottak polgárnak sem –, akiket a gyári munkás szerencsétlen külvárosi proli tömege adta, ritkán nevezték csıcseléknek. Nem mellızendı körülmény, hogy munkáslázadásokból fejlıdött ki egy új rendszer, a proletárdiktatúra. A kommunista eszmerendszer már teljes egyenlıséget hirdetett, és ebbıl sikerült is megvalósítani az öröklıdési alapon mőködı jogok eltörlését, persze az arisztokrácia teljes likvidálása mellett. Ettıl kezdve elvileg nem beszélhetünk többé rabszolgalázadásról sem, hiszen a Szovjetunióban a munkásosztály uralkodott – még a sztrájk fogalma is kitörlıdött a szótárból, tüntetés helyett a felvonulás vált gyakorlattá. Vízágyúra pedig egyáltalán nem volt szükség. Persze a szocializmus bukása környékén már bevetették a vízágyút – pl. Lengyelországban vagy a volt Csehszlovákiában –, Magyarországon legfeljebb a tőzoltók használtak ilyesmit. A vízágyú kudarca azonban elért bennünket is, 2006 szeptember 18-án éjjel, a „csıcselék” elfoglalt és leállított egy másként is hatástalan vízágyús teherautót. És, most bele is trafáltam a közepébe, mivel a csıcselék kifejezés sokáig politikaiés médiadilemma lett az egyébként harcra kész két politikai tábor között: kormányzó pártok és ellenzékiek. Pikánssá teszi a dolgot, hogy a jelzett utcai szembenállás nem tükrözte a két politikai eszmerendszert, az egyik oldalon a rendırség, a másik oldalon az utcai harcosok vegyes csapata állt szemben. Felmerül azonnal a kérdés, ki ellen vetnek be manapság vízágyúkat, füstbombákat és gumilövedékeket, és kinek a fegyvere tulajdonképpen a vízágyú? Ennek eldöntéséhez választottam a Spartacus-aforizmát, ugyanis a hatalom, amely efféle „nehézfegyvereket” és más könnyebb eszközöket használ ma is a rend fenntartásához, mindig a kívül rekedtek ellen vet be erıszakot. Az emberiség „nagyetikája” szerint a hatalmon-lévık és hatalom-alárendelt embereknek demokratikusan kell viselkedniük, ami oly módon osztja meg a népet, hogy vannak az aktuális államot tisztelı törvénytudó és elfogadó tömegek és vannak az aktuális kormányt megdönteni akaró egyének és csoportok. Szó sincs hát genetikai különbségrıl, szellemi képesség szerinti besorolásról, osztályok elkülönülésérıl és harcáról – ennélfogva a Spartacusi dilemmáról sem – valakik veszik a bátorságot és dobálni kezdik a rendırséget. 2006. október 23-án tömegében is láthattuk politikai ütközetet, a színen ugyanis megjelent az „orbáni sereg”, a nagygyőlésrıl néhányan nem mentek idıben haza – kaptak is a vízágyúból. A polémia tehát ezen az úton is folytatható. Ha ugyanis az ellenzék békés utcai megmozdulását megzavarja a lázadó „csıcselék”, azt nem azért teszi mert ellenséges indulat veszi rá, hanem hogy élvezze a tömeg varázsát – sokan kíváncsiságból is az utcán maradtak –, így a harc is eszkalálódott az Erzsébet-hídig. Ilyen alkalommal valóban legjobb eszköz a vízágyú, sokkal veszélytelenebb a gumilövedéknél, de hatásosabb is lehetne. Mivel lıttek is, és a gumilövedék megsebesített egy rakás embert, forradalomról kezdtek beszélni, számomra legalábbis „népfelkelés” leveréséhez hasonlított a dolog. A magyar történelemben valóban akadnak spartacusi példák: például Budai Nagy Antal vagy Dózsa György, és látunk újkori paraszt és munkás megmozdulásokat is. Éppen azok a tömegek adják 57
meg a lázadás jellegét, akik egy-egy paraszt- és munkásvezér zászlaja alá állnak, s valami hasonlót akar jelenteni az orbáni „egy a zászló, egy az ország” is. Lıni azért mégsem kellene! Maradjon inkább a vízágyú… Bár az a fránya víznyomás lehetne akár duplája, hogy fájjon illetve fellökje az embert, aztán lehetne benne lemoshatatlan festék is, hogy másnap össze lehessen szedni a delikvenseket. Sajnos ezeket a hátrányokat nehéz technikailag kiküszöbölni, nem marad más, mint beszerezni Amerikából néhány Silent Guardiant, amelyik képes leverni akár egy Spartacus mérető lázadást is. Budapest, 2007. május
58
Az ország sikerpolitikája A modern politika egyik kulcsszava lett a „sikerpolitika”, ami szerencsésen alkalmazva mindent kifejez, amit egy kormány, politikai csoport vagy párt, esetleg egy nagyformátumú személyiség az ország elırehaladásában elér. Én most kivételezetten – és persze az aktualitás miatt – Gyurcsány Ferenc miniszterelnök sikerpolitikájáról írnék, mivel tegnap egy interjújában szavakban is kifejezte azt világszemléleti alapot sejtetı véleményét, amely egyébként a kormányzói tevékenységét is érzékelhetıen meghatározza: „én a sikeres ember híve vagyok”. Ebben a határozott „ars-poétikában” néhány héttel vagy akár hónapokkal is megelızte ıt Kóka János az SZDSZ akkor még üdvöskéje, mára pártelnöke és a kormány gazdaságpolitikai minisztere, aki hasonlóan Gyurcsányhoz, a sikert tartotta az ı éltetı elemének. Nem lenne itt baj, ha a siker fogalma nem csengene a magyar fülekben falsul. A miniszterelnökrıl és gazdasági miniszterrıl is mindenki tudja, hogyan váltak országos sikeremberré, a politikai karriert mindkettıjüknél megelızte egyféle villámgyors vagy inkább bombasztikus pénzügyi fellendülés, vagyis rohamléptekben haladtak a vagyonosodás mesebeli multi-szférájába. Ilyen és ehhez hasonló sikerekrıl halomra értesülünk idestova tizenöt éve. Ha tehát 2007-ben egy miniszterelnök vagy miniszter politikai célkitőzésként jelöli meg a sikeremberek világát Magyarországon, akkor az körülbelül olyat tesz, mintha a rendszerváltás óta meggazdagodott kétes elemek, a tızsdei szerencselovagok és a multik jóvoltából megtollasodott felsı tízezer, (akár még a bőnözıket is idesorolnám) pártján állna; tökéletesen megfeledkezvén az ország lakosságának nagyobbik tömbjérıl, akik éppen ellenkezıleg, a