FRESLI MIHÁLY A földi cár áldott serege, avagy a lángkezű Egyháztól a lángkezű Párt felé Szó és kép, a képbe foglalt ige minden korban komoly szerepet játszott az egyház tanításának terjesztésében. Míg a vizuálisan megjelenített katekézis a templomok falának freskóin oktató funkcióval bírt, más helyzet állt elő a transzcendentális gyökerekkel bíró ikonok esetében. Itt az ábrázolás jelenvalósága egy másik, léten túli dimenzió szemlélését teszi lehetővé a hívő számára. A folyamat során az ikonikus ábrázolásmód egy olyan metanyelv ismeretét feltételezi, ami csak az avatott számára nyitja meg a léten túli világ kapuit. Uszpenszkij így fogalmaz: (…) e művészet olyan személyeket ábrázol, amilyeneket a kép közös gondolati tartalma összeköt, de amilyenek egyszersmind a nézővel is kapcsolatban vannak, szinte mindig feléje fordulnak, mintegy imádságuk részesévé téve őt. Ebben az ábrázolásban nem elsősorban a megjelenített személyek egymáshoz való viszonya a lényeges, hanem kapcsolatuk a nézővel. 1 Láthatjuk, hogy itt egy kétirányú kapcsolatról van szó az ikonon ábrázolt őskép (személy) és az azt befogadó szemlélő között, amikor is ez utóbbinak a szemlélet folyamán feltárul a léten túli dimenzió, annak közvetlen mivoltában: A szent kép, miként az evangélium is, a maga közvetlen jelentésén túl a mennyei világ tükörképét jeleníti meg. Mindkettő pontos és konkrét tényeket és igazságokat ábrázol, és nem emberi ideákat vagy elképzeléseket.2 Az ikonfestészettel foglalkozó szakemberek számára így fogalmilag elképzelhetetlen, hogy az ikonokat lényegüktől eltérő környezetben „újraalkossák”. Ez a cselekedet elszakítja a keresztény tanítást az ábrázolt személytől, megfosztva azt transzcendens voltától. Ennek ellenére a kultúrtörténetben előfordulnak esetek, amikor az „alkotó” szándékosan alkalmazza az ikonfestészet tradícióit és ábrázolásmódját, hogy egy olyan művet hoznak létre, amely bár elszakad az ikonfestészet szent voltától, csak a nyelvét értők számára válik értelmezhetővé. Annak hangsúlyozása, hogy itt egy másik nyelvről van szó azért fontos, mert az isteni dimenzióval való kapcsolatfelvétel csak ennek keretein belül lehetséges: Az ikon, miként a szó is, része a kereszténységnek, egyik eszköze Isten megismerésének, s a Vele való érintkezés egyik útja. És miként a drága 1 2
Uszpenszkij L.A. 2003. Az ikon teológiája. Kairosz-Paulusz Hungarus. Budapest. 39.p. U.o. 91.p.
91
és életadó kereszt képe, amely ismertetőjel, s a kereszténység zászlaja, az ikon is az igazság megvallása és hitvallás. 3 Magától értetődik, hogy az ikonok transzcendens voltának tagadása nem új jelenség. Erről tanúskodnak az ikonrombolás korszakait lezáró egyetemes zsinatok határozatai, amelyek közül a niceai volt az, amely végérvényesen kimondta az ikonok tiszteletét: Minél gyakrabban láthatók ugyanis ezek a megformált képek, azok, akik ezeket szemlélik, annál inkább felemelkednek azok előképeihez emlékezetéhez és óhajtásához, hogy megcsókolják és tiszteletadó hódolattal illessék ezeket, nem pedig igaz imádásban részesítsék, amely hitünk szerint egyedül az isteni természetet illeti meg. Hanem amint a becses és életadó kereszt ábrázolását, a szent evangéliumos könyveket és a templomok egyéb szent felszerelését, úgy ezeket is tiszteljék tömjénezéssel és lámpások gyújtásával, amiként az őseiknél is kegyes szokás volt. A képnek adott tisztelet ugyanis annak mintaképére száll át; és aki hódol a kép előtt, az azon ábrázolt személynek hódol. 