LAURELIN PAIGE
FOREVER WITH YOU RÁD TALÁLTAM
Libri Kiadó
Copyright © Laurelin Paige 2013, 2014 All Rights Reserved. Published by arrangement with D4EO Literary Agency www.d4eoliteraryagency.com Hungarian translation © Horváth M. Zsanett, 2016 Borítófotó © Jeff Thrower/Shutterstock Fordította Horváth M. Zsanett ISBN 978-963-310-863-5 Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője A Libri Kiadó az LS Kiadói Csoport tagja Felelős szerkesztő Palkó Katalin Olvasószerkesztő Ligeti Szilvia Borítóterv Kovács János Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu
A könyv kitalált történet; a benne szereplő nevek, személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei. Bármilyen hasonlóság valós eseményekkel, helyszínekkel, élő és halott személyekkel kizárólag a véletlen műve lehet. A könyv durva szavakat és szexuális jeleneteket tartalmaz. Felnőtt olvasóknak ajánlott.
Első fejezet
Mély lélegzetet vettem, és a 320-as lakás ajtajára bámultam. Még nem döntöttem el, tovább akarok-e menni. Valójában arra sem emlékeztem, mikor döntöttem úgy, hogy egyáltalán idáig eljövök. Mégis itt voltam – zakatolt a szívem, és izzadt a tenyerem, miközben azon rágódtam, bekopogjak-e az ajtón. Az istenit, miért voltam ilyen ideges? Talán mélyeket kellene lélegeznem. Lassan beszívtam, majd kifújtam a levegőt, közben körülnéztem. Hosszú, üres folyosón ácsorogtam. Aranykeretes absztrakt festmények függtek a falon. Szép épület volt a város jó hírű negyedében, a szőnyeg mégis öreg és feslett volt. Pár ajtóval arrébb rózsaszirmokat szórtak a küszöbre. Egy romantikus gesztus emléke. Milyen kedves! A másik oldalamon kinyílt a lift. Odapillantottam, és egy párt láttam az ellenkező irányba menni. Az öltönyös férfi átkarolta a nő derekát. A nő szőke haja tökéletes kontyba volt feltűzve. Még hátulról is szépen mutattak együtt. Nyilvánvaló volt, hogy fülig szerelmesek egymásba. Különös, hogy mindenütt romantikát véltem látni. Talán csak én voltam ilyen hangulatban. Visszafordultam az ajtóhoz. Egyszerű, hétköznapi ajtó volt, mégis vészjóslónak tűnt. Essünk túl rajta! A táskámba kapaszkodtam, és bekopogtam. Eltelt egy perc, és senki sem válaszolt. Az ajtóhoz hajoltam, hátha hallok valamit bentről. Néma csönd volt. Talán rossz helyen járok. Megnéztem a tenyeremet, amelyre piros tollal ráfirkáltam a címet, de már elmaszatolódott az izzadságtól. Mindegy. Tudtam, hogy jó helyen járok. – Próbálja a csengőt! – szólt egy férfi a folyosó végéből. – A csengőt? – kérdeztem, de addigra már visszament a lakásába. Nem láttam csengőt, de azért megnéztem az ajtókeret mellett. Valóban
volt ott egy apró, kerek gomb. Különös, hogy nem vettem észre. Remegő ujjal megnyomtam. Összerezzentem, amikor hangos ugatás törte meg a csendet. Felgyorsult a szívverésem; nem félek a kutyáktól, de már annyira ideges voltam, hogy ennyi is elég volt ahhoz, hogy megijedjek. Motoszkálást hallottam bentről, majd egy hangot, amely szigorúan rászólt a kutyára. Pillanatokkal később kinyílt az ajtó. Stacy állt az ajtóban, nyájasabb arckifejezéssel, mint valaha. Túl vidám mosolya láttán kirázott a hideg. Lezserül volt felöltözve – kopott farmert és pólót viselt –, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Mirabelle butikjában. Mezítláb volt, lábkörmeit halvány rózsaszínre pingálta. Nyugodtnak tűnt. Kényelmesnek. Ellentétben velem. Szélesen mosolygott rám. – Hát eljöttél! – Úgy tűnik. Nem állt félre, hogy beengedjen, így hát zavartan egyik lábamról a másikra álltam. Vajon észrevette, hogy reszketek? Látnia kellett. – Jaj, bocs! Gyere be. – Arrébb lépett, és beengedett. Habozva léptem be, és körbenéztem a lakásban. Szép hely volt. Nem olyan szép, mint Hudsoné – pontosabban, mint Hudson és az én lakásom –, de sokkal szebb, mint a műteremlakás, amelyben a Lexington sugárúton laktam. Tiszta, rideg hely volt, a baloldalt lévő konyhaasztalt leszámítva makulátlan. Az asztalt papírhalmok borították, ami David irodájára emlékeztetett az Égi Bárkában. – Erre – Stacy a nappali kanapéjához vezetett. Ugyanolyan volt, mint a szófa Hudson irodájában: barna bőrkárpit, túlméretezett karfákkal. Annyira tetszett, hogy én is rendeltem egy hasonló, bár kevésbé drága darabot a klubirodába. Hudsonnal már fel is avattuk egy heves menettel. Stacyé azonban nem az olcsóbb változat volt, és amilyen prűdnek tűnt, kétlem, hogy ő bárkivel is felavatta volna. Különös, milyen egyforma az ízlésünk. Valójában az volt a legkülönösebb, hogy ott voltam, és a saját szememmel láthattam Stacy ízlését. Miért voltam ott egyáltalán? A görcs a gyomromban arról árulkodott, hogy rossz ötlet volt. Jobb lenne, ha elmennék. Ám ezt nem tehettem. Valami ott tartott. Mintha fémcipőt viseltem volna
egy mágnespadlón. Tudtam, hogy ez az egész csak a fejemben van – hogy bármikor sarkon fordulhatok és kisétálhatok az ajtón, ha akarok. Mégis maradtam. Kihúztam magam, abban a reményben, hogy ettől megjön az önbizalmam, és leültem. Mélyebbre süppedtem, mint vártam, a térdem magasabban volt, mint a combom. Nevetségesnek éreztem magam. Ennyit az önbizalomról. – Úgy sajnálom – szabadkozott Stacy. – Eltörtek a rugók. Ülj arrébb. Zavartan kikászálódtam a mélyedésből, és arrébb ültem. Lassan tettem le a fenekemet; szerencsére a rugók itt épek voltak. Ellentétben a higgadtságommal. Stacy mellém ült egy fotelbe. Hatalmas, szürke macska dörgölőzött hozzá, és felém fújt. Az ellenséges macskáról eszembe jutott az ugatás, amit korábban hallottam. Körülnéztem, de nyomát se láttam kutyának. Stacy bezárhatta egy másik szobába. Különösnek találtam, hogy két házi kedvencet is tart egy ilyen kis lakásban. Nem néztem volna ki belőle, hogy szereti az állatokat. Ahogy azt sem, hogy farmert és pólót visel. Azzal nyugtattam magam, hogy csak a váratlan felfedezések miatt vagyok ideges. Ez minden. – Hozhatok neked valamit? Vizet? Jeges teát? – Nem, köszönöm. – Keresztbe tettem a lábam. – Valójában nincs sok időm. Nem bánnád, ha a lényegre térnénk? – Hazudtam. Rengeteg időm volt. Még a sofőr se várt rám. Metróval jöttem, ahelyett, hogy Jordant kértem volna meg a fuvarra. Jordan Hudsonnak jelentett, és nem akartam, hogy tudjon erről a találkozóról. – Igen. Hát persze. – Fölkelt, és a tévéhez lépett. Láttam, hogy össze van kötve a számítógéppel, és amikor Stacy bekapcsolta, az asztalt láttam a hatalmas lapos képernyőn. Stacy lábának hiányában a macska az én lábamhoz oldalgott. Remek. Most szürke szőrös lesz a fekete nadrágom. Mivel fogom ezt megmagyarázni Hudsonnak? Stacy megállás nélkül locsogott, miközben a fájlokat böngészte a gépén. – Az igazat megvallva nem voltam benne biztos, hogy eljössz. Mintha korábban nem érdekelt volna a dolog. Meglepődtem, amikor üzentél. – Na, igen, én se voltam benne biztos. De győzött a kíváncsiság. – Talán csak a lábamhoz dörgölőző macska miatt, de képtelen voltam kiverni a fejemből a velős, „kíváncsiság ölte meg a macskát” mondást.
Mi az ördögöt kerestem én ott? Vajon már késő ahhoz, hogy meggondoljam magam? Nem lehetett késő addig, amíg el nem indítja a videót. De már nem hátrálhattam meg, nem igaz? Különben egész életemben azon rágódnék, miféle titkot tudott Stacy Hudsonról. Talán Hudsont kellett volna megkérdeznem, ahelyett hogy idejövök. – Hát, azért előkészítettem mindent, hátha eljössz. Csak be kell töltenem a fájlt. Egy pillanat; itt lesz valahol. Mintha órákig keresgélt volna a gépen. Minden várakozással telt másodperc kész kínszenvedés volt. Azon rágódtam, vajon mi lehet azon a videón – elképzeltem, hányféleképpen árulhatott el Hudson. Próbáltam kiverni a fejemből a képzeteket, de nem tágítottak, és újra meg újra visszatértem hozzájuk. Tövig rágtam a körmeim felét – próbáltam enyhíteni a feszültséget. – Amíg várakozunk, talán elmondhatnád, mit fogok látni. – Ó, azt nem tehetem. – Felvillantotta széles mosolyát. – Úgysem hinnéd el, amíg a saját szemeddel nem látod. De higgy nekem. Ez mindent meg fog változtatni. Hudson egy hazug disznó. – Még nem láttam ennyit mosolyogni. Mintha élvezte volna az idegességemet. Mintha örült volna annak, hogy tönkreteheti a kapcsolatomat Hudsonnal. – Nem hazudik. Én megbízom benne. – Kettőnk közül én voltam a hazug. Hudson semmi rosszat nem tett, sőt újra meg újra bebizonyította a hűségét. – Majd meglátod. Stacy önbizalmától kirázott a hideg. Nem lehetett igaza. Ismertem Hudsont. Előttem nem voltak titkai. – Végre! Megtaláltam – mondta Stacy dallamos hangon. – Biztos, hogy nem kérsz semmit, mielőtt elindítom? Vizet? Jeges teát? A fogamat csikorgattam, egyre keményebb volt a görcs a hasamban. – Mondtam, hogy nem, köszönöm. – Na és pattogatott kukoricát? – Stacy felnevetett. – Én mindig azt eszem tévézés közben. Meg M&M’s-et. – Nézd, Stacy, nem szórakozni jöttem ide. Azt állítottad, hogy van nálad valami, amitől más megvilágításban fogom látni Hudsont. Azt hiszed, annyira örülök ennek? Nevetséges volt az egész. Mit kerestem itt egyáltalán, ráadásul Hudson háta mögött? Vele kellett volna beszélnem, meg kellett volna kérdeznem
erről a hülye videóról, ahelyett hogy elszököm otthonról, hogy megnézzem. Hisz még azt sem tudtam, megbízhatom-e Stacyben. Talán ez az egész csak egy trükk. Felálltam, hogy távozzak. – Nem kellene itt lennem. Elmegyek. – Az ajtó felé indultam. – Ne, várj! Már el is indítottam. És ismét győzött a kíváncsiság: visszafordultam a tévéhez. Sötét volt a képernyő, de fojtott hangot lehetett hallani a háttérben. Lassan kitisztult a hang. Hudsoné volt. – Akarlak, kedves. Bármibe is kerül. Bármit is kell tennem. Bármit kell mondanom. Nem akarlak elveszíteni. A képernyő még mindig sötét volt, de felismertem a szavakat. Hudson nekem mondta ezt korábban. A klubban. – Ez valami beteg vicc akar lenni? – Türelem – kuncogott Stacy. Kitisztult a kép. Hudson egy ágyon feküdt, az arcát nem lehetett látni, de anyaszült meztelen volt. Stacyre pillantottam, dühösen, hogy látta a fiúmat ruha nélkül, de Hudson szavai ismét felkeltették a figyelmemet. – Bármit kell is mondanom. Nem akarlak elveszíteni. A szavak ismerősek voltak, de még sosem láttam ezt a jelenetet. Nem ismertem fel az ágyat, sem a szobát. Én nem voltam ott, amikor a felvétel készült. Megráztam a fejemet – nem, nem, nem! Azok az én szavaim voltak. Engem hívott kedvesnek. Kivel osztotta meg a szavaimat? A kamera mozogni kezdett, körbejárta Hudsont. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy lássam, kihez beszélt, ugyanakkor nem akartam tudni. Ám ahogy a kamera rázoomolt, a kép elhomályosult. Olyannyira, hogy képtelenség volt kivenni, mi történik, és ki szerepel a filmen. Mintha egy koszos szélvédőn vagy homályos kontaktlencsén keresztül néztem volna. Önkéntelenül pislogni kezdtem, hátha kitisztul a kép. Látni akartam, mi történik, ki van ott. Nem akartam, de muszáj volt. A tévéhez léptem, és rácsaptam az oldalára, hátha kiélesedik a kép. – Mutasd már, az isteni! – üvöltöttem a képernyőre. – Mutasd, mit rejtegetsz! Ütöttem-vágtam a tévét, a kezem már vörös volt, és ziháltam az erőlködéstől. Már tudtam, mi az igazság – a videón volt a válasz. Amire szükségem volt, amit látnom kellett, ott volt azon a képernyőn. A homályon túl a legsötétebb félelmem, a legszörnyűbb gyanúm várt rám –
ami mindent tönkretehet. Ami örökre elválaszthat Hudsontól.
Második fejezet
Riadtan ébredtem, folyt a veríték a homlokomról, és kalapált a szívem. Tudtam, hogy csak álom volt, de a hatása még intenzív és élénk volt. Mekkora hülyeség! Hisz nem is volt igaz. Ám nem az álomvideótól estem így kétségbe – hanem attól, ami Stacy igazi videóján lehet. Azt mondta, valamiféle bizonyítéka van Hudsonról és Celiáról. Korábban elhessegettem magamtól, de talán nem kellett volna, mert most a tudatalattimat hergelte. Hudsonra pillantottam, aki mélyen aludt mellettem. Többnyire szorosan összebújva aludtunk. Teste melegének hiánya csak fokozta a rémálom csüggesztő hatását. Mivel nem akartam fölébreszteni a szeretőmet, ellenálltam a kísértésnek, hogy hozzábújjak, és inkább kimásztam az ágyból, fogtam a köntösömet, és a fürdőszoba felé indultam. Hideg vizet paskoltam az arcomra, mély lélegzetet vettem, és próbáltam megnyugodni. Nem szoktak rémálmaim lenni. Még a szüleim halála után is édes és nyugodt volt az álmom. Rögeszmés agyam eleget zakatolt napközben – nem az álmaimban éltem ki a problémáimat. Igaz, már nem vagyok olyan rögeszmés, mint valaha. Még mindig dolgoztunk a problémáinkon. Igaz, boldog voltam és szerelmes. De az elmúlt hét szívszaggató és kimerítő volt; Hudson Japánban volt, a kapcsolatunkat pedig jegeltük. Olyasmiket titkoltam el előle, amikért nem tudtam, megbocsát-e valaha. Közben ő a maga módján árult el engem – a hátam mögött áthelyezte Davidet az Égi Bárkában betöltött menedzseri pozíciójából. Ami pedig a legrosszabb, nem állt ki mellettem. Inkább a gyerekkori játszópajtása hazugságait hallgatta, akinek csupán gyalog voltam a kisded játékaiban. Tudtam, hogy a szerelmünk erősebb azoknál a hibáknál. Hudson bebizonyította, hogy ezt ő is tudja, amikor korábban este megjelent a klubban, és meglepett engem a kapcsolatunk melletti elkötelezettségével. Noha még mindig nem mondta ki a szót, amit mindennél jobban szerettem volna hallani, már nem is volt szükségem rá. Minden porcikámban
éreztem a szerelmét. Éreztem, amikor olyan gyengédséggel és odaadással szerelmeskedett velem a táncparketten, ami mindent elárult. A kapcsolatunk tartós lesz, kitartunk egymás mellett jóban-rosszban – most már nyilvánvaló volt, és igazán semmi okom nem maradt az idegeskedésre. Csakhogy még mindig közénk állt a bizalmatlanság, ami aggasztott. Ráadásul ott az a videó, amiről Stacy beszélt. Akarom látni egyáltalán? Vagy ez csak egy trükk? Esetleg mégis fontos? Annyira zavart, hogy nyugtalan lettem tőle, és elbizonytalanodtam. Még álmomban is ezen rágódtam. Semmiség, gondoltam. Ez semmin sem változtat. Ám az előérzetem mást súgott. – Mi a baj? Hudson megijesztett, de a kalapáló szívverésemen ez már semmit sem változtatott. Hátranéztem a vállam fölött, és láttam, hogy a fürdőszoba ajtajában áll. Mint mindig, most is szexi és közömbös volt. Meztelen teste láttán elakadt a lélegzetem – mint mindig –, még akkor is, ha eszem ágában sem volt rávetni magam. Az ajkamba haraptam, és tetőtől talpig végigmértem. Talán elhamarkodottan gondoltam, hogy nem vetném rá magam. Hudson mögém lépett, és a szemembe nézett a tükörben. – Jól vagy? Megfordult a fejemben, hogy hazudok neki, de nem akartam ezt tovább csinálni. Kaptunk egy második lehetőséget, és ha azt akarjuk, hogy működjön a dolog, akkor őszintének kell lennünk egymáshoz. Szólnom kell neki Stacy videójáról. Meg is fogom tenni. De előbb szükségem volt pár percre, hogy összeszedjem magam. – Csak rosszat álmodtam, és nem tudok visszaaludni. Aggódón összevonta a szemöldökét. – Akarsz beszélni róla? Megráztam a fejem. Aztán meggondoltam magam. – Igen. De később. – Hm. – Átkarolta a derekamat, és csókot nyomott a fejemre. – Mit szólnál addig is egy forró fürdőhöz? – Mennyeien hangzik. Hudson eleresztett, és nekilátott a feladatnak. A zuhanyozónak
támaszkodtam, Hudson pedig a tágas kád fölé hajolt, és kinyitotta a csapot. Képtelenség volt figyelmen kívül hagyni feszes testét, lábizmai szinte hívogattak, hogy nyalogassam végig őket, és a legszívesebben beleharaptam volna kemény fenekébe. Hudson felpillantott. – Szinte hallom a mocskos gondolataidat. Pajkos mosolyra húzódott a szám. – Csatlakozol hozzám? – A mocskos gondolatokban vagy a kádban? Megpaskoltam szexi fenekét. – A kádban. – Mindkettőben számíthatsz rám. – Hajnali három volt, munkanap. Hudsonnak reggel dolgoznia kellett. Ráadásul még az időeltolódás hatása alatt volt az egyhetes külföldi úttól. Mégis bármikor számíthattam rá. Mindig törődött velem. Még akkor is gondoskodott rólam, amikor ellöktem magamtól, és ő Japánba ment, elküldte a húgát, hogy nézzen rám, üzeneteket hagyott a portán. Mikor fogom magától értetődőnek tartani a figyelmességét? Soha. Kioldottam a köntösömet, és felakasztottam a fogasra, közben élveztem Hudson kéjes tekintetét meztelen testemen. A vízbe dugtam a lábamat, hogy lássam, mennyire meleg. Tökéletes volt – majdnem túl meleg, pont, ahogy szeretem. Belemásztam, és előrehajoltam, hogy Hudson mögém csúszhasson. Ekkor döbbentem rá, hogy még sosem fürödtünk együtt. Hogy érezhettem úgy, mintha már olyan sok mindenen mentünk volna keresztül együtt, amikor még annyi közös új élmény várt ránk? Megnyugtató érzés volt – a felismerés, hogy még mindig friss a kapcsolatunk, még mindig várnak ránk újdonságok. Miután elhelyezkedett a kádban, hátradőltem a mellkasára. Hudson az arcomat cirógatta az orrával. – Ez olyan finom. – Tökéletes a víz hőmérséklete. – Máris elernyedtek az izmaim, a rémálom hatása kezdett múlni. – Úgy értem, átölelni téged. – Hudson halkan beszélt, mintha nehezére esett volna ez a beismerés. – Már hiányzott. Egek, nekem is! Részben ezért is voltam olyan feszült – még nem tértem magamhoz az elválásunk után. Még mindig azon rágódtam, hogy mit
vesztettem el kis híján – mindent. Majdnem elvesztettem mindent. Nyilván ezért aggasztott annyira Stacy állítólagos bizonyítéka. A kétségeim, amelyek még mindig köztünk álltak, szintén nem segítettek. Még olyan sok mindent kell tisztáznunk. Hosszú percekig szótlanul áztunk a vízben. Amikor kezdett kihűlni, Hudson a márványkád mögötti beépített polcra nyúlt a flakonért. A kezébe nyomott egy keveset a cseresznyevirág-illatú tusfürdőmből – ez volt a legújabb kedvenc illatom –, majd hosszú, masszírozó mozdulatokkal a bőrömbe dörzsülte. Azután felhúzta a lábaimat, hogy minden részemet elérje. Végül a hasamra, majd a mellemre vándorolt a keze. Hosszan elidőzött a mellemen, kellemesen gyúrogatta, amíg meg nem keményedtek a mellbimbóim. A fülcimpámat harapdálta, és az egyik keze megindult lefelé, a víz alá. A derekamnak feszülő merevedéséből pontosan tudtam, mire készül. De előbb beszélnünk kellett. Nem hittem, hogy a közös jövőnk útjába állhat bármi, de meg kellett beszélnünk néhány dolgot. Megfordultam, és az ölébe ültem, a víz hullámzott körülöttünk a hirtelen mozdulattól. Megfogtam a kezét, hogy eltereljem a figyelmét, és belevágtam. – Meg kell beszélnünk pár dolgot. Felvonta a szemöldökét, de nem vette le a szemét a mellemről. – Igen? – Igen. – Lehajoltam, hogy a szemébe nézzek. – Ki fogja vezetni a klubodat? Pajkosan elmosolyodott. – Te. Elvigyorodtam, de nem helyeseltem. Igaz, nem is ellenkeztem. Azt mondta, azt akarja, hogy átvegyem az Égi Bárka vezetését, de én meg voltam róla győződve, hogy csak David Lindttől akart megszabadulni. Hudson részben sikerrel járt – David alig egy héten belül távozik, hogy átvegye Hudson egy másik, Atlantic City-i klubját. Dühös voltam, ám ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy Hudson helyesen cselekedett. Nem lett volna jó ötlet mindennap az exemmel dolgozni. Nekem se tetszene, ha Hudson dolgozna együtt az ő egyik exével. És ez nem jelentette azt, hogy készen állok a klub irányítására.
De másnak sem engedtem volna át szívesen. Talán félre kellene tenni ezt a témát egy másik alkalomra, amikor Hudson farka nincs a lábam közt. A farkával bármire rá tudott venni. Ujjaink még mindig össze voltak fonódva, és Hudson a szájával próbált elcsábítani; előrehajolt, hogy a szájába vegye a mellemet. Felsóhajtottam a gyönyörtől, a testem elernyedt. A fejem azonban még mindig a részleteken rágódott. – És mi lesz Celiával? Hudson levette a száját a mellemről. – Ez komoly? Pont most akarsz Celiáról beszélni? – A legszívesebben soha nem beszélnék róla. De tudnom kell, hogy többé nem jelent rám veszélyt. – Nagyot nyeltem, hogy szabaduljak a gombóctól a torkomban. – Ránk. – Fel sem fogtam, mennyire féltem még mindig, hogy milyen befolyása lehet a kapcsolatunkra Hudsonnal. – Hé! – Hudson az arcomra tette a kezét. – Nem jelent veszélyt. Nincs semmi kézzelfogható bizonyítéka, és nem emel vádat. De ha megtenné, én akkor is melletted állok. Ezt te is tudod. Erőtlenül bólintottam. – De mi lesz a jövőben? – Egyszerű. Nem találkozunk vele. Nem beszélünk vele. Nem válaszolunk az üzeneteire. – Mi ketten? – Hát persze hogy én nem találkoznék vele – ki nem állhattam a ribancot. De mi a helyzet Hudsonnal? – Igen, mi ketten. Semmi dolgom olyasvalakivel, aki kettőnk ellen dolgozik. Újabb nagy kő esett le a szívemről. – Tudod, hogy anyád is ellenünk van. – Kezdtem túl messzire menni. Noha Sophia Pierce szörnyen viselkedett velem is és a fiával is, állandó szerepet töltött be Hudson életében. Sosem kérném arra, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Igaz, hogy nem kedveltem, de még én is megértettem a család fontosságát. – Tudom. – Hudson felsóhajtott, és eleresztette az arcomat. – De ő legalább nem próbált meg közénk állni. Ha megteszi, vele is megszakítom a kapcsolatot. Csak te számítasz. – Köszönöm. – Gyengéden megcsókoltam. – De remélem, erre nem kerül sor. Szeretnék hinni abban, hogy egy nap majd megjavul a kapcsolatunk Sophiával. – Pár napja békültem ki a bátyámmal, Briannel.
Ettől annyira megkönnyebbültem, hogy csak most jöttem rá, milyen feszült voltam azelőtt. Nem valószínű, hogy Hudson és Sophia is kibékül valaha, de ki tudja? A gondolataim visszatértek Celiához; még mindig nem értettem, miért csalt tőrbe. – De miért csinálta, Hudson? Miért van Celia ellenünk? – Nem ellenünk. Csak ellenem. – Megfeszült az állkapcsa. – Dühös rám. – Még mindig? Azért, amit annyi évvel ezelőtt tettél? – Fájt a szívem a szenvedése láttán. Hudson nem volt büszke a múltjára, és hogyan is várhatná el tőle bárki, hogy továbblépjen, amikor folyton visszatértek a múlt kísértetei? Mérges lettem. – Nem érdekel, mit tettél vele – egy szívtelen némber. Amit ő tett, az rémes és szörnyű és gonosz volt. Különösen azok után, hogy azt állítja, a barátod. Még mindig szerelmes beléd? Ez a problémája? Hudson lesütötte a szemét. – Ha szerelmes lenne belém, azzal nem nyerné el a kegyeimet, hogy téged bánt. – Pedig nagyon úgy viselkedik, mint egy féltékeny szerető. – Semmi oka rá. – Végigsimította az arcomat. – Sosem volt köztünk semmi Celiával. Semmi. Kivéve… – Elhalkult a hangja. – Kivéve, amikor elhitettem vele, hogy érzek valamit iránta. – Tudja, hogy nem volt igaz. – Utáltam, hogy Hudson még mindig szenved emiatt. – És az már olyan régen történt! Ha vissza próbálna szerezni, azt már megtette, amikor lefeküdt az apáddal, és csapdába ejtett azzal, hogy magadra vállaltad Jack gyerekét. Erről egyébként miért nem szóltál nekem? – El kellett volna mondanom. – Megbánás vegyült a hangjába. – Igen, el kellett volna. – Sok mindent tisztázott volna a kapcsolatáról az apjával és Celiával. Ez is csak egy újabb falat húzott közénk – noha én sokkal több mindent titkoltam el előle. Én meg azt bántam meg. Hudson eleresztette a kezemet, és végigsimította az oldalam. – Úgy éreztem, nem az én titkom. – Rendben, ez igaz. – Beleborzongtam, ahogy ujjai végigcirógatták a csípőmet. Hudson egyre türelmetlenebb lett, többet akart, rám vágyott. Lassan le kellett zárnunk a beszélgetést. Elérkezett az ideje, hogy rátérjek a lényegre.
– De néhány dolgon változtatnunk kell. Meg kell tudnunk osztani egymással ezeket a dolgokat. Legalább szólhattál volna, hogy ne bízzak benne, hogy jó okod van arra, hogy ne bízzak meg benne. – Te pedig hallgathattál volna rám, amikor arra kértelek, hogy ne találkozz vele. – Igen, hallgathattam volna. – Felsóhajtottam. – Mindkettőnknek meg kell változnunk. Mindent meg kell tennünk, Hudson, amit csak lehet. Már tudjuk, hogy együtt vagyunk, jóban-rosszban, nem igaz? Mindennél jobban kell hinnünk a kapcsolatunkban. Nem retteghetünk örökre a titkainktól és a múlttól. Egyikünk sem. Őszinteség, nyitott ajtók, nyíltság. Felvonta a szemöldökét. – Meztelenség? Kezdtem elveszíteni a figyelmét. – Olyan perverz vagy! – Egyetértek. – Előrehajolt, hogy lenyalja a vizet a mellbimbómról. – Ha rólad van szó, mindig perverz vagyok. Elvigyorodtam. Ami nem volt könnyű, amikor megőrjített a nyelve a mellemen. – Állj le, Hudson! Komolyan beszélek. – Tudom. – Hátradőlt a kádban. – És mindennel egyetértek, amit mondtál. Őszintének kell lennünk. – Helyes. – Feltartottam a kezemet, hogy megállítsam, mielőtt folytatná a csábítást. – Várj! Van itt még valami. – Rendben, mi az? Igyekezett leplezni a türelmetlenségét. Majdnem elhalasztottam a beszélgetés hátralevő részét későbbre. Ám a rémálom emléke és a rossz előérzet, amitől képtelen voltam szabadulni, nem hagyta. – Mi volt közted és Stacy között? – Stacy? – Hudson zavartnak tűnt. – Mirabelle Stacyje? – Aha. – Semmi. – Őszintén zavartnak tűnt a kérdés hallatán. – Hogy érted? Hogy randiztam-e vele? Úgy egy éve elvittem egy jótékonysági estre. Ez minden. És nem feküdtem le vele – tette hozzá, mielőtt rákérdezhettem volna. Ez legalább megnyugtatott. De én nem ezért kérdeztem. – Van bármi oka arra, hogy bosszút akarjon állni rajtad? Vagy ne bízzon meg benned?
Hudson lassan megrázta a fejét. – Szerintem semmi. – Nem ő volt az egyik áldozatod? – Áldozatom? – Hudson a homlokát ráncolta. – Te így nevezed azokat, akiket becsaptam? Megborzongtam. – Talán nem ez a legjobb szóhasználat. – Nem. Vagy talán mégis. De ettől még nem jó érzés hallani. – Sajnálom. Hudson elkomorult. – Ne tedd. Ez a múltam. Együtt kell élnem vele. De miért kérded? Mély lélegzetet vettem. Elvégre most mindent kiteregetünk. Ez is hozzátartozik. – Legutóbb, amikor Miránál jártunk, Stacy azt mondta, van valami videója. Egy felvétel, ami valamit bizonyít rólad és Celiáról. Nem volt nála, ezért megadtam a telefonszámomat, hogy később felkereshessen. – Amikor együtt voltunk Miránál? – Aha. Sarokba szorított, amíg te cipőt kerestél nekem. Nincs ötleted, miről beszélhetett? – Figyelmesen tanulmányoztam az arcát, hátha rejtegetni próbál valamit. – Fogalmam sincs. – Vagy nagyon jó színész volt, vagy tényleg nem tudta. Még soha nem láttam ennyire összezavarodva. – Nem is mondta, mi van a felvételen? – Nem. Csak azt mondta, abból kiderül, miért nem bízhatom meg benned. – Az ajkamba haraptam. – És ma este ismét üzent nekem. Vagy korábban a héten, amikor még nem volt telefonom, és csak ma este kaptam meg az üzenetet. Azt hittem, megkérdezi, hogy miért nem szóltam erről korábban, de nem tette. – Mi állt az üzenetben? – Csak annyi, hogy a felvétel túl nagy ahhoz, hogy telefonon elküldje, de szóljak, ha meg akarom nézni. Hudson eltöprengett. – Akarod látni? – Nem. – De talán mégis. – Igen. – Vagy mégsem. – Nem tudom. Kellene? – Hát… – Hudson masszírozni kezdte a karomat. – Azt már tudod, hogy
Celiában nem bízhatsz. Semmi olyan nem lehet Stacynél, amit már ne tudnál rólam. Többet tudsz a múltamról és a titkaimról, mint bárki. Te ismersz engem, Alayna. – Igen. – Akkor, hacsak nem bízol bennem… – De bízom. Ha azt mondod, nincs okom az aggodalomra… Mélyen a szemembe nézett. – A világon semmi. Haboztam. Amint kimondom a következő szavakat, többé nem vonhatom vissza őket. Ki kell vernem a fejemből a felvételt, és tovább kell lépnem. Ez minden rögeszmés hajlamommal szembement – vajon képes leszek rá? Úgy éreztem, igen. Hudsonért. Elmosolyodtam. – Akkor nem kell látnom. – Könnyebb volt kimondani, mint hittem. És komolyan gondoltam. Nem volt szükségem mások bizonyítékára ahhoz, hogy tudjam, kicsoda Hudson, és mit jelent számomra. Hihetetlen, mennyivel jobban éreztem magam, miután megszabadultam a felvétel okozta kételyektől. Többé nem éreztem a súlyát, noha maradt bennem egy kis idegesség, ami idővel valószínűleg elmúlik. Hudson előrehajolt és megcsókolta az államat. – Köszönöm. – Pontosan mit? – Hogy őszinte voltál. – Félrebillentette a fejét. – Erről nem kellett beszámolnod, mégis megtetted. – Komolyan gondoltam, amit a nyíltságról és őszinteségről mondtam. – Azt látom. És én is komolyan veszem. Csak úgy tudunk továbblépni, ha mindenekelőtt egymás mellett kötelezzük el magunkat. – A szemembe nézett. – Egyetértesz? Egyetlen szó volt csupán, mégis éreztem a súlyát – nehezebb volt, mint amikor megkért, hogy legyek a barátnője, vagy költözzünk össze. Mégis könnyen és határozottan tudtam válaszolni. – Egyetértek. – Én is. – Megcsókolt; gyengéden szopogatta az alsó ajkamat, majd nyelvével a számba hatolt, és az előjáték erotikus táncába kezdett a nyelvemmel. A nyakába kapaszkodtam, és közelebb húzódtam. Farka megkeményedett köztünk, mire a puncim lüktetni kezdett, és ugyanúgy vágytam rá, ahogy a csókja alapján ő is rám.
Anélkül, hogy megszakította volna a csókot, Hudson a mellemre tette a kezét. Pontosan tudta, hogyan érjen hozzám, sosem volt túl gyengéd az érintése, pont kellemesen durva volt. Belenyögtem a szájába, amikor megszorongatta a mellemet, és egyre jobban felizgatott. Annyira el voltam foglalva azzal, ami a mellkasomon történt, hogy észre sem vettem, hová tette a másik kezét, amíg a hüvelykujja hozzá nem dörgölőzött a csiklómhoz. Összerándultam a váratlan gyönyörtől, és lábamat szorosabban fontam a dereka köré. Máris éreztem a fokozódó izgalmat a hasamban, ami kitöréssel fenyegetett. Hamarosan, túlságosan is hamar. Én voltam felül, és mivel késleltetni akartam az orgazmusomat, hogy együtt menjünk el, eltoltam a kezét a csiklómról. Hudson behunyta a szemét, ahogy vaskos merevedése köré fontam az ujjaimat. Egyszer végighúztam rajta a kezem, majd feltérdeltem. Hudson fölé helyezkedtem, és teljes hosszában ráültem a farkára, nyögdécselve, miközben belém hatolt. Az ölében ültem, és pár másodpercig nem mozdultam, amíg a testem megszokta a méretét, és a kitágultam annyira, hogy kényelmesen elférjen bennem. Egek, milyen finom érzés volt! Még így, mozdulatlanul is úgy éreztem, mintha csak nekem teremtették volna, mintha a farka egyedül és kizárólag az én puncimba illene bele. Beleborzongtam a kéjes gondolatokba, amitől csak fokozódott a mennyei érzés, hogy bennem volt. Hudson fészkelődni kezdett alattam, a türelmetlensége nyilvánvaló volt. Ezért mozogni kezdtem, és meglovagoltam. Először csak lassan, azután egyre elszántabban. A vállába kapaszkodtam, és olyan hévvel lovagoltam meg, amiről tudtam, hogy Hudson élvezi, olyan hévvel, amit én magam is élveztem. Hamarosan a fenekemre tette a kezét, hogy segítsen mozogni. Azután megállított, és feltolta a csípőjét, körkörös mozdulatokkal – hosszú lökésekkel hatolt belém. – Mindig át kell venned az irányítást? – kérdeztem kifulladva. Nem mintha bántam volna. Élveztem, ha ő irányított. Mosoly játszott a szája sarkában. – Ha azt akarod, hogy mindketten elélvezzünk, akkor igen. Felnevettem, amitől megrándult bennem, és már közel jártam. Amikor ismét képessé váltam a beszédre, megkérdeztem: – És ki nem menne el, ha nálam maradna az irányítás? – Te. – Mintha bizonyítani akarná, amit mondott, szorosabban fogta a derekamat, és mélyebbre nyomult bennem, elérve azt a bizonyos pontot,
ami mindig megtette a hatását, amit csak ő talált meg, és amit mindig, minden alkalommal megtalált. Váratlanul, meglepetésszerűen tört rám a gyönyör. Elakadt a lélegzetem, körmeimmel a bőrébe vájtam, ahogy meglovagoltam az eksztázis hullámait, amelyek minden egyes idegvégződésemet átjárták, hogy bizseregni kezdtek a tagjaim, és elhomályosult a látásom. Hudson le sem lassított, amikor elernyedtem rajta. Tovább hajtotta magát a saját orgazmusa felé, a megfoghatatlan cél felé. S amikor célba ért, hozzádörgölte magát a csiklómhoz, és belém élvezett, újabb remegést csikarva ki ernyedt testemből. Amíg elcsitult, végigcsókolgatta a nyakamat, az államat, s végül az ajkamat, ahol édesen elidőzött, és addig kényeztetett a szájával, amíg le nem lassult normálisra a szívverésünk. Azután elhúzódott, és a szemembe nézett. Összevonta a szemöldökét. – Alayna. – Az arcomra tette a kezét. – Mi a baj, kedves? Beletelt egy kis időbe, mire felfogtam a kérdést. Azután rájöttem, hogy potyognak a könnyeim. És nem csupán könnyek voltak. Elfojthatatlan zokogás tört fel belőlem, mintha kinyitották volna bennem a szomorúság csapját. Elszégyelltem magam, és nem tudtam megmagyarázni a kirohanás okát, ezért ellöktem magamtól Hudsont, és kimásztam a kádból. – Mondj már valamit, Alayna! – Hudson a sarkamban volt, rám terített egy törülközőt, miközben ő vacogva állt a padlón. Megráztam a fejemet, és beszaladtam a hálószobába. Hudson követett. Megragadta a karomat, és maga felé fordított. – Beszélj hozzám! Mi a baj? Kínomban már ziháltam. Nem volt új ez a fájdalom, egész héten magamban hordoztam. Csak még nem ismertem be – sem Hudsonnak, sem pedig magamnak. – Nagyon. Megbántottál – nyögtem ki. Szaggatottan beszéltem, alig tudtam kipréselni magamból a szavakat sírás közben. – Most? – Nem. – Nyeltem egyet, és próbáltam lecsillapodni annyira, hogy beszélni tudjak. – Nagyon megbántottál. Celiával. Amikor neki hittél. Helyettem. – Még annyira új, annyira friss volt a seb. Hiába békültünk ki és maradtunk együtt, nem tudtam szabadulni az árulás emlékétől. Próbáltam továbblépni, mielőtt kialakul a seb, és most, váratlanul újra felnyílt.
– Jaj, Alayna! – Hudson magához ölelt. – Mondd el. Add ki magadból. Hallanom kell. – Fáj, Hudson. Annyira fáj! – Levegő után kapkodtam. – Hiába vagy itt. Most. Hiába vagyunk együtt. Van egy űr. – Rövid, szaggatott mondatokban beszéltem. – Egy mély, feneketlen űr. Hudson teste megfeszült, éreztem, mennyire osztozik a szenvedésemben. – Sajnálom. Annyira sajnálom. Ha visszacsinálhatnám, másképp reagálnék… másként választanék. – Tudom. Tényleg tudom. De nem így történt. És nem tudod visszacsinálni. – Elmélyült a hangom, ahogy felszínre tört a fájdalom. Mintha elhánytam volna magam. Miután elkezdődött, nem lehetett visszacsinálni, kényelmetlen és fájdalmas folyamat volt. Elhúzódtam tőle, bár még mindig a karjában voltam, de nem bújtam hozzá. – Ezt sosem tudod visszacsinálni. – Nem. Nem tudom. – Lesöpörte nedves hajamat a vállamról. – És ez változtat a dolgokon. Engem is megváltoztat. Hudson habozott, aggodalom ült ki az arcára. – Hogyan? – Sebezhetővé tesz. Kiszolgáltatottá. – Hirtelen ráébredtem, hogy anyaszült meztelen vagyok. Milyen helyénvaló! Hiába burkolóztam egy törülközőbe, még sosem éreztem magam ennyire meztelennek Hudson előtt. – És most már te is tudod. Tudod, hogy meg tudsz bántani. – Elcsuklott a hangom, és újra megindultak a könnyeim. – Nagyon meg tudsz bántani. – Alayna. – Visszahúzott magához, és elérzékenyülten folytatta: – Kedvesem. Soha többé nem akarlak megbántani. Meg tudsz nekem valaha is bocsátani? Bólintottam, mert képtelen voltam szavakkal felelni. Igen, meg tudok bocsátani. Már megtettem. De ez semmit sem változtatott a fájdalmamon. Még fel kell épülnöm belőle. Hudson a karjában ringatott, amíg sírdogáltam, időnként megcsókolta a homlokomat, és újra meg újra bocsánatot kért. Egy idő után a karjába vett, és az ágyba vitt. Szorosan mellém bújt, és magához ölelt. Amikor végre sikerült abbahagynom a sírást, felültem, és csuklani kezdtem.
– Nahát. Ez meg honnan jött? Hudson felült mellém, és letörölte az arcomat. – Ki kellett engedned magadból. Megértem. – Tényleg? – Igen. – Óvatosan átkarolt. – Nem bánod, hogy itt vagyok? – Dehogy! Kérlek, el ne menj! – Belecsimpaszkodtam, féltem, hogy otthagy. – Itt maradok, amíg csak szeretnéd. – Akkor jó. – Megnyugodtam, és lassan a szívverésem is elcsitult. – Mindez… – Intettem a sírásomra utalva. – Ez csak… – Gyógyulás volt? – Aha. Katartikus volt. Az utolsó lépés a korábbi dolgok után. Azt hiszem, sikerült végre lezárnom. – Úgy éreztem, mintha megtisztultam volna – kívül-belül. Elmosolyodtam, és végighúztam az ujjamat Hudson ajkán. – Csodállak az optimizmusodért, de a régi sebek hajlamosak időről időre felszakadni, még akkor is, ha minden jól megy. – Megfogta a kezemet. – Bizonyára mindketten fogunk még így érezni. Mély lélegzetet vettem. Nem bírtam elviselni, hogy én is bántottam őt. Legalább annyira fájt, mint az ő árulása. – Emiatt ne aggódj – mondta halkan. – Még előttünk áll a jövő, lesz időnk kiengesztelni egymást. Abban a pillanatban boldogan szenteltem volna akár az egész életemet ennek a feladatnak. Valóban úgy gondoltam, hogy örökké kitartunk egymás mellett? Vagy legalábbis nagyon sokáig. Ezen elmosolyodtam. – Ez egy új kezdet, nem igaz? Hudson előrehajolt, és összedörgöltük az orrunkat. – Nem. Ez jobb, mint egy kezdet. Ez a következő lépés. – Ez tetszik. Odahajolt hozzám, és megcsókolt, édesen és érzékien, egy rakás további következő lépés ígéretével. Mintha semmi más dolga nem lenne a világon, mint engem kényeztetni a szerelmével.
Harmadik fejezet
Másnap reggel Hudson betelefonált az irodába, hogy aznap otthon dolgozik. Én már korábban szóltam a klubban, hogy pár napig nem megyek be, így én is szabad voltam. Bevonultunk a könyvtárba, és mindketten végeztük a saját munkánkat, nem sokat beszéltünk, ami rendben is volt. Az időeltolódás és az alváshiány kihatott Hudson kedélyállapotára. Én azonban még ingerülten is örültem a jelenlétének. Megnyugtató érzés volt kettesben lenni vele. Később kimozdultam a lakásból; elmentem gyantáztatni, este pedig benéztem a csoportterápiára. Mire hazaértem, Hudson már elterült az ágyon. Hagytam aludni. Lefekvés előtt felpattantam a futógépre, és üzentem Stacynek: „Kösz, de kösz, nem.” Valószínűleg fölösleges volt az üzenet, de ezzel lezártnak tekintettem az ügyet. Nyugodtan átaludtam az éjszakát. Másnap ünnepnap volt – július negyedike. Hudson meglepetésként elvitt ebédelni a Loeb Boathouse-ba a Central Parkban. Utána kézen fogva kóboroltunk a parkban, és élveztük egymás társaságát. Jó volt együtt – jó volt vele lenni. Könnyű volt. Mégis törékenynek éreztem a kapcsolatunkat. Óvatosan, szinte kesztyűs kézzel bántunk egymással. Hudson kimerültsége nem segített a helyzeten. Később, amikor az esti tűzijátékhoz készülődtünk, Hudson mögém lépett, miközben a hálószobai tükörben csinosítottam magam. – Egész nap tojáshéjon jártunk egymás körül – súgta a fülembe. – Figyelmeztetlek, hogy én befejeztem. Ideje, hogy akként kezeljelek, ami vagy: az enyém. Elakadt a lélegzetem. – És igen, ez azt jelenti, hogy később meg foglak dugni. Keményen. Ezzel véget ért az óvatoskodás. És bugyit kellett cserélnem. * * *
Úton a tűzijátékra, néhány elvétett simogatást leszámítva, Hudson távol tartotta magát tőlem. Sejtettem, hogy a minimális érintés szándékos. A várakozás izgalmát próbálta növelni. És istenemre, sikerült neki. Szikrázott körülöttünk a levegő. Szexuális ígérete ott bujkált minden gondolatomban, olyan voltam, mint egy lőporos hordó, ami csak a szikrára vár. Ő azonban teljesen érzéketlennek tűnt – mintha nem ő mondta volna ki azokat az érzéki szavakat alig egy órával ezelőtt. Késő este volt, a nap kezdett lenyugodni, mire a mólóhoz értünk. Hudson meg sem várta, hogy Jordan kinyissa neki az ajtót. Kiszállt a Maybachból, és a kezét nyújtotta nekem. Lélegzetelállítóan nézett ki a barna nadrágban és sötét zakóban. Nem vett nyakkendőt, ehelyett kigombolta fehér ingét, feltárva mellkasát. A szél végigsöpört a folyón, amelyről Hudson a nevét kapta, és szexisen összekócolta Hudson haját. Mint mindig, elakadt a lélegzetem, amikor ránéztem. Nem tartott sokáig ez a pillanat. Kamerák kattogása és kiáltozás törte meg a varázst. Eddig csak egy olyan eseményen vettem részt az oldalán, ahol a sajtó is jelen volt, ezért nem voltam hozzászokva a ránk irányuló figyelemre. Ellentétben Hudsonnal. Ahogy korábban is, amikor elkísértem az anyja jótékonysági divatbemutatójára, Hudson most is maga mellé vont, hogy pózoljunk a kameráknak. Ügyesen kitért a kérdések özöne elől, csak némelyikre válaszolt igennel vagy nemmel. – Igaz, hogy visszavásárolta a régi cégét, a Plexist? – Igen. – Felosztja a céget? – Nem. – Ő a jelenlegi barátnője? Alayna Withers, igaz? – Igen. – Mi a helyzet Celia Wernerrel? Hudson erre nem válaszolt. Csak az arca rezzenéséből lehetett tudni, hogy egyáltalán hallotta a kérdést. Profi módon tudta megőrizni sztoicizmusát. Én azonban nem voltam ilyen. Celia nevének hallatán kirázott a hideg. Nem csak Hudson anyja gondolta úgy, hogy együtt kellene lennie Celiával. Még a sajtó is arról fantáziált, hogy több van közöttük puszta barátságnál.
Hudson, akit nem érdekelt, mit gondoltak és pletykáltak róla az emberek, sosem javította ki őket. Ekkor ébredtem rá, hogy a sajtó sosem fog lemondani Celiáról. Mindig rákérdeznek majd, mindig összekötik őket a pletykalapokban. Ehhez hozzá kell szoknom, ha hosszú távon szeretnék Hudson mellett maradni. Márpedig pontosan erre készültem. De csak mert együtt kell élnem vele, még nem jelenti azt, hogy nem vághatok vissza. Mosolyt erőltettem az arcomra, és olyasmit csináltam, amin magam is meglepődtem – megszólítottam az újságírókat. – Nem gondolják, hogy udvariatlanság ezt kérdezni a jelenlétemben? – Rövid hatásszünetet tartottam, majd folytattam, mielőtt a riporter a szavamba vághatott volna. – Hudson velem van. Egy másik nőt emlegetni előttem ízléstelen dolog. Ha botrányra van szükségük ahhoz, hogy írni tudjanak valamiről, akkor őszintén sajnálom magukat. Ne fáradjanak a válasszal. Partira megyünk. Hudsonnak elkerekedett a szeme. – Hallották a hölgyet. Kézen fogott, és a kikötő felé vezetett, ahol már várt ránk a hetvenöt méteres jacht, a Magnolia. Megszorítottam Hudson kezét. – Nem is ment rosszul. – Szükségem volt a biztatására. Tudni akartam, hogy nem bőszítettem fel. – Rémesen ment – mondta. Egyből bűntudatom támadt a kirohanásomért. – Semmit sem kellett volna mondanom. Sajnálom. – Miért? Te voltál az egyetlen, aki miatt nem volt annyira rémes. – Akkor hát. – Elmosolyodtam. – Talán gyakrabban kellene beszélnem a sajtóval. – Vigyázz, túl messzire mész! – Hudson arcáról lehervadt a mosoly, és visszatért korábbi komorsága. Az együtt töltött kellemes nap után reméltem, hogy véget ért a rosszkedve. Nem ez volt a helyzet. Ami érthető volt. A sajtó elhessegetése és a társasági események nem tartoztak Hudson kedvenc időtöltései közé. Én viszont nem bántam a partit. Igaz, ugyanolyan boldoggá tett volna az is, ha csak a hálószobánkban tévézhetünk. Vagy ha valami mást csinálhatunk ugyanott.
– Miért jöttünk el, ha ennyire utálod? Hudson megtorpant. – Jó kérdés. Forduljunk vissza. – Hudson… – Megfogtam a karját. Miután így kicsinosítottam magam, akár végig is csinálhatjuk az estét. Különben is, noha nem szívesen jött el, sejtettem, hogy nem akarná kihagyni a tűzijátékot. Felsóhajtott, és hagyta, hogy a hajó felé húzzam. – Azért vagyok itt, mert a Pierce Industries szponzorálja az eseményt. El kellett jönnöm. Ha nem teszem, az rossz fényt vet a cégre. Sajnálatot színleletem. – Jaj, szegény Hudson Alexander Pierce! Beleszületett a kötelezettségekbe. Ja, meg a vagyonba és a lehetőségekbe. Kérdő tekintettel fordult felém. – Komolyan? – Aha, egy kicsit. Ha sajnáltatni akarod magad, rám ne számíts. – Az igazat megvallva kezdtem unni a rosszkedvét. Azt akartam, hogy jó hangulatban teljen az est. Hudson arca kissé megenyhült. – Nem sajnáltatom magam. Képtelenség sajnálni engem, ha mellettem vagy. – Közelebb húzott, hogy átkarolhassa a derekamat. – Na, igen, ezért irigyel mindenki. Ezzel kiérdemeltem egy mosolyt. – Ha nem is, ezért akkor is kellene. A móló végén egy tengerészöltözéket viselő férfi várt a jachtra vezető pallónál. – Jó estét, Mr. Pierce. Indulásra készen állunk, uram. Hudson biccentett. – Akkor menjünk. – Előreengedett, de hallottam, hogy a férfi, aki a kapitány lehetett, még Hudson fülébe súgott valamit. Felléptem a fedélzetre, majd visszanézve láttam, hogy Hudson elkomorult. – Nem szeretnék jelenetet – mondta halkan. – De a legénysége tartsa rajta a szemét. – Igen, uram. Hudson követett, és a derekamra tette a kezét, amikor utolért. – Minden rendben? – Persze – felelte feszült hangon.
A fenébe! Bármit mondott is neki a kapitány, oda a javulás, amit sikerült elérnem Hudson rosszkedvében. Tapasztalatból tudtam, hogy ha erőltetem a témát, azzal csak még jobban felbosszantom. Mégsem tudtam ellenállni. – Hudson… őszinteség és nyíltság, emlékszel? Három másodpercig szótlanul meredt rám, majd ellágyultak a vonásai. – Semmiség. Csak van itt egy hívatlan vendég. Ez minden. Hirtelen bűntudatom támadt, amiért a kötelességei miatt ugrattam. Még ünnepnapon sem tudott pihenni, amikor pedig lazítania kellene. Mindig gondoskodnia kell valamiről, utasítani valakit. Nem csoda, hogy utálta az ilyen eseményeket. Szerettem volna, ha a lehető legjobban telik az est, ezért ejtettem a hívatlan vendég témáját, noha kíváncsi lettem volna a részletekre. Hudsonnak arra volt szüksége a legkevésbé, hogy ezzel zaklassam. Ehelyett inkább azon kezdtem ismét dolgozni, hogy barátságosabbá tegyem. Közelebb hajoltam hozzá, és a fülébe súgtam: – Mellesleg, szeretném, ha tudnád, hogy tegnap legyantáztattam. – Mivel aludt, amikor hazaértem, még nem nyílt alkalmam megmutatni neki. Ami talán nem is volt baj, mert az tanácsolták, várjak huszonnégy órát a szexszel. – Mit gyantáztattál le? – kérdezte Hudson homlokráncolva, túl hangosan. Végül leesett neki. – Ó. – Egyből érdeklődőbb lett az arca. Mögöttünk egy matróz, aki a kapitánynak segített behúzni a pallót, felnézett, nyilván ő is értette, miről volt szó. Hudson visszabámult a férfira, majd felkísért a fedélzetre. – Folytasd – mondta, ezúttal halkabban. – Úgy értem, legyantáztattam. Mármint mindent. Teljesen simára. – Máskor meg szoktam hagyni egy vékony csíkot. Hudson mellett ez volt az első alkalom, amikor teljesen lemeztelenítettem. Hudson összevonta a szemöldökét, és kihúzta magát. – Azt akarod, hogy ez legyen életem legkényelmetlenebb éjszakája? – Csak szeretném, ha lenne minek örülnöd, Zsémbes Zsebes. – Inkább Feszes Zsebes. Fölnevettem. – Talán problémát jelent? – Neked igen. – Olyan közel húzott magához, hogy éreztem a hasamnak feszülő erekcióját. – Hosszú lesz ez az est. Mire végre benned lehetek, már
nagyon ki leszek éhezve rád. És ne számíts gyengédségre. Hűha! – Részemről rendben. – Jó kislány. – Vágyakozón bámulta az ajkamat, de nem csókolt meg. Végül azt mondta: – Megpróbálok jobb hangulatba kerülni. Menjünk. Minél előbb végzünk a bájcsevejjel, annál előbb a combod közé temethetem az arcomat. Felvezetett a főfedélzetre. Még soha életemben nem voltam jachton, de azt láttam, hogy ez a jacht fényűzőbb mindnél. Felnéztem, és négy fedélzetet számoltam, plusz a kisebbet, amire felszálltunk. A berendezés egyszerű, de ízléses volt. Sőt kifogástalan. Legalábbis az, amit láttam belőle. Mindent eltakartak az emberek. Több tucat ember. Ezen az egy szinten máris legalább negyvenen buliztak. Fölöttem még több ember hajolt ki a korláton. És odabent még nem is jártunk. Követtem Hudsont a forgatagon át egy nagy terembe. Itt még többen voltak, mint odakint. – Hányan vannak itt? – kérdeztem. Hudson intett egy pincérnek a szoba túlsó sarkában, aki azonnal elindult felénk. – Kétszáz embert hívtunk meg. Mindenki hozhatott magával egy kísérőt. Ennyi embert csak az éves Macy tűzijátékra szoktunk meghívni egyszerre. Tizennégy luxuskabinunk van, úgyhogy sosem utaznánk ennyi emberrel a fedélzeten. Hudson elvett két pohár pezsgőt a pincér tálcájáról, és az egyiket nekem nyújtotta. Koccintott velem, majd belekortyolt. – Néhány más fontos embert leszámítva csak mi alszunk itt ma éjjel. – Remélem, nem sokat alszunk. – Bizsergett a bőröm a combomon, annyira vártam már. – Később megfizetsz, amiért ingereltél. Ekkor a hajó simán kisiklott a folyóra. Belekapaszkodtam Hudson karjába, hogy megszokjam a mozgást, a tömeg pedig éljenzésben tört ki. Teljes volt a zűrzavar. Ez határozottan nem a fiúm terepe. Nem csoda, hogy ideges volt. Felmentünk a hatalmas lépcsőn a felső szintre, olykor megálltunk, hogy Hudson üdvözölhessen egy-egy vendéget. Mindenkinek bemutatott, néha mint a barátnőjét, máskor mint a klubja promóciós menedzserét. Sejtettem, mi alapján döntött: hogy melyikkel mozdíthatja előbbre a karrieremet.
Mindig gondoskodott rólam. Egy hatalmas nappalira emlékeztető szobába értünk. A fal mentén bár húzódott végig, és egy rakás kanapé meg fotel töltötte meg a teret. Óriási lapos képernyős tévé uralta az egyik falat. A tűzijáték előtti show-ra volt állítva a csatorna, de senki sem figyelt oda. Ez a szoba is zsúfolásig megtelt, a zsivajon keresztül azonban meghallottam a nevemet. A hang felé fordultam, és megpillantottam Hudson húgát a sarokban, egy kanapén. Felállt, amikor odamentünk hozzá, és lehajoltam, hogy átöleljem a törékeny kis nőt, akit legalább annyira megszerettem, mint a bátyját. Hihetetlen, milyen szoros ölelésekre volt képes még a várandós pocakjával is. Amikor eleresztett, megnéztem sötétkék, hosszú ruháját. – Gyönyörű vagy, Mira! – Jaj, köszi. Úgy érzem magam, mint egy bálna. – Megölelte Hudsont, amit a bátyja megadóan tűrt. – Szia, bátyó! Jó itthon látni, még ha ezzel tönkretetted is a csodálatos terveimet. Mielőtt Hudson megjelent az Égi Bárkában vasárnap este, úgy terveztem, utánamegyek Japánba, hogy meglepjem. Mira segített az előkészületekben. – Nem mintha panaszkodnék – mondta gyorsan, mielőtt Hudson válaszolhatott volna. – Jól tetted. Büszke vagyok rád. Hudson a húgára meredt. Nem az a fajta volt, aki elfogadja a dicséretet. Mira viszont akkor is adta, ha nem kérték. Úgy döntöttem, megmentem Hudsont, mielőtt Mira folytathatná. – Csak nem hagyott magadra Adam? – Körbenéztem, hátha látom a férjét valahol. – Dehogy, csak elment keresni nekem valami alkoholmenteset. Ami meglepően nehéz. – Ó. – Valószínűbb, hogy elbújt valahol a tömeg elől. Adam is egy antiszociális családtag volt. Hudson legalább jól tudta leplezni. Mira visszaült, és megpaskolta maga mellett a kanapét. – Gyere, csüccs! Hogy szabadultál a klubból? Vállat vontam, és leültem mellé. – Lefeküdtem a tulajjal. – Ügyes! – Megrázta a fejét, mintha dühös lenne magára. – Milyen buta vagyok! Hiszen Japánban kellene lenned. Gondolom, már elintézted a helyettesítést.
– Igen. Pár napig David és egy másik menedzser helyettesít. – Bűntudatot kellett volna éreznem David neve hallatán. De nem így történt. Sőt úgy döntöttem, megpiszkálom egy kicsit Hudsont. – De jövő héttől nem számíthatok Davidre. Hudson helytelenítően nézett rám. – Miért? – kérdezte Mira. Letettem egy asztalra az üres poharamat. – Hudson áthelyezte az Adorába, Atlantic Cityben. Mira fölpillantott a bátyjára. – Ez szaftosan hangzik. Hudson leült a kanapé karfájára. – Még két hétig a tiéd. Megkértem, hogy maradjon, amíg nem találunk helyette valaki mást. Ez új hír volt. Jó hír. Ezzel időt nyertem, hogy kitaláljam, milyen szerepem lesz a klubban. Mira zavartan nézett ránk. – Találni valakit a helyére? Ott van Laynie. – Hát… – Én hoztam fel a dolgot. Számíthattam volna rá, hogy rákérdeznek. Vágytam a pozícióra, és minden nappal egyre jobban hozzászoktam a gondolathoz. De még mindig nem álltam készen az elkötelezettségre. Mira leolvashatta az arcomról a helyzet bonyolultságát. – Látom, te is nyakig ülsz a szaftban. – Aha. Inkább ne bolygassuk. – Megpaskoltam Hudson térdét. – Már így is épp elég zsémbes. Időeltolódás, meg minden. – Értem. Egyébként elbűvölő vagy ma este. Pedig az nem is az én ruhám. – Az ajkát biggyesztette. – Hoppá! – Manapság szinte az egész ruhatáram Mirabelle butikjából származott, mivel azonban ma este jó patriótának akartam látszani, egy egyszerű, bő szoknyájú piros kis ruhát vettem fel a klubos ruháim közül. Mira elmosolyodott. – Ugye eljössz a megnyitómra? Csak nemrég tudtam meg, hogy felújíttatja a helyet. Nem is tudtam, hogy megnyitó is lesz. Mirabelle azonban vérbeli társasági pillangó volt. Még szép, hogy lesz megnyitó. – Persze. Mikor lesz? – Nem mondtad neki? – Mira átnyúlt fölöttem, hogy meglegyintse Hudsont.
– Kiment a fejemből. – Mekkora tökfej vagy, Hudson! – Majd hozzám fordult: – Huszonkettedikén. Szombaton. – Mással kell bezáratnom a klubot előző éjjel, de meg tudom oldani. – Máris úgy gondolkodom, mintha én lennék a felelős az Égi Bárkáért. De minek is áltatom magam? Hisz már eldöntöttem, hogy enyém az állás. – Ó! – Mirának tágra nyílt a szeme. – Ugye leszel az egyik modellem? Kérlek, mondj igent! Kérlek, kérlek, kérlek! – Ööö… persze. – Mirának képtelenség volt nemet mondani, pedig a modellkedés engem sosem érdekelt. A szép ruhák azonban… – Miből áll a dolog? Végig kell mennem egy kifutón? – Ne butáskodj. Annyira nem lesz nagy a butik. Na, jó, van egy picike kifutóm, de nem olyan, mint amilyenre gondolsz. Olyan, mintha ott se lenne. Csak bemutatom néhány kedvenc darabomat a nyilvánosságnak. Csak annyit kell tenned, hogy pózolsz az egyik ruhában, amíg lefotóznak. A fotózást leszámítva ez remekül hangzott. – Rendben. Benne vagyok. – Pompás! Be tudsz ugrani valamikor, hogy rád szabhassuk a ruhát? Mondjuk, jövő hétfőn? Egy körül? Az időbeosztásom csak tőlem függött, és nem volt semmi dolgom, mivel úgy terveztem, hogy külföldön leszek. Ám ha elmegyek Mirához, összefuthatok Stacyvel. Nem válaszolt az üzenetemre, de számított ez egyáltalán? – Miért habozol? – kérdezte Mira sértődötten. – Bocs. Csak végiggondoltam az időbeosztásomat. Igen. Ott leszek. – Különben is, mit tehet Stacy? Kényszerít, hogy megnézzem a felvételt? Nevetséges. – Hurrá! – Mira felemelte a karját, és úgy rázta az öklét a levegőben, mintha pomponok volnának. Éreztem, hogy Hudson hirtelen feszült lett. Megszólalt egy ismerős hang: – Ahá! Hát itt van a parti! – Jack! – Fölálltam, hogy átöleljem Hudson apját, vigyázva, nehogy kiverjem a kezéből az italt – mindkét kezéből. – Nem tudtam, hogy te is itt vagy. – Nem volt meghívva – mondta Hudson. Vagy úgy! A sokat emlegetett hívatlan vendég. Mintha Jack az a fajta
lenne, aki jelenetet rendez. Vagy talán Hudson zavarná meg a nyugalmat. Nem tűnt boldognak, hogy a jachton látja az apját. Jack csak mosolygott Hudson haragján, a szeme csillogott, mint mindig, ha ellenkezhetett. – Pierce vagyok. Nekem nem kell meghívó. Majd odahajolt hozzám: – Hudson nem beszél velem. Legutóbb, amikor Jack és Hudson találkozott, Jack beismerte, hogy ő volt Celia gyerekének az apja. Hudson ezt el akarta titkolni az anyja elől. Nem örült annak, hogy Jack kitálalt. – Ó, azt látom. – És ha már arra a rémes nőszemélyre gondoltam… – Sophia is eljött? Jack megvakarta a halántékát. – Ő sem beszél velem. – Megérdemled! – Mira inkább feleselt, mint korholt. Nem az a fajta volt, aki egykönnyen begurul. Jack a lánya felé intett. – Még nem jöttem rá, mivel érhetném el, hogy ő se beszéljen velem. – Apu! Jack rákacsintott Mirára. – Csak ugratlak, pupák. Te is tudod, hogy te vagy az életem fénye. Tessék, hoztam neked egy alkoholmentes daiquirit. Mira hümmögött, de elfogadta apjától az italt. – Tudod, én sem vagyok veled manapság elégedett. Jack felsóhajtott. – Tudom. Ma este Chandler anyáddal van, úgyhogy ő sincs egyedül. Édes vagy, hogy aggódsz érte. Egy nap majd kiengesztellek valahogy. – Nem engem kell kiengesztelned – dünnyögte Mira. Vagy nem hallotta a lányát, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta, mert Jack visszafordult hozzám. – És te hogy vagy? – Jól. És nagyon örülök, hogy látlak. Meg akartam köszönni. Hogy támogattál, amikor kiborult a bili. – Jack mellettem állt, amikor Celia azzal vádolt, hogy zaklatom őt. Most, hogy szóba került, ismét rám tört az árulás okozta fájdalom. Hudsonnak igaza volt – az ilyesmit nem könnyű elfelejteni. – Semmiség volt, Laynie. Én már tudtam, kivel állunk szemben. Arra
számítottam, hogy mások is tudták. – Nem vette a fáradságot, hogy Hudsonra nézzen, de így is célba értek a szavai. Nem akartam, hogy ebbe az irányba menjen a beszélgetés. Hudsonnak is jó oka volt azt hinni, hogy Celia vádjai igazak lehetnek. – Valójában te nem ismersz engem annyira, mint itt egyesek. De azért köszönöm. – Megfogtam Jack kezét, és megszorítottam. – Alayna… – figyelmeztetett Hudson. Elengedtem Jack kezét, és Hudsonhoz fordultam, aki időközben felállt. Fenyegetően állt, még zsebre tett kézzel is. Megfeszült az állkapcsa, és elsötétült a tekintete. Meglepően szexi volt. – Nem áll jól neked a féltékenység, fiam. Nem értettem egyet. Nagyon is jól állt a féltékenység Hudsonnak. Döbbenetesen jól. Mély morgás hallatszott Hudson torkából. Jack félrebillentette a fejét. – Csak nem morgott? Noha Jack egyértelműen nem versenghetett Hudsonnal, megértettem Hudson érzéseit. Semmi értelme nem lett volna győzködni. – Tényleg szeretnék veled beszélgetni Jack, de nem tűnik jó ötletnek. Jack belekortyolt az italába, és a fiát nézte. – Nem bizony. – Majd visszafordult hozzám, kezét a vállamra tette. – Örülök, hogy még mindig itt vagy. Úgy értem, az életében. Még akkor is, ha makacs, mint egy öszvér, és engem okol azért, amiért rossz a kapcsolatom az anyjával… – Azt mondod, nem a te hibád? – csattant fel Hudson. Jacknek felragyogott az arca. – Beszél velem! Hudson a homlokára csapott. – Édes Jézus… – Szóval örülök, hogy mellette vagy, Laynie. Nagyobb szüksége van rád, mint hinné. És kétség sem férhet ahhoz, hogy mennyire értékel téged. Mélyen érez irántad. – Hudsonra pillantott. – Nézd csak! Elpirult. – Tényleg! – kiáltott fel Mira izgatottan. Reménytelenül romantikus volt, amit nem is próbált leplezni. – Nem is. – Hudsonnak azonban csak még vörösebb lett az arca az ellenkezéstől. Jack felnevetett.
– Látod? Az arcára van írva, mennyire szeret téged. Hudson előrelépett, és féltékenyen átkarolta a derekamat. – Levennéd végre a mancsod a barátnőmről? Jack a szemét forgatta, de engedelmeskedett. Szórakoztató, sőt izgató jelenet volt. Egyáltalán nem bántam, hogy előbújt Hudsonból az alfa-hím. Sőt talán még provokáltam is. – Ha újra találkozunk, bővebben is kifejtem, mennyire hálás vagyok neked. – Nem, nem, nem! Szó sem lehet róla! – dühöngött Hudson. Jack felnevetett. – Nézzenek oda, még bosszantod is! Huncut egy nőszemély vagy te, Alayna Withers. – Úgy mért végig kettőnket, mint aki látja, kik vagyunk, és milyen sokat jelentünk egymásnak. – Tökéletes! – Most már elég! Végeztünk. – Hudson elhúzott a családjától. – Később beszélünk! – szóltam vissza a vállam fölött. – Hétfőn! – emlékeztetett Mira. Igen, hétfőn. A butikban. Stacyvel. Görcsbe rándult a gyomrom. Akaratlanul is eszembe jutott: vajon mi lehet azon a felvételen? Aggódnom kellene miatta? Nem nézem meg, bármi van is rajta. Megmondtam, hogy nincs rá szükségem. Mégsem tudtam kiverni a fejemből, ami nem segített. Elvégre én is csak ember vagyok.
Negyedik fejezet
Hudson kikísért a fedélzetre, és a lágy szellő kifújta a fejemből a felvétel gondolatát. Hudsonhoz fordultam, és megleptem egy mély csókkal. – Ezt miért kapom? – kérdezte, amikor lélegzethez jutott. – Csak úgy. – Mert szükségem volt rá. És mert láttam, hogy neki is. – Ugye tudod, hogy nem kell féltékenykedned az apád miatt? – Aha. – Kihámozta magát a karomból, és kézen fogott, majd felvezetett a fedélzetre. – Habár tény, hogy nagyon vonzó férfi. – Ez nem segít. Hudson előttem ment, és nem látta, hogy mosolygok. Csak ugrattam, de tudnia kellett, hogy sosem árulnám el Jackkel. – Semmi sincs köztünk. Egy szikrányi feszültség sincs. És ha már nem akarnál engem, akkor sem használnám fel, hogy bosszút álljak érte. Én nem vagyok Celia. Hudson hátrafordult. – Tudom, hogy nem vagy Celia. Azt hiszed, még nem fogtam fel? Heves reakciója meglepett. – Én… nem… Visszahúzott a karjába, és szorosan magához ölelt. – És ne beszélj nekem arról, hogy nem akarlak téged. Soha. Erre szemernyi esély sincs. Viszonoztam az ölelését; megdöbbentett a kétségbeesése. – Rendben. Nem fogok. Csókot nyomott a homlokomra. – Köszönöm. – Sokáig tartott így a karjában, mielőtt elengedett. – Mindjárt kezdődik a tűzijáték. Az orrban van a helyünk. – Az orrban!? – Annyira nem értettem a hajókhoz. – A jacht elején. Tökéletes lesz a kilátás. – Ő azonban a testemet bámulta, és eltűnődtem, vajon tényleg az égboltról beszélt-e. – Remek. – Én is tökéletes alakján legeltettem a szememet, majd
magamhoz tértem a kéjsóvár bámészkodásból. – Ki kell mennem a mosdóba, mielőtt elkezdődik. Találkozzunk ott? A zsebébe nyúlt, és kivett egy kulcsot. – Használd a kabinunk mosdóját. Ott nem kell sorba állnod. Hármas szám. Ott lesz rögtön. – Egy ajtó felé intett a hajó végében. Ja, és ha visszajössz, jó lenne, ha nem viselnél bugyit. Elvigyorodtam, és elvettem a kulcsot. – Értettem, Há. – Tudtam, miről van szó. Fenyegetve érezte magát az apja és a különválásunk miatt. Megnyugtatónak találta, hogy a rendelkezésére állok. Ostoba, bizonytalan férfi. Hogy hihette, hogy nem vagyok teljesen az övé? Perceken belül megtaláltam a kabinunkat. Gyönyörű és tágas volt, akárcsak a hajó többi része, ugyanolyan nagy, mint az otthoni hálószobánk. Nem sokáig időztem ott, minél előbb vissza akartam érni a tűzijátékra, és ami a legfontosabb, Hudsonhoz. Használtam a mosdót, majd a kád szélére akasztottam a bugyimat, és visszatértem a fedélzetre, épp amikor kigyúlt az ég az első durranástól. Hudson a hajó elején – az orrban – várt rám. A hajókorlátnál volt a helyünk két kis asztal között, ahová az üres poharakat lehetett letenni. Noha mindenhonnan emberek vettek körül, kissé félreeső sarok volt, mivel itt nem kellett a tömegben szoronganunk, mint a hajó többi részén. Nem mintha bántam volna, ha valaki hozzám tapad. Feltéve, ha Hudson az a valaki. Felcsillant a szeme, amikor megpillantott. Visszaadtam neki a kabinkulcsot, amit zsebre vágott, majd a kezét nyújtotta. – Gyere ide! – Maga elé húzott. Vártam, hogy átöleljen, ehelyett azonban megragadta a fenekemet a ruhán keresztül, és megszorította. Fújt a szél a folyón, és a meztelen alsótestemnek csapódó hűs levegő, valamint Hudson fenékmasszázsa felizgatott. – Helyes – súgta. – Engedelmeskedtél. Tehát a fenékpacsi csak bugyiellenőrzés volt. Akármi volt is az oka, én élveztem. Hudson a korlátnak támasztotta a lábát, és tovább simogatta a fenekemet, miközben fölöttünk újabb és újabb fényrobbanások világították meg az eget. A tömeg minden alkalommal éljenzésben tört ki, elnyomva a hajó belsejéből áradó zenét. Még sosem néztem ilyen közelről az éves Macy’s
tűzijátékot, és megbabonázott. Legalább hét különböző uszályról lőtték fel a rakétákat, egyszerre gyújtva színeket a sötétségben – varázslatos volt. Még varázslatosabb lett, amikor Hudson átkarolt. Azután a keze a szoknyám alá csúszott, felgyűrte a derekamra, és a szeméremcsontom fölött simogatta a bőrömet. Felkínálkoztam az éjszakának. Noha Hudson feltett lába eltakart bennünket az egyik oldalról, a mások oldalon csak felénk kell néznie valakinek, és meglát bennünket. Elakadt a lélegzetem. – Mit csinálsz? – Tűzijátékot. – A fülemnél volt a szája, hangja belevegyült a robbanásokba. A fenébe is, nem érdekelt, hogy megláthatnak bennünket – be voltam gerjedve. Égett a szemem a tündöklő égbolttól, kigyúltak az idegvégződéseim Hudson érintésétől, a hasam pedig bizsergett a vágytól. – Terpessz – parancsolta. Engedelmeskedtem, bal lábamat Hudsonhoz hasonlóan a korlát aljára tettem. Így már a másik oldalról se láttak. Mégsem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjenek, mit csinál velem Hudson – csak annyi kellett hozzá, hogy meglássanak. Most, hogy teljesen hozzám fért, Hudson a vulvámat simogatta, finoman megérintette a frissen feltárt területet. – Amióta mondtad, hogy szőrtelenítettél, csak arra tudtam gondolni, hogy megérintselek. – Megborzongtam a leheletétől a nyakamon. Azután az ujjai az ajkak közé csúsztak, megtalálták az érzékeny pontomat, és azt hittem, felrobbanok – akárcsak a tűzijáték fölöttem. Hüvelykujját a csiklómra tette, és gyakorlott mozdulattal körözött rajta. – Egek, kedvesem, ha akarnám, se tudnám levenni rólad a kezemet. Máris milyen nedves vagy! – Hudson. – Csak egy szó volt, pontosabban kiáltás. Hangosabbra sikerült, mint szerettem volna, és egy pár felnézett. Hudson mozdulatlanná dermedt. – Ha el akarsz élvezni, Alayna, ígérd meg, hogy csöndben maradsz. – Rendben. – Bármit megteszek, ha folytatja. Folytatta a mozdulatsort, hüvelykujja a csiklómon táncolt, miközben az ujjai megindultak lefelé.
– Tudod, milyen érzés látnom, amint elélvezel? – incselkedett velem, s ujjai már a vaginám körül köröztek. – Tudod? Hogy hihette, hogy képes vagyok beszélni? – Nem – nyögtem ki végül. – Egyszerűen megőrjít. – Belém dugta két ujját. Legalábbis kettőnek éreztem. Nehéz volt pontosan megmondani. Csak annyit tudtam, hogy fantasztikus érzés volt. Újra belém mártotta az ujját, miközben a hüvelykujja tovább körözött a csiklómon. Körözve és belém hatolva dugott a kezével, ott, a nyílt színen, ahogy körülöttünk a tömeg jó patriótaként fölfelé bámult. Olyan. Nagyon. Izgató. Egyre növekedett bennem a feszültség, összeszorítva a hasamat. Aztán ajka ismét a fülemet súrolta. – Néha csak erre gondolok. Hogy felröpítelek a csúcsra. Nézlek, amint elélvezel. Ez a legszebb dolog a világon. Közel voltam. Nagyon közel. Szinte felrobbantam. Hátradőltem a karjába, fenekemet az erekciójához dörzsöltem. Hihetetlenül éreztem magam. Szexisen. Tűzbe hozva. Halk moraj tört fel a torkom mélyéről. – Ha kell, harapj a kezedbe, hogy elfojtsd a sikolyaidat. Szerettem volna kihívni Hudsont – megkérdezni, miért olyan biztos benne, hogy sikítani fogok –, de ő már begörbítette az ujjait, és elérte velük a különösen érzékeny pontot. Felnyögtem. – A kezed! – parancsolta. Éppen időben emeltem a kezemet a számhoz, és az ujjaimba haraptam, amikor elélveztem. Végigsöpört testemen az orgazmus, egyszerre tört ki egy sor különösen látványos tűzijátékkal. Nem tudnám megmondani, hogy a látvány vagy Hudson miatt homályosult el a látásom. Csodálatos volt. De még közel sem voltam kielégülve. Többet akartam. Őt akartam. Megfordultam, és szenvedélyesen megcsókoltam. A farkát simogattam a nadrágján keresztül. Kemény volt. Ő is legalább annyira vágyott rám, mint én őrá. Talán még jobban is. A tűzijáték még nem ért véget. Nem érdekelt. – Vigyél az ágyba – követeltem. Hudson felnyögött. Elhallgattattam egy újabb nedves, mély csókkal. Istenem, milyen finom volt! Sosem tudtam betelni vele, ott helyben lefektettem volna.
Hudsonnak sikerült valahogy kibontakoznia a karjaimból. – Jézusom, te lány! – Szinte fekete volt a szeme a vágytól. Azután a kabinok felé indult, és maga után húzott. Abban a pillanatban ismét éljenzésben tört ki a tömeg. Persze csak a tűzijáték miatt, én azonban önkéntelenül felnéztem a magasba. Ekkor pillantottam meg. A felső szintről Celia Werner nézett le rám. Eszembe villant az álmom, és újra belém hasított a rettegés, amit álmomban éreztem. Összenéztünk, Celia tekintete szinte lyukat perzselt belém, és hirtelen megértettem, mit jelent, ha valakinek szikrát hány a szeme. Rideg tekintetéből éktelen harag áradt. Hudson szerint rá haragudott, és talán valóban haragudott rá. Engem azonban egyenesen gyűlölt. Nyilvánvaló volt a testtartásából. Ismét kirázott a hideg, amikor megértettem, hogy egész idő alatt ott állt. Mindig ott bujkál majd a háttérben, amíg együtt leszek Hudsonnal. Ettől csak még jobban vágytam arra, hogy Hudson bennem legyen. Előretoltam Hudsont; elhatároztam, hogy visszaállítom a korábbi hangulatot, és emlékeztettem magam, hogy én vagyok Hudsonnal, nem ő. Én. Csak én. Amint bejutottunk a kabinokhoz vezető folyosóra, ismét összegabalyodtunk. Hudson nekidöntött a falnak, és a ruhám alá nyúlt, a meztelen fenekemért. Már alig vártam, hogy találkozzon az ágyékunk, ezért a combja köré fontam a lábamat. Hudson eleresztett, hogy ráugorhassak, és átkulcsolhassam a derekát a lábammal. A nyakamat csókolgatva vitt a kabinunkhoz. Az ajtóhoz érve a falnak támasztott, amíg a kulccsal és a zárral bíbelődött, és káromkodott, amíg be nem jutottunk, és végre bezárult mögöttünk az ajtó. Levegő után kapkodtunk, és felnevettünk. Hudson komolysága miatt az efféle kitörés ritka alkalomnak számított, ezért kiélveztem szertelen jókedvét. Összenéztünk. Azután ismét találkoztunk egy csókban. Hudson leült – pontosabban lezuhant – az ágyra. Nem vesztegettem az időmet, térdre borultam előtte a padlón, hogy kicsatolhassam az övét. Lerúgta a cipőjét, majd megemelte a csípőjét, hogy lehúzhassam a nadrágját és az alsóját. Amint kiszabadult a farka, nem tudtam levenni róla a szememet. Végig
akartam nyalni, a számba venni, érezni, amint betölt, és mozog benne. De még mindig voltak ruhák közöttünk, és meztelen akartam lenni. Őt is meztelenül akartam. Felemeltem a kezemet, hogy Hudson lehúzhassa rólam a ruhát. Mivel nem volt háta a ruhámnak, nem viseltem alatta melltartót. Hála az égnek. Eggyel kevesebb ruhadarabtól kellett megszabadulni. Amíg Hudson kigombolta az ingét, a péniszét simogattam. Egek, milyen kemény volt! Alig értem hozzá, Hudson máris magával rántott az ágyra. Most, hogy mindketten meztelenek voltunk, felhevültem simultunk össze, annyira vágytunk már arra, hogy meztelen testünk összeérjen. Úgy tapogatóztunk, mintha most csinálnánk először. Mintha soha többé nem tehetnénk meg – szenvedélyes csókok közepette simogattuk egymást. Hudson ujjai végül elindultak lefelé, ahol a legnagyobb szükségem volt rá. Benyúlt a nedves ajkak közé, majd hirtelen elhúzódott. – Fordulj meg, és térdelj fölém. Ki akarlak nyalni. Remegve engedelmeskedtem. Hudson már számtalanszor kényeztetett a szájával, de ilyen érzéki pózban még soha nem csináltuk. Mocskosnak és nagyon-nagyon szexinek éreztem. Amikor az arca fölött voltam, megfogta a combomat, és szétnyitotta a térdemet, hogy a vulvám egy centire volt a szája fölött. Vonaglani kezdtem, mielőtt a nyelve hozzám érhetett volna. Ő pedig nem siette el, először levegőt fújt a csiklómra, amitől finom szikrák gyúltak a végtagjaimban. Lenéztem az érzéki látványra, ahogy Hudson a lábam közt hevert, és néztem, amint az ajkak közé nyomja az orrát, és mély lélegzetet vesz. – Olyan jó illatod van! – mormolta. Jóságos. Egek. Majdnem elélveztem. Aztán a nyelve végre végigsimította izgatott csiklómat. Megszédültem, és felkiáltottam, körmeimet a csípőjébe vájtam. Lenyűgöző… olyan lenyűgöző. Hogy lehet minden alkalommal ennyire fantasztikus? Ahogy próbáltam visszatartani, nehogy túl gyorsan elélvezzek, láttam, hogy megrándul alattam a farka. Nem volt kérdés, hogy a számba kellett vennem. Azonnal. Köré fontam az ujjaimat, és a számba dugtam a végét, mintha csak nyalóka lenne. Kivéve, hogy Hudson finomabb volt. A teste hullámzott alattam, és szorosabban tartotta a combomat. – Ó, igen! Szopjál!