sikertelenség kikerülhetetlen állapotától szenvednek idestova a Kádár rendszer hanyatlása óta. A magyarországi sikeremberek vegyes összetétele, már-már a makrogazdaságra is hatással van, mivel az ország nyilvánvalóan többet költ, mint amit megtermel, és e gyors fellendülés „etikai” mintáját éppen a sikeremberek diktálják. Másrészt, egyes emberek sikere gyakran az állami vagyon kárára következik be, és ez nem csak erkölcsi probléma, hanem az ideológia zőrzavarához is vezethet. A bal-liberális eszmeiség lassan a „lenyúlás” szinonimája lesz. Jó példa rá Gyurcsány Ferenc ún. karrierje, amely telve van gyanús elemekkel, az adókijátszást is beleértve; és itt már el is érkeztem a magyarországi sikerpolitika veszélyességéhez: az értékteremtéssel aránytalanul bezsebelt jövedelmekhez, amelyek országos eladósodáshoz vezettek. Ráadásul az aránytalan jövedelmek adóvonzatának büntetıjogilag is elítélhetı mellızése az állami büdzsé csıdjével fenyegetnek. Véletlenül sem emelném ki a sorból Gyurcsány Ferencet és a most KISZ-vezetıknek titulált társaságot, ugyanis ezt a taktikát egyaránt folytatják a jobboldali, baloldali, liberális és konzervatív sikerpolitikusok; a magyar politika nem is szól másról, mint a médiahisztériával kísért egymásra-mutogatásról. A sikerpolitika az átlagpolgár számára így aztán un bloc gyanús lett; van ugyanis az a bizonyos – igazán sohasem kimutatott és fıleg bemutatott – szegényréteg, aki e szó elhangzására idegessé válik. Különösen a baloldali érzelmőek fülét sérti Gyurcsány folyamatosan szajkózott sikerprogramja, mivel ık abban a hitben választották meg miniszterelnöknek, hogy be is váltja a hangzatos „egyenlı-esély” politikát, a szegénységet felszámolni, az elesetteket felemelni óhajtó ígérgetéseket, amelyek egyébként fülnek tetszı, 59
kifejezetten baloldali szólamok. Ugyanis itt most Magyarországon kificamodott valami. A szocialisták elsı embere jobboldali szlogenekkel dobálózik, a jobboldal vezére meg egyenesen proletárforradalmat hirdet. Nincs határ már a jobb és baloldal között, mára csak a médiában használják a teljesen kiürült jobb-bal determinációt. Hol van már a klasszikus baloldal? A XIX.- XX.-századi, szociáldemokrácia eszmeiségére támaszkodó baloldaliság hazánkban egyébként is egyenlıvé vált a szovjet mintára berendezkedı szocializmussal, a jobboldaliság pedig szintén Magyarországon – ugyan csak átmenetileg és ki nem tárgyalt módon – nem teljesen konszolidálódott a fasiszta megbélyegzés alól. Így aztán osztanom kell Bayer Zsolt nyelvi igazságát, amikor is az „ezek” szóhasználatával világosan, egyértelmően határolja el a baloldalt, úgy hangzik ez a szó a szájából, hogy szinte szintézise a komcsizásnak, a lib-bolsizásnak – „ezek”, összefoglalóan: a baloldal összes negatívumát, ateista deformációját jelenti, rendszerváltó politikustól az új arisztokráciáig, a panelprolitól a vidéki lumpenig, a kádári kultúrértelmiségtıl a sátáni bal-lib médiasztárokig stb. – mindenki beletartozik. Bayer Zsoltnál tehát a baloldaliság letisztázott kategória, egyértelmően analóg az „ezek”-kel. Na de, akkor kik azok az „azok”? Nem mondhatjuk ki ideológiai ficam nélkül, hogy a „csurkások”, a „torgyánosok” vagy a „viktorosok”. Pedig a gyakorlat azt mutatja, hogy akik nem „ezek”, azok mind megjelennek Orbán Viktor „zászlaja” alatt, – s most éppen gyızelemre is állnak. – Mármint létszámilag. A győléseken megjelennek ugyan az Árpádsávos zászlók, én mégsem tartom Orbán Viktor táborát echte, a magyar történetiségbıl fakadó jobboldalinak. Bayer Zsolt is kerüli a „jobboldal” kifejezést, pedig ı is beletartozik a vezérkarba, sıt… Talán éleslátásával észrevette, hogy a Fidesz jelenlegi politikája inkább Fidel Castro történetéhez hasonlít. A kubai szónok órákat beszélt a néphez – Havannában hasonló mérető tömegek győltek össze, mint Budapesten –, és minden beszédében a forradalmat éltette. A Fidesz csapatában Che Guevarára is találunk hasonmást; Kövér Laci, akár lelki nagybátyjának is elfogadhatná a baloldal egyik legkarakteresebb élharcosát. Orbán, Kövér, Áder.. És Bayer – a háttérbıl irányító trockista. Csak néhány név – a klasszikus jobboldaliságának tehát enyhe stikkje van. Szerintem, a rendszerváltáskor elmaradt „forradalom”, népfel-szabadítás érzelemtöltete dereng fel a csapatból, amely egy cseppet sem merítkezett anno, – sajnos, ma sem igazán – a magyar jobboldaliság tisztább viző kútjából. Na, lám, mennyivel egyszerőbb a magyarországi kettészakadtságot az „ezek” és az „azok” táborára felosztani. Mindkét táborban bıven hemzsegnek a sikeremberek, a gazdagok, a befolyásosak vagy legalább médiasztárok, és vannak a tehetetlen, esetleg táboron-kívüli sikertelenek. Tehetséges mindkettı, az egyik élt a lehetıségekkel, a másik nem – mi magyarok már csak ilyen zseniális faj vagyunk, kukoricajancsikból lesznek a vitézjánosok. A politikát azonban gyakorolnunk kell még, nem dobálózhat senki a „politikai siker” szlogenjével. Elszomorító látvány például, amikor nincs egy politikus mögött népes tábor, zászlóerdı, csak a Havas Henrik kalácsképő pökhendisége, aki ráadásul tegezıdik egy volt miniszterelnökkel. Orbán csak vihog ilyenkor, kínosnak érzi a mősor színvonaltalanságát, pedig olyan egyformák ık – igazi, középszerő, mai sikeremberek. İk és Gyurcsány és Kóka és a többiek. Náluk már csak egy sikerember szórakoztatóbb – legalábbis a széles közönség számára: hát… hát a Gyızike! Show-man és milliárdos, bunkó és cigányherkules, igazi magyar álom, amit a lakásunkban a képernyın látunk – nahát, ennyit ér a magyar sikerpolitika is – tisztelt miniszterelnökúr. 60
Budapest, 2007. május vége.