4 Az a tény, hogy az 1917-es proletárforradalom győzelmét követő szovjethatalom minden eszközt megragadott az agitációra, közismert. Az, hogy a kommunisták egyes esetekben alkalmazták az ikonfestészet tradicionális ábrázolási technikáit tanaik népszerűsítése érdekében, szintén nem szolgál különösebb meglepetéssel. Az a megállapítás azonban, hogy a megoldások során nem csak „merítettek” az ikonikus hagyományból, hanem közvetlenül emeltek ki fragmentumokat általunk is jól ismert ikonokról - mintegy új ikonromboló korszak eljövetelét bizonyítva - már érdeklődésre tarthat számot. Ezen probléma vizsgálatának szenteljük jelen munkánkat. Az avatott szemlélő számára már írásunk címe is sok konkrét információt tartalmaz. A sajátos áthallásból világos, hogy vizsgálatunk konkrét tárgya a Благословенно воинство небесного Царя ikonja. Mielőtt azonban a problémakör részletes feltárásához fognánk, érdemes megismerkednünk a kommunista ideológia művészetről és azon belül áttételesen az ikonfestészetről vallott nézeteivel. A szovjet rendszer fő ideológusa, V.I. Lenin 1909. május 13-án kelt A munkáspárt és a vallás című írásában konkrét útmutatásokkal szolgált a vallás és a párt kapcsolatáról, illetve a vallásos tartalmú műalkotások – fogalmilag ideértve az ikonokat is – szerepéről és helyéről a kommunista ideológia szolgálatában. A szerző egyértelművé teszi, hogy a marxizmus és a vallás kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással: U.o. 92.p. A második niceai zsinat (787) határozata. In: Belting, H. 2000. Kép és kultusz. Balassa Kiadó. Budapest. 541.p. 3 4
92
A vallás a nép ópiuma — Marxnak ez a mondása a marxizmus egész világnézetének sarkköve a vallás kérdésében. A marxizmus szerint minden mai vallás és egyház, mindennemű vallási szervezet mindenkor a burzsoá reakció szerve, amely a kizsákmányolás védelmére és a munkásosztály elkábítására szolgál.”5 Lenin érdekes problémafelvetéssel világítja meg a szocializmus és a vallás viszonyát, megvizsgálva a „szocializmus az év vallásom” kijelentés alkalmazásának lehetőségeit. Gondolatmenetében több eshetőséget felvázolva rámutat a két – megítélésében is eltérő – alkalmazás lehetőségére. Az első esetben, feltételezve, hogy e kijelentés egy szónok bevezetőjében hangzik el, helyesli annak használatát a hallgatóság értelmi meggyőzésének érdekében. Ettől eltérően létezik azonban a szerző szerint egy második út is, amelyet például a rendszer fő kultúr-ideológusa Lunacsarszkij is járt. Az az eset, amikor az írók egy új „istenépítést” kezdenek hirdetni, amely út Lenin szerint már elvetendő.6 Ennek megfelelően a „szocializmus – vallás” tétel veszélyes oldala abban mutatkozik meg számára, hogy míg az egyeseket a vallástól a szocializmus felé terel, másokat a hit megismerésén keresztül a szocializmusból a vallás irányába „hajlít el”. A vallás – Lenin felfogása szerint – alapvetően a félelemből ered. Abból a bizonytalan érzésből, aminek az alapja a kizsákmányoló imperialista tőkések korlátlan hatalmából és az ebből fakadó létbizonytalanságtól való félelem. E tan értelmében ha totális harcban megdöntésre kerül a kapitalista világrend, az magától – mondhatni automatikusan – gyökerénél szünteti meg a vallásos hitet: A félelem teremtette meg az isteneket." A félelem a tőke vak hatalmától, amely azért vak, mert a néptömegek nem számolhatnak vele előre, amely a proletárt és a kistulajdonost egész életében lépten-nyomon azzal fenyegeti — és nemcsak fenyegeti —, hogy „hirtelen", „váratlanul", „véletlenül" tönkreteszi, elpusztítja, koldussá, pauperré, prostituálttá változtatja, éhhalálba taszítja — ez a mai vallás gyökere, s ezt kell mindenekelőtt és mindenekfelett szem előtt tartania a materialistának, ha mint materialista nem akar az első elemiben maradni. Semmiféle felvilágosító könyvecske sem fogja kiirtani a vallást a tőkés kényszermunkától agyonsanyargatott és a kapitalizmus vakon pusztító erőitől függő tömegekből, amíg ezek a tömegek maguk nem tanulják meg, hogy egyesült erővel, szervezetten, tervszerűen és tudatosan harcoljanak a vallás e gyökere ellen, a tőke uralmának valamennyi formája ellen.7
