FRANCIS P. SEMPA: GEOPOLITICS. FROM THE COLD WAR TO THE 21ST CENTURY Francis P. Sempa a Wilkes University Politikatudományi Tanszékének oktatója könyvében a geopolitika legfontosabb teoretikusainak elméleti tevékenységét tekinti át a korábbiaktól eltérő új megközelítésben. Ennek során az olvasó olyan kevésbé ismert gondolkodók munkásságát is megismerheti, mint James Burnham, aki a győztes hidegháborús stratégia atyjának is tekinthető. Francis P. Sempa 2002-ben megjelent műve tanulmánykötetként magába foglalja a szerző korábbi folyóiratokban megjelent legfontosabb geopolitikai írásait. Az egyes fejezetek a korábbi tanulmányok átdolgozott változatai, melyekben a szerző a legkiemelkedőbb geopolitikai gondolkodók munkásságát összegzi, majd a hidegháború kontextusába helyezve bemutatja ezen elméletek fejlődését, végül pedig a 21. század elején is azok relevanciája mellett érvel. Habár az egyes fejezetek témáját tekintve az átfedés (ismétlés) sok esetben nyomon követhető, a kiváló összefoglalások, a legfontosabb gondolatok nyomatékosítása, értelmezése ellensúlyozza a fenti hiányosságot. Külön ki kell emelni, hogy részletesen ír olyan kevésbé ismert hidegháborús teoretikus, mint James Burnham munkásságáról, továbbá a kétpólusú világrend összeomlását követő időszak releváns geopolitikai gondolatairól. A szerző célja, ahogy azt a bevezetőben megfogalmazta, hogy egy klasszikus geopolitikai elemzést bocsásson közre a múltbéli és jelenlegi nemzetközi kapcsolatokról, melynek során a főszerepet Halford Mackinder, Alfred Thayer Mahan, Nicholas Spykman és James Burnham gondolatainak tulajdonítja. A földrajz és geopolitika rendkívül szoros viszonyban van egymással, de jelentős szemléletbeli különbséget is jelent: a nemzetközi kapcsolatok elemzése során fontos hogy a világot egy kontinens Afrika-Eurázsiaként vizsgáljuk, amelyet kisebb szigetek és egy nagy óceán vesz körbe. A földrajzi alaphelyzet viszont meghatározó, hiszen a geopolitika nem más, mint az egyes országok és birodalmak közötti interakció egy adott földrajzi környezetben. A nemzetközi politikára viszont permanens volta miatt a földrajz gyakorolja a legnagyobb befolyást, hiszen az olyan tényezők, mint a gazdaság, katonai erő, kormányzat folyamatosan változik, csupán a földrajzi környezet állandó a hatalomért és a térért folyó küzdelemben. Ahhoz viszont, hogy a jelenkor geopolitikai kihívásait megértsük, nélkülözhetetlen a korábbi elméletek alapos vizsgálata. A bevezetést követő első két fejezetben a szerző Mackinder tevékenységére fókuszál és részletesen ismerteti fő műveit, geopolitikai koncepcióit, elméleti hagyatékát. Mackinder első jelentős munkája az On the Scope and Methods of Geography (1887) 4 alapvető gondolatot tartalmaz, amely a későbbi írásainak értelmezéséhez is elengedhetetlen: a geográfus célja a múltba tekinteni, hogy értelmezni tudja a jelent; a nagy földrajzi felfedezések kora a végéhez ért; két féle politikai hódítás különböztethető meg („szárazföldi és tengeri farkasok”); ill. a technikai fejlődés lehetővé teszi a modern államok nagy kiterjedését.