61
2008 A pedigré és a vallás A címet nem abban a gúnyos értelemben választottam, miszerint a leszármazás döntı érvet jelentett a tisztségre való alkalmasságra anno – a polgári világban –, még csak nem is az állatok fontos és pontos felmenıinek igazolásaként, hanem egy politikusi és más közéleti „gárda” jellemzéseként a mai Magyarországon. Ellentétes értelemben használom az arisztokratikussal szemben is, mivel az emberiség kiemelkedı alakjainak, királyoknak, fıpapoknak, tudós dinasztiáknak, nagy hadvezéreknek és bombasztikus forradalmároknak nem volt szükségük pedigrére. İk valamennyien nagyok voltak a maguk világában, legfeljebb az Istenektıl való származtatatás esett latba némelyiküknél. Ami a magyar politikában immáron 15 éve a politikai kettéosztottságot illeti, az visszavezethetı a polgári leszármazás-elmélet egyik kulcskérdésére: a pedigrére. Ugyanis volt ebben az országban negyven év, amikor a tisztségre való alkalmatosságot nem a minıségi leszármazás, a fajtabéli rátermettség, az igazolt, intelligens szülıi háttér szerint mérték, hanem egészen más megfontolás „osztályozásával”, például a piros tagsági igazolvány, a kellı politikai buzgalom, a rendszerhez való hőség, stb. Az eszméktıl független és az önmagában sorsszerő történelmi akarat úgy hozta, hogy az egyik politikai oldalon megerısödtek a polgári értelemben vett, magukat a rendszerváltáson átmentı, liberál-kommunista tisztviselık és azok leszármazottjai, és keletkezett egy másik oldal, az önmagukat nemzeti gyökerekkel és kellı pedigrével felruházó, köztisztséget betöltı új politikai elit. Ennek legszívósabb hajtása a FIDESZ Magyar Polgári Szövetség köré tömörült, és oly lombosodásnak indult, hogy mára a legnagyobb politikai erınek számít. Szabadság és demokrácia lévén, elsı kérdés, mit jelent ebben a megváltozott rendszerben a politikai erı fogalma? Minden politológus rávágná, a választási eredmények szerinti erımegosztást! Csak hogy nem tudni ám, mi forog a mintegy nyolcmillió választópolgár fejében és milyen érzelmekkel bír a politika iránt. Persze a semleges érzelmőek is elmennek választani, vagy nem; Egy részük ide-oda csapódik az éppen aktuális körülmények szerint, mások legfeljebb az antipatikus párt ellehetetlenítése miatt mennek el szavazni. Na de beszéljünk inkább a politikai érzelmekkel telített szavazókról. Ez a képlet Magyarországon viszonylag egyszerő, mivel a két tábor már kezdetektıl létezett csak a hangsúlyok tolódtak el néha. Az érzelmi motívum viszonylag egyszerő: A szocializmusban betöltött egymással szemben álló szerep (a hatalmat gyakorlók és az ellenállók), a boldogulók és az elégedetlenek, a sorsukkal megbékélı puritánok és a nagyravágyók, a visszahúzódóak és az erıszakosak. A szocializmus a politikától visszahúzódók által vált stabillá, Kádár János is ıket szólította meg beszédeiben és idınként rájuk is kacsintott. Mivel ez a tömeg alulról stabilizálta a rendszert, nem is bontakozhatott ki jelentıs ellenállás. Az erıszakos ellenállás még Kádár leváltása után sem vált népi mozgalommá. A forradalmi lelkülető ifjúság legfeljebb utcai szónoklatokon hallatta hangját, itt ki kell emelnem Orbán Viktor Nagy Imre temetésén elhangzott beszédét, ami egyébként akkor már szinte számára veszélytelen reakciót 62
váltott ki a hivatalos politikai hatalomból. Orbán és csapata mindig is forradalmi eszmékre alapozta a létét, közvetlenül a rendszerváltás után még kormányzó jobboldalra támadt, pedig azok az idık valódi, „forradalmi sodrású” rombolást jelentettek a magyar társadalomban. Hogyan tudott 15 évvel a rendszerváltás után a múlttal való leszámolás forradalmi attitődje visszatérni? Nyilván van Magyarországon egy bosszúvágytól terhes elégedetlenség az új világgal szemben, de olyan aspektusból táplálkozva, hogy a rendszerváltás számukra elszegényedést, bezzeg a volt komcsi apartnyikok számára a meggazdagodást hozta meg. Ennek a képletnek politikai támogatottsága – a Fidesz propagandája kíséretében – kitermelte az erıszakot. Az utóbbi, rombolásban jeleskedı réteg ma Magyarországon a közszereplık közé keveredett, és bizonyos ambivalens, politikai hangulatot teremt a közéletben. Ellenpárjuk nincsen, az ıket elitélı, visszahúzódó réteg pedig csak annyiban politikai tényezı, hogy mindentıl távol marad. Miközben a civilizált társadalmak a technikai szellem irányába haladnak, a magyar politikai szereplık nem hajlandók feladni a tradicionális eszméket, a vallásra, a polgári etikára, a vezérelvő (elnöki, kiemelten elsıszemélyes) államformákra, az erıszakos rendırségre, a fegyverekre alapozott hatalom megtartására (hadsereg, rendırség, mono-teoretikus törvényhozás, büntetıjog, fellebbezhetetlen, ítéletalapú bíróság, ítélet végrehajtó szervek) irányuló elavult abszolutizmust. Pedig a demokráciának az lenne a lényege, hogy ebben a vonatkozásban legalább puhulást érjen el a rendszer. Annál inkább fellelhetı a felpuhulás a szabad piaci verseny jelszavával fémjelzett gazdasági vagy inkább vagyonosodási ügyeskedéssel jellemzett politikai korrupció terén. A magyar elit létkérdésévé vált, hogy a szocializmus kisemmizettségébıl a vagyonosodás felé elinduljon, amire aztán a rendszerváltás hajnalán volt is bıven lehetıség, majd a kialakult, rendezett pénzügyi viszonyok lehetıvé tették a legális gyarapodás máig tartó, már-már kapitalizmusnak nevezhetı viszonyait. Elit, elit, magyar elit – hej, de irigy, hej, de szomorú az, aki lemaradt! Mára ott tartunk, hogy a nyolc millió választópolgárból három millióan szegénységben létbizonytalanságban élnek, miközben az utak, terek csillognak az új és egyébként vagyont érı autóktól, épülnek a wellness-szállók, mert ama, bizonyos meggazdagodott réteg számára alig lehet kielégíteni a luxus igényeket, és a gazdagok tüntetıen mást esznek és isznak, kivagyiságból külföldön lófrálnak, sztárolják magukat – s ebbıl csak egyetlen szomorú szemlélet következhet: a szegény ember kevesebbet ér, mint a gazdag. 