Lenin, V.I. 1980. A propagandáról és az agitációról. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. 88.p. U.o. 97.p. 7 Lenin, V.I. 1980. A propagandáról és az agitációról. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. 92. p. 5 6
93
A szocializmus győzelméért folytatott harcban számolni kell azzal a körülménnyel, hogy vannak olyan falusi emberek, akik még nem kellően „felvilágosultak”, és a proletariátus győzelme felé vezető útnak még csak kezdeti szakaszán állva, hisznek Isten létezésében. Lenin logikus okfejtéssel bizonyítja, hogy egy esetleges konfliktushelyzet – konkrét példában egy sztrájk – alkalmával, az agitátornak nem szabad a hivők „meggyőzésének” intellektuális folyamatára fecsérelnie idejét, sajátos módon „szemet hunyva” kell eljárnia a vallás kérdésében. Egy kibontakozó vallásos-ateista vita elvonja a figyelmet a fő feladatról az imperializmus megdöntéséről, amely a későbbiekben majd automatikusan magával hozza a vallásos hit megsemmisülését. Így ír: Tegyük fel továbbá, hogy ezen a helyen a gazdasági harc sztrájkra vezetett A marxistának az a kötelessége, hogy a sztrájkmozgalom sikerét helyezze előtérbe, erélyesen küzdjön az ellen, hogy a munkásság ebben a harcban ateistákra és keresztényekre szakadjon, s erélyesen küzdjön az ilyen megoszlás ellen. Ilyen körülmények közt az ateista propaganda felesleges és káros lehet — nem olyan nyárspolgári megfontolások szempontjából, hogy az elmaradott rétegeket elriaszthatjuk vele, hogy a választásokon mandátumot veszíthetünk stb., hanem az osztályharcnak a tényleges fejlődése szempontjából, márpedig az osztályharc a modern tőkés társadalom viszonyai között százszor inkább elvezeti a keresztény munkást a szociáldemokráciához és az ateizmushoz, mint a puszta ateista agitáció.8 Világos, hogy a kommunizmus győzelméhez vezető út sajátos megalkuvással van kikövezve. Annak érdekében, hogy az egyenlőre még hívő munkásokat az igaz proletariátus tagjai közé agitáljuk, időlegesen el kell tekinteni a vallásos hit elleni nyílt támadástól. Ezeket az embereket a hit oldaláról kell „átmenteni” a marxizmus mezejére: Bár nem titkoljuk, hogy az egyház társadalmi tanítása a mi szemünkben a kizsákmányoló társadalmak igazolására szolgáló ideológia (és ma a kapitalizmust erősítő ideológia), ezzel egyáltalán nem az a szándékunk, hogy kigúnyoljuk, befeketítsük vagy támadjuk azoknak a hitét, akik a mennyben reménykednek. Szándékunk kizárólag az, hogy elősegítsük egy ideológiai akadály elhárítását az égiekben hivők és nem hivők közös harca elől, avégből, hogy vereségre kényszerítsük a kapitalizmust, és ekként mindkét tábor számára elfogadható változásokat eszközöljünk ki ezen a világon.9 U.o. 94.p. Kanapa, J. 1964. Az egyház társadalmi tanítása és a marxizmus. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. 422. p. 8 9
94
Az ideológia harcban támaszkodni lehet, sőt kell a vallásos emberek kollektív tudatára. Arra a tudásra, a „hit nyelvére”, amelyet a pravoszláv egyház tanított meg híveivel. A módszer egyszerű: olyan már ismert eszközöket, tárgyakat, momentumokat kell egymás mellé helyezni, amelyek kiragadva eredeti közegükből, új – immár marxista - értelmet kapnak. A módszer elve hasonlatos a XX. századi jeles filmteoretikus-rendező Szergej Eizenstein elméleti munkáiban kifejtett „1+1=3” módszeréhez, vagyis egy-egy tárgyat eredeti értelmezési keretéből és helyről kiragadva új összefüggési rendszerbe helyezünk, ezáltal létrejön egy, a tárgyak alapértelmét meghaladó, a mi céljainkat szolgáló új fogalmi rendszer: Ámde már itt hangsúlyozni kell, hogy ez az esetleges ideologikus „töltés" nem valamiféle, a dolog esztétikai-tárgyi mivoltából levezethető „tartalom", hanem társadalmilag kialakult használatmód; az a mechanizmus tölti fel