Ezt szerettem a legjobban Hudsonban – hogy hatalmam volt fölötte. Mindig én voltam az, aki nem tudott ellenállni neki. Élveztem, ahogy manipulált, ahogy a testemet irányította, és behódoltatott az akaratának – szinte vágytam minderre. Ám ha a számba vettem a farkát, végre megértettem, miért szerette annyira, ha nála volt az irányítás. Szédítő volt gyönyört okozni neki. Magam alá gyűrni. Amíg én föl-le mozogtam rajta, ő tovább nyalt a lábam között. Eksztázisban voltam, és eltökélt szándékom volt, hogy most én ajándékozom meg a férfit, akitől már annyit kaptam. Megfeszült a vaginám, amikor éreztem, hogy közeleg az orgazmus, de visszatartottam, és csak rá figyeltem. Hudson egyre vastagabb lett, ahogy beszívtam az arcomat, és gyorsítottam az iramot. Szabad kezemmel a combját simogattam, majd a tenyerembe vettem a golyóit. Felnyögött, és tudtam, hogy már ő is olyan közel jár, mint én. Szinte csatáztunk – ki ér célba előbb? És ki lesz a győztes? Aki elélvez, vagy aki nem? Győzelemnek tekintettem, amikor Hudson letolt magáról. – Elég! Feküdj le. Beléd akarok élvezni. Megfordultam, hogy engedelmeskedjem. Felhúztam a térdemet, az ágyra tettem a lábamat, és széttártam a combomat – Hudson rám vetette magát. Ám ahelyett, hogy rám mászott volna, elém térdelt. Felemelte a fenekemet, a hátam meggörbült. Egyik kezével a combomat fogta. A másikkal lüktető csiklómat morzsolta. Micsoda látvány! Tökéletesen láttam, amint a farka a vulvámnak feszül. – Nagyon be vagyok gerjedve, Alayna. Ez kemény lesz. Engedélyt kért. Ami őrültség, hiszen megbíztam benne. Teljesen megbíztam benne. A szemébe néztem. – Kérlek. Felnyögött. Azután belém hatolt, mélyen és keményen, ahogy ígérte. Felkiáltottam, és a matracot csapkodtam. Korábban már majdnem elélveztem, és amint belém hatolt, feljutottam a csúcsra. Hudson még csak le sem lassított, ahogy a testem megfeszült a farka körül. Veszettül hatolt belém újra meg újra. Combja nekicsapódott az enyémnek, a hang szinte megőrjített, és közeledett egy újabb orgazmus. Hudson beszélt hozzám – zavarosan, alig tudtam kivenni a szavait a gyönyörtől. A lökései nyomán minden szó hangsúlyt nyert: – Olyan. Nagyon. Szexi. Vagy. Mindjárt. Elmegyek.
Egyszerre élveztünk el. Hevesen. Hosszú morgással hatolt mélyre bennem. Le sem tudtam venni róla a szemem, csak néztem, amint a teste megmerevedik, és a csípője nekem feszül. Azután elhomályosult a látásom a gyönyörtől. A nyelvem hegyén volt a neve, mint szitok és mint ima, ahogy megadtam magam a vonaglásnak. Egek, ó, egek! Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire magamhoz tértem annyira, hogy ismét beszélni, sőt gondolkodni tudjak. Addigra Hudson mellém zuhant az ágyra. Tudtam, hogy ő is hasonlóképpen érez. Ha nem így lenne, még a karjában tartana. Most egymás mellett feküdtünk, csak a vállunk ért össze, mégis érezhetően össze voltunk kapcsolódva. Mély lélegzetet vettem. – Ez hihetetlen volt. És nem is túloztam. Ezt nem lehetett szavakkal kifejezni. Rápillantottam fantasztikus szeretőmre. – Komolyan. Hogy lehet, hogy egyre jobb veled a szex? Hudson egyből rávágta a választ. – Mert megtanultunk bízni egymásban. – Erről lenne szó? – Sokat jelentett nekem a bizalma azok után, amit tettem. Több szempontból sem érdemeltem meg. De többé nem árulom el. Azon már túl vagyok. – Igen. Erről. – Felém fordította a fejét, és a homlokát ráncolta. – Fájdalmat okoztam? – Csak a jó értelemben. – Durvább volt, mint máskor. De minden egyes pillanatot élveztem, még akkor is, ha utólag fájt és sajgott minden tagom. – Fogalmam sem volt, hogy ennyire szereted a szőrtelen puncit. Hudson elmosolyodott, és fölhúzta a vállát, mintha vállat vonna. – Sosem érdekelt. Én téged szeretlek ennyire. Szőrös vagy szőrtelen – nekem mindegy. Felnevettem. – Sosem voltam annyira szőrös. – Az nem az én stílusom volt. De ha Hudson ezt akarta… – De lehetnél, és arra is gerjednék. – Kitágult a pupillája, és láttam rajta, hogy maga elé képzelte. – Jesszus, megint kemény vagyok. – Ugye csak viccelsz? – Nem. Egyáltalán nem. – A farka felé intett. Odapillantottam. S lám, valóban kemény volt.
– Te szexmániás. – Talán. – Ám ő mindig azt mondta, hogy csak én tudom ennyire megőrjíteni, senki más. Vajon igaz lenne? Vajon tényleg csak én gerjesztettem be annyira, hogy kielégíthetetlen szeretőként viselkedjen? Rám igaz volt. Hudson előtt jó móka volt a szex, de ez minden. Néha egy beteges megszállottság kezdete volt. Ám a függőségem sosem a testiségről szólt. Hudson mellett sem csak a szexről szólt minden. Inkább arról, hogy minél közelebb lehessek hozzá. És mivel Hudsonról volt szó, és ő értett a legjobban a testemhez, a közelség egyben meztelenséggel is járt. Még soha, senkit nem engedett közel magához. Talán valóban csak sportot űzött a szexből. Kettőnk közt azonban olyan volt, mint egy párbeszéd. Talán ezért esett még mindig nehezünkre beszélni egymással. Ezen azonban már dolgoztunk. És éppen ezért felhoztam a témát, amiről tudtam, hogy egyikünk sem akar beszélni. – Láttam Celiát. Hudson felnyögött. – Ennyit a merevedésemről. Lenéztem. – Ugyan már! – Pedig úgy érzem. Komolyan… Celia? – Bocs. Gondoltam, jobb, ha tudod. – Igazad lehet. – Felsóhajtott. – Zaklatott téged? – Nem. Nem beszéltem vele. Akkor láttam, amikor lejöttünk ide. Azt hiszem, minket nézett. Fölöttünk. Amikor… tudod. – Hogy lehet, hogy mindenféle mocskos dolgot tudok csinálni ezzel a férfival, mégis zavarba jövök, ha beszélnem kell róluk? – Amikor beleélveztél a kezembe? – Csak Hudsonra kell bízni az ilyesmit, ő habozás nélkül kimondja. Amit nagyon izgatónak találtam. – Aha, akkor. – Remélem, élvezte a műsort. – Szemmel láthatóan büszke volt magára. Mint mondtam: szexmániás. Ugratni akartam, de ekkor rájöttem, hogy Hudsont cseppet sem lepte meg Celia jelenléte.
– Tehát mégsem Jack volt a hívatlan vendég, nem igaz? Hanem Celia. Hogy jutott fel? Hudson beletúrt a hajába. – Az egyik alkalmazottammal jött a reklámrészlegből. Mindig is odavolt Celiáért, ő azonban rá sem nézett. Nyilván csak arra használta, hogy feljusson a hajóra. Láttam, hogy Hudson nem szívesen beszél Celiáról, mivel azonban hajlandó volt, tovább kérdezősködtem. – Miért akart ennyire itt lenni? – Talán látni akarta, együtt vagyunk-e még. Nem tudom. Te többet tudsz az efféle megszállottságról, mint én. – Nem azért mondta, hogy megbántson. Csak őszinte volt. Valóban ismertem a megszállottságot. Nagyon is jól. Felidéztem, miért vonzódtam a férfiakhoz, akiket zaklattam. – Jóváhagyásnak veszi a figyelmedet. Az élteti. – Többévnyi szomorúság vegyült a hangomba. Nem volt kellemes felidézni a múltbéli érzelmeket. Hudson homlokráncolva tanulmányozta az arcomat. – Szerinted kegyetlenség volt tőlem, hogy kizártam az életemből? – Nem. – Noha, ha igazam volt – ha valóban úgy érzett Hudson iránt, ahogyan sejtettem –, akkor pontosan tudtam, mennyire kétségbe ejtheti Hudson elutasítása. – Szerinted ettől rossz ember vagyok? – Nem. Akár igaza volt, akár nem, nem vitatkoztam vele. Egyébként se tudnék segíteni Celián csak azért, mert tudom, hogyan érez. Ha Hudson az övé lenne, Celia akkor sem érezné biztonságban magát. Én sem hittem el soha, hogy a partnereim valóban a partnereim voltak. Rengeteg gyógyulásra volt szükségem ahhoz, hogy hinni tudjak Hudsonnak. Ezeket a lépéseket Celiának egyedül kellene megtennie. Ám ha Celia valóban olyan megszállottságot érez Hudson iránt, mint valaha én… Megborzongtam, ha arra gondoltam, meddig mehet el, hogy megszerezze. Kimondtam, ami egész este a fejemben járt: – Soha nem szabadulunk tőle, igaz? Mindig megpróbál közénk állni. Hudson oldalra fordult, hogy szembekerüljön velem. – Nem számít. – A kezébe vette az arcomat, és a szemembe nézett. – Hozzám tartozol, kedvesem. Az enyém vagy. Nem hagyom, hogy bármi
közénk álljon. Nem hagyom, hogy bántsanak téged. Főleg nem ő. Azt nem tudta kimondani, hogy szeret, de mégis sikerült olyan szerelmi vallomásokat tennie, amelyek egyenesen a szívemhez szóltak. A tekintete pedig minden szavát alátámasztotta. Nem kételkedtem abban, hogy harcolna értem – értünk. Még nem csinált ilyet azelőtt. A jelen azonban egy másik történet. Elöntött a forróság, és majdnem elsírtam magam. De nem akartam elérzékenyülni. Tudatni akartam vele, mit érzek, úgy, hogy megértse. A testemmel. Felvillantottam egy érzéki mosolyt. – Most begerjesztettél. Hudson állkapcsa ellazult, és magához húzott. Olyan közel hajolt, hogy csak egy hajszál választotta el az ajkunkat. – Akkor ejthetnénk végre a témát? Szex, pezsgő és Hudson-illata volt, és egyből elöntött a tűz. – Sőt ejthetjük a beszédet. Betakart a testével, nyelve az állam körül táncolt. A nyakamat harapdálta, valószínűleg nyoma is marad. Amit nem bántam. Sőt örültem neki. Rajtam hagyhatja a névjegyét, ahogy csak szeretné. Az övé voltam. Azt akartam, hogy tudják, az övé vagyok. Begörbítettem a hátamat, és a mellkasához nyomtam a mellemet. Istenem, de szerettem a meztelen bőre érintését! Vonaglott alatta a csípőm, már alig vártam, hogy a lényegre térjen. Felemelte a fejét, és a szemembe nézet. – Ne siettess! – korholt. Mindig nagyon odaadóan váltogatta a szeretkezésünk ütemét. Legutóbb vad volt, és szenvedélyes. Ezúttal lassú lesz és finom. Mindig ő döntötte el, milyen legyen. Nekem mindegy volt, milyen tempóban csináljuk. Nem érdekelt, ha túl gyors, vagy ha eltart hajnalig. De bárhogyan keféltünk, mindig a lehető legjobb volt. Hudson a saját tempójában juttatott el oda, ahová vágytam. Egész testével szeretett. Szavak nélkül szeretett. Teljesen szeretett. Ahogy megrészegített bennünket a szenvedélyes közjáték, azt mondtam magamban: most. Most a legjobb.
Ötödik fejezet
Amíg belefeledkeztünk egymásba, a hajó kikötött. A részeg tömeg szétoszlott és a Magnolia elcsendesült – mintha csak mi léteznénk az egész földön. Hudson karjában, a gyengéd hullámokon ringatózva jobban aludtam, mint valaha. Gondolom, a hangulata alapján, Hudson is. Úgy tűnt, végre sikerült kipihennie az időeltolódást. A szex és az alvás jótékony hatása! Napkelte előtt eljöttünk, hangtalanul osontunk le a hajóról. Jordan a Maybach mellett már várt bennünket. Ahogy Hudsonnal beszálltunk a hátsó ülésre, nem voltak riporterek és vakuk – csak mi ketten voltunk és a sofőr. Útközben, amennyire a biztonsági öv engedte, közelebb húzódtam Hudsonhöz. Mivel jobb kedve volt, végre beszélhettünk a jövőről. – Gondolkodtam, ki vezethetné az Égi Bárkát. – Te. A vállára hajtottam a fejemet, s bár nem láttam, kihallottam a mosolyt a hangjából. Felnevettem. – Te aztán nem erőlteted, mi? – Dehogynem erőltetem. Nagyon is erőltetem. – Beletúrt a hajamba. – Szeretném, ha te vezetnéd a klubot. Mindig is ezt szerettem volna. Már megmondtam. Felültem, és ránéztem. – Tudom. Épp ezen gondolkodtam. – Folytasd. – Szeretném én csinálni. Komolyan. És azt hiszem, vannak ötleteim és érzékem a marketinghez, hogy véghezvigyem. – Így igaz. Egy hónapja jártam ki az üzleti iskolát. Még soha nem voltam egyedül felelős egy egész vállalkozásért. Hudson túl optimista volt a képzettségemet illetően, különösen ahhoz képest, hogy nem akart
foglalkozni a napi szintű ügyvezetéssel. – Kedves tőled, hogy ilyen nagyra tartasz, Há, de még mindig nincs gyakorlati tapasztalatom. Épp ezt szerettem volna megszerezni Davidtől. Hudson a szemét forgatta – ami különösen hatott komoly arcán. – David csak visszatartott volna. Neked a kisujjadban is több van, mint… Az ajkára tettem az ujjamat, hogy elhallgattassam. – Hagyd abba. Irreális, amit rólam gondolsz. Megcsókolta az ujjamat, majd megfogta a kezemet, és az ölébe tette. – Nem az. – Mindegy. – Nem volt értelme erről vitatkozni. Részben emiatt kerültünk holtpontra, amióta először szóba hozta a témát. Szerinte többre lennék képes, mint szerintem. Ami kedves és bátorító volt tőle, ugyanakkor ijesztő. Hudson belém vetett hite azonban megtette a hatását. – Szeretném én vezetni a klubot. És igent mondok a klubvezetésre… Felcsillant a szeme. – Igen? – Egy feltétellel. – A testem és a lelkem is kell neked? Ha ragaszkodsz hozzá… Elmosolyodtam, de elengedtem a fülem mellett a flörtölését. – Szeretnék felvenni egy másik teljes munkaidős ügyintézőt is, hogy megosszuk a munkát. Valakit, aki rendelkezik azzal a munkatapasztalattal, amivel én nem. Hudson eltöprengett. – Ez nem lesz gond. De továbbra is azt szeretném, ha te lennél a főnök. És ha kell, felkínálom a testemet és a lelkemet. – Helyes. Én is ezt szeretném. – Gyorsan kijavítottam magam, mielőtt ellenem fordíthatná a saját szavaimat. – Úgy értem, szeretném, ha én lehetnék a főnök. – A testem és a lelkem nem is kell? – Mindenáron ki akarta forgatni a szavaimat. Hát persze. – Fogd be! – korholtam. – Az már az enyém. – Ebben igazad van. – Átkarolta a derekamat, és homlokon csókolt. – Adj fel ma egy hirdetést. Hacsak nincs máris jelölted? – Épp erről van szó. – Nehezemre esett ezt kérnem tőle. Korábban annyira ragaszkodtam hozzá, hogy Hudson ne ártsa bele magát a munkámba, de most szükségem volt a segítségére.
– Mi az? Elhúzódtam. Furcsa érzés volt a karjában lenni, miközben üzletről beszéltünk. Túlságosan emlékeztetett a nepotizmusra. – Nos, a klubban senki sem alkalmas erre. Senki sem tud többet nálam. És ha egyszerűen feladok egy hirdetést, és várom az önéletrajzokat… nem hinném, hogy az a fajta ember jelentkezne, akit én keresek. Különösen nem olyan gyorsan, ahogy szükségem lenne rá. De talán te, a kapcsolataiddal meg minden… – Szeretnéd, ha én keresnék valakit? Az ajkamba haraptam. – Igen. – Elintézem. – Még el se mondtam, milyen embert keresek. Hudson felsóhajtott. – Akkor mondd. Ez neki is nehezére esett. Ennyit én is tudtam. Szerette azt hinni, hogy tudja, mi a legjobb nekem. Talán így is volt. De ha én leszek a főnök, szükségem lesz némi irányításra. – Olyasvalakire gondoltam, akinek már van tapasztalata klubok vagy éttermek ügyvezetése terén. Valaki, akinek önéletrajza van. Valaki, aki tudja a megfelelő számokat, és elbír az alkalmazottakkal. Szeretnék a marketinggel és a háttérben folyó üzleti dolgokkal foglalkozni, amíg ez a személy a napi működésről gondoskodik. Vagy az éjszakairól, hogy pontosabban fogalmazzak. Tudnál találni egy ilyen személyt? – Mikor kellene kezdenie? – Azonnal. Így David is segíthetne a betanításban. – Mint mondtam, elintézem. – Komolyan? – Arra számítottam, hogy csak annyit mond, utánanéz, mit tehet. Hudson befolyásos volt, de a hatékonysága részben abból adódott, hogy nem tett olyan ígéretet, amit ne tudna betartani. – Igen, komolyan. Már gondoltam is valakire. Elintézem. Ennyi volt. Megtettem. Beleegyeztem a klub vezetésébe a saját feltételemmel. – Tökéletes. Hudson végigsimította az arcomat. – Tudod, hogy csak kérned kell, és a tiéd. Hirtelen ideges lettem. Elfordultam Hudsontól, és Jordan tarkóját
bámultam. – Valójában nem tudom, és az igazat megvallva, kényelmetlenül érzem magam ettől. Hudson a tarkómra tette a kezét. – Miért? Rengeteg oka volt. De megelégedtem a legnyilvánvalóbbal. – Nem akarok én lenni az a menedzserkurva, aki csak azért kap meg dolgokat, mert a tulajjal kefél. Még mindig Jordant néztem. Nagyon jól végezte a munkáját – össze se rezzent a mocskos szavak hallatán. Hudson azonban kettőnk közt akarta tartani ezt a dolgot. A fülemhez hajolt. – Először is, örülök neki, hogy a tulajjal kefélsz. Kérlek, sose hagyd abba. Másodszor: nem ezért kapsz meg dolgokat. Hanem azért, mert kiérdemelted. Ha eljöttél volna az interjúkra a szimpózium után, foggalkörömmel harcoltak volna érted. Harmadjára pedig, ami a legfontosabb, azért kapsz meg tőlem dolgokat, mert te vagy a másik felem. Minden, ami az enyém, a tiéd is. A kapcsolataim, a pénzem, a befolyásom – félig a tiéd. Összerezzentem. Noha tetszett a gondolat, sőt vágytam erre, egyúttal pánikba estem. Az ilyen szavak hallatán olyan dolgokra gondolhatok, amelyekre nem lenne szabad. Túlértékelhetem a saját fontosságomat. Azt hihetném, közelebb állunk egymáshoz, mint valójában. Az ilyen szavak megbetegíthettek, és noha Hudsonnal eddig egészséges volt a kapcsolatom, ez csak az igyekezetemnek köszönhető. Egyelőre azonban szerettem volna kiélvezni a kijelentését. Nagyot nyeltem. – Azt sem tudom, mit feleljek erre. Hudson megcirógatta a fülcimpámat. – Tudom, hogy erre még nem állsz készen. De el kellett mondanom. Ami pedig a válaszodat illeti, mi lenne, ha egyszerűen annyit mondanál, hogy vezetni fogod a klubunkat? – Vezetni fogom a klubodat. – Ó… Egyből rájöttem, hol rontottam el. Különös, mennyire ki akartam magam javítani. A szemébe néztem. – Vezetni fogom a klubunkat. – Most pedig csókolj meg, mert nagyon boldoggá tettél.
Nem kellett kétszer mondania. Egyszer sem kellett volna, mert az ajka máris a számra tapadt, amint bele akartam egyezni. A nyelve rögtön megtalálta az utat, és addig csókolt, amíg haza nem értünk. Habozva kihámoztam magam az öleléséből. – Köszönöm, Hudson. – A lehetőségért, hogy vezethetem a klubodat, amiért segítesz, hogy sikerre vigyem, mert úgy szeretsz engem, ahogy csak te tudsz, és mert egyáltalán rám találtál. Hátrasöpörte a hajamat a vállamról. – Nem. Én köszönöm. * * * A nap hátralevő részét a klubban töltöttem. Miután kiderült, hogy mégsem megyek Japánba, megszerveztem a találkozót Aaron Trenttel, hogy megbeszéljünk egy reklámtervezetet. Délután fél kettőben állapodtunk meg, és egész reggel erre készültem. Feldobott a munka; imádtam a marketinget és a tervezést. Amióta megtudtam, hogy David elmegy, most először éreztem optimizmust az Égi Bárka jövőjét és a saját szerepemet illetően. A felkészültségemnek köszönhetően, és mivel Aaron Trentnek volt a legjobb reklámcsapata a városban, jól ment a megbeszélés, és hamarabb végeztünk, mint vártam. Három után már be is fejeztük. Hirtelen fáradtnak éreztem magam, és ledőltem a kanapéra David irodájában. – Remek megbeszélés volt – mondta David, amikor belépett az irodába. – Sajnálom, hogy én már nem fogom látni a mai munkád gyümölcsét. – Emiatt ne aggódj. Majd beszámolok róla. – Kinyújtottam a karomat. Azok után, amiket Hudson művelt velem éjjel, nem csoda, hogy fáradt voltam, és sajgott minden tagom. Az éjszaka emléke mosolyt csalt az arcomra. – Mi van ma veled? Felpillantottam, és láttam, hogy David a kanapé túlsó karfáján ül, és engem néz. – Hogy érted? Összevonta a szemöldökét. – Nem is tudom. Más vagy ma. A szokottnál is hevesebb, ha lehetséges egyáltalán. Eltöprengtem. Mindig is lelkesen végeztem a munkámat, a reggeli döntés azonban újult erővel töltött el.
– Hát, ma reggel azt mondtam Hudsonnak, hogy átveszem a helyedet, amikor elmész. Davidnek felragyogott az arca. – Na, végre! Most legalább boldogan mehetek el innen. – Ha te mondod. De azt hittem, örültél az Adorának. – Csak azért, mert arra számítottam, hogy Pierce kirúg. Az előléptetés kellemes meglepetés volt. Lehervadt a mosolyom. Eddig elhitettem magammal, hogy David örült, hogy elmehet az Égi Bárkából. Így könnyebb volt elfogadnom, hogy a féltékeny fiúm miatt tették ki a szűrét. Noha szívesen hinnék tovább az illúzióban, az igazság sokkal fontosabb volt. David felé fordultam. – Tehát csak azért egyeztél bele az Adorába, mert azt hitted, kirúgnak, ha nem? – Ugyan már, Laynie. Legyünk őszinték: Pierce nem hagyta volna, hogy maradjak. Davidnek igaza lehetett, de nem nyílt lehetőségem olyan keményen harcolni érte, amennyire szerettem volna, ha marad. Ha nem akar elmenni, ha tényleg az Égi Bárkában akar maradni, visszamegyek Hudsonhoz, és kiharcolom, hogy maradhasson. – És ha ez nem lenne probléma, akkor is igent mondanál? Vagy inkább maradnál? David mély lélegzetet vett. – Hogy őszinte legyek, nem tudom biztosan. Az Adora az éjszakai klubok csúcspontja. Magamtól sosem jutnék ekkora lehetőséghez. És szerintem jó munkát fogok ott végezni. Egy egész menedzsercsapat tagja leszek. Annyi mozgásterem és segítségem lesz, mint még soha azelőtt. Igazi álommeló. Kissé megnyugodtam. David leült a kanapéra. – De azért nehéz hátrahagyni, amit szeretek. A költözés azt jelenti, hogy itt kell hagynom az otthonomat és a barátaimat. Ezt a helyet. – A szemembe nézett. – És téged. – David… – Tudtam az érzéseiről, de most szerelemre célzott. Az ördögbe is, közelebb volt ahhoz, hogy kimondja, mint Hudson valaha is. Nem akartam hallani. David azonban elengedte a füle mellett a figyelmeztetést.
– Ne nevess ki, de régen arról álmodoztam, hogy egy nap majd együtt vezetjük ezt a helyet. Önkéntelenül elmosolyodtam. – Én is ugyanerről álmodoztam. – Úgy képzeltem, hogy összeházasodunk, és menő párosként vezetjük a város legszexisebb klubját. Az álom szertefoszlott, amikor megismerkedtem Hudsonnal. – Komolyan? – Igen, komolyan. – Egyből megbántam a vallomást. David arcát látva többet jelentett neki, mint szerettem volna. Megfordultam, hogy ne legyünk egymással szemben. – Úgy értem, komolyan. Ennek a helynek két menedzserre van szüksége. Őrültség volt olyan sokáig egyedül csinálnod. – Nem voltam olyan egyedül. A személyzet tele van nagyszerű asszisztensekkel. Elmosolyodtam. – Az akkor sem ugyanaz. Ide teljes munkaidős elkötelezettség kell. Ma megkértem Hudsont, hogy kerítsen nekem egy partnert. – Lesütöttem a szememet. – Nem akarom egyedül csinálni. David közelebb húzódott. Felemelte az államat az ujjával. – Csak egy szavadba kerül, és maradok. – Ezt nem kérhetem, David. – Gyakorlatilag suttogtam. – De igen. – De nem. És te is tudod, miért. Az ölébe ejtette a kezét. – Tudom. Ami pedig a korábbi kérdésedet illeti – ha nem lenne Pierce, sosem mennék el. Ezt úgy értelmezed, ahogy akarod, de tudod, hogy értem valójában. – Én… én… ööö. – Az ajkamba haraptam. David nagyszerű barát volt, amikor alig voltak barátaim. És egy ideig még ennél is több volt. Megszakadt a szívem, hogy elmegy. De nem viszonoztam az érzéseit, amelyekről beszélt. – Ne mondj semmit. Értem én. Vele vagy. – Még Hudson nevét sem volt hajlandó kimondani. – Vele vagyok. Teljesen. – De ha egyszer mégsem… – David már korábban is mondta, hogy számíthatok rá, ha Hudsonnal nem működnek a dolgok. Nevetséges volt ilyen ígéretet tenni. Különösen mivel már túl voltam rajta, és még Hudson
nélkül sem mennék vissza Davidhez. De ezt nem vágnám az arcába. Így is elmegy. Semmi szükség rá, hogy még nagyobb fájdalmat okozzak neki. Ezért néhány kényelmetlen pillanatig csak ültünk szótlanul, s azon tanakodtam, hogyan utasíthatnám vissza a legfinomabban. Szerencsére megmentett a telefonom. Ahogy elkezdett csörögni, felkaptam az asztalról, meg se néztem, ki a hívó. – Laynie! – bömbölt a fülembe Mira. – Ráérsz? Tudunk beszélni? Felálltam, és elléptem Davidtől. – Persze hogy tudunk. Mi a helyzet? – Azon tűnődtem, kérhetnék-e egy szívességet tőled. – Amellett, hogy modellkedjek a megnyitódon? – Csak ugrattam. Bármit megtennék érte. Befogadott a családjába, mielőtt Hudson megtette volna. Tartoztam neki. – Másról van szó. Kicsit követelőző vagyok manapság, nem igaz? – Mi lenne, ha erre nem válaszolnék, amíg el nem árulod, milyen szívességről van szó? – Szórakozottan járkáltam föl-alá beszélgetés közben. – Hát, jó! Apa holnap velem akar ebédelni. És komolyan nem akarok egyedül lenni szerencsétlennel. Különben is szeretnélek látni. Van kedved csatlakozni hozzánk? – Hát persze! – Ha csak Jackre gondoltam, elmosolyodtam. Hudson nyilván nem örülne, ha egyedül találkoznék vele, de mi baj lehet abból, ha Mirával együtt találkozunk? Majd őszinte leszek, előre szólok neki, és minden rendben lesz. – De miért nem akarsz egyedül lenni vele? – Jóvá akarja tenni azt a hülyeséget Celiával. Nem érti, hogy nem velem kell kibékülnie. Engem a legkevésbé sem érdekel, hogy mit csinált, vagy mit nem csinált, vagy mit kellett volna csinálnia. Csak azt szeretném, ha anyával végre felnőnének, és legalább egy pillanatig felnőttként viselkednének. Úgy értem, olyan nehéz az? Hogy Sophia és Jack felnőjön? – Álmodozz csak. – Tudom, tudom. Mindenesetre egykor találkozunk a Perry Streeten. Neked is foglaltatok helyet. Hurrá! Így már nem is olyan rémes, és alig várom, hogy találkozzunk! – Én is nagyon várom. Letettem, és a melltartómba dugtam a telefonomat, majd Davidre
pillantottam, aki az íróasztalánál dolgozott. Vagy legalábbis úgy tett, mintha dolgozna. Rám sandított, és eltűnődtem, vajon folytatni akarja-e a beszélgetést. Reméltem, hogy nem. Nem vártam meg, mi lesz, és közöltem vele, hogy el kell intéznem pár dolgot. Semmi sem volt sürgős, de a vallomása után nyomasztónak éreztem az iroda levegőjét. Kiléptem a nyári hőségbe, és elővettem a napszemüvegemet. Mivel sietősen távoztam, nem volt időm szólni Jordannek, hogy jöjjön értem. Egyébkén is csak a közelben volt dolgom. Gyalog is mehetek bárhová. Különben is gyönyörű nap volt, és jólesett kint lenni a friss levegőn. Észre sem vettem, hogy követnek, amíg el nem értem az első megállómat – egy nyomdát pár sarokra a Columbus Circle-től. Talán túlságosan el voltam foglalva Daviddel és a klubbal. És Hudsonnal – mindig Hudsonnal. Különben nyilván már hamarabb észrevettem volna. Amikor végre kiszúrtam, egyből tudtam, nem véletlen egybeesés, hogy velem egy időben sétálgat a Nyolcadik sugárúton. Azt is tudtam, hogy akarta, hogy lássam. Végtére is gyakorlott zaklató voltam. Nem olyan nehéz észrevétlenül követni valakit. Celia azonban meg sem próbált elrejtőzni előlem. Megállt, amikor én is megálltam. Újra elindult, ha elindultam. És egész idő alatt engem bámult. Hevesen vert a szívem, de megőriztem a nyugalmamat, és lassan haladtam tovább. Szerencsére nem követett a nyomdába. A kirakat előtt várt, hogy lássam, hogy ott van. Celia semmit sem csinált, nem szólt hozzám, mégis rettegéssel töltött el a jelenléte. Kétség sem fért hozzá, hogy ez egy üzenet volt: Itt vagyok. Látlak téged. Nem szabadulsz tőlem. Vajon Paul Kresh is ezt érezte, amikor hetekig követtem őt mindenfelé? Szörnyű érzés volt, és még sosem sajnáltam ennyire, amit a múltban tettem. Sorba kellett állnom a pénztárnál, ezért volt időm összeszedni magam, mielőtt a pénztároshoz fordultam. Celia indítékán tanakodtam. Talán beszélni akar velem. De üzenhetne, vagy írhatna e-mailt. És ha beszélni akarna, miért nem jön egyszerűen oda hozzám? Nem, valami más szándéka van a követősdivel. Először a hajón, most meg itt – békén hagy majd valaha is? Vajon ez is csak egy trükk, amit később ellenem akar felhasználni? Vagy egyszerűen csak rám akar ijeszteni? Ha az utóbbiról van szó, sikerült neki. Ám a legutóbbi alkalommal
ellentétben, amikor átvert, most fel voltam készülve. Ezúttal nem bíztam meg benne. Miután üzentem Jordannek, hogy hol vagyok, és megkértem, hogy jöjjön értem, lefotóztam Celiát – bizonyítékot akartam róla. Látta, hogy lefotózom, ebben biztos vagyok, de nem ment el, és nem úgy tűnt, hogy zavarná a dolog. Ezután felhívtam Hudson irodáját. – Megbeszélésen van – mondta Trish, a titkárnő. – Szólok neki, hogy hívjon vissza, amint végez. Ez azonban nem volt elég. Tudtam, hogy emiatt félbeszakíthatnám, Trish azonban erre nem volt hajlandó. Abban bízva, hogy megnézi a telefonját, írtam neki egy rövid üzenetet: „Úton vagyok az irodádhoz. Beszélnünk kell.” Mire sorra kerültem, már sokkal nyugodtabb voltam. Átvettem a menüket, amiket rendeltem, mély lélegzetet vettem, és kiléptem a boltból. Féltem úgy kisétálni az ajtón, hogy Celia olyan közel állt a bejárathoz, de nem akartam, hogy lássa a félelmemet. Szerencsére, épp amint a kilincsre tettem a kezemet, Jordan megállt a bolt előtt. Celia szaporán elindult az ellenkező irányba. Ha csak Jordanre volt szükség, hogy békén hagyjon, többé sehová sem indulok nélküle. Beszálltam a kocsiba, mielőtt Jordan kiszállhatott volna, hogy ajtót nyisson. – Ott, a járdán – mutattam Celia után. – Látja? – Celia sietősen távozott, és szerettem volna, ha más is látja, mielőtt elvegyül a tömegben. Jordannek azonban jó szeme volt. – Látom. Követte? – Nem tűnt meglepettnek. – Igen. Honnan tudja? – Láttam reggel, amikor kitettem a klubnál, Ms. Withers, de nem voltam biztos benne, hogy ő az. Szólnunk kell Mr. Pierce-nek. – Én is épp erre készültem. Elvinne az irodájához? Bólintott. Hátradőltem, becsatoltam a biztonsági övet, és Jordan besorolt a forgalomba. Celia még mindig látótávolságon belül volt, és figyeltem, ahogy közelebb értünk hozzá. Amikor elhaladtunk mellette, megállt, és noha nem láthatott a sötét üvegen keresztül, elmosolyodott, és integetett. Szerencséje, hogy pacifista vagyok, különben már a meggyilkolását terveztem volna.
Hatodik fejezet
Hudson nem válaszolt az üzenetemre, mire az előcsarnokba értem, ezért küldtem egy újabbat: „Beszállok a liftbe. Két percen belül az irodádban leszek.” Amikor kiszálltam, még mindig nem kaptam választ, de elviharzottam Trish mellett, mintha szabad bejárásom lenne Hudsonhoz. Az alapján, ahogy Hudson beszélt, mindig elérhető volt számomra. – Elnézést! – szólt utánam Trish. – Mr. Pierce még mindig megbeszélésen van… – Tudja, hogy jövök – szóltam vissza a vállam fölött. Az ajtó kinyílt, mielőtt megérinthettem volna a kilincset. Hudson ott állt előttem, aggodalmas arccal. – Minden rendben, Patricia. – Azzal beterelt az irodájába. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, két kezébe fogta az arcomat, és a szemembe nézett. – Megkaptam az üzenetedet. Mi a baj? Megsérültél? – Nem, nem sérültem meg. – Reszkettem, és most, hogy Hudsonnal voltam, a legszívesebben sírva fakadtam volna. – Mi a baj, Alayna? Elővettem a telefonomat, hogy megmutassam Celia fotóját. – Mutatnom kell neked valamit. Én… Neszezésre lettem figyelmes. Hudson mögé néztem, és egy nőt láttam az íróasztala mellett. Gesztenyebarna haját lazán összefogta a tarkóján, színét kiemelte krémszínű kosztümje. Kiegyenesedtem, fejemben megkondult a vészharang. – Ó, sajnálom. Nem tudtam, hogy vendéged van. Hudson átkarolt, és a nő felé intett. – Alayna, emlékszel Normára. – Igen, hát persze. Norma Anders. A botanikus kerti rendezvényen találkoztunk. – Belém hasított a féltékenység, éppúgy, mint amikor először találkoztunk. Sőt a jelenlététől csak még idegesebb lettem.
Norma leplezetlenül hajtott Hudsonra. Ami nagyon zavart. Mindennap együtt dolgoztak, Norma Hudsont fogdosta, és a keresztnevén szólította – amit Hudson nagyon ritkán engedett meg másoknak, az alkalmazottainak pedig szinte soha. Ráadásul Norma egyedül volt Hudsonnal az irodájában. Hudson pedig nem reagált az üzeneteimre. – Valóban. – Norma tetőtől talpig végigmért. Amikor először találkoztunk, alig vetett rám egy pillantást, annyira lekötötte a figyelmét a pasim. – Örülök, hogy újra látlak, Alayna. – Kimért hangja azonban meghazudtolta a szavait. Hudsonhoz fordult. – Ha négyszemközt akartok maradni, mi kimehetünk. „Mi?” Körbenéztem a szobában, és észrevettem egy másik nőt az íróasztal melletti karosszékben. Tehát Hudson mégsem volt kettesben Normával. Megkönnyebbültem, és bűntudatom támadt. Nevetségesnek és paranoiásnak éreztem magam. A mai események kibillentettek a lelki egyensúlyomból. Hudsonnak egyszerűen megbeszélése volt két alkalmazottjával. Szó sincs munkahelyi légyottról. Semmi illetlenség nem történt. Mégsem tudtam megnyugodni. Beszélni akartam Hudsonnal Celiáról, de várnom kellett. Visszadugtam a telefonomat a melltartómba. – Ne, arra semmi szükség. Elnézést, hogy berontottam. Nem szoktam félbeszakítani mások megbeszélését. Hudson az íróasztalához lépett. – Valójában tökéletes az időzítésed, Alayna. – A karosszékben ülő nő felé biccentett, aki fölállt. – Ő itt Gwen, Norma húga. A Nyolcvannyolcadik Emelet egyik menedzsere. – Ó! – Tehát mégsem alkalmazott. A Nyolcvannyolcadik Emelet egy népszerű éjszakai klub volt a Village-ben, egy rivális üzletember tulajdona. A kelleténél egy másodperccel később kapcsoltam. – Ó! Összeszedtem magam, Gwenhez léptem, és kezet nyújtottam. – Alayna Withers – mutatkoztam be. Kezet ráztunk. Erős keze volt. Jó jel egy potenciális menedzsertársnál. – Örvendek. A mosolya is rendben volt. Szép fogsor, nem túl bizalmaskodó. Nagyon hasonlított Normára, de sápadtabb volt. Nagyon világos bőre volt, és
sötétszőke vagy halványbarna haja, attól függően, hogyan esett rá a fény. A szeme szürkéskék. Csinos volt, mint Scarlett Johansson – az a fajta szépség, amit egyesek észre sem vesznek, míg mások túlértékelnek. Eltűnődtem, vajon ebben az esetben Hudson melyik típusba tartozhatott. Mérges lettem magamra. Mi ütött belém? A régi fiúimra rendszeresen féltékeny voltam – szükségtelenül –, Hudson mellett azonban ez nem fordult elő. Hudson közelebb lépett, hogy rendesen bemutasson bennünket egymásnak. – Alayna jelenleg az Égi Bárka promóciós menedzsere, ám mint mondtam, ő lesz a vezérigazgató, amint távozik a jelenlegi igazgató. – Hudson mondta, hogy üzletvezetőt keresel. – Gwen magabiztosan beszélt. Üdítő volt azok után, hogy a nővére szinte levegőnek nézett. Bólintottam. – Érdekel az állás? – Nagyon is. Egy menedzsertárs a Nyolcvannyolcadikból. A bennfentes információival és az ő tapasztalatával… ügyes, Hudson nagyon ügyes. Ezzel ő maga is tisztában volt. Noha pókerarcot vágott, a szeme csillogott a büszkeségtől. – Minden szempontból alkalmas a pozícióra, ahogy te akartad, Alayna. Esetleg szeretnél megszervezni vele egy interjút? – Igen, mindenképpen. – Elővettem a telefonomat a melltartómból. Amikor bekapcsoltam, megjelent a képernyőn Celia fotója, amit épp Hudsonnak akartam megmutatni. Megdermedtem, és kirázott a hideg tőle. – Alayna? – szólt Hudson halkan. – Bocs. Nehéz nap. Kicsit össze vagyok zavarodva. – Megnéztem a másnapi időbeosztásomat. Mirával és Jackkel fogok ebédelni, de az estém szabad. – El tudnál jönni holnap az Égi Bárkába? Szerintem kicsit túl formális lenne interjúnak nevezni. Körbevezetnélek, és beszélgethetnénk. – Tökéletesen hangzik. Holnap szabad vagyok, úgyhogy bármikor ráérek. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezzem, miért akarja otthagyni a Nyolcvannyolcadik Emeletet, ám ez várhat a következő találkozásunkig. Korábbi idegességem kezdett visszatérni, és már alig vártam, hogy befejezhessem a beszélgetést, és magunkra maradjunk Hudsonnal. Noha ezúttal nem azért akartam egyedül lenni vele, mint máskor.
– Nagyszerű. Akkor nyolckor eljöhetnél. – Beírtam az infót a naptáramba. – Megnézheted a klubot, amikor nyitva vagyunk. – Ott leszek. – Látod, Norma? – Hudson rákacsintott az alkalmazottjára. – Ránk nincs is szükségük a fiataloknak. Mindent elintéztek egyedül. Feldühített Hudson játékos tréfálkozása Normával. Különben is, mit keresett itt ezen a megbeszélésen? Csak azért, mert Gwen a húga, még nem kell Normának is jelen lennie. És honnan tudta egyáltalán Hudson, hogy Normának van egy húga, aki klubot vezet? Vajon közelebb állnak egymáshoz, mint Hudson állította? A megszállottságom paranoiához vezetett. Igaz, hogy időről időre visszatért, de azóta nem volt ennyire erős, amióta megismerkedtem Hudsonnal. Vajon tényleg paranoiás lennék, vagy jogosak a kérdéseim? S ha mégis paranoiáról van szó, miért pont most tért vissza? Celia mehetett az agyamra a nyomorult, kisded játékaival. Csak ez lehetett az oka. De nem eshetek most vissza miatta. Különben ő győz, és ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Össze kell szednem magam. Félreálltam, amíg Hudson kikísérte az Anders testvéreket az irodájából. Próbáltam megnyugodni, mély lélegzetet vettem, és emlékeztettem magam arra, hogy inkább beszéljek, és ne vonjak le rögtön következtetéseket. Talán szükségem lesz egy újabb csoportterápiás találkozóra a hét második felében. Bármire, ami segíthet megszüntetni az elhatalmasodó pánikot. Mire magunkra maradtunk, nem bírtam tovább visszatartani. – Pontosan miért is volt itt Norma? – kérdeztem mosolyogva, könnyed hangnemben, hogy ne tűnjek dühösnek, de mi másnak hangzana egy ilyen kérdés, mint vádaskodásnak? Hudson bezárta az ajtót, majd hozzám fordult. – Ő szervezte meg a találkozót Gwennel. Még sosem találkoztam vele, és Norma itt akart lenni, hogy bemutasson bennünket egymásnak. Miért kérded? – Csak kíváncsiságból. – Az íróasztalának dőltem, szükségem volt valami támaszra. – Honnan tudtad, hogy Gwen a Nyolcvannyolcadik Emeletben dolgozott? Hudson odalépett hozzám. – Norma említette. – Egy baráti beszélgetés során… főnök és alkalmazott között? – Összefontam a karomat a mellemen. Nem a legszerencsésebb póz a
közöny színlelésére. Hudson megfogta a könyökömet. – Alayna, ma szokatlanul féltékeny vagy. Igaz, hogy ez mindig begerjeszt, de van egy olyan érzésem, hogy ez valami másnak a jele. Mi a baj? Vállat vontam; nem akartam belekezdeni a Celia-ügybe, amíg le nem zártuk ezt a Norma-ügyet. – Csak különösnek találom, hogy ilyen személyes részleteket tudsz egy alkalmazottadról, amikor több száz, sőt több ezer ember dolgozik neked. – Több százezer. El sem mosolyodtam. – Annál különösebb. Hudson eleresztett, és zsebre tette a kezét. – Egészen pontosan mire vagy kíváncsi, Alayna? Máris utáltam magamat. Aki most a szeretett férfi előtt állt, nem az a személy volt, aki lenni akartam. Nem akartam kételkedni, aggódni vagy paranoiásnak lenni. Ám a gyomrom kavargott, és szinte kiköptem a következő szavakat. – Azt kérdeztem, miért tudsz személyes dolgokat Norma Anders családjáról. – Azt kérded, milyen kapcsolatban vagyok Normával. A válasz, hogy szigorúan munkakapcsolatban. – Megcsókoltad? – Remegett a hangom, és volt egy olyan érzésem, hogy ha elvenném magam elől a karomat, az is remegne. A fejemben már láttam is őket együtt. Őrület, miket tudtam elképzelni: szenvedélyes jeleneteket részletesen. Egyedül az állítaná meg a képzelgést, ha meggyőzne arról, hogy ilyesmi sosem történt. De még akkor is meglenne rá az esély, hogy tovább kísértenének a képek. – Nem szoktam azokat csókolgatni, akikkel együtt dolgozom. Engem megcsókolt, amikor neki dolgoztam. – Igen vagy nem, légy szíves. – Nem, Alayna. Sosem csókoltam meg. Sosem dugtam meg. Sosem csináltam vele semmit. – Kiegyensúlyozott, de erélyes volt a hangja. Felbátorította látszólagos lélekjelenlétem. Vagy megérezte, hogy csak egy hajszál választ el a kiborulástól. Beletúrt a hajába. – Mivel Norma a pénzügyön dolgozik, ő bonyolította le a tranzakciót, amikor megvásároltam az Égi Bárkát, ezért tudott a klubról. A minap
megkérdezte, hogy van-e ott valamilyen menedzseri pozíció. Mondtam, hogy nincs, de észben tartom Gwent. Azért nem akartam erről szólni neked, mert féltem, hogy ha megtudod, visszautasítod a menedzseri állást. Ilyen egyszerű. – Ennek van értelme. – És az enyhén manipulatív titkolózás jellemző volt Hudsonra. A szívem tudta, hogy igazat szólt, de a fejem tovább zakatolt. Melyiknek higgyek? A szívemnek vagy a fejemnek? Találkozott a tekintetünk, és Hudson hosszan a szemembe nézett. – Semmi sincs köztünk, Alayna. Veled vagyok. Mindig, érted? A szívemnek. A szívemnek hittem. Mindig. Ez Hudson. Szeretett. Még ha makacsul képtelen volt is kimondani. Megbíztam benne. Mi okom lett volna a gyanakvásra? Szégyenkezve megráztam a fejemet. – Sajnálom. Ostobán viselkedtem. Hudson a karjába vont. Végre megnyugodtam. Nagy levegőt vettem – a szappan és az arcszesz illata megnyugtatott. Sehol sem lennék szívesebben, mint itt, a karjába zárva. Végigsimította a hátamat, majd megcsókolta a halántékomat. – Tudom, hogy nem viselkednél így, ha nem történt volna valami. Zaklatott voltál, amikor idejöttél. Mi a baj, kedvesem? Belecsimpaszkodtam a zakójába. Most, hogy a karjában tartott, nem akartam, hogy elengedjen. Itt biztonságban voltam. – Beszélj hozzám, Alayna. Elfordítottam a fejemet, hogy tisztán hallja a szavaimat. – Celia. Hudson eltolt magától, és aggódón a szemembe nézett. – Mit csinált? – Követ engem. Összevonta a szemöldökét. – Hogy érted, hogy követ téged? – Úgy, hogy megjelenik ott, ahol vagyok, és a nyomomban van. Követ engem. – Megmutattam neki a képet a telefonomon, és elmeséltem, hogyan szúrtam ki, hogy a nyomomban van, amikor a dolgaimat intéztem, majd hozzátettem, hogy Jordan is látta őt reggel. Ráadásul előző este is ott volt a hajón. Féltem, hogy azt mondja, túlreagálom, hogy nem hisz nekem, mint
azelőtt. Volt egy képem, de mit bizonyított? Hátha azt fogja hinni, hogy én követtem Celiát. Ám a válasza kárpótolt a korábbi kétségeiért. – A rohadt ribanc! – Elfordult, és beletúrt a hajába. – Az életemre esküszöm, ha bármit csinál veled… Könnybe lábadt a szemem, félig a rettegéstől, félig a megkönnyebbüléstől, hogy az én oldalamon áll. – Mit akar tőlünk? Tőlem? Hudson odalépett az íróasztala túlsó végéhez. – Nem számít. Ilyet nem csinálhat. Hívom az ügyvédemet. Szerzünk egy távoltartási végzést. – Mielőtt közbeszólhattam volna, kiszólt a titkárnőjének. – Patricia, hívja fel Gordon Hayest. – Máris, Mr. Pierce. Megráztam a fejemet és leroskadtam az egyik karosszékbe. – Ez nem ilyen egyszerű. – Nem érdekel, hogy egyszerű-e vagy sem. Szerzek egy távoltartási végzést. Még sosem láttam ennyire felajzottnak. Nyugodt közönye elpárolgott, és egy vad és szenvedélyes férfi maradt a helyén. Ezúttal én voltam az, aki racionálisan gondolkodott. – Hudson, nem szerezhetsz távoltartási végzést csak azért, mert követtek. Jelentős távolságot tartott, nem közelített meg, nem fenyegetett, és sehol sem balhézott, ahol megálltam. Semmivel sem tudjuk megfogni. Hudson a telefont bámulta, mintha meg tudná csörgetni pusztán a tekintetével. – Nevetséges! Megijesztett téged. Látom az arcodon. – Igen, megijesztett. De ez ellen semmit sem tehetsz. – Ismét eszembe jutott, hogy én is ugyanezt tettem másokkal. Paul Kresh távoltartási végzést kért ellenem. Az volt az első. De nem ő volt az első ember, akit zaklattam. – Higgy nekem. Jól tudom, hogyan kell terrorizálni valakit a rendőrség kikerülésével. – Ne mondj ilyeneket. – Kihallottam a hangjából a saját fájdalmamat. – Ez az igazság. Én is ezt csináltam, Hudson! Ez rettenetes. Hogy tehettem ezt másokkal? – Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Hudson ott termett mellettem, és átölelt. – Ne sírj, Alayna. – A hajamat simogatta, én meg a vállára borulva zokogtam. – Ez nem ugyanaz. Te csak szerelemre vágytál. Celia mást
csinál. Ellöktem magamtól Hudsont. Noha szükségem volt az érintésére, úgy éreztem, nem érdemlem meg. – Mit csinál? Nem azért csinálja ezt, mert a szerelmedre vágyik? Mi a különbség? Hudson felsóhajtott, és leült az asztal szélére. – Szerintem nem azért csinálja. Azt akarja, hogy boldogtalan legyek. Tudja, hogy ezzel tönkretehet. Így áll bosszút a múltért. Ez nem rólad szól. Letöröltem a könnyeimet. Az istenit, Celia olyan könnyen felzaklatott mindkettőnket. És most a múlt miatt bánkódunk, utáljuk magunkat, többévnyi javulás megy kárba – bizony, rohadt egy ribanc. Leültem, és hátradőltem. – Engem nem érdekel, hogy miért csinálja. De nem fogja abbahagyni, mert tudja, hogy nyerésre áll. Te magadat hibáztatod, én meg kiborultam. Paranoiás vagyok és ideges, és félek, hogy visszatér a régi énem. Elcsuklott a hangom, újabb könnyek fenyegettek. Hudson letérdelt elém. Megfogta a karomat, mintha meg akarna rázni, hogy észhez térítsen. – Ez nem igaz. Jó okod volt rá, hogy ma így érezz. Váratlanul ért, amit csinált, de össze tudod szedni magad. Erősebb vagy nála. Megtöröltem a szememet. – Veled vagyok erős. – Én pedig nem hagylak el. Itt vagyok. Együtt csináljuk végig. Hallasz engem? Erőtlenül bólintottam. Csipogott a telefon. Hudson fölkelt, és átnyúlt érte az asztalon. – Elérte? – Nem – válaszolta Trisha. – Sajnálom, de Mr. Hayes már hazament. Elmúlt öt óra. Hudson az órájára pillantott. – A fenébe – motyogta. Habozott, és láttam, hogy azon töpreng, fölhívja-e az ügyvédjét mobilon. – Holnap rögtön beszélni akarok vele. – Igen, uram. Tehetek még valamit, mielőtt elmegyek? – Nem. Köszönöm, Patricia. – Kikapcsolta a telefont, és visszafordult hozzám. Hosszan tanulmányozta az arcomat. – Nem győzhet, Alayna. Tartottad magad előtte, nem igaz? – De igen. – A világ minden kincséért sem hagytam volna, hogy lássa
rajtam, mennyire felzaklatott. Hudson szinte sugárzott a büszkeségtől. – Hát persze. Hihetetlen vagy. Erősebb vagy, mint hiszed. Én nem éreztem magam hihetetlennek, de Hudson biztatása erőt adott. Hudson az asztalnak támaszkodott, ködös volt a tekintete. Felismertem ezt a számító arckifejezést – mindig ilyen volt az arca a nagy üzleti döntések előtt. – Celiának fogalma sincs, hogy sikerrel járt-e. Ez a mi előnyünk. Utáltam félbeszakítani tervezés közben, de felmerült bennem egy gondolat. – Mi lesz, ha nem hagyja abba a zaklatást? Hudson tekintete kitisztult. – Jordan exkatona. Különleges alakulat. Meg tud védeni. Mostantól sehová sem mehetsz nélküle. Ígérd meg. – Eddig se mentem nélküle sehová. Ma egyszerűen balszerencsém volt. – Csak ígérd meg – erősködött Hudson. – Megígérem. – Tudtam, hogy Jordan nem egyszerű sofőr, de nem ismertem a részleteket. Nem is ezért tettem most ígéretet – bárkit elfogadtam volna, hogy ne maradjak többé magamra Celiával. – Helyes. Felbérelek egy másik testőrt is, ha Jordan nem elérhető. Tudom, hogy nem akarod… A szavába vágtam: – Elfogadom. Hálásan biccentett. – Megnézetem a biztonsági kamerákat a klubban, hogy jól működnek-e. A lakás már be van kamerázva. És beszélek az ügyvédemmel is… Ismét közbeszóltam: – Ő semmit sem tud tenni. – Azért csak beszélek vele. Tudni akarom, mik a jogaink. Bármibe kerül a biztonságunk, megfizetem. Felhorkantam. Még sosem hallottam Hudsont ilyen leplezetlenül beszélni a pénzről. Én sosem tudtam egyszerűen megvenni a megoldást a problémáimra. Ezért rettegtem mindig attól, hogy valaki más jobban illene Hudson mellé. Olyasvalaki, mint az éppen szóban forgó szőkeség. – Celiának is van pénze. Hudson a fejét rázta. – A pénznek csak jó kezekben van értéke. Semmi kétségem nincs afelől,
hogy messzebbre nyúlik a befolyásom nála és az egész Werner családnál. Bólintottam, és az öklömet a szám elé emeltem, majd belemélyesztettem a fogamat. Vagy ez, vagy kieresztem magamból a sikolyt, ami az elmúlt pár percben készült kitörni belőlem. Noha Hudson a kezébe vette az ügyet, nem tehetett olyan ígéretet nekem, amilyenre szükségem volt. Ő is látta, mennyire félek. – Elintézem, Alayna. – Tudom… Közelebb hajolt, elhúzta a kezemet a szám elől, ujjaink összefonódtak. – De…? – Sosem fog békén hagyni bennünket, igaz? – Még ha normálisan viselkedne, akkor is jelen lenne. Hudson és a családja mellett élte az életét. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehetne megszabadulni állandó jelenlététől. Hudson gyengéden cirógatott a hüvelykujjával. – De igen. Kitalálok valamit. Bízol bennem? – Igen. – Teljes szívemmel. – Akkor hidd el, hogy elintézem. – Még egyszer megszorította a kezemet, majd elengedte. – Addig is maradj Jordan mellett. Egy ideig ne fuss nélküle. A futás volt az egyik kedvenc elfoglaltságom. Megnyugtatott. Szükségem volt rá, hogy megőrizzem az ép elmémet. A futógép is működött, de az nem ugyanaz, mint kint lenni a napsütésben, és érezni a szellőt kimelegedett testemen. – Majd Jordan is fut velem. Biztos nem bánná. Tudom, hogy jó formában van, és ha a különleges alakulatnál volt, bizonyára ő is szokott futni. – Nem. Ez nem elég jó. Nem lehet a legjobb formájában, ha éppen fizikai erőfeszítés alatt van. – Nem is tudom – morfondíroztam. – Te mindig a legjobb formádban vagy fizikai erőfeszítés közben… – Hogy mondtad? – Nem érdekes. Csak nem szeretnék börtönben élni. – Utáltam volna feladni az egyetlen vigaszomat Celia miatt. – Kérlek, Alayna. – Gyengéd, de eltökélt volt a tekintete. – Csak amíg ki nem találok valami jobbat. Mit is képzeltem? Hudson volt az egyetlen igazi vigaszom. Ha ő
mellettem áll, bármi másról le tudok mondani. – Rendben. Majd a futógépen futok. Egyelőre. – Gyere ide. – Hudson a karjába vont. – Csak azt akarom, hogy biztonságban légy. Nem tudnám elviselni, ha bármi történne veled. A nyakához dugtam az arcomat, beszívtam az illatát és kedves szavait, remélve, hogy meg tudnak nyugtatni. Ám amint elkezdtem megnyugodni, újabb őrjítő gondolatom támadt. Ki kellett mondanom a legrosszabbat. – Szerinted Celia megpróbál majd csinálni is valamit az ijesztgetésen kívül? Korábban már célozgattam erre, de magam sem tudtam, hogy elhiszeme. Én a követésnél sosem tettem többet. Legalábbis semmi olyat, amivel árthatnék. Hudson szorosabban ölelt magához, és a hajamba temette az arcát. – Nem tudom, mit csinálhatna. Nem is akarom tudni. A hangjában bujkáló idegesség és a bizonytalansága megugrasztotta a vérnyomásomat. – Félek, Hudson. Eltolt magától, két kezébe vette az arcomat, és mélyen a szemembe nézett. – Én nem, Alayna. A legkevésbé sem. – Ez szöges ellentétben állt az előző kijelentésével, és sejtettem, hogy csak a kedvemért mondta, és sokkal jobban aggódott, mint mutatta. Engem nem tudott átverni. De azért jó érzés volt hallani, hogy megpróbálta. – Bízz bennem. – Megpuszilta az orrom hegyét. – Elintézem. – Megcsókolta a szám sarkát. – Vigyázok rád. Végignyalta az ajkamat. Amikor kinyitottam a számat, beledugta a nyelvét, és megbabonázott érzéki érintése a fogsoromon és a nyelvemen. Lassan és mélyen csókolt, odaadó figyelmességgel. Ajkával tette azt, amire szavakkal képtelen volt – megnyugtatott. Vagy legalábbis elvonta a figyelmemet. Mindenesetre megadta nekem azt, amire a legnagyobb szükségem volt. Sőt még ennél is többre volt szükségem. Hozzádörgölőztem; a mellkasának feszítettem a mellemet. Hudson elmosolyodott csókolózás közben. Azután lezárta a csókot egy puszival, és elhúzódott. Belecsimpaszkodtam a zakójába, és visszahúztam magamhoz.
– Ne hagyd abba. Szükségem van rád. – Ahogy hozzábújtam, egyre sürgetőbben nőtt a vágyam. – Alayna… – Hátranézett a telefonra. El akarta intézni a hívást, elindítani a dolgokat. Neki erre volt szüksége, hogy jobban érezze magát. Hogy biztonságban érezze magát. Meg tudtam érteni. Ám amire nekem volt szükségem a biztonsághoz, sokkal egyszerűbb volt. Kézzelfoghatóbb. Könnyebben megvalósítható. – Szükségem van rád, Hudson. – Lenyúltam a lába közé, és megsimogattam a domborulatot a nadrágján. – Kérlek. Kérlek, segíts. – A szentségit, Alayna – mormolta. – Ezzel nagyon megnehezíted a dolgomat. Tovább masszíroztam a lába között. – Pedig pont azon vagyok, hogy megkönnyítsem. – Istenem, még sosem kellett könyörögnöm érte, de ha erre vágyik, megteszem. – Hudson… kérlek! – Fenébe! – Egyetlen gyors mozdulattal megfordított, az asztal nekinyomódott a fenekemnek. Előrehajolt, és lesöpörte az iratokat. Azután fölemelt, és felültetett a mahagóni asztallap szélére. – Vedd le a bugyidat – parancsolta, miközben kicsatolta az övét. Nem kellett kétszer mondania. Mire lehúztam a bugyimat, és a padlóra hajítottam, már ki is szabadította a farkát. Néztem, amint simogatja magát; a farka egyre vastagabb lett. Végigsimítottam a mellkasát, és jobban szétnyitottam a lábamat. Már alig vártam, hogy érezzem magamban – olyan erősen vágytam rá, mint még soha. Kétségbeesetten. Őrülten. – Hudson. – Nem tudtam abbahagyni a könyörgést. – Szükségem van… A szavamba vágott. – Tudom, mire van szükséged. Hidd el, megkapod. – Egyik kezében a farkát fogta, a másikkal a vulvámhoz nyúlt, és megcirógatta a csiklómat a hüvelykujjával. Felnyögtem, és elfordítottam a csípőmet, hogy jobban hozzám férjen. Hudson a homlokomhoz érintette a homlokát. – Milyen készséges vagy, kedvesem. Fájdalmat fogok okozni, ha nem hagyod, hogy előbb felkészítselek. – Végigcirógatta az ajkamat, majd visszatért a csiklómhoz. – Nem érdekel, ha fáj. – Az fájt, hogy nem volt bennem. Megrántottam a nyakkendőjét. – Gyerünk!
Hudson halkan elkáromkodta magát. Azután beadta a derekát. A hajamba túrt, majd durván magához húzott egy csókra. – Már így is alig tudok uralkodni magamon a jelenlétedben. Ha engedélyt adsz, jobb, ha elhiszed, hogy meg foglak dugni. A legszívesebb azt feleltem volna, hogy hála az égnek, de már az ajkamra tapasztotta a száját olyan szenvedéllyel, hogy nem jutottam szóhoz. Ezzel egy időben mély, erős lökéssel belém hatolt. Felkiáltottam a váratlan gyönyörtől és fájdalomtól. Nedves voltam ugyan, de igaza volt – nem álltam annyira készen, mint kellett volna. Nem számított. Imádtam, ha bennem volt, és rövid lökéseit szűk vaginám minden egyes pontján éreztem. Minden lökésnél belenyögtem a szájába. Istenem, ó, istenem, istenem. Mégsem volt elég. A dereka köré fontam a lábamat, és hozzányomtam magam, a lökések felé. Behunytam a szememet. Be voltam gerjedve, és őrülten vágytam a kielégülésre, amelyről tudtam, hogy közeleg. Hudson elhúzódott az ajkamtól. – Jézusom, Alayna. Lassíts. – Nem tudok. Kellesz. – Képtelen voltam egész mondatokban beszélni. – Tudom. Tudom, mi kell neked. – Beleharapott az államba. – De ha nem hagyod, hogy gondoskodjam rólad, nem kapod meg, amire vágysz. – Amire szükségem van – javítottam ki. És nem tudtam lelassítani. Meg voltam bolondulva. Hudson frusztráltan nyögte ki a nevemet. Belemarkolt a hajamba, és hátrahajtotta a fejemet, amíg fel nem nyögtem. Kitartó lüktetéssé lassult a mozgása. – Ide hallgass. Figyelsz rám? Bólintottam. – Nézz rám! Kinyitottam a szememet, és a szemébe néztem. Szürke szeme láttán egyből megnyugodtam. – Hagyd, hogy átvegyem az irányítást, Alayna. Bíznod kell bennem. Gondoskodom rólad. – Nem csak az orgazmusról beszélt. Annál sokkal többről volt szó. – Rendben? Megbíztam benne. Feltétel nélkül. Újra meg újra elmondtam neki. Ám még mindig nem tértem magamhoz a közelmúltbéli elválásunkból és az azt követő fájdalomból. Könnyebb volt kimondani, mint valóban megbízni benne.
Ő is emiatt vont most kérdőre. Nem hagyhattam cserben. – Rendben – válaszoltam. – Helyes. Akkor lássunk neki. – Egyik kezével továbbra is a hajamat húzta, a másikkal a csiklómat kezdte masszírozni finoman, körkörösen. – Kapaszkodj az asztalba. Megragadtam az asztal szélét. Hudson mozgása felgyorsult, és elérte belülről ugyanazt a pontot, amit a hüvelykjével kívülről dörzsölt. Hamar felerősödött az érzés abban az egy intenzív pontban. Éreztem, amint megfeszül az alhasam, és bizseregni kezdenek a végtagjaim. Hudson is érezte. – Istenem, Alayna. Olyan finom a puncid. Olyan szűk. Nagyon be tudsz gerjeszteni. Mindjárt elmegyek. – Ismét felgyorsult, egymásnak csapódó testünk hangja és Hudson szavai tovább hajszoltak a csúcsra. Amikor közelgett az orgazmusom, Hudson felemelte a csípőmet, és olyan gyors, szaggatott mozdulatokkal dolgozott bennem, hogy egyszerre nyögtünk fel, és élveztünk el. Hosszú másodpercekig maradt bennem, belém lövellve mindenét, saját nedveim elvegyültek az övével. – Most jobb? – kérdezte, mielőtt levegőhöz juthattam volna. – Igen. Sokkal. – Ám még a kielégülés utóhatása alatt is ráébredtem, hogy pontosan azt műveltem, amivel én vádoltam mindig őt: szexszel oldottam meg egy problémát. – Én… ööö… sajnálom, hogy… – Ssss. – Az ajkamra tette az ujját, és elmosolyodott. – Jó érzés végre a másik oldalon állni. – Hát, köszönöm. – Megcsókoltam az ujját, majd átkaroltam a nyakát. – Bármikor boldogan kikefélem belőled a bajaidat, amikor csak akarod. Felnevettem. Miután megtisztálkodtunk, és felvettem a bugyimat, hagytam, hogy nekilásson az óvintézkedéseknek, amelyekre szerinte szükségünk lesz a biztonságunk érdekében. Amikor beültem a Maybach hátsó ülésére, Celiának nyoma sem volt, mégis kirázott a hideg, mert még mindig éreztem magamon a tekintetét. Hudson szerint meg tudunk szabadulni tőle. Én pedig hittem neki. Ám mindenkinél jobban szerettem ezt a férfit. Nagy valószínűséggel elfogult voltam…
Hetedik fejezet
Ahelyett, hogy visszamentem volna a klubba, inkább befejezettnek tekintettem a napot. Reggel még különben is azt terveztük Hudsonnal, hogy együtt ebédelünk otthon, és noha az új fejlemények miatt késő délutánig dolgozott, nem akartam, hogy pocsékba menjen a szakács erőfeszítése. A lakásban feltettem melegedni a vacsoránkat, és asztalhoz ültem az ebédlőben salátát csipegetve, miközben próbáltam az új könyvemre figyelni. A Lady Chatterley szeretőjét választottam D. H. Lawrence-től, hátha segít a romantikára és a szexre összpontosítanom a Celia okozta rettegés helyett. Az olvasáshoz azonban nagyobb figyelemre lett volna szükség. Feladtam, és félrelöktem a könyvet. Egy üres névjegy kandikált ki a lapok közül. Eddig észre sem vettem – a lökéstől csúszhatott ki. Kinyitottam a könyvet ott, ahol be volt jelölve, majd megfordítottam a kártyát, hogy lássam, üres-e a másik oldala. Nem volt üres. És a név láttán majdnem eldobtam a kártyát. A szívemhez kaptam a kezemet, és próbáltam nem pánikba esni. Hudson Celiától és Celia cégétől rendelte a könyveket – természetes lehetett, hogy beledugja egy könyvbe a névjegyét. Leszámítva, hogy a könyvek vadonatújak voltak. És a kártya által jelzett oldalon sárgával ki volt emelve egy idézet: „Mindig várt, ez volt az ő nagy erőssége.” Celia jelölte meg ezt az idézetet? Vajon rám utalt ezzel vagy Hudsonra? És bárki is a kiszemelt célpontja, mit érthetett ezen? – Jó a könyv? Megriadtam Hudson hangjára. Annyira belemélyedtem a könyvbe és Celia jelölésébe, hogy észre se vettem a közeledését. Lehajolt, hogy megcsókolja a nyakamat. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. – Nem erről van szó. Nézd! – Mutattam neki a kártyát és a könyvet. – Ezt {1}
a névjegyet találtam a könyvben – olyan, mint amilyet te adtál nekem. És be van jelölve ez az idézet. Éreztem Hudson haragját. Összegyűrte a kártyát, és elhajította. – Az istenit! – Mit jelenthet ez? – Ki tudja? – Mély lélegzetet vett, hogy kordában tartsa a dühét. – Tudod, mit? Ne is gondolj rá. Épp ezt akarja. Szórakozik veled. – Elvette tőlem a könyvet, és kivitte a konyhába. – Vacsoráztál már? – Rád vártam. Megmelegítettem a vacsorát. – Szótlanul ücsörögtem, amíg vissza nem tért a tálakkal. – Ugye elvetted a kulcsát? Hudson letette a tányérokat. – Nem most hagyta benne a könyvedben. Hanem korábban. Még amikor felhozatta a dobozokat. – Visszament a konyhába. Nem válaszolt a kérdésemre, és a hárítástól ideges lettem. Megvártam, amíg visszatért, ezúttal egy üveg borral. – Hudson – a kulcsa? – Igen. Elvettem a kulcsát. – Kitöltött nekem egy pohár bort, majd magának is. Mire belekortyoltam, ő már megitta a felét. – A szállítás utáni napon. Nem is említette, hogy találkoztak. De én is sokszor találkoztam Celiával a háta mögött, így talán fair volt a dolog. Ahelyett, hogy azon rágódtam volna, hogy miért nem említette soha, valami más jutott eszembe – hogy még a kiszállítás előtt tehette bele a kártyáját a könyvbe. Több száz könyvet hoztak. Hogy találhattam meg rögtön pont azt, amelyikben a kártya volt? Hacsak nincs a többiben is. – Tehát minden könyvben lehetnek titkos jegyzetek és üzenetek. Hudson ismét belekortyolt a borba – kiitta a pohár teljes tartalmát. – Mindet kicseréltetem. – Arra semmi szükség. – Az igazat megvallva azt terveztem, hogy mindet átkutatom. Mindig is kíváncsi típus voltam. Hudson újabb adag bort töltött a poharába. – Akkor is kicseréltetem. Már eldöntötte, mit fog tenni, és ilyenkor nem lehetett vitatkozni vele. A telefonom kijelzőjére pillantottam. Elmúlt nyolc óra. – Későn értél haza. Eszedbe jutott valami, amit tehetnénk? Hudson nem nézett a szemembe, csak megkóstolta a halat. – Elindítottam valamit – mondta, miután lenyelte a falatot. – De ha nem
bánod, inkább nem beszélnék róla. – Az a helyzet, hogy bánom. Ez engem is érint, és tudni akarom, mi történik. – Ha azt hitte, egyedül fogja megoldani a helyzetet, jobb, ha újragondolja a dolgot. – Tudod, amit tudnod kell. Biztonságiakat béreltem fel, holnap új kamerákat szerelnek fel a klubban, és van pár ötletem, amivel elvehetem Celia kedvét. – Elutasítóan viselkedett. Én meg kezdtem dühbe gurulni, – Pár ötlet, amit nem vagy hajlandó megosztani velem? – Pontosan. Letettem a villámat, kissé hangosabban, mint kellett volna. Vagy talán pont olyan hangosan, mint akartam. – Hudson – nyíltság és őszinteség, emlékszel? Mit titkolsz előlem? Talán törvényellenes? – Nem, dehogy. Azt mondtad, megbízol bennem. – Felvonta a szemöldökét. – Emlékszel? – Tényleg bízom benned. De arról volt szó, hogy együtt csináljuk végig, és ez minden, csak nem „együtt”. Szándékosan ködösítesz, miközben te hősködsz. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy hősködni próbálsz, nem tudhatom biztosan. Felsóhajtott, és behunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, egyenesen a szemembe nézett. – Együtt csináljuk végig, Alayna. És el fogom mondani. De nem most. – Megfogta a kezemet. – Jobban szeretnék most veled lenni. Kettesben. Meg sem fordult a fejemben, hogy ejteni akarja a témát. Így dolgozott fel mindent – magába fojtva, egyedül. Meg kell tanulnunk együtt megoldani a dolgainkat. De azt ígérte, később elmondja. Felfordítottam a tenyeremet, és összefűztem az ujjainkat. – Rendben. Nem beszélünk többet Celiáról. Összemosolyogtunk. Azután Hudson elengedte a kezemet, és folytatta az evést. Hosszú percekig szótlanul üldögéltünk. Hudson befalta a vacsoráját, én csak turkáltam benne – elmúlt az étvágyam. Beleegyeztem, hogy nem beszélünk Celiáról, de ez nem jelentette azt, hogy nem is gondoltam rá. Olyan mélyre hatolt a kapcsolatunkban – vajon felfogta, hogy egyfolytában ő járt a fejünkben? Hogy ő is jelen volt minden együtt töltött pillanatban, mintha édes hármas lennénk?
Hudson a borát lötybölte, közben engem nézett. – Hallgatag vagy. Felhorkantam. – Nem tudom, mi másról beszélhetnénk. A tenyerébe temette az arcát, és tudtam, hogy neki is ugyanaz járt a fejében, mint nekem – hogy még vacsorázni sem tudunk nyugodtan, Celia nélkül. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, és egy pillanatig azt hittem, hagyja, hogy Celia győzzön. Ám ekkor megváltozott az arckifejezése. Elhatározta magát. – Lássuk csak. Azt már tudom, milyen volt a mai napod. Mit fogsz holnap csinálni? Gwenythszel találkozol, igaz? – Gwenyth a teljes neve? Hűha. – Most hallottam először a teljes nevét. Ami aggasztott. Hudson nem szokta becézni az embereket. – Ezt hogy érted? – Sehogy. – Valószínűleg csak bolhából csináltam elefántot. Mégsem tudtam visszafogni magam. – Hallottam, hogy Gwennek szólítottad. Vállat vont. – Mindenki így szólítja. – De te sosem használsz beceneveket. – Nem is lepleztem a bosszúságomat. Ahogy ő sem. – Arra célzol, hogy jelent valamit, hogy a becenevén szólítottam? – Nem. – Miért zavart ez engem annyira? – Nem tudom. – Celia miatt. Ő adta meg az alaphangot, és hiába próbáltuk figyelmen kívül hagyni, nem sikerült. Felsóhajtottam. – Csak feszült vagyok. Sajnálom. – Tudom. Én is. – Hudson ismét belekortyolt a borba. – Nem tudom, miért szólítom Gwennek. Így mutatták be nekem. Gondolom, ez a név rögzült a fejemben. – Nem kell magyarázkodnod. – Mégis örültem, hogy megtette. Én is belekortyoltam a borba, és próbáltam kitalálni valamit, ami egyikünket sem bosszant fel. A másnapi teendőimről kérdezett… a fenébe! Eszembe jutott valami, amit meg kell beszélnünk. De ez egyáltalán nem lesz kellemes beszélgetés. Jobb, ha mielőbb túlesünk rajta. – Ami a holnapot illeti… – kezdtem habozva. – Vannak terveim, amiket meg kellene beszélnünk.
– Remélem, nem arra készülsz, hogy a Central Parkban fogsz futkározni. Le fog szerelni téged az új testőröd. Tréfálkozva mondta, de a tekintete komor volt. – Megígértem, hogy nem futok odakint. A bizalom oda-vissza működik, tudod? Egyébként bemutatsz valaha ennek a testőrnek? Ő is nagyon vonzó, de elérhetetlen, mert meleg? Hudson elvigyorodott. – Ez nem vicces. Játékosan megböktem a térdét az asztal alatt. – Dehogynem, és te is tudod. – Holnap bemutatom neked. Nem meleg. És megbízom benned, úgyhogy nem aggaszt, hogy vonzó-e vagy sem. – Jó fiú. – Tehát, mit kell megbeszélnünk? – Megkóstolta a rizottóját, és odaadóan figyelt rám. Haboztam, utáltam megtörni a jó hangulatot. – Nos… holnap Mirával ebédelek. És Jackkel. Hudson mozdulatlanná dermedt, a villája megállt a levegőben. – Mit mondtál? Láttam az arcán, hogy kristálytisztán hallott. Mégis válaszoltam, és ezúttal igyekeztem magabiztosabbnak tűnni. – A húgoddal és az apáddal ebédelek. – Szó sem lehet róla. – Szikrát hányt a tekintete. Nem lepett meg a reakciója, de azért nem akartam mindjárt védekezni. – Gondolom, Jack miatt vagy bosszús, nem Mira miatt. Megfeszült az állkapcsa. – Egyáltalán nem vagyok bosszús, mert nem ebédelsz együtt az apámmal. Amilyen könnyed hangon csak tudtam, azt mondtam: – Szerintem nem te mondod meg, hogy mit tehetek és mit nem. – Dehogynem. Felnyögtem, és beletúrtam a hajamba. – Hudson, ez nevetséges. Mondtam már, hogy én nem Celia vagyok. Nem fogok lefeküdni az apáddal – még akkor sem, ha rám hajt. De nem fog rám hajtani, mert ott lesz a kishúgod is. Megtörölte a száját, és a tányérra dobta a szalvétát. – Miért kell egyáltalán találkoznod vele?
– Nem kell. Nem én akartam. Mira nem akart kettesben lenni vele, ezért felajánlottam, hogy jelen leszek. – Nincs szüksége bébiszitterre. Mondd le, és majd később megisztok együtt egy kávét. Csak Miráról van szó. Fontolóra vettem. Majd elvetettem az ötletet, és kezdtem begurulni. – Nem akarom lemondani. Szeretnék együtt ebédelni Mirával. És Jackkel. Kedvelem az apádat. Nem azért, mert tetszik nekem, hanem mert ő az apád. Nekem nincs apám, és jó érzés Jackkel barátkozni. – Elcsuklott a hangom, de azért folytattam. – Lehet, hogy nem a legjobb pótapa, de ő van kéznél. Ráadásul így közelebb érzem magam hozzád. És amikor elhallgatsz előlem dolgokat, Há, minden támaszra szükségem van. – Alayna… Egyből megbántam, amit mondtam. – Nem lett volna szabad ezt mondanom. Sajnálom. Hudson eltolta a székét az asztaltól. Azután értem nyúlt, és az ölébe vont. Így már jobb volt. Kezdett elmúlni a feszültség. Végigsimította a karomat. – Semmit sem hallgatok el előled, Alayna. Csak szeretnék egy nyugodt éjszakát… nélküle. – Tudom – mondtam, és hozzábújtam. – És kérlek, ne az apámon keresztül akarj közelebb kerülni hozzám. Nem rajta keresztül vezet az út a szívemhez. – Hol van az út a szívedhez? Egy ujjal felemelte az államat, hogy a szemembe nézzen. – Hát nem tudod? Te kövezted ki azt az utat. Visszafojtottam a könnyeimet, nehogy elrontsam a hangulatot. – Ne hidd, hogy lemondom az ebédet csak azért, mert kedves vagy hozzám. Felnevetett. – Ne aggódj. Erre nem is gondoltam. Ebédelj csak vele, ha erre vágysz. Legalább tudom, hogy mellette nem fog zaklatni Celia. Többé nincsenek bensőséges viszonyban. És sosem tagadnék meg tőled olyasvalamit, ami boldoggá tesz. Meg akartam őrizni a jó hangulatot, ezért gondosan megválogattam a szavaimat. – Különben sincs jogod hozzá. Megjátszott bosszúsággal felsóhajtott.
– Milyen kár! Elöntöttek az érzelmek. Egek, ez a férfi… mindent félredobott, hogy gondoskodjon rólam, és még abba is belement, hogy az apjával találkozzam – ami nagy vívódást okozhatott neki. Lehet, hogy nem volt tökéletes, de nagyon közel járt hozzá. Átkaroltam a nyakát, és magamhoz szorítottam. – Szeretlek. – Ezért hagyom, hogy a tiéd legyen az utolsó szó. Elhúzódtam, hogy a szemébe nézzek, és felvontam a szemöldökömet. – Hagyod? – Kérlek, nézd el nekem. – És mi lenne… – Megfordultam az ölében, hogy meglovagolhassam. – Mi lenne, ha abbahagynánk a beszélgetést, és olyan elfoglaltságot találnánk, amivel mindketten jól járunk? – Jól járhatunk kétszer? – Édesem, akár háromszor is jól járhatunk, ha bírod az iramot. A merev dudor a fenekem alatt elárulta, mire gondol, mielőtt kimondhatta volna. – Benne vagyok. * * * Mira a csücsörített száját ütögette egyik francia manikűrös ujjával. – Csak nem értem, miért nem árulta el, mire készül. Ennek semmi értelme. Amikor másnap találkoztam Mirával, nem akartam szólni neki Celiáról, ám amint megpillantottam, kibuktak belőlem a szavak. Ha Jack is ott lett volna, nem mondtam volna el ennyi mindent, ám a késése miatt kiöntöttem a szívemet, sőt arról is beszámoltam, hogy Hudson nem árulta el, mit akar tenni a ribanccal. Meg tudta indokolni, hogy miért nem árulja el, mégis idegesített. Talán igazságtalan voltam hozzá. – Talán tényleg csak nem akart róla beszélni. De nekem úgy tűnt, szándékosan tér ki a válaszadás elől. – Kinyitottam egy csomag rózsaszín izét, és belekevertem a jeges teámba. Mira a homlokát ráncolta. – Attól félsz, hogy szándékosan hallgat el előled valamit? – Nem. – Noha ebben nem voltam biztos. – Nem tudom.
Megrázta a fejét, a haja a vállát söpörte. – Én sem tudom. Sajnálom. Meglepett a bocsánatkérése. – Miért sajnálod? Semmi okod rá. – Ő a bátyám. – Amikor rájött, hogy ez semmire sem magyarázat, folytatta: – Úgy érzem, nekem jobban meg kellene értenem őt, de nem tudom. – Senki sem tudja. – Képes lesz rá valaki valaha? Néha azt hittem, én leszek az, de vajon tényleg képes leszek rá? – Óhajtanak rendelni a hölgyek? – A pincér kérdése hallatán a menüre pillantottam, amit korábban félretettem. Még mindig nem választottam semmit, túlságosan lefoglalt a csevegés. A pincér látta, hogy habozok. – Vagy inkább megvárják a másik vendéget? Mira rám pillantott. Ő már tudta, mit fog rendelni. – Várunk. – Rendben. – A pincér elment, hogy kiszolgálja a többi asztalt. Fogtam a menüt, és végigfutottam a kínálaton. De még mindig a beszélgetésünkön járt az eszem. Letettem a menüt, és Mirához hajoltam. – Valójában attól félek, hogy azért nem árulja el, mit tervez, mert semmit sem tervez. – Azt egyszerűen bevallaná, nem? – Nem. – Hudson sosem hagyná, hogy azt higgyem, nem ura a helyzetnek. – Azt akarja, hogy biztonságban érezzem magam. Mira arca felragyogott. – Hát persze. – Kétség sem férhetett hozzá, hogy megbízott a bátyjában. – Laynie, majd kitalál valamit. Ebben biztos vagyok. És jó munkát fog végezni. El fogja szánni magát, és minden tőle telhetőt megtesz. Valószínűleg rémes ez a hasonlat, de nézd csak meg, milyen eltökélten őrizte Celia titkát. Csak azért, hogy megóvja őt. – Nem Celiát próbálta megóvni. – Jack leült közénk a székre. – Elnézést a késésért. Dugó volt. Nem tudtam, hogy te is jössz, Laynie. Milyen kellemes meglepetés! Mira megszólalt, mielőtt köszönthettem volna Jacket. – Arra célzol ezzel, hogy téged akart megóvni? Mindjárt rosszul leszek. – Az ölébe hajította a menüt. – Ó, én már tudom, mit kérek – mondta Jack, és félretette a menüt
anélkül, hogy tudomást vett volna Mira barátságtalanságáról. – Az anyádat akarta megóvni. Nem akarta, hogy megbántódjon a hűtlenségem miatt. Mira rám nézett. – Akkor is jó a hasonlat. Hudson sokkal többre képes érted, mint anyáért. – Újra szólni akartam, de Mira már az apjához fordult. – És ezt úgy mondtad, mintha nem értenéd, miért bántódott meg. – Azt nem értem, miért érdekli egyáltalán. – Jack a vállával körözött, valószínűleg a feszültséget akarta enyhíteni. Mira állkapcsa megfeszült – ugyanúgy, mint a bátyjáé, amikor ideges volt. – Még szerencse, hogy nem tőled örökölte a szívtelenséget. – Nem bizony, azt Sophiától örökölte. Mira szeme tágra nyílt. Előrehajolt, és dühösen súgta az apjának: – Abbahagynád végre? Egyikről a másikra néztem, ahogy felváltva támadták egymást. Ennyit arról, hogy enyhítem köztük a feszültséget. Hudsonnak igaza volt – Mirának semmi szüksége rám. Jack az asztalra tette a kezét, és a lányához fordult. – Nem vagyok szívtelen, Mirabelle. Szerinted szívtelenség volt megcsalni az anyádat. Az volt. Az. Nem vagyok tökéletes. Mirának könnybe lábadt a szeme, és láttam, hogy a dühe a szenvedéséből fakadt. – De meg kell értened, édesem, hogy Sophia sem ártatlan. Nem könnyű szeretni őt. Mira letörölt egy kósza könnycseppet az arcáról. – De azért szereted, apu? Jack megfogta Mira kezét. – Igen. Hát persze hogy szeretem. – Elmondod neki? – Mindennap. Mira elmosolyodott. De hamar lehervadt a mosoly az arcáról. Elhúzta a kezét. – Többet érnek a tettek, mint a szavak. Eddig szótlanul hagytam, hogy apa és lánya kimondja, amit ki kellett mondaniuk, miközben ott ültem, és figyeltem őket. Ám amit Mira mondott, nem hagyhattam szó nélkül. – Néha.