1990-ben a szabadon választott politikai pártok rendszere sok életidegen intézményt hozott létre, amelyeket összefoglalóan ideológia végváraknak nevezném. 2008-ban értetlenül állok az olyan pártideológiák elıtt, mint a liberális, a konzervatív, a kereszténydemokrata, polgári és kisgazda, szociáldemokrata, bal és jobboldal stb. Hol vannak ezek mögött az eszmék? teszem fel magamnak a kérdést, mert végül is a pártvezérek médiában elıforduló szövegei – esetleg írásai – adják számomra a feleletet – ha az elnök szabadelvő szólamokat zeng akkor az az SZDSZ-be volna való, ha a polgárságért és egyházért papol, akkor a konzervatív vagy kereszténydemokrata, FIDESZ-KDNP-hez tartozónak, és ha falusi parasztságért harsog, 63
akkor Kisgazdának kellene lenni. Ez azonban egyáltalán nem így jön be nekem. A pártelnökök és sleppjük beszajkózott ideológiai szlogenjei olyan szóródást mutatnak, amit inkább egyféle handabandázáshoz lehet hasonlítani, mint az eredeti tartalomhoz. Abban sem vagyok biztos, hogy a fenti, politológiai fogalmak híven tükrözik legalább a fejlett, modern társadalmak világszemléleti megosztottságát. Magyarországon biztosan másképp mőködik a dolog. A mi rendszerváltásunkon végigvonul a kádári adminisztráció, az utódpárt, MSZP-el szembeni ellenszenv és hát a szimpátia is, amikrıl mára kiderült, hogy inkább érzelmi alapon mőködnek, mint valamiféle demokratikus meggondolásból. Jómagam a kádári jólétet ugyan nem sírom vissza, de annál is inkább megértem a nosztalgiázókat, mivel életem javát ebben a 40 évben töltöttem el! Nyugdíjasként (gyakorlatilag eltartottként) nem is várhatnék mást, mint amit az állam komoly nehézségek és államháztartási manipulációk által biztosít nekem és ezzel is elégedett vagyok. De azért naponta eszembe jut, hogy valamikor volt pénzem színházra, hangversenyre, sıt, hetente egy kis vacsorára, szóval polgárnak érezhettem magam, még akkor is, ha munkahelyemen elvtársozni kellett. Úgy gondolom így vagyunk ezzel jó néhány százezren vagy millióan – munkások, parasztok, értelmiségiek vegyesen, szóval az akkori dolgozók élı egyedei, a balosoknak nevezett tábor. A nosztalgiázók számára véletlenül találó ez a baloldaliság eszme, mivel a mi táborunk azt a világszemléletet vallja, hogy az a rendszer – nevezzük akár szocialistának vagy kommunistának –, amely nem hagyja kirekesztıdni a társadalom legszegényebb és legelesettebb, másként élhetetlen, önerıbıl fennmaradni képtelen réteget, a valódi hálót szıtt az elesettek számára. Mert minden lecsúszott biztos életkörülményeket szeretne ám, én meg némi huszonegyedik-századi lazítást is szívesen megengednék magamnak. Ha azt vizsgáljuk, hogy a nosztalgiázókon kívül kik állíthatók a baloldali politika szavazótáborára, akkor megint csak a múltból kell kiindulni, mégpedig azon egyszerő ténybıl, hogy a szocializmus intézményei (fıhatóságok, belügyi tisztviselık, gazdasági felügyeletek, helyi hatóságok, tanácsok stb.) vagyis azok munkatársai szinten megmaradtak a helyükön, folyamatosan biztosítva vannak a munkanélküliség ellen. Ez a réteg nyilván az MSZP-tıl vár védelmet akkor is, amikor fordul a kormányrúd és új, jobboldali vezetık lépnek föléjük. Tizenhét év eltelte után ezek létszáma csökkent, mint ahogy az MSZP-re szavazók összlétszáma is egyre gyérül, különösen a Gyurcsányi politika hatására, amely nem más, mint a hatalomban-maradás kierıszakolása reformokkal tőzdelve. Nos, itt a bökkenı, képes e ma egy párt vagy koalíció megváltoztatni a spontán kialakult és eléggé beszáradt, megkövesedésbe hajló magyar társadalmat megreformálni? Gyurcsány ırültségére jellemzı, hogy ı még akkor is hisz benne, amikor már senki körülötte, és csak az tartja vissza ıt és a poltársait a visszavonulástól, hogy akkor nyilvánvalóan Orbán Viktor lesz az ország ura, ki tudja meddig, talán az MSZP, SZDSZ teljes szétforgácsolódásáig. A baloldali népcsoport a szavazókkal, pártolókkal, szimpatizálókkal együtt átadja a helyét a „pedigrés” néprétegnek, mindazon tragikus körülmény mellett, hogy egy szakmailag silányabb, erkölcsileg egyoldalúbb (a le komcsikkal jelszón alapuló győlöletetika) kormány kerül hatalomra. A kiéhezett politikusok mindig többet lopnak, amivel azt akarom mondani, hogy lopni csak tılünk, a hatalomból kimaradottaktól lehet, tehát senki, egyetlen szegény ember sem várja az életszínvonalának, gazdasági, egészségi, jóléti állapotának javulását. 64