ideologikus tartalmakkal, amelyben a tárgy elnyeri konkrét funkcióját. … Hasonló a helyzet a reprezentációs tárgyaknál, sőt az ilyen terek, épületek esetében is: ezek a reprezentáció ideologikus rendszerébe illeszkednek, ezen belül kapják meg funkcióikat. Ezért különböző azonosító jelekkel, emblematikus utalásokkal, ikonografikus, ikonologikus stb. vonatkozásokkal látják el s a közösségi kultusz tárgyaivá teszik őket. Mint „kultikus" tárgyak, uralmi jelvények specifikus közösségi értékek hordozóivá, képviselőivé lesznek; a hozzájuk való viszony eredeti, gyakorlati közvetlensége megszűnik, és a tárgyak transzcendens, tárgyilag tőlük idegen „jelentésekhez" jutnak.10 Mindez az „emblematikus utalásokkal” és az „ikonikus és ikonografikus vonatkozásokkal” operáló eljárás előfeltételezi a tárgyak – jelen esetben pravoszláv ikonok – nyelvének pontos ismeretét, máskülönben az új környezetbe történő áthelyezés után nem jön létre az alkotás „transzcendens és tőle idegen” jelentésváltozásának felismerése a szemlélőben. Az agitáció szolgálatában pedig mi más tehetne nagyobb szolgálatot a marxista eszmekör győzelmének, mint egy jól megkonstruált plakát, amely kapcsán Majakovszkij 1920-ban így fogalmazott: A mi forradalmi agitációs tevékenységünk más elveken alapul. Első és legfontosabb feladatunk: a figyelem lebilincselése, az, hogy mindenféle furfanggal arra kényszerítsük a rohanó tömeget, hogy
Szerdahelyi, I. 1979. A realizmus a képzőművészetekben. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. 233-234 pp. 10
95
akarja, nem akarja, megálljon azok előtt a feliratok előtt, amelyek előtt meg akarjuk állítani11 Az agitációs plakátok és a vallás kapcsolatának rövid szakirodalmi áttekintése után elérkeztünk vizsgálatunk tárgyának konkrét elemzéséhez. Annak érdekében, hogy az alkotás „transzcendens és tőle idegen” jelentésváltozása mindenki számára egyértelműen felismerhető legyen, ismerkedjünk meg az orosz ikonfestészet két remekművével. Az egyik a már említett Благословенно воинство небесного Царя ikon (1. ábra), a másik a Чудо от иконы Знамение, vagy ismertebb nevén a Битва новгородцев с суздальцами (2.ábra) ikonja. Az első ikonon a Kazany városának IV. Rettegett Iván általi 1552-es elfoglalása után Moszkvába visszatérő orosz seregeket látjuk. A győzelmet több középkori forrás is feldolgozza, megemlíthetjük itt a Троицкая повесть о взятии Казани vagy a Казанская история című írásokat. Az ikon előtörténetének és sajátosságainak részletes ismertetésétől eltekintünk, csak a témánk szempontjából legfontosabb momentumokat emeljük ki.
1. ábra: Благословенно воинство небесного Царя A monumentális ikonon első megközelítésben a győztes orosz seregeket látjuk, amelyek a felperzselt Kazany városából (jobbra fent) három sorban vonulnak a mennyei Jeruzsálemet szimbolizáló Moszkvába (balra fent), ahol a győzteseket az Istenagya és a gyermek Megváltó köszönti angyalok karával. A sereget az orosz történelem kultikus alakjai vezetik: a felső sorban feltűnik a kulikovói csata győztese Dmitrij Donszkoj, az alsó sorban Alekszandr Nyevszkijt láthatjuk, a derékhadat – középen vörös köpenyben - IV. Iván vezeti. A cár alakja felett angyalok tartják uralkodói attribútumaként a koronát. A sereg három hadtestét a mandorlával övezett szárnyas lovon vágtató Mihály arkangyal vezeti a Mennyei Jeruzsálem felé. Szót kell még ejtenünk a középső seregcsoportból 11
Majakovszkij, V. 1979. Oroszország a művészet és mi. Corvina Kiadó. Budapest. 122. p.
96
méretével is kitűnő lovas alakjára kereszttel a kezében. A feltételezések alapján az alak Szent Konstantinnal azonos. A második vizsgált ikonunk a Чудо от иконы Знамение, amely az Istenanya ikonjának csodatételét jeleníti meg a szuzdali seregek ostroma idején Novgorod városa ellen (2. ábra).