Jack és Mira olyan meglepetten pillantott rám, mintha megfeledkeztek volna rólam. Vagy talán arra vártak, hogy megmagyarázzam. Nem akartam belemenni abba, hogy Hudson még sosem mondta ki, hogy szeret, ezért csak annyit jegyeztem meg: – Néha jó lenne, ha mindkettő meglenne. A pincér mentett ki szorult helyzetemből. Mivel már mindenki tudta, mit fog rendelni, én rendeltem utolsóként, és egy tojásos salátát kértem. – És kaphatok egy Manhattant? – kérdezte Jack, mielőtt a pincér elment volna. – Ebédre, apa? Komolyan? – Hé, nekem nincs problémám az ivással. Rettegve vártam Mira reakcióját. Senki sem szokott Sophia alkoholizmusáról beszélni. Még azt sem tudtam, Mira elismeri-e, vagy nem vesz róla tudomást. Meg se rebbent a szempillája. – De nagyon megkönnyíted neki. – Úgy tűnik, tudomásul veszi. – Miért nem iszol inkább teát? Vagy vizet? – Az isten szerelmére, itt sincs az anyád! – Jack szeme megrándult – újabb hasonlóság az ideges Hudsonnal. – Vagy téged zavar az ital? Mert úgy látom, hozzá sem nyúltál a vizedhez. Talán valami erősebbre vágysz. Mira összefonta a karját a pocakja fölött, és felsóhajtott. – Nem érdekel, mit iszol. Nem vagyok szomjas. Az ebédemet várom. Végre abbahagyták a civakodást, én pedig valami jobb témán gondolkoztam, mielőtt azonban eszembe juthatott volna egy, Jack megszólalt. – Mi van Hudsonnal és Celiával? Rosszul lettem, amikor meghallottam együtt a nevüket. Mintha egy pár lennének. Mira szeme felcsillant. – Elmondhatom neki? – Istenem, csak azt ne. – Noha Hudson sosem mondta, volt egy olyan érzésem, hogy szerette volna távol tartani az apját a magánéletétől. Mirának azonban nem voltak ilyen fenntartásai. – Elmondom neki. Meg sem várta, hogy beleegyezzek, máris beszámolt arról, amit tőlem hallott – hogyan követett engem Celia, a jelölésekről a könyvekben, és
Hudson rejtélyes tervéről. Mire befejezte, fülig vörösödtem. Zavarba ejtőnek találtam a figyelmüket. – Tényleg nem nagy ügy. Túlreagáltam, nem kellett volna elmondanom. – Nem, dehogy! Jack a szemembe nézett, láttam, hogy feszült. – Mirának igaza van. Celia fenyegetését nem szabad félvállról venni. – Látjátok azt a pasast? – Egy néhány asztallal távolabb ülő férfira mutattam. – Ő az új testőröm. Higgyétek el, nem vesszük félvállról. – Ez az újabb részlet az életemben kiújította az idegességemet. – Helyes. Hudson végre komolyan veszi. Így már jobban érzem magam. Jack aggodalma nem segített. – Miért? Mintha meglepte volna a kérdés. – Mert aggódom érted, Laynie. Feszülten vártam, hogy mire céloz ezzel. Ha észrevette is az idegességemet, ez nem tartotta vissza. – Már te is családtag vagy. Fontos része vagy Hudson életének, és tudom, hogy mindketten belepusztulnánk, ha valami bajod esne. – Köszönöm, Jack. Ez sokat jelent nekem. – Az aggodalma ártalmatlan volt. Dühös voltam magamra, amiért kételkedtem az indítékaiban. És váratlan vigaszt nyújtottak a szavai. – Én is törődöm veletek. – Mirára pillantottam. – Mindnyájatokkal. – Talán Sophiával nem, de ezt nem kellett hangosan kimondanom. Nagyot nyeltem. – De úgy értem, miért aggaszt téged Celia? És miért akar nekem ártani? Úgy viselkedik, mint egy féltékeny szerető. Együtt voltak valaha Hudsonnal? – Szó sincs róla – tiltakozott Mira és Jack egyszerre. – Sosem voltak együtt. – De Hudson annyit titkolózik. Talán nektek sem árulta el. Nem tudhatjátok biztosan. – Én tudom. Semmiképpen nem lehettek együtt. – Nem ez volt az első alkalom, hogy Mira véleményt nyilvánított ez ügyben. Jack egyetértett vele. – Undorodott tőle, miután elcsábított engem. Mira a homlokát ráncolta.
– Elcsábított? Mintha ahhoz nem két ember kellene. – Igen, én is ott voltam. – Jack pajkosan elvigyorodott. – De kevés férfi utasítana vissza egy meztelen nőt a hálószobájában, akár házas, akár nem. – Nem is tudom. Nem olyan elképzelhetetlen. – Eszembe jutott Paul Kresh. Egyszer meztelenül vártam az irodájában. De csak annyit értem el vele, hogy letartóztassanak. A pincér kihozta Jack italát. Mira a szemét forgatta, nem tett több megjegyzést. Miután a pincér elment, megkérdezte: – Ha Hudson annyira undorodott Celiától, miért maradtak egyáltalán barátok? Én is ezen töprengtem az elmúlt hetekben. Sosem fordult meg a fejemben, hogy Jack tudja a választ. Belekortyolt az italba, és hátradőlt. – Hudson önmagát okolja azért, amivé Celia lett. Úgy érzi, felelős érte. Mira értetlenül ráncolta a homlokát. – Én ezt nem értem. Miért lenne az ő felelőssége? Úgy tűnt, Mira nem ismerte Celia és Hudson igaz történetét – hogyan hitette el Hudson Celiával, hogy beleszeretett, majd lefeküdt Celia legjobb barátnőjével. E miatt az árulás miatt feküdt le Celia Jackkel. Bosszúból. Összenéztünk Jackkel; láttam, hogy ő többet tud a lányánál. – Hosszú és bonyolult történet. Ha többet akarsz tudni, Hudsont kell megkérdezned. Vagy Celiát. – Na, arról szó sem lehet. – Kikanalazott egy jégkockát a poharából, és a szájába tömte. Meglepő módon nem érdekelte a hosszú és bonyolult történet. Noha Jack sok mindenre rávilágított, egy kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt. – Rendben, barátok, és Hudson támogatta őt, és sosem érdeklődött iránta, és ezt Celia is tudja – de akkor mit akar tőlünk? Jack felsóhajtott. – Bár tudnám. Valószínűleg ez is csak az egyik játéka. Tudod, hogy imádja ezt csinálni. És nagyon ügyesen csinálja. Számító és ravasz nőszemély, és utál veszíteni. – Remek. – A homlokomat dörzsöltem, hátha ki tudom masszírozni a fejfájást. – Hogy az ördögbe szabadulhatnék tőle? – Hitesd el vele, hogy ő nyert.
Ekkor kihozták az ebédünket, és könnyedebb témákra terelődött a szó; Mira babájáról beszélgettünk, és hogy úgy döntött, nem akarja tudni a baba nemét, meg hogy milyen színt választ a gyerekszobába. A Mira és Jack közötti korábbi feszültség ellenére könnyen folyt a beszélgetés, és napok óta most először tudtam ellazulni. Nekem is nagy szükségem volt erre az ebédre kettejükkel. Amikor végeztünk, Mira mindnyájunkat rávett egy crème brûlée-re kávéval. Hosszan elidőztünk a desszert fölött, élveztük egymás társaságát. Végül Mira eltolta a tányért. – Egek, tele vagyok. És ki kell mennem a mosdóba. Megint. Először kikísértem, most azonban maradtam, mert szerettem volna négyszemközt váltani pár szót Jackkel. Talán ez lesz az egyetlen esélyem erre. Amint Mira hallótávon kívül került, belekezdtem: – Jack, van egy személyes kérdésem, ha nem bánod. – Úgy tizenhat centi. De nem a méret a lényeg, hanem hogy mihez kezdesz vele. – Hudson nyilvánvalóan az apjától örökölte az alpári humorát. Égnek emeltem a szememet. – Komolyan beszélek. Jack úgy nézett rám, mint aki replikára készül, de láthatott valamit az arcomon, amitől meggondolta magát. – Rendben. Kérdezz. – Sophia egyszer azt mondta nekem, hogy Hudson szociopata. Te is ezt hiszed? – Talán kicsit nyílt volt a kérdés, de tudtam, hogy Mira hamarosan visszajön, és nem tudtam, mennyire lenne Jack őszinte a lánya előtt. – Sophia még mindig ezt a baromságot terjeszti? – Jack megrázta a fejét, undor és fáradtság ült ki az arcára. – Egy pszichiáter egyszer felvetette ezt a lehetőséget még évekkel ezelőtt. Hudsont sosem diagnosztizálták szociopataként, és nem, én nem hiszem. Annak a fiúnak szíve van. Méghozzá hatalmas. Csak nem mindig tudja kifejezni az érzéseit. Emiatt nyugodtan hibáztathatod Sophiát. Fellélegeztem. Jack válaszától függetlenül én már tudtam, hogy Hudson nem az. De megkönnyebbültem, amikor megtudtam Sophia állításának részleteit, és azt, hogy Jack nem ért egyet vele. A válasza azonban újabb kérdést vetett fel, ami azóta foglalkoztatott, hogy megismertem Hudson anyját.
– Miért Sophiát okolod Hudson érzéseiért? Gondolom, nem csak az ivás miatt. Mit tett vele? – Hát, ha ebbe most belemegyek, rá fogsz jönni, hogy ez az én hibám is. – Meg tudok birkózni vele. – Vajon én is képes leszek rá? – Jack eltöprengett. Azután felsóhajtott. – Sophia sem volt mindig ilyen kemény asszony. Amikor elvettem, kifinomult volt, és komoly, de el tudta engedni magát. Ám ekkor kezdtem felépíteni a Pierce Industriest. Nekem nem volt annyi pénzem, mint Sophiának. A szülei meg voltak győződve róla, hogy rangon alul kötött házasságot. Be akartam bizonyítani, hogy tévednek, és olyan ember vagyok, amilyet a lányuknak szántak. – És be is bizonyítottad. – Noha Hudson tette a Pierce Industriest naggyá, Jack alapozta meg a vállalatot. – Igen. És Sophia is ezt akarta. De arra nem számított, milyen magányos lesz egy olyan férfival, aki a munkájának él. Arra a következtetésre jutott, hogy megcsalom, már jóval azelőtt, hogy valóban megtettem volna. Elfojtottam egy mosolyt. Ha nekem kellene Sophiával együtt élnem, én is ugyanezt tettem volna. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, Jack rám kacsintott, de a hangja komor maradt. – Végül rájött, hogy Hudson kedvéért mindig hazajövök. Végül is ő a fiam. Az elsőszülöttem. Mindig szakítottam rá időt, amikor csak tudtam. – Jack szemében az igazi apai szeretet fénye ragyogott. Elérzékenyültem – komolyan megszerettem ezt az embert, aki legalább annyira szerette a férfit, akit szeretek, mint én magam. Jack végighúzta az ujját a kávéscsésze szélén. – Sophia a fiamat használta fel, hogy bosszút álljon rajtam. Meglengette előttem, ha a figyelmemre vágyott, majd ugyanolyan gyorsan elrántotta előlem. Hudson mindig is okos kölyök volt. Hamar rájött, hogy az anyja csalinak használja. Szegény kölyök rengetegszer találta magát kettőnk között. Nem csoda, hogy ő maga is olyan jól ért a manipulációhoz. Belém hasított a fájdalom, ahogy magam elé képzeltem Hudsont kisfiúként, aki csak a szülei szeretetére vágyott, ám ehelyett gyalogként használták. – Mirával is ez történt? – Nem. Mire ő megszületett, Hudson már az anyja riválisa volt. Néha arra gondolok, hogy csak azért szegült ellen az anyjának, hogy elterelje a
figyelmét a húgáról. – Jack büszkének tűnt. – Szerinted ez szociopatára vall? – Nem. Egyáltalán nem. De én már tudtam, hogy nem az. Ahhoz túl sok szeretet szorult belé. – Lehet, hogy csak áltatom magamat? Ha valóban szeret, miért nem mondja ki? Amikor éreztem, hogy valaki megállt mögöttem, hátrafordultam; arra számítottam, hogy Mirát látom. – Mi a francot csinált itt vele? Nem Jack lánya állt mögöttem. Hanem a felesége.
Nyolcadik fejezet
Sophia a szék háttámláját markolta. – Celia nem volt elég? Még ezt is el kell rabolnod Hudsontól? – Túl hangosan beszélt, az emberek sugdolózni kezdtek körülöttünk. Láttam Jack arcán, hogy ugyanúgy meglepte a felesége jelenléte, mint engem. – Sophia. Mit keresel te itt? – Nyilvánvalóan utánad kémkedem. – Úgy értette, nyilvánvalóan, de a szavai összemosódtak. Még sosem láttam ilyennek. Sosem láttam ennyire részegen. – Részeg vagy. – Az nem szállít. Szárít. – Sophia leroskadt Mira üres székére. – Nem számít. – Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt keress? Sophia elvigyorodott. – Mirától. Mondta, hogy veled ebédel. Gondoltam, eljövök hazudni. Látni a hazudást… hallani a hazugságaidat rólam. Minden hazugság. Már a saját lányodat veszed rá, hogy fedezzen? – Anya!? – Ezúttal az a személy állt mögöttem, akire számítottam. Sophia két kézzel kapott a lánya keze után. – Mira! Nézd, kivel kaptam rajta az apádat. Hudson új pipijével. Mira körbepillantott, közben megpaskolta anyja kezét. – Anya, apa nem Alaynával van itt. Hanem velem. Mondtam, hogy itt leszek. Én hívtam meg Alaynát. – Úgy beszélt Sophiával, mint egy hatéves gyerekkel. Eszembe jutott, amikor a saját részeg apámon kellett segítenem. Nyilvános helyen volt a legrosszabb. Apa otthon üvöltözött, és zokogott, és bolondot csinált magából. Hagytuk, hogy beleájuljon a saját hányásába, és később feltakarítottuk. Mások előtt azonban felelősségteljesen kellett viselkednünk, és csak reménykedhettünk abban, hogy nem fog teljesen megalázni bennünket.
Mira arckifejezése arról árulkodott, hogy ő is ebben reménykedik. – Te hívtad meg ezt a ribancot? Túl késő – Sophia már átlépte a határt. Igaz, már megszoktam a sértegetéseit. – Őt meghívtam. Téged azonban nem. Miért vagy itt? – Mira azonban meg sem várta az anyja válaszát. – Nem is érdekel. Részeg vagy, anya. Haza kell menned. Taxival jöttél? – Nem. – Hogy jöttél ide? – Mira intett a pincérnek a számláért. Csodálatra méltó volt, ahogy a kezébe vette az irányítást. Nyilván már megszokhatta. – Frank? – Sophia habozott, mintha nem lenne biztos a válaszban. – Igen, Frank odakint van valahol. – Hívom. – Jack már elő is vette a telefonját. Mira lehajolt az anyjához. – Kikísérlek a kocsihoz, rendben? Jack fölállt. – Nem kell, Mira. Majd én. Frank? – szólt bele a telefonba. – Sophiával hazaindulunk. Rendben. Kint leszünk. – Zsebre tette a telefonját, és nyúlt, hogy fölsegítse Sophiát. – Te vezettél, apu? – A hétköznapi szavak ellenére Mira hálásan nézett az apjára. – Persze, az ajtónállónál van a kocsim. Sophia Jacknek dőlt. Kezdte elveszíteni az eszméletét. Mira gyengéden megpaskolta anyja arcát. – Anya, már majdnem ott vagy. Tarts ki, amíg a kocsihoz értek. – Amikor Sophia észhez tért, Mira Jackhez fordult: – Én taxival jöttem. Hazaviszem neked a kocsid. Benyúlt apja zsebébe, és kivette a parkolójegyet. – Köszönöm, aranyom. Mira fogta a jegyet, és bólintott. Majd leroskadt a székre. Néztem, amint Jack kivezeti Sophiát az étteremből. Látszott a szerelem abban, ahogy támogatta. Amikor visszafordultam Mirához, láttam, hogy sír. – Ne aggódj miattam. – Az arcát legyezte, mintha fel tudná szárítani a könnyeit. – Manapság bármin elbőgöm magam. – Meg tudlak érteni. – Zavartan fészkelődtem a széken. Nem mintha zavart volna Mira érzelemkitörése, csak azt kívántam, bárcsak
megvigasztalhatnám valahogy. Mivel nem volt jobb ötletem, a lábára tettem a kezemet. – Miért? Már rég meg kellett volna szoknom, nem? Egy szót se szóltam. Tudtam, hogy nem vár választ – csak arra volt szüksége, hogy valaki meghallgassa. Ami engem illet, én sosem szoktam meg. Mira azonban idősebb volt, mint én, amikor meghalt az apám. Valószínűleg ennyi idős koromra én is azt vártam volna, hogy hozzászokjak. Mira az étterem bejárata felé pillantott. Noha a szülei már rég elmentek, tudtam, hogy még látja őket maga előtt. – Csak arra tudok gondolni, hogy ez lesz a kisbabám nagyanyja. Akarom én egyáltalán, hogy ezt lássa, ahogy felnő? Ez eszembe se jutott. Ha Hudsonnal gyerekünk lenne… Gyorsan kivertem a fejemből. – El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet. Azt tudom, milyen nehéz egy alkoholista szülővel – hogy milyen zavarba ejtő. Járt valaha elvonón? – Nem. – Mira felnevetett, mintha ez valamiféle bennfentes vicc lett volna. – Erről beszélni sem hajlandó. – Rávetted valaha, hogy beszéljen róla? Intervencióval? Tudom, hogy nem könnyű, de általában működik. Ezt tapasztalatból tudom. – Apád miatt? – Nem. Neki senki sem szervezett intervenciót. Amit gyakran bánok is. Vajon más lett volna minden, ha… – Hányszor tűnődtem már azon, hogy az anyám tudott-e volna változtatni a dolgokon. Ha a főnöke meg a barátai, és Brian, meg én és anyu leültünk volna vele beszélni, hogy kiköveteljük a változást. Vajon megmentethettük volna az életét? És az anyámét? Sosem fogom megtudni a választ. – Mindegy. Az már a múlté. De én magamról beszéltem. – A torkomat köszörültem; magam is meglepődtem azon, hogy egy ennyire személyes dologról beszélek valakivel, akit csodálok. – Nekem szerveztek egyszer intervenciót. – Mit? Mikor? Ivás miatt? – A vallomásom úgy megdöbbentette Mirát, hogy még sírni is elfelejtett. – A kapcsolatrögeszmém miatt. Akkoriban senki sem törődött velem, de letartóztattak, és… – Egy pillanat – a rögeszméd miatt? A kezemet tördeltem az ölemben.
– Zaklatás miatt. – Felpillantottam, és láttam, hogy Mirának tátva maradt a szája. – Tudom. Nagyon ciki. – Nagyot nyeltem, és a történetre koncentráltam. – Mindenesetre a bátyám és néhány barátom, akik azóta ejtettek, mert szemét voltam hozzájuk, nos, leültettek, és meggyőztek róla, hogy segítségre van szükségem. Az igazat megvallva csak azért egyeztem bele, mert különben börtönbe kerültem volna. De az, hogy így összegyűltek – hallani, hogy törődtek azzal, mit csinálok, és mi történik velem –, nagyon sokat jelentett nekem. Mira a szája elé tette a kezét. – Fogalmam sem volt, Alayna. – Könny csillogott a szemében, de valami mást is láttam a tekintetében – nem undort, ahogy vártam, hanem együttérzést. – Említetted, hogy nehéz volt a múltad, de én… nem is sejtettem. – Persze hogy nem. Honnan tudtad volna? – Gondolom, sehonnan. – A lényeg, hogy a terápián megtanultam, hogy a legtöbb függőség valójában segélykiáltás. És az benne a legszörnyűbb, hogy minél jobban függsz valamitől, annál nehezebben veszed észre a téged körülvevő szeretetet. Egy kívülállónak nehéz áttörni ezt a falat. De néha át lehet törni. Ha hajlandó vagy megpróbálni. Néztem Mirát, ahogy feldolgozta, amit hallott. De semmi mást nem mondott. Azután ott termett a pincér, és közölte, hogy Jack már kiegyenlítette a számlát, és az ebéd véget ért. – Ruhapróba hétfőn? – kérdezte Mira, mielőtt elváltunk. – Aha. Már alig várom. Elővettem a telefonomat, hogy üzenjek a sofőrnek, de ekkor megpillantottam Jordant, aki az előcsarnokban várt rám. A testőrömmel a nyomomban odaléptem hozzá. – Valami baj van, Jordan? – Nincs semmi, Ms. Withers. Csak figyelmeztetni akartam, hogy Ms. Werner odakint van. Egész ebéd alatt kint volt. – Picsába! – Ennyit arról, hogy a testőrök és a Pierce család meg tud védeni Celiától. – Mit csinál? – Semmit. Csak ül egy padon, kint az utcán. Még integetett is nekem. – Na, igen, nagyon barátságos zaklató, nem igaz? – Az ajkamba haraptam, és elgondolkoztam. – Szólt Hudsonnak? – Igen, már üzentem neki.
– Elvinne hozzá? – Természetesen. Talán Hudson végre hajlandó lesz beavatni a terveibe. Csak reménykedni tudtam abban, hogy vannak tervei. * * * Az új testőröm, Reynold – aki aligha volt vonzónak nevezhető – ragaszkodott hozzá, hogy bekísérjen a Pierce Industries épületébe. Mivel még csak reggel óta volt mellettem, nem szoktam hozzá, hogy van egy árnyékom. Szerencsére Reynold ügyesen végezte a munkáját. Alig észrevehetően követett, könnyen meg tudtam feledkezni a jelenlétéről. Reynold az előcsarnokban maradt, én felmentem a lifttel Hudson szintjére. Amint megpillantottam a titkárnőjét, rádöbbentem, hogy nem szóltam előre, hogy jövök. Éreztem, hogy idegesítik a váratlan látogatásaim, Hudson azonban sosem mondta, hogy őt zavarná, ezért elmosolyodtam, és úgy tettem, mintha a jelenlétem nem lenne nagy ügy. – Helló, Trish. Beugorhatnék Hudsonhoz egy percre? Trish viszonozta a mosolyomat. – Sajnálom, Ms. Withers, de Mr. Pierce még nem jött vissza az ebédről. – Egy kicsit túlságosan is boldognak tűnt, hogy elzavarhat. A faliórára pillantottam. Elmúlt két óra. Még mindig ebédel? – Ó. Oké. Kösz. Csalódottan hívtam a liftet, hogy lemenjek. Amíg vártam, elővettem a telefonomat, hogy üzenjek Hudsonnak, hogy itt jártam. Épp küldtem el az üzenetet, amikor kinyílt a liftajtó. Hudson állt a liftben. Norma Anders mellett. Egyből ideges lettem. Csak ők ketten voltak a liftben – vajon Hudson Normával ebédelt ilyen sokáig? – Alayna. Nem számítottam rá, hogy itt talállak. – Hudsont a legkevésbé sem lepte meg a jelenlétem. – Majdnem elkerültük egymást. – Örülök, hogy nem. Gyere az irodámba. – Az iroda felé intett, majd megtorpant. – Norma… Norma közbevágott. – Majd írok e-mailt. Hudson biccentett. – Helyes. Köszönöm.
Norma sarkon fordult, és elindult a folyosón, gondolom, a saját irodájába. Nem is tudtam, hogy egy szinten vannak Hudsonnal. Eddig bele sem gondoltam, de most, hogy megtudtam, aggasztott, hogy ilyen közel dolgoznak egymáshoz. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, Hudson megfogta a karomat. – Miért jöttél ide? Történt valami? Az eredeti ok, amiért eljöttem hozzá, semmiségnek tűnt ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor megpillantottam Normával. Forrt a vérem, és görcsbe rándult a gyomrom. – Nem is tudom… történt valami? – Mindig is jól ment nekem a féltékenykedés. Hudson zavartan hátradőlt. – Hogy érted? A nyaka köré fontam a karomat, abban bízva, hogy kevésbé tűnök zsémbesnek, ha a karjában vagyok. Mellesleg arra is kíváncsi voltam, érzek-e rajta női parfümöt. – Hadd fogalmazzam át: Normával ebédeltél? – Csak Hudson jól ismert illatát éreztem, ami megőrjítette a feromonjaimat. – Inkább üzleti megbeszélés volt, de igen. Reméltem, hogy a bizonyíték félrevezető. – Kettesben ebédeltetek? Hudson elhúzódott, és komoran pillantott rám. – Ha így folytatod, Alayna, a térdemre fektetlek. De tudom, hogy pont erre vágysz. – Megpöckölte az orromat, majd az asztalához lépett. A lekezelő stílusa csak még jobban felbőszített. – Nem örülök neki, hogy vele ebédeltél. Kettesben. Hudson az iratokkal babrált, nyilvánvalóan máshol járt az esze. – Hát, én sem örülök annak, akivel te ebédeltél, úgyhogy kvittek vagyunk. – Mielőtt válaszolhattam volna, felnézett. – És nem, nem ezért ebédeltem vele. Üzleti okból. Dolgozunk valamin, és tisztáznunk kellett a részleteket. Hát persze hogy csak üzlet volt. Volt bármi okom kételkedni benne? Nem. Mégsem örültem neki. Odaléptem az asztalhoz. Ahogy eszembe jutott, amikor legutóbb együtt voltunk itt, elérzékenyültem, és már nem annyira vádló, mint inkább panaszos volt a hangom.
– Muszáj volt ezt magánjellegű helyzetben intézni? A panaszos hang bevált. Hudson megenyhült, noha a hangja továbbra is lényegre törő és tartózkodó volt. – Miattad választottam az ebédet, Alayna. Vagy jobban örültél volna, ha az irodámban maradunk, zárt ajtók mögött, ahol senki sem lát bennünket? Tekintve, hogy miket műveltünk Hudsonnal az irodájában zárt ajtók mögött, rosszul lettem a kérdéstől. Leültem egy karosszékbe. – Ez nem segít. Hudson is leült velem szemben. – Tudod, hogy Norma az egyik kulcsfontosságú alkalmazottam. A munkám miatt gyakran kell beszélnem vele. Személyesen. Néha négyszemközt. A magyarázatnak volt értelme. És ismerősen hangzott. Úgy döntöttem, javaslok egy megoldást a problémára: – Talán áthelyeztethetnéd. – Miért tenném? – Ugyanazért, amiért Davidet is áthelyezted. – Végül is ugyanarról volt szó. Fordított helyzetben. Hudson megfogta az orrát. – Noha megértem, miért vontál párhuzamot a két helyzet között, nem fogom áthelyezni Normát. Csalódottan felpattantam. – Tudod, ez nagyon igazságtalan. – Járkálni kezdtem. – Én nem dolgozhatom együtt valakivel, akiben nem bízol, de te együtt dolgozhatsz olyannal, akiben én nem bízom? És mivel te vagy itt a nagy üzlettulajdonos, te el tudtad intézni Davidet, áthelyezted, amit ha visszautasított volna, kirúgod. És mit tehetek én? Semmit. Tehetetlen vagyok. – Megálltam, és Hudsonra mutattam. – Norma rád van gerjedve, Hudson. Látom a szemében, hogy nem félne rád hajtani. Hudson az egerét tologatta, és a képernyőre meredt. – Tisztában van azzal, hogy nem viszonzom az érzéseit. – Honnan…? – Csak úgy tudná, ha Hudson elmondta volna neki, és csak azért mondaná el… – Már rád hajtott? – Alayna, ez a beszélgetés semerre nem halad. Találkozóim vannak… – Hudson! Hudson mély sóhajjal hátradőlt, és a szemembe nézett. – Azt mondta, szeretné, ha lenne köztünk valami. Ha ez „rám hajtásnak”
számít, akkor ezt tette. Ám amint mondtam, engem nem érdekel. És ezt ő is tudja. A fogamat csikorgatva próbáltam visszafojtani az üvöltést. – Megmagyaráznád, hogy mitől különbözik ez attól, hogy együtt dolgozzam Daviddel? Hudson pislogott. Kétszer. – Nem tudom megmagyarázni. Igazad van. Nincs különbség. – Ennyi? Nem változtatsz semmin? – Nem lesz nagy győzelem, ha olyan választ ad, amire számítottam. – Nem veszíthetem el Normát. Túlságosan értékes a cégnek. Pontosan erre a válaszra számítottam. A karosszékre támaszkodtam. Nem tudtam mit mondani. Egyetértett velem, de semmit sem volt hajlandó tenni. Patthelyzet. Farkasszemet néztünk, és egyikünk sem volt hajlandó meghátrálni. Néhány hosszú pillanat után Hudson elkáromkodta magát, és elkapta rólam a tekintetét. Amikor visszafordult, azt kérdezte: – Akarod, hogy David maradjon? Nagyot dobbant a szívem. – Beleegyezel, ha igent mondok? Megrándult az arcizma. – Ha ezzel helyre tudom hozni, akkor igen. Elöntött a boldogság. Aztán eszembe jutott, miért nem lenne jó ötlet marasztalni Davidet. – Az istenit, Hudson. – El sem tudtam hinni, amit mondani készültem. – Nem. Nem akarom, hogy David maradjon. – Kerültem Hudson tekintetét. – Nem tenne jót neki… szerelmes belém. – Tudom. Már tudtam, hogy Hudson tudja. Én voltam az, aki mostanáig tagadta. Elfordultam az asztaltól, és leroskadtam a kanapéra. Hudson odalépett, és leült mellém. Megsimogattam az arcát. – Azért köszönöm, hogy felajánlottad. Nem lehetett könnyű. – Nem is volt az. – A karomat cirógatta, amitől libabőrös lettem. – De megérte volna, ha ez boldoggá tesz téged. Tényleg felnőtt az elmúlt hetekben. Ezt nem tagadhattam. Ám én talán nem, mert még mindig nem tudtam túltenni magam Normán. – Belegondoltál már, hogy talán Normának sem tesz jót, hogy együtt
dolgozik veled? Hudson felnevetett. – Eddig még nem. De biztos nem jó neki. Szembefordultam vele. – Mit szólnál egy engedményhez? – Megfogtam a kezét. – Mondjuk, hogy nem találkozol vele kettesben? Nem tudna csatlakozni hozzátok valaki más is a csapatból? A szabad kezével kisimított egy hajtincset az arcomból. – A jelenlegi projektünkhöz – nem. De már majdnem befejeztük, és a jövőben nem hinném, hogy szükség lesz ilyen szintű titoktartásra. Tehát a magántalálkozók mellett még egy közös titkuk is volt. Nagyszerű. – Miféle projekten dolgoztok? – Semmi olyasmin, ami téged érdekelne. – Mielőtt ellenkezhettem volna, kijavította magát. – Meg akarok venni egy céget valakitől, aki sosem adná el nekem. Norma az egyetlen ember, akiben megbízhatok, hogy nem fogja kiszivárogtatni az információt. – Hát, jó. – Utáltam, hogy nem lehetett megszakítani a munkakapcsolatukat. Utáltam. De mit tehetnék? – Hát, jó – ismételtem, inkább magamnak, mint neki. – De csak nyilvános helyen, kérlek. Ahol mások is jelen vannak. És ha ennek vége, többé nem kell négyszemközt beszélned vele, ugye? – Nem kell. – Akkor is kérdezni foglak róla. Állandóan. Mert egyszerűen nem tudok leszállni a témáról. Bólintott. – Megértem. Noha örültem, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgot, a megoldást nem volt könnyű lenyelni. – Van fogalmad róla, mennyire fáj, hogy nem válsz meg tőle? – Megszorítottam a kezét; belevájtam a körmömet a kézfejébe, hogy éreztessem vele, mennyire fáj. Hudson összevont szemöldökkel tűrte a fájdalmat. – Hidd el, tudom. – Akkor jó. Amíg értjük egymást. – Elengedtem a kezét. – Volt valami más oka is annak, hogy eljöttél? – Megdörzsölte a kézfejét. – Vagy egész idő alatt Normára pályáztál?
Felnevettem, ahogy felidéztem, milyen nevetségesre sikeredett a napom. – Nem. Csak látni akartalak. Az ebéd… érdekes volt… és Celia megint ott volt. Hudson felvonta a szemöldökét. – Celia ott volt? – Jordan azt mondta, hogy üzent neked. Hudson a nadrágzsebébe nyúlt, és elővette a telefonját. A képernyőn lapozgatott. – A fenébe, lenémítva felejtettem a telefont. Nem tudtam. Semmivel sem próbálkozott? – Nem. Csak tudatta a jelenlétét. – Annyira sajnálom, Alayna. – Magához húzott, hogy félig az ölében ültem, és hátulról átkarolt. Felsóhajtottam, és kényelembe helyeztem magam a karjában. Hudson csókot nyomott a fejemre. – Talán kivehetnél egy kis szabadságot. Elküldhetlek a városból. Mit szólnál még egy héthez a gyógyfürdőben? Felpillantottam rá, hogy lássam, komolyan beszél-e. Komolyan beszélt. – Most nem mehetek el. Nem hagyhatom így itt a klubot. Ráadásul akkor tudná, hogy ő ijesztett el. Nem adhatom meg neki ezt az elégtételt. – Ez nagyon bátor válasz. Utálom, hogy ilyen helyzetben vagy. – Szorosabbra fonta a karját a mellem körül. Ekkor eszembe jutott, hogy miért jöttem még. – Van már valami terved, hogyan bánj el vele? Elgondolkodott. – Ma beszéltem az ügyvédemmel – mondta végül. – És igazad volt, semmilyen legális lépést nem tehetünk. De vannak más lehetőségeink is. – Illegális lehetőségek? – Mi lenne, ha ezt rám bíznád? Beavatlak, amint minden elrendeződött. Nem volt erőm tovább ellenkezni. Különben is úgy tűnt, mintha nem lenne semmiféle terv, és kegyetlenség lett volna rávenni, hogy ezt beismerje. Ezért inkább ráhagytam. – Manapság nagyon sok bizalmat követelsz tőlem. Gyengéden megcsókolta a halántékomat. – Túl sokat? – Erőltetett volt a hangja, és feszült a teste – most őt kellett megnyugtatni.
Ezért azt feleltem: – Nem. Bízom benned. – Noha időnként keményen kellett dolgoznom ezen a bizalmon. Megcsókoltam az arcát. – Tudom, hogy vigyázol rám. – Mindig. – Ajkunk összeforrt egy csókban, és ekkor felbúgott az interkom. – Ez Patricia a következő találkozómmal. Felálltam, majd felsegítettem Hudsont. – Ennyit a „kézimunka” terveimről. Hudson pupillája kitágult. – Kiszólhatok, hogy várjanak. Felnevettem, és megpaskoltam a vállát. – Fogd be. Nem voltak ilyen terveim. Sőt én vagyok az, aki kiérdemelne némi szexuális kényeztetést. – Ma este. – Szavadon foglak, Há! – Búcsúcsókot nyomtam az ajkára. – Addig is szeretném, ha tudnád, hogy most egy kicsit utállak. – Dehogy. Imádsz engem. Vállat vontam. – Az ugyanaz. Hudson kikísért, hogy üdvözölhesse az ügyfelét. Már majdnem a liftnél jártam, amikor Trish utánam szólt. Visszamentem az asztalához, közben eltűnődtem, vajon le akar-e szidni, amiért lefoglaltam Hudsont. – Ezt önnek hozták, amíg Mr. Pierce-nél volt. – Trish egyszerű, fehér borítékot nyújtott át, melyre nyomtatott betűkkel a nevemet írták. Meg sem fordult a fejemben, hogy a testőrömnek kellett volna adnom a borítékod, amíg ki nem nyitottam, és ugyanazt a névjegykártyát találtam benne, mint otthon a könyveimben: Celia Werner, belsőépítész. Összeszorult a gyomrom. Amikor otthagytam az étteremnél, ő gyalog volt. Hogy tudott ilyen gyorsan követni? Csak találgatott, hogy ide jöttem? Miért nem látta Reynold az előcsarnokban, amikor feljött? – Ki adta ezt magának? – kérdeztem Trisht, követelőzőbb hangon, mint kellett volna. – Nem tudom, egy futár. Nem figyeltem. – Szőke nő volt, kék szemű… Trish a szavamba vágott. – Férfi volt. Ez megmagyarázta, miért nem látta Reynold Celiát – valaki mással
küldette el. Ami pedig az ittlétemet illeti, nos, ez elég kiszámítható volt, nem igaz? Behunytam a szememet, és mély lélegzetet vettem. Csak egy ostoba névjegykártyát hagyott itt. Ennyivel nem árthat nekem. Csak rám akart ijeszteni. Figyelmeztetni akart, hogy figyel engem. Hogy tudja, mivel tud kiborítani. Elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy kiborítson, és kinyitottam a szememet. Gyorsan ráfirkantottam a borítékra egy üzenetet Hudsonnak, majd visszatettem bele a névjegykártyát. – Köszönöm, Trish. Ha Hudson ráér, odaadná neki? A legszívesebben berontottam volna az irodájába, hogy személyesen mutassam meg neki. Hogy rávegyem, hagyjunk itt mindent, és menjünk el mindketten a gyógyfürdőbe. De az olyan lenne, mintha megfutamodnék. Márpedig az semmire sem megoldás. Vagy legalábbis mindenki ezt mondja.
Kilencedik fejezet
Miután eljöttem Hudson irodájából, úgy döntöttem, munkával oldom a feszültséget. A délután nagy részében ez sikerült is, de az idegesség és a stressz ott bujkált a felszín alatt. Nyolckor találkozóm lesz a klubban Gwennel, és sejtettem, hogy sokáig fog tartani. A legszívesebben futni mentem volna, de inkább a csoportterápia mellett döntöttem. Csütörtökönként nem szoktam eljárni, ám a kedvenc terapeutámnak hatkor volt egy csoportja. Bekapok valamit, beugrom a csoportba, és este időre visszaérek. Egy rozsdás, összehajtható széken fészkelődtem az unitárius templom alagsorában, miközben próbáltam a többiekre figyelni. A legtöbb csütörtöki látogató idegen volt, és nehezen tudtam azonosulni az ő problémáikkal. Volt egy vásárlásmániás. Egy másik ember a közösségi háló megszállottja volt. Volt egy játékos is, akit ugyanannyira érdekeltek a legújabb rendszerek és játékok, mint maga a játék. Az egyetlen, akivel valamennyire azonosulni tudtam, egy tetovált nimfomán volt, akit már korábban is láttam itt. Hallottam már beszélni, és rájöttem, hogy sok félelmén és frusztrációján osztozom. – Szeretnél valamit megosztani velünk, Laynie? Meglepődtem, amikor meghallottam a nevemet. Nem volt kötelező minden egyes találkozón felszólalni – sőt egyáltalán nem kellett, ha nem akartál –, ezért meglepett Lauren kérdése. Igaz, ő jól ismert engem, mert kezdettől fogva részt vett a rehabilitációmban. És ha a viselkedésem láttán nem jött volna rá, hogy valami aggaszt, még akkor is ott a tény, hogy a héten már másodjára vagyok itt. Előadtam a betegségem begyakorlott történetét, majd elhallgattam. Mivel nem terveztem, hogy felszólalok, nem tudtam, mit mondjak. Mély lélegzetet vettem, majd azt mondtam: – Újabban nagy a nyomás rajtam, és azért vagyok itt, mert félek, hogy visszaesem. Lauren bólintott, hosszú fonatai csilingeltek a mozdulattól.
– Ez nagyon velős volt, Laynie. Először mondd el, miféle nyomásról beszélsz. Tudnál rajta enyhíteni? – Nem igazán. – Talán akkor, ha szakítanék Hudsonnal, erre azonban gondolni sem voltam hajlandó. – Semmi baj. Ez nem mindig lehetséges. – Lauren az egész csoporthoz beszélt, kihasználta az alkalmat, hogy valami újat tanítson nekik. – Többnyire csak meg kell tanulnunk kezelni az ilyen helyzeteket. Pontosabban ezt választjuk, mert a jutalom nagyobb, mint a stressz hatása. Milyen igaza volt! – Igen. Pontosan. – Szóval, miféle nyomás? – Hát. – Most, hogy belegondoltam, rájöttem, hogy több dolog is összeadódott az elmúlt hetekben. – Nemrég költözünk össze a fiúmmal. – Azt nem tettem hozzá, hogy a kapcsolat még mindig viszonylag új. Legalábbis hangosan nem. Magamban ezt is hozzászámoltam az aggasztó tényezőkhöz. – Új élethelyzetben találtad magad. – A terapeuta nyugtázni szokta az újonnan megosztott információkat. – Ezt még meg kell szoknod. – Igen. És kaptam egy hatalmas előléptetést a munkahelyemen. Mindenki gratulálni kezdett a szobában. – Gratulálunk, Laynie! – mondta Lauren. – És igen, ez bizony nagy nyomás. – És a fiúm… – Nem tudtam, miként írjam le a jelenlegi helyzetemet, amikor azt sem tudtam, miért jöttem ide egyáltalán. – Van egy problémája, amivel nehezen tudok megbirkózni. Lauren erre felfigyelt. – Miféle probléma? – Hát, az exe… – Celia nem volt igazán az exe, de könnyebb volt így nevezni. – Valamiért a fejébe vette, hogy tönkreteszi a kapcsolatunkat. Rettegésben tart minket. Pontosabban engem. Először zaklatással vádolt, ami nem volt igaz. – A többiekre pillantottam. – Komolyan. – Itt senki sem tör pálcát feletted – emlékeztetett Lauren. Ami nem volt igaz, mert én nagyon is elítéltem magam. A következő vallomás különösen nehéz volt. Olyasmit készültem elpanaszolni, amit eddig mások mondtak rólam. – És most zaklat engem. Mindenhová követ. És üzeneteket hagy. – Egek! – kiáltott fel a vásárlásmániás. – Elmentél a rendőrségre?
Néhányan egyetértettek, hogy ezt kellene tennem. Megráztam a fejem, mire elhallgattak. – Semmi olyat nem tett, amiért feljelenthetném. – Elmagyarázhattam volna, hogy miért lehet és miért nem lehet feljelenteni embereket, de nem ez volt a lényeg. – Az effajta zaklatás bárkit stresszelne. – Lauren előrehajolt, és a combjára támaszkodott. – De sejtem, hogy neked még nehezebb lehet. A múltadra emlékeztet? – Hát persze. Valaha én is ugyanezt tettem másokkal. Rémes. Rémesen érzem magam. – Féltem, hogy sírva fakadok, de meglepő módon a könnyek elmaradtak. Talán megerősödtem, vagy beletörődtem a helyzetembe. Kordában tartva az érzéseimet, bele tudtam menni a részletekbe. – Ráadásul… úgy érzem, megérdemlem. Mintha ez lenne a karmám azért, amit tettem. A vörös hajú nimfomán megszólalt: – De ugye tudod, hogy nem így működik az élet? – Gondolom. – Valójában semmit se tudtam. Lauren egy ideig nem törte meg a csöndet. Hitt a töprengés pillanataiban. Gyakran ezek voltak a legrosszabb és a legjobb pillanatok a csoportterápián. Az ajkamba haraptam. – Őszintén szólva, tisztában vagyok azzal, hogy még dolgoznom kell az önértékelésemen. Naplót vezetek. Meditálok… tudom, hogy többet kell tennem. De nem ezek az érzések aggasztanak valójában. – Rendben – engedett Lauren. – Amíg hajlandó vagy beismerni, hogy még sok munka áll előtted, addig folytathatjuk. Tehát ezek a dolgok gyakorolnak rád nyomást – némelyik pozitív dolog –, és nem lehet megszabadulni tőlük. És azt mondod, kezdesz visszaesni. Hogyan? Számolni kezdtem az ujjaimon. – Zaklatott vagyok. Nyugtalan. Paranoiás. Vádaskodó. – Ez úgy hangzik, mint amikor menstruálok. – Ismét a szexfüggő szólt. – Ja, ilyen nőnek lenni. – Ezt a mániákus vásárló mondta. Nem tudtam, hogy most azonosulnak az érzéseimmel vagy tagadni próbálják őket. Paranoiásként az utóbbira tippeltem. – Szerintetek ez normális, és meg kellene nyugodnom. – Talán – mondta a nimfomán.
– Nem feltétlenül. – Lauren összeérintette a mutatóujjait. – Ezek normális érzések. De ha kihatnak az életedre és a kapcsolatodra, akkor meg kell tanulnod kezelni őket. – Egyelőre… nem. De csak azért, mert ellenállok. – Legalábbis próbálok. – A paranoia a legrosszabb, ráadásul megalapozatlan. Gyanakszom egy nőre, akivel együtt dolgozik a fiúm. Pedig semmi okom rá. Szerencsére tetszik neki a féltékenységem. – Az utolsó mondatot a nimfománnak címeztem, aki elismerően rám kacsintott. – Szeretnél kipróbálni valamilyen gyógyszert? – Lauren nem szívesen alkalmazott drogokat, de mindig felajánlotta őket. Utáltam, amikor legutóbb a szorongás elleni gyógyszer érzéketlen zombit csinált belőlem. – Nem, dehogy. Semmi gyógyszer. Szeretném magam megoldani. – Akkor tudod, mit kell tenned. – Igen, tudom. Behelyettesítő viselkedés. – Noha a két kedvencemet, a futást és az olvasást Celia már hazavágta. Lauren szigorúan rám mutatott. – És kommunikálj. Beszélj az érzéseidről, bármennyire ésszerűtlenek is. Próbáltam nem forgatni a szememet. – Ezért vagyok itt. Elmosolyodott, mintha értené, hogy úgy érzem magam, mintha leereszkedően bánnának velem. – Nagy lépés, hogy eljöttél, Laynie. Ne érts félre. De nemcsak velünk kell beszélned. Hanem a fiúddal is. Hudsonnal beszélni… Isten a tanúm rá, hogy megpróbáltam. De ha őszinte lennék hozzá, és tényleg beszélnék neki a paranoiámról, az állandó, görcsös rettegésről – akkor is akarna engem? Mint mindig, Lauren most is megválaszolta kimondatlan aggályaimat. – Tudom, hogy ijesztő. Félsz, hogy mások nem tudnak megbirkózni a gondolataiddal és az érzéseiddel. És nem ígérhetem, hogy nincs igazad. De ez vagy te. Ez nem fog változni. Ha nem tudod megosztani a szeretteiddel, hogy ki vagy, talán nem is szeretnek igazán. Ez volt a legfőbb kérdés, nem igaz? Vajon Hudson igazán szeretett engem? Kimutatta, de sosem mondta ki. Én pedig sosem kérdeztem. Talán még mindig sok mondanivalónk van egymás számára.
* * * Gwen negyedórával a megbeszélt időpont előtt jelent meg az Égi Bárkában, ami lenyűgözött volna, ha nem épp abban a pillanatban estem volna be én is az ajtón. S mivel annyi minden járt a fejemben, nem éreztem magam felkészültnek. Szerencsére David mellettem volt, hogy kisegítsen, amikor végigjártuk a klubot, és megbeszéltük Gwen leendő feladatkörét. Mint kiderült, Gwen Anders tudta, mit csinál. Jók voltak a kérdései, és eredetiek az ötletei. Gyakorlatias volt, lelkes és progresszív. Noha többnyire mindenben igaza volt, megmagyarázhatatlan módon néhány javaslata irritált. Talán mert olyan kemény volt. Talán mert kihívóan viselkedett. Vagy talán csak azért, mert eleve feszült voltam. Miután körbevezettük, Gwen segített a nyitásban. Aztán hátramentünk David irodájába beszélgetni. Pontosabban az én irodámba, mivel David el fog menni. Talán a mi irodánkba, ha Gwent választom magam mellé az Égi Bárkába. – Tehát – kezdte Gwen – jelenleg a klub este kilenctől hajnali négyig van nyitva, keddtől szombatig? – Gwennel a kanapén ültünk. David odahúzta mellénk az íróasztali széket, hogy könnyebben beszélgethessünk. – Pontosan – bólintott David. – De arra készülünk, hogy meghosszabbítjuk a nyitva tartást, és a hét minden napján nyitva leszünk. – Ez volt az egyik célkitűzésem, amióta előléptettek asszisztens menedzsernek. Gwen a homlokát ráncolta. – Ez egyelőre nem tűnik jó ötletnek. Talán később. Hisz még a jelenlegi nyitva tartás mellett sincs telt ház. Igyekeztem leplezni a bosszúságomat. Üdítő volt, hogy ilyen nyíltan beszélt, de nem örültem annak, hogy megtorpedózta az egyik ötletemet. Úgy tűnt, Gwen nem vette észre a reakciómat, mert folytatta: – Miért lenne hosszabb a nyitva tartás? Először több embert kell behozni, megtölteni a klubot, majd terjeszkedni. David bizonytalanul pillantott rám. – Ebben lehet valami, Laynie. Volt benne valami. De akarok én olyasvalakivel dolgozni, aki ilyen nyíltan beszél? Nem voltam benne biztos. – A te ötleted volt a nyitva tartás meghosszabbítása? – Gwennek végre
derengeni kezdett. Vállat vont. – Kitartok a véleményem mellett. Ügyes volt. Nagyon ügyes. – Van egy olyan érzésem, Gwen, hogy vagy nagyon jó barátok leszünk, vagy ellenségek. – Akarod ezt az állást, Gwen? Mert én a jó barátságra tippelek, és máris nyert ügyed van. – Édes volt, ahogy David próbálta enyhíteni a feszültséget. Sosem szívelte a konfliktusokat. Az a fajta ember volt, aki mindenkinek a kedvében akart járni. – Nem is tudom. – Gwen keresztbe tette hosszú lábát. – Alayna okos nő. Szerintem tisztában van azzal, miért érdemes a közelében tartani az ellenségeit. Összevontam a szemöldökömet. Legutóbb Celiától hallottam ilyesmit. De egyáltalán nem vált javamra, hogy a közelemben tartottam őt. Persze akkor nem tudtam, hogy az ellenségem, ahogy most Gwenről sem tudom. Egyelőre nem tudtam róla eleget. – Árulj el valamit, Gwen. – A kanapé karfájára könyököltem, és a kezemre támasztottam az államat. – Miért akarod otthagyni a Nyolcvannyolcadik Emeletet? – Már korábban is eszembe jutott a kérdés, de mostanáig nem volt alkalmam föltenni. – Kulcsszereped volt a klub sikereiben, és nem mintha nem szeretnélek elrabolni tőlük, de miért hagynád? – Egy nőnek néha változatosságra van szüksége. – Végigsimította a lábát, figyelemfelkeltően lesimítva a nadrágját. – Ezt nem veszem be. – Ha ő keménykedik, én is. – Telitalálat. – Felsóhajtott, majd a szemembe nézett. – Személyes okok. Elnézést, hogy nem bocsátkozom részletekbe, de ennek tényleg semmi köze az alkalmasságomhoz. A főnököm tudja, hogy el akarok jönni. Jó referenciákat fog adni. Ennél többet inkább nem mondanék. Istenverte titkolózás! Eltűnődtem, vajon Hudson ismeri-e Gwen indokait. Eltűnődtem azon is, megosztaná-e velem, ha megkérdezném. Ekkor rám tört a paranoia, és azon morfondíroztam, nem fontosabb-e annál, hogy miért akarja otthagyni a Nyolcvannyolcadik Emeletet, az, hogy miért akar annyira az Égi Bárkában dolgozni. – Nem Hudson miatt, igaz? Nem miatta akarsz itt dolgozni. – Nem értem a kérdést. Ha úgy érted, azért akarok-e itt dolgozni, mert ez az egyetlen klub a városban, amely a befolyásos üzletember, Hudson Pierce tulajdona, akié a város legmenőbb étterme, a Fierce, és a
legmenőbb Atlantic City-beli klub, az Adora, akkor a válaszom igen. Azért akarok itt dolgozni, mert Hudson Pierce-nek minden eszköze megvan ahhoz, hogy sikerre vigye ezt a helyet. Az Égi Bárka egyike azon keveseknek, amely a Nyolcvannyolcadik Emelet riválisa lehetne. Hát persze hogy ezért akar itt dolgozni. Mi másért akarna? Dühös voltam magamra, amiért azt hittem, Hudsonhoz van köze a dolognak. Bizalom. Nem szabad megfeledkeznem a bizalomról. Kifújtam egy hajtincset a szememből, és meghoztam a döntést. – Akkor fel vagy véve. Nem azért, mert a barátom vagy az ellenségem vagy, hanem mert pont rád van szükségem. Majd a jövőben eldöntöm, miféle ember vagy. Gwen halványan elmosolyodott. – Rendben. David felállt, és kezet nyújtott. Gwen is felállt, és kezet ráztak. – Isten hozott a fedélzeten – mondta David. – Sajnálom, hogy én már nem leszek itt, hogy lássam, amint seggeket rugdosol. Vagy Laynie seggét. Mindenesetre biztosan leveszed őt a lábáról. – Hékás! Én is tudok ám seggeket rugdosni. – Felálltam, és megjátszott felháborodással csípőre tettem a kezemet. Láttam Gwen arcán a kételkedést. – Mit jelentsen ez az arckifejezés? Nem kételkedhetsz bennem. Hisz még nem is ismersz. – Nem, valóban nem. – Gwen összevonta a szemöldökét. – De bizonyára hiányzik valami – vagy csak azt hiszed, hogy hiányzik valami. Máskülönben nem hívtál volna ide. Talán mégis ellenségek leszünk. – Csak nem akarom egyedül csinálni. – Meghunyászkodónak tűnt a hangom, és már bántam, hogy védekezésre kényszerültem. Semmivel sem tartoztam neki. Ami ennél is rosszabb, Gwen rámutatott a szavaim szükségtelenségére. – Nem kell magyarázkodnod. Csak annyit szeretnék tudni, hogy mikor kezdjek. – Tehát elfogadod az állást? – Már megbántam a döntést. Gwen felvonta a szemöldökét. – Elfogadsz egy seggfej munkatársat? – Valami őrült oknál fogva igen. – Végül is csak kollégák leszünk, nem barátok.
– Akkor állok rendelkezésedre. – Ezúttal a mosolya őszinte volt. – Fantasztikus! * * * Hudson mélyen aludt, amikor órákkal később hazaértem. Csalódott voltam – nem a beígért szexuális örömök miatt, hanem azért, mert a terápia után szerettem volna együtt lenni vele. Megfordult a fejemben, hogy felébresztem, de úgy éreztem, kitérne előlem. Pedig nem volt okom ilyesmiben hinni. De eddig ritkán feküdt le nélkülem, és a bizonytalanságom most különösen erős volt. Ahelyett, hogy hagytam volna, hogy eluralkodjon rajtam, inkább leültem az ágy szélére, behunytam a szememet, és elismételtem a fejemben néhány mantrát. Az ismétlés megnyugtatott, de többre volt szükségem. A légzéséből tudtam, hogy Hudson mélyen alszik. Mégis beszélni akartam vele, ahogy Lauren javasolta. Le sem vetkőztem, úgy nyúltam el mellette, és beletúrtam borzas hajába. – Félek, Há. Nem változott a lélegzése. – Sok mindentől. Apróságoktól. Főleg Celia miatt aggódom – hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ellenálljak. Főleg, mivel mindig is ő volt az, akivel együtt kellene lenned. Gondolatban mindig az ő oldalán látlak. Mint mindenki más. Tökéletesen illik hozzád, a manikűrözött ujjaitól kezdve az előkelő származásáig. És egyelőre nem ő az, aki rendőrségi nyilvántartásban szerepel. – Elmosolyodtam magamon, mert elképzeltem, hogy Celia elég messzire merészkedik ahhoz, hogy kiérdemelje a távoltartási végzést. Persze ő egy Werner volt. Az ő pénze és kapcsolatai mellett ez sosem történhet meg. Ezt a félelmemet is megosztottam Hudsonnal. Olyan könnyű volt elmondani neki mindezt, miközben aludt. Nem mintha nehéz lenne beszélni vele, amikor ébren van, hanem mert a jelenléte annyira erős volt, hogy sosem éreztem szükségét. Leginkább akkor gyötörtek a gondolataim, amikor távol voltam tőle. – Hiszek bennünk, Há. Mindennél jobban. Na és te? Egyszer azt mondtad, képtelen vagy szeretni. Még mindig ezt hiszed? Vagy szeretsz annyira, amennyire én hiszem? – Hozzám bújt, de ez ösztönös mozdulatnak tűnt, nem szándékosnak. Ahogy elfordult, a telefonja az ölembe hullott. A telefonnal a kezében
alhatott el. Vajon az én hívásomat várta? Éjfél körül üzentem, hogy kések. Megkapta az üzenetemet? Kíváncsian kioldottam a képernyőjét. Az üzenetem olvasatlan volt – még előtte alhatott el. Nem csoda, hogy nem írt vissza. Szinte véletlenül nyitottam meg a legutóbbi hívások listáját. Legalábbis ezt bizonygattam magamnak. Rögtön feltűnt a legutolsó hívás melletti név: Norma Anders. Huszonhét percig beszélgettek, és a hívás negyed tízkor ért véget. Átnyúltam Hudson fölött, hogy az éjjeliszekrényére tegyem a telefonját, majd a karjába bújtam. Valószínűleg Gwenről és az új pozíciójáról beszélgettek. Kivéve, hogy Gwen tíz előtt nem hagyta el a klubot. Ez idő alatt nem telefonált, és nem mentette ki magát, így Norma és Hudson a hívás ideje alatt nem tudhatta, hogy Gwen megkapta az állást. Ami pedig végképp nem állt össze: miért hívta fel Hudson Normát? Együtt dolgoznak. Nyilván az üzletről beszélgettek. Mert egy cégvezető jellemző módon este kilenckor hívja fel női pénzügyi alkalmazottját. A mobilján. Az ágyából.
Tizedik fejezet
Hudson fejével a lábam között ébredtem. – Mmm. – Libabőrös lettem a leheletétől a vaginámon. Félig nyitott szemmel odanéztem, közben eltűnődtem, hogy sikerült levetkőztetnie és szétterpesztenie a lábamat anélkül, hogy felébresztett volna. Találkozott a tekintetünk. – Nem ébresztettél fel az éjjel. – Végignyalta a vaginámat. – Pedig tartozom neked. – Mély volt a hangja. Imádtam, hogy én voltam az első, akivel reggelente beszélt – hogy álomittas hangja csak az enyém volt. És imádtam, amit a nyelvével csinált. Megremegtem, ahogy hosszan végignyalta a csiklómat. Hirtelen felkapta a fejét. – Vagy inkább hagyjalak aludni? – Ne! Ne hagyd abba. – Visszanyomtam a fejét, és kinyújtottam a karomat. Hudson halkan kuncogott, majd mohón nekiesett a csiklómnak, felváltva szopogatta, nyalogatta, és körözött rajta a nyelvével; minden idegszálam izgalomba jött. Lüktetett a belsőm, és benedvesedett a hüvelyem. Eluralkodott rajtam a gyönyör, és vonaglani kezdtem alatta, de a combom alá nyúlt, lefogott, és ki voltam szolgáltatva neki. Halk, szaggatott nyögésekként szakadt fel belőlem a levegő, majd elakadt a lélegzetem, amikor a nyelve lejjebb vándorolt, és belém hatolt. – Ó, istenem, Hudson! – A hajába kapaszkodtam. Noha még csak álmodni sem mernék arról, hogy irányítsam a mozdulatait – nálam sokkal jobb munkát végez magától is –, élvezettel húztam a haját, miközben megőrjített az orális kényeztetéssel. Miközben megdugott a nyelvével. Aztán a szája visszakerült a csiklómra, a merev idegcsomó körül táncolt, és most az ujjait dugta belém, végigdörzsölve a vaginámat, a lehető legjobb helyen ingerelve. – Ott, igen, ott! – A lábizmaim és az alhasam megfeszült, ahogy egyre nőtt a gyönyör. Az első orgazmus váratlanul ért, sokkal gyorsabb volt,
mint szerettem volna. – Ennyi nem elég – morogta Hudson. – Azt akarom, hogy reszkess, és elveszítsd a fejed. Ezzel nem tudtam vitatkozni. Megújult szenvedéllyel vett kezelésbe, ezúttal három ujjal és gyakorlott mozdulatokkal. A másik kezével a mellemet masszírozta a ruhán keresztül. Vágytam a bőre érintésére, de nem akartam megzavarni a ritmust a vetkőzéssel. Ehelyett előretoltam a csípőmet a tenyere felé, nekinyomulva ügyes kezének. Egek, megint túl korán élveztem el. Beleremegett a lábam, a térdem Hudson fejének ütközött, ahogy próbáltam megkapaszkodni. Végül félig zokogva, félig felkiáltva kirobbant belőlem az orgazmus. Csillagokat láttam, és az egész testem megremegett, ahogy beleélveztem Hudson kezébe. Tisztára nyalt, amíg magamhoz tértem, addig ingerelve a puncimat, amíg az orgazmus utolsó hulláma is elcsitult. – Szívesen. – Mielőtt észhez térhettem volna, Hudson leugrott az ágyról. Utánanyúltam. – Hová mész? Szeretném viszonozni. – Igaz, a tagjaim kocsonyává váltak, és kezdett magába szippantani az orgazmus utáni kóma. – Nem erről volt szó. Különben is, bármilyen hihetetlennek hangzik, van egy korai megbeszélésem. – Lehajolt, és megcsókolta a homlokomat. – Mikor értél haza? – Három körül – mormoltam félálomban. Hudson betakargatott. – Akkor feküdj vissza. Sajnálom, hogy felébresztettelek. – Én nem. Elbóbiskolhattam, mert Hudson már lezuhanyozott, mire felkeltem, és kibotorkáltam a fürdőszobába. Ásítva megjegyeztem, hogy szép a kilátás, ahogy elmentem Hudson mellett, aki egy szál törülközővel a dereka körül borotválkozott a mosdó előtt. – Ruhában aludtál. – Valahogy mégis sikerült elhagynom a bugyimat. – Bizonyítékul felvillantottam meztelen fenekemet. – És igen, túl fáradt voltam ahhoz, hogy levetkőzzem. Hudson elvigyorodott. – Felébreszthettél volna. Szívesen segítek.
– Á, olyan békésen aludtál. Nem akartalak megzavarni. – Hidd el, nem zavartál volna. Inkább most az zavar, hogy nem kaphatlak meg úgy, ahogy szeretnélek. – Érzéki tekintete találkozott az enyémmel a tükörben. – Azt hittem, visszafekszel. – Megyek is. Csak előbb hív a természet. – Ráadásul látni akartam. Idegesített az a hívás Normával, és Lauren tanácsát követve gondoltam, szóvá kellene tennem az érzéseimet ezzel kapcsolatban. Az ördögbe is, valószínűleg Lauren nélkül is megtenném. Elnéztem Hudson mellett, és úgy döntöttem, majd akkor beszélek vele, amikor végzett a fürdőszobában. Vagy legalábbis, ha már felöltözött, és nem fogja elterelni a figyelmemet az egy szál törülközőbe csavart teste. Hudson azonban utánam nyúlt. – Hékás! Nem tudtam ellenállni az érintésének. A karjába bújtam, és beszívtam friss illatát. Arcának simára borotvált oldalát a fejemhez dugta. – Hiányoztál. Elmosolyodtam. – Te is. – Nagyon. Hiányzott az ölelése, az érintése, és az érzés, hogy együtt vagyunk, biztonságban a világtól. Ujjaimmal meztelen bőrét cirógattam, és éreztem a kemény dudort a törülköző alatt. – Krisztusom. – Hudson felmordult, és eltolt magától. – Vágyom rád, de ma reggel tényleg nincs időm rendesen foglalkozni veled. – Nem én ébresztettem fel magamat. – Felsóhajtottam, ahogy felidéztem a reggeli örömöket. – No, nem mintha panaszkodnék. Ábrándos tekintettel bámult rám. – Talán elkéshetnék. – Szó sem lehet róla! Időben bemész, ahogy egy jó üzletemberhez illik. – Játékosan megráztam az ujjamat. – Mit szólnál, ha melletted maradnék, amíg felöltözöl, és csak beszélgetnénk? – Örülnék neki. A beszélgetés is hiányzott. – Visszafordult a tükörhöz, és bekente borotvahabbal az arca másik felét. – Ja, és megkaptam az üzenetedet Celia névjegykártyájával. Az ügyvédem szerint az ilyesmit félre kell tennünk. Bizonyítéknak. Úgyhogy ha kapsz még ilyesmit, szólj. – Hidd el, szólok. – Leültem a kád szélére, és mindkét kezemmel belekapaszkodtam. – De semmit sem tehetünk?
– Egyelőre nem. – Komoly volt a hangja. – Biztos, hogy nem akarsz elmenni a városból? – Biztos – feleltem pillanatnyi habozás után. Mégis vonzó volt az ötlet. De a legkevésbé sem szerettem volna távol lenni Hudsontól. Különösen, mivel körülötte minden nő pontosan erre vágyott. Eszembe jutott a név, amit a híváslistáján találtam. – Noha lefogadom, hogy Norma nem bánná, ha felszívódnék. – Már megint Norma? – kérdezte Hudson grimaszolva. – Most éppen miért? – Nevetni fogsz. – Vagy megharagszik rám. Mély lélegzetet vettem, és kitálaltam. – A telefonod mellett aludtál el, és megnéztem, megkaptad-e az üzenetemet. Aztán… istenem, ne utálj meg ezért! – Mit csináltál? – kérdezte kíváncsian. Lesütöttem a szememet. – Megnéztem a híváslistádat, és láttam, hogy Normával beszéltél. Amikor felpillantottam, láttam, hogy mosolyog. – Kitalálom – ez zavar téged? A mosolya láttán elmúlt a habozásom. – Este nyolc után hívtad. Az ágyadból. Ezúttal felnevetett. – Gyere ide. Nem mozdultam, felbosszantott a válasza. Hudson felém fordult, a kezét nyújtotta, mint korábban. – Gyere ide, Alayna. Felsóhajtottam, és odaléptem. – Mondtam, hogy kérdezni foglak róla. – Igen, mondtad. – Átkarolta a derekamat, és a homlokomhoz nyomta a homlokát. – Üzletről volt szó. Szükségem volt néhány adatra a ma reggeli találkozómhoz, és nem stimmelt, amit korábban átküldött. – Üzletről volt szó – ismételtem, és ellazultam a karjában. – Mindig üzletről van szó. Mindig ugyanaz a kifogás. – Semmi jelentősége nem volt annak, hogy rákérdeztem. Tudtam, hogy ezt fogja válaszolni. De akár felteszem a kérdést, akár nem, aggaszt a dolog. Így legalább hallhattam, hogy a kifogása ugyanaz maradt, ez is a kommunikáció egyik előnye. Az arcába néztem, és láttam, hogy ismét mosolyog. – Most miért mosolyogsz? – Mert imádom, amikor féltékeny vagy. – Orrával az orrom hegye
körül körözött. – Te is tudod. – Fogd be. Utálom. Nem hiszem el, hogy szeretsz őrültnek látni. – Azt szeretem, hogy törődsz velem. Azt sem tudtam, nevessek vagy aggódjak. Neki lenne szüksége bátorításra? – Szeretlek. Te is tudod. – Nem bizonyítottam már számtalanszor? – Igen, tudom. – Szorosabban ölelt magához. – A féltékenységedből tudom, hogy igazat beszélsz. Jó érzés. Maradj csak féltékeny. Vagy őrült, ha így akarod nevezni. – Olyan furcsa vagy! – Kitértem a csókja elől. – Összekensz borotvahabbal. – Nem érdekel. – Ezúttal nem húzódtam el előle, amikor ismét közelebb lépett. Gyengéd volt a csókja, de éreztem, hogy visszafogja magát, nehogy elragadja a szenvedély, holott megbeszélése van. Nekem azonban nem volt megbeszélésem, és szerettem csókolózni vele. Átkaroltam a nyakát, és közelebb húztam magamhoz, még mélyebbre hatolva a nyelvemmel. El kellett löknie magától. – Ne gyere ilyen közel hozzám! – A fenekemre csapott, ahogy visszamentem a kád mellé. – Sajnálom, hogy kíváncsiskodtam. – Valójában nem sajnáltam. Többé nem. Olyan fantasztikus csók volt a jutalmam, hogy egyáltalán nem tudtam sajnálni. Hudson visszafordult a tükörhöz. – Ne sajnáld. Tudod, hogy nincsenek titkaim. – Elhallgatott. – Hát. – Lesütött szemmel mosta el a borotváját. – Tudod, hogy nem zavar, ha kíváncsiskodsz. Émelyegni kezdtem, mintha lefelé száguldanék egy hullámvasúton. – Hogy érted ezt? – Megnyaltam a szám szélét. – Van olyan titkod, amit még nem mondtál el nekem? Hudson fel se nézett, csak megrázta a fejét. – Hát persze hogy nincs. – Felém fordult. – Csak arra céloztam, hogy sosem fogunk mindent megtudni egymásról. Nem igaz? – De azért megpróbálhatjuk. – Igen. Megpróbálhatjuk. Hudson nekitámaszkodott a pultnak, én pedig a kád szélén ücsörögtem, és néhány másodpercre zavart csönd ereszkedett közénk. Valami másra is
utalt. Valami sötét, komoly dologra. Egyszerre voltam kíváncsi és riadt. Talán arra utalt, ahogy a múltban viselkedett másokkal. Mesélt pár történetet – egyik sem happy enddel végződött. Sosem vártam tőle, hogy minden egyes múltbeli hibáját megossza velem. Kegyetlenség lenne rákényszeríteni, hogy újra átélje őket. Én sem számoltam be neki minden egyes tévedésemről. De ha van valami más is… valami új, valami jelenlegi. Vajon eltitkolt előlem olyasmit, ami kettőnkre vonatkozott? Hogyan deríthetném ki? – Ha már szóba került Norma… – szakította meg a zavart csöndet. – Hogy ment az interjúd Gwenythszel? Az üzlet tökéletes menedéket kínált a reggeli izgalmaktól. Belevetettem hát magam. – Felajánlottam neki az állást, és elfogadta. Előzetes értesítés nélkül otthagyja a Nyolcvannyolcadik Emeletet. Úgy tűnik, tudják, hogy el akar jönni, ezért ma még náluk dolgozik, és este már az Égi Bárkában lesz. Eddig nem is tudtam, milyen izgatott voltam, hogy lesz egy partnerem. Ejha! Én leszek az Égi Bárka menedzsere. És nem fogom elrontani, mert jó a csapatom: Hudson, Gwen és egy csomó más nagyszerű asszisztens. Hogy nem fogtam fel ezt eddig? – Gratulálok! – Hudson megérezte a lelkesedésemet. – Örülök, hogy egymásra találtatok. Visszagondoltam az előző esti különös beszélgetésemre Gwennel. – Azt azért nem mondanám. Inkább kihívtuk egymást. De a klubnak szüksége van rá. Nem tudod, miért akart eljönni olyan gyorsan a Nyolcvannyolcadik Emeletből? – Nem. – Visszafordult a tükörhöz, és letörölte a maradék borotvahabot. – Nem kérdezted? Lesütöttem a szememet, és a nagylábujjammal a padló mintázatát követtem. – Azt mondta, személyes dolog. Gondoltam, te talán többet tudsz. Norma miatt. – Vajon ő állt a titok hátterében? – Ha Norma tudja is, velem nem osztotta meg. – Letette a törülközőt, és felém fordult. – Vagy ha megosztotta, épp nem figyeltem. Kiengesztelődve elmosolyodtam. – Szeretem hallani, hogy nem mindig figyelsz Norma Andersre. – Végigsiklott a tekintetem Hudson testén. Annyira szexi volt! Sosem unnék
rá a testére. És egyedül az enyém volt. Vagy mégsem? – Ne nézz így rám, különben tényleg elkésem. Egyből azt kívántam, bárcsak megfeledkezne a találkozójáról. Itthon maradhatna, hogy feltüzeljen, és addig szeretkezzen velem, amíg a nap magasra nem hág az égen. Amíg a karomban marad, nem gyötörhetnek kétségek. Sajnos azonban nem élhetjük le az egész életünket az ágyban. Emberfeletti erőfeszítéssel elfordultam tőle. – Akkor jobb lesz, ha felöltözöl. – Jó ötlet. – Huncut mosollyal félrehajította a törülközőjét. Le sem tudtam venni a szemem meztelen fenekéről, amíg el nem tűnt a gardróbban. Szándékosan ingerelt. Miközben Hudson felöltözött, én levetkőztem, és az előző napi ruháktól megszabadulva Hudson egyik pólóját húztam fel a szennyeskosárból. Az ő illatát éreztem rajta, és most pont erre volt szükségem – a jelenlétére, még akkor is, ha éppen arra készül, hogy elmegy. Mire újra találkoztunk a hálószobában, Hudson az egyik kedvenc öltönyömet viselte – egy sötétszürke, kétrészes Armanit, amely kiemelte a szeme színét. Nagyon jól nézett ki. Túlságosan is jól. Bizonyára fontos találkozóra sietett. – Jól nézel ki. Rám pillantott a tükörben, miközben a nyakkendőjét igazgatta. – Gondolod? – Aha! – Majd passzív-agresszívan hozzátettem: – Biztos Normának is tetszeni fogsz. Noha Hudson jól értett a manipuláláshoz, csak akkor csinálta, ha az ő kezében volt az irányítás. Egy szót sem szólt, csak a zsebébe süllyesztette a telefonját és a tárcáját, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet. „Kommunikáció! – emlékeztettem magam. – Én ilyen vagyok. Tudnom kell.” – Ő is ott lesz, nem igaz? Végre felém fordult. – Ott lesz. – Három gyors lépéssel az ágynál termett, és durván térdre rántott. Átkarolta a nyakamat, és mélyen a szemembe nézett. – És akár tetszem neki az öltönyben, akár nem, engem nem érdekel. Csak az érdekel, hogy este te fogsz levetkőztetni. Elakadt a lélegzetem.
– Oké. Hozzám dörgölte az orrát. – Ezúttal itthon leszel, hogy levetkőztess? Bólintottam. – Ígérem. – Nem emlékeztem, mi dolgom lesz aznap, de ha bármi miatt nem érnék rá, inkább átszervezem a napomat, hogy hazaérjek. – Helyes. – Mély lélegzetet vett, és láttam az arcán a vívódást. – Mennem kell. Ez a találkozó… – Tudom, tudom. Elkésel. Habozott. – Kapok egy búcsúcsókot? Közelebb hajoltam egy puszira, nehogy felizgassam, és késésben legyen. Hudson azonban nem elégedett meg ennyivel. Nyelvével az ajkam közé hatolt, és olyan agresszívan tette magáévá a számat, ahogy korábban a puncimat. Amikor végzett, levegőért kapkodtam. – Ez sokkal inkább ígéretnek tűnt – mondtam kifulladva. – Mi mást tartogat még, Mr. Pierce? – Nem árulhatom el előre minden titkomat, nem igaz? – Megpuszilta az orromat. – Most elmegyek. Pihend ki magad. Szükséged lesz rá. Visszamásztam az ágyba, az ízével a számban, illatával a ruhámon, melegével a szívemben. * * * Tizenegy körül értem a klubba. Mivel David esténként Gwent tanította be, a délután nagy részében kettesben voltam a testőrömmel. Könnyebben ment így a munka, de magányosabbnak éreztem magam. Ha Jordan lett volna szolgálatban, legalább tudtunk volna beszélgetni. Reynold azonban nem volt beszédes alkat. Ostobaság volt mellém vezényelni, miközben dolgozom. Igaz, Hudson pénze bánja, nem az enyém. Ha fizetni akart valakinek azért, hogy az irodám ajtaja előtt ücsörögjön, és az iPhone-ján játsszon, hát legyen. Négy körül úgy döntöttem, kiugrom a közeli kávézóba. Reynold telefonált, és mivel nem akartam megzavarni, hagytam, hogy azt higgye, csak a mosdóba megyek, majd kislisszoltam a hátsó ajtón. Amikor kiléptem a napsütésbe, eszembe jutott, mennyire szerettem odakint lenni. Igaz, hogy jobb szerettem a korai órákat, mielőtt a kánikula és a pára elviselhetetlenné válik, de ha újabban nem zaklatna egy bizonyos valaki,
garantáltan több időt töltenék a friss levegőn. A pokolba veled, Celia! Elég volt csak rágondolnom, máris kivert a hideg verejték. Talán mégis magammal kellett volna hoznom Reynoldot. A forgalmas körforgalom mellett álltam. A járdaszegélyen egy taxi parkolt. Megállt mögötte egy limuzin. Emberek vettek körül – miért éreztem hirtelen mégis olyan idegesnek magam? Mintha megelevenedett volna a félelmem, egy erős kar átölelte a derekamat, közben egy kéz tapadt a számra, hogy elfojtsa a torkomból feltörő sikolyt. Behúztak a limuzin hátsó ülésére – egyenesen Hudson Pierce ölébe. – Mi a franc? – Idegesen felültem, a szívem őrülten kalapált. – Hudson! Halálra rémítettél! – Hol a testőröd? – kérdezte nyomatékkal. – Engem az rémített halálra, hogy nélküle álltál a járdán. A homlokomat ráncoltam. – Azzal semmit sem bizonyítasz, ha halálra rémítesz. – Tényleg? – Elmosolyodott. Ellenkezni próbáltam, még mindig bosszantott ez a kis „átverés”, de semmi esélyem nem volt ellene. Könnyedén lefogott. Különben is szerettem a karjában lenni. – Mit keresel itt? – kérdeztem, miután elengedtem magam az ölelésében. – Elrabollak. Nyilván. – Végigsimította meztelen lábamat, amitől libabőrös lettem. Boldogan átöleltem. Egy éjszaka Hudsonnal – épp erre volt most szükségem. – Szuper! Vacsorázni megyünk, vagy ilyesmi? – Vagy ilyesmi. – A könyökével bekapcsolta a kocsitelefont. – Menjünk! – szólt bele, és a limuzin kihajtott a forgalomba. A nyitva hagyott klub ezúttal jobban aggasztott, mint a biztonsági öv becsatolása. – Várj! Nem zártam be a klubot. Hudson szorosabban tartott, és az ajkamhoz emelte az ujját, hogy elhallgattasson. – Reynolddal beszéltem, amikor kijöttél. Majd ő bezárja az épületet. Miért szöktél meg előle? Kidugtam a nyelvemet, és végignyaltam az ujját, élvezve a sós ízt. Hudson szigorúan meredt rám, és elhúzta az ujját. Úgy tűnt, válaszokat
várt a játék előtt. – Nem szöktem meg. – Na, jó, talán mégis. – Csak ki akartam ugrani kávéért. Nem nagy ügy. – A homlokráncolásból láttam, hogy nem ért egyet velem. – Jól van, többé nem csinálok ilyet. – Odahajoltam hozzá, és puszit nyomtam az ajkára. – Szóval komolyan, hová megyünk? Pajkosan elmosolyodott. – Mondtam, hogy szeretném, ha itthagynád a várost. – Tessék? – Kiegyenesedtem, és próbáltam kiszabadítani magam a karjából. – Nem hagyhatom el a várost, Há. Holnap este dolgozom. És nem is akarok elmenni. Ezt már megbeszéltük. Megragadta a csuklómat, és lefogott, mintha attól félne, hogy bekapcsolom a kocsitelefont, és szólok a sofőrnek, hogy álljon meg. Ami meg is fordult a fejemben. – Nyugodj meg, kedvesem. – A szájához húzta a kezemet, majd egyenként megcsókolta mindkettőt. – Csak azt gondoltam, jót tenne nekünk egy hétvégi vakáció. – Nekünk? Mármint kettőnknek? – Elleneztem a menekülést a városból, de Hudsonnal elmenni már egészen más volt. Édes. Romantikus. – Igen, kettőnknek. Elküldenélek, ha hagynád, de örülök, hogy nem akarsz menni, mert nem bírok távol lenni tőled. – Orrával az orrom körül körözött, majd megcsókolta az orrom hegyét. – Elintéztem, hogy David és Gwen fedezzen holnap az Égi Bárkában. Vasárnap este jövünk vissza. – Már én vagyok a főmenedzser. Nem léphetek le csak úgy akármikor. – Valójában nem ellenkeztem. Csak rámutattam a tényekre, hogy ne kelljen bűntudatot éreznem. Hudsonnak nem is volt bűntudata. – Én vagyok a tulaj. Úgyhogy igenis megteheted. – Úgy érzem, mintha neheztelnem kellene rád emiatt. – Elmosolyodtam. – Pedig erről szó sincs. Szívesen megyek el veled a hétvégére. – Szerintem szükséged is van rá. Mindkettőnknek szükségünk van rá. – Nem is tudod, mennyire igazad van. Ami nem semmi, tekintve, hogy feltűnően gyakran van igazad. De azért ne hagyd, hogy a fejedbe szálljon. – Kikászálódtam az öleléséből, hogy végre becsatolhassam az övemet. Olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak a biztonsági öv engedte. – Hová megyünk? Megállunk a lakásnál, hogy becsomagolhassak, vagy már erről is gondoskodtál? – Amennyire ismertem, valószínűleg így tett. – Majd meglátod, ha odaértünk. – Becsatolta a saját övét, valószínűleg
csak az én kedvemért, majd átkarolta a vállamat. – És kedvesem – súgta a fülembe –, nem lesz szükséged ruhákra. * * * – Ébredj, kedvesem! Megérkeztünk. Elszenderedhettem Hudson mellett, mert mire felébredtem, már megálltunk, és Hudson gyengéden ébresztgetett. Pislogtam, és hagytam, hogy a szemem megszokja a fényt. – Hol vagyunk? – kérdeztem ásítva. – Szállj ki, és meglátod. – Kihúzott a limóból. Egy faház mellett álltunk, egy buja erdő közepén. Vadvirágok szegélyezték a kövekkel kirakott ösvényt, pillangók röpködtek felettük. Tisztán kéklett az égbolt, a városi szmognak nyoma sem volt. Énekeltek a madarak, egy közeli fán két mókus mászkált. A ház mögött egy tó látszott. Félreeső hely volt, a limuzin és Hudson kétrészes öltönye nem tűnt idevalónak. Tökéletesen kielégítette a hely a természethiányomat. – Pocono-hegység? – találgattam. Hudson bólintott, és engem nézett, ahogy a gyönyörű tájat csodáltam. Tökéletes volt. – Egyszerűen fantasztikus. Hudson arca megenyhült, és elmosolyodott. A limuzinsofőrhöz fordult, aki egy kisebb bőröndöt vett elő a csomagtartóból. – Vasárnap, este hét óra. – Igen, uram. Néztem a sofőrt, ahogy visszaszállt az autóba és elhajtott, mi pedig magunkra maradtunk ebben az édeni környezetben. Hudson felkapta a bőröndöt, majd megfogta a kezemet, és a bejárati ajtóhoz vezetett. A bőrönd felé intettem. – Nekem nem kellenek ruhák, de neked igen? Felnevetett. – Alapvető dolgok vannak benne. Mindkettőnknek. És biztosíthatlak, ha te meztelen leszel, én is az leszek. Elővett egy kulcsot a zsebéből. – Ez a ház évek óta a családunk tulajdonában van – magyarázta, mielőtt rákérdezhettem volna –, van egy gondnokunk, aki hetente egyszer kiszellőztet, hogy ne dohosodjon be a ház. Rajta kívül csak Mira és Adam jár ide rendszeresen. Gondoltam, itt az ideje, hogy én is birtokba vegyem a helyet.