Orbán Viktor a napokban magas egyházfık elıtt kifejtette, a legújabb „szőrujjból” elıhúzott ideológiáját, miszerint Magyarországnak keresztény államra van szüksége – mert akkor elválasztható lesz a jó a rossztól, a hamis az igaztól, becsület az aljasságtól stb. Micsoda eszement ideológia vezeti ezt a mindenre elszánt embert? Mivel vastapsot kapott a megjelent – zömében egyházi személyekbıl álló – közönségtıl, nem tudok másra gondolni, mint az eredeti bosszúvágy, a kommunistákkal, ateistákkal, mindenféle szabadelvő értelmiséggel való végleges leszámolásra, ha a nép ezt a felcsúti, bunkóparaszt pszichopatát és a köré győlt pedigrés vagy senkiházi társait hatalomhoz segíti. Ennek most minden eshetısége fennáll, mivel ebben az országban nagyobb agymosást hajtott végre a jobboldalnak nevezett hegemónia és média, mint a kádárkorszakban a kultúrpolitika. Elkövetkezhet az az idı, amikor a másként gondolkodók – legyenek bár jóindulatú humanisták, a tudományokban hívı szekurális vallásúak, vagy éppen ateisták – nem csak szégyellhetik magukat a világszemléletük miatt, hanem ki lesznek rekesztve a társadalmi csatornákból a hatalom által dögkútba kívánva ıket. Ez a képlete a fasizmusnak is, aminek konkrét jelei máris gyakorlattá váltak Magyarországon, abban a reményteli politikába kapaszkodva, amit nyugodtan nevezhetünk pedigrésnek. Itt ugyanis a polgári fölény származási, vér és faj szerinti megnyilvánulása az a lenézı gúnyos mosoly, amit akár orbánvigyornak is elkeresztelhetnénk. És van aztán a farkasvicsorgás mimikája, amúgy bajerzsoltosan, amitıl akár meg is lehet ijedni. A lényeg az, hogy elkövetkezett az idı, a kellı társadalmi támogatottság a szocialisták, a liberálisok leszámolásához. De mielıtt drámai fordulatot venne az írásom, konkrét fogalommá kell avatnom a „politikai pedigré” kifejezést. Ez ugyanis nem az éles küzdelem szótárába tartozik, nem fasiszta és nem kommunista attitőd, inkább egyféle felsıbbrendőségi elhatárolódás az ellenféllel, akár az ellenséggel szemben. Politikai pedigré például, amikor az odanyújtott kezet nem fogadom el, nem viszonzom a másik párttag köszönését, nem hallgatom meg az ellentábor szónokait, például kivonulok a terembıl, ha meg is hallgatom, mint alsóbbrendő véleményt negligálom, gúnyos lenézéssel válaszolok, és bárgyún vigyorgok, amikor igazat olvasnak a fejemre, stb. A kollektív pedigrére is van példa, a magyar parlamentben idestova két éve kivonul az ellenzék 90%-a az ülésterembıl, persze, amikor a miniszterelnök felszólal. A pedigrésekkel szemben, a másik oldalon kialakult egy furcsa politikai magatartás, amit lelki defenzívának is láthatnánk, egyféle kisebbségi érzet következtében, ha nem lenne mögötte az ész, a politikai gyakorlat fölénye. A baloldalon – nevezzük a szocialista tábornak – olyan politikusok maradtak felszínen, akik kellı tudásfölénnyel rendelkeznek például szakmailag, erıs kapcsolatrendszer köti össze ıket a megélhetési vonalon, bankokkal, pénzügyi intézményekkel, multinacionális vállalatokkal állnak szoros, inkább üzleti viszonyban. A Fidesz köré tömörült csoport nehezen jutott a nyugatról berontó pénzvilág közelébe, mivel kormányra csak 1998-ban jutottak, elıtte pénztelen átlagpolgárok, majd a négyéves regnálás alatti szerény fellendülés után a médiahatalom részesei lettek. Annál is inkább, mivel minden nemő, rangú kommunistaellenes párttal, szervezettel vagy személlyel az egy a zászló alapon lepaktáltak, így a gazdaság egyes – fıleg magyar-érdekeltségő, jobboldali – szereplıit is 65
maguk mellé emelték Megszületett a Hír-tv, új tulajdonba került a Magyar Nemzet napilap stb. A 2002-es választási vereséget ezek segítségével már háború-jellegő visszaütésekkel voltak képesek kompenzálni, csatározásaik ma is zajlanak – fıleg az utcán. A magyar arisztokrácia nemcsak a hitelét veszítette el az elsı világháborúban, hanem erısen felhígult a feltörekvı, gazdaságilag sikereket elérı középparaszti, kisiparosi, kereskedıi réteggel – és hát a nagy vagyonokkal rendelkezı zsidó tulajdonosokkal, akiknek nagy része magáévá tette az évszázados rendi etikát, miszerint, aki nem pedigrés, az büdös paraszt vagy ócska proli. Ha valaki az alsó rétegekhez képest egy lépcsıvel ezek fölé jutott, az lenézte, megszólta származásilag alacsonyabb rendőnek tekintette a nincstelen tömegeket. A jelszó pedig nem volt más, mint a pedigré. Gazdag parasztok, iparosok, mővészek, értelmiségiek szereztek pedigrés diplomát (fıleg a bárói cím dominált), ami után kialakult az urazás és parasztozás, prolizás teljes elterjedése a társadalomban. Ezek a szlogenek ma is kettéosztják a néptömeget az úriember és komcsiivadék kategóriáira. Orbán Viktor és társai, amikor kapcsoltak, hogy ez a tudatba vésett megosztása a magyaroknak politikai sikert hoz, azonnal elkezdték a szarkeverést, mindenki célpont lett, akirıl be lehetett bizonyítani, hogy komcsimúltú proliivadék vagy cselédısök ivadéka. A pedigré tehát Magyarországon a Horthy korszak maradványa, ami mára népi mozgalommá vált, és a Fidesz számára a rendszerváltás utáni 20. évben a választási sikerek záloga. A média-szarkeverés tehát minden etikai mértéket meghaladva folyik tovább, s a végeredmény is elıreveti árnyékát: a Fidesz (körülbelül 20-50 médiából ismert fıvel) totális hatalomhoz juthat. Budapest, 2008. november.