A Britain and the British Seas (1902) c. könyvében a brit tudós Nagy-Britannia stratégiai pozícióit vizsgálja és megállapítja, hogy a szigetország tengeri fölényének és az európai erőegyensúlynak köszönheti vezető szerepét, amely azonban a legnagyobb kontinentális hatalmak (Oroszország, USA) részéről veszélybe került. Mackinder legjelentősebb gondolatait az 1904-ben a Brit Királyi Földrajzi Társaság előtt elmondott beszéde tartalmazza, amely a következő címet viselte: The Geographical Pivot of History. Amint azt a hallgatósága előtt kifejtette, a Eurázsia északi-középső része a kulcsövezet területe, amelyet Oroszország ural, ennek határán helyezkedik el a belső peremív, vagyis Németország, Ausztria, Kína, India, míg a külső peremívet Nagy-Britannia, Dél-Afrika, Ausztrália, az Egyesült Államok Ausztrália és Japán alkotja. Mackinder szerint a legnagyobb veszély, ha a kulcsövezetet uraló állam a peremterületeken is befolyást szerez magának, mert akkor az egész világot uralhatja. Erre egy német-orosz, esetleg egy japán-orosz birodalom formájában látott lehetőséget. Az első világháborút követően Mackinder megírta a Democratic Ideals and Reality (1919) c. munkáját, amely Sempa szerint „egyértelműen a valaha volt legfontosabb mű, amelyet a nemzetközi kapcsolatokról írt egy geográfus.” A szerző korábbi elméletét kiegészítve itt már a magterület és a világsziget fogalmát is megfogalmazta, 3 legfontosabb tézise pedig a következő: 1. A föld 9/12-ed részét a világóceán borítja; 2. Európa, Ázsia és Afrika egyetlen nagy kontinenst alkot; 3. Ezt pedig kisebb szigetek veszik körbe (Nagy-Britannia, Észak-Amerika, Dél-Amerika, Ausztrália és Japán). Mackinder a nagy kontinenst nevezi világszigetnek, amelyet 6 további régióra bont. Ebbe beletartozik a korábban kulcsövezetként azonosított eurázsiai peremterület is, amelyet ezúttal már magterületnek hív. Úgy vélte, hogy továbbra is fennáll a veszélye annak, hogy a nagy kontinens egyetlen hatalom alatt egyesül, „amely a legnagyobb fenyegetés a világ szabadságára nézve”. Az első világháborúban Németország ezt megvalósíthatta volna, ha a Nyugat helyett csupán Kelet felé indít offenzívát és még a világuralmat is elérhette volna ezáltal, hiszen ahogy megfogalmazta: „Aki uralja KeletEurópát, kormányozza a magterületet. Aki uralja a magterületet, kormányozza a világszigetet. Aki uralja a világszigetet, kormányozza a világot.” Hogy a későbbiekben ennek elejét vegyék, Mackinder úgy vélte, hogy Európa biztonsága érdekében Keleten olyan önálló bufferállamokat kell létrehozni, amelyek a nyugati nagyhatalmak segítségével képesek ellenállni az orosz és a német fenyegetésnek. Későbbi kritikusai szerint ez meg is történt – csekély eredménnyel – de figyelembe kell venni, hogy valójában ezek az országok azt a támogatást amelyre Mackinder gondolt, sohasem kapták meg. Mackinder gondolatai elsősorban Németországban találtak visszhangra, Nyugaton a második világháborúig kevés figyelmet szenteltek munkásságának. Globális nézeteinek utolsó jelentős összefoglalásaként értékelhető a Foreign Affairs 1943 júliusi számában megjelent The Round World and the Winning of the Peace című írása, amelyben a magterület elmélet mellett még aktívabban kiállt. A magterület, véleménye szerint, a Szovjetunió területét jelentette, amely ha legyőzi Németországot, egyértelműen a legerősebb világhatalommá válik. Új koncepcióként jelenik meg a