– Amint már mondtam, Há, kitűnő ötlet volt. Kinyitotta az ajtót, és intett, hogy lépjek be. A ház belseje ugyanolyan tökéletes volt, mint kívülről. Rusztikus és otthonos – nem volt olyan fényűző, mint Pierce-éktől várná az ember. Így már érthető volt, hogy Sophia vagy Jack miért nem járt ide. A nappalit széles, kényelmes szófákkal és bőrfotelekkel rendezték be. Két faoszlop osztotta fel a teret. Az ablakok közt egy kőkandalló állt, az ablakokból a mólóra és a tóra nyílt kilátás. Békés és lélegzetelállító volt. Itt végre kettesben voltunk – ide nem követhettek se a belénk zúgott kollégák, se testőrök, se őrült zaklatók. Teljesen egyedül voltunk. Hallottam a zár kattanását, és Hudson mögém lépett. Ekkor megéreztem a kettőnk közti feszültséget, amely mindig is jelen volt. Szinte vibrált a levegő, mintha valaki felkapcsolt volna egy kapcsolót, a fásultságom és az idegességem egy csapásra elmúlt, helyét intenzív, sürgető vágy vette át. Nem csak én éreztem így. Hudson egyetlen gyors mozdulattal megfordított, egyik kezével a fenekembe markolt, a másikkal lefogta a kezemet, és szenvedélyesen megcsókolt. Kíméletlenül. Nyelvünk összegabalyodott, és új, felemésztő táncban tekeregtek. Hudson felemelt, és a karjában vitt valahová, akárhová. Nem érdekelt; én csak a karjában akartam lenni, a szájára tapadva, ebben a megdermedt idő- és térbuborékban, amiben csak mi ketten léteztünk. Istenem, elvesztem – Hudson ajkán hatalmába kerített a vágy. Keze már a testhezálló ruha alatt matatott, feltűrte a ruhámat, majd lehúzta rólam, hogy kiszabadítson a fogságából. Félrehajította, és az egyik faoszlopnak támasztott. Ismét lefogta a kezemet, ezúttal a fejem fölött. Másik kezével a csípőmet cirógatta. Elhúzódott az ajkamtól, majd a mellemhez hajolt. A durva fa a hátam mögött és Hudson fogai azon az érzékeny ponton – olyan erős érzetek kerítettek a hatalmukba, hogy minden idegszálam sajogni kezdett. Hudson végighúzta az ujjait a bugyim mentén, majd benyúlt, és megtalálta duzzadt, sóvár csiklómat. Mélyebbre, az ajkak közé hatoltak az ujjai. – Ah, milyen nedves vagy! Tisztára akarlak nyalogatni. De benned akarok lenni. – Hudson. – Fészkelődni kezdtem az ágytámla előtt. – Szükségem van. A kezemre. – Már beszélni sem tudtam rendesen. – Meg akarlak érinteni. Meztelenül akarlak.
Ismét birtokba vette a számat. Beleharapott az alsó ajkamba, majd gyengéden szopogatni kezdte. Aztán elengedte a kezemet. – Hát, jó – mondta. Lerázta magáról a zakóját, én pedig nekiálltam kigombolni az ingét. Olyan gyorsan, olyan izgatottan dolgoztam rajta, hogy leszakítottam egy gombot. – Hoppá. Hudson felnyögött, és letépte magáról az inget, leszakítva az összes gombot. Lenyűgöző volt. És izgató. A mellkasára tettem a kezemet. Tenyeremmel végigsimítottam sima bőrét, lefelé, a hasizmai felé. Forró volt a bőre, feszes izmai éles ellentétben voltak puha tagjaimmal. Ahogy felfedeztem a testét, ő is végigpásztázta az enyémet. Lehúzta a melltartómat, és erős kezébe vette a melleimet. Mellbimbóim megkeményedtek, és még többre vágytak. Ahogy végigdörzsölte őket a hüvelykujjával, megremegett a térdem, és összeszorítottam a combomat. Hudson ismét felnyögött, majd eleresztett, és hátralépett. – Olyan kurva gyönyörű vagy! A feszes melleddel. Ahogy a lábad szinte könyörög, hogy közé ékeljem magam. Közelebb léptem hozzá, nem bírtam tovább elviselni a hiányát. Ám amikor érte nyúltam, Hudson váratlanul felkapott, és a vállára vetett. – Ideje helyszínt változtatnunk – mondta. Séta közben folytatta. – Körbevezetlek. Itt a konyha. Fürdőszoba. És a háló. A nyakamat nyújtogattam, hogy be tudjak lesni a szobákba, nem mintha annyira érdekeltek volna, de érdekelt az úti célunk. Hudson ledobott az ágyra a hálóban. – Igaz, hogy minden szobában a magamévá akarlak tenni, de itt fogjuk tölteni a legtöbb időt. Körül se néztem a szobában. Felkönyököltem, és le sem vettem a szememet róla, aki lassan kicsatolta az övét, és levette a nadrágját. Merev, vastag farka felágaskodott az alsójában. Csurgott a nyálam, annyira vártam már, hogy levegye. De nem vette le. Egyelőre. – Fordulj meg – utasított. A hasamra fordultam, a testem engedelmeskedett, mielőtt felfoghattam volna, mi történik. – Föl! Négykézlábra.
Istenem, megőrjített, amikor ennyire domináns volt! Minden tagom reszketett az izgatottságtól, ahogy föltérdeltem, Hudsonnak háttal. Megragadta a csípőmet, és az ágy szélére rántott, és lehúzta a térdemig a bugyimat. Fölém hajolt, és kikapcsolta a melltartómat. A pántok a könyökömre hullottak. Hagytam, mert nem akartam mozdulni, élveztem, ahogy Hudson teste hátulról hozzám simult. Meztelen farka a fenekemhez nyomódott – levehette az alsóját, amíg elfordultam. Ösztönösen szétnyitottam a lábamat, amennyire a bugyim engedte. Hudson megszorította a mellemet, és a lábam közé nyomult, merev farkát a puncimhoz dörzsölte. Felnyögtem, amikor a csiklómhoz ért, minden mozdulattal egyre közelebb vitt a gyönyörhöz. Mégsem ott volt, ahol vágytam rá – egyelőre. – Hudson! – Félig kérés, félig kiáltás volt. – Kérlek. Szükségem van rád. Tovább dörzsölte az ajkaimat. – Tudom, kedvesem. Tudom, mire van szükséged. Mégsem adta meg nekem. Hátranyomtam a csípőmet, a lábam közt lüktető farka felé. – Kellesz. Bennem. – Mondd még egyszer, és sokkal tovább kell várnod. – Kérlek, Hudson. – Nem bírtam tovább. Akaratlanul törtek fel belőlem a szavak. Elhúzódott tőlem. – Mondtam, hogy ne kérj újra. – Rácsapott a fenekemre. Keményen. Csurogni kezdett a nedvesség a lábam közül. Hudson ismét rám csapott, ezúttal a másik oldalon, én pedig felkiáltottam a kellemes fájdalomtól. Hudson széles körökben dörzsölte szét a fájdalmat a fenekemen a tenyerével. Ha folytatja a fenekelést, ott helyben elélvezek. De nem tette. Levette rólam a kezét. Megremegtem forró teste hiányától, a fenekeléstől, és az izgatottságtól, hogy nem tudtam, mi következik. Aztán már pontosan ott volt, ahol akartam – de nem a farka, hanem a nyelve. Felsikoltottam a gyönyörtől. Lenéztem a lábam között, és ott volt az arca, szája a vulvámon, amelyet hosszan, bársonyosan simogatott kívülbelül. Ujjaival a csiklóm körül körözött. Vonaglottam az élvezettől, ugyanakkor már alig vártam, hogy bennem legyen a farka. Megőrjített a kín, egyben elélveztem tőle, gyorsan és keményen, és zihálva felkiáltottam. Még mindig élveztem, amikor – végre – belém hatolt. Felnyögött.
– Jézusom, milyen feszes vagy! Gyorsan kihúzta magát a hegyéig, majd ismét visszanyomult. Ahogy ellazultam, elernyedt a vulvám. Belevájta ujjait a csípőmbe, és mozogni kezdett bennem, egész testemet magához rántva. A lepedőbe markoltam, a következő orgazmus viharfelhői már gyülekeztek bennem. Hudson őrült iramban mozgott bennem. – Nem. Tudok. Elég. Mélyre. Hatolni – nyögte minden egyes lökés között. – Mélyebbre. Kell. Hatolnom. Már így is olyan mélyen volt bennem, hogy minden egyes könyörtelen mozdulat a legérzékenyebb pontomat érintette. Minden lélegzetvétel nyögésként szakadt fel belőlem, kezem-lábam remegett, ahogy tovább ostromolt a gyönyörteli lökésekkel. Ismét kihúzta magát belőlem, majd a hátamra fektetett. Felhúzta a térdemet, és fölém hajolt, majd ugyanolyan ádázul folytatta az ostromot. – Élvezz el velem, kedvesem! – Nem kérés volt. Engedelmeskednem kellett. – Én már közel járok. Mondd, hogy együtt megyünk el! – Igen – lihegtem. – Igen, igen! – Helyes. – Megragadta a combomat, és felhúzta a csípőmet, majd belém nyomult, mélyen és keményen. Mélyebbre, mint eddig valaha; esküszöm, még soha nem hatolt ilyen mélyen belém. Hatalmába kerített a gyönyör. – Várj, Alayna! Kinyitottam a szememet, szaggatottan kapkodtam levegő után, ahogy próbáltam visszatartani az orgazmust. – Várj, várj, várj! – A parancs követte a lökések ritmusát. – Várj. – Majd: – Most! Amikor megkaptam az engedélyt, megadtam magam a bensőmben felgyülemlett energiának, és hagytam, hogy fénysebességgel söpörjön végig rajtam. Összeszorult a vulvám a farka körül, ahogy Hudson hosszan, mélyen belém nyomta magát. – Francbaaaa! – Elnyújtotta a szót, miközben a medencémnek nyomult, és vadul belém élvezett. Leroskadt mellém az ágyra, mindketten levegő után kapkodtunk. – Hát – mondta néhány perccel később –, ez igazán… Eszméletlen volt, gondoltam. Hudson befejezte a mondatot, kedvenc szavamat kölcsönvéve: – …szupi volt.
* * * A hálószobában töltöttük az estét, csak annyi időre hagytuk el, amíg szendvicseket készítettünk a hozzávalókból, amiket a gondnok hozott korábban. Késő éjszakáig szeretkeztünk, és reggel is szexszel kezdtük a napot. Igaz, hogy a semmi közepén voltunk, de mint kiderült, még itt is volt wifi. Szinte csalódásként ért – a faháznak épp az elszigeteltségben rejlett a szépsége. Ugyanakkor jó érzés volt zenét hallgatni. A joghurtból és friss gyümölcsből álló reggeli után bekapcsoltam a Spotifyt Hudson laptopján, bejelentkeztem, és elindítottam az egyik kedvenc lejátszási listámat. Meztelenül henyéltünk a szófán, én az egyik végén, Hudson a másikon, miközben a lábamat masszírozta. A „So Easy” következett Phillip Philliptől. Egy ideig dúdoltam, olykor együtt énekeltem az énekessel. Hudson csodálattal bámult. – Szép hangod van. Elpirultam. Furcsa volt rádöbbenni, hogy még sosem énekeltem előtte. Mennyi első élmény! Mivel zavarba jöttem, beismertem: – Ez a dal rád emlékeztet. Hudson meglepődve ráncolta a homlokát. – Van egy dalod, ami rám emlékeztet? – Több is. Egy egész albumnyi. – Végül is a lejátszási listám címe „Há” volt. – Hm… Nem is tudtam. – Elfordította a fejét, láttam rajta, hogy azon töpreng, mit mondjon erre. Együtt énekeltem az énekessel, hangsúlyozva a fontos részeket, kissé hangosabban a refrénnél, ahol Phillip arról énekelt, hogy milyen könnyű ilyen mély szerelembe zuhanni. Ezúttal Hudson jött zavarba. Lesütötte a szemét, és a lábamat masszírozó kezeit nézte, közben halványan elmosolyodott. A dal véget ért, Hudson pedig a másik lábamat vette kezelésbe. – Mit szólnál egy zuhanyhoz? Kinyújtózkodtam, és éreztem, hogy sajognak az izmaim – mostanáig ez fel se tűnt. – Jó ötlet. – A forró zuhany nagyon jól hangzott. Mégsem mozdultam, hogy fölkeljek. Az is jól hangzott.
– Van valami terved a mai napra? A zuhanyon kívül. Felnyögtem, ahogy hüvelykujjával a talpamat dörzsölte. – Elraboltál, és a hegyekbe hoztál – szerintem rád vagyok utalva. – Rám bizony. Mindenesetre én úgy gondoltam, hogy szeretném a napot benned tölteni. Elmosolyodtam. – Részemről rendben. Van bármi más terved? – Szeretném megmutatni neked a birtokot. És rendelhetnénk neked valami szép ékszert az interneten. Gondoltam, jól jönne egy új nyaklánc vagy fülbevaló Mira megnyitójára. Ahelyett, hogy rögtön ellenkezni kezdtem volna az ajándék hallatán, mint máskor, megfontoltam az ötletet. – Lehet benne valami. Semmi szép holmim nincs, és különben is sok mindenen átestem az utóbbi időben. Talán kiérdemeltem egy ajándékot. – Szerényen elmosolyodtam. – Alayna! – kiáltott fel Hudson. – Eddig sosem törődtél az ilyesmivel. Lesütöttem a szememet, és vállat vontam; azt kívántam, bárcsak visszavonhatnám a szavaimat. Hudson eleresztette a lábamat, és fölém hajolt. – Ez nagyon tetszik. És nagyon felizgatott. Valóban be volt gerjedve. Ez az új póz nyilvánvalóvá tette. – Miért gerjeszt be, ha úgy viselkedem, mint egy kapzsi némber? – Mert szeretek adni neked. Ebben nagyon jó vagyok. Szeretnék többet adni, de mindig elutasítod. – Beletúrt a hajamba. – Ezért bármit megadok neked, amit csak szeretnél. Vásárolgassunk? Szeretnél egy hetet eltölteni Nevisben? Mit szólnál egy autóhoz? Felsóhajtottam, és letoltam magamról. – Nem kell gúnyolódni. Hudson viszont nem engedett, se a kanapén, se a beszélgetésünkben. – Komolyan beszélek. Nem kérsz egy vállalatot? Vagy egy szigetet? – Hagyd abba. – Soha. – Megemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. – A tiéd bármi, amire csak vágysz, Alayna. És mivel ezt nem vagy képes felfogni, annál keményebben kell dolgoznom azon, hogy kihasználd a vagyonomat. Ismét megpróbáltam félrelökni. – Nem akarom, és nincs is szükségem rá… – Most te hagyd abba. – Megcirógatta az arcomat. – Tudom, hogy nincs
rá szükséged. Sose volt. De már megmondtam, hogy a tiéd vagyok. Akár akarod, akár nem, a tiéd vagyok. Ellenkezni próbáltam, de Hudson folytatta. – Ezért minden, ami az enyém, a tiéd is. – Komor őszinteséggel nézett a szemembe. – Tudod, létezik olyan szerződés, ami pontosan ezt biztosítja. Nagyot nyeltem. Valójában elszorult a torkom. A szerződés, amiről beszélt… a közös tulajdon… esküvőre célozgatott. Halálra váltan és kicsit izgatottan puhatolózni kezdtem. – Nagyon komoly dolgokra célozgatsz ezzel. – Nem csak célzás, ha hagyod. – Halkan, de őszintén beszélt. Zakatolt a szívem. Nem tudta kimondani, hogy szeret, de ígéreteket tudott tenni? Zavarba jött, amikor egy dallal fejeztem ki az érzéseimet, ő viszont egy életre szóló ajánlattal állt elő? Erre még nem álltunk készen. Én nem álltam készen. Ő sem, még ha mást gondolt is. – Azt hiszem, egyelőre elég egy szép ékszer – suttogtam. Lélegzet-visszafojtva vártam a választ, és csak reménykedhettem benne, hogy nem bántottam meg. Beletelt egy szívdobbanásnyi időbe, mire válaszolt: – Akkor megkapod. Fel akartam vidítani, ezért hozzátettem: – És jól jönne még néhány könyv. És jól hallottam, hogy autót mondtál? Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Neked nem kell autó. Nem is szeretsz vezetni. Igaz, hogy nem szerettem a volán mögött ülni. De másban is lehet „vezetni”. – Valójában nagyon is szeretek vezetni. Csak sosem hagysz. A homlokát ráncolta. – Még mindig az autókról beszélünk? – Nem. – Kinyújtottam a kezemet, hogy megsimogassam félig kemény farkát. Körbesimítottam egyszer, kétszer. Felnyögött, és megfordított, hogy fölé kerüljek. – Lenne kedved most azonnal vezetni? Lovagló ülésbe helyezkedtem a farkán, és ráereszkedtem. – Úgy tűnik, már én vezetek.
Tizenegyedik fejezet
Vasárnap este tértünk vissza a városba, kipihenve, sajgó tagokkal. Legalábbis, ami az én tagjaimat illeti. A kapcsolatunk is jobban izgatott, mint valaha. De hiába vártam már a hazatérést, elszomorított, amikor megérkeztünk. Sokat haladtunk előre Hudsonnal, amíg kettesben voltunk. Vajon meg tudjuk tartani ezt az előrelépést a való világban is? Féltem, hogy a válasz nem. Főleg azért, mert miután letette a bőröndöt a hálóban, egyenesen a könyvtárba ment dolgozni. Már aludtam, mire lefeküdt, és nem ébresztett fel. S ezzel véget ért a vakációnk, és visszatértünk az életünkhöz. Másnap reggel sikerült felébrednem, mielőtt Hudson elment. Felültem, az ágytámlának dőltem, és néztem, amint befűzi az övét a nadrágjába. – Örülök, hogy elcsíptelek. Felvonta a szemöldökét. – Elcsíptél? Úgy tudtam, én csíptelek el téged. Hozzávágtam egy párnát. – Úgy értem, most. Örülök, hogy elcsíptelek, mielőtt elindultál. Felvette a zakóját, és figyelmesen hozzám fordult. – Miért? Beszélned kell velem? – Nem „kell”. Csak jobban indul a napom, ha láthatlak reggelente. Elmosolyodott. Az ágyhoz lépett, a matracra térdelt, és magához húzott. – Én is így érzek. Teljesen. Átkaroltam a nyakát, és a haját cirógattam a tarkóján. – Próbáljuk meg minél gyakrabban így kezdeni a napot, rendben? És ugyanígy feküdjünk le este. A homlokomhoz hajolt. – Nem akartalak felébreszteni, kedvesem. – Sosem akarjuk felébreszteni egymást. Legyünk már túl ezen. Inkább lemondok az alvásról, mint hogy elveszítselek. És néha úgy érzem, hogy a munka és a napi teendők között elkerüljük egymást. A hétvége ráébresztett arra, milyen jó érzés, ha csak rám figyelsz.
Hudson vonásai megenyhültek. – Mindig odafigyelek rád. Ettől elolvadtam. Vajon mindig ilyen jó lesz együtt? Volt egy olyan érzésem, hogy a válasz igen. Amíg időt szakít arra, hogy beszéljen velem. Én pedig arra, hogy meghallgassam. – Nos, akkor mostantól ébressz fel, és emlékeztess erre, mielőtt elmész. – Megegyeztünk. – Gyengéden megcsókolt. – Mindig odafigyelek rád, kedvesem. Minden nap minden percében. Még akkor is, ha nem vagyunk együtt. – Ajkával az ajkamat cirógatta. – Olyan könnyű beléd szeretni. Emlékezett a dalra, amit énekeltem! Nagyot dobbant a szívem, és könny szökött a szemembe. Belecsimpaszkodtam. – Istenem, szeretlek. Maradt még egy pillanatig, és mélyen a szemembe nézett. Valami… végigsöpört a testemen. Valami meghatározhatatlan érzés, ami több dolog keveréke lehetett – melankólia és vágy, szerelem és csodálat. De még így is ott lüktetett a felszín alatt a rettegés. Hudson összevont szemöldökkel tanulmányozta az arcomat. – Mi a baj, kedvesem? – Nem is tudom. – Hogy magyarázzam el neki ezt az indokolatlan érzést, hogy a kapcsolatunk bármelyik pillanatban széthullhat? Végigsimítottam az arcát. – Néha, amikor elmész, rosszul érzem magam. – Hidd el kedvesem, az érzés kölcsönös. Miután elment, még sokáig méláztam azon, mit érthetett ezen. Talán nem értette, hogy nem bóknak szántam, amit mondtam. Vagy talán ugyanúgy felkavartam az érzéseit, ahogy ő az enyémeket. * * * Mira a kék virágmintás ruha derekát igazgatta rajtam. Amennyit az öltöző tükrében láttam, jól állt rajtam. – Fordulj meg! – utasított. Unottan megfordultam. Az igazat megvallva már belefáradtam a forgásba. Már majdnem három óra volt, és miután több tucat ruhát felpróbáltam, még mindig nem találtuk meg a megfelelő ruhát az újranyitásra. Legalábbis Mira elégedetlen volt. Én rengeteg jó ruhát találtam. – Hm. – Homlokráncolva nézegetett. – Imádom ezt a ruhát, de rajtad nem áll olyan jól, mint szeretném.
Elfojtottam egy sóhajt. – Talán csak én nem vagyok jó modell. – Hirtelen elismerést éreztem azok iránt, akik modellkedésből élnek. Imádtam a ruhákat. Imádtam új ruhákat felpróbálni. De mint kiderült, azt már kevésbé élveztem, ha egy ingerlékeny divatszakértő piszkál és igazgat és kritizál. Mira megrázta a fejét. – Épp ellenkezőleg. Túl gyönyörű vagy, ez a ruha elcsúfít. Elcsúfít?! Ilyet se mondtak még nekem. – Túl sok benne az anyag – folytatta. – Mintha el akarná rejteni a szépségedet. – Ha te mondod. – Kell, hogy legyen valami más. – Mira végigböngészte azt a néhány, fogason lógó ruhát, amit még nem próbáltam fel. – Minddel ugyanaz a baj. Meg kell találnunk a tökéletes egyensúlyt közted és a ruha közt. Olyan kell, ami többet mutat belőled. – De azért ne legyen túl merész, különben Hudson megöl téged. Vagy engem. Vagy mindkettőnket. – Mira boltjában sokat gondoltam Hudsonra. Fantasztikusat szexeltünk ugyanebben a próbafülkében – a kezem a tükrön, a farka hátulról… – Hudson kinyalhatja a seggemet. Mira aztán tudta, mivel rángasson vissza a valóságba. Könyörtelenül. Kivéve, hogy most azt képzeltem el, amint Hudson kinyalja a… Mira levett egy ruhát a fogasról, és végignézte. – Rájöttél már, hogy mit tervez Hudson Celiával? – Szerintem sajnos semmit. – Őszintén ezt hittem. Valószínűleg ezért akarta, hogy elhagyjam a várost. – És láttad, hogy múlt héten Celia is ott volt az étteremben? Mira fölkapta a fejét. – Édes istenem! Ott volt? Én nem láttam. Biztos nem figyeltem, anya miatt, meg minden. Mondott neked valamit? – Nem. – Mira kerülte az anyja témáját, amiből megértettem, hogy nem szívesen beszél róla. – Hála az égnek! – Visszatette a ruhát a helyére, és újra a már felpróbált ruhákat nézegette. – El se hiszem, hogy ennyi szabad ideje van. Úgy értem, nincs szüksége a pénzre, de akkor is dolgozik. Mit csinál, lemondja a klienseit? A múltban előfordult, hogy kirúgtak az állásomból, mert csak a saját
mániáimmal voltam elfoglalva. De ezúttal nem akartam Celiához hasonlítgatni magam. Úgy döntöttem, inkább félvállról veszem a dolgot. – Hát nem? Talán megfizeti az asszisztensét, hogy végezze el helyette a munkát. Mira fölnevetett. – Vagy minden munkáját lemondta erre a hónapra. – És kitett egy „Zaklatás miatt zárva” táblát az irodájára. – Már mindketten nevettünk. Jó érzés volt kiereszteni a fáradt gőzt. Felszabadító volt, majdnem úgy, mint a szex. Ha nem tölthetem az egész napot az ágyban, legalább gyakrabban kellene nevetnem. – Nos, legalább látjuk a dolog humoros oldalát. – Mira mögém lépett, úgy tűnt, lemondott a fogason lógó ruhákról. – De ennek a rémes ruhának nincs humoros oldala. Vedd le ezt a rémséget. – Kibontotta a hátán a fűzőket, majd kihúzogatta a tűket a derekából. Kopogtak a próbafülke ajtaján. Stacy lépett be, meg se várta, hogy behívjuk. – Itt a hozzáillő cipő. – Egy pár cseresznyepiros tűsarkút adott a főnökének. Aznap délután alig láttam Stacyt. Lefoglalta egy másik vevő, de amint végzett, benézett hozzánk. Mira folyton elküldte, hol melltartóért, hol tűkért, miegymásért. De még így is eszembe jutott róla a videó, amit meg akart mutatni nekem. Megmondtam Hudsonnak, hogy nem kell látnom – és nem is kellett –, mégis kicsit kíváncsi voltam rá. Na, jó, nem is kicsit. Mira elhessegette a cipőt. – Ez a ruha kilőve. Nem megfelelő. – Felcsillant a szeme. – Tudod, mit? Megpróbálhatnánk a Furstenberg-darabot. Mit szólsz, Stacy? Stacy félrebillentett fejjel tanulmányozott, talán megpróbált elképzelni a szóban forgó ruhában. – Illik a bőrtónusához. A szabás pedig a mellet emeli ki, ami működne az ő alakján. Még a hátsó szobában van? – Igen. Stacy elindult kifelé. – Ne, várj! – Mira megállította. – Behoztam, hogy Misty felpróbálja, de végül valami mást választott. – Mira elkeseredett. – A fenébe! Fogalmam sincs, hol lehet. – Körülnézhetek – ajánlotta fel Stacy.
– Majd én. Nem várhatom el tőled, hogy kitaláld, hová dugtam a hormonoktól pörgő agyammal. Addig segítenél neki levetkőzni? – Mira átnyújtotta Stacynek a tűs dobozt. Lehet, hogy csak képzelődtem, de Stacy mintha csalódottnak tűnt volna. – Persze. – A hangja is feszült volt. Mira mintha észre sem vette volna. – Kösz! Sietek vissza. – Majd halkan hozzátette: – Remélem. Stacy leszegett fejjel lépett mögém, mintha szándékosan kerülné a tekintetemet. Sugárzott belőle az ellenségesség. Azelőtt is hűvösen viselkedett, de ez most más volt. Dühösebb. Vajon azért haragudott, mert visszautasítottam a videóját? Milyen kicsinyes dolog! Nem tudtam, megtörjem-e a feszültséget vagy sem. Úgy döntöttem, teszek egy próbát. – Izgatott vagy a felújítási ünnepség miatt? – Naná – hangzott a kurta válasz. Amiből nem igazán tudtam kiindulni. – Biztosan sok új vevőt fog hozni. Felvesztek új kiszolgálókat? – Valószínűleg. Igen, határozottan haragudott rám. Éreztem, hogy kiengedett a ruhaderék, amint az utolsó tűket is eltávolította belőle. – Emeld fel a kezed. Felemeltem a kezemet, hogy Stacy lehúzhassa rólam a ruhát. Durván csinálta, és amikor beleakadt a hajam, eldünnyögött egy nem túl meggyőző bocsánatkérést. Aztán elfordult, hogy felakassza a ruhát a fogasra. Összefontam a karomat, furcsán éreztem magam egy szál bugyiban és melltartóban egy ismeretlen nő előtt. Egy olyan nő előtt, aki szemmel láthatóan haragudott rám. Megfordult a fejemben, hogy ráhagyom. De ebben sosem voltam valami jó. Stacy nem fordult vissza felém, így a hátához voltam kénytelen beszélni. – Haragszol rám? – Nem válaszolt, ezért pontosítottam. – Haragszol, amiért nem akartam megnézni a videódat? – Ne légy nevetséges – dohogott. Majd hozzátette: – Nem ezért haragszom. – Tehát mégiscsak haragszol? – Tudtam! Nem mindig tévedett a paranoiám. – Miért?
– Komolyan kérded? – Visszafordult felém. – Én kedvességből ajánlottam fel neked azt a videót. Mint nő a nőnek – nekünk össze kellene tartanunk. Legalábbis szerintem. Elvesztettem a fonalat. – Fogalmam sincs… A szavamba vágott. – Mondtam neked, hogy Hudson nem tud róla. Te meg fogtad magad, és elmondtad neki! Ez olyan… aljas volt tőled. Zúgott a fejem. – Egy pillanat. Össze vagyok zavarodva. – Mégis mitől? Én kitettem a lelkemet, hogy segítsek neked, te pedig egyszerűen elárultad a bizalmamat. – Nekitámaszkodott az öltöző falának, és a szemét forgatta. – Nem is tudom, mire számítottam. Végül is ő Hudson Pierce. Mindenkinek bejut a bugyijába, akire csak ránéz. – Visszafordult hozzám. – Ugye nem ő szedte ki belőled? – Nem, dehogy szedte ki belőlem. – Kezdett összeállni a kép, de még nem volt tiszta. Közelebb léptem Stacyhez. – Nézd, sajnálom, ha… – Ne fáraszd magad. – Szinte leköpött. Egek, milyen dühös lehetett! – Kérlek! – Felemeltem a kezemet, hogy ne szakíthasson félbe, vagy ne eshessen újra nekem. – Hadd fejezzem be. Nem tudom, miért vártam az engedélyére, de végül beleegyezett. – Rendben. – Sajnálom, hogy elmondtam Hudsonnak, és ezzel elárultam a bizalmadat. – Az igazat megvallva meg sem fordult a fejemben, hogy nem akarja, hogy elmondjam neki. Ám most, hogy belegondoltam, talán hibát követtem el. – Nem akartalak… bántani… vagy megharagítani. Csak őszinte akartam lenni a barátommal. És nyilvánvalóan nem mondtam el neki, mi van a videón, hisz nem is láttam. Csak megkérdeztem, hogy tudjae, mi lehet rajta, de azt mondta, fogalma sincs. Ennyi. Stacy már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megelőztem. – Várj, egy pillanat… – A legfontosabb dologról meg is feledkeztem. – Honnan tudod egyáltalán, hogy elmondtam neki? Stacy a combját paskolta, mintha azon tűnődne, elmondja-e nekem. – E-mailt írt – bökte ki végül. – És felhívott, és a videóról kérdezgetett. – E-mailt írt? – Hudson e-mailt írt Stacynek a videóról? – És felhívott. A múlt héten mindennap hívott, ha tudni akarod. Elsápadtam, le kellett ülnöm az öltöző padjára.
– De miért tenne ilyet? Mit mondott? – Az e-mailben az állt, hogy tudja, hogy van róla egy videofelvételem, és beszélni akar velem. Egy csomó jogi dolgot emlegetett a magánjogról meg becsületsértésről, meg ilyen szarságokról. Aztán megkérte, hogy küldjem el neki. A telefonüzenetek is ugyanerről szóltak. – Mit mondtál erre? – Valójában nem beszéltem vele. Ő azonban tovább hívogatott, ezért csütörtökön végül elküldtem. Nem volt értelme tovább titkolózni. Tudja, hogy láttam a videót, még akkor is, ha nem tudja, mi áll rajta. Ha csütörtökön elküldte, Hudson már bizonyára megnézte. Vajon erre célzott a minap? Amikor a titkairól beszélt? – Aztán ma e-mailezett, hogy beszélnünk kell arról, hogy örökre eltűnjön az a videó. – Stacy hangja elmélyült az undortól. – Mintha engem meg tudna venni. – Nem értem. – Lesütöttem a szememet, és inkább magamhoz beszéltem, mint Stacyhez. – Azt mondta, semmi olyan nem lehet rajta, ami engem érdekelhetne. Nem is izgatta a dolog. Miért tenné…? – Azért, mert hazudik neked, Alayna! Stacy nyomatékos szavaira ismét fölpillantottam. – Pont ez a lényeg. Nem bízhatsz benne, és egy szavát sem hiheted. Az orrodnál fogva vezet, elhiteti veled, hogy érdekled őt, hogy a tiéd lehet. Pedig nem. Nem tudom, miféle játékot játszik, de nagyon ügyesen csinálja. Játék. Vajon csak ennyi lenne ez az egész? Stacy is áldozatául esett? Az megmagyarázná, miért aggódik Hudson ennyire a videó miatt. Rosszul lettem. Tudtam, miket csinált másokkal a múltban, és nem voltam vele kibékülve. De ez még nem jelentette azt, hogy meg akartam ismerkedni az áldozataival. És mi van, ha mégsem erről van szó? Ha csak átverte Stacyt, azzal meg tudok birkózni. Az nekem sem volt újdonság. De ha valami másról volt szó… Meghoztam a döntést. Nem tudtam, büszke leszek-e rá később, de meg akartam őrizni az ép elmémet. – Mi van azon a videón, Stacy? – Na, ne! – Visszafordult a fogashoz, és a ruhákat kezdte igazgatni. – Én nem játszom ezt a játékot. Nem akartad látni. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy látni akarom. De muszáj
volt. – Tévedtem. Nem kellett volna… nem is tudom… olyan könnyen lemondani róla. Meg kell értened… meg akartam bízni benne, mert… – Miért is akartam elmagyarázni a kapcsolatunk részleteit? Nem számított, miért nem akartam megnézni a videót. Csak az számított, hogy meggondoltam magam. Felálltam, és Stacyhez léptem. – Nézd, meg akartad mutatni, hogy figyelmeztess. Nem gondolod, hogy most mindennél nagyobb szükségem van a figyelmeztetésre? Mint nő a nőnek. Kérlek! – Kétségbe voltam esve – próbáltam a szívéhez szólni. Talán ez manipulatív volt, de a legjobbtól tanultam. Stacynek megenyhült az arca. – Négykor végzek. Add meg az e-mail címed, és elküldöm, amint hazaértem. – Köszönöm. Köszönöm! – Lehajoltam a tárcámért, amiben a névjegyeimet tartottam. – De én végeztem. Kitörlöm azt a nyavalyás videót, ahogy kérte, aztán nincs tovább. Bárhogy is döntesz, magadra maradtál. – Hát persze. – Megtaláltam, amit kerestem, és odaadtam Stacynek. – Itt a névjegyem. Rajta van az otthoni és a munkahelyi e-mail címem. Elvette a kártyát, és a zsebébe dugta. – Köszönöm, Stacy. És még egyszer sajnálom. Ha jóvá tudom tenni… – Megtaláltam! Mira visszatérése szakított félbe. Valójában hálás voltam érte. Minél előbb előkerült a ruha a megnyitóra, annál előbb szabadulok innen. És annál előbb ér haza Stacy is. Mire hazaérek, talán már el is küldi. Ahogy fölvettem az utolsó ruhát, és mosolyogva pózoltam, és engedtem Mira eksztatikus kiáltásainak („Ez az!”), sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, mint valaha. Laurennek igaza volt – van, ami soha nem változik bennem. Az, hogy mindenről tudni akartam, nem azt jelentette, hogy nem bízom Hudsonban. Ez csak rólam és a kényszeres gondolataimról szólt. Amikkel tudtam, és amikkel képtelen voltam együtt élni. Márpedig ami a titkokat illeti, előbb-utóbb úgyis fel kell derítenem őket.
Tizenkettedik fejezet
Mintha egy örökkévalóságig tartott volna az út vissza a lakásba. Stacyvel egy időben jöttem el Mirabelle boltjából. Ismét megígérte, hogy elküldi e-mailben a fájlt, én pedig ismét megköszöntem. Aztán a metró felé indult, én pedig beültem a Maybach hátsó ülésére. Izzadt volt a tenyerem, ahogy becsatoltam az övemet, a szívem hevesen vert az izgatottságtól. Eszembe jutott, hogy úgy viselkedtem, mint egy drogos, aki hónapok óta először kapja meg az adagját. És lényegében éppen ezt csináltam. A megszállottan romantikus lány épp egy kis megszállott kémkedésre készült. Kettesben voltunk Jordannel a kocsiban – Reynoldnak szabad volt a délutánja –, és eredetileg úgy terveztem, hogy Mira után még beugrom a klubba. De tudtam, hogy úgysem tudnék dolgozni a videó miatt. Különben is bölcsebb, ha otthoni környezetben nézem meg. Ám New York Cityben a hétfő délután négy óra a csúcsforgalmi időszak. Kész rémálom volt Greenwich Village-ből kijutni a lakónegyedekig. Próbáltam azzal elfoglalni magam, hogy beállítsam az emailt a telefonomon – miért nem találtam ezt korábban jó ötletnek? De nem tudtam odafigyelni eléggé ahhoz, hogy megoldjam. Ehelyett csak zúgott a fejem a sok kérdéstől. Annyi kérdésem volt még azon túl, hogy mi lehetett a videón. Például, hogyan készítette Stacy azt a videót? Ha a telefonjával rögzítette, nem tudná telefonon elküldeni? Épp videokamerát hurcolászott magával, amikor rögzítette ezt a… bármi is ez? Miért gondolta, hogy egyáltalán érdemes felvenni azt a bizonyos pillanatot? Ami pedig elvezetett ahhoz a kérdéshez, hogy miért akarta Hudson megsemmisíteni a videót? Ez volt a legfontosabb kérdés mind közül, én is éppen ezért voltam kíváncsi rá. Aztán ott volt még Stacy megjegyzése arról, hogy Hudson szédíti az embereket. Úgy mondta, mintha vele is ezt tette volna. Hudson
megesküdött, hogy csak egyszer randevúztak. Éppen ez a részlet érdekelt a legjobban. Mert ha a videó azt bizonyítja, hogy a kapcsolata Stacyvel hazugság volt, Hudson akkor is hazudott arról, hogy milyen viszony volt közöttük. Ez már felmentett engem a bizalom alól, amit épp készültem elárulni, nem igaz? Azzal érveltem magamnak, hogy sosem ígértem olyat, hogy nem fogom megnézni a videót. Csak annyit mondtam, hogy nem kell látnom. A dolgok pedig, nos, megváltoztak. Most már látnom kellett. Ezzel nem szegtem meg az ígéretemet, csupán a körülmények változtak. Legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal. A lakásnál kiugrottam a kocsiból, mielőtt Jordan ajtót nyithatott volna. – Ne felejtse bekapcsolni a riasztót! – szólt utánam. Ez volt a megállapodásunk. Ha egyedül voltam otthon, Jordan vagy Reynold odakint várt, amíg be nem kapcsoltam a riasztót. Aztán kaptak egy SMS-t a biztonsági rendszertől, majd elmehettek. Jelenleg Celia érdekelt a legkevésbé, de azért jó volt tudni, hogy még védelem alatt is járt nekem a magánélet. Amint beértem, bekapcsoltam a riasztót, majd a könyvtárba szaladtam a laptopomért, és leültem vele a kanapéra. Magamban motyogtam, mert az e-mail a szokásosnál is lassabban töltődött be, majd lélegzet-visszafojtva néztem végig a bejövő leveleket. Ott volt. Az egyetlen olvasatlan levél. Stacy Brightontól. Megnyitottam az e-mailt. Rövid bekezdés kísérte a videocsatolmányt. Türelmetlenül elindítottam a letöltést, majd elolvastam a levelet. Alayna! Mint mondtam, én végeztem ezzel. Tégy, amit jónak látsz ezzel az információval. Ha érdekelnek a felvétel körülményei, annyit elárulhatok: Hudson elhívott kávézni. Amikor odaértem, így találtam őket. Lefilmeztem őket a telefonommal, mielőtt megláthattak volna. Később áttöltöttem a számítógépemre, és telefont cseréltem, ezért nem tudtam telefonon elküldeni. Mindegy. Itt van. Stacy Legalább az egyik kérdésemet megválaszolta. De Hudson elhívta kávézni?
Egyre inkább biztos voltam abban, hogy mit fogok látni – Hudson átverte a húga asszisztensét. Ami gyomorforgató volt. Hundsonra és Stacyre nézve is… de mi lehet Mirával? Eltűnődtem, vajon tudott-e róla egyáltalán. Felugrott egy üzenet, hogy a letöltés befejeződött. A kezem mozdulatlanná dermedt a billentyűzet fölött, ahogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán inkább mégsem nézem meg. Ha már egyszer megnéztem, többé nem tudom visszacsinálni. Mi lesz, ha olyasmit látok, amivel zavarba hozom? Vajon igazságos lenne látnom őt a legrosszabb formájában? Mi lenne, ha Hudson jönne rá a legsötétebb, legtitkosabb hibáimra? Én hogy érezném magam? De ő már tudott azokról. Mielőtt egyáltalán beszéltünk volna egymással, Hudson a hátam mögött elolvasta a rólam szóló rendőrségi jelentéseket, elvégezte a saját kis kutatómunkáját. És végül mellettem maradt. Mitől lenne ez most más? Addig nem tudhatom, amíg meg nem nézem. Megnyitottam a fájlt. Kinagyítottam teljes képernyős nézetre. Aztán hátradőltem, és néztem. A videó végigpásztázott egy épületen, ahogy a szereplőkre fókuszált, majd megállt valakinek a tarkóján. Nem számított, hogy az illetőnek csak a haját és vállát láttam – jól ismertem azt a hajat. A színét, a tapintását. Még a zakót is felismertem. Egy sötétkék Ralph Lauren volt. Nem a kedvencem, de határozottan ismerős. Hudson feje kissé elfordult, először az egyik irányba, majd a másikba. Valakit megcsókolt – valakivel csókolózott. A testével eltakarta a másik személyt. A nőből csak a kezét láttam Hudson tarkóján. Hatalmába kerített a féltékenység. Nem tehettem róla. Igaz, hogy ez még a megismerkedésünk előtt történt, de ez akkor is az én pasim volt, az én szerelmem, aki mással csókolózott. Ha Stacy azért ment oda, mert azt hitte, hogy randevúzni fognak – nos, az megmagyarázza, miért volt olyan zaklatott. Véget ért a csók. Egy pillanatig még örültem is ennek. Aztán Hudson félreállt, és ott volt a nő: kipirultan, a csóktól duzzadt ajakkal, szőke haja szokás szerint kontyba fogva. Éreztem, hogy kiszaladt a vér az arcomból. Hudson és Celia. Korábban már megfordult a fejemben ez a lehetőség, de sokkal rosszabb volt a valóságban látni, mint azt valaha képzeltem. Ezerszer rosszabb. A videó folytatódott. Celia megigazította Hudson nyakkendőjét. Hudson
elhessegette, és a kamera felé fordult. Most már az arcát is láttam. Rosszul lettem az arckifejezésétől: mosolygott, szinte nevetett. Ami a megismerkedésünk előtt ritkán fordult elő. Legalábbis én azt hittem. Olyan boldog és önfeledt volt az arckifejezése, hogy többé nem áltathattam magam azzal, hogy egyoldalú volt a csók. Mindketten akarták. Aztán, amikor Celia elindult, Hudson visszahúzta egy újabb csókért. Egy lassabb, édesebb csókért. Itt ért véget a videó. Szerencsére. Mert ha tovább kellett volna nézem, elhánytam volna magam. Kivéve, hogy ennek ellenére megnéztem újra. Ezúttal felhúztam a lábamat, miközben néztem. Minden eltelt pillanattal egyre jobban kétségbeestem. Közhely lenne azt mondani, hogy megszakadt a szívem. Mintha meg tudna szakadni az érzelmi szenvedéstől, és tovább élhetnék nélküle. Milyen elcsépelt. Különben sem így éreztem. Mintha satuba szorultam volna. Beszorítva éreztem magam. Mintha a szívemet szorongatta volna éppen valaki. Annyiszor kérdeztem, s ő mindannyiszor tagadta… De ez átverés volt, Stacyt verték át – reménykedni kezdtem, ahogy elképzeltem a helyzetet. Talán nem is volt igazi a csók. Talán Hudson és Celia csak együtt játszadozott. Hudson sosem említette, hogy Celia is részt vett a játékaiban, de ő is ugyanezt a játékot űzte, úgyhogy elképzelhető volt. Kissé javult a közérzetem. Igaz, hogy csókolóztak, de ezek szerint nem hazudott nekem a kapcsolatukról. Ezek szerint sosem voltak együtt. Harmadjára is meg kellett néznem a videót, hogy megtaláljam a hibát az elméletemben. Addigra már a részletekre is oda tudtam figyelni, nem csak a csókra. Hudson azt állította, hogy már a megismerkedésünk előtt felhagyott a játékaival. Terápiára járt, és tartózkodott az ilyesmitől, ahogy mondani szokás. Ám ekkor megpillantottam valamit a mögöttük lévő épületen: a sterni szimpóziumot hirdette egy plakát. Aznap látott engem először Hudson. Állítása szerint aznap derült ki számára, hogy különleges vagyok. Azon az estén, amikor elkezdődött a történetünk Hudsonnal, ő Celia Wernerrel csókolózott. Vagy még mindig nőket szédített, amikor találkoztunk, vagy Celiával járt. Akárhogyan is: hazudott nekem. Mivel az egyik szülőm alkoholista volt, sosem kerestem vigaszt az
alkoholban. Nekem merőben más függőségem volt. Ám a bensőmben fortyogó érzések valami erőset kívántak. Odamentem a könyvtári bárszekrényhez, és elővettem egy poharat meg egy üveg tequilát. * * * – Hát itt vagy. Hudson egy óra múlva talált rám, kint, az erkélyen. Szerettem volna lerészegedni, mire hazaér, de csak négy pohárral sikerült meginnom. Nekem azonban ennyi is elég volt ahhoz, hogy bizonytalanul álljak a lábamon. A lüktető fájdalmat azonban nem űzte ki belőlem. A vállam fölött Hudsonra pillantottam. Több beszédet is kitaláltam, de amikor megpillantottam, mindet elfelejtettem. – Nem tudtam, hogy itthon vagy. Visszafordultam a kilátáshoz. Nem volt annyira lehangoló, mint a férfi, aki elárult engem. – Itthon vagyok. – Láttam a szemem sarkából, hogy mellém lépett. – Ritkán jössz ki ide. Vállat vontam. – Ijesztőnek találom. – Rideg voltam hozzá – a hangom, a viselkedésem. Ezt észre kellett vennie. Hudson puhatolózni kezdett. – Ijesztő, mert tériszonyod van? – Nem igazán. A zuhanás ijesztő, nem a magasság. – Halkan felnevettem, ahogy ráébredtem a hasonlóságra a félelem és az éppen átélt érzés között. – Valójában nagyon izgalmas idekint lenni. Ilyen magasan, elérhetetlen helyen, kitéve a süvítő szélnek. Így már érthető, hogy miért izgat olyan sok embert a repülés. Csak az a gond, hogy bármilyen jó is repülni, végül le kell szállni. És a visszatérés gyakran zuhanás. – Milyen költői vagy ma este! – A hangjából éreztem, hogy a homlokát ráncolja. – Igazán? – Erőt gyűjtöttem, és ránéztem. – Gondolom. Hudson elmosolyodott, és kitárt karral felém indult. Elhúzódtam, pontosabban elbotladoztam előle. Megragadta a karomat, hogy elkapjon. Odanéztem, ahol megfogott. Mintha égett volna a bőröm az érintése alatt, de nem olyan érzékien, mint máskor, hanem úgy, hogy eltűnődtem, megsebzett-e egy életre. A pokolba
is, hisz az együttlétünk alatt a testem minden pontján megérintett – akkor talán az egész testem sebes lenne? Legalább a külsőm illene a bensőmhöz. Hudson közelebb hajolt, hogy segítsen megtámaszkodnom. Ekkor megérezte. – Te ittál? Elhúztam a karomat. – Talán probléma? – Persze hogy nem. Csak nem szoktál inni. Ma este tele vagy meglepetésekkel. – Ja, igen. Meglepetések. Bizony, ez a meglepetések napja. – Más meglepetés is volt ma? – Volt bizony. – Elmentem mellette, hogy bejussak a lakásba. Elegem volt az udvariaskodásból. Ki kellett mondanom pár olyan dolgot, amiről nem akartam a szabad ég alatt beszélni. Hudson követett. Megvártam, amíg becsukta az ajtót, majd szembefordultam vele. Úgy terveztem, hogy egyenesen közlöm vele a hírt, hogy láttam a videót. De nem ezek a szavak törtek fel belőlem. – Hudson, miért nem mondod ki soha, hogy szeretsz? – Ez meg honnan jött? – Úgy nézett rám, mintha pofon csaptam volna. S mivel szívesen megtettem volna, örültem az eredménynek. De én nem ezt a választ vártam. A legkevésbé sem. És már volt bennem annyi pia, hogy tovább erőltessem. – Szerintem jogos a kérdés. – Az lenne? Eddig nem érdekelt, hogyan fejezem ki az érzéseimet – most mi változott? – Nem érdekelt? – Nem hittem a fülemnek. Komolyan nem tudta, mennyire vágytam arra a szóra? – Mindig is érdekelt. Csak eddig türelmes voltam. Hagytam, hogy hozzászokj a kapcsolatunkhoz. Megértem, hogy neked ez új – sosem hagytad, hogy erről megfeledkezzem. De nekem is új. Én feltártam előtted a szívemet. Te pedig képtelen vagy megadni nekem ezt az egy dolgot – ezt az egy szót. Egyetlen rövid szót. – Tudod, mit érzek irántad. – Elfordult tőlem, és az ebédlő bárszekrénye felé indult. Ezúttal én követtem őt. – De miért nem tudod kimondani?
– Miért kéne? – Töltött magának egy scotchot. – Ha tudod, akkor semmi szükség rá. – Néha segít. – Miben segít? Olyan kimért, olyan kiegyensúlyozott volt – egyszerűen megőrjített. Felemeltem a hangom. – Mindenben! Segít a bizonytalanságban. A kétségekben. Letette a pultra az üveget, és felém fordult. – Miben kételkedsz? Kettőnkben? Abban, amink van? Megkértelek, hogy költözz hozzám. Az egész életemet megváltoztattam, hogy veled lehessek. Miben kételkedsz még? – Az indítékaidban. A motivációidban. – Azért akarom, hogy velem légy, mert azt akarom, hogy velem légy. Mi mást kell még tudnod? Szavakat akarsz? Azokat meg lehet változtatni, és manipulálni, meg félremagyarázni. De a tetteim – azok mindent elárulnak, amit tudni akarsz. Higgadt és megnyugtató volt a hangja, és más körülmények között elolvadtam volna tőle. Sok olyan dolgot tett, ami alátámasztotta a szavait. Túl sokat ahhoz, hogy felsorolhassam. De voltak más tettek is – kétértelmű, félreérthető tettek. Ebéd Norma Andersszel. Az, hogy megvette nekem a klubot, mielőtt megismert. És ott volt még a videó. Magam köré fontam a karomat, mert kirázott a hideg. – Ha a tetteidet nézem, akkor most úgy érzem, hazudtál nekem. Belekortyolt az italába, az álla mozgott, ahogy megízlelte, majd lenyelte. – Miről beszélsz? Kihúztam magam a konfrontáció pillanatára. – Láttam, Hudson. Láttam a videót. – Miféle vi… Az ebédlőasztalra csaptam. – Ne játszd nekem, hogy nem tudod, mert nem ezt érdemlem azok után, amiken átmentünk. Farkasszemet néztünk; láttam a tekintetében a pánikot. Aztán visszanyerte az önuralmát. – Rendben. Akkor nem kertelek tovább. – Megtörölte a száját a kézfejével. – Honnan szerezted meg? Stacytől?
„Honnan szereztem meg?” – Számít ez? – Gondolom, nem. – Kimért volt a hangja. Görcsbe rándult a gyomrom. Tagadást vártam, vagy hitegetést, hogy ez nem az, aminek látszik. De erre nem számítottam. Erre a közönyre. – Celiával csókolóztál. – Én is láttam. – Nem akarod megmagyarázni? – Számít ez? – vágta a fejemhez a saját szavaimat. – Igen! – Az önuralmam elpárolgott. Csak ő tudna helyrehozni, de még csak meg sem próbálta. Visszament a bárszekrényhez, és újabb adagot töltött magának. – Ez még a megismerkedésünk előtt történt, Alayna. Én sem kértem, hogy magyarázd meg nekem a régi tetteidet. Tőlem sem várhatod el. Tátva maradt a szám, amíg legurította az italt. Az összes válasz közül, amit elképzeltem, erre a bagatellizálásra nem számítottam. – De ez más – nyögtem ki végül. – Mert egyszer már megmagyaráztad. Azt mondtad, soha semmi nem volt közted és Celia között. – Nem is volt. – És ezt higgyem is el azok után, amit láttam? – A látszat néha csal – motyogta halkan. Amióta szóba hoztam a videót, most először nyilvánított ki érzelmet. Ez felbátorított. – Ez minden? – Te is azt mondtad nekem, hogy semmi sem volt közted és David közt, sokszor mégis úgy tűnt, hogy volt. – Csak azért tűnt úgy, mert paranoid és féltékeny vagy. Sosem láttál bennünket csókolózni. Hidd el, sokkal rosszabb látni az ilyesmit, mint képzelnéd. Rátámaszkodott egy szék támlájára, és felém hajolt. – Szerintem, ha visszanézném a régi biztonsági felvételeket, pontosan ezt látnám. Hideg, kemény és utálatos szavak voltak ezek. Ilyenkor mutatkozott meg igazán Hudson manipulatív oldala. Kiábrándító és igazságtalan volt, hogy a saját javára fordította a helyzetet, de megértettem, hogy ez is a személyisége része. Nem próbált szórakozni velem. Ez azonban nem könnyítette meg a dolgomat.
– Igen. Valaha, réges-régen együtt voltunk Daviddel. Ezt már elmondtam. – Miután kicsúszott a szádon, és rájöttem. – Jézusom! Meddig kell még azért a tévedésért vezekelnem? – Hudson nem válaszolt, de nem is adtam neki időt. – Rendben, nem voltam őszinte. Elhallgattam előled dolgokat. De csak azért, mert nem akartalak bántani, és beismertem, amikor rákérdeztél. Ez azonban – erről hazudtál nekem, Hudson. Azt mondtad, semmi látnivaló nincs Stacy videóján. Azt mondtad, nem kell látnom. – Te pedig mégis megnézted. – Nem. Nem néztem meg. Távol tartottam magam tőle. Amíg meg nem tudtam, hogy szándékosan próbáltad eltitkolni előlem – igen, Stacy elmondta, hogy erre kérted. Akkor most meg kellene bíznom benned? Vállat vont. – Nem tudtam, mi van nála. Megkérdeztem, mert kíváncsi voltam rá. Semmit sem akartam szándékosan eltitkolni előled. – Szándékosan eltitkoltad a kapcsolatodat olyasvalakivel, akiről azt állítottad, hogy csak a barátod volt! És még most sem vagy képes beismerni, azok után, hogy rájöttem, hogy együtt voltatok Celiával, és bizonyítékom is van rá. – Csípett a szemem, és remegett a kezem az idegességtől. Hudson mélyen a szemembe nézett. – Semmit sem kell beismernem – csattant fel. – Semmire sem jöttél rá, Alayna. – Akkor magyarázd el, légy szíves! Magyarázd el, mit nem értek meg! Mi történik azon a videón? – Semmi – vágta rá. – Semmi sem történik. – Hudson! – Fojtott volt a hangom a gombóctól a torkomban, de azért folytattam. – Megcsókoltad. Érzékien. Szenvedélyesen. Ó, igen, többször is megnéztem, akár el is játszhatnám az egészet, ha akarod. Megrázta a fejét, és a nappali felé indult. A nyomában voltam. – Arról nem beszélve, hogy Stacyvel kellett volna találkoznod. És az sem kerülte el a figyelmemet, hogy melyik estén történt mindez. Hudson felém fordult. – Stacyvel találkozni? Ezt mondta neked? Mi mást mondott még? Ha ő el tud hallgatni dolgokat, akkor én is.
– Annak semmi köze ehhez a beszélgetéshez. – Nos, ami engem illet, ennek a beszélgetésnek vége. – A könyvtár felé indult. Pillanatnyi döbbenet után követtem. – Nincs vége. Kérdéseim vannak, amikre még nem kaptam választ. – Nincsenek válaszaim. Téma lezárva. Felbőszített az elutasítása, mi több, kiszolgáltatottnak éreztem magam. – Most viccelsz? Nem fogsz erről beszélni? – Nem bizony. – Leült az íróasztalához, megerősítve az elutasítását. – Hudson, ez nem fair! – Megkerültem az asztalt, mert nem akartam, hogy köztünk legyen valami. – Azt mondtuk, őszintének kell lennünk egymással – hogy a bizalomra kell építenünk a kapcsolatunkat. Megegyeztünk abban, hogy nyíltan beszélünk. De te eltitkolsz előlem valamit. És hazudtál! Most pedig nem beszélsz róla? Hogy léphetnénk tovább ekkora titokkal a vállunkon? Felpattant, és szorosan megfogta a kezemet. – Elárultam már ezelőtt a bizalmadat? Annyira meglepődtem, hogy meg sem próbáltam szabadulni a szorításából. – A hátam mögött helyezted át Davidet… Közelebb rántott magához. – Azt kettőnkért tettem. – Óriásira tágult a pupillája, amikor megnyomta a „kettőnkért” szót. – Tettem valaha is olyasmit, ami alapján azt hihetnéd, hogy nem a kapcsolatunk érdekeit védem? Tettem bármi olyasmit, ami azt sugallja, hogy nem akarok veled lenni? Hogy nem… – Elcsuklott a hangja, és nyelt egyet, majd folytatta. – Hogy nem törődöm… veled teljes szívemből? Megráztam a fejemet, mert elhagytak a szavak. Enyhült a szorítása, de nem eresztett. – Mindent, amit azóta tettem, amióta együtt vagyunk, csakis kettőnkért tettem. Higgy nekem, amikor azt mondom: ennek nincs semmi jelentősége. – A szabad kezével félresöpört egy hajtincset a vállamról. – Ez semmin sem változtat. – Már hogyne változtatna? Ez a sterni szimpózium estje volt. Amikor először megláttál. – Igen, aznap este láttalak először. – A hangja egészen lágy volt. Megnyugtatóan a tarkómra tette a kezét. – De ez még azelőtt történt.
Különálló dolog. El kell felejtened. Különálló. Próbáltam belecsimpaszkodni ebbe a szóba, ízlelgetni, a jelentését próbálgatni. De hogy lehetne különálló dolog? Ugyanaznap este történt. Az sem segített, ha Hudson szemébe néztem. Csak a kérlelést és könyörgést láttam benne, hogy szálljak le a videóról. De én nem ilyen voltam. Hudson egyszer azt mondta nekem, hogy mindig manipulatív és domináns lesz, még akkor is, ha nem próbál átverni. Ő ilyen volt. Én pedig mindig megszállott maradok. Mindig mindent kérdőre vonok. Még egészségesen is. A feledés szembemenne a természetemmel. Nagyot nyeltem. – Na és ha nem tudom elfelejteni? Csalódottan nézett rám. – Ez azt jelenti, hogy nem bízol bennem. – Eleresztett, és kihúzta magát. – És nem tudom, hogyan folytathatnánk a kapcsolatunkat bizalom nélkül. Elhagyott az erőm, az asztalra kellett támaszkodnom. – Azt mondod, választanom kell? Vagy hiszek neked, vagy végeztünk? – Persze hogy nem. – Hiányzott a határozottság a szavaiból. – De nem tudok mást mondani. Hogy együtt tudsz-e élni ezzel vagy sem, az csak rajtad áll. Végigsimítottam a szemöldökömet és az arcomat. Olyan szürreális volt a helyzet, hogy már abban sem voltam biztos, hogy testi valómban vagyok jelen. Hogy juthattunk el Hudson múltjától egy ultimátumig a kapcsolatunk jövőjét illetően? S még ha bele tudnék is egyezni a feltételeibe, miféle jövő várna kettőnkre? Megráztam a fejemet. – Ez egy csapda, Hudson. Hogy élhetne együtt ezzel bárki? Hogy léphetnénk előre, amikor minden irányban falba ütközöm? – Nincsenek falak. – Megfeszült az állkapcsa, és elvékonyodott a hangja. – Melletted állok. Mindenemet megosztom veled. – Kivéve a múltat. – Kivéve ezt az egy dolgot a múltból. – Nem. Ennél többről van szó. – Égett a torkom és a szemem. – Nemcsak a videóról beszélek, Hudson. Hanem a titkaidról, meg amiket mondasz. Nem mondod el, mi történt akkor este. Nem mondod el, mit
érzel irántam. Nem mondod el, milyen kapcsolatod van valójában Celiával, Normával… sőt Sophiával! – Jézusom, Alayna! Már beszámoltam a kapcsolataimról, te viszont… – a nyomaték kedvéért az íróasztalára mutatott – nem vagy hajlandó hinni nekem! – Mert a bizonyítékok mást mondanak. – A combomat csapkodtam, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. – És ha nem látom a teljes képet, akkor talán nem kellene kihagynod a létfontosságú részleteket. Egy röpke másodpercre behunyta a szemét. Aztán közelebb lépett, és megragadta a karomat. – Semmi olyat nem titkoltam el, ami létfontosságú a kapcsolatunkat illetően – mondta halk, őszinte hangon. – Ennek semmi köze hozzánk. Felemeltem a kezemet. – De igen! Nagyon is köze van hozzánk! Hudson elviharzott mellettem az asztal másik végéhez, de nem ment tovább. Egy helyben tétovázott, háttal nekem, és éreztem, hogy a döntést mérlegeli. Hogy miről, azt nem tudtam. Utánamentem, és karnyújtásnyira tőle megálltam. Olyan közel volt, hogy megérinthettem volna, de inkább nem tettem. – Nem érted, Hudson? Mindent tudni akarok rólad. Mindenben melletted akarok lenni. Hogy tegyem, ha nem eresztesz be? – Még senkinek nem nyíltam meg ennyire, mint neked. Többet tudsz rólam, mint amennyit bárkivel is megosztanék. – Hátranézett. – Ez nem számít neked? – De igen. – Megérintettem az arcát, ő pedig felém fordult. – Nagyon sokat számít. De nézd… – Leeresztettem a kezemet. – Itt akadtunk el. Arra kérsz, hogy adjam fel önmagam azért, hogy megtarthasd a titkaidat, és ebbe beleőrülök. Nem tudom megtenni. Így nem tudok működni. Én megszállott vagyok, Hudson. Erről sosem hazudtam. Igaz, hogy a múltban képzelt dolgok miatt voltam megszállott, de ezúttal nem képzelődöm. Valós dolgokat titkolsz el előlem, és nem látod, hogy kezdem elveszíteni a fejemet? Minden, amit helyrehoztál bennem, ismét tönkremegy, és nem tudom, mihez kezdhetnék. – Mély lélegzetet vettem. – Még abban sem vagyok biztos, hogy ez téged érdekel. – Érdekel, Alayna. – Letörölt egy könnycseppet az arcomról – furcsa, észre sem vettem, hogy sírok. – Sokkal jobban érdekel, mintsem elviselném, és mindent megteszek, hogy helyrehozzam.
A tarkómra tette a kezét, a homlokát a homlokomnak döntötte. Olyan könnyű lenne – olyan könnyű lenne engedni neki, és hagyni, hogy addig csókoljon, amíg el nem űzte a fájdalmat és a bizonytalanságomat. Ajka elűzné a sötétséget, enyhítene a fájdalmon. Eddig a délutánig úgy hittem ebben, ahogy mások a vallásban hisznek – hittem, hogy Hudson bármikor helyre tud hozni. Ezúttal viszont ő volt a probléma. És nem az érintésére volt szükségem ahhoz, hogy jobb legyen. Hanem a szavaira. Arra a szóra, amit nem volt hajlandó megadni nekem. – Akkor mondd el, amit tudnom kell – suttogtam. Kiegyenesedett, és hátrált kissé. – Nem. Nem fogom. Elfordult, és a nappali felé indult. Ismét a sarkában voltam. – Együtt voltatok? Megdugtad? Megdugtad aznap este? Aznap, amikor megismertél engem? Hudson föl-alá járkált a szobában. – Nem, nem, nem és nem. Már megmondtam, és ha ez nem elég, miért lenne elég bármi más? – Mert nem ezt akarom hallani. Nem a tagadásodra van szükségem. Hanem az igazságra. Mi történt, Hudson? Ki ő neked? – Hagyjuk ezt, Alayna. – Nem lehet! Hudson elhallgatott. Majd azt mondta: – Akkor el kell mennem. – Ez meg mit jelentsen? – Nagyot nyeltem. – Hogy lecsillapodj? Megrázta a fejét. – Azt jelenti, hogy egy időre szünetet kell tartanunk. – Tessék? Szó sem lehet róla! – Azt hittem, a legrosszabbon már túl vagyok, de úgy tűnt, maradt még szakadék, amibe belezuhanjak – méghozzá olyan sötét szakadék, amilyet azelőtt el sem tudtam képzelni. Olyan hideg és fájdalmas volt, amilyet még soha nem éreztem. A szüleim halála, az őrülettől az ép elméig vezető utam, sőt még Hudson árulása is, amikor nem nekem hitt Celia helyett – ehhez képest semmiségek voltak. – Így lesz a legjobb – mondta, és felkapta a zakóját a kanapéról. Úgy éreztem, mondanom kell valamit – bármit, hogy maradjon. De sehogy sem jöttem rá, mit mondhatnék neki. Csak a korábbi szavai
visszhangzottak a fejemben: szünetet kell tartanunk. Miért? Mert azt akartam, hogy őszinte legyen hozzám? Ez nem lehet igaz. – Azt mondod, annyira törődsz velem, hogy el sem tudod viselni, most meg szakítani akarsz? Rám pillantott, a szeme csupa bánat volt. – Nem szakítani, kedvesem. Csak szünetet tartani. Amíg kiderítjük, hogyan birkózzunk meg ezzel. Együtt érző, kedves szavak voltak ezek, de nem enyhítették a fájdalmat és a haragomat. – Úgy érted, amíg össze nem szedem magam. – Mindketten, Alayna. Letöröltem a könnyeimet a kézfejemmel. – Nem tudom, honnan szerzed a definícióidat, de nekem ez szakításnak hangzik. – Ha ennek akarod nevezni. – Semminek sem akarom nevezni! Nem akarom, hogy megtörténjen! – Remélem, csak átmeneti lesz. – Elment mellettem, és ügyelt, nehogy hozzám érjen. Felkapta az aktatáskáját a hallban, és megpaskolta a zsebeit, hogy nála van-e minden, amire szüksége van. Egek! Tényleg elmegy. Tényleg, komolyan elmegy. – Hudson! Amikor visszafordult, odarohantam hozzá. – Ne menj! Kérlek, ne menj! – Belecsimpaszkodtam. A teste hideg és érzéketlen maradt, kerülte a tekintetemet. – Érted teszem, Alayna. Mindkettőnkért. – Meleg szavak voltak, de még mindig nem nézett rám, és nem érintett meg. – Nem tudom elviselni, hogy bántalak, és belepusztulok, ha elveszítelek. De vannak dolgok, amikről sosem beszélhetek neked. Most pedig holtpontra jutottunk, ahogy te is mondtad. Mert te azt mondod, nem tudod folytatni, ha nem mondom el, én pedig a bizalmad nélkül vagyok képtelen rá. – De megbízom benned! Majd hozzászokom, ha muszáj. Kitalálok valamit. Nem veszíthetlek el! – Kétségbeestem, olyasmiket ígérgettem, amiket nem tudtam volna betartani. Ekkor végre a szemembe nézett. – Nem veszítesz el. Csak félreállunk egymás útjából. Talán… Elhallgatott, én pedig belecsimpaszkodtam, bármilyen lehetőséget ajánl
is. – Talán… mi? De semmit sem ajánlott. – Nem is tudom. Időre van szükségem. – Gyengéden lefejtette magáról az ujjaimat, majd eltolt. – De hová mész? Ez az otthonod. – Ez a te otthonod is. Én az irodai lakásban leszek. Vissza se nézett, úgy lépett be a liftbe. – Hudson! Ne csináld ezt! Ne menj el. Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarna érinteni, majd visszahúzta. – Ez nem örökre szól, kedvesem. De nem bírlak ilyennek látni. – Milyennek? Őrültnek? – Noha mindig is féltem attól, hogy Hudson nem viselné el a legrosszabb formámat, kezdtem hinni abban, hogy mindig mellettem lesz. Ahogy oly sokszor megígérte. De tévedtem. Újfent. – Igen, őrült vagyok. Ilyen vagyok én valójában, Hudson. Most már tudod. Tessék, kitárulkoztam előtted. Ez mindig elriasztja az embereket, de nem hittem, hogy téged is elriasztana. Most mégis menekülsz. Nem csoda, hogy azt hiszed, hogy nem tudom kezelni a titkaidat. Valószínűleg azt hiszed, hogy pontosan úgy reagálnék, mint te most. De én nem vagyok gyáva, Hudson. Én meg tudok birkózni vele. Én nem futok el előled. Hudsonnak tátva maradt a szája. – Nem előled futok, Alayna. Megmentelek. – Mitől? – Magamtól! – Visszhangzott a hangja a folyosón. Aztán megnyomta a liftgombot. – Később beszélünk. Talán holnap. – Hudson! – Most… nem tudok, Alayna. Belépett a liftbe, és a padlót bámulta, miközben becsukódott az ajtó. Elment.
Tizenharmadik fejezet
Miután Hudson elment, olyan sokáig zokogtam, hogy végül úgy éreztem, elájulok a kimerültségtől. De nem ájultam el. Ágyba akartam bújni, de túl nagynak tűnt. És bármennyi takarót húztam magamra, vacogtam. Végül átmentem a könyvtárba, ahol tovább vedeltem a tequilát, hogy felmelegítsen, és elkezdtem nézni egy filmet az AFI legjobb filmjei közül. A Titanicot választottam. Már úgyis megszakadt a szívem – miért ne tehetnék rá még egy lapáttal? Még a süllyedés előtt elájultam a kanapén. Másnap duzzadt szemmel és hasogató fejfájással ébredtem. Az első gondolatom az volt, hogy kávéra van szükségem. De nem éreztem a kávé illatát, és erről eszembe jutott, hogy Hudson nincs ott. Mindennap, mielőtt munkába indult, beállította a kávéfőzőt, csak be kellett kapcsolni. Ennek az egyszerű gesztusnak a hiánya újabb könnyzuhataggal fenyegetett. De mi van, ha hívott? Előkotortam a telefonomat a párnák alól. A fenébe! Lemerült. Annyira elfoglalt az önsajnálat, hogy elfelejtettem feltölteni. Miután bedugtam a töltőt a könyvtárban, megcsináltam a kávét, és megkerestem a fájdalomcsillapítót a fürdőszobai szekrényben. Lezuhanyoztam, hátha a meleg víz segít elgyötört idegeimen. Talán segített, de nem érzékeltem. Magam köré csavartam egy törülközőt, és csak bámultam az arcomat a párás tükörben. Így láttam most Hudsont – ködön keresztül, és tudtam, hogy a felszín alatt sokkal több rejtőzik. Bárcsak olyan egyszerű lenne, mint egy karnyújtás, mint letörölni a párát, hogy lássam alatta ezt a férfit. Ha beengedne, talán ilyen könnyű lenne. Akkor talán végre az érintésem nyomán kiélesedne a képe. Ez azonban nem volt ilyen egyszerű. Csak egy üzenetben vagy sikertelen hívásban reménykedhettem. Felöltöztem, visszaültem a kanapéra, és bekapcsoltam a telefont. Nem volt üzenet. Így én küldtem neki egyet: „Gyere haza.”
Öt perc elteltével, amikor még mindig nem kaptam választ, küldeni akartam egy újabb üzenetet. Csakhogy Hudson már az irodájában lehetett. Ahol nem lenne szabad zavarnom. Ha még érdeklem, úgyis válaszolni fog. Ezen hosszan tépelődtem. Valaha a megszállott SMS-ezés és telefonálgatás volt az egyik gyengém. Miután elkezdtem terápiára járni, több mint egy évig nem is engedélyeztem magamnak, hogy telefont tartsak. Túl nagy volt a kísértés. A legrosszabb időszakomban akár egy óra alatt meg tudtam tölteni egy hangpostát az üzeneteimmel. Paul Kresh kénytelen volt megváltoztatni a telefonszámát, miután három napon át szünet nélkül SMS-ekkel bombáztam. Még Hudson esetében is gondosan átgondoltam minden üzenetet. Nem küldtem el mindent, amit szerettem volna. Nem volt könnyű, de sikerült megőriznem az önuralmamat. Ma azonban a legkevésbé sem érdekelt az önuralom. Bepötyögtem egy új üzenetet: „Akkor most kerülni fogsz?” Öt perc múlva küldtem a következőt: „Legalább beszélhetnél velem.” Többet is küldtem, három-öt perces időközönként: „Azt mondtad, én vagyok a mindened.” „Beszélj hozzám!” „Nem fogok rákérdezni, ha nem akarod.” „Ez nem igazságos. Nem nekem kellene haragudnom?” Épp küldeni akartam a következőt, amikor berregni kezdett a telefon a kezemben. Tőle jött üzenet: „Nem haragszom. Nem kerüllek. Nem tudom, mit mondjak.” Az, hogy Hudson nem tudott mit mondani, a legdöbbenetesebb dolog volt, amit az elmúlt két napban hallottam. Ő mindig tudta, mit kell mondani, mindig tudta, mit kell tenni. Ha ennyire kifordult magából a szakításunk miatt, akkor miért váltunk külön egyáltalán? Nem tudtam elég gyorsan begépelni a választ: „Akkor ne mondj semmit. Csak gyere haza.” „Nem tudok. Még nem. Időre van szükségünk.” Azt reméltem, reggel más fényben látom a dolgokat. De még mindig nem tudtam, mihez kezdjek az idővel, amire Hudson szerint szükségünk van. „Nekem nem időre van szükségem, hanem rád.” „Később beszélünk.” „Nem érted. Nekem most kell beszélnem. Üzengetni fogok. Nem bírom megállni.”
„Mindet elolvasom.” Az utolsó üzenet láttán majdnem elmosolyodtam. Annyi év után, amikor kerültek engem, és őrültnek neveztek, Hudson elfogadta az elcseszett mániámat. Egyetlen kedves üzenet azonban vajmi kevés ahhoz, hogy enyhítse a marcangoló fájdalmat. Írni kezdtem egy újabb üzenetet. Aztán leállítottam magam. Mi az ördögöt művelek? Pokolba a régi szokásokkal, meg hogy mi egészséges és mi nem – miért üldözöm még mindig ezt a férfit olyan kétségbeesetten, amikor egyértelművé tette, hogy ezzel semmit sem érek el? Különben is már sokszor megmondta, mennyire élvezi, ha elveszítem miatta a fejemet. Ettől érzi úgy, hogy szeretik. No, kapja be. Ha Hudson szeretetre vágyik, jöjjön csak haza szépen, hogy megoldhassuk a helyzetet. Igaz, hogy mindketten zűrös múlttal rendelkezünk, és tapasztalatlanok vagyunk a kapcsolatok terén. Előbbutóbb viszont fel kell nőnünk, és felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért. Mindennél jobban szerettem volna ezt Hudson oldalán átélni. De ha ő nem áll készen, nem számít, mennyire szeretem. Nem harcolhatok egyedül kettőnkért. Neki is ki kell vennie a részét. Felnőtt életem egyik legerősebb pillanatában letettem a telefont. Mivel nem voltam olyan őrült, hogy azt higgyem, kitart az erőm, úgy döntöttem, inkább kimozdulok otthonról. Úgyis futni akartam. Felhívtam Jordant. – Hé, ugye te futó vagy? – Ms. Withers? – A különleges alakulatnál voltál. Meg kellett őrizned a formádat, nem igaz? – Korábban is megfordult már a fejemben az ötlet, mivel azonban Hudson ellenezte, sosem erőltettem. Most viszont nem volt itt Hudson. – És gondolom, elég jól futhatsz. – Igen, bizonyára. – Helyes. Futni akarok, és Hudson nem enged el testőr nélkül. Tizenöt perc múlva kész leszek. Jordan alig fél pillanatig habozott. – Tíz perc múlva ott leszek, Ms. Withers. – Köszönöm. – Ez sokkal könnyebben ment, mint vártam. Akár valami mással is megpróbálkozhatnék. – És az istenért, Jordan, kérlek, hívj
Laynie-nek. Kérlek, kérlek, kérlek! Tudom, hogy nem lenne szabad, de engem nem érdekelnek Hudson hülye szabályai. Rossz napom van, és szükségem van egy barátra. Még akkor is, ha valójában nem vagy a barátom, legalább tégy úgy. Kérlek. – Tudhatnád, hogy nem megy nekem a színlelés. – Zajokat hallottam a telefonból, mintha már készülődne beszélgetés közben. – De nagyon jó futó vagyok. Feltörlöm veled a pályát, Laynie. Majdnem elmosolyodtam, amikor találkoztunk az előcsarnokban. Ez új volt – az élet ment tovább, még a szívfájdalom közepette is. Ki hitte, hogy ez lehetséges? * * * Jordan betartotta az ígéretét, és feltörölte velem a járdát. Alig érezte meg Central Park körüli hat mérföldes futást, engem viszont gyakorlatilag vissza kellett cipelni a lakásba. Jólesett a megerőltetés – illett a rosszkedvemhez. Az adrenalin- és endorfinlöket aligha javított a hangulatomon, de így legalább elviselhetőbbnek tűnt az élet. Hazaérve lezuhanyoztam, és átöltöztem. Aztán megnéztem a telefonomat. Végiglapoztam az üzeneteimet, hátha kaptam újat Hudsontól. Nem volt könnyű lenyelnem a csalódottságomat, amikor láttam, hogy nincs új üzenet. Igaz, hogy azt mondta, nem fog üzenni, én mégis reménykedtem. Nem előző reggel mondta, hogy én vagyok a mindene? Vajon még mindig így gondolja? Erre gondolni sem bírtam. Minden bizonyíték ellenem szólt, és ez túlságosan fájt. Mivel újabb figyelemelterelésre volt szükségem, felhívtam Briant. Több mint egy órán keresztül csevegtünk, amivel megdöntöttük a személyes rekordunkat. Utána Lieslt hívtam. Aznap este mindketten dolgoztunk, ezért úgy döntöttünk, előtte elmegyünk vásárolgatni és vacsorázni. Nekem nem volt hozzá kedvem, de ezt elég jól lepleztem. Liesl társaságában legalább nem fenyegetett a sírás. A nap már véget ért, mire Jordan kitett bennünket az Égi Bárkánál. – Vége a műszakomnak, Laynie – mondta Jordan, amikor becsukta mögöttem a kocsiajtót. – Reynold odafent vár. Már láttam is Reynoldot a klub személyzeti bejáratánál. Noha korábban ez nem fordult elő, hirtelen meg akartam ölelni Jordant. És meg is tettem.
– Köszönöm – mondtam elszorult torokkal. – Szükségem volt rád, és mellettem álltál. Jordan együtt érzőn nézett rám. – Nem lenne szabad ilyet mondanom, de tudnod kell… hogy Mr. Pierce bonyolult ember. – Na, igen, azt már tudom. Jelenleg a legkevésbé sem érdekelt, hogy Hudsont védelmezzék. Jordan mégis folytatta. – De bármilyen bonyolult is a helyzet, látszik, hogyan érez irántad. Dacosan felszegtem az államat. – Igazán? – Eddig én is azt hittem, de már nem így láttam. A sofőröm megpaskolta a karomat. – Talán te nem látod, de számomra nyilvánvaló. Remélem, rájön, hogyan mutassa ki, mielőtt elhagyod. Néztem, amint beszáll a kocsiba, és elhajt. Még hogy én elhagyom? Hudson ment el, nem én. Hudson szegte meg az ígéretét, hogy kitart mellettem. Hudson célozgatott a jövőre, most mégsem volt sehol. Rettegéssel töltött el, hogy Jordannek igaza lehet – Hudson érzései nyilvánvalóak. És nyilvánvalóan elmúltak. Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a sírást. Liesl belém karolt, és az ajtóhoz vezetett. – Nem unod már a testőrödet? – Nagyon ügyesen el tudta terelni a gondolataimat. – Úgy értem, én nem unnám ezt a Jordant, őrült szexi. – És meleg. – Na, ne mondd. De talán szeret kísérletezgetni. Felnevettem. – Aligha. – Hamar lehervadt a mosolyom; különös érzés volt ilyen nehéz szívvel nevetni. – Valójában nem bánom a testőröket, igaz, jobb szeretek független lenni. És nem igazán értem, mi szükségem van rájuk még itt, a klubban is. – Támadt egy ötletem. – Sőt… Addigra odaértünk Reynoldhoz. – Helló, idegen! – köszöntöttem. – Képzeld: ma este szabad vagy. Reynold fölnevetett. – Komolyan beszélek. Valószínűleg Hudson az egyetlen, aki elküldhet, de mondok valamit: Hudson nincs itt. Én pedig egész éjjel a klubban leszek. Biztonsági őreink és kidobófiúink vannak. Nem lesz bajom.
Nem tudtam, miért lett hirtelen olyan fontos, hogy elküldjem Reynoldot, de így éreztem. Talán csak dacból tettem. Ha Hudson nem volt hajlandó beadni a derekát, akkor én sem. Vagy legalábbis nem annyira, mint azelőtt. Túlságosan haragudtam. Ez nem a gyász egyik szakasza lenne? Ettől különben is erősnek éreztem magam. Semmi szükségem nem volt arra, hogy mindenhová kövessenek. Celiát pedig már napok óta nem láttam – talán ráunt a játékra. – Akkor találkozunk, amikor végeztem. Rendben? Reynold megrökönyödött. – Ööö… hát jó. Háromkor. Itt leszek, ööö… háromkor. – Remek! A Reynold felett aratott győzelemtől új erőre kaptam. Eddig fogalmam sem volt, hogyan vészelem át az éjszakát a munkahelyemen. Most már úgy éreztem, képes leszek rá. Nem múlt el a fájdalom – még mindig túl sokat gondoltam Hudsonra –, de már elviselhetőbb volt a szerencsétlenségem. A Liesllel töltött idő segített a legtöbbet. Alig láttuk egymást az utóbbi időben, sok beszámolnivalónk volt. Mindent elmeséltem neki, még Celia zaklatását és Hudson titkolózását is. Lehangoló volt, ugyanakkor sokat segített. – Talán Hudson valójában egy CIA-ügynök – mondta Liesl, és átvette tőlem a pénztárfiókot. – Celia pedig a partnere volt. Hudson otthagyta a küldetését – disszidált, vagy mi, Celia pedig most próbálja visszatéríteni. Liesl őrült ötletei majdnem szórakoztatóak voltak. – Persze, biztos erről van szó. Félrelökött a csípőjével, hogy odaférjen a pénztárgéphez. – Bárcsak komolyan vennél. Tudom, hogy igazam van. Mosolyt erőltettem az arcomra. – Bocs… hogy is mondják? Ja, igen: olyan földhözragadt vagyok. Liesl beletúrt lila hajába, és felnevetett. – Az emberek túlértékelik a valóságot. – Hát nem? Ezután belemerültünk az éjszakai sürgés-forgásba. Előző éjjel David betanította már Gwent, de ez volt az első igazi munkanapja, amikor dolgozni láthattam. Most már eleget dolgozott ahhoz, hogy tudja, mit csinál. Néztem, amint a felső emeleten intézkedett, felügyelve a rendeléseket és a rendetlen vendégeket – egyszer sem akadt el. Nagyon jól csinálta, és örültem, hogy felvettem. Különösen most, hogy a jövőm az
Égi Bárkában holtpontra jutott. Összerezzentem, és visszanyeltem a könnyeimet. Erre nem gondolhatok. Itt nem. Most nem. Akárcsak a zűrös napjaimban Paul Kresh és David Lindt esetében, most is arról próbáltam meggyőzni magam, hogy rendben vagyunk Hudsonnal. Hogy ez csak átmeneti zavar. Minden rendbe jön, és az életünk megy tovább. Ez azonban valamiért könnyebben ment azelőtt. Reméltem, hogy ez csak a jelenlegi mentális állapotomat jellemezte, nem a jövőnket Hudsonnal. Még mindig korán volt, alig múlt tizenegy, amikor megpillantottam Celiát. Épp lejöttem az emeletről, hogy ránézzek a bárpultosokra. Elfoglaltak voltak, de megbirkóztak vele. Beléptem a bárpult mögé, ahol Liesl dolgozott, és körbenéztem a klubban, nem mintha kerestem volna valamit – csak felmértem az esti terepet. A klub közepén ülőhelyek voltak. Ezeket általában már a korai órákban elfoglalják. A legjobb asztalok voltak, közvetlenül a táncparkett mellett. Celia egyedül üldögélt az asztalánál, ami különös volt egy szombat estén, ezért figyeltem fel rá. Az Égi Bárkában senki sem szokott egyedül üldögélni. Celia azonban ott volt – egyedül, szűk farmerben és trikóban, kiengedett hajjal. Annyira eltért ez a külső a szokásos takaros megjelenésétől, hogy egy pillanatig abban sem voltam biztos, hogy őt látom. Aztán összenéztünk, és meggyőzött a gonosz mosoly az arcán. Belekapaszkodtam Liesl karjába. – Istenem! – Mi? Mi van? Elcsesztem az utolsó rendelést? – Tágra nyílt szemmel, riadtan meredt rám. – Nem. Itt van! Celia! – A nő felé intettem, aki még mindig engem bámult. Liesl követte a tekintetemet. – A zaklató picsa? Kirúgjam a francba? – Nem kell. – Noha szívesen elképzeltem, amint a mellettem álló magas amazon kirugdossa az ősellenségemet. Liesl hunyorogva végigmérte Celiát. – Ne vedd rossz néven, de jó bőr a csaj. Nem mintha te nem lennél az, de szívesen megdugnám. – Gyengéden vállba bökött. – Igaz, téged is megdugnálak. Természetesen.