66
2010 Demokrácia, óh…jaj! Hát kérem, 2010-ben megértük, megértem a csodát, forradalom történt Magyarországon, a kirobbantója nyomán mindjárt nevet is adok neki: a „szavazóurnák forradalma”. Nem ám a francia vagy angol polgári forradalom, nem a Lenini, kommunista forradalom, nem az ezernyolcszáznegyvennyolcas márciusi forradalom, nem is az ötvenhatoktóberhuszonhármadikai forradalom, hanem a 2010-es, magyar, nemzetegyesítı, Orbánista forradalom. Alig bírom megállni, hogy ne röhögjek, ámbár valami mégis történt! A magyar nép kifejezte a rendszerváltás, a demokratikus átalakulás iránti ellenszenvét. Errıl a már-már forradalmi hangulatról szeretnék beszámolni a saját tapasztalataim és egy történet elbeszélésével. Tudvalévı, hogy 1990-ben az elsı szabad választáson a nép akarata döntött; elıtte persze valakik eldöntötték, hogy a kommunista népköztársaság helyett Magyar Köztársaság legyünk; gyızött a valódi, teljes szabadságot biztosító demokrácia – nemsokára utolérjük az osztrák életszínvonalat, hajrá magyarok! Igaz, az elsı kormányzati ciklusban egymillió ember vált munkanélkülivé, szinte minden nagyüzemet bezártak vagy privatizáltak, az átmeneti nehézségek kárpótlásául megígértetett, hogy a nép ezután beleszólhat az ország politikai ügyeibe, azonnali sajtó- és szólásszabadság teszi lehetıvé a népakarat érvényesülését. Szomorú fordulat, hogy egymillió ember az utcára került, élhetetlen anyagi körülmények közé. Antall József kinyomatott több ezermilliárd fedezetlen forintot kárpótlási jegy címén, amit az ügyeskedık saját meggazdagodásukra váltottak át, százezrével jelentek meg az újgazdagok – következmény 30%-os infláció. Eközben a milliós elszegényedıknek az ígéretek maradtak, mára a csórók száma megduplázódott. Rendszerváltási remények ide vagy oda, minden balul ütött ki – ó, jaj, mit rontottunk el? Talán en bloc a demokráciát? Elırebocsátom, hogy a görög eredető „népuralom” kifejezéssel eleve problémáim vannak, mivel az az érzésem, hogy a nép minden korszakban királyra vágyott; talán kivétel az a néhány évszázad, amit a görögök, anno, egyféle városi szenátusi vezérlése alatt éltek meg, s a döntéseket nem egy ember hozta, hanem mondjuk tíz vagy ötven?! Ilyen csak egyszer volt, Athénban. A történelmi kezdet volt a fáraók, a császárok kora, azóta sem sokat változott a világ; én ugyanis királynak tekintem az európai miniszterelnököket, az amerikai elnököt, a szovjet, kínai fıpárttitkárt, és hogy ne sértsem meg az angolokat, hollandokat, spanyolokat, japánokat, thaiföldieket stb., a még fennmaradt királyságok operettfiguráit vegyük fel a névsorba. De mi volt Magyarországon az utóbbi 60 évben: Rákosi, Nagy Imre, Kádár János kommunista királyok voltak-e, vagy csupán egy központi bizottság vezetıi? A 2010-es FIDESZ-KDNP kétharmados gyızelme megadta a választ: a rendszerváltáskor nem likvidáltuk a kommunistákat, a vezérek ugyebár meghaltak, de megmaradt nyolcszázezer pártag, közülük sokan nagykutyák voltak. Antall József megmondta: „tetszettek volna forradalmat csinálni”, megjegyzem akkor már nem volt ki ellen, a párttagok piros könyveiket eldobva szétszaladtak. Másrészt a forradalmak lényege a trónfosztás, ami 1989-ben nem lehetett cél. Antall a halála elıtt Orbán Viktort jelölte meg az ország miniszterelnöki várományosának. Ez így rendben is volna, az akkor még forradalmi lendülető, szakálas fiatalember alkalmas lehetett volna a kommunista rendszert az alapjaitól felszámolni. 67
Na, de most 2010-ben? Persze, ha az új Orbán kormány megtalálná Magyarország felvirágoztatásának esélyét, üsse kı, de szomorúan veszem észre, hogy errıl szó sincs, sıt, az eltelt egy hónapban romlott a helyzet. A forint gyengült, a rejtélyes makró-mutatókkal sincs minden rendben – hát akkor mit tud ez az ember, mármint Orbán Viktor, amit az átlagpolgárok annyira dicsıítenek? Valamit én, mint egyszerő íróféle nem értettem meg? Amúgy, magamban nem szívesen használok latin kifejezéseket – az ókori nyelv ismeretének hiánya mértéktartásra kötelez, de 2006 ıszén a strasbourgi parlamentben Orbán Viktor szájából elhangzott egy szóösszetétel: nobile officium. Ez a két szó annyira megtetszett, hogy utánanéztem, mit jelent valójában. "Nemesi kötelesség", avagy újkori átiratban: "fizetség nélküli állás", de használhatjuk olyan értelemben is, hogy valaki társadalmi munkában vállalja a köztisztséget. Nem szeretném azokat megbántani, akik a 10-20 évvel ezelıtt még ily módon gyakorolták a politikát, akkoriban meg is érdemelték „a nemes küzdelem az országért” kifejezést. Ám a politikai képviselıink azóta sokat változtak. Hát, valljuk be az ıszintét, jó állásnak bizonyult a képviselıség, sokan váltak karrieristákká, persze, ne legyünk éppen mi, becsületes adófizetık smucigok, eleget dolgoztunk ingyen a Kádár rendszerben. Most