Földközi-óceán elmélete, amely Kanada és az USA keleti partvidékét, valamint az Atlanti-óceán medencéjét jelöli a környező kisebb tengerekkel együtt. Mackinder bízott benne, hogy a háborút követően Oroszország képes lesz együttműködni a Földközi-óceáni hatalmakkal, gondolatai a későbbiekben mégis a hidegháborús stratégia alapjává váltak. Sempa szerint a hidegháborút nem a demokratikus ideálokért vívták, hanem az USA stratégiai érdekeiből kifolyólag, a geopolitikai realitás miatt és igazából Georg Kennan helyett Mackinder tekinthető a feltartóztatás politika igazi atyjának. A 4. fejezet – „Az első hidegháborús harcos” – James Burnhamról szól. A nagy geopolitikai teoretikusok közül kevésbé ismert, de a hidegháborús amerikai stratégiára mindvégig jelentős hatást gyakorolt, érvelése pedig Ronald Reagen kormányzata alatt hivatalos politikává vált. Burnham fiatalon csatlakozott a kommunista mozgalomhoz és Trockij elkötelezett hívének számított, de a második világháború kitörése után szakított elveivel, majd fokozatosan a Szovjetunió és a kommunizmus egyik legkeményebb bírálójává vált, aki teljes mértékben helyeselte Maccarthy szenátor működését is. Burnham első geopolitikai könyve a The Managerial Revolution (1941) – melyben annak a véleményének adott hangot, hogy a világban egy új uralkodó elit létrejöttével kell számolni, a „menedzserekével”, akik hamarosan átveszik az uralmat a kommunistáktól és a kapitalistáktól egyaránt – kivételes népszerűséget ért el. Ebben a világot 3 stratégiai jelentőségű területre osztotta: 1. A nyugati félteke északi 2/3-a; 2. ÉszakKözép-Európa, Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika; 3. valamint „az ázsiai központ” Kelet-Ázsia és a part menti szigetek, ugyanis aki ezen területeket birtokolja az mindegyik esetben jelentős stratégiai előnyöket élvez. Egyben olyan szuperállamok létrejöttével számolt, amelyeknek Németország, Japán és az Egyesült Államok fogja alkotni az alapját. 1943-ban megírta újabb nagy jelentőségű munkáját The Machiavellians címen, amelyben kiváló elemzését adja az erőpolitikának és megalapozza stratégiai elképzeléseit a hidegháborúval és a szovjet kommunizmussal szemben. A Struggle for the World (1947) c. könyvében az általa „harmadik világháborúnak” nevezett folyamat kezdetét az 1944-es görög haditengerészeti lázadással azonosította, majd pedig nem téve különbséget a lenini és a sztálini politika között a szovjet stratégiai célokat egy világbirodalom megteremtésében összegzi. Elméletét a későbbiekben két további könyvben fejtette ki. The Coming Defeat of Communism (1950) és a Containment or Liberation? (1952) alapvetően 3 fontos témával foglalkozik: 1. a szovjet kommunista fenyegetés és az ellene való globális küzdelem; 2. Az amerikai és nyugati külpolitika elemzése, kritikája; 3. Javaslatok a megfelelő stratégia kialakítására a győzelem érdekében. Mackinder nézeteire reflektálva Burnham stratégiailag úgy látta, hogy a Szovjetunió egy belső kört alkot, melyet a világ többi részét jelentő 4 koncentrikus kör veszi körbe, a földrajzi és politikai viszonyoknak megfelelően. Burnham mindvégig erős kritikával illette a containment politikát, legfőképpen annak defenzív stratégiája miatt és úgy vélte, hogy annak sikere esetén is a Szovjetunió lenne a győztes, hiszen uralja Mackinder világszigetét. Éppen ezért azt tanácsolta, hogy
világméretű propaganda és felforgató tevékenységet kell folytatni a szovjetek ellen, támogatni a szovjet érdekszféra függetlenségi mozgalmait és kihasználni Moszkva gazdasági és kulturális gyengeségét. A szerző szerint Burnham legnagyobb érdeme, hogy felismerte a hidegháborús győzelemhez vezető út helyes stratégiáját, melynek a megvalósítására ugyan csak jóval később Ronald Reagen kormányzata alatt nyílt lehetőség, mindez azonban semmit sem von le a teoretikus érdemeiből, aki egyedülálló geopolitikai gondolkodónak minősíthető. A könyv második részének nyitányaként – A hidegháború geopolitikája c. fejezetben – a szerző összefoglalja Mackinder gondolatainak legfontosabb elemeit, hogy azokat szembeállíthassa Nicholas Spykman véleményével. Spykman a Yale egyetem professzora alapvetően elfogadta Mackinder álláspontját a világ geopolitikai felosztásáról, amelyet ő magterület, peremterület valamint part menti szigetek és sziget-kontinensek formájában képzelt el, ugyanakkor a brit tudóssal ellentétben az eurázsiai peremterület ellenőrzését tartotta meghatározónak a világuralom szempontjából. Spykman geopolitikai munkásságát tekintve az 1942-ben írott American Strategy in World Politics c. műve tekinthető a legjelentősebbnek. Ebben az izolacionalista külpolitikát teljes mértékben elítélte és a reálpolitikai elvek követésére szólította fel az amerikai vezetést, miközben hangsúlyozta, hogy az eurázsiai erőegyensúly változása közvetlen hatást gyakorol az USA biztonságára. Spykmant érvelése következtében az erőpolitika iskolájának egyik alapítójának is nevezhetjük. A professzor utolsó munkája a The Geography of the Peace legfontosabb üzenete, hogy a világháborút követően sem szabad visszatérni az izolacionizmushoz és az USAnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy elkerülje egyetlen hatalom eurázsiai dominanciáját. A fentiek alapján Sempa úgy véli, hogy az USA hidegháborús politikáját 3 geopolitikai faktor formálta: 1. Eurázsia egyetlen nagyhatalom általi uralma súlyos veszélyt jelentene az USA biztonságára; 2. Ebben a tekintetben a Szovjetunió jelenti a legnagyobb kihívást; 3. A kommunista rendszerek elterjedése a világban reális veszély, hiszen Moszkva globális befolyásra törekszik. A hidegháború geopolitikájának elméleti hátterét elemezve Colin Gray 1977-ben megjelent The Geopolitics of the Nuclear Era c. munkája tekinthető meghatározónak. Ennek szerzője úgy véli, hogy Eurázsia peremterületeinek uralmáért folyt az állandó küzdelem és ennek következtében az USA legfőbb célja a szovjet dominancia megelőzése lett ezen régiókban. Gray szerint a nukleáris fegyverek stratégiai szerepét is ebben a kontextusban kell értelmezni, vagyis a szovjetek konvencionális fegyverzetbeli fölényének ellensúlyozása végett az USA rákényszerült a nukleáris képességek fejlesztésére. A haditengerészet jelentőségét vizsgálva Gray egyben cáfolja Mahan elméletét és azt az álláspontot képviseli, hogy a szovjetek előnyös
geopolitikai pozícióját a NATO tengeri fölénye önmagában nem ellensúlyozhatja, megfelelő szárazföldi erő hiányában. Összességében tehát a konvencionális haderő és az amerikai atomarzenál fejlesztése mellett foglalt állást. Sempa úgy látja, hogy az USA stratégiája a hidegháború során végig a geopolitikai realitásokon alapult, habár időnként az idealizmustól sem volt mentes. Utóbbi szerepének megvilágítására pedig a Nyugat-Európával és Kínával fennálló viszonyt hozza fel, mint a legjobb példát. A hidegháború lezárása utáni geopolitikai környezetet elemezve a könyv szerzője úgy véli, hogy az USA nemzetbiztonsági érdekeit továbbra is az eurázsiai erőegyensúly fenntartása szolgálta, érvelését pedig történelmi példákkal támasztja alá. A német újraegyesítés, Oroszország stabilizálódása, Kína felemelkedése és Japán gazdasági hatalma pedig az 1990-es években sem kínált jobb geostratégiát az USA számára, mint a 19-20. században. A geopolitikai elméletek közül Walter Lippmann véleményét is megismerhetjük, aki nagyrészt Spykman gondolataival értett egyet és elutasítva az elszigetelődést az eurázsiai erőegyensúly fenntartását tartotta az amerikai stratégiai érdekek sarkkövének a második világháború alatt és azt követően. Az 1990-es évek geopolitikai viszonyait