– Hűha. Nem tudom elhinni, hogy bejött ide. – Talán visszahívhatnám Reynoldot. Azonnal elhessegettem a gondolatot. Mit tehetne velem ennyi ember előtt? Még az állandó megfigyelése is csupán idegesítő volt. Mégis kirázott tőle a hideg. Nos, három óráig bírtam a munkahelyemen érzelmi összeomlás nélkül. Az már valami, nem igaz? – Mi a helyzet? – kérdezte David. Megfordultam, és láttam, hogy David és Gwen csatlakozott hozzánk. Ami azt jelentette, hogy ideje visszatérnem a munkámhoz. – Semmi. – Egyáltalán nem akartam megosztani a Celia-sztorit a volt pasimmal és egy olyan alkalmazottal, akit alig ismertem. Liesl azonban másképp gondolta. – Az a lány az az őrült, aki Laynie-t zaklatja. – Liesl! – A vállára csaptam. – Nem akarok én lenni az egyetlen, aki tud róla. Szükséged lehet a segítségre. Mi lesz, ha megpróbálkozik valamivel? Tudod, belerak valamit az italodba, vagy ilyesmi. – Na, ja. Mert itt mindenki előtt vedelek. – Ő volt a legjobb barátom, de nem volt túl éles eszű. Gwen felvonta a szemöldökét. – Téged zaklatnak? Menőbb vagy, mint hittem. A szememet forgattam. – Ő nem… ez nem… nem is tudom, miért… – Felsóhajtottam. – Ez bonyolult. Hátul leszek, ha keresnétek. Vissza se néztem, a bár mögötti személyzeti szobák felé indultam. Celia látványa felzaklatott, és amilyen formában voltam, ennyi is elég volt ahhoz, hogy kiboruljak. Föl-alá járkáltam a szobában, és próbáltam összeszedni magam. Gwen és David követett. Szólni akartam nekik, hogy szeretnék egyedül maradni. Ebben azonban nem voltam olyan biztos. – Jól vagy, Laynie? – David hangja gyengéd és óvatos volt. – Nem. Igen. Jól vagyok. Én csak… – Megráztam a fejem, nem tudtam befejezni a mondatot. Összeszorult a mellem, úgy éreztem, mindjárt felrobban a fejem. – Mondj valamit róla. A zaklatódról. – Gwen úgy tűnt, mint aki őszintén segíteni akar. – A nevét. Honnan ismered. Bármit. – Celia Wernernek hívják. – Magam is meglepődtem, hogy ilyen
könnyen beszélek róla, most azonban pont erre volt szükségem. – Mint a Werner Media? – David figyelemmel kísérte az üzleti világ szereplőit. Nem csoda, hogy felismerte a nevét. – Ő az – erősítettem meg. David aggodalmas arckifejezéssel közelebb lépett hozzám. – Ne aggódj, David. Csak nem örül, hogy Hudsonnal vagyok. – Ex a csaj? – kérdezte Gwen. – Aha. – Korábban a terápián csak azért mondtam ezt, mert egyszerűbb volt. Most, hogy láttam a videót, már igazságnak hittem. – Az. – Már ezredjére villant fel a fejemben az a részlet a videóból, amikor Hudsonnal csókolózott. Mi mást csinálhattak még? Mennyire állhattak közel egymáshoz? Vajon lefeküdtek? Nagyot nyeltem. – Ezért most azzal ijesztget, hogy mindenfelé követ engem. Üzeneteket küldözget. Meg ilyesmi. – Akarod, hogy kirúgjuk? Szólhatok Sorensonnak. – Hudsonnal ellentétben David finomabban próbált megvédeni, de így is láttam az arcán a védelmező ösztönt. – Nem fog bántani. – Biztos? – David a vállamra tette a kezét. – Nem. – Leráztam magamról a kezét. Hiába volt ártatlan az érintés, úgy éreztem, elárulom vele Hudsont. – De nem akarom, hogy ő nyerjen. – Igazad lehet. – Láttam a testbeszédén, fájt neki, hogy elutasítottam az érintését. Ezért is jobb, hogy elmegy. Gwen megfordított egy műanyag széket, és ráült. – Fura, hogy csak úgy bámul rád. – Ugye? – Még mindig nem jöttem rá, mit gondoljak arról, hogy Gwen belelát a magánéletembe. – Tehetnénk valamit az italába. Ez már érdekesebbnek hangzott. – Mit? – Nem tudom. Beleköphetnénk. Nem nevettem, de sikerült őszintén elmosolyodnom. Oké, Gwen hivatalosan is rendben volt nálam. Talán nem árt, ha több embert vonok be az életembe – nem csak Hudsont és a családját. A telefonbeszélgetés Briannel, a futás Jordannel, a nap Liesllel – mind arra emlékeztetett, hogy egy egész világ van odakint. Egy barátokkal és érdekességekkel teli világ,
amiről mostanában megfeledkeztem. Hudsonnal akár van közös jövőnk, akár nincs, saját jövőm akkor is van. Nem kerülhetem tovább azokat az embereket, akik a jövőm szereplői, abban bízva, hogy majd ott lesznek, ha szükségem lesz rájuk. Gwen most már az Égi Bárkához tartozott. Ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag családtag. Ideje, hogy ennek megfelelően bánjak vele. De csak mert családtag, még nem kell mindent megbeszélnem vele. Különben sem nyugtat meg a puszta beszéd. – Tudjátok, mit? Jól vagyok – hazudtam. – Ne aggódjatok miattam. Menjünk vissza, és legalább tartsuk rajta a szemünket. Gwennel az élen visszamentünk a klubba, az ismerősen villódzó fények és a dübörgő zene megnyugtató érzéssel töltött el. Nekimentem Gwennek, amikor hirtelen megtorpant. – Ó – mondta. – Tudja, hogy róla volt szó. Erősítésért telefonál. – Celia felé intett. – Látod? A zaklatómra pillantottam, és láttam, hogy a fülére tapadt a telefonja. Liesl ekkor hozzám lépett, a pultos telefonnal a kezében, a zsinór teljesen kifeszült. – Hát itt vagy, Laynie, telefon. – A fenébe! – Gwen riadtan meredt rám, gondolom, én is így nézhettem. Celia engem hívott? – Majd én fölveszem – ajánlotta fel David. – És mit mondasz neki? – Megráztam a fejem. – Majd én. – Különben is, mit mondhatna nekem? Átvettem a kagylót, a kezem meglepő módon nem remegett. – Halló? – Alayna, hol a testőröd? Sokkal jobban meglepett a beszélő hangja, mint ha Celiát hallottam volna. – Hudson. – Hangosan mondtam ki a nevét, és a kollégáimra néztem, hogy tudják, ki az. – Neked is szia. Egyszerre voltam csalódott és boldog. Szinte vágytam rá, hogy Celia hívjon – egyre türelmetlenebbül vártam a konfrontációt. Ugyanakkor Hudson hívott. Hudson! Egész nap az ő hangjára vágytam. Még az sem érdekelt, miért keres – az a lényeg, hogy felhívott. – Ó, nem is ő az! – mondta Gwen. – Jól átvert minket. David egyetértett.
– Biztos csak az üzeneteit hallgatta le. Nem láttam, hogy mozog a szája. Celiára pillantottam, aki épp zsebre tette a telefonját. – Válaszolnál a kérdésre, kérlek? – Hudson hangja visszaterelte rá a figyelmemet. Beletelt egy pillanatba, mire eszembe jutott, mit kérdezett – ó, igen, a testőröm. Bármennyire is örültem Hudson hangjának, eszem ágában sem volt megkönnyíteni a dolgát. – Mit érdekel? – Az istenit, Alayna! Olyan hangosan beszélt, hogy el kellett tartanom a fülemtől a kagylót. De mégis mit vártam? Hogy Reynold nem kotyogja ki neki? – Hazaküldtem. Gondoltam, úgysincs szükségem rá a klubban. – És hogy megy nélküle? – Kihallottam a frusztráltságát a szarkazmusán keresztül. – Jól vagyok! Biztonsági őrök vannak meg kidobófiúk… – Beletelt egy pillanatba, mire felfogtam, hogy értette. – Honnan tudod, hogy itt van? – Mert én meg idekint vagyok. – Kint vagy? Miért vagy kint? – Felgyorsult a szívverésem. Nem csak hívott, itt volt. Letakartam a kagylót a tenyeremmel. – Siess, Liesl, hozd a vezeték nélkülit. Hudson folytatta. – Szerencse, hogy a testőröd nekem dolgozik, nem neked. Te nem vagy felhatalmazva rá, hogy hazaküldd. Nem vagyok „felhatalmazva”? – Jézusom. – És amikor észrevette Celiát… Liesl átnyújtotta a vezeték nélküli készüléket. – Köszi! – súgtam. – Figyelsz egyáltalán, Alayna? – Igen. De tudod, én itt dolgozom. – Átkapcsoltam a másik készülékre, és visszaadtam a kagylót Lieslnek. – Folytasd. – Aztán egyenesen a klub bejárata felé indultam. Ha Hudson odakint van, látni akarom, látni akarom a szemét és az arcát. Látni akarom, hogy mutat-e olyan érzelmet az arca, amilyenre szükségem van. – Amikor látta, hogy Celia bemegy az Égi Bárkába, felhívott, ahogy kell, és megkérdezte, hogy bejöhet-e, mivel te nem akartad őt odabent látni. Mondtam, hogy igen. Úgyhogy Reynold ott lesz, akár akarod, akár
nem. – Rendben. – Nem mintha érdekelt volna. – Akkor küldd be. – Már megtettem. – Hát persze. – Már majdnem a rámpa alján voltam. A klub kezdett megtelni, én pedig szembementem a forgalommal. – De miért vagy itt? Ezt telefonon is elintézhetted volna. – Vajon ő is látni akart engem? Habozott. – Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy. – Lágyabb volt a hangja. Nagyot dobbant a szívem. – Jól vagyok. – Nos, mivel Hudson más lakásban töltötte az éjszakát, talán nem ez volt a legmegfelelőbb szó. – Legalábbis biztonságban vagyok. – Helyes. – Megköszörülte a torkát. – Akkor később beszélünk. – Hudson, várj! – Már a bejáratnál voltam, éreztem az arcomon a hűs éjjeli levegőt. Nem akartam, hogy Hudson meglásson, ezért az ajtónálló mögé bújtam. – Mi az, Alayna. A klub előtti parkolót pásztáztam. Ott állt a Mercedese mellett, villogtak a vészvillogók, Hudson pedig a kocsi mellett járkált. Háromrészes öltönyt viselt. Későre járt, miért volt még mindig munkához öltözve? Tényleg idefurikázott a klubhoz csak azért, hogy aztán itthagyjon anélkül, hogy látott volna? Minden fájdalmamat belesűrítettem a szavaimba. – Ez minden, amit mondasz nekem? – Most igen. – Beletúrt a hajába. – Biztonságban vagy. Most csak ez számít. Aggódott, ez nyilvánvaló volt. Kócos volt a haja, mintha többször is beletúrt volna, az idegessége nyilvánvaló volt a testbeszédéből. Nekem azonban ennyi nem volt elég. Ha valóban törődött velem, most a karjában lennék. Ő jött volna be hozzám, nem fordítva. – Gondoltál már arra, hogy ha egyszerűen azt mondanád Celiának, hogy elhagytál, akkor talán békén hagyna? Hudson megrázta a fejét, noha nem tudhatta, hogy látom. – Nem hagytalak el. – Pedig én úgy érzem. A kocsi tetejére támaszkodott, és a klub bejárata felé nézett. – Ezt akarod?
– Nem! – Soha. – Nem. Csak az igazat akarom hallani. Ez minden. – Az ajtónálló megmozdult, én pedig lebuktam. Hudson a szemembe nézett. Hosszú pillanatokig néztük egymást. Még harminc méterről is érezhető volt a köztünk lévő feszültség. Az elektromos szikra, amit a vonzalomnál vagy a vágynál sokkal több táplált. Érzelmi feszültség volt, ami közvetlenül a szívemből eredt. Olyan szorosan kapcsolódtunk egymáshoz, hogy most először villant fel előttem a remény, amióta Hudson kisétált a lakásból. Ő fordult el először. A kocsi utasülésére pillantott, mintha lenne ott valaki, akihez az üvegen keresztül szólt. Közelebb léptem, és hunyorítottam, hogy jobban lássak. – Istenem, te… – Elsápadtam. – Hudson, te Normával vagy? Hudson felemelte a kezét. – Ne most, Alayna! Hudson felé indultam. – Most viccelsz? Egy nap telt el, és máris vele vagy? Hudson a vezetőülés felé indult. – Üzleti ügyben! – Becsapódott az ajtó. Felgyorsítottam a lépteimet, noha tudtam, hogy elmegy, mire odaérek. – Ilyen késő éjjel? – Együtt, édes kettesben. Mennyire nézhetett hülyének engem Hudson? – Ebbe… ebbe most nem megyek bele. – Kihajtott az útra. – Miért nem tudsz megbízni bennem? – Mert soha nem mondod el az igazat! – Néztem a hátsó lámpa fényét, ahogy belevegyült a forgalomban. Nevetséges volt, hogy a bizalmamat kérte, amikor épp rajtakaptam, hogy egy másik nővel randevúzik. – Mennem kell. Vezetés közben nem tudok beszélni. Hallottam Norma hangját a háttérben. Azt akartam, hogy Hudson rám figyeljen, ne rá. – Várj, ne… – Ég veled, Alayna. – …tedd le. – Már csak a monoton búgást hallottam. – Az istenit! – kiáltottam fel, és a járdához vágtam a telefont. Keményen. Darabokra tört. Alkalomhoz illőnek tűnt, mivel pont így éreztem én is magam. – Jól vagy, Laynie? – David hangja nem lepett meg, nem is volt vigasztaló. Persze hogy utánam jött. Kedves volt tőle – csak épp azt kívántam, bárcsak valaki más lenne az.
– Aha. – Mekkora hazugság! Elgyengültem. Úgy éreztem, ott helyben összeesem, mintha nem tudnék járni, sőt visszamászni sem a klubba. Mégis erős voltam. Félre tudom tenni a fájdalmat addig, amíg haza nem érek. – Persze, jól vagyok – ismételtem. – Összetörtem a telefont. – Lehajoltam, hogy összeszedjem a darabokat a járdáról. David mellém guggolt, hogy segítsen. – Valójában ez Pierce telefonja. – Ettől máris jobban érzem magam. – Valamelyest. – Érdekes, ez már a második telefon, amit tönkreteszek miatta. – Talán ez jelent valamit. – Talán. – Tudtam, hogy értette David. De nem akartam belegondolni, hogy ez rám nézve mit jelenthet. Amikor összegyűjtöttük a telefon összes darabját, David felállt, majd engem is felsegített. Habozva fogtam meg a kezét. Nem húzta el azonnal. Sőt, ami még rosszabb, én sem. David gyengéden tanulmányozta az arcomat. – Nem fogom megkérdezni, mert úgyis tudom, mit mondanál. Ezért csak egyszerűen megteszem. – Mit? – Mire észbe kaptam, már a karjában tartott. – Ó. – Úgy éreztem, jót tenne neked egy ölelés. Egy pillanatig haboztam. Aztán beadtam a derekamat. Számomra ez csak vigasz volt egy baráttól, amire most nagy szükségem volt. Lehet, hogy Davidnek ez többet jelentett, de abban a pillanatban az én szükségletem fontosabb volt, mint az övé. Kivéve, amikor szorosabban kezdett ölelni. Furcsa érzés kerített hatalmába, még az illata is más volt. Amilyen gyengéden csak tudtam, ellöktem magamtól. – Szerintem jobb lesz, ha… David eleresztett, és a klub ajtaját bámulta. – Odanézz! Elmegy. Megfordultam. Celia valóban távozott. Nyilván látta az ölelésünket. Nem érdekelt. Felőlem elmondhatja Hudsonnak is – ő meg úgyis Norma Andersszel van. Biztos voltam abban, hogy Hudson kiábrándítóbb szerető volt nálam. David arca feszültté vált. – Semmit sem tudok róla, de pokoli gonosz a vigyora. Mekkora picsa!
Az elmúlt huszonnégy óra fájdalma alábbhagyott, és növekvő harag vette át a helyét. Olyan nagyon mérges voltam! Noha a mérgem egy része Hudson ellen irányult, elsősorban Celiára haragudtam. Nélküle Hudsonnal képesek lennénk megoldani a problémáinkat. De így hogyan tehetnénk, amikor folyton körülöttünk lófrál, a múltunkra emlékeztet, és bizalmatlanságot szül köztünk? Ökölbe szorítottam a kezemet. – Tudod, mit? Ez nevetséges. Odamegyek hozzá. – Szerintem nem kéne, Laynie. – De David csak ennyit tett, hogy megállítson. Már félúton voltam Celiához, amikor valaki kilépett a klubból, és az utamat állta. – Ms. Withers. – Reynold gyengéden, de határozottan felemelte a kezét, hogy megállítson. – Ez nem jó ötlet. Igaza volt. Amilyen dühös voltam, valószínűleg pofán csaptam volna. S noha attól jobban érezném magam, akkor én kapnék távoltartási végzést, nem Celia. Mégis eltűnődtem, vajon mik lehetnek a testőröm utasításai. Vajon Hudson engem akar távol tartani a balhétól, vagy attól fél, ha szóba állok az exével, olyan dolgok derülnek ki, amelyekről nem akar beszélni? – Csak egy kérdésem van, Reynold. Engem véd tőle? Vagy őt védi tőlem? – Nem tudom követni. Ha értette volna a kérdést, akkor sem válaszolt volna őszintén. – Mindegy. Addigra Celia már a járdaszegélyen állt, és épp leintett egy taxit. Mivel nem akartam elereszteni anélkül, hogy győzelmet aratnék fölötte, az ajtónállóhoz léptem. – Látja azt a nőt? Nem engedheti be többé. Örökre ki van tiltva. Az ajtónálló bólintott. – Igen, asszonyom. – Kiteszem a képét a hátsó szobában is. – Majd kinyomtatok valamit az internetről. Lehet, hogy nem bölcs lépés a tudomására hozni, hogy ennyire kiakasztott, de az igazat megvallva nem érdekelt a kisded játéka. Csak az életemet akartam visszakapni. Kirúgni őt a klubból kiváló első lépés. * * *
Hajnali három után kerültem ágyba. Noha az ágy még mindig túl nagy és üres volt, elég kimerült voltam ahhoz, hogy el tudjak aludni. Egy próbát legalábbis megér. Ám az eltökéltségem ellenére hajnali négykor még mindig álmatlanul forgolódtam. Az álmatlanságom azonban áldásnak bizonyult. Különben lemaradtam volna a hívásáról. – Szükségem van rád, Alayna. – A fájdalom Hudson hangjában egészen új volt. Riadtan felültem az ágyban. – Mi az? – Mira. Kórházban van. – Nem tudott teljes mondatokban beszélni. – A baba… Még be sem fejezte, de már magamra kaptam a leggingemet és a pólómat. – Mindjárt ott vagyok. – Jordan már úton van érted.
Tizennegyedik fejezet
Hudson a sürgősségi előtt várt, amikor Jordan kitett a kórháznál. Ő is sebtében kapta magára a ruháit – farmert és gyűrött pólót viselt, amit még nem is láttam rajta azelőtt. Noha nem mosolygott, azért felcsillant a szeme, amikor megpillantott. – Már nincs a sürgősségin, de ez az egyetlen bejárat, ami ilyen korán nyitva van. – A lift felé indult. Utánasiettem. – Láttad már? Pontosan mi történik? – Csak annyit tudok, hogy megkezdődtek a szülési fájások. Adam felhívott, amikor bejelentkeztek, aztán üzent, amikor bekerültek a szülészetre. – Hívta a liftet. – Nem akartam nélküled bemenni. Megfogtam a kezét. Habozás nélkül hagyta. Ám amikor megérkezett a lift, elengedte a kezemet, és intett, hogy menjek előre. Követett, és megnyomta az emeleti gombot, majd mindkét kezét zsebre tette. Rám pillantott, és láttam a szemében, mennyire szeretne megérinteni. Az érzés kölcsönös volt. Mégsem nyúlt értem. A lift elindult. – Alayna, ami Normát illeti… Megráztam a fejemet. – Ne most csináljuk ezt. – Ez most nem érdekelt. Én is megszerettem Mirát az elmúlt hetekben. Ha bármi történne vele vagy a babával… Hudson azonban folytatta. – Azt akarom, hogy tudj… erről az üzletről. – Beletúrt a hajába. – Nagyon fontos, és óvatosan kellett intéznem az egészet. A ma este erről szólt. Normának sikerült elintéznie egy látszólag véletlen találkozást az eladókkal egy jótékonysági esten. Amikor Reynold felhívott, és azt mondta, elküldted, Celia meg ott volt a klubban… – Elhallgatott, és tudtam, hogy a legrosszabbra gondolt. – Még azzal sem tudtam foglalkozni, hogy valahogy hazaküldjem Normát. Csak fogtam, és eljöttünk. Belém hasított a bűntudat.
– Tönkrement az üzlet? – Nem. De az se számítana, ha igen. – Hozzám fordult, és megcirógatta az arcomat. – Biztonságban vagy, kedvesem. Csak ez számít. Behunytam a szememet, hogy kiélvezhessem az érintését. Ekkor kinyílt a liftajtó, és Hudson elrántotta a kezét. Követtük a szülészet felé mutató nyilakat, míg végül elérkeztünk egy ajtóhoz, melyen csöngetnünk kellett, hogy beeresszenek. – Be fognak engedni ilyen késő éjjel? – kérdeztem, amíg várakoztunk. – Én úgy tudom, a kisbabák bármikor megszülethetnek – felelte. – És különben is rajta vagyunk Mira listáján. Mira azonban még csak hat hónapos terhes volt. Remélhetően nem lesz koraszülött a baba. – Segíthetek? – szólt egy hang a hangszóróból. – Mirabelle Sitkinhez jöttünk. Hudson Pierce és Alayna Withers. Az ajtó automatikusan kinyílt. Halványan elmosolyodtam. – Ezek szerint bemehetünk. Könnyű volt megtalálni Mira szobáját, mert Adam, Jack, Sophia és Chandler kint állt előtte a folyosón. Hudson egyenesen Sophiához lépett. Átkarolta, és lehajolt, hogy megcsókolja az arcát. – Anyám. – Köszönöm, hogy eljöttél, Hudson. – Sophia remegő kézzel átölelte a fiát, és akaratlanul is azon tűnődtem, vajon Mira miatt érzékenyült el, vagy ez csak az alkoholmegvonás tünete. Akárhogyan is, ahhoz elég józan volt, hogy ellenségesen meredjen rám. – Ezt is elhoztad? – kérdezte undorodva. – Igen, és ne merészelj így beszélni róla. – Hudson legalább még mindig megvédett Sophiától. Ez nyilván jelentett valamit. Jack kedves rám mosolygott, és megszorította a kezemet. – Örülök, hogy látlak, Laynie. Jelenleg azonban se Sophia sértése, se Jack kedves üdvözlése nem érdekelt különösebben. Csak Mirával törődtem – a barátommal. Belestem a nyitott ajtón Jack mögött, és láttam, hogy Mira az ágyon fekszik, mellette két nővér állt. Elég nyugodtnak tűntek. Remélhetően ez azt jelentette, hogy semmi rémes nem történik. Hudson azonban nem épített a puszta reményre. – Hogy van? – kérdezte Adamet. – Jól. Egyelőre. – Adam fáradtnak és aggodalmasnak tűnt, de a hangja
már alig volt feszült. – Amikor bejött, hárompercenként következtek a fájások. Aztán kapott infúziót, rengeteg folyadékot, és most minden rendben van. Már majdnem negyven perce nem volt fájás. A vérnyomása ugyan még mindig kicsit magas, és bent akarják tartani egy ideig. Szerencsére nem hiszik, hogy preeclampsia lenne, de azért odafigyelnek rá. – Bemehetünk, amint végeztek a nővérek – tette hozzá Jack. Chandler oldalba bökte Hudsont. – Mira azt mondta, anya és apa feszültté teszi. Azért küldött ki, hogy pihenhessen kicsit. Adam szemének csillogása elárulta, hogy ő is olyan jól szórakozott ezen a kijelentésen, mint Chandler. – Kicsit ingerlékeny mostanság. Ekkor kijöttek a nővérek. Egyikük megállt, hogy beszéljen velünk, pontosabban Adammel. – Javul az állapota, dr. Sitkin. Valószínűleg két óra múlva hazaengedjük. Ha bemennek, ne zaklassák fel semmivel. – Köszönöm. – Adam az ajtó felé intett. – Csak utánad, Laynie. Nagyon fog örülni neked. Biccentettem, meglepett, sőt meghatott azzal, hogy szerinte ilyen sokat jelentek a feleségének. Beléptem. Hudson szorosan a nyomomban volt, de nagyon ügyelt, nehogy hozzám érjen. – Mira! – Melegen rámosolyogtam. – Hé! Hát eljöttetek! – Felém nyúlt, de alig tudott mozogni a karjából lógó csövektől. – Persze hogy eljöttünk. Ne butáskodj. – Félrehúzódtam, hogy Hudson odaférjen, mert már ő is alig várta, hogy bejöhessen Mirához. Hudson családtag volt. Én csak a barátnő. Sőt talán már az sem. – Hudson. – Mira rámosolygott a bátyjára. – Köszönöm, hogy eljöttél. Hudson bólintott, és megértettem, hogy túlságosan megrendült ahhoz, hogy beszéljen. Ekkor eszembe jutott, milyen nehezére esett kimondani, mit érzett – nemcsak irántam, hanem mások iránt is. Mira egyszer azt mondta, hogy Hudson soha senkinek nem mondta, hogy szereti. Még neki sem. De látszott a tekintetén, hogy pontosan így érez. Vajon rám is így nézett? Szerettem volna igent mondani erre, de ezt nem volt könnyű elfogulatlanul megítélni. Hudson megpaskolta a húga kezét, és félrehúzódott, átmenetileg hátat
fordítva neki. Igyekezett összeszedni magát. Mindennél jobban szerettem volna odamenni hozzá, és megnyugtatni. De az eddigi testbeszéde alapján ő ezt nem akarta. Most azonban nem rágódhattam ezen. Mosolyt erőltettem az arcomra, Jack mellé léptem, és Mirára koncentráltam. – Be kell vallanom – mondta Mira bárkinek, aki odafigyelt rá –, hogy egy dologban már biztos vagyok: a szülés pokolian fog fájni. Az összehúzódások nagyon fájtak, és amikor rákötöttek erre az izére – a monitor felé intett –, alig éreztem. Sophia leült a karosszékbe Mira mellé. – Ettől legalább meggondoltad magad a Lamaze-módszert illetően, igaz? – Leereszkedő szavai alapján már régóta tartott ez a csata. Mira a szemét forgatta. – Csak a drogokkal kapcsolatban gondoltam meg magam. Amint behozzák, kérem őket. – Összenézett Adammel, aki az ágy másik oldalához lépett. – Hozzáadnád ezt is a szülési tervünkhöz, édes? – Hozzáadni? Meg is követelem őket. – Kifésült egy tincset Mira homlokából. – Bocs, de nem vagy valami kellemes társaság, amikor fájdalmaid vannak. Mira szeme haragosan csillogott. – Ha így folytatod, ki leszel tiltva a szülőszobából. – Adam nem tréfált, amikor azt mondta, hogy Mira ingerlékeny. Chandler felnevetett. – Szerintem nem viccel. – Tudják egyáltalán, hogy mi okozta ezt az egészet? – Hudson szavaira mindenki felé fordult a szobában. Noha már részt vett a beszélgetésben, távolabb állt tőlünk. Mira Hudsonra és rám nézett. – A kiszáradás és stressz kombinációja. Stressz. Hallottátok? – Összevont szemöldökkel körbenézett a szobában. – Úgyhogy ti ketten – Sophiára és Jackre mutatott –, jobb lesz, ha összeszeditek magatokat, mielőtt még többet ártanátok nekem és a babámnak. Sophie összeszorította a száját, de kerülte Jack tekintetét, aki viszont gyengéd pillantást vetett rá. Egek, tényleg szerette! – Ami pedig benneteket illet… – Mira ezúttal rám és Hudsonra mutatott. – Ne higgyétek, hogy nem látom, hogy kerülitek egymást. Alig néztek egymásra. Nem is akarom tudni, mi folyik köztetek már megint. Csak
oldjátok meg. – A műszer csipogni kezdett Mira karján, ahogy megfeszült rajta. Mira a monitoron megjelenő számokra pillantott. Mozdulatlanná dermedtem, nem tudtam, hogy azt szeretné, hogy azonnal elmenjünk, vagy csak arra célzott, hogy később oldjuk meg a dolgainkat. Chandler szemmel láthatóan úgy értette, hogy most rögtön. – Anyát és apát is kirúgod? – Nem. Az ő szarságuk túl elcseszett ahhoz, hogy ilyen könnyen megoldják. De ezek ketten… – Szikrát hányt a szeme, amikor ránk meredt. – Ajánlom, hogy ti ne csesszétek el ennyire. – Akár le is ülhetek. – Chandler leült a kanapéra, és a telefonjával kezdett játszani. Összenéztem Hudsonnal. A fenébe. Mirával akart lenni – Mira pedig tévedett, már túlságosan el voltunk cseszve ahhoz, hogy gyorsan megoldjuk a dolgot. Hudson a húgához lépett. – Mirabe… – Nem viccelek, Hudson. Kifelé! Egyikőtöket sem akarom látni, amíg nem ragyog az arcotok a boldogságtól. – Villogni kezdtek az adatok a gépen. – Látjátok? Felment a vérnyomásom. Jesszus. – Mira – szólt Adam, – mély levegő. Nyugalom. Ne kiabálj mindenkivel. – Nem kiabálok mindenkivel. Velük kiabálok! Adam bocsánatkérő arckifejezéssel fordult felém és Hudson felé. – Megyünk. – Hudson intett, hogy menjek előre. – De visszajövünk! – szólt vissza a válla fölött. – Boldogságtól ragyogva! – kiáltott utánunk Mira. Szótlanul mentünk a váróterem felé. Minden egyes lépéssel egyre nehezebb lett a szívem. Nem volt ez így rendben. Nem lenne szabad itt lennem a kórházban. Hudsonnak kellene itt lennie. Ami pedig a megoldást illeti, ahhoz előbb meg kell nyílnia. Amire határozottan nem állt készen. Ez nyilvánvaló volt abból, ahogy a kórházban hozzám viszonyult. Hudson kinyitotta a váróterem ajtaját, és előreengedett. Kicsi szoba volt, megtöltötték a kanapék és egy kávézópult. Szerencsére senki más nem volt ott rajtunk kívül. Lehet, hogy a kisbabák bármikor születhetnek, de jelenleg senki sem várt gyereket. Így legalább magunk lehettünk. Hudsonhoz fordultam, amint becsukta maga mögött az ajtót.
– Tudom, hogy a húgoddal szeretnél lenni. Elmehetek. Vagy ha akarod, eljátszhatjuk a boldog párocskát. Én megér… Hudson a szavamba vágott. – Ne menj el! Megdöbbentett a kétségbeesése. Ezek szerint azt akarta, hogy itt legyek? Nem tudtam eligazodni ezen a férfin. De ez most jólesett. Megragadom ezt az esélyt, ha hagyja. – Rendben. Maradok. – Miráért. Lehervadtam. – Persze. Miráért. – Nem miatta. Hudson nem akarta, hogy miatta maradjak. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy képes leszek-e megőrizni az önuralmamat Hudson mellett. Elfordultam, és a legközelebbi kanapéhoz léptem. Remegő térddel leültem. Ülve könnyebb volt. Így erősebbnek éreztem magam. Végiggondoltam, miért is vagyunk itt – az eleven romantikus lélek miatt a szomszéd szobában. Mira hite és bátorítása hozott össze bennünket Hudsonnal. Ha nem is tud ismét megmenteni bennünket, ennyivel tartozom neki. Felemeltem a fejem, és Hudson szemébe néztem. – Akkor most minden mást félre kell tennünk, és mosolyognunk kell Mira kedvéért. Hudson alig egy pillanatig állta a tekintetemet. – Egyetértek. Rengeteg hely volt mellettem a kanapén, ő mégis inkább egy székre ült. Mellém se bírt ülni. Rettenetesen fájt ez az elutasítás. Minden, amit csinált, amit mondott, fájdalmat okozott. Szerettem volna vele is ugyanezt tenni. Bántani akartam, ahogy ő is bántott engem. Ökölbe szorult a kezem, ahogy belegondoltam, mi mindent mondhatnék neki, ami az önuralmam vékonyka felszíne alatt fortyogott. Ekkor azonban emlékeztettem magam, miért vagyunk itt. Mirát felzaklatná, ha nem együtt térnénk vissza hozzá. A legjobb, amit most érte és magamért tehetek, az, hogy kidolgozok egy tervet, és visszamegyek hozzá. Vissza azok közé, akik mellett boldogabbnak érzem magam, nem szomorúbbnak. Ehhez nyilvánvalóan színészkednem kell. Jó sokat. – Szóval, hogy hitessük el Mirával, hogy minden rendben? Mert egyből
kiszúrt bennünket. – Jók a megérzései. – Hudson előrehajolt, és a kezére támasztotta az állát. – De szerintem, ha egy ideig itt maradunk, mintha megbeszéltünk volna valamit, majd mosolyogva… kézen fogva visszamegyünk, akkor el fogja hinni. – A szünetből megértettem, hogy még a kézfogást is kényelmetlennek találja. – El akarja hinni, úgyhogy el is fogja hinni. Felhorkantam. – Eljátsszuk, hogy egy pár vagyunk. Mint a régi szép időkben. Hudson felkapta a fejét. Szúrós szemmel nézett rám. – Nem játsszuk el – egy pár vagyunk. Csak azt játsszuk el, hogy nem… hogy mi nem… – Gesztikulált, mintha nem tudná, hogyan fejezze be a mondatot. Amikor nem folytatta, tovább erőltettem. – Hogy nem… micsoda? Nem veszekszünk? Nem vagyunk teljesen összezavarodva és kiábrándulva? Nem vagyunk nyomorultak, nem érezzük magunkat megcsalatva? – Elcsuklott a hangom, de nem engedtem a könnyeknek. Az ajkamba haraptam, keresztbe tettem a lábamat, és arra koncentráltam, hogy a térdemet emelgettem. Segített az összpontosításban. Hudson a szemközti falat bámulta, nem válaszolt, még rám nézni sem volt hajlandó. Annyiban kellett volna hagynom, de nem tudtam ellenállni. – Nem értem, hogy mondhatod, hogy egy pár vagyunk, amikor külön élünk. Amikor más nőkkel randizgatsz. – Már megmondtam, miről volt szó – mondta halkan. Eleresztettem a fülem mellett. – Amikor úgy viselkedsz, mintha égetne az érintésem. – Megráztam a fejemet. Kezdtem ideges lenni. – Azt mondtam, hogy ezt nem itt csináljuk. Sajnálom. – Valójában cseppet sem sajnáltam. – Fogjuk rá. Azt akartam, hogy megcáfolja a szavaimat, hogy megmagyarázza, miről is van szó valójában. De nem tette. Igaz, hogy sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas – ezt én is jól tudtam. Ugyanakkor nem érdekelt. Nekem annyira fájt, hogy lehet, hogy neki nem? S ha neki nem fáj, vajon az mit jelenthet? Azt, hogy külön tudja választani a dolgokat. Ez minden. Mit meg nem adnék, hogy ezt el is higgyem! Szótlanul üldögéltünk egymás mellett, csak a falióra ketyegése törte meg a csendet. Végül Hudson megszólalt, halkan, őszinte hangon.
– Csak azért éget az érintésed, mert erről eszembe jut, mennyire szeretnélek megérinteni. Olyan hévvel tört rám az optimizmus, hogy égett tőle a mellkasom. – Akkor érints meg, Há. Gyere haza. Felvonta a szemöldökét, és láttam az arcán, hogy ugyanolyan bizakodó, mint én. – Akkor nem bolygatod tovább a múltat? Mennyire szerettem volna beleegyezni! Hogy együtt tudok élni vele. Bármivel. Majd rájövök, hogyan. Ezt már kimondtam régebben, és akkor azt hittem, komolyan gondolom. De csak kétségbe voltam esve. Nem tudtam annyiban hagyni. Képtelenség volt számomra. Ennél különben is sokkal többre becsültem magam. Többre becsültem a kapcsolatunkat. Ha ez azt jelenti, hogy elveszítem, akkor is ki kell tartanom. – Nem. Nem tudom nem bolygatni. De te elárulhatnád végre, hogy mit takargatsz. Elutasítóan megrázta a fejét. Ezzel ismét holtpontra jutottunk. – Ezzel az erővel akár szakíthatunk is, Hudson, ha nem tudod elhinni, hogy jobban szeretlek, mint amilyen sötét a titkod. S ha valóban nem tudunk továbblépni, akkor miért tartottunk szünetet egyáltalán? Ezzel nem az elkerülhetetlent halogatjuk? Ezzel képtelen voltam szembenézni. Egyelőre. Talán arra jó volt a szünet, hogy hozzászokjunk a szakításhoz. Úgy tűnt, Hudson is hasonlóan érzett. – Ne itt csináljuk ezt. – Ne itt. – Egyáltalán ne csináljuk. Menjünk vissza oda, ahol három napja még olyan boldogok voltunk, egyedül a hegyek közt. Boldogságtól ragyogva, ahogy Mira mondta. Semmire sem vágytam ennél jobban. De a puszta vágy nem fog segíteni a következő órában. Felálltam, és körbejártam a szobát. – Rendben. Bemegyünk. Mosolygunk. Fogjuk egymás kezét. Ragyogni fog az arcunk a boldogságtól. Mira pedig sosem tudja meg, hogy hazudtunk neki. – Igen – mondta Hudson. – Köszönöm. – Mi lesz, ha megkérdi, mi volt a baj?
– Nem fogja. Ebben én nem voltam olyan biztos, ezt Hudson is látta az arcomon. – Ha rákérdez, majd én elintézem. – Rád bízom, ne aggódj. – Kicsúszott a számon a méreg, amit megpróbáltam visszanyelni. – Végül is a manipuláció nagymestere vagy. Bánatosan nézett rám. Meg akartam bántani, és sikerült. Ő azonban nem vitatkozott, nem védekezett. Még veszekedni sem volt hajlandó velem. Nem harcolt értem. Nem jó a hely – emlékeztettem magam. Ettől azonban még nem múlt el a bensőmet maró fájdalom. Tudtam, hogy Hudson közönyének nem szabtak határt a kórház falai. Hudson fölállt. – Készen állsz, hogy visszamenjünk? – Zsebre dugta a kezét, nehogy hozzáérjek. Rohadt szemétláda. Nem hagytam, hogy észrevegye, mennyire fájt ez az egyszerű mozdulat. – Szerinted elhiszi, hogy elég volt ennyi idő? – Igen. – Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta nekem. – Ha el tudjuk hitetni vele, hogy minden rendben, akkor nem is fog törődni az idővel. Semmi oka kételkedni bennünk. – Milyen ridegen állt hozzá! Nagyon jól értett az átveréshez. S miért ne értene? – Tippek egy szakértőtől! – jegyeztem meg, ahogy elmentem mellette. – Nagyon ügyesen teszel megjegyzéseket, kedvesem. Érdekes, hogy erről csak most szerzek tudomást. – Mögöttem jött, halkan mondta mindezt, de így is jól hallottam. Belecsimpaszkodtam a becézésbe, a „kedvesbe”, mint egy ritka kincsbe. Mint az utolsó csepp vízbe a sivatagban. Mint irányjelzőbe a viharban. Nem hívna így, ha nem érezne még mindig valamit irántam. Igaz? Szótlanul visszasiettünk Mira szobájába, közben kerültük egymás tekintetét. Az ajtó előtt Hudson megtorpant. Kivette a kezét a zsebéből. Automatikusan megfogtam, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Mert természetesnek éreztem. Tökéletesen illett a kezem a kezébe. Mintha erre teremtették volna a kezünket. Lenézett a kezünkre, és hosszú pillanatokig bámulta összefonódott ujjainkat. Bánat és sóvárgás vegyült a hangjába, amikor megszólalt. – Tökéletesen illik a kezed a kezembe, nem igaz? Mintha ott lenne a
helye. El kellett fordulnom, hogy visszafojtsam a könnyeimet. Mennyire egymásra voltunk hangolódva! Miért, miért, miért voltunk mégis külön? – Nem akartam hangosan mondani – mondta. – Sajnálom. Meg tudjuk csinálni? Mosolyt erőltettem az arcomra, és visszafordultam. – Aha! – Akkor kezdődjék az előadás. – Hudson visszavezetett a szobába, ezúttal lelkesebben lépett be, mint korábban. – Visszajöttünk! – Egyenesen a húgához lépett, és gyengéd csókot nyomott a homlokára. – Minden rendben. Milyen ügyesen tudott hazudni! Ezt már tudtam róla. Korábban is színlelt már miattam a családja előtt. Akkor meggyőztem magam, hogy csak azért jó a játéka, mert valóban érez valamit irántam. De most, a könnyed színlelés láttán belém hasított a fájdalom. Vajon mi minden volt még hazugság a múltban? Mira a homlokát ráncolta. – Laynie-től akarom hallani. Nem bízom benned. – Elhessegette a bátyját. Mély lélegzetet vettem, félretettem a bánatomat, és emlékeztettem magam, hogy ezt Miráért teszem. Elmosolyodtam, noha féltem, hogy hamis a mosolyom, és közelebb léptem hozzá. – Tényleg minden rendben. – Hudsonra pillantottam egy gesztusért, ami megkönnyítené a hazugságot. Semmi. – Talán nem tökéletes, de tényleg minden rendben. Mira kételkedve összevonta a szemöldökét. Az istenit. Össze kell szednem magam! Mielőtt bármi mást mondhattam volna, Hudson odalépett, hogy megmentse ezt a siralmas előadást. Hátulról átkarolt, hogy mindenki lássa, hogyan érez. – Nem értem, miről beszélsz. Minden tökéletes. Belecsókolt a hajamba, én pedig beleborzongtam a váratlan bizsergésbe. Elengedtem magam a karjában. Hogy állhattam volna ellen neki? Épp erre vágytam – hogy átkaroljon, és szeressen. Csakhogy ez hazugság volt. Csak az lehetett, különben elmondta volna, amire vágyom. Nem igaz? Mira mindenesetre bevette. Összecsapta a tenyerét.
– Na, látjátok? Visszatért a boldog ragyogás! Hála az égnek. – Körbenézett a szobában, először az anyjára pillantott, majd Adamre, Chandlerre és Jackre a szófán, végül rám és Hudsonra. – Ez a legjobb. Itt az egész család! Összerezzentem, kicsit kényelmetlenül éreztem magam ennek hallatán. Én nem voltam családtag. És pillanatnyilag abban sem voltam biztos, hogy valaha is az leszek. Eltúloztuk a színjátékot. Ellenkezni akartam. Sophia azonban megelőzött. – Nos, nem mindenki családtag ebben a szobában. Mira az anyjára meredt. – De az! És most téged zavarnálak ki a legszívesebben. Mivel azonban azt akarom, hogy itt legyen az egész családom, leülhetsz oda, ha befogod a szádat, és úgy teszel, mintha csak a hidegtől reszketnél, és majd ha hazamész, megihatod azt, amit az ásványvíz helyett kívánsz! Miráról mindenki rám és Sophiára nézett. Szinte tapintható volt a feszültség a levegőben. Úgy éreztem, muszáj mondanom valamit. – Jobb, ha megyek, Mira. Kedves tőled, de tényleg nem vagyok családtag. Jack a szemembe nézett. – De igen, az vagy! Hudson szorosabban ölelt. – Egyetértek. Bólintottam, nem mertem megszólalni. Elszorult a torkom, és könnybe lábadt a szemem. Amikor Mira rám nézett, azt hihette, hogy a boldogságtól sírok. Fogalma sem volt, hogy éppen azt látja, amint megszakad a szívem.
Tizenötödik fejezet
Mirát valamivel reggel hét után engedték ki, azzal a szigorú utasítással, hogy nem szabad megerőltetnie magát, és sok folyadékot kell innia. Együtt mentünk ki a kórházból, Adam és Jack Mira körül sürgölődött, miközben egy nővér tolószékben kitolta a bejárathoz. Noha egyszerre reménykedtem és féltem, hogy Hudson maga akar hazavinni engem, Jordan már odakint várt rám. Hudson bizonyára üzent neki, amikor épp nem figyeltem. A többiek a kocsijukra vártak, így én is elbúcsúztam. Lehajoltam, hogy átöleljem Mirát. – Vigyázz magadra, hugi. Addig nem szeretnék visszajönni Lenox Hillbe, amíg meg nem szülöd a babát – arra pedig van még pár hónapod. – Egyetértek. Köszönöm, hogy eljöttél, Laynie. – Bármikor. – Kiegyenesedtem. – Hát, vár a sofőröm. – Miután annyit bizonygatták, hogy családtag vagyok, nagyon magányosnak éreztem magam attól, hogy egyedül kell hazamennem. Többé nem voltam összezavarodva – szerettem volna, ha Hudson visz haza. Nagyon. – A… sofőröd? – Mira Hudsonra pillantott, nyilván mert nem értette a külön autót. – Mindenki a dolgára megy – magyarázta Hudson. – Alayna hazamegy, és ágyba bújik. Én pedig megyek dolgozni. – Ő aztán mindig készen állt a válasszal. Kivéve, ha én tettem fel kérdéseket. Mira a homlokát ráncolta. – Kialvatlanul mész dolgozni? És még engem tolnak le, hogy túl sokat dolgozom. Hudson legyintett. – Alszom én eleget. – A Maybachhoz kísért, és kinyitotta az ajtaját. – Búcsúcsókot kellene adnom – mondta olyan halkan, hogy csak én hallottam. – Gondolom. Akarod? – Visszafojtott lélegzettel vártam. Magam sem tudtam a választ a kérdésemre. Olyan volt ez, mint amit a váróteremben mondott – a csókjától csak még jobban vágytam rá. S a tudat, hogy egy
darabig nem fogunk csókolózni, nagyon fájt. Hudson felelete csak fokozta a kínt. – Sosem csókoltalak pusztán a közönség kedvéért, kedvesem. És ezt nem most fogom elkezdeni. – Mégis közelebb hajolt egy nyelvetlen csókért, ami meggyőzte a közönségünket. Az engedélye nélkül megragadtam a tarkóját, és nem engedtem el; sokkal tovább tartott a csók, mint nyilván szerette volna. Amikor végül elhúzódtam, gondoskodtam róla, hogy az enyém legyen az utolsó szó. – Könnyebben elhinném, ha ezt a tetteid is alátámasztanák. De hadd találgassak: ezt sem most fogod elkezdeni, igaz? Beültem a kocsiba és becsuktam az ajtót, mielőtt válaszolhatott volna. * * * Ötórányi álmatlan forgolódás után ismét lüktető fejfájással, duzzadt szemmel és egy tervvel ébredtem. Rögtön el is intéztem két hívást. Az egyik sikeres volt, és másnapra találkozót szerveztem valakivel, aki remélhetően rávilágíthat Hudson közelmúltbeli viselkedésére. A másik hívás azonban nem vezetett eredményre. Mirabelle természetesen nem ment be dolgozni, így Stacy vette fel a telefont. Ami rendben is volt. Különben is vele akartam beszélni. De hiába kérleltem és édesgettem, nem volt hajlandó beszélni az elküldött videóról. – Megmondtam, hogy végeztem – mondta, és lecsapta a kagylót. A lábamat lóbálva próbáltam kitalálni, mihez kezdjek. Aztán elintéztem még egy hívást. – Át tudnál jönni egy kicsit? Szükségem van a segítségedre. – Ööö… persze. – Liesl hangja fáradt volt, mintha én ébresztettem volna. Alig múlt délután egy. Valószínűleg én ébresztettem. – Adj húsz percet. És kávét. – Szuper! Érted küldöm a sofőrt. Starbucksszal. Letettem a telefont, pillanatok alatt lezuhanyoztam, felöltöztem, majd belevetettem magam a projektbe. Terápián megtanultam, hogy a projektek, még a nevetségesen szükségtelenek is kiválóak arra, hogy eltereljék a figyelmet. Megakadályoztak abban, hogy őrültségeket kövessek el, amikor szenvedtem. Lehet, hogy ez a bizonyos projekt is akkora őrültség volt, mint amit nélküle tettem volna, de ez most nem érdekelt. Több mint egy órával később Liesl és én a könyvtárszoba padlóján
ültünk, könyvhalmok között – a Celiától rendelt könyvek között. Noha legtöbbjükben nem volt semmilyen jelzés, kiválogattuk azokat, amelyeket megjelöltek. Könnyű volt rájuk találni. Mindegyik Celia Werner névjegykártyáját tartalmazta. Úgy terveztem, elégetem őket, amint végeztünk. – Itt egy másik. – Liesl felolvasta a kijelölt idézetet. – „Ne sírj már, nagyon sajnálom, hogy annyit hazudtam, de hát ilyen az élet.” A Lolitából van. Kirázott a hideg. Nabokov. Az egyik kedvencem. – Tedd félre. – Leírtam az idézetet egy jegyzetfüzetbe. Liesl odatette a többi megjelölt könyv közé – amelyektől meg fogok szabadulni. – Szerinted mit jelent ez? Megráztam a fejemet, és végigfutottam a listát az ölemben. Számos idézet volt a kedvenceimből, néhány pedig olyan könyvből, amit még nem olvastam: „Az emberek még valahogy belenyugszanak, ha farkas harapja meg őket, de ami határozottan kihozza a sodrukból, az a bárány harapása.” Ulysses, James Joyce. „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” 1984, George Orwell. „A legelkeserítőbbek éppen az ártatlanok.” Middlemarch, George Eliot. „Aki egyszer cafka az cafka, én azt mondom.” A hang és a téboly, William Faulkner. „Eh, nincs bűn és nincs erény! Csak az van, amit az ember cselekszik.” Érik a gyümölcs, John Steinbeck. „Nem a lemondás a sorsom. Tudva tudom, hogy nem lehet ez a sorsom.” Egy hölgy arcképe, Henry James. „Abból, hogy a társadalmat megtéveszti, nem származik semmi kára, míg a társadalom rajta nem kapja.” Út Indiába, E. M. Forster. Volt még egy oldal, javarészt ugyanez. Ha volt valami titkos üzenet, én nem találtam. – Kezdem azt hinni, hogy egyik sem jelent semmit. Csak baljós idézetek, arra jók, hogy összezavarjanak. Liesl kikapta a kezemből a listát. Gyorsan végigfutotta. – Szerintem magáról beszél. Szerinte senkinek sem árt, sosem adja fel, {2}
{3}
{4}
{5}
{6}
{7}
{8}
{9}
azt hiszi, ő van nyeregben, és egy picsa. – Ledobta a jegyzetfüzetet a földre, és egy másik könyvért nyúlt. – Szóval, ki vele: miért akartad annyira, hogy segítsek ebben az aligha szórakoztató feladatban? Az ajkamba haraptam. – Nem csak ezért hívtalak át. Van még valami más is. – Mély lélegzetet vettem, és felvázoltam neki a tervet, ami ébredés óta foglalkoztatott. Amikor befejeztem, Liesl aggodalmas arccal a kanapénak támasztotta a hátát. – Tisztázzuk, jól értettem-e: szándékosan zaklatni és követni akarsz másokat? – Nyomozni – javítottam ki. – Nyomozni, az istenit! Nem zaklatni. – Noha a tervem sokkal jobbnak tűnt gondolatban, mint kimondva. – A pasid múltjának a megszállottja vagy. És fel akarsz kutatni embereket, hogy kinyomozd, mit rejteget előled. Nem igaz? Kihagytam valamit? – Pontosan erről van szó. – A kelleténél sokkal lelkesebben bólogattam. – Ez nem zaklatás. Csak beszélünk emberekkel. Olyanokkal, akik tudhatnak ezt-azt Hudsonról. Ha ő nem mondja el nekem, amit tudni akarok, akkor majd őket kérdezem. Hogy tisztább képet kapjak. Liesl szemrehányó pillantást vetett rám. – Miért nem jó a tervem? – Azt reméltem, segítőkészebb lesz. Különösen, mivel a terv néhány részét már elkezdtem megvalósítani. – Azért, mert te hajlamos vagy a… tudod… – Csettintett a nyelvével, és ujját a feje mellett forgatta – a pszichopata univerzális jeleként. – Egyszerűen kimondom: te meggárgyultál. És nem mentem el olyan sok csoportizédre, de arra tisztán emlékszem, hogy a kémkedés és kutakodás tiltólistás elfoglaltságnak számít. Behunytam a szememet. Liesl eljött néhány gyűlésre. De nem gondoltam, hogy oda is figyelt. – Ez más. Bólintott. – Persze hogy az. – Aztán abbahagyta a bólogatást, és felvonta a szemöldökét. – Miért is? Magamban felnyögtem. Számomra nyilvánvaló volt a különbség. – Mert azelőtt kényszeresen viselkedtem. Nem bírtam magammal. Ezúttal azonban így döntöttem. Ettől egészen más. – Aha. Tökre más. – Nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm. – És
miért vagyok én itt? Mert ha arra vársz, hogy azt mondom, nem vagy őrült, akkor várhatsz. – Rendben: higgy nyugodtan őrültnek. – Amit Liesl normálisnak tartott, az különben sem ütötte meg a pszichológusok mércéjét. – De szükségem van a segítségedre. Felcsillant a szeme. – Szeretnéd, ha lekapcsolnám azt a Selina picsát? – Párszor belebokszolt a tenyerébe. – Celia picsa – javítottam ki. – Mi bajod a nevekkel? – Csak élvezem, amikor tudálékosan kijavítgatsz. – Felvillantotta széles vigyorát. – Komolyan elintézem Celia Werner kisasszonyt, ha szeretnéd. Szétrúgom azt a formás, feszes kis popóját. – Majd bűntudat nélkül hozzátette: – Na és, megnéztem a hátsóját. Perelj be. – Ööö, nem. Seggrugdosásról szó sem lehet. Kérlek. – Pedig Liesl megtenné. Brutális tudott lenni, ha akart. És nem lenne csodás Celia csinos pofikáját sebesen és véresen látni? De nem ilyen segítségre volt szükségem Liesltől. Volt egy másik tervem. A dohányzóasztal szélére ültem, és ellenállhatatlan kiskutyaszemmel pislogtam rá. – Azt reméltem, elkísérsz valakihez. – Jézusom! Már engem is bele akarsz rángatni a zaklatásba? – Nincs zaklatás. – Legalábbis a tervben. – Csak beszélnem kell egy nővel, aki nem akar szóba állni velem. Azt reméltem, ha nem vagyok egyedül, talán barátságosabb lesz. Liesl elvigyorodott, nyilvánvalóan jólesett neki a felkérés. – Ijesztőnek tartasz, nem igaz? Azt akarod, hogy ráijesszek. – Aha. Igen. Még szélesebben mosolygott. Majd lehervadt a mosolya. – Istenem, nem tudom, nem tudom! – Felállt, és járkálni kezdett a szobában. – Ez az egész rémesen jó mókának hangzik. És szeretnék jó barát lenni. De nem tudom, segítsek-e, vagy inkább visszatartsalak. – Masszírozni kezdte a halántékát. – Mit tegyek, mit tegyek? Talán felhívhatnánk Briant. Felpattantam az asztalról. – Nekem kellene segítened. Kérlek! Ehhez semmi szükség Brianre. – Kifújtam a levegőt, hogy megnyugodjak. Liesl segítsége nélkül is
működhet a tervem, de szerettem volna, ha legalább megérti. Szükségem volt arra, hogy megértse, milyen közel állok az összeomláshoz, és hogy ez az utolsó esélyem. Az utolsó esély megmenteni az ép eszemet. – Rendben. Igazad lehet – talán nem ez a legegészségesebb ötlet. – Megvártam, amíg Liesl a szemembe nézett, majd folytattam. – De hadd mondjak valamit: ha nem szerzem vissza az irányítást a holtpontra jutott kapcsolatom fölött, akkor így is, úgy is zaklatás és rögeszmék várnak rám. Így legalább próbálok tenni valamit. Végre kiállok magamért, ahelyett, hogy hagynám, hogy a fejemen táncoljanak. Mert ha ezt most nem teszem meg, akkor két választásom van: vagy maradunk Hudsonnal ebben a „szünet” üzemmódban, ami marhaság, és semmi értelme nincs, és lábtörlőnek érzem magam tőle. Vagy szakítunk. Arra viszont nem állok készen, hogy elveszítsem. – Remegett az ajkam az őszinteségtől. – És szerintem ő sem akar elveszíteni engem. Különben már szakított volna velem. Liesl szemében megértés tükröződött. És aggodalom. – Túl sokat agyalsz ezen, Laynie. Leeresztettem a karomat. – Nem! Nem. A szerelmemért harcolok. – Könny marta a szememet, mint mostanában oly gyakran. – Igen, haragszom, amiért ő nem harcol értem, de talán fogalma sincs, hogyan harcolhatna bárkiért. Talán ezt nekem kell megmutatnom. Ha Lieslnek voltak még fenntartásai, nem mutatta őket. – Rendben, benne vagyok. Különben is, mihez kezdenék a délutánommal? – Komolyan? Köszönöm. Köszönöm! – Megöleltem. Noha nem volt létfontosságú a segítsége, nagyon vágytam rá. A jelenléte segített a végtelen magányon, ami azóta lakozott a szívemben, hogy Hudson kisétált az ajtón. Amikor végre elengedtem, vállat vont. – Nem nagy ügy. A könyvekkel már úgyis végeztünk. Körülnéztem a rumlis szobában. Maradt még néhány jelöletlen könyvkupac, amit vissza kell pakolni a polcra. De ez később is ráér. – Felőlem indulhatunk. – Oké. – Felkapta a hátizsákját a kanapéról. – Amúgy hová is megyünk? – Greewich Village-be. Jordannek már szóltam, hogy később elmegyünk. Most üzentem neki –
már a parkolóban várt ránk. Fogtam a táskámat és a telefonomat, és beléptünk a liftbe. Egymás mellett álltunk, és a lift falának dőltünk. Liesl oldalba bökött. – Eszedbe jutott már az a lehetőség, hogy nem fog tetszeni, amit kiderítesz? Nem csak az ereszkedő lift okozta a süllyedő érzést a mellkasomban. – Biztos vagyok benne, hogy bármi is az, megölhet. – Ez volt a legrosszabb az egészben – Hudson már eddig is rémes dolgokat vallott be. Ha erről még beszélni sem tudott, akkor nagyon rossz lehetett. De miért akartam ennyire kideríteni? Mert én ilyen voltam. És bármi is ez, Hudson része. – Megölhet, de tudnom kell. Utána pedig tovább tudok lépni, remélhetően Hudsonnal. A legnagyobb problémát azonban nem oldotta meg – Hudson nem volt velem őszinte. De talán ha rájön, hogy feltétel nélkül szeretem, hagyja majd leomlani ezt az utolsó falat, és végre elkezdhetjük építeni a kapcsolatunkat. * * * Mivel még egyikünk sem evett, megálltunk egy utcai árusnál szuvlákiért, majd mentünk tovább a Village-be. Mire Mirabelle boltjához értünk, már majdnem négy óra volt. Nem volt biztos, hogy Stacy ott lesz, sem az, hogy tud majd beszélni. Sőt még az sem, hogy beenged bennünket. Lehet, hogy az ügyfelek csak előre megbeszélt időpontra mehetnek. Vajon ajtót nyit nekünk, ha senkire sem számít? Talán csekély esélyünk van bejutni időpont nélkül, de miután lecsapta a kagylót, ez az egyetlen esélyem, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Az ajtóban eszembe jutott, amikor először jöttem ide. Idegesen vártam idekint Hudsonnal, hogy beengedjen a húga. Ez volt az első alkalom, amikor párként jelentünk meg – legalábbis látszólag párként. Rettegtem, hogy elrontom, és a kettőnk közti feszültség olyan erős volt, hogy attól féltem, lángra lobbanok. Attól féltem, felemészt a tűz. Végül valóban felemésztett, és éppen ezért jöttem most vissza – megperzselve és összetörve. Mielőtt becsöngettünk volna, Lieslhez fordultam. – Ebben van szükségem rád. Van egy kémlelőlyuk. Ha Stacy kinéz rajta, és engem lát meg, nem biztos, hogy ajtót nyit.
– Oké. Bízd rám. Félrehúzódtam. Amikor bólintottam, Liesl becsengetett. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. – Helló! Vanessa Vanderhal? – kérdezte Stacy Liesltől. Nyilván ügyfélre várt. Mielőtt Liesl válaszolhatott volna, előléptem a rejtekemből. – Jaj, ne. Csak te ne! – Stacy már csukta volna az ajtót. Liesl azonban nekitámaszkodott, mielőtt bezárulhatott volna. – Hé, csak pár kérdése van. Néhány percet kérünk csupán. Te vagy az egyetlen, aki tudja a válaszokat. Nem segítenél a csajnak? Mint nő a nőnek? Tudtam, hogy Liesl néha megfélemlítő tudott lenni. Azt nem tudtam, hogy képes elbűvölni is az embereket. Stacy összevonta a szemöldökét, és eltöprengett. Az igazat megvallva jobban ment, mint vártam. Lieslre pillantottam, és gondolatban jeleztem neki, hogy legyen a lehető legelbűvölőbb, mivel ez szemmel láthatóan működött. Liesl azonban ma nem volt rám hangolódva. – Ha így nem vagy rá hajlandó, csinálhatjuk másképp is. Hadd mutatkozzam be: a nevem Liesl. Három fekete övem van karatéból, és hobbiból versenyszerűen bokszolok. Úgyhogy légy szíves. Engedj be. Liesl csak kick-boxozni szokott a közeli edzőteremben. Stacy azonban ezt nem tudta. Felnyögött. – Na, jó! Gyertek be. De fogjátok rövidre! Negyedóra múlva ügyfél érkezik. Sokkal nagyobb volt a megkönnyebbülésem, mint vártam. Túl sok kérdésem volt a videóval kapcsolatban, amire csak három ember tudta a választ. És eszem ágában sem volt Celiát megkérdezni. – Köszönöm, Stacy. Csak jövünk és megyünk, ígérem. Kitárta az ajtót, hogy beléphessünk. – Persze, persze. – Majd az orra alatt azt mormogta: – Tudtam, hogy sose lesz vége. – Amint beléptünk, becsapta az ajtót és összefonta a karját a mellén. – Mit akarsz tudni? Nem én rendeztem meg a videót, ha ezt mondta neked. Úgy tűnt, a bolt bejáratában kell beszélnünk. De legalább beengedett. – Nem, ilyet nem mondott. – Gondolom, Hudson ezért megérdemelt némi elismerést – meg sem próbálta tagadni, hogy elcsattant az a csók.
Mivel semmit sem mondott, nem kellett hazudnia. Vajon azért tette, hogy ne kelljen megszegnie az ígéretünket, miszerint őszinték leszünk egymáshoz? Ha igen, nem fogta fel, hogy a titkolózás is a hazugság egy formája? – Valójában – feleltem – semmit sem mondott a videóról. – Értem. – Stacy összeszorította ajakfényes száját. – Ezért inkább engem kérdezel. A szavaiból áradó ítélkezés és felsőbbrendűség végtelenül felbosszantott. A legszívesebben megráztam volna sovány vállát, és ráüvöltöttem volna, hogy ő ezt nem tudja. Ő ezt nem értheti. De kedves akartam maradni. Különben is, hogyan érthetné? Még a legjobb barátom sem értette, miért olyan fontos számomra kideríteni Hudson titkait, hogy érthetné meg egy vadidegen? Nem értheti. A fogamat csikorgattam. – Igen, pontosan ezt teszem. A háta mögött inkább téged kérdezlek. Ez bizony nem a legjobb pillanatom. Stacy csak bámult rám. – Hát, gondolom, ezen már mind átestünk. – Kissé megenyhült a tartása. – Szóval nem is tudja, hogy idejöttél? Megráztam a fejemet. – És nem is fogod elmondani neki? – Nem. – Rám tört a bűntudat. Hudson nem kért meg ugyan, hogy ne beszéljek többé Stacyvel, de megígértem neki, hogy őszinte leszek vele. Ha nem mondom el, az titkolózásnak számít. Igaz, ő sem tartotta be az ígéreteit, és egy rohadt szünetet jelentett be a kapcsolatunkban – ezek a tények pedig valószínűleg engem is felmentenek az őszinteség alól. De azt is mondtam, hogy nem lesz több titkolózás. Pont. Vagy komolyan gondoltam, vagy eleve nem érdemlem meg Hudsont. Márpedig, ha nem érdemlem meg, akkor mire megy ki ez az egész detektívesdi? Visszavontam a válaszomat. – Valójában ez hazugság. Meg fogom mondani neki. – Ha valaha is lesz még esélyem beszélni vele. – Mint már mondtam korábban – próbálunk őszinték lenni egymással. Nem árulhatom el. – Akkor sem, ha ő elárult engem a titkolózással. Lehet, hogy a válaszom Stacy együttműködésébe kerül, de a másik opció a hazugság volt. Amit helytelennek tartottam.
Stacy az ajkát biggyesztette, hol Lieslre, hol rám pillantott. Végül felsóhajtott, és a pultnak támaszkodott. – Mit akarsz tudni? Mivel tudtam, hogy szorít az idő, rövidre fogtam. – Miért filmezted le Hudsont és Celiát? Úgy értem, mit akartál tenni a videóval? – Bebizonyítani, hogy hazudik. – Olyan tárgyilagosan mondta, mintha ennyit is megértenék. Amikor rájött, hogy nem értem, megmagyarázta. – Aznap este találkozónk volt. Kávézni mentünk volna, ezt már mondtam. Ahogy odaértem, megláttam őket együtt. Annyit bizonygatta, hogy nincsenek együtt, tudtam, hogy újra letagadná. Ezért lefilmeztem. Bizonyítéknak. Elszorult a szívem. Milyen ismerősen hangzott! Mégis voltak lyukak a történetben. – De sosem mutattad meg neki. Megrázta a fejét. – Végül nem is kellett. Odamentem hozzájuk, miután lefilmeztem őket. Még mindig… úgy voltak. – Összerezzent, mintha fájt volna neki, amit akkor látott. Osztoztam az érzésben. Az pedig még jobban fájt, hogy ez felzaklatta Stacyt. Nyilván volt valami köztük, hiába tagadta Hudson. Vajon hány olyan nővel volt még együtt, akiről azt hazudta, hogy nem? Vajon Norma is közéjük tartozik? Nos, azt majd holnap kiderítem, ha minden jól megy. Stacy kisimított egy szőke hajtincset a homlokából. – Lefilmeztem őket, hátha abbahagyják, mielőtt odaérek. Hátha letagadja. De nem tette. Nem, Hudson nem szokott tagadni – ő eltereli a figyelmet. Vagy kitér a kérdés elől. De lehet, hogy ezt csak velem tette. – Mit csinált, amikor meglátott téged? Stacy elfintorodott, ahogy felidézte a jelenetet. – Úgy tett, mintha meglepődne, pedig találkozónk volt. Talán csak megfeledkezett az időről, vagy arról, hogy velem találkozik. Nem tudom. Celia kért bocsánatot elsőként, amit különösnek találtam, mert nem tudtam, hogy tud rólam. Aztán Hudson is bocsánatot kért. Celia magyarázkodott a legtöbbet. Gondolom, Hudsont meglepte, hogy rajtakapták, vagy ilyesmi.
Nem igazán figyeltem oda. Túlságosan megdöbbentem. És hülyén éreztem magam. – Hülyén? – Ezt nem értettem. Hudson őszintén meglepődött, amikor azt mondtam, Stacy azért volt ott, mert találkozójuk volt. – Igen, hülyén. Elhitette velem, hogy kedvel, tudod? – Mintha egy régi, még nem gyógyult sebet piszkált volna. – Közben egész idő alatt Celiával volt. Miért tenne ilyet? – Miért csalja meg bármelyik férfi a nőjét? – kérdezte Liesl, és tovább rágta a körmét. A homlokomat ráncoltam. Reméltem, hogy a hűtlenség nem tartozik a szeretőm újonnan felfedezett rossz tulajdonságai közé. Stacy ellenkezni kezdett. – De ő kérte a találkozót! Hudson Pierce nem az a fajta ember, aki ilyen könnyen összekeveri az időpontokat. Ha valaki sikeresen át tud verni egy nőt, akkor az ő. Épp ezért rémített meg annyira Norma. De mint Stacy mondta, ha Hudson valóban Normával lenne – vagy akkoriban Celiával –, akkor nem tüntetné el ügyesebben a nyomait? Ezt nem értettem az egészben. Talán Stacy félreértette Hudson szándékait. – Hogyan jelezte, hogy kedvel? Azt hittem, csak egy jótékonysági eseményre kísérted el tavaly. – Majd hozzátettem: – Nem tudtam, hogy együtt voltatok. Stacy lesütötte a szemét. – Nem voltunk. Igazából nem. – Végigsimított a pulton. – A jótékonysági est után többé nem hívott el sehová. De sokat beszélgettünk – e-mailben. Flörtölt velem. Néha még virágot is küldött. Ezért hittem, hogy van esélyem nála. Aznap este, amikor a videó készült, akkor először találkoztunk volna ismét személyesen. – Talán mindketten benne voltak az átverésben. – Liesl beletörölte frissen „manikűrözött” kezét a farmerébe. – Tudod. Talán nem is ő írta azokat az e-maileket. – Úgy érted, Celia küldte? – Ez elgondolkodtatott. Azt már tudtam, hogy Celiában nem lehet megbízni, hogy a saját javára manipulálja az információt. – Igen, az lehetséges. – Ez az eshetőség jobban tetszett bármi másnál. Stacynek azonban egyáltalán nem tetszett az ötlet. Kihúzta magát, és a szemembe nézett.
– Azt mondod, hogy nem is tetszettem Hudsonnak? Neked aztán van bőr a képeden. Mi van, szerinted nem lennék elég jó neki? Istenem, de harcias volt valaki! Nem is én vetettem fel az ötletet. Felemeltem a kezemet, hogy megnyugtassam. – Nem. Egyáltalán nem erről van szó. Csak sehogy sem áll össze ez az egész. Azt mondtad, meglepődött, amikor odamentél. És amikor én mondtam neki, hogy találkozótok volt, nem értette, miről beszélek. Őszintén megdöbbent. Talán csak eljátszotta – nem tagadom, hogy ez is egy lehetőség. De éppen ezért akartam beszélni veled. Erre próbálok magam is rájönni. Liesl oldalba bökött. – Mesélj neki Celia Kiveravízről. Elengedtem a fülem mellett a poént, de legbelül elmosolyodtam. – Ez a másik dolog, Stacy. Celia nemrég engem is megpróbált átverni. Most pedig másképp szórakozik velem. Nem én vagyok az első Hudson barátnői közül, akivel ezt csinálja. Stacy testtartása nem változott, de láttam az arcán, hogy az újonnan hallottakon töpreng. – Szóval, amikor elmentem Hudsonnal a jótékonysági estre, Celia kiszúrt magának? – Lehetséges. – Reméltem, hogy erről volt szó. Különben Hudson hazudott a kapcsolatáról Stacyvel. – De az is lehet, hogy nem. – Ez volt a gond a titkokkal – ki tudja, mi az igazság valójában? Stacy szeme elhomályosult, mintha jobban elkeserítené a cselszövés gondolata, mint az, hogy rajtakapta a hőn szeretett férfit egy másik nővel. Meg tudtam érteni. Szerette volna, ha Hudson Pierce érdeklődik iránta. Nőként könnyen megértettem, milyen az egyoldalú rajongás. Önmagamként pedig megértettem, milyen Hudsonért rajongani. Ha valaha is rájönnék, hogy csak színlelte, hogy szeret… nos, az sokkal rosszabb lenne, mint a jelenlegi helyzet. Úgy döntöttem, együtt érző leszek. – Ha nem Hudson írta azokat az e-maileket, Celia akkor is fenyegetésnek talált téged. Eszerint nyilván kimutatta előtte is az érdeklődését irántad. Stacy kifújta a levegőt. – Érdekes elmélet. Van benne valami. – Mesélj! – Liesl már éppolyan izgatottan várta az újabb infókat, mint
én. – Mint mondtam, furcsán viselkedett, amikor odamentem hozzá. És valahányszor bejött a boltba, mindig mellőzött engem. Mintha nem mondta volna nekem azt a sok csodás dolgot, amiket a leveleiben írt. Olyan költői volt! Nagyon hosszú leveleket írt. – Nem azt mondom, hogy én tudom, ki volt a valódi szerző – kezdtem habozva, nehogy még jobban megsebezzem Stacyt –, de amennyire Hudsont ismerem, nem valami jó levélíró. Celia viszont feltűnően otthonosan mozog az irodalmi világban. – Legalábbis a könyveimben megjelölt idézetek ezt sugallták. – Milyen e-mail címről írt? – Liesl néha előrukkolt olyasmivel, amire én nem is gondoltam. Stacy a homlokát ráncolta. –
[email protected], gondolom. Már ráztam a fejemet, amikor Liesl megkérdezte: – Ez az e-mail címe? – Csak a Pierce Industries-beli címét ismerem. Azt használja üzleti és személyes célokra, de ritkán küld személyes e-maileket. – Legalábbis én nem tudok róluk. Csöngettek, megérkezett Stacy ügyfele. Az ajtóra pillantott, majd vissza ránk, mintha vívódna. Én is így éreztem. Sok mindent kell még kiderítenünk, de azt ígértem, sietni fogunk. Különben sem valószínű, hogy ennél többre rájöhetnénk az e-mailek nélkül, de azokat túlzás lett volna elkérni Stacytől, hacsak ő nem ajánlja fel. – Még egyszer köszönet az idődért és a válaszaidért. Tudom, hogy most elfoglalt vagy. Bólintott, és az ajtóhoz lépett. A kilincsre tette a kezét, majd megállt. – Igazából én tartozom köszönettel. Sok mindenre rávilágítottál. – Ajtót nyitott, mielőtt válaszolhattam volna. – Vanessa? Isten hozta Mirabelle boltjában. Fáradjon be. Az ügyfél belépett, mi pedig kifelé indultunk. – Ha eszembe jut még valami – szólt utánam Stacy –, szólok. Jól végződött a beszélgetés. Ha Stacy csak egy kicsit is hasonlít rám – kevés ember hasonlított rám, de lehetséges volt –, otthon újraolvassa az emaileket, amiket „Hudson” küldött, és újra végiggondolja a dolgot. Talán talál bennük valamit, és felkeres.
Üzentem Jordannek, és mint kiderült, talált egy parkolóórát a blokk végén. Integetett, hogy észrevegyük. Liesl belém karolt, és úgy sétáltunk oda a Maybachhoz. – Szerinted, kiderült ma valami? Vállat vontam. – Szeretném elhinni, hogy csak Celia szórakozott Stacyvel. De ettől még nem tudom, miért csókolta meg Hudson, és miért nem mondta el az igazat. – Talán Celia megkérte, hogy csatlakozzon hozzá. Szerinted megtenné? Vagy egész idő alatt benne volt. Az ajkamba haraptam. – Bármi lehetséges. – Azt hittem, Hudson már jobban volt, amikor megismert engem, de talán még mindig szórakozott másokkal. Mi az, amit nem szeretne, ha megtudnék? Hogy nemrég még nem volt jól? Vagy Celiát védi? Ismét? * * * A klub már kinyitott, amikor aznap este bementem dolgozni, ezért a személyzeti bejáró helyett a főbejáraton mentem be. Ha nem így teszek, nem vettem volna észre a sorban álló Celiát. Ennyit arról, hogy ráunt a játékra. Az ajtónálló rákérdezett, mielőtt emlékeztethettem volna. – Ő nem mehet be, igaz? – Igaz. – Még egyszer visszanéztem a szőkére. Valamiért megnyugtató érzés volt, hogy még mindig zaklatni akart. A beteg agyamnak ez azt bizonyította, hogy szerinte még mindig fontos vagyok Hudsonnak. Ha nincs is így, ő egyelőre nem tud róla. Ahogy rábámultam, integetni kezdett. – Szia, Laynie! – Most először szólt hozzám, amióta elkezdett zaklatni. Nem feleltem, de mosolyogva léptem be a klubba. Két percen belül elzavarják az ajtótól. Ez elég szórakoztató gondolat volt. Aznap este akkor mosolyogtam utoljára. Unalmas volt az est, és halálra melóztam magam a nyári tömeg miatt, Hudson hiánya azonban megőrjített. Bármerre néztem, mindenütt őt láttam – a buborékszobákban, az irodában, a bárban. Hajnali háromra, mire véget ért a műszakom, elsírtam magam a gondolattól, hogy haza kell mennem az üres lakásba. Megfordult a fejemben, hogy inkább máshová megyek – Lieslhez, vagy egy hotelbe.
Hudson legénylakására. Elmehetnék hozzá. Együtt lehetnék a férfival, akire vágyom. De miért akarnék együtt lenni olyasvalakivel, aki nem akar velem lenni? Ez is azt bizonyította, hogy nem olyan voltam, mint valaha – régen bármit megtettem volna azért, hogy együtt lehessek egy férfival, akár akart engem, akár nem. Így végül a lakásban kötöttem ki. Egyedül. Sikerült visszafojtanom a könnyeimet, amíg Reynold hazavitt, de amint kiléptem a liftből, elsírtam magam. Az ágyban sem bírtam abbahagyni, amíg megnéztem a telefonomat, amit otthon hagytam éjszakára. Az egyetlen új üzenet láttán halk szipogássá csitult a sírásom: „Szép álmokat, kedvesem.” Holnap, gondoltam, ahogy már negyedik alkalommal sírtam magam álomba, holnap talán felébredek végre ebből a szörnyű rémálomból.
Tizenhatodik fejezet
– Jordan, elvinnél a Pierce Industries irodájába? – kérdeztem, amikor másnap délután beültem a kocsiba. Eltűnődtem, hozzátegyem-e, hogy látni akarom Hudsont. Nem hazudtam volna – valóban szerettem volna látni. De aznap nem hozzá indultam. – Hogyne, Ms… Laynie. – Kijavította magát, mielőtt ellenkezhettem volna. Majd egy pillanattal később hozzátette: – Bizonyára örülni fog a meglepetésnek. Mosolyogtam, és bólintottam, ahogy összenéztünk a visszapillantóban. Zavart, hogy annyit tudott az életemről és a napi rutinomról, s azt is tudta, hogy Hudson nem számít rám. Vajon Hudson szólt Jordannek, hogy nem akarja, hogy odamenjek? Akkor viszont nem egyezne bele a fuvarba. Igaz, egyedül is eljutnék az irodához – Hudson ezt már bizonyára tudta rólam. Talán a sofőrömet egyszerűen tájékoztatták a napi terveimről. Nem én, így nem tudom, mennyire lehetett helytálló az információ. Végtére is nem voltam Hudson rabnője. Bármit osztott is meg rólam ez a két – Reynolddal együtt három – jómadár, abban biztos voltam, hogy Hudson mindig tudja, merre járok. Jordan valószínűleg azonnal üzen Hudsonnak, amint kiszállok a kocsiból, és szól neki, hogy fölfelé tartok. Nem akadályozhattam meg, hogy szóljon a testőröm – ez az állásába kerülne. De késleltethetem egy kicsit. Amikor megálltunk a Pierce Industries épülete előtt, előrehajoltam. – Adj pár percet, mielőtt jelentesz, rendben? Nem akarom, hogy odavesszen a meglepetés. Nem mondott igent, de a mosolyából láttam, hogy beleegyezett. – Köszönöm. – Puszit adtam a sofőröm arcára, amivel magamat is megleptem, majd kiszálltam a kocsiból. Ahhoz képest, hogy mennyire összetört a szívem, szinte jókedvűen indultam fölfelé Hudson emeletére. Simán ment a beszéd Stacyvel, amitől magabiztosabban néztem a mai találkozóm elébe. Még Liesl társasága
nélkül is felkészültnek éreztem magam. S ha minden jól megy, ma válaszokat is kapok. Remélhetően nem olyan válaszokat, amelyek még jobban tönkretesznek. Amikor kinyílt a lift ajtaja, pillanatnyi pánik uralkodott el rajtam. Belestem az üvegfalon Hudson várótermébe. Trisht leszámítva, aki az asztalánál ült, a szoba üres volt. Hudson irodája is csukva volt. Ha Jordan elküldte is az SMS-t a jelenlétemről, Hudson még vagy nem olvasta, vagy nem is volt az épületben. Mindenesetre ez jó hír volt. Zavartalanul elindulhattam a folyosón. Könnyű volt megtalálni Norma Anders irodáját. Ezen az emeleten csak igazgatók voltak, azokból pedig nem volt sok. Már kintről láttam, hogy Norma irodája kisebb, mint Hudsoné, és nem volt olyan izgalmas a kilátása. Ettől valamiért jobban éreztem magam. Egek, tényleg ennyire undok lennék? Nem, egyszerűen csak megvetett nő voltam. Norma asszisztensétől kértem időpontot, így már tudtam, hogy egy férfit találok Norma ajtaja előtt. Csak az nem derült ki a hangjából, hogy mennyire vonzó. Nem olyan dominánsan erőteljes módon volt vonzó, mint Hudson, hanem az utóbbi időben divatos cuki, okostojás stílusban. Velem egykorúnak, legfeljebb egy-két évvel idősebbnek tűnt. Világosbarna, kócos haja volt, kék szeme pedig szikrázott, még a sötét keretes szemüveg mögött is. Milyen szerencsés volt Norma, hogy ilyen dögös férfiak vették körül! Talán nekem is ide kellene jönnöm dolgozni, hogy élvezhessem a kilátást. Nem mintha bárki más érdekelt volna Hudsonon kívül. Boldog lennék, ha csak azt az egy „kilátást” visszakapnám. A névtábla szerint Boyd volt a neve. Odaléptem hozzá, és bemutatkoztam. – Alayna Withers, Norma Andershöz jöttem. – Megkérdem, tudja-e fogadni. Üljön le, kérem. Nem akartam leülni – túlságosan ideges voltam. – Köszönöm, inkább állok. Körbejártam a kis várótermet, mintha a képeket nézegetném a falon, miközben Norma irodáját lestem. Noha nyitva volt az ajtó, nem láttam az asztalát, s minél tovább várakoztam, annál jobban aggódtam, hogy berezelek. Rosszul is elsülhet ez a találkozó. Lehet, hogy őt nem fogja meghatni ez az egész „nő a nőnek” rizsa. Megvolt az esélye, hogy hívja a biztonságiakat vagy Hudson irodáját. Egyik sem lenne szerencsés.