meg sajnáljuk azt a néhány adószázalékot, amit a bérünkbıl levonnak? Én meg most arra gondoltam eme szép, latin kifejezés láttán, hogy az élenjáró politikusainkat körülbelül húsz éve látom így együtt, és persze sokan vannak olyanok is, akik azóta tőntek fel, de azt nagyon nehezen viselem el, hogy egyesek – jól ismert személyek – pozícióikból megkopva bár, de tartják a politikai szerepkörüket. Mintha odaláncolódtak volna az országgyőlési padhoz. Azt mondom, ezek a hölgyek és urak nem ok nélkül ragaszkodnak a politikai hivatáshoz, mondjuk ki bátran: jól megkapaszkodtak a rendszerváltás szekerébe. A pártmunkások közül néhányan szép vagyonkával rendelkeznek, a képviselıi fizetésük évente, menetrendszerően, jóval az átlag felett emelkedik, a párton belüli jutalékokról, na meg az egyéb üzleti szerzeményekrıl nem is beszélve – láthatóan kiemelkedtek onnan, ahonnan elindultak, s mára egyértelmően a felsı réteghez tartoznak. Konszolidáltan ülnek a parlamenti padsorokban, tiszteletet elváróan lapozgatják újságaikat, talán éppen az üzleti híreket. Ilyenkor nyilván nem jut eszükbe a "nobile officium" – nekem is csak azért jutott megint eszembe, mert van itt néhány kiemelkedı személyiség, akinek sztárokhoz hasonló életpályájuk irritálja az etikai antennácskámat. Elsı szabad választáskor egy református papra szavaztam, pusztán abból a megfontolásból, hogy a szórólapján a következıket olvastam: "megválasztásom esetén a képviselıi járandóságomat szétosztom a szegények között". Milyen egyszerő és nemes gondolat, ebben benne van az emberi lélek minden nagyszerősége, amit egy nem egészen forradalmi lelkülető embertıl elvárunk. Akkortájt Orbán Viktor bizonyára forradalmi lelkülető ifjú volt, nagy haj, nagy szakáll, nagy duma: ruszkik haza! – Mi forradalmárok – mondhatták késıbb a Ménesi úti kollégisták –, nem értünk egyet sem Antall Józseffel, sem Horn Gyulával; mindkettıt egyenesen lehazaárulózták. Csak azt nem értem miért éppen most 2010-ben hiszik azt, hogy eljött az idı a forradalomhoz. 2006-ban Orbán Viktor a strasbourgi szónoklatában még csak ijesztgetett: – nobile officium – mondta többször is, megleckéztetve az uniós parlamentet, hogy a posztkommunista kormányokkal szemben Európa puha magatartást tanúsít. Ebben a foghíjas, majdnem üres Európai Parlamentben csak úgy visszhangzott ez a két szó. Talán három ember fején volt fülhallgató – azok arcán láttam, hogy jól szórakoznak. Orbánból viszont kiütközött a 68
forradalmi véna: a középkori lovagiasság jelszavával figyelmeztette azt a néhány parlamenti képviselıt, aki még odafigyelt, hogy a gazdag országok: Anglia, Németország, Franciaország egy fillérrel se támogassák a posztkommunista kormányokat. És, most jön a poén: Orbán Viktor nem mondott neveket még országokat sem, annál sokkal rafináltabban fejezte ki magát. Itthon mindenki értette, hogy a fı célpont ugyanis Gyurcsány Ferenc volt. Tulajdonképpen ettıl a gonosz „lovagtól” – aki nem sokkal elıtte a vele szembeni párbajkor erısebbnek bizonyult – kellene valahogy megszabadítani Európát? … a fenét, a magyar politikát. Az elsı bekezdésben feltettem a kérdést, mit rontottunk, el? Hát, 2006 óta felsoroltatott, mit rontott el Gyurcsány Ferenc? Orbán szerint, a baloldal többször rátámadt a magyar nemzetre, súlyos szavak ezek, bár úgy tőnik teljes meggyızıdésbıl fakadnak, mivel már kijelentette néhányszor. Erdélyben, Tusnádfürdın másról sem beszélt. A jobboldali, konzervatív Antall Józsefet, anno csak lehazaárulózta, egyszeri, kis provokáció volt ez egy ifjú rendszerváltótól, de az egész baloldalt néprontónak titulálni, ezt valamiképpen – legalább néhány történelmi ténnyel – bizonyítani kellene. 1990-ben a szabadon választott politikai pártok rendszere sok életidegen intézményt hozott létre, amelyeket összefoglalóan ideológia végváraknak nevezném. Olyan fogalmak kerültek köztudatba, mint a liberális, a konzervatív, a kereszténydemokrata, a szociáldemokrata, bal és jobboldal stb. Hol vannak ezek mögött a népet felemelı vagy a népet legázoló eszmék? – teszem fel magamnak a kérdést. Mert végül is a pártvezérek médiában elıforduló szövegei – esetleg írásai – adják számomra a feleletet. Ha egy pártelnök szabadelvő szólamokat zeng, akkor az biztos SZDSZ-es, ha a polgárságért szónokol, akkor konzervatív jobboldali, és ha az egyházért papol, akkor kereszténydemokrata. Torgyán Józsi egykor a falusi parasztságért harsogott, akkor neki független kisgazdának kell lennie, a kutyafáját. Ez azonban egyáltalán nem így jön be nekem. A pártelnökök és sleppjük beszajkózott ideológiai szlogenjei olyan szóródást mutatnak, amit inkább egyféle handabandázáshoz lehet hasonlítani. Abban sem vagyok biztos, hogy a fenti, politológiai fogalmak híven tükrözik egy párt világszemléleti hovatartozását. Magyarországon biztosan