a következőképpen jellemzi. Oroszország továbbra is fokozott figyelmet érdemel, hiszen az 1990-es évek problémái dacára gazdasági és katonai nagyhatalomnak számít, ráadásul uralja a magterület nagy részét és egyértelműen a korábbi szovjet érdekszféra visszaállítására törekszik. Az egységes Németország, amely stratégiailag Európa közepén helyezkedik el, egy potenciális gazdasági óriás, amely a csökkenő orosz befolyással szemben KözépKelet-Európában egy hatalmi vákuummal szembesült, amelyet igyekszik kihasználni. Kína gazdasági és katonai erejénél fogva egy másodosztályú világhatalom szintjén áll, melynek földrajzi elhelyezkedése (közvetlen kapcsolat a csendes-óceáni peremmel) számos lehetőséget hordoz magában, ezek eredményes kihasználása viszont – a szerző álláspontja értelmében – a gazdaság modernizációjától és a délkelet-ázsiai országokkal való kapcsolatok rendezésétől függ. Japán, Németországhoz hasonlóan Ázsia vezető gazdasági hatalmának számít, amely biztonságát tekintve teljesen az USA-ra épít, de az amerikai érdekek változása következtében ennek a viszonynak a módosulása várható a jövőben. A fejezet végén, amikor az egyetlen szuperhatalom az Egyesült Államok pozíciójának az elemzése következik, Sempa a geopolitikai érvekre hivatkozva nyíltan elítéli az amerikai katonai jelenlét csökkentését Európában és Ázsiában egyaránt, miközben a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában jelen lévő potenciális konfliktushelyzetekre, valamint a fegyverrendszerek harmadik világbeli proliferációjára hívja fel a figyelmet. Konklúziója értelmében, a hidegháború utáni amerikai geopolitika teoretikusai nem téveszthetik szem elől a múlt tanulságait, vagyis az USA nem térhet vissza az izolacionista politikához, hiszen az eurázsiai erőegyensúly megőrzése elemi érdeke.
A 7. fejezet a geopolitika jelentőségét és relevanciáját elemzi a 20. század második felére vonatkoztatva. A második világháború alatt, majd a hidegháború kezdeti periódusában számos teoretikus foglalkozott geopolitikai kérdésekkel az Egyesült Államokban, nem is említve a klasszikusok, mint Mackinder vagy Mahan munkásságának elemzését. Az 1960-as évek elején a geopolitika népszerűsége töretlennek látszott, de vietnami háború következményei és a szovjet nukleáris paritás elérése miatt az 1970-es évektől számítva az amerikai felsősoktatási intézményekben már háttérbe szorult a geopolitika oktatása, melynek negatív következményei közel két évtizedig érezhetőek voltak. Az 1980-as évek azonban változást eredményeztek és elsősorban Colin Gray, Zbigniew Brzezinski, vagy Paul Kennedy munkássága következtében mára a geopolitika ismét a figyelem középpontjába került. A könyv zárásaképpen a szerző a 21. század geopolitikai kihívásairól is áttekintést nyújt. Véleménye értelmében az új évezred globális hatalmi struktúrája nem sok eltérést mutat a Mackinder-Spykman féle alapoktól: a magterületet továbbra is Oroszország uralja, míg a peremterület Európát, a Közel-Keletet, Délnyugat-Ázsiát és a Kelet-Ázsia Csendes-óceán térségét foglalja magában. A nyugati féltekét uralja az USA, amely az eurázsiai erőegyensúlynak aktív részese, de Eurázsia – Brezinski szavaival élve a „nagy sakktábla” – helyzete továbbra is bizonytalan. Az Európai Unió és a NATO jövője kérdéses, akárcsak Oroszország szerepe, de az amerikai stratégia számára egyértelműen Kína jelenti a legnagyobb kihívást. Hogy az USA miként fog reagálni Kína felemelkedésére, minden bizonnyal a 21. század legnagyobb geopolitikai kérdésének minősíthető.
Felhasznált irodalom
Francis P. Sempa: Geopolitics. From the Cold War to the 21st Century. New Brunswick, Transaction Publishers, 2002,