Nem rezeltem be, és Norma sem váratott sokáig. – Alayna, kérlek, gyere be. – Félreállt, hogy beléphessek, majd intett, hogy üljek le az asztala elé. Ahogy becsukta mögöttem az ajtót, azt mondta: – Hagyd abba. Rémes vagy. – Legalábbis ezt hallottam. Megfordultam, mielőtt leültem volna. – Hogy mondtad? – Ó, semmi. Csak az asszisztensemhez beszéltem. Ahogy az íróasztalhoz lépett, körbenéztem a szobában. Nem csak kisebb és egyszerűbb volt, mint Hudson irodája, az ízlést is nélkülözte. Egy asztal, három szék, két könyvespolc és számos irattartó volt benne. Úgy tűnik, Celia Werner nem az összes irodát tervezte meg, csupán Hudsonét. Norma megköszörülte a torkát. Mivel hallgattam, ő kezdte a beszélgetést. – Meglepődtem, hogy találkozni akartál velem. Gondolom, Gwenről van szó. Amikor Boyd megkérdezte, miért kérek időpontot Normától, csak azt feleltem: „Személyes ügyben. A húga főnöke vagyok.” Érthető volt a célzás. Egyben teljesen megtévesztő. Kihúztam magam a széken. Alacsonyabb volt Normáénál, nyilván szándékosan, hogy a kliensei alsóbbrendűnek érezzék magukat. Én azonban nem hagytam, hogy megtörje az önbizalmamat. – Nem Gwen miatt jöttem. Noha az asszisztensed ezt hihette. Elnézést a félrevezetésért. Norma pislogott. – Most kíváncsivá tettél. Folytasd. A szemébe néztem. – Hudsonról szeretnék feltenni pár kérdést. – Hudsonról? – Hátrahőkölt a meglepetéstől. – Az sem lepett volna meg jobban, ha azt mondod, hogy a pápáról akarsz beszélni. Mi a csudát mondhatnék én neked a párodról? Még soha nem beszélt hozzám ennyit. Eszembe jutott, hogy a világon semmit sem tudtam erről a nőről – nem tudtam, vicces-e vagy komoly, együtt érző-e vagy rosszindulatú. Mindig úgy viselkedett, mintha helytelenítene engem, vagy legalábbis untatnám. Lehet, hogy csak azért, mert Hudsonnal járok? Befolyásos nő volt – nyilván időbe telt
megtanulnia, hogyan legyen kemény, kitartó ember. Lehetséges, hogy egy olyan lány lakozik a kemény külső alatt, akit megindíthatnak a félelmeim és a bizonytalanságaim? Reméltem, igen. – A kapcsolatotok érdekel. Hudsonnal. Félmosoly jelent meg az arcán. – Nevezz seggfejnek, de erről miért nem őt kérded? Valójában már sokszor hívtam seggfejnek gondolatban, pedig nem érdemelte ki. Egyelőre. És akárcsak akkor, amikor Stacy ítélt meg, most is úgy éreztem, védekeznem kell. Az viszont semmire sem vezetne. – Már megkérdeztem. Válaszolt. Szeretném, ha te is tisztáznád. Bólintott; könnyen elfogadta a választ. – Üzleti kapcsolatban állunk egymással. Ő a főnököm. Én meg a pénzügyi igazgató. – Csak üzlet? – Csak üzlet. Féltem, hogy nem győz meg a válasz, és nem is győzött meg. Hudsontól kapta a fizetését – már csak ezért sem hittem, hogy őszinte válaszokat kapok tőle. Ráadásul, ha Hudson a szeretője, vagy a volt szeretője, akkor már két oka van arra, hogy ne legyen hozzám őszinte. Mégis abban bíztam, hogy a további beszélgetés rávilágíthat valamire. Hátha elszólja magát, vagy elárulja az arca – valami, bármi. – De nyilván vonzónak találod. Látom, ahogy ránézel. – Norma úgy bámulta Hudsont, mint Adoniszt. Nem mintha nem az lenne. Norma halkan felnevetett. – Tényleg nagyon vonzó. – Ezzel nem mondott újat. – De engem nem érdekel. Ezt nem mondhatta komolyan. Ráadásul már Hudson is megerősítette, hogy Norma érdeklődik iránta. – Azt mondta, egyszer már megkörnyékezted. Elkerekedett a szeme a meglepetéstől. – Ezt mondta? Zakatolt a szívem. Miért hazudna Hudson ilyesmiről? Norma ekkor bólintott. – Nos, valóban. Réges-régen. Csak meglepett, hogy egyáltalán említésre méltónak találta. Azóta sok minden megváltozott.
Félrebillentett fejjel tanulmányoztam Norma arcát. Nagyon kevesen tűntek el maguktól azok közül a férfiak közül, akikért én rajongtam. Mindig egy új férfira volt szükségem ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Igaz, én rögeszmés voltam, így nehéz volt ezt elfogulatlanul megítélni. Hudson viszont azt hitte, hogy Norma még mindig kedveli. – Ő nem úgy látja, hogy változtak a dolgok. Két másodpercig csak bámult rám, majd felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. – Talán ezt csak én akarom elhitetni vele. A kezemet tördeltem az ölemben, nehogy felpofozzam azt az önelégült képét, bármennyire szerettem volna. Ehelyett szigorúan meredtem rá, abban bízva, hogy a kitartásom vezet valamire. Kis ideig farkasszemet néztünk, végül én győztem. Fogjuk rá. Választ kínált, ami nem volt teljesen kielégítő. – Ő a főnököm. Nekem megéri a hiúságát legyezgetni. Hátradőltem. – Ennél többről van szó. Mi az, amit nem mondasz el? Egy pillanatra felcsillant a szeme – a dühtől vagy a pániktól, nem tudom, de egyik sem segít választ kapnom. Új taktikával próbálkoztam – az együttérzésére akartam hatni. – Sajnálom. Tudom, hogy semmi közöm hozzá. De nagy szükségem van az információra. Sokat jelentene nekem. És mivel Gwen már a klubban dolgozik, gondoltam, akár össze is tarthatnánk. A szeme most határozottan a haragtól gyúlt ki, és nem csak átmenetileg. – Gwen állását fenyegeted, csak mert nem válaszoltam? A fenébe! – Nem! Egek, dehogy! Szeretem Gwent. – Ami nem egészen igaz. – Vagy legalábbis kedvelem. Nagyon is. Jól végzi a munkáját. Pont rá volt szükségem. – Egek, nyakig pirultam. Mély lélegzetet vettem, és összeszedtem magam. – Úgy értem, az Égi Bárkában mindenkit családtagnak tekintek. Gwen is erre tart. Annak ellenére, hogy néha túl őszinte, és szereti kimondani, amit gondol. Norma felnevetett. – Gwen már csak ilyen. – Ezúttal ő tanulmányozta az én arcomat. – Mellesleg nagyra értékelem, hogy neki adtad az állást. Már megköszöntem Hudsonnak, de azt mondja, valójában te vetted fel. El kellett jönnie a
Nyolcvannyolcadik Emeletből. Bizonyos tekintetben ő is olyan kétségbeesett volt, mint te most. Végignyalta a fogsorát, és összevont szemöldökkel gondolkodott. – És ezért – amit Gwenért tettél – elárulok neked valamit. – Megnyomott egy gombot a telefonon. – Bejönnél egy pillanatra, Boyd? Boyd hangja betöltötte a szobát. – Természetesen. Norma a csukott ajtóra összpontosított. Elfordultam a széken, hogy kövessem a példáját; kíváncsi voltam, mivel járulhat hozzá az asszisztense a helyzetemhez. Vajon ő fog kikísérni az épületből? Boyd kopogott az ajtón, majd benyitott, meg sem várva a választ. – Segíthetek valamiben? Egek, milyen édes és ragadós volt az a kisfiús mosolya! Tökéletesen illett hozzá Norma mosolya. Határozottan ragadós. – Boyd, Ms. Withers arra kíváncsi, viszonyom van-e Hudson Pierceszel. Boydnak leesett az álla, meglepetten pislogott ránk. Hirtelen idegességében a nadrágjába törölte a tenyerét. – Minden rendben, drágám. Őszintén válaszolhatsz. Amennyire őszintén csak szeretnél. – Norma hanghordozása titkokra utalt. Vajon Boyd szervezte meg a főnöke találkáit? Lélegzet-visszafojtva vártam a választ. Norma bátorítása hallatán megnyugodott, és a szemembe nézett. – Nem. A válasznak meg kellett volna nyugtatnia. Én azonban cinikus voltam. – Honnan tudhatnád? Te is jelen vagy a találkozóikon? – Nem. De tudom, hogy nincs viszonyuk. – Ismét Normára pillantott engedélyért. Megkaphatta, mert folytatta. – Nem tenne ilyet azzal, akivel együtt van. – Normára pillantott. – Nagyon hűséges. – Köszönöm, Boyd. Ez minden. Boyd bólintott, majd kiment. Alig csukódott be mögötte az ajtó, visszafordultam Normához. – Van valakid? – Elpirult arca azonban mindent elárult. – Istenem, Boyd az! Elmosolyodott. Egek, az ő szívének annyi! – Komolyan azt hiszed, hogy valaki mással kavarnék az irodában, amikor a kedvesem ott ül kint az ajtóm előtt?
Elakadt a szavam. – Miért nem mondta el Hudson, hogy együtt vagytok? – Ettől megkönnyebbültem volna. A viszony persze akkor is megtörténhetne, de a fiúja jelentősen csökkentette az esélyeket. Különösen azt látva, mennyire rajong Boydért. Hudson neve említésére azonban elpárolgott Norma örömre. – Hudson nem is tudja! – döbbentem rá. – Miért? Titok, vagy mi? – A vállalat szabályzata tiltja, hogy az egy osztályon dolgozók randevúzzanak. Boydot áthelyeznék. Nem akarom elveszíteni. Már két éve dolgozik nekem; egy éve vagyunk együtt. Ő a legjobb asszisztens a világon. Sok szempontból is. – És azért hagyod, hogy Hudson azt higgye, még mindig tetszik neked, mert így nem gyanakszik. – Lassú voltam, de kezdtem felfogni. – Értelek. – Norma egyáltalán nem volt seggfej – csak nem akarta, hogy kiderüljön a titka. Hatalmába kerített a bűntudat. – Olyan hülyén érzem magam. Sajnálom, hogy megvádoltalak. És ne aggódj – nem foglak elárulni. Vállat vont. – Köszönöm. Jó érzés volt végre megosztani valakivel a titkot. – Ismét feltűnt a mosolya. – Azt meghiszem. – Mi is titkolózással kezdtük a kapcsolatunkat Hudsonnal. Nagyon szerettem volna elmondani valakinek – bárkinek –, hogy mi folyik köztünk. Meg tudtam érteni Normát. Ráadásul az a legszebb a szerelemben, ha megoszthatjuk másokkal. Paranoid tendenciáim ellenére Normának sikerült meggyőznie, hogy csak az asszisztense érdekli, senki más. Ez azonban nem magyarázta meg, miért töltött olyan sok időt a fiúmmal. – Szóval, ha nem érdekel, miért vagy annyit Hudsonnal? – Szerettem volna Normától is azt hallani, hogy csak az üzlet miatt, sőt bíztam benne, hogy részletesebb magyarázatot is ad. Norma a homlokát ráncolta. – Nem mondta el? Megráztam a fejemet, ő pedig eltűnődött. – Nos, talán ez érthető – mondta inkább csak magának, mint nekem. – Egy nagyon bonyolult ötleten dolgozik. Van egy részvénytársasága, de meg akar venni annyi részvényt, hogy az ő kezébe kerüljön a haszon
irányítása. Viszont azt nem akarja, hogy a társasági tagok erről tudomást szerezzenek. Ezért azon van, hogy kivásároljon egy másik társaságot, amelyiknek annyi részvénye van, hogy az ő részvényeivel együtt már az ő kezében lesz a többség. Mivel ezt az egészet titokban csinálja, körültekintően kellett eljárnunk a vásárlást illetően. Olyan ez az egész, mint egy játék. Sakklépések. Mi lépünk, aztán ők lépnek. Olyan pénzügyi törvényeknek és taktikáknak kellett utánanéznem, amelyekről eddig tudomásom sem volt. Hihetetlen lesz, ha sikerül, de kezdek hinni a csodákban. Csillogó szemmel beszélt az üzletről, és rádöbbentem, hogy nem Hudson izgatja, hanem a munka. Elhallgatott, azt hihette, hogy túl sokat mondott. – Hudson módszerei zseniálisak – mondta. – Lenyűgöző őt munka közben látni. – Nyilvánvalóan imádod a munkádat, Norma. – Bólintott. – Hudson elméje valóban az egyik legkreatívabb elme, amit valaha is láttam. Izgalmas lehet együtt dolgozni vele. – Én is imádtam, ha hagyta, hogy együtt dolgozzunk. Szellemileg és testileg is izgató volt. – És ezzel semmire sem célozgattam. – Értem, mire gondolsz. Valóban az. – Elkomorodott. – Egyébként komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy jobban illesz hozzá, mint az a Werner lány. Nagyon nyomorultul érezte magát mellette. Melletted szinte boldog. Norma már korábban is célozgatott arra, hogy Hudson együtt volt Celiával. Hudson tagadta, mondván, hogy csak azért hagyta, hogy Norma ezt higgye, hogy le tudja rázni magáról. Most, hogy láttam a videót, eltűnődtem, hátha Norma tud valamit. – Miért gondolod, hogy együtt volt Celiával? Beszélt neked erről? Láttad őket együtt? Norma összevont szemöldökkel próbált visszagondolni. – Sose mondta, hogy együtt vannak. Celia gyakran elkísérte vállalati eseményekre. Csak feltételeztem. Nem voltak együtt? Elengedtem a fülem mellett a kérdést; többet akartam megtudni. – Láttad őket valaha… meghitt kapcsolatban? Tudod, kézen fogva? Csókolózni? – Nem, soha. – Eltűnődött, mintha belegondolva különösnek találná. – Részben ezért is hittem, hogy szerencsétlen kapcsolat volt – semmi érzést
nem mutattak egymás iránt. Sosem csillogott úgy Hudson szeme, mint melletted. Ha rólad beszél, akkor szinte ragyog. Meglepődtem. – Beszél rólam? – Állandóan. – Úgy mondta, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. Nagyot dobbant a szívem. – Hm. Nem is tudtam. * * * Boldogabban jöttem ki Norma irodájából, mint amikor megérkeztem. Eloszlatta a kétségeimet Hudson hűségéről, sőt még Celiáról is megtudtam ezt-azt. A videó egyre inkább átverésnek kezdett tűnni. A lift felé menet lecsillapodtam, amikor eszembe jutott, hogy ismét el kell slisszolnom Hudson irodája mellett. Ha Jordan üzent neki, már számított rám. Nem tudtam, akarok-e most vele találkozni vagy sem. Ha összefutunk, magyarázatot kell adnom a jelenlétemre. De azért szeretném látni. Egyszerre lenne csodálatos és fájdalmas. Óvatosan mentem végig a folyosón, igyekeztem halkan lépkedni a magas sarkúmban a márványpadlón, miközben a csukott irodaajtón tartottam a szememet. Ezért nem vettem észre, hogy ott áll előttem, amíg neki nem mentem. – Alayna. És ott volt, a hang, amelyet mindennél jobban szerettem – a nevem a szeretőm ajkán. Ahogy kimondta, áhítattal, mint egy himnuszt, mint egy altatót – olyan érzéseket ébresztett bennem, amelyeket igyekeztem minél mélyebbre temetni. Libabőrös lett a karom, és elszorult a szívem. Majd szétrobbant. Próbáltam mondani valamit, de elment a hangom. Hudson megfogta a kezemet. – Beszéljünk négyszemközt, rendben? – Bevezetett az irodájába. – Ne kapcsolj hívást! – szólt vissza a válla fölött Trishnek. Aztán becsukta, és bezárta mögöttünk az ajtót. Más körülmények között izgatónak találtam volna ezt a domináns alfahím dolgot. Rendben, izgatónak találtam. A körülményektől függetlenül. Különben is rosszalkodtam – a háta mögött beszéltem az alkalmazottjával. Talán, ha szerencsém lesz, elfenekel.
Ez aztán az optimizmus, nem igaz? – Nos, szia, Há. Elengedte a kezemet. – Mit csinálsz itt, Alayna? – Fáradtnak tűnt. Piros volt a szeme, sötét árkok éktelenkedtek alatta. Vajon miattam alszik rosszul? Vagy a munka és az idegen ágy az oka? Még táskás szemmel is vonzó volt. Gyakran eltűnődtem, megunom-e valaha is a szépségét. Ha igen, nem ma. A puszta jelenléte hatott rám – felizgatott, kifullasztott. Felbosszantott. A vonzalom, frusztráció és kétségbeesés különös hangulatba hozott – egyszerre voltam kacér és ingerlékeny, a keserűségemről már nem is beszélve. – Mit keresek itt, az irodádban? Úgy emlékszem, te vonszoltál be ide. – Félrehúzódtam, kezemet a kanapéra tettem. – Cuki vagy. – Azért feltűnt a mosoly a zord felszín alatt. – Úgy értem, az épületben. Visszanéztem a vállam fölött. – Talán azért jöttem, hogy lássalak. Hajlamos vagyok a zaklatásra, ha hanyagolnak. – Megtörténhet. Megtörtént már korábban is. Még vele is. Hudson felsóhajtott. – Nem jöttél be hozzám. Több mint fél órája jöttél fel az emeletre, és csak most jutottál el az irodámig. Felkaptam a fejemet. – Honnan a fenéből tudsz mindenről, amit csinálok? Jordantől? A biztonsági kameráidból? – Tudtam, hogy a testőröktől tudta, de ezt tőle akartam hallani. Ahogy kimondtam, rádöbbentem, mennyire felbőszített ez a helyzet – ha minden mozdulatomat lesi, nem kell, hogy furdaljon a lelkiismeret, amiért az életében vájkálok. Remekül összeillettünk. – Nem keltesz bennem bűntudatot azért, mert megvédem azt, ami az enyém. – Összefonta a karját a mellén, széles válla szinte szétfeszítette az öltönyt. Hallottam, mit mondott. Talán még a számat is megnyaltam. – Alayna? Elfordítottam a fejemet, megtörve a hipnotikus állapotot, amibe kerültem. – A tiéd, mi? Ne nevettess. – Úgy tűnik, visszakerültem a gyász dühös szakaszába. Érdekes és izgalmas változás volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amit eddig éreztem.
A haragom Hudson haragját is felszította. – Jézusom, hányszor kell még ezt végigcsinálnunk? – Nem tudom. – Vállat vontam. – Talán még kétszázszor. Mert nyilvánvalóan nem értem. Hátat fordított nekem, és beletúrt a hajába. Amikor ismét felém fordult, kissé lecsillapodott. – Miért. Vagy. Itt? Haboztam, elmondjam-e az igazat, vagy megtartsam magamnak, csak a bosszantására. A legszívesebben hallgattam volna. De én érte harcoltam, nem ellene. Maradt tehát az őszinteség. – Normához jöttem. Felvonta a szemöldökét. – Gwen miatt? A tenyerembe temettem az arcomat, majd leeresztettem a kezemet. – Miattad, te buta. Rajtad kívül semmi más nem érdekel. – Elszorult a torkom ennyi őszinteségtől. – Jézusom, hányszor kell még ezt végigcsinálnunk? – vágtam hozzá a saját szavait. Úgy tűnt, a bosszantás is harc része volt. Segített kordában tartani a könnyeimet. – Az alkalmazottammal beszéltél rólam? – Megremegett a szeme, és megfeszült az álla. Tapasztalatból már tudtam, hogy ez azt jelenti, dühös. Méghozzá nagyon. És én még romantikus akartam lenni. Ismét a saját szavait vágtam hozzá: – Nem keltesz bennem bűntudatot azért, mert megvédem azt, ami az enyém. Csillogott a szeme. A megjegyzés megtette a hatását. Nem hittem, hogy még képes leszek ilyen hatással lenni rá. Mintha megindította volna a birtoklási vágyam. Kihasználtam a meglepetését, és finomabban közelítettem. – Csak tudni akartam, érdeklődik-e irántad. Hogy van-e köztetek valami. Visszatért a keserűségem. Hudsonra mutattam. – És ne merészelj nekem a bizalomról beszélni, mert tudod, hogy féltékeny vagyok rá, és te nem segítesz a helyzeten. Minden szavam durva és bántó volt. Utáltam, hogy ilyen zaklatott vagyok. Ez az új temperamentum sem volt jobb, de legalább kezdtem lerázni magamról. Olyan volt, mint egy levedlett bőr, amely alatt csak a nyers, durva érzés volt.
Hudson a kanapénak támaszkodott, és mélyen a szemembe nézett. Amikor megszólalt, a hangja nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Mint mindig. – Megkaptad, amire vágytál? – Igen. – És? Az ajkamba haraptam, nem akartam elárulni semmit. Óvatosan, habozva válaszoltam. – Nagyra tart téged. Tisztel és csodál, és nagyon vonzónak tart… de azért ez ne szálljon a fejedbe. – De…? – De többé nem rajong érted. Látom a szemében. – Így nem árultam el Norma titkát. Egyébként tényleg láttam a szemében. – Helyes. Akkor már hiszel nekem. – Szemmel láthatóan meg volt elégedve. – Soha nem azzal volt problémám, amit mondtál. Hanem azzal, amit nem mondtál el. – Azokhoz semmi közöd – csattant fel. Elpárolgott a nyugalmam. – Mi az isten? – Felbőszültem. Sőt tomboltam. Elvesztettem a fejemet. – Ezt én is mondhatnám neked – kémkedtél utánam, a múltamban vájkáltál, mielőtt egyáltalán megismerkedtünk volna –, talán én is úgy gondolom, hogy semmi közöd azokhoz a dolgokhoz. Mégis azt csinálsz, amit csak akarsz, fittyet hányva mások privát szférájára. Kihúztam magam, és szembefordultam vele. – És ha már szóba került, hadd fejezzem ki magam világosan – mivel semmit sem vagy képes elmagyarázni nekem, nekem kell nyomoznom. Aggodalom vegyült a tekintetébe. Ami tovább tüzelt. Azt akartam, hogy rosszul érezze magát, hogy oda kerüljön, ahol én voltam, zavarodott és bizonytalan legyen. – Bizony! Végignéztem az összes könyvet, amit Celia küldetett. Beszéltem Stacyvel. És Normával. Magam gyűjtögetem az információkat. Nem lenne egyszerűbb, ha elmondanád a titkaidat, mint megvárni, hogy én derítsem ki őket? – Ne kutakodj tovább, Alayna. – Közelebb lépett, a hangja egyenletes, de feszült volt. Miért, miért, miért nem mondja el egyszerűen, amit tudni akarok?
– Megint Celiát véded, nem igaz? – Nem Celiát védem. – Akkor kit? Magadat? – Már kiabáltam, és nem érdekelt, hogy hangszigeteltek-e az ajtók. – Engem? Felém nyúlt, és megragadta a könyökömet. – Most el kell menned. Ennek hallatán elpárolgott a haragom, és visszatért a fájdalom. Elakadt a lélegzetem. Sajgott a szívem. Könnybe lábadt a szemem. Azt akarta, hogy elmenjek. Ezt akartam a legkevésbé. Nem voltunk egyensúlyban. Az utóbbi időben csak veszekedtünk. Nem volt semmi előrelépés. Letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról. – Megint kizársz engem. Mint mindig. Elrejtőzöl a magas falak mögé. Miért harcolok érted egyáltalán, ha soha nem engedsz be? Kit védelmezel, Hudson? Kicsodát? Szorosabban fogta a karomat. – Téged, az istenit! Téged védelmezlek. Mindig téged. Mire észbe kaptam, ajka már az ajkamat súrolta, majd felfalt a durva csókkal. Ugyanolyan kétségbeesetten csókolt, ahogy én éreztem magam – magányosnak, elkeseredettnek. Már túl régóta fojtottuk magunkba a sóvárgást és az odaadást. Elapadtak a könnyeim, és megragadtam a hajtókáját, majd magam felé kezdtem húzni. Lába köré fontam a lábam, a szoknyám felgyűrődött. Megemeltem a csípőmet, és hozzányomtam a testemet, az erekciójához dörzsölve a szeméremdombomat. Hudson felnyögött tehetetlenségében, akárcsak én; közelebb akartunk kerülni egymáshoz, de nem lehetett. Hudson a kanapé felé fordított. Belekapaszkodtam a háttámlába, miközben ő lehúzta a bugyimat. Felnyögött, amikor belém dugta az ujját, és rájött, mennyire nedves vagyok. Hallottam az övcsat, majd a cipzár hangját. A fenekemre tette a tenyerét. Majd belém hatolt, mélyen, keményen, újra meg újra. Minden mozdulatnál felnyögött, golyói a fenekemet csapkodták, ujjaival a csípőmbe vájt. Ott kefélt engem a kanapéra hajolva, és olyan jó érzés volt, annyira szükségem volt rá. De ebben a pózban nem láttam az arcát, nem tudtam a szemébe nézni. Tudtam, hogy ezt szándékosan csinálta, kerülni akarta az intimitást, hogy az egész csak a szexről szóljon, ne többről. Pedig kettőnk közt ez sosem csupán a szexről szólt. Sokkal több volt ez
annál – tökéletes és totális egyesülés, amelyben eggyé váltunk, teljessé és csodálatossá. Nem hagyhattam, hogy ennél alább adja. Hátrafordultam, és megragadtam az ingét. Szorosan behunyta a szemét, de amikor megérintettem, felpattant a szemhéja. Egymás szemébe néztünk. Hudson mozdulatai csitultak kissé – még mindig gyorsak voltak, de már nem mozgott olyan őrült hévvel. Erre a kapcsolatra volt szükségem. Lüktetett a puncim, és már nem volt visszaút. Összeszűkült körülötte a vaginám, megfeszült bennem a farka, de Hudson mozgása egyenletes maradt, amíg egy hosszú mozdulattal belém nem élvezett, és egy mély morgással fel nem szakadt a torkából a nevem. Ahogy Hudson elélvezett, saját gyönyöröm egyre magasabb és magasabb csúcsokra hágott, és elhomályosult a látásom. Előrezuhantam a kanapén, zihálva, euforikusan. Hudson rám roskadt, és hosszú pillanatokig szorosan ölelt, amíg a légzésünk le nem lassult. Amint kihúzta magát belőlem, kiegyenesedtem, és a karjába bújtam. Örömmel fogadott, és lehajolt egy csókért. Szenvedélyes csókba zárta felső ajkamat, kezét a fejemen tartotta, hogy ne tudjak elhúzódni. Ez újfajta csók volt – ajkunk nem mozgott, testünk elszántan tapadt egymáshoz, és egy ritmusra lélegeztünk. Amikor végre szétváltunk, szorosan a nyaka köré fontam a karomat, és végigcsókoltam az állát. – Istenem, de hiányzol! Annyira hiányzol! – Précieux… mon amour… ma chérie… – Végigsimította az arcomat, hüvelykjével a bőrömet cirógatta. Gyengéd volt, és tökéletes, s noha nem akartam megtörni a pillanat varázsát, attól jobban féltem, hogy elszalasztom a tökéletes pillanatot. Alig hallhatóan kimondtam a kérdést, amit már nagyon szerettem volna feltenni neki. – Mikor jössz haza? Homlokát mély sóhajjal a homlokomhoz nyomta, és a nyakamra tette a kezét. – A hétvégére Los Angelesbe kell mennem. – Elfordította a csuklóját, hogy az órájára pillantson. – Húsz percen belül indulnom kell. Ha lehetséges egyszerre izgatottnak és csalódottnak lenni, akkor én pontosan így éreztem. Nem lökött el magától, mint az elmúlt napokban, de egyelőre nem jön haza. Óvatosan folytattam a puhatolózást, nehogy elriasszam.
– A nagy üzlet miatt? Normával? Nem érdekelt, ha Normával ment. Legalábbis nem annyira, mint mielőtt Normával beszéltem. Csak tudni akartam a választ. Hudson végigsimított az orromon az orra hegyével. – Igen, Normával. És ha minden jól megy, ezzel végeztünk is. Behunytam a szememet, és beszívtam az illatát. Olyan közel… olyan közel voltunk ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön… Éreztem a szívemben, a csontjaimban. Vajon minden széthullik, ha most elmegy? Hadd menjek vele. Bárcsak megkért volna, hogy elkísérjem. De nem tette. Gyengéden eltolt magától. Betűrte az ingét, felhúzta a cipzárját, és csípőre tett kézzel szembefordult velem, mintha egy váratlan problémán tanakodna. Meglepődtem, hogy még mindig tud fájni, amikor már annyit szenvedtem. A szenvedésnek nincs határa? Ahol annyira elviselhetetlenné válik a fájdalom, hogy a lelkem egyszerűen feladja? Ha létezik is ilyen küszöb, én még nem értem el. Mert az arckifejezése – a pokol még mélyebb bugyraiba taszított. Teljesen összetört. Nem akartam Hudson problémája lenni. Az élete akartam lenni, hisz ő is ugyanezt jelentette nekem. Aztán hirtelen minden megváltozott. Leengedte a kezét, az arckifejezése megenyhült és megváltozott, és napok óta most először láttam a szemében azt, hogy én vagyok neki a világ közepe. Az élete értelme. Kinyújtotta a kezét, és máris a karjában voltam. Szorosan magához ölelt, eltökélten, odaadón. – Istenem, Alayna, én ezt nem bírom tovább! – Szinte zokogott. – Nem tudok tovább távol lenni tőled. Annyira hiányzol. – Komolyan? – Elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek, hogy lássam, komolyan beszél-e. Az államhoz emelte a kezét, és végigsimított az alsó ajkamon. – Hát persze, kedvesem. – Zaklatott, de őszinte volt a hangja. – Te vagy a mindenem. Szeretlek. Annyira szeretlek. Zakatolt a szívem, és elhomályosult körülöttem a világ, mintha csak mi ketten léteznénk Hudsonnal. Kimondta. Kétszer is kimondta. Kimondta, és komolyan gondolta. Minden porcikámban éreztem az őszinteségét. És ezzel az egy szóval eloszlott a sötétség, és kitisztult felettünk az ég.
Nyomtalanul eltűnt a szívemről a kő, valami új és gyönyörű vette át a helyét. Ő tette meg végül az első lépést, átváltozott, hogy megadhassa nekem, amit hallani akartam, s most mégis én voltam a pillangó, aki végre az égbe tört. Mégis, még a szárnyalás közepette is biztosra akartam menni. – Mi… micsoda? Elmosolyodott. – Hallottad. – Újra akarom hallani. – Visszafojtottam a lélegzetemet, nehogy megtörjem a varázst, és újra egyedül találjam magam az ágyunkban, arra ébredve, hogy csak álmodtam az egészet. De ez nem álom volt. És nem voltam egyedül. Annak a férfinak a karjában voltam, aki újra kimondta. – Szeretlek. – Szeretsz? Összeért az ajkunk. – Szeretlek, kedvesem. Mindig is szerettelek. Az első pillanattól kezdve. Szerintem előbb tudtam, mint te. – Felemelte az államat, és a szemembe nézett. – De vannak dolgok… dolgok a múltból… amelyek miatt nem mondhattam el. És most… meg kell tennem… ezt a dolgot. Le kell zárnom az üzletet. Aztán, amikor visszajövök, megbeszéljük. – Megbeszéljük? – Úgy ismételgettem a szavait, mint egy papagáj, de magamon kívül voltam az örömtől. Csak ennyire telt tőlem. – Mindent elmondok, amit tudni akarsz. És ha még mindig kellek neked, akkor hazajövök. – A fülem mögé simított egy hajtincset, mintha szüksége lenne az érintésre, akárcsak nekem. Egek, mekkora idióta! – Hát persze hogy kellesz! Összetartozunk. Semmi olyat nem tudsz mondani, amitől kevésbé szeretnélek. Semmit. Én már rád tapadtam, emlékszel? Felsóhajtott. – Ó, kedvesem. Remélem, igazad van. – Igazam van. – Ebben olyan biztos voltam, mint abban, hogy a nap reggel felkel, és a rózsabimbó tavasszal kivirágzik. Hudson a véremben keringett, a szívemben és a lelkemben lakozott. Halálomig szeretni fogom, sőt még a halálon túl is. Tűzön, poklon keresztül. Az örökkévalóságig. S végre elhittem, hogy ő is ennyire szerethet engem.
A zakójába csimpaszkodtam, és gyengéden megráztam. – Mondd megint! – Hogy te mennyire el vagy kényeztetve! – Közelebb hajolt. – Szeretlek… kényeztetni. Elhúzódtam, és játékosan belebokszoltam a karjába. – És szeretlek téged. – Visszahúzott egy csókra. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Tizenhetedik fejezet
Addig csókolóztunk és ölelkeztünk Hudsonnal, amíg el nem kellett mennie; egyikünk sem akarta elereszteni a másikat. Kéz a kézben sétáltunk ki az épületből. Megkérdeztem, kikísérjem-e a limuzinnal a repülőtérre. Szerettem volna, de tudtam, hogy Norma is vele tart, és láttam Hudson szemében, hogy képtelen lenne levenni rólam a kezét, bárki van is jelen. Egy utolsó csókra azonban volt időnk. – Hiányozni fogsz – suttogta. Ha ő nem mondja ki, majd én. – Megkérhetsz, hogy kísérjelek el Los Angelesbe. – A klubot is vezetnie kell valakinek… – Végigsimította meztelen karomat, amibe beleborzongtam. – Különben is el leszek havazva. Nagyon szeretném, ha velem lennél, de nem lenne rád időm. Eltűnődtem, van-e valami oka arra, hogy távol tartson magától, de aztán elhessegettem a gondolatot. Igaza volt. Nekem is voltak kötelezettségeim itthon. Már az is nagy előrelépésnek számított, hogy ezt elismerte. Mégis lebiggyesztettem az ajkamat. Hudson homlokon csókolt. – Ne duzzogj. Maradj itthon, menj el vasárnap David búcsúbulijára, és hétfőre visszajövök. – Vissza, haza? – Ismét szükségem volt a megnyugtatására. Néhány napot el tudok viselni, ha azután valóban hazatér. – Igen, haza. – Újabb csókot nyomott az ajkamra, majd beszállt a limuzinba, és elhajtott. * * * Noha Hudsonnal fizikailag különváltunk, a tény, hogy újra egy pár voltunk, elviselhetőbbé tette a távolságot. Végre boldogok voltunk és szerelmesek. Boldogok és szerelmesek, mint még soha. Szinte szárnyakra kaptam a munkahelyemen. Gwen bemutatkozott nekem, mintha még nem találkoztunk volna. David azonban komor volt egész este. A költözésre
fogta, de én tudtam, hogy miattam van. Abban bízott, hogy szakítunk Hudsonnal. Szerencsére nem így történt. Hudson még ekkora távolságból is éreztette velem, mennyire megváltoztak a dolgok. Virágot küldött a munkahelyemre – egy csokor vadvirágot, épp mint a poconosi virágok. És SMS-eket küldözgetett, ami szokatlan volt tőle. Számos üzenet várt, mire a telefonomhoz jutottam. „Leszálltam LA-ben.” „Megkaptad a virágokat?” „A szobámba is küldettem, mert rád emlékeztetnek.” „Most te mellőzöl engem?” Felnevettem, hogy ugyanazt ismételte, amit én írtam neki, amikor nem válaszolt. Gyorsan visszaírtam: „Nem mellőzlek, dolgozom. Kösz a virágokat. Írj még. Minden üzeneted elolvasom.” Egyből megkaptam a választ, mintha a telefonnal a kezében várt volna: „Ha ez kihívás, elfogadom.” Egész este üzenetekkel bombázott. Amikor csak tudtam, válaszoltam a péntek esti rohanásban. Az üzeneteink hol romantikusak, hol szexuális töltetűek, édesek vagy viccesek voltak. Úgy viselkedtünk, mint bármelyik pár a kapcsolat kezdeti, önfeledten boldog szakaszában, amikor még nem tudnak betelni egymással. A rendhagyó kezdés miatt mi nem estünk át ezen. Aztán túl sok minden állt közénk. De végre leszámoltunk az akadályokkal – vagy legalábbis majdnem minddel. Vasárnap újabb virágcsokrok érkeztek a lakásba. Délután pedig már nem csak üzent – felhívott. Felkaptam már a második csengésre. – El sem tudom hinni, hogy hívsz. – Hudson ugyanolyan ritkán telefonált, mint SMS-ezett. Földhözragadt ember volt. A cseverészést időpocsékolásnak tartotta. Most viszont úgy viselkedett, mintha én nem lennék időpazarlás. – Hallani akartam a hangodat. Már nem volt elég a képernyő. S ha már a hangokról beszélünk… Kellemes tenor hangjától bizseregni kezdett a hasam. – Én is szeretem hallani a hangod. – Kinyújtózkodtam a hálószoba padlóján, és föltettem a lábamat az ágyra. – Jól aludtál múlt éjjel? – Nem tudtam aludni. Rémesen alszom, amióta nem melletted fekszem éjjelente. A mosolyom a hangomban is ott bujkált.
– Szóval be vagy gerjedve. – Nem, Alayna. Ha csak be lennék gerjedve, azt meg tudnám oldani. Szívesen nézném. – Ennek semmi köze a szexhez… – Habozott. – Vagy legalábbis csak részben. Az hiányzik, hogy nem tudunk egymásra hangolódni. A fenébe, most én gerjedtem be! – Tudom. Én is így érzek. Amikor visszajössz, órákon át fogunk egymásra hangolódni, mit szólsz? – Hudsont ismerve valóban órákig fog tartani. Sok mindent kell bepótolnunk. – Csodásan hangzik, kedvesem. – Komolyabb lett a hangja. – De akkor is beszélnünk kell. – Beszélni fogunk. Először egymásra hangolódunk, aztán beszélünk. Aztán megint egymásra hangolódunk. – Megráztam a fejemet, ahogy ezt kimondtam. Máskor Hudson az, aki nem bír betelni a szexszel. – Kielégíthetetlen vagy. – A hangjából ítélve nem bánta. – De elfelejted, hogy talán nem lesz kedved hozzá, miután beszéltünk. Felvontam a szemöldökömet, noha nem láthatta. – Annál inkább kell előtte összehangolódnunk. De én nem aggódom. Már az is elég, hogy hajlandó vagy beszélni. – Ez azonban nem volt egészen igaz. – Na, jó, nem elég, de örülök neki. Nagyon. – S noha tudtam, hogy bármit mond is, meg fog rázni, biztos voltam benne, hogy túl tudjuk tenni magunkat rajta. Hudson azonban nem hitte. – Hm… – mondta, és tudtam, hogy kételkedik a szerelmem erejében. Egy kicsit azt kívántam, bárcsak elárulná a titkait telefonon keresztül. Nagyon kíváncsi voltam rájuk, de még ennél is jobban szerettem volna megnyugtatni Hudsont – bebizonyítani neki, hogy kitartok mellette. De hamarosan el kell indulnom dolgozni. Erre most nem volt idő. És volt egy olyan érzésem, hogy a nagy titok után valamilyen módon egymásra kell majd hangolódnunk. Néhány másodpercig hallgattunk, és attól féltem, hogy nyugtalankodik. – Mi jár a fejedben, Há? – Te. Ahogy a kanapéra hajoltál az irodámban. Felnevettem. – Nem is. – De, valójában igen. A hangodra… és ahogy rám néztél… a szemedre, amikor elélveztél… Istenem, Alayna, van fogalmad róla milyen gyönyörű
és érzéki nő vagy? Elpirultam, lábujjaim begörbültek. El tudta érni, hogy elpiruljak telefonálás közben? – Ezt te hozod ki belőlem. – Nem igaz. Soha többé nem akarom azt hallani tőled, hogy miattam vagy szép. Nincs semmi érdemem abban, hogy tökéletes vagy. – De a boldogságomban igen, és számomra ez sokkal fontosabb, mint a szépség. Hudson ismét elhallgatott, és megijedtem, hogy elriasztottam. – Mi a baj, Hudson? – Csak eltűnődtem, mivel érdemeltem ki, hogy felelős legyek a boldogságodért. Remélem, nem fogok csalódást okozni. Talán csak rosszkor mondtam ezt, hisz nemrég még nyomorultul éreztem magam miatta. Éppen erről volt szó – Hudson elképzelhetetlenül boldoggá tudott tenni, ami azt jelentette, hogy teljesen össze tud törni. Lehet, hogy ez túl sok egy embernek, de ez is a romantikus kapcsolatok velejárója. – Nem okozol csalódást, ha szeretsz. – Szeretlek, nagyon is. – Majd szinte azonnal hozzátette: – Mi van rajtad? – Fekete csipkés bugyi és trikó. – Elvettem a telefont a fülemtől, hogy megnézzem az időt. A fenébe is, hamarosan le kell tennem. – Épp zuhanyozni készültem, amikor hívtál. – Feltérdeltem, majd felálltam. Hudson kifulladva rám parancsolt: – Vedd le a bugyidat. – Egek, Hudson, erre most nincs időm! – Valójában azonban már vetkőztem. De csak a zuhany miatt, nem Hudsonért. – Úgyis le kell vetkőznöd. Vág az esze, mint a borotva. – De csak ezért vettem le. Most pedig leteszem a telefont. Most túl szórakozott vagy. – Már el is indultam a fürdőszoba felé. – Hát jó. – Majd gyengéden hozzátette: – Hiányzol. – Te is hiányzol, és szeretlek. – Én még jobban szeretlek. Belekapaszkodtam a zuhanyajtó kilincsébe, és behunytam a szememet, kiélvezve a szavait, belélegezve a hangját. – Én mondtam előbb – incselkedtem.
– De én előbb gondoltam rá – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Eredj zuhanyozni. De csak akkor nyúlj magadhoz, ha közben rám gondolsz. – Ki másra gondolnék, te buta? – A mellbimbóim máris megkeményedtek, de nem a hidegtől, pedig már meztelen voltam. – Csak hogy tudd: egész éjjel üzengetni fogok neked. Mocskos dolgokat. Már alig fogod várni, hogy hazaérj. – Már most alig várom – nyögte. – Menj, mielőtt ráveszlek, hogy telefonálás közben nyúlj magadhoz. Kelletlen sóhajjal elköszöntem, és letettem a telefont, közben a tükörképemre pillantottam. A nő a tükörben már egyáltalán nem hasonlított arra, aki egy napja voltam. S már csak egy nap – talán kettő –, és Hudson hazajön. Már alig várom, hogy akkor nézhessek tükörbe. * * * Vasárnap délutánra már alig bírtam magammal. Csigalassúsággal vánszorogtak a percek. Valahányszor az órára pillantottam, olyan volt, mintha nem múlna az idő. Ilyen helyzetben máskor elfoglalnám magam egy könyvvel vagy filmmel. De túl izgatott voltam, már alig vártam, hogy Hudson hazajöjjön. Az előző nap elment az üzeneteivel és hívásaival, de az üzenetei most akkor érkeztek, amikor aludtam, napközben pedig üzleti megbeszélésekre járt, és nem lehetett elérni. Már kifutkároztam magam a taposógépen, és noha szívesen elmentem volna kirakatokat nézegetni, Reynold volt szolgálatban, és nem ő volt a kedvencem. Ötkor már készen álltam David búcsúbulijára – két órával korábban –, és semmi sem tudta elűzni az unalmamat. Úgy döntöttem, nem érdekel. Fogtam a laptoptáskámat, beállítottam a riasztót „házon kívül” állásba, és leosontam az előcsarnokba. Tudtam, hogy a testőreim SMS-t kapnak, ha a riasztó „otthon” állásban van, de nem tudtam, csinál-e valamit, ha elmegyek otthonról. Pár percig kint ácsorogtam a Bowery előtt, hátha Reynold felbukkan vagy üzen. Semmi sem történt. Körbenéztem. Mivel nem settenkedett idegesítő szőke nő a környéken, elindultam a sarki francia pékség felé. Elképesztően jó érzés volt egyedül sétálni a szabad levegőn. Nem mintha bántam volna Jordan vagy Reynold jelenlétét; csak túl fárasztó volt megszervezni a kiruccanásaimat, és oda lett a spontaneitás. Különben is
Hudson ötlete volt, hogy meg kell védeni. Engem nem ijesztett meg Celia. Rendben, megijesztett, pedig semmi ijesztő nem volt benne. Különben is, mi az ördögöt tehetne velem? Amikor megérkeztem, csak néhány vendég lézengett a pékségben. Noha szerettem volna odakint leülni, inkább fogtam a jeges teámat és a pesto paninimet, és az ajtó mellett ültem le. Ha már a testőröm nincs velem, legalább elővigyázatos leszek. Bent leülni nálam elővigyázatosságnak számított. Miután befejeztem a falatozást, bekapcsoltam a laptopot, és megnyitottam a leveleimet. Várt néhány levél a klubbal kapcsolatban, egy random e-képeslap a bátyámtól, és egy olvasatlan üzenet Stacytől. Minden mást félretéve megnyitottam Stacy levelét, és végigfutottam. „Még mindig nem tudom, ki írhatta a leveleket. Talán ha elolvasol egyet, az segít. Itt az egyik hosszabb levél.” Stacy rövid üzenete alatt ott volt a továbbított levél a „H.Pierce” e-mail címről, amit említett. Más nő úgy dönthetett volna, hogy nem szükséges elolvasni az üzenetet, ha Hudson mindent hajlandó megmagyarázni. Csakhogy én nem voltam más nő. Kíváncsian olvasni kezdtem. Alig végeztem az első bekezdéssel, már tudtam, hogy nem Hudson írta. Túl költői volt, túl sallangos. Hudson kerülte az analógiákat és a képes beszédet. Még romantikus hangulatban is – amibe saját bevallása szerint sosem került – lényegre törően fogalmazott. A levél csupa olyan dologgal volt tele, amit Hudson sosem írna. Telistele volt utalásokkal a természetre, popzenére és rokonokra. A szerző szerint az anyja „a család alapköve”, az apja pedig egy „jószívű pátriárka”. Pierce-ék határozottan nem ilyenek. Középtájt volt egy rész, ami megerősítette a gyanúmat, hogy a levelet nem Hudson írta. Így hangzott: „A világról könyvekből tanultam, és turistautakból, amelyeket az elégedetlen gazdagoknak szerveztek, de szeretném egy nap hátrahagyni az életemet és a kötelezettségeimet, és saját szeszélyeim szerint bejárni a földet. Jelenleg elmondhatom, hogy szeretem Párizst és Bécset, de mit tudhatok valójában ezekről a városokról, amelyekben még sosem éltem, amelyek kultúrájában sosem vettem részt? A szavak tapasztalat nélkül értelmetlenek.” Újraolvastam az utolsó sort. „A szavak tapasztalak nélkül értelmetlenek.” Ezt a Lolitából idézte. Voltak egyéb ismerős sorok is, {10}
nyilván azokat is irodalmi klasszikusokból ollózta össze. Hudson Pierce nem olvasott klasszikusokat. Amikor beköltöztem, könyvek sem voltak a könyvtárában. Celia azonban… Felkaptam a fejemet valami mozgásra az ablakon túl. Kilestem, és láttam, hogy a kint üldögélő pár épp indulni készül. A nőre bámultam, aki mögöttük ült. Emlegetett szamár. Ahogy találkozott a tekintetünk, Celia felvillantotta a szokott gonosz mosolyát. Az ajkamba haraptam, eltűnődtem, mit tegyek. Üldögélhetnék tovább a pékségben, és üzenhetnék Reynoldnak, hogy jöjjön értem. Vagy elmehetek, hátha utánam jön. Vagy beszélhetnék vele. Nem volt semmi különösebb mondanivalóm ennek a nőszemélynek. Tudtam, hogy fölösleges arra kérem, hogy hagyjon békén, úgyis folytatná a zaklatást. Arra sem kapnék választ, hogy miért csinálja ezt. Egy szavát sem hihetem, szóval mi értelme beszélni vele? A kíváncsiság. Kíváncsi voltam, miről akar meggyőzni, mit árul el a testbeszéde. Mielőtt lebeszélhetem volna magam, a vállamra vettem a táskámat, felkaptam a laptopomat, és kiléptem a boltból. Celia meg sem lepődött, amikor odaültem hozzá. – Ülj csak le nyugodtan, Laynie – mondta kellemes és leereszkedő, sőt kissé izgatott hangon, mintha már várta volna a konfrontációt. Valószínűleg így volt. Bevezetés nélkül felé fordítottam a laptopot, és rámutattam az e-mailre. – Ezt te írtad, nem igaz? Beleolvasott, és láttam a szemében a felismerést. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, Laynie. Szerette kimondani a nevemet – ezt a trükköt én is megtanultam a gimiben. A megfelelő hangsúllyal lekezelőnek hat. Jól ismerte a manipuláció alapeszközeit. Akárcsak én. – Az e-mailről, Celia. Ezt te küldted Stacynek. Felismerem a kis idézeteidet. – Mekkora őrültség! – Eltúlozta a hangsúlyt. – A feladó szerint Hudsontól jött. Betörtél a fiókjába? Hallom, ez jellemző a magadfajta
nőkre. Tulajdonképpen, Laynie, nem lenne szabad itt ülnöd. Hívhatnám a zsarukat. Félrebillentett fejjel tanulmányoztam az arcát. Azt várta, hogy én is hasonló fenyegetéseket vágjak a fejéhez. Csakhogy most az én feltételeim szerint zajlik a beszélgetés. – Csak azt nem értem, mivel vetted rá Hudsont, hogy részt vegyen a kis játékodban. – Miféle játékban? – Ártatlanul pislogott. – A csókban. – Elindítottam a videót. – Ebben. Szótlanul, rezzenéstelen arccal nézte. Amikor véget ért, a szemembe nézett, s hirtelen elkomorult az arca. – Szóval rájöttél a mi kis titkunkra. El akarta hitetni velem, hogy igazi volt a csók. Csakhogy én ezt nem hittem el. – Hogy összejátszottatok? Igen. Felnevetett. – Ezt mondta neked? Gondolom, nem akarta, hogy rájöjj, milyen sokat jelentettünk egymásnak valójában. – Vicces vagy. Ezt nem veszem be. – Hogy Hudson szeretője voltam? Ahogy akarod. – Csücsörített. – Tudod, ennél többről volt szó. Szerinted miért volt kulcsom a lakásához? És amikor érte mentem Hamptonsba – nem volt üzleti út. Hazugság, hazugság, hazugság! Semmi kétségem nem volt afelől, hogy csak fel akart idegesíteni. – Túl sokszor hazudtál már nekem ahhoz, hogy bármit is elhiggyek, ami kijön a szádon. – Becsuktam a laptopomat, és a táskámba tettem. Mégsem tudok meg tőle semmit. Celia vállat vont. – Be tudnám bizonyítani, ha akarnám. Ismerem az összes kis hálószobai szokását. Teljesen domináns? Van egy beceneve is számodra? Talán… „kedves”? Akaratlanul is fölkaptam a fejem Hudson becézésére. Erről meg honnan az ördögből tudott? Hudson azt mondta, ez a kettőnk titka. Celia észrevette a reakciómat. – Így hív, nem igaz? Nem tudtad, hogy az összes szeretőjét így hívta? Azt hitted, ez csak a tiéd? Engem is így hívott, amikor az íróasztalán csináltuk újra meg újra. „Kedvesem, kedvesem!” Ezt mondogatta. Biztos
már csak megszokásból hajtogatja. Nem érdekelt, igazat szól-e vagy hazudik. Már így is tönkretett valami személyeset. Valamit, ami nagyon sokat jelentett nekem. Ha ezt hozzáadjuk az eddigi szarságaihoz? Elszakadt a cérna. – Talán nem csak az enyém. Ez viszont csak a tiéd! – Ökölbe szorítottam a kezemet, és arcul csaptam, mielőtt észbe kaphatott volna. A reccsenő hangból ítélve eltörtem az orrát. – Te rohadt ribanc! – kiáltotta, és az orrához kapott. – A számból vetted ki a szót. Noha én a picsa szót használtam volna. Csurgott a vér Celia ujjai közül. – Akarsz egy másik szót? Mit szólsz a perhez? Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt sietősen távoztam. Mivel féltem, hogy Celia utánam küld valakit, egyenesen a metróhoz mentem. Per, mi? Rohadtul megérte.
Tizennyolcadik fejezet
Felszálltam az első szerelvényre, ami érkezett, és kerestem egy szabad helyet. Remegett a kezem, és zakatolt a szívem. Istenem, mit tettem? Azt sem tudtam, megijesztett vagy felvillanyozott-e a dolog. Talán mindkettő. Mert a nemjóját! Megütöttem Celia Wernert. És valószínűleg eltörtem a cuki orrocskáját. Ezért biztosan bekopogtat hozzám egy-két rendőr. És Celia befolyásával és pénzével nyilván komolyan vennék a feljelentését. Korábban már meggyűlt a bajom a törvénnyel. Nem akartam, hogy újabb incidenst véssenek fel a priuszomra. Ugyanakkor – megütöttem Celia kibaszott Wernert! És milyen jó érzés volt! Csinálnom kellett valamit, el kellett mondanom valakinek. Végigvettem a lehetőségeimet – mindig Brianhez fordultam, ha segítségre volt szükségem. Ami nem tett jót a kapcsolatunknak, és most, hogy kibékültünk, nem lett volna jó ötlet őt bevonni. Így Hudson maradt a listám élén. Neki különben is több esélye volt Wernerékkel szemben. Noha biztos voltam abban, hogy száz százalékig támogatna, és mindenben segítene, zavarba ejtő lenne ilyen hírekkel felhívni telefonon. Különösen, mivel leráztam a testőrömet. Ennek nem örülne. Rossz volt a jelerősség a metrón, de sikerült felhívnom. Sajnos csak a hangpostáját értem el. Megpróbáltam még párszor, ugyanazzal az eredménnyel. Hudson szólt, hogy egész nap találkozói lesznek. Biztos voltam benne, hogy ott van, ahol mondta. Inkább nem hagytam üzenetet. Csak írtam neki, hogy sürgősen hívjon vissza, és csak remélni mertem, hogy még Celia előtt értem el. Mert nyilván ő is megpróbálja majd felhívni. Ebben biztos voltam, És mi van azzal, amit nekem mondott? Bármennyire nem akartam, hogy felzaklasson, egyre csak az járt a fejemben, amit mondott. Nem hittem neki azonnal – miért is tenném?
A bizonyítéka azonban… Kivertem a fejemből. Valahogy rájött, minek becéz Hudson. Csak erről lehet szó. Nem létezik, hogy őt is így szólította. És igen, valóban domináns volt az ágyban, de ezt bárki kikövetkeztethette. Csak azért aggasztott a dolog, mert még mindig nem hallottam Hudson vallomását. Vajon egész idő alatt ezt akarta elárulni? Hogy együtt volt Celiával? Hogy lefeküdt vele, miközben együtt voltunk? Ezt nem hittem. Nem akartam elhinni. Túl könnyű volt, túl kiszámítható. Márpedig Hudson minden volt, csak kiszámítható nem. De ha nem erről volt szó… Kezdett derengeni egy alternatív lehetőség, ami sokkal rosszabb volt Celiáénál. Ezerszer rosszabb. Minden összeomolna bennem, ha kiderülne, hogy igaz. Bele sem bírtam gondolni elég ideig ahhoz, hogy megfontoljam, vagy megpróbáljam cáfolni. Ezért inkább nem is gondoltam rá. Félretettem későbbre, amikor majd elbírok vele. Ha el kell bírnom vele. Viszont addig is tanácsra volt szükségem. Brian mellett ki tudhatja, hogyan kezeli a rendőrség a tettlegességet? Davidre és Lieslre gondoltam. Még Mira és Jack is megfordult a fejemben. Végül amellett döntöttem, aki szerintem a legjobban kezelné az ilyesmit. Jordan első csöngésre felvette. – Hé, tudom, hogy még egy ideig nem te vagy szolgálatban, de van egy kis problémám, és szükségem van a segítségedre. – Huszonöt perc múlva a lakásnál leszek. Már épp letette volna a telefont, amikor megállítottam. – Valójában nem ott vagyok. Épp a Grand Central metrómegállóhoz értem. Rövid habozás után megkérdezte: – Reynold nincs melletted? – Nincs. – Bánnom kellett volna, de nem tettem. – Megmagyarázom, amikor találkozunk. Értem tudsz jönni? – Aha. Sőt, ha a Grand Centralnál vagy, tíz percen belül ott leszek. Megbeszéltük, hol találkozunk, majd letettem a telefont, és vártam. Jordan állta a szavát, és valóban tíz perc alatt odaért. Itt lakhat a közelben. Különös, milyen keveset tudtam róla. Kerestünk egy üres padot, és ott helyben leültünk beszélgetni. Gyorsan beszámoltam a történtekről, semmit sem hagytam ki. Vagy legalábbis
keveset. Azt nem említettem, hogy pontosan mit mondott Celia, ami miatt megütöttem. Jordan nem lepődött meg, sőt nem is ítélkezett felettem. – Felhívtad Hudsont? – Próbáltam. Csak a hangpostáját értem el. – Amíg Jordanre vártam, újra megpróbáltam, ugyanazzal az eredménnyel. – Nem baj. Nem olyan sürgős. Megmondom, mi fog történni: Celia valószínűleg ellátogatott a sürgősségire. A kilétének és a befolyásának köszönhetően gyanítom, hogy ott helyben feljelentést tesz. Egy ökölcsapásra a zsaruk rendszerint elfelejtik az egészet. Mivel azonban ő Werner, nem fogják. – Letartóztathatnak? – Ez a kérdés aggasztott a legjobban. Megrázta a fejét. – Felkeresnek, és megmondják, mikor jelenj meg a tárgyaláson. Nem lesz idézés, sem őrizetbe vétel. Mr. Pierce-nek rengeteg ideje marad elsimítani az ügyet – amit meg fog tenni. Ezt te is tudod, ugye? – Tudom. – A kezemet tördeltem. – Legalábbis azt hiszem. Hülyén érzem magam, amiért teher vagyok másoknak. Jordan felnevetett – még sosem hallottam a nevetését. Majdnem olyan komoly és célorientált volt, mint Hudson. – Sosem tekintene téged tehernek, Laynie. Mindent megtett, hogy legutóbb ejtsék az ellened felhozott vádakat. Az az üzlet pedig, amin most dolgozik, sokkal bonyolultabb, mint elintézni Celia vádemelését. Tudtam, hogy Hudson elintézte a távoltartási végzésem megszegését, Jordan utolsó szavai azonban megleptek. – Mi köze van ennek az üzletnek hozzám? Jordan hosszasan tanulmányozta az arcomat. – Sajnálom, Laynie. Ezt tőle kell megkérdezned. Én csak azt mondom, hogy nem vagy a terhére. Mindent csak érted csinál. Jólestek Jordan szavai. Pont erre volt most szükségem. Különösen így, hogy Hudson elérhetetlen volt, szükségem volt az emlékeztetőre, hogy mindig számíthatok rá. – Köszönöm, Jordan. Többet jelent ez nekem, mint hinnéd. Nem tudod, mikor jön vissza? Jordan összeszorította a száját, és tudtam, hogy óvatosan próbál fogalmazni. – Attól függ, hogy sikerülnek a mai találkozói.
Miért éreztem úgy, hogy mindenki be van avatva valami óriási titokba, amiből engem kizártak? Hudson, Norma, még Jordan is. Az alapján, amit megtudtam, semmi rosszról nem volt szó. Akkor én miért nem tudhattam róla? Hudson megígérte, hogy mindent elárul, amit csak tudni akarok, amikor beszélünk. Ez is rajta lesz a listámon. Különben is tőle szeretném hallani, nem a testőrétől, ezért nem erőltettem tovább a témát. Megnéztem az időt a telefonomon. Már csak alig egy óra maradt David bulijáig. Talán az lesz a legjobb, ha odaindulok. Hacsak nem lesz ebből probléma. – Vasárnaponként a klub zárva tart, de ma bulit rendezünk egy kollégámnak, aki elmegy tőlünk. Szerinted odajöhet értem a rendőrség? Nem szeretném elrontani a bulit. – Á. Vagy a lakáshoz mennek, vagy munkaidőben keresnek fel a munkahelyeden. Ne aggódj. – Tudom, hogy végül úgyis beszélnem kell velük, de nem ma szeretnék. – Egek, mennyire berezeltem! Jordan nem mutatta jelét, hogy ő is gyávának tartana. – Akkor csináljuk így: visszametrózunk, és az Égi Bárkánál elválunk – nem hinném, hogy Ms. Werner ma este felbukkanna, hogy zaklasson téged. – Nem. Szerintem sem. – Azért szívesen megnéztem volna, hogy milyen az arca. Mosolyogtam, ha csak eszembe jutott. – A kocsi a lakásnál parkol. Elmegyek érte, aztán visszamegyek a klubhoz. Így bármikor eljöhetünk, amikor csak szeretnél. – Jordan közönyösen nézte a metró utasait, ahogy elsétáltak mellettünk. Látszólag közönyösen. Minél többet tudtam meg róla, annál inkább rádöbbentem, hogy semmit sem csinál közönyösen. És mindig gondolkodott. – Lefogadom, hogy a rendőrség holnap reggelre meglátogat, Laynie. Ha nem szeretnél találkozni velük, amíg Mr. Pierce vissza nem érkezik, ma este elvihetlek az iroda fölötti lakáshoz a buli után, ha szeretnéd. – Ez nem is rossz ötlet. Még megfontolom. – Abban bíztam, hogy ha végre sikerül elérnem Hudsont, majd ő mindent elintéz helyettem, hogy ne kelljen tovább bujkálnom. De ha sikerül is elsimítania ezt a tettlegességi vádat, akkor sem tud örökké megvédeni Celiától. Nem tudta megakadályozni a zaklatását. Mostanra Celia bizonyára már magasabbra tette a mércét. Eszembe jutott
Jack tanácsa – úgy a legkönnyebb megszabadulni tőle, ha elhitetem vele, hogy ő nyert. Azzal, hogy megütöttem, egyáltalán nem arról győztem meg, hogy ő nyert. Vajon ez lett volna az elképzelhető legrosszabb lépés? Mindennél jobban féltem attól, hogy Celia Werner örökre megmérgezi az életemet. Túlélné ezt a kapcsolatunk Hudsonnal? * * * Az volt a probléma az Égi Bárkával, hogy semmi kedvem nem volt ott lenni. Szerencsére semmit sem kellett előkészítenem a bulihoz, csak az ellátóknak kellett ajtót nyitnom. Hudson mindent megszervezett, még az ingyenbárt is. Nagylelkű gesztus volt a részéről – valószínűleg ez volt a bocsánatkérése David áthelyezése miatt. A személyzetből mindenki hozhatott még egy embert. David barátaival és a néhány meghívott törzsvendéggel együtt közel száz főt vártunk. Igazi buli volt. Én is jól éreztem volna magam, ha eljött volna a kísérőm. De ő nem volt ott. És este tízkor még mindig nem tudtam elérni. – Tedd már le azt az istenverte telefont, és bugizz velem! – mondta Liesl. Amikor megérkezett, elmeséltem neki a napomat. Szerinte, ha másnap rendőrökkel kell beszélnem, annál keményebben kell ma este buliznom. Nagyon eltérő személyiségek voltunk. – Szeretlek, Laynie, és számíthatsz rám. De úgy látom, mindenáron lógatni akarod az orrodat, úgyhogy nem zavarlak tovább, és megyek szórakozni. – Meghúzta egy hajtincsemet. – Nem haragszol? – Egyáltalán nem. Menj. Szórakozz! Gyors puszit nyomott a számra, és belevetette magát a dajdajozó tömegbe. Próbáltam elűzni az érzést, hogy magamra hagytak. Különben sem Lieslre vágytam. Mivel a többiek estjét nem akartam elrontani, leültem az egyik fal melletti kanapéra, és a pezsgőmet szorongattam, miközben a táncoló tömeget bámultam. Valószínűleg úgyis jobb ötlet volt leülnöm. A többség itt az alkalmazottam volt. Jobb, ha tartjuk a távolságot, és tiszteljük egymást. Eltűnődtem, vajon mennyire fognak tisztelni, ha a szemük láttára visznek ki a zsaruk bilincsbe verve. „Hagyd abba!”, szidtam magamat. Jordan szerint nem lesz letartóztatás, Hudson pedig mindent el fog intézni, noha nem lepődnék meg, ha Celia
beszámolna a médiának is a történtekről. Istenem, a média! Behunytam a szememet; már a puszta gondolattól kirázott a hideg. Kérlek, hívj fel, Hudson, könyörgök! – Csatlakozhatom hozzád? – kiabálta túl egy hang a lüktető zenét. Kinyitottam a szememet, és Gwent láttam magam előtt. Mire válaszoltam, már le is ült. – Persze, ülj csak le! – Ismét körbepillantottam a teremben. Noha nem mindenki táncolt, csak én voltam egyedül. Vajon ezért jött ide Gwen? Reméltem, hogy nem. Nem vágytam arra, hogy felvidítsanak. Jobb lesz, ha ezt előre közlöm. – Miért nem táncolsz? – Ha érti a célzást, talán csatlakozik a táncoló tömeghez. A homlokát ráncolta, és láttam, hogy a kezében tartott ital nem az első volt aznap este. Bár még nem volt részeg, jó úton volt afelé. – Nem igazán szeretek… – Elhallgatott, mintha elfelejtette volna a mondat végét. Befejeztem helyette. – Táncolni? – Inkább vegyülni. – Majd hozzátette: – Különben is, ők az alkalmazottaink. Nem tűnik helyesnek együtt bulizni velük, miközben holnap talán meg kell feddnem őket. A fenébe is, remek menedzser! – Gwen? Kezdelek megkedvelni. Hogy lehet ez? Majdnem elnevette magát. – Nem lesz ez mindig így. Csak idő kérdése. – Komor szavak voltak, mintha tudna mit mesélni erről. Vagy talán csak amolyan szomorú részeg volt. Ha nem akarja megmagyarázni, én nem kérdezek rá. Megvolt a saját bajom. Az elmúlt negyedórában már tizedszer ellenőriztem a telefonomat sikertelen hívásért vagy üzenetért. Semmi. Jordan már visszatért a kocsival, és a személyzeti társalgóban tévézett. Küldtem neki egy üzenetet: „Van már hír Hudsonról?” Gyorsan válaszolt: „Semmi. A nyugati part három órát késik. Ott még csak hat óra van. Adj neki időt.” Öt óra telt el az első üzenetem óta, amit Hudsonnak küldtem, hogy
hívjon fel. Mennyi időre van még szüksége? Gwen zavarta meg a gondolataimat. – Folyton azt a krumplit bámulod. Jobb ajánlatot vársz? Felsóhajtottam, és a melltartómba dugtam a telefonomat. – Nem, csak Hudson hívását. Pár napra Los Angelesbe ment. Észre sem vettem, hogy ennyire nyilvánvaló vagyok. Felnyögött. – Istenem, annyira szerelmes vagy, hogy az már undorító. Döbbenten néztem rá. – Talán zavar, hogy együtt vagyok Hudsonnal? Gwen vállat vont. – A legkevésbé sem érdekel a kapcsolatotok Hudsonnal. Engem a szerelem zavar. Eleget kell néznem Nor… – Elhallgatott, mielőtt kimondta volna Norma nevét. – Mindegy is. Csak mindenki szerelmes. Engem nem érdekel. Nem tudta, hogy már én is tudok Norma és Boyd viszonyáról. Nem közöltem vele. Ez a románcellenesség viszont kíváncsivá tett. Vajon mellőzve érzi magát, amióta a nővére viszonyt folytat az asszisztensével? Mivel alig tudtam valamit Gwenről, ezt nem volt könnyű megállapítani. Aztán leesett. – Ó! Gwennek összetörték a szívét. – Kezdett összeállni a kép. Aznap este most először kezdett valami más érdekelni magamon kívül. – Ezért akartál annyira eljönni a Nyolcvannyolcadik Emeletből? Elködösült a tekintete, nem tudtam, az emlékektől-e vagy az alkoholtól. Szóra nyitotta a száját. Majd kihúzta magát. – Ügyes próbálkozás. Részeg vagyok, de nem annyira. – Belekortyolt a koktéljába, majd a pezsgőmre pillantott. – Ha már szóba került, miért nem csatlakozol hozzám az ivásban? – Nem vagyok nagy piás. – Mivel rosszul bírom az alkoholt, már ennyitől is spicces voltam, és józanul akartam Hudsonnal beszélni. – Hm. – Tetőtől talpig végigmért. Aztán a táncparketten ugráló tömeget bámulta. Ismét belekortyolt az italába. – Hallottam, amikor valami függőséget emlegettél Lieslnek. Alkesz voltál? Felnevettem. Kölcsönösen kíváncsiak voltunk egymásra. Talán ha elmesélem a történetemet, ő is mesél nekem magáról. De egyelőre nem a haverkodás állt a listám élén. – Nem, arról szó sem lehet! Neked is vannak titkaid, nekem is.
Gwen elmosolyodott. – Részemről rendben. – Szóval, itt van a buli! – David bukkant fel mögöttünk, és a kanapé fölé hajolt. – Ha-ha! Szarkazmus. Vicces. – Gwen kiürítette a poharát, és letette az asztalra. David figyelmen kívül hagyta Gwent, és felém fordult. – Ez az utolsó estém a kedvenc barátaimmal. És a legkedvencebb barátom az orrát lógatja. Mi bajod? Nem nagyon zavart, hogy a kedvencének nevezett. El fog menni a városból. Többé nem kell a szándékai miatt aggódnom. Különben is igaza volt. Ez az est róla szólt, nem rólam. – A fenébe, bocs, David. Tönkreteszem a bulidat a rosszkedvemmel. Megkerülte a kanapét, és leült velünk szemben az alacsony asztalra. – Különben is, mi bajod? Az elmúlt két napban olyan… tüzes voltál. – Reménykedve felvonta a szemöldökét. – Oda a nagy szerelem? Édes volt, hogy sosem adta föl. – Nem akarlak kiábrándítani, de nem hiszem. – Pedig meglehet, hogy ez lesz a következménye, ha Hudson tudomást szerez arról, hogy elvesztettem a fejemet. Miért nem hívott még mindig? És Jordan valóban ilyen jól ért a New York-i jogrendszerhez? Az ajkamba haraptam. – Lehet, hogy hamarosan letartóztatnak. – Davidnek könnyebb volt ezt elárulni, mint Gwennek. David kérdőn nézett Gwenre. – Rám hiába nézel – mondta Gwen, és vállat vont. – Nekem szart se árul el. David az asztal sarkába kapaszkodott. – Azt hiszem, többet kell tudnom. Egy pillanatig komolyan megfordult a fejemben, hogy kitálalok neki. De az nem lett volna tisztességes vele szemben. Jó menedzser, és jó barát volt. Nem küldhetem így az útjára. – Nem, komolyan nem kell többet tudnod. Felejtsd el, amit mondtam. Kérlek! Talán csak túl érzelgős vagyok. – Remélhetően. – Szólj, ha bármit tehetek érted. – Ez jellemző volt Davidre. Nem erőltette, nem vájkált. Egyszer még azt is elhitettem magammal, hogy
ennyi elég is nekem. Hogy ő biztonságos. Az a fajta férfi, aki mellett józan maradhatok. Most már másképp láttam. Noha Hudson tolakodott és kutakodott és megőrjített, még soha nem láttam ennyire tisztán, mint mellette. Épp ezért volt most olyan nagy szükségem rá. De ha csak itt búslakodom nélküle, attól még nem jön haza hamarabb. És így nem lehet elbúcsúzni a barátomtól. Mosolyt erőltettem az arcomra, és letettem a poharamat. – Tudod, mit tehetnél értem, David? Felvidíthatnál. – Felálltam, és táncparkett felé intettem. – Táncolunk? – Már azt hittem, sosem kérded meg. Nem mentünk be a tömegbe tolongani, inkább egy üres sarokban táncoltunk. Elég volt pár perc David Guetta Titanium mixéből, máris jobban éreztem magam. Időtlen idők óta nem engedtem el magam, nem hagytam abba az idegeskedést, hogy kiélvezzem a pillanatot. Behunytam a szememet, és hagytam, hogy magával ragadjon a ritmus, és szabadon mozogjon a csípőm. Kimelegedtem, és kifulladtam, de elevennek éreztem magam – amire csak a klub volt képes. Hamarosan elpárolgott a szorongásom, és csak a jelenre tudtam gondolni – a zenére, a villódzó fényekre és a barátomra mellettem. Pont erre volt szükségem. Nem tudom, meddig táncolhattunk így, és hány dalt játszott le a DJ, amikor a zene lassú dallammá csitult. Sosem játszottak lassú dalokat a klubban. Kérdőn néztem Davidre. – Biztos ezt kérte valaki. – Kinyújtotta a kezét. – Ne hagyjuk kárba menni, rendben? Valami azt súgta, hogy ez nagyon rossz ötlet. Ha David kérte a dalt – amiben biztos voltam –, akkor nekem szánta. Azt akarta, hogy a karjában legyek. Nem lenne helyes – pasim volt, akit tiszta szívemből szerettem. Hudson sem örülne neki, ami már elég ok ahhoz, hogy ne csináljam. A jobbik eszem azt súgta, hogy hagyjam abba a táncolást. Mégis éreztem valamit, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni – talán csak arra volt szükségem, hogy lezárjuk, vagy csak elszomorított a gondolat, hogy mi volt, mi lehetett volna köztünk. Vagy egyszerűen csak az alkohol volt, az adrenalin és a vágy, hogy valaki a karjában tartson egy ilyen stresszes és fárasztó nap után. Hudson távollétében különben is kinek fájna ez a tánc? Gondolkodás nélkül megfogtam David kezét, és hagytam, hogy a
karjába húzzon. Már el is felejtettem, milyen jó érzés. Mint egy óriási plüssmaci. Közel sem volt olyan elegáns, mint Hudson, de erős volt, és könnyű volt belezúgni. A vállára hajtottam a fejemet, és együtt ringatóztunk. Behunyt szemmel hallgattam a dalt, és elernyedtem az utolsó ölelésünkben. Ismerős volt az énekes, de nem jutott eszembe a neve. A szerelméhez énekelt, arról, hogy az ereiben érzi őt, hogy nem tud szabadulni tőle. Hudsonra emlékeztettek ezek a szavak. Olyan mélyen éreztem magamban, minta belém szivárgott volna a bőrömön keresztül, egyenesen a vérembe. Ő éltetett, szívem minden dobbanása újabb szerelemhullámmal árasztotta el a testemet. Vajon David is így érzett irántam? Elöntött a pánik és a szomorúság, és egyfajta elégedettség, ahogy rádöbbentem, hogy David pontosan így érez irántam. Ha még kételkedtem volna, David elkezdte énekelni a dalt: „Nem tudok szabadulni tőled.” Megálltunk, és elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. Tudta, nem igaz? Tudta, hogy ez nem helyes, hogy másé a szívem. Hogy én nem így érzek iránta. Ha tudta is, nem érdekelte. Közelebb hajolt, és mielőtt észbe kaphattam volna, megcsókolt. Döbbenetes volt, és nem örültem neki. Gyorsan ellöktem magamtól. David szomorú tekintete szinte átszúrta a szívemet. Én is ismertem ezt a fajta szívfájdalmat. Sajgott a szívem, amiért én okoztam David bánatát. Nem tudtam mit tenni, csak megráztam a fejemet, és visszafojtottam a könnyeimet. David mondani akart valamit – talán bocsánatot akart kérni, vagy meggyőzni, hogy adjak neki egy esélyt. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, mögém pillantott, és falfehér lett az arca. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki áll mögöttem. Talán a sors akarta így, hogy visszakapjam, amit másokkal tettem. Hogy az, akire a legjobban vágytam, olyan helyzetbe kerüljön, amit a legkevésbé sem kívántam. Ezért nem hívott vissza, ezért nem tudtam elérni – mert hazajött. Lassan felé fordultam. Nem viselt zakót, az inge gyűrött volt az utazástól. Meglazította a nyakkendőjét, az álla borostás volt. Ám én csak az arcát láttam. David szomorúsága semmi volt ahhoz képest, ami Hudson szemében tükröződött. Elviselhetetlen volt a kínja, olyan mértékű bánatról árulkodott az arckifejezése, amire talán nem is létezett gyógyír.
Aznap este már másodjára tettem fel a kérdést: „Istenem, mit tettem?”
Tizenkilencedik fejezet
Visszafojtottam a rám törő pánikot. Jóvá tudom tenni. Jóvá kell tennem. – Hudson. – Közelebb léptem hozzá. – Ez nem az, aminek látszik. – Valójában fogalmam sem volt, minek látszott, mert nem tudtam, mennyi ideje állt ott. Vajon azt látta, hogy ellöktem Davidet? Kifejezéstelen volt az arca. – Talán jobb lenne ezt négyszemközt megbeszélni. – Oké – mondtam, pontosabban suttogtam. Az iroda felé indultam; gondoltam, követni fog. Követett. Szótlanul mentünk fel a lépcsőn. Nem éreztem magamon a tekintetét; rám sem akart nézni. Elkeseredtem. Annyira vágytam már rá, és most mindent elrontottam. Megint. Nem fordultam felé, amíg be nem csukta maga mögött az iroda ajtaját. Amint az arcába néztem, megbántam: reménytelen arckifejezése sokkal rosszabb volt, mint emlékeztem. Mi olyat tudnék mondani, amivel jóvátehetném? Erőtlenül próbálkoztam: – Ő csókolt meg engem, Hudson. Nem én őt. És amikor megtette, azonnal ellöktem. – Ez volt az igazság. Ha elég ideje figyelt bennünket, ezt ő is láthatta. – Miért voltál egyáltalán a karjában? – kérdezte halk, komor hangon. Ritkán mutatott ki ennyi érzelmet, rossz volt látni. Legördült egy könnycsepp az arcomon. – Csak táncoltunk. Ez egy buli. Haragosan meredt rám. – A karjában voltál, Alayna. Olyasvalakinek a karjában, aki nem titkolta, mit érez irántad. Mégis mire számítottál? Sok mindenben igaza volt. Én is tudtam, hogy veszélyes, éreztem, mennyire helytelen, amint David átkarolt. Nekem azonban eszem ágában sem volt elcsábítani. Csak egy búcsútánc
volt. Egész idő alatt Hudsonra gondoltam. – Ártatlan semmiség volt – hajtogattam. – Szükségem volt valakire. Ő itt volt; te nem. Amikor eszembe jutott, mi hajtott David karjába, elöntött a keserűség. – Különben is, hol voltál egész nap? Amikor szükségem volt rád? Ugyanolyan keserűen vágott vissza: – Mire volt szükséged, Alayna? Valakire, aki melenget téged? Összeszorítottam a számat, hogy visszafojtsam a feltörő zokogást. – Ez fájt. – Az is fájt, amit én láttam. Ezzel nem mondott újat, de attól, hogy újra kimondta, elfacsarodott a szívem. Én is átéltem ugyanezt a fájdalmat – amikor láttam, ahogy megcsókolta Celiát a felvételen, majd ma ismét, amikor Celia azt állította, hogy viszonyuk volt. Talán nem voltam igazságos, amiért Celia lehetséges hazugságait azzal hasonlítottam össze, amit Hudson a saját szemével látott, de meg kellett értenie az én nézőpontomat is. – Igen, tudom milyen érzés. – Tudod? – Még ebbe az egy szóba is bele tudott sűríteni annyi mérget, hogy fájt. Ez feldühített. – Igen, tudom! Lássuk, el tudom-e magyarázni: olyan, mintha kitépnék a szívedet a mellkasodból. Én legalábbis így éreztem, amikor Celia azt mondta, hogy vele keféltél, mialatt velem voltál. – Micsoda? – Őszintén meglepődött, de nem úgy, mintha rajtakaptam volna, inkább mintha nem értené, hogy mi a fenéről beszélek. Akkor is így nézett rám, amikor Stacyről beszéltünk. – Ezt mikor mondta? – Ma – morogtam, mert már megbántam, hogy szóba hoztam Celiát. – Ma találkoztál vele? – Összevonta a szemöldökét. – Lehet ennek valami köze ahhoz az üzenethez, amit a telefonomon hagyott? – Tudtam, hogy fel fog hívni! – És ha Celia felhívta, Hudson miért nem hívott fel engem? – Mit mondott? Megrázta a fejét. – Összevissza beszélt. Rólad meg az ügyvédjéről hadovált. Gondoltam, a korábbi hülyeségét folytatja, ezért kitöröltem. Hudson közelebb lépett hozzám, és láttam, hogy megenyhült az arckifejezése, fájdalom helyett most aggodalmat tükrözött. – Mi történt vele? Megint követett téged? Mit csinált? És miért nem
hívott fel Reynold? A hátam mögötti asztalra támaszkodtam. – Reynold nem is tudott róla. – Bűntudatom támadt, nemcsak azért, mert leráztam a testőrömet, hanem mert Hudson hajlandó volt félretenni a fájdalmát miattam. Ahogy az arcára néztem, még jobban elszégyelltem magam. – Kérlek, ne nézz így rám. Sajnálom. Be voltam kattanva, ezért fogtam a laptopomat, és leugrottam kávéért. Gondoltam, ha házon kívüli üzemmódra állítom a riasztót, azt Reynold észreveszi, de ezek szerint nem kapott üzenetet. Hudson összeszorította a száját. – Csak akkor üzen neki, ha otthonira állítod. Egy kicsit meglepett, hogy ennyire nem felügyelték minden lépésemet. Ez nem vallott Hudsonra. Más körülmények között lenyűgözött volna. – Mindegy, csak lementem a pékségbe. Megjelent Celia. Nekem pedig elegem lett belőle. Ezért odamentem hozzá. – Odamentél hozzá!? – Nem csak rángott a szeme, és megfeszült az állkapcsa, még a keze is remegni kezdett. Még sosem láttam ilyennek. Haragudott volna rám? – Igen. Hülyeség volt. Tudom, hogy hülyeség volt. De Stacy elküldte nekem az egyik e-mailt, amit állítólag te küldtél neki, és ahogy elolvastam, tudtam, hogy nem te írtad. Felismertem az egyik idézetet azokból a könyvekből, amelyeket Celia megjelölt, és tudtam, hogy ő írta az e-mailt. Ezért szembesítettem ezzel. Hogy ő írta. – Úgy hadartam el a történteket, hogy abban sem lehettem biztos, hogy megérti. Úgy tűnt, megértette. – Erre azt mondta, hogy együtt voltam vele? Csak úgy? Összerezzentem. Nem fog tetszeni neki, amit ezután mondok, de jobb, ha kitálalok. – Először megmutattam neki Stacy videóját. – Vártam a reakciót, de kifejezéstelen maradt az arca, ezért folytattam. – Utána mondta, hogy együtt voltatok. Hogy egy pár voltatok. Hogy aznap éjjel megdugtad, nem először és nem is utoljára. Ha Hudson még ennél is jobban el tudott volna vörösödni, gőz lövellt volna ki a fülén. – És elhitted? Kihúztam magam.
– Ahhoz eléggé felbosszantott, hogy megüssem. – Beismerem, hogy erre büszke voltam. – Megütötted? – Oda a gőz. Nem erre a reakcióra számítottam. – Tudod, mit? Ha folytatod ezt a vallatást, én inkább elmegyek. Hudson fel-alá járkált a szobában, és a hajába túrt. Amikor megállt, és ismét felém fordult, némileg összeszedte magát, habár a tartása még mindig merev volt, a hangja pedig feszült. – Sajnálom, ha kicsit idegesnek tűnök, Alayna. Biztosíthatlak, csak azért van, mert aggódom érted. Néhány pillanatig szótlanul tanulmányoztam az arcát. Valóban aggódott – ezt én is láttam. Meredten nézett engem, és nem a dühtől remegett – hanem a félelemtől. Engem féltett. A törődése nem ismert határokat. Ez ugyanolyan tény volt, mint a szeme színe. A felismerés megnyugtatott. Lenyeltem a mérgemet, és őszintén válaszoltam: – Igen, megütöttem. Azt hiszem, még az orrát is eltörtem. Úgyhogy valószínűleg be fog perelni. Ezért volt szükségem rád. – Alayna. – A szeme ragyogott a szerelemtől. – Miért nem hívtál? – Hívtalak! Ki volt kapcsolva a telefonod. Hagyhattam volna üzenetet, de ezt nem akartam a hangpostádra mondani, és nem akartam félbeszakítani az üzleti megbeszélésedet, mert tudtam, hogy fontos. – Nálad nem fontosabb. – Hozzám akart lépni – láttam, mennyire vágyik rá. De még mindig ott volt kettőnk közt az a dolog – a pillanat, amikor meglátott minket –, ezért inkább a kanapé karfájára ült, és a nadrágja gyűrődésével babrált. – Felkeresett már a rendőrség? Megráztam a fejem. – Féltem visszamenni a lakásba, ezért inkább idejöttem, és vártam a hívásodat. Lesütötte a szemét, és a cipőjét bámulta. – A repülőn kaptam meg az üzenetedet. Azért nem hívtalak, mert csak annyit tudtam volna mondani, hogy már hazafelé tartok, és meg akartalak lepni. – Felhorkant. – Szunyókáltam egyet. Inkább felhívtalak volna! Ezúttal én voltam az, aki a padló mintázatát tanulmányozta. – Le kellett volna higgadnom. – Mindenről gondoskodni fogok. Nem kell aggódnod. Soha többé nem
fog zaklatni téged. Olyan meggyőződéssel mondta, hogy elhittem neki. Megtalálja a módját, hogy megvédjen Celiától. Csak el kell fogadnom az óvintézkedéseit. Ha így tettem volna, Celia nem tudott volna kiakasztani, és Hudsonnak most nem kellene megmentenie. Hála és megkönnyebbülés árasztott el, egy kis sajnálattal fűszerezve. – Köszönöm. Még több sajnálat következett. Ha nem ütöm meg Celiát, akkor is David karjában találom magam? Valami azt súgta, hogy nem. Mindenesetre, amit Hudson látott, annak komoly súlya volt. – Hudson – szóltam remegő hangon –, sajnálom. – Nem kell. Valójában jól tetted. Rosszabbat érdemel. – Halványan elmosolyodott az utolsó mondatnál. Szerettem volna vele mosolyogni, de képtelen voltam. – Úgy értem, sajnálom, ami Davidet illeti. – Ó. – Lehervadt a mosolya, és visszatért a korábbi fájdalmas arckifejezése. Következő szavai óvatosak, pontosak és nehezek voltak: – Áruld el: még mindig érzel valamit iránta? – Nem, dehogy. Semmit. Ezt már megmondtam, és komolyan gondoltam, noha ma este bizonyára nem úgy tűnt. De egész idő alatt, amíg átkarolt, éreztem, hogy ez helytelen. Csak rád tudtam gondolni. Hiányoztál, Há. Szükségem volt rád. Nagyon-nagyon. És nem gondoltam bele, hogy mit művelek. Annyira, de annyira saj… Felpattant, és mellettem termett, mielőtt befejezhettem volna; szorosan magához ölelt. Igen, pontosan ilyen érzésnek kell lennie, erre vágytam. A hajamba fúrta az arcát. – Te is hiányoztál, kedvesem. Nekem is szükségem volt rád. Próbáltam visszajönni… – És tönkretettem a meglepetésedet. – A mellkasához nyomtam az arcomat. – Annyira sajnálom. – Nem érdekel. Fáj, hogy megbántottalak. És ha megígéred, hogy semmit sem jelent… – Semmit. Az életemre esküszöm, hogy csak te kellesz nekem. – Felemeltem a fejemet, hogy végigcsókoljam az állát. – Na és te? – A kérdés kis híján a torkomon akadt, mégis kierőltettem magamból. – Érzel még valamit Celia iránt?