másképp mőködik a dolog; a mi rendszerváltásunkon végigvonul a bizonytalanság. Pedig egyszerő a képlet: a demokratikus államforma is hatalom kézbentartására épül, a rendırségre, az ügyészségre, a fellebbezhetetlen, ítéletalapú bíróságra, s legutolsóként a parlamenti törvényhozásra. Ennek egyelıre semmi köze a politikai eszmékhez. A gazdasági fellendüléshez azonban nagyon is. A rendszerváltó országokban megfigyelhetı a pénzügyi szabályrendszer felpuhulása. A szabad piaci verseny jelszavával fémjelzett gazdasági vagy inkább vagyonosodási ügyeskedéssel jellemzett korrupció terén élenjárók lettünk. A kommunista rendszer örökségét hordozó, magyar elit létkérdésévé vált, hogy a szocializmus kisemmizettségébıl a vagyonosodás felé elinduljon. Elit, elit, magyar elit – hej, de irigy, hej, de szomorú az, aki lemaradt! A képlet azonban nem olyan egyszerő, mint ahogy Orbán és csapata hangoztatja, s most, hogy a 20 évvel ezelıtti rendszerváltás után a múlttal való leszámolás forradalmi attitődje újra megfogalmazódott: a jelszó, hogy a volt komcsi apartnyikok számára a meggazdagodást hozta, mivel azok, és csak azok loptak és lopnak, csalnak, hazudnak stb. Nyilván van Magyarországon egy keserő, bosszúvágytól terhes elégedetlenség; a rendszerváltás sokak számára az elszegényedést jelentette, ık a Fideszre szavaztak. A nép kitermelte az „urnák forradalmát”.
69
Jómagam a múltat ugyan nem sírom vissza, de annál is inkább megértem a nosztalgiázókat, mivel életem javát abban az „átkos” 40 évben töltöttem el! Nyugdíjasként (gyakorlatilag eltartottként) nem is várhatnék mást, mint amit az állam komoly pénzügyi nehézségek és államháztartási manipulációk által biztosít nekem. De azért naponta eszembe jut, hogy valamikor volt pénzem színházra, hangversenyre, sıt, hetente egy kis vendéglıi vacsorára is – szóval akkor polgárnak éreztem magam. Úgy gondolom, vagyunk még jó néhány, százezren vagy millióan, akik a baloldaliságot ezzel a biztos megélhetéssel azonosítják. Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy az MSZP, Gyurcsánnyal egyetemben mit rontott el, akkor megint csak a múltból kell kiindulni. A szocializmus intézményei: fıhatóságok, belügy, külügy, gazdasági szektorok, vagyis azok munkatársai a rendszerváltáskor zömében pozícióban maradtak. A Gyurcsányi politika, amely nem más, mint a hatalomban maradás kierıszakolása, ezen környezetre épült, az egzisztencia megóvására. A reformokkal terhelt koalíció azonban befuccsolt. A pedigrés SZDSZ, Soros György amerikai pénzmágnás hathatós támogatásával erıszakosabbnak bizonyult a józan paraszti ésszel gondolkodó MSZP-nél. Gyurcsány ırültségére jellemzı, hogy ı még akkor is hitt a reformokban, amikor senki más körülötte. Bukás bukást követett, s ily módon Orbán Viktor lett az igazságosztó miniszterelnök. Orbán Viktor a napokban magas egyházfık elıtt kifejtette, a legújabb „szőrujjból” elıhúzott ideológiáját, miszerint Magyarországnak keresztény államra van szüksége – mert akkor elválasztható lesz a jó a rossztól, a hamis az igaztól, becsület az aljasságtól stb. Micsoda zagyva ideológia vezeti ezt a mindenre elszánt embert, amikor a papok köntöse alatt tetszeleg? Nem tudok másra gondolni, mint a kommunisták, az ateisták, a szabadelvő értelmiséggel szembeni bosszúvágyra. Sajnos, a baloldali eszmék iránt jogos a felháborodás; az MSZP-ben olyan politikusok, közszolgák maradtak felszínen, akik a bankokkal, a pénzügyi intézményekkel, a multinacionális vállalatokkal kialakult kapcsolat-rendszerüket kamatoztatták – elınyükre vált, hogy már rendelkeztek némi üzleti rutinnal. Ilyen miliıben burjánzik a harácsolás, a korrupció, a rendszerváltás követı idıszakot tehát nevezzük egyszerően vadkapitalizmusnak. A vagyonszerzési ügyeskedésben a baloldal nem csak a hitelét veszítette el, hanem erısen fel is hígult. Most hát a jobboldal betölti a parlamentet; az urnák forradalma által lettek „jobbik” padsorok is; feltámadt volna a fasizmus? Á, dehogy, csupán az történt, hogy a néppárti, jobboldali eszme – kissé balos színezettel – rózsaszín köntösbe bújt. Orbán Viktorék – a vereség után más lehetıségük nem lévén, 2002-ben leleplezı akcióba kezdtek. A szarkeverést ma is folytatják, mindenki célpont lett, akirıl be lehetett bizonyítani, hogy komcsimúltú, érdemtelenül tölti be pozícióját, fıleg, ha illegális pénzt tett zsebre. De, hogy a baloldal – ami egyébként létezik, és tömegek állnak mögötte – rátámadt volna a magyar nemzetre, azt kikérem magamnak. Én, mint a szegényekkel szimpatizáló íróféle azt mondanám, hogy felejtsük el a kommunista kiáltványt, hogy „a kommunizmus kísértete járja be Európát”. Ne higgyük el, hogy a baloldal több esetben rátámadt a nemzetre, inkább kiáltsuk világgá, hogy Magyarországon haramiák támadtak a dolgozó népre. Budapest, 2010. tavasz
70