2. ábra: Чудо от иконы Знамение Az ikon részletes tárgyalásától eltekintünk, a figyelmet kizárólag az alsó képrész jobb sarkában látható szuzdali seregek ábrázolási módjára kívánjuk felhívni. Végül vizsgáljuk meg, hogy az eddig röviden áttekintett részletek miként állnak egységes egésszé. Ennek során megkíséreljük rekonstruálni egy, a szovjet időszakban készült agitációs plakát összeállításának módszerét. A plakát, amely a kommunista rendszer egyik legfontosabb agitációs eszköze volt, a Vörös hadsereg éltetését szolgálta (3. ábra).
3. ábra: A No. 66 számú Vörös hadsereget éltető plakát
97
A plakát már első ránézésre is tartalmaz bizonyos ikonikus elemeket. Tüzetesebb szemrevételezés után azonban nyilvánvalóvá válik a Благословенно воинство небесного Царя ikonjával való közvetlen kapcsolata. Tekintsük át részletesen, hogy milyen megoldásokkal transzformálódott az ikon egy, a Vörös hadsereget éltető utcai plakáttá. A szovjet plakát közepén, szárnyas lovon vágtató vörös katonákat látunk. Véleményünk szerint az alkotó az említett ikon két alakját – Mihály arkangyalt és Szent Konstantint vette alapul a lovasok megformálásához, egy paripára ültetve őket. Ennek bizonyítására hasonlítsuk össze az „összetevőket” a „végtermékkel” (4-6. ábra).
4. ábra: Mihály arkangyal
6. ábra: Lovas alakok a plakáton
5. ábra: Szent Konstantin Amint azt látjuk a grafikus az arkangyal alakját megfosztotta mindennemű szent attribútumától, eltűntek szárnyai, kivont kardja, vonásait egy vöröskatona borostás arca váltotta fel, mandorlája pedig vörös csillaggá transzformálódott. Eredeti „funkciója” - miszerint ő vezeti a győztes orosz seregeket megmaradt, azzal a különbséggel, hogy immár egy szovjet katonát látunk, aki a Vörös hadsereget viszi győzelemre. A lovas alakja kibővült, amint azt említettük a plakáton két katona üli meg a lovat. Ezt a második alakot a plakát rajzolója véleményünk szerint Szent Konstantin alakjáról mintázta. Természetszerűleg eltávolította kezéből a keresztet és szőrkucsmát rajzolva fejére, vöröskatonává változtatta a szent embert. Az ikonfestészet tradícióihoz való ragaszkodás jeleként a lovasok kezében lándzsa van, a hatás ellensúlyozására azonban a rajzoló egy-egy gépkarabélyt festett az alakok vállára.
98
Ezen szemmel jól látható hasonlóságok mellett, apró ikonikus utalások egész sora teszi teljessé a képet. Az első ezek közül az, hogy áttételes utalást látunk az ikonon Mihály arkangyal mögött lovagló Rettegett Iván alakjára (7-8. ábra).
7. ábra: IV. Iván az ikonon 8. ábra: Vöröskatonák a plakáton Jelen esetben a figyelmet a cár alakja felett koronát tartó három angyalra szeretnénk felhívni. A kompozíciós elv meglepő hasonlóságot mutat a szovjet plakáton látható megoldással, ahol a katonák feje felett a РСФСР felirat középső Ф betűje hasonlít egy korona elnagyolt megformálásához. Szembetűnő hasonlóságot tapasztalhatunk a legyőzött város – Kazany – ábrázolási módjában is, amely a plakáton a forradalom lángtengerében égő Moszkvává transzformálódott (9-10. ábra).
9. ábra: Kazany városa az ikonon
10. ábra: Moszkva városa a plakáton
Szót kell még ejtenünk a „sereg” megformálásának módjáról. Ez a nagyszámú fegyveres két csoportra oszlik. A lángoló Moszkvát övező sereg jobb szárnya az ikonfestés tradíciót követve lándzsás lovasokból áll. Ennek bizonyítására érdemes megfigyelni a hasonlóságot a plakát és a Чудо от иконы Знамение ikonjának alábbi részlete között (11-12. ábra).