Megdermedt. Elhúzódott, hogy a szemembe nézzen, és halkan azt felelte: – Alayna… soha semmit nem éreztem Celia iránt. – Akkor csak szex volt köztetek? – Rá kellett kérdeznem bizonyos dolgokra, még akkor is, ha a válaszok már nyilvánvalóak voltak. Lassan megrázta a fejét. – Soha nem feküdtem le vele. – Hazudott. – Ez nem is volt kérdés. Már sejtettem egy ideje. Hudson mindenesetre megerősítette. – Igen, hazudott. – Gondoltam. – Meg kellett volna könnyebbülnöm. Miért éreztem mégis rettegést? Mert ha nem ezt kellett bevallania a videóval kapcsolatban, akkor még mindig maradt valami, amiről nem tudtam. Valami azt súgta, hogy már tudom, miről van szó. Az alternatív magyarázat, amit korábban már elhessegettem, ismét aggasztani kezdett. Ám ezúttal nem hagyom felderítetlenül. Gyengéden és habozva kihámoztam magam a karjából. – De az a helyzet, hogy részben azt kívánom, bárcsak igaz lenne. Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem az, hogy lefeküdtél vele, mialatt együtt voltunk – nem ez a rész. Hanem a többi – az, hogy tényleg együtt voltatok, amikor Stacy meglátott benneteket. Mert ha az igaz lenne, el tudnám fogadni. Ne érts félre – a gondolat, hogy vele voltál, hogy megdugtad, halálra gyötör. Komolyan. – Keserű ízt éreztem a számban. – De azt hiszem, mindig is tudtam, hogy nem voltatok együtt. Látszik a szemedben – most is, és azon a felvételen is. Hudson nagyot nyelt. – Nem voltam. Sose voltam vele. Tovább bámultam a nyakát. Könnyebb volt, mint a szemébe nézni, melyben sötét vihar kavargott. – Ami azt jelenti, hogy valóban átvertétek Stacyt. Hát persze hogy ez történt. Szerettem volna elhinni, hogy csak Celia csinálta, és te csak meg akartad védeni őt. De azt mondtad, hogy nem, és belementél annyira, hogy megcsókold. Te is részt vettél benne. Elhallgattam, hogy felfogjam a szavaim jelentését és a bennük rejlő igazságot. – Egy pillanatig azt hittem, hogy ez volt a titkod. Pedig nem. Úgy értem,
igen, szemét dolgot műveltél Stacyvel, de már tudtam, hogy csináltál ilyet a múltban. Ha csak ennyi derült volna ki abból a felvételből, elmondtad volna. Te azonban valami mást titkoltál. Végül nagy erőfeszítés árán a szemébe néztem. – Az a lényeg, hogy melyik estén történt mindez. A szimpózium estjén, nem igaz? Gondoltam, hogy nem akartad, hogy tudjam, hogy még akkor is szórakoztál másokkal, de szerintem még ez sem az. – Alayna… – Csak suttogott, de még ennek az egy szónak is súlya volt. Figyelmeztetés volt, és könyörgés. Azt súgta, ne folytassam, pedig kezdettől fogva erre tartottunk, amióta először megpillantott. A sors akarta, hogy elérkezzen ez a pillanat, és akár hajlandók voltunk szembenézni vele, akár nem, itt volt. – Nem a felvétel a lényeg. Hanem ami utána történt. – Úgy beszéltem, mintha csak most döbbentem volna rá, pedig valójában már ott volt, eltemetve a tudatom mélyén, ahol nem kellett megbirkóznom vele. Tudtam. Mindig is tudtam, de csak most sikerült beismernem. Hudson a nevemet ismételgette, de már nem rá figyeltem. – Ha Celia odakint volt veled a szimpóziumom estjén… akkor értelemszerűen veled ment oda. És ha veled ment oda, ő is ott volt, amikor először láttál engem. És ha még mindig átvertetek együtt embereket… Libabőrös lettem, miután kirázott a hideg, és émelyegni kezdtem. Csengett a fülem, és hallottam, hogy Hudson még mindig beszél. – El akartam mondani. – Mintha ezt mondta volna. – Visszajöttem, hogy elmondjam. Az arcát kerestem, és ahogy megértettem, mi az igazság, alig hallottam a szaggatott magyarázkodást. – Ez volt a legnagyobb tévedésem, Alayna. – Közelebb lépett hozzám; arca eltorzult a fájdalomtól, a hangja kétségbeesésről árulkodott. – Ez volt a legszörnyűbb dolog, amit valaha tettem. És ezt bántam meg a legjobban, noha ennek köszönhetlek téged, és ezért örökké hálás maradok. De akkor még nem tudtam, hogy mit fogok érezni irántad. Nem tudtam, hogy ennyire meg tudnálak bántani, és hogy fájna a szenvedésed. Kérlek, Alayna, meg kell értened. Kezdtem megérteni. Fájdalmasan tisztán láttam mindent. – Ennyit jelentettem neked, nem igaz? – Ez már nem kérdés volt többé. – Egy átverést. Kettőtök közös átverését. – Kicsúszott a lábam alól a talaj, és a padlóra zuhantam. – Istenem. Istenem, istenem.
– Alayna… – Hudson letérdelt, és a kezét nyújtotta. Elhúzódtam tőle; minden ízemben reszkettem. – Ne érj hozzám! – kiáltottam. Nem tudtam, megállt-e vagy tovább közelített – elhomályosult a látásom a haragtól és a fájdalomtól. Kavargott a gyomrom, mintha a hányinger kerülgetne, és a fejem… egyszerűen képtelen voltam gondolkodni. Az sem segített, hogy Hudson nem volt hajlandó elhallgatni, hogy nyugodtan gondolkozhassam. – Ez nem az, aminek látszik, Alayna. Igaz, hogy átverésként kezdődött. Celia átveréseként. De én csak miattad mentem bele. Mert teljesen beléd habarodtam. Rábámultam, és addig pislogtam, amíg ki nem tisztult a látásom. Aztán úgy éreztem, mintha most először láttam volna igazán. Tudtam, hogy így viselkedett. Hogy hihettem, hogy pont velem nem tette ugyanazt, mint a többi nővel? Különös és szokatlan módon kezdődött a kapcsolatunk. Megvette a klubot. Aztán felbérelt, hogy megszakítsak egy jegyességet – egy jegyességet, ami nem is volt igaz. Eddig miért nem tűnt fel, hogy mennyire bizarr volt ez az egész? Most pedig meg akarja beszélni. Görcsbe rándult a gyomrom, és zihálni kezdtem. – Alayna, engedd… Felemeltem a kezemet, hogy megállítsam. – Nem kell a segítséged – mondtam, amikor ismét kaptam levegőt. Megtöröltem a számat a kézfejemmel. – Válaszokat akarok. – Bármit. Mondtam, hogy mindent elmondok. – Olyan készségesen hadart, mintha neki kedveznének a válaszok. Én már tudtam, hogy semmivel sem tudja helyrehozni. Hogy minden újabb válasz fájdalmasabb lesz, mint az előző. Mégis tudnom kellett mindent. Belemarkoltam a szőnyegbe, próbáltam kapaszkodót keresni, valamit, ami erőt adhat. – Belém voltál habarodva? – Keserűek voltak a szavak a számban. – Ezért úgy döntöttél, hogy elszórakozol velem? – Nem. – Leült a földre, és mindkét kezével a hajába túrt. – Nem, csak a közeledbe akartam jutni, és Celia terve tökéletes kifogás volt. – És mi volt a terve? „Az előadó lány. Érd el, hogy beléd szeressen,
azután…” Micsoda? Hevesen megrázta a fejét. – Nem, nem így történt. Egyáltalán nem így történt. A padlóra csaptam az öklömet. – Akkor hogy történt? Áruld el! Kereste a szavakat. Még sosem láttam ennyire elkeseredettnek, ennyire nyomorultnak. – Amint mondtam: megláttalak, és vonzódni kezdtem hozzád. Nagyon vonzónak találtalak. Erről sosem hazudtam. – Annyira vonzódtál hozzám, hogy úgy döntöttél, tönkreteszel. – Sikerült, nem igaz? Mert itt voltam, teljesen tönkretéve. Hudson ismét megrázta a fejét. – Nem így akartam elmondani. Nagyon rosszul alakultak a dolgok. – Úgy érted, ha másképp mondtad volna el, be tudtad volna úgy állítani, hogy ne tűnjön ilyen rossznak. – Olyan erősen reszkettem, hogy vacogtam, miközben beszélni próbáltam. Hudson összerezzent, mintha arcul csaptam volna. – Ezt megérdemeltem. De nem így értettem. – Közelebb húzódott, majd megállt, amikor látta, hogy nem akarom a közelségét. – Hadd mondjam el úgy, ahogy történt. Kérlek. Akkor is rémes lesz, de legalább igaz. Az asztalnak támaszkodtam; nem bírtam többet hallani, de szükségem volt rá. – Hallgatlak. Végignyalta a száját. – Megláttalak. És azt hiszem, Celia észrevette. Észrevette, hogy észrevettelek. Pár nappal később felbukkant a rólad szerzett információkkal. – Ő szerzett rólam információkat? – A közbeszólásommal megzavartam a bemagolt szövegét. Annyi baj legyen. Eszem ágában sem volt megkönnyíteni a dolgát. – Igen, Celia nyomozott utánad. Nem én. Megszerezte a rendőrségi jelentést és a távoltartási végzést, sőt még a pszichiátriai jelentésedet is. Ismét émelyegni kezdtem, mert belegondoltam, hogy Celia volt az, aki feltárta a titkaimat. Elképzeltem, amint Hudsonhoz rohant, hogy beszámoljon neki a legrosszabb bűneimről. Hudson látta az undoromat, és mintha enyhíteni akart volna rajta. – Én mindennek épp az ellenkezőjét láttam benned, Alayna. Mindaz,
amit összeszedett rólad – egyáltalán nem az az erős, magabiztos nő volt, akit a szimpóziumon láttam. Mindaz nyilvánvalóan a múltad volt. Te ennél jobb voltál. Tudtam. – Jobb voltam – mondtam dacosan, annak ellenére, hogy ő is ugyanezt mondta. – Jobb voltam. – Igen. Az voltál. Nyilvánvaló volt. – Mély lélegzetet vett. – Celia azonban úgy gondolta, hogy újra meg lehet törni téged. – Harag gyúlt a szemében. Nem értettem vele egyet. Hatásszünetet tartott, várta, hogy felfogjam a szavai jelentését. Mégis mire számított? Hogy felkelek, és egy istenverte díjat akasztok a nyakába, csak mert mellettem állt? Mert azt feltételezte, hogy nem tud megtörni? Mégis megpróbálta! Mindenesetre tévedett. Nem csak megtört. Porrá zúzott. Folytatta, de alig tudtam odafigyelni a szavaira. – Ez volt a fogadás. Ő találta ki, hogy veled bontassuk fel a nem létező jegyességünket. Egy idő után pedig természetesen szakítok veled. Azt mondom, hogy többé nincs szükség a színjátékra. Aztán várunk, és meglátjuk, mi történik. – Elhallgatott; kereste a szavakat. – De sosem éreztem… A szavába vágtam. – Tehát minden átverés volt. A kapcsolatunk minden egyes mozzanata. – Vontatottan beszéltem, mert ki kellett erőltetnem magamból a szavakat, amiket sosem akartam kimondani. – Nem! – Tiltakozott szenvedélyesen. – Kezdettől fogva nem az átverésről szólt. Számomra nem. Nem kellett volna elcsábítanom téged. Nem kellett volna beléd szeretnem. Mégis megtörtént mindkét dolog, mielőtt egyáltalán beleegyeztél volna a színjátékba. Felemeltem a fejemet; a szavaimon kívül csak ennyi kihívásra telt tőlem. – Csakhogy nem szerettél belém. Lehetetlenség; ilyet nem teszünk azzal, akit szeretünk! – Még sosem voltam szerelmes, Alayna! Nem értettem az érzést. Csak annyit tudtam, hogy veled kell lennem, és ez a módja. – Elcsuklott a hangja. – Nem mentegetőzöm, hanem próbálom elmagyarázni. Arra kérlek, próbáld meg… próbáld meg… – Mit? Megérteni a nézőpontodat? Megbocsátani? – fröcsögtem keserűen. Semmi sem maradt a bensőmben. Már sírni sem tudtam.
A szemébe néztem; azt akartam, hogy tisztán értse a szavaimat még akkor is, ha alig bírom kinyögni őket. – Ez megbocsáthatatlan, Hudson! Innen nincs tovább. – Ne mondd ezt. Soha ne mondj ilyet – mondta izgatottan és bűnbánóan. Fájdalommal. A legkevésbé sem érdekelt. Hadd fájjon neki! Örültem, ha valóban fájt neki. Ha tudnám, még jobban megbántanám. Minden tőlem telhetőt megtettem. – Pontosan mit nem akarsz hallani, Hudson? Hogy nem tudok megbocsátani neked? Pedig nem tudok. Ezt nem tudom megbocsátani. Soha. – Alayna, kérlek! – Ismét felém indult. Belerúgtam; sikerült eltalálnom a felkarját. – Végeztünk egymással. Végeztünk! Nem érted? Ezek után kurvára nem tudok megbízni benned! Ismét visszaült. Könnyedén le tudott volna fogni, ha akar. Még idegesen, adrenalintól pörögve is gyengébb voltam nála. Mégsem voltam hálás, amiért nem próbálkozott. Ennyivel tartozott nekem. Ennél sokkal többel tartozott nekem. Nem bíztam benne, hogy nem próbálkozik újra, és a legkevésbé sem vágytam az érintésére. Sőt alig bírtam ránézni. El kellett mennem onnan. A padlóra támaszkodtam, és felálltam. – Most elmegyek. Ne is próbálj megállítani. És ne gyere utánam. – Nagy erőfeszítés után sikerült talpra állnom. – Végeztünk egymással. Hudson is felállt. – Nem végeztünk, Alayna. Nincs vége. Újra bíztunk egymásban, miután te megszegted… Felé fordultam. – Ne merészeld ehhez hasonlítani, amit én tettem! Az én hibáim még csak nem is esnek ugyanebbe a kategóriába! Ez a legrosszabb. A legrosszabb, amit valaha is… Nem tudok… nem kapok levegőt… – Előrehajoltam, a combomra támaszkodtam, és lélegezni próbáltam. A hátamra tette a kezét, és közelebb hajolt, hogy meghallgassa a légzésemet. Leráztam magamról. – Ne! – Felsóhajtottam, amikor végre levegőhöz jutottam. – Soha többé ne tedd! Ne érints meg. Ne hívj. Ne próbálj felkeresni. Vége van, Hudson.
Vége! Nem akarlak látni többé. – Korábban fásult voltam, most majd szétrobbantam a méregtől. Minden, amit magamba fojtottam, ki akart törni belőlem. Minden Hudson iránti érzést ki akartam öklendezni magamból, jót is, rosszat is. Meg akartam szabadulni tőle. Mégsem múlt el az érzés. Végtelen volt, feneketlen és elviselhetetlen. – Ne mondd ezt, Alayna. Áruld el, hogy tehetném jóvá. Kérlek. – Hudson ugyanolyan kétségbeesett volt, mint én. – Bármit megteszek. Kell, hogy legyen megoldás. Az asztal felé nyúltam, hogy megtámasszam magam. – Hogyan? Áruld el, ezek után hogyan folytathatnánk? – Abban sem voltam biztos, hogy én túl tudom tenni magam rajta. – Még nem ismerjük mindenre a választ. De együtt meg tudjuk oldani. Segítünk egymáson, emlékszel? – Hudson ökölbe szorította a kezét, majd kinyújtotta az ujjait, aztán újra ökölbe szorította. – Szeretlek, Alayna. Szeretlek – ennek muszáj jelentenie valamit. Olyan régóta vágytam rá, hogy szavakba öntse a szerelmét. Most, hogy kimondta, komolytalannak tűnt. – Jelenleg semmit sem jelent. – Kérlek. Ezt te sem gondolhatod komolyan. – Ismét felém nyúlt, ezúttal megragadta a csuklómat. Sikoltozva téptem ki a kezem a szorításából. – Vedd le rólam a mocskos kezed! Megadóan felemelte a kezét. Aztán leengedte. Hátralépett. – Azt mondtad – szólt habozva –, azt mondtad, bármi történjen, szeretni fogsz… Már vártam, hogy ezt vágja hozzám. Az igazat megvallva meglepett, hogy nem korábban említette. – Mivel minden szavad hazugságnak bizonyult, nem érzem úgy, hogy köteles lennék betartani az ígéretemet. Akár köteles voltam, akár nem, még mindig szerettem. Különben nem így éreztem volna. Nem sajogna minden porcikám a kétségbeeséstől. Ez volt a vicc az egészben – betartottam az ígéretemet. Még mindig szerettem, annak ellenére, hogy ilyen szörnyű, elcseszett dolgot művelt velem. De nem számított. Többé már nem. Azok után nem, hogy a szerelmem egy átverésen alapult. Rövid kopogtatás után kinyílt az iroda ajtaja. David dugta be a fejét. – Jól vagy, Laynie?
Vajon hallotta, amikor felsikoltottam? Vagy csak úgy döntött, elég idő telt már el ahhoz, hogy rám nézzen? Mindenesetre örültem neki. – Nem. Egyáltalán nem vagyok jól. David rólam Hudsonra pillantott, nem tudta, mit tegyen. Hudson újra próbálkozott. – Alayna… Nem tudtam mit mondani neki. Kifogytam a szavakból. Csak megráztam a fejemet. Végeztem. Ennyi. Hosszú pillanatokig szótlanul kérlelt a szemével. Végül lehajtotta a fejét. – Elmegyek. – Hudson Davidhez fordult. – Sajnálom, hogy tönkretettem a bulidat. Köszönöm, hogy gondoskodtál róla. Még egyszer, utoljára felém fordult, az arcán bánattal, megbánással és vággyal. Tudtam, hogy azt hiszi, David karjába vetem magam, miután elmegy, és ettől még jobban fájt. Hatalmas áldozatot hoz azzal, hogy otthagy engem Daviddel. De mint oly sok minden, ez az áldozathozatal is túl későn érkezett. Még hogy ő szenvedett? Úgy kell neki. Én teljesen össze voltam törve. Elfordultam, nem bírtam tovább ránézni. Tudtam, hogy elment, amikor David átkarolt. Egy pillanatra hagytam, hogy átöleljen, de Hudson várakozásával ellentétben nem vártam vigaszt Davidtől. Csak arra vágytam, hogy elmehessek onnan valahová, ahol kisírhatom magamból a fájdalmat, amely ott lüktetett a mellkasomban, a fejemben, a csontjaimban. De azt se tudtam, hogy lehetséges-e ez egyáltalán. Sejtettem, hogy valójában még nagyon sokáig fog fájni. – Mit teheted érted? – kérdezte David, miután elhúzódtam tőle. Letöröltem a könnyeimet. – Szólj Lieslnek, kérlek.
Huszadik fejezet
Liesl egy angyal volt. Sikerült annyira lecsillapítania, hogy el tudtam hagyni az épületet anélkül, hogy felfigyeltek volna ránk az alkalmazottak. Alig tudtam járni; hagyta, hogy belekapaszkodtam, amíg kimentünk a járdaszegélyre, és beszálltunk a taxiba, amit David intett le nekünk. Liesl nem panaszkodott, amiért olyan korán ott kellett hagynia a bulit, és nem is próbálta kiszedni belőlem, hogy mi történt. Ehelyett egyszerűen az ölébe fektetett, és a hajamat simogatta, míg én egész úton sírtam a brooklyni lakásáig. Amint felértünk hozzá, Liesl ágyba parancsolt egy pohár tequilával. Noha volt egy futonja a nappaliban, egész éjjel mellettem maradt. Mögém bújt, és valahányszor felébredtem éjjel a rövid szunyókálásokból, megnyugtató jelenlététől halk szipogássá csitultak a kiáltásaim. A szüleim halála óta nem gyászoltam ennyit. De még akkor sem éreztem magam annyira elárulva, mint most. Ez volt a legrosszabb az egészben, az árulás. Ha Hudson korábban mondta volna el, egy olyan ponton, amikor még nem tettem fel mindent erre a kapcsolatra, talán túléltem volna. Akkor is elhagytam volna – ezek után semmiképpen nem tudnék vele lenni –, de sokkal könnyebben átvészelném. Ám ilyen sokáig halogatni, különösen azok után, hogy annyit beszéltünk őszinteségről és nyíltságról, a legnagyobb árulás volt. Ez fájt a legjobban. És az is nagyon fájt, hogy elvesztettem a férfit, akit annyira szerettem. Az első két nap teljesen összefolyt. Liesl főzött nekem valamit, és leerőltette az ételt a torkomon. Meghallgatott, amikor elmeséltem neki a történteket, töredékesen, ő pedig összerakta, amennyire tudta, és ismét nem erőltetett semmit. Közben ahányszor csak kértem, újratöltötte a poharamat. Az egyik olyan ritka pillanatban, amit nem önsajnálattal töltöttem, megfordult a fejemben, hogy az apám talán ezért töltötte ivással az életét – vajon valami fájdalmat próbált elfelejteni? Mi bánthatta? Nem szomorú, hogy sosem tudtam róla?
De a gondolataimat többnyire emlékek és eszmélések kötötték le. A kellemes visszaemlékezéseket megkeserítette, amit Hudsontól hallottam. Újra meg újra lejátszottam a fejemben az összes beszélgetésünket. Néha csak sírni tudtam. Máskor dühös lettem. Több poharat is eltörtem, amiket mérgemben a falhoz vágtam. Egyszer még az is megfordult a fejemben, hogy egy üvegszilánkkal megvágom magam. Talán nem túl mélyen. Vagy talán pont elég mélyen. Szerencsére Liesl eltakarította a szilánkokat, mielőtt fölvehettem volna egyet is. Különben sem akartam véget vetni mindennek – csak a fájdalomnak. Végül megpróbáltam összerakni a dolgokat. Próbáltam rájönni, hogy mi volt igaz, és mi nem. Elképzeltem, hogyan és hová illett bele Celia a kapcsolatunkba. Ahogy Hudson is elnézte a féltékenykedésemet, bátorította a kémkedést. „Ösztönözd a megszállottságát”, mondhatta neki Celia. „Ne légy dühös, ha rátörnek az őrült hajlamai.” És ahogy a képembe vágta a becenevemet. Vajon az is az ő ötlete volt? „Adj neki valami becenevet. Angyalom vagy kedvesem.” Eszembe jutott Sophia születésnapja – Hudson akkor beszélt Celiával, és amikor hazamentünk, elutasítóan viselkedett. Vajon Celia az átverésre emlékeztette? Mit kellett volna tennie velem valójában? Mentségére szóljon, hogy Hudson nem hazudott. Eszembe jutottak a szavai: „Fogok mondani és tenni olyan dolgokat – akár romantikus dolgokat is –, amik nem őszinték. Ezt nem szabad elfelejtened. Magunk közt, el foglak csábítani. Az őszinte lesz, de soha ne téveszd össze a szerelemmel.” Mikor történt a változás? Mikor vált valóra az álrománc? Valóra vált egyáltalán valaha is? Csak nem éppen a bűntársával ünnepel ebben a pillanatban – épp koccintanak a lelkem teljes és totális elpusztítására? Ez gyötört a legjobban – hogy sosem tudhattam. Semmibe sem kapaszkodhattam, mert minden együtt töltött pillanat őszinteségét megkérdőjeleztem. Semmit sem tudtam elhinni, amit mondott vagy tett. Olyan zseniálisan manipulált, hogy képtelenség volt látni az igaz történetet a hamis alatt. Eme rideg és tökéletes igazság miatt töltöttem újra a poharamat folyamatosan. Kedd estére sikerült annyira kijózanodnom, hogy eszembe jussanak a
kötelezettségeim. Felültem az ágyban, és behívtam Lieslt a konyhából. – A klub… – kezdtem. Az ajtófélfának támasztotta a fejét. – Már beszóltam, hogy beteg vagy. Egek, milyen fantasztikus barátnő! Igazat mondott. Alig bírtam kikászálódni az ágyból, egyelőre gondolni sem tudtam arra, hogy elhagyjam a lakást. És annyit sírtam, hogy már többször is hánytam. Ez már nyilván betegségnek számít. Miután megnyugodtam, hogy emiatt nem kell aggódnom, folytattam az ivást és az alvást. Ám ahogy megvakartam fejemet, észrevettem, hogy a hajam zsíros és piszkos – nagy szükségem volt egy zuhanyra. És váltás ruhára. Érdekelt? Bizonyos mértékig igen. Ez már javulás, nem igaz? De semmim sem volt Liesl lakásán. – Van valamid, amit fölvehetek, ha lezuhanyozom? Liesl biztatóan bólintott. – Bármit, amit a szekrényben találsz. – A fürdéssel vele is jót tennék, nem csak magammal. Bűzlöttem. A zuhany legalább annyira fájt, mint amennyit használt. Mégis segített, kitisztította a fejemet annyira, hogy a jövő miatt kezdjek aggódni. Hol fogok lakni? Hol fogok dolgozni? Visszamehetek az Égi Bárkába? A klubban dolgoztam, már jóval azelőtt, hogy Hudson belépett az életembe – nem akartam lemondani róla. De még ha hagyná is, hogy ott dolgozzam, képes lennék rá? Talán igen. Talán nem. Haladjunk csak sorban. Nem kuporoghatok örökké Liesl szobájában. Aznap este átköltöztem a futonra. – Az én ágyam a te ágyad, bébi – mondta Liesl, amikor kinyitottam a matracot. Csábító ajánlat volt. De meglepően erős voltam. – Már így is rosszul érzem magam, amiért betolakodtam hozzád. Különben is ideje, hogy egy kicsit önállósuljak. Akkor is, ha ez egyelőre csak annyit jelent, hogy a saját ágyamban alszom. – Ahogy akarod. – Odadobott nekem a párnát a szekrényből. – És addig maradsz itt, ameddig csak szeretnél. Átkaroltam a párnát, és a futonra zuhantam. – Azt hiszem, itt leszek még jó ideig, Liesl. Biztos, hogy nem bánod? – Aha.
Így legalább a lakhatásom miatt nem kell aggódnom egy ideig. A közeljövőben majd el kell hozatnom a cuccaimat a lakásból. Nem sok holmim volt, de szükségem volt a ruháimra. Nem azokra, amiket ő vett nekem – azokra nem vágytam –, hanem a többire. És kell majd egy új telefon is. A mostanit Hudsontól kaptam. Nem akartam megtartani. Már odaadtam Lieslnek, hogy nála legyen – ha Hudson mégis hívogatna, legalább nem tudok róla. Nem akartam tudni róla. És még ott van a lehetséges pereskedés Celiával… Felültem. – Nem keresett a rendőrség? – Hudson azt mondta, gondoskodik róla, de többé nem tudtam bízni a szavaiban. Liesl leült a futon szélére. – Nem, és nem is fognak. – Folytatta, amikor kérdőn néztem rá: – Tegnap reggel felhívott Hudson a telefonomon. Azt akarta, hogy szóljak neked, hogy elsimította az ügyet. Tehát tudja, hol vagyok. Hát persze hogy tudja. Nem volt nehéz rájönni, hová mennék. És volt egy olyan érzésem, hogy Hudson elől nem lenne könnyű elbújni. Nem tudtam ellenállni, tudnom kellett. – Mondott még valamit? – Sok mindent. De tudtam, hogy téged nem érdekel. – Jól tudtad. Nem érdekelt. – Hátradőltem. – De most már igen. Mit mondott? – Hogy békén hagy, ahogy kérted, de nagyon szeretne veled beszélni, amikor – ha – készen állsz rá. Hogy bármit megtesz a klubért, amit csak akarsz, sőt ha akarod, semmit sem tesz. Hogy bármikor visszamehetsz a lakásba – ő a másik helyen alszik. – Az iroda fölötti lakásban. – Hiába kínálta fel a lakást. Nem akartam olyan helyre menni, ahol valaha együtt voltam vele. Talán a klub kivételével. Erről még nem döntöttem. – Igen, az irodai lakásban. – Lesütötte a szemét. – És azt is akarta, hogy elmondjam, hogy szeret téged. – Nem akarom hallani. – Noha tudtam, hogy hazugság, mégis hatott rám. Elszorult a mellkasom, és könnybe lábadt a szemem. És éreztem valamiféle… nem is tudom… reményt? Meglepődtem. És rosszul lettem tőle. Mindezek után hogyan vágyhatnék még arra, hogy igaz legyen a
szerelme? Liesl elvigyorodott. – Én is ezt mondtam neki. – Elkomorult az arca. – Azt mondta, attól még igaz. Aznap este, amikor álomba sírtam magam, nem Hudson árulása miatt potyogtak a könnyeim, hanem a magánytól. Ajkam Hudson ajkára vágyott, mellem az érintésére, és az egész testem sajgott az egyedülléttől. És ahelyett, hogy azt kívántam volna, bárcsak ne találkoztam volna vele, bárcsak ne hallottam volna a nevét, inkább azt kívántam, bárcsak soha ne derítettem volna ki az igazat. A tudatlanság, mint kiderült, valóban áldás. * * * – Mondtam, hogy szar – mondta Gwen, amikor szerdán beteget jelentettem. Nem tudtam követni. – Mi szar? – Inkább Lieslt kellett volna megkérnem, hogy szóljon be helyettem. Sokkal nehezebben ment a párbeszéd, mint hittem. Gwen csilingelő énekhangon válaszolt. – A szerelem, édesem. Sze-re-lem, szerelem. A legszarabb dolog a világon. Ezek szerint őt sem győztem meg a megfázásos sztorimmal. – Az. A legeslegszarabb. * * * Csütörtökön majdnem normális emberi lénynek éreztem magam. Egy megtört, zaklatott embernek, de ez még mindig jobb volt a zokogó rakás szerencsétlenségnél, ami pár napja voltam. Végre ismét élőnek éreztem magam, és már nem csak alkoholt tudtam inni. Liesl azon a véleményen volt, hogy még ennél is többre vagyok képes: – Szükséged van egy kis figyelemelterelésre. Kiereszthetnéd a fáradt gőzt. Úgy értem, kezelésbe vehetnéd a sunádat. Kölcsönadhatom a vibrátoromat, amíg dolgozom este. Összerezzentem. – Ööö… kösz, nem kell. – Akkor átruccanhatnánk hétvégén Atlantic Citybe, megnézni David új helyét. Tudod, hogy szétkúrná az agyad, ha megkéred. – Először is, David senkinek sem kúrja szét az agyát. – Igaz, hogy
sosem feküdtem le vele, voltunk együtt annyit szexuális értelemben, hogy tudjam, a pasas egy lógó nyelvű kiskutya. – Másodszor: soha, de soha többé nem akarok lefeküdni senkivel. – Hudson tönkretette számomra a szexet – soha senki sem lesz jobb nála, senki sem lehet nála készségesebb, dominánsabb és kielégítőbb. A szex mindig is őszinte dolog volt számunkra – ebben még most, annyi hazugság után is hinni tudtam. Senki sem érne fel vele. És ott volt még a harmadik dolog – szombaton lesz Mira nagy megnyitója. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy elmegyek. Még belegondolni is nevetséges. De ezt nem lesz könnyű közölni vele. Mivel már csütörtök volt, valószínűleg nem halogathattam tovább. Mély lélegzetet vettem, és Liesl felé nyújtottam a kezem. – Ha már a hétvégéről beszélünk – kölcsönvehetem a telefonodat? Fel kell hívnom Mirát. Liesl a kezembe nyomta a telefonját. Megkerestem Mirabelle butikjának a számát, és tárcsáztam. Ez lesz ám az igazi erőpróba! Mira annyira szurkolt nekünk Hudsonnal, hogy valószínűleg ő is legalább annyira össze fog törni, mint én. Na, jó, talán nem annyira, de majdnem. És mivel a végsőkig hitt a szerelem erejében, valószínűleg megpróbál majd meggyőzni, hogy rendbe hozhatjuk a dolgokat. Talán mégsem akarom felhívni. – Mirabelle butikja. Itt Mira beszél. – Már késő volt ahhoz, hogy letegyem. – Szia, Mira. – Laynie! – kiáltott fel szokásos vidám, üde hangján. – Épp hívni akartalak. Egyre gondoltunk. Átalakítottam a ruhádat, minden kész van – érte jössz szombaton, vagy itt fogsz átöltözni aznap? Vagy el is küldethetem neked. Az istenit! Hudson nem szólt neki a szakításunkról. Mi az ördög? Ezt nem én akartam közölni vele. De muszáj lesz. – Én… Mira… – Nem találtam a szavakat. Úgy döntöttem, valahol máshol kezdem. – Nem tudok elmenni a megnyitódra. Nagyon sajnálom. Azért hívtalak, hogy lemondjam. – Nagyot nyeltem. – Hudsonnal… szakítottunk. – Vajon miért fájt annyira ezt hangosan kimondanom? Ismét nagyot nyeltem, vártam Mira reakcióját. – Tudom – mondta gyengéden. Majd ismét felvidult a hangja. – Ezért is tiltottam ki a butikból aznapra. Nem érdekel, hogy ő eljön-e a
megnyitómra. De te, Laynie, neked itt kell lenned. Kérlek, mondd, hogy eljössz. Olyan sokat jelentene nekem. Kiszáradt a szám. Nem voltam felkészülve ekkora sokkra. Sem arra, hogy valaki kedves lesz hozzám. – Mira, nem – dadogtam. – Ez nem helyes. Nem tilthatod ki a bátyádat a nagy napodról. – Dehogynem! – erősködött. – Őt úgysem érdekli a divat. Csak én. Meg te. Pontosan erre számítottam. Szorosan behunytam a szememet, hogy visszatartsam a könnyeimet. – Kérlek, ne mondd ezt. Nem akarok többet hallani az állítólagos érzelmeiről. – Rendben, rendben. Nem gond. Nem akartam beleszólni. Csak azt próbáltam elmondani, hogy felajánlotta, hogy nem jön el, mielőtt kitilthattam volna. Azt mondta, azt akarja, hogy te meg én boldogok legyünk, ezért ő távol marad. Igaz, jobban örülnék, ha mindketten eljönnétek. Persze hogy annak jobban örülnék. De ha választanom kell, téged választalak. Te vagy az egyik modellem, és ami sokkal fontosabb, a barátom vagy. Olyan vagy nekem, mint egy testvér, Laynie. Haboztam. Amikor felhívtam, még eszem ágában sem volt elmenni Mira megnyitójára. Nem akartam egy levegőt szívni Hudsonnal. Ilyen körülmények között nem tudnék modellkedni. De amit Mira mondott… Valóban összebarátkoztunk, és én is abban bíztam, hogy egy nap testvérek lehetünk. Sokat tett értem és Hudsonért, de az igazat megvallva rengeteget tett csak értem is. És talán, ha ezt megteszem neki, az segít lezárni a dolgokat. – Rendben. Elmegyek. – Komolyan ezt mondtam? – De jobb, ha megesküszöl, hogy nem lesz jelen. És nem ajánlom, hogy ez valami trükk legyen, hogy újra összehozz minket. – Esküszöm, nem lesz ott. A kisbabámra esküszöm. – Rövid szünetet tartott. – Noha az ötleted, hogy összehozzalak benneteket… – Mira! – Csak vicceltem. – Kihallottam a mosolyt a hangjából. – Szuper! Köszönöm, Laynie. – Nincs mit. – Mondjuk. – De nem ígérhetem, hogy vidám modell leszek.
– Lehetsz komoly-komor modell. Részemről tökre rendben van. – Lehalkította a hangját. – És mellesleg fogalmam sincs, hogy mit művelt az a nyomorult, amivel így hazavágta a kapcsolatotokat, de teljesen maga alatt van. Úgy értem, totál összetört. Egy pillanatig megörültem. Vajon azért, mert az a seggfej is olyan nyomorultul érzi magát, mint én, vagy mert azt hittem, hogy az ő szerencsétlensége azt jelenti, hogy valóban érez valamit irántam? Beleőrülnék, ha Hudson érzelmeit kellene megfejtenem. Nem gondolhattam erre többet. – Mira, ha tovább beszélsz róla, kénytelen leszek lemondani a szombatot. – Ne! Ne tedd. – Pánikba esett. – Csak ki akartam mondani. Ennyi volt. – Rendben, de többet egy szót se róla! – Kérlek, egy szót se. Újabb mély lélegzet. – Nálad fogok átöltözni szombaton. Mira felsikoltott örömében. – Annyira izgatott vagyok! Akkor találkozunk. Majdnem elmosolyodtam, amikor letettem. – Nézzenek oda! – mondta Liesl, amikor visszaadtam a telefonját. – Visszatért a szín az arcodra. – Az nem lehet. – Megdörzsöltem az arcomat. Egek, milyen fárasztó a reggel! És pokolian unalmas. Tovább kell lépnem valahogyan. Mira megnyitója lehet az első lépés. De további lépésekre is szükségem lesz. Ki kell találnom, mihez kezdjek az életemmel. A puszta gondolat túl sok volt. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Komolyan? Nem sírtam már ki magam? De meg kell tennem. Fogtam egy zsebkendőt, és megtöröltem a szememet. – Én, ööö… be akarok menni dolgozni. Liesl megköszörülte a torkát. – Biztos vagy benne? – Talán nem győzték meg a könnyeim. – Nem ma este. De holnap igen. Meg kell tudnom, hogy képes vagyok-e ott lenni egyáltalán. Nem hiszem, hogy tudok dönteni a jövőmről a klubban anélkül, hogy kipróbálok egy műszakot. Amíg a megszállott szerelemfüggőségemmel küszködtem, az Égi Bárka volt az egyetlen menedékem. Ez volt az egyetlen biztos pont az életemben, amikor minden széthullott körülöttem. Most, hogy ismét minden leomlott, talán ismét megmenthet.
Ha nem, akkor viszont találnom kell valami mást. Mert máris érezni kezdtem azt az ideges remegést a gyomromban – a bizsergést, amelyet minden függő jól ismer, bármilyen egészséges is. Ez is azt jelezte, hogy ideje a jövőmről gondoskodnom. Amikor Liesl aznap este munkába ment, kerestem magamnak valami jobb elfoglaltságot az alváson és síráson kívül. Valami mást, nem csak emlékezést. Bekapcsoltam a Spotifyt, és kerestem valamit a Kindle-ömre, mivel Lieslnek nem voltak könyvei. De nem tudtam beleélni magam a regénybe. És semmi sem tudta lefoglalni a gondolataimat az interneten, sem a tévében. Nem állt le az agyam, és a gyász eme szakaszában a gondolataim megszállottságra ösztökéltek, mint mindig, amikor szenvedtem. Nem minden gondolatom volt tiszta, némelyik csak durva ösztön volt. Mint például a késztetés, hogy lássam Hudsont. Nem akartam beszélni vele, csak látni, messziről. Újra érezni az illatát. Hallani a hangját. Megőrjített ez a vágyakozás. És feldühített. Mert én ennél sokkal erősebb voltam. Erősebb voltam, mint Hudson Pierce és Celia Werner. Nem hagyom, hogy lerántsanak arra a szintre, amelyen valaha voltam. Celia azt hitte, hogy tönkre tud tenni? Hát kapja be. Már korábban is túléltem szerelmi csalódást. Most is túl fogom élni. Szétáradt a testemben az adrenalin, hirtelen legyőzhetetlennek éreztem magam. Vagy legalábbis rátermettebbnek – a legyőzhetetlen azért túlzás lenne. Kate Perry „Roar” című dala következett a lejátszási listámon, én pedig felugrottam, és ugrálni meg teli torokból énekelni kezdtem. Jó érzés volt. Éltető, pezsdítő érzés. Aztán következett a „So Easy” Phillip Phillipstől, és egy csapásra elpárolgott az erőm. „Melletted olyan könnyű…”, énekelte, de én csak Hudson hangját hallottam, amint ezt mondja nekem. És ez az egész hazugság volt. Összeroskadtam, és könnyekben törtem ki. Még egy átzokogott éjszaka igazán nem a világ vége. Még mindig ott a holnap, hogy erős legyek.
Huszonegyedik fejezet
Másnap nem éreztem magam erősebbnek, csupán eltökéltnek. Még mindig letaglózott a jövő gondolata, de ma már meg tudtam vele birkózni. Kis lépésekkel. Ezt tanultam a terápián. Tudtam, hogyan kell ezt csinálni. Papírt és ceruzát ragadtam, és órákra bontottam a napot. Leírva nem tűnt olyan nagy dolognak. A lap alján kezdtem, mivel már eldöntöttem, hogy bemegyek a klubba. „Este nyolctól hajnali háromig: munka.” Előtte elmegyek egy csoportterápiára. Megnéztem a neten, aznap este hatkor tartják. Tökéletes. Beírtam a munka fölé. A lap tetejére azt írtam: „Reggeli, zuhany, öltözködés.” Majd: „Átugrani a lakásba a ruháimért.” Az utolsó sort még leírni is nehéz volt. Nem túlzás azt állítani, hogy féltem tőle. Abban a lakásban kezdtük Hudsonnal a közös életünket. Tele lesz fájdalmas emlékekkel. Ám az emlékezés és az emlékek feldolgozása is a gyógyulás része. Az első sort könnyebb volt megcsinálni, mint vártam. Sikerült nem kihánynom a reggelit, és találtam Liesl szekrényében egy gumis rövidnadrágot, ami nem csúszott le a csípőmről. – Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezte Liesl, mielőtt beleharapott a péksüteményébe. – Nem. Ezt egyedül kell megcsinálnom. – Nedves hajamat lófarokba fogtam. – Legközelebb szükségem lesz a segítségedre – amikor az összes holmimat elhozom. De most csak annyi ruhát pakolok be a táskámba, amennyi pár napra elég lesz. Jó érzés lesz végre bugyit viselni. Felálltam, és lenéztem a lábamra. – A fenébe! Csak magas sarkú cipőm van a buliról. – Kölcsönadok valami cipőt. – Nem egyezik a méretünk. – Liesl sokkal magasabb volt nálam, és erősebb testalkatú. Ha nem lenne gumis a dereka, eltűntem volna a
rövidnadrágjában. Liesl lerúgta a lábáról a strandpapucsot. – Akkor vedd föl ezt. Ebből egy méret mindenkire jó. – Hát jó. – Beleléptem a papucsba. Megteszi. – Oké, akkor megyek. Kívánj szerencsét! – Nincs szükséged szerencsére. Itt van ez. – Átölelt. – Biztos, hogy nem lesz ott? – Tuti. – Ezt Normától tudtam. Felhívtam, hogy kérdezze meg Hudson titkárnőjét, és azt mondta, ma egész délután az irodájában lesz megbeszélése. Lieslnek pedig azt mondta Hudson, hogy nem a lakásban alszik. Ha hihettem neki, amiben ugyan nem voltam biztos, akkor semmiképp nem lesz ott. Az is lehet, hogy azóta nem járt a lakásban, amióta hazajött Los Angelesből. De ez hamarosan kiderül. Mivel még korán volt, nem siettem a lakásba. Taxi helyett metróval mentem, és nem rohantam, hogy elérjem a csatlakozást. Ám bármennyit piszmogtam, végül mégis megérkeztem az úti célomhoz. Még be se léptem az épületbe, máris megrohamoztak az emlékek. Kint ácsorogtam, és az ajtó melletti kőbe vésett betűket bámultam. Bowery. Tisztán emlékeztem az első alkalomra, amikor itt jártam, idegesen és izgatottan, nem tudva, mi vár rám odabent. Akkor bizsergett a gyomrom az idegességtől. Ma görcsölt. Noha a gyomrom mindkét alkalmat rosszul viselte, jelentős különbség volt köztük. Az egyik alkalom felemelő élmény volt. A másik lehangolt, és nem menekültem a véres valóság elől. Mély lélegzetet vettem, és beléptem. A liftben úgy döntöttem, gyakorlatiasan fogom megoldani a feladatot. Amint kinyílt a lakás ajtaja, egyenesen a ruhásszekrény felé vettem az irányt. Magamra kaptam az alsóneműmet, és átöltöztem; ruhát és cipőt húztam, ami megfelelt a munkához. Aztán telepakoltam egy táskát néhány holmival, ami elég lesz pár hétig. Tizenöt perc alatt végeztem, és indulásra készen álltam. Ám a váratlanul rám törő nosztalgia megállított. Úgy döntöttem, nem rossz ötlet még egyszer körülnézni a lakásban, hátha találok még valamit, amit magammal akarok vinni. Igen, csak ennyiről volt szó. Pontosan úgy nézett ki a lakás, ahogy legutóbb hagytam, leszámítva, hogy a takarítónő kitakarított. A szemetes és a mosogató üres volt. Csak a könyvek körül volt rendetlenség, amiket szanaszét hagytam a könyvtárban.
Ilyen tiszta és makulátlan állapotban a lakás üresnek, elhagyatottnak tűnt. Magányos helynek. Nyoma se volt a melegségnek, amely valaha betöltötte. Kirakati lakásnak tűnt. Mint egy makett, amiben senki sem lakik valójában. Mintha semmi különleges és csodálatos nem történt volna a falai közt. Bárki otthona lehetne. Semmi sem emlékeztetett ránk. Hogy nem vettem ezt észre eddig? Helyénvalónak tűnt ez az üresség. Leszámítva, hogy tovább súlyosbította a szomorúságomat. Arra fel voltam készülve, hogy a múlt emlékei fognak kísérteni idebent. A hiányuk azonban megdöbbentett. Hirtelen kétségbeesetten keresni kezdtem a nyomainkat valahol – bárhol. Letettem a táskámat, és visszarohantam a hálószobába. Ráugrottam a bevetett ágyra, és a párnába fúrtam az arcomat. Tiszta illata volt. Az ágyneműt kicserélték, amióta utoljára aludtunk itt együtt. Hudson szekrényében csak tiszta ruhákat és egy üres szennyeskosarat találtam. Végül a fürdőszobában megtaláltam a tusfürdőjét. Kinyitottam, és belélegeztem az illatát. Elgyengült a térdem. Istenem, ez ő volt, és mégsem ő! Az illat beáramlott a pórusaimba, újjáélesztve Hudson emlékét, felpiszkálva az érzéseket, amelyeket el akartam felejteni. Most azonban nem akartam felejteni. Bárminek örültem volna, ami Hudsonból maradt nekem. És ez az illat nem volt elég. A legfontosabb rész hiányzott. Többre vágytam, mindent akartam. Amit itt nem találtam meg. Egyből felismertem ezt az érzést – ezt a kétségbeesett késztetést. Ha nagyon akarom, meg tudok szabadulni tőle, ha összpontosítok, és a listámra koncentrálok. Ezt azonban nem akartam. Követni akartam a késztetést, hagyni, hogy oda vezessen, ahol lennem kell. Ez egyszer engedni akartam neki, ahelyett, hogy állandóan küzdenék ellene. A régi szokásom vigaszára vágytam, hagyni akartam, hogy eluralkodjon rajtam. Talán, csak a mai napon, hagyhatnám, hogy magával ragadjon. Elmehetnék az irodához, felosonhatnék a lakásba, amíg Hudson dolgozik, és érezhetném a jelenlétét azon a helyen, ahol él. Megkereshetném a nyomait. Érezném az illatát és a jelenlétét. Nem volt egészséges ötlet, de csak egyszeri alkalomról volt szó. Egy alkalom nem fog tönkretenni. Utána pedig továbbléphetnék. Elmennék a csoportterápiára, és újrakezdeném az életemet – Hudson nélkül.
Tökéletesnek hangzott. Mint egy titkos szenvedély. Nem rosszabb, mint befalni egy egész doboz fagylaltot. Habozás nélkül úgy döntöttem, megteszem. Leintettem egy taxit, és a Pierce Industries felé indultunk, mielőtt meggondolhattam volna magam. Hálás voltam Normának, amiért szólt nekem Hudson délutáni találkozójáról. Így nem kellett attól tartanom, hogy összefutunk. Hudson el lesz foglalva az ügyes-bajos üzleti teendőivel, és sosem fogja megtudni, hogy ott voltam a fölötte lévő lakásban. Ettől még vonzóbb volt az ötlet. Amint kinyitottam a lakás ajtaját, megéreztem. Ott volt, ami hiányzott – Hudson jelenléte. A levegőben lebegett, nemcsak az illata, hanem a melegsége is. Libabőrös lettem tőle, és bizseregni kezdett a bőröm. Pontosan erre vágytam. Letettem a táskámat az ajtónál, és beléptem; ez az a hely, ahol először voltunk együtt. Végigsimítottam a bőrkanapét, ahogy elhaladtam mellette. A másik kezemmel pedig a papírjait az asztalán, ahogy még beljebb hatoltam a lakásba. Hátul megtaláltam a magánliftet, amely csak egy helyre vezetett – le, az irodájába. Ennyire közel volt hozzám. A hideg fémre tettem a tenyeremet. Milyen közel, mégis milyen messze! A konyhában megtorpantam egy félig üres kávésbögre mellett a pultnál. Ebből ivott. Az ajka hozzáért a széléhez. Felemeltem a bögrét, és az arcomhoz nyomtam. Hideg volt, de el tudtam képzelni forrón. Elképzeltem, amint Hudson belekortyol – gyengéden, óvatosan. Tudtam, hogy őrülten viselkedem, de nem érdekelt. Ha akartam se tudtam volna visszafogni magam. Hamarosan a hálószobában találtam magam. A szobában, ahová először hozott. Csodálatos és lehengerlő volt. Zavarban voltam, mégis megpróbáltam beilleszkedni a világába, ahogy ő akarta. A fürdőszoba felé pillantottam. Ha odamegyek, még mindig érezni fogom Hudson illatát a reggeli zuhanyozás után? Oda fogok menni. De előbb az ágy… Elterültem a matracon. Ezúttal, amikor mély lélegzetet vettem, megtöltötte az orromat az illata. Szorosan magamhoz öleltem a párnáját, behunytam a szememet, és csak lélegeztem. Megnyugtatott, lecsillapított az illata. Kissé enyhült a fájdalom a mellkasomban. Csökkent a nyomás a halántékomon. Napok óta most először éreztem jól magam. Behunytam a szememet, és megadtam magam az álmodozásnak.
Hagytam, hogy a fájdalom és az árulás emléke elhalványuljon, és úgy tettem, mintha Hudsonnal újra együtt lehetnék, mint azelőtt. Elképzeltem az ajkát – a fantomcsókokat a nyakamon és a testemen, amelyekbe beleborzonganék. Aztán a kezét, ahogy a testemet simogatja és markolássza, egyetlen érintéssel bizsergést keltve a bőrömön. Ahogy a testemet imádja, olyan odaadással és figyelmességgel, hogy csakis igaz és őszinte szerelemből teheti. Még mindig az ágyon feküdtem, belemerülve az ábrándjaimba, amikor a magánlift megérkezett a szomszéd szobába. Felpattant a szemhéjam. Képzelődtem volna? Aztán meghallottam Hudson hangját. A fenébe! Beszélt valakivel – nem egyedül érkezett. Lemásztam az ágyról, és leguggoltam, lázasan töprengve, mit tegyek. Úgy hangzott, mintha még mindig a lakás végében lenne, a konyha közelében. A falhoz lapultam, és az ajtóhoz lopóztam. Onnan ki tudok kukucskálni, hogy felmérjem a helyzetet, miközben rejtve maradok a nappaliból nézve. Amíg nem jönnek be a hálószobába, nem lesz gond. De ha bejönnek… Összeszedtem a bátorságomat, kilestem, és megpillantottam Hudsont, aki a nyitott hűtőszekrény előtt állt. Kivett belőle egy palack vizet, és a vendége felé fordult – felém. Visszahúztam a fejemet. Vajon meglátott? Nem hinném. A francba, francba, francba! Csak káromkodni tudtam. És imádkozni. No meg hallgatózni. – Rég nem jártam itt. – Nem tudtam meglesni a látogatót, de felismertem a hangját. – Már el is felejtettem, milyen jó munkát végeztem ezen a helyen. Celia Werner. Elszorult a mellem, és könnybe lábadt a szemem. Alig egy hete szakítottunk, és máris felhozza a lakására? Miért? Hogy megünnepeljék a lelkem lemészárlását? Hogy megszervezzék a következő játékukat? Hogy egymásra hangolódjanak? Egyik lehetőség rosszabb volt, mint a másik. Ez volt a legelviselhetetlenebb fájdalom. Olaj a tűzre. Egy lecke, hogy soha többé ne engedjek a késztetéseimnek.
Celia tűsarka kopogott a padlón. Hová mehet? Visszafojtottam a lélegzetemet, a szívem hevesen vert. Talán a fürdőszobában kellene elrejtőznöm. Ott nem látnának meg, ha bejönnek. De akkor nem hallanám, mit mondanak. Különben is, ha használják az ágyat… Egek, erre még gondolni sem bírtam! – Emlékszel, hogy rá kellett vennem téged erre a bőrkanapéra? – kérdezte. Celia a nappaliban volt. Ha ott maradnak, megúszhatom ezt az egészet. – Nem azért vagyunk itt, hogy a múlton merengjünk. – Hudson hangja rideg volt. Celia lépései elhaltak. – Hanem miért? Igen, Hudson, áruld el. Noha nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. – Mert meg kell beszélnünk néhány dolgot, amihez nem az irodám a legjobb helyszín. – Akkor viszont nem tudok ellenállni a régi szép időknek. Más beszélgetéseknek, amik nem az irodában történtek. – Ismét kopogtak a tűsarkak, majd megálltak. Aztán nyekkent a bőrkanapé, ahogy Celia leült. Kifújtam a levegőt. Most Hudson lépéseit hallottam. – Ha fel akarod idézni azokat az időket, egyedül kell tenned. – A hangja egyre közelebbről hallatszott. Francba, a fenébe! Felém jött. Aztán jég csörgését hallottam egy üvegpohárban. Lassan oldalra fordítottam a fejem. Ott volt – alig három méterre tőlem, italt töltött magának a bárnál. Ha erre nézne, kissé lefelé, meglátna. Mozdulatlanná dermedtem, nem pislogtam, nem lélegeztem; a legszívesebben beleolvadtam volna a falba. Olyan hangosan vert a szívem, hogy biztos voltam benne, ő is hallja. Mégsem hallotta. Elkészítette az italát, és visszafordult Celiához. – Ugyan már, Huds! – Celia hangja játékos volt, hízelgő, tökéletes ellentétben állt Hudson hangjával. – Úgy viselkedsz, mintha sosem szórakoztunk volna el együtt. – Az már nagyon régen volt, Celia. – Noha Hudson csak pár lépésnyire volt, a szavai távolinak tűntek. – Ideje továbblépnünk.
Celia fölnevetett. – Miatta? – Kicsoda? Alayna miatt? – Kirázott a hideg. Jézusom, még amikor másnak mondta a nevemet, akkor is ugyanolyan hatással volt rám, mint amikor nekem mondta. – Igen és nem. – Habozott. – Nem vagyunk együtt. Hudson szájából hallani ezt – ugyanolyan fájdalmas volt, mint Mirának mondani. Attól, hogy kimondtuk, valóságosabbnak tűnt. Véglegesnek. Celia ujjongott örömében. – Sajnálkoznom kellene? – Miért várnék tőled ilyet? Végül is ezt akartad. – Hudson Celia felé indult, és kilépett a látóteremből. Ismét nyekkent egy bútor. Sejtettem, hogy Hudson leült Celiával szemben egy székre. Ahogy hallgattam őket, eltűnődtem – átosonjak az ajtó túloldalára? Ha Hudson visszajönne a bárszekrényhez, ott takarásban lennék. Ha viszont egyikük kimenne a vendégmosdóba, meglátnának. – Nem – mondta Celia. – Én azt akartam, hogy megzakkanjon a szakításotok után, és visszakerüljön a pszichopata megszállottságába. Visszafogtam magam. – Hát, arra várhatsz. Sokkal erősebb, mint hitted. Mégis ott voltam, Hudson szobájában, mert pontosan azt tettem, amire Celia számított, és betörtem Hudson magánszférájába. Megdöbbentett, hogy Hudson mást gondolt rólam – hogy fogalma sem volt, mennyire tönkre tudott tenni. Nem fogta fel, milyen sokat jelentett nekem? Ha ő nem értette is, Celia pontosan tudta. Talán ez valami női dolog. – Talán. Nem biztos, hogy egyetértek. Mikor történt a szakítás? – Pár napja. – Ó, adj neki egy kis időt! Vissza fog jönni. Az a lány fülig szerelmes beléd. Nem fog olyan könnyen lemondani rólad. Nem az a fajta. Kirázott a hideg, hogy ilyen jól ismert. Úgy döntöttem, inkább erős leszek. Különben ő győzne. Gyakorlatilag már győzött is – elvégre itt voltam. De ha nem tudott róla, nem tekintheti győzelemnek, nem igaz? – Hagyd abba, Celia. – Hudson szigorú hangjára felkaptam a fejemet. – Még mindig ragaszkodsz ahhoz a sztorihoz, hogy beleszerettél? Libabőrös lettem a kérdés hallatán. Hudson elmondta neki, hogy szeret engem… ez nem azt jelenti, hogy van benne valami igazság? Hudson nem szavakkal válaszolt, de az arckifejezése igenlő lehetett, mert Celia felhorkant.
– Ez nevetséges, Hudson. Te sosem szerettél senkit. Nem ilyen a természeted. Valamilyen rejtélyes okból rákattantál. De az nem szerelem. – Mit tudsz te a szerelemről? – Még sosem hallottam Hudsont ilyen durván beszélni. Celia ismét felnevetett. – Mindent, amit tőled tanultam – hogy egy múlékony érzelem, amit manipulálni és szimulálni lehet. Nem igazi. Soha nem igazi. – Akkor keress magadnak új mentort. Mert én már nem ebben hiszek. Felhúztam a térdemet. Hudson már hitt a szerelemben – miattam? A felfedezés megérintette a szívemet, és arra késztetett, hogy újragondoljam a kapcsolatunkat. Mennyire szerettem volna belekapaszkodni Hudson szerelmébe! Szerettem volna, ha esélyt ad rá, hogy együtt lehessünk. Ezt azonban nem tehettem. Túl nagy volt az árulása. Nem számított, hogy belém szeretett. Megérdemelte, amit kapott. Megkapta méltó jutalmát. Ez volt a karmája. – Talán most én lehetnék a mentor – javasolta Celia. – Különben is ideje megváltoztatni a játékot. Jégcsörgést hallottam – talán Hudson megrázta a poharát. Aztán szünetet, amíg nyelt. – Én nem játszom tovább, Celia. – Ezt már Stacy előtt is mondtad. Mégis jobb belátásra tértél. – Az a te játékod volt. Én csak a csókolózást szolgáltattam. Ez minden. És nem neked szólt, hanem neki. Nem tudom, mi mást tettél vele, de ideje volt befejezni. Tudtam, hogy a csókkal véget ér. – Csak nem azt akarod mondani, hogy Stacy iránt is éreztél valamit? – Az én nevemet használtad, hogy a húgom asszisztensével szórakozz. Tudtam, hogy végül visszaüt rám. És rendes lány. Nem ezt érdemelte. Mindketten hadartak, szinte szócsatát vívtak. Most elhallgattak, talán Hudson ismét belekortyolt az italba. Aztán azt mondta: – Csak ezért szántam rá magam, hogy segítsek neked. Súlyos szavak voltak ezek. Lassan fogtam fel őket. Feldühítettek. Nem akartam Hudsont hősnek tekinteni abban a helyzetben, vagy bármilyen helyzetben. Besegített Stacy átverésébe. Másképp is segíthetett volna neki. Ennyi nem volt elég ahhoz, hogy jóvátegye. Nyekkent a kanapé – talán Celia csak előrehajolt, de mozdulatlanná dermedtem, féltem, hogy fölkel onnan.
Ám a hangot nem követték lépések, csak szavak. – És miért mentél bele Alayna játékába? Ne mondd, hogy csak azért, hogy a közelében lehess. Hudson bólinthatott, mert Celia azzal folytatta: – Hazug! Te te vagy. Hudson Pierce. Megtaláltad volna a módját, hogy vele lehess. – Amint érdeklődni kezdtem iránta, te is felfigyeltél rá. Csak úgy tudtam megvédeni, hogy belementem a játékodba. – Mindegy – mondta ki Celia, amire én is gondoltam. – Ha igaz, hogy a te érdeklődésed vonzott engem is, akkor úgy tudtad volna megvédeni, ha elfutsz előle. Jó messzire, a lehető leggyorsabban. Nem hiszek neked. Te játszani akartál. Utáltam beismerni, de ebben egyetértettem vele. Hudson válasza meglepett. – Igazad van. El kellett volna futnom. De nem tudtam. Ezért csak azt tettem, amit lehetett. Eszembe jutott, amikor először láttam Hudsont a klubban. Egyből tudtam, hogy menekülnöm kellene. Még az is megfordult a fejemben, hogy messzire és gyorsan. A lelkiismeretemmel szemben, a hibáim és gyengéim tudatában azonban mégis Hudson után mentem. Hogy hibáztathatnám azért, mert ő is ugyanezt tette? – Én nem akartam játszani vele – mondta Hudson. – És soha többé nem akarok játszani. Újabb mozgás. Aztán Hudson visszatért a bárszekrényhez. El kellett volna mennem onnan. El kellett volna mennem! Felgyorsult a pulzusom, és ismét visszafojtottam a lélegzetemet. – Ezt te sem gondolod komolyan, Hudson. – Celia is felállt. Elárulták a tűsarkai. Istenem, kérlek, ne jöjjön ide! Hudson legalább a poharára koncentrált. Celia egyből kiszúrna. Szerencsére azonban ott maradt, ahol volt. – Emlékszel még, milyen érzés? – kérdezte. – Az adrenalinlöket. Megszervezni egy helyzetet, pontosan tudni a következményeket, mert olyan alaposan tanulmányoztad a szereplőket, hogy előre tudod, mit fognak tenni. Ehhez semmi sem fogható. – Emberek életét teszed tönkre! – Tőled tanultam!
– Akkor tanuld meg ezt: tévedtem. Tévedtem. Ismét pörögtek a szavak. Hevesen vert a szívem, ahogy vitatkoztak. Izgalmas és szívderítő volt hallani, ahogy Hudson megmosta Celia fejét. Vajon ez azt jelentette, hogy Celiát rosszabb ellenségnek tartom, mint Hudsont? Csak azért, mert azt akartam, hogy Hudson legyőzze? Aznap délutánig egy párként gondoltam rájuk. Rokon lelkekként. Már másképp láttam. Hudson ismét Celiához fordult. – És az összes tönkretett élet közül, Celia, azt sajnálom a legjobban, amit veled tettem. De többé nem lehetek felelős érted. Most magadnak kell eldöntened, hogy ki leszel. Mert én nem ez leszek. Istenverte könnyek a szememben már megint! Nem akartam megmozdulni, amikor megláthatnak, ezért hagytam, hogy szabadon potyogjanak. Ha Hudson igazat szólt – ha valóban végzett a játékaival –, akkor büszke voltam rá. Magam sem tudtam, miért érdekelt egyáltalán. – Akkor te kiléptél – mondta Celia lemondóan. – Nem baj. Én maradok. Még nem végeztem az Alayna Withers-kísérlettel. Görcsbe rándult a gyomrom. A szakításom Hudsonnal megszabadíthatott volna tőle. Sosem menekülök Celia elől, igaz? Hudson másként gondolta. – Dehogynem, nagyon is végeztél Alaynával. – Visszalépett a nappaliba, ismét kikerült a látóteremből. – És ne gyere nekem azzal, hogy te a győzelemre mész. Emlékszem, amikor vesztettél. Sőt sok mindent vesztettél. – Ez durva volt. – Celia hangja valódi fájdalomról árulkodott. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy neki is lehetnek érzései. – Ez is a játék egyik követelménye, nem igaz? – Ez a rémes, epés hangsúly egyszerre rémített meg és vidított fel. Ijesztő volt belegondolni, hogy Hudsonnak volt egy ilyen oldala is, de örültem, hogy a nemezisem ellen használja. – Áruld el, mert kíváncsi vagyok – kezdte most Hudson –, pontosan mik voltak a terveid Alaynával? Miután kiszálltam a játékból, és nem voltam hajlandó szakítani vele, megkreáltad a saját barátkozós-csapdába csalós játékodat. Mi történt azután, hogy ez is kudarcot vallott? A könyvek az idézetekkel, a követés – mi akart ez lenni? Esküszöm, hallottam, amint Celia vállat vont.
– Nem tudom. Ki akartam borítani. Azt akartam, hogy kételkedjen benned. Hogy szétmenjetek. Hudson fölkacagott. – Ez úgy hangzik, mintha vakon lövöldöztél volna. Találgattál. Soha nem így játszottunk. – De működött, nem igaz? Többé nem vagytok együtt. Mennyire szerettem volna kiverni az örömöt a hangjából! Ez volt a másik legrosszabb dolog a szakításunkban – Celia győzelemnek tekintette. Hudson azonban nem hagyta, hogy a saját diadalának tekintse. – Akár hiszed, akár nem, annak semmi köze nincs ahhoz, amit te műveltél. – Igazán? Pedig meg mertem volna esküdni, hogy az adta meg a kegyelemdöfést, amikor azt mondtam neki, hogy szeretők voltunk. Különösen, miután bizonyítékkal is tudtam szolgálni. – Miféle bizonyítékod lehetne olyasmire, ami sosem történt meg? Noha Hudson azt állította, hogy sosem voltak együtt, még mindig kételkedtem benne. A szavai elvesztették igazságtartalmukat. Most viszont… most viszont elhittem. Sosem voltak szerelmesek egymásba. Legalább ez vigasztalt. – Azt mondtam neki, hogy engem is úgy becéztél, mint őt. Teljesen kiakadt. – Igen, azt látom az arcodon. – Hadi sérülések – mondta Celia hanyagul. Az arca! Majd elfelejtettem. Mennyire szerettem volna látni a művemet! – Különben is, miféle becenévről beszélsz? Hudson kérdése azt jelentette, hogy sosem árulta el Celiának. Az ajtó felé fordítottam a fejemet, kíváncsi voltam a folytatásra. – Kedvesem – felelte Celia. – Ezt meg honnan a pokolból tudod? – Hudson szinte tobzódott. Tehát mégiscsak a kettőnk titka volt. Végre volt valami, amibe belekapaszkodhattam. Ezt – Hudson becézését – tiszta és igaz emlékként őrizhetem meg. – Amikor együtt ebédeltünk, kölcsönkértem a telefonját. Láttam az SMS-eiteket. Kedvesemnek nevezted bennük. A ribanc! A legszívesebben a képébe üvöltöttem volna. Majdnem megérte volna felfednem magam. Majdnem.
Hudson arckifejezése arról árulkodhatott, hogy nem örült az információnak, mert Celia azt mondta: – Ugyan már! Jó játék volt. Rohadtul jó játék! Most meg azt mondod, hogy nem ezért szakítottatok? – Nem. Az igazat megvallva, szerintem ezt átvészelte volna. – Igen, átvészeltük volna. – Az igazság miatt szakítottunk. – Az igazság? Elmondtad neki…? Hudson a szavába vágott. – Mindent. – Az szabályelle… Hudson ismét a szavába vágott. – Többé nincsenek szabályok, Celia. Vége van! Nem játszom tovább. És nem beszélek veled többet Alaynáról. A szavai véglegesnek hatottak. Magam elé képzeltem Hudsont: széles, erős vállát, komor, kifejezéstelen arcát. Képtelenség nemet mondani neki, amikor ilyen. Celia tűsarkai kopogni kezdtek. Megdermedtem. Aztán nyekkent a kanapé. – Ezért hoztál ide? Hogy közöld velem, hogy kilépsz? – Noha Celia unottnak akart tűnni, kihallottam a hangjából a csalódottságot. – Évek óta nem játszottam már, csak a te gyalogod voltam. – Hudson léptei következtek, majd ő is leült a székre. – De nem ezért vagy itt. Hanem azért, hogy közöljem velem, hogy te lépsz ki. Végeztél, Celia. Nincs több játék. – Viccelsz, igaz? Ezt nem te döntöd el. Noha nagyra értékeltem, hogy Hudson azt hitte, egyszerűen le tudja beszélni Celiát, megértettem Celia állhatatosságát. Nem adja fel egykönnyen. Vagy akár egyáltalán nem. Akkor sem, ha Hudson szépen kéri. – Abban igazad van, hogy nem tudlak megfigyeltetni életed minden egyes pillanatában – mondta Hudson –, és ez nem is áll szándékomban, de azt elárulhatom, hogy nem fogsz velem vagy a családommal, az alkalmazottaimmal, és határozottan nem fogsz Alaynával szórakozni. Megint. A nevem az ajkán. Olyan óvatosan, annyi áhítattal mondta ki, mintha valami törékeny és kedves dolog lenne. Ó… kedves. Annyira… törődött velem. Ezt én sem tagadhattam.
Ez a felismerés pedig még jobban fájt. Celia válasza hallatán visszafojtottam a könnyeimet. – Nevetséges, hogy azt képzeled, hogy bármilyen hatalmad lehet fölöttem. És a kijelentésed hallatán még inkább be akarom bizonyítani neked, hogy tévedsz. Ráadásul, noha belementem, hogy nem jelentem fel, még nem végeztem Alaynával. – Végeztél, Celia. – Hudson ismét erélyesen beszélt. – Reméltem, hogy magadtól abbahagyod, a barátságunk kedvéért – vagy bármi volt is köztünk valaha –, ugyanakkor sejtettem, hogy ellenkezni fogsz. Ezért beszereztem némi biztosítékot. – Kíváncsivá tettél. Engem is. – Hadd meséljek az új vállalatról, amit megvettem. – Hudson hangja szokatlanul vidáman csengett. – Sőt megmutatom neked az iratokat. Ismét felgyorsult a szívverésem, amikor Hudson fölkelt. De úgy hangzott, mintha távolodna. Aztán papírzizegést hallottam – az íróasztalnál volt. Majd visszament a helyére – és ismét reccsent a szék. Ismét zizegést hallottam, majd lapozás hangjait, és hallgatást, ahogy olvastak. Láttam magam előtt Celiát, amint tökéletesen manikűrözött ujjaival lapozgat. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet az. Noha a rejtekhelyemről nem láthattam, amit olvas, nem bírtam tovább ellenállni – ki kellett lesnem. Ha a papírokat bújják, úgysem vesznek észre. Négykézláb ereszkedtem, és kikukucskáltam az ajtó mögül. Ahogy gondoltam, Celia a kanapén ült egy irattartó mappával a kezében, a homlokát ráncolva. A haját feltűzte, mint mindig, az orra pedig be volt kötve. Fekete és kék zúzódások éktelenkedtek a kötés alatt. Mosolyognom kellett a sérülései láttán. Celia szeme tágra nyílt, és felkapta a fejét. Hudsonra meredt, aki háttal ült nekem. Gyorsan leültem, nehogy meglásson. – Hogyan…? – kérdezte. – Nagyon diszkréten. – Hudson büszke volt magára; kihallottam kiegyensúlyozott hangjából. – Bevallom, nem volt könnyű. Meg kellett győznöm egy másik vállalatot, hogy megvegye a részvények egy részét, majd kivásároltam őket – de úgysem érdekelnek a részletek, nem igaz? Az üzlet, amin dolgozott. Mi köze ennek Celiához? – A szerződéseket már aláírtuk – folytatta. – Csak ez számít. Hivatalosan is én vagyok a Werner Media Corporation többségi tulajdonosa.
Elakadt a lélegzetem, és túl későn kaptam a szám elé a kezemet. A fenébe! Vajon meghallottak? Hallották, hogy az arcomra csaptam a kezemet? Már a szívem is sokkal hangosabban vert, mint amióta beszorultam ebbe a szobába – ezt nyilván hallaniuk kellett? De ha meghallották, nem adták jelét. – És még te mondtad, hogy abbahagytad a játszadozást. – Celia szavai vontatottak voltak. – Már csak egy utolsó lépésem volt – felelte Hudson. Micsoda lépés volt! Hudson valóban megvette a Werner Media Corporationt, Celia családi vállalatát? Ez… óriási. Celia kieresztett egy hosszú, mély sóhajt – vagy legalábbis csak sejtettem, hogy ő volt, nem láttam jól. – Akkor hát sakk-matt? – kérdezte. – Szerinted? – Hudson hangja diadalittas volt. – Mik a terveid a Werner Mediával? – Celia a végsőkig harcolt. Egyeseket akár le is nyűgözött volna a kitartása. Gyanítottam, hogy valaha Hudson is közéjük tartozott. Engem azonban Hudson nyűgözött le. – Egyelőre nincsenek terveim. A vállalat remekül teljesít. Warren Werner a legjobb vezető. De ha bármi okból úgy érezném, hogy többé nincs szükségem a munkájára… – Hudson félbehagyta a mondatot. – Teljesen összetörne – mondta Celia halkan. – Szerintem már attól összetörne, ha megtudná, hogy nem az ő kezében van az irányítás. Egyelőre ez a tény rejtve marad. Fogalma sincs, hogy már nem ő a vezető. Szeretnéd, ha ez változna? – Nem – felelte Celia. – Fogsz bármi olyat tenni, ami miatt megváltoztatnám a jelenlegi üzleti tervet? Celia egyszavas válasza vereségről árulkodott. – Nem. – Akkor igen, sakk-matt. Szótlanul ültünk mindannyian hosszú percekig, miután a játékot befejezettnek nyilvánították. Bizsergett a bőröm, ahogy Hudson győzelme betöltötte a levegőt. Elmosolyodtam, és rengeteg különféle érzelem söpört át rajtam, de csak alig némelyik volt elég erős ahhoz, hogy hosszan átérezzem. Némelyiket meg tudtam nevezni – meglepetés, hála, megkönnyebbülés, diadal. Másokat csak nehezen tudtam kivenni a csalódás
miatt, amely még mindig elborított, a fejem búbjától a lábujjam hegyéig. Lett volna ott egy kis megbocsátás Hudson felé? Talán némi reménnyel fűszerezve? Szerelmet éreztem. Mindig csak szerelmet. – Gondolom, ideje indulnom – mondta végül Celia. – Igen. Kikísérlek. Nem az irodán keresztül mentek le. A felismeréstől ismét pánikba estem – vajon Hudson itt marad? És a táskám – ott volt az ajtó mellett. Ahogy átszelték a lakást, ismét visszafojtottam a lélegzetemet. Hallottam kinyílni az ajtót. Ha a bejáratnál voltak, háttal álltak nekem. Látnom kellett, mi történik. Ismét négykézláb ereszkedtem, és kilestem az ajtókeret mögül. Hudson nyitva tartotta az ajtót, Celia kisétált rajta. Kezdte becsukni Celia mögött – az istenit, itt marad! –, és észrevette a táskámat. Fél pillanatra mozdulatlanná dermedt. Aztán körülnézett a szobában. Nem mozdultam – vajon azt akartam, hogy meglásson? Meglátott. Összenéztünk, az arckifejezése intenzív volt. Talán a saját érzelmeimet nem tudtam értelmezni, de Hudson szemében tisztán láttam az érzéseit: meglepetést, örömöt. És a napnál is világosabb volt a szerelme. Ha abban a pillanatban odajött volna hozzám, a karjába vetem magam. De nem tette. – Tartsd a liftet – mondta Celiának, miközben le sem vette rólam a szemét. A szája sarka kissé felfelé görbült, félmosolyra. Azután elment, és becsukta maga mögött az ajtót.
Huszonkettedik fejezet
A reggel kilenc óra túl korán elérkezett, miután előző éjjel hajnali háromig dolgoztam. Pislogtam a napfényben, amely hirtelen betöltötte a szobát. – Hé! – morogtam. – Nem véletlenül volt behúzva a függöny. – De kár. El kell menned arra a divatizére. – Liesl megcsiklandozta a takaró alól kilógó lábamat. – Kelj föl. – Még nem akarok, anyu. – Megdörgöltem a szememet, és felültem. Az órára pillantottam. Már elmúlt kilenc. Párszor lenyomhattam az ébresztőt. – Miért nem ébresztettél fel? Rövid műszakban dolgoztam, Liesl azonban zárásig maradt. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg még csak két órája lehetett otthon. Furcsa, hogy fel sem ébresztett, amikor hazajött. Aztán rájöttem, hogy arra ébredtem, hogy hazajött. – Elvitt egy menetre az egyik törzsvendég. – Elvigyorodott. – És amikor azt mondom, „egy menetre”, nem a kocsijára gondolok. Jól állt Lieslnek a szex. Kipirult tőle az arca, és csillogott a szeme. Mindig is irigyeltem, amiért kötődés nélkül le tud feküdni akárkivel. Ma reggel a szex puszta gondolata megőrjített. Az arcomra lehettek írva a gondolataim, mert mire észbe kaptam, Liesl bemászott mellém az ágyba, és átkarolt. A vállára hajtottam a fejemet. Olyan jó érzés volt, hogy valaki megérintett, valaki törődött velem. Megcsókolta a halántékomat. – Biztos, hogy rendben leszel? Vállat vontam. – Hudson elvileg nem lesz ott a bemutatón, úgyhogy igen. – Ahogy kimondtam a nevét, a szívem nagyot dobbant, és megsajdult. Miután otthagyott a lakásban, arra számítottam, hogy eljön a klubba. Vagy felhív. Hogy valahogy megtalál. Olyan sok mindent kellene megbeszélnünk azok után, amit láttam. Talán őt már nem érdekelte.
Liesl eleresztett, és megpöckölte az orromat. – Akkor meg mit grimaszolsz? Szeretnéd, ha mégis elmenne, nem igaz? Szerettem volna? – Nem tudom. – Noha én nem akartam látni, azt akartam, hogy ő akarjon látni engem, ha ennek van értelme. Felhúztam a térdemet, és átkaroltam. – Szerintem miért nem próbált beszélni velem? – Talán tiszteletben tartja a kívánságodat. Emlékek villantak fel a fejemben, amikor Hudson beleerőszakolta magát az életembe, pedig el akartam lökni magamtól. – Hudson soha nem tartott ilyesmit tiszteletben. – Talán az nem az igazi Hudson Pierce volt. Jobb volt ezt hinni, mint azt, hogy ilyen könnyen lemondott rólam. – Talán arra számítottam, hogy harcolni fog értem. Különösen a tegnapiak után. Miután meglátott. Liesl félrebillentette a fejét. – Akarod tudni, én mit gondolok? – Valószínűleg nem, de akkor is el fogod mondani. – El bizony. – Maga alá húzta a lábát. – Szerintem még túl korai eldönteni, hogy harcolni fog érted, vagy hogy egyáltalán akarod-e, hogy harcoljon érted. – Nem akarom. – Kivéve, hogy talán mégis. Liesl játékosan megfenyegetett. – Á-á. Túl korai. Talán igaza volt. Az elmúlt egy hétben megannyi érzelem viharzott át rajtam. Vajon melyik bizonyul majd tartósnak? Mit fogok érezni egy hónap múlva? Egy év múlva? Árulást? Fájdalmat? Vagy talán szerelmet? Lieslnek valóban igaza volt. Még túl korai volt ahhoz, hogy ezt tudni lehessen. Megszorította a kezemet. – Azért büszke vagyok rád. Átvészelted ezt a hetet. És múlt éjjel még dolgoztál is. Ma pedig elmész a húga micsodájára. És csak egy megszállott visszaesésed volt. Szerintem jól csináltad. Lenyűgöző volt, hogy Liesl a puszta létezést eredménynek tudta beállítani. Az igazat megvallva valóban sikernek éreztem. Némi büszkeség töltött el. Az állandó fájdalom azonban nem múlt el. Az ajkamba haraptam. – Hiányzik.
Liesl előrehajolt, és megcsókolta a hajamat. – Tudom. Ez még rosszabb lesz, mielőtt javulna. – Igen. * * * Mirabelle butikjában teljes volt a zűrzavar, amikor megérkeztem, pedig még két óra volt kezdésig. Virágosok és beszállítók, modellek és új alkalmazottak sürögtek odabent. Beletelt némi időbe, mire ismerős arcot találtam a tömegben, végül azonban megpillantottam Adamet, aki éppen megkóstolt – pontosabban elcsent – egy csokis epret az egyik tálcáról. Félbehagyta a csámcsogást. – Laynie, örülök, hogy látlak! Átölelt, ami egy kicsit furcsa volt, hisz soha nem voltunk bizalmas viszonyban. – Olyan jó, hogy itt vagy. Kérlek, állítsd már le Mirát, jó? Le kell ülnie, és föl kell raknia a lábát. Esküszöm, ha a mai nap után nem fogja vissza magát, odaláncolom az ágyhoz. – Ez inkább csak kettőtökre tartozik – incselkedtem. – Hol van most? Adam a hátsó munkaszoba felé mutatott. Odabent még több modellt és alkalmazottat találtam, valamint Mirát, aki körülöttük fontoskodott. – Hát itt vagy! – kiáltott fel, amint meglátott. Noha ragyogott az arca és a mosolya, táskás szeme kimerültségről árulkodott. – Féltem, hogy az utolsó pillanatban meggondolod magad. Ez nekem is megfordult a fejemben. – Szó sincs róla! Itt vagyok. Van időd körbevezetni? – Ha elterelem a figyelmét, talán sikerül lenyomni a vérnyomását, amíg a megnyitó részletei miatt izgul. – Vagy akarod, hogy előbb átöltözzem? – Emiatt se szeretném, ha idegeskedne. – Előbb öltözz át, aztán körbeviszlek. A ruha, amit választott, lenyűgözően festett átalakítva. Amikor belenéztem az öltözői tükörbe, akaratlanul is eszembe jutott, amikor először próbáltam fel. Aznap küldte át Stacy a videót. Az volt a vég kezdete, nem igaz? Bárcsak ellenálltam volna a kísértésnek! Megráztam a fejemet, hogy szabaduljak a gondolattól. Ma nem lehetek szomorú. Ez volt Mira nagy napja, és nem akartam belerondítani. S noha a sminkem vízálló volt, a sírás akkor sem tett volna jót neki. Különben sem változtatnék semmin. Igaz, hogy boldog lehettem volna
Hudson mellett, de az egész kapcsolatunk hazugság volt. Előbb-utóbb kiderült volna az igazság. Jobb előbb, mint utóbb. Miután átöltöztem, megkerestem Mirát, aki már egy széken ülve kiabált az emberekkel. Adam bizonyára rávette, hogy leüljön. Amikor azonban meglátott, felpattant. – Istenem, de gyönyörű vagy! Határozottan te leszel a finálé. Az istenit, bárcsak Hudson is látna! – A szájára csapta a kezét, mielőtt leszidhattam volna. – Bocs. Kicsúszott a számon. Beletelik még némi időbe, mire hozzászokom ehhez az új helyzethez. – Meg tudom érteni. – Még nekem is szoknom kellett. Mira belém karolt. – Hadd mutassam meg a kicsikémet. Legalábbis az egyiket. – A kibővített butik gyönyörű volt, és egyszerű. Több volt a kirakati hely, több öltöző, nagyobb munkaszoba az alkalmazottaknak, és volt még egy kis kifutó is. – A mai bemutató a színpadon lesz. A jövőben pedig a magánbemutatók lesznek itt – magyarázta Mira, ahogy végeztünk. – Némelyik gazdag picsa túl lusta ahhoz, hogy felpróbálja a ruhákat, ezért modellek próbálnak helyettük. Felnevettem. Mira egy Pierce volt – valószínűleg gazdagabb, mint bármelyik kliense, és se lusta, se picsa nem volt. Az anyjáról azonban könnyen el tudtam képzelni, hogy ezek közé a nők közé tartozott. – Ha már szóba került Sophia – mondtam, és körülnéztem a boltban, – ő hol van? Nem jön? – Ööö, nem. – Mira lehajolt, és lesimította a szoknyáját. – Ő is ki van tiltva Hudsonnal együtt. – Tessék? – Nem mintha sajnáltam volna Sophia hiányát. Amilyen öntudatlan részeg volt a legutóbb, amikor nyilvános helyen láttam, valószínűleg jobb lesz, ha nem jön el. Mira felegyenesedett, de lesütötte a szemét. – Megfogadtam a tanácsodat. Megszerveztünk egy intervenciót. – Istenem, Mira! – Megérintettem a karját. Mira megfogta a kezemet. – Nem volt könnyű, de ott volt Hudson, Chandler, Adam, sőt még apa is. Mind leültünk vele, és elmondtuk neki, hogy segítségre van szüksége. – A szemembe nézett, és mosolyt erőltetett az arcára. Megszorítottam a kezét.
– Mikor történt mindez? – És hogy viseli Hudson? – Tegnap este. Persze hallani sem akart róla. De amikor azt mondtam, hogy többé nem láthat engem, ha nem kér segítséget, beleegyezett. Ma reggel bejelentkezett az elvonóra. Hudson, apa és Chandler vitte el. – Hűha! – Megsajdult a szívem, de másképp, mint az elmúlt napokban. Most nem Hudson miatt fájt a szívem, hanem érte. – Tudod, még sosem láttam józannak az anyámat – lehet, hogy akkor is elviselhetetlen. De legalább nem kell attól félnem, hogy leejti a gyereket. Gyorsan kivertem a fejemből Hudsont, és az előttem álló gyönyörű nőre néztem. Noha én huszonhat éves voltam, ő pedig csak huszonnégy, mégis ő tűnt a legőszintébb, legérettebb embernek, akit ismerek. Micsoda ellentétben állt a bátyjával! Micsoda ellentétben velem. Mira észrevette, hogy nézem, és elpirult. – Mi az? – Csak ámulok rajtad. Nem lehet könnyű ilyet tenni valakiért, akit szeretsz, ráadásul ma lesz a divatbemutatód… hogy viseled ezt az egészet? – Az igazat megvallva a kimerültséget leszámítva nagyon jól vagyok. – Ezúttal ő szorította meg a kezemet. – Már csak miattad és a bátyám miatt aggódom. Elhúztam a kezem. – Bűntudatkeltés nélkül is elég szerencsétlenül érzem magam, kösz. – A cipőmet bámultam, féltem, hogy összeomlok, ha még több érzelmet mutatok. – Elmondta, mit tett veled. Fölkaptam a fejemet. – Tessék? – Miután anyával beszéltünk. Azt mondta, ha szeretnénk újra egy család lenni, szembe kell néznünk a hibáinkkal, és vállalnunk kell a felelősséget. Ezen a héten visszament terápiára, és szerintem az orvosa biztatására nyílt meg nekünk. Ezért vallotta be, amit veled tett. – Mira elkomorodott, szomorú lett az arca. – Sajnálom, amit veled csinált, Laynie! Nagyon sajnálom. Nem fogom megvédeni. De azt még elmondom, hogy nagyon megbánta. – Én… – Elszorult a torkom. – Az istenit Mira, megríkatsz. Mira megszorította a karomat. – Ne sírj! Akkor én is sírva fakadok, és az kész katasztrófa lesz. Zárjuk le a komoly beszédet, csak azt hadd mondjam még el, hogy szeretlek.
Köszönöm, hogy eljöttél. – Ki nem hagytam volna. * * * A modellkedés nem csak ácsorgásból és mosolygásból állt. Végig kellett sétálnom egy rövid kifutón, pózolnom, majd visszatérnem. Noha úgy tűnt, hogy rengetegen vagyunk modellek, csak heten voltunk a divatbemutatón. Sikerült annyit gyakorolnunk, hogy mire elkezdődött az esemény, már elmúlt annyira az idegességem, hogy fel tudjak lépni. Az igazat megvallva örültem, hogy a gyászon kívül mást is érzek. Belecsimpaszkodtam az érzésbe. Magam köré csavartam, mint egy takarót. Két órakor kinyílt a butik ajtaja, és megkezdődött a megnyitó. Nem volt akkora a felhajtás, mint Sophia Pierce divatbemutatóján, de elegáns esemény volt, és a maga módján fontos. Mira gyönyörű volt, sürgöttforgott, divattervezőkkel és a meghívott törzsvendégekkel beszélgetett. A sajtó is eljött – de csak a meghívott képviselők, és külön ültek a kifutó melletti részen, aminek köszönhetően nem voltak annyira ijesztőek. Tartottam tőlük a távolságot, nehogy a kérdéseikkel bombázzanak. Ha rám és Hudsonra kíváncsiak, akkor őt kell kérdezniük. Megkérdeznék egyáltalán? Amikor megjelenik a karján a következő lánnyal a rivaldafényben, megkérdezik, mi történt a klubmenedzserrel, ahogy az orrom előtt Celiáról kérdezték? Annyi rémes dolog történt azon az estén, hogy egy pohár pezsgővel kellett elfojtanom az emlékeket. Háromnegyed háromkor felsorakoztunk a többi modellel a kifutó mentén. Ott kellett állnunk, amíg mindenki végig nem ment a kifutón. Mivel én voltam az utolsó, azt kívántam, bárcsak a kifutón kívül várhatnánk, ahelyett hogy egész idő alatt ott kelljen ácsorognunk. Mintha órákig várakoztam volna, mosollyal az arcomon, amíg a többi nő felvonult, és pózolt. Stacy minden darabot kommentált; megnevezte a tervezőjüket, majd elmagyarázta, milyen átalakításokat végzett rajta a butik, hogy tökéletes legyen a viselője számára. Végül én következtem. Végigsétáltam a kifutón, meglepően őszinte mosollyal az arcomon. Bizsergett a gyomrom az idegességtől, ahogy megálltam a kifutó végén, amíg Stacy a ruhámról beszélt. Villogtak a vakuk, a teremben viszont nem volt olyan sötét, mint egy átlagos divatbemutatón, és jól láttam a nézők arcát, ahogy körbenéztem.
Ezért vettem észre Hudsont olyan könnyen. Hátul támasztotta a falat. Kócos volt a haja, és csak pólót meg farmert viselt. Engem bámult – a pokolba is, mindenki engem bámult a teremben – de csak az ő tekintetét éreztem. Még ekkora távolságból is érezni lehetett az elektromos feszültséget, a vibrálást a hasamban, amelytől felerősödött a bizsergés. Összenéztünk, és akaratlanul is szélesebben mosolyogtam. Istenem, de jó volt látni! Amikor Stacy elhallgatott, a közönség tapsolt, nekem pedig vissza kellett sétálnom a kifutó túlsó végére. Ahogy hátat fordítottam Hudsonnak, a pillanatnyi izgalom elillant, és eszembe jutott az összes szarság: az átverés, a fájdalom, a hazudozás – és hogy nem is lenne szabad itt lennie! Noha én voltam az utolsó modell, a pódiumon kellett maradnom, amíg Stacy bemutatta Mirát, majd Mira beszélt a felújításokról, és megköszönte, akinek kellett. Még mindig a rivaldafényben álltam, de nem tudtam megállni, hogy ne fészkelődjek, és izzadt tenyeremet a szoknyámba ne töröljem. Itt van, eljött! Mit tegyek? Igyekeztem Mirára figyelni, de folyton Hudsonra bámultam. És valahányszor ránéztem, ő már engem nézett. Nem lenne könnyű lelépni. Nem mintha egyszerűen ki tudnék sétálni – a táskám és a ruháim hátul voltak. A ruháimat itt hagyhatnám, de vagy a metróbérletemre, vagy pénzre volt szükségem taxihoz. Igaz, Hudson a terem túloldalán állt, és rengeteg ember volt köztünk – talán ki tudok osonni, mielőtt megtalálna. Amint megkezdődött a taps, sarkon fordultam, és amilyen diszkréten csak tudtam, leosontam a kifutóról. Hátraindultam, abban a reményben, hogy Hudson nem vett észre, és nem fog követni. Vagy pont abban bízva, hogy követni fog. Magam sem tudtam, mit akarok jobban. Hát persze hogy a ruhám az utolsó öltözőben volt, de sikerült odajutnom anélkül, hogy bárki követett volna. Remegő kézzel szedegettem össze a ruháimat a padlóról. Körbenéztem, és rádöbbentem, hogy nem volt miben elhoznom őket. A fenébe! Át is öltözhetek. Vagy később visszajövök értük. Később. Legalább összehajtogathattam volna, de erre sem volt időm. Inkább csak ledobáltam az öltözői székre, felkaptam a táskámat a szoba sarkából, ahol
korábban a ruháim alá rejtettem, és megfordultam, hogy induljak. Ott állt az ajtóban. Megtorpantam, de a bolond szívem ugrándozott örömében. Az istenit, olyan zavarosak az érzelmeim! Közelről még jobban nézett ki. Lehetséges, hogy még vonzóbb lett, amióta elváltunk? Kékesszürke pólója rásimult az izmaira, amelyek nagyobbaknak tűntek, mint emlékeimben. A kopott sötét farmer lecsúszott formás csípőjén. Szeme kedves és szomorú volt, és táskás, akárcsak a húgáé. Akárcsak az enyém. És ahogy rám nézett… mintha több lennék egy buta, érzelgős, megtört lánynál. Mintha olyasvalaki lennék, aki számít. Olyasvalaki, akit szeret. – Szia – mondta halkan. Hangja hallatán varázsütésre libabőrös lettem. Volt fogalma egyáltalán, milyen hatással van rám? Ahogy zsebre dugott kézzel, kisfiúsan és ártatlanul ácsorgott ott, úgy sejtettem, hogy fogalma sincs. Leszámítva, hogy a csalóka külső ellenére Hudson egyáltalán nem volt ártatlan. Már az is manipulatív volt, ahogy megjelent itt. Összefontam a karomat, mintha az megvédene átható tekintetétől. – Nem kellene itt lenned, Hudson. Mira megígérte, hogy nem leszel itt. Az ajkát biggyesztette. – Mirának semmi köze ahhoz, hogy eljöttem. Vissza akartam vágni, majd megenyhültem, és eszembe jutott, hogy hol kellene lennie. – Azt hittem, Sophiát vitted elvonóra. Istenem, ez túl nyers volt! – Már elintéztem. Siettem vissza. – Belépett a szobába. – Hogy beszélhessünk. Halk hangja annyira nem volt jellemző rá, hogy elbizonytalanított. Vagy csak a jelenléte volt rám ilyen hatással. Felsóhajtottam, egyik lábamról a másikra álltam. Jobb lenne, ha mennék. De hallani akartam tőle pár dolgot, akár hihetek neki, akár nem. – Ha annyira beszélni akartál velem, miért hagytál ott tegnap? – A szüleim házába kellett mennem. Ha maradok, nem tudtam volna eljönni. Így is elég nehéz volt otthagynom téged. – Tűnődve nézett rám. – Különben is, sejtettem, hogy térre van szükséged. Ha tényleg mindenre van válasza, nekem annyi. Mit vártam? Nekem mindenképpen annyi.
A falnak támaszkodtam. – De most mégis itt vagy. – Pedig megígérte, hogy nem lesz. – Akkor most hogyan hagysz engem békén? Biztos, hogy azt akarom, hogy békén hagyjon? Erre nem tudtam válaszolni. Egyrészt kezdtem úgy érezni, mintha összepréselnének az öltöző falai. Másrészt a távolság köztem és Hudson között szélesebbnek tűnt a Mississippinél. – Nem bírtam tovább ellenállni. – Bármilyen messze volt is, a szavai célba találtak, és áthatoltak a szívemet körülölelő jégpáncélon. – Miért jöttél fel a lakásomba? Nem bírtam tovább ellenállni. – Mert gyengébb vagyok, mint hiszed. Az üres falat bámulta, közben a tarkóját vakargatta. – Reméltem, hogy ez nem a gyengeségnek a jele, hanem annak, hogy még mindig törődsz velem. – Ismét rám emelte a tekintetét, a reakciómat várva. Majdnem elnevettem magam. – Hát persze hogy törődöm veled, te seggfej! Szerelmes vagyok beléd. Összetörted a szívemet! Lehunyta a szemét. – Engedd, hogy helyrehozzam, Alayna! – Nem tudod. – Hadd próbáljam meg. – Hogyan? – Költői kérdés volt, mert nem létezett rá válasz. – Még ha rájönnék is, hogyan bocsássak meg neked, akkor sem tudnék újra bízni benned. Sosem tudnám elhinni, hogy nem csak azért vagy velem, hogy folytasd a beteges kis játszadozást. Alig láthatóan összerezzent. – Már abbahagytam. Hallottad. Vállat vontam. – Talán az egész jelenet csak meg volt rendezve. Talán egész idő alatt tudtad, hogy ott vagyok. – Nem tudta – az arca őszinte meglepetésről árulkodott, amikor megpillantott. De még mindig túl sok keserűség volt bennem. – Ezt te sem hiszed el. Felhorkantam. – Nehéz bármit is elhinni azok után, hogy annyit hazudtál nekem.
– Csak a miheztartás végett – Hudson lehajolt, és a szemembe nézett –, kettőnkről sosem hazudtam. Minden, amit mondtam és tettem, mialatt együtt voltunk, őszinte volt. – De a színjátékunk körülményei hazugságra épültek! – Igen, de csak ennyi. Minden érintés, minden csók, minden együtt töltött pillanat, kedvesem… azokat nem játszottam meg. Nem akartam megjátszani veled. Mindent át akartam veled élni, azt akartam, hogy minden pillanatunk teljesen őszinte legyen. Te vagy az első, akinek megnyíltam, az első ember, aki megismerte az igazi énemet. – Elcsuklott a hangja. – Te vagy az első, akit szeretek, Alayna. És tudom, hogy te leszel az utolsó. Fájtak a szavai. Mindig is ezt akartam hallani tőle. De hogy is szól a mondás? Ha kétszer teszel bolonddá, az az én szégyenem. – Nem tudom. – A homlokomra nyomtam az ujjaimat. – Nem tudom, nem tudom! Nem tudom, hogy hihetném el, hogy valóban úgy érzel, ahogy állítod. Újabb lépést tett felém. – Bizonyára igazad van. De már rájöttem, mivel bizonyíthatnám be az odaadásomat. – Újabb lépés, és már csak alig fél méter volt köztünk. – Légy a feleségem, Alayna! Felkaptam a fejemet. – Micsoda? – Légy a feleségem. Most azonnal. A gépem készen áll, a felszállópályán vár bennünket. Csak igent kell mondanod, és már megyünk is Vegasba. – Micsoda? – Túlságosan döbbent voltam ahhoz, hogy bármi mást mondjak. – Tudom, hogy megérdemelsz egy hosszú jegyességet és rendes esküvőt – és megtehetjük újra, amikor csak akarod –, de tudom, hogy jelenleg megnyugvásra vágysz. Egész idő alatt vadul gesztikulált, mintha teljesen kifordult volna magából. Be volt tépve? Ideges volt? Megőrült? – Biztosítékra van szükséged, hogy elköteleztem magam melletted, Alayna, és nincs jobb ötletem, mint az, hogy feleségül vegyelek. Hogy szerződésben rögzítsük, hogy a tiéd vagyok, és örökké szeretni foglak. Úgy döntöttem, megőrült. – Te nem vagy normális, Hudson.
– És házassági szerződést sem írunk. – Beletörölte a tenyerét a farmerjébe. Izzadt volna? Bizonyára. – Mindenemet neked akarom adni, bármit feladok érted, ahogy te is feladtál értem eddig. – Nincs házassági szerződés? Most már biztos vagyok benne, hogy megőrültél. – És én sem voltam normális, amiért egyáltalán belementem ebbe a beszélgetésbe. – Igen, megőrültem. Megőrülök nélküled. – Beletúrt a hajába. – Te vagy az egyetlen, aki mellett jobb ember lehettem. És a markodban tartasz, Alayna, sok értelemben is. Mert ha nemet mondasz, ha eltaszítasz magadtól, akkor mindent elvesztettem, ami a szánalmas életemben számít. De ha igent mondasz, nekem kell megbíznom benned – mert ha akarnál, könnyen kijátszhatnál. Egyszerűen hozzám jöhetnél, aztán később elválhatnál tőlem, és mindenem a tiéd lenne. Mintha olyan sokat jelentene nekem a pénze. – Engem nem érdekel a te… Félbeszakított. – Tudom. Tudom, hogy sosem használnál ki. De a lényeg, hogy megtehetnéd. – Föl-alá kezdett járkálni a parányi szobában. – Ez az egyetlen módja, hogy bebizonyítsam, hajlandó vagyok kiszolgáltatni magam neked. Hogy megbízom benned. – Ismét felém fordult. – S noha nem érdemlem meg, eltökélten harcolok azért, hogy visszanyerjem a bizalmadat. Akkor is, ha erről fog szólni az egész életem. Teljesen ledöbbentem. Olyan sok gondolat és érzelem söpört végig rajtam, hogy fogalmam sem volt, mit higgyek vagy érezzek. Találomra választottam a temérdek lehetséges reakció közül. – Milyen romantikus – gyere hozzám, hogy bebizonyíthassam, hogy megbízhatsz bennem. – Nem, Alayna. – Hudson elérzékenyült. – Gyere hozzám, mert szeretlek. Jobban, mint az életemet. – Kihúzta magát. – Gyere hozzám még ma, hogy bebizonyíthassam, hogy komolyan gondolom. – Ez őrültség, Hudson! – Még gyűrű se volt nála. – Mindent tönkretettél, amink csak volt. Nem tudod helyrehozni azzal, hogy váratlanul megkéred a kezem. – Miért nem? – Kétségbe volt esve, a hangja és a testbeszéde is erről árulkodott. – Miért nem? – A kezét rázta maga előtt. – Összetartozunk! A sok rossz dolog ellenére, amit tettem, te sem tagadhatod, hogy jobb emberré tesszük egymást. – Áthelyezte a testsúlyát az egyik lábára. – Te is
beismerted, hogy szeretsz. És én is szeretlek téged. Mi választhat el bennünket? A tény, hogy megbántottuk egymást? Komolyan azt akarod mondani, hogy jobban érzed magad nélkülem? Te jöttél fel a lakásomra, Alayna. Tudom, hogy még mindig gondolsz rám. – Összezárta a tenyerét. – Az egyetlen logikus indokod, hogy ne légy velem, az, hogy nem hiszed el nekem, hogy szerelemből lennék veled. Gyere hozzám, és nem lesz több kétséged. Majd halkabban, a szemével könyörögve, ismét megkért: – Kérlek, gyere hozzám! Végiggondoltam. Nem is egyszer. Elképzeltem Hudson Pierce mellett a jövőmet. Ő is utalt már erre korábban. Ha valóban elhittem neki, hogy a kapcsolatunk nagy része igaz volt, akkor az ajánlata mégsem volt annyira váratlan. És én elhittem, hogy igaz volt. Nemcsak azért, mert el akartam hinni, hanem mert számomra is igaznak tűnt. Nem egyoldalú kapcsolatban voltam szerelmes. Éreztem valaha hamis vonzalmat más férfiak iránt, pontosan tudtam, mi a különbség. Nem, ilyen szerelmet csak kölcsönösség szülhet. Bármi volt is hamis köztünk, az nem a szerelmünk volt. Ám mindannak ellenére, amit gondoltam és éreztem, még sok megoldatlan dolog maradt köztünk. Még sok seb nem gyógyult be. Ismét belevágni Hudsonnal, különösen egy házasságba – házasságba! –, olyan lenne, mint leégve kifeküdni a tűző napra. Kis lépésekkel. A házasság nem kis lépés volt. És az igazat megvallva, még azt sem tudtam, hogy ebbe az irányba akarok-e haladni egyáltalán. Az ő irányába. Hudson a válaszomat várta. Megadtam neki. – Nem. – Nem? – Az arckifejezése inkább zavarról, mint csalódottságról árulkodott. Hudsonnak ritkán mondhattak nemet. Megdöbbenthette a válasz, különösen, mivel mást várt. – Nem – ismételtem. – Nem. – Kihúztam magam. – Azt hiszed, mindent helyre tudsz hozni, ha megszöktetsz? Alig bírok rád nézni. Miért gondolod, hogy hozzád mennék? Szólni akart, de elhallgattattam. – Ne is mondj semmit. Nem akarom hallani. Még nem fejeztem be. Igen,
felmentem a lakásodra, mert hiányoztál. Őrülten hiányoztál. De ha tudtam volna, hogy ott leszel, ellen tudtam volna állni a kísértésnek. Örülök, hogy ott voltam, mert megtudtam pár dolgot, amire kíváncsi voltam. Hálás vagyok azért, amit tettél. De kettőnk közt ez semmin sem változtat. Csak megkönnyíti nekem azt, hogy egy nap talán tovább tudjak lépni. – Ne beszélj továbblépésről, Alay… – Elhallgatott, amikor rádöbbent, hogy még nem végeztem. – Ne haragudj. Folytasd. A meghunyászkodása majdnem meggyőzött. Nem lehetett könnyű ez neki. Ezzel kiérdemelt egy jó pontot. Csakhogy már annyira le volt maradva, hogy egyetlen jó pont aligha számított. Mély lélegzetet vettem, és folytattam. – Ha meg tudnék is bízni benned Hudson, akkor sem akarnék összeházasodni valakivel csak azért, mert átvert engem, és most bűntudata van. Főleg nem Vegasban. Szeretném, ha ott lenne a bátyám és Mira, meg Adam és Jack. Sőt még Sophia is. Hudson arca felragyogott. – Azt akarod, hogy eljöjjön a családom az esküvődre? Tehát mégis van esélyem arra, hogy én legyek a vőlegény? – Valaha volt. De most… – Ezt volt a legnehezebb kimondani. – Nem tudom, hogyan. Noha nekem is fájt ezt mondanom, Hudson volt az, aki teljesen összetört. Behunyta a szemét, az állkapcsa megrándult, és elernyedt a tartása. Rádöbbentem, hogy fordult a kocka. Nem ő volt eddig mindig tökéletesen összeszedett, mialatt én csak hebegtem-habogtam? Nem ő volt mindig erős és kiegyensúlyozott, amikor én összetörtem? Különös módon mégsem éreztem jobban magam, amiért most én álltam az ő helyén. Hiába tűnhetett úgy, hogy az én kezemben volt az irányítás, legbelül egy roncs voltam. Vajon ilyen érzés volt Hudson Pierce-nek lenni? Nem tudtam ezen tovább rágódni. Semmin. Ideje volt leszállnom az érzelmi hullámvasútról, és továbblépnem. Hudson elállta a kijáratot. – Mennem kell, Hudson. Nem mozdult. – Alayna, beszéljük meg. Ha nem tetszik ez a terv, akkor majd kitalálunk valami mást. Vagy egyáltalán nem lesz terv. Már az is jó érzés, hogy
beszélhetek veled. – Nekem nem jó. Mennem kell. – Végeztem. – Alayna… – Kérlek – mondtam elcsukló hangon –, engedj ki. Lassan, kelletlenül félreállt. Ám amint az ajtóhoz léptem, elém állt. Mindkét kezét az ajtófélfára tette, engem nem érintett meg, de az utamat elállta. – Nem, soha többé nem engedlek el. – A hangja nyers volt az érzelmektől. – Hagyom, hogy most elmenj, de nem mondok le rólad. Úgy fogok udvarolni neked, mint még soha senkinek. Harcolni fogok érted, amíg el nem hiszed, hogy jobban szeretlek az életemnél. Olyan közel volt. Éreztem az illatát, belélegeztem, akárcsak a lakásban a párnáján. De ez sokkal jobb volt, mert ez valóban ő volt. Éreztem a melegségét, ahogy a karjába vonzott. Elég lett volna előrehajolnom, és máris az ölelésében találom magam. És amiket mondott – hogy harcolni fog értem –, annak nehéz volt ellenállni. Eszembe jutott Liesl reggeli tanácsa. Még túl korai. Több időre van szükségem. – Hudson – kezdtem lesütött szemmel, mert nem bírtam a szemébe nézni. – Engedj ki. Várt egy pillanatot, majd félrehúzódott, én pedig kislisszoltam az ajtón, óvatosan, nehogy megérintsem, noha minden porcikám erre vágyott. Sikerült feltartott fővel kijutnom az öltözőből, pedig utánam szólt: – Sosem adom fel, Alayna. Be fogom bizonyítani. Majd meglátod.
Huszonharmadik fejezet
Aznap este, amikor bementem dolgozni, egy nekem címzett csomag várt az irodámban. – Ez meg mi? – kérdeztem Gwent. – Fogalmam sincs. Egy futár hagyta itt neked úgy fél órája. Nincs üzenet. – Visszament a széfhez pénzt számolni. Addig nem derül ki, amíg ki nem nyitom. A belsejében egy vadonatúj Kindle-t találtam. Még sosem volt e-olvasóm, de a Kindle appot már használtam a laptopomon. Bekapcsoltam, és láttam, hogy a kütyü tele van könyvekkel. Ahogy végignéztem a listát, megtaláltam rajta az összes könyvet Hudson könyvtárából. Megnéztem a csomagolást, hátha találok benne egy kártyát, és végül meglett – egyszerű, kézzel írt üzenet volt: „Arra az esetre, ha annyira hiányoznak a könyveid, amennyire te hiányzol nekem. Há.” Hosszú percekig csak bámultam a kártyára, amíg a pulzusomat próbáltam lelassítani. Úgy tűnik, valóban harcol értem. A felismerés izgatottá tett. Igaz, ajándékokkal nem fog sokra menni. Nekem az anyagiak nem számítanak. Az üzenet azonban – sokat jelentett. Gwen becsukta a széf ajtaját, és odalépett, hogy a vállam fölött vessen egy pillantást a kártyára. – Ó, a lovagod próbál visszahódítani. – Úgy tűnik. – A melltartómba dugtam a kártyát, és vártam Gwen szokásos a szerelem szar dumáját. Hiába. – Lehetne rosszabb is – mondta nem kevés szomorúsággal a hangjában. Akár még igaza is lehetett. * * * Vasárnap Liesl lakásánál megjelent egy szállító, egy új futonnal, amely sokkal vastagabb és jobb minőségű volt, mint a régi. A kártyán ezúttal az állt: „Legalább neked legyen szép az álmod, ha már az enyém nem az. Há.”
Lieslre meredtem. – Honnan tudja, hogy futonon alszom? Vállat vont. – Megemlíthettem az egyik SMS-emben. – Ti SMS-ezgettek? – Nem az én oldalamon kellene állnia? – A minap elküldette a telefontöltődet a klubba. Biztosan rájött, hogy ezért nem válaszoltál neki. Feltöltöttem a telefonodat, és jóságos ég, Laynie, telis-tele volt az üzeneteivel. Némelyik láttán megsajnáltam szerencsétlent. Ezért írtam vissza neki. Megböktem a vállát – pontosabban meglöktem. – Mi a franc? – Megírtam neki, hogy én írok, nem te. – Mintha emiatt lettem volna dühös. – Ez magánügy, Liesl. Ismét vállat vont. – Valakinek el kellett olvasnia őket. Csak mondom. – A szállító felé fordult, aki épp felhozta a papírokat az aláírásért. Liesl aláírta, majd visszafordult hozzám. – A hűtő tetején van, ha érdekel. Később, amikor a kényelmes matrac ellenére sem tudtam elaludni, levettem a telefonomat a rejtekhelyéről. Több mint száz olvasatlan üzenet várt, plusz egy maréknyi olvasott, amit még nem láttam. Úgy tűnt, Liesl csak néhányba olvasott bele. Kényelembe helyezkedtem az új futonon, a kártyákra írt üzenetekhez hasonlóan ezek is többnyire édesek voltak, de volt köztük szexi és elkeseredett üzenet is. Lassan, merengve olvastam végig, legbelül sírtam és mosolyogtam, sőt néha nevettem. Noha eddig egyikre sem válaszoltam, mindegyiket úgy írták, mintha visszaírtam volna. A szememet forgattam az egyiken, amit aznap küldött: „Magamnak is rendeltem egy futont. Talán, ha azon alszom, közelebb érzem magam hozzád.” Aztán később, este hét után: „Istenem, de szar ez így! Azelőtt sem aludtam, de legalább kényelmesen feküdtem.” „Azért nem adom fel. Ha te így alszol, akkor én is.” „Tudod, együtt lehetnénk az otthoni ágyunkon a Boweryben. Ha jól emlékszem, régen nem a matrac miatt nem aludtunk éjjelente. ;)” Mielőtt meggondolhattam volna magam, visszaírtam:
„Hudson Pierce smiley-t használt… vannak még csodák.” Hajnali két óra volt, Hudson viszont egyből válaszolt. Tényleg nem aludt. „Remélem, lesznek még újabb csodák. Ha ismét a karomban tarthatlak, az bizony csoda lesz. Jó éjt, kedvesem.” Aznap éjjel a telefon mellett aludtam. Noha nem mindig válaszoltam, attól kezdve minden üzenetét elolvastam. Minden egyes üzenetet. * * * Egész héten jöttek az ajándékok – ékszer, jegyek a szimfóniára, és egy új laptop. Amikor a klubban dolgoztam, a csomagok már ott vártak. Hudson nyilván szemmel tartotta az időbeosztásomat, ami egyszerre volt idegesítő és izgató. Csütörtökön azonban semmi sem várt az asztalomon, amikor beértem a klubba. Emlékeztettem magam, hogy botorság lenne emiatt csalódottnak lennem. Nem kellett mindennap megajándékoznia ahhoz, hogy bebizonyítsa, gondol rám. És én sem akartam, hogy folyton csak rám gondoljon, nem igaz? Még mindig ezen rágódtam, még mindig Hudsonra gondoltam, amikor este kinyitottuk a klubot. Mivel az egyik pultos megbetegedett, én álltam be helyette az emeleti bárba. Még tizenegy óra sem volt, de nagy volt a nyüzsgés, ezért váratlanul ért, amikor Liesl egyszer csak odahajolt hozzám. – Láttad az öltönyöst a bárpult végén? – Nem – feleltem kurtán. Ha azt képzelte, hogy érdekelni fog egy másik férfi, tévedett. Liesl rám kacsintott. – Akkor vess rá egy pillantást. Megtöltöttem a kezemben lévő söröskorsót, és akaratlanul is a pult végére néztem. Ott ült, ugyanazon a széken, mint először, amikor megpillantottam, sőt, ha nem tévedek, ugyanabban az öltönyben. És ahogy engem nézett! Ugyanolyan átható volt a tekintete, mint a diplomaosztóm előtti estén. Perzselőbb volt vágynál és érzékiségnél – dominancia volt. Baj, hogy mosolyogtam? Amikor végre le tudtam venni a szemem Hudsonról, készítettem egy
scotch-ot, tisztán, és odavittem neki. – Kitűnő itt a kiszolgálás – mondta, amikor átnyújtottam a poharat. Ahogy elvette, végigsimította a kezemet az ujjaival. Vagy ez én voltam? Mindenesetre libabőrös lettem az érintésétől, és melegség áradt szét a mellkasomban. Olyan rég nem érintettem már meg. A testem többet akart, a fejem viszont menekülőre fogta volna. A szívem pedig kimaradt az egészből, a vágyai tisztázatlanok maradtak. Ilyen belső küzdelem közepette nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak. Mozdulatlanná dermedten bámultam a szemébe. Olyan jó, olyan helyes érzés volt beleveszni szürkeségébe. Miért ne akarnám ezt mindennap megtenni? – Rendelés! – szólt az egyik pincérnő. Pislogtam egyet, hirtelen magamhoz tértem a bűvöletből. – Mennem kell. – Ostobaság magyarázkodni. Semmivel sem tartoztam neki. – Ööö, kérsz még egyet, ha azt megittad? – Nem, csak ezt az egyet. De ha nem bánod, még elüldögélek itt egy ideig. – Végigmérte a testemet. – Csodálatos innen a kilátás. Megfordultam, mielőtt észrevehette volna, hogy elpirultam. Amikor egy óra múlva elment, Lieslnél fizetett. Csak akkor vettem észre, hogy elment, amikor Liesl a kezembe nyomott egy borítékot. – Az öltönyös küldte. Kinyitottam, és egy százdollárost találtam benne, meg egy bérletet a poughkeepsie-i gyógyfürdőjébe – azon a májusi estén is ugyanezt kaptam tőle. – Liesl, én… ööö… mindjárt jövök. – Talán csak csalódott voltam, amiért elment, de kitaláltam egy kifogást, amivel utánaszaladhatok. – Hudson! – kiáltottam rá, amikor utolértem odakint, a parkoló felé menet. Megállt, és megvárta, hogy odaérjek. Felé nyújtottam a borítékot. – Nem fogadhatom el. Itt én vagyok a főnök. Nem mehetek el egy hétre a lábamat lóbálni. Ekkor eszembe jutott, hogy a szakításunk óta nem beszéltünk a munkámról. – Hacsak nem azt szeretnéd, hogy ne dolgozzam itt. – Ilyesmire ne is gondolj! – A hangja szigorú volt, ellentmondást nem
tűrő. – Ha úgy érzed, nem tudsz úgy tovább dolgozni a klubban, mert én vagyok a tulajdonos, neked adom a klubot. – Amennyire ismertem, komolyan beszélt. Ekkora ajándékot pedig határozottan nem fogadhattam el. – Csak az állásomat szeretném megtartani, köszönöm. Hudson megenyhült. – A tiéd, ameddig csak szeretnéd. – Eltolta magától a borítékot tartó kezemet. – A bérletet pedig tartsd meg. Bármikor felhasználhatod. Sosem jár le. – Kezét a kezemen tartotta. Ilyen mélyre süllyedt? A lopott érintések, mondvacsinált okok szintjére? Elhúztam a kezemet – és a borítékot. – Hát, jó. Mindegy. Kirázott a hideg, pedig meleg éjszakánk volt. Lázasan gondolkodtam, mivel törhetném meg a kényelmetlen csöndet. – Még valami. – Mély lélegzetet vettem. Tényleg volt még valami, amit nem halogathattam tovább. – Szükségem van a többi holmimra a lakásból. Összeszorította a száját. – Bár ne lenne. Eleresztettem a fülem mellett a megjegyzését. Így volt a legkönnyebb kezelni a kijelentéseit. Különösen, mivel jólesett hallanom őket. – Hétfőn át akarok menni értük. – Összecsomagolom, és átvitetem hozzád, ha szeretnéd. – Jobb szeretnék én magam csomagolni. – Ha ő csomagol, egy csomó olyan dolog kerül hozzám, ami nem is az enyém – amit nekem akar adni. Bármilyen kedves volt tőle, nem vágytam az ajándékaira. És nem is volt nekik hely Liesl lakásában. Még ha átköltöznénk is egy kétszobás lakásba, amiről már beszéltünk Liesllel, akkora helyet nem engedhetnénk meg magunknak. – Legalább hadd szervezzem meg a szállítást. – Határozott hangon beszélt, de kérlelő volt a tekintete. Nehéz volt ellenállni neki. Ezért inkább nem próbálkoztam. – Rendben. Ennyit megtehetsz. – De csak azért, mert nekem se menne könnyen. És mert tartozott nekem ennyivel. – El van intézve. – Mosolyra húzódott a szája. – Ez még nem jelenti azt, hogy lemondtam rólad. – Nem is gondoltam. – Noha visszafojtottam a mosolyt, hallani lehetett a hangomon, mennyire örülök.
Hudson elgondolkodva nézett rám. – Ezt úgy mondtad, mintha élveznéd, hogy meghunyászkodom előtted. Lemondóan visszafordultam a klub felé, és intettem. De nem tudtam megállni, hogy még vissza ne szóljak: – Nem is tudom, Há. Még nem láttalak meghunyászkodni. * * * Pénteken és szombaton újabb ajándékok érkeztek – egy album Poconosról és koncertjegyek Phillip Phillipsre. – Az egész kapcsolatotokat felidézi ezekkel a cuccokkal, nem? – jegyezte meg Liesl vasárnap, amikor kinyitottam az aznap reggel érkezett dobozt. – Utálom ezt mondani, de jól csinálja. Galacsint gyúrtam a barna csomagolópapírból, amit a dobozról hámoztam le, és hozzávágtam. – Fogd be. – Ez micsoda? – Még nem tudom. – Kivettem a doboz belsejében lapuló John LegendCD-t, és megnéztem, milyen dalok vannak rajta. Már hallottam az előadóról, de még sosem hallgattam a zenéjét. Nem volt lezárva a tok, és amikor kinyitottam, Hudson üzenetét találtam benne: „A hatodik dal rád emlékeztet. Há.” R&B? Érdekes. Ritkán láttam Hudsont zenét hallgatni. Ha zenét hallgattunk, mindig rám bízta a választást. Azt sem tudtam, milyen műfajt szeret. Talán épp ezt? Megkerestem a hatodik dalt a listán. – „All of me” – olvastam fel hangosan. – Nem ismerem. Te? – Sose hallottam. Tegyük be. – Liesl elvigyorodott, majd hozzátette: – No, nem úgy. A fejemet csóválva elővettem az új laptopomat, beletettem a CD-t, és elindítottam a dalt, amit Hudson megjelölt. Hátradőltem a futonon, és hallgattam. A dal fülbemászó zongoraintróval kezdődött. Majd az énekes tenor hangján egy nőről énekelt, akit nem tud kiverni a fejéből, és aki fenekestül felforgatta az életét. Teljesen összetört, de ez nem volt baj, mert bármennyire megőrjítette is a nő, ő volt a mindene. A refrén ríkatott meg, amikor az énekes arról énekelt, hogy „mindenestül” szereti a nőt, és mindenét felajánlotta neki cserében
ugyanezért. Igaz, hogy csak egy dal volt, de ha valóban ezt az üzenetet akarta Hudson közölni velem, akkor ezt tisztán és érthetően kellett hallanom. Ha valóban mindenestül az enyém lehet, ha nem lesznek újabb falak, újabb titkok, akkor mi más választhatna el bennünket egymástól? A múlt? A saját múltam azonban problémás volt. Több alkalommal is felfedtem előtte a hibáimat. Ő mindig megbocsátott, és mellém állt. Rám talált, és meggyógyított, és teljessé tett. Most pedig… Amikor újra lejátszottam a dalt, Liesl szótlanul mellém ült, és átkarolt. – Liesl, többé nem érdekel – zokogtam a pólójába. – Nem tudok nélküle élni, akkor sem, ha nem lenne szabad vele lennem. Mellette jobb embernek érzem magam. Többé nem érdekel, miket művelt. Csak az érdekel, hogy helye van a jövőmben. Liesl gyengéden ringatott. – Senki sem próbálja megmondani neked, hogy mit tegyél – Bárhogy döntesz is, rám számíthatsz. – Akkor jó, mert azt hiszem, adok neki még egy esélyt. – Még nem tudtam, mit jelent ez az esély – egy vacsorát? Egy randit? Sok randit? Holnap majd eldöntöm. * * * Noha nem sok holmim maradt a lakásban, korán el akartam kezdeni csomagolni, hogy végezzünk, mielőtt Hudson hazaérne a munkából. Lieslt azonban nem volt könnyű bárhová is elrángatni dél előtt. – Talán később utánad mehetnék – mondta, és a párnájába fúrta a fejét, amikor megpróbáltam kicibálni az ágyból. – De egész idő alatt szükségem lesz rád – nyafogtam. – Kérlek! A nyafogás működött, de amikor taxit fogtunk, ismét megpróbált lelépni. A Bowerynél pedig felvetette, hogy elmegy kávéért, és később utánam jön. – Van odabent egy gyönyörű Keurig. Az csinálja a legjobb kávét. Annyit ihatsz belőle, amennyit csak akarsz. – Talán Liesl nem rajongott a pakolásért. – Hát, jó. Liesllel az oldalamon sokkal könnyebb szívvel léptem be az épületbe. Ahogy fölfelé mentünk a lifttel, hálásan belekaroltam. Noha alig két hétig
laktam itt, a kiköltözés nagy dolog volt. Végleges döntés. És mivel úgy döntöttem, hogy bizonyos mértékig visszaengedem Hudsont az életembe, nem vágytam végleges lezárásra. Szükségem volt Lieslre, hogy bármilyen hülyeségről lebeszéljen. Például arról, hogy otthagyom a holmimat, és mégsem költözöm ki. Amikor kinyílt az ajtó, vártam, hogy Liesl lépjen ki előbb. Ő azonban nem mozdult, ezért előrementem. Megfordultam, és megfogtam a liftajtót. – Nem jössz? – Ööö… – Elkerekedett a szeme. Majd lelökte a kezem az ajtóról, és megnyomott egy gombot. – Ne haragudj! – kiáltotta, ahogy becsukódott a lift. Mi az ördög? Mélyet sóhajtottam, és behunytam a szememet. Liesl vagy máshová akart menni, vagy eltitkolt valamit előlem. Utóbbi esetben Hudson keze is benne lehet a dologban. Legjobb lesz, ha kiderítem, miről van szó. Kinyitottam a szememet, és a folyosóról belestem a nappaliba. Üres volt. Nemcsak Hudson nem volt ott – a bútorok is eltűntek. Egy sem maradt. Bementem a szobába, hátha csak képzelődöm. Nos, ha képzelődtem, egy bútorozatlan lakásról hallucináltam. Benéztem az étkezőbe. Szintén üres. Különös módon a hely mégsem tűnt hidegebbnek és magányosabbnak, mint amikor legutóbb itt jártam. Az üresség azonban összezavart. Nem értettem, mit jelenthet. A holmim is eltűnt? Benyitottam a könyvtárba. Ez a szoba csak majdnem volt üres. A szófa, az íróasztal, és a többi bútor eltűnt, a polcokon azonban még mindig ott sorakoztak a könyveim és a filmjeim. A könyvek, amiket Celia megjelölt, eltűntek a padlóról, helyettük újabb dobozok kerültek a szobába. Odaléptem a dobozokhoz, hátha megtalálom bennük Celia könyveit, de le voltak ragasztva. – Azok új könyvek. Hát itt van! Oldalt fordultam, és ott állt Hudson, az ajtónak támaszkodva. Megint farmert és pólót viselt. Az istenit, nem is tervezte, hogy bemegy dolgozni, ha így öltözött. És különösen jól festett. Biztos voltam benne, hogy erről is ő tehetett. A doboz felé intett, amire rátettem a kezemet. – A tieid. A megrongált könyvek helyett.
– Ó – mondtam. Aztán összevontam a szemöldökömet. – Mi az? – Nincs hová tennem. – Nem akartam elvinni őket. Gyönyörűek voltak, és imádtam őket, de New York Cityben luxus lenne ennyi könyvet tartani. Halkan felsóhajtott, láttam rajta, hogy fájt neki a visszautasítás, bármi volt is rá az okom. Mégis csak annyit mondott: – Megőrzöm neked őket, ameddig csak szeretnéd. – Köszönöm. – Tetőtől talpig végigmértem. Nem tudtam ellenállni. Olyan jól nézett ki, és már annyira hiányzott. Noha úgy terveztem a költözést, hogy ő nem lesz itt, mégis örültem neki. Sőt ujjongtam örömömben. Eltűnődtem, vajon látta-e ezt a mosolyomban. – Nem számítottam rá, hogy itt leszel. – Annyira örülök, hogy itt vagy. – Nem mondtad, hogy ne legyek itt. – Céloztam rá – incselkedtem. Mélyen a szemembe nézett. – Nem nagyon tűnsz bosszúsnak. Istenem, az egész hasam bizsergett. Nem úgy, mint amikor őrültségeket csináltam, hanem úgy, ahogy csak Hudson iránt éreztem. Amikor hónapokkal ezelőtt először éreztem így, összezavarodtam, de most már felismertem az érzést – idegesség és izgatottság, vonzalom és várakozás keveréke volt. Olyan fenséges érzés volt! Legnagyobb meglepetésemre még az árulás friss sebeit is sikerült elhomályosítania. Mégis féltem. És nem tudtam, mire készül. Elvitte a holmiját a lakásból. Féltem, hogy ez mit jelenthet. Mit jelentett? – Hová tűnt minden? Összeszorította a száját. – A te holmid maradéktalanul itt van. – Na és a tiéd? Mély lélegzetet vett, az ablak felé nézett, majd vissza rám. – Nem tudok itt élni nélküled, Alayna. – Szóval elköltözöl? – Nem tudtam, mit gondoljak erről. Valójában pontosan tudtam. Nem tetszett. Egyáltalán nem. Ebben a lakásban zajlott az igazi kapcsolatunk. Utáltam belegondolni, hogy valaki más lakjon itt. Hudson pedig azért költözik el, mert én nem vagyok itt – ami azt
jelentette, hogy már nem hisz abban, hogy valaha is visszajövök. Elkéstem. Már lemondott rólam. Amit azonban ezután mondott, ismét összezavart: – Valójában abban bízom, hogy beköltözhetek ide. Nem tudtam mire vélni ezt a kacskaringós párbeszédet. Tisztáznom kellett, mielőtt belezavarodom. – Há, akkor is épp eléggé összezavarsz, ha nem próbálsz összezavarni. Megpróbálnál érthetően fogalmazni? – Összezavarlak? – kérdezte elégedetten. – Talán meglepődtél? Vállat vont. – Szóval… beköltözöl? – puhatolóztam. Az istenit, miért kellett ilyen kemény diónak lennie? Megérezhette, hogy kezdtem elveszíteni a türelmemet, mert végre válaszolt. – Egy nap. Remélem. – Megnyalta a szája szélét – mennyire hiányzott az az édes szája! – De egyelőre azt szeretném, ha te laknál itt. – Micsoda? – Egyik nap megkéri a kezemet, másnap lakjak a millió dolláros lakásában nélküle. Hudson tudta, hogyan őrizze meg a figyelmemet. Arról viszont fogalma sem volt, hogy mi akartam tőle, sem arra, hogy mire volt szükségem. Hudson arca ismét elkomorult. – Nem tudok itt nélküled élni, kedvesem. – Halkan beszélt, de minden szavát tisztán hallottam. – De eladni sem akarom, mert szeretek itt élni veled. Egy nap ismét együtt leszünk itt. Amíg azonban rád várok, pontosabban, amíg a megbocsátásodért esedezem, kár lenne üresen állnia. Beköltözhetnétek ide Liesllel. – Ezt nem fogadhatom el, Há. – Könnybe lábadt a szemem. De legalább nem azt mondta, hogy lemondott rólam. – Sejtettem, hogy ezt mondod. – Felsóhajtott, meglepően könnyen feladta. – Akkor mégis üresen kell állnia. Visszafojtottam a késztetést, hogy azt mondjam, együtt élhetnénk itt, ehelyett azt mondtam: – Kiadhatnád. Felvonta a szemöldökét. – Neked.
Felnevettem. – Ez a legjobb ajánlat a városban – a lakbér hetente egy vacsora a főbérlővel. – Hagyd abba. – Még mindig mosolyogtam. – Akkor kéthetente. Velem lehet alkudni. – Hudson! – Fogalma sem volt, hogy már meggyőzött. Nem a beköltözéssel, hanem a randevúkkal. – Rendben, akkor havonta. Tőled bármit elfogadok. – Eltöprengve nézett rám. – Nem sokat adsz nekem, igaz? – Talán. – Hogy tudott ilyen könnyen olvasni bennem? És miért éreztem olyan jól magam vele, amikor olyan mélyen megsebzett? Megijesztett a kérdés, ezért inkább kerülgettem a témát. – De most komolyan, hol vannak a cuccaid? Elköltöztél? – Ennyi bútor nem férne be az irodai lakásba. Megrázta a fejét. – Eladományoztam. – Nehéz a burzsujok élete. – Nem mintha nekem bármi is hiányozna innen. Gyönyörű bútorok voltak, de mindet Celia választotta. Valójában örültem neki, hogy rászorulókhoz került. Úgy tűnt, Hudson is ugyanígy érzett. – Nem rajongtam értük. – Kihúzta magát, és belépett a szobába, majd az üres szobarész felé intett. – Ezt az egész lakást pontosan az én ízlésem szerint rendezték be, mégsem éreztem soha otthonomnak. – Megállt tőlem pár lépésre. – Addig nem, amíg te ide nem jöttél. Te hoztál életet ebbe a lakásba. A tárgyakat, amik itt voltak – olyasvalaki választotta nekem, akit tejesen ki akarok törölni az életemből. Már csak az itt maradt holmi miatt szeretnék itt élni. A te holmid miatt. Miattad. – Én… – Nem jött ki hang a torkomon. – És ha visszaköltözöm, együtt rendezhetnénk be a lakást. Te meg én. Mély lélegzetet vettem. – Olyan biztos vagy benne, hogy egy nap visszaveszlek. – És egyre jobbak voltak a kilátásai. – Nem adom fel a reményt. – Pajkosan elmosolyodott. – Szeretnéd látni, mennyire reménykedem? – Persze. – Valójában csak arra vártam, hogy a karjába vegyen. Szinte biztos voltam benne, hogy még ma egymás karjában végezzük. De az odavezető út nagyon különösnek bizonyult.
Hudson a zsebébe nyúlt, és elővett egy apró, ezüstszínű tárgyat. – Ezt vettem. Az ékkőnél fogva tartotta, így először nem láttam tisztán, de amikor rájöttem, mi az, elakadt a lélegzetem. Egy gyűrű volt. A gyűrű. A tenyerembe ejtette, hogy megnézhessem. Egyáltalán nem ezüstből készült – hanem platinából, ha jól sejtettem. Az ékkövet pedig két bagett alakú kő fogta közre, melyek a középső, kerek gyémántot hangsúlyozták ki. Legalább két és fél karátos volt, de lehetett akár három is. Sőt négy is, amennyire én értettem hozzá. Könny gyűlt a szemembe, gondolkodni sem tudtam a megrökönyödéstől. Átnyújtotta – nem kérte meg a kezemet. Akkor mi ez? Újabb átverés? – Olvasd el a gravírozást – mondta Hudson halkan, mintha látta volna a zavaromat. Pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom, és el tudjam olvasni a szöveget: „Tiéd vagyok mindenestül.” Ekkor fél térdre ereszkedett. Mégiscsak megkéri a kezemet. Nem tudtam szólni, gondolkodni, sőt még lélegezni sem. – Rájöttem valamire azzal kapcsolatban, amikor a legutóbb kérdeztem ezt tőled – mondta a padlón térdelve. – Rosszul csináltam. Először is, nem volt nálam gyűrű, másodszor pedig, le kellett volna térdelnem. De ami a legfontosabb, nem adtam meg neked azt, amit kellett volna. Felajánlottam mindenemet, amim csak van, mert azt hittem, azzal elnyerem a szívedet. Pedig egyáltalán nem azt akartad. Az egyetlen dolog, amit valaha kértél tőlem, az egyetlen, amit sosem adtam meg neked, az én magam voltam. Felzokogtam, de napok óta most először nem bánatomban sírtam. – Ezért most megteszem. – Hudson széttárta a karját. – Itt vagyok, kedvesem. Felkínálom magam neked. Mindenestül, Alayna. Nincs több fal vagy titok, se játék és hazugság. Mindenestül a tiéd vagyok, igazán. Örökké, ha te is úgy akarod. Kivette a gyűrűt a kezemből. Sokkal biztosabb volt a szorítása, mint az én remegő kezemé; felhúzta az ujjamra a gyűrűt. Csak bámultam a szikrázó ékszert az ujjamon, olyan volt, mint egy jelzőfény a sötétségben, amelyben eddig éltem. Tényleg arra kért, hogy menjek hozzá? Nem megszöktetni akart, hanem feleségül venni? Ez valóban olyasmi volt, amit meg kellene fontolnom?
Én egyszerűbb és kevésbé drasztikus módját választottam volna a kibékülésnek, egy vacsorát vagy közös mozizást, vagy ilyesmit. Nem egy házassági ajánlatot. Hudson azonban mindig is ilyen volt. Fékezhetetlenül száguldott keresztül az életen, de ha igazán akart valamit, mindenét feltette rá. Biztos voltam benne, hogy ha nemet mondok, ha elutasítom, újra meg újra megkérne. Nem ezért fogadnám el az ajánlatát. Hanem azért, mert egész lényemmel szerettem Hudson Pierce-t. Még a hibái és tökéletlenségei is vonzottak. Azok tették azzá, aki. És mindenestül akartam őt. És magamat is mindenestül neki akartam adni. Nagyon sok mindent kell jóvátennie. Talán az „örökké” elegendő időt ad neki erre a feladatra. – Szeretlek, Alayna. – A szemébe néztem – az átható, szenvedélyes szempárba, amely ragyogóbb volt, mint a gyémánt a kezemen. – Nem ma, és nem Vegasban, hanem abban a templomban, amelyikben te akarod, vagy a hamptonsi tengerparton… Visszatért a hangom. – Vagy a brooklyni botanikus kertben, cseresznyevirágzás idején? – Vagy ott, igen. – Elkerekedett a szeme. – Azt mondod… – Igen – bólintottam. – Igent mondok. Mire észbe kaptam, Hudson a térdére ültetett, és a karjába vett. – Mondd újra. – Igen – suttogtam, és megérintettem az arcát. – Igen, hozzád megyek. Ajka végre rám talált, és olyan volt, mintha ez lett volna az első csókunk – gyengéd és óvatos. Aztán a szánk kinyílt, nyelvünk találkozott, és a csók lágy szellőből tomboló viharrá nőtt. Egyik kezével a hajamba túrt, a másikat az arcomra tette, mintha attól félne, hogy elhúzódom, és eltűnök. Én is ugyanígy csimpaszkodtam belé. Átkaroltam a nyakát, és minden erőmmel kapaszkodtam belé. Amikor a csók valami hatalmas dologgá kezdett átváltozni, valamivé, ami több érintésre késztetett bennünket kevesebb ruhában, Hudson megragadott a combomnál fogva, felállt, és fölemelt magával. Köré fontam a lábamat, a bokámat összekulcsoltam a derekán, és előretoltam a csípőmet, hogy hozzádörgölőzhessek. Mennyire hiányzott már! Hiányzott nekem – mindenestül. Perzselt az érintése, a csókját még a lábam között is éreztem. Erős teste, izmos karjai és a mellkasa pedig – sziklaszilárd alapot biztosítottak nekem.
Megingathatatlant. Örökké tartót. Örökké az enyém. Már a folyosón jártunk, még mindig egymást csókolva, amikor rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, hová visz engem. Ha üres a ház, mit számít, hogy eljutunk-e a hálószobáig? Ám ahhoz, hogy ezt megkérdezzem, el kellett volna eresztenem a száját, és a mély nyögés, amivel a nyelvembe kapaszkodott, lehetetlenné tette mindezt. Így is hamar megkaptam a választ. Hudson bevitt a hálószobánkba, és a szemem sarkából láttam, hogy a földön, ágykeret nélkül, ott hever a matracunk. Lerúgta a cipőjét, és ledobott az ágyra. – Megtartottad a matracot? – kérdeztem, miközben lehámozta rólam a blúzomat. Majd ő is gyorsan ledobta magáról a pólót. – Ezt én magam választottam. Különben sem tudtam volna megválni tőle. Túl sok emlék fűz hozzá. Valóban. És mennyi új emlék fog még hozzákötni! Egy egész élet emlékei. Istenem, egy egész élet Hudson mellett! Hudson lehajolt, hogy beleharapjon a mellbimbómba a melltartómon keresztül, és visszarántson a jelenbe. Hangosan felnyögtem. – Biztos, hogy nem csak arra készültél… – Ismét felnyögtem, amikor beleharapott a másik mellembe. – …arra, hogy igent mondok? Ajkát a számra tapasztotta. – Talán egy kicsit – súgta az ajkam közé, közben mögém nyúlt, hogy kioldja a melltartómat. – Ennyire jól ismersz? Elmosolyodott, és lepillantott a fogságból szabadult mellemre. – Szeretnélek még jobban megismerni. – Megnyalta egyik merev mellbimbómat. – Most azonnal szeretnélek megismerni. Istenem, mennyire hiányzott az a gyönyörű tested! Nekem pedig az, amit velem csinált. Volt valahol egy kézikönyv, Hogyan elégítsük ki Alaynát? címmel? Ha igen, Hudson az utolsó betűig bemagolta az egészet. Sőt még valószínűbb, hogy ő írta. Még nálam is jobban tudta, hogyan lehet kielégíteni engem.
Ahogy a melleimmel játszadozott, és megszédített a sóvárgással, lenyúltam, hogy megfogjam az erekcióját a nadrágon keresztül. Forróságát, keménységét még a durva anyagon keresztül is jól éreztem ahhoz, hogy elázzon tőle a bugyim. Végigsimítottam bebörtönzött farkát. – Erre még emlékszem. – Nem, nem. Tiéd az elsőbbség. – Egyik kezével már benyúlt a leggingem alá, hogy bebizonyítsa az álláspontját. – De én ezt élvezem. – Ismét megérintettem. – Őt sem hanyagolhatjuk el. – Ó, nem is fogjuk! – Hozzádörgölőzött a tenyeremhez, majd folytatta, amit elkezdett. Amit olyan jól csinált a kezével. Hüvelykujjával a csiklómhoz ért, és gyakorlott mozdulattal körözni kezdett körülötte. Fészkelődni kezdtem alatta, és azt kívántam, bárcsak meztelen lennék, bárcsak ő is meztelen lenne, és már ott tartanánk, hogy belém hatol. Már alig vártam. Hudson azonban szándékosan megvárakoztatott. Belém dugta egy ujját, én pedig felnyögtem. – Jézusom, Alayna. Olyan nedves vagy! Tudod, milyen keménnyé teszel? Olyan nedves és zamatos vagy, hogy a legszívesebben tisztára nyalnálak. De már nem bírok tovább várni, nagyon hiányoztál, és beléd kell hatolnom, amint lehet. Majd a következő menetben megkóstollak. – A következő menetben? – Már ettől a menettől is meg voltam részegülve. Hudson két ujjal folytatta, kissé behajlította őket, hogy elérjék az érzékeny pontomat, amit csak ő tudott megtalálni. A hasam pillanatok alatt összeszorult, a lábam pedig remegni kezdett. – Annyira be vagy gerjedve – gyorsan el fogsz élvezni, nem igaz, kedvesem? Ennyi elég is volt ahhoz, hogy végezzen velem. A gyönyör hullámai végigsöpörtek a testemen, én pedig felnyögtem, és Hudson hátába vájtam az ujjaimat, miközben ő addig simogatott és ujjazott, amíg a gyönyör utolsó hulláma meg nem rengette a testemet. Hudson a fülcimpámat szopogatta, majd megdicsért. – Jó kislány. Olyan szexi vagy, amikor elélvezel. Úgy begerjesztesz, hogy már fáj tőled a farkam. A fenébe is, ha így beszél, megint elélvezek! Hudson elvette a kezét a puncimról, majd lehúzta a nadrágomat és a
bugyimat. – Emlékszel még az első éjszakánkra Hamptonsban? Amikor annyiszor szeretkeztünk egymás után, hogy másnap alig bírtál leülni? – Hogyan is felejthetném el? – Kábán néztem, amint levette a farmert és az alsóját. Kiszabadult a farka, amely keményebb és vastagabb volt, mint emlékeimben. Hudson Pierce meztelenül. Nagyot nyeltem. Kétszer is. Semmi sem volt mérhető ehhez az ínycsiklandó finomsághoz, aki előttem állt. És az enyém volt. Örökre. Hudson rám mászott, és betakart a testével. – Az az éjszaka semmiség a mai naphoz képest, kedvesem. Ma gyengéden és finoman fogok szeretkezni veled. Aztán olyan keményen foglak megkefélni, hogy sajogni fog az a gyönyörű puncid. Felállni sem tudsz majd, nemhogy sétálni. Utána pedig addig foglak nyalni, amíg bele nem élvezel a számba. Aztán elölről kezdjük az egészet. Az ígéretek hallatán megsajdult a puncim. – Ne csak a szád járjon. – Ez kihívás lenne? – kérdezte, és elhelyezkedett a lábam között. – Mert ha igen, elfogadom. Ilyen fogadásba szívesen belementem. Hudson köré fontam a lábamat, és vártam, hogy belém hatoljon. Ő azonban megtorpant, a farka hegyét a puncimhoz nyomva. – Siess már! – Megemeltem a csípőmet. – Magamban akarlak! Végigsimított a hajamon, és megcsókolta az orrom hegyét. – Türelem, kedvesem. Van időnk, és ki akarlak élvezni. Ekkor végre belém hatolt, lassan, végtelen türelemmel. Felkiáltottam az elviselhetetlen élvezettől, ahogy kitöltött és nekem feszült, és belém temette a farkát. Amikor már azt hittem, hogy nem tud mélyebbre jutni, felemelte a lábamat, és még mélyebbre hatolt. És hogy lüktetett a farka! Minden egyes lüktetést éreztem, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre nyomult. – Keményen vagy gyengéden? Hogy szeretnéd? – Rám bízod a döntést? – kérdeztem csodálkozva. Elmosolyodott. – Ezúttal igen. Szerettem, bárhogy adta is át magát nekem. Csak az számított, hogy az
enyém volt. – Te döntsd el. Bízom benned. És valóban bíztam. Talán nem úgy, mint valaha, vagy ahogy kellene, de dolgoztunk rajta. Volt időnk. Szemmel láthatóan tetszett neki a válasz. Felcsillant a szeme, és megenyhültek a vonásai. Ahogy bennem mozgott, megfogta a kezemet, és a homlokomhoz nyomta a fejét. – Szeretlek, Alayna. Kedvesem. Szerelmem. Együtt táncoltunk, kiélvezve egymás testét, rajongva szeretve egymást, ahogy egyre magasabbra és magasabbra jutottunk a csúcs felé. Kielégítettük egymást, ahogy a múltban tanultuk, és újabb módokon is. Nem volt se gyengéd, se kemény, se őrülten szenvedélyes vagy finom – egyszerre volt minden. Ez volt minden. És tökéletes volt.
Utószó Április
Ő a legszebb menyasszony, akinek a lába valaha is a brooklyni botanikus kert földjét taposta. Sőt ő a legszebb menyasszony a földön. Nem tudom levenni róla a szememet. A ruhája körülöleli gyönyörű mellét és keskeny csípőjét, majd lazán leomlik a háta mögött. Rohadtul szexi a fűzője hátul. Már alig várom, hogy később levetkőztethessem. De van egy olyan érzésem, hogy a fűzők később útban lesznek, ahelyett hogy begerjesztenének. Igaz, néha az akadály már-már fél öröm. És szükség van rá. „Küzdelem nélkül nincs haladás”, emlékeztet Alayna előszeretettel. Terápián tanulta ezt az idézetet, és úgy érzi, remekül illik a helyzetünkre. Az elmúlt kilenc hónapban olyan sokat ismételgette, hogy szinte azt vártam, hogy legközelebb az esküvői szalvétákra hímezve köszön vissza ez az ismerős mondat. Az igazat megvallva döbbenetes igazság rejlik ezekben az egyszerű szavakban. Noha nem félek az elkötelezettségtől, és sosem hátrálok meg a kihívások láttán, beismerem, rögös volt az eljegyzésünktől az esküvőnkig vezető út. Alayna augusztusban igent mondott ugyan, mégis sokszor éreztem úgy, hogy a legszívesebben felbontotta volna a jegyességünket. Voltak pillanatok, amikor elzárkóztam előle. Voltak napok, amikor eltaszítottam magamtól, mert azt hittem, sosem fogom kiérdemelni a szerelmét. És ott volt még a legnagyobb problémánk: a bizalom. Teljesen elveszítettem Alayna bizalmát, és időbe telt, mire visszanyertem. És rengeteg terápiára volt szükség hozzá. Nemcsak nekem, hanem kettőnknek együtt. A saját problémáimat is éppen elég nehéz volt megoldanom. Ha még egy személy van a képben, sokkal nehezebb a küzdelem. Olyan sok gyógyulásra volt szükségünk, mintha túl mélyek lettek volna
a sebeink. Számomra természetes volt felkarolni Alayna megszállottságát, de meg kellett tanulnom, hogy ne ragaszkodjam annyira a féltékenykedéséhez és a bizonytalanságához. Hiába izgatott fel az ilyen viselkedés, neki csak ártottam azzal, ha bátorítottam, márpedig minél inkább visszanyerte önmagát, annál jobban szerettem. Szeretem az erejét és a magabiztosságát. Az én gyógyulásom kétséges volt. Könnyű volt lemondani a játékról. Alayna mellett már nem vágyom arra, hogy ilyen kegyetlen és szívtelen maradjak. De a manipulatív késztetés sokkal mélyebben gyökerezett. Észre sem szoktam venni, amikor a saját javamra fordítok egy helyzetet. Amilyen kedves és megbocsátó nő Alayna, sokszor elnézte nekem, ha manipulatívan és dominánsan viselkedtem. Sokszor még élvezte is. De ő sem akarta táplálni a gyengeségemet. Ezért egyre gyakrabban rám szól, én pedig megpróbálok engedni. Hagyni, hogy a dolgok a maguk útján menjenek. Számomra ez volt a legnehezebb, ez volt a gyógyulás leggyötrelmesebb része. Ám a haladás lenyűgöző. Ma nem itt tartanánk, ha nem tettük volna meg együtt a szükséges lépéseket, hogy megerősítsük a kapcsolatunkat. S noha a küzdelem nyilván nem ér véget azzal, hogy gyűrűt húzok az ujjára, mindketten tudjuk, hogy érdemes küzdenünk. Érte érdemes küzdeni. Hisz ez a jutalmam. Még házassági eskü nélkül is az enyém. Én pedig az övé vagyok. Teljesen és mindenestül. A szertartás egyszerű volt – ő akarta így, és a kívánsága számomra parancs. Mirabelle, Liesl, sőt még Gwen is, aki meglepően jó barátja lett Alaynának, koszorúslányként állt az oldalán. Halvány rózsaszín ruhájuk tökéletesen harmonizált a virágokkal Alayna fátylán és a kertben. Sosem jövök rá, hogy csinálta Mirabelle. Később majd megköszönöm neki, hogy hozzájárult a feleségem nagy napjához. A feleségem. Sosem fogom megunni ezt a szót – a feleségem. Ki hitte volna, hogy valaha is feleségem lesz? Sosem állt szándékomban megnősülni. Apám és anyám nem éppen a boldog házasság mintaképét mutatták nekem, és nem értettem a szerelem fogalmát. Alayna tanított meg rá. Ő volt a lehető legjobb tanár – türelmesebb és megbocsátóbb volt velem, mint érdemelném.
Utálja, ha így beszélek magamról – hogy nem érdemlem meg, és én is ugyanígy érzek, ha ő beszél elutasítóan a múltjáról. A különbség persze csak annyi, hogy az ő gyengeségei és tökéletlenségei nem pusztítottak majdnem el minket, ahogy az enyémek tették. Vannak napok, amikor tükörbe sem bírok nézni a hazugság miatt, amivel Alayna fejét tömtem. Ilyenkor lecsillapít, meggyógyít a szerelmével. „Az átverés nélkül sosem találtunk volna egymásra”, mondja nekem. Én viszont ezt nem hiszem el. Mindig megtaláltam volna. Mindig. Efelől kétségem sincs. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy első látásra beleszerettem. Sőt még el is bagatellizálom. De nem szándékosan. Olyan hatással volt rám, amit nem lehet szavakkal leírni anélkül, hogy el ne veszítené a jelentőségét. Az igazat megvallva, amikor megláttam a pódiumon, elakadt a lélegzetem. És nem csak az üzleti elképzelései miatt. Okos és innovatív dolgokat mondott, de minden sarkon lehet találni zseniális, intelligens kezdőket. Ennél sokkal többről volt szó. Magam sem tudom, hogy a modora vagy a beszéde, esetleg mély, csokibarna szeme fogott meg. Bármi volt is az, lelkem ráismert a lelkére. Már első látásra tudtam, hogy valami kettőnknél is hatalmasabb köt össze bennünket. Mintha mindig is tudtam volna, hogy vár rám valahol, s mintha mindig is arra vártam volna, hogy rám találjon, és visszahozzon az életbe. Sokáig tartott, mire beismertem, hogy ez a szerelem. Először azt sem tudtam, mivel állok szemben. S most, hogy tudom, még mindig nehezemre esik nevén nevezni, mivel a szavak cserbenhagynak, ha az iránta érzett érzéseimet kell kifejeznem. De ez a legjobb szó rá, és igyekszem a lehető leggyakrabban mondani neki. Aztán megpróbálom elmagyarázni, hogy mit is értek valójában ezen a rövid szón. Hogy nemcsak körülötte forog az életem, hanem ő maga jelenti számomra az életet. Hogy nemcsak érte élek, hanem ő maga éltet. Hogy ott rejtőzik minden gondolatomban, minden szívdobbanásomban, tudatom minden suttogásában. Ő a mindenem. Ilyen egyszerű, és ennyire bonyolult ez. Nem tudom, megérti-e valaha is, de boldogan töltöm azzal az életemet, hogy bebizonyítsam neki. Körülnézek a tömegnyi ember között, akik eljöttek, hogy együtt ünnepeljék velünk ezt a nagy napot, és elcsodálkozom, hogy most, hogy tudom, milyen érzés szeretni és érezni más szeretetét, mindenütt ezt látom. Látom abban, ahogy Adam a kisbabájáról gondoskodik, és hűségesen
követi Mirabelle-t egyik vendégtől a másikig. Látom abban, ahogy apám a szertartás alatt az anyám kezét fogta. A gyengéd pillantásból, amit Brian a húgára vetett, amikor odakísérte hozzám, hogy nekem adja a kezét. Vajon mindig ennyi szeretet volt a világon? Hogy lehet, hogy nem is tudtam róla, mielőtt Alayna Withers meg nem jelent az életemben? Ezentúl Alayna Pierce a neve. Jól hangzik, nem igaz? Felém tart, és szélesebbre húzódik a mosolyom. Azóta nem hagytam abba a mosolygást, amióta bevonult a menyasszonyi ruhájában. Bizonyára nevetségesen festek. – Helló, jóképű idegen – köszönt azon az érzéki hangján, amitől mocorogni kezd a farkam. – Eljött az első tánc ideje. Hagyom, hogy a sétány közepére vezessen. Lenyűgöző, hogy a felbérelt szervezők milyen gyorsan átalakították a szertartás helyszínét. Átmehettünk volna az átriumba, vagy egy teljesen más helyszínre, ahogy az esküvőszervező javasolta, Alayna azonban azt akarta, hogy az egész rendezvény kint legyen, a virágzó fák alatt. Jó döntés volt. A brooklyni botanikus kert nem szokta az egész kertet esküvőkre bérbe adni. Lenyűgöző, mit meg nem tesznek egy nagyobb adományért cserében. Ahogy a karomba veszem az arámat, felkonferálják az első táncunkat. – Mire táncolunk, Mrs. Pierce? Fogalmam sincs, Alayna mit tervezett a menyegzőre. A részletekről ő döntött. Felajánlottam a segítségemet, de meg akart lepni. Persze változik a helyzet, amikor repülőre szállunk, és nászútra indulunk. Sejtelme sincs, hogy három hetet fog tölteni egy Maldív-szigeteki magánkabánában. Olaszország és Görögország is megfordult a fejemben – mindkét helyről említette, hogy szeretné látni egy nap –, de önző módon inkább trópusi helyszínt választottam. Egy magánparton könnyebb lesz meztelenül tartani, mint ókori romok közt vagy egy múzeumban. – Türelem, Mr. Pierce. – Sosem késlekedik a saját szavaimmal visszavágni. Elkezdődik a zene, és elmosolyodom. „All of me”. Hát persze. A karomba veszem, és a nyakába temetem az arcomat, belélegezve az illatát. Cseresznyés tusfürdője illata elvegyül a levegőt betöltő virágillattal, de egyik sem tudja elfedni Alayna bőrének mennyei aromáját – a sós és édes illat keverékét, amelyet nem tudok leírni, de bárhol felismerem. Szeretném csak ölelni, és kiélvezni az első táncunkat házaspárként,
mégis érzem, hogy ma alig volt időnk beszélgetni, és nem tudok ellenállni a kísértésnek. – Gyönyörű ez az esküvő, Alayna. Fantasztikus munkát végeztél. Érzem, amint elmosolyodik a vállamon. – Köszönöm. Sokan segítettek, a pénzednek hála. – A mi pénzünknek – javítom ki. Ahogy megígértem, amikor először kértem meg a kezét, nem írtunk házassági szerződést. Ami az enyém, az az övé, nyíltan és megkérdőjelezhetetlenül. Kíváncsi vagyok, hozzászokik-e valaha. – A mi pénzünk… – ismeri el. – És szerintem jól sikerült. – Nagyon jól. – Valóban nagyon is jól. – Láttad, hogy Chandler úgy követi Gwent mindenhová, mint egy kiskutya? Én is észrevettem. Noha az öcsémnek túl kéjsóvár a tekintete ahhoz, hogy kiskutyára hasonlítson. – Nem úgy tűnik, mintha Gwent zavarná. – Gwen tekintete is kéjsóvár. Vajon Alayna ezt is észrevette? – Nem bizony. – Alayna elneveti magát. Ő is észrevette. – És mindenki boldognak látszik. – Bizony, mindenki. – De én vagyok a legboldogabb. Alayna megcsókolja a nyakamat, amitől mocorogni kezd a farkam. – Még az anyád is udvariasan viselkedik. Anyám említésétől egyből lekonyultam. – Valóban, most, hogy józan, több az önuralma. – Sophia csak januárban jött haza. Lemaradt Mirabelle kisbabájának születéséről, amit nyilván nagyon sajnált, de most sokkal jobb ember, mint volt, és szerintem Sophia is úgy látja, hogy megérte az áldozatot. – Azért még mindig egy gonosz némber, nem igaz? Alayna felnevet, a haja a nyakamat csiklandozza a mozdulattól, tiszta hangja a szívemet melengeti. – Te mondtad, nem én. Szorosabban ölelem, és megcsókolom a halántékát. Ez minden, amire szükségem volt, és amire valaha is vágytam, a létező legszebb csomagolásban. Talán nem minden. Talán szerepelt még egy dolog a listán. Óvatosan közelítem meg a témát, amit eddig kerültem. Talán ez manipulatívnak számít, de én már csak ilyen vagyok.
– Láttalak korábban Arin Marise-zal. Nagyon jól bánsz vele. Arin Marise Sitkin Adam és Mirabelle kisbabája. A húgom váltig állítja, hogy szándékosan adott olyan nevet a kicsinek, amit nem lehet becézni, hogy én is úgy hívhassam őt, ahogy mindenki más. Ezért Mirabelle bosszantására Arin Marise-nak hívom. Már öt és fél hónapos, és nagyon mosolygós a kicsi. Arin is kicsi, mint az anyja, de sokkal izgágább. Braden mellett látszik igazán a testalkatbeli különbség – Braden Alayna unokaöccse, aki csupán négy hónapos, mégis már majdnem kétszer akkora, mint Arin. Alaynával sosem beszéltünk gyerekekről, legalábbis nem a mi gyerekeinkről. Elnéztem őt Arinnal és Bradennel, és újra meg újra beleszerettem, amiért olyan gyengéden bánik velük, de sosem hoztam fel a témát. Lehet, hogy megijesztett, de többé nem teszi. Most, hogy Alayna igazán az enyém, függetlenül attól, milyen irányba megy ez a beszélgetés. Elhúzódom, hogy a szemébe nézhessek, és talán el kellene napolnom a kérdést egy megfelelőbb pillanatra, de nem tudok tovább várni. – Akarsz… – kezdem, majd újrakezdem. – Gondoltál már arra, hogy saját gyerekeink legyenek? Előrehajolt, hogy megcsókolja a nyakamat, majd lesütött szemmel, habozva válaszol: – Valószínűleg elrontanám őket. Én is ettől féltem, és ha ez túlságosan nyomasztja őt, elvetem az ötletet a kedvéért. Ismét megcsókolom a fejét, majd nyíltan megkérdem: – Szeretnéd, ha együtt rontanánk el őket? Ismét felnevet, a szemembe néz, a szeme könnyes, az arca ragyog. – Igen – mondja habozás és a kétely leghalványabb jele nélkül. – Szeretném. – Helyes. – Közelebb húzom magamhoz, és megpörgetem. – Ma este a gépen munkához is láthatunk. Vagy akár most azonnal, ha szeretnéd. Láttam egy kellemesen széles tölgyet az egyik kisebb kertben. Szinte biztos vagyok benne, hogy ott el tudnánk rejtőzni, még a ruháddal is. – Szeretném látni, amint megpróbálkozol vele, ennyi anyagon keresztül. Beleharapok a fülébe. – Ó, kedvesem, nagyon leleményes tudok ám lenni! Tényleg emlékeztetnem kell téged arra, hogy én mindig megszerzem, amire vágyom? – Ismét a szemébe nézek. – És ha ebben bárki is kételkedik, elég, ha csak rám néz ebben a szent pillanatban. Mert itt van minden a
karomban, amire valaha is vágytam. – Szeretlek – súgja. – Én még jobban szeretlek. – Most és mindörökké. Megcsókolom, gyengéden és visszafogottan a közönségünk kedvéért, csak annyi szenvedéllyel, hogy Alayna tudja, komolyan gondolom. Aztán véget ér a táncunk, és elengedem, hogy a bátyjával táncolhasson, amíg én Sophiával fogom ropni. Alig akarom elereszteni. De pár percet kibírok nélküle. Egy egész élet áll előttünk.
Köszönetnyilvánítás
Ez a legnehezebb rész. Komolyan, egy kétezer szavas köszönethez képest százezer szót írni semmiség. Tudom, hogy sok mindenkit ki fogok felejteni. Kérlek, ne higgyétek, hogy ez azt jelenti, megfeledkeztem rólatok. Csak egy kicsit szórakozott vagyok. Először is, mind mindig, férjemnek, Tomnak ajánlom a könyvet, mert szeretem – mindenestül. Gyermekeimnek, akik azt hitték, az írói munka azt jelenti, hogy gyakrabban láthatnak engem – köszönöm a türelmeteket és a megértéseteket. Szeretlek és imádlak benneteket, még akkor is, ha kénytelen vagyok kizavarni benneteket a dolgozószobámból. Anyukámnak – köszönöm, hogy olyan embert neveltél belőlem, aki nem fél megvalósítani az álmait, és közben másokra is gondol. Remélem, én sem változom meg soha. Gennifer Albinnek a borítókért, és mert megért engem, ahogy mások nem. 2014 a te éved volt. Bethany Taylor szerkesztőnek és könyvtündérnek, akinek hála nem szégyenkezem az álmodozással töltött idő miatt. Köszönöm, hogy olyan sokat tanítottál nekem a kitartásról és a kedvességről (hiába játssza a rosszmájút mások előtt). Kayti McGee-nek a cselekményszövésért és az engedékenységéért. Tisztában vagyok vele, hogy minden beszélgetésünkre rátelepszem. Hálásan köszönöm, hogy meghallgattál, és javaslatokat tettél. Meglátogatlak Longmontban, Boulder megyében, még akkor is, ha megváltoztak a törvények, esküszöm! Kritikustársaimnak és béta-olvasóimnak. Istenem! Nélkületek nem sikerült volna, különösen, mivel annyira le voltam maradva. Köszönöm, hogy olyan gyorsan olvastatok és jeleztetek vissza. Külön köszönöm Lisa Ottónak, hogy időt szakított rám, és megmondta a véleményét. Tristina Wrightnak, mert még nálam is jobban ismerte a karaktereimet, és korrigálta a viselkedésüket. Jackie Felgernek, aki mellett mindig jobb
írónak éreztem magam, mint amilyen valójában vagyok, és aki mindenki másnál több kósza írásjelet csípett nyakon. Melissa B. Kingnek, aki mindig tudatta velem, ha működtek az érzéki jelenetek. Jenna Tylernek, aki az utolsó pillanatig dolgozott a szövegen, még akkor is, ha nem kértem – csodálatos barát vagy. Angela McLainnek szenvedélyes támogatásáért – fantasztikus ember vagy. Lisa Mauernek a lelkesedéséért és a sorozat iránti őszinte rajongásáért; néha úgy éreztem, hogy elsősorban neked írok. A béták istennőjének – tudod, ki vagy, de sosem fogod megérteni, milyen hálás vagyok neked azért, mert „rátaláltál” a könyvemre. Félelemmel vegyes izgalommal vártam a visszajelzéseidet, mert mindig tudtam, hogy könyörtelen leszel, és általad jobb lesz a történet. KÖSZÖNÖM! Mindazoknak, akik segítettek nekem: az ügynökömnek, Bob DiForiónak; formázómnak, Caitlin Greernek; Julie-nak az AtoMR Book Blog Toursnál; az Inslinger PR-osainak, Shannyn Daynek és K. P. Simmonsnak – mindketten elképesztőek vagytok; Melanie Lowerynek és Jolinda Bivinsnek, amiért szuper cuccot hoztak össze; „másik” két szerkesztőmnek, Holly Atkinsnek, aki óva intett a vesszővel összekötött tagmondatoktól, és Eileen Rothschildnak, aki minden munkámat támogatja, nem csak azt, amit ő vett meg. Fantasztikus asszisztenseimnek, Lisa Ottónak, Amy McAvoynak és Taryn Majnek. Hogy lettem olyan szerencsés, hogy az elmúlt évben nekem dolgoztatok? Sok szempontból ez volt a munka legjobb része. Lelki társaimnak és bandatagjaimnak, a The Naturalsnek – Sierrának, Gennifernek, Melanie-nak, Kaytinek és Tamarának. Komolyan nem tudom, mihez is kezdenék nélkületek. Azt szeretitek, amit én, és azt utáljátok, amit én – ti vagytok az alapköveim. Azt hiszem, Mel mondta először, de most ellopom tőle: ha három éve valaki azt mondja nekem, hogy jobban fogom szeretni azokat, akiket az interneten keresztül ismerek meg, mint azokat, akiket a való életben ismerek, nem hittem volna el. Aztán megismerkedtem veletek. Mindig szeretettel gondolok rátok. Joe-nak – a tavalyi év a mi évünk volt. Vajon mennyivel lesz izgalmasabb a jövő évünk? A szerzőknek, akik kisegítettek egy kezdőt, és megihlették gyönyörű szavaikkal és csodálatos tanácsaikkal, különösen Kristen Probynak, Lauren Blakelynek és Gennifer Albinnek. Megtisztelő, hogy ismerhetlek benneteket. Köszönöm, hogy megosztottátok velem a szavaitokat és a bölcsességeteket.
A WrAHM-nek és a Scribes csajainak – már alig várom, hogy találkozhassam veletek, és megölelhesselek benneteket. A könyves bloggereknek és recenzenseknek, akik oly nagy lelkesedéssel osztották meg a könyveimet. Sosem tudnám mindnyájatokat megemlíteni, de vannak, akiket semmiképpen sem akarok kihagyni: Aestast az Aestas blogról; Amyt, Jesse-t és Triciát a Schmexy Girlstől; a Rock Stars of Romance-t; Angie-t az Angie’s Dreamy Readstől; Lisát és Brooke-ot a True Story Book Blogtól; Karit és Carát az A Book Whore’s Obsessiontől; Angie-t és Jennát a Fan Girl Book Blogtól; Jennifer Wolfelt a Wolfel’s World of Bookstól. Noha a mi munkakapcsolatunk inkább szimbiózis, barátként gondolok rátok. Köszönöm a rajongásotokat és a támogatásotokat. Az olvasóknak, akik lehetővé tették, hogy az írásnak szenteljem az időmet, és a hivatásomból támogathassam a családomat. Annyira hálás vagyok nektek ezért, hogy elérzékenyülök, ha csak belegondolok. Tudom, hogy rengeteg más könyvet választhattatok volna – nagyon-nagyon köszönöm, hogy az enyémet választottátok. Teremtőmnek, aki többet adott nekem, mint amennyit megérdemlek – imádkozom, hogy megértsem, milyen szerepet szántál nekem ebben az életben, és alázattal teljesítsem.
Falvay Mihály fordítása. Békés Pál fordítása. Szentkuthy Miklós fordítása. Szíjgyártó László fordítása. Bartos Tibor fordítása. Göncz Árpád fordítása. Benedek Marcell fordítása. Balabán Péter fordítása. Göncz Árpád fordítása. Békés Pál fordítása.
{1} {2} {3} {4} {5} {6} {7} {8} {9}
{10}
Table of Contents Címoldal Copyright Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Utószó Köszönetnyilvánítás