99
12. ábra: Hadsereg ábrázolása a plakáton
11. ábra: Lovassereg ábrázolása az ikonon Az ikonikus hagyomány ellensúlyozása érdekében az alkotó részben kibővítette a hadsereg megformálását, mivel a hagyományos lovasság kiegyensúlyozására a balszárnyon szuronyos gyalogosokat helyezett el. Említést kell végül tennünk a Vörös hadsereg által megdöntött imperialista tőkésekről, akik a plakát alsó harmadában láthatók. Az ő, és országaik szimbólumaként elhelyezett zászlók a szovjet plakátművészet klasszikus alkotásait idézik (13-14. ábra).
13. ábra: A Залп наших мирных предложений удар по гонке вооружений című plakát
14. ábra: Tőkések ábrázolása a plakáton
Végezetül, a szemmel látható kapcsolat vizuális bizonyítására a vizsgálatunk tárgyát képző ikonok és a Vörös hadsereget éltető plakát között, a szükséges elemek felhasználásával rekonstruáltuk az eredeti művek alapján a szovjet plakátot. A megoldás nyilvánvalóan meglehetősen sablonos lett, a hasonlóság azonban megejtően nagy (15-16. ábra).
100
15. ábra: A Vörös hadsereget éltető plakát eredeti
16. ábra: Az ikon egyes elemeinek felhasználásával készült „másolat”
változata
Írásunkban konkrét bizonyítékokkal alátámasztva röviden megkíséreltük bemutatni a közvetlen kapcsolatot az ikonfestészet és a szovjet plakátművészet között. A kommunista rendszer teoretikusainak szavai alapján a proletár rezsim harcos ateistának bizonyult. Lenin írása meggyőzött minket arról, hogy a vallás ellen meghirdetett nyílt harcot bizonyos konkrét esetekben – például egy sztrájk idején – időlegesen szüneteltetni kellett, nehogy az elvonja a figyelmet a fő ellenség – az imperializmus – elleni közös harcról. Az okfejtés végeredményeként a világforradalom győzelme majd automatikusan szűnteti meg a tőkések korlátlan hatalmában gyökerező vallásos hitet. A közös harcban, a még – időlegesen – vallásos munkások segítségére is szükség volt. Ennek érdekében a harc egyik leglátványosabb eszközén, az utcai plakátokon kellett megkezdeni a proletárok „felvilágosítását”. Ennek egyik speciális esetét vizsgáltuk írásunkban, amikor az ikon nyelvét értő hívők számára, annak elemeit felhasználva készült olyan új értelmű mű, amelyen a „a tárgyak transzcendens, tárgyilag tőlük idegen „jelentésekhez” jutnak”. A felvilágosító munka során mindvégig törekedni kellett arra, nehogy a szocializmus és a vallás kapcsolatát árnyalva a „felvilágosítottak” rossz irányba, a szocializmustól a vallás irányába induljanak el. Ennek érdekében az ikonikus elemeket úgy kellett transzformálni – vörös csillaggal, fegyverekkel, szuronyokkal - az agitációs plakáton, hogy egyértelművé váljon az új jelentés az ikon nyelvét értő szemlélő számára. A történelem bebizonyította, hogy a kommunista rendszer végül nem jutott győzelemre a világban, így a vallás gyökereinek automatikus megszűntetése elmaradt. Az ideológiai harcban alkalmazott, a hozzáértő szemével meglehetősen nemtelen módszerek – mint a szent tér kommunista attribútumokkal való ellátása – sajátos eredményeket szültek. Ennek láthattuk eklatáns példáját írásunkban.
101
Végezetül érdemes felhívni a figyelmet Lenin logikai tévedésére a vallással kapcsolatban. Ez az volt, hogy a vallásos hitet kizárólag a félelemből eredeztette, nem fordítva figyelmet annak transzcendens, építő voltára. Véleményünk szerint ezen apró logikai bukfenc végül oda vezetett, hogy az „eszme” elbukott, a szent művészet pedig tovább él a világban. Felhasznált irodalom Belting, H. 2000. Kép és kultusz. Balassa Kiadó. Budapest. Kanapa, J. 1964. Az egyház társadalmi tanítása és a marxizmus. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. Lenin, V.I. 1980. A propagandáról és az agitációról. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. Majakovszkij, V. 1979. Oroszország a művészet és mi. Corvina Kiadó. Budapest. Szerdahelyi, I. 1979. A realizmus a képzőművészetekben. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. Uszpenszkij L.A. 2003. Az ikon teológiája. Kairosz-Paulusz Hungarus. Budapest. Лепахин, В. 2005. Икона и иконопочитание глазами русских и иностранцев. Паломник. Москва.
102
